Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.¹ Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások² igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak³ nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.⁴ A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.⁵ Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

• a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
• és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
• a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
• a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”⁶ ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad⁷, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény⁸ terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.⁹ Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat¹⁰ a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.¹¹ De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

• a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában¹² ;
• a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája¹³ közötti ellentmondást;
• a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának¹⁴ együttesét;
• egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra¹⁵ jutó (párt/állami) bürokráciából;
• az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
• azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.¹⁶ Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira¹⁷ koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.¹⁸

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése¹⁹ – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka²⁰; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij²¹ is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.²²) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok²³ figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata²⁴. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát²⁵ – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése²⁶ a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan²⁷ – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?²⁸ Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.²⁹

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

• a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
• a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

• a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
• a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.³⁰ Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus³¹ –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.³² És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest³³, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…³⁴

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

² Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

³ Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

⁴ Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

⁵ Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

⁶ Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

⁷ Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

⁸ Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

⁹ Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

¹⁰ Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

¹¹ Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

¹² Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

¹³ Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

¹⁴ A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

¹⁵ Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

¹⁶ “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

¹⁷ Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

¹⁸ Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

¹⁹ A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

²⁰ Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

²¹ Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

²² Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

²³ Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

²⁴ Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

²⁵ Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

²⁶ Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

²⁷ Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

²⁸ Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

²⁹ Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

³⁰ Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

³¹ Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

³² Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

³³ A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

³⁴ A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.

A tanulmány a rendszerváltozás kritikai munkásnarratíváit elemzi, rámutatva, hogy a "létező kapitalizmus" kritikája nem vezetett el a kapitalizmus mint társadalmi rendszer elutasításához. A munkások "konzisztensen inkonzisztens" nézetei azon ellentmondások kifejeződései, ahogyan az "átmenetet" tapasztalják.

I. Bevezetés

 

A jelen kutatás témája annak bemutatása, hogyan értelmezik a rendszerváltást és a posztszocialista változásokat egy volt szocialista “mintagyár” munkásai. A gyárban lezajló “transzformáció” – puszta számokkal mérve – radikális volt, noha posztszocialista szemmel korántsem meglepő: a közel 20 ezres létszám kevesebb mint negyedére csökkent, és ez a trend a jövőben is folytatódni látszik. A dolgozat megkísérli a posztszocialista változásokat azoknak az embereknek a szemszögéből elemezni, akik keresztülmentek ezen az élményen.

A témaválasztást egyebek mellett az motiválta, hogy a munkáskutatás a hazai transzformációs szakirodalom meglehetősen elhanyagolt területei közé tartozik. Miközben tekintélyes szakirodalom áll rendelkezésre a régi és új elitekről, a rendszerváltás utáni munkásokkal egyetlen komoly munka sem foglalkozik. Az a tény nem meglepő, hogy a hegemón transzformációs diskurzust az értelmiség egy szűk csoportja generálja; itt azonban kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy ez a hegemón diskurzus egyedül az értelmiség posztszocialista narratíváira korlátozódik, és figyelmen kívül hagyja más társadalmi csoportok tapasztalatát. A marginalizált perspektívák (újra)felfedezése a transzformációs diskurzus kiszélesítésével várhatóan segít megszüntetni ezt a diszkrepanciát, és közelebb visz bennünket a posztszocialista változások megértéséhez.

E helyütt nem célom kitérni a transzformációkutatás elméleti problémáira; mindössze egy hiányosságra szeretném felhívni a figyelmet. A posztszocialista változás nagy paradigmái, miközben az állam és gazdaság makrostruktúráira fókuszálnak, kevés teret engednek a mindennapi élet mikrovilágában lejátszódó változásoknak, amelyeket Róna-Tas (1997) “kis transzformációknak” hívott. Az 1989–91 utáni Kelet-Európában nemcsak a tranzitológusok, hanem nagyon sok hétköznapi ember is osztotta azt az optimista gondolatot, hogy a rekapitalizálódással a volt államszocialista országok mintegy predesztinálva vannak arra, hogy felzárkózzanak a fejlett nyugati államokhoz. Sokan hittek abban, hogy a nyugati intézmények átvételével “korrigálható” a gazdasági elmaradottság, amelyet a posztszocialista Kelet-Európában szokás kizárólag a kommunista rendszernek tulajdonítani, és a rendszerváltás egyre növekvő jólétnek és modernitásnak nyit utat.

Ennek a “forgatókönyvnek” a kudarca megkérdőjelezte az egész tranzitológiai paradigmát, és lehetőséget adott arra, hogy más perspektívák is kialakuljanak. Ezek az új elméletek sem adnak azonban választ arra a kérdésre, hogyan próbálnak meg hétköznapi emberek megérteni egy olyan helyzetet, amelyben a “kis transzformációk” tapasztalata folyamatosan ellentmond a “modernitás várakozásainak” (Ferguson, 1999). Ahogyan Ferguson helyesen rámutat, a modernitás mítosza soha nem pusztán egy akadémiai mítosz volt, hanem olyan kategóriákat és premisszákat produkált, amelyek továbbra is formálják az emberek tapasztalatát és életük értelmezését, jóval azután, hogy a modernizációs paradigma hitelét vesztette a tudományos világban. Kutatásom célja annak bemutatása, hogy a munkások által tapasztalt “kis transzformációk” hogyan segítik elő ezeknek a kategóriáknak a redefiniálását, illetve hogyan alakulnak át a posztszocialista változás egy kritikus olvasatává.

A marginalizált perspektívák feltárásához, illetve a munkások posztszocializmus-értelmezésének rekonstruálásához az etnográfiát választottam mint az adatgyűjtés legígéretesebb eszközét. Az elsődleges adatok tizenhat “aktív” interjúból tevődtek össze, amelyeket az egy hónapos terepmunka alatt készítettem a munkásokkal (Holstein and Gubrium, 2002). Mivel a kutatás súlypontja a változás élményére esett, az összes narrátort a 40 év feletti korosztályból választottam, hogy valamennyiüknek legyen tapasztalata a gyár szocialista korszakából. A másodlagos adatok a gyári, illetve a városi levéltárakban található sajtóanyagok voltak, közöttük a gyári újság példányai, illetve a gyár vezetőivel készített interjúk.

Két lényegi következtetés vonható le a narratívák elemzése alapján. Az első az, hogy a “kis transzformációk” tapasztalata a posztszocialista változás kritikus olvasatát eredményezi. Az összes narratívában előforduló fő témák a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, a munkanélküliségtől való félelem és a csökkenő életszínvonal. A “hanyatlásnak ezt a négy aspektusát” nemcsak a leghosszabb ideig tárgyalták a narrátorok, hanem a legnagyobb hangsúllyal is említették. Mivel láthatóan ezek voltak a munkások életében történt legnagyobb változások, az elemzésben is kiemelkedő szerepet kapnak.

Ami az első aspektust illeti, a dolgozat megpróbálja megmutatni, hogy a munkások tudatosan konstruálnak egy “ellendiskurzust” szemben az új menedzserek sikerpropagandájával. A munkások nemcsak a változásokban való csalódottságukat fejezik ki, hanem redefiniálják a “hivatalos” kategóriákat, hogy kialakítsák a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát. Amit ők látnak és tapasztalnak, az a kevés munka és a gyár szétesése, amelyet szembeszegeznek a sikeres átstrukturálás hivatalos olvasatával. Ebben a vonatkozásban a dolgozat amellett érvel, hogy ezek a narratívák a munkások közötti kritikus diskurzus termékei.

A hanyatlás második aspektusa a kollektíva szétesése. A narratívák tükrében a munkások intenzív kommunális életet éltek, amelyet mindannyian a veszteség érzetével idéztek fel. A kollektíva szétesését a narrátorok egységesen a gyár hanyatlásának tulajdonították. Mindannyian panaszkodtak arról, hogy állandó nyomás alatt élnek a folytatódó elbocsátások miatt, és ez a feszültség megmérgezi a munkahelyi atmoszférát. A munkások tipikusan a “nyugodt” és a “feszült” antonimákat használták, hogy megkülönböztessék a régi és új társadalmi hálózatot.

A munka hiánya jelentette a fő feszültségforrást valamennyi narrátor számára. Ez már a hanyatlás harmadik aspektusa. Mindegyik munkás arról számolt be, hogy a helyzet a gyárban nagyon bizonytalan, és állandó félelemben élnek az elbocsátások miatt. Ebből a szempontból azok, akik közel voltak a nyugdíjkorhatárhoz, relatíve szerencsésnek érezték magukat, mert nem kellene új munkahely után nézniük. Az 57 év alatti munkásokat azonban nagyon is foglalkoztatta a kérdés, mi lesz velük, ha elveszítik munkahelyüket a gyárban. Valamennyien úgy látták, hogy szakképzettségük és koruk miatt kedvezőtlen helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni, hogy a férfiak általában optimistábban látták az újraelhelyezkedés esélyeit, mint a nők, ami valószínűleg tükrözi a genderdiszkriminációt a munkaerőpiacon.

A hanyatlás negyedik aspektusa az anyagi biztonság elveszítése. A kutatásban részt vevő munkások túlnyomó része úgy ítélte meg, hogy sokkal rosszabbul él most, mint a múltban. Hogy kijöjjenek a fizetésből, a legtöbbjüknek le kellett mondani az olyan “luxusról”, mint az utazás, étterembe járás vagy az autó fenntartása. Különösen rossz anyagi helyzetbe kerültek az egyedülálló háztartásban élők; ők számoltak be a legradikálisabb életszínvonal-csökkenésről a kutatásban.

A második lényegi következtetés az, hogy a fenti negatív élmények igen kevés hatást gyakoroltak a kapitalizmus önmagában való megítélésére, amelyről a narrátorok egybehangzóan azt állították, hogy “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező szocializmus”. A munkások szemmel láthatóan a “Nyugattal”, és ezért az anyagi jóléttel és haladással, azonosították a kapitalizmust. A “kis transzformációk” tapasztalata és a “modernitás várakozásai” közötti ellentmondást azzal az érvvel oldották fel, hogy “valami elromlott” a kapitalizmus magyar meghonosításával.

A kérdést, hogy “mi romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalják ezek a narratívák. Gyári szinten az érvek két fő típusával találkozunk. Az első változat szerint a gyár hanyatlása a rossz vezetésnek tulajdonítható. Ezt a meglátást támogatták az egybehangzóan negatív vélemények az új menedzserekről, akiket a munkások inkompetensnek láttak, és közömbösnek a gyár jövője iránt.¹ A városhoz való kötődés hiánya is gyakori kritikára adott okot (“azok a pestiek”). A munkások tipikusan úgy látták, hogy az új menedzsmentet nem érdekli a gyár és a kollektíva fennmaradása, hanem csak a “milliók”, amit a gyárban megkeresnek. Különösen igazságtalannak látták az óriási bérkülönbségeket a menedzserek és munkások között a gyár nyilvánvaló gazdasági gondjai fényében. A narrátorok gyakran explicite is összehasonlították a gyár karizmatikus államszocialista vezetőjét, aki “mindig hozott munkát a gyárba”, a mostani menedzserekkel, akiket “már réges-rég páros lábbal rúgott volna ki innen”.

A második típusú érvelés tudatos tervezésnek tulajdonítja a gyár hanyatlását. Voltak olyan narrátorok, akik azt mondták, hogy a “pestiek” szándékosan teszik tönkre a termelést, hogy a tulajdonosok eladhassák a gyár értékes ingatlanait. Azok a hírek, hogy a gyár központi fekvésű telephelyét egy izraeli befektető társaság vásárolná meg, összeesküvés-elméletek és rasszista érvek fabrikálásához vezettek a munkások körében. Néhány narrátor “kapcsolatot” látott az új vezérigazgató és az izraeli társaság között.

A nemzeti gazdaság szintjén a legtöbb narrátor a multinacionális vállalatokat okolta a magyar ipar tönkretételéért. Többen úgy látták, hogy a multik csak azért vásárolták fel a magyar gyárakat, hogy később bezárják őket, kiiktatva a potenciális vetélytársakat. A multinacionális vállalatok terjeszkedéséről vallott vélemények azonban nem voltak túl konzisztensek. Sok narrátor azt állította, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami nagy előny a munkások számára. Mindazonáltal általános volt a félelem, hogy a multik bármelyik percben “odébbállhatnak”, maguk mögött hagyva egy iparilag tönkretett országot és munkanélküliek tömegeit. A munkások általában tipikusan a kormánytól várnának segítséget, hogy közbeavatkozzon, és megvédje a magyar ipar érdekeit.

Ezeket az eredményeket bajosan lehetne bármely transzformációs paradigmába beilleszteni. Ellenkezőleg, a munkások kapitalizmusról vallott nézeteit a leginkább úgy összegezhetjük, hogy “konzisztensen inkonzisztensek”. Ezeket a következetlenségeket azonban semmiképpen nem érdemes azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konzisztens képet kialakítani a gyáron túli világról. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a változás ellentmondásainak kifejeződését látjuk a narratívákban, ami pontosan tükrözi azt a módot, ahogyan a munkások az “átmenetet” tapasztalják.

 

Az adatok

 

Az elsődleges adatok tizenhat narratív interjúból álltak, amelyeket a munkásokkal készítettem az egy hónapos terepmunka alatt. A delikvensek összegyűjtéséhez a hólabdamódszert választottam. A szakszervezeti vezetők (nem merem használni a lejáratott “bizalmi” kifejezést) különösen sokat segítettek az interjúalanyok megtalálásában. Az interjúban részt vevő három nyugdíjassal a gyár nyugdíjasklubjában találkoztam, amelyet még a régi, “szocialista” vezérigazgató alapított. Néha a szerencse segített: az egyik résztvevővel például a buszon találkoztam. Az a tény, hogy több interjúra a munkahelyen került sor, valószínűleg elősegítette a munkások közreműködését.

Világos, hogy a kvalitatív metodológia egészen más problémákat jelent a reprezentativitás számára, mint a kvantitatív kutatás. Mivel az etnográfiai módszert használom, a kutatásom nem kíván “reprezentatív” lenni, ami egyébként is igen problémás fogalom a kvalitatív metodológiában (Hammersley and Atkinson, 1983; Burgess, 1984; Denzin and Lincoln, 1998). Mindazonáltal volt két kritérium, amit tekintetbe vettem az interjúalanyok kiválasztásánál. Egyenlő számú férfi és nő narrátort választottam ki, és törekedtem arra, hogy az “aktív” és “nyugdíjas” munkások számaránya nagyjából közelítsen az országos adatokhoz. A tizenhat alanyból három volt nyugdíjas (egy férfi és két nő), és egyikük egy évnél rövidebb időn belül eléri a nyugdíjkorhatárt (egy férfi).

Silverman (1993) “interjútársadalomnak” nevezte korunkat, utalva a technika elterjedt használatára tudásunk generálásában. A témának valóban óriási szakirodalma alakult ki az elmúlt két évtizedben (hogy csak néhányat említsünk, Douglas, 1985; McCracken, 1988; Reinharz, 1992; Finch, 1993; Rubin, 1995; Fontana and Fry, 1998; Wengraf, 2001; Holstein and Gubrium, 2002). A terepmunka alatt az “aktív” interjúkat használtam, amelyek a legmegfelelőbb eszköznek tűntek a kutatás céljára (Holstein and Gubrium, 2002). Miközben a konvencionális nézet szerint szigorúan ellenőrizni kell az interakciót, az “aktív” interjúk elismerten is kollaboratívnak számítanak. Ezért, mondja Holstein és Gubrium (2002), ahelyett hogy megpróbál megfelelni a “standardizált” interjúk módszertani restrikcióinak, a kutatónak fel kell vállalnia a kérdező aktív szerepét és tudását, és építenie kell a kérdező és a narrátor közös “adattermelő” munkájára.

Az interjúk 80–120 percig tartottak, és mindegyiket magnón rögzítettem. Minden résztvevőnek megígértem az anonimitást; a közzétett elemzésben a keresztnevek is fiktívek. Az első kérdések általános jellegűek voltak, hogy a narrátor elmondhassa, miket látott a legfontosabb változásoknak az elmúlt több mint egy évtized folyamán. Ezeket a kérdéseket utána a narrátor által felvetett témák vonatkozásában konkretizáltam. Általában mindegyik narrátort megkértem, hogy mondja meg, mi a véleménye a változásokról (amit a legtöbben meg is tettek, minden bátorítás nélkül).

Fontos rámutatni, hogy a genderkülönbség igen jelentősnek bizonyult az interjúk strukturálásában. Míg a férfiak nyilvánvaló érdeklődéssel hozták fel és vitatták meg politikai-gazdasági nézeteiket, a nők által konstruált narratívák elsősorban a családra és a háztartásra fókuszáltak. Mivel a kutatás nem célozta a genderszerepek konstrukciójának vizsgálatát, nem kívánok spekulatív fejtegetésekbe bocsátkozni a különbség magyarázatáról. Mindenképpen szeretném azonban felhívni a figyelmet a kérdésre, amely további elemzés tárgya lehet.

 

A kutatás korlátai

 

Nem kívánok e helyütt belemenni a kvantitatív versus kvalitatív módszerekről folytatott vitába, amelynek igen tekintélyes a szakirodalma (lásd ehhez pl. Hammersley and Atkinson, 1983; Denzin and Lincoln, 1998; Weinberg, 2002). Ahogy megjegyeztem, a kutatás nem kívánt reprezentatív lenni; a fenti két kritériumot leszámítva véletlenszerűen választottam ki a narrátorokat. Kétféle módon is megpróbáltam azonban növelni az általánosíthatóságot. Az egyik a térbeli “eloszlás”: a narrátorok mind különböző egységekben és egymástól földrajzilag is távol dolgoztak, mivel két különböző telephelyen folytattam az interjúkat. A másik stratégia az interjúk száma, amelynek segítségével várhatóan kiszűrhető a “nagyon extrém” megnyilvánulás. Az a tény, hogy a véletlenszerűen kiválasztott alanyok sok szempontból egybehangzó beszámolót adnak, mindenestre elegendően indokolja az általánosítást.

Természetesen világos, hogy a választott specifikus korcsoport határokat szab a generalizálásnak. A kutatás mindegyik résztvevője 45 év feletti ember. Mindannyian azt mondták, hogy koruk és elavult szakképzettségük miatt hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Gyakran explicite is összehasonlították magukat a gyerekeikkel, akik jórészt multinacionális vállalatoknál dolgoztak. Valószínű, hogy ezek a fiatal munkások egészen másképp látják a posztszocialista változást, mint a szüleik. Ugyanígy “kimaradtak” az interjúkból azok a munkások, akiket a gyár már régebben elbocsátott (és akik a túlnyomó többséget képviselnék). Őket csak a hólabdamódszer segítségével tudtam volna megtalálni; ezt azonban már nem engedte meg a szűk időkeret.

Az általánosítás másik korlátja maga az egykori szocialista mintagyár, amely nemcsak a megyében, hanem országos viszonylatban is sikertörténetnek számított. A gyár a 70-es évektől kezdve az Egyesült Államokba is exportált, és komoly médiafigyelmet kapott. Az ott dolgozó munkások nemcsak anyagilag, hanem társadalmi presztízst tekintve is kedvezőbb helyzetben voltak, mint az országos átlag. Ezért valószínű, hogy az ott dolgozók radikálisabban tapasztalták meg a gyár hanyatlását, mint az “átlagos” szocialista üzemek munkásai.

 

II. Analízis

 

Az analízis problémái

 

Az analízis diszkussziója az Altheide és Johnson (1998) által kialakított kritériumok szerint történik, amelyeket az értelmezési érvényesség értékelésére állítottak fel a kvalitatív kutatásban. A kutatók öt dimenziót különböztettek meg, amely problémás kérdést jelent az interpretáció számára. Ezek a megfigyelt dolog és a kulturális és történelmi kontextusok közötti összefüggés; a megfigyelt, a megfigyelő és a helyszín közötti kapcsolat; a perspektíva problémája; az olvasó szerepe a végső termékben; és az ábrázolási és retorikai stílus. Az alábbiakban megpróbálom ezeket a dimenziókat az elemzésem struktúrája és prezentációja szempontjából kifejteni.

Ami az első dimenziót illeti, a munkások által tapasztalt változások szélesebb kontextusának megteremtését célozta a transzformációs paradigmákat tárgyaló elméleti bevezető. Ahogyan fentebb érveltem, a gyár privatizációja, a menedzsment lecserélése és a tömeges elbocsátások a munkások hétköznapi “mikrovilágának” olyan változásai, amelyeket a globális tőkemozgás hoz létre és strukturál. A kutatás vonatkoztatási kerete ebből a szempontból nem a nemzetállam, hanem a változásokat generáló globális környezet.

A második dimenzióval kapcsolatban elismerem, hogy az idioszinkráziát nem lehet teljesen kiküszöbölni. Voltak narrátorok, akikkel könnyebben ment a beszélgetés, mint a többiekkel; voltak esetek, amikor rögtön megtaláltam a “helyes” kérdéseket, míg másokkal sokkal több időbe került eljutni azokhoz a témákhoz, amelyeket relevánsnak éreztek a rendszerváltás vonatkozásában. Nyilvánvalóan a narrátoroknak is megvoltak rólam a maguk konstrukciói. Az olyan megjegyzések, mint pl. “ezt írja meg, ez az igazság”, azt mutatják, hogy kapcsolatot láttak bennem valamiféle “hivatalos” személyhez. Meg kell azonban mondani, hogy az emberek általában sokkal készségesebben vettek részt a kutatásban, mint amire számítottam. Talán ez is jelzésértékű lehet arra nézve, hogy mennyit foglalkozik velük a hatalom.

 

A hanyatlás narratívái

 

Az alábbi rész részletesen elemzi a “hanyatlás négy aspektusát”, amelyek központi elemei voltak a narrátorok posztszocializmus-narratíváinak: a gyár hanyatlását, a kollektíva szétesését, az elbocsátástól való félelmet és a csökkenő életszínvonalat. Ezek voltak a narratívák kulcstémái, amelyeket a beszélők nemcsak a leghosszabb ideig tárgyaltak, hanem a legnagyobb hangsúlyt is adták nekik. Az alábbiakban megpróbálom megmutatni, hogyan alakul át a “kis transzformációk” élménye az “átmenet” kritikai olvasatává.

 

A gyár hanyatlása

 

A narrátorok egyértelműen úgy értelmezik a gyár utolsó tizenhárom évét, mint a hanyatlás és dezintegráció történetét. A “tündöklő múltat” szembeállítják a gyár mai körülményeivel és a jövőbe vetett hit hiányával. Az államszocialista időszakkal összehasonlítva a legtöbb munkás szerint a munka hiánya jelenti a legnagyobb változást és a panaszok leggyakoribbi forrását a narratívákban. A narrátorok gátlás nélkül beszéltek a megrendelések hiányáról; világosan kifejezték, hogy ez a gyár által tapasztalt gazdasági problémák gyökere. A spontán kommentárokból kiderül, hogy a munka hiánya gyakori beszédtéma a munkások körében.

 

“Nincs munka, az az igazság, akárhány embert megkérdezhet, de megmondom, ugyanezt mondja mindenki. Nincs munka, az emberek csak állnak és beszélgetnek, szidják a rendszert és az új menedzsereket.”

(Ferenc, 59)

 

“Nincs munka, nincs megrendelés, tudom, hogy nem kéne megmondanom, de ez az igazság, mindenki tudja, akárkit megkérdezhet, a dolgozókat, úgy értem, nem a menedzsereket. Az egyetlen profit, amit csinálnak, hogy eladják az egész gyárat.”

(Lujza, 48)

 

A gyár mostani állapotának kritikáját a munkások explicite is összehasonlították a “tündöklő múlt” emlékeivel. A legtöbb narrátor megemlítette, hogy régebben “dicsőség” volt a gyárban dolgozni, amit nemcsak anyagilag honoráltak jobban, hanem a városban is presztízst jelentett. A kutatásban részt vevő munkások több mint felének a házastársa is a gyárban dolgozott; és többen tettek említést arról, hogy a családban több generációnak is ez volt a munkahelye. Ezeknek az emlékeknek a fényében még kevésbé volt “tündöklő” a jelen.

 

“Miért jöttem a …gyárba? Hát, a férjem, apám, húgom, apósom, anyósom, sógorom, mindenki itt dolgozott. Nem, az anyukám nem, ő otthon volt. De különben az egész család. Akkor dicsőség volt a …gyárban dolgozni. Emlékszem, olyan büszke voltam, amikor az apám először behozott ide, hogy én a …gyárban dolgozom. Most (lemondóan nevet), hát most itt vagyok. Ha elküldenek, igazán nem tudom, mit csináljak.”

 

(Lívia, 50)

 

A narratíva világosan megmutatja, hogy nemcsak az anyagi biztonság veszett el, hanem “valami több” is a gyárban dolgozó munkások önbecsülésének vonatkozásában. Az államszocialista időszakban megszokott volt, hogy az emberek egész életüket egy munkahelyen töltik, ami elősegítette a munkásoknak a gyárral való azonosulását. Nagyon valószínű, hogy a gyárban dolgozó családtagok, ami nem csak Lívia esetére jellemző, elősegítették a munkahelyhez való személyesebb kapcsolat kialakulását. Több beszélő is elmondta, hogy nemcsak az anyagi biztonságot vesztették el, hanem a gyárban végzett munka “dicsőségét” is, ami szerves része volt énképüknek. A személyes veszteség világosan kifejeződik Tamás narratívájában, aki explicite összefüggésbe hozza a munka hiányát a régi presztízs elvesztésével:

“Mindig volt munkánk. Benne voltunk az ország öt legnagyobb ipari vállalatában. Már mondtam, hogy minden harmadik nap több vagon hagyta el a gyárat. Egy egész világrendszert láttunk el a termékeinkkel. Hol dolgozol? A …gyárban? Mindenki ismerte a …gyárat az országban. Mindenki ismerte az igazgatóját. Hogy magyarázzam meg? A japán is büszke, ha a Hondánál dolgozik. Érti, amit mondok? Ad az embernek valamit. Fontos vagyok, érdekes cégnél dolgozom, lesz munkám holnap is. Most? Megmondom őszintén, én már nem bízom a …gyárban. Nem bízom ebben a menedzsmentben. Ezer embert elbocsátottak. Nem kell ezen semmit magyarázni.”

(Tamás, 57)

 

A kutatásban részt vevő munkások világossá tették, hogy ez az olvasat radikálisan különbözik az új menedzsment és a gyárújság képviselte “hivatalos” diskurzustól. A narrátorok nemcsak kigúnyolták a fejlődés és haladás “hivatalos” reprezentációját, hanem tudatosan is létrehoztak egy kritikai diskurzust, amelyben szembeállították a munkások perspektíváját a menedzserek sikerpropagandájával. Minden beszélő lemondással vegyes iróniával emlegette az új menedzserek azon törekvését, hogy “jobb jövőképet” dolgozzanak ki a gyár számára. A munkások tipikusan úgy használták a “píár” kifejezést, mintha az egyenértékű lenne a régi marxista propagandával, amelyet hasonlóképpen “hazugságként” emlegettek. Az új “jövőképet” gyakran állították szembe a saját hitük elvesztésével a gyár jövőjében. Ebből a szempontból a következő három narratíva a munkások által konstruált kritikai diskurzus termékének tekinthető.

 

“Nem látom a jövőt a gyárban, az a legnagyobb szomorúságom. Régen folyamatosan fejlődött a …gyár. Nem tudom, tudja-e, hány ember dolgozott itt. Biztos vagyok benne, hogy több mint húszezer. Most mennyi lehet? 4000? 5000? Inkább hátramegyünk, mint előre. És az az igazság, nem látom itt a holnapot. Nincs munka. Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot. Addig én úgy érzem, hogy bejövök a munkába, és ha nincs munka, azt mondják holnap, hogy viszlát, nem adunk több munkát. Nincs biztonság. Ez az, amit érzek. És ez az, amit megtapasztalok.”

(Sándor, 48)

 

“Minden más volt itt régen, nem volt olyan ilyen bizonytalanság, mint ma. A …gyár egy biztos hely volt, a szomszédok irigyeltek, hogy könnyű neked, te a …gyárban dolgozol, jól keresel, mindig lesz munkád. Most mindenki azt mondja, hogy ennek a gyárnak nincs jövője. Nagyon jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy a gyárújságban írják. De nem úgy van. Nálunk ebben a hónapban kétszer leállították a termelést. Mit jelent ez? Hogy olyan jó a jövőképünk? Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs. Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.”

(Edit, 46)

 

“Nincs munka, nem vettek vasat, az ember ideges, mert dolgozni akar, és nincsen munka, számolja a perceket, mert így számolják a produktivitást, hogy a francba, még csak 300 perc és 480-nak kell lennie. Nem számít bele a fizetésbe, de megkérdezik, hogy miért csináltál kevesebbet, hát, főnök, azért, mert nem volt munka. És az emberek unják ezt. Elegük van, az az igazság. Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok. És nem értjük, miért van ez így. Minden …gyárnak van munkája, csak mi vagyunk a kivételek?”

(Judit, 53)

 

Két következtetés vonható le a fenti narratívák alapján. Az egyik a biztonság elvesztésének kifejezése, amelyet minden narrátor a gyárban lezajlott “átmenettel” hoz összefüggésbe. A “régen” kifejezés gyakori használata világossá teszi, hogy ez a dimenzió nagyon fontos a posztszocialista változásértelmezésük szempontjából. A gyár “folyamatos fejlődését” és az “irigy szomszédokat” szembeállítják a mai viszonyokkal, amelyeket legjobban a munka hiánya jellemez. A narrátorok világosan kifejezik, hogy ez bizonytalan jövőt jelent a munkások számára. Ahogyan Edit kijelenti, “Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs.”

A másik megfigyelés, hogy a narrátorok tudatosan alkalmazzák és újraértelmezik a “píár” elemeit, hogy kialakítsanak egy saját kritikai diskurzust. A munkások tudatában vannak annak, hogy amíg nincsen munka a gyárban, addig nincs fejlődés, és határozottan elutasítják a “hivatalos” optimista “píárt”. Az új menedzserek “jövőképe” például a kritikai diskurzus egy eleme lesz Sándor narratívájában: “Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot.” Edit explicite is a menedzserekkel polemizálva fogalmazza meg kritikáját: “Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.” A kritikai diskurzust az a meggyőződés is támogatja, hogy a munkások nem olyan “ostobák”, hogy ne lássák meg a valóságot a “píár” mögött. Ahogyan Judit fogalmaz: “Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok.” A “hivatalos” diskurzus elemeinek átvételével és átértelmezésével a narrátorok megmutatják, hogy tudatosan vesznek részt egy kritikai diskurzus kialakításában.

 

A közösség szétesése

 

A narratívák tükrében a gyár “régen” híres volt összetartó kollektívájáról. A narrátorok egyetértettek abban, hogy a család után a munkahely volt a társas tevékenységek legfontosabb színhelye. A munkahelyi kapcsolatokat elősegítette a volt szocialista vezérigazgató munkáspolitikája: a legtöbb narrátor a gyár által szponzorált szakmunkásképző iskolába járt, és a szakmai gyakorlatot is ott végezte. Az együtt töltött évek elősegítették az emberek integrációját. Sok beszélő explicite is azt mondta, hogy “együtt nőtt fel” a kollektívával.

 

“Itt az emberek mind ismerték egymást, a 122-esből jöttünk [az iskola száma], mi voltunk az első szakmunkástanulók, amikor felépült az új csarnok a repülőtéren, mikor is, 25, 26 évvel ezelőtt? Igen, így volt, együtt költöztünk ide a gyárral [később]. Mindenki Jóskának hívja itt a főnököt. Ő is velünk kezdett, mi itt mind egyszerre kezdtünk.”

(Lujza, 48)

 

A narrátorok egybehangzóan állították, hogy a munkahelyen kívül is aktívan vettek részt a közösség életében. Noha sok ilyen tevékenység ideológiai mozgalmakhoz kapcsolódott, mint a szocialista brigádok, a kommunista szombat, a társadalmi munka vagy a majális, a munkásoknak ezek elsősorban és leginkább a társas kapcsolatok színhelyét jelentették, amelyeket a veszteség érzésével idéztek fel. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkásokra nem tett nagy hatást az ideológiai nevelés, fontosnak tekintették, hogy ezek a tevékenységek erősítették az emberek közötti szolidaritást.

 

“Régen teljesen más volt a közösség, például voltak a szocialista brigádok, ma könnyű azt mondani, hogy propaganda meg kommunista baromság, de azt hiszem, hogy ma nem lehetne ilyesmit szervezni, én nem vagyok nosztalgikus, igazán nem, mert azok se voltak olyan jó idők, de valahogy más volt, mások voltak az emberek közötti kapcsolatok, ma meg senki nem törődik a másikkal, más kor, más stílus, mindenki azt mondja, de azért régen sem volt rossz, fiatalok voltunk, sokat jártunk szórakozni, nem volt az olyan rossz, ahogy ma mondják. Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag [nevet], hát voltam én is eminens könyvtári tag, ma is nagyon szeretek olvasni, én írtam mindig a brigádnaplót, meg jártunk előadásokra, terveztük a szocializmust [nevet], nem volt az olyan rossz, mentünk kirándulni a brigáddal, moziba [később], régen teljesen más volt a közösség, jó, volt egy csomó marxizmus, de nem vettük azt olyan komolyan, minket sem lehetett olyan könnyen beetetni.”

(Teréz, 49)

 

“Nagyon jó volt a közösség a …gyárban. Régen voltak közös kirándulások, közös bálok, a családok összejártak, együtt ünnepeltük a majálist, na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk [később], a brigádunk volt társadalmi munkán iskolákban meg óvodákban, emlékszem, egyszer csináltunk egy nyomoréknak tolószéket, nem, nem hiszem, hogy azok olyan rossz idők voltak, az emberek segítőkészebbek voltak, egészen másképp álltak hozzá az élethez.”

(Zsolt, 52)

 

Mindkét narrátor világosan kifejezi a különbséget a régi és új társadalmi hálózat között. “Régen teljesen más volt a közösség.” Miközben Teréz elismeri, hogy “azok se voltak olyan jó idők”, narratívája azt sugallja, hogy az aktív társas élet valamennyire kompenzált a rendszer szürkeségéért. A narrátor egyértelműen elválasztja azt, amit ő fontosnak tekint a “csomó marxizmustól”, amivel nem lehetett őt “beetetni”. Láthatóan fontos számára az a különbség, hogy “mások voltak az emberek közötti kapcsolatok”, ami alatt nyilvánvalóan azt érti, hogy az emberek több időt töltöttek közösségi tevékenységgel. Ezt a következtetést a szocialista brigádok társas aspektusának hangsúlyozása is támogatja: “Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag.” Érdemes rámutatni, hogy a beszélő láthatóan büszke arra, hogy ő is ezek egyike volt, amiből kiderül, hogy a szocialista brigádok “nevelési” célkitűzéseinek nem minden aspektusát tekintette “beetetésnek”. Zsolt hasonlóan megkülönbözteti a számára fontos dolgokat az ideológiától, amelyet nem tekint fontosnak: “na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk”. Terézhez hasonlóan Zsolt is úgy találja, hogy az emberek a múltban másképpen viszonyultak egymáshoz. A különbségek közé tartozik a nagyobb szolidaritás: “az emberek segítőkészebbek voltak”. Ahogyan Zsolt később részletesen kifejti, számára a szolidaritás csökkenése a rendszerváltás egyik legsúlyosabb társadalmi és emberi tapasztalata.

A múlt pozitív emlékeit a narrátorok egybehangzóan szembeállították a változás közösségromboló hatásával a gyári kollektívában. Mindegyik narrrátor panaszkodott arról, hogy nincsenek fiatalok a gyárban. Mindenesetre hozzátették, hogy “nagyon is megértik” a fiatalokat, hogy nem jönnek el dolgozni ilyen “nevetséges” fizetésért. Általában minden munkás úgy látta, hogy a multinacionális vállalatok a városban sokkal jobb fizetéseket és vonzóbb perspektívákat ígérnek a fiataloknak, mint az ő munkahelyük; sokan explicite is kijelentették, hogy nem is engednék a gyerekeiket ilyen “lepusztult” gyárban dolgozni.

A beszélők egyetértettek abban, hogy a gyár hanyatlása “verte szét” a kollektívát. Azt mondták, hogy a jobb munkások közül sokan önként mentek el jobban fizetett állásokba; sokukat pedig az “átszervezés” periódusában elbocsátották, vagy előnyugdíjazták. Mindegyik narrátor azt mondta, hogy a munka hiánya és az elbocsátásokról szóló pletykák nagyon “feszült” hangulatot teremtettek a munkahelyen. A munkások tipikusan a “nyugodt” és “feszült” antonimákat használták, hogy érzékeltessék a régi és új atmoszféra közötti különbséget.

 

“Semmi nem maradt meg a kollektívából. Lehetetlenné tették a fennmaradásunkat. A fiatalokat anyagilag, az öregeket meg ezekkel az ide-oda dobálásokkal és átszervezésekkel. Teljesen szétesett a régi kollektíva. Régen szerettem munkába menni, volt egy jó csapat, fiatalok, érdeklődők, jó lett volna kiképezni őket, de nem, lehetetlenné teszik őket ezekkel a fizetésekkel. 30-40 ezer egy hónapra? Hát hogy tudnak erre megnősülni, családot alapítani? Inkább elmennek az Audiba. És jól teszik [később], a szakmai érdeklődésem? Semmi, engem ez az egész már egyáltalán nem érdekel. Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.”

(Béla, 49)

 

“Nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk. Most mindenki feszült, az emberek nem beszélnek egymással, vagy rögtön elkezdenek kiabálni. Hallottuk, hogy a műhelyből ötven dolgozót elbocsátanak. És akkor mindenki azon gondolkozik, hogy vajon rajta van-e a listán. És nagyon feszültek vagyunk, mindenki ideges [később], látja, a férjem is itt dolgozik. Régen optimista volt, azt mondta, mindenki tud munkát találni, ha akar. Ma már nem mondja ezt.”

(Mária, 54)

 

A fenti két narrátorhoz hasonlóan a többi beszélő is azt mondta, hogy a gyár “átszervezése” és az “átmenet” tönkretette a kollektívát. A romló körülmények aláássák az emberek munkakedvét. “Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.” Érdemes rámutatni, hogy a motivációhiány a narratívák egyik közös aspektusa. A legtöbb beszélő egyetértett abban, hogy “sokkal kevesebb kedvvel” jön be dolgozni, mint régebben. Mária narratívája “tipikusnak” tekinthető abból a szempontból, hogy mindegyik munkás “állandó feszültségről” számolt be a folytatódó elbocsátások miatt, amelyek megmérgezték a munkahelyi atmoszférát. Ebből a szempontból a “feszültség” volt a rendszerváltással kapcsolatban leggyakoribban emlegetett kifejezés.

A feszültség másik két forrását az elbocsátások mellett a munkanélküliségtől való félelem és az életszínvonal csökkenése jelentette. A “hanyatlás e két utolsó aspektusát” tárgyalják a következő részek.

 

A munkanélküliségtől való félelem

 

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az “aktív” munkások az elbocsátást nagyon reális és közvetlen veszélynek érezték az életükben. Egyiküknek sem volt azonban konkrét elképzelése arról, mihez kezdene, ha elvesztené munkáját a gyárban. Míg szemmel láthatóan “nagyon is sokat” foglalkoztak a gondolattal, egyikük sem talált még megnyugtató megoldást. A munkások egyetértettek azzal, hogy a biztonság elvesztése volt a legfájdalmasabb változás, amihez hozzá kellett szokniuk. Miközben mindannyian panaszkodtak a hétköznapi élet “feszültségeiről”, különböző véleménnyel voltak az újraelhelyezkedés esélyeiről. Az első választóvonal a nyugdíjhoz közeliek (57 felett) és az “aktív” korcsoport (57 alatt) között húzódott; a második az “aktív” férfiak és nők között.

A nyugdíjhoz közel állókat általában nem foglalkoztatta nagyon az újraelhelyezkedés gondolata. Megegyeztek abban, hogy nehezebb lesz az életük, és talán valami részmunkát kell vállalniuk mint pl. takarító vagy portás, de általában nem is próbálnának meg főállású munkahelyet keresni. Azt mondták, hogy a végkielégítés és a munkanélküli-segély elég lenne addig, amíg elkezdik kapni a nyugdíjat. Mindhárom narrátor ebben a korcsoportban állandó egészségügyi problémákról panaszkodott. Egyikük explicite is azt mondta, hogy őt többet nem érdekli “ez az egész”.

 

“Nincs hova mennem, mert hova vennének fel, na jó, valamit biztos találnék, de a legrosszabb esetben is csak három év, így le se sz…m az egészet, egy év rokkantsági, egy év munkanélküli-segély, aztán vége. Úgyhogy engem ez az egész nem érdekel. Ha fiatalabb lennék, egészségesebb, már réges-rég elmentem volna. Ne kérdezze, hogy hova, mert nem néztem szét.”

(Péter, 57)

 

A megkérdezett három nyugdíjas közül a nők részmunkaidőben dolgoztak, mert “nagy szükségük” volt az extra jövedelemre (mindketten egyedül éltek). Dóra (67) a nyugdíjasklub büféjében dolgozott, Hajnalka (63) pedig portás volt egy iskolában. Mindketten azt mondták, hogy ebben a korban “nehéz” állást találni. Hajnalkának például fél évet kellett várnia, amíg a munkaügyi központ felajánlotta neki a portásállást. Dóra egy barátnője révén kapta meg az állást. A férfi nyugdíjas rokkantsági pótlékot kapott.

Az “aktív” korúakat láthatóan sokkal inkább foglalkoztatták az újraelhelyezkedés esélyei. Markáns különbséget mutattak azonban a férfi–női narratívák. Míg a férfiak általában azon a véleményen voltak, hogy tudnak találni valamit, ha máshol nem, az informális szektorban, a nők sokkal rosszabbul ítélték meg saját esélyeiket. A legtöbbjük azt mondta, hogy örömmel maradna otthon, ha a család anyagi lehetőségei megengednék a jövedelem kiesését. Sok női narratívában a munkanélküliségtől való félelem a posztszocialista változás legerősebb aspektusa.

 

“Hogy mihez kezdek, ha kirúgnak? Ne aggódjon, nyugodtan megkérdezheti, nagyon sokat gondolkodtam én ezen. Nem tudom. Sírok. Milyen kilátásaim vannak? A baj az, hogy semmilyen. Csak ez az egy szakmám van, ez az egy iskolám. Nem tudom elképzelni, mihez kezdek. 49 éves leszek. Nem, tényleg nem tudom elképzelni, mi lesz velem. Szeretnék nyugdíjas lenni [nevet]. Ez a korcsoport és ez a végzettség – nagyon, nagyon rossz. Azt hiszem, a kormánynak támogatni kéne ezt a csoportot, ezt a társadalmi osztályt. Az az igazság, hogy van egy osztály, ami megöregedett, elnyűtt, elfáradt, nagymamák… akivel beszélek, mindenki panaszkodik.”

(Teréz, 49)

 

“Változások? Már mondtam. Nekünk a félelem, hogy elveszítjük az állásunkat. Nekünk ez a legfontosabb dolog, mind nagyon félünk tőle. Mert nem keresünk itt valami hű de sokat, nem szégyen az, megmondom, 54 ezret keresünk egy műszakban. De ha ez megmaradna [gondolkodik], igen, azt hiszem, az a legnagyobb változás, hogy félünk, hogy elveszítjük a munkánkat. Ez a legnagyobb baj nekünk, még tíz évem van a nyugdíjig, ha elmehetnék 55 évesen, nem panaszkodnék, de tíz év az nagyon sok, hogy bírjuk ki addig? Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk, most félünk, végül is mi vagyunk a legrosszabb helyzetben, nem? Mert senki nem akarja alkalmazni ezt a korcsoportot, 50 év felett. Senki. Félünk, hogy nem találunk munkát [később]. Hát én visszamennék oda, amit már sokszor elmondtam magának. Szeretném, ha megmaradna a munkám. Szeretném, ha egészséges lennék, és megmaradna a munkám. Ez minden, amit szeretnék.”

(Lívia, 50)

 

Mindkét narrátor azt mondja, hogy a hozzájuk hasonló helyzetű nők halmozottan hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon a koruk, szakmájuk és a nemük miatt. Nem áll szándékukban szépíteni a gyárbeli helyzetüket: “nem keresünk itt valami hű de sokat”. A gyári munka elvesztése azonban még ezt a minimális anyagi biztonságot is veszélyezteti. A narratívákból világosan kiderül, hogy mindkét beszélő szerint bizonytalanok az újraelhelyezkedés esélyei. Ezen kumulatív hátrányok miatt látja Teréz “társadalmi osztálynak” a hozzá hasonló korú és foglalkozású nőket, akik nagyon is rászorulnának a kormány támogatására.

A férfiak általában optimistábbak. A legtöbb “aktív” férfi úgy ítélte meg, hogy találnának valamit, mert “ebben a városban mindenki talál munkát, aki igazán akar dolgozni”.

 

“Sokszor gondolkodtam én már ezen. Biztos, hogy nem lennék munkanélküli. Talán nem a szakmámban. De biztos, hogy találnék valamit. Én a múltban megteremtettem egy anyagi biztonságot. És mindenáron meg akarom tartani. Ki kérdezi manapság, hogy mit csinálsz a megélhetésért? Legfeljebb elvállalok akármilyen munkát.”

(Sándor, 48)

 

Mivel egyetlen beszélőnek sem volt tapasztalata a munkakereséssel, nem kell túl elsietett következtetésekre jutni a fenti narratívák alapján. A nők egyértelműen úgy látták, hogy nemük miatt (is) hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni egy másik fontos különbségre a férfiak és nők között. Ahogy a narratívákból kiderült, a férfiak kiterjedtebb hálózattal rendelkeztek, amire számíthattak a munkakeresésnél; legtöbbjük megemlítette, hogy részt vesz valamilyen mértékben az informális gazdaságban. A nők lehetőségei azonban csak a munkaügyi hivatalra korlátozódtak, ami sokkal kétségesebb eredményeket ígért. A nők korlátozott mértékű részvétele az informális hálózatokban lehet az egyik magyarázata pesszimistább “jövőképüknek”.

 

Az életszínvonal csökkenése

 

Az anyagi helyzet változása szempontjából három csoportot lehet megkülönböztetni. Az első – és legkisebb – csoport azokat az embereket foglalja magában, akik úgy látják, hogy a reálbérek csökkenését ellensúlyozni tudják az informális gazdaságban végzett extra munkával (2 elbeszélő).

 

“Délután 2-kor befejezem a munkát, aztán megyek dolgozni Ivánba egy maszek autószerelőhöz. És a fiaim is dolgoznak, négy kereső van a családban. Így ugyanolyan szinten élünk, mint azelőtt.”

(László, 51)

 

Később azonban László hozzátette, hogy azt várta volna, az anyagi helyzete jobb lesz, hiszen a fiai elkezdtek dolgozni, és nem szorulnak az ő támogatására. Így a “régi szint tartását” valójában hanyatlásnak is fel lehet fogni.

Lujzáék láthatóan családi stratégiákat használtak fel, hogy bekapcsolódjanak az informális gazdaságba:

 

“Miután elbocsátották a férjemet, nem hagytam neki időt arra, hogy elkeseredjen. Volt egy kis spórolt pénzünk meg a végkielégítés, mindent összeszedtünk, és nyitott egy autójavító műhelyt. Most dolgozik, néha besegítek neki a könyvelésben. Én nem panaszkodom. Nem lett jobb, nem lett rosszabb. Tartani tudjuk ugyanazt a színvonalat.”

(Lujza, 48)

 

A narratívából világosan kiderül, hogy a műhely megnyitását a kényszerűség és nem a vállalkozó szellem inspirálta. A feleség részvétele az üzletben megmutatja, hogy családi stratégiáról van szó, hogy spóroljanak a munkaerőn. Érdemes rámutatni, hogy a fenti esetben a feleség volt az, aki meggyőzte a férjet, hogy legyen vállalkozó. Míg Lujza nem árulta el, mennyi hasznot hoz havonta a műhely, valószínű, hogy a családi vállalkozásból származó (és, ahogy egy spontán kommentárból kiderült, némileg “adócsalt”) jövedelem teszi lehetővé a színvonal megtartását a családnak.

A második csoport azokból az emberekből áll, akik “komoly hanyatlásról” számoltak be, de felette voltak a létminimumnak (12 narrátor). Két közös sajátosság volt a csoport tagjainak életkörülményeiben. Olyan háztartásban éltek, ahol a házastárs is keresett, vagy (2 esetben) nyugdíjas volt, és 3 kivétellel dolgozó gyermekeik voltak, akik nem szorultak támogatásra. A háztartási kiadások csökkenése sem kompenzálta azonban a reálbérek csökkenését. A legtöbb narrátor azt mondta, hogy egyre nehezebben tudnak kijönni a fizetésből, annak ellenére, hogy lemondtak az olyan “luxusról”, mint utazás, étterembe járás vagy színházlátogatás. Míg a munkások gyakran szembeállították a szocialista időszak áruhiányát a fogyasztási javak mai kínálatával, rögtön utána hozzátették: “most minden van, de ki tudja megfizetni?”. Általános panasz volt, hogy nőttek a megélhetési költségek, és “nem tudunk semmit megtakarítani”. A beszélők egyetértettek abban, hogy a bérből és fizetésből élő ember “sokkal rosszabb” helyzetben van most, mint a régi rendszerben.

 

“Régen sokkal jobb ételeket tudtam venni, sokkal több pénzt tudtam költeni bevásárlásra. Mindent meg tudtam venni az akkori színvonalon. Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen. Régebben volt autóm. Most busszal járok. Ebben a hónapban megspóroltam a bérletet, mert a gyár bezárt két hétre, inkább gyalog jöttem be dolgozni. Nem akarom, hogy sajnáljon [elmosolyodik], nem, én sokkal jobban éltem régen.”

(Tamás, 57)

 

“Sokkal nehezebb ma a megélhetés, mint régen. Nagyon drága a rezsi. Csak a gázszámla volt 30 ezer múlt hónapban. Nem tudom, hogy jött ez ki, de be kell fizetni. Fizetéstől fizetésig élünk. Minden hónapban imádkozom, hogy nehogy valami váratlan dolog történjen. Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.”

(Lívia, 50)

 

Tamás láthatóan az anyagi hanyatlást összefüggésbe hozza a társadalmi degradációval. A középosztály külső jegyeinek elvesztését a narrátor szemében státusvesztést (is) jelent: “Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen.” A történet, hogy inkább gyalog jár a munkahelyére, hogy spóroljon a buszköltségen, Tamás számára a társadalmi hanyatlás egyik aspektusa: “Nem akarom, hogy sajnáljon.” Lívia narratívájában a rezsi kifizetésének növekvő problémája és a felhalmozás lehetőségének hiánya mutatja a romló anyagi helyzetet. “Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.” A Lívia által felsorolt gondok annyiban “közösek”, hogy minden narrátor panaszkodott a nagy rezsire, amit egyre nehezebben tudnak kifizetni, és a “tartalékok” hiányára. Sokuk nem volt biztos abban, hogy ki tudna fizetni “váratlan” költségeket. Nem véletlen, hogy az egészség első helyen volt a kívánságok között.

Azoknak a narrátoroknak, akiknek iskolás gyermekeik voltak, különösen nagy gondot jelentett anyagi lehetőségeik csökkenése. Az egyik legfájdalmasabb változás számukra az egyre drágább oktatás.

 

“Mondok egy furcsa dolgot. Azt hiszem, szabadabb voltam akkor, mint ma. Volt lakásom, autóm, biztos állásom, balatoni nyaralás, horgászás, nem jelentett gondot az, hogy bepakoljam a családot a kocsiba és lemenjünk Tatára a hétvégére. Vagy elmenni kempingezni. És nem tudom többet megengedni magamnak. Milyen szabadság az, ahol nem tudom elvinni a családomat egy közös nyaralásra? És dolgozom, van rendes állásom, nem iszok. Nem cigarettázom. Régebben kéthetente mentünk le Tatára, van ott egy tó, ott szoktam horgászni. És ma ezt nem engedhetem meg magamnak. Tavaly 40 ezret fizettünk ki a lányomnak könyvekre meg szótárakra. És még csak elsőéves. És akkor leülök, számolok, miből fizetjük majd az egyetemet? Mert nagyon jó tanuló, úgyhogy azt nem hagyom, hogy ne tanuljon tovább. De ahogy ma állunk, hát nem vagyok benne biztos, hogy fizetni tudom neki az egyetemet.”

(Béla, 49)

 

“Ezt sajnálom a legjobban, hogy olyan sok mindenből kimaradnak [a gyerekek], mert nem tudjuk megfizetni. Most sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amikor mi voltunk fiatalok, de nem mindenkinek. Én nem tudom kifizetni az angol nyári tábort a gyerekeimnek vagy a külföldi sítúrákat. És a könyvek, minden annyira drága. Régen nem voltak ilyen különbségek, az ember nem érezte magát kisebbnek a többieknél. A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik. Amikor kimegyünk elé, mindig mondom a férjemnek, hátul állj meg, hogy ne kelljen a gyereknek szégyenkezni, hogy milyen tragacsba száll ki meg be.”

(Edit, 46)

 

Láthatóan mindkét narrátor számára fontos problémát jelent, hogy korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy megfelelő hátteret biztosítsanak gyermekeik számára. Ez különösen nyomasztó a növekvő egyenlőtlenségek fényében: “A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik.” Az, hogy a narratívákban szereplő gyerekek “nagyon jó” tanulók, növeli a szülők bűntudatát amiatt, hogy nem tudják nekik ugyanazokat a lehetőségeket biztosítani, mint a gazdagabb szülők. Az államszocialista időkhöz képest ez egy olyan különbség, amellyel mind a szülőknek, mind a gyerekeknek meg kell tanulnia együtt élni.

A harmadik csoportba tartozó 4 narrátor gyakorlatilag a létminimum alatt vagy éppen a küszöbön él. Valamennyien egyedülálló háztartásban élnek, vagy rokkantsági nyugdíjat kapnak. Ide tartozott a férfi nyugdíjas, egy elvált, dolgozó férfi és két özvegy dolgozó nő. Meg kell említeni, hogy a mintában levő két nyugdíjas nő is idekerült volna, ha nincs a félállásból származó extra jövedelem. A narratívák fényében ezek az emberek szenvedték el az életszínvonal “legradikálisabb” csökkenését. Elegendő idézni egyetlen narratívából, amely a posztszocialista változás egy különösen szomorú dokumentuma.

 

“Maga azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan magyarázza ezeket a dolgokat, én meg azzal, hogy élek majd a jövőben. Szeptemberben nyugdíjba megyek. Számolok, az étel nem lesz olcsóbb, inkább drágább, igaz? Most kapom meg a papírt, hogy emelték a tv-előfizetést, most 2460 Ft. Ebben benne volt a Discovery meg a Spectrum, azokat nagyon szeretem. De most számolok, idáig fizettem 1680-at, és most majdnem 600 lenne a különbség. Hát inkább megváltoztattam az előfizetést. Most nem jön be ez a két csatorna. De mit csináljak? Van egy kocsim, 15 éves, de ez az egyetlen dolog, ami felvidít, lemegyek, megnézegetem, megsimogatom, lemosom, megjavítom, volt, hogy egy hétig bablevesen éltem, hogy megvegyem bele az alkatrészt. Mindenkinek kell valami, ami örömet okoz neki, nem? De most, ahogy számolok, nem hiszem, hogy fenn tudom tartani az autómat.”

(Ferenc, 59)

 

Mi “romlott el” a kapitalizmussal?

 

A kutatás másik eredménye az, hogy a változás negatív tapasztalatai, amelyek a “hanyatlás narratíváivá” alakultak át, nem fordították szembe a munkásokat a kapitalizmussal. Éppen ellenkezőleg, ebben a vonatkozásban a beszélők igencsak vonakodtak attól, hogy feladják a “mo­dernitás várakozásait”. Egybehangzóan állítom, hogy a kapitalizmus “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező” szocializmus. A kapitalizmust a beszélők egyértelműen a “Nyugattal” és ezért az anyagi jóléttel és fejlődéssel azonosították. A munkások általában úgy látták, hogy a kapitalista országok gyorsabban fejlődnek, és jobb életszínvonalat biztosítanak az embereknek, mint a szocialisták. Tipikus érv volt, hogy a kommunista rezsimek szükségszerűen omlottak össze, mert nem voltak többé fejlődőképesek. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a munkások kapitalizmusképét továbbra is meghatározza a modernitás mítosza.

A “modernitás várakozásai” és a “kis transzformációk” tapasztalata közötti ellentmondást a beszélők azzal az érvvel oldották fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmus visszaállításánál. A narrátorok a kapitalizmust láthatóan úgy értették, mint olyan rendszert, amelyet inkább visszaállítanak, mint “magától” kialakul. Ebből a szempontból gyakran emlegetett példa volt Ausztria, ahol “visszaállították” a kapitalizmust, és amely “láthatjuk, hogy hova fejlődött”. A beszélők azt mondták, hogy Magyarország “nem rosszabb, mint Ausztria”, és a magyar munkaerő képzettsége nem marad alatta a nyugatinak. Ezért csak a “külső körülményeken” múlott, hogy Magyarország nem ért el hasonló fejlettségi szintet.

A kérdést, hogy mi “romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalták a narrátorok: a gyár és a nemzeti gazdaság szintjén. Az érvek két közös sajátosságát lehet megfigyelni ezen a két szinten. Az első az, hogy sokan tudatos szándékot vagy tervezést gyanítanak a kudarc mögött. Ez különösen fogékonnyá tette a munkásokat összeesküvés-elméletek fabrikálására, ami a gyári szinten rasszista érveket is eredményezett. A nemzeti gazdaság szintjén a munkások tipikusan a multinacionális vállalatokat okolták a potenciális riválisok szisztematikus kiküszöböléséért.

A másik közös jellemző a gyár és a magyar ipar egésze között megrajzolt gyakori analógia. Sok narrátor azt mondta, hogy a gyárukat az új tulajdonosok szándékosan tették tönkre, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól. Ez az érv a nemzeti gazdaság szintjén a multinacionális vállalatok éles kritikájává alakult, amelyek bejövetele a beszélők szerint nagyon káros hatással volt a magyar ipar egészére. Mindenképpen rá kell azonban mutatni, hogy a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban “konzisztensen inkonzisztens” nézeteket hangoztattak a beszélők. Sokan úgy látták, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami javította a munkások helyzetét. Közös félelem volt azonban, hogy a “multik” bármikor összepakolhatnak és elmehetnek keletebbre (Románia, Ukrajna, Oroszország), ahol olcsóbb a munkaerő. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon, megrendszabályozza a multikat, és megvédje a magyar ipar érdekeit. A munkások láthatóan a nemzetállam keretei között képzelték el a “normatív kapitalizmust”.

 

“Ellenség belül”

 

A munka hiánya és a folyamatos elbocsátások nemcsak a gyár történetének kritikai olvasatát eredményezték, hanem radikálisan “kifordították” a hivatalos diskurzust. “Alulról nézve” elsősorban és leginkább az új menedzsment volt az oka a gyár gazdasági problémáinak.

Ezzel kapcsolatban az érvek két típusával találkozunk. Az első verzió szerint az új menedzserek inkompetensek, és nem érdekli őket a gyár jóléte. A munkások láthatóan olyan “klikket” láttak bennük, akiket senki nem ellenőriz. Ezért megtehetik, hogy “nem dolgoznak”, csak hazaviszik a “milliókat.” (A legtöbb munkás megemlítette, hogy a vezérigazgató havonta 16 milliót keres – egy információ, amelynek nem mondták meg a forrását.) A nagy fizetési különbségek a menedzserek és a munkások között különösen a gyár gazdasági gondjainak fényében tűntek igazságtalannak. A munkások nem értették, hogy tud egy “szegény” gyár ilyen óriási összegeket kifizetni. Sokan azt mondták, hogy ez is hozzájárult a gyár hanyatlásához.

A legendás szocialista vezérigazgatóra való visszaemlékezés láthatóan felerősítette a kritikákat az új menedzsmenttel szemben. Miközben a munkások elismerték, hogy a régi vezérigazgató politikai kapcsolatokat is felhasznált, hogy munkát hozzon a gyárba, rámutattak, hogy külföldön is nyitott piacokat, mert “utánament” a munkának. A régi vezérigazgatót azért is dicsérték, mert szigorúan ellenőrizte a vállalati vezetők munkáját, és nem tűrte a lazaságot. A beszélők tipikusan hozzátették, hogy a mai menedzsmentet “páros lábbal rúgta volna ki” a gyárból. Gyakran állították szembe a régi vezér alatti rendet és fegyelmet az új vezetéssel azonosított “káosszal és széteséssel”.

 

“Kevés a fegyelem, kevés a munka, mindenki tudja, másképp van, mint régen, amikor voltak a nagy megrendelések. Mert nekik az nem megoldás, hogy elmennek és munkát keresnek, nem, hanem inkább kirúgják az embereket, bár inkább a menedzsereket kéne kirúgniuk, mert azok kevesebbet csinálnak, mint mi. Azt mondja az új igazgató, nem tudok munkát adni, nincs munka. Azt mondja, nem az ő dolga, hogy munkát találjon. Hát akkor, kérdezem én, kinek a dolga, ha nem az övé? Miért kap 16 milliót egy hónapban? Mert ennyit kap. És nem tud nekünk megadni 5000 forint fizetésemelést. Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka? Ez a legnagyobb problémám, azért mondom. Nem akarok visszamenni Z. [a volt igazgató] idejére, de énnekem az a véleményem, hogy én itt nőttem fel, ebben a környezetben, ebben a gyárban, és rendes munkahelyen akarok dolgozni, rendes környezetben, és én úgy látom, hogy azok a vezetők rengeteget tettek ezért a környezetért, ezért az országért. Mert ez a város csak hálás lehet az olyan embereknek, mint Z, ez az én véleményem.”

(Tamás, 57)

 

A narrátor láthatóan nem tesz különbséget a szocialista igazgató és az új menedzsment feladata között. “Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka?”

Tamás nyilvánvalóan nem a csökkenő kereslettel, hanem a menedzserek inkompetenciájával hozza összefüggésbe a munka hiányát, akik “nem dolgoznak meg” a pénzükért. A beszélő explicite is szembeállítja az új menedzserek közönyét a szocialista vezérigazgató idejével, akinek “csak hálás lehet” a város. Több narratívában megfigyelhető a lokálpatriotizmus: többen kritizálták, hogy az új menedzserek nem kötődnek a városhoz, és nem is érdekli őket a környezet fejlesztése. A munkások tipikusan csak a “pestiekként” emlegették őket, akik közönyösek a helyi kollektíva iránt. A helyi viszonyokban való járatlanságuk több gúnyolódásra adott okot:

 

“Halljuk, hogy egy nap a pesti igazgató kitalálja, hogy angolul beszél egy értekezleten. Az itteni vezetők fele nem ért angolul. Ott ülnek, bólogatnak, és fogalmuk sincs, hogy miről beszél. Hát most mondja meg, kell nekünk egy ilyen igazgató?”

(Sándor, 48)

 

A második típusú érvelés szerint a gyár hanyatlása tudatos tervezés eredménye. Több beszélő is úgy gondolta, hogy a “pestiek” csak azért jöttek, hogy leépítsék a termelést, mert a tulajdonosok el akarják adni a gyár értékes ingatlanait és kivenni a pénzüket a gyárból. A hírek, hogy egy izraeli befektető cég venné meg a gyár központi fekvésű telephe­lyét, további összeesküvés-elméletekre adtak okot.

 

“A zsidó tőke tette tönkre ezt az országot, az itt az általános vélemény. És én egyetértek a kollégákkal, mert nekem is ez a tapasztalatom. Megmondom, én nem vagyok antiszemita, nekem nincs bajom a zsidókkal, de kezdenek meggyőzni engem. Megírta az újság, hogy valami luxusnegyedet akarnak itt építeni, hát most gondoljon azokra a munkásokra, akik itt dolgoztak egész életükben, az ő munkájukból épült fel ez a gyár, azért kaptunk olyan kevés fizetést, és most eladják egy izraeli cégnek. Amikor az emberek ezt meghallották, hát rögtön elkezdődött a zsidózás. Azt mondják, az új igazgató is az. Én nem tudom, de sokan azt mondják.”

(László, 51)

 

A narratíva világosan követi az összeesküvés-elméletek logikáját. Azt az általános kijelentést, hogy “a zsidó tőke tette tönkre ezt az országot”, a narrátor saját tapasztalatával “igazolja”: “kezdenek meggyőzni engem”. A kapitalizmus baloldali kritikája (“az ő munkájukból épült fel ez a gyár”) a szélsőjobboldali retorikából jól ismert érveléssé, a “kizsákmányoló” tőkének a “zsidó” tőkével való azonosításává torzul. A “kapcsolat” keresése az igazgató és az izraeli cég között nyilvánvalóvá teszi a rasszista érvelést.

Noha Lászlón kívül csak a férfi nyugdíjas fejtett ki nyíltan rasszista nézeteket, a spontán megjegyzésekből úgy tűnt, hogy az izraeli befektető céggel kapcsolatos hírek felerősítették az antiszemita megnyilvánulásokat. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkások kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy feladják a normatív kapitalizmusképet, sokuk láthatóan fogékonnyá vált az antikapitalista retorikára, ha az a “tőkéseket” a zsidókkal azonosította.

 

“Ellenség kívül”

 

Nemzeti szinten a munkások egyhangúan a multinacionális vállalatokat okolták a magyar ipar tönkretételéért. Ebből a szempontból a beszélők kiterjesztették az érveket, hogy mi “romlott el” az ő gyárukban, hogy az egész ország gazdasági helyzetét magyarázzák. A legtöbb narrátor úgy gondolta, hogy a “multik” közös stratégiája volt a versenytársak kiküszöbölése. A gyár “szándékos lezüllesztését” a munkások úgy értelmezték, mint a magyar ipar tönkretételére irányuló nagyszabású stratégia egy elemét.

Ennek ellenére érdekes módon a legtöbben úgy vélték, hogy a multinacionális vállalatok fejlődést jelentek az országnak. A narrátorok azonban általában hozzátették, hogy ennek a fejlődésnek az anyagi és technológiai alapja nem magyar, és így az ország nagyon ki van szolgáltatva a “külső hatalmaknak”. A fejlődés “helyes” útját nyilvánvalóan nemzeti keretek között képzelték el a beszélők.

 

“A rendszerváltásig saját magunktól fejlődtünk. Most a multik rengeteget fejlesztenek. De mi lesz, ha egy nap elhatározzák és odébbállnak? Mit hagynak itt nekünk? Az üres csarnokot? Mihez kezdjünk vele? A rendszerváltásig amit fejlődtünk, azt saját erőből értük el. Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják. És ha elmennek, az egész ország összeomlik.”

(Péter, 57)

 

A narrátor egyértelműen a “nemzeti kapitalizmusra” vonatkoztatva konstruálja meg a “fejlődés” és “fejlesztés” koncepcióit. A szocialista rendszert elsősorban és leginkább úgy értelmezi, mint modernizáló rezsimet. A szocializmus alatti lassabb fejlődést a beszélő szembeállítja az új perspektívákkal. “Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják.” A narrátor szerint azonban ez “látszatfejlődés”, mert központja kívül esik a nemzeti határokon. “És ha elmennek, az egész ország összeomlik.” Ebből a szempontból a multik által elért fejlődés úgy értelmeződik, mint “külsődleges”, és ezért megbízhatatlan hatások eredménye.

Miközben a legtöbb narrátor “bizonytalannak” látja a fejlődés új perspektíváit, káros hatásaik nagyon is “valóságosak”. A beszélők tipikusan úgy látják, hogy a multik bejövetele a magyar piacra “egyenlőtlen” versenyt teremtett a magyarok és külföldiek között. Így került “külföldiek” kezébe a nemzeti vagyon.

 

“Az volt a rendszerváltás, hogy mindent eladtak. És kiknek? Nem magyar embereknek. Külföldieknek. És nekik az a legfontosabb, hogy minél hamarabb kiszedjék a profitot.”

(Béla, 49)

 

A nemzeti vagyon kiárusításának vonatkozásában a munkások analógiát láttak a saját gyáruk esete és a nemzetgazdaság között. Azt mondták, hogy a “külföldi” tulajdonosok szándékosan züllesztik le a termelést, hogy megszabaduljanak a konkurenciától. A deindusztrializációt ezért úgy értelmezték, mint tudatos tervezés eredményét.

A “külföldi” tulajdonosok nemcsak kiküszöbölték a potenciális versenytársakat, hanem olyan privilégiumokat élveztek, amelyeket a beszélők különösen “tisztességtelennek” éreztek. A legfontosabb volt az adókedvezmény. Sok munkás, mint például Tamás, explicite is összehasonlította a saját gyárukat egy multival, hogy megmutassa, mennyivel jobb helyzetben van a fejlesztés szempontjából az utóbbi, mivel nem fizet adót.

 

“Azt hiszem, ezért gyűrűzik be ez a válság Magyarországra, mert nekünk is előrébb kellene lépnünk. Nekünk is fejleszteni kellene, invesztálni, új gépeket venni, és ezt nem bírjuk, mert meg vagyunk adóztatva. És a külföldi vállalatok, azok mind versenyképesek, mert nem fizetnek adót. Vegyük például az Audit, könnyű neki fejleszteni, ameddig nem fizet adót [később]. Én ott látom a problémát, hogy a kormány feltartja a kezét és megengedi, hogy mindent eladjanak. És az eredmény az, hogy minden csődbe megy. Mert én annak nem örülök, hogy az Audi virágzik. Mert ugyanúgy virágzik, mint Szombathelyen, amit megvett az Opel, hogy letelik az öt év, aztán amikor adót kellene fizetni, mit csinál? Fogja magát és elmegy. És most valahol Lengyelországban szerelik össze a kocsikat.”

(Tamás, 57)

 

Az észlelt egyenlőtlenségek, a növekvő függőség és a bizonytalan jövő láthatóan megsebezte a nemzeti érzelmeket. Míg a beszélők egyetértettek abban, hogy a környéken a multik adják a legjobb fizetést, tipikusan hozzátették, hogy ez még mindig “sokkal kevesebb”, mint amit a nyugati munkásnak fizetnének. Az “olcsó munkaerővel” való azonosítás láthatóan fogékonnyá tette a munkásokat a nacionalista retorikára.

 

“A világgazdaság már megmondta, hogy a magyar munkaerő túl drága, már nem tudnak olyan nagy üzletet csinálni. Függetlenül attól, hogy egy hetedét fizetik annak, mint Ingolstadtban. Én nem vagyok nacionalista, de azt hiszem, hogy a Csurkának nagyon is igaza van ebben a dologban. Nem kéne úgy lenni, mint a németeknél, hogy Németország mindenekfelett, de a magyar embereknek is tisztelni kellene az országukat. Mert nem vesznek minket semmibe, az az igazság. Nincsen semmi tiszteletünk.”

(Sándor, 48)

 

Az észrevétel, hogy a fejlődés megjósolhatatlan “külső” erők függvénye, erősen etatista érveket eredményezett. A legtöbb munkás azt mondta, hogy a kormány túl sok engedményt tesz a globális tőkének. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon és ellenőrzés alá vonja legalább a gazdaság egy részét.

 

“Meg lehet nézni minden vállalatot, teljesen tönkreteszik őket, ha az állam nem lép közbe, mert az a cél itt, hogy tönkretegyék ezt a gyárat, ami virágzó vállalkozás volt valamikor, az a cél, hogy tönkretegyék, hogy ne legyen verseny. Én nagyon jól átlátom ezeket a dolgokat, egy másik példa a textilgyár, a konkurencia felvásárolta, azóta nem is volt semmi fejlesztés. Vagy ott van a Richards, mind komoly, nemzetközileg ismert cég, és mind csődbe megy. Ezt nem értem én ebben a rendszerváltásban, hogy miért nem avatkoznak közbe, mert jó, ne támogassák a veszteséges cégeket, de amiben lát az állam és az ország fantáziát, azt miért nem támogatják? Mert nekünk a saját érdekeinket kell néznünk, nem a külföldiek érdekeit.”

(Zsolt, 52)

 

Összegezve, a munkások a gyár hanyatlását a nemzeti gazdaság kontextusában értelmezik. Következésképpen a krízis lehetséges megoldását nem a globális gazdasági környezet megváltozásában, hanem a nemzeti gazdaság keretei között keresik. Ezzel a gondolatmenettel összhangban a munkások a multikat úgy fogják fel, mint megbízhatatlan, idegen és potenciálisan veszélyes elemeket a nemzetgazdaság “testében”. Ezért a narrátorok kiegyensúlyozó szerepet szánnának egy kapitalista államnak, amely “garantálná” a társadalmi igazságosságot és a gazdasági prosperitást.

 

Konklúzió

 

Az egykori szocialista mintagyárban egy drámai gazdasági, társadalmi és pszichológiai változás hétköznapi mikrovilágának lehettünk szemtanúi. A munkások nemcsak az életszínvonal (általában radikális) csökkenését tapasztalták, hanem meg kellett tanulniuk együtt élni a munkanélküliség örökös fenyegetésével és a gyári kollektíva szétesésével. A gyár hanyatlása nagymértékben befolyásolta a narrátorok önértékelését: valamennyien a rendszerváltás fájdalmas tapasztalatai között említették a mintagyár presztízsének elvesztését. A “kis transzformációk” ezen tapasztalatai nemcsak a “tranzitológia” hivatalos kategóriáit vonták kétségbe, hanem a “létező” kapitalizmus kritikai olvasatát eredményezték a munkások körében.

A hanyatlás szemléletes narratívái azonban nem kérdőjelezték meg önmagában a kapitalista rendet. A narrátorok tipikusan úgy emlegették a fejlett kapitalista országokat, mint követendő példákat. A kapitalizmus normatív felfogása mutatja a “modernitás várakozásainak” tovább élését, amelyek változatlanul befolyásolják a munkások posztszocializmus-képét. A tapasztalat és a várakozás közötti ellentmondást az az érv oldja fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmussal. A kapitalista változás “kon­zisztensen inkonzisztens” narratívái így alakulnak át az “ellenség” keresésébe, amely meghiúsította az “osztrák példa” követését. Gyári szinten ezek láthatóan az új tulajdonosok és menedzserek; nemzeti szinten pedig a multinacionális vállalatok. A “létező” kapitalizmus kritikája így végül összeesküvés-elméletek fabrikálásába és az erős állam ideológiájának támogatásába fordul át.

A kapitalizmusról vallott “konzisztensen inkonzisztens” nézetek azt sugallják, hogy a munkások változásolvasata egyetlen nagy transzformációs paradigmába sem illeszthető bele. Ezeket a “konzisztens inkonzisztenciákat” azonban hiba lenne azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konceptualizálni a posztszocialista változást. Noha az új perspektívák kritizálják a tranzitológiai elméletet, helyette hasonlóan teleologikus téziseket állítanak fel, legyen az akár a kontinuitás mintázata, akár a periferiális fejlődés, ami a transzformációt determinálja. A kutatás “inkonzisztens” eredményei tehát valóban felajánlják a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát.

 

Jegyzet

¹ A gyárat 1997-ben privatizálták, és 2000-re a régi menedzsment nagy része kicserélődött (a gyár egykori, legendás hírű vezérigazgatóját 1990-ben nyugdíjazták).

Az angliai bányászok 1984–85-ös sztrájkharcainak közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása húsz esztendő távlatából is kitűnik, míg a bányászszakszervezet és a munkavállalói önvédelem elleni támadások öncélúsága egyre nyilvánvalóbb.

Két évtizeddel az 1984–85-ös bányászsztrájkot követően Nagy-Britannia még mindig nem képes egységes álláspontra jutni a háborút követő időszak legnagyobb szociális összetűzése kapcsán. Az éveken át tartó konfliktus nemcsak a modern brit történelemben bizonyult vízválasztónak, hanem valójában – méretét, elhúzódását és hatását tekintve – az egész világon példa nélküli. Szembeállította az ország legerősebb és a politika által leginkább érintett munkáscsoportosulását az osztálybosszút forraló konzervatív vezetéssel, és megkezdte az ipari hátország, majd az energiaszektor letarolását, tekintet nélkül ennek költségeire. Felforgatta Nagy-Britanniát, a bányászvidékeket megszállt területekké változtatta, és igen közel jutott ahhoz – sokkal közelebb, mint az akkoriban nyilvánvaló volt –, hogy megtörje a Thatcher-kormány kirohanását a szervezett munkaerő ellen. A sztrájk egyszerre volt a bányászközösség megélhetésért és fennmaradásért folytatott elkerülhetetlen védekező harca, illetve a pusztító profittal és a gazdaság már teljes gőzzel zajló piacorientált átalakításával szembeni felhívás. Továbbá felvetette egy, a szolidaritásban és a közös cselekvésben gyökerező másik Nagy-Britannia lehetőségét – szemben a thatcheri évek individualizmusával és egyéni önzésével, ami még mindig érezteti hatását.

Akkoriban mindebből nem sok került terítékre a média főáramában, amely a sztrájkot leginkább egy fellengzős, nagyzoló szenvedélybeteg által vezetett, a közgazdasági logikát tagadó, antidemokratikus zendülésként festette le. A disputa keserű folyományaként meggyengült és megosztottá vált mind a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (National Union of Mineworkers, NUM), mind a szélesebb értelemben vett szakszervezeti mozgalom. Ennek ellenére a politikai establishment – a konzervatívoktól, illetve a biztonsági szolgálatoknál tevékenykedő elvbarátaiktól egészen a Munkáspártig és a szakszervezeti vezetőkig, akik “szociális partnerségről” álmodtak – nemcsak, hogy az NUM kihívásának komolyságát nem feledte sosem, hanem egy alkalmat sem szalasztott el, hogy ócsárlással illesse a sztrájkot és annak vezetését. A reményvesztettség ezután következő éveiben ezek a sztrájkkal, illetve annak állítólagos elkerülhetetlen vereségével kapcsolatos valótlanságok és féligazságok átivódtak számtalan munkásmozgalmi aktivista gondolkodásába, és hozzájárultak ahhoz, hogy meglehetősen borúlátóan ítéljék meg lehetőségeiket.

Az 1990-es évek elejének bányabezárásai nyomán változás állt be a közgondolkodásban. A ráébredés arra, hogy a Thatcher-kormány valóban a szénipar szétverését tűzte zászlajára, új fényt vetett a bányászok eltökéltségére. A környezetvédő és nagytőkeellenes aktivisták így azonosulhattak azokkal, akik közösségeik katonai megrohanásával találták szembe magukat egy évtizeddel korábban.

Radikális baloldali szakszervezeti vezetők csoportjának megválasztásával azonban az új munkáspárti kormány alatt visszatért 1984–85 démonizálása. Az elkeseredett tűzoltókkal folytatott vita során Tony Blair vezetőiket “kis Scargilleknek” titulálta. A sztrájk kezdetének huszadik évfordulóját megelőzően pedig az 1984–85-ben annyira ismerős propaganda árasztott el bennünket újra. Ismét csak olyan világban találjuk magunkat, ahol a bányászok sztrájkőrsége “rohamosztag”, vezetőik taktikája pedig “Blitzkrieg” (mindkét kifejezés a Channel 4 állami televízió­csatorna új, a sztrájkot bemutató filmjének kommentárjában szerepelt); ahol Arthur Scargillt és nem Margaret Thatchert teszik felelőssé az iparág összeomlásáért és a bányászok megpróbáltatásaiért (akik érthetetlen módon az előbbit mégis újraválasztották); ahol a bányászok ügye “haszontalan és hiábavaló” volt – jóllehet biztosan győzelemre jutott volna, ha az NUM vezetői országos szavazást kérnek, vagy a sztrájkolók nem folytatnak szakadatlan küzdelmet a sztrájktörők és a rendőrség ellen.

Az áldozatvállalás maradandó hatásának és a radikális szakszervezeti mozgalom befolyásának fokmérője az, hogy még egy emberöltővel az eseményeket követően is szükségesnek érzik a bányászsztrájkot gyászos erkölcsi tanmesének, vezetését pedig a hiábavaló öncsalás megtestesítőinek lefesteni.

Az első időtálló tévhit az, hogy a bányászvezetésnek volt lehetősége választani egy megtárgyalandó kompromisszum, illetve a “mindent vagy semmit” ellenállás között. A valóság azonban az, hogy a konzervatív vezetés eltökélt volt a bányászoktól a hetvenes években elszenvedett vereségek megtorlására, és felkészült az NUM összezúzására éppúgy, ahogy – Nigel Lawson dermesztő szavaival élve – a kormány felkészült “szembeszállni a hitleri fenyegetéssel a harmincas évek végén”. Nincs bizonyítékunk arra nézve, hogy az alkalmazkodó taktika választása vagy a felmerült kompromisszumos javaslatok bármelyikének elfogadása akár csak fékezőleg hatott volna a szénipar visszafejlesztésére – ahogy olyan kegyetlenül megmutatta azon területek kiégetése, amelyek megtörték a sztrájkot. A sztrájk maga természetesen hazardírozás volt, azonban nem az ágazat emberséges hanyatlásának lehetőségétől való elrugaszkodás értelmében, ami egy mindent elsöprő politikai győzelem esélyének érdekében történt. Valójában a felgyorsuló összeomlás bizonyossága volt az a perspektíva, amellyel szemben kockázatos kísérletbe kellett fogni a szénbányászat elleni támadás azonnali megállítása érdekében.

A második, magát makacsul tartó, sőt a BBC adóján 2004 márciusában is elhangzott tévedés szerint a szénipar összeomlása pusztán nyereségességi okokra vezethető vissza. Valójában a bányászok ellen folytatott harc teljes költségei az országra nézve kolosszálisak voltak, közel harmincmilliárd fontot tettek ki – ideértve magának a sztrájknak, bezárásoknak, elbocsátásoknak költségeit, illetve a közgazdasági és jóléti veszteségeket is. És jóllehet a megnövelt termelékenység a kibocsátás adott szintjén mindig alacsonyabb foglalkoztatottságot jelentett volna, a szén energiatermelésben elfoglalt hányadának lecsökkentését nem a gazdaságtalanul működő aknák, hanem teljes egészében a privatizált elektromos energia piacának manipulációja indokolta, amely a szénbányászok hatalmának megtörése érdekében a földgázkitermelést részesítette előnyben.

A harmadik fontos mítosz szerint a bányászok semmi esetre sem győzedelmeskedhettek 1984–1985-ben. Amint az azonban a miniszterek és mások emlékirataiból és beszámolóiból nyilvánvalóvá vált, egy hajszálon múlt csak, hogy 1984 őszén a kormányzat nem szenvedett vereséget. Az erőművek szénkészleteinek leapasztása szolidaritási akciók segítségével, illetve a sztrájk megszavazása az aknák megbízottainak részéről (ezzel fenyegetve Thatcher létfontosságú utánpótlását, a működő nottingham­shire-i bányákat) együttesen azt eredményezték, hogy a miniszterelnök – abban a hitben, hogy “mindent elveszít” – már a hadsereg bevetését tervezte. Ez pedig minden bizonnyal még szélesebb körű munkabeszüntetéshez és nagyságrendekkel súlyosabb áramkimaradáshoz vezetett volna.

Az NUM azon döntése, miszerint fenntartja az 1969–70-ben és 1981-ben oly sikeres dominótaktikát – amelyet gyakran Scargill fő hibájaként emlegetnek –, az egyes szénmezők közötti megosztottságot tükrözte, amelyek nyilvánvalóan más-más hosszú távú kilátásokkal rendelkeztek. Emellett az NUM feltétlenül biztosítani kívánta munkájuk megvédésének esélyét azok számára, akik ráeszméltek a helyzet, illetve a lehetséges szankciók súlyosságára. Az NUM vezetőinek és aktivistáinak körében az volt a meghatározó vélemény, hogy egy már elsöprő többség részvételével megtartott sztrájkot követően az országos szavazás kezdeményezése a bajból való sikeres kilábalásnak tűnhetne, és nem lenne eredményes. Ahogyan pedig a rendőrség taktikájára vonatkozó bizonyítékok gyarapodtak – mely a dél-yorkshire-i rendőri egységet félmillió font kifizetésére késztette az Orgreave-ben letartóztatott és elfogott bányászok részére –, egyértelművé vált, kik voltak az erőszak fő élharcosai.

Mindezek ellenére a sztrájkot nem a fenti tényezők akadályozták meg abban, hogy véget vessen az iparág elleni támadásnak. Ez azok hibáinak köszönhető, akik a saját érdekükben nyújthattak volna hatékony támogatást – bányászok, más szövetségek, a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) és a Munkáspárt. Utóbbiak nem mérték fel teljesen a tét nagyságát, nem értették meg, hogy a játékszabályok megváltoztak, és nem ébredtek rá, hogy a csatákat sokszor nekünk nem tetsző időben és módon kell meg­vívni.

A bányászok elleni küzdelem politikai számvetéseinek, értékeléseinek még le kell ülepedniük, de tény, hogy annak szociálisan romboló és energiafüggőséget eredményező voltának költségei hosszú éveken keresztül éreztetni fogják még hatásaikat. Míg húsz év távlatából teljesen nyilvánvaló a bányászok ellenállásának közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása, addig a sztrájkharang megkondítását követő öncélú támadások az NUM ellen egyre inkább tartalmatlannak tűnnek.

A 80-as évek közepének eseményei mindazonáltal még sokáig a viták középpontjában fognak maradni, mivel a politikai és társadalmi hatalom szívébe martak. És jóllehet, azok a feltételek, amelyek utat nyitottak a sztrájkhoz, sosem fognak abban a formájukban visszatérni, annak példája és tanulságai a jövőben sokáig ösztönzőleg hatnak majd.

 

(Fordította: Menyhért Bálint)

Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!

 

Egyszer hallottam egy fejtegetést arról, hogy mi az első mondat jelentősége egy könyvben – és arról, hogy mely mondatok voltak a leghíresebbek és leghatásosabbak. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének nyitómondata az egyik legnépszerűbb. David Bacon könyvének első mondata pedig a legmegkapóbbak közé sorolható: “A NAFTA többször is megmártotta kését José Castillo szívében.”

Bacon könyve, mint azt az alcím is mutatja, háborúról szól. Olyan háborúról, amely ugyanolyan könyörtelen, mintha fegyverekkel vívnák, mégsem hagyományos vagy gerillaháborúról van szó. Osztályok és nemzetek küzdelme ez az amerikai–mexikói határon.

Az amerikai–mexikói határ mindig is nehéz régió volt geopolitikailag és gazdaságilag egyaránt. A jelenlegi határ annak köszönhető, hogy az Egyesült Államok megnyerte az 1846–48-ban Mexikó ellen indított háborút. A határ sok évig szabadon átjárható volt, és mindkét ország belpolitikája befolyásolta azt. A mexikóiak rendszeresen utaztak át a határon mindkét irányba, és ezek a kapcsolatok sok idő elteltével és az Egyesült Államokon belüli chicano nép kialakulása után is fennmaradtak.

A határ egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy azt Bacon esszéiben bemutatja, és 1960-ra fontossága gyorsan nőtt mindkét országban. A maquiladoras létrehozatala, ami exportra szánt áruk gyártására jött létre nagyon alacsony munkabéreket kínálva, vonzotta az amerikai tőkét és a jobb megélhetés reményében munkát kereső mexikói munkásokat (valamint sok földművest). Immár legendássá vált az amerikai és más multinacionális vállalatok abbéli képessége, hogy ezt a helyzetet kihasználják. Nem csak új üzemek jöttek létre – egyes amerikai illetőségű vállalatok teljes mértékben ebbe a régióba költöztek.

Bacon könyve mégsem csupán e gazdasági tényekre összpontosít. Alapvetően ez a könyv az emberekről szól, és mostoha körülmények közti küzdőképességükről. Megérezvén a meggazdagodás lehetőségét, az egykor haladó PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Mexikó több mint 70 éven át kormányon lévő pártja) nemcsak hogy bátorította az alacsony bérű foglalkoztatás felfuttatását, hanem együtt is működött a munkaadókkal a munkások önszerveződési próbálkozásainak letörése érdekében. Ezek a szakszervezetek, amelyek csak nevükben voltak munkásszerveződések, egyedül a járandóságok elszipkázására voltak jók, de nem tettek semmit tagjaik érdekeinek képviseletéért. Válaszként az önszerveződés egyéb progresszív formái kezdtek kialakulni, beleértve a független szakszervezeteket. A legismertebb független szakszervezeti mozgalom talán a Hiteles Munkásfront (a spanyol rövidítés szerint FAT), bár más hasonló szövetségek és egyedi szakszervezetek is működnek.

A The Children of NAFTA elkalauzolja az olvasót a maquiladorashoz és az ott alkalmazásban álló munkásokhoz. Ezenkívül azt is megvizsgálja, hogy milyen a helyzet a határ amerikai oldalán; milyen hatással volt a NAFTA és az azt szülő neoliberális globalizáció a gyárakban és a földeken dolgozó munkásokra. A könyv tehát egy harsány fölhívás a munkásosztály nemzetközi szolidaritására. Ez a szolidaritás pedig, hogy az egykori mozambiki elnököt, Samorát idézzem, nem jótékonyság, hanem a közös érdekek azonosítása. Kevés olyan könyv van, amely Baconhöz hasonló sikerrel volna képes bemutatni, hogy e szolidaritás anyagi alapjai ma is léteznek, és hogy a határ két oldalán a progresszív erők milyen lépéseket tesznek a megvalósítására.

A The Children of NAFTA ugyan egy kiváló és lenyűgöző könyv, engem mégis gondolkodóba ejtett és bizonyos fokig össze is zavart. A határon folyó karakán, heves küzdelem a munkásjogokért és Mexikó nemzeti önrendelkezéséért bámulatot kelt és segítségért kiált. Mindazonáltal míg Bacon alaposan kifejti a mexikói és amerikai munkások harcát a tőke kapzsiságával szemben, a stratégia kérdésének mélyebb kifejtésére nem kerül sor.

Bacon lenne az első, aki elismerné, hogy az amerikai tőke ahogy Mexikóba költöztette gyárait, nagyjából ugyanúgy ismét el is viheti onnan őket. Ráadásul a NAFTA létének köszönhetően több ezer mexikói földműves megélhetése vált semmivé, és több ezer mexikói munkás munkahelyét – mind a köz-, mind a magánszektorban – építették le vagy számolták fel. A munkások és farmerek harcának támogatásán kívül mit tehetnek azok, akik a neoliberális globalizáció alternatíváját keresik? Valamint milyen lépéseket lehet tenni – ha vannak ilyenek egyáltalán – a tőke mobilitásának korlátozására vagy megakadályozására ebben az időszakban?

A The Children of NAFTA végén két dologra jöttem rá. Először is arra, hogy a határokon átnyúló szolidaritás sokkal több, mint internacionalista retorika. Többre is van szüksége szimpátiatüntetéseknél. Szervezetek és intézmények létrehozását kell, hogy magában foglalja, amik a multinacionális tőkével foglalkozó stratégiai tervezésnek és koordináció­nak találkozóhelyéül szolgálhatnak. A nemzetközi szakszervezeti titkárok voltak hivatottak ezt a szerepet betölteni, intézményüket pedig a 20. század elején hozták létre és főleg Nyugat-Európában volt elterjedt; de túl sokan vannak köztük, akik reménytelenül el vannak merülve a bürokráciában vagy továbbra is magukkal hordozzák a hidegháborús szakszervezetiség bűzét. Így a haladó erők előtt álló feladat annak eldöntése, hogy átalakíthatók-e ezek az intézmények vagy újak megalakítására van szükség. Ezt tovább bonyolítja annak szükségessége, hogy a formális munkásosztályon kívül a farmereket, a tartósan munkanélkülieket és más olyan társadalmi osztályokat is foglalkoztatni kell, amelyeket összezúz a neoliberalizmus.

Második következtetésem a politikai küzdelem és az államhatalom jelentőségével kapcsolatos. A szocializmus jelenlegi válsága közben népszerűvé vált a posztmodern és posztstrukturalista mozgalmakban megvetni az államhatalmat. Valójában a zapatistákat gyakran támogatták posztstrukturalista szövetségeseik az északi féltekén azért, mert állítólag lemondtak a mexikói államhatalomért való küzdelemről. Hogy valóban ezt tették-e a zapatisták, az egy másik kérdés, de világossá válik Bacon könyve és a neoliberális globalizáció tanulmányozása során, hogy a kapitalista újrarendeződés nem valami természetes evolúció következménye – sokkal inkább politikai döntések kombinációjáé, amiket az idők során a kapitalizmus stagnálása miatt hoztak.

Ez a következtetés azt jelenti, hogy azok a kérdések, hogy kié az államhatalom és hogy hogyan gyakorolják, továbbra is létfontosságúak mindazok számára, akik progresszívnek vagy baloldalinak tartják magukat. Ez akkor is igaz, ha olyan újító kormányról van szó, amely lehetővé teszi a munkásoknak, hogy gyakorolják az önszerveződés jogát, és akkor is, ha olyan radikálisabb irányultságúról, amely egy alternatív társadalmi-gazdasági paradigma megteremtésével próbálkozik. Ez az oka annak, hogy a Bush-kormányzat olyan mély érdeklődést mutat a brazil és venezuelai próbálkozások iránt, amik szakítani próbálnak az ún. washingtoni konszenzussal, és a regionális fejlődés egy más útjával próbálkoznak, amit a Bush-kormányzat el akar lehetetleníteni.

E témák teljes vizsgálata nélkül is a The Children of NAFTA egy kivételesen jól megírt, magával ragadó történet küzdelemről és reményről. A könyv a neoliberális globalizáció, az osztályharc és nemcsak a déli, de az északi félteke népei számára is egy más világ megteremtéséért folytatott küzdelmek megvitatásához is hozzásegíthet.

Ez a könyv csodálatra méltó, hasonlóan a compañeroshoz és compañerashoz – a határ mindkét oldalán –, akik gyakran elsöprő ellenállással, zsarnoksággal és tragédiával szemben állva eddig sem feledkeztek meg és ezután sem fognak megfeledkezni az osztályharcról.

 

David Bacon: The Children of NAFTA: Labor Wars on the U.S.-Mexico Border, University of California Press, Berkeley, 2004

 

(Fordította: Breuer András)