A szerzők Párizsban tartózkodtak az Európai Társadalmi Fórum idején, ahol 60 ezer küldöttel, ellentmondások sokaságával és széles néptömegek azon közös érzésével találkoztak, hogy a fórumnak radikális változáson kell keresztülmennie.

Oscar Reyes és Stuart Hodkinson novemberben Párizsban jártak az Európai Szociális Fórumon, ahol 60 000 delegálttal találkoztak, sok vitával, és azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy a fórumnak radikális változásokra van szüksége.

 

Alig lehetett mozdulni az antiimperialistáktól novemberben a Boulevard Lénine-en, a Boulevard de la Commune pedig az antikapitalisták átjáróháza lett. Az idén ugyanis Párizs adott otthont az Európai Szociális Fórumnak (ESZF). A város külterületein fekvő “vörös zóna” kitett magáért, hogy megfeleljen a neve keltette elvárásoknak. A feltűnően régi vágású felvonulások miatt időnként nagyon távolinak látszott a szociális fórum mozgalmának beígért “új” politikája.

Az első benyomások sokszor megtévesztők. Bobigny 1989 előtti utcanevei egy másik kort idézhettek, a kommunisták irányította külváros promóciós anyaga azonban a “részvételen alapuló” költségvetés-készítéssel és várostervezéssel volt tele. Saint-Denis-ben a francia “helyi társadalmi fórum” háromnapos programjára ellátogatva (amit a Fórum szervezői furcsamód marginalizáltak), az ember megtanulhatta, hogy is találkozik ma rendszeresen mintegy 150 társadalmi fórum Franciaország-szerte, összehozva kampánycsoportokat, bevándorlómozgalmakat és a “régi politikában” csalódott helyi lakosokat, hogy megvitassák a privatizáció, a környezetrombolás és a rasszista bevándorlópolitika gyakorlatias, ugyanakkor radikális alternatíváit.

Az innovativitás és archaizmus e magával ragadó egyvelege jellemzi az egész ESZF-et is. Az ESZF-et, az évente megtartott Szociális Világfórum (SZVF) e regionális nyúlványát egy nem pártjellegű, szabad találkozási helynek álmodták meg, hogy az “a közös gondolkodásnak, a gondolatok demokratikus vitájának, javaslatok megfogalmazásának, tapasztalatok szabad cseréjének és a hatékony tettek érdekében való összekapcsolódásnak” nyílt találkozóhelye legyen. “A civil társadalom olyan csoportjainak és szervezeteinek találkozója, amelyek szemben állnak a neoliberalizmussal, a tőke világuralmával és az imperializmus minden formájával, és elkötelezettek egy emberközpontú társadalom létrehozásáért.” Ezek a SZVF Elvi Chartájának szavai.¹

Körülbelül 300 francia társadalmi mozgalom, civil szervezet (NGO) és szakszervezet, valamint politikai pártok egy csoportja több mint egy évet töltött a párizsi fórum szervezésével. Egy nyílt, havi rendszerességű francia gyűlés hagyta jóvá a napi szervezési feladatokat végző tanács munkáját, amelyben nagyjából 30 önkéntes, illetve kisegítő dolgozott olyan szervezetektől, amelyeknek megvolt erre a forrása. Mindez az ESZF európai gyűlésével, egy informális döntéshozó struktúrával egyetértésben folyt, mely a földrész társadalmi erőinek küldötteiből és képviselőiből áll össze.

A folyamatot nagyrészt néhány erős baloldali szervezet tartotta kezében, mint a Francia Kommunista Párt és az ATTAC, amely nemzetközi kampányt folytat a globális pénzpiacok és pénzügyi intézmények reformjáért. Ez némi bizalmatlanságot és ellenséges érzelmeket keltett azokban a csoportokban, amelyek kizárva érezték magunkat – különösen a “hivatalos programból”. De a hatalommal bírókat általában ellenőrizni lehetett az ESZF aranyszabályát alkotó konszenzusos döntéshozatalon keresztül.

Párizst egyedül a helyszínek megválasztása miatt érték panaszok az önkéntesektől és küldöttektől, valamint a tolmácsoktól és a szervezőktől is. Firenzében minden egy helyszín köré szerveződött, ami megkönnyítette a mozgást és a váratlan problémák megoldását, érezhetőbb volt, hogy egy “Fórumon” vagyunk. De számos gyakorlati ok, valamint Párizs szocialista polgármesterének nyilvánvaló politikai manőverei miatt a Fórum a Saint-Denis-be szánt egyetlen helyszínről hamar négy, földrajzilag egymástól távol lévő helyre oszlott szét.

Ennek azonban előnyei is voltak. Ahogy az egyik szervező, Elizabeth Gautier, a Francia Kommunista Párt által alapított Espaces Marx nevű marxista kutatóhálózat igazgatónője állítja: “Az, hogy a fórum négy különböző önkormányzatban került megrendezésre, lehetővé tette számunkra, hogy megosszuk a pénzügyi kockázatot és a költségeket; illetve erősebb politikai alkupozíciót biztosított számunkra, hogy több forrást tudjunk kicsikarni az államtól. Másrészt a helyi önkormányzatok segítsége nélkül nem is tudtuk volna megcsinálni az ESZF-et.”

Gautier bizonyára azt érti ezen, hogy az effajta ESZF, miután olyan alternatív politikai terektől és rendezvényektől függ, melyek épp az általa kritizált politikai struktúrákra épülnek – az elköltött 4 millió euró túlnyomó része az államtól és a Francia Szocialista Párt jelentős adományából származott –, komolyan megkérdőjelezi, hogy miért és kiért is van az ESZF. A nagy-londoni önkormányzat körül szoruló politikai hurok legalábbis azt jelenti, hogy jövőre az ESZF-nek nem kell ilyen problémával szembenéznie, amikor az Egyesült Királyságba érkezik.

Elméletben az ESZF azért nyílik meg, hogy megvitassa a civil társadalom progresszív kezdeményezéseinek özönét, és bátorítsa újabbak tervezését. Laurent Vannini, az egyik francia szervező szerint “az ESZF célja, hogy nemzetközi hálózatot hozzon létre a civil társadalmi szervezetek között, hogy módot adjon arra, hogy egymás munkáját erősíthessék, valamint hogy erősítse a neoliberalizmusról közösen kialakított, bíráló megítélést”.

Az idei ESZF puszta mérete – a több mint 600 találkozón 60 000 küldött vett részt – nagy változatosságot sejtet, amit nem lehet egy közös értékelésre vagy programra redukálni. Ez egy merev, pártpolitikai szempontból korlátozó tényezőnek tűnhet, de épp azt mutatja, hogy az ESZF-et nem szabad és nem is lehet bezárni az újonnan felbukkanó politikai témák, követelések, változást sürgető szereplők előtt.

Bizonyára nagyobb pluralizmus jellemezte az idei ESZF-et, mint a firenzei eseményt 2002-ben. Bár Irak visszatérő téma volt az 55 előadás, 250 szeminárium és a 200-nál is több workshop többségében, bizonyosan nem vált azonban dominánssá. Elizabeth Gautier ezt így magyarázza: “Ki akartuk bővíteni a felmerülő témákat és növelni a részvételt, különösen a szakszervezetek, az Európai Alkotmány, a nők, a bevándorlók és a Maghreb országok kérdéseit illetően.”

Az ESZF hivatalos megnyitása előtti napra egy európai gyűlést szerveztek a nők jogaiért. A nagyobb előadásokon Firenzéhez képest Párizsban jelentősen javult a nemek közti egyensúly. Ez a kedvező arány azonban a kisebb szemináriumok és workshopok többségében már nem jött létre.

A bevándorló és moszlim aktivisták tapasztalata hasonlóan változatos volt. A Just Peace nevében Naima Bouteldja a következőket mondta: “A bevándorlók és moszlimok csoportjai jelentős energiát fektettek a döntéshozó folyamatba, és viszonzásul most először érezhettük, hogy láthatók és hallhatók vagyunk a társadalmi fórumon. A másokkal folytatott párbeszédeink azonban soha nem tudták áttörni a mi moszlim hitünket és politikánkat érintő mély, a rasszizmus határait súroló gyanakvás falát, amely intézményesült a francia társadalomban és a francia baloldal nagy részében.”

Ezenkívül rémes körülmények fogadták a mozgássérülteket is.

Az efféle hiányosságok miatt a résztvevők joggal bírálhatták az idei fórumot. De nem szabad lebecsülni az eredményeket sem. Pascale Ader a francia kistermelők Paraszt Konföderációja részéről – mely 40 000 adag ételt osztott szét sátraiban Párizs-szerte – azt magyarázta, hogy bár szervezete globálisan már szoros kapcsolatban van más parasztmozgalmakkal a Via Campesina nemzetközi hálózatán keresztül, az ESZF “segítséget nyújtott, hogy a politikai érdekeken túllépve szövetséget építsenek ki a fogyasztókkal és tradicionálisabb szakszervezetekkel az élelmiszer felsőbbségéért folytatott küzdelemben”. Ader hajszálpontosan mutat rá a fórum egyik legértékesebb vonására: a küldötteknek lehetősége van kapcsolatokat építeni vezetők és szakértők közvetítése nélkül.

De az egyszerű küldöttek számára sokszor korlátozott volt a hálózatépítés lehetősége Párizs hivatalos helyszínein belül. Masha, egy svájci környezetvédő, csalódottságának adott hangot amiatt, hogy háttérbe szorult a mozgalom néhány innovatívabb szervezeti gyakorlata. “A hálózati munka olyan »szervezet nélküli« szervezetek alakítását kellene, hogy jelentse, melyek részvételen alapuló vitákon és decentralizált cselekvésen, nem pedig önjelölt vezetők társalgásain keresztül kapcsolódnak össze.”

Lehetetlen felmérni az ESZF átfogó hatását. Gyakorlati szempontból a legközvetlenebb eredmény 1000 levelezőlista felvirágzása. Ezek a megbeszélések viszont új nemzetközi mozgalmi hálózatokat fognak elindítani, valamint meg fogják szilárdítani a már létezőket. Ezt jelenti az, hogy az ESZF egy tér, nem pedig “a hatalom színhelye”. A fórum társadalmilag horizontális, és képtelenség bármikor is teljes ellenőrzés alá vonni.

Ahogy az ESZF Londonba érkezik 2004-ben, a Párizsban és Párizs előtt született demokratikus energia és kreativitás biztosítani fogja, hogy senki se kaparinthasson meg semmiféle Boulevard Lénine-t. Az ESZF és az őt szülő, globális igazságosságért küzdő mozgalom újdonságát a mélyen gyökerező pluralizmus jelenti – az a gondolat, hogy a globális kapitalizmus felett csak úgy lehet győzelmet aratni, ha felismerjük és elismerjük a konkrét küzdelmek sajátosságát és önállóságát. “Lehet más a világ”, ahogy a zapatisták mondják, de jövőre Londonban egy kevésbé ismert szólásuknak kell szemünk előtt lebegnie: “egy nem, sok igen”.

 

(Fordította: Varsányi Kornél)

 

A cikk a Red Pepper c. londoni folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzet

¹ A Charta magyar szövegében az idézett rész utolsó tagmondatai a fentitől eltérően így hangzanak: “amelyek az emberiségen belüli, valamint az emberiség és a Földanya közötti igazságos kapcsolatok elkötelezettjei” (a ford. megjegyzése).

Ki az igazi szerzője azoknak az informatikai szerzeményeknek, amelyek sok szempontból olyanok, mint a folklór: közösségi alkotások, amelyek felhasználásával alakulnak ki kereskedelmi szoftvereik. Fontos problémáról van szó, amit kétféle filozófia mentén lehet kezelni. A szerző politikai gazdaságtani érvekkel támadja, hogy a copyright a szerzői jogokat elidegeníthetetlen személyiségi jogokból de facto elidegeníthető tulajondonjogokká változtatja.

Az informatikai forradalom két filozófiája¹

 

Ha az operációs rendszerek légitársaságok lennének:

A Flyer Windows utasai egy elegáns irodában szerződést írnának alá, amely szerint minden jog a fuvarozót illeti, és minden felelősség az utasra hárul. Ezután bekötött szemmel egy repülőgép fedélzetére vinnék őket, ahol a csodálatosan berendezett szalonban leülve minden utas az előtte levő ülésre szerelve egy három nyomógombos táblát találna:

 

Akar Ön repülni?

O Igen    O Nem    O Mégsem

 

A Linux Air Lines lelkes utasai egy fiatal finn fiú (Linus) vezetésével kivonulnának a kifutópálya betonjára, és elkezdenének egy repülőgépet építeni.

(az Internet-folklórból)

 

Bevezetés

 

A XX. század nyolcvanas éveiben megindult informatikai forradalom hőskorát két jelenség határozta meg: a “Szilícium-völgy” sufnijaiban mikroszámítógépeket barkácsoló kamaszok és a Pentagon által használhatatlannak ítélt TCP/IP protokoll felhasználásával kiépülő egyetemközi hálózat, az Internet. Az eltelt mintegy húsz év alatt a sufnikból informatikai óriásvállalatok nőttek ki, az Internet pedig az egész világot behálózó új életformává terebélyesedett.

Az óriásvállalatok profilja a hardverről áttevődött a szoftver felé – a hajdani kék óriás, az IBM lassan eltörpül a keblein nevelgetett Microsoft mellett. Amíg azonban a hardver végső soron csupán egy újfajta áru a hagyományos áruk széles palettáján (közgazdaságtani szempontból nincs lényeges különbség egy gépkocsi vagy egy tv, illetve egy asztali számítógép között), addig a szoftver egy merőben új típusú áru, aminek árujellege erősen kétségbe vonható.

A szoftver sajátos jellege két merőben ellentétes filozófiát hozott létre, amelyek két szervezetben intézményesültek.

Az egyik filozófia kiterjesztette a szerzői jog (copyright) amúgy is vitatható fogalmát a szoftverekre, és az így mesterségesen megerősített árujelleget a legkeményebb kereskedelmi, jogi és hatalmi eszközökkel védi, természetesen a szoftverfejlesztő és -forgalmazó társaságok profitját maximalizálandó. Ennek a filozófiának a jegyében alakították meg az amúgy egymást felfaló szoftveróriások (Microsoft, Adobe, Borland, Corel, Lotus, IBM stb.) az Üzleti Szoftver Egyesülést (Business Software Alliance – BSA), amely egyedülálló módon elérte, hogy több ország – köztük Magyarország – rendőrsége önálló ügyosztályt hozzon létre az ő sajátos érdekeik büntetőjogi védelmére.

A másik filozófia, a nyílt kódú programrendszerek filozófiája, amely a szoftvert egyrészt a hardverárut valóban értékessé tevő közegnek (a gyümölcsöt érlelő napfényhez hasonlóan), másrészt az új Internet-kultúra legkreatívabb tevékenységei tárgyának tekinti, s mint ilyent kivonná a “kufárkodás” hatóköréből. Lelkes programozók hozták létre a GNU-projektet (aminek nevéről illik tudni, hogy a “GNU Nem Unix” rekurzív kifejezés rövidítése), a hozzá kiválóan illeszkedő Linux operációs rendszert és a mindezt támogató Szabad Szoftver Alapítványt (Free Software Foundation – FSF).

A közelmúltban Hannoverben, a CEBIT-en jártam. A “legnépszerűbb operációs rendszer” géplefagyásain kajánul mosolygó Linux-pingvin itt is, ott is feltűnt a kiállítóstandok között, jelezve, hogy a két filozófia gigászi küzdelme megkezdődött.

Az alábbiakban a két filozófiát, a két szervezetet hasonlítom össze, nem titkolva szimpátiám irányát.

 

A szellemi termékek szerzői jogainak politikai gazdaságtanáról²

 

1) A szellemi termékekhez eredetileg személyiségi jogok tartoznak:

• Ezt a terméket Én alkottam;
• ezt a terméket Én olyanra alkottam, amilyenre Én akartam;
• ez a termék tehát az Én személyiségem tükre.

Következésképpen senkinek nincs joga

• azt állítani, hogy a terméket nem Én, hanem Ő alkotta;
• úgy megváltoztatni a terméket, hogy a mindenkori felhasználónak ne legyen tudomása arról, a változtatás nem Éntőlem, hanem Őtőle származik;
• vagyis nincs joga az Én személyiségemet tükröző termékről azt állítani, hogy az az Ő személyiségét tükrözi, és ugyancsak nincs joga az Ő általa eltorzított alkotást az Én személyiségem tükreként bemutatni.

 

2) A szellemi termékek piacosítása e személyiségi jogokat

• de facto tulajdonjogokká változtatja (copyright ©);
• ezáltal de facto megszünteti azok személyiségi jogi jellegét.

Ugyanis a személyiségi és a tulajdonjog között az a döntő különbség, hogy az előző az ember elidegeníthetetlen joga, azt senki, még ő maga sem idegenítheti el tőle, míg az utóbbinak éppen az elidegeníthetőség ad értelmet.

Gondoljunk csak a föld magántulajdonára! A föld évezredekig nem képezte magántulajdon tárgyát, még akkor sem, amikor segítségével idegen munka felett uralkodtak (ez az uralom – amely a munkavégző személy feletti erőszakos uralom – természeténél fogva különbözik a magántulajdon lényegét jelentő idegen munka feletti uralomtól – amely a személy munkavégző képessége feletti megvásárolt uralom). Viszont a piacgazdaság (kevésbé eufemisztikusan: a kapitalizmus) megerősödésének és uralkodóvá válásának elengedhetetlen előfeltétele volt a föld modern magántulajdonának megteremtése és ezzel elidegeníthetővé tétele. Ezt a Tudorok korában a Lordok Parlamentje – ösztönösen – ugyanolyan jól érzékelte, mint – tudatosan – Széchenyi. A hűbérurak az ősiség törvénye mellett is sajátjukként kezelték a földet, amíg fő céljuk nem az elidegenítés volt. Csupán és kizárólag az elidegenítés végett kellett formálisan is magántulajdonba venni a földet.

Nincs ez másként a szellemi javak esetében sem – annál is inkább, mert a földhöz hasonlóan a szellemi javak sem tekinthetők a szó szoros közgazdaságtani értelmében terméknek.

Amikor valakinek szükséglete támad egy probléma megoldására, és ehhez szellemi alkotó tevékenységre van szüksége (verssel szeretné köszönteni valamely szeretett hozzátartozóját, alkalmassá kívánja tenni számítógépét egy konkrét feladat megoldására, vagy bármi más), akkor többféle lehetősége van:

1. megkeresi a probléma megoldását a nyilvános információs bázisokban (könyvtár, Internet, stb.);
2. megoldja a problémát saját maga (verset ír, programoz stb.)
3. megbíz egy szakembert (költőt, programozót stb.) a probléma megoldásával.

Tekintsünk el az 1. megoldásban rejtőző 2. vagy 3. típusú mozzanattól (hogy tudniillik a forráskutatás maga is szellemi tevékenység, amelyet magunknak kell elvégezni, vagy mást kell megbízunk vele). Ezzel a megszorítással kimondható, hogy az 1. megoldás természeténél fogva ingyenes, a 2. megoldásnak implicit, a 3. megoldásnak explicit költsége van. Ez a költség azért vállalható, mert létező és valós szükséglet kielégítéséről van szó. De ez a költség semmiféleképpen nem indokolja az 1. megoldás ingyenességének megszüntetését. Ugyanis a 2. és 3. megoldás után a szellemi termék – éppen azért, mert nem termék a szó hagyományos közgazdaságtani értelmében – a szükséglet kielégítésének folyamatában nem semmisül meg, nem fogyasztódik el (akárcsak a föld mint szűkös erőforrás a termelési folyamatban). Ha a nyilvánosság elé eresztik, akkor azt bárki használhatja – senkinek nem kell újabb erőfeszítést tennie érte, de éppen ezért nem is válhatna újabb jövedelem forrásává sem.

Azonnal el kell hárítani egy ellenvetést. Abból, hogy e “termékekkel” ismét ki lehet elégíteni a “termék” születését kiváltóhoz hasonló szükségletet, semmiképpen nem következik, hogy fizetni kell érte – mint ahogy az sem következik belőle, hogy már az első esetben is ingyenesnek kellett volna lennie. Szerencsére a legtökéletesebb piacgazdaságban is vannak szükségletek, amelyek kielégítéséért nem kell fizetni (például a lélegzés szükséglete – isten óvjon minket egy olyan világtól, ahol a lélegzetvételért is fizetni kell –; persze éppen egy ilyen világ lehetőségének rémálma veti fel élesen az általunk tárgyalt problémát). Akár a munkaérték-elmélet, akár a marginalista értékelmélet talaján állunk, a már megtermelt és felhasznált szellemi termék értékjellege ellentmond az érték deklarált tartalmának: nem testesül meg benne többet társadalmilag szükséges munka, és nem szűkösen áll rendelkezésre. Piacosítása tehát csak monopolizálása útján lehetséges (akárcsak a földé). A monopolizáláshoz vezető út első és legfontosabb lépése a szellemi alkotásokhoz fűződő személyiségi jogok tulajdonjoggá változtatása. Ezzel a fenti jogok helyébe a tulajdonjog ismert elemei lépnek:

• A termék az Enyém és senki másé – a birtoklás joga;
• a termék felhasználásáról kizárólag Én döntök, vagy az, akit erre Én felhatalmazok – a rendelkezés joga;
• A termék által szerezhető hasznok kizárólag Engem illetnek, vagy azt, akinek azokat Én átengedem – a használat joga.

Következésképpen senkinek nincs joga

• a terméket birtokolni Rajtam kívül – aki azt állítja, hogy a termék az övé, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék felhasználásáról az Én engedélyem nélkül rendelkezni – aki az Én engedélyem nélkül dönt arról, mire használhatja és mire nem (például kölcsön adja) a terméket, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék hasznait az Én engedélyem nélkül használni – aki engedélyem nélkül élvezi a termék bármely hasznát (például, a termékben felhasznált bármilyen ötletet, megoldást egy másik termék előállításához használja fel, egyáltalán tanulmányozni meri a termék belső szerkezetét), az jogsértő, esetleg bűnöző.

Ennek a formaváltozásnak a legfontosabb tartalmi eleme, hogy amíg a személyiségi jogok elidegeníthetetlenek, addig a tulajdonjogok elidegeníthetők. A rendelkezés és a használat joga bérbe adható, átruházható, a birtoklás joga eladható, elajándékozható. Ebből az ellentétből következik, hogy a tulajdonjogokká változtatás szükségszerűen megszünteti a személyiségi jogokat – a kettő egymást kizárja, hiszen egy “termékhez” fűződő jogok nem lehetnek egyszerre elidegeníthetetlenek és elidegeníthetőek.

Ezt az elméleti tételt természetesen látszólag a tételes jog felülbírálhatja. Például a 1999. évi LXXVI. Törvény a szerzői jogról megkísérli a lehetetlent, hogy e két ellentmondó vonatkozást összeegyeztesse. Az eredmény a törvény személyiségi jogokat védő passzusainak szankcionálatlansága, ami miatt e passzusokat nem veszik komolyan, lépten-nyomon megsértik. A hivatkozott törvényt az MS Word program valódi szerzőinek meg nem nevezése³ ugyanúgy sérti, mint a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katona alakjának az eltávolítása⁴ .

Viszonylag új fejlemény a tulajdonjoggá változtatott szerzői jogok védelmének kiemelése a polgári törvénykönyvből és beemelése a BTK-ba, a szerzői jogok megsértésnek kriminalizálása:

BTK 329/A. §

(1) Aki az irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotás szerzőjének a művén, előadóművésznek az előadó-művészi teljesítményén, hangfelvétel előállítójának a hangfelvételén, rádió- vagy televízió-szervezetnek a műsorán, illetőleg film vagy adatbázis előállítójának a teljesítményén fennálló jogát haszonszerzés végett vagy vagyoni hátrányt okozva megsérti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését

a) jelentős vagyoni hátrányt okozva,
b) üzletszerűen követik el.

(3) A büntetés

a) öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen nagy vagyoni hátrányt,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen jelentős vagyoni hátrányt okozva követik el.

(4) Aki a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését vagyoni hátrányt okozva gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

Mint látjuk, büntetőjogi szankciókat kizárólag a vagyoni természetű, tehát tulajdonjogokhoz rendeltek.

E törvényi hellyel kapcsolatban meglehetősen érdekes probléma az úgynevezett “szoftverlopás”, a szoftverek lemásolásának problémája (persze valahol ugyanezek a problémák mindenféle szellemi termék esetén felmerülnek). Ha a lemásolt szoftvert a másoló vagyoni ellenszolgáltatásért árusítja, akkor – legalábbis a törvény logikája szerint – nyilvánvalóan elköveti a fenti paragrafusban leírt tényálladékot, ám ha ingyen másolja magának vagy bárki másnak, akkor a fenti paragrafust a bíróság csak egy semmivel alá nem támasztható fikció tényként való elfogadásával alkalmazhatja. Nevezetesen fel kell tételeznie, hogy a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna.

Ezen az alapon bármelyik cukrász bármelyik süteményt sütő háziasszony ellen legalábbis kártérítési pert indíthatna, és e pert a fenti logika szerint meg kellene nyernie, mert ha a háziasszony nem sütött volna süteményt, akkor a cukrásznál vásárolt volna süteményt, tehát a süteménysütéssel neki, a cukrásznak vagyoni hátrányt okozott. Ad absurdum a fenti logika következetes alkalmazása a szabad versenyen alapuló piac lehetetlenségét is jelenti, mivel minden konkurens vagyoni hátrányt okoz minden versenytársának, hiszen a vevő, ha nem a konkurenciát választotta volna, akkor nálam vásárolt volna. Ez a fikció tehát nem más, mint a monopólium apológiája.

Már szinte hallom az ellenvetést: azért az nem ugyanaz, mert a háziasszony a maga süteményét süti, a szoftver tolvaj a más szellemi termékét másolja. Ez ismét egy téves fikció. Először is én fent igyekeztem nagyon pontosan megfogalmazni a jogalkalmazást megalapozó fikciót: “a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna”. A köztudatban – és félő, hogy ebbe bele kell érteni a jogalkalmazót is – a feltételezés úgy szól: “a másolat használója a szoftvert a másolat hiányában megvette volna”. Éppen ez a bökkenő, hogy nem a szoftvert (a szellemi terméket) adják el, mert az nem eladható. A termék köré épített monopólium realizálásáról van szó a felhasználói licenc formájában. A hasonlatban a szoftverlicenc analógja nem a sütemény, hanem annak “süteménysége”, azaz az a képessége, hogy az édesszájúak szükségleteit ki lehet vele elégíteni. Az érdekes módon általánosan elfogadott, hogy a “süteménység” nem a cukrászok (pláne nem egy cukrász) tulajdona, a “házság” nem az építési vállalkozók tulajdona és így tovább. A szellemi termékek esetében ez az elv nem érvényes. Ennek a felszíni oka, hogy a szellemi termék – bár mindig van anyagi hordozója – mégsem dologiasul. A sütemény nem azonos a “süteménységgel”, de a szoftver igenis azonos a “szoftverséggel” – éppen ellenkezőleg, az az adathordozó (floppy, CD stb.), amire másolták, az nem azonos a szoftverrel. Ebből azt az abszurd következtetést vonták le a műszaki kérdésekben nem túl kompetens jogalkotók, hogy már az is bűncselekmény, ha a szoftver “illegálisan” a számítógép operatív memóriájában van (amely memória tartalma a gép kikapcsolásakor automatikusan törlődik). Természetesen az ő logikájuk szerint ez teljesen helyénvaló, a gondolat abszurditása az egész hozzáállás abszurditását tükrözi csupán.

A dolognak az az igazi pikantériája, hogy amennyiben a jogalkalmazó eltekintene ennek a fikciónak a jogalapként való felhasználásától, akkor az egész paragrafus, sőt a szerzői jogokhoz kapcsolt vagyoni jogok egész rendszere értelmét vesztené. Hiszen ha a szellemi terméket bárki ellenszolgáltatás nélkül (de a személyiségi jogok teljes tiszteletben tartásával) birtokba vehetné, akkor a másolatok pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért való árusítása⁵ lehetetlenné válna, így a vagyoni hátrányokozás minden formája (az is, amit az előbb még nyilvánvalónak tartottunk) elesne. Aki ebben az esetben a szerzői jogdíjakat emlegetné, az ahhoz a viccbeli skóthoz válna hasonlatossá, aki felpofozta a megtakarításával büszkélkedő fiát, mert az pazarló módon nem egy taxi, hanem csak a villamos mellett futott.

Itt most nem mélyednék bele abba az egyébként igen fontos témába, hogy egy ilyen nehezen ellenőrizhető és félremagyarázható tényálladéknak mekkora a társadalmi veszélyessége, ami abban nyilvánul meg, hogy miután elvi képtelenség minden jogsértőt felelősségre vonni, a hatalom tetszése – és főleg érdekei – szerint dönti el, kivel szemben lép fel a törvény teljes szigorával, és kivel szemben nem.

Igencsak jellemző, hogy Magyarország (és valószínűleg más országok) jogrendje a szellemi termékekhez kapcsolt szerzői jogoknak csupán a vagyoni természetű megsértését kezeli a büntetőjog eszközével, a kapcsolódó személyiségi jogok ilyen védelemben nem részesülnek. Így nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. Törvény hibába taglalja hosszan de jure a szerzők személyiségi jogait, de facto a magyar jogrend is csupán tulajdonjogként kezeli a szerzői jogokat⁶ .

 

Copyright – Copyleft

 

A BSA szervezetét alkotó cégek meghatározóan támaszkodnak a szerzői jogokat tulajdonjogokként intézményesítő copyrightra (©). Elég egy ilyen cég akármelyik termékének névjegyét szemügyre venni, abban hemzsegnek a ©-utalások – miközben a termék valódi szerzőinek, a programozóknak a nevét nem tüntetik fel. A copyright célja a szerzői jogoknak mint vagyoni jogoknak az intézményes biztosítása.

Az FSF hosszas jogi mérlegelés eredményeképpen megalkotta a “copyleft”-et, ami formailag egy közönséges copyright, ám a tartalma egy olyan megfogalmazás, amely mindenkinek megadja a termék teljes tulajdonjogát (birtoklás, rendelkezés, használat), azzal az egy kikötéssel, hogy az új tulajdonos bárki másnak szintén köteles ezeket a jogokat megadni.

Mindennek az a jogi értelme, hogy senki az ellenszolgáltatás nélkül megszerzett vagyoni jogokat ne sajátíthassa ki, se a termékre, se a termék átalakításával nyert termékre ne alapíthasson valóságos (másokat kizáró) copyrightot.

A copyleft a jogi alapja a “GNU Általános Licenc”-nek, amely megszüntetve a hatálya alá tartozó szoftverek szerzői jogainak tulajdonjogi mivoltát, helyreállítja azok személyiségi jogi mivoltát: előírja, hogy a Licenc hatálya alá eső terméket teljes dokumentációval lássák el, amibe beletartozik a termék létrehozásában részt vevő valamennyi szerző és módosító nevének feltüntetése. Az Általános Licenc egyik legfontosabb sajátossága, hogy minden olyan programtermék, amely valamely, az Általános Licenc hatálya alá eső programtermékből származik, maga is az Általános Licenc hatálya alá esik.

 

Dealerek és disztribútorok

 

A BSA körébe tartozó vállalatok jogilag szigorúan védett termékeit bizományosaik, a dealerek terjesztik. A dealer olyan kereskedelmi vállalkozás, amely átveszi a termelőtől a becsomagolt terméket és forgalmazza azt. Maga a dealer gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá a termékhez, legfeljebb a helyi törvényi előírásoknak megfelelően átcsomagolja azt (például helyi nyelvű – fordításos – dokumentációt helyeznek el, amely sokszor igencsak silány minőségű). Sokszor a dealervállalkozás dolgozói még a legelemibb felhasználói tanácsadásra sem képesek. A vevők kifogásait, kéréseit jól-rosszul továbbítják a gyártó felé, aki általában a termék később megjelenő frissítő csomagjával, új verziójával válaszol – ha ezt válasznak lehet nevezni.

A dealerterjesztés egyik igen tipikus formája az OEM. Az OEM olyan programverziót jelent, amelyet csak új gépre vagy új merevlemezre lehet telepíteni, már meglévő korábbi verzió frissítésére nem alkalmas (az alkalmatlanságot sok esetben denaturáló szubrutinok okozzák, amelyeket ügyes crackerek viszonylag könnyen hatástalanítani tudnak). Az OEM, különösen az OEM operációs rendszer erősen sérti a versenyt, ezért például a Német Szövetségi Köztársaságban újabban be van tiltva.

Az FSF szabad szoftvereit bárki letöltheti az Internetről, lemásolhatja barátai példányát. Ilyen körülmények között a dealerkedés teljesen értelmetlen. Viszont a több százezernyi, az Interneten keringő szoftverek követése lényegében lehetetlen. Ennek a problémának a kezelésére lépnek színre a disztribútorok. A disztribútor kreatív programozó csapat, amely monitoringolja (állandó megfigyelés alatt tartja) az Internet szabadszoftver-lelőhelyeit, koncepciót dolgoz ki, és a koncepciójának megfelelő programokat begyűjti, adjusztálja (telepítő csomagokat készít, CD-re, DVD-re viszi stb.), esetenként az Általános Licenc által megkövetelt dokumentációkat egységes szerkezetbe foglalja, nyomtatott vagy elektronikus formában felhasználói, illetve rendszergazdai kézikönyvként mellékeli azt. A disztribútor tehát – ellentétben a dealerrel, aki szinte kizárólag a szerzői jogokat birtokló gyártónak nyújt szolgáltatást – a programok felhasználóinak valós és ezért értékes szolgáltatásokat nyújt, amelyekért akár anyagi ellenszolgáltatást is kérhet – ez általában nagyságrendekkel kisebb, mint egy védett szerzői jogú program ára. Maguk az Internetről begyűjtött programok – az Általános Licencnek megfelelően – ingyenesek, azokat a disztribútor köteles nyilvánossá tenni. Ezt minden disztribútor meg is teszi, bár érdekes, hogy a legtöbb disztribútor a disztribúció CD-inek azonnal “égethető”, úgynevezett image-eit is kiteszi a Netre, viszont van olyan disztribúció is, amelyik csak olyan ömlesztésben helyezi el a disztribúció állományait, hogy azok CD-re írása komoly nehézségekbe ütközik.

Ez utóbbi disztribútor már bizonyos BSA-szellemiséget csempész a dologba, hiszen eljárása némi monopolhelyzet kialakulásához vezethet. A probléma egyelőre nem vészes, hiszen a disztribúció vásárlói az Általános Licenc alapján bárkinek jogszerűen engedhetik át CD-iket másolás céljából. Némi veszélyt azonban rejt magában, hiszen a BSA egyik oszlopos tagja (személyiségi és szerzői jogok miatt nem nevezem meg, melyik) is úgy érte el igen kiterjedt pozícióit a szoftverpiacon, hogy a kezdetekben gyakorlatilag semmit nem tett a termékei másolhatatlanná tétele érdekében, az USA-ban megszokott copyright fenyegetőzésektől eltekintve – amikkel azonban folyamatosan jogi fenyegetést tartott fenn, és ezekre csak később kezdett el aktívan hivatkozni. Ennek a de facto megengedő magatartásnak az eredménye az lett, hogy míg a konkurens termékek forgalomban lévő példányainak nagy többsége “jogtiszta” volt, az érintett cég termékeinek viszont csak kis töredéke került “jogtisztán” forgalomba, addig ennek a “kis töredéknek” a tömege hamarosan a konkurens termékek “nagy többsége” tömegének a sokszorosa lett – cégünk meghódította a piacot. Amikor azután a cég már úgy érezte, hogy a piac “beetetése” sikeres volt, azaz konstatálta a szinte támadhatatlan majdnem monopol helyzetét, akkor a BSA alapító tagjaként háborút hirdetett azok ellen a “szoftvertolvajok” ellen, akiknek sikereit tulajdonképpen köszönhette. Mivel korábban is folyamatosan figyelmeztetett jogai megsértésének következményeire, ezért formálisan eljárása etikailag is támadhatatlannak tűnik. Persze a cég ellen lefolytatott többé-kevésbé elmarasztaló, ám lényegében mégis eredménytelen trösztellenes eljárások sokasága a cég etikai alapjait eléggé kétségessé teszi.

 

Munkamegosztás és kooperáció

 

A BSA-vállalatokat igen fejlett technikai és társadalmi munkamegosztás jellemzi. Technikailag a globalizált óriásvállalatok összetett programcsomagjaik egyes komponenseit más és más telephelyeiken, sokszor más és más országban fejlesztik ki. A (részben mesterségesen) rendkívüli méretekben felpörgetett verseny feltételei között ez sok esetben a komponensek kompatibilitásának rovására megy. Igen sajátosan kezelik az úgynevezett “korszerű minőségbiztosítási rendszereket” is: a feltárt hibák és hiányosságok javítását sokszor mint új verziót dobják piacra. E trükk egyik csúcsteljesítménye volt a 2000. év előtt mesterségesen felkorbácsolt Y2K hisztéria. Elképesztő mennyiségű, az esetek jelentős részében minden alapot nélkülöző közlemény jelent meg a Y2K lehetséges negatív következményeiről. A közleményeket hamarosan követni kezdte a Y2K probléma “kezelését” ígérő programok tömege – természetesen többnyire borsos áron. Mivel az egész Y2K probléma a szoftvercégek (elsősorban a COBOL-nyelvet kifejlesztő és piacra dobó cég) felelőtlenségéből származott (úgy gondolták, hogy a XX. század az idők végezetéig fog tartani, ezért elegendő lesz az évek számlálására két digit számjegy), kézenfekvő lett volna a probléma nyilvános vizsgálata és a megtalált megoldások ingyenes közzététele, a mégis bekövetkező esetleges anyagi károkért a felelősség kollektív vállalása a nagy szoftvercégek által. Ehelyett e cégek még kerestek is az általuk óriásira felfújt problémán. Az eladott Y2K-kezelő programok valós haszna megítélhetetlen, mivel senki nem tudhatja, milyen tényleges jelenségek következtek volna be, ha ezeket a programokat nem használják. A programok ugyanis – természetesen – jogvédett, tehát nem nyilvános kódolású termékek voltak, amelyek hatásmechanizmusát a vásárlók nem ismerhették, s a dolog természetéből következőleg e programokat még csak ki sem próbálhatták.

A technikai munkamegosztásnál lényegesen jelentősebb a társadalmi munkamegosztás. Az elsődleges társadalmi munkamegosztás a program fejlesztője és felhasználója között alakul ki. Mint mindig, itt is a technikai munkamegosztás fejlődött át társadalmivá. A számítástechnikai korszak hajnalán a számítógépet egy természetesnek tekinthető misztikum lengte körül. A számítógép a mindennapi élettől elidegenedett tudomány teljesítménye volt, amellyel a mindennapi élettől elidegenedett feladatokat (atombomba, nemzetgazdasági tervezés stb.) oldottak meg. E gépek fizikai valóságukban is impozáns jelenségek voltak termeket betöltő méretükkel, titokzatosan villogó irányítópultjaikkal, sejtelmesen zúgó háttértárolójukkal és vészjóslóan zakatoló telextermináljaikkal.

A 70-es évek végén kezdődött szilícium-völgyi sufniforradalom apró gépei, valamint Sir Clive Sinclair hóbortos szappanos dobozai puha gumibillentyűikkel bevitték e számítástechnikát a háztartásokba, a hivatali asztalokra, a diákszállások szobáiba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a számítástechnika mitikus aurája megszűnik, a komputer jól érthető, hasznos segítője lesz a mindennapi életnek.

A számításokba azonban hiba csúszott. Amikor a háztartási számítógépek mellé adott vaskos felhasználói és programozói kézikönyveket kellett a felhasználóknak a kezükbe venni, és kiderült, hogy e könyvek áttanulmányozása nélkül a gépek hasznavehetetlenek, akkor a potenciális felhasználók köre kettészakadt. A megszállottságig lelkes rész belevetette magát a programozás rejtelmeibe, hatalmas amatőr mozgalmat indítva el, főleg a legifjabb korosztályok tagjaiból verbuválódva. A másik, kényelmesebb, tunyább rész részben hátat fordított az új technikának, részben a másik csapatnál alig kevésbé lelkesen szoftverfogyasztóvá vált – egy új, hatalmas iparág alapjait megteremtve ezzel. A kezdeti időkben a két réteg határmezsgyéjén, az úgynevezett számítástechnikai klubokban és kiállításokon (valójában inkább fesztiválokon) egy meglehetősen széles csapat működött, a szinte szenvedélybeteg programmásolók, -csereberélők csapata. Ezek nemigen különböztették meg a tehetséges amatőrök munkáit a profi termékektől (valljuk be őszintén – nem is nagyon lehetett), vad mindenevőkként gyűjtöttek be mindent, ami a kezük ügyébe került. A megszerzett programokat azután jó, ha egyszer kipróbálták, és azután elsüllyesztették a kazetta- és floppytároló dobozaik tömkelegében.

Mint említettem, egyes, szárnyaikat bontogató szoftvercégek meglehetősen nagy és sokszor kíméletlenül durva (adathordozót, gépet tönkretevő) technikai arzenált vonultattak fel e másoló, csereberélő klubok ellehetetlenítésére – igen gyakran nagyon eredményesen. (A dolog pikantériája, hogy az amatőrök kihívásként fogták fel a védelmek tervezését, illetve feltörését. Értéktelen “demó”-kat láttak el meglepően komoly másolás elleni védelemmel, hogy azután a mások hasonló termékeit élvezettel boncolják fel. Sajnos e folyamat egyik visszataszító mellékterméke lett a számítógépes vírusok “feltalálása”.) Ugyanakkor a fentebb említett BSA-alapító jó érzékkel látta meg e klubmozgalomban az igazi business körvonalait. Megérezte a számítógépes fogyasztói társadalom lehetőségét. Jött, látott és győzött. E cég és társai tevékenysége következtében a számítógépes amatőrmozgalom teret vesztett, a klubokat nem kellett betiltani, azok maguktól megszűntek, a fesztivál jellegű számítógépes találkozók helyét a fogyasztókat elkápráztató, hatalmas üzletkötések színteréül szolgáló monstre kiállítások (CEBIT és társai) foglalták el.

Az amatőrök minőségi programozással próbálták a tömegtermeléssé silányult szoftveriparral felvenni a versenyt – ennek a törekvésnek az eredménye lett az FSF, a GNU project és a Linux.

A másik oldal, miután a romantikus másoló-csereberélő klubokat elsorvasztotta, elérkezettnek látta az időt a szoftverszabadság kriminalizálására – létrehozták a BSA-t.

A BSA alapelve: mi szállítjuk az újabb és újabb szoftververziókat, a fogyasztók dolga ezek licencét (tehát nem a programot!) megvenni, használni. A szoftverek működésének belső titkaihoz semmi közük!

Míg a hőskor amatőrei az operatív memória és a háttértároló minden bitjéért, a gépidő minden ciklusáért küzdelmet folytattak, addig a mai szoftver- és hardvergyártók filozófiája az, hogy te, szoftveriparos, csinálj olyan programot, ami csak egy erősebb, több erőforrást igénybe vevő gépen fut, én, a hardveriparos majd egy olyan gépet csinálok, amin már csak az új programok tudnak futni, a régiek nem. Azaz: te csinálj nekem, én csinálok neked piacot.

Az eredmény: őrületes pazarlás az erőforrásokkal. A nyolcvanas évek kis ZX Spectrumja néhány ezerszer kevesebbet tudott, mint egy mai átlagos asztali gép vagy notebook, ám ez utóbbiak milliószor nagyobb erőforrásokat használnak fel. A Spectrum háttértárolója a 700–1400 KB kapacitású floppy, belső memóriája 80–256 KB – a mai gépek háttértárolói a 650–900 MB-os CD-k mellett mindinkább a 4-5 GB-os DVD-k, miközben a gépen belül a 128–514 és több MB kapacitású operatív memóriát 40–500 GB kapacitású merevlemezek egészítik ki. A Spectrum processzorának órajele 4 MHz, az új gépek 1000–2000 MHz-en “ketyegnek”. Persze mindezt mint a technika hatalmas fejlődését adják elő, de a tényleges teljesítménynövekedés nem teljesen igazolja ezt.

A nyílt forráskódú rendszerek lényege nem a munkamegosztás, hanem a kreatív kooperáció, amelynek alapja a világháló. A nyílt forráskódú programok (amatőr és professzionális) alkotói közösségekben jönnek létre, próbaverzióik rendszeresen megjelennek a világhálón, ahol a fejlesztésbe nemcsak más fejlesztő közösségek, hanem lelkes és bátor felhasználók is bekapcsolódnak speciális levelező listák segítségével. Jellemző, hogy a verziószámozás, amely a jogvédett programok esetében meglehetősen esetleges, és – mint fentebb utaltam rá – sok esetben csak a hibajavítások elkendőzésére szolgál, addig az FSF-szoftverek (különösen a Linux-kernel) verziószámozásai egy meghatározott logika mentén valós információkkal szolgálnak. Legendák keringenek arról, hogy egy oszlopos BSA-tag (azóta egy tagtársa lenyelte) fő termékének minden javítását új verzióként dobta piacra, és általában a páratlan számú verziók megbízhatóbbak, mint a páros számúak. Ez csupán ellenőrizhetetlen legenda. Ezzel szemben a Linux-kernel verziószámából valóban meg lehet állapítani, hogy az egy tesztelés alatt álló próbaverzió vagy egy stabil változat-e.

Mindennek következtében a felszínen úgy tűnik, hogy a jogvédett programok általában felhasználóbarátabbak, mint a nyílt forráskódúak⁷ . Valójában ez csak részben igaz. Ha a felhasználóbarátság alatt azt értjük, hogy a felhasználótól nem várják el a gép működési alapjainak ismeretét (valójában éppen az ellenkezőjét várják el, hogy tudniillik a felhasználónak fogalma se legyen arról, hogyan működik a gép és a rajta futó program), és mindenféle kényelmi “cafrangokkal”, “pávafarkakkal” szerelik fel a programot, akkor a BSA-szoftverek kétségtelenül felhasználóbarátabbak – egy jelentős felhasználói csoport szemében (a szerző ön­kritikusan beismeri, hogy gyakran ő is ebbe a táborba csúszik). A nyílt forráskódú programozók általában feladatorientáltan gondolkodnak – meg kell oldani egy problémát, a többi nem számít. Persze nem hagyható figyelmen kívül e programozók egészséges infantilizmusa sem, ami játékos ötletekkel gazdagítja ezeket a programokat is, valamint művészi késztetésüket a tökéletesre törekvésben. E tulajdonságokat éppen a szabad szoftver filozófiájának valódi szabadságeszménye szabadítja fel.

Mindamellett a fogyasztói szemléletű felhasználóknak rendelkezésére állnak a disztribútorok, akik igény szerint gondoskodnak a fenti értelmezésű felhasználóbarátságosságról is – ha megfizetik őket ezért. Ne feledjük el, a szoftver szabadsága R. Stallman szerint a kód ingyenességét jelenti, és nem a szolgáltatásokét.

Értelmezhető a felhasználóbarátságosság azonban másképpen is. Ha egy felhasználó elégedetlen az általa használt jogvédett (és tételezzük fel – jogtiszta) szoftver működésével, akkor ha sejti, mi a megoldás, úgy azt nincs joga kipróbálni – ehelyett javaslatot tehet a fejlesztő cégnek, aki, ha érdemesnek tartja, akkor megfogadja a tanácsot – esetleg még honorálja is azt –, majd kiterjeszti copyrightját e megoldásra is. Ha a felhasználónak sejtelme sincs róla, hogyan lehet az általa kifogásolt hibát kijavítani, akkor megírhatja észrevételét a fejlesztőnek, aki – ha úgy látja jónak – a következő verzióban kijavítja a hibát, sőt még az is előfordulhat, hogy javító csomagot tesz közzé – ha elég arcátlan, akkor nem csekély pénzért. Ezzel szemben a nyílt kódú program használója, ha ért hozzá, kijavíthatja a talált hibát. Ha nem ért hozzá, közzéteheti azt egy alkalmas levelezőlistán, internetes fórumon. Ha felkelti valakinek az érdeklődését, lehet, hogy hamarosan megjelenik a megoldás – természetesen az is az Általános Licenc követelményeinek megfelelő formában. Volt már rá példa, hogy egy közzétett problémára néhány napon belül több megoldás is publikálásra került. Egy ilyen probléma gyors megoldása azért is lehet kifizetődő, mert a programozónak ez szakmai reklámul szolgálhat, akár egy jó álláshoz is juttathatja.

Ha a témával senki sem akar önként foglalkozni, még mindig meg lehet vele bízni (természetesen pénzért!) egy programozót. Hiszen ismétlem: csak a kód ingyenes, a szolgáltatás nem (feltétlenül) az.

 

Mellékletek

 

“Tíz érv a jogtiszta szoftver használata mellett” (BSA)

“1. A jogtiszta szoftverhez széles körű támogatás jár a program fejlesztőitől. Ez a támogatás kiterjed a hibás programok garanciális cseréjére, a telefonon igénybe vehető forródrót-szolgálatra, valamint a szoftver hatékony felhasználására vonatkozó széles körű információra.”

Mindezek a szolgáltatások, megfelelő ellenszolgáltatásért igénybe vehetőek szabad szoftverek esetén is – lásd az FSF Szogáltatási alkönyvtárát.

“2. A jogtiszta szoftver újabb, továbbfejlesztett verzióihoz az eredeti ár töredékéért juthat hozzá.”

A szabad szoftver estében – akár ingyen.

“3. A jogtiszta szoftverrel megkapja a szoftver eredeti és teljes dokumentációját, amely egyre több szoftver esetében magyarra fordított szoftvert és kézikönyveket is jelent. Így a jogtiszta szoftvert sokkal hatékonyabban használhatja.”

Ez nem igaz. A felhasználó nem kapja meg a “nem publikált tulajdonságok” jegyzékét – ami valójában az ismertté vált, de még ki nem javított hibákat sorolja fel –, és főképpen nem kapja meg a forráskódokat. A szoftvercsomagban elhelyezett dokumentáció minősége sokszor erősen vitatható. Ha nem így lenne, akkor nem lenne jó üzlet e szoftverekhez kézikönyvjellegű könyveket írni és kiadni – márpedig jó üzlet, mint azt a könyvesboltok számítástechnikai részlegei mutatják.

“4. A jogtiszta szoftver tulajdonosaként részt vehet a szoftverfejlesztők által felkészített és hivatalosan kinevezett oktatóközpontok tanfolyamain. Ezeken a tanfolyamokon olyan oktatóktól tanulhat, akik az adott szoftver felhasználásának területén a legmagasabb szintű képzettséggel és gyakorlattal rendelkeznek.”

Lásd az 1.-hez fűzött megjegyzést.

“5. A jogtiszta szoftver az egyetlen igazi védelem a számítógépet fenyegető vírusok ellen. A számítógépvírusok helyrehozhatatlan kárt okozhatnak a számítógépében és a rajta tárolt, fáradságos munkával előállított adatállományokban.”

Ez sem igaz. A Microsoft alapprogramjai (Windows, Office, Explorer) szinte szabad utat engednek a dokumentumállományokkal terjesztett vírusok számára, és ezeknek semmi közük a jogtisztasághoz, annál több a titkolt forráskódokhoz. A forráskód eltitkolása a vírusfejlesztőket segíti (ezen eltorzult lelkű embereknek nem akadály a kód visszafejtésének tiltása), viszont rendkívül megnehezíti a védekezést. A BSA-csoport által támogatott operációs rendszerek hozzáférésjogosultság-kezelése nagyon rossz, de hatékony kezelés csak nyílt forráskód mellett lenne lehetséges. A nyílt forráskódú rendszerekben (GNU stb.) a vírusveszély minimális.

“6. A jogtiszta szoftver megvásárlásával elismeri a szoftver fejlesztőinek szerzői jogait. A szerzői jogról szóló törvény, amelyet az Európai Unió mellett Magyarország is elfogadott, egyben az Ön által előállított szellemi termékek szerzői jogait is védi, és megsértőivel szemben egyforma szigorral lép fel.”

A szerzői jog kiterjesztése a szoftverekre erősen vitatható jogi szempontból. Védelme csak durva rendőrállami eszközökkel lehetséges, és alkalmat ad a hatalommal való visszaélésre. Ráadásul e jogok nem is az igazi fejlesztőket illetik meg, hanem szellemi és gazdasági kizsákmányolóikat, a jogtulajdonos cégeket.

“7. A jogtiszta szoftverekből származó bevétel lehetővé teszi, hogy a szoftverfejlesztők többet áldozzanak a szoftverek továbbfejlesztésére. Ez az Ön számára a jövőben jobb és olcsóbb szoftvereket jelent.”

A gyakorlat nem ezt igazolja. Nem a programozók, hanem a BSA-csoport high-managerjei (Bill Gates and Co.) gazdagszanak. A programozói munka a perifériákra szorul (India, Közép-Kelet-Európa). Összehasonlítva egy Linux-disztribúció és egy vele nagyjából azonos használati értékű BSA-programokból álló csomag árát – a különbség elképesztő, több ezerszeres!

“8. A jogtiszta szoftverek megvásárlása egy egészséges szoftverpiacot teremt, amelyen a szoftver fejlesztői és terjesztői versenyeznek Önért mint vásárlóért. A jogtiszta szoftverek vásárlói számára ez hosszú távon a szoftverárak jelentős csökkenését jelenti.”

A tények az ellenkezőjét mutatják. Lásd az előző pont kommentárját.

“9. A jogtiszta szoftver megvásárlásával annak teljes jogú felhasználójává válik, és nem csak a nyilvánosság elől rejtőzködő másolójává.”

Ez sem igaz. A szoftver megvásárlásával a vásárló nem válik szabad rendelkezésű tulajdonossá, csupán egy nagyon egyoldalú licencszerződés kiszolgáltatottjává.

“10. Keressen meg egy szoftverforgalmazót, és vásárolja meg az Ön által használt szoftvereket, mert ezzel elkerülheti a szoftver jogosulatlan másolásából származó súlyos jogi, erkölcsi és anyagi következményeket.”

Ez persze nem érv, hanem reklámszlogen. Tartalmát illetően vesd össze az előző pontok kommentárjaival.

(A kommentárokat Dr. Nagy András, Budapest, Hungary készítette. Eredeti szellemi alkotásként ezek a kommentárok szerepelnek, a BSA szövegei csupán kiegészítő idézetek.)

 

A GNU-kiáltványból (Richard Stallman)

 

1. A GNU, ami azt jelenti, hogy a “GNU Nem Unix” egy olyan teljes szoftverrendszer neve, amit azért írok, hogy bárkinek, aki használni tudja, ingyen odaadhassam. Számos más önkéntes segít nekem. Időbeli, pénzbeli, program- és felszerelésbeli hozzájárulásokra is nagy szükség lenne.

2. Végiggondolva, az aranyszabály azt kívánja, hogyha én szeretek egy programot, akkor azt másokkal is meg kell osztanom, akik szintén szeretik. A szoftvereladók meg akarják osztani a felhasználókat, majd “leigázni” őket, azt akarják, hogy a felhasználók ne osszák meg a programokat másokkal.

3. A GNU nem public domain. Bárki módosíthatja és terjesztheti a GNU-t, de senki sem tilthatja meg a további terjesztést. Azaz szabadalmaztatott módosítások nem készülhetnek. Biztos akarok lenni abban, hogy a GNU összes verziója ingyenes marad.

4. Sok programozó nem örül a rendszerprogramok elüzletiesedésének. Ez lehetővé teszi, hogy több pénzt keressenek, de azt is megkívánja, hogy a más programozókat riválisnak és ne kollégának tekintsenek. A programozók közötti alapvető baráti ténykedés a programok megosztása; a jelenlegi piaci szerződések tipikusan megtiltják a programozóknak, hogy másokat barátnak tekintsenek. Aki szoftvert vesz, választania kell a barátság és törvény betartása között. Természetesen sokan úgy döntenek, hogy a barátság fontosabb. De azok, akik hisznek a törvényben, kellemetlen helyzetbe kerülnek, bármit is választanak. Cinikussá válnak, és azt gondolják, hogy a programozás csupán a pénzkeresés egyik módja. Ha inkább a GNU-n dolgozunk, mintsem szabadalmaztatott programokon, barátságosak lehetünk, és a törvényt is tiszteletben tartjuk. Továbbá, a GNU példaként szolgál és inspirál, ez egy zászló, ami arra ösztökél, hogy újra egyesülhessünk és megosztozzunk. A harmónia érzését adja ez meg, ami nem elérhető, ha nem szabad szoftvert használunk. A programozók felének, akikkel beszélek, ez a boldogság fontos és pénzzel nem helyettesíthető.

5. Miért lesz ez minden felhasználónak jó? Ha a GNU elkészül, mindenki úgy kaphat majd jó rendszerszoftvert, mint levegőt. Ez sokkal többet jelent annál, hogy mindenki megspórol egy Unix-engedélyt. Ez azt jelenti, hogy a sok pazarló rendszerprogramozási erőfeszítés elkerülhető lesz. Ezek az erőfeszítések a művészet fejlesztésére szolgálnak majd. A teljes rendszerforrások elérhetők lesznek mindenkinek. Ennek eredményeképpen, ha a felhasználónak változtatásokra van szüksége, azt mindig szabadon megteheti saját maga, vagy megfizethet más “ráérő” programozót vagy céget, hogy tegyék meg azokat neki. A felhasználók nem lesznek kitéve egy programozó vagy cég kényének-kedvének, amely a forrásokat birtokolja, és monopolhelyzetben van a változtatásokat illetően. Az iskolák egy sokkal inkább nevelő környezetet biztosítanak majd, arra bátorítva a “nebulókat” hogy tanulmányozzák, és fejlesszék a rendszerkódot.

A Harvard géptermében az az eljárás terjedt el, hogy olyan programot nem lehetett installálni, aminek a forrásai nem voltak nyilvánosan hozzáférhetők, és megtagadták bizonyos szoftverek installálását. Ez nagy benyomást tett rám.

Végezetül az, hogy ki birtokolja a rendszerszoftvert, és ki mire van, illetve nincs feljogosítva, elfelejthető. Azok a szerződések, amelyek miatt az emberek fizetnek a programhasználatért, beleértve a másolatok védelmét, hatalmas munkát rónak a társadalomra azáltal, hogy kényelmetlen eljárásokra van szükség ahhoz, hogy megállapítható legyen, mennyit kell az egyénnek fizetni értük. És mindenkit csak rendőrálla­mok kényszeríthetnek fizetésre. Tegyük fel, hogy egy űrállomáson, ahol a levegőt úgy kell drágán előállítani: ha minden lélegző literre fizetne, az fair lenne, de az, hogy egy mérőórás gázmaszkot kell éjjel-nappal viselni, nem elviselhető, még akkor sem, ha mindenki meg tudja fizetni a levegőt. A tv-kamerák meg mindenhol lesnék, hogy leveszed-e a maszkot, ez gyalázatos. Sokkal jobb, ha a levegőgyárat fejenként fizetik, és eldobják a maszkokat.

Hasonlóan a lélegzethez, egy programozónak természetes és hasznos, ha a program minden részét lemásolja. Ennek ingyenesnek is kellene lennie.

 

Néhány helyből visszautasítható kifogás a GNU céljait illetően:

“Senki nem használja majd, ha ingyenes, mert az azt jelenti, hogy nem kaphat segítséget.”

“Pénzt kell kérned a programért, hogy ki tudd fizetni azt, hogy legyen hozzá segítség/támogatás.”

Ha az emberek szívesebben fizetnének a GNU + szolgáltatásért, mint azért, hogy a GNU-t ingyen kapják szolgáltatás nélkül, akkor egy olyan cég, amely csak szolgáltatást nyújtana az ingyen GNU mellé, profitképes lenne.

Meg kell különböztetünk a támogatás két formáját, a valódi programozói munkát és a puszta kisegítést/kézenfogást. Ez előbbi olyan, ahol nem hagyatkozhatunk a szoftvereladóra. Ha a problémád nem jelentkezik sok embernél, a kereskedő azt fogja mondani, hogy menj a pokolba.

Ha a cégednek szüksége van megbízható támogatásra, akkor az egyetlen út, ha megvan az összes forrásod és eszközöd. Ekkor alkalmazhatsz egy ráérő embert, hogy oldja meg a problémát, így nincs szükséged arra, hogy bárki is megszánjon. A Unix ára a forrásokkal együtt ezt a legtöbb üzlet számára nem teszi lehetővé. A GNU-val ez egyszerű lesz. Persze meglehet, hogy nem lesz ráérő megfelelő személy, de ez a probléma már nem hárítható a terjesztői szerződésekre. A GNU nem oldja meg a világ összes gondját, csupán néhányat közülük.

A felhasználók másik csoportja az, amelyik nem tud semmit a gépekről, és segítő kezekre van szüksége, amelyek olyan dolgokat oldanak meg, amit maguk is könnyen meg tudnának oldani, csak nem tudják, hogyan.

Ilyen szolgáltatásokat olyan cégek biztosíthatnak, amelyek csak a “kézenfogást” és a “javítást” árulják. Ha az igaz, hogy a felhasználó inkább olyan termékre költi a pénzét, amihez szolgáltatás is jár, akkor olyan szolgáltatásra is költi majd, ahol a termék ingyenes. A szolgáltatók aztán árban és minőségben versenyeznének, és a felhasználó nem volna egy céghez kötve. Miközben a közülünk valók, akiknek nincs szükségük a szolgáltatásra, ingyen használhatnák a programot.

“Sok embert nem érhetsz el reklám nélkül, és hogy ezt kifizethesd, pénzt kell kérned a programért.”

“Ingyen programokat hülyeség reklámozni.”

Sok nagyon olcsó formája van a publikusságnak, ezek használhatók arra, hogy sok felhasználót informáljunk egy olyan dologról, mint a GNU. Persze az is igaz lehet, hogy több minigéphasználót érhetük el reklámmal. Ha ez valóban így van, akkor egy olyan üzletnek, ami azt a szolgáltatást reklámozza, hogy a GNU-t lemásolja egy bizonyos összegért, sikeresnek kell lennie annyira, hogy a reklámot és még többet kifizessen. Ezen az úton csak azok a felhasználók fizetnének, akik a reklám előnyeiből részesülnek is.

Másrészről, ha sok ember megkapja a barátaitól a GNU-t, és a fent említett cégek nem sikeresek, akkor ez azt mutatná, hogy a hirdetés nem volt igazán szükséges ahhoz, hogy a GNU terjedjen. Miért van az, hogy a szabad piac szószólói nem akarják, hogy a szabad piac dönthesse ezt el?

“A cégemnek egy bejegyzett operációs rendszerre van szüksége, hogy az élvonalba kerüljön.”

A GNU kiemeli az operációs rendszereket a verseny birodalmából. Nem lesz élvonal ezen a téren, de versenytársaid sem lesznek képesek eléd kerülni. Te és ők más téren fogtok versenyezni, és kölcsönösen jól jártok majd. Ha a te üzleted operációs rendszereket ad el, nem fogod szeretni a GNU-t, de ez neked kellemetlen. Ha mással foglalkozol, akkor a GNU megspórolja neked azt, hogy költséges operációsrendszer-fejlesztésekbe fogj. Azt szeretném látni, hogy a GNU fejlesztését gyártók és felhasználók ajándékokkal segítik, és így mindenkinek a költségei csökkennének.

“A programozók nem érdemelnek jutalmat kreativitásukért?”

Ha valami jutalmat érdemel, az a társadalmi közreműködés. A kreativitás lehet társadalmi közreműködés, de csak akkor, ha az eredményeket a társadalom ingyen használhatja. Ha a programozókat meg kell dicsérni a kreatív és újító programokért, akkor hasonló okokból meg kell büntetni őket, ha korlátozzák e programok használatát.

“Nem szabad a programozónak jutalmat kérni a kreativitásáért?”

Semmi rossz nincs abban, hogy azt akarjuk, hogy a munkáért fizessenek, vagy abban, hogy az egyén a maximális jövedelemre törekszik addig, amíg az egyén nem használ destruktív mértéket. De a mai mértékek destruktívak.

Azáltal pénzt kicsikarni a program felhasználóitól, hogy korlátozzuk a program használatát destruktív, mivel a korlátozások csökkentik a program felhasználásának gyakoriságát és módjait. Ez pedig csökkenti azt a vagyont, amelyet az emberiség a programtól szerezhet. Ha a korlátozás szándékos, akkor az ártalmas következmények szándékos destrukciónak nevezhetők!

Az ok, hogy a jó polgár nem destruktív annak érdekében, hogy gazdagabb legyen, az az, hogy ha mindenki így tenne, akkor mindannyian szegényebbek lennénk a kölcsönös destruktivitás miatt. Ez a kanti etika vagy az Arany Szabály. Mivel nem szeretem annak a következményeit, hogy mindenki információt rejteget, azt kell, hogy mondjam, ez rossz az egyén számára. Az a vágy, hogy valaki meg legyen jutalmazva kreativitásáért, nem ok arra, hogy a világot akár csak ennek a kreativitásnak a darabjától is megfossza.

“Nem fognak a programozók éhezni?”

Azt válaszolhatnám, hogy senkinek nem kell programozónak lennie. Sokunk nem tud úgy pénzt keresni, hogy az utcán állva grimaszokat vág. De nem is vagyunk rákényszerítve, hogy ezt tegyük, és éhezzünk. Mi valami mást teszünk.

Ez azonban egy rossz válasz, mert arra enged következtetni, hogy egy program tulajdonjoga nélkül a programozóknak egy fillért sem szabad fizetni. Feltehetőleg ez minden vagy semmi.

A valódi ok, hogy a programozók nem fognak éhezni, az az, hogy lehetőség lesz arra, hogy megfizessék őket programozás okán, de nem ennyire, mint most.

A másolás korlátozása nem az egyedüli üzlet a szoftverben. Ma ez a legáltalánosabb, mert ez hozza a legtöbb pénzt. Ha ezt megtiltanák, vagy a vevők megtagadnák, a szoftverüzlet más forrásokra alapozna, amiket ma még kevésbé használnak. Mindig rengeteg módja van egy üzlet megszervezésének.

Valószínűleg a programozás nem lesz annyira jól jövedelmező az új alapokon, mint ma. De ez nem érv a változtatás ellen. Az nem igazságtalanság, hogy az ügynökök annyit keresnek, amennyit. Ha a programozók is így tennének, az sem volna igazságtalanság. (Gyakorlatilag még többet keresnének.)

“Az embernek nincs joga, hogy irányíthassa, mire használják a kreativitását?”

“Az egyén gondolatainak az irányítása” valódi hatalmat ad az ember életének irányítására; és ezt általában arra használják, hogy az életét megnehezítsék. Akik a szellemi tulajdonjogokat alaposan (mint a jogászok) tanulmányozták, azt állítják, hogy nincs valódi jog a szellemi tulajdonra. Azok a feltételezett szellemi tulajdonjogok, amelyeket a kormány elismer, egyedi alkalmakkor lettek létrehozva, speciális célokkal.

Például, a szabadalmak azért jöttek létre, hogy az újítókat arra ösztönözzék, hogy újításaikról a részleteket is elárulják. Ennek célja a társadalom segítése volt, nem pedig az újítók segítése. Abban az időben a szabadalom 17 éves élete rövid volt a fejlődés sebességéhez viszonyítva. Mivel a szabadalom egy gyárosok közötti dolog, amiből a licencszszerződés költsége és az ennek megkötésével járó erőfeszítés kisebb, mint a termelés beindítása, a szabadalmak nem ártanak túl sokat. Általában nem gátolják a legtöbb szabadalmaztatott termékeket használót.

A copyright ötlete nem létezett a régi időkben, amikor a szerzők gyakran másolták más szerzők műveit. Ez a gyakorlat hasznos volt, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy sok szerző műve akár csak részben fennmaradt. A copyrightrendszer kifejezetten azért jött létre, hogy a szerzőség intézményét támogassa.

Abban a közegben, amelyre kitalálták, a könyvekre, amelyeket gazdaságosan csak nyomdában lehetett másolni, nem tett nagy kárt, és nem akadályozott sokakat a könyvek elolvasásában.

Az összes szellemi tulajdonjog csak engedély, amit a társadalom adott, mert helyesen vagy helytelenül azt gondolta, hogy az egész társadalom jól jár majd, ha ezeket az engedélyeket odaajándékozza. De bármely gyakorlati szituációban meg kell kérdeznünk, jól járunk-e mi azzal, hogy odaadunk egy ilyen engedélyt.

Milyen tevékenykedést engedünk meg ezáltal az egyénnek?

A programok esete nem hasonlítható a száz év előtti könyvekéhez. Az a tény, hogy a programok másolása a legkönnyebben szomszédról szomszédra másolás, az a tény, hogy a programforrás és a tárgy kódja különböző, és az a tény, hogy a programot inkább használják és nem olvassák vagy élvezik, olyan helyzetet eredményez, hogy az a személy, aki a “copyrightot” erőlteti, árt a társadalomnak mind anyagilag, mind pedig szellemileg; amit az egyénnek nem volna szabad megtennie – tekintet nélkül arra, hogy a törvény megengedi ezt neki vagy nem.

“A verseny jobbá teszi a dolgokat.”

A verseny egy mintája a futás: azzal, hogy megjutalmazzuk a győztest, arra bátorítunk mindenkit, hogy gyorsabban fusson. Ha a kapitalizmus valóban így működik, jó munkát végez, de azok, akik felteszik, hogy mindig így működik, tévednek. Ha a futók megfeledkeznek a díjról, és csak a győzelemre törekszenek, mindegy, hogy hogyan, lehet, hogy más stratégiákat találnak majd – mint pl. megtámadják a többi futót. Ha a futók ökölharcba kezdenek, mindannyian későn érnek célba.

A szabadalmaztatott és titkos programok a futók morális megfelelői. Szomorú ezt mondani, de az egyetlen döntőbíró, úgy tűnik, nem ellenzi a harcot; csupán megregulázgatja őket (“minden tíz méteren maximum egy ütés”). Valójában ki kellene állítania és megbüntetnie őket, már azért is, hogy egyáltalán harcolni próbálnak.

“Nem fog mindenki felhagyni a programozással anyagi ösztönzés nélkül?”

Valójában sok ember abszolút nem az anyagi ösztönzésért programozik. A programozásnak van egy ellenállhatatlan csodálatossága néhány ember számára, általában azok számára, akik amúgy is a legjobbak. Nincs hiány profi zenészekben sem, akik annak ellenére ezt művelik, hogy reményük sincs ilyen módon megélni.

De annak ellenére, hogy gyakran is kérdezik, ez a kérdés nem illik a szituációra. Az, hogy fizetnek a programozóknak, nem fog eltűnni, csupán kevesebbet kapnak majd. Azaz a helyes kérdés, hogy fognak-e kevesebbért programozni? Tapasztalataim azt mutatják, hogy fognak.

Tíz évvel ezelőtt a világ sok legjobb programozója az AI laborban dolgozott, kevesebb pénzért, mint amit bárhol máshol megkereshetett volna. Sokan nem anyagi elismerést kaptak: hírnevet és megbecsülést például. És a kreativitás amúgy is boldogít, ez önmaga jutalma.

A legtöbbjük elment, amikor kapott egy lehetőséget, hogy ugyanilyen érdekeset dolgozzon egy csomó pénzért.

Amit a tények mutatnak, az az, hogy az emberek más okokból programoznak, mint pusztán gazdagságért; de ha megvan annak az esélye, hogy sok pénzt is keressenek, jönnek és kérik majd a jó fizetést. A rosszul fizető cégek nem szerepelnek jól a versenyben a jól fizetők mellett, de nem kell, hogy túl rosszul járjanak, ha a jól fizetőket száműzik.

“Nagy szükségünk van a programozókra. Ha azt kérik, hogy ne segítsünk szomszédainkon, fejet kell hajtanunk.”

Sohasem vagy annyira reménytelen helyzetben, hogy egy ilyen kérést teljesítened kelljen. Emlékezz arra: milliókat a védelemre, de egy fillért se rablásra!

“A programozóknak meg kell élni valahogy.”

Rövid távon ez igaz. Habár rengeteg útja van annak, hogy a programozók megéljenek anélkül, hogy a program használatának jogát adnák el. Ez az út most a szokásos, mert a programozónak és az üzletembernek a legtöbb pénzt hozza, és nem azért, mert ez a megélhetés egyetlen útja. Könnyű más utakat találni, ha akarjuk azt. Itt van erre számos példa.

Az új gépet bevezető gyártó fizetni fog azért, hogy az operációs rendszert az új hardverre átvigyék. A tanítási, segítségnyújtási és karbantartási szolgáltatások szintén alkalmazhatnak programozókat. Az új ötletekkel rendelkező emberek terjeszthetnék a programot, mint free-ware-t, adományokat kérve az elégedett felhasználóktól, vagy segítséget árulnának. Találkoztam már olyan emberekkel, akik sikeresen dolgoznak így.

Hasonló igényű felhasználók csoportokat alakíthatnak, és szerződést köthetnek programozó cégekkel, amelyek olyan programot írnának, amit a csoport tagjai használni szeretnének.

Mindenfajta fejlesztés megalapozható egy szoftveradóval:

Tegyük fel, hogy mindenkinek, aki gépet vásárol, az ár egy adott x százalékát szoftveradóként kell befizetnie. A kormányzat ezt egy ügynökségnek adná, mint például az NSF (National Software Foundation), ami azt fejlesztésre költené. De ha a felhasználó adományoz szoftverfejlesztésre, akkor nem kell adót fizetnie, és hitelpontot kap. Így annak a projektnek adományozhat, amelyet ő választ, nem titkolva, hogy a majdani eredményeket használni tudja.

Egészen addig adakozhat, amíg annyi hitelpontja nincs, hogy nem kell adót fizetnie.

A teljes adóösszeget az adófizetők szavazása dönthetné el, amit az összes jövedelem arányában súlyoznának.

A következmények: A géphasználó közösség eltartja a szoftverfejlesztést. Ez a közösség dönti el, mekkora támogatás kell. Azok, akik el akarják dönteni, hogy melyik projektre költsék pénzüket, ezt szabadon megtehetik.

Az a hosszú távú törekvés, hogy a programok ingyenesek legyenek, egy lépést jelent a bőség világa felé, ahol senkinek sem kell majd nagyon keményen dolgozni a megélhetéséért. Az emberek annak szentelhetik magukat, ami örömöt okoz, mint pl. a programozás, miután a szükséges heti tízórás feladatokat, mint pl. a törvényhozás, családi tanács, robotjavítás és aszteroida-előrejelzés, elvégezték. Nem lesz majd szükség arra, hogy a megélhetéshez programozni kelljen.

Már most is nagyban csökkentettük a munka összes mennyiségét, amit a társadalomnak el kell végeznie az adott produktivitás mellett, de csak kevés vált ezek közül a munkás számára kellemes munkává, mert sok improduktív tevékenység szükséges a produktív tevékenység eléréséhez. Ennek fő oka a bürokrácia és a versenyellenes harc. A szabad szoftver nagyban csökkenteni fogja az ilyen haszontalan tevékenységeket a szoftvertermelésben. Meg kell ezt tennünk annak érdekében, hogy a technika eredményeinek és a produktivitásnak a felhasználásával kevesebbet kelljen dolgoznunk.

 

Az FSF

 

FSF – Free Software Foundation – a Szabad Szoftver Alapítvány, alapította Richard Stallman.

Az FSF a minden tiltástól és korlátozástól szabad szoftverek fejlesztésével és terjesztésével foglalkozik.

Az FSF jelentőssége abban áll, hogy az új információs termékek és eszközök minden fejlesztési munkája kizárólag társadalmi alapon folyik, olyan önkéntesek közreműködésével, akik a legkülönfélébb országokban élnek. Minden szükséges koordináció az Interneten történik. Ezért az FSF munkájába minden jelentkező bekapcsolódhat, bármelyik országban lakik is.

Az ilyen módon szervezett munka hatékonyságának bizonyítékai az FSF termékeinek kiváló minősége, közülük sok fejhosszal kiemelkedik kereskedelmi hasonmásaik közül, és a jövőbeni fejlesztések példájául szolgálhat.

Ha Ön magasan kvalifikált programozó, és úgy gondolja, hogy munkájával hasznot tud hozni az egész emberiség számára, akkor az Ön számára tér nyílik alkotói képességei megvalósítására új szoftvertermékek fejlesztésével az FSF égisze alatt. Ha Ön közre kíván működni az FSF munkájában, akkor vegye fel a kapcsolatot a koordinációs tanáccsal e-mail segítségével. Íme az e-mailcím: gnu@gnu.ai.mit.edu.

Az FSF a jövő szervezeteinek példája. Sikereivel bizonyítja: az egy cégnél vagy pláne az egy szobában összezárt munkának az ideje visszahozhatatlanul lejárt. A jövőben az emberek ott élhetnek, ahol nekik tetszik, például az erdőben egy tiszta vizű hegyi patak partján, vagy valamely óceániai atollon álló kunyhóban, és mindeközben kommunikálhatnak egymással – gyakrabban, mint mostanság kommunikálunk barátainkkal. Ön például már régen nem látta szüleit, barátait, volt osztálytársait, évfolyamtársait? Mit nem mond?! Ők mind a város másik végén élnek? Önnek néhány kilométer távolság gondot okoz, ám a jövőben a több tízezer kilométeres távolságok is felejthető apróságoknak fognak számítani.

És semmilyen túlzsúfolt, poros városok nem lesznek. A városok csak műemlékek gyanánt, történelmi/kulturális központok formájában maradnak fenn. A városokba csak némely esztéták fognak ellátogatni, akiket nem elégítenek ki a múzeumokban vagy utcákon tett virtuális séták, akik nem csupán látni, hallani és tapintani akarják a kulturális emlékeket, de be akarják szívni porukat is.

A hallható, látható és tapintható információ minősége ideális lesz. Éppen ezért az emberek ott élhetnek, ahol nekik jólesik, azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak, azokkal dolgozhatnak együtt, akikkel tetszik. Tanuljon Ön is új módon élni és dolgozni. Az FSF segíthet ebben Önnek.

Copyright © 1991 Free Software Foundation, Inc.

Copyright © perevod na russzkij jazik, Jufa, V. M., 1992

Copyright © Nem hiteles magyar fordítás az orosz fordítás alapján: Dr. Nagy András, 2002

Mindenkinek joga van, ha megkapja ezt a dokumentumot, szó szerinti másolatot készíteni róla és terjeszteni azzal a feltétellel, hogy a másolat megkapóját a terjesztő felruházza a továbbterjesztés jogával az ebben a közleményben kikötött feltételek mellett.

 

Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?

 

A Szabad Szoftver Alapítvány (FSF – Free Software Foundation) a számítógépes programok másolása, továbbterjesztése, analízise és módosítása elé állított korlátok leépítését szolgálja. Ezt a célt szabad szoftverek fejlesztésének és használatának az ösztönzésével valósítjuk meg a számítógép-használat minden területén. Konkrétan szólva, egy teljesen integrált programrendszert gyűjtünk össze GNU (GNU’s Not Unix – a GNU Nem Unix) elnevezéssel, amely mindinkább kompatibilissé válik majd a Unixszal. Némely jelentős része e rendszernek már működik, és mi most ezt terjesztjük.

A “szabad” kifejezés elnevezésünkben két konkrét szabadságra vonatkozik: először is a programok másolásának és barátaink, munkatársaink számára való átadásának a szabadságára, másfelől a programnak az Ön kívánsága szerinti módosításának szabadságára a teljes forráskódhoz való szabad hozzáférés alapján. Továbbmenve, Ön tanulmányozhatja e forráskódot és ellesheti, hogy hogyan íródnak az ilyen programok. Végül Ön lefordíthatja e forráskódot, miután kijavította és a már meglévőkhöz saját változtatásait elhelyezte benne.

Más szervezetek az általuk elérhető bármilyen szabad szoftver terjesztésével foglalkoznak. Ezzel szemben az FSF erőfeszítéseit egy új, a GNU-rendszer irányába mutató szabad szoftver fejlesztésére összpontosítja, hogy feleslegessé tegye eszközök befektetését magába a rendszerbe.

A GNU fejlesztése mellett az Alapnak van egy másodlagos funkciója is: a GNU-szoftverek számára szalagok (sic! – N. A. – valószínűleg “leiterjakab” az orosz fordításban) és nyomtatott kézikönyvek készítése, terjesztés és az adományok gyűjtése a GNU-fejlesztés támogatásához. Adómentességet élvezünk, ezért adományait leírhatja adóalapjából (az USA-ban – N. A.). Fejlesztési erőfeszítéseinket részben az adományokból, részben a terjesztés bevételeiből finanszírozzuk. Vegye észre, hogy a terjesztés bevételei kizárólag a terjesztési szolgáltatásra szorítkoznak. Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket (feltéve, hogy a barátja is így akarja).

Az Alap ezenkívül fenntartja a Szolgáltatási alkönyvtárt: ez azoknak az embereknek a jegyzéke, akik fizetős szolgáltatásokat nyújtanak a GNU-rendszer és programjai felhasználóinak. Az alkönyvtár a GNU-Emacs disztribúció /etc/SERVICE állományában található. E szolgáltatások alatt az új felhasználók kérdéseire adott válaszok, a programok installálása és átvitele egy újabb rendszerbe vagy ezekhez hasonlóak értendők. Vegye fel velünk a kapcsolatot, ha be szeretné jegyeztetni magát a listára, vagy szüksége lenne egy másolatra.

Miután létrehoztuk programjainkat, állandóan megújítjuk és tökéletesítjük azokat. Évente kettőtől húszig terjed programjaink új verzióinak a száma. Az új programok kifejlesztésével együtt ez igen sok időt igényel, ezért bármilyen adományt megfelelő forráskódok, dokumentációk, gépek, munkaráfordítások vagy pénz formájában mindig hálásan üdvözlünk.

Az Alap kuratóriumának tagjai: Richard Stallman, elnök; Robert J. Chessell, pénztáros; Gerald J. Sassman, Harold Aubelson és Leonard H. Tower Jr., kuratóriumi tagok.

 

Mi az a “copyleft”?

 

Az előző, “Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?” című fejezetben mi azt hangsúlyoztuk, hogy “Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket”. Pontosan mit is értünk ezen, és mivel garantáljuk, hogy ez az elv érvényben marad?

A programok szabaddá tételének legegyszerűbb útja – köztulajdonná kell azokat tenni. Ekkor azok az egyének, akik megkapják őket egy másik tulajdonostól, vele együtt maguk is birtokolhatják e programokat. Ám ez a rosszhiszemű egyéneknek lehetővé teszi, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak: például csak a lefordított programot árusítsák “ne adja át a szomszédjának” típusú licencfeltétellel. Ezzel, miközben ők élnek a szabad forráskód előnyeivel, ugyanakkor megfosztják attól a felhasználókat. Könnyen előfordulhat, hogy a felhasználók többsége így jutna hozzá a programokhoz, és ezzel célunk, hogy a programok minden felhasználó számára szabadak legyenek, alá lenne ásva.

Hogy ez ne történhessen meg, általában a GNU-programokat nem adjuk át köztulajdonba. Ehelyett azzal védjük meg, amit mi “copyleft”-nek nevezünk. A copyleft – törvényes eszköz, amely mindenkinek lehetővé teszi a program szabad másolását mindaddig, amíg a másolathoz jutó személyek egyben a másolat továbbterjesztésének, illetve megváltoztatásának szabadságát is megkapják (ami utóbbi egyet jelent azzal, hogy hozzáférést kell kapniuk a forráskódhoz). A szoftvercégek általában azért élnek a copyrighttal, hogy ezeket a szabadságokat megvonják; mostantól a szoftverek társtulajdonosai azért élnek a copylefttel, hogy ezeket a szabadságokat megőrizzék.

A GNU-project által használt copyleft egy copyrightközlés és a “GNU Általános Licence” kombinálásával jön létre. A copyrightközlés szokásos. Az Általános Licenc olyan másolási licenc, amely lényegében garantálja az általunk óhajtott szabadságoknak a meglétét, hogy azokkal bárki élhessen, és senki azokat bárkitől megtagadhassa. (Valójában ez a dokumentum egy többoldalas, meglehetősen bonyolult nyelvezetű jogi irat, amely – jogászunk állítása szerint – nélkülözhetetlen számunkra.) A licenc teljes szövegét tartalmazza az összes GNU-forráskód és több kézikönyv. Kérésére bárkinek megküldjük.

Felhívunk mindenkit, hogy programjaikat lássák el copylefttel, felhasználva az Általános Licencet; lényegében elegendő a program szövegében néhány mondatban utalni arra, hogy a licenc az adott programra érvényes. A Licenc mellékletében konkrét példák vannak az alkalmazására, ezért minden további részletet illetően e melléklethez utaljuk az érdeklődőket.

“Mivel a többi ember találmányai számunkra jelentős előnyökkel járnak, azért örömmel kell valamilyen találmánnyal szolgálnunk embertársainkat.”

Benjamin Franklin

(A mellékletek az Internetről kerültek letöltésre, illetve az onnan letöltött anyagok szerző általi fordításai vagy a szerző által kommentált változatai.)

 

© Dr. Nagy András, főiskolai tanár (BGF PSZF Kar, Közgazdaságtan tanszék)

Ezt az írást bárki publikálhatja, vagy más módon felhasználhatja e copyrightszöveg, a szerző neve, valamint a felhasználó által esetleg eszközölt változtatások pontos feltüntetésével, valamint azzal a kikötéssel, hogy e jogot a felhasználó is mindenki más számára biztosítja.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A cikk megírásához sok értékes gondolattal járult hozzá fiam, Nagy Dániel.

² Az alábbi fejtegetések nem a szerzői jogok körüli jogszabályok betűjének bírálatát tartalmazzák – lévén a szerző nem jogász. Itt, hogy úgy mondjam, a szerzői jog gyakorlatának szelleme a kritika tárgya. Nem a jogi felépítmény, hanem a gazdasági alap.

³ SZJT 12. § (1) A szerzőt megilleti a jog, hogy művén és a művére vonatkozó közleményen – a közlemény terjedelmétől és jellegétől függően – szerzőként feltüntessék. A szerzőt a mű részletének átvétele, idézése vagy ismertetése esetén is meg kell jelölni. A szerző a neve feltüntetéséhez való jogot a felhasználás jellegétől függően, ahhoz igazodó módon gyakorolhatja.

(Az “MS Word” a Microsoft bejegyzett védjegye. A “Microsoft” a Microsoft bejegyzett védjegye. Az “M”, az “S”, a “W”, az “o”, az “r”, a “d” a latin–angol–magyar ábécé betűi.)

⁴ SZJT 13. § A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

⁵ Nem a másolás mint szolgáltatás díjáról van szó!

⁶ Ha figyelmesen átböngésszük a PTK vonatkozó paragrafusait, azok is lényegében csak a vagyoni természetű jogok megsértését veszik komolyan:

PTK 84. §

(1) Akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:

a) követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;

b) követelheti a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

c) követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;

d) követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását;

e) kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint.

(2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.

(3) E szabályok irányadók akkor is, ha a jogsértés tilos reklám közzétételével történt.

PTK 85. §

(1) A személyhez fűződő jogokat – a (2) és a (3) bekezdésben foglalt kivételekkel – csak személyesen lehet érvényesíteni. A korlátozottan cselekvőképes személy a személyhez fűződő jogai védelmében maga is felléphet.

(2) A cselekvőképtelen személyhez fűződő jogok védelmében törvényes képviselője, az ismeretlen helyen távol levő személyhez fűződő jogok védelmében pedig hozzátartozója vagy gondnoka léphet fel.

(3) Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.

(4) Ha a jogsértést valószínűsítették, és a késedelem jóvá nem tehető kárral járhat, a bíróság ideiglenes intézkedést tehet; ennek során elrendelheti a jogsértés eszközének bírósági zár alá vételét is.

PTK 86. §

(1) A szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll.

(2) A védelmet – e törvény rendelkezésein kívül – az alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre a szerzői, az iparjogvédelmi (a szabadalmi, a védjegy-, eredet-megjelölés-, származásjelzés- és mintaoltalom), továbbá az újítói jog, valamint a hangfelvételek előállítóit védő jogszabályok határozzák meg.

(3) A törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről a külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még közkinccsé nem váltak.

(4) A személyeket védelem illeti meg a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. A védelmi idő kezdetét és tartamát jogszabály határozza meg.

PTK 87. §

(1) Akinek szellemi alkotáshoz fűződő jogát megsértik – a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül –, a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igényeket támaszthatja.

(2) A külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó szellemi alkotásokat és a személyek vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismereteit és tapasztalatait érintő védelem körében a jogosult azt is követelheti, hogy az eredményeit elsajátító vagy felhasználó személy részeltesse őt az elért vagyoni eredményben.

⁷ Lásd az írás mottóját.

A holland Szocialista Párt az EU-ban a béke, a biztonság és a mindenki számára elérhető jólét megteremtésének feltételeit keresi. Jelmondata az "európai összefogás mellett, az európai szuperállam ellen"; e cél érdekében támogatni kívánja a demokrácia és társadalmi jogok védelmében indított harcot.

Előadásom keretében az “Európát érintő” problémák legfontosabbjaival szeretnék foglalkozni. Lezártuk pártunk jelölőlistáját az Európai Parlamentbe történő választásokra. Véleményem szerint nemcsak képesek vagyunk rá, de kötelességünk is, hogy növeljük küldötteink számát az Európai Parlamentben. Ez azonban nem fog magától menni – alapos felkészültséget kíván mind a jelöltlista, mind a politikai program megbízhatósága szempontjából. (…) A kilátások kedvezőbbek, mint valaha, ami további érvként szól amellett, hogy alaposan felkészüljünk.

A másik ok, ami miatt közelebbről és mélyebben kell tárgyalnunk “Európa ügyét”, az az Európai Unióban nemrég lezajlott intézményi fejleményekkel indokolható. Törvényeink nagy részéről már Brüsszelben döntenek, s egy európai szuperállam van kifejlődőben, amit csak tovább erősítene az a tény, ha a nemrég javasolt európai alkotmányt elfogadnánk. Ez a kapitalizmusnak az Unió gazdasági rendszerébe való intézményesítését és egy közös védelmi politika elfogadását jelentené, illetve olyan jogokat biztosítana az EU intézményeinek, amelyekkel azok jelentős gazdasági, politikai és katonai hatalommal rendelkeznének az Unión belül csakúgy, mint azon kívül. E fenyegető változások átgondolt választ kívánnak tőlünk.

A júniusi választások, illetve Európa nagyobb országainak a jövő alakítását célzó tettrekészsége arra kényszerít bennünket, hogy komolyan pozícionáljuk magunkat az Európai Unióhoz képest, ami azt jelenti, hogy 2004-ben az EU-val kapcsolatos vízióinkat, választási programunkat és a javasolt alkotmánnyal szembeni ellenérveinket széles körben ismertté kell tennünk. A júniusi választások eredményessége mellett azon kell dolgoznunk, hogy az idén vagy jövőre meghirdetett népszavazáson tömeges “nem” legyen a válasz az európai alkotmányra.

Ennek az “Európáról” szóló konferenciának kettős célja van. Egyrészt a kérdéses ügyek alapos megtárgyalása, az azokkal kapcsolatos álláspontok világos megfogalmazása, valamint az SP tagjainak aktivizálása. Másrészről ezt a mai alkalmat arra is ki szeretnénk használni, hogy az EU-s ügyek jelenlegi szakértőitől tanuljunk. Belátjuk, hogy bizonyos elképzeléseink felett eljárt az idő, de mert egy ügyért harcolunk, nem jelenti azt, hogy együgyűek lennénk, és ne gondolnánk, hogy másoktól is tanulhatunk. Ennek érdekében állandó kapcsolatban állunk más európai, baloldali képviselőkkel, amit bizonyítandó a mai ülésre néhány olyan embert is meghívtunk, akikről úgy gondoljuk, hogy segíthetnek bennünket az eligazodásban.

 

Az EU a nemzetközi színtéren

 

Mielőtt tovább folytatnám az EU-n belüli politikák és fejlesztések leírását, szólnék néhány szót a világban zajló eseményekről. A 2001. szeptember 11-i barbár terroristatámadás után nem állíthatjuk, hogy biztonságos világban élünk. A “terrorizmus elleni küzdelem” örve alatt az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei először Afganisztánt, majd Irakot foglalták el, ami pedig közel sem jelenti azt, hogy biztonságra törekednénk. A többes szám első személy alatt értem a holland kormány politikáját is, amely szolgaian követi az USA kormánya által előirányzott lépéseket, még ha az ellentmond is a holland közvéleménynek. Ezt azok a nagyszabású és sikeres demonstrációk is bizonyították, amelyeken mi is részt vettünk.

Az USA-nak és szövetségeseinek a terrorizmus elleni háború csupán ürügyként szolgál a Nyugat és Közel-Kelet közötti konfliktus megteremtésében, ami pedig a demokratikus polgárjogokat kérdőjelezi meg. A demokrácia és emberi jogok védelmére hivatkozva, az ENSZ nem járult hozzá háború indításához. A nemzetközi jogi rend ilyetén semmibe vétele viszont rendkívül veszélyes gyakorlat, miután olyan helyzetet teremt, amelyben a legerősebb hatalmának érvényesülése fékezhetetlenné válik.

Az USA és szövetségeseinek háborús buzgalmával szemben áll a szegénység, a társadalmi igazságtalanság és kirekesztettség elleni küzdelemben tanúsított érdektelenségük. Az ENSZ fejlesztési szervezetének egy programja, az UNDP keretében készült 2003-as éves beszámoló alapján 1990 óta 54 ország lett szegényebb, a jövedelemben mutatkozó egyenlőtlenségek számos fejlődő országban megnőttek, és annak a 1,2 milliárd embernek sem látszik javulni a helyzete, akik kevesebb mint napi egy dollárból kell, hogy megéljenek. Ahogy a beszámoló írja: “szinte még soha nem tapasztalt visszaesés tapasztalható a várható élethosszt illetően”.

A béke és biztonság érdekében, valamint a szegénység és reménytelenség elleni küzdelem szükségessége miatt ideje hozzáfognunk az ENSZ megreformálásához és megerősítéséhez. Az utóbbi időben számos, jól kigondolt javaslat született ez ügyben. Ami még hiányzik, az az erős államok komolyabb érdekeltsége egy olyan világ létrejöttében, amelynek legfőbb célja a társadalmi igazságosság és a konfliktusok békés megoldása.

 

Az EU: csak gond a megoldás helyett

 

Összességében nézve az EU jobbára egy hatékonytalan nemzetközi rend kifejeződése, mintsem egy szebb jövőt ígérő, kooperatív rendszer megnyilvánulása. Más szóval, az EU inkább problémát, mint megoldást jelent. Az Unió egyre inkább egy neoliberális gazdaságú, európai szuperállam irányába változik, ahol egyértelműen a nagyobb méretű országok és nagyvállalatok a meghatározó szereplők. Mindez nem az Unión belül, illetve kívül levő emberek érdekei alapján történik, hanem egy arra való törekvés részeként, hogy az Unió a világ legerősebb gazdasági hatalmaként léphessen fel, amelynek eszköze mint legfőbb ösztönző egy nagy belső szabadpiac kialakítása. Ugyanakkor az EU a haderejét is fejleszti. A központi katonai hivatalok létrehozása mellett – persze csak megelőzési szándékkal – gyors reakciós erők létrehozására is készül annak érdekében, hogy a világ bármely pontján képes legyen beavatkozni.

Ebből következik, hogy az Unió úgy döntött, hogy a NATO-ban való részvételét a lehető legjobban megnöveli. Néhány támogató állítása szerint az EU hadi képességeinek fejlesztése azért szükséges, hogy az USA is megtapasztalja erejének relativitását. Habár az SP az USA ellensúlyozására megépítendő hadierőt támogatókhoz hasonlóan aggódik az amerikai külpolitika miatt, úgy gondoljuk, hogy az ilyen élesen elhatárolódó gazdasági tömbökben való gondolkodás szörnyű következményekkel járhat. Azon túl, hogy a tagállamok polgárainak milyen extrakiadást jelent, ha az EU valóban úgy dönt, hogy megpróbál ellenerőként fellépni, az USA és az EU között növekvő, hosszú távú rivalizálás csak életveszélyes következményekhez vezethet.

Az Egyesült Államokkal való együttműködés mint a katonailag erős Európa alternatívája számunkra még kevésbé tűnik vonzónak. A nagy hadierő elsősorban nem az emberi jogokat biztosítja a világ egyéb területein, hanem inkább egyesek nemzetközi konfliktusok esetén való befolyását növeli, illetve a WTO-ban, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap intézményeiben folytatott nyertes kampányokat szolgálja. Az ügy legvalószínűbb kimenetének azt látom, hogy Amerika erőpolitikája a nyugati civilizáción kívüli világgal szemben Európát is magával ragadja.

A “tömbökben gondolkodásnál” a kölcsönös érdekeken alapuló nemzetközi együttműködésre való törekvés jobb megoldásnak tűnik. Ebben az összefüggésben fontos, hogy megkezdjünk egy olyan szociális szempontú globalizációs folyamatot, amely alternatívát jelent a globalizáció mostani formájához képest, amelyet a legerősebbek jogformálása, valamint a gazdagok és szegények között növekvő különbségek jellemeznek.

Annak érdekében, hogy alternatívánkat megvalósíthassuk, nem függhetünk attól, hogy mit tesz vagy mit engedélyez a kormány – önálló kezdeményezésekre van szükség.

 

Demokratikus együttműködés

 

Mivel az EU-nak ma már jelentős a gazdaságpolitikát ellenőrző szerepe, illetve az is félő, hogy ez tovább terjed az igazságügyi, belügyi, külügyi és biztonságpolitikai területekre is, fontos, hogy a brüsszeli döntéshozó folyamatok hatékony ellenőrzés alatt álljanak. Jelenleg nem ez a helyzet. Az átláthatóság hiánya és az irányelvekről szóló döntések zárt ajtók mögötti lebonyolítása nem csupán kivételes esetben fordul elő. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az Európai Tanács hatalmát csökkenteni, míg a választott Európai Parlament befolyását növelni kell. Az Európai Parlament tagjait a szavazók legalább elmozdíthatják székükből, de a zárt ajtók mögött szervezkedő nemzeti kormány vezetőire és minisztereire nehezebb befolyással lenni.

Amikor Európában demokráciáról beszélünk, akkor persze nem kell abba az illúzióba ringatnunk magunkat, hogy az Európai Parlament felválthatja a nemzeti parlamentek működését. Mint ahogy “európai polgárok” sem igazán léteznek, az “európai demokrácia” sem lehet tökéletes helyettesítője a nemzeti demokráciáknak. Ez pedig azt jelenti, hogy saját országunkban kell erősítenünk a demokráciát.

Az elmúlt húsz évben az Európai Unió jelentős hatalmat vett át a nemzeti kormányoktól. A holland törvényhozás ma már nagyrészt az Uniós direktívákra támaszkodik, aminek néha vannak előnyei, de többnyire nem ez a jellemző. Európai együttműködés persze mindenképpen szükséges, de az meglehetősen különbözik attól az Európai Uniós gyakorlattól, ami az érintettek kívánalmai ellenére is megszülető politikákat ír elő. Jelenleg az EU-ban túl nagy az elbizakodottság, ami pedig veszélyes. Az emberek egyre nagyobb számának van ellenére egy felülről rájuk testált “Egyesült Európai Államok” fenyegető képe. Így nincs is mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi években nőtt a brüsszeli szervekkel szembeni bizalmatlanság. Ezt a problémát némi támogatással vagy europropagandával azonban nem lehet egyszerűen félresöpörni.

 

Nemet mondunk a neoliberális, európai szuperállamra

 

Az EU mozgásának nemcsak tempója, hanem iránya is kifogásolható. A méretgazdaságosság előnyeit, amiket az Unió kínál, elsősorban a nemzetközi színtéren működő vállalatok tudják kihasználni. A demokráciát és a társadalmi jólétet érintő megszorító intézkedések esetén a nemzeti kormányok – már a 90-es évektől kezdődően, amikor Lubbers és Kok kormánya “kiárusította” a társadalombiztosítást, beleértve a rokkantsági segélyeket is – hivatkozhatnak arra, hogy “Brüsszel kér minket, hogy tegyük meg”.

Szintén brüsszeli direktívákat követett a gáz és az elektromos áram alapvető szolgáltatásainak nemrég történt kiárusítása, miközben az Európai Bizottság hamarosan az egészségügyi szolgáltatások, az oktatás, a tudományos kutatás és a tömegközlekedés területén is zöld utat kíván engedni a magánbefektetők számára. A Bizottság azzal érvel, hogy mindez majd nemzetközileg erősíti a versenyképességünket. Ha a közeljövőben nem találjuk ki, hogy hogyan vethetnénk véget ennek az általános trendnek, akkor a közszektor vélhetőleg teljesen nyitottá válik a profitorientált társulások előtt. Szerencsére a tagállamokban is nő az ellenállás egy olyan unióval szemben, ahol a nagyvállalatok érdekei előrébb állnak annak polgáraiénál.

 

A Szocialista Párt az Európai Parlamentben

 

Az SP célul tűzte ki maga elé, hogy Brüsszelben azoknak a kritikus állampolgároknak a szócsöve lesz, akik a nemzetközi együttműködésben a béke, a biztonság és a mindenki számára elérhető jólét megteremtésének feltételeit keresik. Az Európai Parlamenten belül a SP azokkal szemben lépne fel, akik azt az európai szuperállamot támogatják, ahol a polgároknak nincs sok szavuk, mert a transznacionális vállalatok irányítják a politikát. Jelmondatunk szól az “európai összefogás mellett, az európai szuperállam ellen”. Ezen cél elérésére mind a Parlamenten belül, mind azon kívül Hollandia és más tagállamok polgáraival is együttműködünk, s támogatjuk a demokrácia és társadalmi jogok védelmében indított harcot. Erik Meijer Európai Parlamenti képviselőnk igen fontos szerepet játszott az elmúlt öt évben, különös tekintettel a tömegközlekedés privatizálásáról szóló brüsszeli tervek meghiúsításában. Ezentúl hisszük, hogy az öt évvel ezelőtti holland szavazókhoz képest még többen osztják az EU-val szembeni kritikai álláspontunkat, és támogatják harcunkat a békéért és igazságosságért.

 

(Fordította: Szabó Melinda)

 

A beszéd 2004. január 17-én hangzott el a holland Szocialista Párt konferenciáján Amsersfoortban.

2004-ben Magyarország az Európai Unió tagjává válik. Az ezzel kapcsolatos vélekedések az elmúlt tíz év során eljutottak az utópisztikustól az apokaliptikusig, bár az utóbbival inkább csak a jobboldali politika köreiben találkozunk. A baloldalt ma leginkább a jóléti rendszerek jövője foglalkoztatja Európában, és konkrétan az a kérdés, hogy a balközép politikai erők képesek-e a szociális biztonság, a méltányosság és a modernizáció összehangolására. Az általunk közölt esettanulmányok inkább a kudarcokat dokumentálják. Ismét foglalkozunk a nyugat-európai "új jobboldal" természetrajzával. A mai Európa elemzése mellett tanulmányaink visszatekintenek a közelebbi és a távolabbi múltra is. Folytatódik az államszocializmus-vita, és összeállítást közlünk a holokausztról, amelynek a hatvanadik évforduló miatt különös figyelmet szentelünk 2004-ben.

Tartalomjegyzék

1. Zeidler Miklós, Konok Péter, Sipos Péter, Vargyai Gyula, Ungváry Krisztián, Krausz Tamás : Magyarország és a II. világháború
2. Krausz Tamás : Az ismeretlen holokauszt a Szovjetunió elfoglalt területein
3. Götz Aly : A zsidók deportálása Rhodoszról Auswitzba
4. Susan Zimmermann : Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet
5. Bartha Eszter : Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, továbbá Baloldal – új kihívások c. könyveiről
6. Hans Georg Betz : Az „új jobboldal” az EU fejlett demokráciáiban
7. Hannes Hofbauer : Brüsszel útja a belső egyesítéstől a keleti bővítésig
8. Andor László : Euró
9. Peter Wahl : Németország válaszúton, A „rajnai kapitalizmus” vége
10. Gavin Rae : Lengyel szociáldemokrácia
11. Thoma László : A baloldali esélyekről
12. Soltész Sándor : Hozzászólás az államszocializmus vitához
13. Krausz Tamás : Szalai Pál emlékére – egy el nem mondott temetési beszéd
14. Oscar Reyes, Stuart Hodkinson : Lehet demokratikus a fórum
15. Nagy András : BSA versus FSF. Az informatikai forradalom két filozófiája
16. Jan Marijnissen : Szocialisták Európában

Még egyszer a Wehrmacht-kiállításról, az SS és a Wehrmacht mentalitása, magatartása közti különbségekről és azonosságokról. A hazai hatalmi-politikai elit felelőssége Magyarország II. világháborús szerepvállalásában s annak mikéntjeiben, különös tekintettel a magyarországi holokauszt és a német megszállás összefüggéseire.

Kerekasztal-beszélgetés

Elhangzott a Kossuth Klubban, 2003. november 18-án

Résztvevők: Konok Péter, Sipos Péter, Ungváry Krisztián, Vargyai Gyula és Zeidler Miklós;

vitavezető: Krausz Tamás

 

 

Krausz Tamás: Három ok indokolta, hogy az Eszmélet szerkesztősége a téma szakértőit Magyarország második világháborús szerepvállalásának megítélése kapcsán megszólítsa. Először is, e látszólag tisztán történeti problematika aktuálpolitikai vitatémává alakult át. Másodszor: különböző politikusok, médiaszakemberek és újságírók veszik maguknak a bátorságot, hogy olyan biztonsággal szóljanak hozzá e témához, és mondjanak értékítéletet, mintha legalábbis futballmérkőzésről lenne szó. Ennek egyik oka talán az, hogy a nemzeti történelem igazán vitás problémáival kapcsolatban őszinte és becsületes szembenézés – társadalmi méretekben – még mindig nem ment végbe. Átpolitizálódott minden tudományos jellegű párbeszéd, s egy olyasfajta nemzeti ideológia vált uralkodóvá a magyar szellemi életben, amely mentegeti a magyar történelem szégyenteljes részleteit, így Magyarország háborús szerepvállalását is. Ebbe a vitába áramlott bele – s ez a harmadik momentum – Konok Péter álnéven publikált, kritikai írása az Eszmélet 55. számában Ungváry Krisztián publikációi ellen, amelyben a Wehrmacht egyoldalú megközelítését, “szerecsenmosdatását” állapította meg.

Hogy a cikk hangneme sértő volt-e Ungváry Krisztiánra nézve, vagy sem, azt főként az olvasók joga eldönteni. A szerkesztőség mindenesetre úgy látta: e kerekasztalt azért is meg kell rendezni, hogy a problémák világos megítélése kikerüljön a személyeskedés rossz légköréből. Megkövetem Zeidler Miklós kollégámat amiatt, hogy a lap az ő – Ungváry Krisztián védelmében írt – hozzászólását nem közölte; a szerkesztőség úgy döntött, hogy Miklós írása túlterhelte volna a folyóirat műfaji és szellemi lehetőségeit. Ráadásul a vita Eörsi István és mások hozzászólásaival a napilapok hasábjaira is kiterjedt. A mai kerekasztal talán “megoldja” az ott rövidre zárt válaszokat is.

A két fiatal történész itt ül az asztalnál, és a vitát – reményeink szerint – kiterjesztik a magyar politikai és hatalmi elit felelősségének problematikájára is, annak második világháborús szerepvállalását illetően. E téren ugyanis még a középiskolai történelemtanárok körében is elbizonytalanodás tapasztalható.

A második ilyen nagy kérdéskör a holokauszt problémája. Hogyan ítéljük meg a magyarországi holokauszt történetét? Kié a felelősség? Milyen szerepe van a német megszállásnak a holokausztban? Hogyan lehet a német megszállás és a magyar hatalmi elit teljesítményét összefüggésbe hozni?

 

Zeidler Miklós: Az én szerepem félig-meddig a kívülállóé, mert én a vitában nem szerepeltem, a nevem nem hangzott el, és az a “Tisztelt Szerkesztőség”-nek címzett olvasói levelem, amelyet márciusban adtam át Krausz Tamásnak, nem látott napvilágot. Ezt én tudomásul vettem, s akkor egyébként is azt írtam, hogy nem az dönti el ennek a cikknek a hatását, hogy meg fog-e jelenni az Eszméletben vagy sem, hanem, hogy azok, akiknek szól – és én az egész szerkesztőségre gondoltam – megszívlelnek-e belőle valamennyit. Bár választ eddig a szerkesztőségtől nem kaptam, úgy tekintem, hogy ez a beszélgetés részben ezt a célt is szolgálja.

Én alapvetően három dolgot nem jó szemmel néztem a Werth Márk-féle cikkben. Az első az, hogy álnéven született, a második, hogy a koncepciója szerintem tarthatatlan. A gondolatmenet lényege a következő: a szerző föltételezi, hogy létezik egy ún. liberális szélsőjobboldaliság vagy szélsőjobboldali liberalizmus. Tehát az egyik a másik jelzőjévé válik, és ilyenként együttműködve, ez a két gondolatrendszer nekiesik a baloldalnak. Én úgy gondolom, hogy ez az elgondolás, tehát hogy a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság kvázi azonossá válik, vagy legalábbis akcióegységet képez, ez nemcsak első látásra agyrém, hanem egészében és részleteiben is teljesen megalapozatlan, és mind a jelen politikai helyzetre, mind pedig a történelem eddigi menetében bizonyíthatatlan. Most nézzük meg, milyen bizonyító anyagot használ: egyfelől olyan metaforákat alkalmaz, illetve olyan vélekedéseket ad bizonyos történészek szájába – többek között Ungváry Krisztiánéba –, amelyek vagy nem hangzottak el tőlük, vagy pedig irrelevánsak a téma szempontjából. Ráadásul azzal, hogy Ungvári Krisztiánnak bizonyos gondolatokat inszinuál, tulajdonképpen rágalmazza is őt, és azt hiszem, rögtön a cikknek az első oldalán előfordul a talán leggorombább dolog: az, hogy a Fidesz-kurzus házi történészének nevezi Ungváryt. Mármost túl azon, hogy ez teljesen alaptalan, másként mint sértést, nem is lehet értékelni, nincs is egyetlen érv sem, ami emellett szólna. A harmadik dolog, ami nekem nem tetszett a cikkben, az a stílusa volt. A publicisztikának ugyanis nem jellemzője az, hogy a szerzője álnéven rágalmazó mondatokkal lép föl. Vannak álnevek valóban a publicisztikában, ezekről általában tudjuk, hogy kit takarnak, illetve hogyha nem tudjuk is, azok nem azzal a szándékkal születtek, hogy e mögé az álnév mögé el lehessen bújni. Ha viszont így van, annak sem kell példát adni, tehát nem kell egy esetleges, nagyon ritkán létező rossz hagyományt fölújítani. Az én erkölcsi megfontolásaim szerint, ha nekem véleményem van, akkor ezt a véleményt a nevemmel is megerősítem, pontosan azért, hogy rajtam mindezt számon lehessen kérni. És a szerkesztőség, ha egy olyan cikket közöl, amelynek a szerzőjét ismeri, de mégis ragaszkodik az álnévhez, akkor valamilyen formában maga is felelősséget vállal annak tartalmáért. Krausz Tamás most a maga nevében, s talán ez a szerkesztőségre is érthető, megköveti mindazokat, akik úgy gondolják, hogy őket sértette a cikk, ez engem megnyugtat, és úgy fogom föl, hogy az olvasói levelem mondandójának egy részére ezzel választ is kaptam – ami engem kielégít.

 

Konok Péter: Egy kicsit meg vagyok lepve, de álláspontom lényegét, nem a személyeskedő részt, fenntartom. A szélsőjobboldali liberalizmus vagy a liberális szélsőjobboldaliság, ez az oda-vissza forgatott fogalom, alapvetően nem hiszem, hogy agyrém. Létezik olyan metszete ennek a két halmaznak, ami pont azért veszélyes – s itt szintén nem Ungváry Krisztiánra gondolok, hiszen fogalmam sincs az ő politikai nézeteiről –, mert egy ideológiai torzszülött. A cikket egyébként nem szántam személyes támadásnak. “A Fidesz-kurzus házi történésze” kitétel azonban, így utánagondolva, tényleg roppant sértőnek hangzik. Egyébként meg örülök, hogy ezt az emberek sértőnek tartják…

 

Krausz Tamás: Az Eszmélet – ugyancsak az 55. számban – közölte egy német szerző, Samson Madievski tanulmányát, amelyben az állt, hogy Ungváry Krisztiánnak az antifasiszta német kiállításról megfogalmazott kritikai álláspontja beleáramlott az ottani vitákba, amelyeket erős politikai felhang kísért, még a szélsőjobboldal is pozíciót foglalt. Az már a mostani összes vitarésztvevő számára érdekes lehet, hogy a Wehrmacht történelmi szerepéről hogyan lehet “differenciált” álláspontot kialakítani.

 

Ungváry Krisztián: A Wehrmacht-kiállításnak a lezáró aktusa után én nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is reagáltam. A kiállítás egyik tézise az, hogy a katonák élvezték a háborút és a gyilkosságokat. A másik tézise, hogy a katonák azonosították magukat – az egyszerű katonák is – a totális háború ideológiájával, és ideológiai okokból követték el tömeggyilkosságaikat. A harmadik tézis az volt, hogy nincs mentalitásbeli különbség az SS- és az egyszerű Wehrmacht-katonák között. Végül pedig a negyedik tézis azt tartalmazta, hogy a Wehrmacht legfelsőbb vezetése is teljesen azonosult Hitler háborús céljaival. Ezek voltak tehát az eredeti kiállítás tézisei. A kiállítás azt szerette volna bemutatni, hogy: “Wo warst du, Vater?” (“Hol voltál, apám?”), tehát nem az SS, az Einsatzgruppék és különböző speciális formációk bűncselekményeit, hanem az egyszerű német katonákét értékelték így, és erre volt nyolcszáz-valahány fotó, amin különböző pozíciókban hullák voltak láthatók, s mellettük különböző egyenruhás emberek. Mi a valóság? A valóság az, hogy a képek jó részén más volt, mint amit aláírtak. Magyar­országon is föl lehetne tenni annak a generációnak a kérdést, aki részt vett a háborúban, és túlélte – fel is kell tenni. Én voltam egyébként az, aki a Népszabadságban föltettem a kérdést, az ukrajnai megszállás során elkövetett tömeggyilkosságokról szólva.

 

Konok Péter: A kiállítás erőssége éppen az volt – és végül is az újraszervezett kiállításból a hibás felírások már hiányoztak –, hogy a hétköznapi fasizmust, a fasizmus mindennapi, átformáló, elállatiasító erejét mutatja be. Az SS nagykutyáinak és egyes vérgőzös SS-tagoknak a gyilkosságait már számtalanszor bemutatták, ezzel még Németországban sem kellett már senkinek külön-külön újra szembesülnie. De hol volt a nagypapa, ha SS-tag volt, vagy nem is SS-tag, hanem, mondjuk, SS-tiszt? A Wehrmachttal szemben ez a szembesülés Németországban nem történt meg, és ez a kiállítás, dacára annak, hogy a nyolcszáz fényképből néhány, vagy talán nem is kevés, faktológiailag téves lehetett, véleményem szerint – és sokan vélték így – szembesít azzal, hogy a szomszédod, te magad, bármikor – nem is csak a múltban, de hát, mondjuk, alapvetően itt a múltról volt szó –, egy ilyen helyzetben, egy ilyen szituációban, vérgőzös gyilkossá válhatsz, mert ez egy ilyen rendszer volt. És ezt a szembesítést, ami egyébként Magyarországon, szerintem, tényleg nem történt meg, el kell végezni – persze nem a kőszegi nyilaskiállításra gondolok…

 

Sipos Péter: Csak úgy közbevetőleg, itt Ungváry kolléga felsorolta a négy alaptételt, ami ennek a Wehrmacht-kiállításnak a mondanivalója volt. Én elég jól ismerem a második világháború angol, amerikai és német szakirodalmát. Meg kell mondanom, hogy ebben a szakirodalomban mind a négy tételt teljesen egyértelműen, igen széles körű forrásanyag alapján bizonyítják. Az megint más kérdés, hogy a kiállítás rendezői és szervezői felületesek voltak. A tanulság az, amit magam – mint a História egyik szerkesztője is – tudok, hogy van egy “aknamezője” minden történeti szemléltetésnek, ez pedig a képanyag. Abban millió hiba és aláírás-tévedés lehet. Ha nem nézik meg rendesen, akkor bizony súlyos problémák keletkezhetnek. Ezt egyébként a szovjet rendszerrel kapcsolatban is fel szokták vetni. Például az 1920–21-es éhínségről hoznak olyan fényképeket, amelyek bizonyíthatóan onnan valók, de mégis a 30-as évek kollektivizálással kapcsolatos éhínségét illusztrálják velük. S még egy példát a magyar gyakorlatból. Amikor Szálasit 1938 augusztusában bebörtönözték, a nyilasok terveztettek egy olyan képet, amelyen Szálasit lehetett látni rácsok mögött, és aláírták Szálasi fegyencszámát. A nevét nem volt szabad leírni, mert az a bűntett feldicsérésének számított volna. Valamikor, talán a 70-es években, viszontláttam ezt a fényképet egy képes folyóiratban, azzal az aláírással, hogy “Így üldözték a Horthy-rendszer idején a kommunistákat”. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy a fényképek és a képaláírások nagyon veszélyesek, de ezzel az említett négy alaptételt nem lehet hatályon kívül helyezni, mert azok rendkívül széles körű irodalmi és forrásanyag alapján bizonyíthatók.

 

Ungváry Krisztián: De Sipos tanár úr, akkor vissza kell kérdeznem, mert bár nyilván sokkal kevesebb könyvet olvastam, de hát azt az állítást, hogy az SS és a Wehrmacht között ne lett volna mentalitásbeli különbség, ezt sem az általam ismert német, sem az angol, sem a zsidó-izraeli szerzők nem állítják, sőt cáfolják, mert igenis volt különbség. Yehuda Bauer, Yehuda Vallach, Krausnick Wilhelm vagy éppen Karsai László is írja – aki a DEGOB-jegyzőkönyveket átnézte –, hogy igen nagy a mentalitásbeli különbség, mondjuk, egy Totenkopf SS-hadosztály vagy egy KZ Wachmannschaft és egy egyszerű Volksgrenadier Division katonái között.

 

Sipos Péter: Itt a lényeg nem is a mentalitásbeli különbség: az érdemi differencia valójában funkcionális különbség volt. Lényegében ugyanaz a szemlélet, ugyanaz a világ: ez egy nemzetiszocialista rendszer volt, s a Wehrmacht is nemzetiszocialista hadsereg volt. Ez teljesen egyértelmű, Keiteltől kezdve egészen a századparancsnokokig mindenki köteles volt ezt vallani. Az igaz, hogy voltak olyan tábornokok a Wehrmacht­ban, akik nem vallották, és akiket el is távolítottak. Ugyanakkor talán még az SS-ben is voltak olyan egyes személyek, akik nem osztották a nemzetiszocialista világképet. De mi ennek a jelentősége? Semmi. Voltak mindenhol egyes olyan személyek, akik nem ezt akarták. Gerald Reitlinger azt a címet adta az SS-ről írott könyvének, hogy Az SS – egy nemzet alibije. Tehát az SS-re mindig lehetett hivatkozni, hogy, kérem, ők tehetnek mindenről. Holott a Wehrmacht katonái, a Wehrmacht tisztjei is bizony nagyon buzgón és lelkesen részt vettek a náci terrorhadjáratban.

 

Vargyai Gyula: Hitler azt mondta egyszer, hogy “van egy császári flottám, egy porosz szárazföldi hadseregem és egy nemzetiszocialista légierőm”. Persze, hogy ő mit mond, meg mit locsog-fecseg összevissza, abból nem kell különösebb következtetéseket levonni, de ebben valahogy azért van valami. Én itt csak arra utalok, hogy nagyon bonyolult, amiről mi itt beszélünk, ha behozzuk különösen a német katonai vezetést: ahány ember, annyiféle típus van. No de, kérem, vannak olyan parancsok – s most nemcsak a Komissarsbefehlre gondolok, hanem gondolok a hadbíróságok felfüggesztésének a kérdésére –, amelyek nemcsak az Einsatzgruppékra vonatkoztak, hanem minden szárazföldi alakulatra – tehát tulajdonképpen kitöltetlen csekket kapott szinte mindenki. 1944. június 17-én Hitler kimegy a nyugati front mögé, és ott találkozik Rundstedttel és Rommellel, nagyon érdekes tárgyalásról van szó. Érdekes párhuzamlehetőség kínálkozik a magyar mentalitással. Horthy mindig csak fut az események meg a románok után…

Ungváry Krisztián: Soha nem az volt a kérdés, hogy a Wehrmacht ebben a totális német államban ne lenne felelős mint szervezet, mint intézmény a különböző bűncselekményekért, így például a holokausztért is, mert attól, hogy nem a Wehrmacht-katona tartja a pisztolyt, vagy lapátolja a Ciklon B-t, nyilvánvaló, hogy még egy csomó felelősség létezik. Például Babij Jar esete. Babij Jar úgy jön létre, hogy a kijevi katonai parancsnok, Eberhard, azt hiszem, altábornagy, odahívja az Einsatz­gruppét, amely magától oda se jött volna. Tehát a kiállítás nem a Wehrmacht mint szervezet és mint intézmény felelősségét latolgatta, hanem az egyéni emberét. “Wo warst du, Vater?” És mi volt erre a válasz, Hanneséktől: “Die Soldaten hatten Lust am Krieg.” Vagyis hogy élvezték a háborút. Ez elképesztő inszinuáció, ugyanis senkit nem kérdeztek meg, hogy oda akar-e menni. Ezek az emberek nem önként mentek a háborúba, mint ahogy a szovjet katonák sem önként mentek, vonultak be. Bármilyen hadseregről lehet ilyen kiállítást csinálni elvileg, de az még önmagában véve semmit sem mond. Ami miatt viszont átvezetnék egy sokkal fontosabb pontra, itt van a magyar hadsereg, amelyik a Wehrmacht-katonáknál még rémesebb bűncselekményeket követ el, sokkal több fegyelmezetlenséget, és amikor partizánvadászat van, ezek a magyar katonák a helyi lakosok és a német parancsnokságok szerint is, mindenkit alulmúlnak. Érdemes kutatni, hogy mi vezet oda, hogy egy egyébként nem ideologizált, nem náci és nem nyilas társaságot valami ebbe belehajt.

 

Zeidler Miklós: Csak egy mondatot szeretnék még mondani. Itt nyilván nem arról van szó, hogy egy kiállításnak ne lehessen koncepciója. Azonban ha egy kiállítás egy koncepciót vállal, akkor azt igyekezzen olyan módon alátámasztani, hogy az kikezdhetetlen legyen. Hiszen a közművelődési funkciót akkor látja el, ha megfelelő bizonyító anyagot sorakoztat föl. Tudomásom szerint Ungváry Krisztián azt a feladatot végezte el a Wehrmacht-kiállítással kapcsolatban, hogy megnézte, a fotók közül melyek tekinthetők valóban bizonyító erejűnek. Az derült ki, hogy teljes mértékben bizonyító erejű az összes kiállított fotóanyagnak mintegy a tíz százaléka. A történész, ha szakembernek tartja magát, nem érheti be ezzel. Itt nem arról van szó, hogy egyetért-e a kiállítás koncepciójával vagy mondanivalójával, hanem azzal, hogy azokon a történészeken, muzeológusokon stb., akik a kiállítást összeállították, a szakmaiságot kéri számon. Ezzel szemben nem érv az, hogy viszont voltak olyan képek, amelyek valóban alátámasztották a koncepciót, vagy hogy attól még a koncepció hiteles. A muzeológusok feladata az, hogy tökéletes munkát végezzenek. Ezt nem tették meg. Krisztián ezt bírálta, bizonyos fokig igaza van. Innentől kezdve a dolognak ezzel a részével nemigen lehet mit kezdeni.

 

Krausz Tamás: Egy mondatot, közbevetőleg. Lehet, hogy nincs mindenki tisztában vele, hogy van két szemléleti probléma Krisztián és a vitázók között. Az egyik szemléleti probléma az, hogy a Wehrmachtnak mint intézménynek az elutasítása és a német katona személyének egy differenciált megközelítése egymással nem állítható szembe. Az egész holokausztrecepció története arról szól, hogyan tud a mai generáció szembenézni azzal, hogy a szülei vagy a nagyszülei részt vettek valamilyen módon ártatlan emberek millióinak likvidálásában, mindegy, hogy milyen gondolatokkal. Az számít döntően, hogy ezekben a dolgokban részt vettek. Magyarországon e probléma társadalmi méretű feldolgozása – ismétlem – még el se kezdődött, Németországban azonban ebbe az irányba volt és van egy nagyon határozott elmozdulás. Ez fontos. Másodszor: én ott is vitában vagyok Krisztiánnal, amikor azt firtatja, hogy a magyar vagy a német katona volt-e a “gonoszabb” a háború idején, amikor megszállták a Szovjetunió jelentős területeit. A letteknél meg a litvánoknál a Waffen-SS-ben nagymértékű volt a részvétel, tehát kvázi “gonoszabbak”, mint más népek. Én azt látom, hogy teljesen értelmetlen ezt a problémát etnikai dimenzióba helyezni. A népeket a történelmi körülmények határozták meg, azokat az okokat kell felderíteni, hogy az ukránoknál meg a balti területeken miért volt nagyobb az antiszemitizmus, mint másutt, hogyan vettek részt a civil lakosság bizonyos csoportosulásai a zsidók likvidálásában. Meg kell mondani, hogy részt vettek, de ettől az ukrán nép még nem lesz rosszabb vagy jobb, mert az ukránok másik része óriási részt vállalt a partizánmozgalomból. Ráadásul Ukrajna soknemzetiségű, még azt sem könnyű meghatározni, ki az orosz és ki az ukrán. Tehát ez nem etnikai probléma. Erre nagyon vigyázni kell, hogy a népeket ilyen értelemben nem lehet egymással szembeállítani vagy hierarchizálni.

 

Ungváry Krisztián: Én ezt nem állítottam, csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy van két hadsereg, amelyik különböző vezetésű, különböző kormányok állnak mögötte, és érdekes módon az a hadsereg, amelyiktől kevésbé volna elvárható az, hogy a legtotálisabb háborút folytassa, sajátos módon mégis ebben vesz részt, aztán nagyon sajátos módon, egy, illetve két évvel később, negyvenhárom-negyvennégyben a legenyhébb módon viselkedik. És itt kell megnézni, hogy mi okozza azt, hogy katonák tömeggyilkosok lesznek ebben a szituációban, egy másik szituációban meg nem. A marxizmus egyébként a leghasznosabb ennek a megállapítására, ugyanis ki fog derülni, hogy itt is van “alap” és “felépítmény” valahol, éspedig az a szituáció, amelybe ezek a katonák belekerülnek. Ez dönti el elsősorban, hogy ők meg akarnak-e ölni valakit, és nem az, hogy ideológiailag mennyire indoktrináltak – otthonról. Ez az egyik, a másik pedig a részvétel. Elhangzott, hogy ki miben felelős. Nagyon fontos a nemzeti önvizsgálat és ennek a kutatása. A holokausztért Magyarországon nyilvánvalóan korántsem csak az Eichmann-kommandó felelős, az az ötven vagy száz ember, aki ebben részt vett, hanem például a magyar közigazgatás, és az a háromszázezer ember és az az x ezer haszonleső, aki különböző kérvényeket beadott. De azért mégiscsak van különbség a felelősségben. Másképp felelős, mondjuk, az a magyar ezredes, aki egy sikeres lovasrohamot tart negyvenegyben, és ezzel meghosszabbítja a háborút néhány nappal, másképp felelős az a vasúti tisztviselő, aki kiigényli a szomszédjának a lakását, mert az zsidó, és másként felelős az a csendőr, aki végbélviziteket csinál azért, hogy az aranyórákat meg az ékszereket elszedje a zsidóktól. Ezek különböző jellegű felelősségek. Én azt gondolom – amit mindenképpen le kell szögezni –, hogy egy egyszerű katona, akit behívnak egy hadseregbe, mondjuk a szovjet vagy a német hadseregbe, mindkét esetben olyan hadseregbe kerül, amelyik valamilyen diktatúra oldalán állt, és nem kérdezték meg tőle sem azt, hogy meg akarja-e támadni Finnországot, vagy meg akarja-e támadni a Szovjetuniót. Ő nem tehető felelőssé a saját személyében, hogy ha ebben részt vesz. Ez volt az egész Wehrmacht-problematikának a legnagyobb alapja. Innen jött az egész probléma.

 

Sipos Péter: Én itt azt szeretném mondani, hogy egyértelműen kiderül az SS-szel foglalkozó irodalomból, hogy még az SS-tiszteknek is volt módja megtagadni bizonyos rendkívül aljas és galád parancsokat, és ezzel nem kockáztattak halálbüntetést. Hát még egy Wehrmacht-tiszt mennyire megtagadhatta (volna) a részvételét a civil lakosság lemészárlásában.

 

Ungváry Krisztián: Christopher Browning, például.

 

Sipos Péter: Igen, igen. Számos ilyen példa van. Úgyhogy, ha egy katona, pláne egy Wehrmacht-katona, meg akart tagadni egy ilyen aljas parancsot, azt legfeljebb eltávolították abból az alakulatból, de volt mód a kivonására. A frontszolgálatot nem kerülhette el, de azt, hogy odamenjen az árok szélére, és belelövöldözze az embereket, ezt megtagadhatta. Még egy SS-tiszt is.

 

Ungváry Krisztián: Így van, csak az esetek kilencven százalékában vagy még gyakoribb esetekben, nem Wehrmacht-katona végezte ezt a munkát.

 

Vargyai Gyula: Csak azért, hogy egy kicsit – hogy is mondjam – enyhítsük a nemzeti gyászt, ezt biztos ismerik: 1936. október 6-án, amikor Gömbös meghalt, akkor keletkezett a vicc, hogy “Miért ma halt meg Gömbös?” “Hát hogy ezzel is enyhítse a nemzeti gyászt.” Csak azt akarom elmondani, hogy a nyugati fronttal foglalkozva találkoztam egy szellemes megfogalmazással, egy német parancsnok részéről. Körülbelül hatvan-hetvenezer keletről áthozott, nem németről, hanem orosz, ukrán stb., nagyobb részben orosz hadifoglyokból álló egységről, ami ott harcolt Norvégiában meg Franciaországban, ezt írja ez a német parancsnok, hogy az azért mégis furcsa, hogy ezek a keletről áthozott katonák francia területen német érdekekért a britek és az amerikaiak ellen harcolnak.

 

Konok Péter: Két rövid dolog, s a Wehrmacht-kiállítást befejezhetjük. Az egyik az, amikor azt mondod, hogy azzal a kérdéssel tulajdonképpen inszinuálják a Wehrmacht-katonát, hogy hol volt az apád, és hogy élvezte-e a háborút? Ezzel csak azt a Wehrmacht-katonát inszinuálják, aki élvezte a háborút. Szóval, ez az “akinek nem inge” közmondás tipikus esete. Ez szerintem nem inszinuáció, a kiállítás szempontjából ez egy felvállalható törekvés, a szembesítés szempontjából pedig felvállalható szlogen volt. A másik a muzeológusok dolga. Úgy gondolom, hogy azért a képanyag nyolcvan százaléka semmi módon nem volt hamisítvány.

 

Ungváry Krisztián: Nem ezt állítottam. A kivégzésekről készült képek aláírásainak fele volt hamis, és az összes kép kilencven százaléka alkalmatlan volt a kiállítás téziseinek bizonyítására.

 

Konok Péter: De hát nem kizárólag a kivégzésekről szólt a kiállítás, hanem a Wehrmachtról.

 

Krausz Tamás: Hát igen. Állást kéne foglalni abban a kérdésben – és az eddigi vita tulajdonképpen ehhez adalékul szolgál –, hogy eltűnik az áldozatok és a tettesek közötti különbség. Krisztiánt is támadták ezért a Népszabadságban, másokat is, s nemcsak a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban meg az Élet és Irodalomban is volt erről vita. Tehát amikor a magyar áldozatokról van szó, áldozat lehet a 2. hadsereg, de akkor mondjuk meg, kinek az áldozata. Az uralmi elit, a magyar uralmi elit politikájának az áldozata vagy a szovjet hadsereg áldozata? Itt egyszerűen el van kenve az egész probléma.

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, itt olyan alapvető kérdések vannak, hogy ez a magyar – vagy inkább így mondom – kormányzati elit miért szaladt bele a Barbarossába. Itt nincsenek feltárva például olyan kérdések, hogy miért importálják az iszonyatos optimista német katonai véleményeket. Halder azt írja a naplójában július elején, hogy tulajdonképpen vége a hadjáratnak. Tehát a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, aki egy nagyon jól képzett valaki, ilyen ökörséget leír. A másik kérdés – ezt is már nagyon sokszor elmondtuk –, hogy itt van egy kettős versenyfutás. Az egyik versenyfutás Románia és Magyarország között folyik a német kegyek elnyeréséért, körülbelül 1942 végéig, ’43 elejéig, s utána is van ez a versenyfutás, csak megfordul az előjel, akkor már a Németországtól való – nem azt mondom, hogy távolodás, de az is van benne, hanem a Nyugattal való kapcsolatok felvétele tekintetében. Van egy fontosabb, egy kormányzattörténeti probléma, hogy a katonai és a politikai vezetés olykor – vagy nagyon sokszor – szembekerül egymással, így a Barbarossa esetében is, a legkritikusabban a Délvidék kapcsán. A versenyfutásnak a lényege az, hogy ha a katonai vezetés megegyezik a kormányzóval, akkor fait accompli elé állítják a kormányzatot, a politikai vezetést, ha ez fordítva van, akkor a katonák esnek pofára. Ez ’39-ben, ugye, még szeptemberben, a német tranzitálást kérő igény esetében a katonák hátrányára üt ki, később azután másként alakul. Na most, kérem szépen, a német katonai illúziók importja mellett a kulcsszó Románia. Tehát – most nagyon vulgárisan mondanám ezt el – úgy vélekednek, hogy ha mi nem veszünk részt a Barbarossában, a románok pedig benne lesznek, akkor nem csak a második bécsi döntés kérdőjeleztetik meg a háború végén. Amit Göring mondott Pétainnek, hogy majd büntetünk és jutalmazunk, ha vége lesz a háborúnak. Itt valami egészen elképesztő dolgok folytak. Föl sem merült, hogy a német katonai illúziókat valami kritikával kezeljék. Kérem szépen, sajnos, a társadalomnak ez a megszólaltatható része, én nem tudom, hogy Vas megyében, ahol ’42-ben, ugye, behívják a második magyar hadseregbe a személyi állományt, hogy ott hogyan vélekedtek erről, mint vélekedtek. Nyilván volt, aki józanabbul. De itt megint utalnék arra, hogy a frontközelség vagy a front teljesen más szituáció, és nemcsak a vereség, hanem már a hídfőcsaták idején, meg az a mérhetetlen zűrzavar, logisztikailag, utánpótlásilag, minden szempontból, aminek a magyar hadsereg ki van téve. Elnézést, hogy ilyen staccato mondtam ezt el, de hát most nagyon-nagyon röviden kellett.

 

Zeidler Miklós: Néhány apróságot szeretnék csak elmondani. Én ennek a kérdésnek a diplomáciatörténeti hátterével foglalkoztam, s itt a diplomácia nyilván csak egyetlen vonzata a problémának, talán nem is az, amelyik a leginkább érinti a magyar társadalom egészét. Azt a néhány szempontot szeretném mindahhoz hozzátenni, amit Vargyai Gyula mondott, hogy a katonák többségére, csapattisztekre, vezérkari tisztekre, illetve a vezetőségre valóban kijózanítólag hat a fronttapasztalat. Számos visszaemlékezésben lehet azt olvasni, nemcsak, tehát részben a fronttapasztalat, a Szovjetunió elleni hadjárat idején, de már korábban is, szembesülve azzal, hogy mennyire felkészületlen a magyar hadsereg, különösen a technikában, a második világháborúra, ez fokozatosan óvatosságra inti a katonákat. Az pedig, hogy a németekben olyan szövetségest látnak, akik segíthetnek elérni a magyar célokat, az egyfelől rövidlátás, másfelől viszont az egyetlen alternatíva. Hogyha Magyarország önmagában gyenge, ki az ördöghöz lehetne fordulnia? A szövetséges olaszokhoz, a maguk szintén inkább komolytalan hadseregével? Melyik az a másik nagyhatalom, amelyik a nagyralátó magyar külpolitikai célokat segít megvalósítani? Persze ha eggyel tovább lépünk, akkor meg kell kérdezni, hogy a célok vajon nem rosszul voltak-e megválasztva.

 

Sipos Péter: Igen, le kell szögezni, a célok nem voltak reálisak…

 

Zeidler Miklós: Igen, valóban nem reálisak, én is egyébként erre a következtetésre jutok az írásomban. Csak a helyzet az, hogy reálisak vagy sem, a magyar közvélemény túlnyomó része ezekkel a célokkal azonosult. Nemcsak a magyar parlament volt az, amelyik lényegében ellenszavazat nélkül…

 

Sipos Péter: Sőt óriási lelkesedéssel…

 

Zeidler Miklós: …utólag is hozzájárul a magyar csapatoknak a határon túli alkalmazásához a Szovjetunióval szemben, hanem a közvélemény nagyobbik része is. Igazából 1941 végén kezdődik meg valamelyes ellenállás: az október 6-diki tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél, decemberben a Népszava karácsonyi száma az, amelyik fel tud mutatni alternatívát. Ahogy ezt utólag a történészek mondták, a másik Magyarország ekkor jelenik meg, ekkor kap publicitást. De lássuk be, ez elsősorban a fővárosi baloldali értelmiség, illetve az ahhoz gondolatilag közel kerülő köröknek a mozgalma, és nem nagy visszhangot ver a vidék Magyarországában. A vidék Magyarországa akkor szembesül mindezzel, és válik a háborúnak ilyen-olyan kritikusává, amikor behívják katonának, és a fronton találja magát. Azt kell mondjam, minden országnak a vezetősége valamilyen módon leképeződése az ország társadalmának. Magyarország a demokratizálódásnak még csak éppen az elején-közepén halad, de a lakosság felnőtt részének igen jelentős része, közel a fele választójoggal rendelkezik, újságokat olvas, valamelyes tájékozódása van már a nemzetközi viszonyokról. Ezt a közvéleményt merőben vezetettnek, tudatlannak, nem körültekintőnek tartani, azt hiszem, egy kicsit elhamarkodott. Magyarországon a közvéleményben az első világháborút követő területcsonkítások azt a kézenfekvő reakciót váltották ki, hogy a helyzeten valamilyen módon változtatni kell. A harmincas évek végére úgy tűnt, hogy a fegyveres konfliktus körülményeinek kihasználása az, ami eredményt hozhat. Hogy téves volt-e ez a felfogás vagy sem, arról nyilván lehet vitatkozni. Az események utóélete azt mutatja, hogy téves volt, de azt gondolom, nem lehet kiiktatni a közvéleményt. Teleki Pál maga, aki egyébként nem volt a területi revízió mindenáron való végigvitelének a pártján, azt mondja egy magánbeszélgetésen a londoni követének – 1939 karácsonya a dátum, ha jól emlékszem –, hogy nem tud mit kezdeni a közvéleménnyel. Kénytelen lesz megcsinálni a revíziót akár német támogatással is. Annak, hogy Romániából Magyarország valamilyen területeket visszakaphat, ekkor már realitása van. S Teleki, bár a revízióért dolgozott húsz éven keresztül, a megvalósulás formájával 1940-ben elégedetlen. Tehát Teleki maga is, küzdve a saját korábbi reményeivel, miniszterelnöki felelősségével, amely egyfelől vinné őt el Erdélybe és a Délvidékre, másfelől távol is tartaná őt ezektől a vidékektől, őrlődik, és ennek a végére tesz pontot 1941 áprilisában az öngyilkossága, amikor tulajdonképpen beismeri, hogy a politikája – tehát lehetőleg minimális engedmény a németeknek, ugyanakkor a revízió kiteljesítése – végül is kudarcot vall. De azt gondolom, hogy a kérdés nagyon bonyolult, és merőben a diplomácia vagy a hadtörténet eszközeivel nagyon nehéz erre válaszolni.

 

Krausz Tamás: Bocsánat, csak egy kérdést hadd tegyek föl. Hogyan látod azt a problémát, hogy a közvélemény, amire hivatkozol, s amiről Krisztián jegyezte meg, hogy alapjában középosztálybeli jelenség, ez volna “a” közvélemény. Kettő: azért akármilyen középosztálybeli nyomás alatt van ez a hatalmi elit, meg kell azt válaszolni, hogy Teleki azért mégiscsak saját kezűleg írja meg a harmadik zsidótörvény preambulumát, amire őt senki nem kényszerítette, sőt büszke volt antiszemita “teljesítményére”. Tehát itt azzal a problémával szembe kell nézni, hogy a hatalmi elit készítette elő és saját kezűleg írta meg a zsidótörvényeket, és saját döntése alapján lépett be a háborúba.

 

Zeidler Miklós: Nem hiszem, hogy ezt bárki tagadta volna.

 

Sipos Péter: Igyekszem röviden reagálni e problémakörre. Itt sok név elhangzott, német tábornokok, tengernagyok stb., egyetlen név nem hangzott el, ami szerintem alapvető az egész kérdés megítélésében. Ez Horthy Miklós. Az egész magyar hatalmi elitnek Horthy volt a középpontja, a magyar–német viszony tengelye is, lényegében a harmincas évek végétől, Horthy ’36-os Hitlernél tett első látogatásától, a Horthy–Hitler viszony volt az alapja. Tehát nyugodtan lehet mondani, hogy elsősorban Horthy Miklós volt személyesen is a felelős Magyarország hadba lépéséért, amelynek dátumát, én, a magam részéről, ahogy ezt már több ízben is megírtam és elmondtam, nem 1941. június 26–27-dikére teszem, hanem 1941. április 11-dikére. Tudniillik Magyarország a Jugoszlávia elleni hadjárat során kapcsolódott be a második világháborúba. Ez valahogy elmosódik. Nyilván azért, mert azután van két hónapos szünet a magyar hadsereg további szereplését illetően, de az teljesen egyértelmű, hogy a Jugoszlávia elleni hadba lépés nem egyszerűen valamiféle tisztogató csendőri akció volt, holott erre is meglett volna a lehetőség, és a politikai bölcsesség azt tanácsolta volna, hogy ezt kell tenni. De az is egyértelműen bizonyítható, hogy a magyar államvezetés – és itt Horthyról beszélek és a vezérkarról, talán nem is annyira a politikusokról – bizonyítani akarta, teljesen egyértelműen, hogy itt egy nagyon komoly hadművelet zajlik. Meg kell nézni a hadi jelentéseket, meg kell nézni, mondjuk, az ejtőernyős alakulat bevetését, amire az égvilágon semmi szükség nem volt. De éppen a jelzett okból akarták mindenképpen forszírozni. Az is világos, hogy itt tulajdonképpen azok az ürügyek, amelyeket a magyar államvezetés felhasznált, teljesen kamu dolgok voltak. Ezeket a kritériumokat először Teleki fogalmazta meg, de aztán Teleki rájött arra, hogy ezt nem lehet beadni a világ közvéleményének, mint ahogy nem is lehetett, mert sem Washingtonban, sem Londonban, sem Moszkvában ezeket az érveket nem fogadták el. Csak egy dolgot szeretnék megemlíteni: nagyon gyakran előhozzák most is azt különböző áltörténészek, hogy igen, hát az a jugoszláv állam már nem létezett, amellyel Magyarország megkötötte az örök barátsági szerződést. Valójában hogy történt ez a szétesés? Április 10-én Horvátország függetlenné vált. De hogyan? Kiderült, hogy Veesenmayert, aki délkelet-európai náci machinátornak számított, már április harmadikán elküldik Zágrábba, hogy próbálja valahogy megoldani Horvátország kilépését. A legnagyobb bajban volt, mert kiderült, hogy nincs olyan komoly politikai erő, amelyik ezt végre tudná hajtani. A legjelentékenyebb horvát politikus, Maček, a horvát parasztpárt vezére volt, aki nem vállalta ezt a szerepet, hanem inkább elvonult, és ott maradt egy olyan két-háromszáz főnyi Usztasa-csoport. Még csak nem is a későbbi hírhedett fasiszta, Ante Pavelić vezetésével. Ő akkor még Olaszországban dekkolt. Hanem az alvezére, Kvaternyik ott volt Zágrábban. De Kvaternyik sem merte kikiáltani a horvát függetlenséget, csak 10-én estefelé, amikor már a német csapatok bevonultak Zágrábba. Tehát egyszerűen így néz ki az úgynevezett horvát függetlenség. Horthy lényegében váltig hangoztatta, ez több forrásból is bizonyítható, hogy mindenképpen csak valami alibit akart keresni. Pedig nyugodtan hivatkozhatott volna, mondjuk, Teleki öngyilkosságára. Mondhatta volna, kérem, az én legjobb barátom, az én kitűnő miniszterelnököm öngyilkos lett, hát én ezt nem vállalom. De ugyanakkor végre lehetett volna hajtani a Délvidék megszállását, miután jugoszláv hadsereg gyakorlatilag már nem létezett, fedező rendőri, csendőri erővel. Egészen más lett volna a dolognak az optikája. Egy másik súlyos következménye volt az egész jugoszláv ügynek, hogy lényegében ekkor jön létre a közvetlen kapcsolat Horthy és a vezérkar, valamint a német hadvezetés között. Méghozzá egy olyan kapcsolat, amely kikerüli a magyar polgári kormányzatot. Idejön egy német tábornok, a magyar királyi honvéd főparancsnokság mellé rendelt német tábornok, akinek közvetlen előadási joga volt a Wehrmacht főparancsnokságánál, és ugyanakkor közvetlen kapcsolatban állt a magyar vezérkarral. Tehát lényegében itt kezdődik Magyarország háborús részvétele. Ahogyan a magyar vezérkar és Bartha Károly kifejtette a minisztertanács ülésén, hogy aratásra már haza is érnek a katonáink, ez önmagában véve lehet, hogy nagy marhaság, de Bartha nem állt egyedül. Az angol és amerikai vezérkarban is hasonló becslés született, hogy ez az egész néhány hét. Sőt tudjuk azt, hogy Sztálin is, amikor a németek ott voltak Moszkva alatt október 15–16-án, megkérdezte Zsukovot, hogy mondja, meg tudjuk mi tartani Moszkvát? Beszéljen úgy, mint kommunista, mert a kommunista őszinteséget jelentett Sztálin számára. És akkor a Zsukov azt mondta, hogy tudom tartani, ha kapok ennyi meg ennyi hadosztályt, tankot stb. És meg is kapta, s mint tudjuk, meg is tartották. Tehát ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a magyar államvezetés részéről itt elsősorban nagyon fontos ideológiai megfontolások játszottak szerepet. Horthy zseniális volt ebben a tekintetben. Igaz, hogy tényleg volt egy ideológiai célja, nagyon nem szerette a bolsevizmust, de sikerült neki a rabló hadjáratot antibolsevista keresztes hadjáratnak álcázni. De a dolog lényege Hitler számára nem egyszerűen a bolsevizmus megsemmisítése volt, hanem több. Számos esetben elmondta, hogy a cél az, hogy Oroszországot, ezt az óriási tortát megszerezzük, fölszeleteljük, és elfogyasszuk. Ez volt az alapvető cél. És semmiféle olyan elképzelés, hogy felszabadítjuk az orosz népet, az ukrán népet, ezek a lózungok még csak propagandahumbugnak sem voltak jók. De a magyar vezetés ezt bevette. És ebből következik az, hogy ma is lehet olyan megfogalmazásokat találni, hogy a magyar honvéd a Donnál Európát védte.

 

Konok Péter: Úgy látszik, hogy nagyjából azért abban tényleg egyetértünk, hogy a fő motiváció, ami itt a kormányzati elitet és a közvéleményt is jellemezte, a revízió volt: Trianon. Szerepel egy másik dolog is. Az állandó kijáratkeresés, hogy azért azt a meglehetősen nyomasztóvá és egyre nyomasztóbbá váló német, illetve szovjet bekerítést valahogy ellensúlyozzák. Én azzal nem értenék egyet, hogy a revíziós elképzelések csak a középosztályt lelkesítették. Hogyha megnézzük a szociáldemokrácia kiadványait, akár a harmincas években, de még az illegális kommunista kiadványokat, sőt az illegális kommunista párttól még balrább álló, radikális kommunista csoportok kiadványait, én nem találkoztam olyannal, pedig kutatom ezt a témát, hogy valaki nyíltan azt mondta volna, hogy a revíziós érdekeket félre kell söpörni. Úgy értem, egyáltalán nem tagadják, hogy ez központi probléma.

 

Sipos Péter: Ezzel kapcsolatban azért hozzátenném, hogy a magyar társadalomnak tulajdonképpen a rendszer legfelső szegmentumában volt egy konzervatív, bizonyos tekintetben konzervatív-liberális csoportosulása, amelyek azzal érveltek, hogy Magyarországnak soha semmi ellentéte a Szovjetunióval nem volt. A Szovjetunió az egyetlen olyan szomszéd ország, amely nem vett el területet, tehát Magyarországnak semmiféle érdeke nem fűződik a Szovjetunió elleni háborúhoz, hanem minél előbb valahogy ki kell vonulni a háborúból, és meg kell keresni a kapcsolatokat az angolszász hatalmak felé. Nem sokkal később, ’42 szeptemberében az Apponyi Albert Társaság juttat el egy emlékiratot az amerikai követhez, amelyben üdvözlik az Atlanti Chartát. Hát, ennek a társaságnak a névsora visszatükrözi a gazdacímtárat, a mindenféle kompasszokat, igazgatósági tagnévsorokat. Ez Bethlen Istvántól kezdve Szekfü Gyulán át egészen a doktor Ádám Jenő nevű híres professzorig terjed, és ebben is teljesen egyértelműen leszögezik, hogy Magyar­országnak nem fűződik érdeke a háborúhoz. A másik dolog, hogy ezerkilencszáznegyvenháromban már nagyon sok figyelmeztetést kap a magyar politikai vezetés. Eckhardt Tibortól, aki enyhén szólva nem volt valami nagy bolsevista, vagy akár Barcza Györgytől, aki már ekkor külhonban is tájékozódott, hogy nem szabad megvárni, amíg a szovjet csapatok elérik a magyar határt, hanem már előtte valahogy ki kell lépni a háborúból. Még egy dolgot szeretnék említeni, ami nagyon gyakran előfordul, ez a megszállási mumus. Mindenfajta kiadványban olvasható, még történeti kiadványban is, hogy azért nem lehetett ezt meg azt megtenni, mert a németek akkor megszállták volna Magyarországot. Meg kell mondanom, hogy 1943 szeptemberéig én egyetlen esetben találkoztam olyan utalással, hogy Magyarországot esetleg megszállhatják. Ez ezerkilencszáznegyven, talán június…

 

Ungváry Krisztián: …szeptember harminc…

 

Sipos Péter: …de addig a Halder-naplóban van egy olyan bejegyzés, valamikor 1940. júniusban, hogy ha Magyarország nem paríroz – akkor protektorátus. Igen ám, de ez mire vonatkozott? Ez arra vonatkozott, hogy ekkor a magyar hadsereg már felvonulóban volt a román határon, és a németek mindenáron el akarták kerülni, hogy magyar–román különháborúra kerüljön sor, és ha a magyar kormányzat végül nem megy bele a második bécsi döntéshez vezető folyamatba, akkor lehet, hogy a németek megpróbálták volna erőszakkal megakadályozni ezt a “külön meccset”. Ebben az időben már folyik a Barbarossa-felvonulás, az előkészületek, már az első erre való utalások elhangzanak. Július 29-én, amikor Jodl a vezérkari vonatában becsuk minden ajtót, ablakot, és ott nagy titokban közli a Kelet felé fordulást, és a németeknek az egész balkáni politikája a béke fenntartására irányult, amit a “bolond” Mussolini tör meg október 28-án, a párhuzamos háború megindításával. De ezután semmiféle utalás nincs arra nézve, hogy a németek bármiféle megszállást terveztek volna. Erre nem is lett volna szerintem lehetőség. Itt van ez a jugoszláv ügy. Ugye, akkor a németeknek rendkívül sürgős volt Jugoszlávia legázolása. Tehát a magyar kormányzatnak módjában lett volna csak abba beleegyezni, hogy átvonuljanak. Ezt nem lehetett megakadályozni. De már a magyar részvétel az adott formában nem volt mindenképpen kötelező, és én bizonyos vagyok abban, persze ez a mi lett volna, ha kérdés, hogy a németek akkor nem szállták volna meg Magyarországot, ha nem vesz részt Magyarország ebben a hadjáratban. Mert a balkáni hadműveleteket rendkívül sürgősen be kellett fejezni, hogy átvigyék a csapatokat Lengyelországba. Ezt bizonyítja bizonyos értelemben az is, hogy szokásuktól eltérően nem tisztították meg az elfoglalt jugoszláv területet, ebből eredt azután az, hogy itt Titónak viszonylag könnyű dolga volt, mert a szerb katonák egyszerűen szétszéledtek, elbújtak. És innen nőtt ki a partizánháború. Hitler lényegében csak negyvennégy február huszonnyolcadikán adja ki a hadműveleti parancsot. Tehát ha jól számolom, közel egy fél év eltelt, amíg egyáltalán a németek elszánták magukat, mert féltek.

 

Krausz Tamás: Mármint Magyarország megszállásától.

 

Sipos Péter: Igen, féltek a megszállástól, bizonyos értelemben féltek. Mindenféle tervek születtek, hogy a magyar hadsereget le kell fegyverezni stb. Igaz, hogy volt más vélemény is, német részről. Volt is egy vicc: egy német diplomata megkérdez egy német tábornokot, hogy mennyi ideig tart Magyarország megszállása. Erre azt válaszolja, hogy körülbelül huszonnégy óráig. És ha ellenállnak? Akkor tizenkét óra. De hát honnan van ez a különbség? Azért, mert akkor az üdvözlőbeszédek elmaradnak. Tehát a dolog lényege, hogy ez a megszállási mumus véleményem szerint nem állt fönn.

 

Vargyai Gyula: Annyiban csatlakoznék Sipos kollégámhoz, hogy Magyarország megszállásának a fölvetése ’43 szeptember 3-dikán, ez nem is a magyar belpolitika kizárólagos következménye. Hogy Romániát miért nem szállják meg, ez aztán egy teljesen más kérdés.

 

Sipos Péter: Ez is azt mutatja, hogy a németek mennyire óvatosak voltak a megszállással, hiszen Hitler ’43 áprilisában azt követelte Horthytól, hogy váltsa le Kállayt. Horthy ezt nem tette meg, és mégse következett be semmiféle német katonai intézkedés, semmiféle megszállás, és valóban, Hitler csak júliusban, az olaszországi események után tett egy olyan kijelentést, hogy nagyon vigyáznunk kell arra, nehogy Magyarországon valami Schweinerei, valami disznóság történjen.

 

Krausz Tamás: Az a kérdés következik most, hogy a német megszállás körülményei közé hogyan illeszkedik a holokausztprobléma. Mi az eredete, hogyan kell ehhez viszonyulni, hogyan kell értékelni?

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, én két vagy három évvel ezelőtt nekiestem a harminckilenc és negyvennégy közötti törvényhozás történetének, és az ottani magyar szélsőjobboldal, talán így is fogalmazhatnék, teljes precizitással megadja azt, amit a Sztójayék megcsinálnak ezerkilencszáznegyvennégyben. Ehhez talán még az Endre Lászlót is bevehetném, aki Pest megyei alispánként tulajdonképpen végre is hajtja… Hát persze vannak átjárások meg kapcsolódások a parlamentben megszólaló szélsőjobb és Endre között, de tulajdonképpen ezek a programok megvoltak, ezekhez nem kellett valami nagy szellemi teljesítmény egyébként. Olyan mérhetetlenül primitív a törvényhozásban a magyar szélsőjobboldal, hogy azt egyszerűen nem is lehet elmondani. Megdöbben az ember, amikor a felszólalásaikat vagy a beszédeiket olvassa… Különösen van egy gróf Serényi Miklós, az volt az egyik csúcs kedvencem, az ő beszédeit mindig ki is céduláztam. Hihetetlen… Szóval megvolt a fogadókészség a holokausztra. Nézzétek meg a Márainak a negyvenhárom–negyvennégyes naplóját. Nagyon sok minden van ottan erről. Azt mondja: itt vannak a szövetségesek felettünk hatezer méterrel, itt van az orosz háromszáz kilométerre, és akkor ezt a magyar középosztályt, vagy mit tudom én, mit, csak a zsidókérdés foglalkoztatja. Hogy ki mit tud ebből magának hasznot csinálni, üzletet szerezni, ingatlant szerezni, földet szerezni, meg mit tudom én, micsoda. Tehát az a fő kérdés számukra, hogy hogyan lehet hozzájutni a széfekhez meg egyebek.

 

Krausz Tamás: Na most te nagy vitában vagy ezzel az álláspontoddal azon történészekkel, akik azt mondják, hogy a magyar holokauszt a németek nélkül nem ment volna végbe, hogy a németek a döntő tényező a magyar holokauszttörténetben…

 

Vargyai Gyula: Erre így kapásból nagyon nehéz válaszolni. Én azt hiszem, hogy a német megszállás nélkül nem mehetett volna úgy, ahogyan történt, de valami történt volna…

 

Ungváry Krisztián: Rossz a kérdés. Azért rossz a kérdés, mert nyilvánvaló, ha Németország Magyarországot nem szállja meg, akkor nem lett volna magyar holokauszt, csak a probléma az, hogy fel kell tennünk akkor a kérdést, hogy vajon a holokauszttal megerőszakolták-e a magyar társadalmat vagy mondjuk, a magyar, politikailag véleményt nyilvánító emberek többségét. Nem, nem erről van szó, másról van szó. Mert itt van, mondjuk, Kamenyec-Podolszk, ami egy olyan eset, amikor a németek nem akarják, hogy ott és akkor lemészárolják ezeket a magyar zsidókat. Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztos, aki pontosan tudja, hogy hogyan néz ki egy lengyel gettó, ő már fél évvel korábban regisztrálja, hogy a gettók tulajdonképpen a zsidóság elpusztítását szolgálják, és mégis minden további nélkül kihajtja oda az embereket, pedig sejtheti, hogy mi történik velük. Tovább megyek: a magyar antiszemita törvényhozás nem az 1930-as ciklusban merült fel, hanem már 1920-tól. Ami nagyon fontos, hogy nem fogadták el, csak a numerus clausust, de hát rengeteg más törvényjavaslat is készült már 1920 és 24 között, amiket be is terjesztettek a parlamentbe, csak Bethlen ezeket elsinkófálta. És itt jön viszont az a pont, ami nagyon érdekes. Hogy ha azt állítjuk, hogy Magyarországon volt egy nagyon jelentős tábora azoknak, akik zsidóellenes intézkedéseket követeltek, akkor mégis miért nem történtek meg ezek 1944-ig? Azt kell mondjam, hogy van mégis egy olyan politikai legfelsőbb elit, élén gróf Bethlen Istvánnal, akiknek az érdemeik annál nagyobbak, minél nagyobb ez a magyarországi antiszemitizmus, hiszen ők mindenkivel szembeszállva, magukra hagyatva kellett, hogy féken tartsák azokat a szélsőségeket, amelyek ezt az országot egyre inkább ellepték. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy Bethlennek a valós értékét csak Romsics professzor úrnak köszönhetően ismeri fel lassan a magyar társadalom- és történelemtudomány is, hiszen ezen az emberen nagyon sok múlt abból a szempontból, hogy a radikalizálódást fékezni tudta. De hát mondhatunk mást is, hogy a Horthy szerepe is érdekes, hogy ő mennyiben volt, mondjuk, egy űző vagy űzött figura a zsidótörvénykezésben.

 

Sipos Péter: Teljesen egyetértek az Ungváry kollégával abban, hogy itt valóban az egész holokauszt historikumában vissza kell menni egészen 1919–20-ig. De azért Bethlennel egy kicsit bonyolultabb a dolog. Itt az alapvető az volt, hogy a Horthy-kormányzat, most itt általában beszélek, kénytelen volt aláírni a trianoni békeszerződést, mert nem volt más lehetősége. Viszont nem akarta ezért a felelősséget vállalni, sőt még attól is elzárkózott, hogy az 1918 előtti kormányokat felelőssé tegye, tehát azt a politikát, amely Magyarországot belevitte az első világháborúba, hanem bűnbakot kellett keresni, és ez a bűnbak egyértelműen a 1918–19-es forradalmak és a forradalmak aktorai voltak, s számukra elsősorban a zsidóságot jelentette. Tehát így alakul ki egy olyan közhangulat, amelyben az antiszemitizmus, hogy úgy mondjam, a nemzeti tudat egyik fontos tényezője volt, s Horthynak már itt megvan a maga szerepe. És ebben a légkörben fogadtatja el Teleki a numerus clausust. Hozzá kell tennem, egyértelműen bizonyítható, hogy Teleki elvi alapon volt antiszemita. Tehát ő nem egyszerűen kurzusantiszemita volt, hanem ő már a dualizmus időszakában például a Cél című folyóirat körébe tartozott. Valamint az Új Nemzedékhez, amelyet Milotay hozott létre, és amely egy rendkívül szűk csoport véleményét fejezte ki, de nagyon kemény antiszemita szövegek jelentek itt meg. Más kérdés, hogy ebből csak a tizennyolc–tizenkilences katasztrófa után kristályosodott ki a keresztény-nemzeti áramlat. Tehát Teleki ebben a tekintetben, bizonyos értelemben kezdeményező és úttörő volt. Most nem megyek bele abba, hogy Teleki aztán miért szorult háttérbe bizonyos értelemben. Bethlen felismerte azt, hogy – vulgárisan fogalmazva – zsidók nélkül nincs konszolidáció. Zsidó tőke nélkül nincs gazdasági konszolidáció, és ezért mondta – figyeljünk a fogalmazásra –, hogy ellene vagyok minden lármás antiszemitizmusnak. Tehát itt nem arról van szó, hogy ő szerette volna a zsidókat, mint ahogy, ugye, a Bethlen–Peyer paktum kapcsán egyáltalán nem volt szó arról, hogy ő szerette volna a szociáldemokratákat. Ő egyszerűen az államrezon szempontjából nem tartotta volna helyesnek a zsidóság kiszorítását vagy egyáltalán bármiféle olyan jellegű intézkedések meghozatalát, amelyek a zsidóság gazdasági pozícióit és ezzel együtt az egész magyar gazdaság pozícióit tönkretették volna. Ez egyébként jelentkezik a harmincas években is, amikor az Imrédy belép a politikába, 1938-ban miniszterelnök lesz, akkor ő is megmondja világosan, hogy nem szabad olyan intézkedéseket hozni, amelyek tőkemenekülésre vezetnek. Van egy legenda, amely a Gömböshöz kapcsolódik, ez legutóbb egy Gömbös-monográfiában is megjelent: Gömbös, a zsidómentő. Ebből az igazság az, hogy valóban, amikor Gömbös megtartja a programbeszédét, akkor kijelenti, hogy ő bizonyos értelemben elismeri, revideálja álláspontját a zsidókérdésben. Ennek az az alapja, hogy megegyezett Baross Gábor közvetítésével Stern Samuval, a budapesti hitközség vezetőjével, hogy tesz egy ilyen nyilatkozatot. Ennek ellenében a zsidóság gazdaságilag támogatja Gömböst. Nagyon szerették Gömböst, nevetni fognak, különösen az ortodoxok, mert Gömbös hozzájárult a kóser koszthoz a hadseregben meg a szombat megtartásához, bizonyos mentesítésekhez stb. Ugyanakkor viszont a Gömbös-korszakban kezdődik lényegében egy rendkívül erőteljes szélsőjobboldali irányzat megjelenése, amely aztán a ’39-es választásokban tetőződik. És itt a legveszélyesebb mozzanat, ahogyan erre Bethlen is rámutat, nem a nyilasok megjelenése és megerősödése volt, hanem az, hogy a gömbösi időszakban lényegében lecserélték a konzervatív-liberális állami tisztviselőréteget, amely még a dualizmusból megöröklődött, jönnek a homo novusok, az új emberek, akik már teljes mértékben a keresztény-nemzeti szemlélet és egy igen erőteljes antiszemita szemlélet jegyében iskolázódtak, ha úgy tetszik, szocializálódtak. Tessék gondolni az egyetemekre, hogy ott hogyan érvényesülnek a bajtársi szövetségek. Gömbös létrehoz két rendkívül elterjedt és olvasott napilapot, az Új Magyarságot és a Függetlenséget, amelyek teljesen egyértelműen a szélsőjobboldal hangvételét fejezték ki. És ezek olvasott napilapok voltak. A Függetlenséget százezer példányban négy fillérért adták, az Új Magyarságot pedig az úri középosztály nagyon buzgón olvasta. Csak zárójelben jegyzem meg, anélkül hogy napi politikába elegyednék, hogy ezeknek a szélsőjobboldali lapoknak, az Új Magyarságnak, a Függetlenségnek, de még a Magyarságnak is a publicisztikai színvonala sokkal magasabb volt, mint a mai szélsőjobboldali lapoké. A mai prominens szélsőjobboldali újságírókat Milotay úgy kirúgta volna, hogy a lábuk sem érte volna a földet. Mert ezekben a lapokban lehetett nagyon komoly szélsőjobboldali gondolatokat megfogalmazni, de nem lehetett szitkozódni, nem lehetett acsarkodni. Tehát a Gömbös-időszakban megkezdődik egy igen erőteljes jobbratolódás, és kormányzati pozícióba kerül egy új elit, egy új jobboldal, amely aztán a holokauszthoz vezető lépéseket megfogalmazza. Ez a réteg azért volt rendkívül veszélyes, mert csatlakozik hozzá a tisztikar jelentős része, a vezérkar, egy új vezérkari sorvány növekszik föl, amely Rácz Jenő nevelése – tehát Szálasi évfolyamtársai. 1939-ben már csak tíz százalék maradt a parlamentben az 1931-ben, tehát az utolsó bethleni választás idején bekerült képviselő-garnitúrából. Voltaképpen azt lehet mondani, hogy Telekinek az volt a legsúlyosabb politikai hibája, hogy nem volt hajlandó az úgynevezett disszidensekkel tárgyalni, nem volt hajlandó velük politikai szövetséget kötni, hanem beengedte ezt a garnitúrát, hangsúlyozom, nem a nyilasokat, hanem ezt a garnitúrát a kormánypártba. Ez oda vezetett azután, hogy ez a kormánypárti garnitúra nemcsak mindent megszavazott, hanem még kezdeményezett is. Ez vezetett oda, hogy Kállay 1943-ban csak úgy tudta kivédeni a támadásokat, hogy egyszerűen elnapoltatta a kormányzóval a parlamentet. Egyetlen német szövetséges országban nem fordult elő, hogy a parlament szembefordult volna a kiugrási kísérlettel. Ez csak Magyarországon történt meg. Finnországban a parlament titkos ülése megszavazta a fegyverszünetet. Tehát ezek a folyamatok vezetnek valóban a holokauszthoz… Az nyilvánvaló, hogy itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy ha nincs német megszállás, akkor ebben a formában ez a tömegméretű deportálás és a magyar zsidók jelentős részének a fizikai megsemmisítése így nem történik meg. De az is nyilvánvaló, hogyha nincsen ez a belső folyamat, akkor a németek nem tudták volna, hangsúlyoznám, példátlanul rövid idő alatt, hiszen, április tizenötödikén kezdődik a deportálás, a gettózás, és június végére, amikor a Horthy a homlokára csap, és azt mondja, kérem szépen, hát azért mégsem volna szabad ezt csinálni, akkor már vége. Tehát két hónap alatt a világtörténelem legnagyobb méretű és leggyorsabb tömeggyilkossága zajlott le.

 

Vargyai Gyula: Nekem hajlamom van időnként elkomolytalankodni a dolgokat. Az egyik: azt hiszem, hogy Bethlennek elméletileg halvány fogalma sem volt róla, hogy mi az az államrezon, viszont kitűnően tudta aprópénzre váltani. Vagyis nagyon tudott bánni a hatalommal. A másik: a függetlenséget emlegettük Sipos Péterrel. Az Antal István-emlékiratban van erről egy nagyon jó valami. Őt, ugye, mint sajtófőnököt Gömbös Gyula behívatja, és azt mondja, hogy az ellenzéki lapokat az utolsó szálig eladják, a kormánylapokat pedig nem nagyon lehet eladni. (Ez egyébként nem volt igaz.) “Te vagy ennek a gazdája, mit lehetne itt csinálni?” És azt mondja az Antal neki: “Kegyelmes úr, lehetek őszinte?” Azt mondja: “Persze hogy lehetsz.” “Hát nézd, kegyelmes úr, a helyzet az, hogy az ellenzéki lapokat a közvéleménynek írják, a kormánylapokat viszont neked.”

 

Ungváry Krisztián: Nekem itt csak annyi megjegyzésem van, folytatván az előző gondolatot, hogy a holokauszt miért aggasztotta igazában a magyar felső politikai vezetésnek a józanabb részét. Horthyt is – bár ’44-es magatartása gyalázatos, hiszen tudta, hogy mi történik az emberekkel, és sokáig nem tett semmit. De végül is Horthy magától nem kezdett el a harmincas évek végén antiszemita törvényeket javasolni, és ő a nyilasokat igazából veszélyesebbnek tartotta, és többször, több helyen el is mondta, hogy a nyilasok rosszabbak. Ami nagyon érdekes, hogy a magyar uralkodó vagy vezető elitnek a jobbik része azt mondta: az antiszemitizmushoz való sodródás azért nem helyes, mert a kommunizmusnak teremti meg az alapot ott, ahol a vagyonnak az elrablása és ennek az elosztása lezajlik. És ezzel összefüggő volt a nyilasokkal szembeni fellépés is, és amikor a nyilas párt programját összehozták a szélsőbaloldal programjával, ami rengeteg ponton ugyanazt is mondta. Így: az államosítás például, Marx tőkeelméletének egy az egyben való átvétele, a kommunista párttagok átvétele a nyilaspártba, egészen Málnási Ödönig vagy Párkányi Istvánig…

 

Sipos Péter: De hát hol volt akkor a kommunista párt?

 

Ungváry Krisztián: Málnási Ödön, Párkányi István, Péntek István, a nyilaskeresztes párt vezetői korábban kommunisták voltak.

 

Krausz Tamás: Mindegyik politikai pártban van mindenféle ember. Ennek nincs jelentősége, hogy ez a három…

Ungváry Krisztián: De itt vezető személyekről van szó! Málnási sem volt akárki, hiszen korábban József Attilával írt közösen kötetbe. Egy teljesen közismert ember volt.

 

Konok Péter: Hogy mennyire működött az apparátusban is ugyanez, a fölső részen vagy a közepén. Gondolok Sombor-Weinizerre, aki a rendőrség politikai osztályának volt a vezetője 1937-től vagy ’38-tól, Hetényi után. Ő egyáltalán nem volt antiszemita, sőt ettől távol állt – konzervatív-liberális ember volt. Ugyanúgy megfigyeltette a Hasomér Hacairt, mint ahogy a kommunista pártot vagy a nyilasokat. A nyilasokat, ő személy szerint, némileg veszélyesebbnek tartotta még a kommunistáknál is. De ott volt a helyettese, Hain Péter. Tehát a Sombort nem lehetett rábeszélni arra, hogy mondjuk zsidóellenes dolgokban részt vegyenek. A német hatalomátvételkor, illetve megszálláskor azonban Sombort elvitték koncentrációs táborba, és Hain Péter került a helyébe, aki viszont az utolsó követelését is teljesítette a Gestapónak. Követelni sem kellett. Hain, aki addig is ott volt, benne volt az apparátusban, helyettese volt Sombornak. Az viszont, hogy Hain kerülhetett döntési helyzetbe, a német megszállás következménye. Tehát itt megint egybefonódnak a dolgok.

 

Sipos Péter: Hain Horthy személyes testőrségének volt a tagja, Horthy detektívje volt.

 

Krausz Tamás: Értem. Ez a Hain, ez tényleg egy nagyon fontos kérdés… De ennél sokkal fontosabb, amit nem lehet szó nélkül hagyni: a kommunista párt és a nyilas párt közötti összefüggés kérdése, amit Krisztián már öt cikkben megzenésített, s ami bennem sokkal rosszabb benyomást keltett, mint amit az Eszméletben támadott meg.

 

Konok Péter: Erre csak nagyon röviden tudok reagálni. Ez – szerintem – alátámaszthatatlan. Szóval, két-három figurával… – egyébként mindenféle irányban voltak ilyen fluktuációk. Málnási soha nem volt fontos kommunista. Ez egyszerűen nem igaz. A kommunista pártban, az illegális kommunista pártban fontos funkciókat nem viselt. De ez végül is lényegtelen.

 

Sipos Péter: Ungváry kollegának itt az alapvető tévedése abban áll, hogy túlbecsüli a kommunista párt erejét és tagságát. Tudniillik 1936-tól Magyarországon lényegében nem létezett kommunista párt. Voltak egyes kommunista személyek. Szálasinál tulajdonképpen már kezdettől azt lehet mondani, hogy ’38-tól, nem, már ’37-től programszerűen megfogalmazódik – és ebben áll a különbsége Festetich, Pálffy Fidél, Meskó és a többiek pártjaitól –, hogy alulról akarja kezdeni a szervezést, és nagyon keményen és határozottan rámegy a munkásság megszervezésére. Nem igaz, hogy ezt Németországban leste el, erre ő magától jött rá. Elkezdte tanulmányozni, még vezérkari tiszt korában, az első világháború tapasztalatait, és arra a következtetésre jutott, hogy a háború időszakában rendkívül fontos a munkásság szerepe. Ezért kezdett el olvasni Kautskytól Marx gazdasági tanaiig, tehát – ahogy Rátz Jenő mondta – “állandóan grüblizik a padlásszobájában, mint annak idején Marx”. Így kezdte meg nagyon komolyan a munkásság szervezését, és ehhez a tevékenységéhez valóban kapcsolódtak kommunisták. De itt a legfontosabb azért nem Málnási Ödön, hanem Kassai Schallmayer Ferenc volt, aki a slovenskói kommunista párt tagja volt, s onnan jött át Magyarországra. Kassai Schallmayer fogalmazta a nyilasok rendkívül radikális röplapjait, ő találta ki a “szociálnacionálé” jelszavát. És később nem véletlenül lett ő, ugye, a propagandaminiszter a Szálasi-kormányban. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy valóban, ’37 végétől, de még inkább ’38-tól – és ez a ’39-es választások idején csúcsosodik ki, a nyilasok rendkívül erős tömegbefolyásra tettek szert az ipari munkásság, a bányászság és a tisztviselők körében. A ’39-es választások során taroltak az úgynevezett vörös övezetben, amely most már zöld övezet lesz, Csepelen, Újpesten, az összes nagy textilgyárban, fémipari üzemben. Itt alapvetően megint egy társadalmi jelenségről van szó. A gazdasági válságot követő és úgy ’35-től meginduló, majd a győri program kapcsán felgyorsuló ipari konjunktúra fölszívott igen jelentős új munkásrétegeket, elsősorban az agrárproletariátus soraiból. Ez bizonyítható, most nem akarok itt számokat mondani. Erre az új munkásrétegre nem terjedt ki a szociáldemokrácia és a szociáldemokrata szakszervezetek befolyása, mert ez az új munkásréteg döntően betanított és segédmunkát végzett, mert az ipari fejlődés közben valahogy elment a szakmunkásság mellett. Az az esztergályos, akit látni lehet képeken, aki keménykalapban áll az esztergapad mellett, megszűnt, eltűnt. Bejöttek a másológépek, a kopírgépek. Ugyanez zajlik le az építőiparban. Ami korábban, az első világháború előtt döntő mozzanat volt, megszűnik, s jön a beton. Amihez nem kell szaktudás, ugye, egyszerűen csak fogja a csillét, beönti. Ugyanez van a textilgyárakban is. És ezt a munkásréteget a nyilasok nagyon könnyen megnyerték maguknak, mert Szálasi rájött arra, hogy itt nem elég egy-két programpontot hirdetni, hanem alapvetően egy forradalmi jellegű rendszerváltozást kell meghirdetni. Amikor elbúcsúzik, ha jól emlékszem, 1927-ben a debreceni ezred tiszti karától, mert folytatja a vezérkari szolgálatát, akkor megdöbbennek a tiszttársai, hogy a Szálasitól ajándékba egy olyan tányért kaptak, amelyre az volt írva, hogy “Viszontlátásra a barikádokon!”.