A szerző értelmezésében az államszocializmus a félfeudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet egyik állomása, s ennélfogva a rendszerváltást a szerves tőkés fejlődés érdeke kényszerítette ki.

Szigeti Péter tanulmányának olvasásakor pozitív bizsergő érzés fogott el: végre elkezdődött közelmúltunk tudományosan is megalapozott elemzése! A szerzőt láthatóan nem holmi politikai érdek mentén kialakított múltmagyarázás szükségessége vezérelte, hanem belső társadalomtudós énje és tapasztalata mozgatja. Nem a múlt hibáit, negatívumait, netán bűneit keresi és elemzi, hanem megpróbálja beágyazni a rendszert az ismert társadalomtudományi keretekbe és előremutató következtetéseket levonni.

1. Teljesen meggyőző a szerző magyarázata, hogy az előző rendszer nem volt sem államkapitalista, sem szocialista, kommunista, hanem egy átmeneti társadalmi-gazdasági formáció, amely dialektikus demokráciával legitimálva másféle fejlődési irányt vehetett volna. Számomra viszont éppen ez utóbbi a fő kérdés: a fejlődési irány, az átmenet, a honnan hová? Mert amíg a szerző határozottan leírja azt, hogy mi nem volt a rendszer, voltaképpen vita nélkül elfogadja megnevezéseként az államszocialista kifejezést, sőt szakaszolni is tudja fejlődésének stádiumait, és végül már államszocialista kísérletként rögzítve, közvetve el is ismeri a fogalmi létjogosultságot. Már az induló, tartalmában persze megalapozott kérdés is – “Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett történelmi vereséget?” – után elkezdődő elemzés is a szocializmus körül forog, pedig a kapitalizmus és az állam körül kellene folynia. Hiszen ha nem tőkés, nem kommunista, államszocialista társadalmi-gazdasági formáció pedig nincs (van ilyen eszmei irányzat, amit Marx is bírált, de ő a kispolgári és az utópista szocializmust is bírálta, de attól még az nem vált formációvá) a társadalomtudományban, akkor miért fogadjuk el a megnevezést? Azért tartom fontosnak a megnevezésen történő lovaglást, mert ha elfogadjuk az államszocializmust mint kategorikus fogalmat, legyen az ellátva “létező”, “létezett”, “kísérleti” jelzővel, nincs is mit kritizálni: a szocializmusnak vége, önmaga kritikája, az állam meg kell, van. És a Szigeti Péter által is feltett kérdés értelmét veszti. A kérdés helyesen talán az lenne: milyen társadalmi gazdasági formáció volt a rendszerváltást megelőző? És a vita az adott rendszer elemzéséről és beazonosításáról és nem egy feltételezés bizonyításáról szól. Igazából Szigeti a mi nem lehetett, tehát a kizárásos bizonyítás módszerét választotta.

2. A dolgokat folyamatukban és a maguk logikájában kell vizsgálni. A társadalmi rendszer történelmileg nálunk is a feudalizmustól halad a kapitalista felé. A történelem adott pillanatában a még fejletlen kapitalista társadalomban – amelyre természetesen hatottak a külső körülmények is –, az adott erőviszonyok és feltételek között, nem a földbirtokosok, polgárok és a gazdasági hatalommal rendelkező tőkések kezébe került a politikai, államhatalom, hanem a proletárokéba, így az ő nézeteik, ideológiájuk szerint próbálták felépíteni az új rendszert. De ez a felépítés nem lehetett más, mint amit a kor fejlettségi foka megengedett: politikai síkú, elosztási jellegű, államilag, tehát felülről épített rendszer, sajátságos átmeneti, folyamatában a félfeudalizmustól a kapitalizmus felé haladó, közben kibontakozó, állami össztőkés, monopolpiaci gazdaság! Itt teljesen igaza van Szigeti Péternek, amikor a politika által integrált társadalomként írja le. De a politikai hatalom mellett láthatatlanul ott fejlődik a gazdasági integrációs hatalom, amely Szigeti által is érintve a tulajdonviszonyok megváltozását mutatja.

Marx írja a Kommunista Kiáltványban: “A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom. Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tőke elveszíti osztályjellegét.” Ezt érezték az ideológusok, de hibásan, az osztálytársadalom megszűnésének az államosításkor, és a politikai hatalmi integráció miatt megalapozottan társadalmi tulajdonként kezelték az így megszerzett termelőeszközöket. Az államosítás ugyanis tartalmában tőkecentralizáció és tulajdoni koncentráció. A tőkés fejlődés általános jellemzője is a centralizáció, koncentráció, semmi más nem történt tehát, mint más kapitalista országban, csak itt az államosítás – a Szigeti által is leírt politikai hatalmi integráció – segítségével ennek felgyorsítása. Látnunk kell, hogy a ma még elátkozott iparosítás az, amely a tőkés országok fejlődését is előrelendítette. Nálunk is (a Szovjetunióban is) ez volt az átfogó gazdaságpolitika centruma. Az ipari termelés objektívan magában hordozza az árutermelést, hiszen az tartalmában más számára történő termelés még akkor is, ha ez a “más” egy absztrakt közösség. Az offenzív iparfejlesztési lehetőség kihasználásán keresztül megteremtődtek a társadalom fejlődésének anyagi alapjai, ez egyben az áruviszonyok kialakulását is fejlesztette, és megerősödött a máshol már előrébb tartott polgári és politikai társadalom különválási folyamata. Ezt is említi Szigeti Péter, de csak statikusan megállapítva, hogy “nem történt meg a citoyen–burzsoá kettészakadás”. Nos igazából ezt mint dinamikus folyamatot kell érzékelnünk, mert ez a rendszerváltozáshoz vezető folyamat dialektikájához tartozik – ez jut kifejeződésre később a pluralizmus követelésében, a polgári demokrácia igényében –, és a történelem ismét napirendre tűzte a változtatás kérdését. Erősítette a változás igényét, hogy az állami, monopolpiaci, elosztás vezérelte gazdaság több reform után kimerítette fejlődési lehetőségét. Így jutottunk el a rendszerváltásig, amely lényegében a politikai, állami, civil társadalom és az össztőkés gazdasági, polgári társadalom különválásának a történeti csomópontja, amelynek még messze nincs vége. Szigetinek igaza van itt is a politikai integrációt illetően, hiszen a változás is a hatalmi centrumból kiindult és vezérelt folyamattá vált. Tehát meggyőződésem, hogy a rendszerváltást nem az úgynevezett államszocializmus kísérleti zsákutcája, hanem a fejlődés – amely a periferiális országokban felgyorsított szerves, a gazdasági szempontból és a maga logikájában is tőkés fejlődés – folyamata kényszerítette ki.

Egy korábbi szerves-szervetlen elemzésemben Vitányi Ivánnak írtam: “Bizonyára a szervetlen fejlődés tartalma az, hogy ’90 előtt idegen hatalom igája alatt volt a magyar nemzet, vagyis a korábbi nyugati típust önmagából szervesen nem következő keleti, rendszeridegen szovjet típus váltotta fel. A szerző történésznek amnéziája lehetett, hisz a magyar és a világtörténelem pontosan hasonló szerves és szervetlen folyamatokkal, szakaszokkal van tele, idegen kultúrák, befolyások, kölcsönhatások viszik előre. Nem mond tehát a megkülönböztetés önmagában semmit, mindössze egy történelmi tényt rögzít, és megkülönböztető elnevezéssel illeti. A baj ott kezdődik, amikor ezt a tényt a fejlődéssel párosítja, a szóösszetételből ugyanis egy önellentmondás keletkezik: a fejlődés logikájában feltételezi, hogy önmagából, belülről következik a folyamat, ezért a szerves már magában foglalja azt, a szervetlen pedig kizárja a fejlődést; a fogalom tehát bármennyire elfogadott, önellentmondás. Nem a fejlődésről szól, nem a szervetlenségről, szervességről, hanem csak megkülönböztető fogalmi kifejezése az adott időszak történelmi tényének, ahelyett – ahogy a szerző azt egyébként használja – az adott időszak folyamatának jellemzője lenne. Ebbe a logikai elvonatkoztatásba már belefér a “fejlődés válsága” elvonatkoztatás, de jöhet az erőltetett fejlődés végső válsága, sőt a fejlődés kezdete is. A szerves és a szervetlen fejlődés ilyen megkülönböztetése esetén már csak egy lépés annak a feltételezése, hogy a szerves fejlődés jobb, mint a szervetlen, aminek viszont ismételten a fránya történelmi folyamatok mondanak ellent. De menjünk tovább: ha a szerves jobb, mint a szervetlen, akkor mi most a szerves fejlődés elejére kerüléssel újra a jó útra kerültünk, és már meg is állhatunk és dicsérhetjük a helyzetet.”

Ha tehát a dolgok logikáját követjük, akkor az állapítható meg, hogy az átmenet azt jelenti, hogy sajátos, a politikai hatalom által integrált, de a társadalom méhében paradox módon fejlődő kapitalista rendszer épült, nem épülhetett más. A rendszer “válsága” nem a zsákutca, nem a szervetlenség, hanem a szerves tőkés fejlődés egy állomása, a megerősödött polgári-gazdasági társadalom és a polgári-politikai társadalom különválásának szerves, önmaga fejlődéséből szükségszerűen következő folyamatának fordulópontja.

Ha Szigeti az egyébként briliáns elemzéséből ezt a következtetést vonná le, akkor a kutatás terepét a “szocialista kísérleti” megközelítéses elemzés helyett a tőkés gazdaságra és államra helyezné át, és rögtön lenne helye a kapitalista állam, így a mi új államunk kritikájának is. Azonnal láthatóvá válna, hogy az államhatalmi szubjektumok helyett, az állam szerepéről kell a vitát folytatni. Ugyanis senki se vitatja a demokrácia fontosságát és erejét. Voltaképpen Szigeti Péter egyébként ragyogó dialektikusdemokrácia-leírása a társadalmi szubjektumról szól és nem a szerepről, ezért csak a néphatalom, tehát a szubjektív oldal megerősödésének fontosságáról ír, és így voltaképpen nem tud a rendszerváltást meghaladó következtetést levonni, és a már szinte történelmietlen: “mi lett volna, ha” kérdésre ad csak választ, tapasztalatként levonva.

3. Kifejezetten szimpatikus a marxista jellegű elemzés, ugyanakkor sajnos a marxi módszertan absztrakt, formális használata megakadályozza a szerzőt abban, hogy az alapvető kérdéseket konkrét tartalmukban is megvizsgálja. Itt van mindjárt a tulajdon kérdése: a sokak által elfogadott mindenkié – ezért senkié. A mindenki itt a tartalommal rendelkező egyesek azonosságának általánosítása, és maga ez a dialektikus ellentmondás szüli meg a fogalmát, elnevezését. Nos a “mindenki” mint valós általános lényeg tartalmában a konkrét “társadalmi”, formájában pedig az “állami” kifejeződése. Nagyon is valós, az állam hatalmán keresztül érzékelhető valami. A senki, az üres tartalmú egyesek azonosságának általánosítása. Mint tulajdon, tehát mint viszony a “mindenkié” az minden egyes azonos tartalmú viszonyának kifejeződése valami létezőhöz, tehát létező valami, a senkié viszont minden egyes üres tartalmú viszonyának a kifejeződése, valami létezőhöz, vagyis sajátos, nem létező valami. Azt mondani tehát, hogy a mindenkié, az senkié: badarság. A mindenkié mint viszony nagyon jól kifejeződik a jogban. Jó példa erre a munkához való jog, a nyugdíjjogosultság, ingyenes egészségügy, oktatás stb. Bizony ez mind-mind tulajdonjog. Államiságában társadalmi tartalmú, de szubjektummal megtöltve magánjellegű. Ezért igaz az a paradoxon, hogy egyidejűleg “társadalmi-magán”. Marx is használta ezt a fogalmat. Ezért is nem fogadható el fenntartás nélkül a Szigeti-féle kizárásos módszer a rendszer tulajdonviszonyát illetően. Konkrét dialektikus tartalmi elemzéssel bizonyítható az előző rendszer állami, közösségi, társadalmi tulajdon magánjellege, és máris a kapitalista és nem egy attól lényegében különböző államszocialista kísérleti tulajdonviszonyok között vagyunk. És láthatóvá válik a rendszerváltás kritikai terepe: az állam, a politika szerepe. Nem szubjektuma tehát. Ugyanis értelmetlen bármiféle vitát folytatnunk a hatalom demokratizmusáról, ha a munkához való jog az csak fikció, az ingyenes egészségügyi ellátás régen nem az, az oktatás régen nem ingyenes, nincsenek meg az anyagi forrásai. A demokratizálódásnak nem ellenpólusa a liberalizáció, nem alternatívája a privatizáció, de a munkástanácsi tulajdon se. Visszavonhatatlanul különvált a politikai államhatalom a gazdaságitól, pontosabban a tőkés gazdasági viszony kinőtt az államból, és önálló szerepre tett szert. Itt látható, hogy a gazdaság színterén az állam termelő-elosztó szerepe feleslegessé válik, az ilyen területeken jogos a liberalizáció, mely azt jelenti, hogy az állam egyenrangú szereplő a többi tulajdonossal. Ugyanakkor megmarad az újraelosztó feladatkör, amely a gazdaság színterén elsősorban az értéktöbbletből részesedő szerepkör, ahol nincs helye magánosításnak. A probléma éppenséggel az, hogy az állam nem egyszerűen feladta, hanem kifejezetten lerombolja a kialakult centralizált tulajdonjogát, kivonul tulajdonjogilag a gazdaságból, méghozzá erőltetett ütemben, a privatizáción keresztül megszabadul gazdasági erőforrásaitól, ezzel együtt feladja a foglalkoztatásban ma még kifejezetten szükséges állami feladatvállalást. Ugyanakkor a tulajdonszerzési szabályokon keresztül – a föld esetében ez különösen látható – közvetlenül beavatkozik a gazdasági folyamatokba. De hatalmi túlsúlyával visszaélve, diktatórikusan beavatkozik a termelési folyamatokba is, például az adórendszeren keresztül, figyelmen kívül hagyva a gazdasági realitásokat. Mindemellett szinte nonszensz, de még a magán nyugdíjpénztár is államhatalmilag kötelező!

Nem a dialektikus demokrácia legitimációjának szükségessége tehát az előző rendszer pozitív tapasztalata, hanem az állami, politikai szerepvállalás megértése. Ez mutathat túl mind az előző rendszeren, mind a rendszerváltáson, de ez adhat alapot a tőkés rendszer kritikájára és meghaladására is.

Szalai Pál 2003 decemberében, 68 éves korában elhunyt. A társadalmi baloldal egyik legnépszerűbb, legbecsületesebb és erkölcsileg legmagasabban álló személyisége távozott körünkből, akit egyformán tiszteltek a Baloldali Alternatíva Egyesülésben, az Eszmélet szerkesztőségében, a Humanista Társadalmi Egyetemen, az ATTAC-ban, a Magyar Szociális Fórumon és az MSZP Baloldali Tömörülésében. Azon kevesek közé tartozott, akik a 70-es évektől az államszocialista rendszert baloldalról, vagyis a “több szocializmus”, azaz a “több szabadság” és a “kevesebb kizsákmányolás” nézőpontjából bírálták. Az is kétségtelen azonban, hogy Szalai Pál – ahogyan később gyakran elmondta és leírta – nem “rendszervisszaváltásban” gondolkodott, magyarán, “nem ilyen lovat akart”. Olyan steril szociáldemokáciában gondolkodott ő, amely elutasította mind az oroszországi októberi forradalom, majd a bolsevik párt diktatúráját, mind a szociáldemokrácia bukott formáit az I. világháború időszakában. Ami minden más kritikai baloldalival összekötötte őt, az a társadalmi önigazgatás marxi gondolatkörének elfogadása volt, amit a kereszténység őseredeti gondolatkörével és persze a zsidó közösségi hagyománnyal is rokonítani tudott. És erről az alapról bírálta a “rendszerváltó” konzervatív keresztény restaurációt, az antiszemitizmus újjáéledését, az egyházak újból megszilárduló szellemi és politikai befolyását, az állam és egyház “összeborulását”, amelynek fundamentumát – nagyon helyesen – ő is a privatizációban, a nemzeti vagyon magán kisajátításában látta. A liberalizmussal kapcsolatos illúzióit is hamarosan levetkőzte… De hát menjünk sorjában.

Pali, mert hát mi, barátai nap mint nap így szólítottuk, legyen szó a legendás reggeli telefonjairól vagy a Humanista Társadalmi Egyetem folyosójáról a Berzsenyiben, tehát mindenekelőtt azzal írta be nevét a magyar baloldal történetébe, hogy már mint a demokratikus ellenzék tagja, Mikes Tamáshoz hasonlóan, nem a megvalósult liberális kapitalizmus világát kívánta életre segíteni, hanem mindvégig kitartott az államszocializmus (vagy ahogyan néha ő is nevezte, “államkapitalizmus”) demokratikus szocialista irányú átalakítása mellett. Ő volt tehát az egyike a “demokratikus ellenzék” azon alapító tagjainak, akik halálukig erkölcsileg feddhetetlen baloldali emberekként legendává nemesülhettek, aki nem engedett a 48-ból, aki nem engedett sem a hatalom, sem a karrierizmus, sem a pénz csábításának. Szalai Pál nem kért korábbi barátaitól alamizsnát, állást, “végkielégítést”, vállalta a kapitalizmust radikálisan bíráló gondolkodó, publicista-közíró és mozgalmi ember szerepét. Nem szerénységből, egyszerűen ebben találta meg élete értelmét.

Ő maga nem tudta hová tenni a régi barátok erkölcsi lezüllését, az “átállásokat”, a “megvilágosultak” gonosz seregét. Pali sohasem szokott hozzá az új rendszer emberellenes erkölcsiségéhez, amelyben egy pénzügyi mutató összehasonlíthatatlanul többet ér, mint akár 100 ezer ember élete. A rendszerváltás után – kezdetben – néhány más dolgon is meglepődött, “többet várt” a polgári demokráciától. Meglepte a fasizmus, a nyilas “kultúra” feltámadása, szerette mondani, nem azért harcolt a régi rendszerben a demokráciáért, hogy apja (akit 1944 karácsonyán lőttek agyon a nyilasok) gyilkosai reinkarnálódását kelljen megtapasztalnia. Ez azután megnyilatkozott a történelem “átírásában” a régi horthysta uralmi elitek stílusában. Az általa (is) alapított szociáldemokrata Csakazértis c. rövid életű lap 1992. május 1-jei számában néhai Antall József konzervatív miniszterelnök 1992. január 11-i, a Hadtörténeti Intézetben tartott beszédét így kommentálta:

“Mi volt ennek a beszédnek a lényege? – tette fel a kérdést a szerkesztő.

Szalai P.: Antall szerint a II. világháború magyar harcosai egyértelműen hősök, mert a bolsevizmus ellen harcoltak. Ezt már korábban is bőségesen pedzegették jobboldali körökben. Azzal azonban, hogy a miniszterelnök jelentette ki ezt – hangsúlyozni kívánom, bizonyos visszafogottsággal – teljesen elszabadult a pokol. Most már ott tartunk, hogy a Magyar Fórum című lap hősöknek nevezi a Szent László hadosztály katonáit is, akik Hitler mellett az utolsó töltényig kitartottak…” Mindennek fényében nem tudott mit kezdeni egykori liberális barátainak új típusú rendszerhűségével. Új barátainak viszont gyakran mondogatta: “elment ezeknek az eszük, még a náci beszéd szabadságát is védelmükbe veszik” – utalt Kis János sajátos demokratizmusára, amiben ő a “magyar weimarizálódás” tünetét fedezte föl.

Mondom, kezdetben Palit meglepte a liberális arcú kapitalizmus emberellenessége, ami nem csupán az ő rokonszenves bölcs-humoros naivitásából fakadt, hanem nyilvánvalóan túlbecsülte korábbi barátainak a hatalom és a tőke vonzásaival szembeni ellenerejét és képességét. De már a Csakazértis c. lap első számában 1991-ben így morfondírozott:

“De hát hogy van ez? A 80-as évek ellenzéki mozgalmaiban – legyenek akár »urbánusak«, akár »népiesek« – még szóba sem került a kapitalizmus. Demokratikus szocializmusról volt szó, mely a szabadságjogokat a köztulajdon túlnyomó jellegével próbálja egyesíteni. Hogyan lehet ilyen emberekben megbízni, akik a meggyőződésüket úgy váltják, mint az ingüket?”

De Szalai Pálnak ritka emberi képessége volt, hogy saját magát is tudta korrigálni, miközben elveihez, önmagához – közhelyes a kifejezés, de így volt – haláláig hű maradt. Engedékenyebb lett a “régi baloldal” iránt, amikor megértette, hogy tetszik, nem tetszik, egy hajóba került velük a tőkekritikában, noha pártszerveződéseiket többnyire megvetette, politikai taktikázgatásaikat undorodva elutasította. Inkább a régi baloldalból kiszakadó új baloldal iránt érzett rokonszenvet, és mondhatjuk nyugodtan, hozzá vonzódott igazán. Nemcsak tagja volt a Baloldali Alternatívának és az Eszmélet tanácsadó testületének, hanem rendezvényeiken is rendszeresen részt vett. Ezeken a fórumokon is főként a liberalizmus és a neoliberális gazdaság- és szociálpolitika iránti csalódottságát és kritikai elutasítását fejezte ki. Ennek hangot adott például, amikor 1997-ben, saját kezdeményezésére a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezésében előadást tartott “A demokratikus ellenzék – mai szemmel” címen. Liberalizmuskritikája olyan szellemi érték marad, amelyhez generációk fordulhatnak majd vissza, akik a fennálló tőkerendszer elutasításában érdekeltek, akik érveket keresnek a “tőke utáni világ” (Mészáros István) társadalmi lehetőségeinek megfogalmazásához.

Külön elemző kell ahhoz, hogy felmérje Szalai Pál publicisztikájának jelentős értékeit, intellektuális és politikai hatását. Bibó István szocializmuskoncepciója állt hozzá legközelebb, de tudatosan integrált minden olyan gondolatot és elméletet, amely az ember árucikként való gyakorlati alkalmazását, az emberi élet piaci kategóriaként való felfogását megkérdőjelezte. Marx és a marxiánus hagyomány iránti fogékonysága és odaadása életének utolsó évtizedében kétségtelenül erősödött. Ennek jegyében állt ki a Marx–Engels-szobor eltávolítását ellenzők nem nagy számú tömege elé a Jászai Mari téren 1993-ban, hogy leleplezze a kultúra ellen fordult rendszerváltást, hogy megvédje Marx és Engels örökségét. Érdemes felidézni e beszéd főbb pontjait a Csakazértis megfelelő számából, amely olvasható a napokban megjelent Csakazértis kötetben, amelyet a szerkesztők Szalai Pál emlékének szenteltek.

A Baloldali Alternatíva által 1993. október 6-ára szervezett gyűlésen 6-800 idős és fiatal vett részt, több ifjúsági szervezet képviselője is szólt a szoborelbontás ellen. Szalai Pali beszéde volt azonban a maradandó szellemi teljesítmény, és érdemes kicsit részletesebben idézni az amúgy nem hosszú beszédből:

“Barátaim! Polgártársak! Kissé nehezen, az érzések, gondolatok közt hánykolódva keresem a szavakat, amikor hozzátok szólok. Sokszor mentem el a szoborpáros mellett. Egy diktatúra önigazolását láttam benne. Egy olyan diktatúráét, amely e két embernek az elgondolásait, enyhén szólva, nem valósította meg.

Amikor többé-kevésbé eldöntetett, hogy ez a szobor nem maradhat itt, megláttam a talapzaton egy felírást: miért akarjátok ledönteni? Láthatólag nem pártember, egyszerű ember írása volt. Ahogy ma Magyar­országon nem szokás – mert ma csak üvöltöznek és fröcskölnek –, ez az ember kérdezett. Kérdezett valamit… Azt mondják, megyünk Európa felé, és azért kell. Kérdem én: Európa felé? Hiszen Németországban, Angliában Marx-múzeumok vannak! Hát miféle menetelés ez Európa felé?

Azt is mondják, hogy a magyar tradícióba nem fér ez bele. Na de hát éppen most, a nemzet gyásznapján a következőket kell mondanom: Marx és Engels teljes erővel állt 1848–49-ben a magyar forradalom ügye mellé! Hogy gondolják akkor azt, hogy erről el lehet felejtkezni?

Még folytatom. Azt mondják, hogy a marxizmust egy idegen hadsereg fegyverei hozták csak ide, nem volt itt semmi megalapozottsága. De hát kérdezem, ezek az urak nem ismerik Kunfi Zsigmond vagy Szabó Ervin nevét? Hiszen ez abszurdum!

De tovább megyek. 1956-ra is hivatkoznak. De hát akkor mit mondjak most? Nagy Imre miniszterelnök mi volt, ha nem marxista? Hiszen aki megnézi könyvét, ott látja az írást az elején: Világ proletárjai egyesüljetek! És azt: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…

Barátaim!

Úgy látom, hogy itt szándékos félremagyarázások vannak! Tudjuk azt nagyon jól, hogy a marxizmus nevében iszonyatos tettek is történtek. Kérek mindenkit, hogy ezzel nézzen szembe. Akkor is, ha a reakció is fújja ezt a nótát. De a marxizmus elleni harc nevében is történtek iszonyatos tettek! Egy különbség azért mégiscsak van.

Azokban az államokban, amelyek a marxizmusra hivatkoztak, tehát egy alapvetően kritikai társadalomelméletre, a diktatúrát mégiscsak valahogy önmaga fel tudta számolni az az értelmiség, amely a kritikai társadalomelméleten nevelkedett. A jobboldali diktatúrákban és tekintélyállamokban nem láttam semmit, amit szembe lehetett volna állítani az ottani uralkodó csoportokkal…

Marx azt mondja: Világ proletárjai, egyesüljetek! És mit látunk ma? Azt, hogy a Balkán proletárjai egymás mellén taposnak! Ez jó? Ez borzasztó!

Kétségbe vonják Marxnak azokat az értékeit, amelyekben a társadalmi igazságosságra, a társadalmi egyenlőségre hivatkozott. Én pedig a felvilágosodás megannyi filozófusával azt mondom, hogy minden ember egyenlő! Ebben őket kell követnünk! (Taps.)

Ma azt mondják, hogy ezt taszítjuk ki, azt taszítjuk ki, ez nem jó magyar, az nem jó magyar. Akik ezt mondják, nemcsak a marxistákra nem hallgatnak, hanem azokra sem, akik a kereszténység és a felvilágosulás útján jutottak a humanizmusig. Meggyőződésem, hogy ezeknek a fecsegése nem kell a nemzetnek. Láttam felvonulni a százezer embert (a Demokratikus Charta szeptember 24-i tüntetésén – a szerk.), akik valamennyien aligha tudják, hogy ki Marx és Engels. De ott százezer citoyen volt, aki megmutatta, hogy nem kér ebből! Három éve fújják ezt a nótát – elég volt, ebből nem kérünk!

Mit mondhatok még, barátaim? A virágokat elhelyeztük. Jöjjenek, vigyék el ezt a szobrot. Meggyőződésem, hogy akik ezt csinálják, nagyon fognak szégyenkezni emiatt. (Taps)

Szobrokat ide-oda rakosgatni lehet, de a humanista szocializmusnak voltak már kísérletei, és a humanista szocializmus eszméjét az emberiség szívéből kitépni nem lehet!

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)”

Talán nem véletlen, hogy pár hónapja, utolsó nyilvános előadását is Marxnak szentelte, ahol ő maga is másokkal, szocialistákkal, szociáldemokratákkal, kommunistákkal, alternatív baloldaliakkal együtt a szobor visszaállítását követelte a marxi örökség humanista mementójaként. Tudta, hogy ez a követelés nem “aktuális” egy olyan országban, ahol “gyászszocialisták” bábáskodása mellett a parlament betiltotta a vörös csillagot és a sarló és kalapácsot, ennyire természetesen nem volt naiv. De tudta és érezte annak szükségét, hogy az utókor számára erkölcsi példát kell örökül hagyni. Meg azért is, mert magyarnak tartotta magát, s szégyellte a primitív magyar provincializmus eme mucsai szobordöntögetését, amit egy volt “marxista esztéta”, jellemző módon a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója vezetett-irányított. Megmutatta, hogy lehet valaki magyar nem provinciális módon is.

Szalai Pali nagyon fog hiányozni, sőt máris hiányzik, nem elsősorban a legendás reggeli telefonjai miatt, de azért is nagyon(!), hanem mert önzetlensége, az ÜGY (neki valóban egész életére kiható ügye volt) iránti odaadása miatt, amely sokakat inspirált a rendszerrel szembeni humanista ellenállásra és a szegényekkel való szolidaritásra.

A szerzők Párizsban tartózkodtak az Európai Társadalmi Fórum idején, ahol 60 ezer küldöttel, ellentmondások sokaságával és széles néptömegek azon közös érzésével találkoztak, hogy a fórumnak radikális változáson kell keresztülmennie.

Oscar Reyes és Stuart Hodkinson novemberben Párizsban jártak az Európai Szociális Fórumon, ahol 60 000 delegálttal találkoztak, sok vitával, és azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy a fórumnak radikális változásokra van szüksége.

 

Alig lehetett mozdulni az antiimperialistáktól novemberben a Boulevard Lénine-en, a Boulevard de la Commune pedig az antikapitalisták átjáróháza lett. Az idén ugyanis Párizs adott otthont az Európai Szociális Fórumnak (ESZF). A város külterületein fekvő “vörös zóna” kitett magáért, hogy megfeleljen a neve keltette elvárásoknak. A feltűnően régi vágású felvonulások miatt időnként nagyon távolinak látszott a szociális fórum mozgalmának beígért “új” politikája.

Az első benyomások sokszor megtévesztők. Bobigny 1989 előtti utcanevei egy másik kort idézhettek, a kommunisták irányította külváros promóciós anyaga azonban a “részvételen alapuló” költségvetés-készítéssel és várostervezéssel volt tele. Saint-Denis-ben a francia “helyi társadalmi fórum” háromnapos programjára ellátogatva (amit a Fórum szervezői furcsamód marginalizáltak), az ember megtanulhatta, hogy is találkozik ma rendszeresen mintegy 150 társadalmi fórum Franciaország-szerte, összehozva kampánycsoportokat, bevándorlómozgalmakat és a “régi politikában” csalódott helyi lakosokat, hogy megvitassák a privatizáció, a környezetrombolás és a rasszista bevándorlópolitika gyakorlatias, ugyanakkor radikális alternatíváit.

Az innovativitás és archaizmus e magával ragadó egyvelege jellemzi az egész ESZF-et is. Az ESZF-et, az évente megtartott Szociális Világfórum (SZVF) e regionális nyúlványát egy nem pártjellegű, szabad találkozási helynek álmodták meg, hogy az “a közös gondolkodásnak, a gondolatok demokratikus vitájának, javaslatok megfogalmazásának, tapasztalatok szabad cseréjének és a hatékony tettek érdekében való összekapcsolódásnak” nyílt találkozóhelye legyen. “A civil társadalom olyan csoportjainak és szervezeteinek találkozója, amelyek szemben állnak a neoliberalizmussal, a tőke világuralmával és az imperializmus minden formájával, és elkötelezettek egy emberközpontú társadalom létrehozásáért.” Ezek a SZVF Elvi Chartájának szavai.¹

Körülbelül 300 francia társadalmi mozgalom, civil szervezet (NGO) és szakszervezet, valamint politikai pártok egy csoportja több mint egy évet töltött a párizsi fórum szervezésével. Egy nyílt, havi rendszerességű francia gyűlés hagyta jóvá a napi szervezési feladatokat végző tanács munkáját, amelyben nagyjából 30 önkéntes, illetve kisegítő dolgozott olyan szervezetektől, amelyeknek megvolt erre a forrása. Mindez az ESZF európai gyűlésével, egy informális döntéshozó struktúrával egyetértésben folyt, mely a földrész társadalmi erőinek küldötteiből és képviselőiből áll össze.

A folyamatot nagyrészt néhány erős baloldali szervezet tartotta kezében, mint a Francia Kommunista Párt és az ATTAC, amely nemzetközi kampányt folytat a globális pénzpiacok és pénzügyi intézmények reformjáért. Ez némi bizalmatlanságot és ellenséges érzelmeket keltett azokban a csoportokban, amelyek kizárva érezték magunkat – különösen a “hivatalos programból”. De a hatalommal bírókat általában ellenőrizni lehetett az ESZF aranyszabályát alkotó konszenzusos döntéshozatalon keresztül.

Párizst egyedül a helyszínek megválasztása miatt érték panaszok az önkéntesektől és küldöttektől, valamint a tolmácsoktól és a szervezőktől is. Firenzében minden egy helyszín köré szerveződött, ami megkönnyítette a mozgást és a váratlan problémák megoldását, érezhetőbb volt, hogy egy “Fórumon” vagyunk. De számos gyakorlati ok, valamint Párizs szocialista polgármesterének nyilvánvaló politikai manőverei miatt a Fórum a Saint-Denis-be szánt egyetlen helyszínről hamar négy, földrajzilag egymástól távol lévő helyre oszlott szét.

Ennek azonban előnyei is voltak. Ahogy az egyik szervező, Elizabeth Gautier, a Francia Kommunista Párt által alapított Espaces Marx nevű marxista kutatóhálózat igazgatónője állítja: “Az, hogy a fórum négy különböző önkormányzatban került megrendezésre, lehetővé tette számunkra, hogy megosszuk a pénzügyi kockázatot és a költségeket; illetve erősebb politikai alkupozíciót biztosított számunkra, hogy több forrást tudjunk kicsikarni az államtól. Másrészt a helyi önkormányzatok segítsége nélkül nem is tudtuk volna megcsinálni az ESZF-et.”

Gautier bizonyára azt érti ezen, hogy az effajta ESZF, miután olyan alternatív politikai terektől és rendezvényektől függ, melyek épp az általa kritizált politikai struktúrákra épülnek – az elköltött 4 millió euró túlnyomó része az államtól és a Francia Szocialista Párt jelentős adományából származott –, komolyan megkérdőjelezi, hogy miért és kiért is van az ESZF. A nagy-londoni önkormányzat körül szoruló politikai hurok legalábbis azt jelenti, hogy jövőre az ESZF-nek nem kell ilyen problémával szembenéznie, amikor az Egyesült Királyságba érkezik.

Elméletben az ESZF azért nyílik meg, hogy megvitassa a civil társadalom progresszív kezdeményezéseinek özönét, és bátorítsa újabbak tervezését. Laurent Vannini, az egyik francia szervező szerint “az ESZF célja, hogy nemzetközi hálózatot hozzon létre a civil társadalmi szervezetek között, hogy módot adjon arra, hogy egymás munkáját erősíthessék, valamint hogy erősítse a neoliberalizmusról közösen kialakított, bíráló megítélést”.

Az idei ESZF puszta mérete – a több mint 600 találkozón 60 000 küldött vett részt – nagy változatosságot sejtet, amit nem lehet egy közös értékelésre vagy programra redukálni. Ez egy merev, pártpolitikai szempontból korlátozó tényezőnek tűnhet, de épp azt mutatja, hogy az ESZF-et nem szabad és nem is lehet bezárni az újonnan felbukkanó politikai témák, követelések, változást sürgető szereplők előtt.

Bizonyára nagyobb pluralizmus jellemezte az idei ESZF-et, mint a firenzei eseményt 2002-ben. Bár Irak visszatérő téma volt az 55 előadás, 250 szeminárium és a 200-nál is több workshop többségében, bizonyosan nem vált azonban dominánssá. Elizabeth Gautier ezt így magyarázza: “Ki akartuk bővíteni a felmerülő témákat és növelni a részvételt, különösen a szakszervezetek, az Európai Alkotmány, a nők, a bevándorlók és a Maghreb országok kérdéseit illetően.”

Az ESZF hivatalos megnyitása előtti napra egy európai gyűlést szerveztek a nők jogaiért. A nagyobb előadásokon Firenzéhez képest Párizsban jelentősen javult a nemek közti egyensúly. Ez a kedvező arány azonban a kisebb szemináriumok és workshopok többségében már nem jött létre.

A bevándorló és moszlim aktivisták tapasztalata hasonlóan változatos volt. A Just Peace nevében Naima Bouteldja a következőket mondta: “A bevándorlók és moszlimok csoportjai jelentős energiát fektettek a döntéshozó folyamatba, és viszonzásul most először érezhettük, hogy láthatók és hallhatók vagyunk a társadalmi fórumon. A másokkal folytatott párbeszédeink azonban soha nem tudták áttörni a mi moszlim hitünket és politikánkat érintő mély, a rasszizmus határait súroló gyanakvás falát, amely intézményesült a francia társadalomban és a francia baloldal nagy részében.”

Ezenkívül rémes körülmények fogadták a mozgássérülteket is.

Az efféle hiányosságok miatt a résztvevők joggal bírálhatták az idei fórumot. De nem szabad lebecsülni az eredményeket sem. Pascale Ader a francia kistermelők Paraszt Konföderációja részéről – mely 40 000 adag ételt osztott szét sátraiban Párizs-szerte – azt magyarázta, hogy bár szervezete globálisan már szoros kapcsolatban van más parasztmozgalmakkal a Via Campesina nemzetközi hálózatán keresztül, az ESZF “segítséget nyújtott, hogy a politikai érdekeken túllépve szövetséget építsenek ki a fogyasztókkal és tradicionálisabb szakszervezetekkel az élelmiszer felsőbbségéért folytatott küzdelemben”. Ader hajszálpontosan mutat rá a fórum egyik legértékesebb vonására: a küldötteknek lehetősége van kapcsolatokat építeni vezetők és szakértők közvetítése nélkül.

De az egyszerű küldöttek számára sokszor korlátozott volt a hálózatépítés lehetősége Párizs hivatalos helyszínein belül. Masha, egy svájci környezetvédő, csalódottságának adott hangot amiatt, hogy háttérbe szorult a mozgalom néhány innovatívabb szervezeti gyakorlata. “A hálózati munka olyan »szervezet nélküli« szervezetek alakítását kellene, hogy jelentse, melyek részvételen alapuló vitákon és decentralizált cselekvésen, nem pedig önjelölt vezetők társalgásain keresztül kapcsolódnak össze.”

Lehetetlen felmérni az ESZF átfogó hatását. Gyakorlati szempontból a legközvetlenebb eredmény 1000 levelezőlista felvirágzása. Ezek a megbeszélések viszont új nemzetközi mozgalmi hálózatokat fognak elindítani, valamint meg fogják szilárdítani a már létezőket. Ezt jelenti az, hogy az ESZF egy tér, nem pedig “a hatalom színhelye”. A fórum társadalmilag horizontális, és képtelenség bármikor is teljes ellenőrzés alá vonni.

Ahogy az ESZF Londonba érkezik 2004-ben, a Párizsban és Párizs előtt született demokratikus energia és kreativitás biztosítani fogja, hogy senki se kaparinthasson meg semmiféle Boulevard Lénine-t. Az ESZF és az őt szülő, globális igazságosságért küzdő mozgalom újdonságát a mélyen gyökerező pluralizmus jelenti – az a gondolat, hogy a globális kapitalizmus felett csak úgy lehet győzelmet aratni, ha felismerjük és elismerjük a konkrét küzdelmek sajátosságát és önállóságát. “Lehet más a világ”, ahogy a zapatisták mondják, de jövőre Londonban egy kevésbé ismert szólásuknak kell szemünk előtt lebegnie: “egy nem, sok igen”.

 

(Fordította: Varsányi Kornél)

 

A cikk a Red Pepper c. londoni folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzet

¹ A Charta magyar szövegében az idézett rész utolsó tagmondatai a fentitől eltérően így hangzanak: “amelyek az emberiségen belüli, valamint az emberiség és a Földanya közötti igazságos kapcsolatok elkötelezettjei” (a ford. megjegyzése).

Ki az igazi szerzője azoknak az informatikai szerzeményeknek, amelyek sok szempontból olyanok, mint a folklór: közösségi alkotások, amelyek felhasználásával alakulnak ki kereskedelmi szoftvereik. Fontos problémáról van szó, amit kétféle filozófia mentén lehet kezelni. A szerző politikai gazdaságtani érvekkel támadja, hogy a copyright a szerzői jogokat elidegeníthetetlen személyiségi jogokból de facto elidegeníthető tulajondonjogokká változtatja.

Az informatikai forradalom két filozófiája¹

 

Ha az operációs rendszerek légitársaságok lennének:

A Flyer Windows utasai egy elegáns irodában szerződést írnának alá, amely szerint minden jog a fuvarozót illeti, és minden felelősség az utasra hárul. Ezután bekötött szemmel egy repülőgép fedélzetére vinnék őket, ahol a csodálatosan berendezett szalonban leülve minden utas az előtte levő ülésre szerelve egy három nyomógombos táblát találna:

 

Akar Ön repülni?

O Igen    O Nem    O Mégsem

 

A Linux Air Lines lelkes utasai egy fiatal finn fiú (Linus) vezetésével kivonulnának a kifutópálya betonjára, és elkezdenének egy repülőgépet építeni.

(az Internet-folklórból)

 

Bevezetés

 

A XX. század nyolcvanas éveiben megindult informatikai forradalom hőskorát két jelenség határozta meg: a “Szilícium-völgy” sufnijaiban mikroszámítógépeket barkácsoló kamaszok és a Pentagon által használhatatlannak ítélt TCP/IP protokoll felhasználásával kiépülő egyetemközi hálózat, az Internet. Az eltelt mintegy húsz év alatt a sufnikból informatikai óriásvállalatok nőttek ki, az Internet pedig az egész világot behálózó új életformává terebélyesedett.

Az óriásvállalatok profilja a hardverről áttevődött a szoftver felé – a hajdani kék óriás, az IBM lassan eltörpül a keblein nevelgetett Microsoft mellett. Amíg azonban a hardver végső soron csupán egy újfajta áru a hagyományos áruk széles palettáján (közgazdaságtani szempontból nincs lényeges különbség egy gépkocsi vagy egy tv, illetve egy asztali számítógép között), addig a szoftver egy merőben új típusú áru, aminek árujellege erősen kétségbe vonható.

A szoftver sajátos jellege két merőben ellentétes filozófiát hozott létre, amelyek két szervezetben intézményesültek.

Az egyik filozófia kiterjesztette a szerzői jog (copyright) amúgy is vitatható fogalmát a szoftverekre, és az így mesterségesen megerősített árujelleget a legkeményebb kereskedelmi, jogi és hatalmi eszközökkel védi, természetesen a szoftverfejlesztő és -forgalmazó társaságok profitját maximalizálandó. Ennek a filozófiának a jegyében alakították meg az amúgy egymást felfaló szoftveróriások (Microsoft, Adobe, Borland, Corel, Lotus, IBM stb.) az Üzleti Szoftver Egyesülést (Business Software Alliance – BSA), amely egyedülálló módon elérte, hogy több ország – köztük Magyarország – rendőrsége önálló ügyosztályt hozzon létre az ő sajátos érdekeik büntetőjogi védelmére.

A másik filozófia, a nyílt kódú programrendszerek filozófiája, amely a szoftvert egyrészt a hardverárut valóban értékessé tevő közegnek (a gyümölcsöt érlelő napfényhez hasonlóan), másrészt az új Internet-kultúra legkreatívabb tevékenységei tárgyának tekinti, s mint ilyent kivonná a “kufárkodás” hatóköréből. Lelkes programozók hozták létre a GNU-projektet (aminek nevéről illik tudni, hogy a “GNU Nem Unix” rekurzív kifejezés rövidítése), a hozzá kiválóan illeszkedő Linux operációs rendszert és a mindezt támogató Szabad Szoftver Alapítványt (Free Software Foundation – FSF).

A közelmúltban Hannoverben, a CEBIT-en jártam. A “legnépszerűbb operációs rendszer” géplefagyásain kajánul mosolygó Linux-pingvin itt is, ott is feltűnt a kiállítóstandok között, jelezve, hogy a két filozófia gigászi küzdelme megkezdődött.

Az alábbiakban a két filozófiát, a két szervezetet hasonlítom össze, nem titkolva szimpátiám irányát.

 

A szellemi termékek szerzői jogainak politikai gazdaságtanáról²

 

1) A szellemi termékekhez eredetileg személyiségi jogok tartoznak:

• Ezt a terméket Én alkottam;
• ezt a terméket Én olyanra alkottam, amilyenre Én akartam;
• ez a termék tehát az Én személyiségem tükre.

Következésképpen senkinek nincs joga

• azt állítani, hogy a terméket nem Én, hanem Ő alkotta;
• úgy megváltoztatni a terméket, hogy a mindenkori felhasználónak ne legyen tudomása arról, a változtatás nem Éntőlem, hanem Őtőle származik;
• vagyis nincs joga az Én személyiségemet tükröző termékről azt állítani, hogy az az Ő személyiségét tükrözi, és ugyancsak nincs joga az Ő általa eltorzított alkotást az Én személyiségem tükreként bemutatni.

 

2) A szellemi termékek piacosítása e személyiségi jogokat

• de facto tulajdonjogokká változtatja (copyright ©);
• ezáltal de facto megszünteti azok személyiségi jogi jellegét.

Ugyanis a személyiségi és a tulajdonjog között az a döntő különbség, hogy az előző az ember elidegeníthetetlen joga, azt senki, még ő maga sem idegenítheti el tőle, míg az utóbbinak éppen az elidegeníthetőség ad értelmet.

Gondoljunk csak a föld magántulajdonára! A föld évezredekig nem képezte magántulajdon tárgyát, még akkor sem, amikor segítségével idegen munka felett uralkodtak (ez az uralom – amely a munkavégző személy feletti erőszakos uralom – természeténél fogva különbözik a magántulajdon lényegét jelentő idegen munka feletti uralomtól – amely a személy munkavégző képessége feletti megvásárolt uralom). Viszont a piacgazdaság (kevésbé eufemisztikusan: a kapitalizmus) megerősödésének és uralkodóvá válásának elengedhetetlen előfeltétele volt a föld modern magántulajdonának megteremtése és ezzel elidegeníthetővé tétele. Ezt a Tudorok korában a Lordok Parlamentje – ösztönösen – ugyanolyan jól érzékelte, mint – tudatosan – Széchenyi. A hűbérurak az ősiség törvénye mellett is sajátjukként kezelték a földet, amíg fő céljuk nem az elidegenítés volt. Csupán és kizárólag az elidegenítés végett kellett formálisan is magántulajdonba venni a földet.

Nincs ez másként a szellemi javak esetében sem – annál is inkább, mert a földhöz hasonlóan a szellemi javak sem tekinthetők a szó szoros közgazdaságtani értelmében terméknek.

Amikor valakinek szükséglete támad egy probléma megoldására, és ehhez szellemi alkotó tevékenységre van szüksége (verssel szeretné köszönteni valamely szeretett hozzátartozóját, alkalmassá kívánja tenni számítógépét egy konkrét feladat megoldására, vagy bármi más), akkor többféle lehetősége van:

1. megkeresi a probléma megoldását a nyilvános információs bázisokban (könyvtár, Internet, stb.);
2. megoldja a problémát saját maga (verset ír, programoz stb.)
3. megbíz egy szakembert (költőt, programozót stb.) a probléma megoldásával.

Tekintsünk el az 1. megoldásban rejtőző 2. vagy 3. típusú mozzanattól (hogy tudniillik a forráskutatás maga is szellemi tevékenység, amelyet magunknak kell elvégezni, vagy mást kell megbízunk vele). Ezzel a megszorítással kimondható, hogy az 1. megoldás természeténél fogva ingyenes, a 2. megoldásnak implicit, a 3. megoldásnak explicit költsége van. Ez a költség azért vállalható, mert létező és valós szükséglet kielégítéséről van szó. De ez a költség semmiféleképpen nem indokolja az 1. megoldás ingyenességének megszüntetését. Ugyanis a 2. és 3. megoldás után a szellemi termék – éppen azért, mert nem termék a szó hagyományos közgazdaságtani értelmében – a szükséglet kielégítésének folyamatában nem semmisül meg, nem fogyasztódik el (akárcsak a föld mint szűkös erőforrás a termelési folyamatban). Ha a nyilvánosság elé eresztik, akkor azt bárki használhatja – senkinek nem kell újabb erőfeszítést tennie érte, de éppen ezért nem is válhatna újabb jövedelem forrásává sem.

Azonnal el kell hárítani egy ellenvetést. Abból, hogy e “termékekkel” ismét ki lehet elégíteni a “termék” születését kiváltóhoz hasonló szükségletet, semmiképpen nem következik, hogy fizetni kell érte – mint ahogy az sem következik belőle, hogy már az első esetben is ingyenesnek kellett volna lennie. Szerencsére a legtökéletesebb piacgazdaságban is vannak szükségletek, amelyek kielégítéséért nem kell fizetni (például a lélegzés szükséglete – isten óvjon minket egy olyan világtól, ahol a lélegzetvételért is fizetni kell –; persze éppen egy ilyen világ lehetőségének rémálma veti fel élesen az általunk tárgyalt problémát). Akár a munkaérték-elmélet, akár a marginalista értékelmélet talaján állunk, a már megtermelt és felhasznált szellemi termék értékjellege ellentmond az érték deklarált tartalmának: nem testesül meg benne többet társadalmilag szükséges munka, és nem szűkösen áll rendelkezésre. Piacosítása tehát csak monopolizálása útján lehetséges (akárcsak a földé). A monopolizáláshoz vezető út első és legfontosabb lépése a szellemi alkotásokhoz fűződő személyiségi jogok tulajdonjoggá változtatása. Ezzel a fenti jogok helyébe a tulajdonjog ismert elemei lépnek:

• A termék az Enyém és senki másé – a birtoklás joga;
• a termék felhasználásáról kizárólag Én döntök, vagy az, akit erre Én felhatalmazok – a rendelkezés joga;
• A termék által szerezhető hasznok kizárólag Engem illetnek, vagy azt, akinek azokat Én átengedem – a használat joga.

Következésképpen senkinek nincs joga

• a terméket birtokolni Rajtam kívül – aki azt állítja, hogy a termék az övé, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék felhasználásáról az Én engedélyem nélkül rendelkezni – aki az Én engedélyem nélkül dönt arról, mire használhatja és mire nem (például kölcsön adja) a terméket, az jogsértő, esetleg bűnöző;
• a termék hasznait az Én engedélyem nélkül használni – aki engedélyem nélkül élvezi a termék bármely hasznát (például, a termékben felhasznált bármilyen ötletet, megoldást egy másik termék előállításához használja fel, egyáltalán tanulmányozni meri a termék belső szerkezetét), az jogsértő, esetleg bűnöző.

Ennek a formaváltozásnak a legfontosabb tartalmi eleme, hogy amíg a személyiségi jogok elidegeníthetetlenek, addig a tulajdonjogok elidegeníthetők. A rendelkezés és a használat joga bérbe adható, átruházható, a birtoklás joga eladható, elajándékozható. Ebből az ellentétből következik, hogy a tulajdonjogokká változtatás szükségszerűen megszünteti a személyiségi jogokat – a kettő egymást kizárja, hiszen egy “termékhez” fűződő jogok nem lehetnek egyszerre elidegeníthetetlenek és elidegeníthetőek.

Ezt az elméleti tételt természetesen látszólag a tételes jog felülbírálhatja. Például a 1999. évi LXXVI. Törvény a szerzői jogról megkísérli a lehetetlent, hogy e két ellentmondó vonatkozást összeegyeztesse. Az eredmény a törvény személyiségi jogokat védő passzusainak szankcionálatlansága, ami miatt e passzusokat nem veszik komolyan, lépten-nyomon megsértik. A hivatkozott törvényt az MS Word program valódi szerzőinek meg nem nevezése³ ugyanúgy sérti, mint a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katona alakjának az eltávolítása⁴ .

Viszonylag új fejlemény a tulajdonjoggá változtatott szerzői jogok védelmének kiemelése a polgári törvénykönyvből és beemelése a BTK-ba, a szerzői jogok megsértésnek kriminalizálása:

BTK 329/A. §

(1) Aki az irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotás szerzőjének a művén, előadóművésznek az előadó-művészi teljesítményén, hangfelvétel előállítójának a hangfelvételén, rádió- vagy televízió-szervezetnek a műsorán, illetőleg film vagy adatbázis előállítójának a teljesítményén fennálló jogát haszonszerzés végett vagy vagyoni hátrányt okozva megsérti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését

a) jelentős vagyoni hátrányt okozva,
b) üzletszerűen követik el.

(3) A büntetés

a) öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen nagy vagyoni hátrányt,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen jelentős vagyoni hátrányt okozva követik el.

(4) Aki a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését vagyoni hátrányt okozva gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

Mint látjuk, büntetőjogi szankciókat kizárólag a vagyoni természetű, tehát tulajdonjogokhoz rendeltek.

E törvényi hellyel kapcsolatban meglehetősen érdekes probléma az úgynevezett “szoftverlopás”, a szoftverek lemásolásának problémája (persze valahol ugyanezek a problémák mindenféle szellemi termék esetén felmerülnek). Ha a lemásolt szoftvert a másoló vagyoni ellenszolgáltatásért árusítja, akkor – legalábbis a törvény logikája szerint – nyilvánvalóan elköveti a fenti paragrafusban leírt tényálladékot, ám ha ingyen másolja magának vagy bárki másnak, akkor a fenti paragrafust a bíróság csak egy semmivel alá nem támasztható fikció tényként való elfogadásával alkalmazhatja. Nevezetesen fel kell tételeznie, hogy a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna.

Ezen az alapon bármelyik cukrász bármelyik süteményt sütő háziasszony ellen legalábbis kártérítési pert indíthatna, és e pert a fenti logika szerint meg kellene nyernie, mert ha a háziasszony nem sütött volna süteményt, akkor a cukrásznál vásárolt volna süteményt, tehát a süteménysütéssel neki, a cukrásznak vagyoni hátrányt okozott. Ad absurdum a fenti logika következetes alkalmazása a szabad versenyen alapuló piac lehetetlenségét is jelenti, mivel minden konkurens vagyoni hátrányt okoz minden versenytársának, hiszen a vevő, ha nem a konkurenciát választotta volna, akkor nálam vásárolt volna. Ez a fikció tehát nem más, mint a monopólium apológiája.

Már szinte hallom az ellenvetést: azért az nem ugyanaz, mert a háziasszony a maga süteményét süti, a szoftver tolvaj a más szellemi termékét másolja. Ez ismét egy téves fikció. Először is én fent igyekeztem nagyon pontosan megfogalmazni a jogalkalmazást megalapozó fikciót: “a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna”. A köztudatban – és félő, hogy ebbe bele kell érteni a jogalkalmazót is – a feltételezés úgy szól: “a másolat használója a szoftvert a másolat hiányában megvette volna”. Éppen ez a bökkenő, hogy nem a szoftvert (a szellemi terméket) adják el, mert az nem eladható. A termék köré épített monopólium realizálásáról van szó a felhasználói licenc formájában. A hasonlatban a szoftverlicenc analógja nem a sütemény, hanem annak “süteménysége”, azaz az a képessége, hogy az édesszájúak szükségleteit ki lehet vele elégíteni. Az érdekes módon általánosan elfogadott, hogy a “süteménység” nem a cukrászok (pláne nem egy cukrász) tulajdona, a “házság” nem az építési vállalkozók tulajdona és így tovább. A szellemi termékek esetében ez az elv nem érvényes. Ennek a felszíni oka, hogy a szellemi termék – bár mindig van anyagi hordozója – mégsem dologiasul. A sütemény nem azonos a “süteménységgel”, de a szoftver igenis azonos a “szoftverséggel” – éppen ellenkezőleg, az az adathordozó (floppy, CD stb.), amire másolták, az nem azonos a szoftverrel. Ebből azt az abszurd következtetést vonták le a műszaki kérdésekben nem túl kompetens jogalkotók, hogy már az is bűncselekmény, ha a szoftver “illegálisan” a számítógép operatív memóriájában van (amely memória tartalma a gép kikapcsolásakor automatikusan törlődik). Természetesen az ő logikájuk szerint ez teljesen helyénvaló, a gondolat abszurditása az egész hozzáállás abszurditását tükrözi csupán.

A dolognak az az igazi pikantériája, hogy amennyiben a jogalkalmazó eltekintene ennek a fikciónak a jogalapként való felhasználásától, akkor az egész paragrafus, sőt a szerzői jogokhoz kapcsolt vagyoni jogok egész rendszere értelmét vesztené. Hiszen ha a szellemi terméket bárki ellenszolgáltatás nélkül (de a személyiségi jogok teljes tiszteletben tartásával) birtokba vehetné, akkor a másolatok pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért való árusítása⁵ lehetetlenné válna, így a vagyoni hátrányokozás minden formája (az is, amit az előbb még nyilvánvalónak tartottunk) elesne. Aki ebben az esetben a szerzői jogdíjakat emlegetné, az ahhoz a viccbeli skóthoz válna hasonlatossá, aki felpofozta a megtakarításával büszkélkedő fiát, mert az pazarló módon nem egy taxi, hanem csak a villamos mellett futott.

Itt most nem mélyednék bele abba az egyébként igen fontos témába, hogy egy ilyen nehezen ellenőrizhető és félremagyarázható tényálladéknak mekkora a társadalmi veszélyessége, ami abban nyilvánul meg, hogy miután elvi képtelenség minden jogsértőt felelősségre vonni, a hatalom tetszése – és főleg érdekei – szerint dönti el, kivel szemben lép fel a törvény teljes szigorával, és kivel szemben nem.

Igencsak jellemző, hogy Magyarország (és valószínűleg más országok) jogrendje a szellemi termékekhez kapcsolt szerzői jogoknak csupán a vagyoni természetű megsértését kezeli a büntetőjog eszközével, a kapcsolódó személyiségi jogok ilyen védelemben nem részesülnek. Így nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. Törvény hibába taglalja hosszan de jure a szerzők személyiségi jogait, de facto a magyar jogrend is csupán tulajdonjogként kezeli a szerzői jogokat⁶ .

 

Copyright – Copyleft

 

A BSA szervezetét alkotó cégek meghatározóan támaszkodnak a szerzői jogokat tulajdonjogokként intézményesítő copyrightra (©). Elég egy ilyen cég akármelyik termékének névjegyét szemügyre venni, abban hemzsegnek a ©-utalások – miközben a termék valódi szerzőinek, a programozóknak a nevét nem tüntetik fel. A copyright célja a szerzői jogoknak mint vagyoni jogoknak az intézményes biztosítása.

Az FSF hosszas jogi mérlegelés eredményeképpen megalkotta a “copyleft”-et, ami formailag egy közönséges copyright, ám a tartalma egy olyan megfogalmazás, amely mindenkinek megadja a termék teljes tulajdonjogát (birtoklás, rendelkezés, használat), azzal az egy kikötéssel, hogy az új tulajdonos bárki másnak szintén köteles ezeket a jogokat megadni.

Mindennek az a jogi értelme, hogy senki az ellenszolgáltatás nélkül megszerzett vagyoni jogokat ne sajátíthassa ki, se a termékre, se a termék átalakításával nyert termékre ne alapíthasson valóságos (másokat kizáró) copyrightot.

A copyleft a jogi alapja a “GNU Általános Licenc”-nek, amely megszüntetve a hatálya alá tartozó szoftverek szerzői jogainak tulajdonjogi mivoltát, helyreállítja azok személyiségi jogi mivoltát: előírja, hogy a Licenc hatálya alá eső terméket teljes dokumentációval lássák el, amibe beletartozik a termék létrehozásában részt vevő valamennyi szerző és módosító nevének feltüntetése. Az Általános Licenc egyik legfontosabb sajátossága, hogy minden olyan programtermék, amely valamely, az Általános Licenc hatálya alá eső programtermékből származik, maga is az Általános Licenc hatálya alá esik.

 

Dealerek és disztribútorok

 

A BSA körébe tartozó vállalatok jogilag szigorúan védett termékeit bizományosaik, a dealerek terjesztik. A dealer olyan kereskedelmi vállalkozás, amely átveszi a termelőtől a becsomagolt terméket és forgalmazza azt. Maga a dealer gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá a termékhez, legfeljebb a helyi törvényi előírásoknak megfelelően átcsomagolja azt (például helyi nyelvű – fordításos – dokumentációt helyeznek el, amely sokszor igencsak silány minőségű). Sokszor a dealervállalkozás dolgozói még a legelemibb felhasználói tanácsadásra sem képesek. A vevők kifogásait, kéréseit jól-rosszul továbbítják a gyártó felé, aki általában a termék később megjelenő frissítő csomagjával, új verziójával válaszol – ha ezt válasznak lehet nevezni.

A dealerterjesztés egyik igen tipikus formája az OEM. Az OEM olyan programverziót jelent, amelyet csak új gépre vagy új merevlemezre lehet telepíteni, már meglévő korábbi verzió frissítésére nem alkalmas (az alkalmatlanságot sok esetben denaturáló szubrutinok okozzák, amelyeket ügyes crackerek viszonylag könnyen hatástalanítani tudnak). Az OEM, különösen az OEM operációs rendszer erősen sérti a versenyt, ezért például a Német Szövetségi Köztársaságban újabban be van tiltva.

Az FSF szabad szoftvereit bárki letöltheti az Internetről, lemásolhatja barátai példányát. Ilyen körülmények között a dealerkedés teljesen értelmetlen. Viszont a több százezernyi, az Interneten keringő szoftverek követése lényegében lehetetlen. Ennek a problémának a kezelésére lépnek színre a disztribútorok. A disztribútor kreatív programozó csapat, amely monitoringolja (állandó megfigyelés alatt tartja) az Internet szabadszoftver-lelőhelyeit, koncepciót dolgoz ki, és a koncepciójának megfelelő programokat begyűjti, adjusztálja (telepítő csomagokat készít, CD-re, DVD-re viszi stb.), esetenként az Általános Licenc által megkövetelt dokumentációkat egységes szerkezetbe foglalja, nyomtatott vagy elektronikus formában felhasználói, illetve rendszergazdai kézikönyvként mellékeli azt. A disztribútor tehát – ellentétben a dealerrel, aki szinte kizárólag a szerzői jogokat birtokló gyártónak nyújt szolgáltatást – a programok felhasználóinak valós és ezért értékes szolgáltatásokat nyújt, amelyekért akár anyagi ellenszolgáltatást is kérhet – ez általában nagyságrendekkel kisebb, mint egy védett szerzői jogú program ára. Maguk az Internetről begyűjtött programok – az Általános Licencnek megfelelően – ingyenesek, azokat a disztribútor köteles nyilvánossá tenni. Ezt minden disztribútor meg is teszi, bár érdekes, hogy a legtöbb disztribútor a disztribúció CD-inek azonnal “égethető”, úgynevezett image-eit is kiteszi a Netre, viszont van olyan disztribúció is, amelyik csak olyan ömlesztésben helyezi el a disztribúció állományait, hogy azok CD-re írása komoly nehézségekbe ütközik.

Ez utóbbi disztribútor már bizonyos BSA-szellemiséget csempész a dologba, hiszen eljárása némi monopolhelyzet kialakulásához vezethet. A probléma egyelőre nem vészes, hiszen a disztribúció vásárlói az Általános Licenc alapján bárkinek jogszerűen engedhetik át CD-iket másolás céljából. Némi veszélyt azonban rejt magában, hiszen a BSA egyik oszlopos tagja (személyiségi és szerzői jogok miatt nem nevezem meg, melyik) is úgy érte el igen kiterjedt pozícióit a szoftverpiacon, hogy a kezdetekben gyakorlatilag semmit nem tett a termékei másolhatatlanná tétele érdekében, az USA-ban megszokott copyright fenyegetőzésektől eltekintve – amikkel azonban folyamatosan jogi fenyegetést tartott fenn, és ezekre csak később kezdett el aktívan hivatkozni. Ennek a de facto megengedő magatartásnak az eredménye az lett, hogy míg a konkurens termékek forgalomban lévő példányainak nagy többsége “jogtiszta” volt, az érintett cég termékeinek viszont csak kis töredéke került “jogtisztán” forgalomba, addig ennek a “kis töredéknek” a tömege hamarosan a konkurens termékek “nagy többsége” tömegének a sokszorosa lett – cégünk meghódította a piacot. Amikor azután a cég már úgy érezte, hogy a piac “beetetése” sikeres volt, azaz konstatálta a szinte támadhatatlan majdnem monopol helyzetét, akkor a BSA alapító tagjaként háborút hirdetett azok ellen a “szoftvertolvajok” ellen, akiknek sikereit tulajdonképpen köszönhette. Mivel korábban is folyamatosan figyelmeztetett jogai megsértésének következményeire, ezért formálisan eljárása etikailag is támadhatatlannak tűnik. Persze a cég ellen lefolytatott többé-kevésbé elmarasztaló, ám lényegében mégis eredménytelen trösztellenes eljárások sokasága a cég etikai alapjait eléggé kétségessé teszi.

 

Munkamegosztás és kooperáció

 

A BSA-vállalatokat igen fejlett technikai és társadalmi munkamegosztás jellemzi. Technikailag a globalizált óriásvállalatok összetett programcsomagjaik egyes komponenseit más és más telephelyeiken, sokszor más és más országban fejlesztik ki. A (részben mesterségesen) rendkívüli méretekben felpörgetett verseny feltételei között ez sok esetben a komponensek kompatibilitásának rovására megy. Igen sajátosan kezelik az úgynevezett “korszerű minőségbiztosítási rendszereket” is: a feltárt hibák és hiányosságok javítását sokszor mint új verziót dobják piacra. E trükk egyik csúcsteljesítménye volt a 2000. év előtt mesterségesen felkorbácsolt Y2K hisztéria. Elképesztő mennyiségű, az esetek jelentős részében minden alapot nélkülöző közlemény jelent meg a Y2K lehetséges negatív következményeiről. A közleményeket hamarosan követni kezdte a Y2K probléma “kezelését” ígérő programok tömege – természetesen többnyire borsos áron. Mivel az egész Y2K probléma a szoftvercégek (elsősorban a COBOL-nyelvet kifejlesztő és piacra dobó cég) felelőtlenségéből származott (úgy gondolták, hogy a XX. század az idők végezetéig fog tartani, ezért elegendő lesz az évek számlálására két digit számjegy), kézenfekvő lett volna a probléma nyilvános vizsgálata és a megtalált megoldások ingyenes közzététele, a mégis bekövetkező esetleges anyagi károkért a felelősség kollektív vállalása a nagy szoftvercégek által. Ehelyett e cégek még kerestek is az általuk óriásira felfújt problémán. Az eladott Y2K-kezelő programok valós haszna megítélhetetlen, mivel senki nem tudhatja, milyen tényleges jelenségek következtek volna be, ha ezeket a programokat nem használják. A programok ugyanis – természetesen – jogvédett, tehát nem nyilvános kódolású termékek voltak, amelyek hatásmechanizmusát a vásárlók nem ismerhették, s a dolog természetéből következőleg e programokat még csak ki sem próbálhatták.

A technikai munkamegosztásnál lényegesen jelentősebb a társadalmi munkamegosztás. Az elsődleges társadalmi munkamegosztás a program fejlesztője és felhasználója között alakul ki. Mint mindig, itt is a technikai munkamegosztás fejlődött át társadalmivá. A számítástechnikai korszak hajnalán a számítógépet egy természetesnek tekinthető misztikum lengte körül. A számítógép a mindennapi élettől elidegenedett tudomány teljesítménye volt, amellyel a mindennapi élettől elidegenedett feladatokat (atombomba, nemzetgazdasági tervezés stb.) oldottak meg. E gépek fizikai valóságukban is impozáns jelenségek voltak termeket betöltő méretükkel, titokzatosan villogó irányítópultjaikkal, sejtelmesen zúgó háttértárolójukkal és vészjóslóan zakatoló telextermináljaikkal.

A 70-es évek végén kezdődött szilícium-völgyi sufniforradalom apró gépei, valamint Sir Clive Sinclair hóbortos szappanos dobozai puha gumibillentyűikkel bevitték e számítástechnikát a háztartásokba, a hivatali asztalokra, a diákszállások szobáiba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a számítástechnika mitikus aurája megszűnik, a komputer jól érthető, hasznos segítője lesz a mindennapi életnek.

A számításokba azonban hiba csúszott. Amikor a háztartási számítógépek mellé adott vaskos felhasználói és programozói kézikönyveket kellett a felhasználóknak a kezükbe venni, és kiderült, hogy e könyvek áttanulmányozása nélkül a gépek hasznavehetetlenek, akkor a potenciális felhasználók köre kettészakadt. A megszállottságig lelkes rész belevetette magát a programozás rejtelmeibe, hatalmas amatőr mozgalmat indítva el, főleg a legifjabb korosztályok tagjaiból verbuválódva. A másik, kényelmesebb, tunyább rész részben hátat fordított az új technikának, részben a másik csapatnál alig kevésbé lelkesen szoftverfogyasztóvá vált – egy új, hatalmas iparág alapjait megteremtve ezzel. A kezdeti időkben a két réteg határmezsgyéjén, az úgynevezett számítástechnikai klubokban és kiállításokon (valójában inkább fesztiválokon) egy meglehetősen széles csapat működött, a szinte szenvedélybeteg programmásolók, -csereberélők csapata. Ezek nemigen különböztették meg a tehetséges amatőrök munkáit a profi termékektől (valljuk be őszintén – nem is nagyon lehetett), vad mindenevőkként gyűjtöttek be mindent, ami a kezük ügyébe került. A megszerzett programokat azután jó, ha egyszer kipróbálták, és azután elsüllyesztették a kazetta- és floppytároló dobozaik tömkelegében.

Mint említettem, egyes, szárnyaikat bontogató szoftvercégek meglehetősen nagy és sokszor kíméletlenül durva (adathordozót, gépet tönkretevő) technikai arzenált vonultattak fel e másoló, csereberélő klubok ellehetetlenítésére – igen gyakran nagyon eredményesen. (A dolog pikantériája, hogy az amatőrök kihívásként fogták fel a védelmek tervezését, illetve feltörését. Értéktelen “demó”-kat láttak el meglepően komoly másolás elleni védelemmel, hogy azután a mások hasonló termékeit élvezettel boncolják fel. Sajnos e folyamat egyik visszataszító mellékterméke lett a számítógépes vírusok “feltalálása”.) Ugyanakkor a fentebb említett BSA-alapító jó érzékkel látta meg e klubmozgalomban az igazi business körvonalait. Megérezte a számítógépes fogyasztói társadalom lehetőségét. Jött, látott és győzött. E cég és társai tevékenysége következtében a számítógépes amatőrmozgalom teret vesztett, a klubokat nem kellett betiltani, azok maguktól megszűntek, a fesztivál jellegű számítógépes találkozók helyét a fogyasztókat elkápráztató, hatalmas üzletkötések színteréül szolgáló monstre kiállítások (CEBIT és társai) foglalták el.

Az amatőrök minőségi programozással próbálták a tömegtermeléssé silányult szoftveriparral felvenni a versenyt – ennek a törekvésnek az eredménye lett az FSF, a GNU project és a Linux.

A másik oldal, miután a romantikus másoló-csereberélő klubokat elsorvasztotta, elérkezettnek látta az időt a szoftverszabadság kriminalizálására – létrehozták a BSA-t.

A BSA alapelve: mi szállítjuk az újabb és újabb szoftververziókat, a fogyasztók dolga ezek licencét (tehát nem a programot!) megvenni, használni. A szoftverek működésének belső titkaihoz semmi közük!

Míg a hőskor amatőrei az operatív memória és a háttértároló minden bitjéért, a gépidő minden ciklusáért küzdelmet folytattak, addig a mai szoftver- és hardvergyártók filozófiája az, hogy te, szoftveriparos, csinálj olyan programot, ami csak egy erősebb, több erőforrást igénybe vevő gépen fut, én, a hardveriparos majd egy olyan gépet csinálok, amin már csak az új programok tudnak futni, a régiek nem. Azaz: te csinálj nekem, én csinálok neked piacot.

Az eredmény: őrületes pazarlás az erőforrásokkal. A nyolcvanas évek kis ZX Spectrumja néhány ezerszer kevesebbet tudott, mint egy mai átlagos asztali gép vagy notebook, ám ez utóbbiak milliószor nagyobb erőforrásokat használnak fel. A Spectrum háttértárolója a 700–1400 KB kapacitású floppy, belső memóriája 80–256 KB – a mai gépek háttértárolói a 650–900 MB-os CD-k mellett mindinkább a 4-5 GB-os DVD-k, miközben a gépen belül a 128–514 és több MB kapacitású operatív memóriát 40–500 GB kapacitású merevlemezek egészítik ki. A Spectrum processzorának órajele 4 MHz, az új gépek 1000–2000 MHz-en “ketyegnek”. Persze mindezt mint a technika hatalmas fejlődését adják elő, de a tényleges teljesítménynövekedés nem teljesen igazolja ezt.

A nyílt forráskódú rendszerek lényege nem a munkamegosztás, hanem a kreatív kooperáció, amelynek alapja a világháló. A nyílt forráskódú programok (amatőr és professzionális) alkotói közösségekben jönnek létre, próbaverzióik rendszeresen megjelennek a világhálón, ahol a fejlesztésbe nemcsak más fejlesztő közösségek, hanem lelkes és bátor felhasználók is bekapcsolódnak speciális levelező listák segítségével. Jellemző, hogy a verziószámozás, amely a jogvédett programok esetében meglehetősen esetleges, és – mint fentebb utaltam rá – sok esetben csak a hibajavítások elkendőzésére szolgál, addig az FSF-szoftverek (különösen a Linux-kernel) verziószámozásai egy meghatározott logika mentén valós információkkal szolgálnak. Legendák keringenek arról, hogy egy oszlopos BSA-tag (azóta egy tagtársa lenyelte) fő termékének minden javítását új verzióként dobta piacra, és általában a páratlan számú verziók megbízhatóbbak, mint a páros számúak. Ez csupán ellenőrizhetetlen legenda. Ezzel szemben a Linux-kernel verziószámából valóban meg lehet állapítani, hogy az egy tesztelés alatt álló próbaverzió vagy egy stabil változat-e.

Mindennek következtében a felszínen úgy tűnik, hogy a jogvédett programok általában felhasználóbarátabbak, mint a nyílt forráskódúak⁷ . Valójában ez csak részben igaz. Ha a felhasználóbarátság alatt azt értjük, hogy a felhasználótól nem várják el a gép működési alapjainak ismeretét (valójában éppen az ellenkezőjét várják el, hogy tudniillik a felhasználónak fogalma se legyen arról, hogyan működik a gép és a rajta futó program), és mindenféle kényelmi “cafrangokkal”, “pávafarkakkal” szerelik fel a programot, akkor a BSA-szoftverek kétségtelenül felhasználóbarátabbak – egy jelentős felhasználói csoport szemében (a szerző ön­kritikusan beismeri, hogy gyakran ő is ebbe a táborba csúszik). A nyílt forráskódú programozók általában feladatorientáltan gondolkodnak – meg kell oldani egy problémát, a többi nem számít. Persze nem hagyható figyelmen kívül e programozók egészséges infantilizmusa sem, ami játékos ötletekkel gazdagítja ezeket a programokat is, valamint művészi késztetésüket a tökéletesre törekvésben. E tulajdonságokat éppen a szabad szoftver filozófiájának valódi szabadságeszménye szabadítja fel.

Mindamellett a fogyasztói szemléletű felhasználóknak rendelkezésére állnak a disztribútorok, akik igény szerint gondoskodnak a fenti értelmezésű felhasználóbarátságosságról is – ha megfizetik őket ezért. Ne feledjük el, a szoftver szabadsága R. Stallman szerint a kód ingyenességét jelenti, és nem a szolgáltatásokét.

Értelmezhető a felhasználóbarátságosság azonban másképpen is. Ha egy felhasználó elégedetlen az általa használt jogvédett (és tételezzük fel – jogtiszta) szoftver működésével, akkor ha sejti, mi a megoldás, úgy azt nincs joga kipróbálni – ehelyett javaslatot tehet a fejlesztő cégnek, aki, ha érdemesnek tartja, akkor megfogadja a tanácsot – esetleg még honorálja is azt –, majd kiterjeszti copyrightját e megoldásra is. Ha a felhasználónak sejtelme sincs róla, hogyan lehet az általa kifogásolt hibát kijavítani, akkor megírhatja észrevételét a fejlesztőnek, aki – ha úgy látja jónak – a következő verzióban kijavítja a hibát, sőt még az is előfordulhat, hogy javító csomagot tesz közzé – ha elég arcátlan, akkor nem csekély pénzért. Ezzel szemben a nyílt kódú program használója, ha ért hozzá, kijavíthatja a talált hibát. Ha nem ért hozzá, közzéteheti azt egy alkalmas levelezőlistán, internetes fórumon. Ha felkelti valakinek az érdeklődését, lehet, hogy hamarosan megjelenik a megoldás – természetesen az is az Általános Licenc követelményeinek megfelelő formában. Volt már rá példa, hogy egy közzétett problémára néhány napon belül több megoldás is publikálásra került. Egy ilyen probléma gyors megoldása azért is lehet kifizetődő, mert a programozónak ez szakmai reklámul szolgálhat, akár egy jó álláshoz is juttathatja.

Ha a témával senki sem akar önként foglalkozni, még mindig meg lehet vele bízni (természetesen pénzért!) egy programozót. Hiszen ismétlem: csak a kód ingyenes, a szolgáltatás nem (feltétlenül) az.

 

Mellékletek

 

“Tíz érv a jogtiszta szoftver használata mellett” (BSA)

“1. A jogtiszta szoftverhez széles körű támogatás jár a program fejlesztőitől. Ez a támogatás kiterjed a hibás programok garanciális cseréjére, a telefonon igénybe vehető forródrót-szolgálatra, valamint a szoftver hatékony felhasználására vonatkozó széles körű információra.”

Mindezek a szolgáltatások, megfelelő ellenszolgáltatásért igénybe vehetőek szabad szoftverek esetén is – lásd az FSF Szogáltatási alkönyvtárát.

“2. A jogtiszta szoftver újabb, továbbfejlesztett verzióihoz az eredeti ár töredékéért juthat hozzá.”

A szabad szoftver estében – akár ingyen.

“3. A jogtiszta szoftverrel megkapja a szoftver eredeti és teljes dokumentációját, amely egyre több szoftver esetében magyarra fordított szoftvert és kézikönyveket is jelent. Így a jogtiszta szoftvert sokkal hatékonyabban használhatja.”

Ez nem igaz. A felhasználó nem kapja meg a “nem publikált tulajdonságok” jegyzékét – ami valójában az ismertté vált, de még ki nem javított hibákat sorolja fel –, és főképpen nem kapja meg a forráskódokat. A szoftvercsomagban elhelyezett dokumentáció minősége sokszor erősen vitatható. Ha nem így lenne, akkor nem lenne jó üzlet e szoftverekhez kézikönyvjellegű könyveket írni és kiadni – márpedig jó üzlet, mint azt a könyvesboltok számítástechnikai részlegei mutatják.

“4. A jogtiszta szoftver tulajdonosaként részt vehet a szoftverfejlesztők által felkészített és hivatalosan kinevezett oktatóközpontok tanfolyamain. Ezeken a tanfolyamokon olyan oktatóktól tanulhat, akik az adott szoftver felhasználásának területén a legmagasabb szintű képzettséggel és gyakorlattal rendelkeznek.”

Lásd az 1.-hez fűzött megjegyzést.

“5. A jogtiszta szoftver az egyetlen igazi védelem a számítógépet fenyegető vírusok ellen. A számítógépvírusok helyrehozhatatlan kárt okozhatnak a számítógépében és a rajta tárolt, fáradságos munkával előállított adatállományokban.”

Ez sem igaz. A Microsoft alapprogramjai (Windows, Office, Explorer) szinte szabad utat engednek a dokumentumállományokkal terjesztett vírusok számára, és ezeknek semmi közük a jogtisztasághoz, annál több a titkolt forráskódokhoz. A forráskód eltitkolása a vírusfejlesztőket segíti (ezen eltorzult lelkű embereknek nem akadály a kód visszafejtésének tiltása), viszont rendkívül megnehezíti a védekezést. A BSA-csoport által támogatott operációs rendszerek hozzáférésjogosultság-kezelése nagyon rossz, de hatékony kezelés csak nyílt forráskód mellett lenne lehetséges. A nyílt forráskódú rendszerekben (GNU stb.) a vírusveszély minimális.

“6. A jogtiszta szoftver megvásárlásával elismeri a szoftver fejlesztőinek szerzői jogait. A szerzői jogról szóló törvény, amelyet az Európai Unió mellett Magyarország is elfogadott, egyben az Ön által előállított szellemi termékek szerzői jogait is védi, és megsértőivel szemben egyforma szigorral lép fel.”

A szerzői jog kiterjesztése a szoftverekre erősen vitatható jogi szempontból. Védelme csak durva rendőrállami eszközökkel lehetséges, és alkalmat ad a hatalommal való visszaélésre. Ráadásul e jogok nem is az igazi fejlesztőket illetik meg, hanem szellemi és gazdasági kizsákmányolóikat, a jogtulajdonos cégeket.

“7. A jogtiszta szoftverekből származó bevétel lehetővé teszi, hogy a szoftverfejlesztők többet áldozzanak a szoftverek továbbfejlesztésére. Ez az Ön számára a jövőben jobb és olcsóbb szoftvereket jelent.”

A gyakorlat nem ezt igazolja. Nem a programozók, hanem a BSA-csoport high-managerjei (Bill Gates and Co.) gazdagszanak. A programozói munka a perifériákra szorul (India, Közép-Kelet-Európa). Összehasonlítva egy Linux-disztribúció és egy vele nagyjából azonos használati értékű BSA-programokból álló csomag árát – a különbség elképesztő, több ezerszeres!

“8. A jogtiszta szoftverek megvásárlása egy egészséges szoftverpiacot teremt, amelyen a szoftver fejlesztői és terjesztői versenyeznek Önért mint vásárlóért. A jogtiszta szoftverek vásárlói számára ez hosszú távon a szoftverárak jelentős csökkenését jelenti.”

A tények az ellenkezőjét mutatják. Lásd az előző pont kommentárját.

“9. A jogtiszta szoftver megvásárlásával annak teljes jogú felhasználójává válik, és nem csak a nyilvánosság elől rejtőzködő másolójává.”

Ez sem igaz. A szoftver megvásárlásával a vásárló nem válik szabad rendelkezésű tulajdonossá, csupán egy nagyon egyoldalú licencszerződés kiszolgáltatottjává.

“10. Keressen meg egy szoftverforgalmazót, és vásárolja meg az Ön által használt szoftvereket, mert ezzel elkerülheti a szoftver jogosulatlan másolásából származó súlyos jogi, erkölcsi és anyagi következményeket.”

Ez persze nem érv, hanem reklámszlogen. Tartalmát illetően vesd össze az előző pontok kommentárjaival.

(A kommentárokat Dr. Nagy András, Budapest, Hungary készítette. Eredeti szellemi alkotásként ezek a kommentárok szerepelnek, a BSA szövegei csupán kiegészítő idézetek.)

 

A GNU-kiáltványból (Richard Stallman)

 

1. A GNU, ami azt jelenti, hogy a “GNU Nem Unix” egy olyan teljes szoftverrendszer neve, amit azért írok, hogy bárkinek, aki használni tudja, ingyen odaadhassam. Számos más önkéntes segít nekem. Időbeli, pénzbeli, program- és felszerelésbeli hozzájárulásokra is nagy szükség lenne.

2. Végiggondolva, az aranyszabály azt kívánja, hogyha én szeretek egy programot, akkor azt másokkal is meg kell osztanom, akik szintén szeretik. A szoftvereladók meg akarják osztani a felhasználókat, majd “leigázni” őket, azt akarják, hogy a felhasználók ne osszák meg a programokat másokkal.

3. A GNU nem public domain. Bárki módosíthatja és terjesztheti a GNU-t, de senki sem tilthatja meg a további terjesztést. Azaz szabadalmaztatott módosítások nem készülhetnek. Biztos akarok lenni abban, hogy a GNU összes verziója ingyenes marad.

4. Sok programozó nem örül a rendszerprogramok elüzletiesedésének. Ez lehetővé teszi, hogy több pénzt keressenek, de azt is megkívánja, hogy a más programozókat riválisnak és ne kollégának tekintsenek. A programozók közötti alapvető baráti ténykedés a programok megosztása; a jelenlegi piaci szerződések tipikusan megtiltják a programozóknak, hogy másokat barátnak tekintsenek. Aki szoftvert vesz, választania kell a barátság és törvény betartása között. Természetesen sokan úgy döntenek, hogy a barátság fontosabb. De azok, akik hisznek a törvényben, kellemetlen helyzetbe kerülnek, bármit is választanak. Cinikussá válnak, és azt gondolják, hogy a programozás csupán a pénzkeresés egyik módja. Ha inkább a GNU-n dolgozunk, mintsem szabadalmaztatott programokon, barátságosak lehetünk, és a törvényt is tiszteletben tartjuk. Továbbá, a GNU példaként szolgál és inspirál, ez egy zászló, ami arra ösztökél, hogy újra egyesülhessünk és megosztozzunk. A harmónia érzését adja ez meg, ami nem elérhető, ha nem szabad szoftvert használunk. A programozók felének, akikkel beszélek, ez a boldogság fontos és pénzzel nem helyettesíthető.

5. Miért lesz ez minden felhasználónak jó? Ha a GNU elkészül, mindenki úgy kaphat majd jó rendszerszoftvert, mint levegőt. Ez sokkal többet jelent annál, hogy mindenki megspórol egy Unix-engedélyt. Ez azt jelenti, hogy a sok pazarló rendszerprogramozási erőfeszítés elkerülhető lesz. Ezek az erőfeszítések a művészet fejlesztésére szolgálnak majd. A teljes rendszerforrások elérhetők lesznek mindenkinek. Ennek eredményeképpen, ha a felhasználónak változtatásokra van szüksége, azt mindig szabadon megteheti saját maga, vagy megfizethet más “ráérő” programozót vagy céget, hogy tegyék meg azokat neki. A felhasználók nem lesznek kitéve egy programozó vagy cég kényének-kedvének, amely a forrásokat birtokolja, és monopolhelyzetben van a változtatásokat illetően. Az iskolák egy sokkal inkább nevelő környezetet biztosítanak majd, arra bátorítva a “nebulókat” hogy tanulmányozzák, és fejlesszék a rendszerkódot.

A Harvard géptermében az az eljárás terjedt el, hogy olyan programot nem lehetett installálni, aminek a forrásai nem voltak nyilvánosan hozzáférhetők, és megtagadták bizonyos szoftverek installálását. Ez nagy benyomást tett rám.

Végezetül az, hogy ki birtokolja a rendszerszoftvert, és ki mire van, illetve nincs feljogosítva, elfelejthető. Azok a szerződések, amelyek miatt az emberek fizetnek a programhasználatért, beleértve a másolatok védelmét, hatalmas munkát rónak a társadalomra azáltal, hogy kényelmetlen eljárásokra van szükség ahhoz, hogy megállapítható legyen, mennyit kell az egyénnek fizetni értük. És mindenkit csak rendőrálla­mok kényszeríthetnek fizetésre. Tegyük fel, hogy egy űrállomáson, ahol a levegőt úgy kell drágán előállítani: ha minden lélegző literre fizetne, az fair lenne, de az, hogy egy mérőórás gázmaszkot kell éjjel-nappal viselni, nem elviselhető, még akkor sem, ha mindenki meg tudja fizetni a levegőt. A tv-kamerák meg mindenhol lesnék, hogy leveszed-e a maszkot, ez gyalázatos. Sokkal jobb, ha a levegőgyárat fejenként fizetik, és eldobják a maszkokat.

Hasonlóan a lélegzethez, egy programozónak természetes és hasznos, ha a program minden részét lemásolja. Ennek ingyenesnek is kellene lennie.

 

Néhány helyből visszautasítható kifogás a GNU céljait illetően:

“Senki nem használja majd, ha ingyenes, mert az azt jelenti, hogy nem kaphat segítséget.”

“Pénzt kell kérned a programért, hogy ki tudd fizetni azt, hogy legyen hozzá segítség/támogatás.”

Ha az emberek szívesebben fizetnének a GNU + szolgáltatásért, mint azért, hogy a GNU-t ingyen kapják szolgáltatás nélkül, akkor egy olyan cég, amely csak szolgáltatást nyújtana az ingyen GNU mellé, profitképes lenne.

Meg kell különböztetünk a támogatás két formáját, a valódi programozói munkát és a puszta kisegítést/kézenfogást. Ez előbbi olyan, ahol nem hagyatkozhatunk a szoftvereladóra. Ha a problémád nem jelentkezik sok embernél, a kereskedő azt fogja mondani, hogy menj a pokolba.

Ha a cégednek szüksége van megbízható támogatásra, akkor az egyetlen út, ha megvan az összes forrásod és eszközöd. Ekkor alkalmazhatsz egy ráérő embert, hogy oldja meg a problémát, így nincs szükséged arra, hogy bárki is megszánjon. A Unix ára a forrásokkal együtt ezt a legtöbb üzlet számára nem teszi lehetővé. A GNU-val ez egyszerű lesz. Persze meglehet, hogy nem lesz ráérő megfelelő személy, de ez a probléma már nem hárítható a terjesztői szerződésekre. A GNU nem oldja meg a világ összes gondját, csupán néhányat közülük.

A felhasználók másik csoportja az, amelyik nem tud semmit a gépekről, és segítő kezekre van szüksége, amelyek olyan dolgokat oldanak meg, amit maguk is könnyen meg tudnának oldani, csak nem tudják, hogyan.

Ilyen szolgáltatásokat olyan cégek biztosíthatnak, amelyek csak a “kézenfogást” és a “javítást” árulják. Ha az igaz, hogy a felhasználó inkább olyan termékre költi a pénzét, amihez szolgáltatás is jár, akkor olyan szolgáltatásra is költi majd, ahol a termék ingyenes. A szolgáltatók aztán árban és minőségben versenyeznének, és a felhasználó nem volna egy céghez kötve. Miközben a közülünk valók, akiknek nincs szükségük a szolgáltatásra, ingyen használhatnák a programot.

“Sok embert nem érhetsz el reklám nélkül, és hogy ezt kifizethesd, pénzt kell kérned a programért.”

“Ingyen programokat hülyeség reklámozni.”

Sok nagyon olcsó formája van a publikusságnak, ezek használhatók arra, hogy sok felhasználót informáljunk egy olyan dologról, mint a GNU. Persze az is igaz lehet, hogy több minigéphasználót érhetük el reklámmal. Ha ez valóban így van, akkor egy olyan üzletnek, ami azt a szolgáltatást reklámozza, hogy a GNU-t lemásolja egy bizonyos összegért, sikeresnek kell lennie annyira, hogy a reklámot és még többet kifizessen. Ezen az úton csak azok a felhasználók fizetnének, akik a reklám előnyeiből részesülnek is.

Másrészről, ha sok ember megkapja a barátaitól a GNU-t, és a fent említett cégek nem sikeresek, akkor ez azt mutatná, hogy a hirdetés nem volt igazán szükséges ahhoz, hogy a GNU terjedjen. Miért van az, hogy a szabad piac szószólói nem akarják, hogy a szabad piac dönthesse ezt el?

“A cégemnek egy bejegyzett operációs rendszerre van szüksége, hogy az élvonalba kerüljön.”

A GNU kiemeli az operációs rendszereket a verseny birodalmából. Nem lesz élvonal ezen a téren, de versenytársaid sem lesznek képesek eléd kerülni. Te és ők más téren fogtok versenyezni, és kölcsönösen jól jártok majd. Ha a te üzleted operációs rendszereket ad el, nem fogod szeretni a GNU-t, de ez neked kellemetlen. Ha mással foglalkozol, akkor a GNU megspórolja neked azt, hogy költséges operációsrendszer-fejlesztésekbe fogj. Azt szeretném látni, hogy a GNU fejlesztését gyártók és felhasználók ajándékokkal segítik, és így mindenkinek a költségei csökkennének.

“A programozók nem érdemelnek jutalmat kreativitásukért?”

Ha valami jutalmat érdemel, az a társadalmi közreműködés. A kreativitás lehet társadalmi közreműködés, de csak akkor, ha az eredményeket a társadalom ingyen használhatja. Ha a programozókat meg kell dicsérni a kreatív és újító programokért, akkor hasonló okokból meg kell büntetni őket, ha korlátozzák e programok használatát.

“Nem szabad a programozónak jutalmat kérni a kreativitásáért?”

Semmi rossz nincs abban, hogy azt akarjuk, hogy a munkáért fizessenek, vagy abban, hogy az egyén a maximális jövedelemre törekszik addig, amíg az egyén nem használ destruktív mértéket. De a mai mértékek destruktívak.

Azáltal pénzt kicsikarni a program felhasználóitól, hogy korlátozzuk a program használatát destruktív, mivel a korlátozások csökkentik a program felhasználásának gyakoriságát és módjait. Ez pedig csökkenti azt a vagyont, amelyet az emberiség a programtól szerezhet. Ha a korlátozás szándékos, akkor az ártalmas következmények szándékos destrukciónak nevezhetők!

Az ok, hogy a jó polgár nem destruktív annak érdekében, hogy gazdagabb legyen, az az, hogy ha mindenki így tenne, akkor mindannyian szegényebbek lennénk a kölcsönös destruktivitás miatt. Ez a kanti etika vagy az Arany Szabály. Mivel nem szeretem annak a következményeit, hogy mindenki információt rejteget, azt kell, hogy mondjam, ez rossz az egyén számára. Az a vágy, hogy valaki meg legyen jutalmazva kreativitásáért, nem ok arra, hogy a világot akár csak ennek a kreativitásnak a darabjától is megfossza.

“Nem fognak a programozók éhezni?”

Azt válaszolhatnám, hogy senkinek nem kell programozónak lennie. Sokunk nem tud úgy pénzt keresni, hogy az utcán állva grimaszokat vág. De nem is vagyunk rákényszerítve, hogy ezt tegyük, és éhezzünk. Mi valami mást teszünk.

Ez azonban egy rossz válasz, mert arra enged következtetni, hogy egy program tulajdonjoga nélkül a programozóknak egy fillért sem szabad fizetni. Feltehetőleg ez minden vagy semmi.

A valódi ok, hogy a programozók nem fognak éhezni, az az, hogy lehetőség lesz arra, hogy megfizessék őket programozás okán, de nem ennyire, mint most.

A másolás korlátozása nem az egyedüli üzlet a szoftverben. Ma ez a legáltalánosabb, mert ez hozza a legtöbb pénzt. Ha ezt megtiltanák, vagy a vevők megtagadnák, a szoftverüzlet más forrásokra alapozna, amiket ma még kevésbé használnak. Mindig rengeteg módja van egy üzlet megszervezésének.

Valószínűleg a programozás nem lesz annyira jól jövedelmező az új alapokon, mint ma. De ez nem érv a változtatás ellen. Az nem igazságtalanság, hogy az ügynökök annyit keresnek, amennyit. Ha a programozók is így tennének, az sem volna igazságtalanság. (Gyakorlatilag még többet keresnének.)

“Az embernek nincs joga, hogy irányíthassa, mire használják a kreativitását?”

“Az egyén gondolatainak az irányítása” valódi hatalmat ad az ember életének irányítására; és ezt általában arra használják, hogy az életét megnehezítsék. Akik a szellemi tulajdonjogokat alaposan (mint a jogászok) tanulmányozták, azt állítják, hogy nincs valódi jog a szellemi tulajdonra. Azok a feltételezett szellemi tulajdonjogok, amelyeket a kormány elismer, egyedi alkalmakkor lettek létrehozva, speciális célokkal.

Például, a szabadalmak azért jöttek létre, hogy az újítókat arra ösztönözzék, hogy újításaikról a részleteket is elárulják. Ennek célja a társadalom segítése volt, nem pedig az újítók segítése. Abban az időben a szabadalom 17 éves élete rövid volt a fejlődés sebességéhez viszonyítva. Mivel a szabadalom egy gyárosok közötti dolog, amiből a licencszszerződés költsége és az ennek megkötésével járó erőfeszítés kisebb, mint a termelés beindítása, a szabadalmak nem ártanak túl sokat. Általában nem gátolják a legtöbb szabadalmaztatott termékeket használót.

A copyright ötlete nem létezett a régi időkben, amikor a szerzők gyakran másolták más szerzők műveit. Ez a gyakorlat hasznos volt, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy sok szerző műve akár csak részben fennmaradt. A copyrightrendszer kifejezetten azért jött létre, hogy a szerzőség intézményét támogassa.

Abban a közegben, amelyre kitalálták, a könyvekre, amelyeket gazdaságosan csak nyomdában lehetett másolni, nem tett nagy kárt, és nem akadályozott sokakat a könyvek elolvasásában.

Az összes szellemi tulajdonjog csak engedély, amit a társadalom adott, mert helyesen vagy helytelenül azt gondolta, hogy az egész társadalom jól jár majd, ha ezeket az engedélyeket odaajándékozza. De bármely gyakorlati szituációban meg kell kérdeznünk, jól járunk-e mi azzal, hogy odaadunk egy ilyen engedélyt.

Milyen tevékenykedést engedünk meg ezáltal az egyénnek?

A programok esete nem hasonlítható a száz év előtti könyvekéhez. Az a tény, hogy a programok másolása a legkönnyebben szomszédról szomszédra másolás, az a tény, hogy a programforrás és a tárgy kódja különböző, és az a tény, hogy a programot inkább használják és nem olvassák vagy élvezik, olyan helyzetet eredményez, hogy az a személy, aki a “copyrightot” erőlteti, árt a társadalomnak mind anyagilag, mind pedig szellemileg; amit az egyénnek nem volna szabad megtennie – tekintet nélkül arra, hogy a törvény megengedi ezt neki vagy nem.

“A verseny jobbá teszi a dolgokat.”

A verseny egy mintája a futás: azzal, hogy megjutalmazzuk a győztest, arra bátorítunk mindenkit, hogy gyorsabban fusson. Ha a kapitalizmus valóban így működik, jó munkát végez, de azok, akik felteszik, hogy mindig így működik, tévednek. Ha a futók megfeledkeznek a díjról, és csak a győzelemre törekszenek, mindegy, hogy hogyan, lehet, hogy más stratégiákat találnak majd – mint pl. megtámadják a többi futót. Ha a futók ökölharcba kezdenek, mindannyian későn érnek célba.

A szabadalmaztatott és titkos programok a futók morális megfelelői. Szomorú ezt mondani, de az egyetlen döntőbíró, úgy tűnik, nem ellenzi a harcot; csupán megregulázgatja őket (“minden tíz méteren maximum egy ütés”). Valójában ki kellene állítania és megbüntetnie őket, már azért is, hogy egyáltalán harcolni próbálnak.

“Nem fog mindenki felhagyni a programozással anyagi ösztönzés nélkül?”

Valójában sok ember abszolút nem az anyagi ösztönzésért programozik. A programozásnak van egy ellenállhatatlan csodálatossága néhány ember számára, általában azok számára, akik amúgy is a legjobbak. Nincs hiány profi zenészekben sem, akik annak ellenére ezt művelik, hogy reményük sincs ilyen módon megélni.

De annak ellenére, hogy gyakran is kérdezik, ez a kérdés nem illik a szituációra. Az, hogy fizetnek a programozóknak, nem fog eltűnni, csupán kevesebbet kapnak majd. Azaz a helyes kérdés, hogy fognak-e kevesebbért programozni? Tapasztalataim azt mutatják, hogy fognak.

Tíz évvel ezelőtt a világ sok legjobb programozója az AI laborban dolgozott, kevesebb pénzért, mint amit bárhol máshol megkereshetett volna. Sokan nem anyagi elismerést kaptak: hírnevet és megbecsülést például. És a kreativitás amúgy is boldogít, ez önmaga jutalma.

A legtöbbjük elment, amikor kapott egy lehetőséget, hogy ugyanilyen érdekeset dolgozzon egy csomó pénzért.

Amit a tények mutatnak, az az, hogy az emberek más okokból programoznak, mint pusztán gazdagságért; de ha megvan annak az esélye, hogy sok pénzt is keressenek, jönnek és kérik majd a jó fizetést. A rosszul fizető cégek nem szerepelnek jól a versenyben a jól fizetők mellett, de nem kell, hogy túl rosszul járjanak, ha a jól fizetőket száműzik.

“Nagy szükségünk van a programozókra. Ha azt kérik, hogy ne segítsünk szomszédainkon, fejet kell hajtanunk.”

Sohasem vagy annyira reménytelen helyzetben, hogy egy ilyen kérést teljesítened kelljen. Emlékezz arra: milliókat a védelemre, de egy fillért se rablásra!

“A programozóknak meg kell élni valahogy.”

Rövid távon ez igaz. Habár rengeteg útja van annak, hogy a programozók megéljenek anélkül, hogy a program használatának jogát adnák el. Ez az út most a szokásos, mert a programozónak és az üzletembernek a legtöbb pénzt hozza, és nem azért, mert ez a megélhetés egyetlen útja. Könnyű más utakat találni, ha akarjuk azt. Itt van erre számos példa.

Az új gépet bevezető gyártó fizetni fog azért, hogy az operációs rendszert az új hardverre átvigyék. A tanítási, segítségnyújtási és karbantartási szolgáltatások szintén alkalmazhatnak programozókat. Az új ötletekkel rendelkező emberek terjeszthetnék a programot, mint free-ware-t, adományokat kérve az elégedett felhasználóktól, vagy segítséget árulnának. Találkoztam már olyan emberekkel, akik sikeresen dolgoznak így.

Hasonló igényű felhasználók csoportokat alakíthatnak, és szerződést köthetnek programozó cégekkel, amelyek olyan programot írnának, amit a csoport tagjai használni szeretnének.

Mindenfajta fejlesztés megalapozható egy szoftveradóval:

Tegyük fel, hogy mindenkinek, aki gépet vásárol, az ár egy adott x százalékát szoftveradóként kell befizetnie. A kormányzat ezt egy ügynökségnek adná, mint például az NSF (National Software Foundation), ami azt fejlesztésre költené. De ha a felhasználó adományoz szoftverfejlesztésre, akkor nem kell adót fizetnie, és hitelpontot kap. Így annak a projektnek adományozhat, amelyet ő választ, nem titkolva, hogy a majdani eredményeket használni tudja.

Egészen addig adakozhat, amíg annyi hitelpontja nincs, hogy nem kell adót fizetnie.

A teljes adóösszeget az adófizetők szavazása dönthetné el, amit az összes jövedelem arányában súlyoznának.

A következmények: A géphasználó közösség eltartja a szoftverfejlesztést. Ez a közösség dönti el, mekkora támogatás kell. Azok, akik el akarják dönteni, hogy melyik projektre költsék pénzüket, ezt szabadon megtehetik.

Az a hosszú távú törekvés, hogy a programok ingyenesek legyenek, egy lépést jelent a bőség világa felé, ahol senkinek sem kell majd nagyon keményen dolgozni a megélhetéséért. Az emberek annak szentelhetik magukat, ami örömöt okoz, mint pl. a programozás, miután a szükséges heti tízórás feladatokat, mint pl. a törvényhozás, családi tanács, robotjavítás és aszteroida-előrejelzés, elvégezték. Nem lesz majd szükség arra, hogy a megélhetéshez programozni kelljen.

Már most is nagyban csökkentettük a munka összes mennyiségét, amit a társadalomnak el kell végeznie az adott produktivitás mellett, de csak kevés vált ezek közül a munkás számára kellemes munkává, mert sok improduktív tevékenység szükséges a produktív tevékenység eléréséhez. Ennek fő oka a bürokrácia és a versenyellenes harc. A szabad szoftver nagyban csökkenteni fogja az ilyen haszontalan tevékenységeket a szoftvertermelésben. Meg kell ezt tennünk annak érdekében, hogy a technika eredményeinek és a produktivitásnak a felhasználásával kevesebbet kelljen dolgoznunk.

 

Az FSF

 

FSF – Free Software Foundation – a Szabad Szoftver Alapítvány, alapította Richard Stallman.

Az FSF a minden tiltástól és korlátozástól szabad szoftverek fejlesztésével és terjesztésével foglalkozik.

Az FSF jelentőssége abban áll, hogy az új információs termékek és eszközök minden fejlesztési munkája kizárólag társadalmi alapon folyik, olyan önkéntesek közreműködésével, akik a legkülönfélébb országokban élnek. Minden szükséges koordináció az Interneten történik. Ezért az FSF munkájába minden jelentkező bekapcsolódhat, bármelyik országban lakik is.

Az ilyen módon szervezett munka hatékonyságának bizonyítékai az FSF termékeinek kiváló minősége, közülük sok fejhosszal kiemelkedik kereskedelmi hasonmásaik közül, és a jövőbeni fejlesztések példájául szolgálhat.

Ha Ön magasan kvalifikált programozó, és úgy gondolja, hogy munkájával hasznot tud hozni az egész emberiség számára, akkor az Ön számára tér nyílik alkotói képességei megvalósítására új szoftvertermékek fejlesztésével az FSF égisze alatt. Ha Ön közre kíván működni az FSF munkájában, akkor vegye fel a kapcsolatot a koordinációs tanáccsal e-mail segítségével. Íme az e-mailcím: gnu@gnu.ai.mit.edu.

Az FSF a jövő szervezeteinek példája. Sikereivel bizonyítja: az egy cégnél vagy pláne az egy szobában összezárt munkának az ideje visszahozhatatlanul lejárt. A jövőben az emberek ott élhetnek, ahol nekik tetszik, például az erdőben egy tiszta vizű hegyi patak partján, vagy valamely óceániai atollon álló kunyhóban, és mindeközben kommunikálhatnak egymással – gyakrabban, mint mostanság kommunikálunk barátainkkal. Ön például már régen nem látta szüleit, barátait, volt osztálytársait, évfolyamtársait? Mit nem mond?! Ők mind a város másik végén élnek? Önnek néhány kilométer távolság gondot okoz, ám a jövőben a több tízezer kilométeres távolságok is felejthető apróságoknak fognak számítani.

És semmilyen túlzsúfolt, poros városok nem lesznek. A városok csak műemlékek gyanánt, történelmi/kulturális központok formájában maradnak fenn. A városokba csak némely esztéták fognak ellátogatni, akiket nem elégítenek ki a múzeumokban vagy utcákon tett virtuális séták, akik nem csupán látni, hallani és tapintani akarják a kulturális emlékeket, de be akarják szívni porukat is.

A hallható, látható és tapintható információ minősége ideális lesz. Éppen ezért az emberek ott élhetnek, ahol nekik jólesik, azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak, azokkal dolgozhatnak együtt, akikkel tetszik. Tanuljon Ön is új módon élni és dolgozni. Az FSF segíthet ebben Önnek.

Copyright © 1991 Free Software Foundation, Inc.

Copyright © perevod na russzkij jazik, Jufa, V. M., 1992

Copyright © Nem hiteles magyar fordítás az orosz fordítás alapján: Dr. Nagy András, 2002

Mindenkinek joga van, ha megkapja ezt a dokumentumot, szó szerinti másolatot készíteni róla és terjeszteni azzal a feltétellel, hogy a másolat megkapóját a terjesztő felruházza a továbbterjesztés jogával az ebben a közleményben kikötött feltételek mellett.

 

Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?

 

A Szabad Szoftver Alapítvány (FSF – Free Software Foundation) a számítógépes programok másolása, továbbterjesztése, analízise és módosítása elé állított korlátok leépítését szolgálja. Ezt a célt szabad szoftverek fejlesztésének és használatának az ösztönzésével valósítjuk meg a számítógép-használat minden területén. Konkrétan szólva, egy teljesen integrált programrendszert gyűjtünk össze GNU (GNU’s Not Unix – a GNU Nem Unix) elnevezéssel, amely mindinkább kompatibilissé válik majd a Unixszal. Némely jelentős része e rendszernek már működik, és mi most ezt terjesztjük.

A “szabad” kifejezés elnevezésünkben két konkrét szabadságra vonatkozik: először is a programok másolásának és barátaink, munkatársaink számára való átadásának a szabadságára, másfelől a programnak az Ön kívánsága szerinti módosításának szabadságára a teljes forráskódhoz való szabad hozzáférés alapján. Továbbmenve, Ön tanulmányozhatja e forráskódot és ellesheti, hogy hogyan íródnak az ilyen programok. Végül Ön lefordíthatja e forráskódot, miután kijavította és a már meglévőkhöz saját változtatásait elhelyezte benne.

Más szervezetek az általuk elérhető bármilyen szabad szoftver terjesztésével foglalkoznak. Ezzel szemben az FSF erőfeszítéseit egy új, a GNU-rendszer irányába mutató szabad szoftver fejlesztésére összpontosítja, hogy feleslegessé tegye eszközök befektetését magába a rendszerbe.

A GNU fejlesztése mellett az Alapnak van egy másodlagos funkciója is: a GNU-szoftverek számára szalagok (sic! – N. A. – valószínűleg “leiterjakab” az orosz fordításban) és nyomtatott kézikönyvek készítése, terjesztés és az adományok gyűjtése a GNU-fejlesztés támogatásához. Adómentességet élvezünk, ezért adományait leírhatja adóalapjából (az USA-ban – N. A.). Fejlesztési erőfeszítéseinket részben az adományokból, részben a terjesztés bevételeiből finanszírozzuk. Vegye észre, hogy a terjesztés bevételei kizárólag a terjesztési szolgáltatásra szorítkoznak. Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket (feltéve, hogy a barátja is így akarja).

Az Alap ezenkívül fenntartja a Szolgáltatási alkönyvtárt: ez azoknak az embereknek a jegyzéke, akik fizetős szolgáltatásokat nyújtanak a GNU-rendszer és programjai felhasználóinak. Az alkönyvtár a GNU-Emacs disztribúció /etc/SERVICE állományában található. E szolgáltatások alatt az új felhasználók kérdéseire adott válaszok, a programok installálása és átvitele egy újabb rendszerbe vagy ezekhez hasonlóak értendők. Vegye fel velünk a kapcsolatot, ha be szeretné jegyeztetni magát a listára, vagy szüksége lenne egy másolatra.

Miután létrehoztuk programjainkat, állandóan megújítjuk és tökéletesítjük azokat. Évente kettőtől húszig terjed programjaink új verzióinak a száma. Az új programok kifejlesztésével együtt ez igen sok időt igényel, ezért bármilyen adományt megfelelő forráskódok, dokumentációk, gépek, munkaráfordítások vagy pénz formájában mindig hálásan üdvözlünk.

Az Alap kuratóriumának tagjai: Richard Stallman, elnök; Robert J. Chessell, pénztáros; Gerald J. Sassman, Harold Aubelson és Leonard H. Tower Jr., kuratóriumi tagok.

 

Mi az a “copyleft”?

 

Az előző, “Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?” című fejezetben mi azt hangsúlyoztuk, hogy “Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket”. Pontosan mit is értünk ezen, és mivel garantáljuk, hogy ez az elv érvényben marad?

A programok szabaddá tételének legegyszerűbb útja – köztulajdonná kell azokat tenni. Ekkor azok az egyének, akik megkapják őket egy másik tulajdonostól, vele együtt maguk is birtokolhatják e programokat. Ám ez a rosszhiszemű egyéneknek lehetővé teszi, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak: például csak a lefordított programot árusítsák “ne adja át a szomszédjának” típusú licencfeltétellel. Ezzel, miközben ők élnek a szabad forráskód előnyeivel, ugyanakkor megfosztják attól a felhasználókat. Könnyen előfordulhat, hogy a felhasználók többsége így jutna hozzá a programokhoz, és ezzel célunk, hogy a programok minden felhasználó számára szabadak legyenek, alá lenne ásva.

Hogy ez ne történhessen meg, általában a GNU-programokat nem adjuk át köztulajdonba. Ehelyett azzal védjük meg, amit mi “copyleft”-nek nevezünk. A copyleft – törvényes eszköz, amely mindenkinek lehetővé teszi a program szabad másolását mindaddig, amíg a másolathoz jutó személyek egyben a másolat továbbterjesztésének, illetve megváltoztatásának szabadságát is megkapják (ami utóbbi egyet jelent azzal, hogy hozzáférést kell kapniuk a forráskódhoz). A szoftvercégek általában azért élnek a copyrighttal, hogy ezeket a szabadságokat megvonják; mostantól a szoftverek társtulajdonosai azért élnek a copylefttel, hogy ezeket a szabadságokat megőrizzék.

A GNU-project által használt copyleft egy copyrightközlés és a “GNU Általános Licence” kombinálásával jön létre. A copyrightközlés szokásos. Az Általános Licenc olyan másolási licenc, amely lényegében garantálja az általunk óhajtott szabadságoknak a meglétét, hogy azokkal bárki élhessen, és senki azokat bárkitől megtagadhassa. (Valójában ez a dokumentum egy többoldalas, meglehetősen bonyolult nyelvezetű jogi irat, amely – jogászunk állítása szerint – nélkülözhetetlen számunkra.) A licenc teljes szövegét tartalmazza az összes GNU-forráskód és több kézikönyv. Kérésére bárkinek megküldjük.

Felhívunk mindenkit, hogy programjaikat lássák el copylefttel, felhasználva az Általános Licencet; lényegében elegendő a program szövegében néhány mondatban utalni arra, hogy a licenc az adott programra érvényes. A Licenc mellékletében konkrét példák vannak az alkalmazására, ezért minden további részletet illetően e melléklethez utaljuk az érdeklődőket.

“Mivel a többi ember találmányai számunkra jelentős előnyökkel járnak, azért örömmel kell valamilyen találmánnyal szolgálnunk embertársainkat.”

Benjamin Franklin

(A mellékletek az Internetről kerültek letöltésre, illetve az onnan letöltött anyagok szerző általi fordításai vagy a szerző által kommentált változatai.)

 

© Dr. Nagy András, főiskolai tanár (BGF PSZF Kar, Közgazdaságtan tanszék)

Ezt az írást bárki publikálhatja, vagy más módon felhasználhatja e copyrightszöveg, a szerző neve, valamint a felhasználó által esetleg eszközölt változtatások pontos feltüntetésével, valamint azzal a kikötéssel, hogy e jogot a felhasználó is mindenki más számára biztosítja.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A cikk megírásához sok értékes gondolattal járult hozzá fiam, Nagy Dániel.

² Az alábbi fejtegetések nem a szerzői jogok körüli jogszabályok betűjének bírálatát tartalmazzák – lévén a szerző nem jogász. Itt, hogy úgy mondjam, a szerzői jog gyakorlatának szelleme a kritika tárgya. Nem a jogi felépítmény, hanem a gazdasági alap.

³ SZJT 12. § (1) A szerzőt megilleti a jog, hogy művén és a művére vonatkozó közleményen – a közlemény terjedelmétől és jellegétől függően – szerzőként feltüntessék. A szerzőt a mű részletének átvétele, idézése vagy ismertetése esetén is meg kell jelölni. A szerző a neve feltüntetéséhez való jogot a felhasználás jellegétől függően, ahhoz igazodó módon gyakorolhatja.

(Az “MS Word” a Microsoft bejegyzett védjegye. A “Microsoft” a Microsoft bejegyzett védjegye. Az “M”, az “S”, a “W”, az “o”, az “r”, a “d” a latin–angol–magyar ábécé betűi.)

⁴ SZJT 13. § A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

⁵ Nem a másolás mint szolgáltatás díjáról van szó!

⁶ Ha figyelmesen átböngésszük a PTK vonatkozó paragrafusait, azok is lényegében csak a vagyoni természetű jogok megsértését veszik komolyan:

PTK 84. §

(1) Akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:

a) követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;

b) követelheti a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

c) követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;

d) követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását;

e) kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint.

(2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.

(3) E szabályok irányadók akkor is, ha a jogsértés tilos reklám közzétételével történt.

PTK 85. §

(1) A személyhez fűződő jogokat – a (2) és a (3) bekezdésben foglalt kivételekkel – csak személyesen lehet érvényesíteni. A korlátozottan cselekvőképes személy a személyhez fűződő jogai védelmében maga is felléphet.

(2) A cselekvőképtelen személyhez fűződő jogok védelmében törvényes képviselője, az ismeretlen helyen távol levő személyhez fűződő jogok védelmében pedig hozzátartozója vagy gondnoka léphet fel.

(3) Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.

(4) Ha a jogsértést valószínűsítették, és a késedelem jóvá nem tehető kárral járhat, a bíróság ideiglenes intézkedést tehet; ennek során elrendelheti a jogsértés eszközének bírósági zár alá vételét is.

PTK 86. §

(1) A szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll.

(2) A védelmet – e törvény rendelkezésein kívül – az alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre a szerzői, az iparjogvédelmi (a szabadalmi, a védjegy-, eredet-megjelölés-, származásjelzés- és mintaoltalom), továbbá az újítói jog, valamint a hangfelvételek előállítóit védő jogszabályok határozzák meg.

(3) A törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről a külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még közkinccsé nem váltak.

(4) A személyeket védelem illeti meg a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. A védelmi idő kezdetét és tartamát jogszabály határozza meg.

PTK 87. §

(1) Akinek szellemi alkotáshoz fűződő jogát megsértik – a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül –, a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igényeket támaszthatja.

(2) A külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó szellemi alkotásokat és a személyek vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismereteit és tapasztalatait érintő védelem körében a jogosult azt is követelheti, hogy az eredményeit elsajátító vagy felhasználó személy részeltesse őt az elért vagyoni eredményben.

⁷ Lásd az írás mottóját.

Virtuális kerekasztal-beszélgetés a fórumon résztvett magyar küldöttekkel.

Résztvevők: Alpár Róbert, Benyik Mátyás, Farkas Péter, Szigeti Péter és Tanay Marcell. A szerkesztőséget Kállai R. Gábor képviseli.

 

A Szociális Fórum résztvevői komoly ígéretet tettek arra, hogy a hallottakról és tapasztaltakról tanulmányok, cikkek formájában is levonják következtetéseiket. Egy virtuális asztal körüli beszélgetés formájában addig is közreadjuk első benyomásaikat.

Szigeti Péter: Az új társadalmi mozgalmak új erőfeszítéseinek koncentrált formában történő megjelenése volt az az újabb ESZF-találkozó, amelyet a 2002-es firenzei, majd a tavalyi Párizs-Saint Denis-i után idén ősszel tartottak meg. A megnyitó után két napon keresztül hömpölygött a globalizáció kritikusi – hol alternatív, hol "anti-", hol anarchisztikus – álláspontokat képviselő embertömeg az Alexandre Palace-ban. Egyidejűleg kb. 10 ezer ember lehetett jelen a teremben, reggeltől estig 10-15 kisebb-nagyobb vitafórumot állítottak fel a néha ezres, néha több százas, néha 30-50 érdeklődőnek. A közeg részben mozgalmi, részben happening jellegű volt, a "kulturális tér" különsátrában léptek fel énekesek, táncosok, együttesek, performance-ok stb.

Benyik Mátyás: Londonban Európa és a világ más tájairól, mintegy 60 országból hozzávetőlegesen 20-25 ezren gyűltek össze a globalizáció káros következményeit ellenző aktivisták, elméleti szakemberek, reformisták, radikális és alternatív szervezetek, érdekvédelmi civil közösségek. Az autonóm tereken (a "Solidarity Village"-ben) sok zenével, kulturális programokkal, olcsó ételeket és ingyenes étkezést is biztosítva vitáztak és kerestek alternatívákat a jelenkori, immáron globálissá vált kapitalizmussal szemben. A demokrácia új formáit sürgették, a hálózatépítés hatékony lehetőségeit kutatták, koalíciókat hoztak létre, a nemzetközi civil összefogást és a szolidaritást hangsúlyozták minden szinten. Az eltérő nézetek ellenére együtt gondolkodtak közös akciókról is, amik a mozgalmak október 17-én megtartott közgyűlésén előterjesztett felhívásban öltöttek testet. Legfontosabbak: az állandósult háborúk elleni demonstrációk, a G8 és a NATO-csúcstalálkozók ellenrendezvényei, a nők és a bevándorlók jogainak biztosítását követelő tüntetések, az EU-alkotmány ratifikálását megakadályozandó, a privatizáció megállítását és a munkavállalói jogok érvényesülését követelő mobilizációk.

Alpár Róbert: Az ATTAC és a Marx Károly Társaság jóvoltából először vehettem részt Európai Szociális Fórumon. Rövidebb-hosszabb beszélgetést kezdeményeztem újságterjesztőkkel, kiállítókkal, aktivistákkal, sajtósokkal. Volt köztük angol marxista-leninista kommunista, német maoista, olasz és angol anarchista, argentin trockista. A hivatalos média hírzárlatának, csúsztatásainak ellentéteként az Interneten már olvashatók és kellő kritikával figyelembe vehetők az első értékelések és interjúk a Fórumról.

Sz. P.: A tömeg tekintélye és az események dinamikája lenyűgöző volt. Energia és erő több volt, mint tudatosság és szervezettség. Jó volt a közvetlen szolidaritás, jó volt, hogy a nemzetközi szolidaritási alapba regisztrációt fizető nyugatiak sok mindent fedeztek a Kelet-Európából és a szegényebb országokból érkezőknek (szállást, háromnapi ingyenes londoni közlekedést biztosító bérletet, ingyenes részvételt). Jó volt az iraki háborút és a fasizmust elítélő, igazságosabb világot követelő, a Trafalgar Square-re hosszasan vonuló kb. 50-70 ezres emberáradat, amely kifogyhatatlan leleményességgel gúnyolta ki a Blairt pincsikutyájaként vezető Busht vagy a pénz uralta tőkés világ mohóságát. Ha arra gondolok, hogy a legrosszabb szovjet obscsezsityijénél is lényegesen lepukkadtabb, ifjúsági hotel névre keresztelt szálláson 16 font/fő összeget kellett fizetni, akkor itt a használati értéktől teljesen elszakadt a csereérték. Ennyiben igazolták a kemény antikapitalista szervezetek primitív jelszavait is a tények, amelyeket 1837-ben éppúgy lehetett használni, mint ma, abban a remek Londonban, ahol minden olyan stabil, gazdag vagy az egykori gazdagságot, a néhai viktoriánus Birodalom szebb napjait idézi, persze a Cityben másképp, mint Brixolban vagy Fullhamben, hogy ne is az európai munkásmozgalom 19. századi bölcsőjét idéző, ma főleg pakisztáni menekültek és emigránsok lakta városrészt (East-And) vegyük ellenpontként.

A. R.: A szervezés bázisa és meghatározója Livingstone, Nagy-London főpolgármesterének apparátusa és a SWP (Szocialista Munkáspárt) voltak. Bírálatot kaptak egyes előadások, ill. előadók kizárása és a regisztrációs, ill. közlekedési díjak miatt. A regisztráltak egy részének elhelyezése akár megalázónak is volt nevezhető, másfelől viszont a szolidaritási alap megteremtése, egyes angol szakszervezetek támogatásnyújtása nagy eredmény. Az önkéntes tolmácsok világszervezetéhez tartozók közül néhányan nem kaptak vízumot. Egyes nagy (olasz, francia) és kisebb nemzetek előadói nem tudták, vagy nem akarták az angol nyelvet használni, a rendezvények szinkrontolmácsolása pedig esetenként kevéssé volt sikeres. Mindez a széles, szegényebb néprétegek nyelveket nem tudó képviselőinek részvételét gátolta.

B. M.: Nyugat-Európában a szociális mozgalmak üzenete már nem számít elszigetelt csudabogárnak. A rendezvényt Ken Livingstone, London főpolgármestere nyitotta meg, és antiimperializmusról, Kuba jogairól, a szocializmus létező alternatívájáról szólt. A Labour Party neoliberális, háborúpárti politikai irányvonalával szemben – azonosulva a mozgalom céljaival – anyagilag és szellemileg is támogatta a fórum megrendezését. Ezt anarchista érzületű, radikális csoportok a mozgalom "megvásárlásaként" értékelték, a hatalom és a szociális fórum kokettálását látták benne. Jól tükrözi a két irányzat szembenállását, hogy a tanácskozásokat segítő, a nyelvi korlátokat lebontó, így a mozgalom bővítésének egyik feltételét jelentő és ezért nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtó, kizárólag önkéntesekből álló tolmácsbrigád az egyik plenáris ülést demonstrációval megszakító anarchista tüntetőkkel együtt petícióban is tiltakozott a brit szervezőknél a Porto Alegre-i alapelvek megsértése ellen.

Erőteljes egyes pártok, a briteknél a Socialist Workers Party, illetve álcivil szervezeteinek nyomulása, a Porto Alegre-i alapelvek (pl. a konszenzusos döntéshozatal, a pártok, a felekezetek és kormányszervek részvételi tilalmának) egyre gyakoribb felrúgása. Sajnos erre idehaza a Munkáspárt részéről is van hajlam.

Magyarországról összesen mintegy 150 fő utazott Londonba, három csoportban: a Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány alapító szervezeteihez (ATTAC, BCKSZ, Haladó Erők Fóruma), a főleg zöld szervezeteket tömörítő Lehet Más a Világ Hálózathoz, valamint a Munkáspárt közeli szervezetekhez kötődők. Az Alapítvány és a Hálózat koordinációja alapján a plenáris tanácskozásokon előadónak jelöltük Szalai Erzsébetet (Újszocialista alternatíva esélyei c. előadása a Magyar Hírlapban megjelent). Az Alapítványhoz kötődő szervezetek további két plenáris és három szemináriumi előadói helyet kaptak a fórumon: Aradi Pál, Benyik Mátyás, Szigeti Péter, Farkas Péter, Kissné Király Piroska.

A. R.: Angliában tucatnyi magát szocialistának vagy kommunistának nevező párt versenyez egymással. Az idén alakult Nagy-Britannia Marxista-Leninista Kommunista Pártja Proletár című kiadványában részletes önmeghatározást ad, és meghatározza viszonyát a többi baloldali párthoz. Programja: út egy népi demokráciától a szocializmushoz, a proletárdiktatúrán át. Védik a Szovjetuniót, Sztálint, szimplifikálnak, nem támaszkodnak a létezett szocializmusok tapasztalataira. Anarchisták: hallomásból tudhattam, hogy az itt nem újság, radikális, direkt akciókkal megjelenő csoportjaik fellépése mégis sokkoló volt.

Tanay Marcell: Komoly konfliktusok merültek föl az ESZF-en belül, sokan megkérdőjelezték a folyamat demokratikusságát és civil jellegét. Ennek egyik kifejeződése az volt, amikor az autonóm terek résztvevői – akik között az anarchisták és a zöldek domináltak – megszakították azt az előadást, amelyen Livingstone, London főpolgármestere beszélt volna. A "megzavaróknak" semmi bajuk nem volt az előadás témájával, azért ekkorra szervezték demonstrációjukat, mert ezen beszélt Livingstone. Voltak olyanok is, akik az autonómok céljaival egyetértettek ugyan, de félelemkeltő módszerükkel nem. Fene tudja, én nem ijedtem meg. A plakátjuk szerint Livingstone 40 000 fonttal támogatta az ESZF-et, de ezzel meg is vásárolta. A tiltakozók lerohanták az előadói pódiumot, elöl egy "Lehet más az ESZF" feliratú transzparenst vittek, a fórum demokratizálását és Livingstone távozását követelték. A fő beszélő nem anarchista volt, hanem a Babels, az ESZF több száz fős önkéntes tolmácsoló szervezetének aktivistája. Mint mondta, anarchisták, környezetvédők, autonómok, az Indymedia független médiahálózat és a Balbels számos munkatársának tiltakozását fejezik ki, mert az anarchistákat nem engedték be az országba, a tiltakozókat kizárták az ESZF szervezéséből, mert Livingstone megvette kilóra az ESZF-et, s mert az ESZF kommercializálódik. Kijelentették, hogy nem akarnak elszakadni a Fórumtól, de biztosítékokat akarnak, hogy ilyen kirekesztés többé ne fordulhasson elő. A tolmácsok közben nagyon korrektül fordítottak, mintha rendes előadás lett volna. Körülbelül egy órán át tartott a balhé, utána a tiltakozók elvonultak, elkezdődhetett a tervezett előadás, de Livingstone nélkül, mert ő már az elején eltűnt. Negyedóra múlva valaki bemondta, hogy az elvonulókat egy buszmegállóval lejjebb megcsapkodták a rendőrök, kb. harmincadmagammal a helyszínre siettünk, de már nem találtunk ott senkit.

Anélkül hogy állást foglalnék politikai szempontból, az akciót nem értékelem veszélyesnek. Sokkal jobb, ha az elégedetlenek problémáik megértését kérik, mintha – magyar szokás szerint – leválnának és csinálnának egy másik szociális fórumot. Amíg fizikai bántalmazás nem történik, s nem lehetetleníti el a békésebb emberek munkáját, addig az ilyen akciók elfogadhatóak egy olyan mozgalmi hálózatban, ahol ennyire különböző embereknek kell dönteniük ennyire fontos, akár a jövőnket meghatározó kérdésekben.

B. M.: A londoni fórum egészére a kapitalizmus éles kritikája volt a jellemző. Fő témakörei többé-kevésbé követték az eddigi fórumok hagyományait: a háború és a béke, a demokrácia és az alapvető jogok, a társadalmi igazságosság és a szolidaritás, a tőkés óriásvállalatok nyomására végbemenő, a kormányok cinkosságával megvalósuló, az élet minden területére kiterjedő piacosítás és annak a széles néprétegek számára romboló következményei, a rasszizmus, a diszkrimináció, a kirekesztés, az ökológiai válság és a fenntartható fejlődés álltak a figyelem középpontjában.

F. P.: Vegyük sorra az egyes tanácskozásokat.

Globalizáció (okt. 15.). Argentin, brit, olasz, iraki szakszervezeti vezetők, továbbá Romániából Peter Damo tartott előadást. A mondanivalójuk arra összpontosult, hogy a szegénység nem véletlen, hanem "politikai akarat" kérdése. Szolidaritás kell a szegényekkel, s meg kell találni a szolidaritás új formáit. A hozzászólások is többnyire a szolidaritás globalizálásának szükségességéről szóltak. Egy palesztin szakszervezeti vezető a transznacionális társaságok diktátumát ostorozta, a profitot emlegette a szegénység hátterében. Peter Damo, miután arról beszélt, hogy a korábbi szocializmusok "széttörték a személyiséget", az egységes szakszervezetek szándékos széttöréséről, az IMF és a WTO tevékenységéről szólt. Kijelentette, hogy nemcsak egy másik világ szükségességét tudjuk megfogalmazni, hanem azt képviselni is tudjuk. A tanácskozás vége az iraki megszállás elleni demonstrációvá vált. Iraki és nem iraki hozzászólók megkérdőjelezték a Baszrából érkezett villamosipari szakszervezeti vezető mandátumát. Kijelentették, hogy Baszrában nincs elektromos áram, a szakszervezetek a bábkormányt és a megszállást szentesítik. A közönség többsége e mellett az álláspont mellett demonstrált, bár a felszólalók között olyan is akadt, aki szerint "nem lehet kidobni az iraki szakszervezeteket".

Adósságkönnyítés privatizációért: a harmadik világ halálos kompromisszuma (szeminárium, okt. 15.). A kolumbiai Berence Celeyta előadása arról számolt be, hogy Kali városában hogyan álltak ellen a közszolgáltatások, mindenekelőtt a vízszolgáltatás privatizációja miatt. Az ellenállásnak már 60 halálos áldozata van! Kijelentette: az autonómiáért, a természeti kincsek feletti ellenőrzésért harcolnak az imperializmus ellen, "jobb meghalni valamiért, mint élni semmiért". Egy indiai arról szólt, hogy a költségvetésből sokat költenek úgymond a szegénység mérséklésére, az mégis nő. A nemzetközi hiteleket "feltételekkel" nyújtják, aminek a középpontjában a privatizáció áll. A szolgáltató és kereskedelmi szakszervezetek szövetségének képviselője azt elemezte, hogy miért megy végbe a privatizáció, mit eredményez, és mit tehetünk ellene.
A neoliberalizmusról, a profitmotívumról és piacistenről beszélt. George Monbiot, a Guardian újságírója arról szólt, hogy Nagy-Britanniában a szolgáltatószektorokban hogyan válik a közpénz a magántőke profitjává. Ugyanezt a modellt ajánlották fel Dél-Afrikának, mondván, a "hasznot majd megosztjuk". Szólt a világ 800 millió éhezőjéről, amihez a privatizáció és a transznacionálisok érdekérvényesítése is hozzájárul. Számára ez legalább olyan fontos kérdés, mint az iraki háború, mert több halált okoz. Nem hagyhatjuk, hogy a harmadik világ népeit megöljék – jelentette ki. Hozzátette: a nyugati jólétben sajnos nem könnyű az embereket meggyőzni.

T. M.: George Monbiot, a globalizációkritikus mozgalmak "mentora" kifejtette: gyökeres társadalmi-gazdasági változtatás nélkül az éghajlati változás nem kerülhető el, ezt a környezetvédőknek is tudomásul kell venniük: "A megújuló energiaforrások fejlesztésébe való befektetés jelenleg az emberiség legfontosabb befektetése." Egy hozzászóló azt fejtegette, hogy ugyanilyen fontos a lokalizáció: a munkahelyeket és termelőterületeket közelebb kell hozni egymáshoz, hogy a szállítási szennyezés csökkenjen. "A sikerhez át kell formálnunk az emberek gondolkodásmódját, ami nagyon nehéz lesz. De ha nem tesszük meg, elbukunk!" – fejezte be Monbiot.

F. P.: A mozgalom jövője – stratégiák és perspektívák (szeminárium, okt. 15.). Lényegében mindenki a szervezettség és érdekérvényesítés erősítéséről szólt, eltérő vélemények voltak a pártokhoz való viszonyról. Figyelemre méltó gondolat, hogy a szociális mozgalom helyett a tőkével szembeni globális pártra van szükség. Harcolni kell nemcsak Blair és Bush ellen, hanem a rendszer ellen is, amelyet képviselnek – mondta egy hozzászóló.

Az EU új alkotmánya és válaszaink (szeminárium, okt. 15.). Ezen a tanácskozáson többek között felszólalt Bernard Cassen, Francis Wurtz, Jack Conrad (Weekly Worker), Tina Bekker (Nagy-Britannia Kommunista Pártjának elnöke) és Szigeti Péter. A nézetek megoszlottak arról, hogy az alkotmányt el kell-e fogadni. A fórummozgalom prominensei neoliberális tartalma, háborús-militarista iránya és a szociális kérdésekben mutatkozó gyengesége miatt az alkotmány elvetése mellett érveltek. Reményüket fejezték ki, hogy azon országokban, ahol népszavazás lesz, a többség elveti. (Ez az álláspont volt összhangban a 2., párizsi ESZF határozatával.) Mások azonban az EU-ban az USA-val szembeni egyensúlyozó erőt látják.

B. M.: Az Európai Unió Alkotmányával kapcsolatos előadásokban többen előrelépést láttak az alapszerződés elfogadásában, az unió versenyképesebbé válását várják tőle, mások a neoliberális gazdaságpolitika eszközének tekintik. Az előző európai szociális fórumok tapasztalataiból okulva a londoni fórum szervezői jobban ügyeltek arra, hogy mind a plenáris tanácskozásokon, mind a szemináriumi előadások során párbeszéd alakuljon ki az előadók és a résztvevők között.

Sz. P.: Élénk vita alakult ki az EU-alkotmány ratifikálására mondott "Nem" és "Igen" pártján állók között. Kilenc résztvevős vitafórumunkon mindössze 7-7 perc állt mindenki rendelkezésére. Nyelvi dilemmám is volt, mert bár mondandómmal franciául is elkészültem, de azt tapasztaltam a Fórumon, hogy a nem világnyelvű nemzetek (görögök, szlovákok, lengyelek, törökök stb.) résztvevői anyanyelvükön adtak elő, demonstrálandó európai egyenjogúságukat. Döntenem kellett: melyik csökkentértékűségi pszichózist kerüljem el, a nemzetit vagy az egyénit. Előbbit választottam, s magyarul beszéltem.

Az első három felszólaló a "Nem" pártján állt, mondván, hogy a Giscard-féle liberális tervezet még nehezebbé teszi a dolgozók jövőbeli harcát. Cassen arról is beszélt, hogy miközben az alkotmányozás az egyik legfontosabb reálpolitikai tét az unióban, a baloldal alig foglalkozik vele, s az ESZF-on is kevéssé van jelen súlyához, jövőbeni jelentőségéhez képest. Mindez nemcsak a politikai éretlenség jele, hanem azzal a következménnyel jár, hogy a liberálisok, a tőkés vállalkozók és médiakapcsolataik nagy örömére a csendes többség szentesíteni fogja. Az altermondialista erők jó része pedig képtelen elemezni azt a realitást, amelyről azt képzeli, hogy képes azt a szűk körű, szektoriális szempontokon túlmenően kezelni. Támadták az Európai Központi Bank szerepét is, azon reális nehézségek felvillantásával, hogy egyfelől az teljesen elvált a parlamenti kontrolltól, másfelől a monetáris uniós országok monetáris politikája a nemzeti hatáskörben maradó fiskálistól. Az adórendszerek nemzetiek, miközben a pénzpolitika központi. Francis Wurtz (Egyesült Baloldal-Északi Zöldek Ligája képviselőcsoport elnöke) az elfogadás ellen lépett fel. Azzal érvelt, hogy a jobboldali pártok mellette vannak, mert szentesíti a tőke szabad áramlását, miközben nincs fiskális harmonizáció, s elősegíti a közszolgáltatások privatizációját. A konvergenciakritériumok és a maastrichti uniós szerződés a kurrens neoliberalizmus vívmányai.

Négy vitatkozó árnyaltabb képet festett az előzőeknél, hárman közülük pedig egyenesen a pozitívumok többletével zárta mérlegét. Rámutattak, hogy nem igaz, hogy Maastricht óta az európai baloldal semmit se ért volna el, az elfogadás jogilag és intézményesen is jobb helyzetet hoz, mint a "Nem". Annak ugyanis az volna a konzekvenciája, hogy a Nizzai szerződés (és társai) maradnának érvényesek. Elhangzott, hogy a "Nem" a válság álláspontja, s ennek bizonyára Bush amerikai elnök, az európai egység leglelkesebb (csendes) ellenzője örül legjobban, neki gyenge Európára van szüksége, a háborúpárti kilencek Európája a legjobb szövetségese a régivel szemben. Szakszervezeti ember mutatott rá arra, hogy fejleszthető az EU konstrukciója, s felvetette egy EU-minimálbér szükségességét is. Az alkotmány híd és továbblépés lehet egy jobb, szociális EU felé is.

Én kiemeltem, hogy mivel a nemzetközi baloldal erői szerint sincs forradalmi helyzet, továbbá az unió fejleszthető, próbáljunk egy minimális stratégia felől is gondolkozni. Ugyanis a kapitalizmus-kapitalizmus ellen békés versenyhelyzetében az EU egységének erősödése (alkotmány ténye, külügyi biztos, némely szociális jog szabadságjogokkal egy sorba emelése stb.) fontossá vált. Minden kritika valószínűleg helyes, csak éppen az érem másik oldalát nem nézi. Azt, hogy az USA-hegemóniájú világrendszerben Európának emancipálódnia kell, hogy az amerikai egyoldalú erőfölényt másokkal együtt (Kína, India) ellensúlyozni tudja. Ha az EU IV., szociális pillére kiépítéséért lépnénk fel minimális programként, akkor teljesedése esetén a munkatársadalom győzelmet aratna. Megjegyzem, hogy Richard Leming (Federal Union) és Frank Siegers (Belgian Social Forum) hozzám, az ATTAC-Hungary képviselőjéhez hasonlóan érveltek.

A záró egypercesek sorrendjével a szervezők ismét az első három szereplőt hozták helyzetbe. A búcsúpercet arra szántam, hogy elmondjam: Budapestről nézve, egy olyan országból, ahol nemhogy strasbourg-i képviselője, még pártja sincs az eurobal törekvésnek, pedig ez az egyetlen olyan párt, amibe ma szívesen belépnék, furcsának tűnne, ha a nacionalisták és szélsőjobboldal EU-ellenessége a radikális, de nem extrémbaloldallal együtt szavazna az alkotmány ellen. Nehéz olyasmivel mit kezdeni, amikor egy szónok drámai hangon bejelenti, hogy ez az alkotmánytervezet elveszi sztrájkjogunkat (szemben a valósággal, a II-28. cikkel, amelyben ez szerepel), vagy azzal, hogy az európai gyors reagálású hadtest felállítását valaki akként értékelje, hogy az az USA-val való összefogás eszköze. Nem könnyű téma egy alkotmánytervezet – de azért tanulmányozni és ismerni illene megsemmisítő kritikája előtt.

A magyarországi ATTAC-os viták is kétféle értékelésig jutottak, nem dőlt még el a két álláspont szellemi-politikai küzdelme. Franciaországban a Chirac elnök által kiírt alkotmányreferendum elérte politikai célját: megosztja a Szocialista Pártot és a zöldeket, miközben a jobboldal az elfogadás mellé állt. Innen érthető, hogy a francia kommunisták és az ATTAC számára nem marad más betöltetlen hely a politikai palettán, mint a "Nem".

F. P.: Vége a fejlődés és növekedés mítoszának: egy fenntartható társadalom felé (plenáris ülés, okt. 16.). Samir Amin szerint a fejlődés (development) kifejezés csak propagandacélokat szolgál. A kollektív imperializmus korszakába léptünk. Ebben a korszakban az értéktörvény globalizálódik, a kapitalizmus többet rombol, mint épít, nem elég tehát a neoliberalizmus kritikája. A kapitalizmus nem tartható fenn, maximum 20-50 éve van hátra. (Ez összevág Immanuel Wallerstein álláspontjával.) Ami a földgolyón történik, az éhezés, 3 milliárd ember nélkülözése, az genocídium. A kiút a szociális haladás. Szándékosan nem szocializmust mondtam – tette hozzá. Demokrácia kell egy globálisan szociális világban. Kérdésekre válaszolva arról beszélt, hogy a politikai hatalom kérdése döntő. Olyan erőviszonyokat kell kialakítani, hogy ne a fejlődő országoknak kelljen alkalmazkodniuk a fejlettekhez. Az USA közel-keleti háborújáról azt mondta, hogy az nem mást szolgál, mint a planétánk természeti kincsei felett gyakorolt totális kontrollt, ami az USA "túlfogyasztását" lehetővé teszi. Ann Pettifor, az alterglobalista brit Jubilee Research nevében arról szólt, hogy a nyugatiak rózsaszín buborékban élnek. Nem veszik észre, hogy a világgazdaságban immár kezelhetetlen aránytalanságok halmozódnak fel, aminek fő felelőse az USA, melynek magának kellene strukturális kiigazító gazdaságpolitikát folytatnia. A fejlődő országok nettó hitelezői a gazdagoknak. Amennyiben jelentős tőkekivonás indul az USA-ból, annak pusztító világgazdasági hatása lehet. A pénzügyi luftballon, az olajkérdés, a légkör felmelegedése stb. fenyeget. Szervezettnek kell lennünk, nem csupán laza hálónak! Martin Rocholl, a Friends of the Earth Europe-tól, a környezeti fenntarthatatlanságról beszélt. A hozzászólók egyike azt hangsúlyozta, hogy nem hisz a tőke humanizálhatóságában. Mások a szociális mozgalmak radikalizmusának és szervezettségének szükségességét hangsúlyozták.

B. M.: A háború és a béke kérdéseivel kapcsolatban Palesztina jövője, az iraki megszállás megszüntetése, a nukleáris fegyverek megsemmisítése és a katonai bázisok felszámolása, továbbá az Egyesült Államok imperialista politikájával szembeni közös fellépés váltott ki nagy érdeklődést, mivel széles körök előtt igazolódott be, hogy Irak lerohanása és megszállása mögött az USA hegemón törekvései húzódnak meg. A terrorizmus elleni harc ürügy, az agresszió valódi célja a gazdag iraki olajmezők fölötti ellenőrzés megszerzése.

T. M.: Az autonóm helyszínen két, gyámoltalannak kinéző lány számolt be iraki és palesztin kalandjairól.

Emma civilként az iraki Falludjában töltött fél évet. Kórházakban dolgozott és látta el a sebesülteket. Munkájukat szinte a lehetetlenségig nehezítette, hogy az amerikaiak kikapcsolták a villanyt, elzárták a vizet, s civil célpontokat támadtak. Fedél és áram hiányában sok iraki gyermek hal meg. Amerikai mesterlövészek lövik az iraki felnőtteket és gyerekeket egyaránt, több, mesterlövészpuskával fejbe lőtt iraki gyereket hoztak be a kórházba, akiken általában már nem lehetett segíteni, a városban annyira nincs gyógyszer, hogy még a kórházba sem jut. Az emberek állandó félelemben élnek. Nincsenek nemzetközi terroristák Falludjában – állítja a fiatal aktivistalány. Helyi iraki emberek harcolnak, olyanok, akiknek már az egész családjukat kiirtották a megszállók. Mit tehetünk mi itt, Európában? Először is, tudatnunk kell az emberekkel, hogy mind a mai napig Falludját és több más iraki várost folyamatosan bombáznak az amerikaiak! – adja meg a választ Emma. "Amint meghalljuk, hogy ismét bombáznak egy várost, ki kell mennünk az utcára, és tiltakoznunk kell!" Az irakiak tudják, hogy a világ lakosai tiltakoznak a háború ellen, tudják, hogy a világ lakossága az ő oldalukon áll, ez reményt ad nekik.

Eva egy palesztin menekülttáborban civilkedett. A barátja a szeme előtt halt meg – kezdi előadását -, de nem ő az első, és nem is az utolsó, akinek halálát végig kellett néznie. A sok halál azonban egy idő után érzéketlenné teszi az embert. Az európaiaknak több szociális kapcsolatot kell létesíteni az iraki és palesztin ellenállókkal. Kampányolni kell a szabadságharcosok diszkriminalizálása ellen, közös tiltakozásokat szervezni velük. Nem egyszerű megszállásról van itt szó – folytatja Eva -, hanem a nyílt amerikai imperializmusról. Globális hatását tekintve ez most sokkal fontosabb háború, mint a vietnami. A két előadó egyetért abban, hogy az amerikai elnökválasztás után kegyetlen tisztogatások lesznek a lázadó iraki városokban. A megszállás folytatódik. "Eddig az amerikaiak azt mondták: Business as usual. Most új jelmondatot találtak: Occupation as usual – mondja keserű humorral Eva.

F. P.: A német kapitalizmus és Kelet-Európa (szeminárium, okt. 16.). György Károly, az MSZOSZ külügyi titkára a külföldi direkt tőkebefektetések szerepéről szólt, és arról, hogy a munkaigényes termelés már tovább kezd települni Kelet felé. Az elmúlt egy évben emiatt 10 ezer munkahely szűnt meg (összesen pedig 1 millióval, 20%-kal kevesebb a munkahely, mint a rendszerváltás előtt), a magyar szakszervezetek az új helyzetben nem voltak a helyzet magaslatán. Két dologra van szükség. Egyrészt szociális minimum kialakítására Magyarországon és az Európai Unióban, másrészt nemzetközi koordinációra.

A baloldali politika újraalapozása Európában (szeminárium, okt. 16.). A tanácskozást a szociális mozgalomban, az Európai Baloldali Pártban és az utóbbihoz csatlakozott pártok Transform! elméleti csoportjában (pl. a francia Espace Marxban) aktív Elisabeth Gauthier vezette. Borisz Kagarlickij az oroszországi baloldal helyzetéről fejtette ki "alternatív baloldali" véleményét. Szerinte az OFKP túl széles gyűjtőpárt. Minden párt, politikai erő szétszórt, dezintegrálódik. A sajtó ellenőrzött. Akciók kellenek, nem politikai agitáció! Modern baloldali szocialista-marxista mozgalmak kellenek, demokratikus és plurális demokrácia kell – hangoztatta. Majd ennek szinte ellentmondva kijelentette: forradalomra van szükség.

Én a magyarországi baloldal helyzetéről tartottam előadást. Ismertettem a neoliberalizmusba futott MSZP gyengülését, két tagozatának baloldali-szociális törekvéseit. Kiemeltem a baloldali demagógiát alkalmazó jobboldal erősödését, beszéltem a gyengülő Munkáspárt elszigetelődő politikájáról, jobboldallal való kokettálásáról, a civil baloldalról, gyengeségeiről, vitáiról. Megemlítettem, hogy az MSZP gyengesége miatt felmerült az erősebb baloldali civil összefogás szükségessége. Ismertettem a magyar szociális mozgalmak három irányzatát (MSZFA, Lehet más a Világ Háló, Munkáspárt közeliek). Megemlítettem, hogy a Munkáspárthoz közeli csoport egyes tagjai most felléptek a jobboldali kapcsolódások ellen, ami új helyzetet jelent. Samir Amin szerint a politika hitelessége megrendült. Kiderült, hogy a kapitalizmus nem jelent demokráciát. Itt is kifejtette nézetét a kollektív imperializmusról, melyben az imperialista központok közös érdeke erősebb, mint az ellentétük. Ma nincs EU-"projekt" az USA-"projekttel" szemben, pedig a fejlődő országokkal összefogva lehetne. Az USA nem a demokráciáért harcol Irakban, hanem nyomást akar gyakorolni a világra, Európára és Kínára. Fontosak az olyan lépések, mint a francia kormány ellenállása az iraki ügyben. Fontos (lenne) ezért az EU-Moszkva-Peking együttműködés. Vittorio Agnoletto független europarlamenti képviselő szerint új baloldali Európa kell, amelyben a baloldal a zöldekkel fog össze. Katja Kipping (Rosa Luxemburg Fondation, a PDS marxista szárnya) azt emelte ki, hogy a dolgozók a munkaképes korú lakosság felét teszik ki. A szakszervezetek a munkanélküliek ügyével nemigen foglalkoznak. Nagy a kísértés a parlamenti behódolásra, de ezt nem szabadna engedni. François Houtart (World Forum for Alternativs) a baloldali erők identitásáról, a tömegmunka eszközeiről beszélt. Benyik Mátyás hozzászólásában a Porto Alegre-i alapelvek és a pártok jelenlétének ellentmondását vetette fel, továbbá azt, hogy a tömegmozgalom és a mozgalom institucionalizálódása ellentmondásban van egymással. Egy dél-afrikai nőmozgalmi aktivista azt hangoztatta, hogy "gyertek Délre, utána csináljatok jóléti államot". Az Észak jóléte részben a Dél nyomorán alapul. Vissza kell térni a következetes szocialista és antikapitalista tradíciókhoz! Volt, aki azt emelte ki, hogy a marxista mozgalmak elvesztették bázisukat. A szakszervezetek gyengék. A muzulmánok a legelnyomottabbak, ezért rájuk kell támaszkodni. Leo Gabriel (osztrák SZF) hozzászólásában arról elmélkedett, hogy a szociális mozgalom ma még nem az európai politika szubjektuma, de azzá kell lennie. Ezt a célt szolgálja a szociális mozgalmak közgyűlésének összehívása. Samir Amin szerint a szocialista, kommunista pártok, felszabadítási mozgalmak egy bizonyos helyzetben meg tudták "fordítani" az egész világot. A mozgalmak mozgalma nem biztos, hogy betölthet hasonló szerepet. Ez csak az első lépés, az út még hosszú. Minderre én is reagáltam, szerintem sem elégséges a szociális mozgalmak közgyűlésének összehívása, szervezettség és program kell. Ez utóbbi a limitek (a lehetséges) és a távlatosabb forradalmi közötti útkereséssel foglalkozzon. A forradalmi utat követő marxista, az új baloldali "intézményes" pártok (pl. Európai Baloldali Párt), a kapitalizmust megjavítani, korlátozni vagy megváltoztatni akaró civil szervezetek nyílt vagy hallgatólagos együttműködéséről van szó a jelenlegi szakaszban. Elisabeth Goutier összefoglalójában úgy reagált, hogy nem nagyon támogatja az általánosítást, mert nagyon sok az ellentmondás a mozgalomban. De a következő ESZF-en megbeszélhetnénk, hogy a kirekesztettek és a dolgozók érdekében milyen Európát akarunk. Az Espace Marx erről most publikálja Milyen EU-t milyen világnak? (Quelle EU pour quel Monde?) c. kötetét.

G8, globális szegénység és ellenállás (szeminárium, okt. 16.). Mint minden akcióra és szolidaritásra irányuló, továbbá a világproblémákkal foglalkozó rendezvényen nagy tömeg gyűlt össze, elsősorban fiatalok. Tulajdonképpen a G8-ak 2005. évi, skóciai, nyári ülése elleni tömegtiltakozás szellemi előkészítése folyt.

A népek közötti szolidaritás Európájáért (szeminárium, okt. 16.). Az előzővel ellentétben, amikor az európai intézményekről, európai jóléti rendszer megerősítéséről, Európán belüli ügyekről volt szó (ez alól az alkotmányról rendezett vita kivétel volt), kevesebb érdeklődő gyűlt össze. Egy magyar zöld fiatal hozzászólt és kijelentette, hogy lehet, hogy teljes foglalkozatás és szociális biztonság volt Magyarországon a szocializmusban, de nem volt demokrácia. Alpár Róbert (ATTAC Magyarország, MKT) reagált, ecsetelve a szocialista és a kapitalista korszak életviszonyokra ható tényeit.

Állítsuk meg a fasizmust és a szélsőjobboldalt Európában (plenáris ülés, okt. 16.). Terv szerint előadó lett volna Livingstone, London főpolgármestere, amiben az anarchisták az ESZF intézményesülését és üzletiesedését látták. Holott ez a tanácskozás maga volt a mozgalmi demokrácia, hiszen Aradi Pál (BCKSZ) is itt szólhatott. A Közgyűlés előkészítő üléséről érkeztem ide, láttam az anarchisták félelemkeltő, "direkt" módszereit. Nevükkel ellentétben nagyon is szervezettek voltak, jól meg lehetett figyelni az idősebb irányítóikat. Miután Livingstone nem jelent meg, a jelenlévők pedig nem voltak hajlandók velük szolidaritási nyilatkozatot elfogadni, egy óra elteltével távoztak. Aradi Pál ismertette egy szlovákiai roma vezető jogtalan, önvédelem utáni bebörtönzését, és teljes szolidaritást hirdetett vele.

T. M.: Több különböző előadáson vettem részt a fórumon, ezek egy részéről mások már szóltak, egy másik része pedig nem volt túl érdekes. Alacsony információtartalmú volt pl. az egyik, rasszizmus témakörében rendezett szeminárium, illetve az autonóm terek egyikén rendezett zöld előadás is, annak ellenére, hogy az autonóm terek résztvevői jelentős részben anarchistákból és zöldekből állnak.

B. M.: A londoni fórumközgyűlés végén bejelentették, hogy 4. ESZF megrendezésére 2006 tavaszán Athénban kerül sor, amely kellő időt enged az eddigi három európai és négy világszociális fórum tapasztalatainak levonására, a szervezési hibák kiküszöbölésére, valamint a szociálisfórum-mozgalmak helyi (városi, térségi és helyenként nemzeti) szintű megerősödésére, a folyamatjelleg előtérbe állítására. A szociális fórumok tapasztalatainak nemzetközi kiértékelése, a Szociális Világfórum Porto Alegre-i chartájában lefektetett célok gyakorlati megvalósítása céljából, röviden a mozgalom jövőjéről Párizsban 2004. december 18-19-én rendkívüli közgyűlést tartanak, amelynek döntései hosszú távra meghatározhatják a mozgalom előrehaladásának irányát, konszenzus hiánya esetén esetleges megtorpanását is.

T. M.: Az autonóm terek előadásai nem sokban különböztek a "nagy" ESZF-en lévő előadásoktól: előadók az emelvényen, közönség lent, a témák gyakorlatilag ugyanazok. Hogy némileg színesebb legyen, az előadásokat rövid aktivista filmecskékkel szakították meg, amelyeket részben az Archi, egy olasz alternatív művésztársaság készített. A másik különbség, hogy az előadók néha kissé "showmanesre" vették a figurát. Ez engem idegesített, de biztos van, akinek bejön.

A. R.: A globalizált tőkének sokszor globális zavarodottságot sikerül keltenie ideológiákban és mozgalmakban. Európa szociális fórumán is még mindig eredményes a "demokrácia" apológiája, a régi-új "Oszd meg és uralkodj!" technikák. Ügynökgyanús egyének, összehangoltság-gyanús módokon terjesztenek téveszméket, viszik a mozgalmakat félreértéskeltő szerepekbe (akárcsak Magyarországon). Nem könnyű mindig észrevenni, hogy a diverzifikációban a tőkés rend önfenntartó automatizmusai mellett hol van szerepe kézi vezérléseknek, titkos pártkatonáknak.

T. M.: A demokratikus deficiten és a pártok szerepén kívül van azonban még egy probléma az ESZF-folyamattal, nevezetesen a kisebbségek, de leginkább a feketék hiánya a szociálisfórum-mozgalomból. Ők a tipikus munkásosztály, a tehetősebbeket kiszolgáló, a fizikai munkát végző, a leginkább kizsákmányolt réteg. A Szociális Fórum éppen a szegénység, a társadalmi különbségek, a kizsákmányolás és a rasszizmus ellen szerveződik. Ha céljaikat valóra tudnák váltani, annak Franciaországban és Nagy-Britanniában legnagyobb nyertese éppen a fekete kisebbség lenne. Ehhez képest nemhogy előadóként, de még résztvevőként sem kapcsolódnak be a mozgalmi életbe. Az ESZF-et lezáró tüntetés ebből a szempontból még lehangolóbb volt: a járókelők között sokkal több volt a fekete, mint a tüntetők százezres tömegében, s figyelemre sem méltatták a felvonuló tömeget. Megkérdeztük fekete interjúalanyunkat, miért nincsenek itt. Válaszként azt kaptuk, hogy "nem is lehetett tudni róla", "napi 10 óra munka után már kevésbé aktívak az emberek, inkább kikapcsolódni szeretnének, vagy aludni, mint gondolkodni". E kifogások ismerősek, hallottuk már őket itthon. A magyarok éppolyanok, mint a Nyugat feketéi, sokat dolgoznak kevés pénzért, ki vannak zsákmányolva, nehéz körülmények között élnek, másodrangú polgárok Európában, és teljes mértékben hidegen hagyják őket a társadalmi-gazdasági kérdések és a mozgalmi élet. A kontinens szegényei nem érzik magukénak a Szociális Fórum céljait, de nem is jutnak el hozzájuk a szükséges információk. A briteknek és franciáknak eddig nem sikerült bevonni a fekete kisebbséget társadalmi harcukba. Ha megtalálnák a megoldást, rájönnének, hogyan lehet mozgósítani, önszerveződésre késztetni a fekete kisebbséget, az valószínűleg megoldás lenne a mi passzív magyarjaink számára is.

Sz. P.: A mai ESZF és alkotórészei nem tagadhatják le korunkat, melyben élünk. A 19. századi önszerveződő, tudatosan kulturálódó munkásmozgalommal nehezen állítható párba a mai mozgalom szellemi nyersessége, happening jellege. Érződik rajta a jelenkori audiovizuális kultúra, az elektronikus média hatása, az öntudattal és a méltósággal élés csekélyebb foka. Amit az antikapitalista hevület sem feledtethet, nincs igazi kulturális és eszmei eszméletre ébredése e mozgásoknak. A tömegkultúra felfalja még kritikus gyermekeit is, nincs autonóm szocialista munkáskultúra. A legpozitívabb, hogy a társadalmi önvédelem szükséglete viszont állandóan jelen van e mozgalmakban.

Furcsa érzés vett rajtam erőt akkor is, amikor a közszolgáltatások privatizációjával szembeni fellépés taktikai kérdéseiről vitatkoztak nyugati elvtársaim. A nyugati baloldal olyasmiért küzd ma, ami mögöttünk van, miközben többségük lehúzta a budin az államszocialista diktatúrákat. A polgári társadalom formális (mert csak negatív) szabadságfogalma érvényesül, tiltakozhatsz bármi ellen, úgysem sokat számít, a létbiztonság viszont letűnik akkor, amikor beköszönt a formális szabadság. Lehet, hogy jobban meg kellett volna érteni a tulajdonviszonyok és a politikai berendezkedés közötti összefüggéseket? Azt, hogy a közjavak alárendelődnek az uralkodó tulajdoni és termelési viszonyoknak (vö. elméleti bizonyítékként a kitűnő szociáldemokrata Stuart Holland The Socialist Challange, egykori, tán 1976-os könyvét). A tapasztalt tematikus bőség zavarát enyhítheti, hogy a 72 oldalas, ötnyelvű, "Egy másik Európáért egy másik világban" című műsorújságból pontosan rekonstruálhatók a témák, a szereplők és a helyszínek, elektronikus változatukban (www. fse-esf.org).