Az önkéntes termelői egyesülés – szövetkezés, szövetkezet – gondolatának és gyakorlatának története dióhéjban a korakapitalista társulási formáktól az Európai Unió szolidáris (szociális) gazdasági szektorának szervezeteiig.

A szövetkezés (szövetkezet) egyike azon fogalmaknak, amelyek a társadalom folyamatos átalakulása következtében ismételt újradefiniálásra szorulnak. Ugyanakkor tudjuk, hogy mint minden a történelemben, lassan, organikusan kialakuló intézmény, nehezen definiálható, illetve a jelenség sok szempontból közelíthető meg, és ekkor mindig más és más lényegi vonás emelhető ki – így vagyunk a szövetkezet fogalmával is.

Gyökerek

Vannak, akik a szövetkezés gondolatát kétezer éves múltra vezetik vissza. "Az ember szövetkezésre, s nem versenyre és konfliktusra született. Ez az egyik alapvető felfedezése a modern tudománynak. Ezt megerősíti az a felfedezés, amelyet egy bizonyos Názáreti Jézus tett kétezer évvel ezelőtt."¹

Mások a szövetkezés gyökereit a középkorra visszanyúlóan vélik megtalálni. Példaként említik Oroszországban a mir, Szerbiában a zadruga formációkat, amelyek egyszerre voltak gazdasági és társadalmi szervezetek. De a francia és a svájci Alpokban kialakuló közös tehéntartást, illetve a tej sajttá való közös feldolgozását is szövetkezésen alapulónak mondják.²

Vannak azután, akik az előbbieket nem tekintik a modern szövetkezetek szellemi, illetve eszmei jogelődeinek, mert a mai szövetkezeteket a múlt században kialakult tőkés fejlődés reakciójaként ragadják meg. A (kora)kapitalizmus által teremtett viszonyrendszer az "emberekből" védekező magatartást, a kor "társadalomtudósaiból" új ideológiák megalkotását hívta életre. Gondolnak itt elsősorban az "utópista szocialisták" elméleti és gyakorlati lépéseire. Ez utóbbiak az akkori kapitalista rendszer bírálata révén jutottak el az állami rendszer teljes átalakításának igényéig, az új szociális struktúrák, valamint az új munkakapcsolatok létrehozásának elméletéig. Az "új társadalomnak" olyan önkéntes termelő egyesüléseken kellett volna alapulnia, mint Fourier "falanszterei". Owen abban hitt, hogy minden szociális cselekvés célja az "új ember" megteremtése, ami csak a szociális és gazdasági feltételek teljes átalakításával lenne elérhető. Ezeknek lennének keretei az "Owen-féle falvak" vagy a szövetkezeti társaságok. A modern szövetkezeti gondolat bölcsőjét ma legtöbben az Owen által megfogalmazottakban látják, hiszen e gondolatok alapján fogalmazták meg először a szövetkezeti alapelveket 1844-ben Manchester elővárosában, Rochdale-ben. Joggal állítható, hogy "a szövetkezeti mozgalom a kapitalista fejlődés szülötte. A tőke koncentrációja és centralizációja, a kis gazdasági egységek kíméletlen elnyomása a nagyobbak által, mintegy védekezésképpen ennek a folyamatnak a fékezésére, a kisüzem versenyképesebbé tételére, a szociális bajok orvoslására hívták életre a szövetkezeteket."³

Némelyek a szövetkezés definiálásához ideológiai síkon közelítenek. Az említett korai szocialista alapgondolat mellett forrásnak tekintik a liberalizmus és a keresztény szolidarizmus eszmerendszerét is. A liberalizmus értékeiből származtatják a gazdasági haszon maximalizálásához szükséges egyének közti önkéntes társulásokat, a konfliktuscsökkentésekhez hozzájáruló intézményesülést, a tagok autonómiáját és a belső demokráciát. "A társadalmi béke fontos elősegítőjét látja a szövetkezetekben a Vatikán is. XIII. Leó pápa a 'Rerum Novarum' kezdetű enciklikában erre mutat rá az 1800-as évek végén. A protestáns egyházak több egyházban aktív szervezői a szövetkezeti eszközökkel elősegíthető haladásnak, iskoláztatásnak."⁴ A keresztény doktrína szerint az egyének létező közössége egyesíti az emberek fizikai és lelki jellemzőit.

A szövetkezeti mozgalom elméleti kérdésével foglalkozók több mint másfél évszázada vitatkoznak azon, mi a szövetkezet pontos meghatározása. A szövetkezeti gyakorlat azonban nem várhatta meg a fogalom vitathatatlanná válását, hanem a társadalom konkrét igényei szerint létrehozta az emberi összefogáson alapuló közösségeket, és azokat szövetkezetnek nevezte.

Elmondható, hogy a szövetkezeti mozgalom létrejöttétől antikapitalista jellegű, de nem magántulajdon-ellenes volt. Éppen ezért azokon a területeken, illetve társadalmakban, ahol fontossá vált az egyének öntevékenységeinek, önszerveződésének mozgósítása, ott fejlődésnek indultak a szövetkezetek. Jól jellemzik a fent leírtakat John F. Kennedy szavai: "A szövetkezetek és a kölcsönös segítség elve alapján működő üzleti vállalkozások a szabad gazdaságunk nagyon fontos és konstruktív részei azóta, hogy Franklin Benjamin 1752-ben Philadelphiában megszervezte az első kölcsönös biztosító társaságot. Ez az egyik legjobb kifejezése az amerikai szellemnek. Ebben az emberek csoportjai saját tőkebefektetéssel és saját maguk szervezésében szövetkezeteket hoznak létre saját szükségleteik kielégítésére. Ez az önsegély legjobb formája."⁵

Új kihívás

Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy korunk legjellemzőbb folyamata a globalizáció. Egyesek szerint, a társadalmi törésvonalak közül a legmeghatározóbb a "globálkomprádorok és a népi-nemzeti szuverenitások között" húzódó feszültség.⁶ Úgy vélik, hogy a globális hatalmakkal szembeszállni önpusztítást jelentene, ugyanakkor a globális hatalmaknak kritikátlanul és passzívan behódolni az önfeladással lenne egyenlő. A transznacionális vállalatok, a monetáris világszervezetek befolyása egyre jelentősebb hatással van az egyénekre is. Az egyének önazonossága, öntudata a környezettel kölcsönhatásban fejlődik. Az egyetemes "mc'donaldizáció", az egyforma viselkedés, az egyforma kultúra és ennek következményeként az egyforma gondolkodás, azaz a kommercializáció, az uniformizáció és a totalizáció komoly veszélyeket rejt magában. Az egyént kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá, önazonossága feladójává teszi. Az emberek azonban nem akarnak a globális piaccal szemben magukra hagyatottak lenni. A globalizálódás hatására atomizálódó, a közösségektől elszakított magányos – sok esetben szorongó – ember könnyű áldozatává válik a fogyasztásra ösztönző erőknek. Az egyéniség autonómiájának megőrzéséhez feltétlenül szükség van az önként vállalt civil közösségekre. A közösségek biztosíthatnak keretet az egyének részére az egyéniséggé váláshoz, illetve a társadalmi integrálódáshoz. A közösségek iránti igény mindig is jellemzője volt az embernek, hiszen mindig szeretett társaival közös akciókban, közös konstrukciókban részt venni. Ez nemcsak a létfeltételek hatékonyabb megszerzése és biztosítása végett, hanem mentálisan, a társakkal való interaktív kapcsolatokért is nélkülözhetetlen számára.

A társadalom ezen változásait figyelembe véve, a szövetkezeti mozgalom megújította tevékenységét, és 1995-ben Manchesterben újrafogalmazta alapdokumentumait. Ezek szerint: "A szövetkezetek olyan személyek autonóm társulásai, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonuk és demokratikusan irányított vállalkozásuk útján megvalósítsák".⁷ A szövetkezetek tevékenységük során szorosan kötődnek a helyi és a regionális közösségekhez, így jól kiegészíthetik a globalizálódás hatásait – esetenként csökkenthetik annak káros következményeit.

Társadalmi kapacitás

A társadalom működésének hatékonyságát nagy mértékben növelheti az, ha a társadalom tagjai cselekvésüket önkéntesen – nem pedig a főhatalom direktívái alapján – hangolják össze. A modern társadalmakban folyamatosan felmerülő igény, hogy a kormányzat tevékenysége minél eredményesebb, hatékonyabb és hatásosabb legyen. Azt figyelhetjük meg, hogy azok a kormányok tudták kapacitásukat növelni, amelyek a globális alkalmazkodásban mind jobban előtérbe tudták állítani a társadalmi kapacitás erőforrásait. A jó kormányzás feltételezi a társadalmi párbeszéd, illetve a civil párbeszéd intézményesített rendszerét. A társadalomban meglévő erőforrásokat egy határon túl – demokratikus körülmények között – nem lehet a kormányzat hagyományos eszközeivel mobilizálni. Újabb eszközök mozgósításához a polgárok, illetve ezek önkéntes szerveződéseinek aktivitása, a közös ügyek megoldásába való bekapcsolódásuk szükséges. A társadalmi kapacitás – a modern társadalompolitikai felfogás szerint – azt jelenti, hogy az egész demokratikus berendezkedés csak akkor működik jól és hatékonyan, ha az emberek többsége aktívan részt vesz a civil társadalom önkéntes szervezeteiben. A polgárok aktivitása és innovatív képessége akkor aknázható ki hatékonyan, illetve formálható közös cselekvéssé, ha erőforrásaikat önkéntesen koncentrálják, illetve hangolják össze, és a gyakorlatban is művelik az önigazgatást.

A társadalmi részvétel igénye nemcsak a szűken vett politikai szférában jelenik meg, hanem a mindennapi anyagi, szociális és kulturális szükségletek kielégítését célzó tevékenységek terén is. A modern társadalmakban egyre nagyobb jelentőséggel bírnak azok a szervezetek, amelyek működése nem kizárólagosan a haszonszerzésre irányul, hanem jelentősebb szempont a szociális, demokratikus és részvételi igény, illetve a szociális kohézió, a közös szociális védelem, vagyis a szolidaritás motívuma.

Szövetkezetek

A szövetkezetek – az új körülmények figyelembevétele, illetve organikus fejlődésük alapján – a nemzetközi szervezetek számára is fontosakká váltak. Miután a Szövetkezetek Nemzetközi Szervezete újrafogalmazta a szövetkezetek értékeit és elveit, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 2002 júliusában megtartott 90. ülésszakán napirendre tűzte "A szövetkezés elősegítéséről" címet viselő napirendet. Ebben a szövetkezeteket úgy definiálta, hogy: "A szövetkezet az egyének gazdasági, szociális és kulturális igényei, valamint törekvései kielégítésére közös tulajdonú, a szükséges tőkéhez méltányosan hozzájáruló, a kockázatok viselését és a nyereség igazságos felosztását elfogadó, a tevékenység folytatásában és demokratikus ellenőrzésében aktívan közreműködő, önkéntesen társult személyek autonóm egyesüléseit jelöli."⁸

Az Európai Unió Tanácsa 2002 májusában megalkotta régóta várt rendeletét "Az Európai Szövetkezetekről". Az EU tanácsának rendeletében a szövetkezeteket ekként definiálja:

"Az Európai Szövetkezet elsődleges célja a tagok szükségleteinek kielégítése és/vagy a tagok gazdasági és/vagy társadalmi tevékenységeinek fejlesztése az alábbi alapelvekkel összhangban:

• az ESZ tevékenységét úgy végzi, hogy abból a tagoknak kölcsönösen előnye származzék, és a tagok mindegyike részvétele arányában profitáljon az ESZ tevékenységeiből;
• az ESZ tagjai maguk is fogyasztók, alkalmazottak vagy szállítók, illetve más módon részt kell vegyenek az ESZ tevékenységében;
• az ellenőrzés a tagokra hárul, egyenlő mértékben, bár a súlyozott szavazás is megengedhető annak érdekében, hogy a szavazás tükrözze az egyes tagok közreműködését az Európai Szövetkezetben;
• a kölcsönök és részvénytőke korlátolt kamattal terhelt;
• a nyereséget az Európai Szövetkezettel folytatott üzleti tevékenység szerint kell felosztani, vagy vissza kell tartani a tagok szükségleteinek kielégítése érdekében;
• a tagság mesterségesen nem korlátozható;
• felszámolás esetén a nettó eszközöket és tartalékokat a pártatlan felosztás elve szerint kell felosztani, azaz egy másik, hasonló célok teljesítésére vagy általános érdekeket szolgáló szövetkezeti szerv rendelkezésére kell bocsátani;"⁹

A szövetkezeti vállalkozásokról (és a tulajdonukban levő vállalatokról) végzett legújabb kutatás statisztikai adatai bemutatják a szövetkezeteknek a Közösség gazdasági életében játszott szerepét. Az Európai Unióban kb. 132 ezer szövetkezeti vállalkozás található 83,5 millió taggal. A tagjelölt országok szövetkezetei még további 23 millió tagot számlálnak. 1996-ban a szövetkezetek 35%-a a primer szektorból, 20%-a a másodlagos szektorból és 45%-a a harmadlagos szektorból való. A szövetkezetek az EU tagországaiban 2,3 millió személyt alkalmaznak (ami kb. 2,3%-a a teljes munkaidőben foglalkoztatottaknak). A foglalkoztatást illetően a szövetkezetek jelentősége országonként változik: Spanyolországban 4,58%, Finnországban 4,48%, Görögországban 0,57% és az Egyesült Királyságban 0,66%.¹⁰ Az Európai Unió meghatározó politikusai közül Romano Prodi a 2002. február 13-án megrendezett Európai Szövetkezeti Kongresszuson fogalmazta meg a szövetkezetek jelentőségét: "Hiszem, a szövetkezeti vállalkozások igen fontos szerepe, hogy segítik Európát gazdasági, szociális és politikai céljai elérésében. A szövetkezetek nyilvánvalóan bizonyítják azt is, hogy a szolidaritás szelleme, amelyben gyökereznek, semmiképpen nem áll ellentétben a vállalkozói szemlélettel – egyesítésük tehát igen tiszteletreméltó kört alkot. Ez az oka, hogy a Bizottságnak szándékában áll minden tőle telhetőt megtenni annak érdekében, hogy a szövetkezetek tevékenykedjenek Európában. Két évvel ezelőtt a Lisszaboni Csúcstalálkozón Európa vezetői igen ambiciózus célt tűztek ki a jelen évtizedre, hogy az Uniót 'a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tegyék, amely több és jobb munkaalkalommal és nagyobb szociális kohézióval képes fenntartani a gazdasági növekedést'. E cél eléréséhez gyors és határozott cselekvés szükséges, nemcsak gazdaságaink, hanem szociális modellünk megreformálására."¹¹

A szövetkezeti mozgalomnak nagy támogatója Tony Blair is, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, aki a Szövetkezeti Bizottság megalapításakor a következőképpen fogalmazott: "A szövetkezeti mozgalom létfontosságú részét képezi az Egyesült Királyság vállalkozásainak. Nem az állam, nem magánszemélyek, hanem a tagok által birtokolt és irányított vállalkozások ezek, annak biztosítására, hogy a kereskedelmi és a közösségi érdekek kéz a kézben együtt járjanak. Örülök, hogy támogathatom a Bizottságot. Segíteni fog, hogy új lehetőségeket ismerjünk fel, hogy erős és sikeres szövetkezeti mozgalmat fejlesszünk fel a jövő nemzedékeknek."¹² A brit szövetkezeti mozgalom rendkívül szoros kapcsolatban áll a Munkáspárttal is, hiszen a legutóbbi választás alkalmával országos szinten választási szövetséget kötöttek. Ennek következtében a Munkáspárt színeiben 25 szövetkezeti képviselő került be a parlamentbe, akiket "munkáspártiaknak és szövetkezetieknek" neveznek. A pártnak helyi önkormányzati szinten több, mint 700 munkáspárti és szövetkezeti tanácstagja van, és nemrég tették közzé a "Szövetkezeti napirend, a helyi önkormányzatok számára" című dokumentumot is.

A hazai joganyag alapját a Magyar Köztársaság Alkotmányában két helyen is megfogalmazott direktíva biztosítja:

"4. § A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit."

"12. § Az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát."¹³

A fentiek alapján az 1992. évi I. törvény 3. paragrafusa határolja körül konkrétan a szövetkezetek lényegét. Eszerint: "a szövetkezet a szövetkezet szabadsága és az önsegély elvének megfelelően létrehozott közösség, amely a tagok személyes közreműködésével és vagyoni hozzájárulásával, demokratikus önkormányzat keretében a tagok érdekeit szolgáló vállalkozási és más tevékenységet folytató szervezet".

A fentiek alapján alakultak ki a ma Magyarországon működő szövetkezetek. Jelenleg, 5715 szövetkezetben összesen 2,1 millió tag tevékenykedik, a működő szövetkezetek 69%-a 10 főnél kevesebb munkavállalót foglalkoztat, a szövetkezetek által képviselt tőkeállomány kb. 230 milliárd, árbevételük kb. 800 milliárd, eredményük pedig kb. 6 milliárd Ft.¹⁴

A szövetkezetek létrehozták saját érdekképviseleti szövetségüket, Országos Szövetkezeti Tanács néven. (Tagjai: Általános Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége [ÁFEOSZ], Lakásszövetkezetek Országos Szövetsége [LOSZ], Magyar Iparszövetség [OKISZ], Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége [MOSZ], Országos Takarékszövetkezeti Szövetség [OTSZ], Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége [MAGOSZ], Magyarországi Diákvállalkozások Országos Szövetsége [DIÁK ÉSZ].)

A fentiekből is látszik, hogy létezik – és másoktól jól elkülöníthető módon körülírható intézményi egység – a szövetkezet. Indokolt önálló "kezelése", illetve vizsgálata.

Szociális gazdaság

Az Európai Unióban egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a szociális vagy más néven, szolidáris gazdaság szervezetei. A szociális gazdaság szervezetei olyan alakulatokat foglalnak magukba, mint a szövetkezetek, a kölcsönös segélyező egyesületek, a társulások és az alapítványok. E vállalkozások sikere nem mérhető kizárólag a gazdasági teljesítmény fogalmai szerint – ami természetesen szükséges a célok eléréséhez -, mivel ezek a gazdasági teljesítmény mellett nagyon jelentős társadalmi integrációs, illetve értékteremtő, értékközvetítő és értékmegőrző funkciót is betöltenek (önsegély, egyéni felelősség, demokrácia, egyenlőség, igazságosság, szolidaritás).

A szociális gazdaság mint a szervezett civil társadalom legfontosabb alkotórésze új korszakot nyithatna a pluralizmus, a demokrácia, a polgári státus és a szolidaritás számára, miközben bőséges bizonyítékokat szolgáltat arról, hogy az ilyen elemek összeegyeztethetők a gazdasági versenyképességgel, a társadalmi és gazdasági változásokhoz való alkalmazkodás képességével. A szociális gazdaság valóban:

• a szolidaritás és az állampolgári aktivitásba való egyéni bevonás alapelvein alapul;
• kiváló minőségű állásokat és jobb életminőséget hoz létre, a vállalkozás és a munka új formáihoz alkalmas keretet nyújt;
• fontos szerepet játszik a helyi fejlődésben és a szociális kohézióban;
• szociálisan felelős;
• a demokrácia egyik tényezője;
• hozzájárul a gazdasági piacok stabilitásához és pluralizmusához;
• megfelel az Európai Unió prioritásainak és stratégiai céljainak: szociális kohézió, teljes foglalkoztatás, harc a szegénység és a kirekesztés ellen, résztvevői demokrácia, jobb irányítás és fenntartható fejlődés.

Az EU tagországok lakosságának 30-50%-a, egy vagy más módon, kapcsolatban van a szociális gazdasággal.

Az elmúlt 10 év folyamán a szociális gazdasági szektor lassan, de vitathatatlanul az intézményesülés és az általános elismerés szakaszába lépett az Európai Unióban. Az Európai Unió hat tagországának van olyan minisztere, akinek portfolióján belül közvetlen felelőssége van a szociális gazdasággal kapcsolatban. Bár az Európai Unió 15 tagállama közül 7 még nem ismerte el hivatalosan a szektort, az Európai Unió intézményei már megtették: az Európai Bizottság 1990-ben megalkotta saját meghatározását. Az 1997. évi Luxemburgi Foglalkoztatási Csúcstalálkozó szintén megadta a hivatalos elismerést a szociális gazdaságnak. A múlt évben az Európai Bizottság elismerte, hogy a szociális gazdaság hozzájárul az Európai Unió olyan kulcsfontosságú politikai célkitűzéseihez, mint a foglalkoztatás és a szociálpolitika, a bővítés, a regionális fejlesztés, a közbeszerzés, az alkalmazotti tulajdonlás, a munkaszervezés és a fejlesztés támogatása.

A szövetkezeti gondolat (még inkább ennek gyakorlata) tehát rendkívül fontos társadalmi integrációs elmélet és gyakorlat. Kiteljesedése esetén a kor kihívásaira korszerű szociális választ adhatna, segítségével azok az értékek válhatnának meghatározóvá, amelyek a történelem során progresszíveknek bizonyultak.¹⁵

 

Jegyzetek

1 Ashley Montagu: On Being Human, idézi: Voorhis, Jerry: American Cooperatives, Karper & Brothers Publishers, New York, 1961.

2 Digby, Margaret: The World Co-operative Movement, Hutchinson University Library, London, 1960. 11.

3 Gyimesi Sándor: A parasztság és a szövetkezeti mozgalmak. In: Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, Akadémiai Kiadó, Budapest, II. k. 621.

4 Romány Pál: "A szövetkezés kialakulását meghatározó társadalmi-gazdasági feltételek (1844-1944)", Szövetkezés, 1998/1. 95.

5 Idézi: Laczó Ferenc: Szövetkezeti formák és típusok az Amerikai Egyesült Államokban. In. Szövetkezetek a világban, 69.

6 Bogár László: "Nem volt világos stratégiánk", Népszabadság, 2003. január 4.

7 Manchester, 1995. szeptember 22. Az SZNSZ állásfoglalása a szövetkezeti identitásról. Idézi: Szövetkezés, 1999/2. 152.

8 Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, Genf. Szövetkezés, 1990/2. 152.

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal ülésszaka, 2002. június 3-20. A szövetkezés elősegítéséről. IV. (2 B) sz. jelentés

9 Az Európai Unió Tanácsának rendelete a nemzeti határokon átívelő tevékenységet folytató "Európai Szövetkezet" szervezetéről (2002. május 22.); http://register.consilium.eu.int/pdf/en/02/st00/11930en2.pdf

10 Az 1996-os adatok: Statisztika és információ az európai szövetkezetekről, SZNSZ, Genf, 1998.

11 Szociális gazdaság, Prága, 2002. A szociális gazdaság kibővítése – előkészítő dosszié. Koordinátor: Bruno Roelants, CECOP 2002. június, 13.

12 Uo. 14.

13 A Magyar Köztársaság Alkotmánya

14 Az Országos Szövetkezeti Tanács kiadványa a 80. Nemzetközi Szövetkezeti Nap alkalmával, 2002. július 5. 22.

15 A szövetkezetekkel kapcsolatban a legtöbb információ a Szövetkezés című folyóiratban lelhető fel, amelyet a Szövetkezeti Kutató Intézet ad ki.

A cikk a munka világának szereplői (munkaadók, munkavállalók és érdekképviseleteik, valamint az állam mint munkáltató, tulajdonos, elosztó vagy konzultációs szereplő) közötti intézményes kapcsolatrendszert s ennek változásait mutatja be a rendszerváltozástól napjainkig.

Bevezetés

 

A munkaügyi kapcsolatok fogalma Magyarországon az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején honosodott meg. Ezen a munka világának szereplőit átfogó kapcsolatrendszert értjük, amely az együttműködés fenntartására, a konfliktusok megelőzésére, illetve a kialakult konfliktusok megoldására irányul.

Az "érdekegyeztetés" fogalmát jóval a rendszerváltozás előtt Héthy Lajos és Makó Csaba vezette be a magyar gyakorlatba. E kifejezéssel elkerülték a "kollektív tárgyalások", "kollektív alku", "szociális párbeszéd" használatát, amelyek a társadalom tagoltságát (illetve tagolatlanságát) tükrözték, s így fogalomhasználatuk az akkori hivatalos szemlélet kritikája volt.

A Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény, továbbiakban: Mt) 14. §-a szerint: "A munkavállalók szociális és gazdasági érdekeinek védelme, továbbá a munkabéke fenntartása érdekében e törvény szabályozza a munkavállalók és a munkáltatók, illetve ezek érdekképviseleti szervezeteinek kapcsolatrendszerét. Ennek keretében biztosítja a szervezkedés szabadságát, a munkavállalók részvételét a munkafeltételek alakításában, meghatározza a kollektív tárgyalások rendjét, illetve a munkaügyi konfliktusok megelőzésére, feloldására irányuló eljárást."

A munkaügyi kapcsolatok többségükben a két főszereplő, a munkáltatók és a munkavállalók, illetve érdekképviseleteik (szociális partnerek) közötti kétoldalú – bipartit – együttműködésben öltenek testet. A munkáltatók és a munkavállalók jogosultak arra, hogy előzetes engedély nélkül, érdekeik védelmében, szervezeteket hozzanak létre, illetve azokhoz csatlakozzanak. A munkaügyi kapcsolatok alapvetően bipartit jellegűek, de tripartit formában is működhetnek. Ez esetben az állam a munkaügyi kapcsolatok alakításában szabályozóként, munkáltatóként, tulajdonosként, illetve – disztributív (elosztó) funkciójából adódóan – harmadik tárgyaló félként és/vagy konzultációs szereplőként részt vesz a munkaviszonyok alakításában.

A szociális partnerek mellett az állam közvetlenül (mint sajátos munkáltató), vagy közvetetten (a bipartit kapcsolatok szabályozójaként, illetve mint az országos egyeztető fórumok szereplője/tárgyaló fél) résztvevője a munkaügyi kapcsolatoknak.

Míg a kétoldalú tárgyalások és megállapodások középpontjában elsősorban a munkaügyi kapcsolatok hagyományos elemei (például munkaviszony, munkafeltételek, bér) állnak, a tripartit tárgyalások során a kormánypolitika átfogó kérdései a meghatározóak (például jövedelempolitika, adók, foglalkoztatáspolitika). A szociális partnerek mind a két forma egymást erősítő, korrigáló működésében érdekeltek.

Általában szintenként más és más szereplők között alakul ki az együttműködés:

• makroszinten a szakszervezeti és a munkáltatói konföderációk,
• mezoszinten az ágazati-szakmai vagy regionális szakszervezeti szövetség és a munkaadói szövetség,
• mikroszinten a vállalati szakszervezet vagy az üzemi tanács és a munkáltató között.

Az országok gazdasági, társadalmi jellemzői, hagyományai alakítják ki, hogy mikor, melyik szint lesz a meghatározó a munkaügyi kapcsolatokban.

A munkaügyi kapcsolatok meghatározó szereplői a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek, vagyis a szociális partnerek.

A szakszervezetekről a Magyar Köztársaság Alkotmányának 4. §-a a következőket mondja ki: "A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és vállalkozók érdekeit." Az Mt. 18. §-a értelmében a "törvény alkalmazásában szakszervezeten a munkavállalóknak minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése."

A munkáltatói szervezetek a munkaügyi kapcsolatokon belül a munkáltatói érdekképviseletet ellátó, önkéntes tagságra épülő, munkáltatókat tömörítő szervezetek, illetve szövetségeik. Kezdetben a munkáltatói szervezetek csak gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, a munkaügyi kérdések a szakszervezetek megerősödésével kerültek előtérbe.

A szociális partnerségre épülő érdekegyeztetési rendszer kiegyensúlyozhatja a munka világában feszültségeket keltő piaci hatásokat. A szociális partnerek és a kormány közös érdeke a munkabéke folyamatos fenntartása, melynek része az országos szintű tárgyalásos-megállapodásos rendszer működése. Az országos érdekegyeztetés résztvevői – a mindenkori kormányok mellett – azok a szakszervezeti konföderációk és munkáltatói szövetségek, amelyek a szervezkedési szabadság alapján jönnek létre, szervezetükben, működésükben egymástól és a kormánytól függetlenek.

A munka világa szereplőinek is joggal fontos a fogalmak tisztázása, hiszen azok is segítik az eligazodást a párbeszéd intézményeiben. Összhangban az európai uniós szóhasználattal, kívánatos a szociális párbeszéd fogalmát meghonosítani. A szociális párbeszéd eredeti értelmezésben a szociális partnerek közötti kapcsolatot jelenti. A szociális párbeszéd elsősorban a szociális partnerekkel és/vagy a szociális partnerek – szakszervezetek, munkáltatói érdekképviseletek -, illetve a kormány képviselői között zajlik, és nem a társadalom/civil szféra különböző érdekképviseleteivel.

Az országos érdekegyeztetés 1988 decemberében kezdődött, amikor a Grósz-kormány egy kormányhatározattal útjára indította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT). A munkavállaló/munkáltató/kormány-kapcsolatrendszer intézményeként, Németh Miklós kormánya idején, egy októberi "próbaülést" követően, 1990. december 5-én, ténylegesen létrejött az OÉT. Küldetése kettős volt: egyrészt, hogy intézményi keretet adjon azoknak a tárgyalásoknak, amelyek elvezettek a központi bérszabályozás és a bérmeghatározás hagyományos gyakorlatát felváltó bérmegállapodásos (béralku-) rendszer fokozatos kiépüléséhez, másrészt, hogy megfelelő terepet biztosítson az országos, tripartit bértárgyalásoknak. Az OÉT működésének utolsó harmadában – a munkaerőpiac radikális átalakulásával párhuzamosan – egyre nagyobb szerepet játszott a foglalkoztatási érdekegyeztetésben is.

A politikai rendszerváltás időszaka csak átmenetileg szakította meg a kormány és a szociális partnerek intézményes, tripartit együttműködését.

Az érdekegyeztetés fogalma az intézményi változások, tartalmi módosulások mellett 1999-ig megmaradt, majd az Orbán-kormány az érdekegyeztetés rendszerének átalakítása kapcsán a "társadalmi párbeszéd" fogalmát használta. 2002-ben a Medgyessy-kormány visszaállította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, az érdekegyeztetés, a párbeszéd legmagasabb szintű fórumaként. Az érdekegyeztetés fogalmának változása a tartalom változását is közvetítette.

 

 

A "magyar modell"

 

Magyarországon 1968-ban a "gazdasági mechanizmus reformja" idején indult meg a munkaügyi kapcsolatok vonatkozásában a távolodás a "sztálini" modelltől. Az 1968 és 1988 közötti intézményrendszer elmélete és tényleges gyakorlata ötvözte a "sztálini" hagyományt és az egyre inkább felismert gazdasági, társadalmi realitásokhoz való igazodást. Kormányzati szinten és a felső pártvezetésben is megjelentek azok a pragmatikus, jól képzett szakemberek, akik tisztában voltak azzal, hogy a határozatokba foglalt ideológia ellenére a gazdaságban, a társadalomban megállíthatatlan folyamatok indultak el. A mindinkább nyugati tőkéből eladósodott magyar gazdaság a gazdasági kihívásokra nem tudott másként válaszolni, mint úgy, hogy a piaci törvényeket, ha felemás módon is, de elfogadja.

A szocialista államban a tulajdonos munkavállaló, a munkáltató pedig tulajdonos és egyben munkavállaló is. A munkásosztály vezető szerepének érvényesülését megfogalmazó, párthatározatokba foglalt ideológia nem tudta elfedni azokat a valós érdekkülönbségeket, amelyek a megtorpant gazdasági mechanizmus változásai ellenére felszínen voltak a magyar gazdaságban. A nyereségérdekeltség, a vállalati gazdasági önállóság bizonyos mértéke, a szakszervezetek megnövekedett jogosítványai, a szocialista vállalatvezetők "kvázi" munkáltatóként való viselkedése, ha burkoltan is, ha szárnyaszegetten is, a majdani valódi munkaügyi kapcsolatok formálódását eredményezte. A szakszervezetek, mintegy kibújva a rájuk kényszerített "transzmissziós hajtószíj"-szerepből, próbáltak valódi érdekvédelmet ellátni, és úgy részt venni a bértárgyalásokon, a szociális és kulturális alap elosztásában, mintha azok valódi piaci viszonyok között léteznének. A munkáltatók, "feledve" kiosztott szerepüket, ellenérdekeltségű felekként vettek részt e tárgyalásokon.

Sajátosnak mondható az a megoldás is, amely már a hetvenes években működött mint a "makroszintű érdekegyeztetés sajátos kétarcú produktuma, a SZOT-kormány-tanácskozások intézménye". Tudatosult valamennyire ugyanis, hogy az országos szintű gazdaságpolitikai döntéshozatalban, a nagy, átfogó, a társadalmat széles körben érintő intézkedések előtt egyfajta döntéshozatali pluralizmusra van szükség. Ugyanakkor élt/működött a paternalista pártállam, amely a dolgozó emberek élet- és munkakörülményeit érintő legfontosabb döntések forrása maradt. A "kormány-SZOT"- találkozók nem a nyilvánosságnak szóltak, az ott elfogadott megállapodásokat esetenként kemény vita előzte meg. Ugyanígy ágazati szinten is zajlott az érdekegyeztetés a minisztérium és az ágazati szakszervezeti vezetők között.

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a szakszervezetek a nyitott gazdaságból és a helsinki szellem hatásából adódóan rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a nyugat-európai szakszervezetekkel. Ezek elvárták, hogy a munkahelyi tisztségviselők is tanulmányozzák a nyugat-európai munkaügyi kapcsolatokat, a szakszervezetek működését, a kollektív tárgyalások rendszerét, s egyben igényelték, hogy magyarországi látogatásaikon "találkozzanak" előadásokon, konzultációkon a hazai szakszervezeti szakértőkkel, tisztségviselőkkel.

Kimondva vagy kimondatlanul, a jelenlegi, hazai érdekegyeztetési rendszer magán viseli mindazokat a vonásokat, amelyek e sajátos magyar útra az évtizedek során rárakódtak. Így tehát a magyar munkaügyi kapcsolatokban makroszinten a megállapodásra törekvő tripartit modell elfogadott. A bértárgyalások, a munkafeltételek meghatározásának tradicionális szintje a mikroszint, s a sokszínű mezoszint megerősítése folyamatosan jelen lévő feladat. Mindebből az is következik, hogy a Magyarországon jellemző tárgyalási szintek nem ragadhatók ki a rendszerből, mind a három szint átjárhatósága, az egyes elemek kapcsolódása az egyes szintekhez csak együttesen kezelhető.

Az "első" Országos Érdekegyeztető Tanács

 

Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai adottságai alakították ki az érdekegyeztetés rendszerének azt a sajátos struktúráját, amely belesimul az európai intézményi sokszínűségbe. A sajátos magyar struktúra tripartit módon, konszenzussal valósult meg, ezért átalakítása is csak a szociális partnerek egyetértésével, autonómiájuk maximális figyelembevételével, az állam önkorlátozó szerepe mellett lehetséges.

A magyarországi érdekegyeztetés helyzetét meghatározta, hogy a gyors gazdasági és társadalmi változások közepette intézményi keretei nem igazán szerves fejlődés következtében alakultak ki.

Az OÉT eredendően munkaügyi fórum volt, amelynek alapvető célja az állami bérszabályozás felváltása a kollektív tárgyalások rendszerével. Ebből következik, hogy a szereplők csak munkavállalói és munkáltatói érdekeket képviselő szervezetek lehettek. A munkavállalókat akkor még a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) képviselte, (a Liga abban az időben alakult meg). Munkáltatói részről a gazdasági érdekképviseletek voltak jelen; egyik sem láthatott el érdekvédelmi szerepet. Bekerültek a szövetkezeteket megjelenítő szerveződések: az ipari szövetkezetek képviseletében az OKISZ, a fogyasztásiak nevében a SZÖVOSZ, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek képviseletében a TOT, a kisiparosokat képviselő KIOSZ, a kiskereskedők nevében a KISOSZ, valamint az akkor alakult Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ). Részvételüket a SZOT a munkaadói oldal túlsúlyára hivatkozva ellenezte, a Gazdasági Kamara viszont elfogadta. Végül kompromisszumként a három szervezet egy közös képviselőt fogadott el. A munkaügyi kapcsolatok szereplői kialakulásának folyamata azonban nem fejeződött be.

A kormányt Medgyessy Péter, a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, továbbá az Országos Tervhivatal és az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke képviselte. Az OÉT a rendszerváltásig működött, összesen nyolc ülésén bér- és munkaügyi kérdéseket tárgyalt. Jogosítványa volt az országos minimálbér meghatározására.

 

 

Az Érdekegyeztető Tanács tíz éve

 

Az Antall-kormány idején lényegesen átalakult az érdekegyeztetés rendszere. 1990. augusztus 1-én létrejött az Érdekegyeztető Tanács (ÉT). A kormány a gazdasági, munkáltatói érdekképviseletek hatására elfogadta, hogy az ÉT gazdasági (adózás, társadalombiztosítási járulék-szabályozás), továbbá a költségvetést érintő kérdésekkel foglalkozzék. A szereplők száma bővült, a munkavállalókat 7 szakszervezeti konföderáció és 9 munkáltatói szervezet képviselte. Részvételük egymás kölcsönös elfogadásán alapult, semmilyen részvételt szabályozó feltételt a szereplők nem jelöltek meg. Azok lettek az ÉT tagjai, akik a "szakszervezeti kerekasztal" körül ültek, vagy éppen a "parlamentben jártak". A kormányt a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára képviselte.

Nem hagyható figyelmen kívül az ÉT működésében, hogy az első éveket a szakszervezetek közötti áldatlan viták befolyásolták, a harc kiemelten a szakszervezeti vagyonért folyt. A korábbi SZOT-vagyon elosztásában végül is akkor egyeztek meg a szakszervezetek, amikor a kormány törvényjavaslat formájában az országgyűlés elé terjesztette elképzelését. A 7 konföderációból 6 megegyezett, az alkut a Szolidaritás Munkás Szövetség nem fogadta el. Egyébként a Szolidaritás nem írta alá az ÉT Munkavállalói oldalának együttműködésre vonatkozó megállapodását, s ezzel kizárta magát az ÉT-ből.

A vagyonkérdés végleges rendezését a parlament az üzemi, közalkalmazotti tanácsok (üt, kt) választási eredményéhez kötötte, így az a szakszervezetek közötti "szimpátiaválasztás" lett. (Az üt- és kt-választások a munkahelyi kollektív szerződések reprezentativitásának mérésére szolgálnak napjainkban is.) Tekintettel arra, hogy egy munkahelyen több szakszervezet is létezik, a versengés a szavazatokért elvonta az erőket az érdekvédelemtől, gyengítette a szakszervezeti pozícióikat az érdekegyeztetés minden szintjén.

A viták, gondok ellenére elfogadottá vált, hogy az érdekegyeztetés a demokrácia egyik alappillére, így mindent meg kell tenni azért, hogy jogi keretei ne sérüljenek, illetve a jog adta lehetőségek érvényesüljenek, bővüljenek. Az ÉT keretében a kormány és a szociális partnerek a munka világának szereplőit érintő átfogó és alapvető gazdasági, szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkoztak, s az ÉT az alábbi jogkörökkel rendelkezett:

• tárgyalásokat folytathatott és tripartit, országos megállapodásokat közvetíthetett bérkérdésekben (országos minimálbér, a versenyszféra bérnövekedése);
• konzultációt folytathatott a gazdasági, szociális és munkaügyi törvénytervezetekről, illetve minden olyan jogszabályról, amelyet a szociális partnerek különösen fontosnak tartottak, beleértve a jogszabályokat megalapozó koncepciókat is ("jogszabályalkotást megelőző konzultáció");
• konzultációt folytathatott országos jelentőségű, a szociális partnereket érintő gazdasági és szociális kérdésekről ("általános konzultáció").

A szociális partnerek a kezdetektől sérelmezik, hogy a fenti témák szinte az utolsó pillanatban kerülnek az ÉT asztalára, amikor az esetek többségében a parlament általános vitája már zajlik.

Az elmúlt évek során az ÉT több mint 100 plenáris ülést tartott, és közel 250 napirendi pontot tárgyalt. A témák igen széles területet fedtek le, a nemzetgazdaság szinte valamennyi részét érintették. Az ÉT-ben számos nagy jelentőségű megállapodás született. Tevékenységének köszönhetően olyan törvények és jogszabályok jöttek létre, amelyek hatékonyan szabályozták a társadalom és a gazdaság működését.

 

Néhány témakör:

 

Az ÉT keretei között évente, visszatérő jelleggel részletes konzultáció folyt a legfontosabb gazdasági és szociális törvények tervezetéről, az éves költségvetésről, az adó- és illetéktörvények tervezeteiről, a társadalombiztosítási törvénytervezetről, különös tekintettel a szociális partnerek hozzájárulásának mértékéről stb. A konzultációk egyes években részmegállapodásokhoz vezettek.

Az ÉT kísérletet tett arra, hogy átfogó, tripartit megállapodást kössön a kormányzati ciklus (1994-1998) egészére a szociális partnerek számára legfontosabb kérdésekben. A Társadalmi-Gazdasági Megállapodás tárgyalássorozata 1994 júliusában kezdődött, s az alapvető politikai stratégiákra, így a gazdaság-, a jövedelem- és bér-, illetve a foglalkoztatás- és szociálpolitika területére irányult, kiegészítve a munkaügyi intézmények és a munkajog átfogó átalakítására vonatkozó egyezséggel. A TGM tárgyalásai végül nem vezettek eredményre.

Az ÉT meghatározó szerepet játszott az 1992-ben életbe lépő új Munka Törvénykönyve megalkotásában, később a szükségessé vált módosítások megvitatásában. A Munkaügyi ellenőrzésről szóló Törvény tervezete az ÉT teljes egyetértésével, támogatásával került a Parlament elé.

Az ÉT meghatározó módon befolyásolta a foglalkoztatáspolitikát. Érdemi szerepe volt a Foglalkoztatási Törvény (1991) megformálásában, majd módosításában. Az ÉT támogatta a Munkaerőpiaci Alap önkormányzati irányítására tett kormányzati javaslatot, s az alap kezelésére hivatott tripartit testület, a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete (MAT) felállítását.

Az ÉT ugyanakkor az országos bértárgyalások színtere is volt. A minimálbért, az OÉT-et is figyelembe véve, 1989. január 1-je óta, a kormány és a szociális partnerek tripartit megállapodása szabta meg, 1992 júliusától a Munka Törvénykönyve alapján. (A tradíció és a törvényi felhatalmazás az Orbán-kormány alatt sérült.)

Az ÉT segítette a munkahelyi konfliktusok megelőzését, hogy azok rendezéséhez megteremtsék a kereteket. 1996-ban az ÉT létrehozta a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatot, a munkaügyi kezelés intézményét.

Az Érdekegyeztető Tanács egyszerre volt gazdaságpolitikai konzultációk és a munkaügyi kapcsolatok kérdéseiben folyó alkuk színtere, vagyis a stratégiai kérdések megvitatása keveredett a szakmai ügyek tárgyalásával. Az ÉT plenáris ülésein sok esetben előterjesztések, törvénytervezetek megvitatása folyt, s konkrét alkuk történtek egy-egy részterületet illetően. Mindez az első pillanattól kezdve vitára késztette a szakértőket, de a szereplőket is. Sokirányú vita alakult ki arról, hogy a két teljesen különböző funkció szétválasztása segítheti-e a makroszintű érdekegyeztetés jogosítványainak tisztázását.

 

"Önmegreformálás"

 

Az 1995 óta eltelt időszak számos új tapasztalatot hozott – fontos ezek elemzése, a kudarcok, sikerek okainak feltárása. A szakértők főként a tárgyalás és/vagy konzultáció dilemmájára, a domináns szintnek a magyar sajátosságokból adódó trendjére, a kollektív tárgyalások koordinációs mechanizmusának problematikájára, a lefedettséggel kapcsolatos összefüggésekre, a jogszabályi változtatások felvázolására próbáltak választ adni.

1996. május 17-én háromoldalú megállapodás született az ÉT továbbfejlesztésének elveiről, fő irányairól. A megállapodás leszögezte: "az érdekegyeztetés értelmét és értékét az adja, ha a konzultációkra és megállapodásokra hiteles és megfelelő támogatottságú, szervezettségű partnerek között kerül sor". Kimondta: "ki kell dolgozni az Érdekegyeztető Tanács oldalaihoz való tartozás kritériumait és rendszerét. Biztosítani kell, hogy az Érdekegyeztető Tanács oldalainak bizonyítható és kielégítő támogatottsága folyamatosan fennálljon és fennmaradjon", továbbá: "célszerű biztosítani az oldalak nyitottságát, hogy összetételük folyamatosan követhesse a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletek körében és támogatottságában végbemenő változásokat."

A szakmai erőfeszítések ellenére sem született megállapodás olyan alapvető kérdésekben, mint a reprezentativitás. Tény az is, hogy a választások előestéje sem kedvezett intézményi struktúrák átalakítására.

Nem mintha annyira a nagypolitika gondolkodásának középpontjában álltak volna a munka világával kapcsolatos kérdések. Elég csak utalni arra, hogy 1995-1997 között 3%-nyi volt a napirend előtti felszólalásokból a munkaügyre vonatkozó, 2% az interpelláció és 2% az írásban beadott kérdés, ami azt jelezte, hogy aktív politikusaink még nem igazán ismerték fel a téma jelentőségét. Tény ugyanakkor, hogy a parlament nagy többséggel szavazta meg a benyújtott, munka világával kapcsolatos törvényeket, törvénymódosításokat.

 

 

Az 1999. évi reform

 

Az Orbán-kormány megalakulását követően, már 1998 nyarán kezdeményezte az érdekegyeztetés átalakítását. 1998 decemberére elkészült az átalakítás koncepciója, amelyet a kormány vitára bocsátott.

Az Orbán-kormány a társadalmi párbeszéd szervezeti rendszerének fejlesztésére kidolgozott koncepciót a 2301/1998. (XII. 30.) számú kormányhatározattal fogadta el. Az új makroszintű fórumok 1999 első felében megalakultak és megkezdték működésüket.

Az új rendszer lényegi eleme a munka világához kötődő témák és a gazdasági-szociális konzultáció intézményes szétválasztása volt. Ennek értelmében, 1999. április 21-én megszűnt az ÉT, s megalakult helyette az Országos Munkaügyi Tanács (OMT), illetve konzultációs fórumként a Gazdasági Tanács (GT).

Az OMT tevékenysége nagyrészt megegyezett az ÉT-ével, azzal a nem lényegtelen eltéréssel, hogy nem foglalkozott a gazdasági jogszabályokkal, vagyis nem vitatta meg a költségvetési és adótörvényeket. Az Mt 16. §-a szerint, "a munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintő országos jelentőségű kérdésekben a Kormány a munkavállalók és munkáltatók országos érdekképviseleti szervezeteivel az Országos Munkaügyi Tanácsban (OMT) egyeztet".

A Kormány az OMT egyetértésével [Mt 17. § (1)]

• meghatározza a foglalkoztatás érdekében – a munkavállalók nagyobb csoportját érintő gazdasági okból történő munkaviszony-megszüntetéssel kapcsolatban – az Mt-től eltérő szabályokat;
• dönt a kötelező legkisebb munkabér és a munkaügyi ellenőrzés tekintetében;
• javaslatot tesz a napi munkaidő leghosszabb mértéke, illetve a munkaszüneti napok meghatározására.
• A Kormány az Országos Munkaügyi Tanácsban országos bértárgyalásokat kezdeményez.
• Az Országos Munkaügyi Tanácsban létrejött megállapodást – az Országos Munkaügyi Tanács javaslatára – a gazdasági miniszter jogszabályban hirdeti ki.
• A gazdasági miniszter – az Országos Munkaügyi Tanács egyetértésével – meghatározhatja a munkaminősítés rendszerét.
• Célja továbbá az információcsere elősegítése és a különböző érdekcsoportok által támogatott megállapodások kialakítása.

Az OMT lehetőséget teremthetett volna a szakmák, ágazatok, szektorok közötti koordinációra, a kormányzati szándék egységes érvényesítésére. Ebből adódóan a kormányt a Gazdasági Minisztérium, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium képviselte. Az Orbán-kormány ugyanis megszüntette a Munkaügyi Minisztériumot, és feladatkörét az új Szociális és Családügyi Minisztérium, a szintén új Gazdasági Minisztérium és az Oktatási Minisztérium között osztotta fel.

Az 1999. április 9-én megalakult GT-ben a szociális partnerek (ÉT-tagok) mellett helyet kaptak a gazdasági élet meghatározó szereplői, a bankok, a pénzügyi szféra képviselői, a gazdasági kamarák és több külföldi befektetőt képviselő szervezet.

A GT konzultációs fórum volt, ahol elsősorban a gazdaságpolitika egészéről, illetve egyes területeiről (költségvetés, adórendszer, nemzetei fejlesztési terv, társadalombiztosítás) cserélhettek gondolatot, kaphattak tájékoztatást a résztvevők. A célok között szerepelt, hogy a hazai érdekképviseletek, a nyugat-európaiakhoz hasonlóan, elkészíthetik jelentésüket, javaslataikat az ország gazdasági állapotát illetően, s azt hasznosításra a kormánynak ajánlhatják. A magyar GT azonban ebből nem valósított meg semmit.

1999 első felében jött létre a Nemzeti ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) Tanács (NILOT), melynek feladata, többek között, az ILO 144. számú tripartit tanácskozásokról szóló Egyezménye alapján a Magyarország által ratifikált ILO- egyezmények végrehajtásának segítése. A NILOT szerepet vállalt Magyarország és az ILO között 2000. december 15-én kötött megállapodás végrehajtásában, amely a tripartit együttműködést segíti elő. Ennek keretében szakmai konferenciákat rendez(ett), egy-egy szakterület helyzetét feltáró és a továbbfejlesztésre javaslatokat tevő kutatásokra pedig információs bázist működtet.

Az Európai Integrációs Tanács (EIT) ugyanezen időszak alatt alakult meg, feladata többek között az európai integrációra való felkészüléshez szükséges párbeszéd, konszenzus biztosítása, a szociális partnerek kapcsolatainak fejlesztése az EU-s intézményekkel. Az EIT ülésein keveredett az országos stratégiai problémák felvetése a részletes szakmai kérdésekkel. Nem biztosította a kellő információt a kormány, illetve a tárgyalásokat irányító külügyminiszter és a munkavállalói, illetve munkaadói szervezetek között.

Az 1999 tavaszán létrejött új intézményrendszer kialakítása a szociális partnerek konszenzusa nélkül történt. Az Orbán-kormány szerint, a szociális partnerek jogosultak az országos érdekegyeztetésben, az ún. társadalmi párbeszédben való részvételre, azaz tájékozódhatnak a kormány szándékairól, konzultálhatnak, de nincs megállapodásra joguk az őket legközvetlenebbül érintő kérdésekben sem.

 

 

Régi-új utakon

 

A 2002. évben a kormány által kezdeményezett, a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletekkel folytatott konzultációk megerősítették, hogy indokolt az érdekegyeztetés intézményes keretének és feladatainak újragondolása és újjáalakítása. Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a kormány az érdekegyeztetés új rendszerét párbeszédben kívánja kialakítani szociális partnereivel. Nagy gondot fordítanak a közös álláspontok kialakítására, nyílt párbeszéd keretében törekednek a konfliktusok feltárására és lehetőség szerinti feloldásukra.

Az Érdekegyeztető Tanács nevének visszaadása üzenet volt arról, hogy a Medgyessy-kormány, s ezen belül a Kiss Péter vezette munkaügyi kabinet már a 2002. évi választások előtt komolyan gondolta, hogy a szociális párbeszéd elengedhetetlen a munka világában, s ezek hatékony működéséhez a jogosítványokat biztosítja.

Már nem csupán egy alapjaiban jól működő intézményrendszer korszerűsítése – a táguló világhoz való igazítása – lett a feladat, hanem a nem kellően átgondolt, megszüntetett, átalakított intézmények újjáépítése, és a kiüresedett intézményeknek újból tartalommal való megtöltése. Ezeknek a céloknak megvalósítása érdekében kezdődött meg országos szinten az érdekegyeztetés intézményes kereteinek átalakítása.

A Medgyessy-kormány 2002. július 26-án állapodott meg a szociális partnerekkel az érdekegyeztetés új/régi rendszeréről. Az érdekegyeztetésben résztvevő 6 országos munkavállalói és 9 munkaadói érdekképviselet létrehozta a háromoldalú tárgyalások legátfogóbb fórumát, az Országos Munkaügyi Tanács helyett az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT), amelynek hatáskörébe tartozik a munka világával összefüggő valamennyi kérdéskör, beleértve a gazdaságot, a foglalkoztatást és a jövedelmek alakulását befolyásoló adó-, járulék- és költségvetési témakörök, jogszabály-tervezetek megvitatását.

A szociális partnerek véleményének kikérése után az OÉT hatáskörébe kerül vissza az éves költségvetési és adó törvénytervezetek megtárgyalása, hiszen azok nélkül a vállalkozási szférának a reálkeresetről vagy a minimálbérről való tárgyalásai – a jövedelempolitikai összefüggésekből – kiszakítva nem tárgyalhatók. A munkavállalók szociális helyzetét alapvetően meghatározó ügyekben (bér, adórendszer, járulékmértékek, infláció, foglalkoztatás, munkanélküli ellátás, nyugdíj stb.) a szociális partnerek jövedelempolitikai tárgyalásokra kaptak jogosítványt. A makroszintű érdekegyeztetés a konzultáció mellett a megállapodások lehetőségét biztosította a tárgyaló feleknek.

Az OÉT feladatai ellátását szakfórumok, szakbizottságok és munkacsoportok segítik.

Az OÉT szakbizottságai:

• Bér- és Kollektív Megállapodások Bizottsága,
• Gazdasági Bizottság,
• Esélyegyenlőségi Bizottság,
• Információs és Statisztikai Bizottság,
• Munkaerőpiaci Bizottság,
• Munkajogi Bizottság,
• Munkavédelmi Bizottság,
• Nemzeti Fejlesztési Terv Bizottság (újonnan alakult),
• Szakképzési Bizottság,
• Szociális Bizottság.

Szakfórumként működik a Nemzeti ILO Tanács és az Európai Integrációs Tanács (az EIT-et a Külügyminisztérium működteti).

Új szakfórumként megalakult az Ágazati Tanács az "autonóm társadalmi párbeszéd erősítésére", a PHARE-program irányítására és az ágazati egyeztető bizottságok megalakulásának segítésére. Feladata a kétoldalú – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek közötti közvetlen – konzultációk és tárgyalások erősítése. Jelenleg PHARE-támogatással folyik az Ágazati Párbeszéd Bizottságok létrehozása, amivel a középszintű érdekegyeztetés erősítése, segítése, az ágazati kollektívszerződés-kötések kiterjesztése várható.

Az OÉT alakuló ülésén megerősítették, hogy az országos érdekegyeztetés fórumaként működjön tovább

• a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete,
• a Szociális Tanács (az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium működteti),
• az Országos Területfejlesztési Tanács (a MeH működteti) és a területfejlesztési, regionális testületek,
• az Országos Szakképzési Tanács (az Oktatási Minisztérium működteti), valamint
• az (újonnan alakult) Országos Felnőttképzési Tanács.

 

 

Mindez a közszférában

 

A költségvetési szféra legátfogóbb fóruma az 1991-ben létrejött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) volt. (Alakuló ülése: 1992. július 14-15.) A KIÉT előtt a költségvetési érdekegyeztetés az ÉT egyik bizottságaként működött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető bizottsága (KIÉB) néven.

A KIÉT elsősorban a költségvetés munkavállalókat érintő kérdéseivel, ezen belül a közalkalmazottak és a köztisztviselők bérezésével és az alkalmazandó illetményrendszerrel foglalkozott. A gyakorlatban tevékenysége főleg a közalkalmazottakra vonatkozott, mert a köztisztviselők számára létrehozták a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot, amelyet a Belügyminisztérium működtet.

A KIÉT-et a kormány, a költségvetési szervek körében érintett országos szakszervezetek és a települési önkormányzatok országos szövetségeinek tárgyalócsoportjai alkotják. A KIÉT munkájában részt vett a költségvetési intézmények országosan reprezentatív munkáltatói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja. A szakszervezeti tárgyalócsoport az ismétlődően megtartott közalkalmazotti tanácsi választások eredményei alapján megállapított reprezentativitás alapján áll össze.

A KIÉT plenáris üléseken, szakértői bizottságokban, ügyvivői konzultációk keretében végezte munkáját. Néhány kiemelt terület sokszínű tevékenységéből:

• A KIÉT meghatározó szerepet játszott a költségvetési szféra munkaügyi kapcsolatait szabályozó jogi keret, a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) módosításaiban, kiemelten a közalkalmazotti illetmény-előmeneteli rendszer többszöri átalakítására. Esetenként olyan törvénytervezetek kerültek a parlament elé, amelyeket a KIÉT támogatott.
• A KIÉT keretében született meg a közalkalmazotti szféra hároméves megállapodása, az első országos, hosszabb időtávra előretekintő, átfogó megállapodás.
• A KIÉT-et az Orbán-kormány 1999-ben felszámolta, s ezzel a közalkalmazotti területen megszűnt az országos bértárgyalások és megállapodások 1996-98-ban kialakult gyakorlata.
• A költségvetési szféra társadalmi párbeszéd-rendszerére vonatkozó koncepciót a 2299/1999. (XI. 19.) számú kormányhatározat fogalmazta meg, amely a munkaügyi témák egyeztetésében a szakmai-ágazati szintre helyezte a súlypontot.

Az eredeti tervekhez képest a szereplők magatartása sok tekintetben kiszámíthatatlanabbá vált, mint korábban, nem születtek megállapodások, a vitás kérdések köre bővült. A közszférában a fórumrendszer nem újult meg, miközben a régi rendszer már nem töltötte be funkcióit. Nem alakult ki az a jogi háttér, amelyben hatékony tárgyalásokat lehetne folytatni.

Ennek a helyzetnek a hátterében néhány olyan, a rendszeren belüli probléma áll, amelynek megoldása nagyban hozzásegíthetne a közszféra nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődéséhez, az EU-csatlakozás kapcsán felmerülő amúgy is számos feladat szakszerű elvégzéséhez, és a lakosságnak nyújtott közösségi szolgáltatások minőségének javulásához. E problémák egy része a finanszírozás, az államháztartási politika hatókörébe tartozik, itt csak a munkaügyi kapcsolatokat érintő kérdésekkel foglalkozunk.

A közszféra munkaügyi kapcsolataiban az állam nemcsak kormányzati, szabályozó, hanem munkáltatói szerepben is megjelenik. A szféra munkaügyi folyamatainak kulcsfontosságú kérdései (létszám, bér) a parlament, illetve a kormány intézkedési körébe tartoznak. Ennek következtében az államnak, kettős funkciójának megfelelően, kettős viszonyrendszert kell kialakítania. Egyfelől, be kell töltenie a kormányzati funkciókat, másfelől, be kell tölteni a munkáltatói funkciókat is. E két feladatkör szétválasztása nem egyszerű, de a kormányzatot ennek tisztázásában éppen egy olyan, a munkaügyi kapcsolatok területén működő intézményrendszer segíthetné, amely a kormányoldalnak mint munkáltatónak is kijelöli a helyét a tárgyalásokban. Miközben ugyanis a kormány mint a végrehajtó hatalom legfőbb szerve, kormányoz, s ennek során esetleg szigorú döntéseket hoz, a munkaügyi kapcsolatrendszerben alkalmazhatná azt a közös döntési mechanizmust (a kollektív tárgyalások rendszerének kiépítésével és a tárgyalások gyakorlatával), amely hozzásegítené a közszféra alkalmazottai által is támogatott intézkedések kidolgozásához és ezzel a róla alkotott pozitív munkáltatói image kialakításához.

Az Orbán-kormány az egyeztetést a költségvetési szférában is elsősorban ágazati-alágazati szintre próbálta helyezni.

Ugyanakkor bizonyos különbség mutatkozott a formalizált fórumok és a kényszerből folytatott, bipartit ágazati/szakmai tárgyalások között. A régi szabályok alapján működő fórumokon a kormány alapvetően tájékoztatást és konzultációt folytatott, sokszor a munkaügyi kapcsolatokat nem, vagy csak messzebbről érintő kérdésekben. Ezzel szemben a szakmai/ágazati tárgyalásokon, legalábbis a felszínen, kemény béralku folyt, attól teljesen függetlenül, hogy milyen intézmény adott keretet az alkunak. Ezeknek az alkuknak azonban nem az volt a szerepük, hogy megegyezés szülessen, hanem az, hogy a kormányzat a döntéseihez támogatást kapjon. Ezért érvényesülhetett az a stratégia, hogy a szektoriális fórumokon meg sem jelentek, vagy ha igen, hamar kikerültek onnan azok a kérdések, amelyekben nyilvánvalóan ellentét volt a kormány és a szakszervezetek között. Ezekben a kérdésekben a szakmai/ágazati alkukban, az egyes alkalmazotti csoportokat egymástól elválasztva, külön-külön próbálta a kormány a támogatásukat megszerezni. Ezt a célt egyes szakmákban el is érte, míg másutt az ellentétek tovább éleződtek.

A szektoriális fórumok működési hiányosságai és az ágazati/szakmai tárgyalások elégtelensége együtt vezetett oda, hogy a kormány kénytelen volt a szféra legnagyobb konföderációjával köztes szinten is tárgyalásokat folytatni, de ezek a tárgyalások sem vezettek megegyezésre, mivel a kormány oldaláról nem is ez volt a funkciójuk. E tárgyalások során a vitás kérdések száma egyre nőtt, egyre több szakmai szinten nem megoldható kérdés került ide, amelyek aztán itt sem oldódtak meg, miközben a kormányzat e tárgyalások állásától függetlenül döntéseket hozott olyan kérdésekben, amelyekben elvileg szükséges lett volna a döntéshez a tárgyalás lezárása.

A Kormány és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a hozzácsatlakozott ágazati szakszervezetek között létrejött megállapodásnak megfelelően mégis új szektoriális fórumot hozott létre. Ezzel párhuzamosan a köztisztviselői szféra érdekegyeztetési rendszere is átalakult.

2001. október 12-én alakult, amikor is elfogadta alapszabályát a Közalkalmazottak Országos Munkaügyi Tanácsa (KOMT). A KOMT a kormány, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek és a közalkalmazottakat foglalkoztató intézményeket fenntartó önkormányzatok megbízott képviselőinek országos, ágazatközi fóruma. A KOMT intézményes keretet teremt a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartozó intézményi körben a közalkalmazottak összességét érintő munkaügyi kérdésekben az országos szintű szociális párbeszéd működéséhez, valamint a jogalkotásról szóló törvényben foglalt véleményezési jogok érvényesítéséhez.

A KOMT megalakulása óta 3 plenáris ülést tartott. Többek között megvitatta a 2001-ben csak a 8,75%-os illetménytábla-változással érintett közalkalmazottak körében végrehajtott egyösszegű keresetkiegészítésről szóló kormányrendeletet, valamint áttekintette a közalkalmazottak 2002. évi, várható bérhelyzetét.

A KOMT szakszervezeti oldalán azok a szakszervezeti konföderációk vannak jelen, amelyek tagjai az OMT-nek, és a közalkalmazotti szférában országosan jelentős súllyal vesznek részt. A KOMT-ban tehát a részvétel nem kapcsolódik a közalkalmazotti tanács választáshoz, mint a KIÉT-ben, hanem a szakszervezeti konföderációk egyfajta politikai alku alapján kaptak 11 helyet, az alábbiak szerint: Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (6 hely), Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (3 hely), Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (1 hely), Liga Szakszervezetek (1 hely).

Mint látható, az oldalban – szemben a KIÉT-tel – az ágazati szakszervezetek közvetlenül nem vehetnek részt, ugyanakkor konföderációjuk tagjaként – belső döntésük alapján – mégiscsak jelen lehetnek. Ez a szervezeti megoldás azt fejezi ki, hogy a KOMT-ban valamennyi közalkalmazottat érintő kérdéssel foglalkoznak, míg az ágazati ügyek az illetékes ágazati fórumra tartoznak.

A helyi önkormányzati oldal tagjai az alábbi országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek: Kisvárosi Önkormányzatok Országos Szövetsége, Községi Önkormányzatok Szövetsége, Magyar Faluszövetség, Magyar Önkormányzatok Szövetsége, Megyei Jogú Városok Szövetsége, Megyei Önkormányzatok Országos Szövetsége, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége.

A kormányt a GM, a PM, a MeH, a BM, valamint az érintett ágazati minisztériumok képviselték.

A KOMT-ot, illetve az oldalakat tájékozódási, véleményezési, javaslattételi és döntési jog illeti meg:

A tájékozódási jog alapján az oldalak jogosultak tájékoztatást kapni a jogosultságuk gyakorlását, illetve a működésüket és érdekeltségüket érintő fontos információkról.

A véleményezési jog különösen az alábbi témakörökre terjed ki:

• a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, beleértve a közalkalmazotti illetményrendszert és a munka törvénykönyve közalkalmazottakat érintő rendelkezéseit,
• a költségvetési törvény közalkalmazotti jogviszonyt közvetlenül befolyásoló elemei,
• a közalkalmazottakat közvetlenül érintő, államháztartásra vonatkozó szabályozás,
• a közalkalmazotti tanácsválasztással összefüggő szabályozás,
• a közalkalmazottakra vonatkozó, éves és hosszabb távú kormányzati bérpolitika,
• a közalkalmazottak foglalkoztatását érintő ágazatközi jelentőségű intézkedések,
• a közalkalmazotti jogviszony alá tartozó terület szociális-párbeszéd rendszere.

A javaslattételi jogosultság alapján a KOMT jogosult állásfoglalásról, ajánlásról megállapodni

• a közalkalmazotti intézményi körben ágazati, helyi önkormányzati, intézményi szinten folytatott érdekegyeztető tárgyalásokon követendő eljárásról, magatartásról;
• a KOMT működési területéhez tartozó tárgykörben kormányzati intézkedés kezdeményezéséről.

Döntési jogosultság a KOMT-ot a saját szervezetével, munkaprogramjával, működésével kapcsolatos belső ügyekben (például alapszabály) illeti meg.

A köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére működtette a Belügyminisztérium korábban a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot (KÉF), amelyben a kormány, a szakszervezetek és a települési önkormányzatok mellett a Közigazgatási Kamara képviselője is részt vett.

Az Orbán-kormány alatt a KÉF gyakorlatilag kettévált: központi és önkormányzati fórumokra.

A központi közigazgatásban dolgozó köztisztviselők fóruma a Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (KÉT), amelyben a kormány, valamint a köztisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. A KÉT hatáskörébe az államigazgatásban foglalkoztatott köztisztviselők élet- és munkakörülményeire, foglalkoztatási feltételeire vonatkozó témakörök tartoznak.

A KÉT-nek egyetértési joga van a Köztisztviselői Etikai Kódex szabályaira vonatkozó ajánlás tekintetében. Véleményezési joggal rendelkezik

• a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,
• a központi és a társadalombiztosítási költségvetésnek a közszolgálati jogviszonyban állókat érintő rendelkezéseivel összefüggésben,
• az igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseiben.

Az Országos Önkormányzati Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (OÖKÉT) a helyi önkormányzat képviselő-testületének hivatala, valamint az ott alkalmazott köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére és megállapodások kialakítására szolgál. Az OÖKÉT-ben a BM, az országos önkormányzati érdekképviseleti szervezetek, valamint az önkormányzati tisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. Az OÖKÉT hatásköre, illetve egyetértési és véleményezési jogosultsága lényegében – értelemszerű eltérésekkel – azonos a KÉT-ével. Ugyanakkor az OÖKÉT ajánlást adhat ki a képviselőtestületek, illetve a munkáltatók köztisztviselőket érintő szabályozási tevékenységének, így különösen

• az illetményalap megállapítására,
• a szociális, jóléti, kulturális, egészségügyi juttatásokra, szociális és kegyeleti támogatásokra vonatkozó szabályozásra,
• a közigazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseire.

Mindkét fórumot a Belügyminisztérium működteti.

2002-ben, hasonlóan a versenyszférához, a költségvetési szférában is változások történtek az érdekegyeztetés rendszerében.

Országos szinten új, átfogó konzultatív fórumként megalakult az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT), a közalkalmazottakat, köztisztviselőket és a rendvédelmi ágazatban foglalkoztatottakat képviselő szakszervezetek, valamint a települési önkormányzatok képviselőinek részvételével.

 

 

Civil párbeszéd

 

A Medgyessy-kormány abból indul ki: nincs demokrácia, nincs nemzeti összefogás társadalmi párbeszéd, működő érdekképviseleti rendszer és erős civil társadalom nélkül. A kormány kidolgozta Civil stratégiáját (2003. február 28-án került a kormány elé), létrehozta a Nemzeti Civil Alapprogramot (a törvénytervezetet az Országgyűlés 2003 márciusában tárgyalja). A civil párbeszéd rendszerét EU-kompatibilis módon, a társadalmi párbeszéd részeként, bővíteni kívánja.

A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium struktúrájában a 2003. január 1-jével létrejött Munkaügyi és Civil Kapcsolatok Főosztálya az integrált – társadalmi, szociális és civil – partnerekkel összehangolt tevékenység megteremtését tükrözi.

 

 

Napjaink fő kérdései

 

1. A demokratikus intézményrendszer kiépítése Magyarországon befejeződött. Most már az a szakasz következhet, amikor a működtetés problémáinak megoldása kerülhet előtérbe. A piacgazdaságból adódó szerkezetátalakítás – új tulajdonosréteg megjelenése, a közép- és kisvállalatok túlsúlya stb. – megváltoztatta a munkavállalói és a munkáltatói szerepeket, s megváltoztatta az érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetek tevékenységét is.

2. Magyarországon a rendszerváltás után a legkevésbé fejlődhetett az a köztes szféra, amelyben a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek is találhatók. A "nagypolitika" ezt a tényt az érdekegyeztetés rendszerének átalakításánál minden ciklusban kihasználta. Az érdekegyeztetést meg kell óvni a nagypolitika ráhatásától, ugyanakkor erősíteni kellene annak felismerését, hogy a munka világának problémái a nagypolitika legfontosabb kérdései. A látszólagos ellentmondás mögött az rejlik, hogy a szociális partnereknek kormányváltástól független mozgásterüket önmaguknak kell kialakítaniuk és megtartaniuk.

A rendszerváltás után több mint tíz évvel immár válaszra vár annak a dilemmának a feloldása, hogy milyen szinten tartható a politikai szempontok elsődlegessége.

3. A szociális partnerek érdekeltek a háromszintű érdekegyeztetés rendszerének fenntartásában, a munkabéke fenntartásában. A reprezentatív, megfelelő támogatottsággal bíró konföderációk vállalni tudják azokat a megállapodásokat, amelyek a makroszintű fórumokon körvonalazódnak. Abban érdekeltek, hogy a makroszintű konzultációk lehetőséget nyújtsanak a megállapodásra.

4. A szociális partnerek ellentétes érdekeik ellenére érdekeltek a tárgyalásos megegyezésben minden szinten. Érdekeltek abban, hogy egyenlő partnerként átlássák az ország egészét és így az ágazati, munkahelyi színtereket, a munkavállalókat közvetlenül érintő intézkedéseket, és azokkal kapcsolatban véleményüket elmondhassák.

5. A kormány(ok) feladata az érintettek bevonásával az érdekegyeztető fórumok működésének segítése. Elengedhetetlen a tárgyalásos rendszerek megerősítése a jogi szabályozás eszközeivel is.

6. Az intézményesült fórumok célja, hogy a kormányzat, a szociális partnerek és a civil szerveződések közti párbeszéd, a közös gondolkodás és a megoldatlan kérdések tisztázása valóban szakmai szintre emelkedjék.

Ahhoz, hogy ez hétköznapi gyakorlattá válhasson, két – látszólag egymással ellentétes – feltételnek kell megfelelni. Biztosítani kell a nem kormányzati szervezetek számára a társadalmi párbeszédbe való bekapcsolódás lehetőségét, ugyanakkor tekintettel kell lenni arra is, hogy érdemi együttműködés jöjjön létre. Az első kívánalom teljesítése a különböző szervezetek minél szélesebb körének bevonását, a második szűkebb, szakmai, operatív testületek létrehozását igényli. E kettős feltétel megvalósítására egy egymásra épülő konzultációs és együttműködési rendszer kialakítása megkerülhetetlen.

 

 

Irodalom

 

A munkavállaló, a munkáltató és az állam. (Országos konferencia, Budapest, 1989. november 6-8.) Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal Munkaügyi Kutatóintézete, Budapest, 1989

Bevezetés a munkaügyi kapcsolatokba (szerk.: Tóth Ferenc), GATE, Gödöllő, 1997

Helyzetkép az érdekegyeztetésről (1990-1994) (szerk.: Ladó Mária és Tóth Ferenc), az Érdekegyeztető Tanács Titkársága és a Munkaügyi Kapcsolatok Társasága kiadása, Budapest, 1996

Gazdasági és szociális adattár (szerk.: Hanti Erzsébet és Lux Judit), MSZOSZ, Budapest, 1999., 2001

A magyar értelmiség szerepe az ezredfordulón. Az ÉSZT megalakulásának 10 éves évfordulójára, ÉSZT, Budapest, 1999

Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (szerk.: Borbély Szilvia), MSZEIB, Budapest, 2000

Szakszervezeti szövetség a közszolgálatban dolgozókért. Fejezetek a tízéves SZEF küzdelmeiből, SZEF kiadó, Budapest, 2000

Üzemi tanács és szakszervezet együtt a munkavállalói jogokért (szerk.: Hegyi Gyula), Friedrich Ebert Alapítvány – szakszervezeti projekt, Budapest, 1992

Változó munkaügyi kapcsolatok (szerk.: H. Morel), ELTE Szociológiai-Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ, Budapest, 1994

Arató Krisztina: "Érdekképviselet és érdekegyeztetés az Európai Unióban", Acta Humana Közlemények 33. sz., 1998

Berki Erzsébet: "Érdekegyeztetés az államháztartásban", in: Az érdekegyeztetés tapasztalatai és aktuális kérdései (szerk.: Berki Erzsébet), ÉT Titkársága, Budapest, 1997

Berki Erzsébet: "Makroszintű érdekegyeztetés a közszférában", in.: Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (Szerk.: Borbély Szilvia), Budapest, 2000

Herczog László: "Kormánykoncepció az érdekegyeztetés átalakulásáról", Munkaügyi Szemle, 1999. február

Herczog László: Országos érdekegyeztetés a versenyszférában. Országos érdekegyeztetés a költségvetési szférában, RAABE Kiadó, Budapest, 2001

Héthy Lajos: Az érdekegyeztetés és a táguló világ. Az országos érdekegyeztetés évtizede Magyarországon 1988-1999. A Friedrich Ebert Stiftung és a Közösen a Jövő Munkahelyeiért Alapítvány kiadása, Budapest, 2000

Kiss György: Munkajog II. (a kollektív munkajog), Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs, 1998

Kuti László: Haditudósítások. Avagy egy frontharcos tudósításai az érdekegyeztetés harcmezejéről, MSZEIB, Budapest, 2000

Lux Judit: A Szakszervezeti Tanács száz éve, MSZOSZ, Budapest, 1999

Lux Judit: "Munkaügyi kapcsolatok Magyarországon", in: Érdekképviselet felsőfokon, RAABE Kiadó, Budapest, 2000

Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993, T-Twins Kiadó, Budapest, 1998

Thoma László: A rendszerváltás és a szakszervezetek, 1988-1992, Villányi úti Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, Budapest, 1998

 

 

A legutóbbi időben felhalmozott genetikai tudás hatalmas értéket képvisel a biológia és az orvosi kutatás számára. Éppen ezért csak elkötelezett tudósok összefogásán múlt és múlik, hogy az emberiség génállománya nem került eddig "privatizálásra" – azaz magánlaboratóriumok tulajdonába.

A genomot, minden emberi lény fejlődésének kiindulópontját kiaknázásra váró lehetőségnek kellene tekintenünk, nem pedig kényszerűségnek. Sokan tartanak mégis attól – s nem is alaptalanul -, hogy azok az információk, amelyeket DNS-ük rejt, ellenük kerülhetnek felhasználásra. A biztosítók például szeretnék, ha engedélyeznék számukra, hogy felhasználhassák azoknak a genetikai teszteknek az eredményeit, amelyeket ügyfeleikkel végeztetnének el, mielőtt eldöntenék, hogy egyik vagy másik szerződést megkössék-e, vagy éppen elzárkózzanak előle. A munkaadók, ha a törvény megengedné, a jövőben mindazok alkalmazását megtagadhatnák, akik előzetesen nem vetik alá magukat bizonyos genetikai teszteknek. Mindezt azonban nem szabad elfogadnunk.

Az újságok egyébként csalódást keltenek, amikor szalagcímekben áradoznak a genetikai kód kínálta "csodákról", ami, úgymond, "minden betegséget megszüntethet", miközben az emberek évről évre továbbra is szenvednek a ráktól, a szív-érrendszeri betegségektől vagy az aggkori elmegyengeségtől.

A legutóbbi időben felhalmozott genetikai tudás mindazonáltal valóban hatalmas értéket képvisel a biológia és az orvosi kutatás számára. Ezért fontos, hogy a humán genom első vázlatának, "piszkozatának" közzététele¹ – amelyet 2000. június 26-án világszerte üdvözöltek – elvezessen a génszekvencia végleges és teljes verziójához, hogy minden kutató mielőbb hozzáfoghasson felhasználásához. A géntérkép – 2003-ra várható elkészülése után – a tudományos kutatók számára folyamatos adattárként és viszonyítási pontként szolgál majd.

Vajon a Humán Genom Program kihat-e a jövőben táplálkozási szokásainkra és életmódunkra? A nyugati társadalmakban mindenesetre hatalmas kereskedelmi hasznot remélnek tőle; felmerül bennem olykor a rémkép, hogy az emberek majd géntípusuk alapján választják ki, melyik étterembe menjenek…

Reálisabban: a következő tíz esztendő folyamán újfajta eljárásmódok megjelenése várható a ma még nehezen kezelhető betegségek gyógyításában. Vegyünk egy példát, amelynek tanulmányozása jelenleg zajlik a Sanger Intézetben. A Mike Stratton által vezetett kutatócsoport a rákos daganatokat vizsgálja, hogy megállapítsa, ezek genetikai szempontból miben különböznek az egészséges szövetektől. Sokszor ugyanis könnyebb elpusztítani egy beteg sejtet, mint kezelni, és a genetikai információk segíthetnek abban, hogy felderítsük a rákos sejtekben azokat a specifikus célpontokat, amelyekre a kezelést irányíthatjuk, hogy szelektív módon semmisíthessük meg őket, ezáltal csökkentsük a mellékhatásokat, és javítsuk a gyógyulás arányát.

 

 

Myriad – monopólium az emlőrák kezelésére

 

A genom térképezése fantasztikus előrelépést jelent az emberi test sejtszintű megismerésében. E megismerési folyamatnak azonban jelenleg nem a végén, hanem csupán a kezdetén tartunk; egyelőre nem ismerjük sem a legtöbb gén összetételét, sem pedig a helyét vagy idejét annak, ahogyan proteinok formájában megnyilvánulnak. A genom önmagában nem elegendő ennek megértéséhez, hanem csupán olyan "szerszámos dobozt" jelent, amely mindannyiunk rendelkezésére áll. A következő lépés: az összes gén felfedezése, lokalizálása, jelentésük megértése, s különösen hatásmechanizmusaik elemzése.

1995 novemberében Mike Stratton kutatócsoportja, amely akkor a brit Rákkutató Intézetben (ICR) dolgozott, az emlőrák egyik általuk vizsgált fajtájában olyan mutációt fedezett fel, amely, úgy tűnt, a BRCA2 nevű génnel hozható összefüggésbe. A genom azon területének térképezése, amely e gént körülvette, alig két hete készült el, amikor a kutatócsoport megerősítette a mutáció létezését, hozzátéve, hogy további öt másikat is talált. Mike Stratton igyekezett a felfedezést mielőbb leközölni a Nature-ben, miközben az utolsó pillanatig megpróbálta titokban tartani munkatársai előtt. Elővigyázatossága dacára az Utah államban működő, amerikai Myriad vállalatnak sikerült elegendő információhoz hozzáférnie ahhoz, hogy a szóbanforgó gént lokalizálni tudja, és Mark Skolnick, a magánvállalkozás tudományos igazgatója, szabadalmaztatási kérelmet nyújtott be rá – egy nappal a cikk publikálása előtt…

Hogy a felfedezett mutációk ne válhassanak kereskedelmi kiaknázás tárgyává, az ICR szabadalmaztatásuk mellett döntött. A Myriad azonban magának követelte a BRCA2 gén egésze felfedezésének szerzőségét, csakúgy, mint a BRCA1 génét, amelyet elsőként az ő kutatói klónoztak. A cég orvosi kutató laboratóriumot nyitott, s miután a szabadalmi oltalmat megkapta, azzal fenyegetőzött, hogy bíróság elé citál minden olyan – az Egyesült Államok területén működő – laboratóriumot, amely e gének egyikét használja fel az emlőrák szűrésére. E politika a Myriad számára lehetővé teszi, hogy az egyetlen, ilyen szűrést végző laboratórium legyen (amit 2500 dollárért végez el), illetve ő engedményezze más laboratóriumok részére az eljárás egyszerűsített verzióinak szabadalmi jogait (amelyek tesztjéért mintegy 200 dollárt kér).

A Myriad tesztjeinek egyike viszont az ICR által felfedezett BRCA2 mutáción alapul, egy olyan mutáción, amely nagyrészt a közép- és kelet-európai származású zsidók körében lelhető fel. "E mutáció jelenléte az askenáz zsidók között alkotta eredeti cikkünk vezérfonalát – magyarázza Mike Stratton. – Azt mondhatjuk tehát, hogy ma az Egyesült Államokban a Myriad egy általunk felfedezett mutációról állítja ki számláit." Amit a szintén askenáz származású Mike Strattonnak meglehetősen nehéz lenyelnie.

Ilyenformán tehát a Myriad a két BRCA gén szűrésén alapuló vizsgálati tesztek tulajdonosaként lép fel, s ez jelentősen növeli az egészségügy költségeit. Ráadásul, amikor majd a kutatás eljut odáig, hogy feltárja, milyen módon felelős a BRCA1 és 2 gén a tumorok növekedéséért, a tudósok új terápiás eljárásokat dolgozhatnak ki. A Myriad azonban az egyetlen olyan vállalat lesz, amely ezeket az eljárásokat a piacon forgalmazhatja…

A Humán Genom Program, e nagyszerű vállalkozás folyamán mindvégig szembe kellett nézzünk a kutatási eredmények tulajdonjogának kérdésével. A Myriad agresszív fellépése 1995-ben előrevetítette a kereskedelmi profit és a szabadalmi jogok jelentőségét, még ha akkoriban ennek minden következményével nem is számolhattunk. Világos volt, hogy a tudósok nemzetközi közösségének el kell köteleznie magát aziránt, hogy a humángenom- szekvenciával kapcsolatos információkat hozzáférhetővé teszi a nyilvánosság számára – ha el akarja kerülni, hogy ezen információk elterjedése különböző magánvállalkozásokkal kötött egyezségek szeszélyének legyen kiszolgáltatva.

Nemzetközi találkozót szerveztünk, hogy megállapodjunk a feladatok elosztásában és az adatok kezelésének normáiban. A Bermudákon megtartott találkozó rendkívül konstruktívnak bizonyult (a helyszín – az Egyesült Államokhoz közeli brit szigetek – kiválasztása előre vetítette az általunk művelt tudományterület bekapcsolódását a nemzetközi politikába). Első ízben fordult elő, hogy a diszciplinánkhoz tartozó kutatók kötöttségek nélkül cserélhették ki gondolataikat. A program hordereje együttműködésre kötelezett bennünket; senki sem remélhette ugyanis, hogy képes lehet egyedül elvégezni az egész géntérképezést. Ezért mindenki felírta egy darab papírra a genomnak azt a területét, amelyet kutatni szándékozott, majd minden párhuzamosságot kiküszöböltünk.

Akkoriban nem dolgoztunk ki semmilyen mechanizmust az előzetes eredmények közzétételére; a nyilvános adatbázisok csak végleges adatokat fogadtak el. Kiderült azonban, hogy a berendezéseink által előállított szekvenciavázlatok befejezetlen változatukban is hasznosak lehetnek más kutatók számára valamely gén lokalizálása, vagy egy hipotézis igazolása szempontjából. A Sanger Intézetben úgy döntöttünk, honlapunkon mind a humán, mind a fonálféreg-genomra² vonatkozó összes meglévő adatot közzé tesszük, hogy mindenki letölthesse magának, s felhasználhassa arra, amit hasznosnak vél. Egyedüli kikötésünk az volt, hogy a felhasználás során az információk előzetes jellegét tegyék nyilvánvalóvá, s hogy a publikációkban tüntessék fel az adatok eredetét.

A Bermudákon el kellett fogadtatnunk az adatok szabad forgalmának elvét, ami nélkül senki nem bízhatott volna meg a másikban. Teljes egyöntetűség elérése eléggé valószínűtlen volt, minthogy a jelen lévő kutatók egy része, mint például Craig Venter³ , már kapcsolatban állt kereskedelmi cégekkel, s várható volt, hogy ellenzi, hogy minden információt ellenszolgáltatás nélkül közre adjunk. Ennek ellenére […] sikerült közös nyilatkozatot elfogadnunk. A Wellcome Trust, kutatóközpontunk főszponzora, megőrizte annak a fehér táblának a fotóját, amelyre három pont lett felírva:

• a több mint ezer bázisból álló szekvenciák összetételének automatikus nyilvánosságra hozatala (lehetőleg 24 órán belül);
• a befejezettnek nyilvánított szekvenciák haladéktalan közzététele;
• a cél: a kutatás és a fejlesztés érdekében szabad hozzáférés a közszférában a teljes genomszekvenciához, s ezáltal a lehető legtöbb előny elérése a társadalom egésze számára.

 

 

Felfedezés vagy találmány?

 

Amikor Bob Waterstonnal, a Saint-Louis-i Washington Egyetem kutatójával és más kollégáinkkal e charta szerkesztésén munkálkodtunk, Michael Morgan pénzügyi csoportok képviselőivel találkozott, hogy támogatásukat kérje kezdeményezésünkhöz. Az elfogadott dokumentum azóta, "Bermudai Elvek" néven – kisebb módosításokkal -, valamennyi jelentős, közpénzekből finanszírozott géntérképezési projekt számára referencia gyanánt szolgál.

A szabad hozzáférés és az azonnali közzététel elve azt jelenti, az adatokat a világ valamennyi biológusa használhatja és átalakíthatja, hogy azután segítségével új – akár szabadalmaztatott – találmányokat hozzon létre. Maga a szekvencia azonban, miután a köznyilvánosságban, a maga eredeti formájában közzétételre került, nem szabadalmaztatható. Hallatlan öröm volt tapasztalni, milyen sokan egyetértettek abban, hogy a genomszekvenciát az "emberiség közös örökségének" kell tekinteni. E kifejezés azután 1977-ben, az UNESCO világkongresszusán bekerült "Az emberi genomról és az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozat" egyik cikkelyébe.

A XX. század folyamán szakadék keletkezett a természettudományok és a bölcseleti diszciplínák között. A természettudományokat általában nem tekintik már a kultúra részének. Ennek egyik oka az egyre erősödő fogalomzavar tudomány és technika között, illetve az előbbinek az utóbbi érdekei alá rendelődése. A tudósok arra kényszerülnek, hogy elért eredményeiket a kereskedelmi hasznosításnak rendeljék alá, anélkül, hogy számot vetnének döntésüknek a társadalom egészére gyakorolt következményeivel.

A genomszekvencia azonban felfedezés, nem pedig találmány. Mint bármilyen hegység, zuhatag stb., természeti objektum, amely létezett már – nem előttünk, persze, de kétségtelenül azelőtt, hogy létezéséről tudomást szereztünk. Számomra a Föld közvagyon, s még ha korlátokat létesítünk is rajta, helyesebb, ha senkinek sem válik tulajdonává. Ha valamely régió nagyobb jelentőségre tesz szert, mert arrafelé a táj különlegesen szép, vagy mert ritka fajok lakják, ebben az esetben mint közös értéket kell védelmeznünk.

Természetes, hogy mindig is vitatkozni fogunk a magán-, illetve a köztulajdonú földek közötti szükséges egyensúlyról, mint ahogyan vitázunk használatukról is. E probléma azonban, amikor a humán genomról van szó, sokkal élesebb formában vetődik fel, hiszen mindannyian magunkban hordozzuk annak személyes és egyedi másolatát. Senki sem képzelheti magát valamely gén tulajdonosának, mert ez egyszersmind azt jelentené, hogy az én egyik génemnek is tulajdonosa. És senki nem tehet olyan kijelentést sem, hogy "rendben, osszuk el génjeinket", mert mindannyiunknak mindegyik génre szükségünk van. A szabadalom, persze, a szó szoros értelmében nem jelenti valamely gén tulajdonjogát, ám jogot ad arra, hogy másokat megakadályozzak abban, hogy a szóbanforgó gént bármilyen kereskedelmi célra felhasználják.

Véleményem szerint, a génekkel kapcsolatos törvényi és tulajdonjogi megszorításokat szigorúan csak azokra az alkalmazásokra szabad korlátozni, amelyeken a kutató a konkrét találmány fázisában dolgozik. Mert bármely más kutató másfajta alkalmazás mellett dönthet, ami szükségessé teheti a hozzáférést ugyanehhez a génhez. Márpedig humán gént feltalálni – nem lehet. Meg kell őrizni tehát a génekre – betűsorrendjükre, funkciójukra stb. – vonatkozó tudás versenyen kívüli jellegét. Végül is részben nem azért hozták-e létre a szabadalmak rendszerét, hogy ösztönözze a versenyt? Ezen túlmenően: egy-egy gén legnélkülözhetetlenebb alkalmazási területei gyakran hosszú kutatási folyamat végén, az első, egyszerűbb felhasználásoktól távol születnek meg. Vagyis nemcsak elvi kérdésről van szó.

2000 márciusában például, a Human Genome Sciences (HGS) társaság bejelentette, hogy szabadalmi jogot szerzett a CCR5 génre, amely a sejtfelszín egyik receptoráért felelős. Abban az időben azonban, amikor a társaság szabadalmi kérelmét előterjesztette, nem volt tisztában vele, mire is szolgál ez a receptor. A szabadalmi oltalom megadása még meg sem történt, amikor az egyik, állami forrásokból finanszírozott kutatócsoport, amely az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) megbízásából dolgozott, felfedezte, hogy egyes személyek, akiknek CCR5 génje hibás, természetes rezisztenciát mutatnak a HIV-fertőzéssel, az AIDS vírusával szemben. Másként fogalmazva: úgy tűnt, a CCR5 gén az egyik olyan "bejárati kapu", amely lehetővé teszi a HIV-vírus behatolását a sejtekbe. Amint a HGS hírét vette a felfedezésnek, kísérletekbe kezdett, s ezek eredményeként megerősítette a génnek ezt a szerepét, majd megszerezte rá a szabadalmi védettséget is. A társaság magának követelte e gén bármely felhasználásának tulajdonjogát. Ezáltal felhasználói licenceket adhatott el gyógyszerek és vakcinák kifejlesztését végző farmakológiai vállalatoknak. Kérdés: ki állt eredetileg az újítás mögött? A vállalat, amely a véletlen folytán ráakadt a génre? Vagy pedig azok a kutatók, akik felfedezték, hogy bizonyos személyeknek, akik a HIV-vel szemben rezisztensek, ez a génjük hibás?

 

 

Amikor a szabadalom akadályozza a tudományos kutatást

 

William Haseltine, a HGS főnöke úgy véli, hogy a szabadalmak ösztönzik a fejlesztést az orvosi kutatásban, s hogy a CCR5 szabadalma elősegítheti újfajta eljárás vagy oltóanyag létrehozását. Ezzel szemben az amerikai egyetemi laboratóriumok kutatói körében végzett vizsgálat azt mutatja, hogy közülük sokan lemondanak bizonyos gének kutatásáról, attól való félelmükben, hogy csillagászati összegű royaltiet kell megfizetniük, vagy bíróság elé citálják őket.⁴

Az Egyesült Államokban a genetikai szabadalmak kiadására vonatkozó irányelvek tisztáztattak; hogy kiküszöböljék a leginkább spekulatív célzatú szabadalmi kérelmeket, e direktívák a "hasznosság" fogalmát most némileg szigorúbban határozzák meg, mint korábban – a felhasználásnak immár "szubsztanciálisnak, specifikusnak és hitelt érdemlőnek" kell lennie. Ennek ellenére továbbra is adnak ki szabadalmakat génszekvenciákra, arra hivatkozva, hogy ezek felhasználhatók például mint orvosi szondák egyes betegségekért felelős gének felderítésére. A szabadalmakkal kapcsolatos európai direktíva, amelyet az Európai Parlament 1998-ban elfogadott, azt hangsúlyozza, hogy valamely szekvenciát vagy szekvenciarészt csak akkor lehet mint "az anyag összetevőjét" szabadalmaztatni, ha sikerült in vitro újra létrehozni – például egy baktériumban klónozni, ami egyike azoknak a módszereknek, amelyeket a géntérképezés céljából meghonosítottunk. Ezt a fajta érvelést mindig is abszurdnak tartottam: egy gén lényege ugyanis az információ – a szekvencia -, s attól, hogy másfajta alakban lemásoljuk, semmi sem változik. Olyan ez, mint ha valaki egy bőrkötésű könyvet kiad zsebkönyv-formátumban, s azért, mert a kötés különböző, a könyv tulajdonosának tartja magát.

A humán és más génekre vonatkozó szabadalmi kérelmek száma immár meghaladja a félmilliót, s több ezer szabadalmat adtak ki. A genetikai szabadalmak kérdése azonban továbbra is összetett és zavaros. Az Egyesült Államokban a Szabadalmak és Bejegyzett Védjegyek Hivatala azt az álláspontot vallja, hogy a gének szabadalmaztathatók. A legutóbbi reform életbelépése előtt még olyan fragmentumokra is adtak ki szabadalmi oltalmat, amelyek egyedüli hasznossága a "genetikai szonda"-jelleg. Az Európai Szabadalmi Hivatal valamivel szkeptikusabb, az Európai Unió 1998-ban mégis úgy döntött, hogy kifejezetten engedélyezi szabadalmak kiadását a génszekvenciákra. Több tagország, köztük Franciaország, ellenezte ezt a direktívát. Más országoknak, mint például az Egyesült Királyságnak viszont az a véleménye, hogy a szabadalmak kérdésében liberálisabb megközelítést kell érvényesíteni, hogy az európai ipari vállalatok versenyképesek maradjanak az amerikaiakkal.

Illúzió azt gondolni, hogy jelenleg akár morális, akár jogi argumentáció segítségével el lehetne érni valamilyen méltányos megoldást. Hogy megakadályozhassuk a génszekvencia magánérdekek szerinti felparcellázását, nyilvánossá kellene tenni: ezáltal – a szabadalmi hivatalok szóhasználata szerint – "elsőbbségi" (prior art) státust kapna, s mint ilyen, nem lehetne szabadalmaztatni. Ez az, amit a Humán Genom Programba tömörült laboratóriumok alkotta nemzetközi konzorciumnak sikerült elérnie a szekvencia vázlatával kapcsolatban. Most a lécet szeretnénk magasabbra állítani: a lehető legtöbb információt nyilvánossá tenni – nem csupán a génszekvenciákról, hanem ezek funkcióiról is.

Egyesek javasolták, hogy húzzunk demarkációs vonalat az élő (amelyet nem lehetne szabadalmaztatni) és az élettelen között (amelyet lehetne). Bár megértem aggodalmaikat, s magam is úgy vélem, hogy az élő dolgokat sürgősen nem-kereskedelmi értékűvé kellene tennünk, mégis úgy gondolom, hogy ez a fajta különbségtétel nem igazolható. A biológiát és a kémiát elválasztó árok fokozatosan betemetődik, s ezért e distinkció egyre kevésbé tartható. Vajon el kell-e fogadnunk a szabadalmi oltalmat a transzgenikus egerekkel vagy bizonyos gyapotfajtákkal kapcsolatban? Nem, természetesen, de nemcsak azért nem, mert ezek az élet különböző formái; a mélyebb ok az, hogy ezeket az élő szervezeteket nem találtuk fel, hanem csupán felfedeztük specifikus módosulásaikat, amelyek fogékonyabbá tesznek (egereket) a rákkal, vagy ellenállóvá (a gyapotot) a parazitafertőzéssel szemben.

A biológia jövője nagymértékben a bioinformatika előrehaladásától függ, attól a kutatási területtől, amely numerikus formában mindenféle biológiai adatot összegyűjt, hogy az élőt megpróbálja a maga teljességében vallatóra fogni, s ebből levonja a megfelelő következtetéseket. Az adatokhoz való széles körű hozzáférés révén, e diszciplína lehetővé teszi a kísérleti biológusok számára, hogy eredményeiket integrálják, s a többi kutató munkájával összekössék. Ahhoz, hogy ez a tudományos szempontból izgalmas és orvosilag is eredményekkel kecsegtető vállalkozás sikeres legyen, az alapadatoknak bárki számára elérhetőknek kell lenniük, hogy mindenki szabadon értelmezhesse, módosíthassa és továbbíthassa őket (…). A tudományos kérdések túlságosan komplexek ahhoz, hogy felaprózva, korlátozott mennyiségű adatok ismeretében közelítsünk hozzájuk, ráadásul úgy, hogy az adott kérdés megközelítéséhez a kulcs mindig valamilyen magánvállalkozás birtokában van.

Nyugati társadalmaink jelenleg a magántulajdonba vetett hit erősödésének időszakát élik – a közjóval, a közérdekkel szemben. Mégis minden arra mutat, hogy a piaci verseny alapján képtelenek vagyunk értelmes, kollektív döntéseket hozni. A profit csábítása kis híján a genom – mindannyiunk közös DNS-kódjának – privatizálásához vezetett – s ennek veszélye továbbra is fennáll. A program nyilvános jellegét védelmezők állhatatosságának köszönhetően a humángenom-szekvenciát sikerült egy nyílt és szabad biológiai információrendszer alapjává tennünk, amelynek segítségével páratlan ütemben gyarapíthatjuk ismereteinket. Ez az, ami az emberiségnek elidegeníthetetlen öröksége.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2002. decemberi számában.

 

 

Jegyzetek

 

1 Azaz az emberi génkészlet kémiai szerkezetének meghatározása, vagy másként fogalmazva: az emberi DNS-lánc teljes nukleinsav-bázissorrendjének leírása. A Humán Genom Programról magyar nyelven lásd a Természet Világa c. folyóirat ismeretterjesztő írásait, különösen: Orosz László: "A Humán Genom Program: nem géntérkép, hanem az ember genetikai kódja", 131. évf. 9. sz., 2000. szeptember; Raskó István: "Az emberi 'öröklődés kézikönyve'", 131. évf. 11. sz., 2000. november. (A ford.)

2 A Caenorhabditis elegans, 1 mm hosszú fonálféreg – fejlődési fázisait a szerző hosszasan, sejtről sejtre tanulmányozta – az első olyan élőlény volt, amelynek géntérképe teljes egészében elkészült. (LMd szerk.)

3 Craig Venter: az Institute for Genomic Research alapítója, majd a Celera Genomics nevű magánvállalkozás alapító tulajdonosa. Utóbbi bejelentett célja a humán genom teljes betűsorrendjének desifrírozása és az eredmények szabadalmaztatása. A Humán Genom Program és a Celera Genomics végül, erős politikai nyomásra, 2000. június 26-án egyszerre jelentette be a genomszekvencia első vázlatának elkészültét. (LMd szerk.)

4 Anna Schissel, Jon Merz és Mildred Cho: "Survey confirms fears about licensing of genetic tests", Nature, vol. 402, 1999. 118.

 

2002-ben az amerikai törvényhozás új mezőgazdasági törvényt hozott, amely évi 18 milliárd dollárral támogatja az ágazatot. Úgy tûnik azonban, hogy ennek haszonélvezői nem a farmerek lesznek, hanem szinte kizárólag az igen erősen koncentrált, néhány multinacionális cég kezében összpontosuló élelmiszeripar.

A 2002. évi mezőgazdaság-védelmi és vidékfejlesztési törvény májusban történt elfogadásával az Egyesült Államok kormánya elképesztő, évi 18 milliárd dolláros mezőgazdasági támogatás mellett kötelezte el magát az elkövetkező tízéves időszakra. Vessük ezt össze azzal a 6 milliárd dolláros összeggel, amelyet a G8-ak júliusban a NEPAD (New Partnership for African Development, Új Összefogás Afrika Fejlődéséért) számára megszavaztak, vagy akár a szeptember 11-edikét követő New York-i kárenyhítésre és rekonstrukcióra elkülönített 2 milliárd dollárral. Úgy tûnik, az amerikai farmerek élnek, mint Marci Hevesen.

A dolog nem ilyen egyszerû.

Az új mezőgazdasági törvénnyel szemben széleskörû ellenérzések élnek. A fejlődő országok szemében a világpiacra a termelői árak alatt árasztott élelmiszerdömping korszakának előfutára. A Cairns Group, a mezőgazdasági exportőröket, így Ausztráliát, Argentínát, Chilét, Új-Zélandot és más országokat tömörítő koalíció fel van háborodva, hogy az Egyesült Államok, megelőlegezve a WTO szabadpiaci reformjait, ily módon blamálja vezető szerepét. Az EU elkeseredett kirohanást intézett az amerikai törvény ellen, amikor is Javier Solana, az EU külügyminisztere júniusban Madridban kijelentette, hogy az új amerikai mezőgazdasági törvény "mélységesen" megosztotta Európát és az Egyesült Államokat, jobban, mint az acél vámtarifák, a kyotói környezetvédelmi megállapodás vagy a nemzetközi büntetőbíróság ügye. Egyik ország a másik után követelte az Egyesült Államoknak a WTO- törvényszék előtti felelősségre vonását.

Az éles kritikákra a képviselőház mezőgazdasági bizottságának elnöke, Larry Combest a következőképpen válaszolt: "Ez a törvény nem a vidéki Mexikó, sem a vidéki Kanada, s nem is a vidéki Európa, hanem a vidéki Amerika számára született." Tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai kis gazdaságok farmerei ujjonganak örömükben.

Csakhogy ez korántsem igaz. Az amerikai kis farmerek, akárcsak európai társaik, erős gazdasági nyomás alatt állnak, s a túlélésre való képességük évről évre drámaian csökken. "A 2002-es mezőgazdasági törvény csapást jelent családi gazdálkodóink számára", mondta Bill Christison, aki Missouri államban gabonatermelő, s egyben a Missouri Vidéki Krízis Központ és Nemzeti Családi Gazdasági Koalíció elnöke. 1967 és 1992 között évente nettó 32 500 gazdálkodó ment tönkre. 1997-ben az USA-nak az egy évtizeddel korábbinál 329 000-rel kevesebb gazdálkodója volt. 1920-ban a fekete farmerek száma 925 000 volt; a század végére 18 000-nél is kevesebben maradtak. 1996-ban, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint, a fennmaradt gazdaságoknak valamivel több mint a fele, 985 718 volt nyereséges, a többi 926 108 veszteséget mutatott.

Az igazság az, hogy az amerikai mezőgazdaság válságban van – az 1970-es évek óta. A farmerek ráfordításaik emelkedő költségeinek és terményeik csökkenő árának spiráljába szorulva vergődnek. 1987 és 1997 között csak a vetőmagok, mûtrágyák és mezőgazdasági vegyszerek ára 86%-kal emelkedett. Így történhetett, hogy miközben állati és növényi termékeikért a termelők 123 milliárd dollár bevételhez jutottak, 185,1 milliárd dollárt fizettek ki a termelési költségekre.

Feltételezhető tehát, hogy a zuhanó mezőgazdasági bevételek legalább az amerikai fogyasztó számára előnyösek. Sajnos azonban ez sem igaz. 1984 óta az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának piaci élelmiszerkosara 2,8%-kal nőtt, miközben ugyanezen élelmiszer mezőgazdasági értéke 35,7%-kal csökkent. A valós helyzet érzékeltetéseként a mezőgazdasági törvény végszavazása alatt a farmerek 8 dollár értékû ebédet kínáltak a törvényhozóknak mindössze 37 centért, vagyis terményeik felvásárlási értékéért – a végérték kevesebb mint 5 százalékáért.

Akkor tehát kinek az érdekeit szolgálja a mezőgazdasági törvény? Miként azt egy iowai farmer, egyben az Iowai Polgárok a Közösség Fejlődéséért nevû szervezet tagja, Larry Ginter megfogalmazta: "Ez egy nagyüzemi mezőgazdasági törvény, amely mellbe vágja a családi gazdálkodókat és adózókat, s a konzervgyárosok és gabonakereskedők zsebét tömi meg. Vajon a lobbikon, a politikusokon és a mezőgazdasági nagyvállatokon kívül Amerikában még ki támogatja ezt a törvényt?"

Ez itt a lényeg. Az amerikai mezőgazdaság, akárcsak az iparosodott világ legnagyobb részében, nagymértékben a multinacionális vállalatok kezében koncentrálódik. Az Egyesült Államokban féltucat nagyvállalat (a Cargill, a világ legnagyobb magánvállalata, az Archer Daniels Midland, a Tyson Foods, a ConAgra, illetve a Chiquita International (jelenleg United Brands, azelőtt United Fruit) tökéletesen uralja az "agribusiness" szektort, amely felölel mindent a finanszírozástól a termelésig, előállítástól a szállításig, nagykereskedelemtől a disztribúcióig, a megtermelt élelmiszertől a gépparkokig, mûtrágyákig, vegyszerekig, vetőmagvaktól a tápokig és csomagoló anyagokig.

A mezőgazdasági támogatások legnagyobb része az USA-ban, akárcsak Európában, a legkevésbé rászorultak zsebébe kerül. 1997-ben az eladási forgalom alapján értékelt gazdálkodások 4%-nyi "top-ja" jutott hozzá az 1996. évi "Szövetségi mezőgazdaság-fejlesztési és reform törvény" (FAIR) által biztosított új kifizetések 20%-ához. Egy másik, az Amerikai Környezetvédelmi Munkacsoport által készített tanulmány megállapította, hogy a közvetlen formában történő kifizetések 61%-a a gazdálkodók 10%-ához kerül. Keith Dittrich, az Amerikai Kukorica Termesztők Szövetségének elnöke egyszerûen fogalmaz: "A vidéki Amerika a csőd szélén áll, és ez az új törvény semmit nem tesz a kétségbeejtő tendencia visszafordítása érdekében". 1996 és 1998 között a támogatáshoz jutók felső 1%-a évente átlagosan 83 000 dollárt sepert be; ugyanebben az időben a támogatáshoz jutók fele évi 1200 dollárnál kevesebbet kapott.

Ahhoz, hogy megértsük az új mezőgazdasági törvényt, vissza kell mennünk az előző, 1996. évi nagy reformhoz, az ún. FAIR-hez. Ezt a törvényt annak idején mind demokrata, mind republikánus támogatói "Szabad a farm"-nak becézték – ma az amerikai kis farmerek "Szabad a bukás-nak" nevezik.

A WTO Uruguayi Tanácskozásának részeként elfogadott Mezőgazdasági Egyezmény szellemében az amerikai mezőgazdasági támogatások egész fundamentumát átstrukturálták. Azok, akik azt hangoztatták, hogy a mezőgazdaság különleges bánásmódot kíván, mert nem tud az egyéb termékekhez hasonlóan reagálni a piac jelzéseire, alulmaradtak azokkal szemben, akik úgy gondolták, hogy az államnak a mezőgazdaságból való kivonulása önszabályozó kereslethez és kínálathoz fog vezetni. Az alacsonyabb árak majd az export növekedését okozzák, s a farmerek is kisebb területeken vetnek majd.

Az új törvény tehát véget vetett az 1930-as években gyökerező New Deal-es termelési kontrollnak, s megszüntette a szövetségi ártámogatásokat. Ehelyett fix, de csökkenő mértékû támogatást garantált a termelőknek a 2002 végéig tartó átmeneti időszakra, amikor is érvénybe lépett volna az új piaci filozófia kérlelhetetlen logikája.

1998-ra azonban világossá vált, hogy a dolgok nem a tervezett módon alakulnak. A beígért növekedés sem az export, sem a terményárak tekintetében nem valósult meg. A 2000-t megelőző öt évben a kukorica, búza, szójabab és cirok exportja közel 10%-kal visszaesett. Az adott időszakban az árak szintén lefelé bukfenceztek, a kukoricáé 41%-kal, a búzáé 45%-kal, a ciroké 50%-kal.

A termelők hatalmas kiegészítő támogatásokhoz jutottak egyszeri kifizetés formájában – majd a rendkívüli csomagok révén erre minden évben újra és újra sor került. 1998-ban a farmereknek nyújtott "rendkívüli támogatás" elérte a 15 milliárd dollárt. 1999-ben ez az összeg 23 milliárdra emelkedett. 2000-ben további 15 milliárdot jósoltak.

Kissé bizarr módon, a Mezőgazdasági Egyezmény szellemében ezek a támogatások elfogadhatók, mivel "kapcsolatlanok", vagyis nincsenek közvetlen összefüggésben azzal, hogy a farmerek mit és mennyit termelnek. Ekképpen, érvelnek sokan, a támogatások nem interferálnak az áralakító piaci mechanizmusokkal. De ma, amikor az éves krízistámogatások magas szintjei egy hosszú távú támogatási struktúrában konszolidálódnak, az az elképzelés, mely szerint az amerikai mezőgazdaságba pumpált évi 20 milliárd dollár nincs hatással a piacra vagy az árakra, őszintén szólva nevetséges.

A kistermelők számára a végzetet elsősorban az alacsony nyersanyagárak jelentik, amelyek gyakran jóval a termelés közvetlen költségei alatt vannak, s a nyersanyag-kereskedők éppen ebből húznak hasznot. S minthogy a tulajdonosi koncentráció lényegében kizárja, hogy a gazdálkodók megválogassák, kinek adnak el, nem nehéz megérteni, hogy a mezőgazdaságnak juttatott hatalmas összegeket hogyan nyelik el a kistermelők kizárásával, az egyéb mezőgazdasági szektorok.

A legtöbb fejlett nyugati országban (Nagy-Britannia jelentős kivétel) erős a "földmûvelő közösség" ideájához és a szilárd önbizalom ehhez kapcsolódó földmívesi értékeihez való ideológiai kötődés. Ez egy mindmáig, sokszor az annak aláaknázásáért oly sokat tett nagyobb termelők és szervezeteik által is szorgalmasan táplált szemlélet. A mezőgazdaság ma a sokszor eltérő érdekek széles körét öleli fel: ugyan a termelők állítják elő az élelmiszert, de a profit a mezőgazdasági beruházási, az élelmiszer-feldolgozó, illetve a nagy és kiskereskedelmi ágazatban keletkezik. S még maguk a termelők sem egyformák: a multinacionális marketing láncokkal közvetlen kapcsolatban álló óriási iparosodott gabona és szarvasmarha bárók kevéssé hasonlíthatók a szerény forgalommal és még szerényebb haszonréssel mûködő akár sikeres kistermelőkhöz.

A baloldal mindennek ellenére hosszú-hosszú ideig vakon szemlélte a mezőgazdaságot, különösen Nagy-Britanniában. A győzelem, amelyet a Kukorica Törvények 1846-os hatályon kívül helyezése a "mezőgazdasági érdekek" elleni küzdelemben jelentett, számunkra az "olcsó élelem" politikájává, az elégtelen jövedelmi vagy juttatási szintek szubvencionálásának metódusává vált. Tehát ahelyett, hogy végiggondolnánk, pontosan mit is akarunk termelőinktől, milyen típusú és minőségû élelmet, milyen jellegû vidéket, őket hibáztatjuk a modern mezőgazdaság összes velejáró nyavalyájáért: a szennyezett élelmiszerért, a szennyezett folyókért, az állatokon elkövetett kegyetlenségekért.

Nem túl nehéz azonban körvonalazni, hogy mire lenne szükség. A megfelelő élelem megtermeléséért a termelőknek megfelelő árat kell kapniuk. Ahol lehetséges, több közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a termelők és a fogyasztók között – akár kétoldalú rendszerben, akár helyi vagy igazságos nemzeti, illetve nemzetközi kereskedelmi kapcsolatrendszerek keretei között. Szükséges a kormányzati beavatkozás – hogy garantált legyen az árstabilitás, az élelmiszerek biztonsága, a kölcsönöknek a termelők számára való elérhetősége, hogy ne kényszerüljenek az aratáskor, amikor az árak mélyponton vannak, terményeik azonnali eladására -, valamint az, hogy az új generáció anyagi szempontból is képes legyen a mezőgazdaságba való belépésre.

De mindennek jelentősége eltörpül ahhoz képest, mennyire fontos az amerikai és európai támogatási rendszerek legfőbb haszonélvezőjének, az agribusiness-nek a hatalmával szembeszállni és megtörni azt. Pusztán a piaci mechanizmusok visszaállítása nem jelent megoldást a mezőgazdaságban, miként azt a legújabb amerikai tapasztalatok oly egyértelmûen mutatják. Ez csupán felgyorsítja a máris rémisztően koncentrált szektor további koncentrálódását. Itt az ideje, hogy újragondoljuk mindezt, s szövetségre lépjünk a kistermelők támogatását és védelmét világszerte követelő kistermelői mozgalmakkal és nagyobb szervezeteikkel, mint például a Confederation Paysanne Européenne és a Via Campesina. Hallatni fogják hangjukat a WTO Mezőgazdasági Egyezményéről folyó viták jelenlegi fordulójában. Támogatásra van szükségük azokkal szemben, akik fenntartanák a status quo-t és azokkal szemben, akik "több piacot" és "kevesebb szabályozást" akarnak. Számunkra immár a szabályozás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy megzabolázzuk az agribusiness hatalmát és megőrizzünk egy nem ipari, nem taylorizált nézetet az élelmiszer-előállításról – s természeti világunk fenntartásáról.

A 2002-es mezőgazdasági törvény nem szakít ezzel a közelmúlttal, hanem konszolidálja a közvetlen kormányzati beavatkozás mezőgazdaságból való kivonásának trendjét. Miként arra Sonia Murphy rámutat: "Egyszerûen csak kicsit átláthatóbbá teszi az amerikai politikát". Átlátható vagy sem, ez egy rossz politika – amennyiben érdekel minket az élelmiszer minősége, a mezőgazdaság természete, az állattartás minősége, a rovarirtó szerek használata, a mûtrágyák nitráttartalmának a vízutánpótlásba kerülése vagy a mezőgazdaságnak a vidékre gyakorolt általános hatása.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

Miként kapcsolódik össze a vallási, a kommunális, és a kaszterőszak a patriarchális társadalom elnyomó erőivel. A szerző cáfolja, hogy ősi tradíciókról lenne szó.

Nemigen ítélhetjük meg, hogy az elmúlt évtized folyamán milyen mértékben terjedt a vallási türelmetlenség jelensége Indiában, ha az erőszak kérdését megkerüljük. Ebben az időben számtalan agresszív szólamot és feszült diskurzust hallhattunk a kommunális erőszakról – mindez a vallási erőszak racionalizálását szolgálta. Csak néhány példát kiragadva: a terrorizmus egyik “nemzetközi” definíciója a különböző civilizációk közötti összeütközés vízióját idézte fel; kiformálódott a nemzet biztonságának jelszavával fémjelzett és államilag szponzorált erőszak egy új, a “másoknak” tekintett emberekkel szembeni formája körüli konszenzus; felerősödött a nacionalista “retorika”, amely szerint a godhrai mészárlás ellenséges, terrorista cselekmény, míg a gudzsarati népirtás megbocsátható, természetes reakció; az erőszakot nemzetközileg “kulturális” alapon határozták meg – ez pedig a gyarmati korszak nyelvezetének kétfokozatú, elutasító és elfogadó stílusát idézi.

Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk a nők és a dalitok elleni erőszak növekedésének is.¹ A gudzsarati mészárlás, ez az államilag támogatott, vérgőzös brutalitással párosuló pogrom szándékos és valóságos népirtás volt, amelyet különös kegyetlenséggel hajtottak végre. Mindebből még egy igen kínos kérdés adódik: van-e valami köze a kommunális erőszaknak az erőszak más megjelenési formáihoz? Biztos, hogy nem a semmiből bukkantak elő hirtelen a rendőri felügyelet kegyetlen módszerei, a nők módszeres szexuális zaklatása, a kisgyerekek és a terhes nők ellen irányuló bűncselekmények: a lemeztelenítések, megcsonkítások, tömeges nemi erőszaktevések, lefejezések, feldarabolások, megégetések véres orgiáinak lelkes és aktív támogatása, vagy éppen az ezekkel szembeni társadalmi tolerancia – jelenjen meg ez akár zajos helyeslésként, a könyörület hiányaként, cinkos hallgatásként vagy akár néhány dalit, nő és adivasi részvételeként az eseményekben.

A fenti kérdéssel kapcsolatban a mainstream baloldali-világi elemzők hozzáállása is problematikus, mivel felületes vizsgálódás alapján osztják különböző kategóriákba az erőszak különféle megjelenései formáit. Míg a baloldali-világi kommentátorok főleg a “fajsúlyos” okokat hangsúlyozzák – mint például a fasiszta megnyilvánulások, a politikai mobilizáció, a gazdasági viszonyok vagy a kasztok közötti ellentétek –, addig a nők elleni erőszakot, bár egyhangúlag elítélik, de mindenképpen “könnyebb fajsúlyúnak” tartják, és ennek a kérdéskörnek a vizsgálatát a teljesen externalizált feminista elemzésekre hagyják. A problémát teljesen helytelenül pusztán a nők ellen vagy a nők által elkövetett erőszakos cselekményekre szűkítik le, így nem ismerik fel, hogy a patriarchátus strukturálisan kapcsolódik a többi egyenlőtlenségen alapuló rendszerhez, mint ahogy nem hozzák kapcsolatba más okokkal és faktorokkal sem. A patriarchális ideológia és erőszak tulajdonképpen beágyazódik az osztályok, a kasztok, a család, a közösség és az állam struktúráiba, áthatja a civil szférát, irányítja mindennapi életünket; meghatározó szerepet tölt be az úgymond “kivételes” formában megjelenő kommunális erőszakban. Megszokottá, rendszeressé és ismerőssé vált a patriarchális és kasztalapú egyenlőtlenség és erőszak – ez az egyik alapja a kommunális erőszak tűrésének és elfogadásának, valamint folyamatosan aktív környezetének. A kasztrendszer és a patriarchátus elnyomó rendszerekként és a szisztematikus alávetettséget biztosító keretekként az erőszak átvihető módozatait generálják. Jobban megvilágítja ezeket az állításokat, ha megvizsgáljuk, milyen összefüggések állnak fenn a patriarchális, a kasztalapú és a kommunális erőszakcselekmények között.

A patriarchátusok hagyományosan a férfiak által gyakorolt erőszakon alapulnak, legyen az akár militarisztikus vagy “otthoni” erőszak, bár ezt a kétféle megjelenési formát gyakran összekapcsolják és egy kalap alá veszik. Általában véve az erőszak még ma is minden patriarchális rendszer alapját és szerves részét képezi. A nők gyakran az erőszaktól való félelemtől vezérelve fogadják el a patriarchátust, hiszen végső soron az erőszak garantálja az alávetettséget, neveli bele a nőkbe az engedelmességet, és torolja meg a kihágásokat. A patriarchátus léte egyenlő mértékben függ a nők elleni erőszaktól, a legitimáló ideológiáktól és attól, hogy maguk a nők elfogadják-e alávetett helyzetüket. Az intézményes és magánéleti erőszak nem a férfiak kizárólagos monopóliuma; természetesen a nők is aktív, cselekvő részesei lehetnek az erőszakos cselekmények ösztönzésének vagy végrehajtásának. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy a patriarchátus nem a férfiak uralma a nők fölött, hanem olyan struktúrák rendszere, amely a nők közötti szolidaritást szétrombolja, és így megosztja őket a családon, a lakóközösségeken, kasztokon és osztályokon belül, valamint osztályok, kasztok és vallások szerint is.

Mindazonáltal a nők elleni erőszak a már meglévő társadalmi ellentétek mintázatát is követi, megerősíti a létező megosztottságokat, és kulcsszerepet játszik az új társadalmi feszültségek kialakulásában. Ha úgy fogjuk fel a patriarchális rendszert, mint amely strukturálisan kötődik egyéb társadalmi megosztottságokhoz, és nem egy önfenntartó, epifenomenális rendszernek tekintjük, akkor az erőszak – egy bizonyos szinten – a patriarchális rendszerek és a többi társadalmi struktúra közötti kapcsolódási pontként fogható fel: ingatag módja a fékentartásnak, a szocializációnak, a status quo fenntartásának, az ellencsapásnak és az utóvédharcoknak, valamint a nők által kezdeményezett változások visszaszorításának és követeléseik visszaverésének. Minden főbűnös – osztály, kaszt, család, az úgynevezett közösség, az állam – ezt a logikát követi.

A hindu jog nem csupán “nacionalista” magyarázattal szolgált, és újabb többségi ideológiákat toldott a civil társadalom már egyébként is igen nagyszámú ideológiáihoz, hanem új, meglehetősen riasztó struktúrák megteremtésével: az utcai erőszak és a férfiakhoz való kötöttség új területeinek kialakításával más irányba terelte a már létező tendenciákat. A fennálló elnyomó rendszer az állam és a civil társadalom közti interakció helyévé vált, és megújult erővel köti össze az állami és a civil szféra aktív szereplőit. Ez aligha meglepő, hiszen maga a hindu jog is ennek a két típusnak az összhangjából áll össze.

Az elmúlt évtizedben ez a harmónia és hatékonyság fokozta a különböző erőszaktípusok közötti kölcsönhatások mobilitását, és ma úgy látszik, hogy ezek akár több ezer mérföld távolságról is képesek összeköttetést találni, hatni egymásra vagy kirobbantani egy-egy véres eseményt. 2002-ben például a gudzsarati mészárlás magabiztos agressziójának és taktikájának hatása kimutatható volt a Madzsa Pradesben végrehajtott özvegyáldozat bemutatásában csakúgy, mint a dalitok hardzsanai meglincselésében.

Így hát a hindutva (a hindu jog) széles körű zártsága kiszélesíti önnön alapját és repertoárját – magába integrálja a kasztalapú és patriarchális erőszakformákat, és ugyanakkor meg is erősíti azokat. Így a különböző kasztba tartozók vagy az eltérő vallásúak közötti házasságokkal szemben élő előítéletet erősíti és bátorítja, hogy a hindutva nagyobb mobilitást engedélyez az alacsonyabb kasztokba tartozóknak, a dalitoknak és a különféle törzsi csoportok tagjainak. Ezt tovább szélesítette az új hatalmi csoportok feltűnése, amelyek a Badzsrang Dal (BD), a Siv Szena² és a Durga Vahini milíciáira vagy éppen a Visva Hindu Parisad (VHP) zsoldos csőcselékére támaszkodnak. Ezeket a gyorsan szaporodó csoportosulásokat a hindutva mintegy “feljogosítja” a kommunális erőszakra és az utcai hatalomgyakorlásra – mindez pedig visszahatva újfajta társadalmi legitimitást és politikai jogosítványokat biztosít a kaszt- és nemi alapú erőszak számára. Valamiféle hatalmat biztosítani azoknak, akik egyébként ilyennel nem rendelkeznének (így például a nők részesítése a patriarchális hatalomban), a közvetett vagy kompenzatív hatalom egyes területeinek kiépítése – mindez tulajdonképpen a klasszikus patriarchális stratégia része, amely napjainkban beépül a kommunális stratégiákba is.

 

1. A mindennapi patriarchális erőszak tehát egy a kommunális erőszak megannyi kontextusa közül, amelyeket számos közös vonás kapcsol össze. Ahogyan a hozományért elkövetett feleséggyilkosságok esetében (amelyek Gudzsaratban sem ismeretlenek) is fontos szerepet játszanak az anyagi előnyök, a kommunális erőszak is remek lehetőségeket jelent a kereskedelem és a felhalmozás számára; fogyasztási lehetőséget jelent az összes osztály számára, amint ezt a gudzsarati fosztogatások is bebizonyították. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a hozományért gyilkolók végül elégetik agyonvert áldozataik testét, a kommunális erőszakcselekmények idején fellobbanó – többféle célra is szolgáló – tüzek is eltüntetik a nemi erőszak és a kéjgyilkosság minden nyomát.

A rendőrök terhes nő tucatjait verték hasba Baroda “átfésülése” során.³ Magzat- és gyermekgyilkosságok jellemezték a gudzsarati mészárlást is. Egy Kauszer Bano nevű asszony magzatát kitépték és a lángok közé vetették, majd a nőt megerőszakolták, összeszurkálták, és a testét elégették.⁴ Gopal Menon filmjében két kisfiú azt meséli el, hogy miként hasították fel szemük láttára terhes nővéreik hasát, hogy előbb a kitépett magzatokat, majd a nők testét is máglyára vessék. Egyik esetben a magzatot az ordibáló gyilkosok egy lándzsa hegyére tűzték. A női reprodukció, a női test és a magzat feletti hatalom e véres diadalai csupán a családban és a kasztokban gyakorolt hétköznapi, patriarchális ellenőrzés kiterjesztései.⁵ Vajon csupán véletlen egybeesés, hogy az indiai államok rangsorában Gudzsarat a harmadik helyen áll a nőnemű magzatok elpusztításában, és a leánygyermekek megölése (amely egyébként még a magzatgyilkosságnál is gyakoribb eset) is újra terjed, míg az államban a nemek közti arány, különösen a városi régiókban, egyre veszélyesebb mértékben felbillen? Még a VHP is nyíltan a fiúgyermekek fontosságát hangsúlyozza, és elvárja az anyáktól, hogy csakis fiúkat szüljenek.⁶

A nőkkel, elsősorban a dalit nőkkel szembeni nyilvános atrocitások, a kasztok elöljárói és a hivatalos, választott elöljárók⁷ által engedélyezett és gerjesztett tömeges erőszaktevések és gyilkosságok egyre inkább terjednek India számos vidékén. Csak néhány kiragadott példa a 2002-es évből: Dzsharkandban egy birtokvita kapcsán egy nőt tömegesen megerőszakoltak; egy tanárnőt a választott elöljárók állítólagos szexuális szabadossága miatt szintén tömeges megerőszakolásra ítéltek; egy dalit asszonyt darabokra vágtak, melleit lemetszették, nemi szervébe egy farúdat vertek, és két fiával együtt lemészárolták a kolari Karnatakában csupán azért, mert nem volt hajlandó birtokát eladni. A dalit családokat büntetésből és provokációként rákényszerítik az ilyesféle “látványosságok” megtekintésére, mint ahogy a gudzsarati mészárlás idején sokan kénytelenek voltak végignézni hitvesük, szüleik, gyermekeik és testvéreik lemészárlását.

A más kasztból házasodókat válásra kényszerítik, és a nőket vénemberekkel vagy a társadalom kitaszítottjaival kényszerítik új házasságra, legrosszabb esetben pedig meggyilkolják – agyonverik, lefejezik, megégetik vagy felakasztják – őket a kasztok elöljáróinak parancsára. A kasztok elöljárói nem csupán a más kasztokba tartozó nőkkel szemben használnak erőszakos eszközöket, “saját” nőiket is megölethetik. Az egyik legutóbbi eset a dzsadzsari Hardzsanában történt, ahol két dzsat nővért öltek meg, amiért az egyikük megszökött egy érinthetetlen fiúval, és a húga is velük tartott. Amennyiben az alacsonyabb kasztok átveszik a felsőbb kasztok szokásait, ironikus módon az is saját nőtagjaik ellen irányul. A gyilkosságok általában számos tanú szeme láttára történnek, nincs hiány a bizonyítékokban, sőt a rendőrség gyakran cinkosságot vállal az elkövetőkkel, mint ahogy a választott hivatalos elöljárók is a kasztok elöljáróinak bűntársai.

Nagy hiba lenne, ha – elfogadva a kasztvezetők önmosdatását – ezeket a bűncselekményeket afféle “becsületbeli ügyeknek” tekintenénk. A – jobbára középső és alsóbb kasztokba tartozó – elöljárók jelentik a nem formális ítélkezés bázisát. Az általuk kezdeményezett erőszakos akciók elfogadottsága az olyan új településeken és régiókban is egyre inkább nő, ahol amúgy nincsenek hagyományai az ilyesféle cselekményeknek – de mindinkább megjelennek a szegényebb és elmaradottabb néprétegek körében is, ahol gyakorta a dalitok és az “alsóbb kasztok” közötti egyre növekvő feszültségeket jelzik. Bár az elöljárókat úgy tekintik, mint a helyi szokások, erkölcsök és hagyományok védelmezőit, ezeket a hagyományokat többnyire csupán mostanság találták ki. Ez a “törvények őre” piedesztál nem csupán az elöljárók eddigi hatalmának fenntartására szolgál, de új eszközöket is ad a kezükbe. A kollektív bűncselekményeket ugyanis afféle “helyi igazságszolgáltatásnak” maszkírozhatják, és így populista felhangokat biztosíthatnak uralmuknak, amely – mivel az igazságszolgáltatás egyes csoportjai megkérdőjelezik e “szokásjogokat” – nemritkán konfliktusokba keveredik az államhatalommal. A kasztok vezetőségében természetesen a férfiak dominálnak, de ennél fontosabb, hogy a falvakon belüli és falvak közti kapcsolatrendszereken keresztül szélesebb, regionális hatásuk is van a patriarchális viszonyok konzerválásában.⁸

A “szokásjog” ilyen hatalma alatt a szexualitás nem magánügy, hanem a közösség állandó ellenőrzése alatt áll – az erőszakos akciókat megelőzi a nők minden mozdulatának, cselekedetének, munkájának és reprodukciójának akkurátus szemmel tartása. A nők szexuális életének irányításában a család és a kaszt a “szokásjog” döntőbíróságával osztja meg a felelősséget, és paradox módon éppen ez a “felelősség” teszi társadalmilag elfogadottá a kollektív bűncselekményeket.

A különböző vallásúak közti házasság megakadályozása a kommunális szervek (VHP, BD) általános gyakorlatává vált, amely – különösen Gudzsaratban – gyakran áttérésellenes propagandával társul. A házaspárokat erővel elszakítják egymástól, és a lányokat arra kényszerítik, hogy kijelentsék: erővel rabolták el őket, még akkor is, ha a házasságkötést hosszú kapcsolat előzte meg. Az ilyen esetek azután kiváló ürügyet szolgáltatnak a kisebbségek bojkottálására és zaklatására vagy az olyan “gazdasági jellegű” akciókra, mint a fosztogatások és a földek elbitorlása.⁹

A kommunális erőszak és a kaszterőszak között meglehetősen vékony a határvonal: mindkettő a döntőbírói hatalom hasonló túltengését mutatja. A másvallásúakhoz férjhez ment nők “megmentésében” – vagy­is ténylegesen az ilyen házasságok megakadályozásában és megszüntetésében – a kommunális szervezetek valójában a család és a kasztelöljárók szerepét egyesítik a női szexualitás megregulázásában, miközben egyként semmibe veszik a nők akaratát és szabadságát. 1998-ban például egy Szandzselibe való adivasi lány feleségül ment egy mohamedán férfihoz; az ifjú asszonyt kiráncigálták saját otthonából, a helyi rendőrőrsre hurcolták, és olyan vallomást akartak kikényszeríteni belőle, hogy férje akarata ellenére, erőszakkal rabolta el. Ő azonban nem engedett a nyomásnak, és kitartott amellett, hogy önszántából választotta férjét, aki egyébként egy baleset miatt időközben nyomorékká vált.¹⁰ Randikpurban 350 mohamedán kényszerült egy hónapra elmenekülni otthonából, mert két szomszédos faluban, Szandzseliben és Malpurban egy-egy mohamedán fiú megszöktette adivasi kedvesét. Szandzseliben két mohamedánt megtámadtak. Ezt az erőszakhullámot a BD és az elöljárókat irányító VHP vezényelte. Gudzsarat állam kormányzata az események hatására egy testületet hozott létre a vegyes vallású házasságok figyelemmel kísérésére és “engedélyezésére”, míg a VHP kijelentette, hogy rohamosztagokat szándékozik alakítani a hindu lányok viselkedésének ellenőrzésére.¹¹ Íme, az állam, a vallási közösségek és a lumpen milíciák együttesen vindikálnak jogot maguknak a beavatkozásra. A szokásjog szféráit meghódítani és megerősíteni szándékozó hindu kommunális szervezetek afféle törvényen kívüli önkéntes rendőrségként kezdtek működni. Nem meglepő, hogy 2002-ben mind Szandzseliben, mind Randikpurban ismét fellángolt az erőszak – százával rombolták le a mohamedánok házait, 36 embert megöltek: hat gyermeket halálra köveztek, egy terhes asszonyt tömegesen megerőszakoltak, miközben hároméves kislányát a szeme láttára koncolták fel, az utakat lezárták a menekülők előtt –, és a vádlottak listáján nem egy olyan személy is feltűnt, aki már a korábbi erőszakcselekményeknek is résztvevője volt.¹²

 

2. Első pillantásra az özvegyek feláldozása és a kommunális erőszak meglehetősen különböző dolognak tűnhet. Az özvegyáldozatot a “saját”, isteninek tekintett asszonyokon végzik; szakrális aura lengi körül – olyan halálrítusként jelenik meg, amelyben az asszonyok egy ősi tradíció eszközéül szolgálnak. A kommunális erőszak áldozatául a “mások” asszonyai és férfiai esnek, akiket nem vesznek emberszámba, meggyalázzák őket; az áldozatok többnyire nem részesülnek semmiféle halotti tisztességben, és a nők – akár az áldozat, akár az agresszor szerepében – a tradicionális védettség lerombolásának eszközéül szolgálnak. (Így például mikor a kilencvenes évek közepén Madzsa Pradesben a kolostorokat és templomokat megtámadó tömeg apácákat hurcolt el és erőszakolt meg, a hindu jog nevében egy asszony, Szadvi Rithambara vezette az apácák és a templomok hagyományos immunitását megtörő akciókat, amelyeknek különösen erős volt a szimbolikus töltése.)

A kérdést tüzetesebben megvizsgálva látnunk kell, hogy az özvegyáldozatok és a kommunális erőszak között mind ideológiai, mind technikai szempontból feltűnően sok a hasonlóság. A kommunális erőszakhoz hasonlóan történetileg a “szati” is a „veszélyeztetett” hindu nők “védelmében” alakult ki.¹³ A két jelenség története egybekapcsolódott, különösen a tizenkilencedik század folyamán, mikor a “szati” a felsőbb kasztok és az uralkodó rétegek gyakorlatából “nacionalista” szokássá alakult, amely ideológiailag minden egyes “hinduhoz” hozzárendelhető. A nőket a közösség alá rendelve mindkettő a “férfiasságot” termeli újra, amelynek mértékét az adja, hogy az adott kaszt vagy vallási csoport férfiai milyen mértékben képesek ellenőrzést gyakorolni a nők élete felett: ez a “férfiasság” a kollektív erőszak látványos gyakorlásának függvénye. Mindkét fajta erőszakcselekményt a vallás törvényeivel igazolják, és a “kultúrát”, illetve a “vallást” a politikai-patriarchális hatalom, az egyenlőtlenség fenntartásának jogaként állítják be. A kommunális erőszak egyfajta demográfiai paranoiát indukál, hogy ezáltal igazolja a reproduktív test (tulajdonképpen a női test) elpusztítását, míg a “szati” az özvegyek ellenőrizhetetlen szexualitásától való félelmet használja igazolásként. Mindkettő a női reproduktív test feletti teljes ellenőrzés igényéből fakad.

Ha a kommunális erőszak célja a hinduk és a “többiek” polarizálásával fenyegetni a kisebbségeket (a gudzsarati mészárlást a VHP kifejezetten “a megtorlás modelljének” szánta, amely “követendő például szolgálhat”)¹⁴ és a kötöttségekből kilépni akaró nőket, addig az özvegyáldozatokat olyan eszköznek tekintik, amely elkülönítheti a “jó” asszonyokat a többiektől. A “szati” központi szerepet kap a “más” asszonyok ideájának megteremtésében, akik, mondjuk, más vallásúak, nem hisznek a “szati” ideológiájában, vagy éppen a hindu vallást elhagyó dalitok, nyugatias gondolkodásúak, netán feministák. Az erőszak szimbolikus hatása eképpen mindenfajta női “másság” ellen irányul. Létrehozza a patriarchális erőszak egyéb formáit meghatározó normákat: a megfelelő viselkedés normáit. Ha a megbélyegzett-megszégyenített-megerőszakolt nő mögé odavetítik a jó-asszony-amilyen-ő-sohasem-lehet vízióját, akkor az előbbi – legyen akár dalit, mohamedán, keresztény vagy “de­viáns” – nem csupán a normatív társadalmi és vallási diskurzusok áldozata, hanem egyben a “szati” ideológiája által támogatott özvegyáldozatok terméke is. Nemigen lepődhetünk meg hát azon, hogy a hindu jog támogatja az özvegyáldozatot. 1987-ben a hindu nacionalista Baharadija Dzsanata Párt egyik helyi vezetője, Vidzsaje Radzse Szkindia még tiltakozó felvonulást szervezett a szatiellenes törvények ellen, míg 2002-ben a párt Madzsa Prades-i parlamenti képviselője már a kormányzatnak rótta fel, hogy nem voltak képesek elejét venni az özvegyáldozatoknak, ám egyben az összes azzal kapcsolatos büntetőeljárás megszüntetését és az özvegyáldozatért letartóztatásban lévő 15 ember azonnali szabadon bocsátását is követelte!¹⁵

A hindu jog által szentesített kommunális erőszak természetesen nem korlátozódik csupán a “más” nőkre: normatív erőszakként a többségi közösség asszonyait éppúgy veszélyezteti és támadja. A mohamedán és keresztény kisebbségekkel szembeni “vallási” gyűlölködés olyan centrális pontként szolgál, amely körül megszerveződhetnek a nők élete feletti társadalmi ellenőrzés új formái. A nyugatosodásellenes diskurzusban újra felértékelődnek a patriarchális normák – ezt egyesek a globális kapitalizmus előtti lealázó hajbókolás kompenzációjának tekintik. Uttar Pradesben és Gudzsaratban a nyugatosodásellenes támadások egyaránt jellemzőek a városi és a vidéki régiókra. Az ABVP (Akhil Bhartija Vidjarthi Parisad) és más, a hindu jog alapján álló “diákszervezetek” megtámadják a szerzetesi iskolákat, viselkedési kódexeket dolgoznak ki, ellenőrzik a lányok viselkedését, meghatározzák az öltözködés szabályait, betiltják a farmerviseletet, a Valentin-napot, a koedukált partikat, és garbhaellenes kampányokat szerveznek.¹⁶

Az özvegyáldozatok és a kommunális erőszak pedagógiai üzenetét a rokonszenvező, nemritkán diadalittas kiadványok fejtik ki, amelyek egyben előkészítik a talajt a későbbi hasonló akciókhoz, mentegetik, propagálják és szítják az erőszakot. Gudzsaratban pamfletek adtak tanácsokat arra, hogy miként lehet egy szervezett lázadást a közvélemény “spontán reakciójának” álcázni, illetve hogyan lehet a támadások során elkerülni a lebukást és a letartóztatást; a “szati” pamfletek pedig évtizedek alatt egész modus operandit dolgoztak ki a törvényes kibúvók hálójában. Tökélyre fejlesztették a memorializáció technikáit, amelyek egyaránt alkalmazhatóak a legitimáció kidolgozására és a további események ösztönzésére. Mindkét irányzat hívei szimbólumokat használnak az erőszak koordinálására, és magukat a Sivadzsi és a Maharana Pratap militáns “hindu” örökség folytatójának állítják be.¹⁷ A halottak maradványai mindkét társaság számára fontosak és hasznosak: saját “mártírjainak” holttestei a VHP-nak, illetve az elégetett özvegyek hamvai a szati támogatóinak. A VHP “mártírjait” dicsőítő képeket osztogat, és – a godhrai felvonulásra válaszolva – ünnepélyes menettel kívánja hamvaikat megtisztelni, miközben a jundzsunui Rani Szati-templomban évtizedek óta árusítják az áldozati máglyákon lángoló asszonyok fényképeit. Mindkét irányzat “győzedelmes” rítusokkal, hagyományokkal és ősi szokásokkal köríti a vandalizmust és a gyilkosságot: a szati intézményesített imádását “soba jatrasszá” kerekítik¹⁸ ; a VHP valóságos ünnepélyeket szervez erőszakcselekményeinek dicsőítésére, így például december 6-án, a Babri mecset lerombolásának évfordulóján. A vérontások helyszínei szabályos kegyhelyekké nemesülnek. Sok gudzsarati dargahot ma Hanumán¹⁹ képe díszíti; Barodában felégettek egy hentesüzletet, a romokat még aznap éjjel eltakarították, és a lerombolt bolt helyén másnapra már egy új, képekkel és előre elkészített feliratokkal ékesített kegyhely csírázott ki. A Szabarmati Expressz kiégett kocsijai is már-már zarándokhellyé váltak: az egyik ülőhelyen művészien – de nem túlzottan – körbeégetett istenképek és Hanumán-szobrocskák hivatottak egy “csodás megmenekülést” reprezentálni.²⁰

Mind a szati, mind pedig a kommunális erőszak az állam “fölé” helyezi magát, sőt nyíltan kihívóan viselkednek az állami szervekkel szemben. A vitatott vallási szokások gyakorlása, a templomok és kegyhelyek kialakítása és a törvények dacos elutasítása éppúgy jelen van az özvegyáldozatok helyszínein, mint a VHP kampányaiban. Mindkét irányzat hol történelmi érvekkel, hol pedig a néphitre való hivatkozásokkal igazolja tetteit. A VHP a Babri mecsetnél és más lerombolt szent helyeken, a gyilkosságok helyszínén rendezett megemlékezéseket “alapvető jogként” definiálja – akárcsak a szati hívei az özvegyégetések helyszínén tartott vallásos rendezvényeket.

A szati és a kommunális ideológiák nyugatellenességét azért nem árt persze némi kétellyel szemlélnünk, bármily éles hangon támadják is az “idegen érdekeket”, a külföldi pénzügyi vagy éppen ideológiai segélyeket – amilyeneket egyébként ők maguk oly gyakran követeltek és kaptak a gyarmati korszak vége óta. Korábban is akadtak olyan nyugati ideo­lógusok, így például David Frawley, akik a hindu joggal rokonszenveztek. Mai képviselőjük Catherine Weinberger-Thomas, aki Ashes of Immortality (A halhatatlanság hamvai) című könyvében nem csupán azt az avítt érvet melegíti fel, hogy a szati ősi és szent vallási kötelezettség, hanem egyenesen “fundamentálissá” nyilvánítja a hinduizmus szempontjából. A szatit olyan konszenzuson alapuló áldozatként mutatja be, amelyre az özvegy beleegyezésével kerül sor, akinek szakrális elhivatottsága a szatit a lemondás aktusaként a saktival rokonítja.²¹ A hitetlenek, állítja Weinberger-Thomas, azért nem képesek megérteni, hogy a szati esszenciális a hinduizmusban, mert a kérdést “kívülről, felülről” szemlélik.²² Ez a reakciós, neoorientalista értelmezés lényegében ugyanazokra a konklúziókra jut, mint a szati támogatói, sőt úgy tűnik, más tekintetben is osztja azok véleményét.

A szerző helyszíni tanulmányútjai során 1993-ban részt vett Dzsai­purban egy titkos vallási rendezvényen (az ilyeneket egyébként még 1988-ban betiltották), és könyvében túláradó lelkesedéssel emlékszik vissza a “vallási átlényegülés” atmoszférájára, a “magával ragadó melegségre” és a “lángoló imákra” (111. old.). Helyi beszélgetőpartnere (egy Dzsanata-párti politikus, Bajron Szing Sekavat sógornője) a ra­dzsasztáni szatikat “ragyogó szemmel” a szeretet és a hit aktusainak állította be, és ezt a véleményt az esemény összes többi részvevője is “hasonló meggyőződéssel” támasztotta alá (170. és 217. old.).

A szati Weinberger-Thomas számára a rurális tömegek hitének kifejeződése, míg annak ellenzői elit, burzsoá, elidegenedett és nyugatos gondolkodású nők. A saját kulturális hagyományaikat leromboló, világi gondolkodású feministák rémképét vázolja fel, akárcsak a hindu jog hívei, akik a feministákat gyökereiktől elszakadt, elidegenedett hitetlenekként demonizálják. Azt állítja, hogy a feministák nem törődnek kellőképpen a hit kérdéseivel, és úgy igyekeznek demisztifikálni a szatit, hogy a mögöttes anyagi érdekeket boncolgatják, gyilkosságnak és bűncselekménynek nevezve a szent szokást. Elutasítja azt a nézetet, hogy a mai szati egy új típusú kapcsolatrendszer része, és sokkal inkább élő, szerves tradíciót szeretne látni benne – így a feministákat veszélyes bajkeverők lobbijaként, gyarmati szemléletű kívülállókként jellemezi, akik – köztük e sorok írója – “a történelem mezsgyéjének” poklába szorulnak ki.

Mindez egy újabb figyelemre méltó kötődést mutat számomra az özvegyáldozat és a kommunális erőszak között – az események ódiumát mindkét ideológia az áldozatokra hárítja, hogy így tisztázhassa magát a szégyen, a bűn és a bűnhődés alól. Weinberger-Thomas agyafúrtan megerősíti ezt a köteléket, mikor az elkövetőket “áldozatbemutatókként” írja le, és az özvegyáldozatot olyasféle ellenreakciónak mutatja, amelynek terhét az özvegy viseli: a szati, úgymond, a hindu népesség tiltakozása volt előbb (a XIV. századtól) a mohamedánok, majd (a brit gyarmatosítástól) a keresztények térhódítása ellen, napjainkban – 1988 óta – pedig szembeszállás a világi szemléletű szatiellenes törvénykezéssel. Az úgynevezett “előáldozat”, amelynek során az özvegy – elszántságát és akaratát bizonyítandó – megégeti saját kezét, és amelyet általában úgy tekintenek, hogy “nem kodifikált az indiai hagyományokban” (37. old.), Weinberger-Thomas számára “a külföldiek indiai jelenlétéhez látszik kapcsolódni”, és “a helyi lakosság tiltakozása a külföldi befolyással szemben”; maguk az asszonyok kérik ezt a tűzpróbát mint “olyan stratégiát, amellyel a hinduizmus győzelmet arathat a keresztény elő­ítéletek felett, és hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegyék heroikus áldozatkészségüket e cél érdekében.” (42. old.)

Az özvegyégetéseknél a felelősség a nőre hárul: ő akarja, irányítja, vezényli és bonyolítja le saját maga “feláldozását”: a többi résztvevő egyszerűen csak engedelmeskedik az áldozat utasításainak. A kommunális erőszak esetében is hasonló módon leplezik el a hindu férfiak kezdeményező szerepét. A dolgokat úgy állítják be, mintha az erőszakot kiváltó események nem tőlük indulnának ki, és minden rákövetkező atrocitás csupán valamiféle válaszreakció, megtorlás lenne. A szati a női akarat ideológiájának eltorzításán keresztül működik, míg a hindutva erőszak saját áldozatainak szerepét hangsúlyozza túl. A szándékosan és tervezetten felszított gyűlölet szervezett akcióit olyan erőszakcselekmények előzik meg és kísérik, amelyekért az agresszív többség mindig az áldozatul szolgáló kisebbségre hárítja a felelősséget: mindig ők azok, akik az erőszak “láncreakcióját” – úgymond – kirobbantják, míg a hinduk csupán válaszolnak arra. Ez az ideológia Gudzsaratban is sokoldalúan működött. A nagy ívű történeti érvelés – az öt évszázaddal korábbi hindu sérelmek felhánytorgatása – a mai kasmíri panditokkal szembeni gyűlölettel kombinálódott, majd mindez a godhrai eseményekben koncentrálódott, amelyeket a mészárlás közvetlen kiváltó okaiként állítottak be; közben pedig a legkülönfélébb lokális pogromokat a helyi mohamedánok támadásaival igazolták, azt állítva például, hogy elsőként Ehszán Dzsafri lőtt a tömeg közé. A mészárlás Gudzsaratban, de még vidéken is általában a godhrai eseményekre való hivatkozással kezdődött.

A “megtorlás” újra és újra felbukkanó alibi az özvegyégetések és a kommunális erőszak történetében; komolyan venni persze nem lehet, hiszen önmagában is ellentmondó ideológiai formációkat olvaszt magába. A kommunális erőszak esetében a megtorlás az összefüggésekre összpontosít, különösen olyan területeken, ahol korábban nemigen voltak jellemzőek a kommunális konfliktusok, ahová az erőszakot szervezett módon máshonnan kellett exportálni. Míg a szatit a múltban is afféle “ellenállásként” szemlélték, addig a megtorlás mind a kommunális erőszak, mind az antifeminizmus esetében a női mozgalmak eredményeinek ellenőrzését, ellensúlyozását, megsemmisítését és tagadását szolgálja.

 

3. Természetesen számos hasonlóságot találhatunk az özvegyáldozatok és a kommunális erőszak technikái között. Mindkettő egyre inkább kidolgozott, évek során kialakult formulák szerint működik, amelyek modellként szolgálhatnak a még szűz területek hasonló, új akciói számára. Mindkettő nyilvános, megtervezett, kollektív, tanúk előtt végrehajtott és jövedelmező bűncselekmény, amelyben a helyi elitek és hatalmi struktúrák – az elöljárók, papok és templomok – is cinkosságot vállalnak. Mindkettő felhasználja a suttogó propagandát – szóljon akár vallási “csodákról”, akár megerőszakolt nőkről.

A legfontosabb és leginkább baljóslatú hasonlóság a tömegek tervszerű kihasználása. Mint azt az özvegyáldozatokkal 1947 óta foglalkozó esettanulmányok mutatják, a férj halálát legtöbbször hosszú betegség előzte meg, számítottak rá, és a temetést nagy sietséggel bonyolították le. A várható szatiról szóló “szóbeszéd” terjedése azonban még a temetési előkészületeket is megelőzte, és a környező vidékekről nagy tömegek gyűltek össze, hogy tanúi legyenek az eseményeknek. Ezek az emberek kifejezetten ezzel a szándékkal érkeztek: senki sem vetődött oda véletlenül, és soha nem akadt olyan szemtanú, aki meg akarta volna akadályozni az égetést. Ellenkezőleg: fizikailag is körbevették az özvegyet, testükkel zárva el előle a menekülés útját, míg néhányan kókuszdiókat, rőzsét és fát hajigáltak az égő máglyára, vagy az égő asszonyt tuszkolták vissza a lángok közé.

A tömeg aktív részvétele jellemző az özvegyáldozatokra. A részvétel vágya önmagában kényszerítő erő. A tömeg a menekülés minden esélyét elveszi az özvegytől, és így felteszi a koronát arra a folyamatra, amelyet a család és az egyház kezdett el. A tömeg cinkos jelenléte “vallási” eseményként legitimizálja a szatit. A radzsasztáni szatitemplomok propagandakiadványai rutinszerűen mutatták be az elragadtatott tömeg boldogságát, készséges közreműködését az eseményekben, amely mintegy szentséggé teszi a részvételt. Persze mikor az 1987-ben hozott törvények bűncselekménynek nyilvánították az özvegyáldozatokon való részvételt, a segítők és a tömeg tevékenységének méltatása azonnal eltűnt az ilyesféle pamfletekből.

Ismerünk beszámolókat a bandai és maturai áldozatokra összegyűlt közönség türelmetlenségéről, akárcsak a tömeg őrjöngő dühéről, mikor 1985-ben a hatóságok megakadályozták Dzsaszvant Kunvar megégetését a radzsasztáni Devipurában. 2002-ben a Madzsa Prades-i Patna Tamoliban a tömeg még elszántabbnak mutatkozott. A látványosságra sóvárgó csőcselék nem csupán összegyűlt az előre meghirdetett időpontban, de kövekkel támadt a megjelenő rendőrökre, és végül rikoltozva üdvözölte az özvegy megégetését. Még ahhoz is elég ravasznak bizonyultak, hogy az esemény után együttesen azonnal eltűnjenek a helyszínről. Mindez a résztvevők határozott akaratáról és szervezettségéről vall; szó sincs lézengő bámészkodókról vagy passzív hívőkről.

Az ilyesféle tömeggel szembeni elnéző attitűd abból ered, hogy a szatit még mindig “egyéni” döntésnek tekintik, holott egyértelmű a család, a helyi elitek, a vallási intézmények és a helyi lakosok aktív részvétele az események menetének minden fázisában. Az özvegyáldozat egyáltalán nem egyéni cselekmény. Olyan kollektív aktus, amely sokkal inkább a család és a falu akaratának megnyilvánulása a nő felett, mint a nő saját akaratának kifejeződése. A szatiban kifejeződő kollektív akaratot az individuális döntés és az idealizálás leplébe bújtatják. A tömeg a legkevésbé sem csupán kiegészítője a nő saját döntésének. A szati lehetetlenné válna a tömeg akarata nélkül.

Ha az özvegyégetést csoportos aktusként szemléljük, rögtön szembetűnik a hasonlóság a gudzsarati mészárlás mámoros, fosztogató csőcselékével, akik gyújtogattak, bekerítették az áldozatokat, elzárták a menekülés útjait, nem engedték a helyszínre a mentőket és a tűzoltókat – miközben a rendőrség és a BSF²³ tagjai cinkos szemlélődőkként viselkedtek. A szati helyi mitológiáiban azokat, akik megkíséreltek megakadályozni egy-egy özvegyégetést, mohamedánoknak, sudráknak²⁴, zsebtolvajoknak, angoloknak, rendőröknek és kívülállóknak titulálják. A kommunális erőszakcselekményekben a közbeavatkozni, az áldozatokon segíteni akarókat megfenyegették, sőt gyakran maguk is az erőszak áldozataivá váltak.

Mind az özvegyáldozatok, mind a kommunális erőszak (például a gudzsarati mészárlás) esetében nagy, az osztály- és nemi határokat átlépő tömeg gyűlik össze látszólag “spontán” módon a szervezett kezdeményezők kemény magja körül; a “haszonélvezőknek” mindenütt bőséges lehetőségük nyílik rá, hogy azon melegében a főkolomposokhoz csapódjanak. A tömegek hitének és spontaneitásának ideológiája meghatározó szerepet kap mindkét típusú eseményben: a szatinál a hitbuzgó, a vallási erkölcsök tisztaságán őrködő tömeg spontaneitására helyezik a hangsúlyt, míg a kommunális erőszak esetében a hit, a harag és az agresszív megtorlás spontán “hullámáról” beszélnek. Valójában mindkettőt gondosan előre eltervezik, és éppen a tömeg részvétele biztosítja számukra a spontaneitás bukéját. A tömeg jelenléte a konszenzus dicsfényébe burkolja az erőszakot, szimbolikus jelentést kölcsönöz neki: a szimbolikus hatás viszont pragmatikus célokkal társul. A kollektív bűncselekmények biztosítják a legjobb alibit az egyén számára – ezek az alibik annál biztosabbnak látszanak, minél tömegesebb az akció –, és így biztosítják a törvényes retorziók elkerülését. Ez már akkor is így volt, amikor még nem léptek életbe az özvegyáldozatokat tiltó törvények.

A hatóságok passzivitása, az állam cinkos hallgatása vagy éppenséggel támogató hozzáállása, a megtorlás hiánya együttesen garantálják a kollektív bűncselekmények immunitását, amely tovább fokozza a tömeg erejét és méreteit. A hatóságok a tömegerőszakot egyre inkább hajlamosak a csőcselék őrjöngésének tekinteni, amely – hiszen spontán és nem előre megfontolt – enyhébb megítélés alá esik, mint az egyéni erőszak.

A törvények által szankcionált özvegyáldozatot és kommunális erőszakot gyakran értelmezik tévesen úgy, hogy rajtuk keresztül a hívők tömegei követelik saját hatalmukat a modern államhatalommal “szemben”; valójában azonban mindez éppen az állam (de facto, ideológiai vagy éppen taktikai jellegű) cinkosságán nyugszik, vagyis ebben az értelemben nem az államhatalom elleni támadás, hanem az azzal való együttműködés formáját ölti. Félrevezető, ha ezeket a tömegeket úgy tekintjük, mint a tradíciók képviselőit a modernitás–bürokrácia–racionalitás hármasságával szemben, vagy éppen a korrupt és illegitim állam ellenfeleként a civil társadalom képviselőinek tartjuk őket. A tömeg és az állam között egyre erősödő összhang éppen a gudzsarati mészárlásban érte el csúcspontját.

Még a tömeg “hitére” való hivatkozások is meglehetősen gyenge lábakon állnak. Míg az özvegyégetések résztvevői egyre harciasabbak, és a máglyán égő nők sikolyait még mindig vallásos himnuszok éneklésével nyomják el, addig a karszevakok, vagyis a hindu militánsok meglehetős alkalmazkodóképességről tesznek tanúbizonyságot. A kegyes karszevakok fosztogató gyilkosokká váltak a godhrai erőszakot követően, majd ismét tiszteletre méltó hívőkként énekelték himnuszaikat az elfoglalt mecsetekben.

De mit is implikál a patriarchális hatalom nyilvános gyakorlása? A kollektív bűncselekmények szimbolikus ereje meghatványozódik azáltal, hogy nyilvánosan történnek és láthatólag valamiféle konszenzuson alapulnak; jobban működnek, amennyiben valamiféle “ellencsapás” jelmezét ölthetik, olyan hangulatot gerjesztve, amelyben a helyi lakosság és a rendőrség egyaránt osztozik. Míg a régebbi típusú látványosságok valamiféle meggyökeresedett autoritást feltételeztek, addig ezeknek az újabbaknak éppen az a célja, hogy a helyi csoportosulások meghódíthassák és saját céljaikra használhassák fel az autoritást. A csoportok pedig az erőszak olyan kiterjedt, rizikó nélküli új formáit valósíthatják meg, amely az egyén számára sokkal nehezebben lenne megvalósítható. A legfontosabb az, hogy a kollektív erőszak könnyebb átjárást biztosít a kommunális és patriarchális ideológiák számára az erőszak konkrét, fizikai aktusai felé, és ebben a folyamatban nélkülözhetetlen a szervezett csoportok részvétele.

 

4. Míg a patriarchális hatalom terén a hindu jog magukat a patriarchális viszonyokat is átformálva új jogcímeket keres az erőszak alkalmazására, addig a már létező patriarchális elemek is stratégiákat, ideológiákat, célokat és vágyakat fogalmaznak meg. A patriarchális vágyak következtében kegyetlen irónia jellemezte a gudzsarati mészárlást követő helyreállítást. Ha a férfiasság patriarchális felfogása magában foglalja a “más” férfiak férfiatlanítását, akkor a gudzsarati otthonaikba visszatérő mohamedánok számára előírt megalázó feltételek azt a törekvést tükrözték, hogy a mohamedánokat tulajdonképpen ideális hindu asszonyokká konvertálják. A (feltételezett) ideális hindu nő elfogadja a patriarchális kontrollt: a házasságkötése feletti szülői döntést; elfogadja férjét, bármilyen legyen is az, teljes mértékben lojális hozzá és családjához; elfogadja, hogy férje döntsön a gyermekekről; és végül igencsak aszketikus életet él, sem jogait, sem anyagi jussát nem követeli.

Úgy tűnik, ezúttal a mohamedánoknak is azt a szerepet kellett volna vállalniuk, amit hagyományosan a hindu nők is vállalni kényszerülnek – szolgai, kritikátlan módon, panasz nélkül alávetni magukat a hímerőszaknak, mint akiket sem születési, sem házassági jog nem fűzhet ottho­naikhoz. Akárcsak azoknak az asszonyoknak, akiket a családon belüli erőszak vagy a hozomány miatti perpatvarok űztek el otthonaikból, és hazatérésük zálogául mentesíteniük kell férjüket és annak rokonait minden felelősség alól – a mohamedánoknak írásos esküvel kellett megerősíteniük, hogy a korábbi panaszaikban nevesített hinduk nem voltak ártalmukra.²⁵ A Dzsanata Párt, a VHP és a BD nyomása alatt minden panaszukat vissza kellett vonniuk. Magukat kellett hibáztatniuk, olyan inzultusokért kényszerültek bocsánatért esedezni, amelyeket el sem követtek.²⁶

2002 júniusáig az RSS²⁷ pamfletjei a mohamedánok gazdasági bojkottjára szólítottak fel, miközben hazatérésüket megakadályozandó házaikat bulldózerekkel rombolták le, és sokukat fizikailag bántalmazták. A hazatelepülők számára feltételül szabták, hogy nem követelhetik vissza elrabolt javaikat, nem vehetnek igénybe önkormányzati segélyeket, nem kereskedhetnek, és kizárólag mezőgazdasági vagy ipari munkásként helyezkedhetnek el.²⁸ A legtöbb asszony számára ez a “feminizáció” – a jogok megtagadása, a termelési eszközök és a magánjavak feletti kontroll, a képzettséget nem igénylő munkakörökre való korlátozás – már ismerős jelenség volt mind a társadalmi élet, mind pedig a törvények területén. A családon belüli erőszakról hozott legutóbbi szövetségi törvény is egyértelműen legitimizálta az erőszakot az adott háztartás bármely olyan nőnemű tagjával szemben, aki jussát követelné a tulajdonból.²⁹

Az RSS már jóval a gudzsarati mészárlás vége előtt leszögezte, hogy a kisebbségeknek ki kell érdemelniük a többség jóindulatát.³⁰ Ez a mohamedánokkal és keresztényekkel szembeni attitűd nem sokban különbözik attól, amit a hindu feleségnek kínálnak fel, amennyiben megfelelően viselkedik és “beilleszkedik” új otthonában; persze a nonkonformitással szembeni fenyegetések is hasonlóak. A mohamedánokat kifosztott, alantas, cselédi sorban tengődő, másodrendű állampolgárokká akarják lefokozni – ez a törekvés a “feminizációt” immár a “dalitizálás” felé terjeszti ki. A mohamedánoktól elvárt “alkalmazkodás” a “többség vallási elvárásaihoz” magában foglalja az étkezési előírások betartását (a marhahústól való tartózkodást), öltözködési szokásaik feladását – mindez igencsak hasonlít a hinduizálás klasszikus stratégiáihoz. A gudzsarati mészárlás egyértelmű üzenet volt a kisebbségeknek, a nőknek és a dalitoknak.

Végső konklúzióként felsorolnám, hogy miket látok az évtized jellemzőinek. Először is a kommunalizmus és a patriarchális viszonyok közötti hosszú távú, kölcsönös kapcsolatok formálódása nagymértékben felgyorsult. Másodszor, a transznacionális neoliberális gazdaság hatásaival szemben megszilárdultak a honi társadalmi korlátok a nem és a vallás területén. Harmadszor, az állandó szociális forrongás egyre inkább olyan szükségletté válik, amely nem csupán a neoliberalizmus beváltatlan ígéreteivel manipulál, hanem egyben egy mind autoriterebb rezsim felé is löki a társadalmat. Amennyiben India egy konszolidált fasizmus felé sodródik, akkor ez a fajta fasizmus a patriarchális viszonyokra alapozva vív ki konszenzust megszilárdulásához, hogy az erőszak jól ismert nyelvén beszélve új politikai formációt alakíthasson ki, és az eddigieknél is rémisztőbb szövetségbe kovácsolja majd a kommunalizmust és a patriarchátust. Az indiaiakhoz hasonló erőszakcselekményeket láthattunk a boszniai etnikai tisztogatások vagy a ruandai polgárháború során. Ám sem ezek, sem a klasszikus németországi nácizmus nem élvezhették egy ilyen mértékig erőszakkal átitatott, patriarchális, kasztrendszerben élő társadalmi formáció “előnyeit”. A kommunalizmus elleni harcunkban fel kell használnunk a patriarchális struktúrák mélyebb megértését is.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Dalitok: a legalacsonyabb, “érinthetetlen” kasztok tagjai. A ford.

² A Siv Szena (Síva hadserege) bombayi hindu fundamentalista párt. Vezetője, Bal Thackeray nyíltan vállalta pártjának náci szimpátiáit. “Ha egyszer a mohamedánok úgy viselkednek, ahogyan a zsidók viselkedtek Németországban, nincs kivetnivaló abban, ha mi is úgy bánunk velük” – nyilatkozta az amerikai Time magazinnak. A többi említett csoportosulás is militáns jobboldali hindu tömegszervezet. A ford.

³ Lásd: Violence in Vadodara: A Report by PUCL Vadodara and Vadodara Shanti Abhiyan.

⁴ Communalism Combat, 2002. március–április, 21. és 23. old.

⁵ Ez az ellenőrzés nem tévesztendő össze a nők választási lehetőségeinek korlátozásával: a nőktől gyakran megtagadják a jogot, hogy a születésszabályozás vagy az abortusz kérdésében dönthessenek.

⁶ Indian Express, 2001. november 27.

⁷ Az eredeti szövegben háromféle elöljárói testületről vagy tanácsról esik említés: falusi elöljárók (village panchayat), amelynek tagjai a helyi elit köréből kerülnek ki; a kasztelöljárók (caste panchayat) egy adott kaszt elitjét alkotják, és saját kasztjuk ügyeiben döntenek, míg a választott elöljárók (elected panchayat) hivatalos választott testületként a kormányzati döntések és az állami törvények végrehajtására felügyelnek az adott településen; ez utóbbi testületekben a nőknek hivatalosan 33%-os részvételi arányt biztosítanak. A ford.

⁸ Egyes területeken ezek a tanácsok komoly rendszeres jövedelmet is nyújtanak tagjaiknak. Egy tanulmány, amely két gudzsarati falu viszonyait tárja fel, azt mutatja, hogy az alsóbb kasztok tanácsaiban is többnyire kizárólag férfiak kapnak helyet, akik hevesen ellenzik a nők részvételét a testületekben. A kaszt tanácsa határozza meg a házasságkötés, a válás szabályait, és dönti el a vitás ügyeket – miközben a tanácstagok bőségesen profitálnak minden egyes házasságból, válásból és perpatvarból. A házasságkötéshez és a váláshoz jóváhagyásukra és jelenlétükre is szükség van – és a nem eléggé szolgálatkész családoktól könnyen megtagadhatják az engedélyüket. A különböző falvak kaszttanácsai támogatják egymást. Lásd: The Silken Swing: The Cultural Universe of Dalit Women. Szerk.: F. Franco, J. Macwan és Sugunna Ramanathan. Calcutta, 2000. 106., 111. és 39–40. old.

⁹ Lásd: Sahiyar Report és New Democracy Report. 8 – 8 – 98.

¹⁰ Az MSD, a PUCL Gujarat, az NFWO és a GFWSA tényfeltáró jelentése, 7 – 9 – 98.

¹¹ Sahiyar Report és New Democracy Report.

¹² A részletekről lásd: Indian Express 2002. május 9.; PUDR: Maro! Kapo! Balo! 2002, 14 – 15. old.

¹³ A “szati” a köznyelvben a rituális özvegyégetést jelenti. A szatit valójában a “szent szövegek” nem határozzák meg tisztán, sőt tiltásáról is szó esik, mégis egyfajta “szent hagyomány” légköre lengi körül. A szerző magára az aktusra az “özvegyáldozat” vagy az “özvegyégetés” terminust használja, míg a “szatit” az ezeket legitimizáló ideológiai apparátusnak tartja – természetesen ez az elválasztás nem egyezik meg a “szati” híveinek elképzeléseivel. A ford.

¹⁴ The Telegraph, 2002. március 10.

¹⁵ The Hindu, 2002. augusztus 10. A hindu jog és az özvegyáldozatok korábbi cinkosságáról és összefüggéseiről lásd: Kumkum Sangari és Sudesh Vaid: Institutions, Ideologies, Beliefs: Widow Immolation in Contemporary Rajasthan. In.: Kumari Jayawardene (szerk.): Embodied Violence. Delhi, 1996.

¹⁶ Garbha: gudzsarati néptánc, amelyet a nők és a férfiak együtt táncolnak. A ford.

¹⁷ A jundzsunui Rani Szati-templom “logója” igencsak hasonló a Badzsrang Dal és a Durga Vahini jelképeihez.

¹⁸ Mind a VHP, mind pedig a szati templomok valóságos szakértői a “soba jatrasznak”, az istenségek nyilvános dicsőítésének.

¹⁹ Hanumán, a majomisten az ősi tudás és a falusi életforma védelmezője, a hindu panteon egyik legnépszerűbb tagja. A ford.

²⁰ PUDR: Maro! Kapo! Balo!, 6. old.

²¹ A sakti valamely hindu isten feleségének imádása, tulajdonképpen az istenség női princípiumának tisztelete. A ford.

²² Catherine Weinberger-Thomas: Ashes of Immortality: Widow-burning in India. Chicago, 1999. 218. old.

²³ Border Security Force – a központi kormányzat paramilitáris szervezete. A ford.

²⁴ A legalacsonyabb, “alantas” munkákat végző kaszt, amely azonban még mindig a dalitok felett áll. A ford.

²⁵ PUDR, Gujarat Genocide: “Act Two”. 3. old.

²⁶ Kadval faluban a hazatérni szándékozó mohamedánoktól olyan nyilatkozatot követeltek, hogy jelszavakat ordítozva tüntettek, így vonva magukra a többségi erőszakot. Indian Express, 2002. május 11.

²⁷ Rashtrija Szvajamszevak Szangh – jobboldali, fasisztoid hindu csoport. A ford.

²⁸ PUDR, Gujarat Genocide. 4–5. és 8–10. old.

²⁹ Lásd: Brinda Karat: Domestic Violence Bill című cikkét a Times of India 2002. március 16-i számában.

³⁰ Times of India, 2002. március 23.