Miként él ma József Attila szelleme, milyen gondolatokat vet fel napjainkban a költő életműve? Érvényesek, esetleg aktualizálhatók-e gondolkodásmódjának "projektjei"? A kerekasztal résztvevői szerint az elsődleges a költői életmű, de emberi tanulságként, dokumentumként izgalmas mindaz, amit József Attila vitákban, adott esetben a szerelmeivel való küzdelmeiben élt át. Különösen fontos a költő folytonos, intenzíven megélt, radikális baloldalisága.

2003. június 6-án az Eszmélet kezdeményezése nyomán kerekasztal-beszélgetésre került sor József Attila mai érvényességéről. A résztvevők: Fenyő D. György tanár, irodalomtörténész, Kállai R. Gábor író, az Eszmélet szerkesztője, Kertész Ákos író, publicista, Mező Ferenc költő, a Mozgó Világ szerkesztője, Szívós Mihály filozófus, tudományos főmunkatárs, Tverdota György irodalomtörténész, egyetemi tanár, a József Attila Társaság elnöke. A beszélgetést Agárdi Péter irodalomtörténész, egyetemi tanár vezette.

A magnófelvétellel rögzített beszélgetést rövidítve, a nyomtatott szövegek normáihoz illesztve, szerkesztett formában adjuk közre. A versrészleteket, idézeteket – amelyek olykor még a szakemberek emlékezetében is pontatlan, folklorizálódott alakban rögzültek – a József Attila Összes versei című 1984-es, Stoll Béla által szerkesztett Kritikai kiadás szerint közöljük. A versek, illetve prózai művek címeit kurziváltuk; a vita utalásait, hivatkozásait – a tovább tájékozódni kívánó olvasó kedvéért – helyenként bibliográfiai kiegészítéssel láttuk el.

 

*

 

Agárdi Péter: Ennek a folyóiratnak, amely ezt a vitát szervezte és közli – bizonyára nem véletlenül – Eszmélet, azaz József Attila egyik legizgalmasabb, legzseniálisabb verse a címadója. S most József Attila mai fogadtatásáról kérdezi meg a véleményünket. Az Eszmélet 1989 óta sokszor utal, hivatkozik József Attilára; a baloldali költő és gondolkodó modellként, példaként szerepel hasábjain, de értelemszerűen – hiszen ez egy társadalomelméleti folyóirat – József Attilával önállóan, szaktudományosan tudtommal még nem foglalkozott. Most sem szeretnénk persze irodalomtörténeti szakvitává emelni vagy éppen degradálni ezt a beszélgetést. Az foglalkoztat engem személy szerint és a szerkesztőséget is, hogy József Attila centenáriumának a küszöbén – 2005 áprilisában lesz József Attila születésének 100. évfordulója – mi a helyzet József Attilával. Milyen a társadalmi közlevegő és József Attila költészetének a viszonya? Hogy érzékelik a résztvevők: milyen József Attila költészetének és írói munkásságának a presztízse, jelenléte? S remélem, fogunk majd beszélni a József Attila-kutatás időszerű kérdéseiről is. S valami olyasmiről szintén, amit úgy fogalmaznék meg – talán egy kicsit nagyképűen –, hogy mennyiben érvényesek, mennyiben aktualizálhatók József Attila költészetének, gondolkodásmódjának a projektjei, gondolatai.

Talán kezdjük azzal, hogy milyennek érzékelitek József Attila jelenlétét a mai magyar olvasóközönségben. Ehhez vitaindításul annyit – ez akár provokáció is lehet – hadd mondjak: a 80-as években sokan érzékeltük úgy, hogy valamiféle apálya van József Attila költészetének. Természetesen sok minden ismert volt tőle és róla, megzenésítve is népszerű volt, de valami alapvető tudati, érzelmi ambivalencia fogta körül József Attilát, ami az oktatásban és a közvéleményben is érződött. A rendszerváltozás után volt néhány olyan év, elsősorban a 90-es évek első felében, amikor úgy tűnt, hogy József Attilát is kikezdik. Szóba került, hogy “kiviszik” a Petőfi Irodalmi Múzeumból, degradálják, csak azért, mert szocialista, mert baloldali volt. A 90-es évek elején-közepén meglehetősen otromba és politikai felhangú József Attila-ellenesség is kísértett. Ezzel együtt József Attila “maradt”, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy József Attilának jót tett a rendszerváltozás. A jobboldali, szélsőjobboldali kontextusban “könnyebb” lett baloldalinak lenni, könnyebb lehetett azonosulni József Attila eszméivel és költészetével is.

Én csináltam egy meglehetősen amatőr, sőt talán kontár toposz-kutatást. A köznapi publicisztikában, hivatkozásokban próbáltam megvizsgálni, hogy melyek azok a József Attila-i panelek, toposzok, amelyek a leggyakrabban szerepelnek. Arra a megállapításra jutottam, hogy a Két hexameter a leggyakoribb: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Az az érzésem, hogy ezt idézték a legtöbbet; e kerekasztal résztvevőinek és az Eszmélet c. folyóirat olvasóinak bizonyosan nem is kell magyaráznom, hogy miért. Szóval József Attilának jót tett a rendszerváltozás, s ma mintha egy új, sajátos József Attila-kultusz lenne. Igazam van-e vagy sem, egyáltalán, ti hogy látjátok mindezt költőként, íróként, pedagógusként, értelmiségiként, állampolgárként?

 

Tverdota György: Azt a toposzkutatást majd add kölcsön. Azzal kezdeném, hogy nekem vannak bizonyos tapasztalataim azokról a kérdésekről, amelyekről Agárdi Péter beszélt. Az első tapasztalatom az 1980 februárjában a Társadalmi Szemle c. folyóirat szerkesztőségében lezajlott kerekasztal-beszélgetés, amelyen fiatal kutatóként vehettem részt (megjelent Kortársunk: József Attila címmel a Társadalmi Szemle 1980. 4. számában, a 71–99. oldalakon. – a szerk.). Ott hangzott el az a pesszimista, szorongó megfogalmazás, hogy mintha József Attila kevésbé lenne népszerű – ugye, hogy minden relatív? A 60-as és a 70-es évek elejéhez képest nyilván 1980-ban ez teljesen indokolt érzés volt. Ám a 60-as, 70-es évek rendkívüli időszak volt a József Attila-recepció szempontjából, akkor valóban mindenki számára, a mi generációnk számára, akik akkor voltunk fiatalok, meg még néhány utánunk következő generáció számára revelációértékű volt József Attila; a későbbi generációk számára talán nem annyira. Azonban a pesszimizmus nem volt indokolt, mert a rendszer elmúlt, mondhatni kimúlt a József Attila-életmű mögül, sőt ha igaz (ehhez nem értek, nem vagyok társadalomfilozófus, sem szociológus), állítólag munkásosztály sincsen már, amelyre József Attila olyan mértékben hivatkozott, de legalábbis másfajta szociológiai megosztása létezik a társadalomnak. Hogyha ez igaz is, de a József Attila-tisztelet, a József Attila iránti érdeklődés megmaradt. Talán amiatt is, hogy szegények most is vannak, bérből és fizetésből élők most is vannak, tehát vannak, akik úgy érzik, hogy József Attila a nevükben beszél.

A József Attila iránti tisztelet az elmúlt negyedszázadban lényegében nem csökkent, legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogy ezt akár 1980-ban látni, amitől esetleg 1990-ben félni lehetett. A 90-es évek elején Párizsban tanítottam, felkért a Mikes Kelemen Kör, hogy tartsak egy előadást József Attiláról. Én másról szerettem volna beszélni, de Kibédi Varga Áron külön megkért arra, hogy arról beszéljek, milyen a József Attila-kép a rendszerváltás után. Emlékszem az előadásomra, elmondtam mindazokat a jelenségeket, amelyekre Agárdi Péter utalt, tehát hogy egy kereszténydemokrata képviselő pl. azt mondta: József Attilát, a kádárista szégyenrezsim háziköltőjét az oktatásból ki kellene hagyni. Nos háziköltő az, aki megrendelésre ír verseket, József Attilának nem volt esélye, hogy a Kádár-rendszer számára megrendelésre verseket írjon, képtelenség az egész. Abban az időben alapított Galkó Balázs kuka­színházat a Váci utcában, beállt egy kukába, és onnan szavalta József Attila verseit, gesztusként, válaszként arra az érezhető törekvésre, hogy József Attilát politikai okokból háttérbe akarják szorítani. Tehát volt egy pillanat, amikor tényleg úgy nézett ki, hogy a rendszerváltás azzal a következménnyel jár: hogy József Attilát, József Attila költészetét politikai okokból háttérbe szorítják. Ez nem sikerült, vagy legalábbis ez a szándék nem volt erőteljes, ma már tevékeny politikai akarat sincs rá. Azok között, akik a politikát csinálják, vannak körök, akiknek nem tetszik, de én Csurka Istvántól is hallottam idézni József Attilát (nem tudom, melyik szöveget), azt hiszem, politikai irányvonaltól függetlenül is ki lehet jelenteni, hogy lényegében nincs szándék a kiszorításra. Előadásomat a Mikes Körben azzal fejeztem be, hogy én nem is ettől félek, hanem attól, hogy jön egy fordulat a magyar irodalomban, a magyar ízlésben, mégpedig a posztmodern fordulat; és a posztmodern lesz az, amely ki fogja kezdeni József Attilát. A posztmodern, amely a rá jellemző neofrivolitással, az új játékossággal, a patetikusnak, a komolyan veendőnek, a mély tartalmaknak az idézőjelbe tételével, sematizálásával, a posztmodern szövegirodalommal ellene fog hatni. Megint csak kijelenthetem, lehet, hogy a posztmodern félreérti József Attilát, több költőt, írót ki is kezdett, háttérbe szorított igazságtalanul, olyanokat, mint Radnóti, Babits; másokat előtérbe hozott, Kosztolányit, Szabó Lőrincet, nincs ellene kifogásom, de a posztmodern valamilyen okból József Attilát mégis fontosnak tartja. Szerintem félreértések vannak ennek a hátterében, de nem baj, legalább nem kezdték ki, tehát ez a nagy ízlésfordulat sem ártott meg József Attilának. Agárdi Péterrel ilyen értelemben egyetértek, József Attila nem áll rosszul a mai pillanatban a mai közönség körében.

 

Fenyő D. György: Tapasztalataim azt támasztják alá, amit Tverdota György mondott. Az iskolában az irodalom egészének értéke vált kérdésessé. Nagyon sok szempontból az irodalom tantárgy létjogosultsága is kérdéses lett, de – mint 2002. december 3-án, amikor a József Attila Társaság alakult, elmondtam – ezen belül József Attila népszerűsége egy fikarcnyit sem csökkent. Továbbra is a legnépszerűbb, legtöbbet olvasott, leginkább szeretett, leggyakrabban idézett, legtöbbek által személyesen szeretett költők közé tartozik.

Egy másik síkon – ez ugyancsak érdekes, már-már meglepő –, az oktatásirányításban, az oktatási kánonok újrafogalmazása során szintén nem kezdte ki József Attilát az idő. Ma az oktatást egy 1978-as szerző- és címlista határozza meg. Az iskolát abszolút determináló érettségi anyag is erre a ’78-as kánonra épül. A kánon újrafogalmazására az elmúlt 6-8 évben több kísérlet történt, elsősorban egy új, kétszintű érettségi szisztéma létrehozása 1997-ben, vagy most, 2003-ban az érettségi anyagának újragondolása. A tananyagot differenciálták ezekben a dokumentumokban: ki az, akit inkább kell tanítani, kit kevésbé, ki az, aki kihullik az ízlésbeli fordulatok eredményeképpen, kire figyelünk inkább. Ám József Attila mindegyikben, a legszűkebb kánonokban is benne volt és van, tehát amikor ma már öt-hat költőre zsugorodott a mindenképpen tanítandó szerzők köre, akkor sem merült fel senkiben, hogy ő kikerüljön ebből a körből.

Én nem nagyon féltem József Attilát a posztmodern fordulattól, többek között azért sem, mert ennek az ízlésbeli fordulatnak vannak olyan elemei, amelyek – ma már látszik – mulandóak. Az epika például visszatért a történetmondáshoz. Négy-öt évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy a szövegirodalom lesz domináns, mára ez a tendencia megtört. És úgy tűnik, hogy a posztmodern a hangnemek sokféleségét végül is érintetlenül hagyja, s József Attilát egyáltalán nem kezdte ki. Van kísérlet József Attila posztmodern újraolvasására, nem is kevés, tehát arra, hogy posztmodern gondolkodással, a posztmodern irodalomelmélet és -történet terminológiájával olvassák újra, de ez sem ahhoz vezetett, hogy az értéke csökkenjen. Inkább az történt, hogy egy új nyelv, egy új irodalomelméleti és irodalomtörténeti gondolkodásmód is birtokába vette.

 

Tverdota György: Egy rövid közbevetés: némileg az utolsó korszak József Attilája volt, amit talán a középiskolai oktatás mellőzött, a posztmodern más verseket helyezett előtérbe, az Eszméletet, A hetediket.

 

Fenyő D. György: Nagyon érdekes, ahogyan az érdeklődés hangsúlya mozog a versek között, vagyis ahogyan változik, hogy melyeket érezzük a legizgalmasabb, leginkább hozzánk szóló, legaktuálisabb verseknek. Ezt viszont természetes, egészséges, teljesen normális jelenségnek tartom. A hatvanas években a korai József Attila fölfedezése történt meg, a Németh G. Béla-tanulmányok után a legutolsó József Attila-versek felé fordult a közfigyelem, a Beney Zsuzsa-tanulmányok után a késői Isten-versek értékelődtek fel. Azt gondolom, hogy ez egy olyan játék, hangsúly-áthelyeződés, ami szinte minden életművel megtörténik.

 

Mező Ferenc: Valóban, a posztmodern nem ártott meg József Attilának, amúgy pedig ez az egész szövegirodalom már lefutó ágban van. A posztmodern költők között is volt egy csomó olyan, aki rájátszott József Attilára, ugyanis remekül idézhető vagy beépíthető vendégszövegként mások verseibe. Ez egy érdekes utóélet. Konkrétan lehetne idézni Parti Nagy Lajost. De hadd idézzek egyetlen sort, hogy a publicisztika szintjén is micsoda érvényessége van! Az 1937-es Gyönyörűt láttamban írta a költő: “Jogállamban a pénz a fegyver.” Akkor most miről beszélünk? Hát nem erről van szó ma is? Elképesztő! Úgy látom, hogy ami problémát jelentett, de mondhatjuk, ez természetes, hogy éppen a baloldalisága és a szocialistasága nehezen élhető ma át.

Szerintem József Attilának a létélménye, a létbotránya, amiből kiindul, az alapvetően a szegénység. Tehát az Éhség az első jó verse; tulajdonképpen a nagy egzisztenciális és istenes versei is valahol a megfosztottságról, a szegénységről, a transzcendensen, metaforikusan fogalmazott éhségről szólnak. A mai gyerekekkel az a baj, hogy sokkal inkább a másik, a tudati oldalról lehet nekik a létbizonytalanságról beszélni, így a késői József Attila vagy akár a középső korszak közelebb állhat hozzájuk. A szocialista József Attilát, és ezt az egész szociális problémát, szerintem lennének, akik nagyon is átéreznék, de őhozzájuk nem jut el József Attila, mert ezek a gyerekek kis faluban laknak, romák, s jó, ha nem kisegítő iskolába járnak. Aki már eljutott a fogyasztói társadalomnak egy bizonyos lépcsőfokára, az ezt a fajta éhséget egyszerűen nem fogja fel. Ha én tanár lennék, nehezen tudnám akár az Éhséget most tanítani annak a gyereknek, aki soha a büdös életben úgy istenigazából éhes nem volt, hacsak a kiránduláson el nem hagyta véletlenül a csomagját. Nagyon nehéz probléma, hogy ezt, ami pedig ősmag a József Attila-i költészetben, azaz az éhség–szegénység élményét, ezt hogyan lehet közvetíteni a mai gyereknek is.

 

Agárdi Péter: Te mint kortárs költő hogy látod a József Attila-i ihlet mai működését? Természetesen nemcsak egy direkt stiláris ihletre gondolok, hanem egy tágabb költői ihletre Mennyire ösztönző József Attila mint költő a mai költők számára?

 

Mező Ferenc: Parti Nagy Lajos nevét emlegettük már. Hogy kifejezetten József Attila-mottókkal jelennének meg versek, arra nincs sok példa, de nem is ez a döntő. Ha a magam élményét elmondhatom: néhány költő, ez az 5-6 akár, akiről Fenyő D. György is beszélt, nagyon mélyen leülepszik az emberben, és azok között József Attila nagyon-nagyon előkelő helyen van. Erről nagyon nehéz beszélni, pláne, hogy a költői tudat szintjén, nem fogalmi elemekben, hanem ősképekben és érzésekben jelenik meg, de én azt mondom, hogy ez igenis hat. Épp az a fantasztikus ebben a túlélőképességben, hogy ha József Attila csak egy olyan költő lett volna, aki elkezdte az Éhséggel és befejezte volna valahol a közepén, amikor a kommunista párttal összeveszett, akkor ma nem tudnánk, igazán nem tudnánk őt hova tenni. De szerencsére egy hittanórán is lehet József Attilával foglalkozni, közgazdaságtan-órán szintén, rengetegféle megközelítése és szintje van, és akit nem így, azt amúgy ragadja meg. Egy jó pedagógus szinte mindenféle érdeklődésű nyitott gyereket meg tud fogni ez ügyben. Hogy mit érzünk mi költők József Attiláról? Szerintem mindenkiben ott van, aki él és számít, s olyat alkot, ami értékes. A rendszerváltásra visszatérve: komoly költő, író nem szórakozott azzal, hogy na most már szabad, és akkor jól elintézem József Attilát, vele kapcsolatban nem volt olyan, hogy “süllyed már Weöres Sándor hajója” – kis esszéírói trükkje volt ez Szilágyi Ákosnak az 1970-es évek közepén, aki szintén nem egészen úgy gondolta azt, mint kiderült. Szóval még egy olyan sem volt, hogy “most jól helyretesszük, jól megkritizáljuk”, én ilyenről nem tudok, és nem is hiszem, hogy bárki készülne ilyesmire.

 

Tverdota György: 2003. április 13-án délután a Ráday utcában a költészet napja és József Attila születési évfordulója alkalmából vagy nyolc költő beszélt József Attiláról. Parti Nagy Lajos többek között azt mondta: ő olyat nem tud, mint József Attila, ő csak olyat tud, amilyet ő, Parti Nagy tud, de olyan tekintélyként idézte, aki az ő számára nem kérdőjelezhető meg. A másik példám Petri György, aki a pályáját azzal kezdte, hogy megpróbálja meghaladni a József Attila-i költészetet. A Holmiban megjelent posztumusz utolsó naplójegyzeteiben ugyancsak József Attilával birkózik, egy József Attila-tanulmánynak kezdett neki, aminek a megírásában a halál megakadályozta. Petri az egész pályája során nem tudott megszabadulni József Attilától. És a harmadik dolog: van egy új komolyság is a költészetben, tehát a posztmodern játékosság mellett van egy új patetikusság, aminek nyilván több költő a példája. Balla Zsófia volt az, aki kijelentette, hogy igenis, amit József Attila mond, az komoly, és komoly hangnemben kell tartani, amelyre József Attila példát mutatott.

 

Agárdi Péter: A közzenében, a társadalom mindennapjaiban, a szórakozásban is mélyen benne van József Attila, ezért is sajnálom, hogy Hobó (Földes László) végül is nem tudott eljönni a beszélgetésünkre. Tehát lírája folyamatosan popularizálódik; nemcsak egyszer történt ez meg, a 60-as évek beat- és neofolkkorszakában, hanem újabb és újabb nemzedékek számára jelent József Attila költészete primér, olykor József Attiláról “nem is tudó” köznapi ihletet is. Kertész Ákos, te hogyan találkoztál József Attila nevével és művével?

 

Kertész Ákos: Tulajdonképpen egyszerű történet: megvettem apámnak József Attila kötetét. 15 éves voltam, a költőt nem ismertem még, de akkoriban, ‘47-ben sokat forgott a neve, megvettem tehát apámnak a születésnapjára, akinek pedig Babits volt a kedvenc költője, és soha nem is ütötte ki Babitsot a helyéből József Attila. Már néhány hónap múlva “rám ragadt” a könyv, valahogy apám áttolta az én íróasztalomra, így kezdtem beleszeretni a kamasz-versekbe. Ahogy idősödtem, vele együtt idősödtem egészen 32 éves korunkig, attól kezdve nem horizontálisan, hanem vertikálisan értettem meg egyre többet és többet ebből a költészetből. Nagyon sok költőt ismerek, nagyon szeretem a költészetet, rengeteg költő áll közel a szívemhez, de ennyire, mint József Attila, senki. Nem vagyok objektív ebben a kérdésben, nem tudom eldönteni, hogy ma milyen hatása van. Mindig kisebb a hatása, mint lennie kéne, de ez talán szubjektív megközelítés. Valamikor régen, olyan 6 és 10 éves korom között én is elkövettem egyszer egy verset, hála Istennek, csak egyetlenegyszer, azóta soha többé, és annak egyetlen versszaká­ra emlékszem vissza, ami így hangzott: “Miért van az, hogy egyik ember dúskálódik az aranyban, / és a másik elsüllyed a szenvedésben és a bajban?” Akkor kb. egyidős voltam József Attilával, pontosabban azzal az időszakával, amikor a Kedves Jocó c. versét írta, s amikor ezt megismertem, akkor jöttem rá, hogy mi a költészet, összehasonlítva az ő versét az én klapanciámmal. Mert ahelyett, hogy bármiféle hülye általános kérdést tett volna fel, József Attila keményen, egyenesen, szubjektíven, költőien azt mondta, hogy “De szeretnék gazdag lenni!” / Egyszer libasültet enni. / Jó ruhába járni kelni, / S öt forintér kuglert venni.” És kész. Ez a költészet. Tárgyias, tiszta, egyenes, őszinte és szubjektív.

Nekem azóta is központi költőm, az élet minden kérdésére választ ad. Csak egyetlen példa: az a Két hexameter. Egzisztencialista filozófusok és írók több életművet építettek erre a gondolatra, és remekül megéltek belőle, nem úgy, mint szegény József Attila, aki két hexameterrel intézte el azt az alapkérdést, hogy Isten nincs. Vagyis lehet, hogy valamilyen abszolút kreatív Isten volt valaha, de gondoskodó Isten, a világ dolgaiba beleavatkozó Isten, az ember morális kérdéseivel foglalkozó Isten, törvényalkotó Isten, a jó és rossz között különbséget tevő Isten nincs, tehát ki vagyunk lökve a Teremtésbe. Valóban, árván, apátlanul-anyátlanul, egyebünk sincs, csak a létünk, az egzisztenciánk, ami egy hihetetlen felelőtlenséget is jelent, hiszen nincsen számonkérő erő és hatalom, de ugyanakkor irtózatos felelősséget ró ránk éppen ezért, mert nincsen számonkérő hatalom, önmagunk vagyunk, önmagunk Istene, önmagunk teremtjük meg önmagunk morálját, mi szabjuk meg, mi a jó, mi a rossz. “Magamtól tudom, mi a jó” – mondja József Attila más helyen (Könnyű fehér ruhában, 1937). Ezt az egész óriási kérdéskomplexumot tudta ő a Két hexameterrel kifejezni: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

Agárdi Péter: Ha jól emlékszem, Makra Ferencnek is József Attila volt a kedvence. A Makra Kertész Ákos máig talán leghíresebb regénye; abban benne volt a te személyes József Attila-élményed is?

 

Kertész Ákos: Természetesen, és még úgy is, hogy két nagy fejezetre osztottam, mind a kettőnek József Attilától vett mottója volt, az egyik az, hogy “Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica, 1937); a másik rész mottója ez: “Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” Énnekem ő sokkal többről szól, mint arról, hogy proletárköltő, annak ellenére, hogy a 21. század elején az egész szociáldemokrácia, az egész baloldal jövője szempontjából az egyik nagy kérdés, hogy mi van a proletariátussal. Annak, aki ezt végiggondolta valaha, annak az ún. új közép felé igazodás és ez az egész mostani “harmadikút”- és “újbaloldal”-keresés olyan, ahogy Illés László irodalomtörténész fogalmazta meg két évvel ezelőtt, mintha a Labour Partyt Thatcher asszony vezetné. Pontosan erről van szó. Tehát József Attila jelentősége ebből a szempontból is óriási, a fiatalok egy része ezért is közeledik hozzá, de ugyanakkor engem, aki egy más korban éltem, rettenetesen zavart, hogy proletárköltővé degradálták és be akarták skatulyázni a 20. század közepe legnagyobb magyar költőinek egyikét. Utálom kijelenteni azt, hogy ki a legnagyobb, nem tudom eldönteni, hogy József Attila-e, vagy Kosztolányi, vagy Babits, vagy Nagy László, ezek mind olyan szint fölött vannak, hogy nem lehet őket egymással összehasonlítani. De hát József Attila egyike a legnagyobbaknak, és nemcsak a proletariátusról szól a költészete, hanem a század egyéb iszonyatairól, az elmagányosodásról, a szeretet elapadásáról, a társadalom atomjaira hullásáról és még sok másról.

Az ő anyakomplexusa nem freudi alapokról közelítendő meg, mert a 20. századi ember egyedüllétéről, magányáról és szeretetéhségéről, kapcsolathiányáról szól. “Atyát hívtál elesten, / embert, ha nincsen isten. / S romlott kölkökre leltél / pszichoanalízisben” (Tudod, hogy nincs bocsánat, 1937). A pszichoanalitikusok persze abszolút rossz irányban kezelték, nem a romlott kölyköt kellett benne megtalálni, hanem az anyátlan-apátlan árvát. “S lásd, soha, soha senki / nem mondta, hogy te jó vagy”– ez is az utolsó versei egyikében van, a Tudod, hogy nincs bocsánatban. És ez az őrületes szereleméhsége, ami megint a Tudod, hogy nincs bocsánat c. verséből derül ki számomra, szinte sírni való. Azzal kezdi, hogy “Tudod, hogy nincs bocsánat”, és végigmegy ezen a gondolaton egész odáig, hogy “Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez”. Pont. Utána valami abszolút költőietlen, oda nem illő, hamis, de mégis belső szubjektivitással, a belső vágyakozás igazságával azt a “baromságot” írja le, hogy “Vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet, / hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned”. Ezt halálos komolyan gondolta, bár az nem illik oda. Ő tudta, hogy hű szerelmet nem lehet remélni; ő ezt már pontosan tudta.

 

Tverdota György: Egy rövid közbevetés: Flóra és Illyés Gyula emlékezése szerint a vers első változatban úgy fejeződött be, hogy “Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez”, és utána később tette hozzá ezt az utolsó versszakot, tehát ez filológiailag is igazolja a felvetésedet.

 

Kertész Ákos: Ezt nem tudtam, csak azt, hogy nem így keletkezett. Szóval visszatérve az előző témára, a “proletárköltő” meghatározás leginkább akkor kezdett zavarni, amikor engem is kineveztek “munkásírónak”; én ti. valóban, effektíve munkás voltam, száz százalékig, minden értelemben, hacsak nem származás alapján lesz valaki munkás, mert apám kisiparos volt, szegénykém. Így nem vagyok munkásszármazású, viszont bérből-fizetésből élő, termelőeszközzel nem rendelkező, munkaerőmet áruba bocsátó kétkezi fizikai dolgozó voltam. Sőt amit akkor nem láttam (ma már kezdem látni): a proletár nem is a munkaerejét bocsátja áruba, hanem a képességét, hogy a munkaerejét fel tudja értékelni és el tudja adni, ti. ebből élünk most már, nem a munkaerőnkből. Tehát abban az időben is utáltam, ha engem munkásírónak neveztek, mert éreztem, hogy valahogy le akarják szűkíteni a jogosítványaimat, és ugyanezt éreztem, amikor József Attilát proletárköltőnek nevezték abban az időben. De ma, érdekes módon éppen azért, amit az előbb mondtam, a szociáldemokrácia aggasztó jövője miatt, ma kezd újra érvényes lenni benne a proletár.

 

Szívós Mihály: Engem Kertész Ákos hozzászólásának első része is arról győzött meg, hogy a recepcióban általában van egy generációs hatás is. Azt hiszem, az előző, 1980-as kerekasztal-beszélgetés még egy másfajta generációs hatásnak a jegyében zajlott le, József Attila abban az időben még a jelenlévők többségének kvázi kortársa lehetett volna, most viszont olyan időket élünk, amikor ez már elképzelhetetlen. Olyan generációk nőnek fel, akik nem is tudják elképzelni, ahogy itt elhangzott, hogy milyen is volt úgy élni, mint az ő korában. Ez másfajta hatást, másfajta befogadói attitűdöt hoz létre. Ez lenne az egyik dolog, amit szerettem volna mondani. Azt hiszem, hogy most olyan fázisban vagyunk, amit a franciák panteonizációnak neveznek, amit szabadon úgy lehetne fordítani, hogy a Panteonba való bevonulás, illetve a Panteonban való elhelyezés, ami szükségszerűen egyfajta megméretéssel jár. Azt, akiről szó van – jelesül József Attila –, annak az életművét új szempontok alapján kellene megvizsgálnunk, amelyek tulajdonképpen arra alkalmasak, hogy eldöntsük: igazi klasszikussal van-e dolgunk, vagy sem. Ezt a folyamatot kezdte el az új tudományos József Attila-recepció, a rendszerváltás által megtámogatva.

A másik dolog, amiről szeretnék beszélni, az összes művek kiadásának a hatása. Két filozófus összes művei kiadásának a hatását kísérhettem nyomon, az egyik Diderot összes műveinek kiadása Párizsban, ami jelenleg is zajlik, a másik Hegel összes műveinek kiadása Bochumban, amely szintén folyamatban van. Mindkét projekt legalább 30 évre szól. Diderot összes műveinek mostani kiadása egyébként immár a hatodik kiadás. De ez az első kritikai, tudományos kiadás, amely óriási hatást gyakorolt a filozófus műveinek recepciójára, egyúttal a francia kultúrára nézve is, mert felismerték a nagyságát, az igazi nagyságát. Az elismerés abban csúcsosodott ki, hogy Párizs egyik egyetemét Sorbonne és Descartes után harmadikként róla nevezték el, ami igazán nagy megtiszteltetés. A többieknek, Rousseau-nak, Voltaire-nek és másoknak ilyen megtiszteltetés még nem jutott ki. Holott velük az elmúlt időszakban talán többet foglalkoztak.

Hegel összes műveinek a kiadása egy egészen más helyzetben zajlik le; Hegel hatása, kisugárzása fokozatosan csökkent. Az összes művek kiadása kapcsán azt lehet viszont megfigyelni, hogy ez az igen terjedelmes, tudományos igényű munka ellene hat e “leértékelődésnek”. Oda szerettem volna kilyukadni ezzel, hogy az irodalomtörténészeknek fontolóra kellene venniük József Attila összes műveinek, különösen verseinek, műfordításainak újabb kiadását abban a formában, ahogy az az első, 1952-es kiadásban történt, tehát filológiailag feltárva a versek születésének körülményeit, számba véve a rengeteg új információt. Ha ez nem is tartana 30 évig, de nagyon komoly munka lenne, és jótékony hatásaival mindenképpen hozzájárulna a József Attila-recepció minőségi gazdagításhoz.

A harmadik téma, amit meg szeretnék említeni, abból fakad, hogy én Koestler-kutatással is foglalkozom. Ebben a megközelítésben is vannak még tartalékok a József Attila-kutatás számára, egyfajta új szemszöget fog jelenteni, újfajta kutatási területet a magyar irodalomban. Koestler integrálása a magyar irodalomba még nem történt meg; annak ellenére, hogy a műveit kiadják, igazán jó irodalomtörténeti monográfiák nem születtek róla. Azt hiszem, hogy ez az integrálás József Attilával kapcsolatban kiemelten fontos, hiszen – nem kell részletesen ecsetelnem – jó barátok voltak. Koestler 1938-ban írt egy figyelemreméltó nekrológot József Attiláról, ami talán költői életművének első igazán nagy nemzetközi elismerése volt.

 

Agárdi Péter: Elgondolkodtatóak a panteonizációról mondottak, de egy picit hadd vitatkozzam Szívós Mihállyal. Ez a fogalom a francia kultúrában talán nem ugyanolyan konnotációjú, mint a magyar nyelvben. A magyar nyelvérzék szerint ha valaki bevonul a panteonba, akkor az már-már mumifikálódást jelent. Az akadémizmus is szinte ezt jelenti, valószínűleg a francia kultúrában nem ennyire pejoratív ez a fogalom; miközben igazad van, elfogadottá, kánonná kell, hogy váljék József Attila. A legérdekesebb az, hogy József Attila éppen nem panteonizálódik, hanem pluralizálódik, talán nincs olyan költő Magyarországon, akitől annyi szólás, szállóige, szentencia származna. Tverdota Györgynek olvastam nemrég egy tanulmányát a Literatura c. folyóiratban (József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427–457. p.); úgy fogalmazott, hogy a közhelyek, szentenciák, evidenciák, maximák beépültek a kulturális emlékezetbe. Elképesztő: a Biblia után a magyar köznyelvben irodalmi eredetűként József Attila vált leginkább verbális univerzummá. Tehát egy olyan “szöveghagyománnyá”, amelyik az emberek szinte állandó hivatkozási, illetve idézetbázisa, de úgy, hogy a használók többsége nem is tudja: József Attilától valók az idézett sorok, toposzok, metaforák. József Attila tehát izgalmas, vibráló mű, nem értelmezhető csak egyjelentésűen. Éppen az Ars poetica kapcsán bizonyította ezt Tverdota György vagy filozófiai tanulmányaiban Szívós Mihály, avagy a vallási élmények kapcsán Fenyő György, hogy rendkívül sokfelé nyitott egy-egy József Attila-i metafora, egy-egy József Attila-i kép, és talán éppen ez az a tulajdonság, ami állandóan őt juttatja eszünkbe – a mindenna­pokban is. Nem tagadom ugyanakkor: én ettől a fajta vulgarizálódástól némiképp félek is; riasztó, sőt “életveszélyes”, ha politikai jelszavakká és reklámszlogenekké silányulnak költői sorok. Olykor a tájékozatlan politikusok per “a költő” idézgetnek x-től vagy y-tól, gyakran fogalmuk sincs, hogy kitől, s többnyire rosszul. Ugyanakkor termékenyítőnek érzem azt, ha a köznyelvbe, a beszélt nyelvbe, az emberi kapcsolatokba, akár a szerelmi dialógusokba beépül egy-egy József Attila-i szentencia. Szerintetek mi az oka, hogy ennyire popularizálódni tud egy ilyen varázsos költészet?

 

Mező Ferenc: Szerintem ez a panteonizáció nem abban az értelemben zajlik, hogy a költő most egy nagy csarnokba kerül, és ott szobra lesz, sokkal inkább úgy, hogy lemegy az utcára és sétálgat, és nekem ez nagyon tetszik. Természetesen ahogy Kertész Ákos is, Tverdota György is mondta, nem szentségtörés felfedezni egy-egy hibát valamelyik versben. A Hazámnak a vége nekem például oda nem illően patetikusnak tűnik. Ugyanakkor József Attila minden versében ott van egy kép, amikor kinyitja a szemét és szétnéz, és lát és láttat, s e képek mindenütt hihetetlenül pontosak. Az istenes versekben is, ahogy Kertész Ákos fejtegette. Azt mondanám, hogy ha Babits egy krisztológiára alapozó költő volt, akkor József Attila egy sokkal egyszerűbb, egy az élő, az ember Jézussal társalkodó költő. Ezt a fajta vallásosságot valójában a csak a maguk módján vallásos emberek sokkal jobban el tudják fogadni, mint a páli krisztológiát és az arra épülő hatalmas “teológiai” építményt. József Attila esendő emberként követeli, hogy az Isten szeresse őt, ezért gondolom azt, hogy közelebb áll az emberekhez, mint például Babits, aki kiváló költő, csak nem hiszem, hogy a Hobó meg tudná zenésíteni.

 

Szívós Mihály: Hadd pontosítsam az általam használt kifejezést. Maga a panteonizáció mindenképpen egy olyan kifejezés, amit az értelmiségiek használnak egymás között, ami magában foglalja a megmérettetést. Bevonulni a Panteonba egyet jelent azzal is: bevonulni a tankönyvekbe. Az egyik apropója, hogy ezt a problémát felvetettem, éppen Fenyő D. Györgynek az a megjegyzése volt, hogy akárhogy is selejtezték a költőket, a tankönyvek számára végül megtartott öt-hat költő között mégiscsak bennmaradt József Attila. Ez egyfajta kiválasztást jelent, ezt a kiválasztást, azt hiszem, elsősorban az irodalomtudósok feladata elvégezni. Említetted, hogy két szinten folyik a vitánk, hadd kapcsoljam ezt össze. Az egyik sík az, hogy milyen a tudományos recepció, amit inkább én vetettem most fel anélkül, hogy teljes képet akarnék rajzolni róla; a másik pedig az, hogy zajlik egy meglehetősen spontán recepció, amely nem sok ügyet vet arra, hogy milyenek a kutatások József Attiláról. Ez a spontán recepció valóban szerencsés fordulata a dolgoknak. Azt hiszem, hogy időről időre szükséges a kettő között kialakítani a visszacsatolást. Ez talán éppen most aktuális.

 

Fenyő D. György: Néhány apró megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik: hadd legyen vita az említett versekről, a Tudod, hogy nincs bocsánat és a Hazám befejezéséről. Elhangzott, hogy mindkét vers látszólag szervetlenül, a korábbi gondolatmenethez képest fordulattal ér véget, és a föloldást hozó részeket (a Hazám esetén az utolsó szonettet, a Tudod, hogy nincs bocsánat esetében az utolsó versszakot) József Attila csak utólag illesztette a versekbe. Ám ez a gondolat meg is fordítható: József Attila utólag mégiscsak berakta ezeket a versekbe, és ez nem lehet véletlen. Amikor tehát úgy érezhette volna, hogy elkészült, éppen hogy berakta ezeket a részleteket a versbe. Bizonyos értelemben lehet nem szerencsésnek látni a Tudod, hogy nincs bocsánat végét, de lírailag fontos dolgok történnek benne. “Vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet” – itt bizony körüljár még egy életlehetőséget a vers, még ha ezernyi föltétellel körülbástyázza is azt. Azt gondolom, hogy a Hazámhoz is szervesen hozzátartozik a befejező szonett. Lehet, hogy valamilyen elméleti vagy más szempontból valaki önmagában gyengébbnek látja ezeket a részeket (bár én ezzel is nagyon vigyáznék: igazi remekművekről beszélünk!), de számomra a Hazám csak így, az utolsó szonettel együtt, ebben a formájában igazán érvényes, ahogy a Tudod, hogy nincs bocsánat szintén az utolsó versszakkal együtt. Azt tartom, hogy a gondolatmenet minden fordulata egy belső lírai történet része, és mint ilyen nem hagyható ki.

A másik megjegyzés a Két hexameterről szól. A 90-es évek elején, talán 1995-ben, József Attila születésének 90. évfordulóján, bár az évre már nem emlékszem biztosan, volt egy nap, amikor a Kerepesi temetőben egész nap József Attilát mondtak, olvastak, idéztek. Az a nap úgy kezdődött, hogy Göncz Árpád fölment a színpadra, és elmondott egy verset, nevezetesen a Két hexametert. A József Attila-versek sorát a Magyar Köztársaság elnöke kezdte. Gondolom, ez egy olyan pillanat, amit sokszor-sokszor érdemes felidézni az utókor számára. A maga szűkszavúságában is súlyos gesztusnak érzem azt a napot és ezt a kezdést, emellett fontos pillanata annak a folyamatnak, ahogyan a Két hexameter a József Attila-kánon közepébe került, akár emlékszünk erre 8-10 év távlatából, akár nem. Én nagyon mélyen emlékszem rá.

 

Tverdota György: Ahhoz a kérdéshez kapcsolódnék, amit Agárdi Péter és Mező Ferenc vetett föl, hogy tudniillik József Attila sétálni megy az utcára, belekerül a köznyelvbe. Nem akarom azt mondani, hogy a népnek a szájára kerül, a nép ugyanis romantikus fogalom. Mindenesetre metaforikusan lehetne akár folklorizációnak is nevezni ezt a folyamatot, amelynek József Attila is tárgya lett. Ahhoz, hogy egy költő ilyen helyzetbe kerüljön, először is nagyon nagy költőnek kell lennie, nem fordul elő mindenkivel. Nem József Attila az egyetlen, akitől ilyen örökszép szállóigéket idéznek, Ady Endrétől ilyen a “Mit ér az ember, ha magyar?” (Az ős Kaján), mindenki ismétli, lehet, hogy nem is tudják, hogy ezt Ady írta. De más költők is vannak így; az egyik feltétel tehát, hogy valaki nagyon nagy költő legyen. Horatius volt az egyik olyan költő, akiből idézetgyűjtemény lett, mindenki idézi, s már nem is tudják, hogy Horatius Ars poeticájából van az, hogy “néha Homérosz is elalszik”. Ezeket mi tudjuk, ezek a kultúránk részét képezik. A másik: olyan költőnek kell lenni, aki képes szentenciaszerűen fogalmazni. Erről Németh G. Béla írt szépen József Attila kapcsán, de más számára is magától értetődő, aki ismeri pl. a Hetedik c. verset. Egy sor egy mondat, ki van kalapálva, van eleje-közepe-vége, és úgy, ahogy van, idézhető. Tehát a folklorizálódáshoz kell, hogy szentenciaszerű megfogalmazási módja legyen; azok a költők, akik bonyolultan fogalmaznak – legyenek akármilyen nagyok –, nem tudnak így belekerülni a közforgalomba.

A harmadik az, ami voltaképpen nagyon kevés magyar költőre jellemző – József Attilára igen –, hogy közel kell kerülnie az emberekhez, hogy az emberek úgy érezzék: helyettük mondta ki a költő, amit mondott. József Attila ennek a költőtípusnak az egyik legszebb példája. Nem véletlen, hogy Petőfire nem mondják, hogy a Sándor, Ady Endrére nem mondják, hogy a Bandi, de a tudósok, a költőtársak és a színészek gyakran “leattilázzák”, tehát ennyire közel áll hozzánk József Attila. Ebben jócskán benne van a költő II. világháború alatti recepciójából megfigyelhető alapélmény, a tömeges szenvedés. Az emberek hétköznapi szenvedése a Don-kanyarban, az aknamezőkön legalább olyan nagy szenvedés volt, mint a József Attiláé. Ez csak növelte a József Attila iránti érdeklődést: a szenvedő emberek, akik kimaradtak a jó dolgokból, akik nem jutottak az életnek azokhoz a dolgaihoz, melyekhez más hozzájutott, ezek érezték őt magukhoz annyira, személyesen is közel; a kisemberek. Ez a három feltétel, ami József Attilánál teljesült, ez magyarázza ezt a bizonyos különös folklorizálódást. Azért mondom, hogy metafora, mert ez nem abban az értelemben folklorizálódás, ahogy egy Petőfi-vers a nép ajkára került, mert nem vers-egészek kerülnek oda, hanem a sajtóban idéznek valamit, például az újságíró írja, hogy “én nem fogom be pörös számat”. Az értelmiség körében folklorizálódik tehát, az írástudók körében vagy az iskolában, tehát nem az írni-olvasni nem tudó nép körében, hanem a kultúrában aktívan résztvevők közbeszédébe került be József Attila. Nem ő az egyetlen a magyar irodalomban. Izgalmas dolgokat olvastam erről a közelmúltban: például Balassi Bálint Balassi-strófája az évszázadok során kezdett feldarabolódni – Szigeti Csaba írt erről egy disszertációt –, és a végén már csak egy mondat maradt, senki nem tudta hogy az Balassitól való. József Attila lírája hasonló folyamaton megy át, nagyon érdekes szemlélni, nagyon érdekes tanulmányozni, érdemes lesz össze is gyűjteni ezeket az adalékokat, például hogy ki milyen összefüggésben idézi, és ezt elemzésnek alávetni.

 

Agárdi Péter: Többek között az is a feltétele a folklorizálódásnak vagy popularizálódásnak, a köznyelvbe való leszivárgásnak, hogy a verseket vagy versrészleteket nem kell azonos módon érteni. Ha a szövegeknek egyetlen kizárólagos jelentése lesz, akkor az nem tud igazából popularizálódni, ellenkezőleg: az kanonizálódik, jelszóvá merevül. Ha viszont egy-egy versnek, sornak, mondatnak van egy jelentésjátéka esztétikailag és köznapilag is, nagymértékben a kontextustól, a társadalmi-érzelmi “szükségletektől” függ, milyen mértékben tud popularizálódni.

 

Kertész Ákos: Igen, az esztétikai értékkel bíró szimbólumnak, jelnek az egyik alapvető attribútuma az, hogy poliszemantikus. Ez borzasztó fontos dolog. Persze van ennek a popularizációnak morbid változata is, de én nagyon szeretem: “sínen vagyunk, mint József Attila” – szokták mondani. Ha már itt tart egy költő a nép lelkében, az nagyon jó. Füst Milán mondta annak idején az egyetemi előadásain Adyról – nem szerette igazán, “csinnadrattás” költőnek tartotta –, ajkbiggyesztve: “tíz jó verse, ha van”. Azután az asztalra csapott, és azt mennydörögte a hallgatóság felé: “na de kinek van annyi is?”. Nos, minden költő tele van gyöngén sikeredett sorokkal, és minél jobban ismer az ember egy költőt, minél közelebb áll hozzá, annál testvéribb a viszony, és annál könnyebben észreveszi ezeket a hibás sorokat, akár versszakokat. Az igazi jó költőt ezek a tévedései is emelik.

Például József Attilának egyik legszebb verse a “Mikor születtem, a kezemben kés volt” kezdetű (Azt mondják, 1936), aminek a második versszaka úgy, ahogy van, pocsék. Ezt akár ki lehetne húzni a versből, nem hiányzana, semmi értelme, rosszul van megfogalmazva, olyan csodálatos képekhez képest, hogy “Mikor születtem, a kezemben kés volt – / azt mondják, ez költemény. / Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: / embernek születtem én.” Ha csak ennyit írt volna egész életében, akkor is nagy költő lenne! Utána viszont ez a második versszak jön: “Kiben zokogva bolyong heves hűség, / azt mondják, hogy az szeret. / Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség! / Csupán játszom én veled.” Értelme sincs, rossz, gyönge, kinek kell? Utána az jön: “Én nem emlékezem és nem felejtek. / Azt mondják, ez hogy lehet? / Ahogy e földön marad, mit elejtek, – / ha én nem, te megleled.” Utána még egy versszak, amit csak a magyar ember ért meg, mert egy olyan népdalra rímel, amit csak mi ismerünk (“Ha erdőben halok, ki temet el engem? / Ha tengeren veszek, / ki sirat meg engem? / El is eltemetnek az erdei vadak, / meg is megsiratnak az égi madarak”) József Attilánál: “Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:” – szebbet nem is lehet írni ! – “azt mondják, hogy meghalok. / De annyi mindenfélét hall az ember, / hogy erre csak hallgatok.” Óriási vers valóban sőt, ha odafigyelünk, óriási játék, főleg az utolsó szakasz, de, és tényleg, a második versszaknak úgy, ahogy van, semmi értelme. Ilyeneket vettem észre; valószínű néha még a cenzúra is használ. Érdekes a Munkások című vers utolsó két sora variációinak a története is (“hol a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát!” – Külvárosi éj c. 1932-es kötet).

 

Tverdota György: Amikor a Medvetánc c. kötetet szerkesztette, bizonyos verseket valóban átírt, megszelídített, kihagyta belőlük a munkásmozgalmi terminológia egy részét; van, ami sikerült, van, ami nem. Van egy változata a Munkásoknak, ami nem lett befejezve, ez készült volna a Medvetánc kötetbe, de ezt nem tudta átírni megfelelőképpen, nem is szerepel a kötetben.

 

Kertész Ákos: Hogy valaki marxista tételeket, filozófiát, alapfokú szemináriumot tudjon versben ilyen esztétikai színvonalon, ilyen szívbemarkolóan, torokszorítóan és hatásosan megfogalmazni, az, azt hiszem, a világon egyedülálló. Ezek fantasztikusan szép dolgok. “Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, – / kis, búvó országokra rálehel / a tátott tőke sárga szája” (Munkások, 1931). Ez is gyönyörű. Nem “a tőke tátott sárga szája”, ami nyelvtanilag logikus, hanem a “tátott tőke sárga szája…” – ez hátborzongató. (Az egész tőke mindenestül egy tátott száj, habzsolás, ragadozás!) Ezekben a munkásmozgalmi terminológiáktól elnehezült versekben is fantasztikus dolgok vannak. Ma már tényleg tudjuk, hogy ha a munkásosztály klasszikus értelemben már nincs is, mégis létezik olyan réteg, embercsoport – bárhogy is nevezzük –, amelyik kizsákmányolható, és ki is zsákmányolják, akiknek a munkája kisajátítható, és ki is sajátítják; és szakadatlanul folyik ezeknek az embereknek (marxi értelemben) az abszolút elnyomorítása. Talán Marxnak abban nem volt igaza, hogy ha a munkásosztály felszabadítja önmagát, akkor ezáltal az emberiséget is felszabadítja, és eljön az igazságos osztály nélküli társadalom, ahol nem lesz, mert nem lesz már szükséges az elnyomás. József Attila azonban ezt írta le A város peremén c. versében olyan átéléssel, olyan szuggesztíven, hogy ilyen színvonalon már szabad tévedni: “Moshatja vér is – ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj.” (A város peremén, 1933) Ez is csodálatos, de ebbe belekomponálja a katolikus missáléból a sursum cordát. Valami olyan hihetetlen gyönyörűen, nincs értelme sajnos (ez nem rádióadás), hogy elmondjam, de csak tessék arra gondolni: “Föl a szívvel, az üzemek fölé! / Ily kormos, nagy szivet / az látott-hallott, ki napot látott / füstjében fulladni meg”. Valami hihetetlen szép és hihetetlen őszinte is, mélyről jön. Petőfi jut eszembe, aki így írt: “Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői, 1847) Voltaképpen igaza van, csakhogy egyben tévedett, hogy ő, amikor a forradalomról beszél, akkor saját fájdalmáról és öröméről beszél. Amikor a legközösségibb, akkor a legszubjektívebb. Tulajdonképpen az az igazi költő, aki a saját mániáit soha nem tudja kiverni a fejéből.

 

Agárdi Péter: Az ilyen személyes átéltségű József Attila-élményekből, amelyekről Kertész Ákos idézetei és értelmezései is tanúskodnak, tevődik össze egy értelmiségi vagy akár egy szélesebb olvasóközönség József Attila-élménye. Ugyanakkor valóban fontos, hogy időnként építsünk hidakat a köz József Attila-élményei és a tudomány József Attila-értelmezései között. Természetesen ez a beszélgetés arra nem alkalmas, hogy bármiféle összegezést adjunk az utóbbiról, de ennek a folyóiratnak az olvasói annyit elvárhatnak tőlünk, hogy – ha röviden is – megpróbáljuk összefoglalni: mi minden történt az elmúlt 10-15 év során a József Attiláról való tudományos gondolkodásban és produktumban. Némileg önkényesen egy-két dolgot máris hadd említsek meg.

Még a 80-as évek közepén megjelent József Attila verseinek modern kritikai kiadása Stoll Béla szerkesztésében; bár van benne néhány hiba, ma is megbízható és jó kiadás. Elkezdődött a 90-es években József Attila prózai műveinek is az új kritikai kiadása, a szövegek rekonstrukciója elsősorban Horváth Iván műve, a szövegek értelmezése Tverdota Györgyé. De ennek a kiadása abbamaradt. 1930-nál fejeződött be az első, a megjelent kötetpár (ti. az egyik kötet a szövegeket, a másik a jegyzeteket tartalmazza), ebben is van már egy-két fantasztikus újdonság. Tudott vagy nem tudott, de az Eszmélet olvasói előtt nem hallgathatjuk el, hogy bizony előkerülnek egész váratlan József Attila-szövegek, amelyek egyrészt elindítanak egy új diskurzust, bonyolultabbá teszik a József Attila-képet, s másrészt szellemi izgalmat is gerjesztenek. Kíváncsiak vagyunk, hogy mi van a folytatással. Az 1930 utáni hét év szövegeinek a várható kiadása ugyanis még izgalmasabb lesz, mint az első rész.

Rengeteg új értelmezés is van a József Attila-kutatásban; most csak fogalmakat, irányzatokat mondok: a bergsoni hatás, Freud, általában a freudo-marxizmus jelenléte, az egzisztencializmus és József Attila analógiájának és viszonyának az újraélése, vagy a vallás, az abszolútum problémája. A könyvhétre hirdetik Fehér M. István könyvét József Attila és Gadamer viszonyáról; s hogy az ezen a kerekasztal-beszélgetésen jelen nem lévő József Attila-kutatókról is hírt adjunk: Bókay Antal, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Veres András és mások nagyon sok új értékes elemzést és értelmezést produkáltak. És ebből a József Attila-tudományból remélhetőleg sok leszivárog a mindenna­pokba is. Talán két aktuális kérdést érdemes kiemelni az elmúlt egy-másfél évtized kutatásaiból: az egyik a freudo-marxizmus, tehát a “kint” és a “bent”, a társadalmiság és a pszichikum viszonya; a másik pedig József Attila baloldaliságának a belső folytonossága és törései. A 20-as évek második felétől kezdve József Attila 10 év alatt – most nagyon leegyszerűsítetten fogalmazok, majd tudós vitapartnereim korrigálnak – szinte végigélte az összes politikai kihívást, ami a korra, a két világháború közötti Európára jellemző volt. Egy hihetetlen fölgyorsult, fölpördült világban volt neki Szabó Dezső-s és népies korszaka, amiben olykor még érzelmi antiszemitaként felfogható utalások, felhangok is voltak. Volt polgári-radikális vonzalma, liberális vonzalma, volt illegális kommunista is. Folyamatosan tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, de ez a kapcsolata is hullámzó volt. ’34-ben egyértelműen szociáldemokratának vallotta magát, aztán állítólag ’36–’37-ben újra közeledett az akkor önmagát már korrigáló kommunista mozgalom néhány népfrontosan gondolkodó személyiségéhez. Az utolsó évek egyik legizgalmasabb, legkényesebb témája egy töredék a nemzetiszocializmusról; a szövegről igen nagy viták vannak. Nem gondolnám, hogy csak ezekről beszéljünk, de jó lenne, ha adnátok valamiféle körképet a József Attila-kutatás említett s további témáiról, vitapontjairól, újdonságairól, beleértve ebbe ezeket a kényeseknek tűnő kérdéseket is.

 

Tverdota György: Kezdem a végével. 2003. június 26–27-én egy konferenciát rendezünk az Irodalomtudományi Intézetben, amelynek az a címe, hogy Mi, József Attila-kutatók, és az alcíme: A József Attila-kutatás dilemmái. Hogy leegyszerűsítsem, arról van szó, hogy mi magunk is, József Attila-kutatók, akik pedig többé-kevésbé el vagyunk kötelezve a József Attila-kutatás területén, szeretnénk összegezve látni, hogy hol tartunk. Melyek az eredményeink, a régebbi kutatási módszereink, amelyek továbbra is életképesek, milyen új szempontokat, módszereket, kérdéseket kell fölvetni ahhoz, hogy a József Attila-kutatás élő, eleven, izgalmas maradjon ma is meg az új generációk számára is? (A konferencia azóta sikeresen lezajlott – a szerk.) A kérdésekre válaszolva először is a kritikai szövegkiadásról kell beszélni. Vannak korok, amikor egy adott költőtől már nem várható, hogy újabb szövegek jelenjenek meg; ami van, azzal kell dolgozni, lehet értelmezni így-úgy-amúgy, de a korpusz együtt van, kész, nincs mit rajta változtatni. József Attilával nem ez a helyzet, szerencsére vagy sajnos, de az utóbbi időben új szövegek kerültek elő, olyan új szövegek, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak, és számos ponton alapvetően megváltoztatják József Attiláról alkotott képünket. Ennek az első része – amint erre Agárdi Péter utalt – az Osiris Kiadónál 1995-ben megjelent a József Attila prózai művei új kritikai kiadásaként az 1923 és 1930 közötti korszakról – Horváth Iván és az én szerkesztésemben. Az 1930 és 1937 közötti időszakot felölelő kötet viszont késlekedik. Több okból: az egyik az, hogy az 1995-ös megjelenésre jóformán semmiféle szakmai vagy közéleti reakció nem volt. Nem az a baj, hogy az én jegyzeteimet nem olvasták, ez hiúsági kérdés lenne, hanem az, hogy József Attila eddig teljesen ismeretlen szövegeire, ami sok oldal, nem pedig 1-2 féloldal, nem volt semmi reagálás. Szóval az embernek erre az a válasza, hogy ha nem érdekli a közönséget, akkor nem csináljuk. Ez azóta megváltozott, mert most beadtunk egy OTKA- (Országos Tudományos Kutatási Alap) pályázatot Horváth Ivánnal, hogy három éven belül megcsináljuk az 1930–1937 közötti időszaknak az anyagait.

Miért jött meg a kedvünk? Mert kiderült, hogy a sajtó ugyan nem foglalkozott vele, de a szakma igen. Lengyel András, az egyik kiváló József Attila-kutató például igen intenzíven, alaposan, sok publikációban feldolgozta annak az információs anyagnak egy részét, amit mi a közönség elé tártunk. Szó esett már róla: Fehér M. István, Heidegger egyik legjobb magyar szakértője írt egy könyvet József Attila esztétikája és Gadamer hermeneutikája címmel (Kalligram Kiadó), magam is ismertettem ezt a munkát, nos ő ebben dolgozta fel ugyanennek a filológiai anyagnak a tanulságait.

A 30-as évek József Attila-anyagai egyébként online formában már számítógépen – igaz: nagy nehezen – hozzáférhetők. Ott van az a bizonyos szöveg, amelyikben elmondja a költő – valószínűleg 1934 nyarán-őszén –, hogy miért nem kommunista és miért szociáldemokrata, ezt már publikálták egyébként több ízben. Vagy itt van ez a bizonyos “A nemzetiszocializmus…” kezdetű szöveg, amelyet Murányi Gábornak egyik kiadványában, Szántó Judit emlékiratainak függelékében publikáltak (Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Szerk.: Murányi Gábor. Bp., Argumentum Kiadó, 1997. 190–191. p.). Aztán a Miért nem én? egy-két passzusa, amelyben József Attila elmondja, hogy miért nem őt küldték ki a moszkvai írókongresszusra. Tehát vannak ilyen szövegek is, de van egy, a Babits európai irodalomtörténetéről készülő, nem befejezett kritika, van egy Németh László-ellenes pamflet, továbbá a Hegel, Marx, Freud c. tanulmánynak egy csomó új változata, olyan változatok, melyek ismeretlenek voltak, új szövegrészekkel, és még sorolhatnám a többi szövegeket.

A másik ilyen nagyon fontos forrás, ami megváltoztatja, módosítja a József Attiláról való képünket: a pszichoanalitikus szövegek. Ezek részben eddig is ismertek voltak, tudtuk, hogy ilyenek vannak, csak tabu volt, az előző rendszer végén kezdtük el ezeket sok nehézség árán publikálni a “miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila c. 1992-es kötetünkben, a függelékben nagyon apró betűkkel, hogy lehetőleg ne is lehessen olvasni őket, ezek voltak ugyanis a kívánalmak, tehát nem mi találtuk ki. Mára egy sor pszichoanalitikus szöveg lett publikálva, amelyek közül az egyik bestseller: a Szabad-ötletek jegyzékéről rengeteget írtak. Vannak olyan szövegek, amelyeket még csak nem is elemzett a szakma. Én vagyok az egyik első, aki elemeztem az ún. Rapaport-leveleket, borzalmas olvasmány, a szabad ötletek jegyzéke ehhez képest óvodásoknak való vidám történet. Azóta is kerültek elő József Attila-szövegek, amelyeket még nem is publikáltak. Szőke György birtokában is van egy, aztán van egy fordítástöredék – azt hiszem –, Wilhelm Reich szövegéé stb. Viszont igazán jelentős új vers, verstöredék nem került elő, apró, viszonylag jelentéktelen dolgok igen.

Hadd mondjak egy-két szót – Szívós Mihály hozta szóba – a versek kritikai kiadásáról is. Nagyon jó kritikai kiadás, melyet Stoll Béla készített, egy baj van vele, hogy ún. editio minor – így hívják a szakmában –, tehát olyan, amelyik csak szövegjegyzeteket tartalmaz, semmiféle magyarázatot nem fűz a versekhez, igazán nem ad információt a versről, keletkezéséről stb. Stoll Béla erre nem vállalkozott. “Nem volt hajlandó” editio maiort csinálni, “nem volt hajlandó” – persze ez nem számonkérés részemről, csak ténymegállapítás – hagyományos értelemben vett kritikai kiadást készíteni a versekről; márpedig – ebben teljesen igaza van Szívós Mihálynak – erre igen nagy szükség lenne. A Petőfi Irodalmi Múzeumban készül József Attila összes leveleinek a kiadása, tehát a teljes levelezés (1976-ban jelent meg a válogatott levelezés), ennek 3 éven belül meg kell jelennie, remélhetőleg a 2005-ös József Attila-évfordulóra. Akkor az a korpusz, amin a József Attila-kutatóknak a jövőben dolgozni kell, igen jelentősen ki fog bővülni, ez lesz most már az az anyag, amellyel mindannyiunknak számolni kell.

 

Szívós Mihály: Tverdota György új kéziratokról beszélt, én néhány új, kevésbé ismert tényről szeretnék beszélni. Fejtő Ferenccel volt szerencsém beszélni legutóbbi itt-tartózkodásakor, ő említett meg egy vitát, ami közte, József Attila és Koestler között zajlott le 1935-ben. Nem tudtuk betájolni a pontos időpontot, de a témából ítélve, mivel a Szép Szó c. folyóiratnak az irányvonaláról volt szó, ez valamikor 1936-ban lehetett. Ebben az utcai vitában Koestler hevesen bírálta a Szép Szó irányvonalát, teljesen elhibázottnak tartotta, balról támadta, mert akkor még a kommunista mozgalom híve volt. A másik tény egy szerkesztőségi vita, amikor az dőlt el, hogy vezércikként hozzák-e le Fejtőnek a Gide szovjetunióbeli utazásáról írott cikkét, egy erősen sztálinizmusellenes írást. Ezért József Attila harcolt, mert Ignotus Pál attól tartott, hogy ez túlságosan ingerli majd a cenzúrát, mint téma. Ignotus Pál fenntartásai ellenére a főhelyen jelent meg (Fejtő Ferenc: “Ami fontosabb Oroszországnál is.” [Gide: Retour de l’U.R.S.S.] =Szép Szó 1936. III. kötet, 10. sz. 193-209. p.). A harmadik tény: Koestler életrajzának második kötetében (A láthatatlan írás. Bp., Osiris Kiadó, 1997. 197. p.) azt írja, hogy József Attila szenvedélyesen gyűlölte Sztálin bonapartizmusát. Ha ezt a három tényt egybekapcsoljuk, az derül ki: lehetséges, hogy József Attilának volt egy alapvetően antisztálinista irányvonala, amelyet meglehetősen markánsan képviselt. Annak ellenére, hogy esetleg felvette a kapcsolatot néhány népfrontos kommunistával, úgy tűnik, kitartott a már korábban kialakított irányvonala mellett. E téren mindazonáltal még további vizsgálatokra van szükség.

 

Tverdota György: Hadd reagáljak arra, amit Szívós Mihály mondott: ez így van, József Attila antisztálinista volt, sőt antileninista is, mint kiderült az 1934 őszén a Mónus Illés-féle Szocializmusba írott tanulmányából (A szocializmus bölcselete). Azonban egy dolgot meg kell értenünk József Attiláról, és József Attila szemébe mindig igazat kell mondanunk: József Attilának a szociáldemokráciához való viszonya “problematikus” volt, nem szerette a lagymatagságot, intranzigens gondolkodó volt, nagyon nehéz volt meggyőzni, és csak azt vallotta, amiben meggyőzték. Nem szerette a kompromisszumkötést. Hallgatóimnak fel szoktam idézni, s egy pillanatra meghökkennek, hogy: “ahol nincsen villanylámpa, gyújtsd a burzsujt gyertyalángra”. A Szabados dal első és második sorának egyik kéziratváltozata ez; a Kritikai kiadás szerint: “Ahol nincsen villanylámpa / gyújtsd a burzsit fáklyalángra” (Szabados dal, 1927). Ezen meghökkennek tehát, pedig József Attila felforgató típusú ember volt, radikális gondolkodó, ő a demokráciát is szélsőségesen képviselte. Ha már egyszer a demokráciát képviselte, ő a szociáldemokráciának a kompromisszumra való hajlamát, puhaságát igazában nem szerette. Volt benne egy, a szociáldemokráciánál erőteljesebb baloldaliság. Ezt meg kell róla mondani, persze közben antisztálinista volt, baloldalisága inkább az anarchizmus felé elmenő baloldaliság volt, ha már így nézzük; de az, hogy ő kereste a kapcsolatot a szocdemeknél balrább álló íróértelmiséggel, az nagyon is hihető róla. Ignotus Pál szerint azt mondta neki Attila, aki szeretett játszani a szavakkal, hogy legyünk liberális kommunisták. Ő liberális is, meg kommunista is, csak a kettő közötti szürke réteget nem szerette. Egy fura ember volt, felforgató típusú; ő minden nézetében rendszerváltó típus, azzal is szembe kell nézni, hogy ő azt a rendszert, amelyikben élt, kategorikusan elutasította, úgy ahogy Illyés Gyula és a népiek szintén. Persze Illyés Gyula egészen más alapon, földosztásos alapon utasította el. Volt egy értelmiségi generáció, Déry Tibor is jó példa erre, akik keményen, radikálisan utasították el a kor valóságát, tehát nem kiegyező típusú emberek voltak. Ha József Attiláról beszélünk, és azt mondjuk, hogy szociáldemokrata volt, akkor igazat mondunk, csakhogy ez csupán egy olyan szociáldemokrácia lehetett, amihez Mónus Illés kellett, aki tudta kezelni ezeket a nehéz fiúkat, Fejtő is ilyen típusú volt. Tehát egy térhatású képet kell kialakítani, ha József Attilát meg akarjuk érteni.

 

Szívós Mihály: Egy kicsit valóban árnyaljuk a képet. Olykor el kell dönteni, hogy a tanulmányíró József Attilát, a költő József Attilát vagy a vitatkozó József Attilát tekintjük-e elsődlegesnek egy-egy kérdésben. Én azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy igazán, a végső szót József Attila általában a költeményeiben mondta ki, e műfajban tudott a legplasztikusabban érvelni. Itt ismét Koestler említett önéletrajzára hivatkoznék. Azt írja, hogy a költő mániákusan, késhegyig menő vitákat folytatott politikai és filozófiai kérdésekről, aztán hazament, és megszállottságától megszabadultan megírta azokat a verseket, amelyeket ma már a magyar irodalom gyöngyszemei között tartanak számon. Tehát egy dolog az, amit József Attila teoretikusan képviselt különböző vitákban, és némileg vagy egészen más az, amit ugyanerről versben írt. Azt hiszem, hogy költőről lévén elsősorban szó, talán ezeket kell elsődlegesen tekintenünk, de számolnunk kell azzal, hogy ellentmondások is vannak a más-más műfajhoz tartozó megnyilvánulások között.

 

Kertész Ákos: Szeretnék néhány példát hozni arra, amiről most szó esett, tehát hogy József Attila politikai nézeteit végül is a költészetében pontosította, és ő ezt önmagáról tudta is. Kevesen, de lehet, hogy nem kevesen, hanem sokan tudják is ezt róla; lehet, hogy pont ettől szeretjük. Ő önmagáról is tudott néhány ilyen fontos dolgot. “Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres –” – ezt általában el szoktuk felejteni, pedig nagyon fontos, hozzátartozik a sokat idézett folytatáshoz: “dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen / úgy érdemes.” (Ne légy szeles…) Sok minden mást is írt, azt mondja, hogy “én nem csalódom – minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár.” (Majd emlékezni jó lesz, 1936) Azt mondta, hogy “Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” (Ars poetica, 1937). Azt mondta, hogy “Más költők – mi gondom ezekkel?” (Ars poetica, 1937). Sok szempontból tudta magáról, hogy ő halálosan pontosan fogalmaz. Neki nagyon fontos volt a pontosság, ügyelt rá, és vállalta ennek a felelősségét is. Azt hiszem, az ő furcsa, anarchizmus felé hajló politikai gondolkodását, az ő szociál­demokrataságát, antibolsevistaságát a Világosítsd föl c. versében fogalmazta meg a legszebben. Néhány nagyon ismert sor, amiben minden benne van: “Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” (Világosítsd föl, 1936)

 

Agárdi Péter: Ezt a “fasiszta kommunizmus” szókapcsolatot persze sokan sokféleképpen értelmezik.

Kertész Ákos: De biztos vagyok benne, hogy nem a Hitler-féle nemzetiszocializmusra céloz ebben a versében, hanem a Sztálin-féle fasiszta kommunizmusra. Lehet, hogy ez csak intuíció, de biztos vagyok benne, mert ismerem az egész embert és az egész költészetét. Különben a Világosítsd föl című verset is egészében kell nézni és érezni, és akkor nem lehet kétségünk.

 

Kállai R. Gábor: Nagyon tisztelve az irodalomtörténészek munkáját, megjegyezném: végül is egy írónak, ahogy ezt mindenki tudja, aki csinálja – anélkül hogy magamat bárkihez akarnám hasonlítani –, elég jelentős tömegű szövege van, amit megjelenésre szán, a másik rész azonban ott marad a cetliken vagy a winchesteren, és jobb is, hogy ott marad. Mégis, valahol elkallódik, valaki egyszer előássa és publikálja ezeket, mint szegény József Attilával is megtörténik. Ez az utókor számára nagyon jó, mert különféle elméleteket lehet csinálni róluk, ha úgy adódik. Nyilván a felelős kutatótól függ, hogy egy kontextusban miként jelenik meg a töredék, tehát miként lesz vagy nem lesz egy félmondatból életmű-kifordító hatású, jól idézhető passzus. Ahogy mostanában szokták idézni “a fasiszta kommunizmust” a politikai közbeszédben, az nyilvánvalóan ilyen jellegű torzítás. A másik gond az, hogy mindig problematikus a történeti vizsgálódás értelmezése. Úgy tűnik, így van ez a Szívós Mihály által említett Koestler-beszélgetéssel is. Megjelenik előttünk egy nyüzsgő társasági ember a 20-as, 30-as években, amelyek még őrizték a 19. századi társasági hagyományokat a klubban, a Munkásotthonban és a többi helyen, s aki voltaképpen ott is él. Felvethető, hogy beszél az ilyen ember – népiesen szólva – összevissza, így aztán nem maga a tény problematikus, hanem a súlya, minősítése. A kutató számára ez mindig szakadékot jelent, amit egyszerre vagy kétszerre ugrik át, amint Teng Hsziao Ping javasolta, bár végeredményben mindenképpen vizes lesz. Más a viszony a megjelentetett és meg nem jelent művek között olyan embernél, mint Kafka, akinél merőben más a fennmaradt meg a fenn nem maradt, a kiadott és a ki nem adott művek aránya, s mások a szelektálás okai, ő ugyanis nem minden művét szánta kiadásra. Kafkánál bizonyos fokig egyszerűbb a vizsgálódás, nála legalább körülhatárolható volt a társaság, az irodalom, az élményanyag, a politikai kapcsolatok köre. Megjegyzem, ő is anarchista volt, mégpedig szervezett formában, ha az anarchistákról egyáltalán lehet ilyet mondani; a prágai anarchisták klubjának volt a tagja Jaroslav Hašekkel egy időben valamelyik kocsmában.

Mármost visszatérve József Attilához: a 20-as, 30-as években a Horthy-korszaknak volt egy élhető szakasza, amikor éppen “jogállam” volt, noha a jogállamisága még a kor normáinak sem felelt meg, volt, amikor volt vita, amikor volt parlament, a bíróságok néha még a jogszerűségen túl igazságosan is működtek Ez egy ilyen speciális szakasz volt a történelemben. József Attilának ez a háttere. Amit az éhséggel kapcsolatban idéztetek, az a prolisors, a IX. kerületben ugyanezt újjá lehet élni ma is, a Gát utcában a változás úgyszólván elhanyagolható, legföljebb autó megy lovas kocsi helyett. Tehát ha akkor valaki politikailag foglal állást, ráadásul ha szocialista, bolsevista, mindig úgy vetődik fel a kérdés, hogy akkor és ott Budapesten mit lehetett például tudni hitelesen a sztálinizmusról. Nagyon könnyen mondjuk ki azt, hogy valaki már akkor látta igazi természetét. Látta a csudát! Az látja, aki ma elolvassa azokat a könyveket, amelyek arról az időszakról szólnak – hadd utaljak például Krausz Tamásnak Sztálinnal és a sztálinizmussal foglalkozó munkáira –; az nem látta, aki benne volt. Meg kell nézni, mit látott akkor, milyen manipulált sajtót olvasott és így tovább. Ezek a szempontok, amelyek eszembe jutottak – hallgatva és egyúttal irigyelve a kutatókat.

 

Kertész Ákos: Sajnálom. Én negyvennyolc–negyvenkilencben (Titó-ügy, Rajk-per) pontosan láttam a sztálinizmus és a Rákosi-uralom természetét. Nagyon kevesen voltunk a szocialisták, marxisták közül, de nem voltam egyedül. Jó, nekem volt egy hihetetlenül tájékozott, három nyelven beszélő, széles látókörű apám. (Bár ő öntudatos polgár – citoyen – volt.) De József Attilának ott volt a saját zsenialitása…

 

Agárdi Péter: Kállai R. Gábornak az ördög ügyvédjeként megfogalmazott, bennünket a szakmai belterjességből kibillentő hozzászólása jót tesz mindannyiunknak. De annyit hadd mondjak: azért sokkal többet tudtak a sztálinizmusról a 30-as évek első felének Magyarországon élő értelmiségijei, mint ahogy azt te véled. Bármennyire is hihetetlen, voltak emberi kapcsolatok, volt postai kapcsolat. Sok minden Kolozsváron keresztül, Gaál Gáborékon keresztül eljutott a hazai magyar szellemi életbe; Illyés is meg Nagy Lajos is elég sok mindent hozott haza, tehát nagyjából tisztában lehettek a sztálinizmussal. Ezzel együtt a kommunizmus mint távlati cél vagy mozgalom akkor és ott nem tudott elválni, elszakadni a sztálinizmustól.

 

Tverdota György: Vannak nagyon éles vitakérdések, amelyek részint az újonnan előkerült anyagokra is alapozódnak. Esett már róla szó: József Attilának van egy szövege, ami azzal a szóval kezdődik, hogy “a nemzeti szocializmus”, s aminek a végén ott van az aláírása. Kézírása alapján felismerhető, tehát tagadhatatlan, hogy tőle származik, Szántó Judit is emlékszik ezekre a dolgokra. Sőt több is van, ami elveszett esetleg, hosszabb szövegek is vannak ebben a tárgykörben, amik egyelőre legalábbis nem kerültek elő. Ez nem cím, de ki van emelve, ki van ugratva, mintegy kvázi címmé, hogy “A nemzeti szocializmus”, de a mondat folytatódik. Úgy folytatódik: “A nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca új irányt szab minden ország munkásmozgalmának.” Sokkoló, hogy József Attila ilyet leírt, az ember első pillanatban hajlamos arra, hogy úgy értelmezze: volt egy megingása József Attilának, és nemcsak hajlama van az embernek, van is, aki ezt így értelmezi. Lengyel András, aki az egyik legjobb, legkiválóbb József Attila-kutató, úgy értelmezi ezeket a sorokat, hogy József Attila a nemzeti kommunizmus nevű fából vaskarika elméletnek a híveként fogalmazta meg ezeket a gondolatokat. (Lengyel András: József Attila “nemzeti szocialista” epizódjáról. In: L. A.: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp. 105–119. p.; Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és “A nemzeti szocializmus”. =Forrás, 2002. 12. sz. 96–124. p.)

 

Agárdi Péter: Rátz Kálmán közvetítésével, aki egy elég furcsa figurája a magyar politikatörténetnek.

 

Tverdota György: S akinek az életrajzát nagyon izgalmasan feltárta Lengyel András. Igen érdekes, amit Rátz Kálmánról ír, aki orosz hadifogoly volt, szerette az oroszokat, tisztelte Lenint, de utálta a kommunizmust, szóval egyesek rendőrségi ügynöknek tartják. Mások, a munkásmozgalomban résztvevők viszont azt írják róla, hogy az ő neve alatt jelentethettek meg kommunisták tanulmányokat, sőt könyveket, mivel a saját nevük alatt nem jelentethették meg, szóval nagyon bonyolult figura. József Attila ezzel a Rátz Kálmánnal került kapcsolatba. Abban Lengyel Andrással egyetértünk, hogy ez 1933-ban történhetett, akkor, amikor József Attila kapcsolata megszakadt a kommunista párttal, és mi­előtt közel került a szociáldemokráciához. Ez csak ’33 nyarán–őszén lehetett. 1-2 hónap különbségnek nincs jelentősége, az igazi jelentősége annak van, hogy Lengyel András – szerintem – félreértelmezi ezt a szöveget, ti. József Attila nem azt mondja, hogy legyünk nemzetiszocia­listák, hogy kövessük a német munkásság példáját, hanem azt regisztrálja, hogy a náciknak az uralomra jutása Németországban új helyzetet teremtett a munkásmozgalomban. Vannak fasiszták Olaszországból, akik a korporatív elv alapján integrálódtak a fasizmushoz, vannak a német nácik, vannak a nyugati típusú szociáldemokraták, és van Oroszországban a bolsevizmus; tehát az állítólag nemzetközi munkásmozgalom valójában nemzeti irányokra szakad szét és kerül szembe egymással. Ebben az új helyzetben a kommunista mozgalmat csakis nemzeti alapokon lehet felépíteni.

Véleményem szerint a szöveg ezt mondja, a nácikhoz való semmiféle dörgölőzés és semmiféle megingás nem feltételezhető József Attiláról. Viszont az a másik állítása Lengyel Andrásnak, hogy a Gömbös-féle Nemzeti Egység Pártjához került volna közel József Attila, az egyenesen hihetetlen. Azt még el tudnám hinni, azt is csak nagyon feltételesen, hogy a nácikhoz közeledett, mert radikális gondolkodó volt, de az, hogy a kor magyar uralkodó pártjához dörgölőzött volna, az ki van zárva. Éppen a szélsőségességre való hajlamára tekintettel lehetetlenség, hogy ő beállt volna Gömbös lobogója alá, s egyébként sincs semmi jele ennek.

A “fasiszta kommunizmus”: nos egy furcsa vers, amiben ez a kifejezés előfordul (Világosítsd föl, 1936). A vers harmadik strófájának egyik része ugyanakkor az Eszmélet előzményeiben szerepel. “Gondolj a ravasz csecsemőre, – / sír-rí, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.” (Öregem, no… 1933–1934) 1933-ban vagy 1934-ben írta ezt, nem veszi be az Eszméletbe, félreteszi és 1936-ban a Világosítsd fölben felhasználja. Tehát a vers éveken át készült, nem lehet megmondani, hogy pontosan mikor íródott. Nem lehet megmondani pontosan azt sem, hogy ennek vagy annak a szellemi állapotnak felel meg. A “fasiszta kommunizmus” szerintem kétfelé vág, a fasizmus felé és a kommunizmus felé is. József Attila 1934 őszén Veres Péternek ír egy válaszlevelet, ebben ír Illyés Gyuláról, akire nagyon haragszik (mert őt küldték ki Moszkvába); azt írja, hogy ő nem áll hozzánk közel, ő a moszkvaiaknak való vagy a náciknak. József Attila megjelöl két totalitárius gondolkodási rendszert, az egyik a náci, a másik a bolsevik, és úgy gondolja, hogy az, aki azt akarja, hogy a magyar szülők hány gyereket szüljenek, aki meg akarja mondani az embereknek, hogy hány gyerekük legyen, az totalitá­rius gondolkodó. 1934 őszén József Attila antitotalitáriussá lesz, szélsőségesen, ahogy ezt ő szokta, ettől kezdve következetesen kitart emellett. Tehát egyenlőségjelet tesz a totalitárius rendszerek között, és a “fasiszta kommunizmus” – az én hipotézisem szerint – ennek a képletnek a két oldalán helyezkedik el, a kettő egyenlő, ezt fejezi ki az én olvasatomban.

 

Agárdi Péter: Ez biztos még vita tárgya lesz az elkövetkező években, de én úgy értelmezem, hogy – ha egyáltalán, akkor – nem a szocializmus és a fasizmus mint eszmerendszer közé tesz egyenlőségjelet, ahogy ezt a mai jobboldal szereti értelmezni, hanem a két megvalósult politikai rendszer totális diktatúrája közé.

 

Mező Ferenc: Ahhoz a kérdéskörhöz térnék vissza, hogy mire, melyik műfajára figyeljünk legjobban József Attilának. Hogy a vers- és a tanulmányíróra-e, a politizálóra meg az emberre, el lehet menni odáig, hogy a szerelmeskedő József Attilára-e? Vágó Márta naplóját közölték, aztán a Szántó Judit naplóját is, nagy vita volt a Szabad-ötletek jegyzékéről, hogy lehet-e, nem lehet-e publikálni, aztán végül közölték. Én azt gondolom, hogy a költőnél csak a vers vagy elsősorban a vers számít. De nagyon fontos dolgokat lehet megtudni a dokumentumokból. Meg lehet próbálni különböző hipotéziseket gyártani, de a vers nem azonos az ő írójával. Ez a lényeg. Bármiféle esztétikai megközelítés abból indul ki, hogy nem a költő beszél, hanem az ún. lírai személyiség, tehát a művön belül van egy ún. eltolás. Aki a saját gondolatait írja meg versben, akár filozófiai gondolatait is, az dilettáns. Nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy mi az a távolság, az a distancia, ami József Attilánál esetleg egy kávéházi beszélgetés és a hazamenés, az első fogalmazvány vagy a vers megírása között lezajlik, de mégis lezajlik valami. Lehet, hogy a kávéházban egy kekec, kellemetlen, rosszindulatú vitapartner volt, jól felhúzta a másikat, utána hazament, és valóban írt hasonlót, de mégsem azt írta le, amit a kávéházban mondott. Ezeket a dokumentumokat vagy bármit, ami előkerül még, ezeket persze kell értelmezni, ez nagyon fontos szakmai dolog, de mindig a vers az első. Mert a vers mindig több, mint bármi más; a versben ott a csoda is. A kortörténet tehát fontos, az is, hogy az illetőt teljesen ismerjük, mindent tudjunk róla, de mégsem tudjuk, hogy miért lett olyanná a vers. Ezek mind fontos információk hozzá, ilyen szempontból nagyon fontos és jó dolog a kutatás és a dokumentumok közlése is. Azt gondolom, hogy elég érettek az emberek, hogy elolvassanak bármit, de a vége mégis az, hogy hiába jön nekem a Vágó Márta, hogy milyen impotens volt József Attila, ugyan elolvasom, tudomásul veszem ezt, elhiszem vagy nem hiszem el, de végül mégiscsak az érdekel, hogy mi van a versekben.

 

Fenyő D. György: Szerintem amit Tverdota György mondott a “gyújtsd a burzsit fáklyalángra” (Szabados dal, 1927) kifejezésmódjáról, a költő anarchisztikusságáról, az maximálisan igaz, de ez a hang az 1934 utáni versekben már egészen megszelídült. Azt gondolom, hogy azt követően a kötetekben nem ilyen sorokat lehet találni, hanem inkább olyanokat, mint például: “Szegényeket sem izgatok” (Könnyű, fehér ruhában, 1937). Azt gondolom, van változás: az ideológia, a személyiség, a személyiség képviselte ideológia mélyen összefügg a korral. Nyilván az illegális kommunista tagság radikálisabb, szenvedélyesebb magatartást is igényelt. 1934 után, azt gondolom, az ideológiai váltás egyúttal retorikai váltással is járt.

 

Tverdota György: Azért a Gyönyörűt láttam c. versben van, hogy, “ha ezt az embert leszúrom, / tudom, mindennel kiegyeztem” (Gyönyörűt láttam, 1937), ezt tehát ’37-ben írja, tehát a fentiek ellenére azért benne van az indulat.

 

Fenyő D. György: A második megjegyzésem arra vonatkozik, amit Kállai R. Gábor mondott: egy mondat a filológia védelmében. Tényleg a vers az igazán fontos. Világos, hogy ha van egy olyan szövegünk, ami a magyar kultúra egyik alapszövege, akkor minden más, amit tudunk, ehhez képest másodlagos. De hiába gondolja bárki: hogy ha egy verset is kiad nyomtatásban, hogy utána bármelyik szövege megmaradhat magánemberinek, ez már nem így van. Ha kiadom a verset, azzal tudomásul veszem, hogy a magyar irodalom részévé váltam, és attól a perctől kezdve minden sajtcédulám közérdekűvé válhat. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik egy mű és egy életmű, már a közös nemzeti hagyomány részévé lesz. Ezért jogosan kutakodik és tár fel újabb és újabb összefüggéseket a filológia, még ha olyan szövegeket vizsgál is, amelyeket József Attila önmagának írt, vagy amelyek valóban másodlagos jelentőségűek.

 

Kertész Ákos: Mező Ferenc érveit szeretném megtámogatni, Füst Milán is azt tanította annak idején, hogy a költő, író, művészember a legjobb formáját akkor futja, amikor alkot. Az az érvényes, a többi mind érvénytelen. Hogy mit mondott, mit csinált, milyen gengszter, nem érdekes. Soha nem tudja azt a formáját futni, amit írás közben fölmutat. Én azzal szoktam kezdeni az író–olvasó találkozóimat, hogy itt állok maguk előtt, most egy esendő embert fognak látni, aki nem is hasonlít ahhoz, aki ezt meg azt írta. József Attilára is abszolút igaz, de ez igaz olyan negatív példáknál is, mint Knut Hamsun, Szabó Lőrinc, aki – valljuk be – egy fasiszta, antiszemita volt haláláig, de hogyha elolvasod a verseit, lenyűgözőek. Meg nem tudod magyarázni ezt a kettősséget. Tehát tényleg az számít, amit a költő ír le.

 

Tverdota György: Hadd fűzzek az elhangzottakhoz egy megjegyzést, és ezzel visszatérnék a József Attila-kutatás helyzetére. A probléma ott van – Kállai R. Gábor Kafkát hozta példaképpen –, hogy ha Max Brod eleget tesz Kafka kérésének, hogy semmisítse meg mindazt, amit rábízott, akkor nem maradnak meg Kafkának a remekművei, és ha csak a befejezett műveket tekintjük, akkor a regényeit nem lehetne közölni, sőt mintha a Metamorfózis sem lenne teljesen befejezve. Tehát az, hogy a költőknek a levelezését nem lehet kiadni. de nem lehet kiadni a szövegváltozatokat sem, a zsengéket sem, az ifjúkori műveket sem, a töredékeket sem, mert a költő nem járult hozzá, hogy ezeket kiadjuk, nos ez valóban nagyon nehéz kérdés. Nem is érdemes most belemenni, mert nem csak József Attilát érinti vagy illeti, hogy egy költőről mit tudhatunk. A költő lelke közvagyon, “a lelkem azért közvagyon” (Flórának, 1937), mondja versében József Attila, ő már nem tudja megakadályozni, hogy ne kezdjünk el kurkászni a dolgai között abban a pillanatban, amikor meghalt. Amit mondtam, ebből következik.

A József Attila-kutatás helyzetéről szeretnék mondani még egy s mást. Kétfajta irányzat küzd jelen pillanatban egymással. Az egyik egy redukcionista irányzat, amelyik azt gondolja, hogy csak a szöveg van, csak a szöveg fontos, a lírai én a fontos, a hang fontos, aki beszél, s nem a költő beszél a versben, ahogy még Babits, Kosztolányi hitte. Ósdi módon hármast kapott volna mind a kettő a mai egyetemi vizsgákon emiatt, ötöst biztos nem, mert eme tudományos kurzus szerint nem a költő beszél. A befogadó majd megmondja, hogy mi van a szövegben. Van egy olyanfajta elv, hogy a szövegek írják saját magukat, hogy egymást írják a szövegek, a költő, a szerző meghalt – ahogy Foucault mondja. Ez a radikális nyelvközpontúság az irodalomértelmezésben azt vallja, hogy elég, ha a műnek a retorikai szerkezetét, vagy a poétikai szerkezetét feltárjuk, vagy egy regénynek a narratológiai szerkezetét, és azzal punktum, a dolog el van intézve.

Ezzel szemben áll egy másik iskola, mely szerint a mű lélegzik, élőlény, tehát van élete a társadalomban, ott él, a szerzőnek az énje belevetül a műbe, vagy a mű lírai lénye rávetül a költő, a szerző magánéletére. Füst Milán, aki a misztifikációnak a nagy mestere, nagyon jó példa rá, de Ady Endre is élte a műveiben levő ént a magánéletében. Ez a másik tudományos lehetőség, hogy kultúrantropológiai dokumentumnak is tekintsük a művet, olyan valaminek, ami az emberi közösségben benne él; ettől a pillanattól kezdve viszont kinyílik a vizsgálódásnak a szöge, és akkor megint érdekes lesz a szerző magánélete. Nem pozitivista módon, de mégsem lehet kihagyni azt, hogy a szöveg mikor jelent meg, hol jelent meg, ki mit szólt hozzá, maga a költő hogy reagált, tehát attól a pillanattól kezdve megint érdekes az egész. Tehát én – ha ezt a tudomány-módszertani vitát nézzük – ebben egyértelműen az utóbbi állásponton vagyok, a mű igenis a világban benne él, nemcsak szöveg van, nem igaz az, hogy csupán egy nyelvi organizmus, hogy egy szövegstruktúraként kell felfogni, és ha ezzel végeztünk, akkor mindennel végeztünk. A József Attila-kutatásban én amellett vagyok, hogy ez a fajta szemlélet maradjon meg. Írtam egy könyvet, amelyik a József Attila-kultuszról szól. Nem a versekről, a szövegekről, hanem a József Attila-tiszteletnek a történetét írja le (A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998), ez ennek a módszertani iránynak az egyik példája. A József Attila-kutatás ebbe a tágabb, életszerűbb, emberibb irányba mutat. Nem lehet egy csomó kérdést, amiről ma beszéltünk, megérteni, ha csak szövegnek tekintjük és csak a lírai én érdekes; nem lehet megoldani őket, de nem is érdekes egy csomó dolog, amiről beszéltünk, ha nagyon komolyan vennénk e tilalmat.

Van egy kérdéskör, amit szintén föl kellene vetni, s a magam részéről föl is vetem, és a közeljövőben ezzel fogok foglalkozni: a 30-as évek eleje, a Dönts a tőkét korszak József Attilája. Miért aktuális ez? Azért, mert az 50-es években ezekhez a versekhez nem lehetett kritikailag viszonyulni, sőt még a 60-as, 70-es években is csak szeretni volt szabad őket. Most van az első alkalom a József Attila-befogadás történetében, amikor végre mindenfajta politikai, ideológiai kényszer nélkül mérlegre lehet tenni ezeket a műveket, és meg lehet vitatni, csakugyan ennyire rosszak-e ezek a versek, vagy nem annyira rosszak. Ha jók, akkor milyen érvek hozhatók amellett, hogy jók; ha rosszak, akkor milyen érvek ellenük? Ma újra aktuálissá válik a 30-as évek eleji baloldali József Attila-szövegeknek és a baloldali József Attilának a mérlegre tétele, és ezt nem lehet akkor csinálni, ha csak retorikai eszközökkel látunk neki a szövegnek, mert akkor mindig mindenről az bizonyítható be, amit be akarunk róla bizonyítani.

Mező Ferenc: Ezzel így egyetértek. Én nem a posztmodern szövegértelmezésről beszéltem, hanem a költői gyakorlatról, a szép régi szóval az “ihlet” természetéről. A zsinórmérték mindig a szöveg legyen, és utána mindent ki lehet kutatni és közölni is kell, ez természetes.

 

Kertész Ákos: Amit mondtam, talán félreérthető volt, én is Tverdota Györggyel értek egyet teljes mértékben. Azt vallom, hogy a költő a legjobb formáját akkor futja, amikor alkot, ez azt jelenti, hogy egész más formái is vannak, mind hozzátartozik a személyiségéhez, és hozzátartozik a mű hatásához is. De azoknak az irodalomtudós uraknak, akik nagy élvezettel vájkálnak a költő lelkében és magánéletében, hadd idézzek ide valamit tőle magától. “Emlékem egyre merevebb lesz. / Valaki rábök homlokára, / síromig setteng s jó kutyámat / nem uszíthatom többé rája.” (Engem temetnek, 1926) Már csak azért is, mert Attila nem él már, és nem mondhatja, mint annak idején Arany János, hogy “gondolta a fene!”.

 

Fenyő D. György: Nagyon örültem, hogy Tverdota György említette a kultuszkutatást. Ezen belül, azt gondolom, a legfontosabb esemény a háromkötetes Kortársak József Attiláról című kötet megjelenése volt, amit ő állított össze (Bp., Akadémiai Kiadó, 1987). Ebből kiderül, hogy a 30-as évektől kezdve hihetetlenül izgalmas a költő recepciótörténete. A József Attila-kutatásnak nagyon érdekes területe ez, mert a József Attila-recepción keresztül olyan gondolkodástörténeti jelenségekre derülhet fény, amelyek nélküle háttérben maradnának.

Hadd szóljak viszont még néhány szót a sokat emlegetett és sokat szidott posztmodern védelmében. Nem szeretném, ha szellemi életünkben ez a kifejezés akár szitokszóvá degradálódna, akár kultikus imádat tárgyává emelkedne. A posztmodern nagyon fontos irodalomtörténeti, művelődéstörténeti és művészettörténeti kategória, korszak, amelynek egyaránt megvannak a maga erényei és korlátai. Mint minden új eszmény és ízlésvilág, fölfedez a múltban jelenségeket, amelyekre nélküle nem figyelnénk föl, és érzéketlen mások iránt. Értékítéletei nem fogadhatók el kritika nélkül, de nem is hagyhatók figyelmen kívül. Ha a posztmodern irodalomtudomány és -kritika – s itt visszautalok a beszélgetés egy korábbi szakaszára – szereti József Attilát, annak örüljünk, mert vizsgálódásai értékes megállapításokat eredményezhetnek. De az új tudományos eredmények nem érvénytelenítik a korábbi megállapításokat, és végképp nem érvénytelenítik a többi módszert, szemléletet és tudományos iskolát. Engedjük tehát felfedezni József Attilát, de ne engedjük kisajátítani.

 

Agárdi Péter: A beszélgetés elején arról volt szó, hogyan popularizálódik, folklorizálódik, toposzaival hogyan szivárog szét a mindennapokba József Attila, most már a 21. században is. Az irodalomértelmezés, amely alapvetően és helyesen szövegközpontú, bizony nem “csak” az irodalomról szól, és nemcsak az oktatás révén szól az emberről, a társadalmi konfliktusokról és ideálokról, az erkölcsről és egyebekről, hanem eredendően, “őstermészete” szerint is. Ha úgy fogjuk föl, hogy József Attila – szerencsére – nemcsak tudományos kutatás tárgya, hanem életanyag, “életdarab” (hogy Németh Lászlónak egy jó gondolatát idézzem) is, akkor izgalmas lehet, amit az apró cetlikből megtudunk. Ám tudni kell a mértéket. Tudni kell, hogy mi az elsődleges: a mű, a költészet az elsődleges; de igenis emberi tanulságként, dokumentumként izgalmas lehet mindaz, amit József Attila átélt az utcai vitákon is, a korabeli politikából meg adott esetben a szerelmeivel való küzdelemben is. Úgy vélem: József Attilának ez a vitában emlegetett radikális baloldalisága, minden belső ciklikusságával, tévedéseivel és önkorrekciójával együtt – nos tehát ez a radikális baloldaliság igenis folytonos, eleven örökség. És a 21. századba is átvihető, mint egyik költőörökösénél, Nagy Lászlónál “fogában tartva” a Szerelem: “a túlsó partra”.

Az írás néhány éve nagy vitákat kavart a nemzetközi radikális-baloldali körökben. A szöveg poszt-szituacionista terminológiát használva, a munka és a munkával szembeni spontán ellenállás példáin keresztül kívánja megteremteni a témáról folytatandó radikális diskurzus kereteit.

1. KORUNK TALÁLMÁNYAI

 

1.1. Korunk…

 

“Azt mondják, pénzért minden megvehető. De arról nem beszélnek, hogy mit kell tenni a pénz megvételéért.”

 

Tizennyolc éve… Bhupender… félidőben abbahagyta az egyetemet… dolgozni kezdett… egy szerszámgyárban… Farinabadban… Delhi mellett… a cég neve Gedore Tools… most Jhalani Tools… tizennyolc elpocsékolt év… egyszobás bérelt lyuk… két és félszer három méter… itt él Bhupender, Bisheswari és a négy gyerek… egy vécé… hat család számára… egy csap… két tucat családra… miután kifizették a lakás bérletét… hogy elkerüljék a nyomortelepet… mozira már nem jut… sem egy étteremre… vagy kocsmára… dohányzásra… még a teavásárlásról is lemondtak. A fizetés… általában késik… három-négy hónapot is… Bisheswari… főz… takarít… vizet hord… szüksége lenne egy munkahelyre… de már két éve… képtelen munkát találni. Bhupender nem tudja támogatni öreg szüleit… akik falun élnek… egy zsebkendőnyi földdarab… egy tehén… az öregnek most van éppen munkája… egy útépítkezésen.

Ranjan… harminckét éves… több mint egy évtizedet töltött tanulással különféle kutatóintézetekben… ledoktorált… jelenleg tudományos munkatársként… egy-egy projektre kötött szerződéssel… szigorú határidőkkel… munkaidő fél tíztől hatig… de a határidők miatt gyakori az éjszakába nyúló munka… a túlórák elutasítását a főnökökkel szembeni rosszindulatként értelmezik… kockáztatná a további alkalmaztatást… ugyancsak munkát jelent a további projektek jóváhagyatása… de nincs arra garancia, hogy elfogadás esetén munkát is kapna az adott projektben. Magasan specializált munka… tízéves felkészülés… állandó bizonytalanság a következő munkával kapcsolatban… és ráadásul… alacsony fizetés… aminek a fele a saját élelmére megy el… egy munkásszállón lakik… és nem képes támogatni a családját.

 

“A munka a nap huszonnégy órájában ott lüktet az agyunkban.”

 

Karen… Jean… Párizsban élnek… egy közösen bérelt lakásban… két apró szoba… konyha a folyosón… két kis polc. Karen… hétkor kel… hét harminckor indul el otthonról… nyolcra megbeszélés egy kávéházban… egyig dolgozik… utána… egy televíziós cégnél… közönségszolgálati munka… nyolcra ér haza… utána… főz… eszik… alszik… reggel hétig… mindennap… kivéve a vasárnapokat. Jean François… szerkesztő… az EuroDisneynél… hétkor megy el hazulról… este kilenckor van otthon… eszik… alszik… két-három hónapos szabadság… kétévente egyszer.

Rajbal… egy hektár földje van… Észak-Indiában… mindennap dolgozik… tizenkét hónapon át… 365 napon át… forróságban, fagyban, esőben… szántás… vetés… boronálás… trágyázás… tisztogatás… a termés őrzése… éjjel-nappal… beszerezni a vetőmagokat… a műtrágyát… a vizet… gázolajat… villanyáramot… a szerszámokat… a járműveket. A szülei és a felesége és a gyerekei segítenek… néha napszámosokat bérel. A pénz nagy részét elviszi az állam… a felvásárlási árak nevetségesen alacsonyak… 147 napi nyolcórás minimálbérrel egyenlő a bevétel… évi két aratással egy hektárról.

 

“Nap mint nap rákényszerítem magam hogy munkába menjek, éppen úgy, ahogy a gyerekemet naponta iskolába kényszerítem.”

 

Ramya… gépírónő… számítógép-kezelő… titkárnő… egy kis kereskedelmi vállalatnál… Delhiben… fél nyolckor ér haza az irodából… kilencig házimunka… egy kis időt a lányával tölt… tizenegykor kerül ágyba… meleg és szúnyogok… gyakori az áramszünet… hatkor kel… főz… takarít… elviszi a gyereket az iskolába… kilenckor dolgozni indul… tömött buszok… rohanás… és végül fél tizenegykor… fullasztó szobácska… feszített ütemű munka… felgyűlő elmaradások… ebéd… 15-30 perc… hatkor rohanás haza. Vasárnaponként… nagymosás… és az energia visszanyerése. Raghu… a férje… irodai gépeket ad el és szervizel… fél kilenckor megy dolgozni… este hétkor ér haza… házi feladat a gyerekkel… egy szoba… benne van a konyha… a vécét közösen használják más családokkal. Egy gyerek… már ez is nehéz… még egy elképzelhetetlen… a gyereknek sem egyszerű… hároméves… és már házimunkát végez.

 

1.2. és találmányai…

 

Korunk legnagyobb találmányainak lényege:

 

• A TERMELÉS IRÁNYÍTÁSA

• A FEGYELEM KIKÉNYSZERÍTÉSE

• AZ ELOSZTÁS MANŐVEREI

• A GONDOLATOK ÉS AZ ÁLMOK IRÁNYÍTÁSA

 

Ahhoz, hogy részlegesen megfeleljünk ezen elvárásoknak, a következőket kell megértenünk:

 

a termelés irányítása mint a kimerültség fokozatainak igazgatása,

a fegyelem kikényszerítése mint az eltörlés szintjeinek irányítása,

az elosztás manőverei mint a kisajátítás skálájának igazgatása,

a gondolatok és az álmok irányítása mint a becsapás hatásosságának irányítása.

 

Nem használjuk mereven ezeket a kategóriákat, és reméljük, a későbbiek során segítik majd a megértést. Ezek a különböző lelemények mind egymásba fonódnak és együtt léteznek. Látszólagos szétválasztottságuk csak annak az eredménye, hogy néha az egyiket jobban kiemeljük, mint a többit.

 

A kimerültség fokozatainak igazgatása

 

karoshitelefon 110

 

Ford gyárában a futószalag melletti munkát úgy tervezték meg, hogy a munkás minden percből 45 másodpercet dolgozott. A rugalmas termelésre átállt vállalatoknál a munkások egy percből 57 másodpercet dolgoznak.

A Felkelő Nap Országában megjelent rugalmas termelés igazgatási mintáját minden országban követik, ahol csak felkel a nap. A rugalmas termelés legvégső célja a hiperintenzív munka kikényszerítése.

Japánban és Angliában a Toyota futószalagjánál dolgozók 18 másodpercenként 20 mozdulatot végeznek.

A fenti számok az igyekezet hiányának és a figyelem ellankadásának – tartson az akár a másodperc töredékéig – kiirtását jelentik. Mindennek az eredménye olyan szintű stressz, amely mind fizikailag, mind szellemileg veszélyezteti az egészséget.

Látszólag egészséges és robusztus munkások holtan rogynak össze a műhely padlóján. A rugalmas termelési módszer új szóval gyarapította a japán szótárakat: karoshi – túlfeszített munka következtében beálló hirtelen halál. Egy önkéntes csoport, a karoshitelefon 110, 1990 júniusáig 1500 ilyen esetet regisztrált.

A termelés irányításának ötletessége az átláthatóságban áll, és ezért a kényszer manapság majdnem teljesen láthatatlanná válik. Csodálatos eszköz ez, amely képes arra, hogy egész éven és egész héten keresztül folyamatos munkában tartson minket. Ennek eredményeként állandósul a munkaintenzitás fokozásának belénk plántálása.

Visszatekintve, a lóhátról korbáccsal fenyegetőző munkafelügyelő segítségével évente három-hat hónapon keresztül heti három-négy napot voltak képesek munkába hajtani a jobbágyokat és parasztokat.

 

Beugrató kérdés: Mitől láthatatlan ma a kényszer, és mitől olyan hatásos?

 

Az eltörlés szintjeinek irányítása

 

fegyelmezett gyerek

jó tanuló

termelékeny munkaerő

hatékony mozdulat

 

“Amelyik munkás 5 perccel csengetés után érkezik…”

“Az iskola kapuját 6.30-kor bezárjuk. A késve érkező gyerekek nem jöhetnek be…”

“A vonat 17 óra 44 perc 30 másodperckor érkezik…”

“8.45 a felügyelő érkezése, 8.52 a felügyelő elfoglalja helyét, 8.56 a gyerekek érkezése és ima, 9.00 a gyerekek a helyükre mennek, 9.04 az első feladat diktálásának kezdete, 9.08 a diktálás vége…”

“Munka (tanulás) közben a legszigorúbban tilos a többiek szórakoztatása akár mutogatással vagy bármi egyéb módon, bármiféle játékkal való foglalatosság, evés, alvás, történetek vagy viccek mesélése…”

“Ami az időtartamot illeti, a kis lépés és a normális lépés 1 másodpercig tart, ez alatt az idő alatt 2 dupla lépést kellene megtenni… A normális lépést előre kell megtenni, a fejet felemelve, a hátat egyenesen tartva, a testet egy lábon egyensúlyozva, miközben a másikat előre kell hozni, a combizmok megfeszülnek, a lábfej egy kicsit kifelé fordul…”

“A szép kézírás érdekében a tanulóknak mindig egyenes háttal kell ülniük, egy kicsit balra fordulva, a könyök az asztalra helyezve, a test egy kicsit előrehajlik, az állat alá lehet támasztani az egyik kézzel; az asztal alatt a bal lábat a jobbnál egy kicsit előrébb kell elhelyezni; kétujjnyi távolságot kell tartani a test és az asztal között, a jobb kart a testtől háromujjnyira kell elhelyezni…”

A mindennapok olyan, látszólag ártalmatlan szavai, mint fegyelem, hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság stb. mögött az eltörlés pogromjainak hazugságai bújnak meg:

a kéz minden kontrollálatlan mozgásának vagy a szem nem hatékony félrepillantásának vagy a gondolatok akaratlan elkalandozásának eltörlése.

 

A kisajátítás skálájának igazgatása

 

Az általánosan használt “elosztás igazgatása” terminust mi itt a “kisajátítás igazgatásával” cseréltük fel, hogy ily módon tiszteleghessünk a menedzseriskolákban kiképzett egyedek leleményessége előtt.

Ez a leleményesség mindenekelőtt a következő összehasonlításban érhető tetten:

Háromszáz évvel ezelőttig a császárok, uralkodók, királyok, fejedelmek, földesurak, papok, lovagok, szamurájok, uzsorások stb. a teljes termelés egytizedét-egynegyedét tudták kisajátítani maguknak.

Ma a megtermelt javaknak több mint 95%-át sajátítják ki. Egyedül csak a kormányok a teljes termelés több mint felét sajátítják ki maguknak, és senki sem nevezi őket kizsákmányolóknak: ellenkezőleg, a kormányok a jólét biztosítékaként reklámozzák magukat.

A megtermelt javak hasznosításában a katonaságot minden egyéb termelőnél előbbre helyezik. Ez olyan tragédiák során válik nyilvánvalóvá, mint az 1942-es éhínség az indiai Bengália tartományban. Még a hivatalos adatok szerint is 3 millió ember halt éhen. Az éhínség (tömegmészárlás) oka az volt, hogy a katonaságnak adták az élelmiszert.

 

A becsapás hatásosságának irányítása

 

A becsapás útvesztője különböző utak szövevényéből áll, melynek főbb útkereszteződései a család, az iskola, a vallás, az akadémia, a nemzeti kultúra és a média.

A becsapás igazgatói megpróbálják elhitetni velünk, belénk plántálni az érzést, hogy

a munka teszi könnyebbé az életünket,

a munka teszi jobbá a világot,

a technikai fejlődés célja a munkaidő lecsökkentése,

a pénz megkönnyíti a társadalmi érintkezést,

munka nélkül élni bűn,

a fizetésünk egyenlő azzal, amit megtermeltünk,

a katonaság, a kormányok, vezetők és képviselők a mi érdekünkben léteznek.

A becsapás igazgatóira bízott legfurfangosabb feladat az, hogy elhitessék velünk: a legtöbben elhisszük az általuk kreált látszatot.

Becsapnak minket, hogy magunkévá tegyük a fegyelem és a hatalom vágyát,

becsapnak minket, hogy átadjuk a munkánk termékét,

becsapnak minket, hogy alávessük magunkat.

 

1.3. …és ellentalálmányai

 

Korunk másik találmánya, a felforgatás az ellenállásban gyökerezik.

 

A fegyelemmel, a becsapással, a kisajátítással és a munkával szembeni ellenállás változatos formában jelenik meg, kezdve a fizetség nélküli munka megtagadásán. Az ellenállás a kormány, az igazgatóság, a tervezők, a média, a háború, a hatalom, a felügyelet, a képviselők és az uralkodó értékek ellen irányul. Néha a hatalommal szembeni kollektív engedetlenségben nyilvánul meg, máskor az erőszaknak való egyéni behódolás álcája mögé rejtőzik.

Az Öböl-háború idején amerikaiak ezrei vettek részt háborúellenes vitákban, felhívásokban és tüntetéseken a rádión és a tv-n keresztül.

Számos engedély nélküli rádióállomás és tv-csatorna működése tette ezt lehetővé. Próbálkozásuk, hogy a kormány, az üzletemberek és a média által nem korlátozott ötleteket és véleményeket megismertessék, megteremtette az elektronikus röplap fogalmát.

Az indiai Maharashtra falu felé vezető úton a következő táblát helyezték el: “A kormány alkalmazottainak tilos a belépés ebbe a faluba. Semmiféle adót nem fizetünk.”

Az ausztráliai La Trobe egyetem diákjai cikket jelentettek meg a diákújságban, amely tanácsokat ad a “bolti lopás művészetéről”. A hatvanas évek legendás illegális lapja, az amerikai OZ rendszeresen közölt cikkeket hasonló témákban: az ingyentelefonálás lehetőségeiről, az üzletfeltörés trükkjeiről, a fosztogatás (proletárbevásárlás) szépségeiről.

 

Kék influenza, a mindennapi ellenállás vírusa

 

1994-ben chicagói kórházi munkások tanultak a biológiai hadviselés kutatóitól, és felfedeztek egy új betegséget – a “kék influenzát”. Február 9-én négy kórház több mint ezer dolgozója jelentette be, hogy kék influenzától szenved, és betegszabadságot vett ki. A munkások között voltak specialisták, orvosok, ápolónők, technikusok és takarítók.

Az eset kivizsgálói kimutatták, hogy a kék influenza vírusa különösen azokat támadta meg, akiket legyengített a túlfeszített munka és az alacsony fizetés. A munkások fizetésemelésre és több munkaerő felvételére irányuló követeléseinek elutasítása még fogékonyabbá tette őket a vírus támadására. Ezek a körülmények olyan erős érzelmi felindulást váltottak ki a dolgozókban, hogy elhatározták, kollektíven megbetegszenek. Ebben az esetben az igazgatóság gondosan megvizsgálta a tüneteket, és megállapította, hogy a munkások valóban “meg fognak betegedni”. Úgy vélték, hogy a legalitásnak és illegalitásnak biztosan van hatása erre a dögvészre. Figyelmeztették a munkásokat, hogy így megbetegedni illegális, de így sem sikerült elijeszteni a vírust.

“Az »önkorlátozás« gyakorlata – vagyis az alapvető szolgáltatások árának emeléséhez való alkalmazkodás elutasítása… nem teljesen új jelenség Olaszországban… ami azonban új, az az, hogy ez a gyakorlat más szektorokra is átterjedt… mint pl. a tömegközlekedés, elektromos áram, lakásfűtés… ha ezeket a velük párhuzamos jelenségekkel együtt vizsgáljuk – mint például az önkényes házfoglalás és a tömeges bolti lopás… mindez átváltozik… a munkásosztály által megtermelt javak társadalmi visszasajátításává.”

 

A SZENT SZELLEM MEGIDÉZÉSÉNEK ÖTLETE

 

Malajziában női munkásoknak mikroszkópon keresztül kell figyelniük, ahogy különböző apró elemeket hegesztenek össze. Az egyik nő egy szellemet pillantott meg a mikroszkópjában; egy percen belül az összes munkás ájultan hevert a futószalag mellett a földön. Az igazgatóság beijedt és kihívta a tudósokat és a szelleműzőket, hogy elvégezzék feladatukat. Szociológusokat is hívtak, hogy készítsenek mikro- és makro-tanulmányokat a dolgozók hosszú távú lenyugtatására.

A szent szellem azonban átváltozott, és szivárgó mérges gázról szóló szóbeszéd formájában indult kísérteni egy gyárban az USA-ban. Ebben a cipőgyárban a munkások szédülni kezdtek, amikor a ragasztós dobozokat felnyitották. Az egész gyárban fejfájásról, szédülésről, légzési nehézségekről és egyéb fájdalmakról panaszkodtak – az igazgatóság végül kénytelen volt kiüríteni a gyárat. A kémiai-biológiai hadviselés szakértői megérkeztek műalkotásnak is beillő szerkezeteikkel, minden rést és repedést kikémleltek, de nem lelték a mérges gázt. Az igazgatóság elrendelte a munka folytatását. Azonban egy kis idő elteltével ugyanazok a tünetek jelentkeztek, amelyeket ugyanazok az intézkedések követtek. A vizsgálatok eredménye is ugyanaz lett. A szent szellem még tartogatott volna néhány újabb trükköt, ha az igazgatóság nem hívta volna a pszichológusokat és a szociológusokat segítségül…

Ennek az ötletnek a híre gyorsan szárnyra kapott, és elrepült a faridabadi (India) Bata cipőgyárba. Ott egy új típusú leleményt produkált. Az igazgatóság teljesen automatikus futószalaggal váltotta fel az előző félautomatát. A munkásoknak műszakonként 2400 pár cipőt kellett volna legyártaniuk a félautomata futószalaggal elérhető 1660 pár helyett. A munkások az új szalag felszerelése után azonnal fejfájásról és szédülésről kezdtek panaszkodni az állandó mozgás következtében. Csupán 1400 pár cipőt termeltek műszakonként. Mindez másfél éven keresztül folyt, amikor is az igazgatóság, feladva takarékossági terveit, leszereltette a teljesen automatizált összeszerelő-szalagot.

 

A MUNKA IMÁDSÁG.

MIÉRT DOLGOZZUNK, HA IMÁDKOZHATUNK IS?

 

A Munka Kötelesség, mondta Sri Krishna; a Munka Szeretet, mondta Miurunk Jézus; a Munka Erény, mondta Mohamed próféta; a Munka Imádság, mondta Swami Vivekanand; a Munka Igazság, mondta Mahatma Gandhi; a Munka egy Hosszú Menetelés, mondta Mao elnök; a Munka Hazafiság, mondta Sztálin generalisszimusz; a Munka a Nemzet, mondta Sir Churchill; a Munka Szabadság, mondta Hitler vezér; a Munka Biztonság, mondja az ENSZ; a Munka Kötelesség, mondja a Világbank. A Munka Imádság – tehát higgyetek, bérmunkások! A bérmunkások tulajdonképpen egy lépéssel tovább mennek, és úgy hiszik, hogy “jobb imádkozni, mint dolgozni”. És a munkások, mivel már csak ilyenek, nemcsak hiszik ezt, hanem ennek megfelelően cselekszenek is. Mindent megtesznek ennek érdekében. Ezáltal az ünnepek visszanyerték szentségüket.

Készségesen imádkoznak Kálihoz vagy Rámához, Mohamedhez vagy Máriához, Krisztushoz vagy Zarathusztrához, a Földanyához vagy Go­vind Singhhez, Nehruhoz, Hitlerhez, Churchillhez, Maóhoz, Kennedyhez, Sanjayhoz, Gandhihoz, Ziához vagy akár az Ismeretlen Katonához. Mindegyik jobb nekik, mint a munka. Megünneplik a születési évfordulókat, és nem dolgoznak. Ha nem adódik lehetőség születési évforduló megünneplésére, akkor megsiratják valakinek a halálát, és nem dolgoznak. Tulajdonképpen bármit megünnepelnek, bármiről megemlékeznek, bármiről elmeditálnak, bármit elsiratnak, ha az azt jelenti, hogy nem kell dolgoz­niuk. Jézus feltámadását, Mohamed Medinába érkezését, Gandhi rokkáját, Mao bevonulását Pekingbe, a Munka Ünnepét, a győztes győzelmét vagy a vesztes vereségét – bármi megfelel. Semmi sem utálatos eléggé, hogy ne imádkozzanak hozzá – csak dolgozni ne kelljen!

 

2. ELTÖRLÉSI HAJSZA

 

A munkaintenzitás fokozásában az eltörlési törekvések tucatjait látjuk.

Fegyelem – a leggyakrabban használt eufemizmus.

“A fegyelem leigázott és gyakorlott, engedelmes egyedeket hoz létre.”

Egyéb idetartozó kifejezések: hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság, elegancia.

 

2.1. A kéz minden ellenőrizetlen mozgásának, a szem minden nem hatékony félrepillantásának eltörlése

 

A XIX. század utolsó negyedében mindenféle forrást átcsoportosítottak az elektromos és mechanikai kutatások folytatására. A század végére lehetségessé vált a Ford–Taylor-féle – vagy más néven a futószalagon történő – termelés.

Kiment a divatból az ópium és a korbács mint a rabszolgák, parasztok és kézművesek munkájának fokozására használt eszközök. Az első gyárakban alkalmazott módszerek is régen elavultak már. Ma a munkások futószalagnál dolgoznak, ahol a termelés sebességét nem ők határozzák meg. Az új módszer lehetővé tette az igazgatóság számára, hogy megfeszített munkatempót diktáljon. A munkásoknak nem volt többé lehetőségük egy kis lazításra két feladat elvégzése között.

Így kezdődött a munkamozdulatok megfigyelésére és rendszerbe foglalására törekvő tudományos vizsgálatok korszaka. A kéz minden kontrollálatlan mozgását, a szem minden nem hatékony félrepillantását eltörölték. Ha a futószalag környékén feltűntek a fehér köpenyes, stopperórás, kamerás tudósok, a munkások már tudták: újabb másodperceket akarnak kipréselni belőlük. A Tudomány és az Ipar felsorakozott, hogy a Pénz nevében a végsőkig nyomorítsák el az Emberi Életet…

“…a motort 1500-as perecenkénti fordulaton kell üzemeltetni; a munkások közötti távolság 2 méter; a szalag 2 métert halad, majd 2 percig áll; a munkások 0,5 méter távolságra helyezkednek el a szalagtól; a lábak terpeszben az egyensúly biztosítása érdekében; a szerszám a munkástól balra 0,75 méter távolságra van, a szalag szállítja …”

Míg a régi felügyelők arra ügyeltek, hogy a munkások nehogy egy percet is pihenjenek, addig most, az új rendszer megalkotásával a gépek gondoskodnak róla, hogy a munkások minden percüket munkával töltsék.

Ebben a termelési rendszerben a munkások egy percből már 45 másodpercet dolgoztak. Vagyis tág tere nyílt még a fejlődésnek…

 

2.2. A munka nélkül töltött idő eltörlése

 

“Viszontlátásra, uram, bocsásson meg, nincs időm.

Visszajövök, nem tudok várni, nincs időm.

Be kell fejeznem ezt a levelet, nincs időm.

Szeretnék segíteni neked, de nincs időm.

Nem tudom elfogadni, nincs időm.

Nem hiszem, hogy el tudom olvasni, nincs időm.

Szeretnék játszani veled, de nincs időm.”

 

Ezek a szavak jellemzik a legjobban a mai bérmunkás helyzetét. Mindez a századforduló környékén bevezetett tudományos időgazdálkodás eredménye.

 

2.3. A gondolatok elkalandozásának és a nemkívánatos álmodozásnak az eltörlése

 

Századunk közepén az igazgatók úgy gondolták, hogy a fordista–taylorista rendszer alkalmazásával a munkások elérték teljesítőképességük határát. (Azonban, mint tudjuk, a kutatások ezen a területen is tovább folytak, és a 90-es években bevezetett rugalmas termelési rendszerben a munkások percenként 57 másodpercet dolgoznak.) Újfajta kutatások kezdődtek; a munkások gondolatainak és ábrándjainak kordában tartása került napirendre.

Tudatában voltak annak a ténynek, hogy ha egy perc alatt 45 másodperc munkát préselnek ki a munkásokból, akkor még mindig van némi lehetőség arra, hogy csökkentsék a munkaszervező guruk által “üres időnek” nevezett 15 másodpercet. Így került figyelmük középpontjába a munkások gondolatainak irányítása – testük mozgásának további fokozásával párhuzamosan.

Azóta különböző termelési módszerek tucatjait próbálták ki és mérték meg hatékonyságát. A különböző rendszerek kiötlői – a munkaszervező guruk – versengenek egymással a rendelkezésre álló forrásokért. A menedzseriskolák és a kutatási kézikönyvek különböző névvel címkézték fel ezeket a modelleket: celluláris igazgatás; újjászervezés; totális termelékenységi igazgatás; totális minőségi igazgatás; just-in-time termelés, agilis termelés stb.

A Nippon Acélművekben a munkások gondolatai feletti ellenőrzést egy újabb eltörléssel sikerült biztosítani: részlegesen eltörölték a fix fizetést. Két része osztották a munkások bérét: fix és rugalmas részre. A rugalmas rész kétharmada az egyén teljesítményétől, egyharmada a munkabrigád teljesítményétől függ. A rugalmas fizetés és a fix fizetés emelése ugyanazon kritériumoktól függ: engedelmesség, hűség és lojalitás a vállalat érdekeihez!

A hasonló munkaszervezési rendszerek igen gyors elterjedésének vagyunk ma tanúi; ezzel a terjedéssel összefüggésben terjed egy másik dolog is, amely szintén Japánból ered. Egyre többször találkozhatunk vele:

karoshi – hirtelen halál a túlfeszített munka következtében.

 

2.4. A kizsákmányolás új rendszerei – és problémái

 

A just-in-time rendszert feltalálói úgy tervezték meg, hogy minden termelési egység (a munkást nevezik így) folyamatos versenyben legyen önmagával, éppen az “utolsó pillanatban” – innen az elnevezés – tudja elvégezni a rá kirótt részfeladatot. Ha egyetlen termelési egység késik, a munka az egész soron, az összes termelési egységnél megszakad. Ez egyrészt a munka intenzitásának elképesztő stresszel (felelősség, a megtorlástól való rettegés, szégyen) való nagymértékű növelését jelenti, másrészt azonban hihetetlenül könnyűvé teszi a szabotázst, amennyiben felértékeli a kisebb munkáscsoportok vagy akár az egyes munkás dühének jelentőségét. Ez persze a főnököket még több szabályzat, fegyelmi rendszer, kamera, vállalati rendőrség stb. alkalmazására kényszerítette.

 

“Üzemünkben, a faridabadi Kelvinatorban (ma Whirlpool), amelyben összesen 4000 munkás dolgozik, a kompresszorrészleg 17 munkásának sztrájkja az egész gyárban megbénította a termelést…”

 

1992 júniusában a munkások sztrájkja leállította az egyik USA-beli vasúttársaságot a 41-ből. A többi 40 cég vezetése azonnal döntéseket hozott a munkamegtagadás ellen, és a szabotőrök megfékezését és kirúgását helyezte kilátásba. A leállás eredményeképpen gyárak ezreiben állt le a termelés. Ezek elsősorban a just-in-time rendszerű cégek voltak, amelyekben rövid kiesés is teljes bénulást okoz – akárcsak a vasútnál. Még az olyan gyáróriások, mint a General Motors is megbénultak. Az amerikai kormány szükségállapotot kényszerült kihirdetni, így szembesülve a munkamorál zuhanásával.

 

2.5. A “jó napot!” eltörlése

 

A Pacific Bell telefontársaság központosai régebben így fogadták a hívásokat: “Jó napot, melyik várost kapcsolhatom?” A cég azonban felhívta dolgozói figyelmét arra, hogy a köszönést hagyják ki a beszélgetésből. A cég indoka világos: így időt takaríthatnak meg. A kutatók megállapították, hogy ily módon a felhasznált idő 1,7 másodpercről 1,2 másodpercre csökkenthető.

 

2.6. Az “üdvözlettel” eltörlése

 

Nemrégen egy csoport menedzserpalánta csodálatos elhatározásra jutott. Rájöttek arra, hogy mennyi felesleges idő pazarlódik el nap mint nap arra, hogy a fax- és telexbeszélgetések során a felek “üdvözlik” egymást! Egyik javaslatuk az volt, hogy a cégek küldjenek ki körleveleket, amelyben egyszer s mindenkorra leszögezik összes ügyfelüknek, hogy mindenkit üdvözölnek. Így egy csapásra véget vethetnek a mindennapos üdvözölgetéseknek, pénzt és időt takarítva meg ilyen módon.

Ez a problémafelvetés azonban csak egy folyamat vége az üdvözletek történetében. Az “üdvözlettel” formula csak azután jött divatba, hogy felváltott egy csomó különféle, hosszabb üdvözlési formát, már csak azért is, hogy ne kelljen a közöttük való választásra is időt pazarolni.

 

2.7. A fecsegés eltörlése

 

BESZÉLJ KEVESEBBET, DOLGOZZ TÖBBET

 

Tánya egy közeli óvodába járt. Mindennap korán kelt fel, fegyelem, büntetés, olvasás, írás, számolás. És ülni csendben, beszéd nélkül. Ám ő igenis szeretett beszélgetni társaival, még akkor is, ha a nevelők megtiltották ezt a rettenetes kihágást. Amikor a különféle megtorlások eredménytelennek mutatkoztak, egy nap az óvónő úgy küldte haza, hogy száját ragtapasszal leragasztotta. Tánya még nem volt hatéves.

 

A sorelmélet

 

A “sorelmélet” ma a közgazdászok érdeklődésének homlokterében áll. Avval foglalkozik, hogy egy adott árucikk kínálati és a keresleti helyzetét azon mérje le, hogy milyen hosszan képesek érte az emberek sorban állni.

Az általános tapasztalat az, hogy az emberek sorban állás közben valójában nem beszélnek egymással. Az összes kommunikáció arra szűkül, hogy kifejezzék türelmetlenségüket a sor sebességével szemben.

 

A heti beszélgetés

 

Egy felmérés a Yale Egyetem diákjairól: az egész napot a könyvtárakban töltik, ahol a teljes csend alapvető elvárás; az estéket szobájukban töltik, szintén egy-egy könyv “társaságában”. Péntek esténként aztán, amely végül is az egyetlen szabad napjuk, heti beszélgetésre gyűlnek össze. Egyesti kötetlen kommunikációnak kellene ellensúlyozni egyheti kemény, magányos munkát.

 

2.8. A mindennapi lét tömegméretű eltörlése

 

A “tömegméretű eltörlés” leginkább a következőket sugallhatja:

Hivatalos adatok szerint 10 millió embert öltek meg az első világháborúban, 50 milliót a másodikban. Az azóta tartó “békeidőszakban” 1983-ig 187 háború robbant ki a nemzetállamok között, 16 millió halottal.

Alapvető fontosságú annak a megértése, hogy ezek az események a verseny, a technológia, a növekedés és a fejlődés hatásai. Mindazonáltal éppen ilyen lényeges látni azt, hogy a vállalkozások, cégek és nemzeti érdekek szüntelen versenye következtében kiterjedő eltörlési módszerek milyen elképzelhetetlen mértékű pusztulást visznek végbe nap mint nap az emberek életében: mint pusztítja a mindennapoknak ez a még kiterjedtebb háborúja az ellenállás minden formájával szemben milliárdok életét.

A bombayi újságok évről évre számos tinédzser öngyilkosságáról számolnak be néhány nappal azután, hogy ismertté válnak a 12. osztályos iskolai záróvizsgák eredményei.

Az USA-ban a diákok motivációjának hiányát magas dózisú idegi stimuláló szerekkel kezelik. A hetvenes években már a diákok egynegyede állt ilyen kezelés alatt.

A japán társadalom irányítóinak az az igyekezete, hogy az országot az USA fejlettségi szintje felé lökjék, a munkamennyiség olyan mértékű növekedését hozta, hogy óriási mértékben emelkedett az elmagányosodó gyermekek öngyilkosságainak száma.

“Ha megfigyeled a munkásokat Faridabad ipari negyedének bármely részén, rengeteg embert láthatsz levágott ujjakkal és amputált végta­gokkal. A faridabadi üzemekben naponta kétszáz olyan baleset történik, amely orvosi beavatkozást igényel.”

A szociális biztonsági rendszer, elsősorban azokban az országokban, ahol a legfejlettebb, a legfontosabb feladatának az emberek állandó megfigyelését tartja. Minden egyes személynek száma van, és aktákat vezetnek róla. A cégek és az állam számára ez a rendszer lehetővé teszi az emberek szokásainak, cselekedeteinek, életének kifürkészését.

Minden állam aktákat vezet azon személyekről, akiket “bűnözőkként” határoznak meg. Az USA néhány államában azonban ennél tovább léptek. Olyan emberekről is aktákat vezetnek, akiket “hajlamosnak tartanak valamilyen bűn elkövetésére”.

 

BARBARA,

A TÖMEGMÉRETŰ ELTÖRLÉS EGY TÚLÉLŐJE

 

Barbara egy elektronikus bankrendszer alkalmazottjaként dolgozik az amerikai Maryland államban. A munkások hosszú sorba állított kicsiny íróasztaloknál ülnek. Egész nap borítékokat nyitogatnak, és rendszerezik tartalmukat. Ellenőrző kártyákat kell vezetniük a kinyitott borítékok számáról és a rájuk fordított időről. Az elvárt sebesség három boríték percenként. A szemben ülő munkásnők óránként átlag 8500 leütést végeznek a számítógépek billentyűzetén.

A munkahely egy óriási osztályteremre emlékeztet, ahol az igazgató a terem elején, egy magasított részen foglal helyet. Az ellenőrök hátul vannak. Az egyik főnök elmagyarázta, hogy ha a szemedet a munkásokon akarod tartani, akkor a legjobb, ha mögöttük helyezkedsz el. Így a munkások sohasem tudhatják, nem figyeli-e éppen valaki őket.

A mennyezetről fekete gömbök függenek, kamerákkal a belsejükben. Egy főnök folyamatosan kamerázza a munkásokat és az ellenőröket – erre nyolc kamera áll rendelkezésére. A kamerák képesek megmutatni bármilyen tárgyat a munkások asztalán. A főnök ugyancsak folyamatos információt kaphat egy számítógép segítségével arról, hogy az egyes munkások éppen min dolgoznak.

Szigorú előírás szabályozza, hogy a munkások semmiről nem beszélhetnek egymás között, ami nem kapcsolódik közvetlenül adott munkájukhoz. A teljes csendtől az egytagú szavakig terjednek az engedélyezett lehetőségek.

Minden ablak zárva van, hogy elkerüljék a figyelem nem kívánt elkalandozását. Az ebédszüneten kívül nincs megállás, és munka közben kizárólag cukorkák fogyasztása megengedett.

Az ebédszünetben a munkások alig esznek valamit. Csak beszélnek és beszélnek.

Barbara egyik munkatársa, Carol Smith, alvás közben úgy mozgatja kezeit, mintha borítékokat nyitogatna velük. Éjjel gyakran ok nélkül felébred.

Barbara nyolcórás munkája után még különmunkát is kénytelen végezni, hogy fedezhesse megélhetési költségeit.

 

3. A SEBESSÉG CSAPDÁJÁBAN

 

“Nem furcsa, hogy ez az évszázad, amelynek minden lehetősége meglenne rá, hogy a legkellemesebb legyen a történelem során, egyben a leghajszoltabbként van számon tartva?”

Jagdish egy bonyolult videoberendezéseket kölcsönző cégnél dolgozik. Minden alakalommal együtt kell utaznia a készülékekkel, hogy üzembe állítsa őket. A helyzete cseppet sem lett rózsásabb, amióta a berendezéseket légi úton szállítják, hogy így csökkentsék a bérlés költségeit. A légi szállítás drasztikusan csökkenti az üresjárat idejét, amíg a gép nem dolgozik, de a bérlő már fizet érte – ezért nagyon népszerű a bérlő cégek körében. Ugyanakkor ez a szállítási mód tragikus hatással van a gépek mellékleteként szolgáló munkások időbeosztására. Egy példa:

 

Első nap

Hajnal – Jagdish Delhiből Hyderabadba repül a berendezés kíséretében, ez 1500 km.

Napközben – Jagdish 11 órát dolgozik.

Éjjel – visszautazik Delhibe a berendezéssel.

 

Második nap

Hajnal – Jagdish a gépet Calcuttába kíséri egy másik bérlőhöz. Újabb 1500 km.

Reggel – valamilyen hiányosságot fedeznek fel a berendezésben. Jagdish visszarepül Delhibe.

Délután – újra Calcuttába repül.

 

Harmadik nap

Reggel – Jagdish 12 órás munkaidejének kezdete.

Éjjel – a forgatás végén Jagdish visszautazik Delhibe.

ÉS HURRÁ, NINCS ÜRESJÁRAT!

 

3.1. Az információs és szállítási háló

 

A telefon a munkásokat elérhetővé teszi munkaidejük lejárta után is. Így kiterjed a munkaidő.

A telefontársaságok ezt még külön elősegítették azzal, hogy az általában szokásos munkaidő idején nagyobb tarifákat számolnak fel. Így a vállalkozások számára jobban megéri munkásaikat a szokásos munkaidőn kívül foglalkoztatni.

A fax elterjedése az irodák közti levelezésben és ezzel párhuzamosan a formaságok eltörlése lehetővé tette, hogy percek alatt intézzék el a levelezést. A faxot használó irodai munkások tízszer vagy talán többször nagyobb volumenű levelezés lebonyolítására képesek, mint a faxgépek bevezetését megelőzően.

 

AZ ELLENÁLLÁS LEHETŐSÉGE

 

Egyre több munkás nem hajlandó megadni otthoni számát a főnökeinek, csak néhány közeli kolléga ismeri a titkot.

 

A VEZETÉK NÉLKÜLI TELEFONOK messzebbre elérnek, és köny­nyebbé teszik a munkások mozgósítását olyan, eleddig elérhetetlen helyeken, mint például saját vécéjük.

A MOBILTELEFONOK ÉS A HORDOZHATÓ SZÁMÍTÓGÉPEK tovább pusztítják a szabadidőt. A munkás olyankor is dolgoztatható, ha vonaton utazik, vagy éppen egy közlekedési dugóban várakozik.

A SZEMÉLYHÍVÓK segítik a főnököket a mozgásban lévő dolgozók ellenőrzésében, elektronikus láncként működnek, amelyre az egyes munkások láncszemekként felfűzve sorakoznak.

A rendőrség kifejlesztett azonban olyan eszközöket is, amelyekre az elektronikus lánc elnevezés még jobban illik, sőt ezeket éppen így is nevezik. Ezek a készülékek azonnal riasztják a rendőrséget, amint viselőjük elhagy egy bizonyos kijelölt területet.

Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy ez a találmány milyen kiválóan felhasználható lesz a mozgó munkások még alaposabb ellenőrzésére, és hatékony védelmet nyújt az olyan esetekben, amikor a munkás egyszerűen figyelmen kívül hagyja a személyhívó jelzését, vagy kikapcsolja azt.

AZ ÉJSZAKAI GYORSVONATOK elterjedése újabb lehetőségeket rejt magában: a munkás szabadidejében a vonaton alszik, így nem kell munkaidejét pazarolni az utazásra: akkor folyamatosan dolgozhat.

A LÉGI KÖZLEKEDÉS hajnal előtti indulással és késő éjszakai érkezéssel jelentős produktív munkaidőt biztosít egymástól távol eső területeken is. Az alvásra néhány röpke óra marad otthon vagy egy hotelszobában a repülőtér közvetlen közelében.

Az összes nagyvárosra jellemző, hogy a legtöbb gépindulás a hajnali órákra esik, hogy a munkásokat más városokba eljuttassák a munkaidő kezdetére. Ez természetesen azt jelenti, hogy a munkás számára a munka maga már jóval az indulás előtt elkezdődik.

 

A LASSÚSÁG HATTYÚDALA

 

Furcsának tűnhet minden időnket elnyelő felgyorsult korunkban az állandó panasz, hogy lassan mennek a dolgok, és minden és mindenki állandóan késik. Hogyan fér meg ez a két dolog egymással?

Ez a gyorsulási folyamat nem légüres térben megy végbe. A verseny megteremti a gyorsabb cselekvés szükségletét, mivel mindig él bennünk a félelem, hogy még mindig túl lassúak vagyunk.

Például, minden munkaszerződés fontos részét képezi a munka befejezésének időpontja. Az összes jelentkező megpróbál aláígérni a többieknek. Az elfogadott terv minden addiginál rövidebb határidőt tartalmaz. A munka elvégzése persze mindig tovább tart a tervezettnél, és ebben az értelemben lassú és késésben van. Azonban így is gyorsabb, mint az addigi leggyorsabb. Következésképpen a két látszólag antagonisztikus nézet békésen megfér egymással.

Főnökeink állandóan a lassúságunkról panaszkodnak – így próbálják meg előre leszerelni a munkásoknak a munka intenzitásának növelésével szembeni ellenállását. Miközben állandóan gyorsítják a munkatempót, állandóan a munkások lassúságáról panaszkodnak, lehetetlenné téve ezáltal az ezzel szembeni tiltakozását.

 

3.2. Halálra dolgoztatva

 

EGÉSZSÉG

 

Egy barátunknak, aki operatőrként (ez már magában eufemizmus, mivel egyszerre több munkát végez: operatőr, asszisztens és hangrögzítő) dolgozik egy tv-társaságnál, hullani kezdett a haja a homloka környékén.

Az orvos egyetlen gyógyszert írt fel neki: pihenés.

A diagnózis: túl sok munka és feszültség.

Húszas éveinek a végén jár, csak három évvel ezelőtt kezdett dolgozni. Nem elég, hogy három ember munkáját végzi hosszú órákon keresztül, de ez a munka még arra is rákényszeríti, hogy a saját tapasztalataival ellentétesnek mutassa be a világot. Például: olyan hírműsort készített, amely dicsőíti a túlterhelt gyerekeket. Ez a műsor egy delhi étterem reklámtrükkjét magasztalta: az étterem ingyen jégkrémet ígért azoknak a gyerekeknek, aki 90%-ot értek el az iskolai vizsgáikon. “Íme egy kis jó hír a gyerekeknek és egy jó ok, hogy még egy lapáttal rátegyenek”, hangzott el a műsorban.

Manapság egy csomó betegséget kapcsolnak össze az időből való kifutás mindent átható érzésével, az életritmus felgyorsulásával, az állandó nyomással, hogy mindig mindent időre kell megcsinálni. Az állandó intenzív vészhelyzet érzés felgyorsítja az emberi szervezet működésének ritmusát: ennek gyakori következménye a magas vérnyomás, a különféle szívbetegségek, az immunrendszer gyengébb működése és a fertőzésekkel és a rákkal szembeni ellenállás képességének csökkenése. Az alvással kapcsolatos betegségek és a stresszel kapcsolatos problémák számának növekedése nyilvánvaló következménye mindennek. Az új betegséget, amely az állandó időhiány és az intenzív munka következtében alakul ki, “sietség-kórnak” nevezték el.

Növekszik a túlfeszített munka következtében elhalálozók száma is. A tv- és filmszakmában alkalmazott munkások közül sokan haltak meg mostanában Indiában: ez a többieket is rákényszerítette, hogy megkérdőjelezzék az embertelen munkabeosztást és a napi több műszak elvégzésének kényszerét ebben az iparágban.

 

Természetgyógyász a hátfájásos beteghez

 

“Manapság sok ember szenved a nyaki csigolyák gyulladásától. Nekem is vannak ilyen problémáim és az asszisztensemnek is. Már a fiatal gyerekeknek is vannak ilyen panaszaik. És csak egyetlenegy oka van ennek. Túl sok munka. De én gyógyszert fogok felírni önnek, hogy csökkentsem a fájdalomérzést, és néhány gyakorlatot javasolok. Ha elvégzi ezeket a gyakorlatokat, lehet, hogy napi 12 órát tud dolgozni panaszmentesen. Nem fogok olyan gyakorlatokat javasolni, amelyek elvégzésére senkinek sincsen ideje. Egy nagyon egyszerű gyakorlatot fogok megtanítani önnek, amely akár utazás közben is elvégezhető, és ez elég is lesz.”

 

HALÁLRA DOLGOZTATVA?

IGYEKEZZ!

 

Gyógyászat

 

A gyógyítás legalapvetőbb elve a hatékonyság: gyors gyógymódok, hogy a beteg a lehető leghamarabb újra dolgozhasson. A tv-ben népszerűek az olyan hirdetések, amelyek a zúzódások és fájdalmak azonnali megszüntetését kínálják. “Kenj egy kis ….-t a fájó pontra, és máris tudsz megint dolgozni!” – ez általában igaz a gyógyszerekre. A munkásoknak nincs idejük a pihenésre vagy arra, hogy időt adjanak a testüknek a betegség legyőzésére. Így esünk bele a gyakori és szokásszerű gyógyszerszedés csapdájába, tovább rontva ezzel testünk betegségekkel szembeni ellenállóképességét – nem tudunk kitörni az ördögi körből.

Bizonyos gyógyítási módszerek – pl. a homeopátia és az ajur-védikus rendszer – sokat veszítettek a népszerűségükből pontosan azért, mert ezeknek a gyógymódoknak az alapja a természetes gyógyulási folyamat támogatása. Időt adni a szervezetnek a gyógyulásra. A modern orvoslás és a természetgyógyászat, vagy a “nyugati” orvostudomány és az “ősi” gyógymódok közötti ellentét ma arra szolgál, hogy eloszlassa a domináns orvoslási gyakorlattal szembeni általános elégedetlenséget, és nehezebbé tegye annak megkérdőjelezését.

Azonban manapság ezek a “lassú módszerek” is nagyobb sebességre kapcsoltak. Gyógyszereket alkalmaznak a gyors felépülés eléréséhez. Például néhány természetgyógyász szteroidokat ad a gyorsabb hatás biztosítása érdekében.

 

3.3. Tömeges fogyasztás = tömeges intenzitásnövelés

 

A munkaintenzitás tömeges növelése szükségessé teszi a fogyasztás állandó növelését. A fogyasztás itt az olyan tárgyak megvásárlását jelenti, amelyeknek egyetlen funkciója a munkások idejének és energiáinak mederbe terelése, hogy a termelési folyamatban növelni lehessen a munkatempót. Így lehetünk bérmunkások, és így tudunk bérmunkásként vegetálni.

A főnökök pénzt fektetnek be a munkaintenzitás növelésének elérése érdekében, a gépek, az infrastruktúra és az ellenőrzés technikájának fejlesztésére – a bérmunkások is kénytelenek pénzt beinvesztálni, hogy meg tudjanak birkózni a munka egyre növekvő követelményeivel.

Széles skálán mozognak ezek a szükségletek:

• olyan termékek és szolgáltatások, amelyek a pontossághoz szükségesek,

• olyan termékek, amelyek “időt spórolnak” nekünk, hogy azt is a bérmunkának szentelhessük,

• olyan termékek, amelyek segítenek legyőzni a hosszú és intenzív munkavégzés negatív hatásait.

Karórák és ébresztőórák – a pontosság fenntartásához és az időbeosztáshoz szükségesek.

Tea és kávé – korábban ópiumot adtak a kézműveseknek és a munkásoknak az intenzív munkavégzés időszakára. Ma az általánossá vált kávé- és teafogyasztás vette át felhígított formában az ópium szerepét. Ezek szolgálnak az ebéd utáni szunyókálás és a kora reggeli álmosság kiküszöbölésére is.

Hűtőszekrény – naponta csak egyszer kell főzni, félkész vagy csomagolt élelmiszer tárolása.

Gáz, gáztűzhely, kenyérpirító – hogy gyorsan meg lehessen főzni az ebédet, mielőtt elrohanunk az iskolába, egyetemre, irodába vagy a gyárba.

Mosógép – csak a heti szabadnapon lehet mosni.

Ruhaszárítógép – nincs hely vagy napfény a szűk lakásokban.

Levespor – 2 perc alatt kész az ebéd.

Fagyasztott pizza, konzervgulyás – előre gyártott étel.

Mikrohullámú sütő – fele idő alatt felmelegíti a fagyasztott ételeket.

Telefon – hogy elérhetőek legyünk otthon.

Személyhívók – hogy elérhetőek legyünk útközben.

Lift és mozgólépcső – szükséges a magas épületekben.

Toronyházak – a nagyfokú centralizálás eredménye, sűrűn lakott városok.

Külvárosok és lakótelepek – a munkások a külvárosokba költöznek, mert nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas árait.

Járművek – minden munkához szükségesek, mivel a munkások nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas lakbéreit, vagy rákényszerültek a városközpont elhagyására a magas bérleti díjak miatt.

Írás-olvasás – minden munkához szükséges, még a segédmunká­sok számára is.

Műveltség – az irodai munkához szükséges.

Szórakozás – az élet illúzióját nyújtja a kifacsart agyaknak és testeknek, az elnémított gondolatoknak.

 

A SZENDVICS-EFFEKTUS

 

A bérmunkások csapdába esnek a csökkenő vásárlóerő és a növekvő szükségletek ellentétes mozgása miatt. A háztartási gépek szükségesek a házimunkával töltött idő csökkentéséhez. De ettől nem lesz több a szabadidőnk. Inkább azért van szükség rájuk, hogy mindkét szülő bérmunkát végezhessen. A háztartási gépek azért is válhattak alapvető szükségletekké, mivel a csökkenő bérek miatt a bérmunkásoknak nincs idejük a házimunkára, és nem engedhetik meg maguknak háztartási alkalmazott foglalkoztatását. A háztartási alkalmazottakat is egyre intenzívebb munkára kényszeríti a munkanélküliség fenyegető réme. Ezt a folyamatot azonban gyakran elhomályosítja a háztartási cseléd alkalmazásának morális elítélése.

Az autóra és a tömegközlekedésre is egyre inkább szükség van, mivel a bérmunkások számának emelkedésével párhuzamosan növekszik a munkahely és a lakóhely közti távolság is.

Azonban a szendvics-effektus sokkal szorítóbb ennél. A fizetés arra sem elég, hogy a szükségleteinket kielégítsük. A különböző kölcsönök és hitelek válnak a szükséges termékek megvásárlásának normális formájává – a jövőben elvégzett munkánkat és a majd azért járó munkabérünket ígérjük cserébe a ma szükséges fogyasztásért.

Újabb nyomás, amely a pihenés ellen hat. Újabb ösztönzőerő az ellenállásra.

A szendvics-effektusra adott különféle magyarázataikkal a főnökeink megpróbálnak becsapni minket, hogy leszerelhessék ezt az ellenállást. “Egyre többet fogyasztunk”, “javul az élet minősége”, “túl sok a pénz”, “egyre többet költünk a szabadidőnkben” stb.

A szendvics-effektus eredménye, hogy egyre hosszabb a munkanap, a munkánk egyre intenzívebb, és a háztartási egységek egyre kisebbek lesznek.

Az egyszemélyes háztartás fenntartásához jelenleg napi 14 óra munka kell,

a kétszemélyes háztartásban a napi 26 órás munkanap az általános,

a háromszemélyes háztartás fenntartásához 30 órás munkanapra van szükség.

 

3.4. A szabadidő új formája

 

SPORT – JÁTÉK? ÉLVEZET?

 

Habár a sport távol áll a játék mindenféle formájától, mára a játékosság, élvezet és kikapcsolódás szinonimájává vált.

 

A sportot játékosokkal játsszák.

 

teljesítmény

 

A pályán a legfontosabb, hogy mindig a legjobb képességeink szerint teljesítsünk. A szabályokhoz való szigorú alkalmazkodás feszültséget kelt, és ezzel teljességgel elvész mindenféle élvezet. El kell fogadni a hierarchiát is: játékosok, kapitányok, edzők és igazgatók. A csapatkapitánynak – félig játékos, félig részese az igazgatásnak – az a feladata, hogy áthidalja a két végpont közötti szakadékot.

“Gyorsabban, erősebben, magasabbra” – ezzel a mottóval a sport kétségkívül világbajnok a munkaintenzitás növelésére alkalmazható technikák kidolgozásában. Az emberi test átformálása már kisgyermek korban megkezdődik. A játékos teste egész élete során kísérleti laborató­riumként szolgál a különböző gyors hatású gyógyszerek és teljesítménynövelő doppingszerek számára. Rajtuk kísérletezik ki a különböző sérülések villámgyors kezelésének módszereit is. Ennek meg is van az eredménye: ma már teljesen természetesnek hatnak a teljesen elhasználódott tinédzser exsportolók.

A stimulálószerek adagolói, karöltve a pszichológusok egész hadával, azon kísérleteznek, hogy mennyit lehet kisajtolni a halálra fárasztott testből és lélekből, és különböző ösztönzési stratégiák kidolgozásán munkálkodnak.

A sport nem más, mint a bérmunka mindennapi poklának kísérleti laboratóriuma, a tudomány játéktere, ahol az újabb kizsákmányolási elképzelések első konkrét formájukat elnyerik. Ebben a sport leginkább a háborúhoz, a másik tudományos kísérleti terephez hasonlítható.

És a játékosoknak, különösen a nagy sztároknak, úgy kell csinálniuk, mintha élveznék a versenyeket és az intenzitásnövelést. Különben elveszítik az állásukat, fizetésüket és reklámszerződéseiket.

A városok versengenek a nagy sportesemények megrendezéséért, mivel így hozzájuthatnak az infrastruktúrájuk fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Autópályák. Repülőjáratok. A lakosság kitelepítése az elsődleges beruházási területekről.

A játékokból (játszani = jól érezni magunkat) kifejlődött a játékelmélet (játékelmélet = hogyan nyerjünk mindenféle szituációban?). A játékosok érdekeinek figyelembevétele ellentétes a belőlük élő intézmények, hivatalnokok, igazgatók, szervezők, szponzorok érdekeivel. Ez az első ütés az ellenállás játékában.

 

látvány

 

A sport látványként szolgál a pálya szélén üldögélő passzív nézők számára, akik maguk nem játszhatnak. Ez a látvány az élet illúzióját kelti fáradt testükben, eltompított agyukban és elnémított lelkükben. A teljesítmény érzését ülteti beléjük, miközben berögzíti az agyukba a na­cionalizmus, korporativizmus és individualizmus ikonjait.

Az 1996-os olimpiát megelőzően az atlantai rendőrség egy évig fáradozott a megfelelő látvány megteremtésén. A nagy esemény előkészületeként 55 ezer hajléktalant tüntettek el az utcákról (a konzervatív becslések szerint). Olyan vádak alapján tartóztatták le őket, hogy leültek a járdaszegélyre, keresztülmentek egy autóparkolón, kéregettek, és közterületen aludtak.

 

tömeg

 

A teljesítmény és a látvány között ott áll a tömeg. A játékosok és a nem-játékosok közötti határvonal az aréna központi része. A tömeg a leginkább óhajtott és egyben a leginkább rettegett jelenség. A biztatás, az üvöltés elszórakoztatja a tévénézőket, felpörgeti a versenyzőket – a tömeg nélkülözhetetlen a szervezők, a hirdetők és a hírgyártók számára. De minden tömeg megbízhatatlan, nincs semmi garancia arra, hogy rendesen viselkedik, és betartja a játékszabályokat. A tömeg egyfajta közösséggé válhat, és ebben a korszakban mindenféle közösség ellenséges a rend számára. Az állampolgárok, a drukkerek tömege burzsoá csürhe, nacionalista banda csupán. De bármelyik tömegből kibújhat a proletárkarakter, a düh, a renddel szembeni elégedetlenség. És ekkor – csak ekkor – a tömeg veszélyessé válik. Ez teszi szükségessé a tömeg fokozott ellenőrzését, a tömeget ellenőrző és a viselkedését rögzítő technikai berendezések (ha beválik a meccsen, jó lesz egy lázadásnál is…) és a tömeg pszichológiájával foglalkozó tudósok fokozott termelését.

A brazil szurkolók szambája a brazil nacionalizmus jelképévé vált – a fotóriporterek imádják fényképezni őket. Azonban a rendőrség csak a legkisebb dobokat engedi be a stadionokba, nehogy kezelhetetlenné váljanak a túl nagy dobosok… hiszen a szamba ugyanakkor a lázadás kultúrája is Brazíliában.

 

KULTURÁLIS ÁRUCIKKEK

 

A sport és az egyéb kulturális árucikkek közötti hasonlóság bemutatása kedvéért idézünk néhány bekezdést egy filmmagazinból. A cikk Alfred Hitchcock és a Psycho című film szerepét elemzi a fegyelmezett közönség megteremtésének folyamatában.

“…átalakította a moziba járás esetlegességét egy sokkal fegyelmezettebb aktivitássá, amely magában foglalja az időben való megérkezést és a csendes várakozást a sorban.”

“…miután sikerült a közönséget rászoktatni a pontos érkezésre, a film kezdési idejét is pontosan meg lehetett előre határozni, nincs többé szükség a híradóra és a rövidfilmekre. A megspórolt idő következtében sűríteni lehet a vetítéseket. Mostanra már teljesen általános szokássá vált, hogy a nézők türelmesen sorakoznak a pénztárak előtt…”

“…De volt még egy film, amit még nem mutattak be a nagyközönségnek. Ez a film, A Psycho kezelése, még fontosabb szerepet játszott a közönség rendre szoktatásában. Ez nem egy előzetes a filmből, hanem a mozi igazgatók számára készített megfilmesített tankönyv, amely a film bemutatásának módszereiről és a közönség megfegyelmezésének lehetséges eszközeiről szólt.”

“… a színházi közönség fegyelmezetlen tömeg volt… nagymértékben részt vett az előadásban, késve érkezett, korábban távozott, visszabeszélt a színészeknek, jó és rossz véleményét hangosan fejezte ki… a kultúra önkényurai fokozatosan megtanították a közönségnek, hogy alávessék magukat az alkotónak, a rendező akaratának puszta eszközeivé váltak, a művész produkciójának fegyelmezett nézőivé.”

 

A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. A versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A logikus alternatíva: a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus.

Ahogy Ön ezt a tanulmányt olvassa, már bizonyára gondolkodott a globalizáció fenyegetéséről, hogy az fájdalmas alkalmazkodást követel Öntől és gyermekeitől. A közbeszédet a “neoliberalizmus”, a “privatizáció” és az “angol–amerikai konszenzus” szlogenek uralják, közben pedig a nagy multinacionális cégek külföldre viszik a termelést, hogy a rosszul fizetett munkaerőt, a környezetszennyező technológiákat, a korrupt politikai rendszert és az alacsonyabb adókat kihasználják. A multik “anyaországaiban” növekszik a munkanélküliség és a szegénység, miközben a csökkenő nyugdíjak és közösségi szolgáltatások is rontják az életszínvonalat. Az önmegerősítő tendenciák miatt jogosnak tűnnek ezek az aggodalmak. A globális szerelőszalag átalakította a termelő- és a fogyasztóterületeket. A változások sebessége és iránya sok embert nyomorba dönt, és csak keveseket tesz gazdaggá, de az alkalmazkodás mindenkitől embertelen erőfeszítéseket követel. Mindez az új, minden korábbinál hatékonyabb és rugalmasabb világgazdaság felépítésének nevében történik. Kevesek (remélt) nyeresége igazolja a többség áldozatvállalását.

A “vadállat gyomrából” írunk Önnek, nézőpontunk különbözhet az Önétől. Az a benyomásunk, hogy a globális gazdasági rendszer radikálisan megváltozik. Ha igazunk van, ideje újragondolnunk az előrehaladó globalizációt kezelő stratégiánkat. Az Egyesült Államok által az elmúlt 30 évben fenntartott világgazdasági rend szabályait újraírják. Erővel tartják fenn a szabadkereskedelmet, a szabad tőkeáramlást, a dollárt mint világpénzt és az USA politikai és gazdasági vezető szerepét – mégis egyre inkább megkérdőjeleződnek. Az ebből következő bizonytalanság és feszültség háborúkban, kereskedelmi csatározásokban, ENSZ-vitákban és külpolitikai összeütközésekben nyilvánul meg. A vélt közös érdekek gyengülése a tömbök közötti és azokon belüli kapcsolatok zavarához vezet. Kelet-Ázsia (Kína vezetésével), Európa (az EU vezetésével) és más globális régiók küzdenek a rájuk rótt követelmények ellen. Új érdekek és ellentétek tűntek fel az Irak miatti nézeteltérések során. A gyenge világgazdaság és az USA nyers hatalmi törekvései mindenkit fenyegetnek. A régi világrend egyre kevésbé elégíti ki szereplőit – a mélyreható változások a folyamatok megértését és új utak keresését sürgetik.

A szabadkereskedelem lendülete elveszett. Gazdasági válságok sora tört elő, különösen 1997–98 óta. Japán második évtizede szenved a gazdaság gyengeségétől, miközben Kína válik a világ első számú termelőjévé. Az eurózóna, az Egyesült Államok és a világ többi része a javak és szolgáltatások iránti elégtelen kereslet, a túlzott (romboló) piaci verseny, valamint az általános politikai és gazdasági bizonytalanság terhe alatt botladozik. A világméretekben deregulált pénzügyi rendszer (részvények, kötvények, származtatott pénzügyi termékek és valuták) vadul pörög, szédítő sebességgel emel mennybe vagy juttat pokolra. Egész régiók és iparágak omlanak össze, mások megragadják a tünékeny jólétet. Az egyre olcsóbb termeléssel és elégtelen kereslettel jellemezhető, az egekbe szökő adóssággal is csak időlegesen fenntartható globális rendszer világszerte óriási nyomás alatt tartja az államokat és a dolgozó tömegeket. A harmadik világban süllyed az életszínvonal, a helyi és a globális egyenlőtlenség egyre nő, az amerikaiak fogyasztási színvonalát az eladósodás biztosítja, és Európa küzd az állandósuló munkanélküliséggel.

A (többé-kevésbé) együttműködésre épülő nemzetközi kapitalista rend – a “régi globalizáció” – felbomlik, és új lép a helyébe. Az Airbus és a Boeing közötti küzdelem jó példáját adja a folyamat vállalati oldalának (a gyorsan felzárkózó Airbus a fontos kormányokat maga mögött tudó Boeinggel áll szemben). Új államok és szövetségeik vesznek részt az egyre keményebb versenyben, és állítják egyre komolyabb kihívások elé Amerikát vezető szerepének fenntartásában. Az EU, Kína, Oroszország és India egyre inkább csak önérdekét követő szereplőnek tartja az Egyesült Államokat, mely figyelmen kívül hagyja az ő szükségleteiket. Kína, India, Oroszország, az EU, Brazília és az Egyesült Államok szövetségesekért és előjogokért versengenek. Az Afrika, Kelet-Európa, Közép-Ázsia vagy a Közel-Kelet feletti befolyásért folytatott küzdelmek csak ennek legnyilvánvalóbb példái.

Kína, az EU és más regionális hatalmak növekvő gazdasági ereje az évek óta gazdasági nehézségekkel küzdő Egyesült Államokat külpolitikájának radikális megváltoztatására kényszerítette: egyedüli világhatalmi státusát és atomarzenálját használja gazdasági dominanciájának fenntartására és riválisai féken tartására. A 2001. szeptember 11-ét követő hazai hisztériát pedig a Bush-rezsim a vég nélküli “terrorizmus elleni háború” támogatásának fenntartásához aknázza ki. A Pax Americana kiterjesztésének terve irritálja és aláássa a kialakuló új tömböket, amelyek maguk is a zavaros nemzetközi helyzet kihasználására törekednek. Már szeptember 11-e előtt is felfedezhetők voltak a zavar jelei. A feszültség olyan különböző kérdésekben tört felszínre, mint a banán, az acél vagy a genetikailag módosított élelmiszerek kereskedelme, a Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása, a kiotói vállalások betartása vagy az ENSZ szerepének eltérő felfogása. A konfliktusok az iraki invázióval és megszállással váltak igazán hevessé. Az egyes nemzetek újragondolják és újraorientálják kül- és belpolitikájukat, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi gazdaságban tapasztalható egyre ádázabb versenyhez és a csökkenő együttműködési hajlandósághoz.

A 2003 februárja óta nyilvánvaló nemzetközi ellenszenvvel figyelt Egyesült Államok külkapcsolatai folyamatosan romlanak. Ellenséges (hivatalos és nem hivatalos) lépésekkel igyekeznek megbüntetni Franciaországot, Németországot és az USA iraki háborúját ellenző más államokat. Félreérthetetlenül fenyegető szándékkal nevezték át például a sült krumplit (french fries) “szabadságkrumplira” (freedom fries) a Capitolium (a kongresszus épülete) büféjében – az első világháború hasonlóan felfokozott hangulatában nevezték át az amerikaiak a német savanyúkáposztát (sauerkraut) “győzelemkáposztára” (victory cabbage). Ez a groteszk nyelvi játék sajnálatosan pontos képet ad arról a paranoiás és veszélyes környezetről, ahol még a sült krumpli is “vagy velünk van, vagy ellenünk”.

Hátborzongató párhuzam vonható a jelenlegi és az első világháborút megelőző helyzet között. A vörös veszedelem emlékének gyors fakulásával alternatíva nélkülinek tartják a kapitalizmust. Ugyanez történt az első világháború előtt is: a terjeszkedés szükséglete meggondolatlanul véres háborúba sodorta a nagy nemzeteket. Ma is erősödik a versengés a kapitalista államok között, ahogy az eltérő stratégiát követő tömbök viszonya egyre barátságtalanabbá válik. Az Egyesült Államokba látogató külföldiek hamar megtapasztalják ezt, amikor ujjlenyomatot vesznek és fényképet készítenek róluk a Belbiztonsági Minisztérium ügynökei.

A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. 2003 júliusában a Bush-adminisztráció bejelentette, hogy felfüggeszti katonai segítségnyújtását majd két tucat állam számára, melyek nem ajánlottak fel előzetes amnesztiát az amerikai haderő által a jövőben esetlegesen elkövetendő háborús bűnökre. Az USA és az EU közötti kereskedelmi csatározások élesebbekké váltak, a GATS (Általános Szolgáltatáskereskedelmi Egyezmény), OECD, G8, WTO és a Párizsi Klub találkozóin tapasztalható nézetkülönbségek elmérgesedtek. 2003 júniusában India és Kína miniszterelnökei történelmi megállapodást írtak alá, hogy az Egyesült Államok politikája által támasztott kihívásokkal szorosabb gazdasági és politikai kötelékek kimunkálása révén szálljanak szembe. 2003 júliusában az USA által forszírozott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) ellensúlyozására a karibi országok saját közös gazdasági térség kialakítása mellett döntöttek. Újabban Brazília próbálja feléleszteni a Mercosurt, a dél-amerikai államok gazdasági szövetségét, hogy annak segítségével állhasson ellen hatalmas, beavatkozás párti északi szomszédjának. Kelet-ázsiai központi bankárok, közgazdászok és állami hivatalnokok párbeszédet kezdtek a helyi tőke Amerikába áramlásának visszafogásáról és a dollár mint tartalékvaluta alternatívájáról. A Közel-Keleten az erős Amerika-ellenes érzelmek bojkottok meghirdetéséhez és a dollár euróra cseréléséhez vezethetnek. Az EU bővítési és valuta-, valamint gazdaságerősítési törekvései miatt egyre mélyül az amerikai érdekekkel való konfliktusa. A regionális és világhatalmak befolyási övezetek kiépítésére törnek, de ez egy “nulla összegű játék”. Versengő regionális és globális gazdaságok alakulnak ki: a saját övezetükön belül mind próbálják a területet és a termelést konszolidálni, többet és többet megragadni, aztán a fennhatóságuk alá vontakból kipréselni a terjeszkedés költségeit (aminek Amerika iraki politikája a legtisztább példája).

Egy másik történelmi párhuzam is adódik: az első világháború után Európa kapitalista államai együttműködésre épülő világgazdasági rendet próbáltak létrehozni. Az 1920-as évek válságai törték össze ezt az álmot. A globális gazdasági visszaesés gyorsan aláásta a kooperációt, és vad versengést eredményezett. Két szemben álló tömb – az angol–francia–amerikai–orosz és a német–olasz–japán – alakult ki, ami a második világháború katasztrofális pusztításához vezetett. A múlt században tehát a kooperációra alapozott világgazdasági rend belső ellentmondásai kétszer vezettek túlzott versengéshez. A kommunizmussal szemben átmenetileg felmutatott egység felbomlásával újra a kapitalista világgazdaság versengő énje kerül előtérbe. Ennek azonban nem kell harmadik világháborúhoz vezetnie – bár a CIA volt igazgatója, James Woolsey már a negyedik világháború kezdetéről beszél (ő a hidegháborút tartja a harmadik világháborúnak).

A szakszervezeteknek, aktivistáknak és vállalatoknak ennek megfelelően kell elképzeléseiket és programjaikat alakítaniuk. A régi típusú globalizációnak vége. Haláltusáját közvetítik az éjszakai híradók és megírják az újságok. A változás megrázza a munkások, vállalatok, szakszervezetek, politikai pártok, aktivisták és államok számára ismerős világot. Akik ezt nem ismerik fel és nem tudnak alkalmazkodni hozzá, kellemetlen meglepetésekkel szembesülhetnek, melyek céljaik elérését, sőt talán túlélésüket is veszélyeztetik.

A kapitalisták és kormányaik mindinkább veszélyes, kihívásokkal teli helynek láttatják a világgazdaságot. A köztük dúló gazdasági háború a tömböket belső fejlesztési programokra és önérdekkövetésre kényszeríti. Egy erős, életképes birodalom megteremtése lett a tömbök célja a “hatékonyságot és jólétet maximalizáló” egyetlen, globális gazdasághoz kapcsolódás helyett. A tömbökön belül emiatt az államhoz és a nagyobb egységhez való hűség vált elsődlegessé a vállalkozások, szakszervezetek és állampolgárok számára, a domináns vállalatok és kormányok pedig e hűség saját érdekeiknek megfelelő definiálására törekednek. “A túlzott versenyt támasztó globális gazdaság nyers valósága” tehát alacsonyabb béreket és nyugdíjakat, csökkenő színvonalú állami szolgáltatásokat, a tőke kedvezőbb adóztatását és engedelmességet követel. Magasabb védelmi költségvetés és vállalati támogatások szükségesek a “nemzeti biztonság” eléréséhez. A katonai kiadások és a tömb fenntartásának költségei az egyéb állami kiadások csökkentéséhez vezetnek. Ugyanez az érvelés támasztja alá – a “felforgatónak” bélyegzett bírálatok elhallgattatása érdekében – a politikai és polgárjogok drasztikus szűkítését. Az állami és vállalati követelések ellenzőit árulónak nevezik és durván elnyomják. A fenti törekvések természetesen az Egyesült Államokban a legszembetűnőbbek.

Bush kész idejekorán demonstrálni az USA gazdasági és katonai erejét, megvásárolni a gyengébb államok támogatását és ellenőrzés alatt tartani a hazai történéseket. Az iraki háború és megszállás adta meg az alaphangot. Várható-e, hogy a világ többi része tovább küzd az együttműködésre és szabadkereskedelemre épülő, egyre gyengülő nemzetközi gazdasági rend fenntartása érdekében, amelyet az az Egyesült Államok vezet, amely megváltoztatta elképzeléseit és egy új, teljesen más globalizációra törekszik? És vajon e várható globális gazdasági összeütközéseknek a munkások, haladó értelmiségiek és környezetvédők politikailag irreleváns, csendesen szenvedő alanyai lesznek csupán?

Az Európai Unió, Oroszország, Kína, Latin-Amerika és sok nemzet lassan az amerikai stratégiaváltáshoz igazítja lépéseit. Várható, hogy a versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A kérdés tehát: mit tegyünk? Az együttműködésre épülő világgazdaság áldozatainak és ellenfeleinek meg kell érteniük a kialakuló új szakaszban rejlő kockázatokat és szenvedést. A politikai és gazdasági vezetők hűséget várnak el tőlük; mások az együttműködéshez való visszatérést javasolják majd – de sem a régi, sem az új típusú globalizáció nem szolgálja a tömegeket.

Mi szolgálhatná az ő érdekeiket és egyesíthetné őket? Szerintünk a válasz csak egy teljesen új, eltérő nemzetközi rend lehet: egy olyan rend, amely (1) a stabilitás, gazdasági és politikai demokrácia és élhető környezet iránti emberi szükségleteknek rendeli alá a multinacionális vállalatok és partnerállamaik igényeit, és (2) véget vet a kizsákmányolásnak. A kapitalizmus keretében most sem sikerült fenntartani az együttműködésre épülő nemzetközi gazdasági rendet. A logikus alternatíva a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus. A fájdalmas, véráztatta jelen és a kísérteties jövő a szociális mozgalmak újjáélesztését teszi szükségessé. Ironikus, hogy Margaret Thatcher az alternatívák halottá nyilvánításával a kapitalista világgazdaság olyan szakaszának kezdetét jelezte, amely alternatívák után kiált.

 

(Fordította: Szilágyi László)

A neoliberalizmus a kapitalista világgazdaság válságára adott nem adekvát ideológiai és politikai válasz, amely deformálja a globalizációs folyamatot, és szemben áll a keresztény értékekkel is.

Elhangzott a müncheni Pax Romana csoport találkozóján, 2003. május 23-án

 

Az utóbbi években hatalmas tüntetéseket tartottak civil szervezetek a brazíliai Porto Alegrétől kezdve Genován és Davoson át az amerikai Seattle-ig a globalizáció ellen, amelyet mások viszont áldásos folyamatnak tartanak. Kritikusai szerint a globalizáció, pontosabban a globalizációnak mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, s a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.

De mi a globalizáció és mi a neoliberalizmus? E kérdésre úgy válaszolunk, hogy egyrészt röviden kifejtjük e fogalmak tartalmát, másrészt vázoljuk az utóbbi harminc évnek a neoliberális globalizáció szempontjából fontosabb eseményeit is.

Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével. Ellenfelei szerint viszont a mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán az északi félteke gazdag országainak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az ember milliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas centrumhoz, a G7-hez tartoznak, hanem a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.

A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e csak harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.

Amikor 1990 körül összeomlott az ún. szocialista világrendszer, az amerikai Fukuyamával együtt többen azt képzelték, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az egyedül üdvözítő kapitalista piacgazdaságot és a jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve azonban egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.

Kritikusai szerint a globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus voltaképpen egy sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929–33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (amilyen például Kína és az ázsiai “kistigrisek”) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika a nemzetközi munkamegosztásból.

A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely a világ vezető államainak az érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le. Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül, és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. Kritikusai szerint viszont a neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. Adam Smith a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.

Ma már sokak számára távolról sem magától értődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól kezdve a szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.

A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az “ideológia” szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel. A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a centrum gazdag országainak és gazdag rétegeinek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.

A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztásnak, a külkereskedelemnek, a külföldi beruházásoknak, sőt még a nemzetközi tőkeforgalomnak a növekedése sem. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a centrum gazdagjainak az érdekeit szolgálja. A neoliberális jegyében zajló globalizáció fő sajátosságai a következők.

1. Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.
2. Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.
3. A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát, mert nincs világállam.
4. Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként multi- vagy transznacionális konszernek.

Kritikusai szerint a mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai, nyugat-európai és délkelet-ázsiai gazdag országok, amelyek közös érdekeiket érvényesítik a neoliberalizmus politikájával.

A gazdag országok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak termékeik számára. A centrum országai ezeknek a céloknak rendelik alá a periféria országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. Az ún. “washingtoni konszenzus” szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal, a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.

A tévéhíradók nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: “Sajnos nem létezik világkormány, amely minden embert felelősségre vonhatna, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták az Egyesült Államok kormánya és más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása globális kormány nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak.”

Miután leírtuk a neoliberalizmus és a globalizáció fő jellegzetességeit, az elmondottak szemléltetése céljából röviden vázoljuk a neoliberális globalizáció történetét.

A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az ún. első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929–33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át valóságos aranykort hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.

Mindezeket a bajokat persze nem lehet csupán a neoliberális globa­lizáció számlájára írni. Ezeknek a mélyebb és döntő oka az egész világgazdaságnak az a válsága, stagnálása, amely a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, és hogy jóformán az egész világgazdaság stagnál. Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó “kiszorításos” verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb tért a pénzügyi spekuláció.

A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak e dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: “Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból – például alapkutatások javaiból – miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában, az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.”

A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.

McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem a "téves értelmezés" igazolta, hanem a puszta hazudozás.

Hallgatóm, Rute Moleiro emlékére

 

A hazugság mindig is része volt a politikának. Mindamellett hagyományosan a hazugságot szükséges rossznak tekintették, amit a hatalomban lévőknek távol kell tartaniuk az állam polgáraitól. Még a totalitárius rendszerekben is megpróbálták elkendőzni a véres valóságot, ami a hatalom megtartásának velejárója volt. Ebből az egyenlőtlenségből fakadt a kritikusok és reformerek céltudatossága, hogy felhívják rá a figyelmet: a világ máshogyan működik, mint gondolnánk. Ám ez a céltudatosság az iraki háborút követően veszélybe került csakúgy, mint a demokratikus párbeszédhez elengedhetetlen bizalom. A Bush-kormányzat merészen kinyilvánította a hazugság törvényességét és a bizalom lényegtelenségét, amíg a fősodorbeli média szemérmesen hallgatott.

Joseph McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés, ilyen égbekiáltó hazugság az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem “téves értelmezések” vagy “hibás adatok” igazolták, hanem puszta hazudozás. A politikusok és ellenőrök jelenlegi vitájának középpontjában szinte csak egy elnöki beszédnek az a tizenhat szavas hibás megállapítása áll, hogy Szaddám Afrikából próbált urániumot beszerezni tömegpusztító fegyvereihez. Nem látjuk a fától az erdőt. A hírszerzés alsóbb szintjén elkövetett hibáról van szó, és nem a hatalomban lévők szándékos hazudozásáról, jóllehet CIA-hivatalnokok már nyíltan kijelentették, hogy kényszerből támogatták hírszerzési anyagokkal a kormány politikáját. Colin Powell külügyminiszter mind a mai napig nem támasztotta alá bizonyítékokkal az ENSZ-közgyűlés előtt elhangzott elhíresült beszédének azon kijelentéseit, melyek a tömegpusztító fegyverek létezésére vonatkoztak. Bush belső körének egyéb fontos tagjai nyíltan elismerték, hogy az iraki fenyegetés mértékét erősen eltúlozták, habár hangsúlyozzák, hogy ez csak a háborúpárti egyetértés kialakítására szolgált. Vagyis hűvösen megerősítették – amit a kritikusok mindig is tudtak –, hogy az amerikai politikát végig más gondolatok vezérelték, nevezetesen: egy “olajban lubickoló” iraki állam; négy folyó feletti ellenőrzés a világ e száraz sarkában; Damaszkusz és Teherán megfélemlítése; valamint a Szaúd-Arábiában felszámolni kényszerült katonai jelenlét alternatívája. A Bush-kormányzat ezen megfontolások egyikét sem vállalta fel, és a Demokrata Párt politikusai bírálatuk hangnemét a jelentéktelenségig mérsékelték. Az úgynevezett ellenzéki párt “vezetői” természetesen joggal tartottak attól, hogy árulónak bélyegzik őket.

Azonban amíg ők a kezüket tördelve reszkettek, a háború létjogosultságának taglalása teljes egészében eltűnt a széles körben olvasott jobboldali bulvárlapokból – mint a The New York Post –, és a szavahihetőbb újságokban is jobb esetben a belsőbb oldalakra szorult vissza. Mindkét párt számos választott képviselője – menedéket keresve – alig győzi hangsúlyozni, hogy a háborút nem az iraki tömegpusztító fegyverek miatt támogatták, viszont ritkán említik, hogy ilyen fegyverek jelenléte nélkül, valamint a Szaddám Huszein és az al-Kaida közötti kapcsolat bizonyítéka híján nem érvényes az az állítás, mely szerint Irak nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára. A hatalmon lévők most kivétel nélkül humanitárius okokra hivatkoznak. Habár legtöbbjük nem aggodalmaskodott ezek miatt túl sokat akkor, és kevés okunk van azt hinni, hogy a humanitárius okokat az amerikai közvéleményt meggyőző súlyúnak gondolták volna akkor: csak azután váltak az emberi jogok új bajnokaivá az önmagukat “realistának” valló Paul Wolfowitz és Henry Kissinger – akik annak idején pont e jogok tagadásáról híresültek el –, hogy az Egyesült Államok veszélyben lévő nemzeti érdekeiről szóló indoklás otromba sületlenségnek találtatott.

Bush és kabinetjének tagjai ragaszkodhatnak hozzá, hogy a fegyverek végül majdcsak előkerülnek – némi szerencsével pont a következő választást megelőzően –, és az al-Kaidával való kapcsolatra is fény derül. De már ez is annak elismerését jelenti, hogy a bizonyítékok nem léteztek, amikor a propagandagépezet elkezdte gyártani a háború szükségességét alátámasztó érveket. Az adminisztráció számtalan forrásból értesülhetett róla, hogy az Egyesült Államokat nem fogják felszabadítóként köszönteni, és a háború utáni újjáépítés is komoly akadályokba ütközik majd. A kormányzatot mindez nem érdekelte, kitartott álláspontja mellett azzal, hogy később majd alátámasztják. Ez önmagában két kérdést is felvet, amelyet szinte sosem tesz fel a média: támogatta volna-e az amerikai nép ilyen körülmények között is az Irak elleni háborút, és – ennél talán lényegesebb – hozzájárult-e az iraki helyzettel kapcsolatos tájékozatlanság ahhoz, hogy több milliárd dollár ment veszendőbe, és látszólag napról napra újabb néhány fiatal amerikai katonának kell meghalnia vagy megsebesülnie?

Dollármilliókat pazarolt el egy különleges ügyész a Bill és Hillary Clinton pénzügyi visszaéléseiről szóló valótlan állítások kivizsgálására. Felelősségre vonási eljárás indult, miután az előző elnök és egy gyakornok kapcsolatára fény derült. A média teljes harci díszben volt, és a bajnokai még mindig hátba veregetik egymást a Watergate-ügyben játszott szerepük miatt. Amikor viszont az Irakról összehordott hazugságcsokorra kerülne a sor – amely háborúba sodort egy nemzetet, emberéleteket és erőforrásokat emésztve fel –, akkor úgy tűnik, hogy a közérdeket kétpárti bizottságok és az engedelmes sajtó szolgálja a leginkább. Épp amikor a Republikánus Párt botrányos módon visszautasítja, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon a “felszabadító” háborújára – amely egyre keserűbb ízt hagy megszállónak és megszálltnak a szájában egyaránt –, akkor a Bill Clintonon keresztül elhíresült centrista Demokrata Vezetői Tanács (DVT) azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy – Howard Dean kormányzó támogatottságának új keletű rohamos növekedése miatt – a pártban megerősödött a “szélsőbal” irányzat, amely ellenzi az adócsökkentéseket, bevezetne “költséges” szociális programokat és kritizálná a Bush-kormányzat külpolitikáját.

A DVT vezéregyéniségei csípősen érdeklődtek, hogy a Demokraták “szellőztetni vagy kormányozni” óhajtanak, és mikor rákérdeztek, hogy a pártban jelenleg megfigyelhető széthúzás vajon a republikánus sikerek vagy a demokrata baklövéseknek köszönhető, akkor Evan Bayh szenátor – a szervezet elnöke – azzal válaszolt, hogy ez összességében “eutanázia”. Feledésbe merült a 2002. novemberi kongresszusi választás, amelyen – akárhonnan nézzük is – a Demokrata Párt tökéletes alkalmatlansága, hogy az elnöki politikának bármiféle értelmes alternatíváját mutassa fel, vezetett a legsúlyosabb kongresszusi választási vereséghez az amerikai történelem során. Úgy tűnik, nem számít, hogy a kétpárti jelöltek, mint Joseph Lieberman – aki eddig képtelen volt következetes alternatívával előállni akár belpolitikai, akár külpolitikai kérdésekben – nem talál visszhangra az amerikai közvéleményben. Úgy tűnik, az sem számít, hogy a javasolt adócsökkentés a párt saját választói bázisának érdekeit sértené, a szociális és jóléti programok az Irakban havonta elköltött milliárdok töredékébe kerülnének csak, valamint az sem, hogy a jelenlegi külpolitika aláaknázza az Egyesült Államokkal szembeni tiszteletet az egész világon. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Demokrata Párt – Franklin D. Roosevelt, Bobby Kennedy és Paul Wellstone pártja – az éjszakai tv-show-k gúnyának tárgyává vált. És mindeközben a “liberális” média bólogat és óvatosságra int. Bayh szenátor el van tévedve, ugyanis a mostani helyzet szerint a Demokrata Párt nem képes egyidejűleg a felháborodását kifejezésre juttatni és kormányozni. A demokratáknak törődniük kellene az imázsukkal – főleg mivel pillanatnyilag nincs nekik.

Az Amerikai Egyesült Államok egyre kevésbé hasonlít olyan működő demokráciára, amelyben ideológiailag különböző pártok és csoportok vitatják meg a felmerülő kérdéseket, és egyre jobban hasonlít egy egypártrendszerű berendezkedésre egymást váltogató tisztségviselőkkel. Van szólásszabadság, de egy formális joggal rendelkezni és azzal ténylegesen élni is két nagyon különböző dolog. A média olyan paranoid módon koncentrál a két párt közti konszenzusra vagy konfliktusra, hogy ezáltal mélyebb problémák megvitatására teljesen alkalmatlanná vált. Lehet, hogy Noam Chomsky nem mindenki számára szimpatikus, de az ő “9/11” című riportgyűjteménye (Seven Stories Press) az egyes számú bestseller volt a témában. Mikor láthattuk Chomskyt utoljára nyilatkozni a tévében? És ez ugyanígy van Barbara Ehrenreichhel, Frances Fox Pivennel vagy bármely más radikális vagy haladó közéleti személyiséggel. Persze néha megjelenik Cornel West az MSNBC-n, van néhány kritikus szerkesztői jegyzet, pl. Paul Krugman a The New York Timesban vagy Robert Scheer a The Los Angeles Timesban, és persze Sean Penn is vásárolhat egész oldalas hirdetést, hogy kifejtse kritikus álláspontját a háborúval kapcsolatban. Akad néhány demokrata, Barbara Lee (Kalifornia), Sherrod Brown (Ohio) és Lynn Woolsey (Kalifornia), akik hallatták a hangjukat, és most – talán meghallva a nép morajlását – még maga Al Gore is kétségbe vonta a Bush-kormányzat igazát némely kérdésben. Ám ezek a hangok nyilvánvalóan nem dominálnak a konzervatívok és a jobboldali bölcsek – akik mindig készek magukat az általuk irányított rendszer áldozatainak tekinteni – által “liberálisnak” nevezett médiában.

A helyzet egy olyan társadalom képét idézi föl, amelyben a Herbert Marcuse által “elnyomó türelemnek” nevezett erő dominál: egy olyan rendszer, amelyben a hatalmon lévők kipellengérezik a nagy ritkán feltűnő radikális kritikát, hogy ezáltal tovább élvezhessék a totális konfor­mitás uralmát. Bizonyítékokért nem kell messzire menni: a CNN csak egy kis játékos, ha az olyan televíziós hírműsorok együttes erejéhez hasonlítjuk, melyeket – Európában még viszonylag kevéssé ismert – megasztárok, mint Rush Limbaugh, Bill O’Reilly vagy Pat Robertson vezetnek. Az amerikai közvélemény reakciós voltában való hit egy önbeteljesítő jóslat: a közönség olyan műsort kap, amilyet szeretne, viszonzásképpen azok tovább erősítik eredeti előítéleteiket. Edward R. Murrownak – aki oly bátran ellenállt az ötvenes évek hisztériájának – szellemét gyakran idézi a “negyedik hatalmi ág”, de ez már csak üres szimbólum.

Alig esik szó már azon milliók szkepsziséről, akik az Amerikát megrázó tömegdemonstrációkon részt vettek, vagy arról, hogyan változtatta meg az angol politikát a média Tony Blair-bírálata. Egy demokrácia megítélésének egyik kritériuma a választóknak bemutatott nézetek sokszínűsége, hiszen a megfogalmazott nézetek száma általában a politikai választási lehetőségek számát tükrözik. Megdöbbentő felidézni, hogy milyen nagyszámú perspektívával szembesült a közvélemény a progresszivizmus korában, a New Deal idején vagy akár a hatvanas években. Mindazonáltal a személyes szabadságjogok korlátozására való törekvés az amerikai történelem válsághelyzeteiben általános trendnek tekinthető. Jelen összefüggésben ijesztő belegondolni, hogy egy szörnyű háború igazságosságáról folytatott vita egy elnöki beszéd tizenhat szavára szűkül, hogy a politikai lehetőségeket egyre hibásabban értékelik ki, és abba, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé képes érzékelni, hogy kormányát milyen bizalmatlanság övezi külföldön.

Egy, a világ negyvennégy országában végzett közelmúltbéli felmérés – melyet a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright rendezett – azt mutatja, hogy az Amerikával szembeni bizalmatlanság szokatlanul drámai módon nőtt ezen országok mindegyikében. Ebbe beletartoznak olyan érzékeny nemzetek, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország és Indonézia, amelyekben az Egyesült Államok kedvezőtlen megítélése 2002 nyarán regisztrált 36 százalékról 2003 májusára 83 százalékra szökött fel. Az európai és ami még fontosabb, az arab közvélemény bizalma is elveszett. Ez később talán visszaszerezhető, de a felmérés számai azt mutatják, hogy jelenleg a harag dominál. A megelőző csapásokon alapuló új stratégiával, melyet olyan négyszázmilliárd dolláros költségvetés támogat, amely nagyobb, mint a következő tizennyolc nemzeté együttvéve, az Egyesült Államok szertefoszlatta egy “többpólusú világ” illúzióját. Egyeduralkodóvá vált alárendelt államok világában, akinek már nem kell azokra hallgatnia, azokkal vitatkoznia. Az igazság és a hazugság közötti különbség már nem számít. Már csak a győzelem ténye számít, Szaddám Huszein bukása és a J. William Fulbright szenátor – a vietnami háború nagy kritikusa – által a “hatalom arroganciájának” nevezett hozzáállásból adódó öntelt önigazolás.

Az amerikai nép hagyományosan felsorakozik elnöke mögé háborús időkben, de ennek a háborúnak az elnök szerint még nem látható a vége. Belbiztonsági Minisztérium felállítását fontolgatják, és a polgárok szabadságjogai kerülnek veszélybe. Igazolásképpen manipulatív és öncélú “nemzetbiztonsági riadók” szolgálnak, melyek szintje anélkül változik sárgáról narancsra, vörösre, majd ismét vissza, hogy a veszélyre utaló bármiféle konkrét bizonyítékot nyilvánosságra hoznának. Az elnök “uszító emelvénye” – ahogy Theodore Roosevelt hívta – nagyban meghatározhatja a nemzeti eszmecsere stílusát és azt, hogy mi elfogadható a polgárai számára és mi nem. Itt kap szerepet a vezetői képesség. És e képesség dolgában – amiért pedig oly sokat magasztalták – a leggyengébb Bush elnök.

Minden társadalompolitikai megfontoláson, bizonyos külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos nézetkülönbségen túl az elnök elsősorban egy újonnan feltűnő kultúra felett elnököl, melyben az igazság alárendeltje a hatalomnak, az érvelés az akadémikusok akadékoskodása, a paranoia a király, és az üresfejű nacionalizmust ünneplik. Az eredeti demokratikus szövetségesek építő kritikáját sem kell már komolyan venni: jobb egy korrupt “elszántak koalíciójára” támaszkodni, melyek kormányait megvesztegették, gazdaságait megfenyegették és katonáit felmentették a terror ellen vívott, véget nem érő háború alól. Kevés nyoma van a kritikus önvizsgálatnak, és még annyi sem a háború kitörése előtti hetekben tanúsított viselkedéssel kapcsolatos megbánásnak. Veszélyes alábecsülni azt az erkölcsi fölényt, amit Amerika szeptember 11. óta elvesztegetett. A kérdés a többi nemzet számára jelenleg a következő: hogyan bízzunk abban a hazugban, aki oly mértékben arrogáns, hogy nem tartja szükségesnek leplezni hazugságait?

A demokrácia távolinak tűnik Irakban, Afganisztán nyomorba bágyad, mindeközben folyik az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető újabb fenyegetések kreálása. Irán reszket, Szíria is. És persze mindig ott van Kuba vagy Észak-Korea. Az ellenség szempillantás alatt változhat. A korlátlan hatalom lényege ugye, hogy korlátlan. Mi történik, ha Amerika újra blöfföl, majd újra hazardíroz? Talán érdemes visszaemlékezni hatalmas nemzetekre, amelyek vezetői szintén szívesen blöfföltek és hazardíroztak – és nyertek és nyertek és nyertek, amíg végül bedőltek saját hazugságaiknak, és rajtavesztettek.

 

(Fordította: Pesti Csaba)