Az írás néhány éve nagy vitákat kavart a nemzetközi radikális-baloldali körökben. A szöveg poszt-szituacionista terminológiát használva, a munka és a munkával szembeni spontán ellenállás példáin keresztül kívánja megteremteni a témáról folytatandó radikális diskurzus kereteit.

1. KORUNK TALÁLMÁNYAI

 

1.1. Korunk…

 

“Azt mondják, pénzért minden megvehető. De arról nem beszélnek, hogy mit kell tenni a pénz megvételéért.”

 

Tizennyolc éve… Bhupender… félidőben abbahagyta az egyetemet… dolgozni kezdett… egy szerszámgyárban… Farinabadban… Delhi mellett… a cég neve Gedore Tools… most Jhalani Tools… tizennyolc elpocsékolt év… egyszobás bérelt lyuk… két és félszer három méter… itt él Bhupender, Bisheswari és a négy gyerek… egy vécé… hat család számára… egy csap… két tucat családra… miután kifizették a lakás bérletét… hogy elkerüljék a nyomortelepet… mozira már nem jut… sem egy étteremre… vagy kocsmára… dohányzásra… még a teavásárlásról is lemondtak. A fizetés… általában késik… három-négy hónapot is… Bisheswari… főz… takarít… vizet hord… szüksége lenne egy munkahelyre… de már két éve… képtelen munkát találni. Bhupender nem tudja támogatni öreg szüleit… akik falun élnek… egy zsebkendőnyi földdarab… egy tehén… az öregnek most van éppen munkája… egy útépítkezésen.

Ranjan… harminckét éves… több mint egy évtizedet töltött tanulással különféle kutatóintézetekben… ledoktorált… jelenleg tudományos munkatársként… egy-egy projektre kötött szerződéssel… szigorú határidőkkel… munkaidő fél tíztől hatig… de a határidők miatt gyakori az éjszakába nyúló munka… a túlórák elutasítását a főnökökkel szembeni rosszindulatként értelmezik… kockáztatná a további alkalmaztatást… ugyancsak munkát jelent a további projektek jóváhagyatása… de nincs arra garancia, hogy elfogadás esetén munkát is kapna az adott projektben. Magasan specializált munka… tízéves felkészülés… állandó bizonytalanság a következő munkával kapcsolatban… és ráadásul… alacsony fizetés… aminek a fele a saját élelmére megy el… egy munkásszállón lakik… és nem képes támogatni a családját.

 

“A munka a nap huszonnégy órájában ott lüktet az agyunkban.”

 

Karen… Jean… Párizsban élnek… egy közösen bérelt lakásban… két apró szoba… konyha a folyosón… két kis polc. Karen… hétkor kel… hét harminckor indul el otthonról… nyolcra megbeszélés egy kávéházban… egyig dolgozik… utána… egy televíziós cégnél… közönségszolgálati munka… nyolcra ér haza… utána… főz… eszik… alszik… reggel hétig… mindennap… kivéve a vasárnapokat. Jean François… szerkesztő… az EuroDisneynél… hétkor megy el hazulról… este kilenckor van otthon… eszik… alszik… két-három hónapos szabadság… kétévente egyszer.

Rajbal… egy hektár földje van… Észak-Indiában… mindennap dolgozik… tizenkét hónapon át… 365 napon át… forróságban, fagyban, esőben… szántás… vetés… boronálás… trágyázás… tisztogatás… a termés őrzése… éjjel-nappal… beszerezni a vetőmagokat… a műtrágyát… a vizet… gázolajat… villanyáramot… a szerszámokat… a járműveket. A szülei és a felesége és a gyerekei segítenek… néha napszámosokat bérel. A pénz nagy részét elviszi az állam… a felvásárlási árak nevetségesen alacsonyak… 147 napi nyolcórás minimálbérrel egyenlő a bevétel… évi két aratással egy hektárról.

 

“Nap mint nap rákényszerítem magam hogy munkába menjek, éppen úgy, ahogy a gyerekemet naponta iskolába kényszerítem.”

 

Ramya… gépírónő… számítógép-kezelő… titkárnő… egy kis kereskedelmi vállalatnál… Delhiben… fél nyolckor ér haza az irodából… kilencig házimunka… egy kis időt a lányával tölt… tizenegykor kerül ágyba… meleg és szúnyogok… gyakori az áramszünet… hatkor kel… főz… takarít… elviszi a gyereket az iskolába… kilenckor dolgozni indul… tömött buszok… rohanás… és végül fél tizenegykor… fullasztó szobácska… feszített ütemű munka… felgyűlő elmaradások… ebéd… 15-30 perc… hatkor rohanás haza. Vasárnaponként… nagymosás… és az energia visszanyerése. Raghu… a férje… irodai gépeket ad el és szervizel… fél kilenckor megy dolgozni… este hétkor ér haza… házi feladat a gyerekkel… egy szoba… benne van a konyha… a vécét közösen használják más családokkal. Egy gyerek… már ez is nehéz… még egy elképzelhetetlen… a gyereknek sem egyszerű… hároméves… és már házimunkát végez.

 

1.2. és találmányai…

 

Korunk legnagyobb találmányainak lényege:

 

• A TERMELÉS IRÁNYÍTÁSA

• A FEGYELEM KIKÉNYSZERÍTÉSE

• AZ ELOSZTÁS MANŐVEREI

• A GONDOLATOK ÉS AZ ÁLMOK IRÁNYÍTÁSA

 

Ahhoz, hogy részlegesen megfeleljünk ezen elvárásoknak, a következőket kell megértenünk:

 

a termelés irányítása mint a kimerültség fokozatainak igazgatása,

a fegyelem kikényszerítése mint az eltörlés szintjeinek irányítása,

az elosztás manőverei mint a kisajátítás skálájának igazgatása,

a gondolatok és az álmok irányítása mint a becsapás hatásosságának irányítása.

 

Nem használjuk mereven ezeket a kategóriákat, és reméljük, a későbbiek során segítik majd a megértést. Ezek a különböző lelemények mind egymásba fonódnak és együtt léteznek. Látszólagos szétválasztottságuk csak annak az eredménye, hogy néha az egyiket jobban kiemeljük, mint a többit.

 

A kimerültség fokozatainak igazgatása

 

karoshitelefon 110

 

Ford gyárában a futószalag melletti munkát úgy tervezték meg, hogy a munkás minden percből 45 másodpercet dolgozott. A rugalmas termelésre átállt vállalatoknál a munkások egy percből 57 másodpercet dolgoznak.

A Felkelő Nap Országában megjelent rugalmas termelés igazgatási mintáját minden országban követik, ahol csak felkel a nap. A rugalmas termelés legvégső célja a hiperintenzív munka kikényszerítése.

Japánban és Angliában a Toyota futószalagjánál dolgozók 18 másodpercenként 20 mozdulatot végeznek.

A fenti számok az igyekezet hiányának és a figyelem ellankadásának – tartson az akár a másodperc töredékéig – kiirtását jelentik. Mindennek az eredménye olyan szintű stressz, amely mind fizikailag, mind szellemileg veszélyezteti az egészséget.

Látszólag egészséges és robusztus munkások holtan rogynak össze a műhely padlóján. A rugalmas termelési módszer új szóval gyarapította a japán szótárakat: karoshi – túlfeszített munka következtében beálló hirtelen halál. Egy önkéntes csoport, a karoshitelefon 110, 1990 júniusáig 1500 ilyen esetet regisztrált.

A termelés irányításának ötletessége az átláthatóságban áll, és ezért a kényszer manapság majdnem teljesen láthatatlanná válik. Csodálatos eszköz ez, amely képes arra, hogy egész éven és egész héten keresztül folyamatos munkában tartson minket. Ennek eredményeként állandósul a munkaintenzitás fokozásának belénk plántálása.

Visszatekintve, a lóhátról korbáccsal fenyegetőző munkafelügyelő segítségével évente három-hat hónapon keresztül heti három-négy napot voltak képesek munkába hajtani a jobbágyokat és parasztokat.

 

Beugrató kérdés: Mitől láthatatlan ma a kényszer, és mitől olyan hatásos?

 

Az eltörlés szintjeinek irányítása

 

fegyelmezett gyerek

jó tanuló

termelékeny munkaerő

hatékony mozdulat

 

“Amelyik munkás 5 perccel csengetés után érkezik…”

“Az iskola kapuját 6.30-kor bezárjuk. A késve érkező gyerekek nem jöhetnek be…”

“A vonat 17 óra 44 perc 30 másodperckor érkezik…”

“8.45 a felügyelő érkezése, 8.52 a felügyelő elfoglalja helyét, 8.56 a gyerekek érkezése és ima, 9.00 a gyerekek a helyükre mennek, 9.04 az első feladat diktálásának kezdete, 9.08 a diktálás vége…”

“Munka (tanulás) közben a legszigorúbban tilos a többiek szórakoztatása akár mutogatással vagy bármi egyéb módon, bármiféle játékkal való foglalatosság, evés, alvás, történetek vagy viccek mesélése…”

“Ami az időtartamot illeti, a kis lépés és a normális lépés 1 másodpercig tart, ez alatt az idő alatt 2 dupla lépést kellene megtenni… A normális lépést előre kell megtenni, a fejet felemelve, a hátat egyenesen tartva, a testet egy lábon egyensúlyozva, miközben a másikat előre kell hozni, a combizmok megfeszülnek, a lábfej egy kicsit kifelé fordul…”

“A szép kézírás érdekében a tanulóknak mindig egyenes háttal kell ülniük, egy kicsit balra fordulva, a könyök az asztalra helyezve, a test egy kicsit előrehajlik, az állat alá lehet támasztani az egyik kézzel; az asztal alatt a bal lábat a jobbnál egy kicsit előrébb kell elhelyezni; kétujjnyi távolságot kell tartani a test és az asztal között, a jobb kart a testtől háromujjnyira kell elhelyezni…”

A mindennapok olyan, látszólag ártalmatlan szavai, mint fegyelem, hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság stb. mögött az eltörlés pogromjainak hazugságai bújnak meg:

a kéz minden kontrollálatlan mozgásának vagy a szem nem hatékony félrepillantásának vagy a gondolatok akaratlan elkalandozásának eltörlése.

 

A kisajátítás skálájának igazgatása

 

Az általánosan használt “elosztás igazgatása” terminust mi itt a “kisajátítás igazgatásával” cseréltük fel, hogy ily módon tiszteleghessünk a menedzseriskolákban kiképzett egyedek leleményessége előtt.

Ez a leleményesség mindenekelőtt a következő összehasonlításban érhető tetten:

Háromszáz évvel ezelőttig a császárok, uralkodók, királyok, fejedelmek, földesurak, papok, lovagok, szamurájok, uzsorások stb. a teljes termelés egytizedét-egynegyedét tudták kisajátítani maguknak.

Ma a megtermelt javaknak több mint 95%-át sajátítják ki. Egyedül csak a kormányok a teljes termelés több mint felét sajátítják ki maguknak, és senki sem nevezi őket kizsákmányolóknak: ellenkezőleg, a kormányok a jólét biztosítékaként reklámozzák magukat.

A megtermelt javak hasznosításában a katonaságot minden egyéb termelőnél előbbre helyezik. Ez olyan tragédiák során válik nyilvánvalóvá, mint az 1942-es éhínség az indiai Bengália tartományban. Még a hivatalos adatok szerint is 3 millió ember halt éhen. Az éhínség (tömegmészárlás) oka az volt, hogy a katonaságnak adták az élelmiszert.

 

A becsapás hatásosságának irányítása

 

A becsapás útvesztője különböző utak szövevényéből áll, melynek főbb útkereszteződései a család, az iskola, a vallás, az akadémia, a nemzeti kultúra és a média.

A becsapás igazgatói megpróbálják elhitetni velünk, belénk plántálni az érzést, hogy

a munka teszi könnyebbé az életünket,

a munka teszi jobbá a világot,

a technikai fejlődés célja a munkaidő lecsökkentése,

a pénz megkönnyíti a társadalmi érintkezést,

munka nélkül élni bűn,

a fizetésünk egyenlő azzal, amit megtermeltünk,

a katonaság, a kormányok, vezetők és képviselők a mi érdekünkben léteznek.

A becsapás igazgatóira bízott legfurfangosabb feladat az, hogy elhitessék velünk: a legtöbben elhisszük az általuk kreált látszatot.

Becsapnak minket, hogy magunkévá tegyük a fegyelem és a hatalom vágyát,

becsapnak minket, hogy átadjuk a munkánk termékét,

becsapnak minket, hogy alávessük magunkat.

 

1.3. …és ellentalálmányai

 

Korunk másik találmánya, a felforgatás az ellenállásban gyökerezik.

 

A fegyelemmel, a becsapással, a kisajátítással és a munkával szembeni ellenállás változatos formában jelenik meg, kezdve a fizetség nélküli munka megtagadásán. Az ellenállás a kormány, az igazgatóság, a tervezők, a média, a háború, a hatalom, a felügyelet, a képviselők és az uralkodó értékek ellen irányul. Néha a hatalommal szembeni kollektív engedetlenségben nyilvánul meg, máskor az erőszaknak való egyéni behódolás álcája mögé rejtőzik.

Az Öböl-háború idején amerikaiak ezrei vettek részt háborúellenes vitákban, felhívásokban és tüntetéseken a rádión és a tv-n keresztül.

Számos engedély nélküli rádióállomás és tv-csatorna működése tette ezt lehetővé. Próbálkozásuk, hogy a kormány, az üzletemberek és a média által nem korlátozott ötleteket és véleményeket megismertessék, megteremtette az elektronikus röplap fogalmát.

Az indiai Maharashtra falu felé vezető úton a következő táblát helyezték el: “A kormány alkalmazottainak tilos a belépés ebbe a faluba. Semmiféle adót nem fizetünk.”

Az ausztráliai La Trobe egyetem diákjai cikket jelentettek meg a diákújságban, amely tanácsokat ad a “bolti lopás művészetéről”. A hatvanas évek legendás illegális lapja, az amerikai OZ rendszeresen közölt cikkeket hasonló témákban: az ingyentelefonálás lehetőségeiről, az üzletfeltörés trükkjeiről, a fosztogatás (proletárbevásárlás) szépségeiről.

 

Kék influenza, a mindennapi ellenállás vírusa

 

1994-ben chicagói kórházi munkások tanultak a biológiai hadviselés kutatóitól, és felfedeztek egy új betegséget – a “kék influenzát”. Február 9-én négy kórház több mint ezer dolgozója jelentette be, hogy kék influenzától szenved, és betegszabadságot vett ki. A munkások között voltak specialisták, orvosok, ápolónők, technikusok és takarítók.

Az eset kivizsgálói kimutatták, hogy a kék influenza vírusa különösen azokat támadta meg, akiket legyengített a túlfeszített munka és az alacsony fizetés. A munkások fizetésemelésre és több munkaerő felvételére irányuló követeléseinek elutasítása még fogékonyabbá tette őket a vírus támadására. Ezek a körülmények olyan erős érzelmi felindulást váltottak ki a dolgozókban, hogy elhatározták, kollektíven megbetegszenek. Ebben az esetben az igazgatóság gondosan megvizsgálta a tüneteket, és megállapította, hogy a munkások valóban “meg fognak betegedni”. Úgy vélték, hogy a legalitásnak és illegalitásnak biztosan van hatása erre a dögvészre. Figyelmeztették a munkásokat, hogy így megbetegedni illegális, de így sem sikerült elijeszteni a vírust.

“Az »önkorlátozás« gyakorlata – vagyis az alapvető szolgáltatások árának emeléséhez való alkalmazkodás elutasítása… nem teljesen új jelenség Olaszországban… ami azonban új, az az, hogy ez a gyakorlat más szektorokra is átterjedt… mint pl. a tömegközlekedés, elektromos áram, lakásfűtés… ha ezeket a velük párhuzamos jelenségekkel együtt vizsgáljuk – mint például az önkényes házfoglalás és a tömeges bolti lopás… mindez átváltozik… a munkásosztály által megtermelt javak társadalmi visszasajátításává.”

 

A SZENT SZELLEM MEGIDÉZÉSÉNEK ÖTLETE

 

Malajziában női munkásoknak mikroszkópon keresztül kell figyelniük, ahogy különböző apró elemeket hegesztenek össze. Az egyik nő egy szellemet pillantott meg a mikroszkópjában; egy percen belül az összes munkás ájultan hevert a futószalag mellett a földön. Az igazgatóság beijedt és kihívta a tudósokat és a szelleműzőket, hogy elvégezzék feladatukat. Szociológusokat is hívtak, hogy készítsenek mikro- és makro-tanulmányokat a dolgozók hosszú távú lenyugtatására.

A szent szellem azonban átváltozott, és szivárgó mérges gázról szóló szóbeszéd formájában indult kísérteni egy gyárban az USA-ban. Ebben a cipőgyárban a munkások szédülni kezdtek, amikor a ragasztós dobozokat felnyitották. Az egész gyárban fejfájásról, szédülésről, légzési nehézségekről és egyéb fájdalmakról panaszkodtak – az igazgatóság végül kénytelen volt kiüríteni a gyárat. A kémiai-biológiai hadviselés szakértői megérkeztek műalkotásnak is beillő szerkezeteikkel, minden rést és repedést kikémleltek, de nem lelték a mérges gázt. Az igazgatóság elrendelte a munka folytatását. Azonban egy kis idő elteltével ugyanazok a tünetek jelentkeztek, amelyeket ugyanazok az intézkedések követtek. A vizsgálatok eredménye is ugyanaz lett. A szent szellem még tartogatott volna néhány újabb trükköt, ha az igazgatóság nem hívta volna a pszichológusokat és a szociológusokat segítségül…

Ennek az ötletnek a híre gyorsan szárnyra kapott, és elrepült a faridabadi (India) Bata cipőgyárba. Ott egy új típusú leleményt produkált. Az igazgatóság teljesen automatikus futószalaggal váltotta fel az előző félautomatát. A munkásoknak műszakonként 2400 pár cipőt kellett volna legyártaniuk a félautomata futószalaggal elérhető 1660 pár helyett. A munkások az új szalag felszerelése után azonnal fejfájásról és szédülésről kezdtek panaszkodni az állandó mozgás következtében. Csupán 1400 pár cipőt termeltek műszakonként. Mindez másfél éven keresztül folyt, amikor is az igazgatóság, feladva takarékossági terveit, leszereltette a teljesen automatizált összeszerelő-szalagot.

 

A MUNKA IMÁDSÁG.

MIÉRT DOLGOZZUNK, HA IMÁDKOZHATUNK IS?

 

A Munka Kötelesség, mondta Sri Krishna; a Munka Szeretet, mondta Miurunk Jézus; a Munka Erény, mondta Mohamed próféta; a Munka Imádság, mondta Swami Vivekanand; a Munka Igazság, mondta Mahatma Gandhi; a Munka egy Hosszú Menetelés, mondta Mao elnök; a Munka Hazafiság, mondta Sztálin generalisszimusz; a Munka a Nemzet, mondta Sir Churchill; a Munka Szabadság, mondta Hitler vezér; a Munka Biztonság, mondja az ENSZ; a Munka Kötelesség, mondja a Világbank. A Munka Imádság – tehát higgyetek, bérmunkások! A bérmunkások tulajdonképpen egy lépéssel tovább mennek, és úgy hiszik, hogy “jobb imádkozni, mint dolgozni”. És a munkások, mivel már csak ilyenek, nemcsak hiszik ezt, hanem ennek megfelelően cselekszenek is. Mindent megtesznek ennek érdekében. Ezáltal az ünnepek visszanyerték szentségüket.

Készségesen imádkoznak Kálihoz vagy Rámához, Mohamedhez vagy Máriához, Krisztushoz vagy Zarathusztrához, a Földanyához vagy Go­vind Singhhez, Nehruhoz, Hitlerhez, Churchillhez, Maóhoz, Kennedyhez, Sanjayhoz, Gandhihoz, Ziához vagy akár az Ismeretlen Katonához. Mindegyik jobb nekik, mint a munka. Megünneplik a születési évfordulókat, és nem dolgoznak. Ha nem adódik lehetőség születési évforduló megünneplésére, akkor megsiratják valakinek a halálát, és nem dolgoznak. Tulajdonképpen bármit megünnepelnek, bármiről megemlékeznek, bármiről elmeditálnak, bármit elsiratnak, ha az azt jelenti, hogy nem kell dolgoz­niuk. Jézus feltámadását, Mohamed Medinába érkezését, Gandhi rokkáját, Mao bevonulását Pekingbe, a Munka Ünnepét, a győztes győzelmét vagy a vesztes vereségét – bármi megfelel. Semmi sem utálatos eléggé, hogy ne imádkozzanak hozzá – csak dolgozni ne kelljen!

 

2. ELTÖRLÉSI HAJSZA

 

A munkaintenzitás fokozásában az eltörlési törekvések tucatjait látjuk.

Fegyelem – a leggyakrabban használt eufemizmus.

“A fegyelem leigázott és gyakorlott, engedelmes egyedeket hoz létre.”

Egyéb idetartozó kifejezések: hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság, elegancia.

 

2.1. A kéz minden ellenőrizetlen mozgásának, a szem minden nem hatékony félrepillantásának eltörlése

 

A XIX. század utolsó negyedében mindenféle forrást átcsoportosítottak az elektromos és mechanikai kutatások folytatására. A század végére lehetségessé vált a Ford–Taylor-féle – vagy más néven a futószalagon történő – termelés.

Kiment a divatból az ópium és a korbács mint a rabszolgák, parasztok és kézművesek munkájának fokozására használt eszközök. Az első gyárakban alkalmazott módszerek is régen elavultak már. Ma a munkások futószalagnál dolgoznak, ahol a termelés sebességét nem ők határozzák meg. Az új módszer lehetővé tette az igazgatóság számára, hogy megfeszített munkatempót diktáljon. A munkásoknak nem volt többé lehetőségük egy kis lazításra két feladat elvégzése között.

Így kezdődött a munkamozdulatok megfigyelésére és rendszerbe foglalására törekvő tudományos vizsgálatok korszaka. A kéz minden kontrollálatlan mozgását, a szem minden nem hatékony félrepillantását eltörölték. Ha a futószalag környékén feltűntek a fehér köpenyes, stopperórás, kamerás tudósok, a munkások már tudták: újabb másodperceket akarnak kipréselni belőlük. A Tudomány és az Ipar felsorakozott, hogy a Pénz nevében a végsőkig nyomorítsák el az Emberi Életet…

“…a motort 1500-as perecenkénti fordulaton kell üzemeltetni; a munkások közötti távolság 2 méter; a szalag 2 métert halad, majd 2 percig áll; a munkások 0,5 méter távolságra helyezkednek el a szalagtól; a lábak terpeszben az egyensúly biztosítása érdekében; a szerszám a munkástól balra 0,75 méter távolságra van, a szalag szállítja …”

Míg a régi felügyelők arra ügyeltek, hogy a munkások nehogy egy percet is pihenjenek, addig most, az új rendszer megalkotásával a gépek gondoskodnak róla, hogy a munkások minden percüket munkával töltsék.

Ebben a termelési rendszerben a munkások egy percből már 45 másodpercet dolgoztak. Vagyis tág tere nyílt még a fejlődésnek…

 

2.2. A munka nélkül töltött idő eltörlése

 

“Viszontlátásra, uram, bocsásson meg, nincs időm.

Visszajövök, nem tudok várni, nincs időm.

Be kell fejeznem ezt a levelet, nincs időm.

Szeretnék segíteni neked, de nincs időm.

Nem tudom elfogadni, nincs időm.

Nem hiszem, hogy el tudom olvasni, nincs időm.

Szeretnék játszani veled, de nincs időm.”

 

Ezek a szavak jellemzik a legjobban a mai bérmunkás helyzetét. Mindez a századforduló környékén bevezetett tudományos időgazdálkodás eredménye.

 

2.3. A gondolatok elkalandozásának és a nemkívánatos álmodozásnak az eltörlése

 

Századunk közepén az igazgatók úgy gondolták, hogy a fordista–taylorista rendszer alkalmazásával a munkások elérték teljesítőképességük határát. (Azonban, mint tudjuk, a kutatások ezen a területen is tovább folytak, és a 90-es években bevezetett rugalmas termelési rendszerben a munkások percenként 57 másodpercet dolgoznak.) Újfajta kutatások kezdődtek; a munkások gondolatainak és ábrándjainak kordában tartása került napirendre.

Tudatában voltak annak a ténynek, hogy ha egy perc alatt 45 másodperc munkát préselnek ki a munkásokból, akkor még mindig van némi lehetőség arra, hogy csökkentsék a munkaszervező guruk által “üres időnek” nevezett 15 másodpercet. Így került figyelmük középpontjába a munkások gondolatainak irányítása – testük mozgásának további fokozásával párhuzamosan.

Azóta különböző termelési módszerek tucatjait próbálták ki és mérték meg hatékonyságát. A különböző rendszerek kiötlői – a munkaszervező guruk – versengenek egymással a rendelkezésre álló forrásokért. A menedzseriskolák és a kutatási kézikönyvek különböző névvel címkézték fel ezeket a modelleket: celluláris igazgatás; újjászervezés; totális termelékenységi igazgatás; totális minőségi igazgatás; just-in-time termelés, agilis termelés stb.

A Nippon Acélművekben a munkások gondolatai feletti ellenőrzést egy újabb eltörléssel sikerült biztosítani: részlegesen eltörölték a fix fizetést. Két része osztották a munkások bérét: fix és rugalmas részre. A rugalmas rész kétharmada az egyén teljesítményétől, egyharmada a munkabrigád teljesítményétől függ. A rugalmas fizetés és a fix fizetés emelése ugyanazon kritériumoktól függ: engedelmesség, hűség és lojalitás a vállalat érdekeihez!

A hasonló munkaszervezési rendszerek igen gyors elterjedésének vagyunk ma tanúi; ezzel a terjedéssel összefüggésben terjed egy másik dolog is, amely szintén Japánból ered. Egyre többször találkozhatunk vele:

karoshi – hirtelen halál a túlfeszített munka következtében.

 

2.4. A kizsákmányolás új rendszerei – és problémái

 

A just-in-time rendszert feltalálói úgy tervezték meg, hogy minden termelési egység (a munkást nevezik így) folyamatos versenyben legyen önmagával, éppen az “utolsó pillanatban” – innen az elnevezés – tudja elvégezni a rá kirótt részfeladatot. Ha egyetlen termelési egység késik, a munka az egész soron, az összes termelési egységnél megszakad. Ez egyrészt a munka intenzitásának elképesztő stresszel (felelősség, a megtorlástól való rettegés, szégyen) való nagymértékű növelését jelenti, másrészt azonban hihetetlenül könnyűvé teszi a szabotázst, amennyiben felértékeli a kisebb munkáscsoportok vagy akár az egyes munkás dühének jelentőségét. Ez persze a főnököket még több szabályzat, fegyelmi rendszer, kamera, vállalati rendőrség stb. alkalmazására kényszerítette.

 

“Üzemünkben, a faridabadi Kelvinatorban (ma Whirlpool), amelyben összesen 4000 munkás dolgozik, a kompresszorrészleg 17 munkásának sztrájkja az egész gyárban megbénította a termelést…”

 

1992 júniusában a munkások sztrájkja leállította az egyik USA-beli vasúttársaságot a 41-ből. A többi 40 cég vezetése azonnal döntéseket hozott a munkamegtagadás ellen, és a szabotőrök megfékezését és kirúgását helyezte kilátásba. A leállás eredményeképpen gyárak ezreiben állt le a termelés. Ezek elsősorban a just-in-time rendszerű cégek voltak, amelyekben rövid kiesés is teljes bénulást okoz – akárcsak a vasútnál. Még az olyan gyáróriások, mint a General Motors is megbénultak. Az amerikai kormány szükségállapotot kényszerült kihirdetni, így szembesülve a munkamorál zuhanásával.

 

2.5. A “jó napot!” eltörlése

 

A Pacific Bell telefontársaság központosai régebben így fogadták a hívásokat: “Jó napot, melyik várost kapcsolhatom?” A cég azonban felhívta dolgozói figyelmét arra, hogy a köszönést hagyják ki a beszélgetésből. A cég indoka világos: így időt takaríthatnak meg. A kutatók megállapították, hogy ily módon a felhasznált idő 1,7 másodpercről 1,2 másodpercre csökkenthető.

 

2.6. Az “üdvözlettel” eltörlése

 

Nemrégen egy csoport menedzserpalánta csodálatos elhatározásra jutott. Rájöttek arra, hogy mennyi felesleges idő pazarlódik el nap mint nap arra, hogy a fax- és telexbeszélgetések során a felek “üdvözlik” egymást! Egyik javaslatuk az volt, hogy a cégek küldjenek ki körleveleket, amelyben egyszer s mindenkorra leszögezik összes ügyfelüknek, hogy mindenkit üdvözölnek. Így egy csapásra véget vethetnek a mindennapos üdvözölgetéseknek, pénzt és időt takarítva meg ilyen módon.

Ez a problémafelvetés azonban csak egy folyamat vége az üdvözletek történetében. Az “üdvözlettel” formula csak azután jött divatba, hogy felváltott egy csomó különféle, hosszabb üdvözlési formát, már csak azért is, hogy ne kelljen a közöttük való választásra is időt pazarolni.

 

2.7. A fecsegés eltörlése

 

BESZÉLJ KEVESEBBET, DOLGOZZ TÖBBET

 

Tánya egy közeli óvodába járt. Mindennap korán kelt fel, fegyelem, büntetés, olvasás, írás, számolás. És ülni csendben, beszéd nélkül. Ám ő igenis szeretett beszélgetni társaival, még akkor is, ha a nevelők megtiltották ezt a rettenetes kihágást. Amikor a különféle megtorlások eredménytelennek mutatkoztak, egy nap az óvónő úgy küldte haza, hogy száját ragtapasszal leragasztotta. Tánya még nem volt hatéves.

 

A sorelmélet

 

A “sorelmélet” ma a közgazdászok érdeklődésének homlokterében áll. Avval foglalkozik, hogy egy adott árucikk kínálati és a keresleti helyzetét azon mérje le, hogy milyen hosszan képesek érte az emberek sorban állni.

Az általános tapasztalat az, hogy az emberek sorban állás közben valójában nem beszélnek egymással. Az összes kommunikáció arra szűkül, hogy kifejezzék türelmetlenségüket a sor sebességével szemben.

 

A heti beszélgetés

 

Egy felmérés a Yale Egyetem diákjairól: az egész napot a könyvtárakban töltik, ahol a teljes csend alapvető elvárás; az estéket szobájukban töltik, szintén egy-egy könyv “társaságában”. Péntek esténként aztán, amely végül is az egyetlen szabad napjuk, heti beszélgetésre gyűlnek össze. Egyesti kötetlen kommunikációnak kellene ellensúlyozni egyheti kemény, magányos munkát.

 

2.8. A mindennapi lét tömegméretű eltörlése

 

A “tömegméretű eltörlés” leginkább a következőket sugallhatja:

Hivatalos adatok szerint 10 millió embert öltek meg az első világháborúban, 50 milliót a másodikban. Az azóta tartó “békeidőszakban” 1983-ig 187 háború robbant ki a nemzetállamok között, 16 millió halottal.

Alapvető fontosságú annak a megértése, hogy ezek az események a verseny, a technológia, a növekedés és a fejlődés hatásai. Mindazonáltal éppen ilyen lényeges látni azt, hogy a vállalkozások, cégek és nemzeti érdekek szüntelen versenye következtében kiterjedő eltörlési módszerek milyen elképzelhetetlen mértékű pusztulást visznek végbe nap mint nap az emberek életében: mint pusztítja a mindennapoknak ez a még kiterjedtebb háborúja az ellenállás minden formájával szemben milliárdok életét.

A bombayi újságok évről évre számos tinédzser öngyilkosságáról számolnak be néhány nappal azután, hogy ismertté válnak a 12. osztályos iskolai záróvizsgák eredményei.

Az USA-ban a diákok motivációjának hiányát magas dózisú idegi stimuláló szerekkel kezelik. A hetvenes években már a diákok egynegyede állt ilyen kezelés alatt.

A japán társadalom irányítóinak az az igyekezete, hogy az országot az USA fejlettségi szintje felé lökjék, a munkamennyiség olyan mértékű növekedését hozta, hogy óriási mértékben emelkedett az elmagányosodó gyermekek öngyilkosságainak száma.

“Ha megfigyeled a munkásokat Faridabad ipari negyedének bármely részén, rengeteg embert láthatsz levágott ujjakkal és amputált végta­gokkal. A faridabadi üzemekben naponta kétszáz olyan baleset történik, amely orvosi beavatkozást igényel.”

A szociális biztonsági rendszer, elsősorban azokban az országokban, ahol a legfejlettebb, a legfontosabb feladatának az emberek állandó megfigyelését tartja. Minden egyes személynek száma van, és aktákat vezetnek róla. A cégek és az állam számára ez a rendszer lehetővé teszi az emberek szokásainak, cselekedeteinek, életének kifürkészését.

Minden állam aktákat vezet azon személyekről, akiket “bűnözőkként” határoznak meg. Az USA néhány államában azonban ennél tovább léptek. Olyan emberekről is aktákat vezetnek, akiket “hajlamosnak tartanak valamilyen bűn elkövetésére”.

 

BARBARA,

A TÖMEGMÉRETŰ ELTÖRLÉS EGY TÚLÉLŐJE

 

Barbara egy elektronikus bankrendszer alkalmazottjaként dolgozik az amerikai Maryland államban. A munkások hosszú sorba állított kicsiny íróasztaloknál ülnek. Egész nap borítékokat nyitogatnak, és rendszerezik tartalmukat. Ellenőrző kártyákat kell vezetniük a kinyitott borítékok számáról és a rájuk fordított időről. Az elvárt sebesség három boríték percenként. A szemben ülő munkásnők óránként átlag 8500 leütést végeznek a számítógépek billentyűzetén.

A munkahely egy óriási osztályteremre emlékeztet, ahol az igazgató a terem elején, egy magasított részen foglal helyet. Az ellenőrök hátul vannak. Az egyik főnök elmagyarázta, hogy ha a szemedet a munkásokon akarod tartani, akkor a legjobb, ha mögöttük helyezkedsz el. Így a munkások sohasem tudhatják, nem figyeli-e éppen valaki őket.

A mennyezetről fekete gömbök függenek, kamerákkal a belsejükben. Egy főnök folyamatosan kamerázza a munkásokat és az ellenőröket – erre nyolc kamera áll rendelkezésére. A kamerák képesek megmutatni bármilyen tárgyat a munkások asztalán. A főnök ugyancsak folyamatos információt kaphat egy számítógép segítségével arról, hogy az egyes munkások éppen min dolgoznak.

Szigorú előírás szabályozza, hogy a munkások semmiről nem beszélhetnek egymás között, ami nem kapcsolódik közvetlenül adott munkájukhoz. A teljes csendtől az egytagú szavakig terjednek az engedélyezett lehetőségek.

Minden ablak zárva van, hogy elkerüljék a figyelem nem kívánt elkalandozását. Az ebédszüneten kívül nincs megállás, és munka közben kizárólag cukorkák fogyasztása megengedett.

Az ebédszünetben a munkások alig esznek valamit. Csak beszélnek és beszélnek.

Barbara egyik munkatársa, Carol Smith, alvás közben úgy mozgatja kezeit, mintha borítékokat nyitogatna velük. Éjjel gyakran ok nélkül felébred.

Barbara nyolcórás munkája után még különmunkát is kénytelen végezni, hogy fedezhesse megélhetési költségeit.

 

3. A SEBESSÉG CSAPDÁJÁBAN

 

“Nem furcsa, hogy ez az évszázad, amelynek minden lehetősége meglenne rá, hogy a legkellemesebb legyen a történelem során, egyben a leghajszoltabbként van számon tartva?”

Jagdish egy bonyolult videoberendezéseket kölcsönző cégnél dolgozik. Minden alakalommal együtt kell utaznia a készülékekkel, hogy üzembe állítsa őket. A helyzete cseppet sem lett rózsásabb, amióta a berendezéseket légi úton szállítják, hogy így csökkentsék a bérlés költségeit. A légi szállítás drasztikusan csökkenti az üresjárat idejét, amíg a gép nem dolgozik, de a bérlő már fizet érte – ezért nagyon népszerű a bérlő cégek körében. Ugyanakkor ez a szállítási mód tragikus hatással van a gépek mellékleteként szolgáló munkások időbeosztására. Egy példa:

 

Első nap

Hajnal – Jagdish Delhiből Hyderabadba repül a berendezés kíséretében, ez 1500 km.

Napközben – Jagdish 11 órát dolgozik.

Éjjel – visszautazik Delhibe a berendezéssel.

 

Második nap

Hajnal – Jagdish a gépet Calcuttába kíséri egy másik bérlőhöz. Újabb 1500 km.

Reggel – valamilyen hiányosságot fedeznek fel a berendezésben. Jagdish visszarepül Delhibe.

Délután – újra Calcuttába repül.

 

Harmadik nap

Reggel – Jagdish 12 órás munkaidejének kezdete.

Éjjel – a forgatás végén Jagdish visszautazik Delhibe.

ÉS HURRÁ, NINCS ÜRESJÁRAT!

 

3.1. Az információs és szállítási háló

 

A telefon a munkásokat elérhetővé teszi munkaidejük lejárta után is. Így kiterjed a munkaidő.

A telefontársaságok ezt még külön elősegítették azzal, hogy az általában szokásos munkaidő idején nagyobb tarifákat számolnak fel. Így a vállalkozások számára jobban megéri munkásaikat a szokásos munkaidőn kívül foglalkoztatni.

A fax elterjedése az irodák közti levelezésben és ezzel párhuzamosan a formaságok eltörlése lehetővé tette, hogy percek alatt intézzék el a levelezést. A faxot használó irodai munkások tízszer vagy talán többször nagyobb volumenű levelezés lebonyolítására képesek, mint a faxgépek bevezetését megelőzően.

 

AZ ELLENÁLLÁS LEHETŐSÉGE

 

Egyre több munkás nem hajlandó megadni otthoni számát a főnökeinek, csak néhány közeli kolléga ismeri a titkot.

 

A VEZETÉK NÉLKÜLI TELEFONOK messzebbre elérnek, és köny­nyebbé teszik a munkások mozgósítását olyan, eleddig elérhetetlen helyeken, mint például saját vécéjük.

A MOBILTELEFONOK ÉS A HORDOZHATÓ SZÁMÍTÓGÉPEK tovább pusztítják a szabadidőt. A munkás olyankor is dolgoztatható, ha vonaton utazik, vagy éppen egy közlekedési dugóban várakozik.

A SZEMÉLYHÍVÓK segítik a főnököket a mozgásban lévő dolgozók ellenőrzésében, elektronikus láncként működnek, amelyre az egyes munkások láncszemekként felfűzve sorakoznak.

A rendőrség kifejlesztett azonban olyan eszközöket is, amelyekre az elektronikus lánc elnevezés még jobban illik, sőt ezeket éppen így is nevezik. Ezek a készülékek azonnal riasztják a rendőrséget, amint viselőjük elhagy egy bizonyos kijelölt területet.

Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy ez a találmány milyen kiválóan felhasználható lesz a mozgó munkások még alaposabb ellenőrzésére, és hatékony védelmet nyújt az olyan esetekben, amikor a munkás egyszerűen figyelmen kívül hagyja a személyhívó jelzését, vagy kikapcsolja azt.

AZ ÉJSZAKAI GYORSVONATOK elterjedése újabb lehetőségeket rejt magában: a munkás szabadidejében a vonaton alszik, így nem kell munkaidejét pazarolni az utazásra: akkor folyamatosan dolgozhat.

A LÉGI KÖZLEKEDÉS hajnal előtti indulással és késő éjszakai érkezéssel jelentős produktív munkaidőt biztosít egymástól távol eső területeken is. Az alvásra néhány röpke óra marad otthon vagy egy hotelszobában a repülőtér közvetlen közelében.

Az összes nagyvárosra jellemző, hogy a legtöbb gépindulás a hajnali órákra esik, hogy a munkásokat más városokba eljuttassák a munkaidő kezdetére. Ez természetesen azt jelenti, hogy a munkás számára a munka maga már jóval az indulás előtt elkezdődik.

 

A LASSÚSÁG HATTYÚDALA

 

Furcsának tűnhet minden időnket elnyelő felgyorsult korunkban az állandó panasz, hogy lassan mennek a dolgok, és minden és mindenki állandóan késik. Hogyan fér meg ez a két dolog egymással?

Ez a gyorsulási folyamat nem légüres térben megy végbe. A verseny megteremti a gyorsabb cselekvés szükségletét, mivel mindig él bennünk a félelem, hogy még mindig túl lassúak vagyunk.

Például, minden munkaszerződés fontos részét képezi a munka befejezésének időpontja. Az összes jelentkező megpróbál aláígérni a többieknek. Az elfogadott terv minden addiginál rövidebb határidőt tartalmaz. A munka elvégzése persze mindig tovább tart a tervezettnél, és ebben az értelemben lassú és késésben van. Azonban így is gyorsabb, mint az addigi leggyorsabb. Következésképpen a két látszólag antagonisztikus nézet békésen megfér egymással.

Főnökeink állandóan a lassúságunkról panaszkodnak – így próbálják meg előre leszerelni a munkásoknak a munka intenzitásának növelésével szembeni ellenállását. Miközben állandóan gyorsítják a munkatempót, állandóan a munkások lassúságáról panaszkodnak, lehetetlenné téve ezáltal az ezzel szembeni tiltakozását.

 

3.2. Halálra dolgoztatva

 

EGÉSZSÉG

 

Egy barátunknak, aki operatőrként (ez már magában eufemizmus, mivel egyszerre több munkát végez: operatőr, asszisztens és hangrögzítő) dolgozik egy tv-társaságnál, hullani kezdett a haja a homloka környékén.

Az orvos egyetlen gyógyszert írt fel neki: pihenés.

A diagnózis: túl sok munka és feszültség.

Húszas éveinek a végén jár, csak három évvel ezelőtt kezdett dolgozni. Nem elég, hogy három ember munkáját végzi hosszú órákon keresztül, de ez a munka még arra is rákényszeríti, hogy a saját tapasztalataival ellentétesnek mutassa be a világot. Például: olyan hírműsort készített, amely dicsőíti a túlterhelt gyerekeket. Ez a műsor egy delhi étterem reklámtrükkjét magasztalta: az étterem ingyen jégkrémet ígért azoknak a gyerekeknek, aki 90%-ot értek el az iskolai vizsgáikon. “Íme egy kis jó hír a gyerekeknek és egy jó ok, hogy még egy lapáttal rátegyenek”, hangzott el a műsorban.

Manapság egy csomó betegséget kapcsolnak össze az időből való kifutás mindent átható érzésével, az életritmus felgyorsulásával, az állandó nyomással, hogy mindig mindent időre kell megcsinálni. Az állandó intenzív vészhelyzet érzés felgyorsítja az emberi szervezet működésének ritmusát: ennek gyakori következménye a magas vérnyomás, a különféle szívbetegségek, az immunrendszer gyengébb működése és a fertőzésekkel és a rákkal szembeni ellenállás képességének csökkenése. Az alvással kapcsolatos betegségek és a stresszel kapcsolatos problémák számának növekedése nyilvánvaló következménye mindennek. Az új betegséget, amely az állandó időhiány és az intenzív munka következtében alakul ki, “sietség-kórnak” nevezték el.

Növekszik a túlfeszített munka következtében elhalálozók száma is. A tv- és filmszakmában alkalmazott munkások közül sokan haltak meg mostanában Indiában: ez a többieket is rákényszerítette, hogy megkérdőjelezzék az embertelen munkabeosztást és a napi több műszak elvégzésének kényszerét ebben az iparágban.

 

Természetgyógyász a hátfájásos beteghez

 

“Manapság sok ember szenved a nyaki csigolyák gyulladásától. Nekem is vannak ilyen problémáim és az asszisztensemnek is. Már a fiatal gyerekeknek is vannak ilyen panaszaik. És csak egyetlenegy oka van ennek. Túl sok munka. De én gyógyszert fogok felírni önnek, hogy csökkentsem a fájdalomérzést, és néhány gyakorlatot javasolok. Ha elvégzi ezeket a gyakorlatokat, lehet, hogy napi 12 órát tud dolgozni panaszmentesen. Nem fogok olyan gyakorlatokat javasolni, amelyek elvégzésére senkinek sincsen ideje. Egy nagyon egyszerű gyakorlatot fogok megtanítani önnek, amely akár utazás közben is elvégezhető, és ez elég is lesz.”

 

HALÁLRA DOLGOZTATVA?

IGYEKEZZ!

 

Gyógyászat

 

A gyógyítás legalapvetőbb elve a hatékonyság: gyors gyógymódok, hogy a beteg a lehető leghamarabb újra dolgozhasson. A tv-ben népszerűek az olyan hirdetések, amelyek a zúzódások és fájdalmak azonnali megszüntetését kínálják. “Kenj egy kis ….-t a fájó pontra, és máris tudsz megint dolgozni!” – ez általában igaz a gyógyszerekre. A munkásoknak nincs idejük a pihenésre vagy arra, hogy időt adjanak a testüknek a betegség legyőzésére. Így esünk bele a gyakori és szokásszerű gyógyszerszedés csapdájába, tovább rontva ezzel testünk betegségekkel szembeni ellenállóképességét – nem tudunk kitörni az ördögi körből.

Bizonyos gyógyítási módszerek – pl. a homeopátia és az ajur-védikus rendszer – sokat veszítettek a népszerűségükből pontosan azért, mert ezeknek a gyógymódoknak az alapja a természetes gyógyulási folyamat támogatása. Időt adni a szervezetnek a gyógyulásra. A modern orvoslás és a természetgyógyászat, vagy a “nyugati” orvostudomány és az “ősi” gyógymódok közötti ellentét ma arra szolgál, hogy eloszlassa a domináns orvoslási gyakorlattal szembeni általános elégedetlenséget, és nehezebbé tegye annak megkérdőjelezését.

Azonban manapság ezek a “lassú módszerek” is nagyobb sebességre kapcsoltak. Gyógyszereket alkalmaznak a gyors felépülés eléréséhez. Például néhány természetgyógyász szteroidokat ad a gyorsabb hatás biztosítása érdekében.

 

3.3. Tömeges fogyasztás = tömeges intenzitásnövelés

 

A munkaintenzitás tömeges növelése szükségessé teszi a fogyasztás állandó növelését. A fogyasztás itt az olyan tárgyak megvásárlását jelenti, amelyeknek egyetlen funkciója a munkások idejének és energiáinak mederbe terelése, hogy a termelési folyamatban növelni lehessen a munkatempót. Így lehetünk bérmunkások, és így tudunk bérmunkásként vegetálni.

A főnökök pénzt fektetnek be a munkaintenzitás növelésének elérése érdekében, a gépek, az infrastruktúra és az ellenőrzés technikájának fejlesztésére – a bérmunkások is kénytelenek pénzt beinvesztálni, hogy meg tudjanak birkózni a munka egyre növekvő követelményeivel.

Széles skálán mozognak ezek a szükségletek:

• olyan termékek és szolgáltatások, amelyek a pontossághoz szükségesek,

• olyan termékek, amelyek “időt spórolnak” nekünk, hogy azt is a bérmunkának szentelhessük,

• olyan termékek, amelyek segítenek legyőzni a hosszú és intenzív munkavégzés negatív hatásait.

Karórák és ébresztőórák – a pontosság fenntartásához és az időbeosztáshoz szükségesek.

Tea és kávé – korábban ópiumot adtak a kézműveseknek és a munkásoknak az intenzív munkavégzés időszakára. Ma az általánossá vált kávé- és teafogyasztás vette át felhígított formában az ópium szerepét. Ezek szolgálnak az ebéd utáni szunyókálás és a kora reggeli álmosság kiküszöbölésére is.

Hűtőszekrény – naponta csak egyszer kell főzni, félkész vagy csomagolt élelmiszer tárolása.

Gáz, gáztűzhely, kenyérpirító – hogy gyorsan meg lehessen főzni az ebédet, mielőtt elrohanunk az iskolába, egyetemre, irodába vagy a gyárba.

Mosógép – csak a heti szabadnapon lehet mosni.

Ruhaszárítógép – nincs hely vagy napfény a szűk lakásokban.

Levespor – 2 perc alatt kész az ebéd.

Fagyasztott pizza, konzervgulyás – előre gyártott étel.

Mikrohullámú sütő – fele idő alatt felmelegíti a fagyasztott ételeket.

Telefon – hogy elérhetőek legyünk otthon.

Személyhívók – hogy elérhetőek legyünk útközben.

Lift és mozgólépcső – szükséges a magas épületekben.

Toronyházak – a nagyfokú centralizálás eredménye, sűrűn lakott városok.

Külvárosok és lakótelepek – a munkások a külvárosokba költöznek, mert nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas árait.

Járművek – minden munkához szükségesek, mivel a munkások nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas lakbéreit, vagy rákényszerültek a városközpont elhagyására a magas bérleti díjak miatt.

Írás-olvasás – minden munkához szükséges, még a segédmunká­sok számára is.

Műveltség – az irodai munkához szükséges.

Szórakozás – az élet illúzióját nyújtja a kifacsart agyaknak és testeknek, az elnémított gondolatoknak.

 

A SZENDVICS-EFFEKTUS

 

A bérmunkások csapdába esnek a csökkenő vásárlóerő és a növekvő szükségletek ellentétes mozgása miatt. A háztartási gépek szükségesek a házimunkával töltött idő csökkentéséhez. De ettől nem lesz több a szabadidőnk. Inkább azért van szükség rájuk, hogy mindkét szülő bérmunkát végezhessen. A háztartási gépek azért is válhattak alapvető szükségletekké, mivel a csökkenő bérek miatt a bérmunkásoknak nincs idejük a házimunkára, és nem engedhetik meg maguknak háztartási alkalmazott foglalkoztatását. A háztartási alkalmazottakat is egyre intenzívebb munkára kényszeríti a munkanélküliség fenyegető réme. Ezt a folyamatot azonban gyakran elhomályosítja a háztartási cseléd alkalmazásának morális elítélése.

Az autóra és a tömegközlekedésre is egyre inkább szükség van, mivel a bérmunkások számának emelkedésével párhuzamosan növekszik a munkahely és a lakóhely közti távolság is.

Azonban a szendvics-effektus sokkal szorítóbb ennél. A fizetés arra sem elég, hogy a szükségleteinket kielégítsük. A különböző kölcsönök és hitelek válnak a szükséges termékek megvásárlásának normális formájává – a jövőben elvégzett munkánkat és a majd azért járó munkabérünket ígérjük cserébe a ma szükséges fogyasztásért.

Újabb nyomás, amely a pihenés ellen hat. Újabb ösztönzőerő az ellenállásra.

A szendvics-effektusra adott különféle magyarázataikkal a főnökeink megpróbálnak becsapni minket, hogy leszerelhessék ezt az ellenállást. “Egyre többet fogyasztunk”, “javul az élet minősége”, “túl sok a pénz”, “egyre többet költünk a szabadidőnkben” stb.

A szendvics-effektus eredménye, hogy egyre hosszabb a munkanap, a munkánk egyre intenzívebb, és a háztartási egységek egyre kisebbek lesznek.

Az egyszemélyes háztartás fenntartásához jelenleg napi 14 óra munka kell,

a kétszemélyes háztartásban a napi 26 órás munkanap az általános,

a háromszemélyes háztartás fenntartásához 30 órás munkanapra van szükség.

 

3.4. A szabadidő új formája

 

SPORT – JÁTÉK? ÉLVEZET?

 

Habár a sport távol áll a játék mindenféle formájától, mára a játékosság, élvezet és kikapcsolódás szinonimájává vált.

 

A sportot játékosokkal játsszák.

 

teljesítmény

 

A pályán a legfontosabb, hogy mindig a legjobb képességeink szerint teljesítsünk. A szabályokhoz való szigorú alkalmazkodás feszültséget kelt, és ezzel teljességgel elvész mindenféle élvezet. El kell fogadni a hierarchiát is: játékosok, kapitányok, edzők és igazgatók. A csapatkapitánynak – félig játékos, félig részese az igazgatásnak – az a feladata, hogy áthidalja a két végpont közötti szakadékot.

“Gyorsabban, erősebben, magasabbra” – ezzel a mottóval a sport kétségkívül világbajnok a munkaintenzitás növelésére alkalmazható technikák kidolgozásában. Az emberi test átformálása már kisgyermek korban megkezdődik. A játékos teste egész élete során kísérleti laborató­riumként szolgál a különböző gyors hatású gyógyszerek és teljesítménynövelő doppingszerek számára. Rajtuk kísérletezik ki a különböző sérülések villámgyors kezelésének módszereit is. Ennek meg is van az eredménye: ma már teljesen természetesnek hatnak a teljesen elhasználódott tinédzser exsportolók.

A stimulálószerek adagolói, karöltve a pszichológusok egész hadával, azon kísérleteznek, hogy mennyit lehet kisajtolni a halálra fárasztott testből és lélekből, és különböző ösztönzési stratégiák kidolgozásán munkálkodnak.

A sport nem más, mint a bérmunka mindennapi poklának kísérleti laboratóriuma, a tudomány játéktere, ahol az újabb kizsákmányolási elképzelések első konkrét formájukat elnyerik. Ebben a sport leginkább a háborúhoz, a másik tudományos kísérleti terephez hasonlítható.

És a játékosoknak, különösen a nagy sztároknak, úgy kell csinálniuk, mintha élveznék a versenyeket és az intenzitásnövelést. Különben elveszítik az állásukat, fizetésüket és reklámszerződéseiket.

A városok versengenek a nagy sportesemények megrendezéséért, mivel így hozzájuthatnak az infrastruktúrájuk fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Autópályák. Repülőjáratok. A lakosság kitelepítése az elsődleges beruházási területekről.

A játékokból (játszani = jól érezni magunkat) kifejlődött a játékelmélet (játékelmélet = hogyan nyerjünk mindenféle szituációban?). A játékosok érdekeinek figyelembevétele ellentétes a belőlük élő intézmények, hivatalnokok, igazgatók, szervezők, szponzorok érdekeivel. Ez az első ütés az ellenállás játékában.

 

látvány

 

A sport látványként szolgál a pálya szélén üldögélő passzív nézők számára, akik maguk nem játszhatnak. Ez a látvány az élet illúzióját kelti fáradt testükben, eltompított agyukban és elnémított lelkükben. A teljesítmény érzését ülteti beléjük, miközben berögzíti az agyukba a na­cionalizmus, korporativizmus és individualizmus ikonjait.

Az 1996-os olimpiát megelőzően az atlantai rendőrség egy évig fáradozott a megfelelő látvány megteremtésén. A nagy esemény előkészületeként 55 ezer hajléktalant tüntettek el az utcákról (a konzervatív becslések szerint). Olyan vádak alapján tartóztatták le őket, hogy leültek a járdaszegélyre, keresztülmentek egy autóparkolón, kéregettek, és közterületen aludtak.

 

tömeg

 

A teljesítmény és a látvány között ott áll a tömeg. A játékosok és a nem-játékosok közötti határvonal az aréna központi része. A tömeg a leginkább óhajtott és egyben a leginkább rettegett jelenség. A biztatás, az üvöltés elszórakoztatja a tévénézőket, felpörgeti a versenyzőket – a tömeg nélkülözhetetlen a szervezők, a hirdetők és a hírgyártók számára. De minden tömeg megbízhatatlan, nincs semmi garancia arra, hogy rendesen viselkedik, és betartja a játékszabályokat. A tömeg egyfajta közösséggé válhat, és ebben a korszakban mindenféle közösség ellenséges a rend számára. Az állampolgárok, a drukkerek tömege burzsoá csürhe, nacionalista banda csupán. De bármelyik tömegből kibújhat a proletárkarakter, a düh, a renddel szembeni elégedetlenség. És ekkor – csak ekkor – a tömeg veszélyessé válik. Ez teszi szükségessé a tömeg fokozott ellenőrzését, a tömeget ellenőrző és a viselkedését rögzítő technikai berendezések (ha beválik a meccsen, jó lesz egy lázadásnál is…) és a tömeg pszichológiájával foglalkozó tudósok fokozott termelését.

A brazil szurkolók szambája a brazil nacionalizmus jelképévé vált – a fotóriporterek imádják fényképezni őket. Azonban a rendőrség csak a legkisebb dobokat engedi be a stadionokba, nehogy kezelhetetlenné váljanak a túl nagy dobosok… hiszen a szamba ugyanakkor a lázadás kultúrája is Brazíliában.

 

KULTURÁLIS ÁRUCIKKEK

 

A sport és az egyéb kulturális árucikkek közötti hasonlóság bemutatása kedvéért idézünk néhány bekezdést egy filmmagazinból. A cikk Alfred Hitchcock és a Psycho című film szerepét elemzi a fegyelmezett közönség megteremtésének folyamatában.

“…átalakította a moziba járás esetlegességét egy sokkal fegyelmezettebb aktivitássá, amely magában foglalja az időben való megérkezést és a csendes várakozást a sorban.”

“…miután sikerült a közönséget rászoktatni a pontos érkezésre, a film kezdési idejét is pontosan meg lehetett előre határozni, nincs többé szükség a híradóra és a rövidfilmekre. A megspórolt idő következtében sűríteni lehet a vetítéseket. Mostanra már teljesen általános szokássá vált, hogy a nézők türelmesen sorakoznak a pénztárak előtt…”

“…De volt még egy film, amit még nem mutattak be a nagyközönségnek. Ez a film, A Psycho kezelése, még fontosabb szerepet játszott a közönség rendre szoktatásában. Ez nem egy előzetes a filmből, hanem a mozi igazgatók számára készített megfilmesített tankönyv, amely a film bemutatásának módszereiről és a közönség megfegyelmezésének lehetséges eszközeiről szólt.”

“… a színházi közönség fegyelmezetlen tömeg volt… nagymértékben részt vett az előadásban, késve érkezett, korábban távozott, visszabeszélt a színészeknek, jó és rossz véleményét hangosan fejezte ki… a kultúra önkényurai fokozatosan megtanították a közönségnek, hogy alávessék magukat az alkotónak, a rendező akaratának puszta eszközeivé váltak, a művész produkciójának fegyelmezett nézőivé.”

 

A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. A versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A logikus alternatíva: a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus.

Ahogy Ön ezt a tanulmányt olvassa, már bizonyára gondolkodott a globalizáció fenyegetéséről, hogy az fájdalmas alkalmazkodást követel Öntől és gyermekeitől. A közbeszédet a “neoliberalizmus”, a “privatizáció” és az “angol–amerikai konszenzus” szlogenek uralják, közben pedig a nagy multinacionális cégek külföldre viszik a termelést, hogy a rosszul fizetett munkaerőt, a környezetszennyező technológiákat, a korrupt politikai rendszert és az alacsonyabb adókat kihasználják. A multik “anyaországaiban” növekszik a munkanélküliség és a szegénység, miközben a csökkenő nyugdíjak és közösségi szolgáltatások is rontják az életszínvonalat. Az önmegerősítő tendenciák miatt jogosnak tűnnek ezek az aggodalmak. A globális szerelőszalag átalakította a termelő- és a fogyasztóterületeket. A változások sebessége és iránya sok embert nyomorba dönt, és csak keveseket tesz gazdaggá, de az alkalmazkodás mindenkitől embertelen erőfeszítéseket követel. Mindez az új, minden korábbinál hatékonyabb és rugalmasabb világgazdaság felépítésének nevében történik. Kevesek (remélt) nyeresége igazolja a többség áldozatvállalását.

A “vadállat gyomrából” írunk Önnek, nézőpontunk különbözhet az Önétől. Az a benyomásunk, hogy a globális gazdasági rendszer radikálisan megváltozik. Ha igazunk van, ideje újragondolnunk az előrehaladó globalizációt kezelő stratégiánkat. Az Egyesült Államok által az elmúlt 30 évben fenntartott világgazdasági rend szabályait újraírják. Erővel tartják fenn a szabadkereskedelmet, a szabad tőkeáramlást, a dollárt mint világpénzt és az USA politikai és gazdasági vezető szerepét – mégis egyre inkább megkérdőjeleződnek. Az ebből következő bizonytalanság és feszültség háborúkban, kereskedelmi csatározásokban, ENSZ-vitákban és külpolitikai összeütközésekben nyilvánul meg. A vélt közös érdekek gyengülése a tömbök közötti és azokon belüli kapcsolatok zavarához vezet. Kelet-Ázsia (Kína vezetésével), Európa (az EU vezetésével) és más globális régiók küzdenek a rájuk rótt követelmények ellen. Új érdekek és ellentétek tűntek fel az Irak miatti nézeteltérések során. A gyenge világgazdaság és az USA nyers hatalmi törekvései mindenkit fenyegetnek. A régi világrend egyre kevésbé elégíti ki szereplőit – a mélyreható változások a folyamatok megértését és új utak keresését sürgetik.

A szabadkereskedelem lendülete elveszett. Gazdasági válságok sora tört elő, különösen 1997–98 óta. Japán második évtizede szenved a gazdaság gyengeségétől, miközben Kína válik a világ első számú termelőjévé. Az eurózóna, az Egyesült Államok és a világ többi része a javak és szolgáltatások iránti elégtelen kereslet, a túlzott (romboló) piaci verseny, valamint az általános politikai és gazdasági bizonytalanság terhe alatt botladozik. A világméretekben deregulált pénzügyi rendszer (részvények, kötvények, származtatott pénzügyi termékek és valuták) vadul pörög, szédítő sebességgel emel mennybe vagy juttat pokolra. Egész régiók és iparágak omlanak össze, mások megragadják a tünékeny jólétet. Az egyre olcsóbb termeléssel és elégtelen kereslettel jellemezhető, az egekbe szökő adóssággal is csak időlegesen fenntartható globális rendszer világszerte óriási nyomás alatt tartja az államokat és a dolgozó tömegeket. A harmadik világban süllyed az életszínvonal, a helyi és a globális egyenlőtlenség egyre nő, az amerikaiak fogyasztási színvonalát az eladósodás biztosítja, és Európa küzd az állandósuló munkanélküliséggel.

A (többé-kevésbé) együttműködésre épülő nemzetközi kapitalista rend – a “régi globalizáció” – felbomlik, és új lép a helyébe. Az Airbus és a Boeing közötti küzdelem jó példáját adja a folyamat vállalati oldalának (a gyorsan felzárkózó Airbus a fontos kormányokat maga mögött tudó Boeinggel áll szemben). Új államok és szövetségeik vesznek részt az egyre keményebb versenyben, és állítják egyre komolyabb kihívások elé Amerikát vezető szerepének fenntartásában. Az EU, Kína, Oroszország és India egyre inkább csak önérdekét követő szereplőnek tartja az Egyesült Államokat, mely figyelmen kívül hagyja az ő szükségleteiket. Kína, India, Oroszország, az EU, Brazília és az Egyesült Államok szövetségesekért és előjogokért versengenek. Az Afrika, Kelet-Európa, Közép-Ázsia vagy a Közel-Kelet feletti befolyásért folytatott küzdelmek csak ennek legnyilvánvalóbb példái.

Kína, az EU és más regionális hatalmak növekvő gazdasági ereje az évek óta gazdasági nehézségekkel küzdő Egyesült Államokat külpolitikájának radikális megváltoztatására kényszerítette: egyedüli világhatalmi státusát és atomarzenálját használja gazdasági dominanciájának fenntartására és riválisai féken tartására. A 2001. szeptember 11-ét követő hazai hisztériát pedig a Bush-rezsim a vég nélküli “terrorizmus elleni háború” támogatásának fenntartásához aknázza ki. A Pax Americana kiterjesztésének terve irritálja és aláássa a kialakuló új tömböket, amelyek maguk is a zavaros nemzetközi helyzet kihasználására törekednek. Már szeptember 11-e előtt is felfedezhetők voltak a zavar jelei. A feszültség olyan különböző kérdésekben tört felszínre, mint a banán, az acél vagy a genetikailag módosított élelmiszerek kereskedelme, a Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása, a kiotói vállalások betartása vagy az ENSZ szerepének eltérő felfogása. A konfliktusok az iraki invázióval és megszállással váltak igazán hevessé. Az egyes nemzetek újragondolják és újraorientálják kül- és belpolitikájukat, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi gazdaságban tapasztalható egyre ádázabb versenyhez és a csökkenő együttműködési hajlandósághoz.

A 2003 februárja óta nyilvánvaló nemzetközi ellenszenvvel figyelt Egyesült Államok külkapcsolatai folyamatosan romlanak. Ellenséges (hivatalos és nem hivatalos) lépésekkel igyekeznek megbüntetni Franciaországot, Németországot és az USA iraki háborúját ellenző más államokat. Félreérthetetlenül fenyegető szándékkal nevezték át például a sült krumplit (french fries) “szabadságkrumplira” (freedom fries) a Capitolium (a kongresszus épülete) büféjében – az első világháború hasonlóan felfokozott hangulatában nevezték át az amerikaiak a német savanyúkáposztát (sauerkraut) “győzelemkáposztára” (victory cabbage). Ez a groteszk nyelvi játék sajnálatosan pontos képet ad arról a paranoiás és veszélyes környezetről, ahol még a sült krumpli is “vagy velünk van, vagy ellenünk”.

Hátborzongató párhuzam vonható a jelenlegi és az első világháborút megelőző helyzet között. A vörös veszedelem emlékének gyors fakulásával alternatíva nélkülinek tartják a kapitalizmust. Ugyanez történt az első világháború előtt is: a terjeszkedés szükséglete meggondolatlanul véres háborúba sodorta a nagy nemzeteket. Ma is erősödik a versengés a kapitalista államok között, ahogy az eltérő stratégiát követő tömbök viszonya egyre barátságtalanabbá válik. Az Egyesült Államokba látogató külföldiek hamar megtapasztalják ezt, amikor ujjlenyomatot vesznek és fényképet készítenek róluk a Belbiztonsági Minisztérium ügynökei.

A globalizáció új szakaszának kezdetét a durvább, tovább fegyverkező és unilateralista Amerika jelzi. 2003 júliusában a Bush-adminisztráció bejelentette, hogy felfüggeszti katonai segítségnyújtását majd két tucat állam számára, melyek nem ajánlottak fel előzetes amnesztiát az amerikai haderő által a jövőben esetlegesen elkövetendő háborús bűnökre. Az USA és az EU közötti kereskedelmi csatározások élesebbekké váltak, a GATS (Általános Szolgáltatáskereskedelmi Egyezmény), OECD, G8, WTO és a Párizsi Klub találkozóin tapasztalható nézetkülönbségek elmérgesedtek. 2003 júniusában India és Kína miniszterelnökei történelmi megállapodást írtak alá, hogy az Egyesült Államok politikája által támasztott kihívásokkal szorosabb gazdasági és politikai kötelékek kimunkálása révén szálljanak szembe. 2003 júliusában az USA által forszírozott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) ellensúlyozására a karibi országok saját közös gazdasági térség kialakítása mellett döntöttek. Újabban Brazília próbálja feléleszteni a Mercosurt, a dél-amerikai államok gazdasági szövetségét, hogy annak segítségével állhasson ellen hatalmas, beavatkozás párti északi szomszédjának. Kelet-ázsiai központi bankárok, közgazdászok és állami hivatalnokok párbeszédet kezdtek a helyi tőke Amerikába áramlásának visszafogásáról és a dollár mint tartalékvaluta alternatívájáról. A Közel-Keleten az erős Amerika-ellenes érzelmek bojkottok meghirdetéséhez és a dollár euróra cseréléséhez vezethetnek. Az EU bővítési és valuta-, valamint gazdaságerősítési törekvései miatt egyre mélyül az amerikai érdekekkel való konfliktusa. A regionális és világhatalmak befolyási övezetek kiépítésére törnek, de ez egy “nulla összegű játék”. Versengő regionális és globális gazdaságok alakulnak ki: a saját övezetükön belül mind próbálják a területet és a termelést konszolidálni, többet és többet megragadni, aztán a fennhatóságuk alá vontakból kipréselni a terjeszkedés költségeit (aminek Amerika iraki politikája a legtisztább példája).

Egy másik történelmi párhuzam is adódik: az első világháború után Európa kapitalista államai együttműködésre épülő világgazdasági rendet próbáltak létrehozni. Az 1920-as évek válságai törték össze ezt az álmot. A globális gazdasági visszaesés gyorsan aláásta a kooperációt, és vad versengést eredményezett. Két szemben álló tömb – az angol–francia–amerikai–orosz és a német–olasz–japán – alakult ki, ami a második világháború katasztrofális pusztításához vezetett. A múlt században tehát a kooperációra alapozott világgazdasági rend belső ellentmondásai kétszer vezettek túlzott versengéshez. A kommunizmussal szemben átmenetileg felmutatott egység felbomlásával újra a kapitalista világgazdaság versengő énje kerül előtérbe. Ennek azonban nem kell harmadik világháborúhoz vezetnie – bár a CIA volt igazgatója, James Woolsey már a negyedik világháború kezdetéről beszél (ő a hidegháborút tartja a harmadik világháborúnak).

A szakszervezeteknek, aktivistáknak és vállalatoknak ennek megfelelően kell elképzeléseiket és programjaikat alakítaniuk. A régi típusú globalizációnak vége. Haláltusáját közvetítik az éjszakai híradók és megírják az újságok. A változás megrázza a munkások, vállalatok, szakszervezetek, politikai pártok, aktivisták és államok számára ismerős világot. Akik ezt nem ismerik fel és nem tudnak alkalmazkodni hozzá, kellemetlen meglepetésekkel szembesülhetnek, melyek céljaik elérését, sőt talán túlélésüket is veszélyeztetik.

A kapitalisták és kormányaik mindinkább veszélyes, kihívásokkal teli helynek láttatják a világgazdaságot. A köztük dúló gazdasági háború a tömböket belső fejlesztési programokra és önérdekkövetésre kényszeríti. Egy erős, életképes birodalom megteremtése lett a tömbök célja a “hatékonyságot és jólétet maximalizáló” egyetlen, globális gazdasághoz kapcsolódás helyett. A tömbökön belül emiatt az államhoz és a nagyobb egységhez való hűség vált elsődlegessé a vállalkozások, szakszervezetek és állampolgárok számára, a domináns vállalatok és kormányok pedig e hűség saját érdekeiknek megfelelő definiálására törekednek. “A túlzott versenyt támasztó globális gazdaság nyers valósága” tehát alacsonyabb béreket és nyugdíjakat, csökkenő színvonalú állami szolgáltatásokat, a tőke kedvezőbb adóztatását és engedelmességet követel. Magasabb védelmi költségvetés és vállalati támogatások szükségesek a “nemzeti biztonság” eléréséhez. A katonai kiadások és a tömb fenntartásának költségei az egyéb állami kiadások csökkentéséhez vezetnek. Ugyanez az érvelés támasztja alá – a “felforgatónak” bélyegzett bírálatok elhallgattatása érdekében – a politikai és polgárjogok drasztikus szűkítését. Az állami és vállalati követelések ellenzőit árulónak nevezik és durván elnyomják. A fenti törekvések természetesen az Egyesült Államokban a legszembetűnőbbek.

Bush kész idejekorán demonstrálni az USA gazdasági és katonai erejét, megvásárolni a gyengébb államok támogatását és ellenőrzés alatt tartani a hazai történéseket. Az iraki háború és megszállás adta meg az alaphangot. Várható-e, hogy a világ többi része tovább küzd az együttműködésre és szabadkereskedelemre épülő, egyre gyengülő nemzetközi gazdasági rend fenntartása érdekében, amelyet az az Egyesült Államok vezet, amely megváltoztatta elképzeléseit és egy új, teljesen más globalizációra törekszik? És vajon e várható globális gazdasági összeütközéseknek a munkások, haladó értelmiségiek és környezetvédők politikailag irreleváns, csendesen szenvedő alanyai lesznek csupán?

Az Európai Unió, Oroszország, Kína, Latin-Amerika és sok nemzet lassan az amerikai stratégiaváltáshoz igazítja lépéseit. Várható, hogy a versengő tömbök történelmi sémája tér vissza. A kérdés tehát: mit tegyünk? Az együttműködésre épülő világgazdaság áldozatainak és ellenfeleinek meg kell érteniük a kialakuló új szakaszban rejlő kockázatokat és szenvedést. A politikai és gazdasági vezetők hűséget várnak el tőlük; mások az együttműködéshez való visszatérést javasolják majd – de sem a régi, sem az új típusú globalizáció nem szolgálja a tömegeket.

Mi szolgálhatná az ő érdekeiket és egyesíthetné őket? Szerintünk a válasz csak egy teljesen új, eltérő nemzetközi rend lehet: egy olyan rend, amely (1) a stabilitás, gazdasági és politikai demokrácia és élhető környezet iránti emberi szükségleteknek rendeli alá a multinacionális vállalatok és partnerállamaik igényeit, és (2) véget vet a kizsákmányolásnak. A kapitalizmus keretében most sem sikerült fenntartani az együttműködésre épülő nemzetközi gazdasági rendet. A logikus alternatíva a szolidaritás és kooperáció lehetőségét kínáló szocializmus. A fájdalmas, véráztatta jelen és a kísérteties jövő a szociális mozgalmak újjáélesztését teszi szükségessé. Ironikus, hogy Margaret Thatcher az alternatívák halottá nyilvánításával a kapitalista világgazdaság olyan szakaszának kezdetét jelezte, amely alternatívák után kiált.

 

(Fordította: Szilágyi László)

A neoliberalizmus a kapitalista világgazdaság válságára adott nem adekvát ideológiai és politikai válasz, amely deformálja a globalizációs folyamatot, és szemben áll a keresztény értékekkel is.

Elhangzott a müncheni Pax Romana csoport találkozóján, 2003. május 23-án

 

Az utóbbi években hatalmas tüntetéseket tartottak civil szervezetek a brazíliai Porto Alegrétől kezdve Genován és Davoson át az amerikai Seattle-ig a globalizáció ellen, amelyet mások viszont áldásos folyamatnak tartanak. Kritikusai szerint a globalizáció, pontosabban a globalizációnak mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, s a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.

De mi a globalizáció és mi a neoliberalizmus? E kérdésre úgy válaszolunk, hogy egyrészt röviden kifejtjük e fogalmak tartalmát, másrészt vázoljuk az utóbbi harminc évnek a neoliberális globalizáció szempontjából fontosabb eseményeit is.

Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével. Ellenfelei szerint viszont a mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán az északi félteke gazdag országainak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az ember milliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas centrumhoz, a G7-hez tartoznak, hanem a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.

A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e csak harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.

Amikor 1990 körül összeomlott az ún. szocialista világrendszer, az amerikai Fukuyamával együtt többen azt képzelték, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az egyedül üdvözítő kapitalista piacgazdaságot és a jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve azonban egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.

Kritikusai szerint a globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus voltaképpen egy sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929–33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (amilyen például Kína és az ázsiai “kistigrisek”) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika a nemzetközi munkamegosztásból.

A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely a világ vezető államainak az érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le. Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül, és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. Kritikusai szerint viszont a neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. Adam Smith a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.

Ma már sokak számára távolról sem magától értődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól kezdve a szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.

A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az “ideológia” szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel. A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a centrum gazdag országainak és gazdag rétegeinek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.

A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztásnak, a külkereskedelemnek, a külföldi beruházásoknak, sőt még a nemzetközi tőkeforgalomnak a növekedése sem. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a centrum gazdagjainak az érdekeit szolgálja. A neoliberális jegyében zajló globalizáció fő sajátosságai a következők.

1. Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.
2. Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.
3. A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát, mert nincs világállam.
4. Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként multi- vagy transznacionális konszernek.

Kritikusai szerint a mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai, nyugat-európai és délkelet-ázsiai gazdag országok, amelyek közös érdekeiket érvényesítik a neoliberalizmus politikájával.

A gazdag országok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak termékeik számára. A centrum országai ezeknek a céloknak rendelik alá a periféria országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. Az ún. “washingtoni konszenzus” szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal, a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.

A tévéhíradók nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: “Sajnos nem létezik világkormány, amely minden embert felelősségre vonhatna, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták az Egyesült Államok kormánya és más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása globális kormány nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak.”

Miután leírtuk a neoliberalizmus és a globalizáció fő jellegzetességeit, az elmondottak szemléltetése céljából röviden vázoljuk a neoliberális globalizáció történetét.

A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az ún. első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929–33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át valóságos aranykort hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.

Mindezeket a bajokat persze nem lehet csupán a neoliberális globa­lizáció számlájára írni. Ezeknek a mélyebb és döntő oka az egész világgazdaságnak az a válsága, stagnálása, amely a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, és hogy jóformán az egész világgazdaság stagnál. Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó “kiszorításos” verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb tért a pénzügyi spekuláció.

A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak e dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: “Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból – például alapkutatások javaiból – miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában, az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.”

A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.

McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem a "téves értelmezés" igazolta, hanem a puszta hazudozás.

Hallgatóm, Rute Moleiro emlékére

 

A hazugság mindig is része volt a politikának. Mindamellett hagyományosan a hazugságot szükséges rossznak tekintették, amit a hatalomban lévőknek távol kell tartaniuk az állam polgáraitól. Még a totalitárius rendszerekben is megpróbálták elkendőzni a véres valóságot, ami a hatalom megtartásának velejárója volt. Ebből az egyenlőtlenségből fakadt a kritikusok és reformerek céltudatossága, hogy felhívják rá a figyelmet: a világ máshogyan működik, mint gondolnánk. Ám ez a céltudatosság az iraki háborút követően veszélybe került csakúgy, mint a demokratikus párbeszédhez elengedhetetlen bizalom. A Bush-kormányzat merészen kinyilvánította a hazugság törvényességét és a bizalom lényegtelenségét, amíg a fősodorbeli média szemérmesen hallgatott.

Joseph McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés, ilyen égbekiáltó hazugság az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem “téves értelmezések” vagy “hibás adatok” igazolták, hanem puszta hazudozás. A politikusok és ellenőrök jelenlegi vitájának középpontjában szinte csak egy elnöki beszédnek az a tizenhat szavas hibás megállapítása áll, hogy Szaddám Afrikából próbált urániumot beszerezni tömegpusztító fegyvereihez. Nem látjuk a fától az erdőt. A hírszerzés alsóbb szintjén elkövetett hibáról van szó, és nem a hatalomban lévők szándékos hazudozásáról, jóllehet CIA-hivatalnokok már nyíltan kijelentették, hogy kényszerből támogatták hírszerzési anyagokkal a kormány politikáját. Colin Powell külügyminiszter mind a mai napig nem támasztotta alá bizonyítékokkal az ENSZ-közgyűlés előtt elhangzott elhíresült beszédének azon kijelentéseit, melyek a tömegpusztító fegyverek létezésére vonatkoztak. Bush belső körének egyéb fontos tagjai nyíltan elismerték, hogy az iraki fenyegetés mértékét erősen eltúlozták, habár hangsúlyozzák, hogy ez csak a háborúpárti egyetértés kialakítására szolgált. Vagyis hűvösen megerősítették – amit a kritikusok mindig is tudtak –, hogy az amerikai politikát végig más gondolatok vezérelték, nevezetesen: egy “olajban lubickoló” iraki állam; négy folyó feletti ellenőrzés a világ e száraz sarkában; Damaszkusz és Teherán megfélemlítése; valamint a Szaúd-Arábiában felszámolni kényszerült katonai jelenlét alternatívája. A Bush-kormányzat ezen megfontolások egyikét sem vállalta fel, és a Demokrata Párt politikusai bírálatuk hangnemét a jelentéktelenségig mérsékelték. Az úgynevezett ellenzéki párt “vezetői” természetesen joggal tartottak attól, hogy árulónak bélyegzik őket.

Azonban amíg ők a kezüket tördelve reszkettek, a háború létjogosultságának taglalása teljes egészében eltűnt a széles körben olvasott jobboldali bulvárlapokból – mint a The New York Post –, és a szavahihetőbb újságokban is jobb esetben a belsőbb oldalakra szorult vissza. Mindkét párt számos választott képviselője – menedéket keresve – alig győzi hangsúlyozni, hogy a háborút nem az iraki tömegpusztító fegyverek miatt támogatták, viszont ritkán említik, hogy ilyen fegyverek jelenléte nélkül, valamint a Szaddám Huszein és az al-Kaida közötti kapcsolat bizonyítéka híján nem érvényes az az állítás, mely szerint Irak nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára. A hatalmon lévők most kivétel nélkül humanitárius okokra hivatkoznak. Habár legtöbbjük nem aggodalmaskodott ezek miatt túl sokat akkor, és kevés okunk van azt hinni, hogy a humanitárius okokat az amerikai közvéleményt meggyőző súlyúnak gondolták volna akkor: csak azután váltak az emberi jogok új bajnokaivá az önmagukat “realistának” valló Paul Wolfowitz és Henry Kissinger – akik annak idején pont e jogok tagadásáról híresültek el –, hogy az Egyesült Államok veszélyben lévő nemzeti érdekeiről szóló indoklás otromba sületlenségnek találtatott.

Bush és kabinetjének tagjai ragaszkodhatnak hozzá, hogy a fegyverek végül majdcsak előkerülnek – némi szerencsével pont a következő választást megelőzően –, és az al-Kaidával való kapcsolatra is fény derül. De már ez is annak elismerését jelenti, hogy a bizonyítékok nem léteztek, amikor a propagandagépezet elkezdte gyártani a háború szükségességét alátámasztó érveket. Az adminisztráció számtalan forrásból értesülhetett róla, hogy az Egyesült Államokat nem fogják felszabadítóként köszönteni, és a háború utáni újjáépítés is komoly akadályokba ütközik majd. A kormányzatot mindez nem érdekelte, kitartott álláspontja mellett azzal, hogy később majd alátámasztják. Ez önmagában két kérdést is felvet, amelyet szinte sosem tesz fel a média: támogatta volna-e az amerikai nép ilyen körülmények között is az Irak elleni háborút, és – ennél talán lényegesebb – hozzájárult-e az iraki helyzettel kapcsolatos tájékozatlanság ahhoz, hogy több milliárd dollár ment veszendőbe, és látszólag napról napra újabb néhány fiatal amerikai katonának kell meghalnia vagy megsebesülnie?

Dollármilliókat pazarolt el egy különleges ügyész a Bill és Hillary Clinton pénzügyi visszaéléseiről szóló valótlan állítások kivizsgálására. Felelősségre vonási eljárás indult, miután az előző elnök és egy gyakornok kapcsolatára fény derült. A média teljes harci díszben volt, és a bajnokai még mindig hátba veregetik egymást a Watergate-ügyben játszott szerepük miatt. Amikor viszont az Irakról összehordott hazugságcsokorra kerülne a sor – amely háborúba sodort egy nemzetet, emberéleteket és erőforrásokat emésztve fel –, akkor úgy tűnik, hogy a közérdeket kétpárti bizottságok és az engedelmes sajtó szolgálja a leginkább. Épp amikor a Republikánus Párt botrányos módon visszautasítja, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon a “felszabadító” háborújára – amely egyre keserűbb ízt hagy megszállónak és megszálltnak a szájában egyaránt –, akkor a Bill Clintonon keresztül elhíresült centrista Demokrata Vezetői Tanács (DVT) azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy – Howard Dean kormányzó támogatottságának új keletű rohamos növekedése miatt – a pártban megerősödött a “szélsőbal” irányzat, amely ellenzi az adócsökkentéseket, bevezetne “költséges” szociális programokat és kritizálná a Bush-kormányzat külpolitikáját.

A DVT vezéregyéniségei csípősen érdeklődtek, hogy a Demokraták “szellőztetni vagy kormányozni” óhajtanak, és mikor rákérdeztek, hogy a pártban jelenleg megfigyelhető széthúzás vajon a republikánus sikerek vagy a demokrata baklövéseknek köszönhető, akkor Evan Bayh szenátor – a szervezet elnöke – azzal válaszolt, hogy ez összességében “eutanázia”. Feledésbe merült a 2002. novemberi kongresszusi választás, amelyen – akárhonnan nézzük is – a Demokrata Párt tökéletes alkalmatlansága, hogy az elnöki politikának bármiféle értelmes alternatíváját mutassa fel, vezetett a legsúlyosabb kongresszusi választási vereséghez az amerikai történelem során. Úgy tűnik, nem számít, hogy a kétpárti jelöltek, mint Joseph Lieberman – aki eddig képtelen volt következetes alternatívával előállni akár belpolitikai, akár külpolitikai kérdésekben – nem talál visszhangra az amerikai közvéleményben. Úgy tűnik, az sem számít, hogy a javasolt adócsökkentés a párt saját választói bázisának érdekeit sértené, a szociális és jóléti programok az Irakban havonta elköltött milliárdok töredékébe kerülnének csak, valamint az sem, hogy a jelenlegi külpolitika aláaknázza az Egyesült Államokkal szembeni tiszteletet az egész világon. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Demokrata Párt – Franklin D. Roosevelt, Bobby Kennedy és Paul Wellstone pártja – az éjszakai tv-show-k gúnyának tárgyává vált. És mindeközben a “liberális” média bólogat és óvatosságra int. Bayh szenátor el van tévedve, ugyanis a mostani helyzet szerint a Demokrata Párt nem képes egyidejűleg a felháborodását kifejezésre juttatni és kormányozni. A demokratáknak törődniük kellene az imázsukkal – főleg mivel pillanatnyilag nincs nekik.

Az Amerikai Egyesült Államok egyre kevésbé hasonlít olyan működő demokráciára, amelyben ideológiailag különböző pártok és csoportok vitatják meg a felmerülő kérdéseket, és egyre jobban hasonlít egy egypártrendszerű berendezkedésre egymást váltogató tisztségviselőkkel. Van szólásszabadság, de egy formális joggal rendelkezni és azzal ténylegesen élni is két nagyon különböző dolog. A média olyan paranoid módon koncentrál a két párt közti konszenzusra vagy konfliktusra, hogy ezáltal mélyebb problémák megvitatására teljesen alkalmatlanná vált. Lehet, hogy Noam Chomsky nem mindenki számára szimpatikus, de az ő “9/11” című riportgyűjteménye (Seven Stories Press) az egyes számú bestseller volt a témában. Mikor láthattuk Chomskyt utoljára nyilatkozni a tévében? És ez ugyanígy van Barbara Ehrenreichhel, Frances Fox Pivennel vagy bármely más radikális vagy haladó közéleti személyiséggel. Persze néha megjelenik Cornel West az MSNBC-n, van néhány kritikus szerkesztői jegyzet, pl. Paul Krugman a The New York Timesban vagy Robert Scheer a The Los Angeles Timesban, és persze Sean Penn is vásárolhat egész oldalas hirdetést, hogy kifejtse kritikus álláspontját a háborúval kapcsolatban. Akad néhány demokrata, Barbara Lee (Kalifornia), Sherrod Brown (Ohio) és Lynn Woolsey (Kalifornia), akik hallatták a hangjukat, és most – talán meghallva a nép morajlását – még maga Al Gore is kétségbe vonta a Bush-kormányzat igazát némely kérdésben. Ám ezek a hangok nyilvánvalóan nem dominálnak a konzervatívok és a jobboldali bölcsek – akik mindig készek magukat az általuk irányított rendszer áldozatainak tekinteni – által “liberálisnak” nevezett médiában.

A helyzet egy olyan társadalom képét idézi föl, amelyben a Herbert Marcuse által “elnyomó türelemnek” nevezett erő dominál: egy olyan rendszer, amelyben a hatalmon lévők kipellengérezik a nagy ritkán feltűnő radikális kritikát, hogy ezáltal tovább élvezhessék a totális konfor­mitás uralmát. Bizonyítékokért nem kell messzire menni: a CNN csak egy kis játékos, ha az olyan televíziós hírműsorok együttes erejéhez hasonlítjuk, melyeket – Európában még viszonylag kevéssé ismert – megasztárok, mint Rush Limbaugh, Bill O’Reilly vagy Pat Robertson vezetnek. Az amerikai közvélemény reakciós voltában való hit egy önbeteljesítő jóslat: a közönség olyan műsort kap, amilyet szeretne, viszonzásképpen azok tovább erősítik eredeti előítéleteiket. Edward R. Murrownak – aki oly bátran ellenállt az ötvenes évek hisztériájának – szellemét gyakran idézi a “negyedik hatalmi ág”, de ez már csak üres szimbólum.

Alig esik szó már azon milliók szkepsziséről, akik az Amerikát megrázó tömegdemonstrációkon részt vettek, vagy arról, hogyan változtatta meg az angol politikát a média Tony Blair-bírálata. Egy demokrácia megítélésének egyik kritériuma a választóknak bemutatott nézetek sokszínűsége, hiszen a megfogalmazott nézetek száma általában a politikai választási lehetőségek számát tükrözik. Megdöbbentő felidézni, hogy milyen nagyszámú perspektívával szembesült a közvélemény a progresszivizmus korában, a New Deal idején vagy akár a hatvanas években. Mindazonáltal a személyes szabadságjogok korlátozására való törekvés az amerikai történelem válsághelyzeteiben általános trendnek tekinthető. Jelen összefüggésben ijesztő belegondolni, hogy egy szörnyű háború igazságosságáról folytatott vita egy elnöki beszéd tizenhat szavára szűkül, hogy a politikai lehetőségeket egyre hibásabban értékelik ki, és abba, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé képes érzékelni, hogy kormányát milyen bizalmatlanság övezi külföldön.

Egy, a világ negyvennégy országában végzett közelmúltbéli felmérés – melyet a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright rendezett – azt mutatja, hogy az Amerikával szembeni bizalmatlanság szokatlanul drámai módon nőtt ezen országok mindegyikében. Ebbe beletartoznak olyan érzékeny nemzetek, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország és Indonézia, amelyekben az Egyesült Államok kedvezőtlen megítélése 2002 nyarán regisztrált 36 százalékról 2003 májusára 83 százalékra szökött fel. Az európai és ami még fontosabb, az arab közvélemény bizalma is elveszett. Ez később talán visszaszerezhető, de a felmérés számai azt mutatják, hogy jelenleg a harag dominál. A megelőző csapásokon alapuló új stratégiával, melyet olyan négyszázmilliárd dolláros költségvetés támogat, amely nagyobb, mint a következő tizennyolc nemzeté együttvéve, az Egyesült Államok szertefoszlatta egy “többpólusú világ” illúzióját. Egyeduralkodóvá vált alárendelt államok világában, akinek már nem kell azokra hallgatnia, azokkal vitatkoznia. Az igazság és a hazugság közötti különbség már nem számít. Már csak a győzelem ténye számít, Szaddám Huszein bukása és a J. William Fulbright szenátor – a vietnami háború nagy kritikusa – által a “hatalom arroganciájának” nevezett hozzáállásból adódó öntelt önigazolás.

Az amerikai nép hagyományosan felsorakozik elnöke mögé háborús időkben, de ennek a háborúnak az elnök szerint még nem látható a vége. Belbiztonsági Minisztérium felállítását fontolgatják, és a polgárok szabadságjogai kerülnek veszélybe. Igazolásképpen manipulatív és öncélú “nemzetbiztonsági riadók” szolgálnak, melyek szintje anélkül változik sárgáról narancsra, vörösre, majd ismét vissza, hogy a veszélyre utaló bármiféle konkrét bizonyítékot nyilvánosságra hoznának. Az elnök “uszító emelvénye” – ahogy Theodore Roosevelt hívta – nagyban meghatározhatja a nemzeti eszmecsere stílusát és azt, hogy mi elfogadható a polgárai számára és mi nem. Itt kap szerepet a vezetői képesség. És e képesség dolgában – amiért pedig oly sokat magasztalták – a leggyengébb Bush elnök.

Minden társadalompolitikai megfontoláson, bizonyos külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos nézetkülönbségen túl az elnök elsősorban egy újonnan feltűnő kultúra felett elnököl, melyben az igazság alárendeltje a hatalomnak, az érvelés az akadémikusok akadékoskodása, a paranoia a király, és az üresfejű nacionalizmust ünneplik. Az eredeti demokratikus szövetségesek építő kritikáját sem kell már komolyan venni: jobb egy korrupt “elszántak koalíciójára” támaszkodni, melyek kormányait megvesztegették, gazdaságait megfenyegették és katonáit felmentették a terror ellen vívott, véget nem érő háború alól. Kevés nyoma van a kritikus önvizsgálatnak, és még annyi sem a háború kitörése előtti hetekben tanúsított viselkedéssel kapcsolatos megbánásnak. Veszélyes alábecsülni azt az erkölcsi fölényt, amit Amerika szeptember 11. óta elvesztegetett. A kérdés a többi nemzet számára jelenleg a következő: hogyan bízzunk abban a hazugban, aki oly mértékben arrogáns, hogy nem tartja szükségesnek leplezni hazugságait?

A demokrácia távolinak tűnik Irakban, Afganisztán nyomorba bágyad, mindeközben folyik az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető újabb fenyegetések kreálása. Irán reszket, Szíria is. És persze mindig ott van Kuba vagy Észak-Korea. Az ellenség szempillantás alatt változhat. A korlátlan hatalom lényege ugye, hogy korlátlan. Mi történik, ha Amerika újra blöfföl, majd újra hazardíroz? Talán érdemes visszaemlékezni hatalmas nemzetekre, amelyek vezetői szintén szívesen blöfföltek és hazardíroztak – és nyertek és nyertek és nyertek, amíg végül bedőltek saját hazugságaiknak, és rajtavesztettek.

 

(Fordította: Pesti Csaba)

A létezett/létező szocializmusok mindegyike a marxi politikai kommunizmus keretei között mozgott/mozog. A magyar "új gazdasági mechanizmus" tanulsága, hogy a rendszer szocialista jellegű reformjára nem volt lehetőség; a reform már a rendszerváltást vetítette előre. A megszüntethetetlen legitimációs deficit miatt az egypártrendszer az államszocializmusok szükségszerű kritériuma.

(A szöveg a 2003. október 13-án, az Eszmélet Baráti Körben elhangzott előadás rövidített és szerkesztett változata)

 

Szigeti Péter tanulmánya rendkívül jelentős kérdéskört dolgoz fel. Olyan tematikát, amely nemcsak a magyar létezett szocializmus, hanem az eddigi összes szocialista kísérlet szempontjából is meghatározó jelentőségű. Mindazokkal a politikai célokkal, amelyeket műve első oldalán megfogalmaz, mélységesen egyetértek. Tanulmányának egyes állításait kizárólag tudományos szempontból vitatom. Mindenekelőtt néhány alapvető kategóriát értelmezek másként; emellett néhány kiegészítő megjegyzést is fűznék írásához.

Úgy érzem, a művet, a témakör jellege miatt, egy előkérdéssel ki kell egészítenünk – egy alapvető jelentőségű történelemelméleti problémáról van szó. A szerző nem tárgyalja, hogy a forradalmak milyen szerepet játszanak egy új társadalmi forma kialakulásában. Látszólag nem is kell foglalkoznia ezzel a tárgykörrel, hiszen a marxi–engelsi–lenini intenciók e téren egyértelműek: mindhárman azt az álláspontot képviselik, hogy a polgári társadalom forradalom útján vagy békés úton – ami azonban szintén politikai eszközökkel végrehajtott változások sorát jelenti – meghaladható, s létrehozható egy új társadalmi forma, vagy legalábbis annak kezdeti fázisa.

A társadalmiforma-elmélet átfogó elemzése azonban más megvilágításba helyezheti e problémát. Ha megvizsgáljuk, hogy az egyes társadalmi formák miként jöttek létre, azt tapasztalhatjuk, hogy kialakulásukban a politikai forradalmi átmenet semmilyen vagy csupán alárendelt szerepet játszott. Ez teljesen egyértelmű a prekapitalista termelési módok: az “ázsiai” termelési mód, az antikvitás, illetőleg a germán földtulajdonformából kialakuló feudális társadalmi alakulat esetében. De ha megvizsgáljuk a polgári társadalom létrejöttét, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy e forma első alakjai, újabb kutatások szerint, már a XV. század második felében megjelentek, a polgári forradalmak viszont a XVI. század második felében és a XVII. században, illetőleg a XVIII. század vége és a XX. század közepe között zajlottak le.

Mint ismeretes, A német ideológiában Marx úgy fogalmaz, hogy amikor egy adott társadalmi-gazdasági alakulat elérkezik egy meghatározott fejlettségi fokhoz, akkor számára szűkké válnak mindazok az intézményi formák, jogi és állami keretek, amelyekben addig működött, s megtörténik e formák szétfeszítése. Ez történik a polgári forradalmak esetében is, miközben maga a polgári társadalom létrejötte mindenkor megelőzi a forradalmi átalakulást – legyen szó akár Angliáról, akár Franciaországról. (Sőt, ez bizonyos fokig még Magyarország esetében is igaz. Nálunk az 1848. évi IX. törvénycikkel törlik el a jobbágyviszonyokat, de bizonyos tőkés gazdálkodási formák a XIX. század első felében a nyugat-dunántúli uradalmakban már kialakultak, noha kétségtelen, hogy a társadalom egésze még nem vált polgárivá.) Tehát egy máshol kialakult termelési módot forradalmi vagy törvényhozási aktussal bevezethetünk, a kérdés azonban az, hogy egy új társadalmi formát politikai eszközökkel meg lehet-e teremteni. A marxi–engelsi életműben kizárólag a szocialista-kommunista társadalom jelenik meg úgy, mint amely forradalmi úton hozható létre.

Az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján tehát ezt a kérdéskört újra meg kell vizsgálnunk. Döntően azért, mert a forradalmak kora, a kifejezés nem hobsbawmi (az 1789–1848 közötti időszakra vonatkozó), hanem szélesebb értelmében, lezárulni látszik.

A polgári forradalmak kora 1566–67-től kezdődik, és tart egészen az 1970-es évek közepéig, amikor a portugál “szegfűs forradalom” megdönti az autoritárius, fasisztoid jellegű állami berendezkedést. A szocialista forradalmak időszaka pedig a Párizsi Kommünnel kezdődik el (bár a mai napig vita folyik arról, hogy 1871-ben szocialista forradalom zajlott-e le, avagy csak a polgári demokratikus forradalmak egyik legfejlettebb formája), s tart egészen az 1979-es nicaraguai sandinista forradalom győzelméig. Ezt követően nem találkozhatunk forradalmakkal. Az 1989–91-es időszak kelet-közép-európai rendszerváltásait nem sorolnám a forradalmak körébe, hiszen nem egy új társadalmi formát kívántak megteremteni, hanem egy korábbit állítottak helyre, és ez semmiképpen sem tekinthető a szó tudományos értelmében forradalmi tettnek. A forradalmak kora azt mutatja, hogy a változások elsődlegesen a politikai intézményrendszer átstrukturálását célozták. Forradalmak döntően olyan társadalmakban zajlottak le, amelyekben még nem alakult ki, vagy nem szilárdult meg a polgári demokratikus intézményrendszer, amelyben az “egy ember egy szavazat” elvének megfelelően, névlegesen a népszuverenitás eszméje érvényesül. Ahol ez még nem valósult meg, ott sorozatban zajlottak le forradalmak vagy forradalmi kísérletek, Franciaországtól Németországon át egészen Oroszországig. Ha kialakult a polgári demokratikus intézményrendszer, azt követően a baloldali, sőt a szélsőbaloldali pártok is, kivételes szituációktól eltekintve, nem a forradalmi, hanem a békés utat kívánták választani társadalomátalakító céljaik megvalósítása érdekében. Ezért a forradalmak és az új társadalom keletkezési folyamata közötti kapcsolat mindenképpen vizsgálandó – már csak azért is, hogy feltárhassuk, mit tud és mit nem tud egy forradalom megteremteni.

A forradalmi problematika egyik alkérdése, hogy eddig a történelemben hány szocialista vagy szocialista jellegű forradalmi folyamat zajlott le. Nos, kétségtelenül ebbe a körbe kell sorolnunk az 1917-es szovjet-orosz forradalmat, az 1949-es kínai, az 1959-es kubai, az 1979-es nicaraguai forradalmakat, s ebben a körben kell számba vennünk a vietnami felszabadító harcokat (valamint a laoszit, amelyről egyébként nagyon sokan megfeledkeznek), illetőleg bizonyos fenntartásokkal a japán hódítók elleni koreai küzdelmet is. Európában viszont, az 1917–1923 közötti időszak után, szocialista forradalom csak kivételesen zajlott le. 1945-ben, megítélésem szerint, egyetlenegy országban volt ténylegesen forradalom, Jugoszláviában, mindenütt máshol a szocialista átalakulás a szovjet csapatok jelenléte miatt következett be. Ezért forradalomról még olyan országokban sem beszélhetünk, amelyekben – mint Csehszlovákiában vagy Bulgáriában – a németellenesség, illetőleg a hagyományos oroszbarátság miatt nem volt olyan erős ellenállás a szocialista átalakulási kísérlettel szemben, mint a többi kelet-közép-európai országban.

Mi a közös jellemzőjük ezeknek a forradalmaknak? Az első, hogy valamilyen nagy nemzetközi átalakulás (az I. vagy a II. világháború) keretén belül robbantak ki, illetőleg akkor, amikor a nemzeti felszabadító harc szocialista forradalomba csapott át – ez történt Vietnamban, Koreában, Kubában és Nicaraguában. Tehát azt mondhatjuk, hogy autochton, belső erőkből kiinduló, szocialista természetű forradalmi folyamat tulajdonképpen sehol sem zajlott le, hiszen még a Párizsi Kommün is a porosz–francia háborúra adott válasz volt. E tapasztalatok pedig egyértelműen igazolják azt a közismert tételt, miszerint a szocialista társadalmi formát nem lehet kizárólag a belső társadalmi ellentmondások végigharcolásával, pusztán nemzeti alapon megteremteni.

Ennek az előkérdésnek a felvetése után térnék át Szigeti Péter egyik alapvető gondolatmenetére, mégpedig arra, hogy milyen jellegű társadalomnak tekinthetjük a létezett és a ma még létező szocializmusokat. Erre vonatkozóan számtalan választ kaphatunk a tudomány, a politika és az ideológia embereitől, amelyek részletes elemzésétől most eltekintek.

Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájából áttértek annak egy másik típusára. Azok a szerzők pedig, akik nem a marxi terminológián nőttek fel, vagy akikre e kategóriák semmilyen hatást sem gyakoroltak, a szocialista kísérleteket egyszerűen diktatúrának vagy totalitárius rendszernek nevezik, s nem foglalkoznak e berendezkedések mélyebb elemzésével.

Szigeti Péter a marxi elmélet alapján próbál meg választ adni arra az alapvető kérdésre, hogy végül is milyenek voltak ezek a társadalmak, illetőleg hogy a ma még létező szocialista kísérleteket miként jellemezhetjük. Válasza az, hogy e társadalmak meghaladták a kapitalizmust, hiszen megszűnt bennük a magántőkés berendezkedés, a tőkés magántulajdon, a tőkeviszony, viszont nagyon helyesen azt is megállapítja, hogy nem érték el a Gothai program kritikájában megfogalmazott alsó fok szintjét sem. Fejtegetései során Szigeti vitatkozik egy 1993-ban megjelent írásommal, amelyben Marx nyomán – és Tőkei Ferenc írásainak felhasználásával is – azt próbáltam meg levezetni, hogy e társadalmakban ún. “nyerskommunizmus” jött létre, amelynek az a fő jellemzője, hogy az állam mint közösségi tőkés lép fel az egyes egyénekkel szemben, azaz a munkás meghatározását – miként Marx kifejti a Gazdasági-filozófiai kéziratokban – kiterjesztik, s ennek következtében a munka közössége és a munkabér egyenlősége válik meghatározóvá. Ez a nyers, gondolattalan kommunizmus – mint Marx rámutat – önmagát ugyanakkor már egy kifejlett állapotnak tartja, s mindaz, ami benne nyers és bornírt, nem más, mint a magántulajdon ellentmondásrendszerének tetőpontig való fejlesztése. Ilyen értelemben tehát a magántulajdonosi berendezkedéstől csakis úgy lehet megszabadulni, ha egyrészt a magántulajdon egyik vonatkozását: a munkás meghatározását mindenkire kiterjesztik, másrészt pedig ha a magántulajdonos egyéni tőkések helyébe a közösségi tőkés lép.

Ezt a fejtegetést Szigeti Péter úgy értékelte, hogy az a létező, illetőleg a létezett szocializmusokat lényegében államkapitalizmusnak nyilvánítja. Ezzel a felfogásával vitatkoznék. Az államkapitalizmus mint kategória nem tekinthető igazán tudományosan megalapozottnak, lévén a kapitalizmus előfeltételezi a munka és a tulajdon olyan szétválasztását, amelyben a termelőeszközök tőkés magántulajdonba kerülnek, a bérmunkások pedig, munkaerejüket eladván, a magántulajdonos tőkések számára értéktöbbletet termelnek. Ha viszont megszüntetjük a tőkés magántulajdont s ezáltal a tőkeviszonyt, akkor semmiféle kapitalizmusról nem beszélhetünk. Abban az értelemben az államkapitalizmus kategóriáját relevánsnak tekinthetjük – és Szigeti ilyen példát is hoz –, hogy a tőkés társadalomban egyes tőkések vagy tőkéscsoportok érdekeit szolgálja az, ha meghatározott termelőegységeket, gyárakat, vállalatokat állami tulajdonba vesznek. Az angol, a francia, az olasz vagy az osztrák állami szektor példáját nézve valóban láthatjuk, hogy az 1945–90 közötti időszakban ez az állami tulajdon milyen segítséget nyújtott a tőkés társadalom továbbfejlődéséhez és az egyes tőkéscsoportok profitérdekeinek kielégítéséhez. Amikor Lenin az államkapitalizmus fogalmát használja, akkor ez nála kettős értelemben jelenik meg: az egyik az, hogy az egész társadalomban még egyfajta polgári viszony uralkodik – ahogy ezt Marx a Gothai program kritikájában már kifejtette. De Leninnél az államkapitalizmusnak nem ez a meghatározó jelentése, hanem az, hogy a NEP-politika keretében a külföldi tőkéseknek koncessziót kell adni, illetőleg a magántőkének bizonyos mozgásteret kell biztosítani. A NEP vegyes tulajdoni szerkezete valóban rendelkezett egy állam által ellenőrzött s ezért államkapitalistának is nevezhető polgári szektorral, amely azonban a tőkés magántulajdonon nyugszik. Amennyiben viszont ilyen tőkés magántulajdon nincs, akkor sem beszélhetünk államkapitalizmusról, ha az állam kvázi-közösségi tőkésként lép fel.

Tőkei Ferenc kísérletet tett arra, hogy értelmezze a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak ezt a szövegrészét. Megpróbálkozott azzal, hogy az első pont után – amely a nyerskommunizmust vizsgálja – a második pontot, az ún. politikai kommunizmust is önálló kategóriaként tárgyalja. Megoldása az volt, hogy a nyerskommunizmus és a politikai kommunizmus két egymástól eltérő periódust jelöl, s A szocializmus dialektikája c. könyvében azt állítja, hogy a forradalomra való felkészülés és maga a forradalom felel meg az első alaknak, az azt követő időszak azonban már a politikai kommunizmus korszakát jelenti. Megítélésem szerint ez a megoldás nem tökéletes, tudniillik a nyerskommunizmus jellegzetességei a politikainak nevezett szakaszban is érvényesülnek, s maga a nyerskommunizmus is politikai természetű. Ezért úgy ítélem meg, hogy ezt a két szakaszt össze kell vonnunk, s azt kell mondanunk, hogy ez egy olyan korai fázisa a szocialista kísérleteknek, amelyekben a politikai jelleg dominál(t).

Egyébként az SZKP határozatai is mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben, bizonyítva ezzel azt, hogy a szovjet vezetők nem tudták ugyan, de mégis elismerték, hogy az általuk irányított szocialista kísérletet még a nyerskommunizmus sajátosságai jellemzik. Ahogy Szigeti Péter korábbi írásában nagyon szellemesen fogalmazott, a politikai szocializmus lényegében a gazdasági szocializmus hiányának pótléka.

A politikai szakaszt jellemezve Marx megkülönbözteti egymástól a despotikus és a demokratikus politikai kommunizmust, ennek a distinkciónak azonban – mint erre Tőkei Ferenc helyesen felhívja a figyelmet – nem tulajdonít különös jelentőséget. Tehát a berendezkedés alapstruktúráját nem változtatja meg önmagában, de nem despotikus módon, hanem demokratikusan zajlik a politikum által a szocialista kísérlet vezérlése, folyamatainak irányítása. Nyilvánvaló persze, hogy az adott berendezkedésben élők szempontjából nem mindegy, hogy egy államrend demokratikus-e vagy despotikus, ám világtörténelmi szempontból mindkét alakot az jellemzi, hogy az új társadalmi forma saját alapzata még nem fejlődött ki.

Szigeti Péter, 1993-as írásommal vitatkozva, azt is hangsúlyozza, hogy ha a Gazdasági-filozófiai kéziratok nyerskommunista koncepciója alapján dolgozzuk ki a szocialista kísérletek elméleti jellemzését, akkor – lévén ezekben államkapitalista elem is – a rendszerváltás során miért történt restauráció? Ha el is fogadjuk a szó 1844-es (és nem későbbi!) marxi értelmében a közösségi tőkés kategóriáját, akkor is történelmi visszalépés, hogy a már meghaladottnak vélt magánkapitalista viszonyokat állítják helyre. Ilyen értelemben valamennyi kelet-közép-európai rendszerváltást restaurációnak nevezhetjük. Egyébként ezek tematikái is a restauráció tematikái. Ahogy 1660-ban a bredai nyilatkozatban az volt az alapkérdés, hogy kiket kell büntetőjogilag felelősségre vonni a király kivégzése miatt, s mi történjen azokkal a tulajdonosokkal, akik elvesztették földbirtokukat a forradalom alatt, 1990-től Magyarországon is alapvető kérdéssé vált az ún. történelmi igazságtétel és a kárpótlás, illetőleg a reprivatizáció. E tematizálás is egyértelműen jelzi az adott korszak változásainak restaurációs jellegét.

Szigeti Péter nagyon szellemes elemzését adja annak, hogy milyen szakaszai és történelmi alakjai léteztek a szocialista kísérleteknek. Ezzel a periodizációval és felosztással teljes mértékben egyetértek. Vitám csupán azzal van, hogy az államszocialista kísérletek negyedik változatát, a jugoszláv, a magyar, illetőleg a ma létező kínai modellt – megítélésem szerint – több szempontból is idealizálja. Azzal messzemenően egyetértek, hogy a magyar, a jugoszláv vagy a mai kínai megoldás fejlettebb alak, mint például a sztálini modell, vagy az NDK-ban és Csehszlovákiában alkalmazott gazdaságirányítási reform. Azonban úgy vélem, a negyedik kategóriába tartozó egyetlen konkrét társadalmi kísérlet sem oldotta meg a létező, illetőleg a létezett szocializmus alapvető problémáját, azt, hogy miként tartható fenn hosszú távon egy olyan berendezkedés, amely már nem kapitalizmus, de még rendkívül messze van attól, hogy az egyetemesen fejlett egyének szabad társulásává váljon, ahogy Marx a Grundrissében és más írásaiban a kommunista társadalmakat jellemezte.

Konkrétan a magyar gazdasági mechanizmus reformproblematikájával foglalkozom, és csak nagyon érintőlegesen térek ki a jugoszláv önigazgatási modellre, illetőleg a mai kínai szocialista piacgazdasági kísérletre.

A magyar gazdasági reform egyik alapkérdése a tulajdonjog értelmezése a tervszerű piacszabályozás keretei között. A szerző által adott bonyolult megfogalmazást erre a rövidebb formulára cserélném fel, de természetesen ugyanarra gondolok, mint ő: a makrotervezés és az áruviszonyok egyetlen irányítási rendszerben való összekapcsolására.

Amikor a tulajdonjog problémáit vizsgáljuk, vissza kell térnünk az ún. nyerskommunizmus alapjellemzőinek tárgyalására. Szigeti Péter bírálja azt a felfogást, amely szerint a szocialista kísérletek során ún. alanytalan vagyon jött volna létre, azaz olyan tulajdon, amelynek a szó történelemelméleti értelmében nincs alanya. Megoldását Eörsi Gyula koncepciójára alapozza. Véleményem szerint Eörsi Gyula megoldása jogtudományi szempontból teljes mértékben kielégítő, történelemelméleti szempontból, a materialista történetfelfogás követelményei alapján azonban nem adhat magyarázatot az adott viszonyokra, nem jellemezheti a korabeli tulajdonformát. A jogtudomány megteheti azt, hogy vélelmekkel és fikciókkal dolgozik, ez azonban a történelem marxi elmélete számára nem járható út. Eörsi Gyula is rámutat arra – a szerző által hivatkozott passzusokban is –, hogy az állampolgárok összessége közvetlenül nem rendelkezik az állami tulajdonnal, az állami tulajdonhoz való viszonyuk csupán egy névleges tulajdonosi státust eredményez számukra. De nemcsak állampolgárként, hanem a vállalati kollektíva dolgozójaként sem rendelkeznek közvetlen tulajdonosi jogosítványokkal. Ha nem azt vizsgáljuk, miként kell jogilag szabályozni a tulajdont, hanem azt, hogy az egyén–termelőeszköz–közösség hármasságban hogyan néz ki akár a reális elsajátítás, akár az idegen munkaerő feletti rendelkezés, akár a tulajdonnak mint puszta jogcímnek az érvényesülése, akkor láthatjuk, hogy – éppen az átmeneti jelleg következtében – a magánelsajátítás már megszűnt. Azonban nem találjuk meg az állami tulajdon közvetlen rendelkezési jogosultját, és bizonyos értelemben talán még a szövetkezeti csoporttulajdonét sem, bár elismerem, hogy ez utóbbi egy jóval bonyolultabb kérdés.

Ha azt nézzük, hogy az egyes társadalmi formákban miként érvényesül a közvetlen rendelkezés, azt tapasztalhatjuk, hogy például az “ázsiai” termelési módban a közösség minden tagja a közösség közvetítésével úgy rendelkezhet a földtulajdonnal, illetve birtokkal, mint a sajátjával. Ha a germán formából kialakult feudalizmust tekintjük, azt láthatjuk, hogy ezekben a közbirtokosok, például akár egy a XIX–XX. század fordulóján meglevő magyarországi szántóföldi nyomásközösségben, erdőbirtokosságban vagy legeltetési társulásban nem elkülönült jogi személyen keresztül érvényesítik tulajdonosi jogaikat, hanem közvetlenül mint közös birtokosok. A közösség tagjai nem választják maguktól külön a közföldet, a legelőt, az erdőt vagy a szántóföldet. A jogi személyiség kategóriája e közösségek esetében csak a XX. században jelenik meg. De amikor a XX. században Magyarországon e jogi személyiségi kategória a különféle faluközösségi alakzatokban is föltűnik, a közgyűléseken akkor is közvetlen rendelkezési jog áll fenn. Ez a közvetlenség tehát kizárólag az államszocialista kísérletek esetében hiányzik, miként ez egyébként Eörsi Gyula fejtegetéseiből is kitűnik. Az ő modellje – mint erre Szigeti Péter is utal – egyértelműen a részvénytársasági megoldás alkalmazása a szocialista viszonyokra, ahol is a menedzsmentet a vállalati vezetés, a részvényesek közgyűlését pedig az állam helyettesíti. A részvényesek közgyűlése azonban sokkal erőteljesebb és valóságos tulajdonosi ellenőrzést gyakorol a menedzsment felett – még ha az Enron és néhány más hasonló amerikai nagyvállalat példája esetleg ellenérvként fel is hozható –, semhogy a menedzsment ki tudná játszani a tulajdonosokból álló közgyűlés ellenőrző hatalmát. A magyar állami tulajdonosi beavatkozás viszont az 1968-as reformot követően szinte mindig inkább ex post volt, semmint ex ante, vagyis a már kialakult egyensúlyi zavarok utólagos kezelésével kellett az államnak mint közhatalmi gazdaságirányítási tulajdonosnak foglalkoznia. Nem véletlenül vontam össze itt – Sárközy Tamással ellentétben – a közhatalmit a gazdaságirányításival, hiszen az államnak ez a két funkciója intézményesen a reformidőszakban sem vált külön egymástól.

A tulajdonforma meghatározó a gazdasági magatartás szempontjából. A magyar gazdasági reform abból az előfeltételezésből indult ki – és ez sajnos a tanulmányból hiányzik –, hogy a szocialista gazdálkodó szervek, az állami vállalatok és gazdaságok, megfelelő gazdasági környezetbe helyezve, kellő gazdasági ösztönzők alkalmazásával, ugyanúgy fognak viselkedni, mint a tőkés magántulajdonon nyugvó polgári társadalomban működő részvénytársaságok és más cégek. Tehát azt előfeltételezték, hogy ezek a gazdasági egységek a profitráta maximalizálására törekednek, és árérzékenyek lesznek. Ezzel szemben a magyar mechanizmusgyakorlat 1968 és 1989 között azt mutatta, hogy e vállalatok a lekötött tőkére nem voltak érzékenyek, s az árak emelkedésére sem úgy reagáltak, ahogy ezt a magántőkés vállalkozások általában (bár nem mindig) teszik. A magyar gazdaságimechanizmus-reform tehát szakmailag azért nem volt kellően megalapozott, mert a speciális, kvázi tulajdon nélküli állapotot nem vette figyelembe. Nem vette figyelembe azt, hogy magánbefektetők hiányában, a politikai szocializmus viszonyai között, a lekötött tőke iránti érzéketlenség válik meghatározóvá. Ugyanakkor ezen vállalatok érzékenyek voltak a nyereségre, mert ha profitrátájukat nem is kívánták maximalizálni, egész tevékenységük profittömegük növelésére irányult, s a vállalatvezetés magatartásában – miként azt az e körben rendszeresen és nem ok nélkül bírált Kornai János pontosan kifejtette – a menedzsmentre általában jellemző állandósult beruházási törekvések váltak meghatározóvá. Miként nyugat-európai és amerikai üzemgazdászok és elméleti közgazdászok írják, a részvénytársaságok beruházási szintje magasabb, mint az egyéni tőkés vállalkozásoké, mert a menedzsment – amennyiben nem tulajdonos – ott sem oly mértékben érzékeny a lekötött tőkére, mint a tulajdonosok. A szocialista vállalatok viszont sokkal erőteljesebb beruházási expanziót folytattak, mint akár a menedzsment által uralt nyugati cégek, akár az egyéni tőkés vállalkozások.

Ha meg akarjuk vonni a gazdaságirányítási reform mérlegét, egy igen érdekes ellentmondással találkozunk szembe. Politikai és szociálpszichológiai értelemben a reform pozitív jelenségnek tekinthető, mert azt mutatta a társadalom számára, hogy a szocializmus nem egy megmerevedett rendszer, alkalmas arra, hogy benne jelentős változások, átalakulások történjenek. Ha abból a szempontból vizsgáljuk a mechanizmusreformot, hogy növelte a döntésre jogosultak körét – egyfajta decentralizációt valósított meg –, akkor ismét pozitívumokat kell látnunk. Amennyiben azonban azt vizsgáljuk, hogy a magyar gazdaság irányításának hatékonyságát mennyivel növelte a változás, a kép már nem ilyen pozitív, s ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a reformot a polgári viszonyok szimulálása jellemezte, azt kell mondanunk, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése lényegében anticipálta a későbbi rendszerváltást. És ezt empirikusan is igazolhatjuk, hiszen 1901–71-ben már számos olyan tervezet született, például az adórendszer átalakításáról és a kétszintű bankrendszer bevezetéséről, amely akkor, az ismert politikai körülmények miatt, végül is nem vált törvénnyé, illetve kormányrendeletté, ám ezek a tervezetek később, az 1980-as évek második felében ismét előkerültek, s akkor már meghatározó politikai és jogi aktusokká váltak.

A gazdaságirányítási reform tehát azt fejezte ki, hogy a fennálló rendszer szocialista jellegű reformjára nincs igazán lehetőség. Ha pedig azt nézzük, hogy mi volt a reformfolyamatban résztvevők szándéka, azt kell mondanunk, hogy erről rendkívül vegyes kép alakulhat ki. Voltak olyanok, akik valóban hittek abban, hogy a tervszerű piacszabályozás által, az ún. piaci kategóriák és gazdasági ösztönzők alkalmazásával a szocialista gazdaság sokkal hatékonyabbá válik, és megszűnik e gazdaság hiánygazdaság-jellege. Mások azt vallották, hogy noha a reformtól ezt igazán nem várhatjuk el, ám e változások hosszú távon a társadalom demokratizálásában jelentős szerepet játszhatnak. S végezetül nem kevesen voltak azok, akik a reformtól a majdani polgári visszaalakulást várták, feltételezve, hogy az áruviszonyok kiterjedése, a piaci kategóriák alkalmazása kellő alapot teremt majd arra, hogy a szimulált piaci társadalmat a valódi tőkés piacgazdaság váltsa fel.

Röviden érintenünk kell a gazdaság hiánygazdaság-jellegét is. Ez, megítélésem szerint, az alanytalan vagyon s az abból fakadó beruházási túlkereslet következménye. A szocialista piacgazdaság tulajdonképpen nem más, mint a polgári árutermelő gazdaság tükörképe. Az egyiket a rendszeresen visszatérő túlkínálat, a másikat pedig a meghatározó jelentőségű túlkereslet jellemzi. Nem azért hiánygazdaság a szocialista gazdaság, mert alacsony a kibocsátási szintje. Amikor Magyarországon sokkal nagyobb volumenű volt a tejtermelés, mint napjainkban, akkor sem volt ritka a tejhiány. Ma Magyarországon, amikor a tejtermelés mennyisége jóval kisebb, mint 1989 előtt volt, állandósult a túlkínálat, és a tejtermelők állandóan panaszokkal árasztják el a kormányzatot, hogy nem tudják termékeiket értékesíteni. Hogy itt a tulajdonforma a meghatározó, azt 1990–91 fordulója is egyértelműen bizonyította. Ugyanis arra a hírre, hogy az állami vállalatokat tömegesen privatizálni fogják, azonnal megszűnt a gazdaság túlkeresleti jellege – nem függetlenül attól, hogy a beruházások leállítása egyben a tőkeérték radikális csökkentéséhez vezetett, és ezáltal olcsó privatizációt eredményezett –, s egy-két éven belül egy tipikus túlkínálati, félperifériás tőkés gazdaság alakult ki. Úgy szűnt meg a hiánygazdaság, hogy közben a GDP három év alatt csaknem 20%-kal csökkent. Ez világosan mutatja, hogy nem a termelés szintje, hanem a meghatározó gazdasági szereplők motivációi azok, amelyek a hiánygazdaságot életre hívják. Ebből a szempontból kétlem, hogy a modern számítástechnikai eszközök alkalmazása – amelyekre Szigeti Péter utalt – a hiánygazdaságot ki tudná küszöbölni. Ugyanis a menedzsment beruházási hajlamát, amit a tulajdonos ténylegesen nem kontrollál, nem lehetséges számítástechnikai eszközök alkalmazásával sem felszámolni. Számos polgári gondolkodóval ellentétben viszont úgy ítélem meg, hogy a hiánygazdaság önmagában nem tesz életképtelenné egy berendezkedést, sőt. A hiánygazdaság például, amíg nem következik be kezelhetetlen eladósodás, sokkal gyorsabb gazdasági növekedést biztosít, mint a keresletkorlátos polgári társadalmak, azonban olyan szabályozást igényel, amely a gazdaság túlkeresleti jellegére épül. Éppen Kalecki profit- és árelmélete alapján nyílna elvileg lehetőség arra, hogy ne csak állami költekezéssel ösztönözzük a gazdaság növekedését – miként ez a tőkés gazdaságban történik, pótolva a hiányzó keresletet –, hanem meghatározott jelzőszámok, csengőszámok beiktatásával az állam akkor is beavatkozzon, amikor a túlkereslet súlyos gazdasági egyensúlyi zavarokat vált ki, elsősorban a külgazdaság szférájában. Ilyen elméleti kísérletezések azonban csak a nyolcvanas évek második felében kezdődtek el, hiszen – miként Engels mondta Hegel nyomán – Minerva baglya szürkületkor repül, tehát olyankor tárhatjuk fel igazán egy berendezkedés alapproblémáit, amikor azok kezelésére már történelmileg csekély vagy semmilyen esély sem nyílik.

Megítélésem szerint tehát a gazdaságirányítási reform nem tudta ezeket a problémákat megoldani. Mégis úgy vélem, hogy a magyar, a jugoszláv és a kínai megoldás egy csoportba sorolása a többi formába, típusba tartozóval szemben indokolt, bár a három kísérlet lényegesen különbözik is egymástól. A jugoszláv kísérlet különbözősége nyilvánvaló, hiszen ez már nevében is egy önigazgatási modell volt, amelynek kudarca viszont azt bizonyította, hogy a szocializmus egy magasabb formáját nem lehet adminisztratív úton bevezetni. Tehát egy önigazgatási konstrukció jogilag intézményesíthető, a jugoszláv gazdaság valóságos működése, az abban lévő hatalmi viszonyok és a társadalom egészének politikai berendezkedése azonban nem tért el a magyartól, ugyanakkor gyökeresen különbözött az NDK-belitől, a csehszlováktól, a romántól vagy az albántól.

Kína pedig teljesen eltérő eset. Magyarország döntően hitelfelvétellel próbált külső erőforrásokat bevonni gazdaságába annak érdekében, hogy a növekedési ütemet gyorsítsa, vagy legalábbis fenntartsa. A jugoszlávok nemcsak hiteleket vettek fel, hanem vendégmunkásaik bér-hazautalásai révén is pótlólagos erőforrásokhoz jutottak. A kínai szocialista piacgazdaság viszont egyértelműen a működő tőke importjára épül. A tanulmányban nincs egyetlen olyan megjegyzés sem, amely arra utalna, hogy a kínai modell lényege a működő tőke nagymérvű importja, s a valóban gyors ütemű gazdasági növekedés elsődlegesen e külföldi tőke kibocsátásának következménye. Ha nagyon vulgárisan és leegyszerűsítve kívánnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy miként Magyarország mai gazdasági növekedése teljesen alárendelt a beáramló külföldi tőkének, s a multinacionális vállalatok szándékaitól függ, hogy mekkora lesz a növekedési ütem, ugyanígy Kínában is a gazdasági növekedés, a fejlődés alapvetően külsődleges forrásoktól függ. És láthatóak ott is a politikai változások: éppen most ült össze a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága, hogy jóváhagyjon egy olyan alkotmánymódosítást, amely a magántulajdont a köztulajdonnal azonos védelemben kívánja részesíteni. És ugyanez a testület nemrég úgy döntött: a Kommunista Párt tagjai közé nagytőkéseket is felvehetnek (ami persze önmagában egyáltalán nem probléma). Amikor hazánkba látogat egy kínai delegáció, kérdéseikből egyértelműen érezhetjük, hogy nagyon szeretnék tudni, miként is hajtható végre békésen az átmenet. Ilyenkor a beszélgetések során néha fel kell hívnunk a figyelmüket arra, hogy nemcsak a mai ún. pártállami káderek azok, akik igényt tarthatnak az állami tulajdonra, hanem vannak olyan egykori tulajdonosok (illetőleg leszármazottaik) is, akik hasonló követelésekkel léphetnek fel. Úgyhogy, ha kínai delegáció tagjaival találkozom, a kárpótlási törvényről és a reprivatizációs problematikáról is tájékoztatást adok, nehogy azt gondolják, egyedül ők lennének jogosultak arra, hogy az állami tulajdont magántulajdonná változtassák át…

Világosan láthatjuk tehát, hogy a kínai szocialista piacgazdaságnak is megjelentek a korlátai. S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Kína robbanásszerű fejlődése ellenére sem minta ma egyetlen, akár harmadik világbeli állam számára sem, viszont a kínaiak vizsgálják a szingapúri, a malajziai, a dél-koreai és a tajvani berendezkedést, hogy mit lehetne azokból tanulni, hogyan lehetne polgári viszonyok között, egy autoritárius berendezkedés keretében folytatni a mostani ütemes gazdasági fejlődést.

Szigeti Péter egyik korábbi írásában megjegyzi, hogy Kínára vonatkozó megjegyzései akkor érvényesek, ha nem következik be ott is rendszerváltás. A történelem ezt a kérdést még nem döntötte el. A folyamatok azonban abba az irányba mutatnak, hogy ez a változás, ha nem is a közeljövőben, de Kínában – és Vietnamban is – végbe fog menni (Kuba és a Koreai NDK problematikájára most nem térnék ki).

Láthatjuk tehát, hogy ezek a nagyon pozitív példák is lényegében mind a nyerskommunizmus vagy a politikai kommunizmus keretei között mozognak. A kínai modell persze mindenképpen pozitív, ha a volt Szovjetunióéval vetjük egybe. Ha az ottani hatalmas gazdasági visszaesést nézzük – s a polgárháborúk sorozatát Karabahtól Tádzsikisztánig –, vagy azt a szellemi visszafejlődést, amely a fundamentalizmus irányába mozdítja el a közép-ázsiai köztársaságok lakosságának mind nagyobb részét, s a pravoszláv egyház felé tereli az orosz, a belorusz és az ukrán népességet, akkor azt mondhatjuk, hogy Kína útja valóban sokkal pozitívabb. Úgy ítélem meg, hogy Szigeti Péter a Szovjetunió sorsával összehasonlítva emelte ki a kínai szocialista piacgazdasági kísérlet pozitív vonásait.

A szerző alapvető jelentőségű állítást fogalmaz meg akkor, amikor leszögezi: a szocialista kísérletek csak az egypártrendszer keretében életképesek. Ha az egypártrendszerű berendezkedést megváltoztatjuk, szinte azonnal bekövetkezik a polgári viszonyok helyreállítása. Ez egy empirikusan igazolt tétel; az egyetlen nem egypárti szocialista kísérlet, a chilei sorsát is ismerve, azt mondhatjuk, hogy Szigeti Péter megállapítása tökéletesen helytálló. Elmarad azonban annak bizonyítása, hogy mi az oka e törvényszerűségnek. Mi az oka annak, hogy a nyerskommunizmus vagy a politikai kommunizmus szakaszában levő társadalmak csak egypártrendszerű konstrukcióban képesek fennmaradni? Ráadásul a szerző kifejti, hogy a politikai szocializmust nem jellemzi az állandósult legitimációs deficit, így az egypártrendszerre vonatkozó állítása még inkább nélkülözi az elméleti érvelést.

Az európai polgári társadalmak politikai rendszere az elmúlt nyolcvan-száz évben az általános választójogon alapult (most eltekintek a görögöktől, a spanyoloktól, a portugáloktól, ahol az általános választójogot az 1970-es évek közepén vezették be, illetőleg állították helyre), noha Marx 1852-ben a New York Daily Herald Tribune-beli cikkében még azt fejtegeti, hogy Nagy-Britanniában egy igazi szocialista rendszabály az általános választójog bevezetése lenne, feltételezve, hogy egy ilyen változás rövid időn belül a társadalom szocialista átalakulásához vezetne. Kiderült azonban, hogy az általános választójog, amelytől egyébként a konzervatív és liberális politikusok és teoretikusok hallatlanul féltek, s amelytől a szocialista gondolkodók – még Marx és Engels is – a társadalom szocialista átalakítását várták, nem e változás alapvető eszközei, hanem lényegében a polgári társadalom stabilitásának garanciái. Kiderült, hogy a társadalom többsége nem támogat forradalmi jellegű változásokat, sőt többnyire még reformistákat sem, hiszen a mérsékelt szociáldemokrata pártok is csak kivételesen értek el választásokon 50%-nál jobb eredményt. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egypártrendszer mint meghatározó kritérium mégis a fennálló legitimációs deficitből ered.

Magyarország esetében egyébként nagyon könnyű belátnunk, hogy mi áll a legitimációs deficit hátterében. Ha megnézzük a Horthy-korszak társadalmát, azt találjuk, hogy a népesség többségét még nem a modern polgári berendezkedés osztályai alkották. Az 1930. évi népszámlálás szerint a kispolgárok (a kis- és középbirtokos parasztok, a kisiparosok és kiskereskedők), a Kommunista Kiáltvány értelmében vett középrendek a keresők 34%-át tették ki. 10,5%-ra rúgott az ún. alsó szolgáltató rend aránya, melybe azok tartoztak, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélték. S e több mint 400 ezer kereső, kezdve a házicselédektől egészen a vasúti krampácsolókig, nem tekinthető proletárnak, mert nem termelt értéktöbbletet, hanem gazdája, illetőleg az állam jövedelmét fogyasztotta. (A munkaerő jövedelemre, illetőleg tőkére történő kicserélése közötti döntő fontosságú megkülönböztetést Marx részletesen az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében fejti ki.) A proletariátus a kereső népesség 41%-át képezte, s meghatározó részét a mezőgazdaságban, illetőleg ipari kisüzemekben alkalmazták. A burzsoázia aránya, beleértve a vállalkozó földbirtokosokat is, mindössze 5,5%-ot tett ki, s túlnyomó többsége a nagygazdák csoportjába tartozott. A viszonylagos elmaradottság abban is kifejeződött, hogy a tőkések csupán a gazdasági hatalmat birtokolták, a politikai és a kormányzati hatalom az ún. felső szolgáltató rend, a vezető államhivatalnokok és a katonatiszti kar kezében összpontosult, mely az ideológiai államapparátussal együtt a keresők 3,4%-át alkotta. Ha pedig megnézzük az egyes osztályok és a marxi, nem pedig weberi értelemben vett rendek politikai orientációját, láthatjuk, hogy a munkásosztály jelentős része ugyan támogatta a szocialista átalakulásra irányuló törekvéseket, ám e tömeg a népesség legfeljebb egyharmadát jelentette, mely más társadalmi csoportokból csupán néhány százaléknyi baloldali szimpatizánssal egészült ki.

Az 1945-ös és az 1947-es választási eredményeket s azok területi megoszlását elemezve látható, hogy Magyarországon a társadalom többsége a II. világháború után sem akart szocialista átalakulást. 1956-ban sem szocialista forradalom zajlott le – szemben Bill Lomax fejtegetéseivel vagy azokéval, akik elfogadják az ő nagyon jó szándékú, ám nem igazán megalapozott nézeteit –, és 1989-ben is, amikor még nem indult meg átfogó ellenzéki támadás az MSZMP ellen, csak a választók 33–37%-a támogatta az akkori kormányzó pártot. A többség tehát mindvégig a polgári berendezkedés híve volt, sőt azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy hosszú ideig Magyarországon a polgári demokráciát is csak egy kisebbség tartotta legitimnek, akárcsak a Weimari Köztársaságban vagy az első Osztrák Köztársaságban.

A politikai döntésmechanizmus pedig teljes mértékben illeszkedik az egypártrendszerű szisztémába, tehát a rendszer demokratizálásának ez a tény már önmagában is korlátja. A rendszert nem lehet demokratizálni, mert hiányzik a legitimációja, és nem fog igazán erősödni a legitimációja, mert nem lehet demokratizálni. Így egy körforgáshoz jutunk el, amelyből csak nagy világtörténelmi változásokkal lehetett volna kilépni, például ha egyes nyugat-európai országokban – az olaszoknál, a portugáloknál vagy a franciáknál – szocialista forradalom tört volna ki. Ezek hiányában az alapvető konstellációk sem bel-, sem külpolitikai téren nem változhattak meg.

Milyen volt e szisztémának a döntésmechanizmusa? Amit Konrád és Szelényi leír az állampárti vagy pártállami döntésmechanizmusról, az mindenki számára ismert volt, aki valamit is foglalkozott a párt, illetőleg az állam működésével. E kérdést vizsgálva azonban látnunk kell, hogy az államszocialista berendezkedésben is az informális döntésmechanizmus játszott meghatározó szerepet, tehát azzal, hogy vázoltuk a Politikai és a Központi Bizottság funkcióit (amelyek időről időre változtak), és megállapítjuk, hogy bizonyos állami intézmények közvetlen pártirányítás alatt álltak, mint például a Külügy-, a Belügy- vagy a Honvédelmi Minisztérium, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala stb., még semmit nem mondtunk az adott berendezkedés tényleges politikai működéséről, sem pedig arról, hogy milyen politikai csoportok léteztek. Az alapkérdés tehát nem az, hogy milyen a pártállami döntéshozatali mechanizmus, hanem az, hogy ebben melyek a meghatározó politikai csoportok.

Szalai Erzsébet azt fejtegeti Szigeti Péter írására reflektálva, hogy nem lehet igazán elkülöníteni egymástól a különféle érdekcsoportokat. Véleményem szerint azonban három nagy csoportot (legalábbis a hatvanas évek közepétől) az MSZMP legfelsőbb vezetésében elég jól körvonalazhatunk.

Az egyik az ún. reformcsoport, amely nemcsak közgazdászokból állt, hanem olyan személyiségekből is, akik a kultúrpolitika, a tudománypolitika, az oktatáspolitika és a külpolitika területén tevékenykedtek. Ők egyre inkább azt a véleményt képviselték, hogy a rendszer reformálhatatlan, és valamilyen módon rendszerváltást kell végrehajtani. Nyilván békés átmenetre gondoltak, és arra is, hogy e változás ne vezessen egy (szélső)­jobboldali diktatúrához. E csoport, a közkeletű vélekedésekkel ellentétben sajátos kapcsolatrendszert épített ki az ún. demokratikus ellenzékkel és a késő kádárinak nevezett technokráciával. Ez utóbbi vezető személyiségei részben (de csak részben) bekerültek az 1989-ben létrejött MSZP vezetésébe. Ez a csoport tehát nem hitt abban, hogy a rendszer megreformálható, demokratizálható vagy életképessé tehető lenne.

A másik csoport azokból állt, akik a hazai szocialista kísérlet ellentmondásait a szovjet modelltől való eltérésben látták. E körbe tartozott például Komócsin Zoltán, Pullai Árpád és Biszku Béla. Ők úgy gondolkodtak, hogy ha visszatérnénk egy sokkal osztályharcosabb platformra, és hűen követnénk a szovjet megoldásokat, akkor az alakulóban levő társadalmi egyenlőtlenségek mérséklődhetnének, és vissza lehetne szorítani azokat a politikai erőket, amelyek a szocialista kísérlet felszámolásában érdekeltek.

S volt egy harmadik csoport, amely részben Kádár János körül tömörült, részben pedig pragmatikusabb gazdaság- és társadalompolitikusokból állt, akik úgy ítélték meg, hogy a mindkét oldal számára tett engedmények a rendszer számára veszélyesek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha valamelyik oldal valamely kérdésben sikert ér el, akkor vezetőit rövidesen félre kell állítani, majd a következő politikai fordulót követően annak az oldalnak a vezetőivel kell ugyanezt tenni, amely az újabb küzdelemben kerekedett felül. Hozhatnánk erre példát 1974-ből vagy 1985-ből, esetleg más évszámokat is említhetnénk. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy e három csoport lokalizálása ellenére a rendszer tényleges politikai tagoltságáról és a valódi döntéshozatali mechanizmusról tulajdonképpen nincsenek ismereteink. Ezeket nem helyettesíti, hogy elítéljük a pártállami működést, de az sem, hogy pozitívan értékeljük – tehát meg kellene ismernünk, hogy valójában milyen érdekcsoportok működtek, mi volt ezeknek a társadalmi bázisa (mert mindegyiknek volt), és melyek voltak azok a társadalmi csoportok, amelyek a rendszerben semmilyen vagy csak minimális érdekképviselettel rendelkeztek. E téren Szalai Erzsébet felvetései reálisak, nem értek azonban egyet azzal a következtetésével, amire előbb már utaltam, hogy e csoportok igazán nem körvonalazhatóak. Vizsgálnunk kell azt is, hogy e csoportoknak milyenek voltak a nemzetközi kapcsolataik, akár az akkori, ún. szocialista világrendszeren belül, akár a nyugat-európai térségben. Hiszen a párt külügyi osztályán már a hetvenes évek közepétől megindult a kapcsolatépítés először a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártokkal, majd később a polgári pártokkal is, és ezek a kapcsolatok nem kis szerepet játszottak a rendszerváltás folyamatának előkészítésében. Akkor is ez a helyzet, ha erről a magyar közvélemény ismeretszintje hallatlanul alacsony. Sokan meglepődnének például azon, ha megtudnák, hogy Kádár János milyen szerepet játszott az Európai Gazdasági Közösségekhez való formalizált kapcsolat kialakításában. Kovács László nemrég a parlamentben utalt arra, hogy mit tettek a párt külügyi osztályán dolgozók a hetvenes-nyolcvanas évtizedben a mostani EU-csatlakozás előkészítése érdekében. Ehhez hozzátehetjük, hogy e lépéseket Kádár János támogatásával tették, sőt maga a párt első titkára is gondolkodott egy orientációváltás lehetőségén, amelyről egyébként – mint Nyugaton közismert – Helmuth Schmidt beszélte le. De sajnos ez csak Helmuth Schmidt és Valéry Giscard d’Esteing visszaemlékezéseiből derül ki, míg a magyar tudományosság hallani sem akar ilyen eseményekről, vagyis nem kívánja megismerni az ország közelmúltjának valódi történelmét.

Végezetül Szigeti Péter írásának negyedik fejezetét érinteném. Ebben egy nagyon érdekes gondolatkísérletet láthatunk, a dialektikus demokrácia koncepcióját, mely a korai szocialista berendezkedés demokratizálásának intézményes formáit körvonalazza. Azonban jelezném, hogy az általa kifejtett elképzelések jelentős elmélettörténeti előzményekkel rendelkeznek. Két szerzőt említenék; az egyik Engels, a másik Michal Kalecki. Engels 1886-ban egy Bebelhez írt levelében azt fejtegette, hogy a gazdaságot alulról fölfelé egyfajta szövetkezeti rendszerben kellene megszervezni – tehát szó sincs ebben a levélben állami tulajdonról –, de ő is szembetalálkozott azzal a problémával, hogy a partikuláris és az általános érdek közötti ellentmondást egy ilyen konstrukcióban miként oldhatjuk fel. Mintának az 1871-es Párizsi Kommün szövetkezetiközpont-rendszerét tekintette. Hogy ez a gazdaság ténylegesen hogyan működne, erről érthetően egy levélben semmit nem ír, s emellett ezt anticipálni hallatlanul nehéz is. Már létező tapasztalatok alapján fejti ki saját véleményét 1956–57-ben Michal Kalecki az akkori lengyel politikai válság után. Az 1956-os lengyel politikai válság megoldási kísérletének lényege az volt, hogy a szovjet orientációt megpróbálták egy önálló lengyel szocializmusmodellel felváltani. Ennek keretében születnek azok az elméleti művek – Michal Kaleckié is –, amelyek megkísérlik az új berendezkedés megalapozását. Kalecki abból indul ki, hogy a központi tervezést az üzemi tanácsok rendszerével kell összekapcsolni. E megközelítés alapján azt írja, hogy a tervgazdasági döntéseket demokratizálni kell, viszont meg kell akadályozni, hogy az üzemi tanácsok csak a partikularitást képviseljék. Nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha az üzemi tanácsokat a központi tervapparátusok visszaszorítják, hanem arra is, hogy milyen gazdasági zavarokat idézhet elő, ha az üzemi tanácsok a központi tervezéssel, a gazdaságpolitikai célkitűzésekkel szembekerülnek. Tehát Kalecki is ugyanazt a megoldási kísérletet vázolta fel, mint Szigeti Péter, hogy miként lehet a tervezés és az egypárti berendezkedés keretei között egyszerre érvényesíteni a központi irányítást és a társadalom tagjainak tényleges részvételét az alapvető jelentőségű döntések meghozatalában.

Mindazok a kísérletek azonban, amelyek eddig történtek és amelyek általában nem valósultak meg, vagy csak rövid ideig működtek, a ma és főleg a jövő számára már nagyon kevés üzenetet hordoznak. Ennek az az oka, hogy szocialista kísérletekre a jövőben nemzeti keretek között valószínűleg már nem kerülhet sor. Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk, hiszen, miként Marx fogalmaz a Kommunista Kiáltványban, a tőkés viszonyok minél gyorsabb ütemű fejlődése teremt igazán lehetőséget, arra, hogy a társadalom mielőbb átalakuljon, hogy a polgári társadalmat majdan szocialista, illetőleg kommunista berendezkedés váltsa fel. A helyi, nemzeti kapitalizmusok támogatása a globális kapitalizmussal szemben nem előre, hanem visszafelé visz a történelemben. Minden életképes baloldali mozgalomnak globális méretűnek kell lennie, de ez a történelmi korszak még nem következett be. A tőke internacionalizálódott, miközben a munka világában, a munkatársadalomban a nemzetköziesedés még a kezdeti lépéseket sem igazán tette meg. Mindezen nem tud változtatni Seattle népe. Tehát az, hogy minden egyes WTO-, minden egyes IMF-, minden egyes világbanki tanácskozáson megjelennek a tiltakozók, a tüntetők (és a közéjük beépített fekete-anarchista provokátorok), nem jelent valóságos választ a mostani globalizált liberálkapitalizmusra.

Abban a korszakban élünk, amelyben a baloldalon a tudományé az elsődleges szerep, és Szigeti Péter tanulmánya az elemzés, az értékelés munkájához járult hozzá. Véleményem szerint értékes, gondolatébresztő mű született, abban azonban nem bízom, hogy a közeljövő magyar közgondolkodását az ilyen írások érdemben befolyásolni tudnák. Hiszen mint Marx írta A német ideológiában: “Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok.” (Marx–Engels: A német ideológia. Helikon Kiadó, Bp., 1974, 57. old.)