Egy liberális a szélsőjobbról – avagy egy szélsőjobboldali liberális

 

A történelemhamisítás nem valamiféle tudatos és konspirációs tevékenység, amit valaki “előír”. A történelemhamisítás nem más, mint hogy a szerző bizonyos érdekeknek megfelelően bizonyos történelmi eseményeket tudatosan eltorzítva mutat be: tudatosan elhallgatja, negligálja vagy félreértelmezi a meglévő forrásokat, esetleg maga kreál újakat. Ebben a tevékenységében a szerző nem feltétlenül akar valami “hamisat” közölni; sokkal gyakoribb jelenség, hogy célja éppen az “igazság” – a szerző által vallott igazság – “helyreállítása”. Egy olyan ideológiai restaurációs tevékenységről van szó, amelynek során a makacs és irreleváns tények “visszanyerik” azt a formát, amilyent eredetileg is viselniük kellett volna, vagyis az események – a hamisító áldásos tevékenységét követően – úgy történtek, ahogy az tőlük elvárható lett volna. Ez a fajta történelemhamisítás teljesen megszokott, megvannak a kikristályosodott szakmai fogásai, klasszikusai és mesterei – a kiszolgálandó ideológiától teljesen függetlenül. Hiszen bizonyos értelemben a történelem maga is interpretáció – mégpedig bármely osztálytársadalomban szükségszerűen olyan interpretáció, amely legfeljebb hízeleghet magának a rendszertől való semlegesség ideológiájával. Éppen ezért alakult ki a történettudomány tudományos apparátusa, amely – az alapvető rendszerfüggőségen túl – többé-kevésé garantálhatná e diszciplína objektivitását. A szaktudományos tisztességgel dolgozó történész szeme előtt – még ha nem is hisz a totálisan objektív igazság létében – nem az lebeg munka közben, hogy eredményei miként lesznek beilleszthetőek egy-egy ideológiai struktúra eszközkészletébe, akkor sem, ha valahová kétségtelenül be fognak illeszkedni. Az olyan szakemberek számára, mint a fidesz-kurzus ifjú házitörténésze, Ungváry Krisztián, előbb adottak az eszmei keretek, utána jön a munka.

A hamisító célja éppen valamely konkrét, a kapitalista társadalmon belül külön partikularitásként megjelenő ideológiai vagy politikai érdek direkt kiszolgálása. A “megfelelő” történeti tudat iránti létező igényt szolgálja ki és fejleszti tovább – egy olyan szükségletet, amelynek alkímiája a leírt hamis szavakat anyagi valósággá, a múltról alkotott fantazmagóriát “a” múlttá változtatja. A történelemhamisítás tehát alapvetően ideológiai tevékenység, amely egyfajta intellektuális, sőt, lelki szükségletet elégít ki a maga eszközeivel – sokkal inkább, mint azt az objektivitás igénye miatt korlátozott történettudomány képes lenne kielégíteni. Ugyanakkor a történelemhamisítás éppen azért hamisítás – és nem fiktív irodalom –, mert a történettudománnyal takarózik – hatása gyakorlatilag ebben rejlik. A hamisító számára elsődleges fontosságú a hozzáértés látszata. Így biztosíthatja, hogy terméke jól értékesíthető legyen azon a tudományos piacon, ahol a vásárlók egyre inkább a reklám és a termék csomagolása alapján döntenek, mintsem annak valódi értéke alapján. A siker mértéke a forgalom, és így a szaktudományos (következésképpen nem piackonform) munka alaposan leértékelődik a tudomány eszközeivel operáló árucikkekkel szemben. Az utcai standok albumszerű képeskönyvei mellett – amelyeknél, mint erre Ungváry is utal, egyre jobban elterjed a fasizmus tematikája – ott van a valódi történelem köpenyébe burkolódzó kvázitudomány is: a történész olyan prostituáltként lép a tudományos placcra, aki bájait a szaktudományos zsargon, a félfiktív és obskúrus hivatkozások és nyomasztó méretű, ám komolytalan – talán el sem olvasott műveket tartalmazó – bibliográfiák tömegéből összefércelt csábos fehérneműibe burkolja. Ez az igyekezet általában jövedelmező, de végső soron ritka a teljes siker: itt-ott mindig kilóg valami…

A hamisítás bizonyos szakmai felkészültséget igényel, bár gyakori eset, hogy a hamisító saját érzelmi-intellektuális elfogultsága miatt maga sincs tisztában a hamisítás tényével. Tollát a “történelmi igazságtétel” szükséglete mozgatja, és fel sem fogja, hogy egész tevékenysége – hamis. Ez azonban inkább a lelkes amatőrökre jellemző; példa erre Pokorni Zoltán minapi átfogó, orwelli víziója a mindenható KGB-uralta hetvenes évek beli Kelet-Európáról, mely vízió – bár a valóságtól meglehetősen elrugaszkodik – igen hatásosan kriminalizálja a korszak összes szereplőjét a nem túl nagy szellemi igényű befogadóközönség megelégedésére (persze lehetséges, hogy Pokorni csupán gyermekkorának otthoni légkörét vetítette ki egy egész régióra…).

Ungváry Krisztián történészi munkássága nem egészében tartozik a hamisítás körébe, hiszen a hamisítás nem tévedést jelent, hanem tudatos torzítást. Ungváry – mesterei, Nolte, Furet, Conquest, Kun Miklós és társaik nyomán – valójában egy sajátos, kiindulópontjában (ideológiailag) liberális, gyakorlati következtetéseiben (és tulajdonképpeni felhasználhatóságában) szélsőjobboldali, rendszer-, illetve rendpárti végeredményre jut. A kérdés tulajdonképpen nem “politikai”, ha a politikát csupán a két rendszerfenntartó ideológiai komplexum – “baloldal” és “jobboldal” – szempontjából vizsgáljuk. Ungváry válaszai nem a politikai liberalizmus válaszai; érvelése, eszközkészlete, egyáltalában, érdeklődése néhány évvel ezelőtti debütálása óta egyre inkább szélsőjobboldali – többnyire azonban nem a miépes, kacsazsíros-kadarkás plebejus fasizmus irányába nyit, hanem egy látszólag konszolidáltabb, a sorok közé búvó ideológia ordasul el írásaiban.

Ungváry alapvetése liberális: központi szempontja a magántulajdon védelme, és éppen ennek szempontjából utasít el minden “szélsőséget”. Látszólag – és ezt a látszatot meglehetős ügyességgel tálalja – teljesen pártatlan szemlélője ő a történelemnek, a sine ira et studio lovagja. Mindenkinek kijár az elfogultság nélküli elemzés: az emberiségellenes bűnök is körülményeiktől, elkövetőiktől függetlenül mindig ugyanazok maradnak: megítélésük sokkal inkább erkölcsi, mintsem tudományos kérdés. Az analízist a moralizálás helyettesíti. Ungváry maga ugyanis nem szívesen bíbelődik a konkrét történelmi körülmények elemzésével – az események kereteit számára legjobb esetben is csupán egy szimpla kronologikus linearitás jelöli ki (már amennyire ez megfelel prekoncepcióinak): vagyis hogy “a bolsevizmus időben megelőzte a fasizmust”. A szerző e magától éretetődő tény hangsúlyozásával mintha a Nolte-féle ok-okozati viszony meglétét sejtetné – vagyis hogy Hitler csupán a Leninre adott válasz lenne –, bár (talán személyes okból, talán a teljes szakmai ellehetetlenüléstől való félelmében) nyíltan nem teszi le a garast eme ideológiai konstrukció mellett, hiszen Ungváry nyilvánosan liberális, Nolte pedig a “korszerű” szélsőjobboldal. Persze akár ezt is vállalhatná: a jelenlegi magyarországi szellemi légkörben nem kellene egy, a német történészvitához hasonló hevességű reakciótól tartania.

Ungváry hamisításai “nemes” ideológiai vonzalmak és erkölcsi imperatívuszok hatása alatt keletkeztek. Mi nem vállaljuk azt a rengeteg munkát, amit a németországi Wehrmacht-kiállítás rendezői vállaltak, amikor újra elkezdték a bizonyítási munkát, hogy az általuk kiállított fényképeken látható háborús rémtetteket a Wehrmacht katonái követték el, akik azokat – Ungváry szerint – nem követhették el, hiszen a Wehrmacht alapjában véve egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain: “A Wehrmacht rendkívüli ütőképessége és a háború legutolsó napjaiig szinte töretlen harci szelleme számos szociológiai vizsgálat tárgya volt. Az USA hadserege, különösen a vietnami háború és az amerikai hadsereg katasztrofális teljesítményének hatására kezdett el foglalkozni a német katonai teljesítményekkel, példaként állítva azokat saját katonái elé. Vajon mi késztette a kiállítókat, hogy a katonaszakmai szempontból nemzetközileg nagyra értékelt német hadsereg háborús bűneit ennyire tendenciózusan mutassák be?” – töpreng Ungváry.¹ Természetesen önmagában az, hogy az USA hadvezetése, pontosabban annak egyik szekciója méltónak tartotta a Wehrmachtot arra, hogy katonái elé példaként állítsa, bizonyos körökben minden alól felmentést ad: jól ismerjük az amerikai hadsereg mélységes humanizmusát. Komolyra fordítva a szót: a hatékonyság végső soron olyan érv Ungváry számára, amely – legalábbis részben – igazolást adhat a háborús bűnök elkövetésére. A cél szentesíti az eszközt – na de könyörgöm, mi volt a cél?! És a Wehrmacht célja – a hivatalos, kinyilvánított, hangoztatott és sulykolt célja – ugyan miben különbözött az SS céljaitól, amelyeket persze (egyáltalán – mondhatjuk ma még akár erre is azt, hogy “persze”?) Ungváry is elítél? Ungváry számára evidencia a Wehrmacht “szakmai becsülete” – láthatólag nem zavartatja magát az olyan, alapvető dokumentumoktól, mint amilyeneket például a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet már 1981-ben megjelentetett, és amelyek egyértelműen demonstrálják a Wehrmacht népirtásban való aktív és közvetlen részvételét. Ja, hogy nem ismeri a több száz dokumentumot! Jóindulattal tételezzük fel, hogy az bizony valószínű. Ha ismerné, közönséges manipulátornak kellene őt tekintenünk.

De hát szerzőnk azt is megfelelő tudományos módszernek tartotta, hogy kijelenti: a németországi kiállítás képeinek lényegében kilencven (!) százaléka hibás, hamis²: vagy nem a Wehrmacht katonáit ábrázolják, vagy pedig nincs rajtuk semmi bűncselekmény. Ez utóbbi persze meglehetősen komolytalan érv: a leggyanútlanabb kiállítás-látogatónak is feltűnne, ha a “Zsidók akasztása Ukrajnában” című képen békésen söröző Wehrmacht-katonákat látna. Az előbbieket tekintve, a kiállítás anyagát átvizsgáló független történészek lényegében megalapozatlannak találták Ungváry vádjait. (A fiatal történész, aki korábban számos lapban kifejtette vádjait, erre külön felkérésre sem reagált Magyarországon).

Csak mellékesen említjük, hogy a Wehrmacht tevékenységére vonatkozóan orosz nyelven évtizedek óta hozzáférhetőek források. Ezeket Ungváry a “szovjet propaganda által szerkesztett” hamisítványoknak nevezi. Szerzőnk azonban sem az orosz szakirodalmat, sem pedig az orosz nyelvet nem ismeri. Ezért szovjetológiai “kutatásait” nem lehet többnek tekinteni, mint amatőr szárnypróbálgatásoknak. Csupán ennek fényében válnak értelmezhetővé – szerzőjükre nézve persze – az olyan bődületes szamárságok, mint hogy “a Szovjetunió vezetőinek Lenintől Csernyenkóig meggyőződésük volt, hogy a tőkés imperializmus homogén rendszer, amelynek legfontosabb célja a munkáshatalom megdöntése.”³ Már a szovjet történelem felületes ismerete is elég ahhoz, hogy megláthassuk az alapvető különbségeket Lenin és más bolsevik vezetők (pl. Trockij vagy Buharin), Sztálin, Hruscsov vagy éppen Brezsnyev külpolitikai stratégiái és Nyugat-képe között, arról nem beszélve, hogy ebben a kérdésben természetesen az említettek maguk is gyakran változtatták pozícióikat. Ám – Ungváry szerint – mindezek a vezetők “a vélt összeesküvésekkel” “saját valós összeesküvéseiket szegezték szembe” – vagyis a kapitalista országok csupán vélt intervenciót indítottak Szovjet-Oroszország ellen –, hogy csak a legelső vélt összeesküvést említsük. Ugyanaz a történész, aki egy adott időszakban, egy adott államgépezet egységes célt szolgáló két erőszakszervezetének – az SS-nek és a Wehrmachtnak – képes szinte teljesen eltérő természetet tulajdonítani, és aprólékos álérveléssel alátámasztani ezeket a “mélyreható” különbségeket, a Szovjetunió – hogy Ungváry szellemi forrásvidékéről idézzük, a “Gonosz birodalma” – esetében egyetlen sommás és hazug megállapítással intézi el hetven év – forradalom, háború, béke, hidegháború, enyhülés stb. stb. – szovjet külpolitikáját. Ez akkor is szembeötlő lenne, ha szerzőnk nem törne szovjetológusi babérokra. De tör…

A “igazságtévő” Ungváry másik vesszőparipája ugyanis az, hogy “tárgyszerűvé” teszi a német nácizmus megítélését, bebizonyítja, hogy a kommunizmus és a nácizmus tulajdonképpen ugyanaz, sőt, újabban párhuzamot fedez fel a magyar nyilasok kulturális építési tervei és a moszkvai Lomonoszov egyetem elkészült épülete között egy, a Népszabadságnak adott nem régi interjúban, melyet Pogonyi Lajos jegyzett. A hamisítás nem mindig ilyen egyértelmű, hiszen a Lomonoszov egyetem ihletője természetesen nem a nyilasok, vagy a nyilasok és a szovjet kommunisták közös szellemisége, hanem az amerikai felhőkarcoló-kultúra volt. Ez az ideológiai prekoncepció azonban nagyon régi, amelyet újra és újra előhoznak a “szakmaiság”, a “tárgyszerűség”, sőt, az ideológiamentesség nevében. Nem nehéz ugyanakkor az effajta bizarr fantazmagóriák és a mindenféle összeesküvés-elméletek rokonságát felfedezni: az utóbbiak hívei lelkesen igyekeznek mindenféle zsidó, szabadkőműves, sátánista, bolsevik stb. szimbólumot, utalást felfedezni a legkülönbözőbb világcégek logoiban, irodalmi művekben, képzőművészeti alkotásokban vagy akár természeti képződményekben. Persze egy ilyen “érvelés” igen képszerű, hatásos és népszerű lehet – az “igazság” pedig nem számít csereértéknek a történeti publicisztika ócskapiacán.

A történelemhamisítás azonban attól hatékony, hogy nem csupán a televízió és a sajtónyilvánosság bevett eszköze, hanem tudományos folyóiratokban is megjelenhet, sőt, szükséges is számára, hogy megjelenjen. A “szakmai tekintély” – amit a “fajsúlyos” publikációk kilóival mérnek – elengedhetetlen a primer hamisítások kredibilizálásához. Ungváry e téren is “klasszikus” eset, hiszen a liberálisnak tekintett 56-os Intézet kiadványában, szerkesztőinek támogatásával látott neki “forráskritikai munkásságának”.

E beállítódásnak tudományos szempontból legszörnyűségesebb és talán legutóbbi bizonyítéka alighanem az 56-os Intézet 2002. évi Évkönyvében olvasható, amelyet a szerkesztők sem tudtak (vagy akartak) kikupálni. Itt Ungváry ugyanis fehéren-feketén – minden levéltári kutatás nélkül – egyszerűen hamisnak nevezi az oroszországi levéltárak adatait a Szovjetunió II. világháborús emberveszteségeiről, amelyeket mindjárt frissiben, még az 1990-es évek első felében számos izgalmas anyaggal együtt az ELTE Ruszisztikai Központja publikált magyar nyelven. Vajon a 56-os Intézet szép kiállítású Évkönyvét szerkesztő kollégáknak nem tűnt fel, hogy kedvelt szerzőjük még oroszul sem tud, hogy másodlagos, sőt, harmadlagos német források alapján “cáfolja” az oroszországi levéltári anyagokat?

Az iromány szakmai képtelensége, dilettantizmusa azonban bizonyos érdekeket mégis alátámasztott. A szovjetellenes és baloldalellenes előítéletek erősítése mint érdek egybeesett olyan “szakmai” érvekkel, hogy a fiatal kutatónak feltétlenül publikálnia kell valami fontos “levéltári” kutatást, hiszen meg kell szolgálnia a pénzét… Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Schmitt Mária és köre a konzervatív nacionalista oldalon “terrorháziasítja” a magyar történelem megfelelő szakaszait? A liberalizmus és a szélsőjobboldal Ungváry és támogatói által véghez vitt “szintézise” sajátos tünete azoknak a betegségeknek, amelyektől a rendszerváltás utáni magyar történelemtudomány szenved.

A liberalizmus hozadéka – a zsigeri szovjetellenesség mellett, amely lehetetlenné teszi a szovjet rendszer valódi kritikáját – az USA dicsőítése, felmentése is.⁴

Hiszen – az Ungváry-féle liberálisok vélekedése szerint – éppen ez az ország védte meg a világot a totális kommunista diktatúra fenyegetésétől: “Tagadhatatlan, hogy az USA szintén érvényesíteni akarta hatalmi érdekeit. Emiatt Nyugat-Európában mindent megtett, hogy a helyi kommunista pártok ne kerülhessenek kormányra. Az USA azonban – ellentétben a Szovjetunióval – soha, még a legdurvább mccarthysta időkben sem törekedett a demokratikus intézményrendszer lebontására vagy arra, hogy csak egy bizonyos párt tagjai ellenőrizhessék az állami erőszakszervezeteket. Ezért elképesztő, hogy még ma is akadnak olyan történészek, akik a totális diktatúrára törő kommunista párt tevékenységét az USA nagyhatalmi érdekérvényesítésére hivatkozva igyekeznek igazolni.”⁵ Az USA – természetesen – soha nem törekedett a szóban forgó “demokratikus intézményrendszer” lebontására, hiszen hatalmi érdekeinek érvényesítéséhez az tökéletesen alkalmas volt.

De példátlan tájékozatlanságra vall, hogy Ungváry nem tud arról, hogy ahol az USA érdekei számára nem volt alkalmas a politikai berendezkedés, ott azért kendőzetlenül a diktatúrák oldalára állva segített lerombolni a demokratikus intézményrendszert. Elegendő, ha a görög ezredesek vagy Pinochet fasiszta ihletésű diktatúráira gondolunk a 70-es években. Természetesen – hosszú és unalmas lenne a példákat tovább sorolni – az USA soha nem habozott áthágni (a világ csendőréhez méltóan) saját játékszabályait, 1945 óta tucatnyi országot megbombázott. Vagy a 90-es évek időszakából eszünkbe jut az iszlám fundamentalizmus támogatása és felfegyverzése Afganisztántól Koszovóig, és a Balkán háborús eseményei. (Azt talán még érdemes megjegyezni, hogy bár az USA-ban valóban nem törekedik egyik párt sem az erőszakszervezetek – vannak számosan! – feletti abszolút ellenőrzés megszerzésére, ám az USA összesen két pártja között csak igen avatott szemlélő találhat valódi különbséget, ezért is van az, hogy az USA lakosságának több, mint fele soha nem megy el szavazni.)

Ungváry mindenesetre így folytatja: “A két totális rendszer közötti különbségek ellenére megállapítható, hogy közös jellemzőjük volt a homogén világ megteremtésének kényszere, és minden másságot zavaró bizonytalansági tényezőnek tekintettek.” No, nem kell meghökkenni a szerző hirtelen jött éleslátásán: a SZU mellett a másik rendszer itt nem az USA, hanem a náci Németország… Ha mindezt egy felkészületlen újságíró követné el, ma már szóra sem méltatnánk, de Ungváry kiképzett történésznek számít. Talán már le is doktorált.

Ungváry természetesen nem kizárólag “megbízásra” dolgozó kurzustörténész – publicisztikája alapján érezhető, hogy valóban, hittel szolgálja minden történeti liberalizmusa ellenére a jobboldal legszélét is. Hisz mindabban, amit felvállal: nemcsak az USA felsőbbrendűségében, de a regionális magyar kultúrfölényben is, és az “úri középosztály” naftalinszagú, sírvavigadós, fehérterroros mitológiájában, az egész népnemzeti hóbelevancban. Forradalomellenességét – ugyan, ki vonta kétségbe? – fitogtatva, érvelése egyre jobban emlékeztet a csurkás-torgyános, lábszagú sovinizmusra, és annak színes, szélesvásznú és áramvonalas orbáni változatára:

“A tíz évvel ezelőtt elkezdődött ellenforradalomról írt gondolatával egyetértek – írja Ungváry Szalai Pál Bibóról szóló egyik írásával vitatkozva. De csak azért, mert a forradalomban semmi pozitívat nem látok. A nyilasok és a kommunisták ugyanúgy társadalmi forradalmat (sic!) akartak és szét akarták zúzni a Horthy-rendszert, amely sajnos balra zárt és jobbra nyitott: kimúlásáért ezért önmaga felelős, és e kimúlás körülményei a magyar történelem nagy szégyenfoltját alkotják. Mégis az a véleményem, hogy Magyarország utoljára 1939 előtt tartozott a nyugat-európai fejlődés vonalába mindama gazság ellenére, amit az akkori hatalmi elit művelt. Fájdalmas kimondani: Bibó hazudott önmagának, amikor azt képzelte, hogy ő 1945–1948 között volt szabad.” Bibó tehát – ha megpukkad akkor is – 1939-ig volt szabad, az úri, keresztény Magyarország zsidótörvényes, kakastollas világában. És ebbe az idilli világba tört be (kevésbé) a nyilasok, és (inkább) a kommunisták felforgató ereje. Persze az “úri” Magyarországnak a nyilasok hatalomra jutásához az égadta világon semmi köze nem volt… Sőt, meg sem említi, hogy a Horthy vezette rendszer a Szovjetunió ellen önkéntesen hadba lépve mintegy egymillió magyar halálát idézte elő. Mi ez Ungvárynak? Semmiség. Ungváry azonban gyorsan felvázolja, mit tart Magyarország legnagyobb tragédiájának:

“Elgondolkoztatónak tartom, hogy mind a kommunista, mind a nyilas szélsőség mások vagyonának újraosztásával óhajtotta ‘megoldani’ a magyar társadalom szociális bajait. Ezt némi eufemizmussal ‘forradalomnak’ nevezték. A zsidóság ebbe a kísérletbe csaknem teljesen belepusztult, a svábok megúszták a kitelepítéssel (‘Madagaszkár’ helyett Nyugat-Németországba), a keresztény középosztályt, az arisztokráciát és a szorgalmas magyar parasztságot pedig addigi életformáitól és tulajdonától fosztották meg. A legyilkolt életek százezrei mellett a legnagyobb kárt az utóbbi két csoport tönkretétele okozta: az antiszemita szélsőségekre egyik sem volt különösebben fogékony, kulturáltság és szorgalom tekintetében viszont a kelet-európai színvonal felett álltak.” Tehát a magyar arisztokrácia és a “szorgalmas” magyar parasztság (szemben ugye a “lusta” román, szlovák… vagy inkább oláh, tót parasztsággal) volt az a két társadalmi réteg, amelyek – szemben a gyors társadalmi enumerációban mellőzött munkássággal (a “büdös prolikkal”, ugye) – nem voltak “különösebben” antiszemiták (éppen csak egészséges mértékben?), és kulturáltabbak, szorgalmasabbak voltak lusta és bunkó kelet-európai kollegáiknál. Íme a kishatalmi gőg kézfogása a fajmagyari büszkeséggel és a szent magántulajdon védelmével (Ungváryt ebben nem érheti faji elfogultság vádja: korábban kijelenti, hogy sem Weisz Manfréd, sem herceg Esterházy “nem érdemelte meg javai elrablását”. A munkásoknak, agrárproletároknak persze nemigen voltak elrabolható javaik – pedig aligha voltak kevésbé “szorgalmasak”, mint a fent említettek.).

Ungváry megmutatja, hogy igenis lehetséges két urat szolgálni: lehet az ember egyszerre szélsőjobboldali és liberális. Az egyik csupán a ráció, a másik az érzelmek kérdése. Mindez már – többek között – Pinochetnek is sikerült. És Magyarországon – hála a nemrég levitézlett polgári méltóságoséknak – bőviben vagyunk a szép, új stadionoknak.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ungváry Krisztián: Hazudni az igazságig. Népszabadság, 1999. 12. 18., 28. old.

² Ugyanott.

³  Ungváry Krisztián: Revizionisták. Népszabadság, 2000. 05. 22., 12. oldal.

⁴ Ungváry másutt, a Rubicon c. lap hasábjain (Menetrend – Magyarország szovjetizálásának kérdései. Rubicon 2001/10–2002/1. 51–55.o.) – szellemi erőforrásainak végére érve – minden valóságos levéltári forrást félretéve, a II. világháborúban hozzávetőleg 25-27 millió embert elveszítő Szovjetuniót, amely egyidejűleg egyébként nemzeti vagyonának mintegy 40%-át is elvesztette, teszi meg a hidegháború kezdeményezőjének. Minden új forrás, ami 1991 után napvilágot látott, arról szól, hogy Sztálin és a szovjet vezetőség mindenáron a gazdasági együttműködés perspektívájában gondolkodott, az újjáépítést nyugati tőketámogatással képzelte el. Sztálin még az antifasiszta görög partizánok britek általi lelövöldözését is “tudomásul vette”. Az erőviszonyok a Nyugat számára voltak kedvezőbbek. A “kommunizmus féken tartása” jegyében az Egyesült Államok – Anglia támogatásával – kizárták a Szovjetuniót a lehetséges amerikai tőkekihelyezések területeiről. Ezt az evidenciát sem érti a fiatal titán.

⁵ Ugyanott.

 

Az erkölcsi hitelesség kérdése

 

Tamás Gáspár Miklós mint a magyar baloldal egyik teoretikusa jelenik meg előttünk abban a könyvecskéjében (A helyzet), amely végre-valahára nagy nyilvánosság előtt vetette fel mind a hazai, mind a nemzetközi baloldal fejlődésének (vagy éppen “fejletlenségének”) számos fontos alapkérdését. A kis könyvecske több könyvbemutatót is megélt, bár a magyar baloldali értelmiség egyelőre nemigen érezte fontosnak, hogy tisztázza viszonyát a könyvhöz és TGM új-baloldali fordulatához.

Pedig a tehetséges és kivételes stílusérzékkel megáldott esszéista, az egyik legjobb magyar publicista valóban “megtért” az antikapitalista szellemiségű kritikai irányzathoz (noha politikailag ma is kötődik a liberális táborhoz, vagy fogalmazzunk pontosabban, pártpolitikai síkon a liberálisok maradtak TGM legfontosabb vonatkoztatási csoportja).

Egyesek azt róják fel TGM-nek, hogy “balos” fordulata túlságosan későn történt meg ahhoz, hogy ma komolyan vegyék baloldali szerepvállalását. Mások azt mondják, hogy a fordulat hiteles, de még “próbaidőn van a szerző”, várjunk még egy kicsit azzal, hogy a radikális baloldal egyik “főpapjává” szenteljük. Megint mások úgy vetik fel a kérdést, s jelen sorok írója is közéjük tartozik, hogy nem az az igazán lényeges erkölcsi probléma itt, TGM mikor fordult el a jobboldaltól. A fontosabb momentum az, hogy a liberálisok között egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy ezt a fordulatot egyáltalán megtegye, és levonja a következtetéseket abból, hogy a rendszerváltás nem a liberális vágyak mentén zajlott. Miért nem azoktól az egykoron radikális baloldali értelmiségiektől kérik számon a fordulat elmaradását, akik végérvényesen megtértek a liberalizmus lágy ölére, feláldozva ifjabb koruk demokratikus-közösségi értékrendjét a tőke oltárán; akik nap mint nap végrehajtják a “szolgaság esztétizálását” (TGM). Miért ne lehetne akceptálni TGM-nek a könyvecskéjében olvasható önkritikus sorait: “1988 és 1994 között a hatalmas zsivajban – amikor alig lehetett észrevennünk, észrevennem, hogy az ország háromnegyede jegesen hallgat – nehéz volt megítélni, mi is az, ami a rendszerváltás nyomán kialakulni látszik. A politizáló kisebbség számára ez nem elemzési probléma volt, hanem harci kérdés. Már többször nyilvánosan elismertem, hogy nagyokat tévedtem ebben az időszakban, és hűtlennek bizonyultam sok mindenhez, amihez hűnek kellett volna maradnom. Ahogy lenni szokott, kételyeimet magam elől is titkoltam. Volt hivatalos világnézetem, és közben íródott bévül a belső szamizdat.” (37–38.o.)

TGM fordulata nem valamiféle új magyar konjunktúrával magyarázható. 1989 óta szinte minden új baloldali kísérlet [Baloldali Alternatíva Egyesülés, a tulajdonosi (önkormányzói) munkástanácsok stb.], amelyek még 1988–89-ben alakultak, “szektarianizálódtak” vagy egyenesen megsemmisültek a kapitalizmus félperifériás restaurációjának folyamatában, vagy ha túl is élnek más szerveződési kísérletekben, mint például a magyar Attac-ban, társadalmi befolyásuk nem növekszik. Az újabb kísérletek sem kecsegtetnek nagyobb eredménnyel, hiszen élő munkásmozgalom nem létezik. Hogy TGM-nek rövid távon sikerül-e intellektuális életet lehelni a létező, de kifáradni látszó radikális szellemi kísérletekbe, erősen kétséges. Ezen a szellemi tájon éppen az Eszmélet című folyóirat több, mint tíz éve egyébbel sem foglalkozik, mint amire most TGM is érdemes kísérletet tett, ám befolyását kiszélesíteni nemigen tudta. Az számít sikernek, hogy fennmaradt és gyökeret vert…

Tamás Gáspár Miklós kis könyvében nem is tűzhetett ki más célt, mint hogy az új baloldali szervezkedésekhez ideológiát szolgáljon fel. A kötet formailag meg is felel ennek a kihívásnak, ám stílusa, fogalomhasználata és a politika némileg absztrakt felfogása mégis korlátokat szab annak, hogy a kötet itt és most “anyagi erővé” váljon. Ezt a nyelvezetet ma csak kevesek képesek olvasni, aminek okairól nem itt kell elmerengenünk. Más kérdés – ezt már elöljáróban jelzem –, hogy TGM-től sem tudjuk meg, nemzetközi méretekben a baloldal milyen perspektívák előtt áll. Az összkép tekintetében sem látunk tisztábban: vajon – némileg leegyszerűsítve – a rendszerkritikai baloldal utóvédharcokat folytat-e a pusztán szellemi fennmaradásért, vagy – főképpen Latin-Amerikában – új fellendülés előtt áll, amely a centrum-országokban is befolyást gyakorol. Ez a perspektívákra vonatkozó alapkérdés – gondoljunk csak példaképpen a Perry Anderson és James Petras közti vitára – differenciáltabb, és valamelyest is egy irányba mutató elméleti válaszokkal nemigen rendelkezik.

TGM könyvének igazi funkciója az lehet, hogy felélénkítheti a diskurzust a radikális baloldal nem éppen népes táborában. Ezért is nagy kár, hogy könyvében nem térképezi föl a hazai radikális baloldal több, mint tíz éves – nem túlságosan bonyolult – történetét. Nem veszi ugyanis számításba, hogy a mélységes társadalmi apátia ellenére sok minden történt “a mi oldalunkon” az ő fordulata előtt is. Így éppen azokat “nem szólítja meg” kellő módon és formában, akik elvben a legközelebb állnak hozzá. (Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen áttekintéssel saját nézeteit is jobban a magyar – vagy szélesebben, a regionális – kontextusba helyezhette volna.)

Ha nagyobb empátiával és történetibb módon szemlélte volna a hazai radikális baloldal történetét, talán több ötletet fogalmazott volna meg a tekintetben, hogy vajon a ‘89 előtti “hivatalos” baloldaltól eltérően, miért nem szilárdult meg 1989 után egy rendszerkritikai, alternatív, nem tőkeapológiában fogant erős mozgalmi baloldal, amely a fiatal generációra támaszkodhatna. Noha TGM tudja pontosan, hogy a Kádár-rendszerben is létezett egy nem dogmatikus, de a rendszert balról (a társadalmi önkormányzás nézőpontjából) bíráló antisztálinista és antikapitalista szellemi irányzat Lukács és Tőkei körül. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a 89-es “rendszerkritikusok” TGM-mel és a régi ellenzék számos képviselőjével ellentétben nem ismerték fel idejében a régi rendszer felbomlásának és a szocialista perspektíva “elmúlásának” elkerülhetetlenségét és nem vonták le a megfelelő következtetéseket. (Ez önkritikaként is értelmezhető!) Váratlanul ért ugyanis bennünket a rendszerváltás totális jobboldali végkimenetele, az állami tulajdon csaknem teljes magánkisajátítása és ennek politikai és kulturális konzekvenciái. De nem lenne szabad e kérdéseket moralizáló módon felfogni; ugyanakkor persze azt is tudjuk, hogy mozgalmi szélcsendekben a radikális baloldalon (is) a személyes momentumok, a személyes ambíciók szerepe elkerülhetetlenül megnövekszik, mindezt kár volna tagadni. Ez ellen egyetlen orvosság van, amit tulajdonképpen TGM maga is ajánl: felveszi az elméleti diskurzus fonalát, hátha kiderül, hogy tele van Magyarország baloldali radikális gondolkodókkal… A puding próbája…

 

A műfaj és a tartalom

 

TGM saját megfogalmazása szerint (l. a könyvecske hátsó borítóját): “Ez a kurta könyv elméleti-politikai-költői-szatirikus röpirat”. Anélkül, hogy vitatkoznék a szerző “önbesorolásával”, megjegyzem, hogy könyvének műfaja az esszé, noha egy vagy több esszének is lehet röpirat funkciója. [Más kérdés, hogy az emberek a mai Magyarországon akarják-e, hogy röpiratokkal (és egyáltalán) “felrázzák” őket. Ki fog derülni. Mindenesetre a könyvet sokan megveszik, hogy forradalmi lendületükben aztán elmondhassák: én olyan nyitott és bátor vagyok, hogy még ezt is megvettem.]

A brosúra rövidebb-hosszabb írások gyűjteménye, amelyek minden “lazaságuk” ellenére összefüggő gondolatsort alkotnak, noha bizonyos ellentmondás feszül a kifejtett problémák súlya, fogalmi kultúrája és a “röpiratos” műfaj között.

TGM már kiindulásában jelzi, hogy minden haladó kultúra a modernitás keretei között a “számkivetettek” oldalán áll. A 19. század végén nemcsak a nagy orosz irodalom, hanem az egész európai fejlődés végeredménye az emberiség szenvedésének végső okát Magyarországon ma nagyon rosszul hangzó viszonyrendszerben, a tőkerendszerben (“a pénz diktátumaiban”) és az államhatalom elnyomó funkcióiban kereste. Ettől még bekövetkeztek a 20. századi világháborúk és népirtások, sőt, “demokratikus formában” visszatért az egész régi szemét a 21. század elején is, amit TGM így fogalmazott újjá: “Az a tény, hogy derék, becsületes, tisztességes honfitársaink százezrével sereglenek a rohamosan fasizálódó jobboldal-szélsőjobboldal zászlai alá, magyarázatra szorul.” A magyarázathoz TGM szerint történeti kritikára van szükség, amelyet a szerző műfajának megfelelően ideológiakritika formájában rekapitulál. Minden társadalombírálat másfél évszázad óta ugyanarra a problémára koncentrál: a kapitalizmusra, noha nálunk e fogalmat mind a nacionalisták, mind a liberálisok – itt ellentétben az amerikai “modellel” – csak szégyenlősen használják, mert régiónkban a kapitalizmus konnotációja bizony nem jó… És ennek nem a kommunisták, a marxisták az okai.

Olyan történelmi tapasztalatok halmozódtak föl, amelyek alapján a szerzővel együtt nyugodtan állíthatjuk: a “szenvedés”, az “ősgonosz” forrása a tőkefelhalmozás egyetemes, évszázadok vagy évezredek óta reprodukálódó folyamata, amely magában foglalja a folyamat ideológiai-elméleti alátámasztását vagy éppenséggel annak kritikáját. TGM három oldalon (28–30.o.) belül Marxtól eljut Wittgensteinig, sőt, Hayekig, Luxemburgtól Adornóig, Hegeltől Simmelig és tovább. Mígnem elérkezik a MIÉP “kultúrkritikájáig”, amely a populista Orbán-kormány egyetlen komolyan vehető kulturális vonatkoztatási pontja, amennyiben Orbán – ha jól értem – a hatalom tiszta akarását fejezi ki, amely cél érdekében bármely politikai ideológiát felhasznál: diákként kacérkodott a szocializmussal, volt demokrata is, és lehet akár fasiszta is. Nem véletlenül asszociál az ember vele kapcsolatban Mussolinira. Tegyük hozzá: ez az “orbánizmus” ideológiailag a csurkizmus egy “legyengített” változata, mert például nem vállalja nyíltan annak antiszemitizmusát, az ideológiát néhány buta – minden mélységet nélkülöző – jelszóra egyszerűsíti (“A haza mi vagyunk”… stb.). (Orbán a korszerű populizmus tehetséges figurája, funkciója szerint a magyar Haider, aki a modernitás minden eszközét képes mozgósítani a hatalommenedzselés szolgálatában. Ám Orbán igazi modellje az olasz Berlusconi, aki sajtócézár, miniszterelnök és futballmenedzser egyszemélyben. A politika a futball színvonalán, s ehhez vegyük hozzá, milyen a magyar futball színvonala…).

TGM rendkívüli tömörséggel képes tisztázni viszonyát a régi államszocialista (ahogyan ő mondja, “államkapitalista”) rendszerhez, amelyet ma is igen szigorúan ítél meg, úgy véli: “nem volt szocialista és nem volt kommunista”. (32.o.) Ezen a téren is megfogalmaz egy figyelemre méltó önkritikai mondatot: “Ha valaki a bukott szovjet tömbre azt mondja, hogy ez volt a ‘kommunizmus’, akkor természetesen az új proletariátus új emancipációs törekvéseit akarja megelőző szándékkal (preventíve) kompromittálni – és ez az én néhány ilyesfajta írásommal se volt másképp; részben azért igen.” (33.o.) A legújabb rendszer, az újkapitalizmus leírásában TGM rengeteg találó, pontos és rendkívül tömör megfogalmazással operál. Jól megérthető, hogy bármilyen kormányzat menedzselje is a rendszert, Magyarországon is érződik az “anus mundi” szaga. Ám az Orbán-kormány mégiscsak rosszabb, mint szociál-liberális alternatívája, mert par excellence bűnöző. Hozzátenném, hogy Oroszországban még tisztábban látszik: az újkapitalizmusban a jog és a bűn között még elmosódottabbak a határok, amelyek nem ritkán nálunk is megállapíthatatlanok. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy TGM a neoliberális ortodoxia hazai képviselőit is kineveti dogmatikus butaságaik miatt, szolgalelkűségük miatt, például ilyenképpen: “Nem világos, miért improduktívabb beruházás az egészségügy, a tömegközlekedés, a környezetvédelem, a közoktatás állami támogatása, mint a csődközeli pénzintézetek ‘föltőkésítése’ vagy a sikertelen vállalkozásoknak odaítélt ‘vissza nem térítendő kölcsön’ a honpolgárok adóforintjaiból…” (42.o.)

A neoliberális ortodoxia bűnei számosak ugyan, de TGM még vitriolosabban fogalmaz a “nemzeti oldallal” kapcsolatban, amely ugyanannak az éremnek a másik oldala, de érdekeit a szélsőjobboldal, a nacionalista vagy vallási fundamentalizmus eszközei nélkül nem tudja realizálni. Ám a fundamentalista miépes is lehet hiperglobalista – teszem hozzá –, amikor kiárusítja balatoni ingatlanját osztrák szesztestvérének, vagy mint ingatlanközvetítő feketén eladja a drága magyar földet a külföldi, főképpen osztrák tulajdonosnak, miközben jókora nemzeti színű zászlóval hadonászva zsidózik önfeledten a helyi kocsmában. TGM a nemzeti-polgári retorika – amely néha már az “euroblablát” is feladja – mögött megpillantja és nekünk is segít meglátnunk a szellemi elsivatagosodás mérhetetlen területeit. Eszünkbe jut, ahogyan a Kabaréban a szép szőke és kedves fiatalember belemasírozik – csupa jószándékkal – Hitler anusába. TGM végigmegy a magyar politikai palettán, jellemzi minden alapvető irányzatát (erre a maga helyén még visszatérek), nem feledkezve meg arról, hogy a kor silány politikai személyiségeinek uralma összefügg a “feladatok” silányságával.

A munka igyekszik reflektálni a világhelyzet egészére és benne Magyarország sorsára, a magyar külpolitika utóbbi éveinek “botlására”, amelynek egyetlen értelme volt, hogy a szomszédokkal kiélezett ellentétekre rátelepedve felkorbácsolják a hazai nacionalizmust, majd ezt meglovagolva, a “veszélyben a haza” jelszavával Orbán Viktor mint a nemzeti tőke fenegyereke a nemzetmentő pózába merevedve a “mini Duce” előnevet kiérdemelje.

Végre új diskurzus nyílik a magyar sajtóban – gondolhatnánk –, mert olyan férfiú írásairól van szó, aki a magyar média egyik “kedvence”, aki körül forr a levegő (aki tehetségével nyomasztóan felülmúlja a média ügyeletes sztárjait, amivel TGM-et nem kívántam megsérteni). Talán szerzőnk tényleg belopja (?) az “antikapitalista” diskurzust a közmédiába? De éppen itt van a kutya eltemetve: műfaj ide vagy oda, TGM baloldali gondolkodóként egyre kevésbé lesz érdekes a média, különös tekintettel a televíziók számára. Ez nem személyes probléma, hanem ennek keretei között tükröződik a régi kérdés: hogyan juthat Magyarországon széles nyilvánossághoz a rendszerkritikai baloldal? Sehogyan, mondhatnánk, de szükség van-e erre egyáltalán? Vajon csak a média hivatalos fórumain lehet hatni? Ezek igen egyszerű kérdések, de a válaszok mégsem magától értetődőek…

TGM nagyon helyesen – abból kiindulva, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – a radikális nézőpont megjelenítését nemzetközi trendekhez köti, hátha “Európa közvetítésével” valamiféle áttörés érhető el. Végül is Európában legalább nem tilalmasak a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai, hogy szimbolikusan fejezzem ki magam. (Magyarországon a szocialista-liberális kormány 1994–98-ban több, mint kétharmados parlamenti többség birtokában és szocialista igazságügy-miniszterrel sem volt képes e tilalmasságot felszámolni. Mit várjunk a mostani koalíciótól, amely csak kis többséggel rendelkezik a parlamentben?)

Az absztrakt (vagyis mind a szakmai elemzésektől, mind a szervezeti síktól eloldódott) röpirat műfajától elválaszthatatlan a publicisztikusság, amit az akadémiai marxisták nyilván gyanúsnak találnak, bár az elméleti kérdések publicisztikai kifejtése nélkül soha nem lehet komoly diskurzus tárgyává tenni a Rendszer alapvető ellentmondásait. Valaminőképpen ki kell lépni az ezoterikus tudományosság keretei közül. TGM alapvető szándéka is a “felrázás” volt, amely célját akkor teljesíthette volna ki – ami a publicisztikai műfaj sajátja –, ha a gyakorlati cselekvés problémáihoz is eljut, túl azon, hogy “útmutatásokkal” látja el a szakszervezeti vezetőket. Ám e “hiány” oka egyáltalán nem TGM hibája, hanem nagyon is az ún. objektív valóság kifejeződése. Tehát TGM műfaja most lett igazán érdekes, mert egy időpillanatra erőteljesebben jelenik meg valami a szélesebb nyilvánosság előtt is abból, amit radikális baloldalnak nevezhetünk. De TGM stílusának – és ez nem annyira műfaji kérdés – van valami értelmiségi elvontsága; nem azok olvassák, akikhez TGM szólni kíván. Hogyan lehet egy röpirat, amely a proletariátus elméleti újrafelfedezésére épül, ennyire távol az “aktuálpolitikától”, értem ezen a “proletariátus” mindennapjait. TGM csak elméleti “megváltást” kínál, a proletárok ez idő szerint mással vannak elfoglalva: állást keresnek és nagyon érdektelenek számukra a TGM-et és a bennünket izgató elméleti-politikai kérdések. Nem megnyugtató, hogy TGM sem tudja, miképpen kell vagy lehet a “falakat” lebontani.

Az új rendszer a “baloldali elitet” szétszórta, demoralizálta, megalázta és periferizálta, ugyanezt megtette a munkássággal is, de a munkásságot még fizikailag és szellemileg is legyengítette, ellenállásra képtelenné tette, amely ennek eredményeként magát “vesztesnek” tekinti, de a “szerves értelmiséget” a túloldalon levőnek látja. Tehát már a műfaji kérdésnél szögezzük le: tanácsos feladni a baloldali önostorozás és általában az olyan moralizáló és vulgáris szembeállítást, amely a “rossz elit – jó nép (vagy jó proletariátus)”, illetve fordítva, a “jó elit – rossz nép” dichotómiában fejeződik ki, s amellyel igen gyakran találkozni értelmiségi körökben.

 

Az alapvető vitapontok: a radikális baloldal hagyománya és a “rendszer jellege”

 

Hogy milyen rendszer jött létre Magyarországon 1989 után, már nem tűnik érdekes kérdésnek. Komoly elméleti és kultúrtörténeti viták helyett a magyar sajtóban kizárólag politikai viták mögöttes üzeneteiből következtethetünk arra, hogy a múlthoz való viszony tisztázásra szorulna. Csak a politikai élet napi kérdései körül zajlik végtelenül unalmas vita, mint például Medgyessy miniszterelnök 20 évvel ezelőtti titkos kémelhárítói tevékenységéről, amely mögött az államszocialista múlthoz való viszony húzódik meg. Eközben a konzervatív nacionalisták a kormányt akarják eltávolítani, a moralizáló liberálisok a miniszterelnököt akarják kicserélni. A közös momentum, hogy a nyersen hatalmi problematikát erkölcsi kérdéssé stilizálják. A liberálisok “erkölcsi fölénye” mögött az a politikai és világnézeti meggyőződés áll, hogy az államszocialista rendszer története egyszerűen kriminalizálható. Ezen a téren a liberalizmus nem áll erkölcsileg magasabb szinten a “terrorháziaknál”, illetve általában a fideszesek propagandistáinál, akik nem kívánják a régi rendszer különböző szintjeit, vonulatait, struktúráit, viszonyrendszereit megkülönböztetni. A szocializmus általában a törvénytelenség, a terror, a titkosrendőrség, mindenfajta elnyomás szinonímájává vált. Ezt a mainstream gondolkodásmódot TGM ma már nem osztja, bár Kis János harcias moralizálása kapcsán még nem bizonyította, hogy a liberalizmus erkölcsi fölénye a baloldallal szemben nem több, mint legitimációs ideológia és mítosz, amely végső soron arra szolgál, hogy elleplezze a rendszerváltás gazdasági-társadalmi következményeit, illetve a liberálisoknak ebben játszott szerepét és természetesen felelősségét. Mindezen keresztül a szocializmus történetének “terrorháziasításáért” a liberálisok történelmi felelőssége sem kérdőjelezhető meg.

Az Eszmélet az új rendszert, a “mi újkapitalizmusunkat” a tőkés világrendszer félperifériás régiójának részeként írja le, ami természetesen egyúttal utalás a tőkerendszer történeti gyökereire, magyar jellegzetességeire és sajátságos mai vonásaira is (Marx, Lenin, Gramsci, Luxemburg vagy éppen I. Wallerstein iskolájának szellemében). E téren lehetne TGM-mel fogalmi vitákba bonyolódni, hogy az általa használt “(re)feu­da­lizáció” elmélete használható-e egyáltalán, mert amennyiben az új rendszernek valóban vannak a feudalizmusra, rendiségre stb. emlékeztető vonásai, azt csak úgy foghatjuk fel, mint az “újkapitalizmus” egyik funkcióját, belső sajátját, semmiképpen nem aberrációként. Többek között ettől félperifériás a mi áldott piacgazdaságunk, amelyről oly érzelgősen tudnak megnyilatkozni a neoliberalizmus álromantikus ideológusai és képmutató politikusai. (Nem mintha a centrum-kapitalizmus nem foglalna magában feudális mozzanatokat, mint például az új cselédséget.) Tehát a “refeudalizáció” nem a rendszer hibája vagy időleges eltévelyedése (istenem, semmi sem lehet azonnal tökéletes!), még csak nem is emdéefes vagy orbánviktoros gonoszságról van szó: a kelet-európai újkapitalizmus sajátosságai törnek felszínre. Gondoljunk csak a családi viszonyok, a “haveri” összefonódások, az új uram-bátyám világ, a Mikszáth fantáziáját is felülmúló korrupció nagy szerepére a magyar újkapitalizmus menedzselésében. Visszatér a magyar történelem a maga teljes koronás pompájában, a neoliberális feltételrendszerben. Tényleg bájos.

A régi “rendszer jellege” a hivatalos politológiában elintéződik azzal, hogy a Kádár-rendszert és általában az államszocializmus rendszerét a “diktatúra” fogalmával írják le, ami kifinomultabb elméleti gondolkodót kétségbe kellene hogy ejtsen. Sajnos még TGM is bele-belegabalyodik ilyetén megfogalmazásokba. Pedig ha csak egy kicsit belegondolunk ebbe a fogalomba, nyilvánvalóvá válik leegyszerűsítő természete, hiszen mindent mindennel azonossá tesz, az 50-es éveket a 80-as évekkel, a 20-as éveket a 30-as évekkel, a fasizmust az államszocialializmussal stb. A dolog politikai lényege pedig egy kendőzetlenül jobboldali üzenet, hiszen a szocializmus múltját in abstracto azonossá teszi a sztálinizmussal, és mint ilyent kiiktatja a lehetséges politikai diskurzusokból. Mindez TGM céljaival ellentétes, ezért a jobboldali korszakából meg­öröklött antikommunizmusa még további finomításra szorul egy tárgyszerűbb és tudományosan is védhető fogalomhasználat irányába. Ironikusan fogalmazva: TGM baloldali filozófiája egy jobboldali politikaelmélettel keveredik.

Másként szólva: a rendszer jellegével kapcsolatos kérdések részei annak a hagyománynak, amelyből a mai radikális baloldal (is) kiindulhat. Az új “Helyzetben”, amikor a radikális baloldal “újrasturkturálódása” is zajlik, nagyon fontos, melyek azok az elméleti hagyományok, amelyekre támaszkodni lehet. TGM elméleti kiindulópontja egy olyan “tanácskommunizmus”, amelyről itt, nálunk állítólag senki semmit nem tud: “Legyen szabad megkérnem az olvasót – írja szerzőnk –, hogy jegyezze meg ezeket az előle minden eddigi rezsim által eltitkolt neveket: Pannekoek, Gorter, Mattick, Rühle, (a kései) Korsch, Bordiga, illetve kései követőiket: az ötvenes években Castoriadis és Lefort, a hatvanas években Debord és Vaneigem…”. Ezeket a neveket nem a Kádár-rendszer titkolta el, hiszen legalább a szidalom szintjén emlegetni volt szokás legtöbbjüket mint a “baloldali kommunizmus” tipikus képviselőit, de a 80-as években már nemcsak szidalmazták őket (ezzel kapcsolatban emlegetném néhány szerző nevét is, mint például, Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor, Sziklai László, Mesterházi Miklós, Hajdu Tibor stb.). Az alapvető probléma, az a bizonyos kutya, amelyről írni szeretnék, itt van valahol eltemetve. TGM egy olyan “búvópatakot” tár föl, amelyből önmagában soha nem lesz folyam, mert a többi patakot vagy folyót egyszerűen elrekeszti vagy a vizeket olyan erősen megszűri, sterilizálja, hogy a végén alig marad valami. Sem elegendő víz, sem elegendő élővilág. Maradjunk Magyarországon egy pillanatra. Szabó Ervin, Lukács, Kunfi nem játszhatók ki egymás ellen; vagy vannak közös és folytatható elemek, vagy nincsenek, de “individualizálni”, “szektásítani” a radikális baloldali hagyományt nem lehet, ezt önfelszámolásnak hívják. Azon persze lehet vitatkozni, hogy kik azok, akik a szóban forgó szellemi irányzatba integrálhatók, de ez már egy egészen más kérdés.

Másképpen is fel lehet vetni ezt a problémakört: lehetséges-e az 1917-es orosz – végkonklúziójában – közösségi (értsd: faluközösségi-paraszti és proletár kommunista) forradalmat a mai rendszerkritikai baloldali hagyomány eredettörténetébe beépíteni úgy, hogy közben a forradalom vezérének, Leninnek az örökségét teljes egészében a sztálini hagyományba applikáljuk, toljuk át. Ezt TGM olyan következetesen teszi, hogy csak és kizárólag kötőjellel, lenini-sztálini (sic!) fejleményként ábrázolja, s ezzel kiiktatja Lenint egészében a modern forradalmi hagyományból. Ez eredendően mégis csak egy jobboldali projekt, bár én ez ellen nem ideológusként berzenkedem, elsősorban történészként tiltakozom. Évtizedek óta bizonygatom egyre több forrás tükrében, hogy ez az azonosítás nem tartható, még akkor sem, ha a polgárháború időszakában és az után is (1922-ben) Lenin a vörös terrort és általában a csekista módszereket a hatalommegtartás fontos eszközének tekintette. Ezek a hatalomgyakorlási módszerek és kényszerű lépések az örökség vitatható és vitatandó részét képezik. Ha lehetne, ezeket a tényeket ki kellene dobni a hajóból – ha lehetne. De tudjuk, nem lehet. A történelem nem valamiféle gép, amiből a rossz alkatrészeket eldobjuk. Leninnel szemben éppen a radikális baloldalon dolgoztak már ki valódi, mély kritikát, amely arra mutatott rá, hogy a forradalom vezére 1917 után fokozatosan, úgy, ahogyan a “szocializmus egyre kitolódott” – több vonatkozásban is –, az “utolérő fejlődés” gondolatának hatása alá került. Tudjuk, a tőkés világrendszerben izolált Szovjetunió a világrendszer centrumát sohasem “érhette utol”. Ez az előfeltevés, az utolérés vonzása, amely Leninnél kifejeződött például a fordizmus iránti odaadásában és a “nyugati civilizáció progresszív elemeinek megtanulhatóságában”, kétségtelenül magában foglalt – realisztikus megfontolások egész sora mellett – egy utopisztikus irányultságot. De emellett élt tovább Lenin gondolkodásában a “tanácskommunizmus” eszméje és eszménye is, amelyet kidobni azért sem lehet, mert rajta keresztül Gramscin át egészen 1968 Lukácsáig százszor hatékonyabban őrződött meg ez a szellem, mint TGM “tanácskommunistáinak” örökségében (akikről egyébként Konok Péter már az Eszméletben is színvonalasan megnyilatkozott, jelezvén egyúttal az Eszmélet számára való értéküket is). A TGM által is nagyra becsült Rosa Luxemburg 1918 “antidemokrata” Leninjét – akit Trockijjal együtt oly vehemenciával és találóan megbírált – minden más korabeli baloldali vezérnél többre tartotta. Lenin tehát nem dobható ki a “tanács­kommunista” hagyományból és nem tolható át a sztálinista örökségbe. Egyébként ezt az ideológiai feladatot, mármint Lenin “sztalinizálását” az egyetemes történetírásban a “totalitariánus iskola” jobboldali konzervatív ethosszal Brzezinskitől Pipes-en át Furet-ig már régen elvégezte. Magyarországon ez a projekt – jelezve a hazai intellektuális elbutulás mértékét – a szélsőjobboldaltól a liberálisokig terjedő szellemi amalgám keretein belül jött létre.

Tisztán kell látni, hogy a következetesen végigvitt baloldali antikommunizmus, amely mindent kidob a hajóból, ami 1917 után történt a “szovjetek országában”, nem teheti meg, hogy a “progresszív kommunizmust” Guy Debord nyomán hirtelenjében felfedezi, kidobva vagy 60 évet a történelemből. Ebben az értelemben nem lehet a “hagyományok” között szabadon “válogatni” a történelemben, amit TGM persze a maga rugalmas intellektusával könnyen felfog, de még nem képes vagy nem akarja e problémát a maga helyén kezelni. Talán attól retteg, hogy a sztálinista-kádárista stb. szellemi restauráció gyanújába keveredik, s mint ilyen kiírja magát a szalonképes értelmiségiek közül. (Pedig “csupán” arról van szó, hogy Gramsci és Lukács nem léteznek Lenin nélkül, miképpen az orosz rendszerváltó nacionalisták bizonyos körei napjainkban majd megőrülnek, mert az államalapító Lenin sem létezik az “idegen” Marx nélkül stb. Sztálin azonban Lenin nélkül létezik igazán, amennyiben a “nagy áttörés” (1929–1933) gazdasági és szociális lényege, vagyis a tanácskommunizmus levétele a napirendről, kidobása a történelemből nincsen benne a “lenini projektben”. Lenin kitartott a marxi végcélok mellett, annak ellenére, hogy 1917-ben úgy vélte: az európai és a világforradalom “megkezdése” Oroszországra hárul. (Persze, azt nem is kell itt hangsúlyozni: nem Leninen múlt, hogy az orosz forradalom izolálódott.) Mondandóm lényege, hogy az “örökséget” sokkal differenciáltabban kell felfognunk, mert nem mehetünk bele az újkapitalista Rendszer által felkínált csapdába: a bukott államszocialista rendszer legitimációs ideológiájával együtt ugyanis minden, a szovjet rendszerből fakadó antikapitalista hagyományt is ki akarnak velünk dobatni – Lenintől TGM-ig. Végül is látnunk kell: ha Lenin általában “kriminális” jelenség, akkor maga az októberi forradalom is az, és a tanácskommunizmus is ebbe a keretbe kerül. Oly annyira pontosnak kell itt lenni, hogy még olyan mondat sem írható le, mint amilyent TGM leír egy általam összeállított kötetre hivatkozván: “Azt, hogy a kialakuló szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, nagyon gyorsan, már 1920-ban (!) fölismerte a ‘munkásellenzék’ és az ‘ultrabaloldal’, amelyet ezért Lenin kíméletlenül támadott és kizáratott.” (35.o.) Itt egyik állítás sem stimmel. A kommunista munkásellenzék szembefordult a rezsim elbürokratizálódásával, de sohasem gondolta, legalábbis, amíg Lenin élt, hogy a szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, másodszor, Lenin nem záratta ki a pártból a “munkásellenzéket”, amellyel Leninnek alapjában nem elméleti, hanem konkrét politikai vitája volt. (Mjasznyikov esete nem azonos a munkásellenzékével!) Történészként nem foglalok állást abban a kérdésben, hogy kinek volt igaza akkor, és nem is hiszem, hogy a kérdés ilyen egyszerűen felvethető, de annyit megjegyeznék, hogy Lenin és Sztálin összecsúsztatása TGM-nél hitvallás, nem egyszerűen filológiai tévedés. Ám az ő meggyőzése érdekében és kultúrájának is megfelelően apellálhatunk a filológiai pontosság TGM-i elvárásaihoz. (Szovjet thermidor című könyvemben részletesen leírtam, hogy a zömmel Szibériába száműzött baloldali értelmiség még 1928-ban is védelmezte a kommunista egypártrendszert.)

Egy másik probléma. Megint csak a pontosság kedvéért, de azért az alábbi összefüggésnek is van elméleti-politikai konzekvenciája. Minek nevezzük a Rendszert? Itt (is) különböző irányzatok, iskolák “gyilkolják” egymást, noha a probléma számomra tisztán ideológiatörténeti érdekességgel bír. Nem az a baj, hogy TGM, egyébként sokad magával, az Eszmélet némely szerkesztőjével is egyetértésben az államszocialista rendszert államkapitalizmusnak nevezi. Legyen. Sokan úgy vélik, hogy az államkapitalizmus meghatározás Trockijtól ered, ami azonban igen durva tévedés. Trockij, némely követőjével ellentétben, sohasem tekintette a szovjet rendszert államkapitalizmusnak. Az érdekes itt az, s ezt nagyon kevesen tudják, hogy ennek az elméletnek a forrása Lenin és részben csaknem vele egyidőben (1921–22-ben) Nyikolaj Usztrjalov (Kolcsak fehér generális és diktátor korábbi agitprop főnöke).

A dolog lényege arról szólt, hogy az új gazdaságpolitika bevezetése (1921. március) után milyen jellegű rendszer jött létre a Szovjetunióban, hogyan és mivé alakult át a “hadikommunizmus”, amit Lenin akkor már szembeállított a szocializmussal, amelyet “munkás önkormányzatnak”, “szövetkezeti szocializmusnak” nevezett. Mármost a hadikommunizmust bírálva az “elméleti szocializmus” (társadalmi önkormányzás) szempontjából a NEP-viszonyokat, a “kapitalizmus részleges visszaállítását”, a 25-30 millió kisparaszti gazdaság állami szervezését, a “kispolgári ösztönösség és káosz” állami rendszabályozását, vagyis a fennálló gazdasági rendszert, illetve annak a “proletár állam” általi menedzselését “államkapitalizmusnak” (kapitalizmus úgyszólván burzsoázia nélkül) nevezte. (Azért tette idézőjelbe az államkapitalizmus szót, mert – mint mondta – szokatlan dolog a történelemben, hogy a szovjet állam látja el a piacgazdaság visszaállításával járó feladatokat (nem látta előre a 80-as évek mesébe illő fejleményeit). Sztálin Lenin halála után csaknem hat évvel tulajdonképpen az államkapitalizmus államosítását (amit én államszocializmusnak nevezek) hajtotta végre, ami végső soron megszüntette a piaci vegyesgazdaságot, a magántulajdont, valamint a gazdálkodás önkéntes közösségi formáit is – ez utóbbiakról egyébként Lenin úgy nyilatkozott mint a “szocializmus csíráiról”. Trockij majd az államszocializmus bírálatát adja meg, amikor 1936-ban arról a történelmi lehetőségről ír, hogy az állami és pártbürokrácia privilégiumainak örökletessé tétele érdekében a megfelelő pillanatban nekilát az állami tulajdon magán-kisajátításának, hogy saját örökölhető magántulajdonává emelje, tőkésítse a felhalmozott állami vagyont…

Mindezzel csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy mind elméletileg és történetileg, mind módszertanilag és filológiailag is jól elhatárolható Lenin és Sztálin “öröksége”, illetve a rendszerrel kapcsolatos álláspontok eltérő jellege. Ez a “pontosítás” teljesen független attól a kérdéstől, hogy ki milyen hagyomány alapján határozza meg a maga “baloldaliságát”. Ez tisztán szaktudományos kérdés. Ettől még Lenin (és maga az orosz forradalom) teljes egészében elutasítható, sőt, kidobható a baloldali hagyományból, ahogyan azt a szociáldemokraták meghatározó csoportjai már réges régen megtették, noha távolról sem minden irányzat vélekedik ilyen egyneműen az orosz forradalom vezéréről. De a tények tiszteletéről sohasem mondhatunk le.

 

A munkástanács – a modern tapasztalat

 

Amikor a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) 1988 szeptemberében a maga elméleti-politikai perspektíváit mint ellenzéki szervezet felvázolta, a társadalmi önigazgatás marxi elméletéből indult ki, és szerencsére sohasem próbálta meg, hogy ennek az elméletnek az elmúlt másfél évszázadban megjelent különböző irányzatait egymás ellen kijátssza. (Ez a lojális magatartás már az alakuló ülésen is megnyilatkozott, amit jól tükröz a tanácskozásról készített titkosrendőrségi jelentés, amelyben az ügynök számára az “anarchizmus” barátságos említése jelentésre érdemes “kriminalitásnak” tűnt föl.) Sőt, a BAL 1989–90-ben a különböző munkáskezdeményezések támogatását magától értetődőnek tekintette; nem is igyekezett semmit sem ráerőltetni a munkásokra. Szalai Erzsébet e témával foglalkozó könyve, amelyre volt szerencsém az Eszméletben reflektálni, ezt hűen tükrözi.

TGM “redukcionizmusa” a “tisztaság” megőrzése érdekében valósul meg. Az elméleti (és politikai) sterilitás eme nézőpontjából nem pontosan látszik, hogy a “tanácskommunizmus” éppen Kelet-Európában meglepően gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, amelyeket nagyon fontos volna integrálni. Ezt a célt szolgálta az a kötet, amelyet a BAL adott ki Önkormányzás vagy az elitek uralma címmel. Ez a kis könyv nemcsak egy szellemi irányzat létezésének volt a dokumentuma, hanem egyértelműen jelezte, hogy van egy gondolat, egy elmélet, egy olyan rekonstruált szellemi hagyomány, amely “csak” egy mozgalomra vár… Ma már olyan korszakban élünk, amely saját “56-os” legitimációs ideológiáját sem veszi komolyan, oly annyira, hogy a hivatalos “neobarokkos”, “álromantikus”, tipikusan fideszesen menedzselt show-műsor október 23-án tudomást sem vesz a munkástanácsokról. Jelzem, 1956 munkástanácstagjainak 60%-a kommunista párttag volt, s nem véletlen, hogy az Orbán-féle rezsim osztályharcos magatartása nem tudja integrálni a munkástanácsokat a maga polgári mítoszai közé. Azt már 1994–1998 között láttuk, hogy a szociál-liberális felfogás többértelműbb, de nem kevésbé elutasító e tradícióval szemben.

Az önkormányzás-önigazgatás hagyományából mind a Baloldali Alternatíva Egyesülés, mind az Eszmélet már eddig is bőven “rendezett össze” anyagot az utókor számára, mindenekelőtt a munkástulajdon sorsára koncentrálva, amely anyagok – TGM nyilván nem ért félre – tanulmányozása biztosan közelebb visz bennünket ahhoz, hogy nemzeti szinten fel tudjuk vetni az “örökség” kérdését mint bármilyen politikai pártbeszéd szellemi előfeltéletét. Végül ‘89 tulajdonosi munkástanácsait nem az MDF söpörte el, csupán eszköz volt ebben. Annak a neoliberális gazdasági kurzusnak az eszköze, amely mindenütt a magántulajdon korlátozatlan és ezért korrupt világát erőlteti rá a népekre. Ám mi soha nem felejtjük el, hogy mindez a helyi-nemzeti vagy regionális elitek érdekein és eszközrendszerén keresztül valósul meg. Erre az összefüggésre viszont TGM könyvecskéje nagyon is tekintettel van.

 

“Balközép”, MSZP, szindikalizmus…

 

Az MSZP “baloldalisága” még idézőjelben is kétségeket vet fel. (Nem a tagság általános politikai beállítódásáról van szó, hanem a vezetőség politikájáról.) Hiszen polgári értelemben sem baloldali párt, amennyiben a hagyományos baloldali értékek és a politikai törekvések a párt politikájában relativizálódtak, kilugozódtak. TGM nagyon jól látja azt is, hogy a globalizáció bármilyen bírálata az MSZP-ben a Baloldali Tömörülés elméleti és politikai törekvései nélkül egyáltalán nem létezne, hiszen a pártvezetőség többsége valószínűleg magát a problémát sem érti. Jól látja TGM azt is, hogy a jobboldal osztálytudatos és osztályharcos, míg az MSZP gyakorlatilag egy adag konzervativizmus, egy adag liberalizmus és egy csipetnyi szocializmus sajátságos szintézise, amelynek funkciója az elitek és osztályok békéjének megteremtése a kialakult rendszer védelmében. “A szocialisták egyrészt – írja TGM találóan – folyton nemzeties, klerikális, rendpárti kezdeményezésekkel próbálkoznak – Eörsi István szerint szívesen megennék a nagymamájukat, hogy bebizonyítsák, mennyire családszeretők –, nem választott fölsőházat javasolnak (ami fölborítja az alkotmányos rendet, de legalább addig is aláássa a hitelét).” Az MSZP-ben – meghatározott gazdasági és szociális érdekek nyomása alatt – a “baloldaliság” lényegében egy ideológiai eszköz csupán a hatalmon levés folyamatában; a pártvezetőség a pártban a felhalmozódott humanista kritikai potenciált alárendeli a pillanatnyi hatalmi érdekeknek, a kultúra minden aspektusát hatalmi vonatkozásaira egyszerűsíti.

Az MSZP mint polgári párt – baloldali platformjai ellenére – nem képes összefüggő elméleti munkára, a technokrata pártvezetőség ugyanis nem érdekelt semmiféle komoly perspektíva felvázolásában, mert egy ilyen elemzés elkerülhetetlenül a rendszer kritikájára épül(ne). Az MSZP ebben az értelemben sem “balközép”, hanem – mint Medgyessy miniszterelnök mondja a kormányáról – a “nemzeti közép”, amely már “túllépett” a szociáldemokrácia és a neoliberalizmus ellentétén is, “harmadik utas” lett a szó blairi értelmében. Magyarországon ez természetesen mást jelent, hiszen ilyen “középnek” nincsen vagy más a szociális háttere itt, mint Blair Angliájában. Nálunk bizonyos értelemben jobban polarizálódott a társadalom és a politika is. Míg Angliában a munkás szó nem veszítette el teljesen eredeti jelentését, nálunk más a helyzet.

TGM – szembeszállva mindenfajta munkásellenes ideológiával – a proletariátus fogalmát használja, méghozzá úgy, mintha a magyar munkásság proletariátusként azonosítaná önmagát. Mintha nem érzékelné kellőképpen, hogy milyen erős a feszültség az “elméleti” fogalomhasználat és a valóságos “munkástudat” között. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy a magyar munkásság többségének már és még nincs munkástudata. A “proletariátus” ugyanúgy individualizálódott, mint a társadalom bármely más szegmense. Ennek a “feszültségnek” az igazi elemzése még el sem kezdődött, ideje, hogy elkezdjük. Bármennyire vitatkoztunk is Szalai Erzsébettel (l. 54. sz.) abban, hogy a munkásosztály fogalma mint elméleti-leíró kategória nem tehető félre, abban bizonyosan igaza van, hogy a radikális baloldal fogalmai nem találnak utat a “munkavállalók” tömegeihez. Az elmélet és a politika határterületén készült könyvecske esetében ez nem lényegtelen probléma.

Ugyanakkor úgy tűnik, TGM-nek igaza van, ha a szociáldemokrácia megszűnését befejezett vagy majdnem befejezett ténynek tekinti – talán Latin-Európában valami még megmaradt…), másfelől – ennek ellentmondva – eltúlozza a szakszervezetek lehetőségeit Magyarországon (és a térségben is) a munkásosztály megszervezése tekintetében. Nem elemzi azt a tényt, hogy a tagság kiáramlása a szakszervezetekből még mindig tart, mert – fontos történelmi-gazdasági okok mellett – a jobboldali kormány elnyomó politikájával és a multik nyomásával szemben a szakszervezetek, még a legpotensebb vasas és vasutas szakszervezetek sem tudtak a kellő erővel fellépni.

TGM is az MSZP-SZDSZ koalícióban látja a kapitalizmus kulturáltabb menedzselésének útját és lehetőségét, a szakszervezeti vezetők, illetve rajtuk keresztül a szakszervezetek integrálását, ami magában foglalja persze – igazi balos kifejezéssel – azok “korrumpálását” is. Az Orbán-rezsim azonban még csak korrumpálni sem igen akarta a szakszervezeteket, inkább az olasz fasizmus hagyományából eredő korporatista rendszer felé vonzódott.

Az új kapitalizmus etnikai-populista és szociál-liberális menedzselése között az egyik különbség kétségtelenül a szakszervezetekhez való viszony. Az előbbi egyszerűen – ha tehetné – kiiktatná az “egész szakszervezeti bandát”, a “régi kommunista nomenklatúrát”, mert az Orbán-hívők, ahogyan TGM fogalmazza, nem bírják még a “prolik szagát” sem. Persze a szakszervezeti tagság rohamos csökkenése jól ismert európai jelenség, aminek a tőke nagyon örül, hiszen a munkavállalók, a termelők, a munkások megint saját érdekeik ellen cselekszenek, amennyiben a tőke mindennél jobban kedveli a szervezetlen munkást: e munkástömeg jelentékeny része az egész régiónkban bizonyos történelmileg “kiérlelt” hajlamot mutat arra, hogy a nemzeti színű bikacsököt kezében tartó jobboldali-szélsőjobboldali populizmus eszközévé váljon. Ez viszont nem mindenben kedvező a multinacionális társaságoknak, amelyek sokszor előnyben részesítik a kiszámíthatóbb szociál-liberális kormányokat (sokszor meg nem, mert maguk a multik sem tudják, hogy a profiton kívül akarnak-e még egyáltalán valamit). A szociál-liberális típusú kormány szélesebb “szabadságköröket” ad a szakszervezeteknek, miközben magához láncolja a tőkebeáramlás igézetében a bérmunká­sok jórészét, s ezzel korrumpálja is a szakszervezeteket, mondván: “a tőke munkahelyet teremt”. A könnyebben élő szakszervezetek ilyenkor visszafogják a lázadó hajlamokat, ezzel tovább csökkentik tagságukat, azt az érzületet keltve, hogy úgy sem védi meg őket a szakszervezet. A jobboldal megfélemlít, a szociális-liberális oldal elcsábít… S ha belegondolunk, hogy a magyar munkás milyen kevéssel beéri (kell hogy beérje), nem is szólva a nem-magyar munkásokról mint “fekete munkaerőről”, akkor a közeljövőt tekintve nemigen lehetünk optimisták. A fiatal munkásgeneráció helyzetére jellemző a teljes szellemi és szociális kiszolgáltatottság, ami nem forradalmasít, hanem éppen ellenkezőleg, elbutít: a fiatal munkaerő – amelyet a multik állandóan lecserélnek, hogy árát (pontosabban bérét) alacsonyan tartsák, jelentős csoportjaikat tekintve funkcionális analfabéták, a Mc Donald’s-nál dolgozó fiatalok sokasága például a szakszervezet szót sem érti.

TGM a szakszervezetekbe mégis belelátja a “lázadó” potenciált; mintha a 20. század elejét túlságosan közel hozná napjainkhoz (annak ellenére állítom ezt, hogy a strukturális analógiát magam is régebb óta használom). De sajnos a dolog ennél sokkal kedvezőtlenebb, mint próbáltam jelezni. A hagyományos értelemben vett lázadásnak egyelőre befellegzett. Sem a szakszervezetek, sem a munkások nem kívánnak lázadni. Lázadni a lesüllyedés rémétől fenyegetett “újközéposztály” akar amúgy orbánosan, amint TGM maga bemutatja.

Tehát továbbra is a sziszifuszi szervező munka van előttünk, ami a romantikus forradalmárokat (részben jelen sorok íróját is) a leginkább untatja és frusztrálja. Ilyen típusú feladat volna a radikális baloldali eszmék – amelyek azért már rendelkezésre állnak (történt egy és más az elmúlt évtizedben) – megismertetése a bérmunkásság (munkavállalók) szélesebb csoportjaival a már létező szervezetekben, olyanokban, mint például a Humanista Társadalmi Egyetem. TGM-nek igaza van, hogy a szakszervezeteknek ez lenne az alapvető politikai feladata. Ez ma fontosabb, mint bármilyen “lázadás”, mert ez volna egy jövőbeni általános sztrájk szellemi-politikai előfeltétele. A szakmai és civil szervezetek a társadalmi önvédelem szervezeteivé alakítandók, de – TGM-mel egyetértve – nem parlamenti felsőház alakjában, hanem a mindennapi szervezkedés szabadságának megteremtésében.

Mindent egybevetve: TGM kis könyvecskéje ideológiai táplálékot kínál egy ilyen szervező munka számára. Csak üdvözölhetjük a bátor kísérletet, noha jobban szerettük volna – ezt értse az olvasó szimbolikusan –, ha TGM könyvecskéjének borítóján nem ő maga, hanem a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai díszelegnének valamilyen “posztmodern” elrendezésben. Magyarország annyira jobboldali ország, hogy még ezek az európai szimbólumok sem legálisak… Hol van az a “balközép” párt, amely ezt az állapotot korrigálná?

A kortárs hazai társadalomtudomány egyik jeles képviselőjeként tartja számon szerzőnket a szakmai közvélemény. A jogelmélet és a politikaelmélet területén végzett munkássága egyaránt indokolja közelmúltban megjelent tanulmánykötetének behatóbb elemzését, mert termékeny viták alapjául szolgálhat. A valóság vonzásában¹ című kötetben a szerző az elmúlt fél évtized szellemi termését foglalja össze², első megjelenések és részben már korábban kiadott tanulmányok füzéreként közreadva. Az ember szellemi tevékenységének minden téren alapja a valóság visszatükrözése. A tudomány az ember számára belső és külső eszközöket teremt, hogy a világot úgy, ahogy van, az embertől függetlenül meg tudja ismerni. A könyv előszavából kiolvasható Szigeti “ars poeticája”: a társadalomtudományok feladata a valóság feltárása, a valóságé, amely nem más, mint a lényeg és a jelenség egysége. A társadalmi jelenségek bizonyos szintig változhatnak és változtathatók is, ám ennek a mozgásnak a mérték szab határt, azaz ha a dolog már nem önmagaként funkcionál. Bizonyos jelenségek önmagukon túlmutató struktúra-összefüggéseket hordoznak, amelyek pusztán empirikus megközelítéssel nem vehetők észre. A lényeg és a látszat kettőssége szintén megalapozza a társadalomtudósok problémafelvetéseit. A kutató elemzéseiben korunk kihívásaira kíván reflektálni; többek között a jogállamiság, az alkotmányosság és az alapjogi kontroll, a kapitalizmus átalakulása és a globalizáció folyamata által felvetett dilemmákra keres adekvát megoldásokat a megfellebbezhetetlenség igénye nélkül.

A mű szerkezetileg három, arányaiban eltérő fejezetre tagolódik. Az első és egyben a legterjedelmesebb egység Szigeti Péter jogelméleti tanulmányait tartalmazza, ezt követik politikaelméleti tárgyú írásai, majd befejezésképpen egy művészetkritikai fejezet kapott helyet a kötetben. A láncszerűen egymásra fűzött gondolatok lehetővé teszik az oda- és visszautalásokat (az utolsó fejezet kivételével), összefüggő gondolati egységet képeznek.

 

Jogelmélet

 

Jogelméleti vizsgálódásait Szigeti saját jogfelfogásának ismertetésével kezdi. A jogban nem csak normát lát, hanem egy sokoldalú ismerettárgynak tekinti azt: a jog norma, döntés, jogviszony és impériummal rendelkező szervezet egyben. Az azonos ismerettárgy különböző oldalait eltérő módszerekkel vizsgálja, majd egyben és egységben látja azokat, teóriát alkot. A jog számára “totalitas heterogenea”, nem úgy, mint az azonos cseppekből összeálló víz (“totalitas homogenea”). Ebben rejlik a szerző úgynevezett szintetikus jogfelfogásának lényege³, anélkül, hogy tagadnia kellene a módszertanilag ellentétes törekvésekben – mondjuk Hart analitikus, mérsékelt pozitivizmusában – rejlő bizonyos megismerési lehetőségeket.

Max Weber jogfejlődési sémájának (sámán-bíró-kódex), majd elméletének ismertetését követően, Szigeti tesz néhány kritikai észrevételt, majd a ma álláspontjáról tekint vissza a weberi gondolatmenetre. Teljes mértékben egyetért Weber azon kijelentésével, miszerint fejlett jog soha és sehol nem alakulhatott ki képzett jogászok nélkül. Vitatja azonban, hogy a gazdasági és társadalmi feltételeknek csupán közvetett hatásuk volna a jog fejlődésére, szemben a jogászság belső kvalitásaival. Példaként említi, hogy az Európai Unió joganyagát elsősorban a gazdasági integráció és a közös piac igénye hozta létre. A gazdaság szükségletei bizonyultak döntőnek, de a nemzeti jogrendszerek eltérhettek egymástól. Szigeti aláhúzza, hogy az egyedi konkrétumok síkján valóban a jogászság belső kvalitásai a meghatározóak, a lényegi általánosság szintjén ellenben a gazdaságnak van determináló hatása a jog fejlődésére. Webernél a jog fejlődése az irracionális jogtól a formálisan racionális jogig terjed. A szerző rámutat arra, hogy a jogfejlődés formális racionalizációja során materiális ellentendenciák is felütötték fejüket, amiket a büntetési nemek és célok vonatkozásában tart jelentősnek (relatív büntetési teóriák, reszocializáció). Hangsúlyozza, hogy a jog materiális racionalizációjának tendenciája megmarad a formálisan racionális eljárások keretei között. Ezzel egyidejűleg új formalizmusok, intézményesedések kialakulásának lehetünk tanúi a környezetvédelmi, információs és versenyjog területein. A jog formális racionalizációjának eredménye a jogorvoslati rendszer tökéletesedése. Weber már nem láthatta, ám Szigeti hozzáfűzi: az alkotmánybíráskodás gyakorlata a formális és materiális racionalizáció jegyeit egyaránt magán viseli.

A jogállamiság kérdéskörével foglalkozó irodalom több könyvtárat is megtöltene. Felmerül a kérdés: vajon mit lehet még mindehhez hozzátenni? A fogalom jelentéstartományát egyesek kitágítják, mások pedig a módszertani individualizmus jegyében leszűkítik. A szerző kutatása két irányba tekintett: egyfelől a nemzeti jogfejlődésbe ágyazva vizsgálta a jogállamiságot, másfelől módszertanilag az állam jogi aspektusait helyezte előtérbe a nem jogiakkal szemben. Ám a jogon túli tényezők közvetett hatásait sem hagyta figyelmen kívül, nem tételezi a zárt jogrendszerek felfogását (szemben a jogpozitivizmus és az autopoietikus elméletek bizonyos formáival). A nemzeti fejlődési utak (francia, angol, német) összehasonlításának alapjául egyfelől a formális jogszerűség, az állami tevékenység joghoz kötöttsége, másfelől az alkotmányos kormányzásra szorítás és az emberi szabadságjogok katalógusa kínálkozott mint a jogállamiság-joguralom közös magja. A francia konstitucionalizmus bemutatása során a szerző kiemeli, hogy a közigazgatási jog kialakulása és az igazgatás jogiasodása megteremtette a polgári nemzetállam strukturálódásának lehetőségét, a jóléti állam XX. századi elterjedésének előfeltételét. Az angol “rule of law” kialakulásának felvázolása megvilágítja többek között, hogy az intézmények folytonossága, a formális állandóság mögött lényeges jelentésváltozás áll fenn (lásd I. Károly pere), valamint hogy az állami cselekvés korlátja a joguralom. A jogállamiság érvényességi köre azonban csak a stacioner társadalmi-politikai állapotokban vizsgálandó, s a jogállam csak az állam jogi minőségére vonatkozó tartományban foglalhat helyet, és külön kérdés, hogy a jogon túli tényezők elősegítik vagy gátolják a jogállami minőségű jog létrejöttét. Szigeti rámutat arra is, hogy jogállamiság nem létezhet forradalmi helyzetben és ún. kivételes állapotban, mert ezekben az esetekben a társadalmi és politikai tényezők uralma érvényesül. A téma megközelítésének újszerűsége abban rejlik, hogy a szerző megkísérli a jog jogfilozófiai-jogelméleti sajátosságait és az alkotmánytani-politikaelméleti gondolkodásban meghonosodott jogállamiság fogalmat egymással kapcsolatba hozni. A jogállami minőségű jog elemzése során a szerző kétféle jogfogalommal operál. Az egyik a normatív formájú államakarat (voluntas), a másik pedig valami többlet elemet tartalmaz, valaminek való megfelelést (ratio vagy logos). A jogállami minőségű jog sajátosságának tekinti Szigeti, hogy fennáll a ráépülési viszony az első és a második jogfogalom között, ami elsősorban jogelméleti szintű összefüggés. Ennek feltárásához, a finomszerkezet bemutatásához nyújt segítséget a jogi objektiváció kategóriaelemzése.

A jogi objektiváció kategóriaelemzésének célja az, hogy a jog empirikus vonatkozásait a generikus általános tulajdonságok jellemzésével egészítse ki, amelyek minden jogban alapvetőek és elviek. A szerző azt kívánja bemutatni, hogy hogyan kapcsolódnak össze a létre jellemző fundamentális, a társadalmi létezésre jellemző különös kategóriák és a jog saját kategoriális meghatározottságai (érvényesség, finális determináció, másodlagos teleológia) abban az objektivációban, amely az emberek közötti konfliktusok feloldására hivatott. “A jog létalapja a polgári társadalom szükségleteinek termelése és elosztása közben szakadatlanul keletkező konfliktusokban van.” A jog ontológiai alapja tehát a társadalmi konfliktusokban, funkciója a konfliktusok feloldásában, megelőzésében-csökkentésében, azaz a szabályozásban rejlik. A szabályozás határait a társadalom összmozgása jelöli ki, a társadalmi tartalmaknak jogi tartalommá történő átformálása az objektivációra jellemző tulajdonságok és szabályozási módok szerint alakul. A modern jogi objektiváció belső szükségletévé vált a szabályozás szabályozása, amivel nagy mértékben függetlenedik léte külső alapjaitól. Ez az önszabályozási képesség azonban nem szüntetheti meg a szabályozás alapját és tárgyát, határa eddig a pontig terjedhet.

A szerző számára az alkotmányosság fogalma többet és mást jelent, mint az alapjául szolgáló alkotmány. Az alkotmányban taláható jogi normákon túl nagy szerepet játszanak a benne rejlő jogelvek, és az ezek mögött fellelhető általános elvek is. Ezek együtt teszik ki az alkotmányosság fogalmát. Az alkotmánybíróságot csak akkor és annyiban tekinti az alkotmányoság letéteményesének, amennyiben döntései konzisztensek, és elősegítik a jogrendszer hatékony és alkotmányos működését. Szigeti részletes elemzést szentel a magyar alkotmánybíráskodás akkor közel tízéves gyakorlatának. Legsikeresebb területnek az állampolgárokat megillető személyes szabadságjogok és az úgynevezett “anyajogok” (élethez és emberi méltósághoz való jog, szabad véleménynyilvánításhoz való jog) kibontását tekinti, problematikusnak ítéli azonban a testület szociális jogokkal, valamint a közvetlen demokráciával kapcsolatosan született döntéseit. A szociális jogok vonatkozásában Szigeti indokoltnak gondolja a terület újraszabályozását és kidolgoz egy reform javaslatot, amely egyben utat nyithatna egy egységes alkotmánybírósági gyakorlat kialakulása előtt. A szociális jogállam versus jelzőtlen, értsd: liberális jogállam vitát szaktudományos (jogelméleti, alkotmányjogi) alapon nem tartja eldönthetőnek, a döntés ugyanis gyakorlati értékválasztássá, politikai kérdéssé vált. Rezsimfüggő döntéssé. A szerzett jogok védelmének kapcsán a szerző a jogerős bírói ítélettel megállapított jogok státusát tartja a legvédettebbnek a később bekövetkező jogszabályváltozásokkal szemben. A pusztán jogszabályokon – és nem bírói ítéleteken – alapuló absztrakt jogosultságok ugyanis elvonhatók. Ugyanakkor a probléma speciális kezelést igényel akkor, ha a jogosultság ellenszolgáltatáson alapul vagy a jogosultak – várományként – valamilyen egzisztenciális döntést alapítottak rá. Szigeti ebben látja a szerzett jogok problematikájának lényegét. Egészében pozitívnak – ha nem is ellentmondásmentesnek – tartja a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát jogrendszerünk racionalizálásában és politikai intézményeink moderálásában.

 

Politikaelmélet

 

Szigeti politikaelméleti vizsgálódásainak módszertana a világrendszer-elméleten alapszik. Ez az 1960-as évektől elterjedt áramlat a centrum-félperiféria-periféria kategóriákat teszi kutatásának alapjává, regionális és világrendszer szintű összefüggésekben gondolkodik. Alaptétele, hogy a centrum és a periféria országai között fennálló hierarchikus viszonyok folyamatosan újratermelődnek. A hosszú táv perspektívájában jól láthatóak azok a függési formák, amelyeket a rövid távú konjunktúra-ingadozások inkább csak elrejtenek. A tanulmányok a jelenben érzékelhető problémákra reflektálnak. A politikaelméleti részben található elemzések többek között a kapitalizmus átalakulásának, az állami funkciók megváltozásának, a szocialista kísérletek kudarcának, valamint a nagy eszmeáramlatok XX. század végi sorsának kérdésköreit járják körül. A fejezetben helyet kapott néhány magyar vonatkozású problémafelvetés, valamint egy gondolatébresztő írás a közbiztonság témájának többdimenziós megközelítéséről.

A kapitalizmus átalakulásának elemzése során a szerző részletesen megvizsgálja az állami funkciók változásait a szabadversenyes kapitalizmus korától a jóléti államon és annak leépítésén keresztül egészen napjaink neoliberális gazdaságpolitikájáig. Ez utóbbit a dezetatizáció (államtalanítás) és dereguláció államaként írja le, amely “megtisztítja az utat a multinacionális trösztök előtt és a munkaerőpiacok szegmentálásával negatív, alulkínálati versenyt indukál”. A tőkebefektetések nemzetköziesedésével az ipar a félperiféria országaiba települt, szerepe ezzel párhuzamosan leértékelődött, a centrum pedig tovább növelte kereskedelmi és pénzügyi előnyeit. Bár a verseny globális, a versenyképesség feltételeit lokálisan kell megteremteni. A “kapitalizmus kapitalizálódásának” nagy veszteseivé a helyi munkástársadalmak váltak; a szerző reményei szerint a munkaerőpiac nemzetközivé válása életre hívhat majd fokozottabb és hatékonyabb munkavállalói fellépést is. Rámutat, hogy a globalizáció folyamata nem állítható meg, és adekvát baloldali, internacionális stratégiák kidolgozása vált szükségessé. Hangsúlyozza egy regionális összefogás szükségességét is, és felvázolja egy szociális Európa képét (a monetáris Európa alternatívájaként).

Szigeti szerint a viszonylagosan elmaradottabb (félperiférián elhelyezkedő) országok államszocialista kísérletei – a centrum meghaladása szempontjából – annyiban eleve kudarcra voltak ítélve, hogy nem rendelkeztek a transzcendálás megvalósításához szükséges megfelelő gazdasági alappal. Mint a Kommunista Kiáltvány ezredfordulós analízise során is rámutat, az egyenlő fejlődés elve volt a kiindulópont, a gyakorlatban azonban egyenlőtlen fejlődés valósult meg. Az államszocializmus országaiban így válhatott a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának pótlékává.

A Magyarország 1989 utáni politikai fejlődésének főbb vonulatait áttekintő tanulmány több általános megállapítást tesz. Egyrészt tényként kezeli, hogy csak azok a politikai pártok voltak képesek parlamenti erőként fennmaradni, amelyek az “indulásnál” is jelen voltak (ez jelenleg sem változott, csupán a parlamentbe jutott pártok száma csökkent az akkori hat helyett négyre): “… csak az új rendszer történelmi születése pillanatában lehetett megszerezni a bekerüléshez szükséges legitimációt.” A tulajdoni rendszer jellegével kapcsolatosan pedig felteszi a kérdést: a szektorsemleges, vegyes tulajdoni rendszerű gazdaság célkitűzéséből hogyan jöhetett létre a magántulajdoni túlsúly gondolata és gyakorlata? A szerző a privatizációt túlzottnak, a köztulajdoni formák drasztikus felszámolását pedig elhibázottnak tartja. A különböző tulajdoni formák megfelelő arányán alapuló piacgazdaságot kellett volna kialakítani, valójában azonban a “labdába rúgó” politikai erők a magántulajdonon alapuló kapitalizmus előfeltételeit teremtették meg. A magánosítási folyamat eredményeképpen a munkástársadalom védtelenné vált saját érdekeinek megszervezésében. Az elemzés végén Szigeti a közvetlen demokrácia és az együttdöntési jogok visszaszorulásával összefüggésben tesz figyelemre méltó észrevételeket. Egy másik magyar vonatkozású írásában az MSZP 1998-as választási fiaskójának okait boncolgatja. A sikertelenséget több okra vezeti vissza: a politikai váltógazdaság törvényeire, a koalíciós feszültségekre, a párt önhibáira, főleg azonban a baloldalisághoz kötődő társadalmi elvárások deficitjére.

A hazai közbiztonságról szóló irodalomban újszerűnek számít, hogy a szerző nem egyszerűen szociáltechnikai kérdésként kezeli a problémákat. Kritikai szemléletmódja lehetővé teszi az esetleges ellentétek és ellentmondások felszínre hozását, a fennálló rend nemkívánatos jelenségeinek megvilágítását. Mindezt Wallersteinnek a világrendszer alakulásának hosszú távú megfigyelése nyomán kibontott közbiztonság- diagnózisával alapozza meg, miszerint: az állami struktúrákba vetett bizalom csökkenésével eszkalálódnak a társadalmi félelmek, az erőszak napról-napra növekszik, a fiskális krízis következtében azonban a közrendőrség nem képes feladatait adekvát módon ellátni. Ez a folyamat többek között a biztonsági magánszemélyzetek gombamódra szaporodó számához vezetett. Nemzetállami szinten ez azt jelenti, hogy “a magánhelyzetek különböző védettségi lehetőségei – a vagyoni különbségek függvényében – differenciálják a közbiztonságot: a biztonsági magánszolgáltatások megvásárlásával plusz biztonsági szinteket teremtő népesség át tudja csoportosítani a bűnözés arányait a csak a közbiztonsági nívótól védelmet remélhető népesség terhére”. Szigeti rávilágít arra, hogy mindez egyfelől a refeudalizáció irányába mutat (magántulajdonhoz kötik a közbiztonságot), ugyanakkor sérti az Alkotmányban szereplő jogegyenlőségi tételt is, mivel éppen az esélyegyenlőtlenségeket növeli. A helyzet lokális szintű elemzésének záró sorai megfontolandó alternatívát kínálnak: az amerikai mintájú közösségi rendőrség (Community Policing) létrehozását. Ez is hivatalos rendőri szervezet, amely azonban a lakossággal szorosan együttműködve, a bűncselekmények felderítése mellett a bűnmegelőzés tevékenységére (proaktivitás) ugyanolyan hangsúlyt fektetne, mint az utólagos represszióra.

 

Művészetkritika

 

A kötet harmadik és egyben legrövidebb szerkezeti egysége Szigeti Péter “esztétikai kóborlásaiba” nyújt betekintést. A művészet is a valóságot tükrözi, de mint az ember világát. Első tanulmányában egy híres francia regény elemzése kapcsán a nőiség esztétikumát kutatja. Bovarynét a bevett értelmezésekkel ellentétben nem egyszerűen bukott nőnek tartja: szerinte abban nyilvánul meg a házasságtörő nő esztétikuma, hogy unalmas és poros kisvárosi asszony létét kockára meri tenni egy új és szellemileg is izgalmasnak tűnő szerelmi viszony miatt, a szerelem által való felemelkedésbe vetett hittel. A szerző utal arra, hogy a főhős jelleme csak az adott korral összefüggésben értelmezhető, és ami túlmutat ezen: “a szociális elszigeteltségben és/vagy alávetettségben kibontakozó kapcsolatok tragikuma – a nőkérdés”. A nagy művészek megragadják a haladó, jövőbe mutató, fennmaradásra érdemes gondolatokat, emberi tulajdonságokat és ezeket rögzítik. A történet tragikus befejezése ellenére a bátorságot, a szebb és teljesebb élet iránti – végül be nem teljesedett – vágyat állítja esztétikai értékként a középpontba.

A valóság művészi elsajátítása terén Szigeti a festészettel is foglalkozik. Egy kortárs magyar festő, Ridovics Péter képeinek bemutatása során a humánumot, az emberi értékek hangsúlyozását emeli ki, amit korunk elidegenedett világában különösen fontos mintának tart. “Ridovics kompozícióiban és kolorit világában a humánum tematikái harmóniába rendeződnek, hiányoznak, vagy csak ritkán bukkannak fel olyan esztétikai minőségek, mint a rút, az alantas, vagy a groteszk. A művészi ars poetica az élet igenléséhez, a szépség és a humánum meglátásához keresi a kifejező tematikákat és eszközöket, s találja meg enterieurjeiben, portréiban, tájképeiben, csendéleteiben, vagy éppen személyközi viszonylatok megragadásában.” A figuratív és non-figuratív festészet határán alkotó festő által alkalmazott meleg színvilág szintén alátámasztja az emberi, egyetemes otthonosság eszmeiségét.

Az utolsó művészeti tárgyú írás Kállai R. Gábor Kafka műveiről szóló esszéjét boncolgatja. Kállai R. műve a kafkai állattörténet-novellák elemzésén alapul, megvilágító erejű azonban az egész életmű tekintetében is. Az állattörténetek túlmutatnak önmagukon, írójuk a múlt század központi problémáira (elidegenedés) világít rá a groteszk eszközével és a művészi ábrázolás segítségével szólítja meg az emberiség öntudatát.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Publicationes Jaurinensis op. 5. Széchenyi István Főiskola, Győr. 2001. 335 oldal.

² A szerző előző tanulmánykötete “Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok” címmel 1995-ben jelent meg (MTA PTI).

³ Azt is mondhatjuk, hogy szerzőnk itt a magyar jogelmélet egyik legizmosabb tradíciójának folytatója

Előadás a Budapesti Francia Intézetben 2002. március 5-én.Jó estét kívánok!

Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek a Francia Intézet rendezvényére. A szép számú közönséget látva, úgy gondolom, van érdeklődés Magyarországon a liberális globalizáció elleni mozgalmak iránt. Ezek egyik aktív szereplője az a franciaországi egyesület, amelyet ma este képviselek.

“Liberális globalizáció” – ezt a kifejezést használjuk arra, hogy minősítsük a valóban létező globalizációt – ahogyan régen, különösen errefelé (így Magyarországon is), létező szocializmusról beszéltünk, nem pedig a szocializmus elméleti fogalmáról. Nem arról a globalizációról lesz tehát szó, amiről álmodozunk, vagy amit magunknak kívánnánk, hanem arról, ami a szemünk előtt zajlik. Erre a globalizációra létezik egy angol kifejezés, amely sokkal egyértelműbb, mint francia megfelelője: corportlead globalization – mondja az angol, ami az a fajta globalizáció, amelyet a nagy nemzetközi korporációk vezetnek. Azaz a pénzpiacok szereplői és a multinacionális cégek. Tehát egyáltalán nem demokratikus jelenségről van szó, ami valamilyen kollektív akaratból indulna ki, mint amilyenek például a városok, a régiók vagy az államok. Itt egy olyan folyamatnak vagyunk részesei, amely a nyolcvanas évek elején indult, elsősorban az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Segítségével a nagy cégek új feltételeket szabnak, és újra formálják a világot – immáron saját érdekeik szerint. A mi számunkra pedig, amikor liberális globalizációról beszélünk, ez egyfajta diktatúra, mégpedig a pénzpiacok és a transznacionális cégek diktatúrája. Nem félünk a “diktatúra” kifejezés használatától.

A lassan negyedszázada elindult globalizációt elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezte – természetesen csakis saját érdekeit szem előtt tartva –, majd követték mások is, világszerte. Először Thatcher asszony Egyesült Királysága. Azután a különböző nyugat-európai kormányok, jelesül éppen a francia kormány. Megállapítható az is, hogy ezidáig az Európai Unió is jobbára a liberális globalizáció ügynökének szerepét játszotta.

A különböző európai egyezmények, a Maastrichti, az Amsterdami és a Nizzai Szerződés, egytől-egyig olyan szövegek, amelyek logikája szintén a liberális globalizációt tükrözi. E jelenséget valamennyi kormány tolta-húzta, volt olyan, amelyik a bal-, s volt, amely a jobboldalra hivatkozva. Franciaországban például – ellentmondásos módon – a baloldalra hivatkozó kormányok voltak a liberális globalizáció legaktívabb protagonistái.

Ragyogó jövőt ígértek nekünk. A multilaterális intézmények és a kormányok által terjesztett felfogás szerint, minél inkább előrehalad a liberalizáció, annál jobb lesz mindannyiunknak. E rajongással várt jövő azonban csalódást hozott. A kelet-közép-európai kommunista hatalmak és a Szovjetunió bukása szabad terepet engedett a liberális erőknek. Annak idején, a kilencvenes években, azt mondták, hogy immár csak egyetlen egy világ létezik: a demokráciáé és a piacgazdaságé. Egyesek, mint az amerikai Fukujama, a történelem végét is hirdették. Azóta, immár tíz esztendeje, látjuk, mire képes valójában a liberalizmus. Nem voltak határai, ezért megmutathatta, és meg is mutatta, meddig mehet el. Az eredmények azonban egyáltalán nem feleltek meg a reményeknek. Sehol a világon.

Azt hiszem, a liberalizáció okozta csapások utáni ébredés Franciaországban különösen jól érzékelhető. Itt ugyanis elég pontosan meg is lehet határozni, mikortól kezdték elutasítani az emberek a liberális globalizációt. Először az 1995. novemberi-decemberi nagy sztrájkok, a kiterjedt szociális mozgalom során. Ez a sztrájk főleg a közszolgálatokat érintette, különösen a tömegközlekedést. Önök között talán akadnak olyanok, akik annak idején éppen Párizsban voltak. Biztosan emlékeznek arra, hogy ez a sztrájk nem csak meglehetősen zavaros volt, hanem egyidejűleg rendkívül népszerű is. Ez pedig igazán ritka. Ha sztrájkolnak a metrósok, a buszosok, a vasutasok, ez általában nem népszerű. Én közel lakom Párizshoz, Vincennes-ben, de akkor két óra kellett kocsival, hogy Párizsba érjek dolgozni. Felvettem stopposokat, sokat beszélgettünk, és egyszer sem találkoztam olyan emberrel, akinek ellenszenves lett volna a sztrájk. Hogy miért álltak a franciák a sztrájk mellé? Mert jól látták, hogy a közszolgálatokban dolgozók elleni támadás után a többi dolgozó is sorra kerülhet. Vagyis a közszolgálat dolgozói valamiféle “frontvonalat” képviseltek. És ha ez a frontvonal összeomlik, az nagy visszalépést jelentett volna valamennyi dolgozó szempontjából. Ez volt az oka a sztrájk széleskörű támogatottságának.

Az angolszász pénzügyi sajtó e sztrájkot akkoriban “az első, liberális globalizáció elleni sztrájknak” nevezte. Természetesen a “mezei sztrájkolónak” nemigen volt olyan érzése, hogy ő a liberális globalizáció ellen küzd. A pénzügyi sajtó azonban – amely “komoly és igényes” emberek felé kommunikál, olyan emberek felé, akik befektetéseikhez valós képet akarnak kapni a mindenkori helyzetről, hogy elemezni tudják kockázataikat stb. – tökéletesen megértette a dolgot. Jóval mások előtt. Egyébként, akiket tényleg komolyan érdekel a liberális globalizáció, azoknak ajánlom az angol, az amerikai vagy a francia pénzügyi sajtó olvasását. Ezek a lapok ugyanis másoknál sokkal pontosabban elemzik a történteket. Azt is nagyon közelről megfigyelik például, hogy mi mit teszünk. Bevallom, hogy mint az ATTAC elnöke, rengeteg időt töltök azzal, hogy újságírókat fogadok a Wall Street Journaltól, a Financial Timestól, a Business Weektől, a Reuterstől vagy a Blumbergtől. Ami azt bizonyítja, hogy komolyan vesznek minket. Számomra ez mindenesetre biztató jel. S abban reménykedem, hogy nem fogunk csalódást okozni azon félelmeiket illetően, amelyeket időnként kifejeznek.

Az ATTAC-mozgalom ott és akkor született, ezekben a sztrájkokban. Vannak olyan újságok, mint az általam képviselt Le Monde diplomatique, amelyek húsz éve elemzik a liberális globalizáció jelenségét. De gondolataink, elemzéseink a közelmúltig elszigeteltek maradtak, még a francia média területén is. A politikai pártokba, beleértve a baloldaliakat is, nem hatoltak be. A 1997. évi kelet-ázsiai pénzügyi válság volt az – hatása később átterjedt Oroszországra és Brazíliára is –, amely felnyitotta a szemeket. Láttuk, hogy a multilaterális intézmények, mint az IMF, mennyire durván tévedtek. Sőt, hogy folyamatosan durván tévednek. Azt is tapasztalhattuk, hogy a tőke birkatermészetű viselkedése mekkora veszélyt jelenthet a népek számára. Megállapíthattuk, hogy a szabad tőkemozgás dogmája – a liberális globalizáció három szabadságából az egyik – mennyire katasztrofális hatású lehet. Persze, e “szabadsággal” kapcsolatosan idézőjelet kell használjunk, mert valójában csupán a szabadságot megszüntető szabadságról [liberté liberticide] van szó. A másik két “szabadság”, a beruházási és a kereskedelmi “szabadság”, véleményem szerint, szintén szabadságellenes szabadság.

1998-ben több nyugati országban, de főleg Franciaországban, harc bontakozott ki a Multilaterális Beruházási Egyezmény (Accord Multilateral d’Investissements – AMI¹ ) terve ellen. Egyesek “új alkotmánynak” nevezeték ezt a bűnös tervet, amelynek az volt a célja, hogy a befektetők minden jogot megkapjanak, míg az összes kötelezettséget a kormányoknak kellett volna magukra vállalniuk. E tervről tárgyaltak az OECD keretében, amelynek Magyarország is tagja. A tárgyalások titokban, vagy legalábbis “diszkréten” zajlottak. Az elfogadott szöveg annyira szégyenteljes volt, hogy az OECD ki sem merte adni. Amerikai és kanadai csoportok szereztek egy példányt belőle, amit 1998-ban feltettünk a Le Monde diplomatique honlapjára. Ily módon fény derült e tervre, s ismertté vált botrányos jellege. És sok szervezet, köztük az ATTAC – amely éppen akkor született –, jól célzott akciójára volt szükség ahhoz, hogy az akkori francia kormányt, jelesül Lionel Jospin miniszterelnököt arra kényszerítsük, hogy Franciaország kilépjen ezekből a tárgyalásokból, ami 1998 októberében meg is történt. Nem spontán módon, hiszen fél évvel azelőtt a miniszterelnöki hivatal még “jó dolognak” tartotta az AMI-t, a pénzügyminiszterünk egyenesen “barátinak” nevezte. Ez nagy győzelem volt, az első győzelem, amit elértünk. Sajnos, csak ideiglenes volt ez a diadal, hiszen nyilvánvaló, hogy az OECD ajtaján kitessékelt AMI a WTO ablakán és más csatornákon keresztül visszajön, méghozzá világszintre emelve, például az amerikai féltekén a NAFTA (North American Free Trade Agreement, Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyez­mény) révén. Az akció hatásáról mégis azt mondanám, hogy további jó pontokat szereztünk vele a közvélemény előtt.

Az ATTAC tehát 1998-ban született meg, mégpedig Ignacio Ramonet barátomnak, a Le Monde diplomatique igazgatójának vezércikke nyomán, az általa kiváltott újfajta hangulat következményeként. Annak hatására, hogy Ignacio cikkének ez volt a címe: “Fegyverezzük le a pénzpiacokat!”.² Azzal, hogy a pénzpiacokat a valódi gazdák gyanánt kezeltük, amelyek de facto kormányoznak, csupán egy nyilvánvaló dolgot állapítottunk meg. Nem egyszer azonban éppen a nyilvánvaló dolgok nincsenek szem előtt. Ezért ha megnevezünk valamit, sokszor hatalmas lépést teszünk előre. Mert ettől kezdve már nem csak mi mondtuk, hogy a pénzügyi piacok uralkodnak, hanem a politikusok, az európai biztosok is. Emlékszem az egyik európai biztosra – a francia Yves Thibaut de Silguy-ről van szó –, aki 1998-ban vagy 1999-ben, Toulouse-ban részt vett egy vitában, ahol kijelentette: “eljött az ideje annak, hogy a francia politikusok megértsék: a piacok kormányoznak”. Ez tiszta, világos beszéd volt, szívből szólt, és helyére tette a dolgokat. A mai napig, ha olvassuk a sajtót, azt látjuk: amikor Bush úr, Schröder vagy éppen Jospin úr mond valamit – ezt vagy azt –, a cikk felett vagy alatta mindig szerepel valamilyen alcím, miszerint “piacok jól (vagy éppen rosszul) reagáltak.” Vagy hűvösek. Vagy idegesek. Tehát mindig van egy alcím a piacok reakciójáról. Ez azt jelenti, hogy a piacok teljes mértékben a közélet résztvevőjévé váltak. De vajon ki választotta a “piacokat”, ki hatalmazta fel őket arra, hogy a közéletben részt vegyenek? Senki. És mik, kik is azok a “piacok”? Ezt persze, tudjuk. Alapvetően azok, amelyek a nagy cégek likviditásával gazdálkodnak, a magánnyugdíj-alapok, a biztosítók stb. Vagyis a világgazdaság szintjén nagyjából három-, négyszáz szereplő, olyanok, “akik” hatalmas összegekkel gazdálkodnak. Ők döntenek. Másként szólva, egy olyan helyzet előtt állunk, ahol a hatalom csúcsán található az a pénzügyi spekuláció, amely megadja a hangot a pénzügyi világnak, annak, amely uralkodik a gazdaságban, a társadalomban. A legmagasabban a spekuláció áll, legalul meg a társadalom. Az ATTAC és más haladó mozgalmak terve, hogy ezt az egészet meg kell fordítani. Tehát a legtetejére kell tenni a társadalmat, s az aljára a spekulációt. Továbbá: hatékony intézkedések szükségesek a spekuláció szabályozására.

Mindeme felismerések hatására, az ATTAC-mozgalom fokozatosan teret nyert, és szeptember 11-ig a liberális fogalmak, amelyek ellen harcolunk, hatalmas területeket veszítettek el. Amikor azt mondom, “liberális”, a szót közgazdasági értelemben használom. Jól tudom, hogy angolul a “liberal” mást is jelent. Én a gazdasági liberalizmusról, neoliberalizmusról beszélek. Franciaországban, mint tudják, nemsokára elnökválasztás lesz.³ Az egyetlen jelölt, aki nyíltan hivatkozik a liberalizmusra, Alain Madelin, három százaléknál tart a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen más jelölt – sem az elnök, sem a miniszterelnök – nem használja soha a “liberális” kifejezést. Ez valahogy tabu szóvá vált a francia politikai életben. A könyvkiadók világában az egyetlen téma, ami nagyon-nagyon jól eladható, az antiliberális témájú könyvek. Ezek közül egyesek, mint Viviane Forrestertől a “L’horreur économique”, több százezer példányban kelt el. Lefordították minden nyelvre, köztük magyarra is.⁴ A liberálisok teljesen védekező helyzetbe kerültek. Azt lehet mondani, hogy szimbolikusan – hangsúlyozom, csupán szimbolikusan – a liberalizmus elveszítette a szellemi játszmát. Méghozzá a közismertté vált katasztrófák okán. Ha azt mondom, “katasztrófák”, ezt nemcsak én minősítem így, nemcsak a Le Monde diplomatique mondja, hanem a Világbank, az IMF, az UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja), és olykor még az OECD jelentései is. Azt látjuk, hogy a glo­balizáció hatására az egyenlőtlenségek rendkívüli módon növekedtek, az országok között és az országokon belül egyaránt. Egy olyan országban, mint Franciaország, amely gazdag, és ahol gazdasági növekedés van, egyszerre létezik globális értéknövekedés és szegénységnövekedés. Egy egyre gazdagabb országban egyre több szegény van. Mindezt érzékelik, észreveszik az emberek. Emlékszem egy tavaly júliusban, a Le Monde című napilapban megjelent közvélemény-kutatásra. A feltett kérdés a következő volt: “Kinek lett haszna a globalizációból?”. A megkérdezett emberek kétféle választ adhattak. A lista elejére a transznacionális cégek (55%) és a pénzpiacok (48%) kerültek, jóval utánuk az Egyesült Államok (32%), s jóval, jóval mögöttük Európa (11%). És a legvégén szerepelt a sorban az, hogy mindenki, az egyes emeber (1%). Franciaország közvéleményében a liberális globalizáció tehát rendkívül népszerűtlen. És ezzel párhuzamosan, azok a mozgalmak, amelyeket képviselünk, mind jobb megvilágításba kerülnek.

Annál is inkább, mert egyfajta fordulatot tapasztalunk. Egyesek azt mondják, hogy a globalizációellenes mozgalmak először konkrétan Seattle-ben nyilvánultak meg. Ott, az utcán, valóban láthattuk egy mozgalom kibontakozását. Mégsem szabad, hogy illúzióink legyenek Seattle-ről. A WTO-tárgyalások ugyanis Seattle-ben, 1999 decemberében nem a tüntetésektől buktak meg. Ez a konferencia a demonstrációk nélkül is megbukott volna, a különböző csoportok érdekellentétei következtében. Az EU és az Egyesült Államok, vagy a déli országok stb. közötti nézeteltérések miatt. Tehát be volt programozva a konferencia kudarca. Keletkezett azonban ott valami mediatikus káosz, mégpedig a közrend rossz kezelése miatt. Furcsa, hogy néha a történelem nem sok mindenen, kis dolgokon múlik. Azt hiszem, ha az Egyesült Államoknak lett volna egy francia színvonalú belügyminisztere, aki megszokta, hogyan kell rendvédelmi szempontból kezelni az ilyen tüntetéseket, nem lett volna az egész. A Seattle-ügy sokkal jobban megoldódott volna, és nem áll elő ez a mediatikus káosz. Láttuk, látványosan megtapasztaltuk, amint Seattle-ben több ezer, több tízezer ember tüntet mégpedig a liberális globalizáció egyik intézménye, a WTO ellen. S ezzel valami új szokás, új tradíció keletkezett. Azóta minden IMF-, Világbank-, WTO-összejövetelt automatikusan kísérnek ellentalálkozók fórumokkal, tüntetésekkel. És azt hiszem, hogy ez egy nagyon jelentős haladás az emberek lelkében: sok állampolgár megértette, hogyan is működik a globalizáció. Röviden a következőképpen. Gazdaságpolitikai konszenzusok alakulnak ki a multilaterális intézményekben, az egyetemi vagy az egyéb “think tanks”-ek (agytrösztök) munkálatai nyomán és alapján, amelyeket a nagy cégek finanszíroznak. Az Európai Unió szintjén is kialakulnak ilyen konszenzusok. Azután, főleg az egyetemek közgazdasági tanszékeinek csatornáin és a gazdasági újságírókon keresztül – akik bárminemű kritika nélkül továbbítják azt, amit ezekben az intézményekben mesélnek – átkerülnek a társadalomba. Végül beépülnek a köztudatba, és átalakítják a közgondolkodást. Van ugyanis valami összefüggő láncolat, ami masszívan népszerűsíti a liberális gondolkodást, különösen a médiában. Ha hallgatják a francia rádióadókat reggel 7 és 8 között, megtudhatják, hogyan áramlik minden nap a neoliberális propaganda. Ott ugyanis ultra-liberálisok a főszerkesztők. A lakosság 3%-át képviselik, de a francia reggeli rádiós műsor 100%-át teszik ki.

Most visszatérek Seattle-re és az azt követő tüntetésekre. 2000 decemberében a nizzai Európai Tanács alkalmából kulcseseményre került sor. Tudjuk, hogy az EU tagországai egymás után, ábc-sorrendben gyakorolják az Unió elnökségét. Jelenleg Spanyolország adja a soros elnököt. Annak idején, amikor Franciaországon volt a sor, egy fontos lépést tettünk. Először tekintettük át az EU politikáit. Ezeket egy egyforma logika kontinentális “ragozásaiként”, változataiként írtuk le – ultraliberális logika gyanánt. A liberális programoknak ugyanis különböző elnevezései vannak. Ha Latin-Amerikáról vagy Afrikáról van szó, akkor ezeket “strukturális átalakításoknak” hívják. Ha az EU-ról, akkor az “Európai Központi Bank függetlenségének” nevezik, vagy “stabilitási és fejlődési paktumnak” hívják. Költségvetési-stabilitási paktumnak, ami valójában költségvetési megszorítást jelent. Önök mint közép-kelet–európai ország számára pedig egy másik elnevezés van fenntartva: a “közösségi vívmányok [acquis communautaires] átvétele”. Mindezen programok, politikák azonban pontosan egyformák. Nekünk Franciaországban nem kell elszenvednünk az IMF-et. De a költségvetési stabilitási paktumot és az Európai Központi Bankot igen. És nemsokára Önök is el fogják szenvedni ezeket, sőt, még sokkal inkább, mint mi, a “közösségi vívmányok átvétele” miatt. Így már érthető, hogy az EU politikái miért kerültek a tüntetések célpontjainak első körébe. Ez azóta sem szűnt meg. Nizza után következtek a tüntetések Göteborgban, Svédországban, tavaly decemberben pedig Brüsszelben, majd Barcelonában stb. Tehát vannak helyes felismerések, és van valamiféle öntudatra ébredés. Az emberek haladnak a pénzügyi, gazdaságpolitikai mechanizmusok megértésében. És természetesen a G8 (a fejlett ipari országok vezetői) genovai találkozójának is ez volt a jelentősége.

Szeptember 11. előtt az antiglobalizációs mozgalmak felfelé ívelő fázisukban voltak. De addig is léteztek már kísérletek arra, hogy kriminalizálják e mozgalmakat. A liberálisoknak nincs már más, új érvük, hogy indokolják a liberális globalizációt. Ezért visszatámadva védekeznek. Ahelyett, hogy a globalizációkritikai fogalmakat támadnák, inkább azok terjesztői ellen fordulnak. Az elsősorban az Egyesült Államokban terjesztett magyarázat a következő: a globalizációellenes mozgalmak egyrészt erőszakosak, másrészt demokráciaellenesek. Láttuk ennek következményeit Genovában, a G8-találkozó során. Genovában megtörtént az erőszak, mint ahogy megtörtént Barcelonában is, éppen egy hónappal ezelőtt. Csakhogy ez olyan erőszak volt, amit a kormányok ösztönöztek, és előre meghatároztak. Erőszak akkor van, ha egy kormány úgy dönt, hogy legyen, s nincs, ha azt akarja, hogy ne legyen. Brüsszelben például, negyedévvel ezelőtt, a belga kormány úgy döntött, hogy nem lesz erőszak. És nem lett. Olaszországban, Genovában, a Berlusconi-kormány esetében viszont valódi összeesküvésről lehet beszélni. Perek vannak folyamatban, tanúvallomásokkal, nyomozói jelentésekkel, amelyek kimutatják az együttműködést a rendőrség és az úgynevezett “black block” egyik része között. Ezek olyan többé-kevésbé anarchista csoportok, amelyekbe beépült a rendőrség. Talán köztünk is voltak ügynökeik. Ott voltam Genovában. A hangulat Chilére emlékeztetett. Rettenetes feszültség volt, ahol mindenkit érhetett gumibotütés, rendőri ütlegelés. Akkor, szombat reggel, Genova egyik negyedében láttam, amint boltokat, benzinkutakat rombolnak bunkóval és fejszével felfegyverkezett emberek. Mindent szétzúztak. Ötven méterrel odébb meg ott voltak a carabinierik, s közömbösen nézegettek a túloldalra. Tehát tőlük nyugodtan rombolhattak mindent, a kamerák előtt – vagy éppen azért. Ugyanis az olasz tévékben, amelyeket Berlusconi irányít, csakis ezt lehetett látni. Túl ezen, arra is ösztönözték ezeket az embereket, hogy agressziót kövessenek el a békés tüntetők ellen. Azok ellen, akik sokan voltak, több mint kétszázezren. Kétszázezer békés demonstráló, s velük szemben ezer, legfeljebb kétezer erőszakos tüntető. A cél az volt, hogy ezt a kétszázezret összevegyítsék azzal a kétezerrel, akiket ők, a hatalom emberei manipuláltak. Ez a kísértés ma is létezik. Azt lehet mégis mondani, hogy erőfeszítéseik ellenére, ezt az összeesküvést sikerült kideríteni, leleplezni, s ezért mindennek csekély az esélye arra, hogy lejárassa az állampolgárok békés, antiglobalizációs megmozdulásait.

És bekövetkezett szeptember 11. Mi volt a hatása? Az első dolog, amit tudnunk kell, hogy az amerikai vezetők, akiket sok európai újságíró, politikus is követett, azonnal a kriminalizálás eszközeivel léptek fel. A következő egyenletet próbálták elterjeszteni: antiglobalizáció = amerikaellenesség = cinkosság a terroristákkal – miközben valamennyi globalizációellenes mozgalom egyértelműen elítélte az Egyesült Államokban történt terrorista merényleteket. Azzal kísérleteztek tehát, hogy a terroristák bűntársaival azonosítsanak minket. Pedig a két logikának nincs semmi köze egymáshoz. Amerika ellenesnek is neveztek bennünket. De vajon kik voltak ott Seattle-ben, Québecben vagy Washingtonban? Mi, európaiak is elmentünk, persze, de nem sokan. Akik tényleg sokan ott voltak, az amerikaiak. Folyamatosan együtt dolgozunk amerikai és kanadai hálózatokkal. Ezért mi vagyunk a legutolsók, akiket azzal lehetne vádolni, hogy Amerika ellenesek lennénk. Viszont tényleg határozottan ellenezzük az amerikai kormány bizonyos álláspontjait, politikáját. Ha én szemben állok a francia kormány valamilyen lépésével, attól még nem leszek “franciaellenes”. S Önök Magyarországon ellenkezhetnek a saját kormányukkal, anélkül, hogy ettől “magyarellenesekké” válnának.

Így érkezett el tehát szeptember 11. Néhány napig valóban egyfajta bizonytalanságot okozott az olyan mozgalmakban, mint a miénk. Az emberek önmaguktól kérdezték: mit fogunk most tenni, mit kell tennünk, mit is jelent ez az egész… Azután hamar észrevettük, hogy a “problémák” (a kifejezés nem az enyém, hanem Kofi Annané), amelyek megvoltak szeptember 10-e előtt, szeptember 12-e után is fennállnak. Pontosan ugyanúgy. Ugyanis szeptember 12-én, csakúgy, mint 10-én, s azóta is, harmincezer öt éven aluli gyermek halt, hal meg, világszerte, alultápláltságtól, az orvosi ellátás hiányától stb. Latin-Amerikában, ahol az elmúlt hónapokban volt alkalmam sokat utazgatni, ha szeptember 11-ére gondolnak, inkább egy másik szeptember 11. jut eszükbe. 1973. szeptember 11-e, amikor egy nemzetközi terrorhálózat, amelyet CIA-nak hívnak, megbuktatta a chilei nép által törvényesen megválasztott kormányt, és egy húszéves fasiszta diktatúrának nyitott utat. Latin-Amerikában ezt az emberek nem felejtették el. Minél többet szenvednek a szegénységtől, az igazságtalanságtól, annál kevésbé tartják fontosnak ezt a mostani szeptember 11-ét. Nem mondom azt, hogy ez nem volt jelentős esemény. De sok országban, Afrikában, Latin-Amerikában – nem is beszélve az arab világról – a nép alapvető reagálása az volt, hogy “sajnáljuk, persze, s ellenezzük, ami történt, de nekünk más problémáink vannak. Mi negyven éve szenvedünk az IMF és a Világbank terrorizmusától.”.

A hozzánk hasonló mozgalmak számára tehát szeptember 11. némi megtorpanást, ideiglenes lelassulást okozott. Végül, hosszabb távon azonban ellenkező hatást váltott ki: gyorsításhoz vezetett. Szemben azzal, amire sokan számítottak, a globalizációellenes mozgalmak mindenhol folytatták tevékenységüket, sőt, fokozták erőfeszítéseiket. Emlékszem, hogy részt vettem a németországi ATTAC elindításában, 2001 októberében, azaz egy hónappal szeptember 11. után. Huszonötezer rendkívül lelkes ember volt jelen Berlinben. Egyes német újságok úgy írták le a mozgalom elindítását, mint ami pofont adott Bushnak és az amerikai politikának.

Két dolog a bizonyíték arra, hogy előre haladnak ezek a mozgalmak. Az első, hogy továbbra is felkeltik az angolszász és egyéb pénzügyi sajtó érdeklődését. Továbbá azon multilaterális intézményekét is, amelyek a kritika össztüzében állnak. Decemberben részt vettem Párizsban egy összejövetelen, ahol több civil egyesülettől, az IMF-től, a Világbanktól, Davosból voltak jelen. Egyetlen célja volt a tárgyalásnak: a televíziós viták eljárásának a kidolgozása. Ők és mi közöttünk. Csupán az eljárásról volt szó, nem beszéltünk a lényegről, a politikákról, az IMF-ről. Mit állapíthattunk meg ott? Először is, hogy ezek az intézmények tökéletesen ismernek minket. Sőt, egyenesen el voltam ájulva attól, milyen pontosan ismeri az ATTAC-ot a Világbank egyik alelnöke. Igen, ilyen alaposan felkészült embereket küldtek. S mi volt a fő törekvésük? Az, hogy be akarnak vonni minket. “Kooptálni”, ahogyan angolul mondják. Velünk akartak mutatkozni a fényképeken. Közös álláspontokat kerestek. A “Davosi Fórum” egyik vezetője – Costa Rica egykori köztársasági elnöke, José Maria Figueres – azt mondta nekem: “Nézze, Cassen úr, önök már nyertek.”. “Tényleg? És mit nyertünk?” “Önök már nyertek – felelte –, hiszen most hajlandóak vagyunk tárgyalni az adósság átütemezéséről és más témáikról: a szegénységről, az éhezésről, az egyenlőtlenségekről stb. Ez az önök sikere, aminek örülhetnek. S mivel tettünk egy lépést önök felé, most legyenek szívesek, tegyenek önök is egy lépést felénk. Miért ne fogalmaznánk meg például közös javaslatokat?” Azt válaszoltam: “Ön tökéletes tévedésben van, nem erről van szó. Mi hajlandóak vagyunk nyilvánosan tárgyalni önökkel. Mindkettőnk érdeke, hogy tárgyaljunk, az érdekek azonban nem azonosak. Az önök számára a lényeg, hogy úgy tesznek, mintha tárgyalnának. Nekünk meg az a célunk, hogy leleplezzük önöket, s vádat emeljünk önök ellen.” Az érdekek tehát egyszerre közösek és ellentétesek. A multilaterális intézmények által folytatott politika rendkívül elvont, általános természetű. Folytonosan meghívásokat kapunk intézményeiktől, Davos-tól, az Európai Bizottságtól, azért, hogy – úgymond – “párbeszédet folytassunk”. Elmesélnék erről egy rövid, tanulságos történetet:

Tavaly Párizsban sor került egy Világbank- és IMF-ellenes tüntetésre, ott, ahol a székhelyük van, a 16. kerületben. A földszinten ötszáz ember nyüzsgött, zászlókkal, transzparensekkel. Nagyon jó volt a hangulat. A vége felé, ahogy a demonstráló emberek elmenni készültek, két ember kijött az épületből, és a tüntetők felé sétált: “Világbanki vezetők vagyunk, s a küldötteikkel szeretnénk tárgyalni”. “Miféle küldöttekkel?” – hangzott a válasz. “Hát az önökéivel. Állítsanak fel küldöttséget. Kívánják, hogy fogadjuk önöket?”. A demonstrálóknak eredetileg eszük ágában sem volt küldöttséget alakítani. Mivel azonban udvariasan kérték őket, alakítottak egyet. Ezután felmentek az irodahelyiségekbe, beszélgettek, ami persze, teljesen fölöslegesnek bizonyult. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy ez a világbanki vezetők részére mégiscsak fontos volt. Az ő nézőpontjukból az történt, hogy “fogadtunk egy, a civil társadalom által küldött csoportot, tárgyaltunk stb.” Ugyanis erre vágynak, ez az, ami szerintük legitimálja őket. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb az ezeket az intézményeket körülvevő súlyos legitimációs deficit.

A liberális globalizáció leleplezésének egyik hatása éppen az, hogy masszívan nőttek az IMF, a Világbank, az OECD stb. kommunikációra szánt keretei. És azt hiszem, vezetőik olyan utasításokat kaphatnak, hogy tárgyaljanak. Bizonyára diadalmas havi jelentéseket készítenek: “45 NGO-t fogadtunk júniusban stb…”

Érdemben azonban szó sincs tárgyalásról. Egy tárgyalás ugyanis feltételezi, hogy menet közben mindenki kész változtatni álláspontján. Ez esetben viszont egyáltalán nem ez történik. Náluk a tárgyalás “public relation”-t jelent. Nagyjából így lehetne összefoglalni: “Igaza van, Cassen úr. Az ATTAC-nak igaza van. Egyetértünk a céljaikkal. Ezeket a célokat azonban más eszközökkel lehet elérni.” És újból felsorolják azokat az eszközöket, amelyeket már kívülről tudunk. Vagyis nem párbeszédről van szó. Egy sikeres dialógus feltétele, hogy másképpen alakuljanak az erőviszonyok. Mi nem a párbeszéd kedvéért akarunk beszélgetni. A multilaterális intézmények részéről tehát állandó a törekvés, a mindenáron való erőlködés, hogy – politikájuk legitimálása végett – “kooptáljanak”, bevonjanak minket.

És mindezek után eljött Porto Alegre. 2001-ben került sor az első Szociális Világfórumra. Brazil társainkkal együtt eredetileg egyfajta “Davos-ellenes” fellépésnek terveztük. Az első Porto Alegre-i fórumnak nagy sikere volt. Sőt, hatalmas, talán túlzott, mediatikus sikere is. Szeptember 11. után azonban a második Porto Alegre-i összejövetel sikere megkérdőjelezhetővé vált. 2002. január 31-én mégis megszületett az újabb átütő siker. Négyszer több küldöttség volt jelen, mint az előző évben. Javult a földrajzi képviselet is. Sokkal többen jöttek Afrikából, Ázsiából és Kelet-Közép-Európából, mint először. Hozzáteszem: nem voltak elegen, de többen voltak, mint tavaly. És ami a legfontosabb: nagyon sok küldöttség érkezett az Egyesült Államokból és Kanadából. Ezért valóban politikai sikernek számított. Elmondhattuk: ez még egy pofon Bushnak. Mindez pedig azt jelenti, hogy az erőszakos mozgalmakról, felforgatásról stb. szóló beállítás, amelyet szándékosan terjesztettek, többé már nem számíthat hitelesnek.

Porto Alegre fontosságáról egy másik összefüggésben külön is kell szólnom. Ugyanis jelentős előrelépést jelentett a többi rendezvényhez képest. A tüntetéseken csak azt mondjuk, hogy “nem”. Nem – erre vagy arra a globalizációs vagy egyéb politikára. Ebből keletkezik a globali­zációra nemet mondó, különféle mozgalmak “halmozódása”. Ugyanakkor a résztvevők ettől még megosztottak. Például a két nagy amerikai szakszervezet, az AFL-CIO (Amerikai Munkásszövetség, Iparági Szervezetek Kongresszusa) és az amerikai zöldek között nagyon kevés kapcsolódási pont van, sőt, lényegében egy sincs, s nagy ellenszenv létezik közöttük. Csakhogy észrevették: ugyanazzal az ellenféllel kerültek szembe. És ettől tanúi lehettünk annak, hogy ez a nagyon vegyes mozgalom valami mássá, többé érett. Például, ha egyikük valamit el akar érni, mondjuk konkrét célokat az adósságválság területén, akkor másokkal kell szövetséget kötnie. Figyelembe kell venni mások problémáját, éspedig nemzetközi szintéren. Porto Alegre így lett az alternatívák előkészítésének helyszíne. Nemcsak nemet kell tudni mondani, hanem igent is. Konkrét követelményeket kell támasztani.

Állíthatjuk tehát, hogy megbuktak a mozgalmainkat kriminalizáló kísérletek. De könnyebbek lesznek-e a dolgok ezek után? Szeptember 11. változtatott-e valamit? Igen. Mélyen megváltoztatta a dolgok állását. Mostantól a pénzügyi és gazdasági globalizációnak látható – azaz többé már nem csak láthatatlan – eszköz: fegyver is van a kezében, s a kéz, amely a fegyvert tartja, természetesen az Egyesült Államoké. Szeptember 11-ig azt lehetett mondani, hogy van NATO (amelynek Magyarország néhány éve a tagja), de mégsem a NATO a fő probléma, hanem az amerikai politika. Ennek egyoldalúságát – az “egyoldalúság” szemérmes kifejezés a “hegemónia” vagy az “imperialista” jelző helyett – leplezte le külügyminiszterünk, Hubert Védrine. Ez a politika abból áll, hogy az Egyesült Államok lényegében azt tesz, amit akar, anélkül, hogy bárkinek kikérné a véleményét. Az ENSZ, a NATO alkalmanként hasznos lehet, ha és amennyiben ez az USA számára szükséges. Néha viszont még akadályt is jelenthet a NATO, amely bár teljesen az Egyesült Államok kezében van, mégis úgy kell tennie, mintha a tagokkal konzultálna, mert ebben a szervezetben elvileg konszenzussal döntenek. Márpedig az Egyesült Államok senkivel nem akar konzultálni. Egyedül dönt, s ha kell, mindenkit elküld a fenébe. Az amerikaiak nem ratifikálták sem a kyotói egyezményt, sem a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást. Hosszan sorolhatnám a multilaterális intézményeket, amelyekben az USA nem vesz részt, vagy amelyekből kilépett.

A jelenlegi terrorizmus elleni harc hátterében olyan törekvés húzódik meg, amely katonai eszközt kíván nyújtani a liberális globalizációnak. S ez eddig sikerrel is járt. 2001 novemberében például a Katarba összehívott WTO-találkozót az amerikai kormány úgy tekintette, mint a terrorizmus elleni harc egyik elemét. Az amerikai külügyminiszter, Colin Powell azt mondta, hogy az amerikai külpolitika első számú prioritása a szabad kereskedelem – a terrorizmus elleni harc után. S valahogy a WTO-t és a szabad kereskedelem kérdését bevonták a terrorizmus elleni harcba, mintegy annak elemeiként. Hogyan reagáltak erre más kormányok? A sajtóban a francia kormány, a német miniszter vagy a brit európai biztos – Chris Patten – részéről csupán rendkívül óvatos reagálás volt olvasható. Ez azonban nem mehet így sokáig. Van egy Európánk, ahol létezik egy “ABB-tengely” – Aznar, Blair, Berlusconi –, amely egész egyszerűen az Egyesült Államok parancsainak nyomása alatt áll. A brit kormányok hagyományosan az Egyesült Államok “pudlikutyái”, a különleges kapcsolat, a “special relationship” nevében. Amin egyébként jót nevetnek az amerikaiak. Ha elolvassák Carter volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, Brzezinskinek a könyveit, látni fogják, hogyan teszi helyére ezt az állítólagos “speciális kapcsolatot”. Szerinte az Egyesült Államokban senki nem veszi komolyan – csak az angolok hisznek benne. Az Egyesült Államok kormányai mindig is inasuknak tekintették a brit kormányokat. Jelenleg Blairnek sincs semmiféle hatalma Bush mellett.

Az effajta militarizálás, amely egyre kiterjedtebben zajlik – a Kolumbia-tervvel⁵ például Latin-Amerikáig terjeszkedik –, újabb problémákat állít elő. A globalizáció elleni harc egyre nehezebbé válik, főként a harmadik világban. Ám, miként említettem, a problémák makacs dolgok, s mindaddig, amíg meg nem oldják őket – megmaradnak. Ez politikai harcainkban rendkívüli óvatosságra kényszerít bennünket. Különösen arra kell figyelnünk, hogy megmaradjunk azon az erőszakmentes irányon, amelyen elindultunk.

Köszönöm figyelmüket.

 

(Fordította: Philippe Breuil, szerkesztette: Szigeti Péter és Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Szójátékra alkalmas rövidítés: ami = barát.

² L. erről bővebben: “ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére”, Eszmélet, 45., 2000. tavasz, 189–190.

³ Mint ismeretes, a 2002. áprilisi franciaországi elnökválasztás, amelynek második fordulójába Jacques Chirac, illetve – a baloldali szavazók tömeges tartózkodása és megosztottsága folytán – a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen jutott be, a mérsékelt jobboldal és a baloldal összefogása nyomán, az előbbi elsöprő sikerét hozta. Az ezt követő nemzetgyűlési választásokon pedig a Chirac támogatására szerveződött választási szövetség szerzett “kényelmes” parlamenti többséget.

⁴ Gazdasági horror, Kossuth, Bp., 1998.

⁵ Plan de Colombia: Andrés Pastrana kolumbiai elnök által 1999 szeptemberében előterjesztett, majd az USA által felkarolt terv, amely hivatalosan a kolumbiai gerillák által ellenőrzött körzetekben folytatott kokaintermelés és -kereskedelem felszámolását, ténylegesen viszont az amerikai hegemónia s vele a neoliberális gazdaságpolitika katonai eszközökkel való helyreállítását/védelmét célozza a Kolumbia, Venezuela és Ecuador alkotta ún. “radikális háromszög” országaiban, tágabban a karibi, közép-amerikai térségben, illetve végső soron Latin-Amerika egészében.

Az elmúlt év tavaszán-nyarán négy, Kádár János személyiségével és “korával” kapcsolatos könyv jelent meg, ezt követte 2002 elején az önálló ismertetést érdemlő Kádár-levelezés közzététele.¹

A négy munka közül kétségtelenül Kopátsy Sándor írása a legszuggesztívebb és egyben legszubjektívebb írás, amelyben sajátosan keverednek a memoárszerű elemek a klasszikus esszéműfaj jellemzőivel. Varga Lászlónak, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójának könyve dokumentumgyűjtemény, amelyben többéves munkájának eredményét tárja az olvasók elé, könyvnek is beillő előszóval kiegészítve, nem titkolva, hogy – eltérően Kopátsytól – ellenszenvvel tekint hősére. A Rubicon-Aquila kiadó által közreadott kötet a korszak jeles ismerőinek cikkeit és Kádár kortársainak visszaemlékezéseit tárja elénk, kissé zavaró összevisszaságban, rendezetlenségben.

Az “életrajzdömping” oka nem feltétlenül aktuálpolitikai, noha a szoborállítás(ok) apropóján el lehet gondolkodni azon, vajon az ún. kádárista közbeszéd ellenfelei mit kezdenek a mai uralkodó ideológiába jobban illeszkedő “tiszaista-bethlenista” közbeszéddel és szoborépítési javaslatokkal. A Kádár-szobor felállítása apropóján nyitott egyik internetes vitafórum hozzászólója, nem minden humor nélkül, így nyilatkozott: állítsák fel a szobrot egyből a nagytétényi szoborparkban! Az sem feledhető, hogy egyes ezredfordulós közvélemény-kutatások alapján (Matávnet: “az évezred legnagyobb magyarja”) István király és Széchenyi István után az “Öreg” még mindig a bronzérmet szerezte meg a népszerűségi listán. A közelmúlthoz való viszonyulásnak kétségtelenül része a Kádár-életrajzok reneszánsza.

Egy 1956-ban készült, ma nehezen megtalálható visszaemlékezést kivéve², az első, napvilágot látott opus Kádár életútjáról Gyurkó László 1982-ben megjelent kötete volt³ . A szerző, akit a rendszerváltozás környékén a kevéssé hízelgő “Kádár János udvari történetírója” titulussal illettek, a Rubicon című folyóirat lapjain nemrég így nyilatkozott: “Ami pedig a magam felelősségét illeti: mindenben tévedhettem, hibázhattam, vétkezhettem, csak abban nem, hogy Kádár János a huszadik század legjelentősebb magyar államférfija. S bár tudom, nem perdöntő, azért megnyugtat, hogy véleményemet az ország közvéleménye is osztja”⁴ .

Gyurkó az egyszerű munkásból lett államférfi toposzát előhúzva rajzolja fel, a Kádár-éra virágkorának végén, az őszülő politikus portréját. Ám az arckép valóban csak “vázlat”: a közel 400 oldalas könyv több, mint kétharmad része “háttér”, s tetemes részt tesznek ki a kevés biográfiai információt nyújtó beszédek is (Huszár Tibor szerint: “…nem voltak adottak a kritikai elemzés lehetőségei”⁵).

Tulajdonképpen az “áléletrajzok”⁶ közé sorolható Kanyó András 1989-ben megjelent interjú- és dokumentumkötete⁷ . Bár Kanyó néha keményen kérdez – többször rátér például Kádár Rajkkal kapcsolatos emlékeire –, a képzeletbeli politikai csúszdán ekkor már igen meredeken zuhanó egykori főtitkár kitérő válaszokat ad.

A rendszerváltozás után megjelent, általában polémikus színezetű (rész)munkák közül Molnár Miklósnak a Rajk-jegyzőkönyv közreadása kapcsán írott rövid cikkére térek ki, minthogy ebben az 1993-ban megjelent írásban a szerző, az addig ismert dokumentumok alapján, kísérletet tesz egy saját olvasatú portré megteremtésére⁸. Az írás metszéspontként a Rajk-ügyből göngyölíti fel az életrajz korai, majd 1956 utáni szálait. Személyiségértelmezése és következtetései részben összecsengenek Varga László eredményeivel a “látszólag igénytelen, ám ambíciók által emésztett, és végül is a beérkezésért minden árulásra kész”⁹ alkat megrajzolásában. De Molnár Miklós írása sem mentes a kényszerű mítoszrombolás monokauzalitásától.

A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni az egykori párt- és állami vezető politikai pályáját, ahol lehet, összevetve, ütköztetve vagy éppen párhuzamba állítva a négy könyv szerzőinek álláspontját – természetesen Huszár Tibor munkáját véve alapul.

 

Az életút 1956-ig

Politikai biográfiáknál jellegzetes vonás a gyermekkor, a fiatalkor elnagyolása, általában azzal a megokolással, hogy a politikai életrajz szempontjából úgyis inkább az első komoly olvasmányélmények, politikai kapcsolódások termékenyek. Huszár nem kerüli meg a kérdést, megpróbálja az első fejezetben értelmezni a későbbi politikus korai lépéseit, a felnőttkor küszöbéig, 17-18 éves korig. Mert szerinte van jelentősége ennek az amúgy nagyon gyéren dokumentált időszaknak. Itt nem elsősorban Kádár apjának – úgy tűnik, megbízható – azonosítására gondolok, hiszen a három lehetséges “apajelölt” közül már az 1980-as évek elején a pusztaszemesi illetőségű Krezinger János került a célegyenesbe (Gyurkónál még enigmatikusan: a “dunántúli parasztlegény”). Sokkal inkább erőssége ennek a fejezetnek, hogy bemutatja, miként éli meg a gyermek a hiányt, hogy nincs családi szocializáció, nincs igazán mintakövetési lehetősége a zabigyerekként falun élő, majd a forradalmak alatt Pestre költöző gyermeknek. A polgáriban azért elkezdődik a kortárscsoporttal való együttműködés – egy apró sportklub tagjaként focizik hétvégenként a Népligetben, a mára már eltűnt centerhalf poszton.

Kádár Jánost, mint ismeretes, édesanyja után Csermanek János néven anyakönyvezték 1912-ben, Fiuméban; 1945 áprilisában változtatott nevet.

Írógépműszerész-inas, majd segéd, de a szakmát kitanuló fiatalemberből nem lesz az amúgy rangos proliszakmának számító írógépműszerész. A közösséghez tartozást máshol éli meg: a “kollektív apa” az illegális mozgalomban ölt számára testet.

Huszár az 1930–31-es évet, a mozgalomba való bekapcsolódást a csoporthoz tartozás tudataként interpretálja. A válságban lévő ifjú a kitaszítottság ellen a szilárdnak tetsző pont felé mozdul el. A KIMSZ-nek 1931 szeptemberében lesz a tagja, majd öthetes tagság után annak rendje és módja szerint le is bukik, és 1932. februárig vizsgálati fogságban tartják. Ugyan semmit nem lehet rábizonyítani, szabadulása után mégis REF-es (rendőri felügyelet alatt álló) lesz, és az is marad 1945-ig. A mozgalomban továbbra is aktív Kádárt (Barna fedőnéven), a KIMSZ vezérkar egy részével egyetemben, 1933. június 19-én letartóztatják. Hain Péter és a horthysta titkosrendőrség emberei természetesen nem bánnak vele (sem) kesztyűs kézzel: “… már az igazoltatás alatt és után is engem külön, nagyon megvertek”¹⁰ – emlékezik később Kádár. Rövidesen 2 év fegyházra ítélik, amelyet azonban az ítélet jogerőre emelkedésének elhúzódása miatt két részletben, 1933. június és 1935. január, majd 1937. február és november között tölt le.

A hazai illegális kommunista mozgalom a Horthy-korszakban egy létszámában jelentéktelen, jelentőségében a korábbi párttörténetírás által túlbecsült politikai mozgalom volt. (Borsányi György becslései szerint egyszerre 200-300 fős tagsággal lehetett itthon számolni.) Ráadásul a szigorú konspirációs szabály ellenére, a politikai rendőrség szinte mindent tudott róla. Az információk a spiclihálózattól és a vallomásokból származtak. Ami az utóbbit illeti, Borsányi György szerint a kommunista fogvatartottak hallgatása maga is a legendák körébe utalható. Valamennyit mindenkinek beszélnie kellett.¹¹ Kádár is vallott, és ezért a mozgalomban bűnhődnie kellett: a Kommunista című újságban nevét közzéteszik – kizárják. 1937 őszéig teljesen elszigetelt marad, reaktiválása tulajdonképpen csak 1940-ben következik be. A bűntudatot és megbántottságot érző, alkalmi munkákból élő Kádárban ekkor alakul ki az egyik alapvető és a krízishelyzetekben megmutatkozó alapmintázat: a stresszérzékenység. A Huszár-mű egyik korábbi recenzensével (Pető Ivánnal) ellentétben, aki a korai időszak feldolgozását a “fontoskodó pszichologizálás” fogalmával illeti, magam e fejezetek erősségének inkább a szociálpszichológia alapos és instrumentális felhasználását tekintem.

A börtönből szabaduló Kádár 1937–42 között az SZDP terézvárosi szervezetének munkájába kapcsolódik be, de 1940 végén végül is felveszik a KMP-be. Hogy a szociáldemokráciával szembeni ellenszenvének ez a néhány év adott volna tápot, miként Huszár állítja, nehezen hihető. Nem valószínű, hogy a Komintern határozatát (V. kongresszus, 1924.), amely a szociáldemokráciát a diffamáló “szociálfasizmus” fogalommal illette, Kádár tanulmányozta volna. Hihetőbb Gyarmati György véleménye,¹² aki szerint a negatív kép kialakulása az 1945–48 közötti időszakra tehető; Kádár nehezen emésztette meg, hogy a munkások között olyan komoly népszerűsége volt az MKP útjában álló pártnak.

Kádár János pártbeli karrierje ezt követően szédületes gyorsaságú. 1942 májusától KB-tag, majd 1943. februártól a KMP első titkára. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a háborús kormányok is keményebben viszonyulnak az illegális párthoz, emiatt pedig sorozatosak a lebukások. Kádár a teljes mélyponton veszi át az irányítást. 1943 közepén például összesen 70-80 (!) taggal tudják tartani a kapcsolatot¹³. Ehhez jön még hidegzuhanyként a Komintern 1943. májusi feloszlatása. 1943 júniusában a négytagú KB (Szirmai István, Péter Gábor, Tonhauser Pál és Csermanek János) feloszlatja a KMP-t, amelyet azonban rövidesen Békepárt néven újjászerveznek. Ezt a “moszkoviták” sohasem bocsátották meg Kádárnak; a “likvidátorság” 1951-es perének is alapmotívuma lett.

Huszár Tibor könyvében Kádárról egy fegyelmezett pártkatona képe bontakozik ki előttünk, aki képes éveket is várni az újabb feladatra. A magánélet rejtelmei Huszár előtt is zárva maradnak, kivéve egy elvtársi kapcsolatot, amelyet baráti-erotikus vonzalmak szőttek át. Döme Piroskával való futó kapcsolatáról van szó, amelynek azonban a háború után nem lett folytatása.

A közben Magyar Kommunista Párttá előlépett, legális politikai szervezetnek 1945 áprilisáig két vezető testülete van: a budapesti (hazai kommunisták, Vas Zoltán instrukcióival) és a debreceni (moszkvaiak). A “két központ illúziója” azonban nem sokáig tart: 1945. január 24-én a fővárosba érkező Gerő Ernő szigorú pártmegrovásban részesíti az egykori írógépműszerész-segédet. A vád természetesen a “likvidátorság”, ráadásul a “hazatérők” semmiféle magyarázatra sem kíváncsiak (ahogyan a “frakciósok”, Demény Pál, Weishauss Aladár vagy Dobó István esetében sem). Kádár rövidesen a pártbíróságon asszisztál a “frakciózó” Skolnik József ügyében, amely esemény, Huszár szerint, a virtuális bűnbeesés első lépése volt Kádárnál.

A visszaemelkedő pártkatona legstabilabb igazodási pontját Rákosiban és a pártban leli fel. A párthoz való feltétlen hűség tökéletes alap arra, hogy gondolkodás nélkül alkalmazza azt a machiavellista politikai praxist, amelyet a Moszkvából hazatért vezetők honosítottak meg. A koalíciós időszaknak azonban még nem került a politikaformáló személyiségei közé, személye arctalan “háttéranyag” maradt a korabeli hírműsorokban is. Sőt, Kopátsy egyenesen úgy véli: “Kádár Jánost mint politikust csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ő ezt megelőzően eltűnt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével”¹⁴.

Rövid intermezzo (budapesti rendőrfőkapitány-helyettesi poszt) után Kádár visszatérhetett a számára biztonságos terepet nyújtó pártvonalra: a Nagy-budapesti Területi Pártbizottság titkára, majd a káderosztály vezetője lesz, abban az időszakban, amikor pártja fél év leforgása alatt ötszázezer főt meghaladó tömegpárttá válik. Az, hogy rövid időn belül nem kerül a felső vezetés tagjai közé, valamennyire még “lenyelhető” volt (pártfeloszlatás), azt már valószínűleg nehezebben viselte, hogy a fogságból visszatért Rajk László gyorsabban emelkedik, mint ő. Huszár kettejük viszonyát nem elemzi túl mélyen, annál inkább a jobbára pszichologizáló Varga László, aki Kádárnak a Rajk-perben nyújtott odaadó szerepe motivációit részben itt leli fel. Huszár szerint kapcsolatuk nehezen elemezhető, mert a rendelkezésre álló források utólagosak. (Kádár 1954 után, a perújrafelvételkor tett vallomása, visszaemlékezései sporadikusak. 1946-ra mindketten a legfelsőbb vezetés tagjai lesznek: Rákosi és Gerő Ernő után a harmadik hely Rajkot illeti meg, a negyedik pedig Kádárt, s csak utánuk jönnek a “moszkoviták”. Huszár Tibor szerint Sztálin ekkor még ragaszkodott a hazai, nem zsidó kommunisták futtatásához.

A Rajkkal való kapcsolat másik eleme kétségtelenül a kettejük közötti műveltségbeli különbségekből eredt. Kádár később is gyanakvással viseltetett az értelmiség iránt, amiben szerepet játszhatott 1953–56 közötti tapasztalata: az értelmiség vitte a közvélemény elé – azaz az utcára – a problémákat¹⁵.

Némileg hiányosnak érzem valamennyi munkában Kádár szellemi fejlődésének konzekvens bemutatását, ha ilyen egyáltalán volt. Aczél György szerint Kádár kedvenc olvasmánya a Svejk volt, de erre nehéz szellemi életrajzot építeni. Tudjuk, hogy 16-17 éves korában kezébe került Engels Anti-Dühringje (egy amatőr sakkverseny első díjaként), de nem tudott vele mit kezdeni. Ma is kihallatszik az egykori döbbenet az egyik interjúból: “Hogy lehet ez: magyarul van írva, a betűket ismerem, a szavakat értem, egyes mondatokat is – az egészből pedig mégsem értek semmit?”¹⁶. Mindenesetre némileg próbálta behozni a hátrányt: évekig küzdött az orosz nyelvvel, még Lukácshoz is elküldték fejtágításra a filozófus Belgrád-rakparti lakására…

Az MKP Nagy-budapesti Pártbizottságának titkáraként, majd az MKP-SZDP fúzió érdekében létrehozott Egységbizottság tagjaként Kádár teljes vállal feszült neki a szociáldemokrata párt dezorganizálásának. Huszár szerint hideg fejjel, skrupulusok nélkül végezte ezt a munkát is, sőt, a “machiavellista technikák” alkalmazásának egyik frontemberévé vált. Ezután, ahogyan Rajk süllyed, a libikóka másik oldalán úgy emelkedik fel Kádár. 1948 augusztusában fel is váltja Rajkot a Belügyminisztérium élén.

1948 és 1949 a Jugoszláv Kommunista Párt megregulázási kísérletével jellemezhető időszak. Az 1948. júniusi határozatot követően Filippovics fedőnéven táviratozgató Sztálin szeretné fokozni a nyomást Titoékra, ami a kelet-európai koncepciós perek alapja lesz. 1949. május 30-án őrizetbe veszik Rajk Lászlót. Ami igazán érdekes a történetben, az az, hogy Kádár hogyan élte meg, hogy az általa jól ismert, hazai kommunista Rajk képtelen vádak céltáblája lett. Bihari Mihály szerint ötféle olyan mítosz van Kádárról, amely a pártállami korszak oldódásában keletkezett¹⁷. Ebből az egyik szerint Kádár ártatlannak tekintette Rajkot. Bihari e feltételezést azonban néhány tény alapján elveti. Egyébként egy másik legenda, a “megtévesztettség” mítoszának eredetére, amelyet Huszár teljes egészében Kádárnak tulajdonít, általában kevés figyelmet fordítottak. Ez nyomtatásban, tudomásom szerint, először a Kádárral személyes érintkezésbe soha nem került angol szerző, William Showcross Crime and compromise című, 1974-ben megjelent életrajzi munkájában fogalmazódott meg. Huszár azonban, kellően körüljárva a dolgot, úgy fogalmaz, hogy Kádárt egyfelől a kettejük életrajzában fellelhető hasonlóságok rádöbbentik a veszélyre, félni kezd, s ez túllicitálási reakciókat indít el nála, másfelől pedig működésbe lép benne a szorongás: elszakad a párttól, az egyetlen stabil ponttól. Kádár mindenképpen ismerte a per felépítését, hiszen belügyminiszteri hivatalánál fogva maga is tagja volt a Rajk-üggyel foglalkozó operatív testületnek, ugyanakkor – Huszár szerint – a perrel kapcsolatos bűntudattól egész életében nem tudott szabadulni. Azt csak sajnálni lehet, hogy az amúgy alapos fejezet nem foglalkozik a (képzelt?, mitikus?) Rajk-Kádár barátsággal.

Az állami és pártbeli hatalma csúcsán lévő pártvezetőre a gyanú árnyéka Szakasits letartóztatása után vetül, akinek száján valahogy kicsúszik egy 1943-as konspiratív találkozóval kapcsolatos információ.

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért volt szüksége Rákosinak Kádár elítélésére? Feitl István véleménye szerint: “Rákosinak személy szerint nem volt szüksége a Kádár-perre…, arra volt szüksége, hogy az ÁVH energiáit, az ő tevékenységét, múltját messze elkerülő ügyek kivizsgálása kösse le”¹⁸. Huszár szerint viszont az alapmotívum Sztálin 1951. januári direktívája: az osztályharc éleződik, új ellenségeket kell keresni. Nyilvánvalóan szerepet játszott egy személyes momentum is: a potenciális utódjelölt eltávolítása. A pártvezér koncepciója az 1951. április 21-i PB-ülésen kerek egészet alkotva rajzolódik ki: az egykori Márciusi Front tagjai (Donáth, Losonczy, Kállai, Tariska stb.) már a háború előtt be voltak szervezve, ahogyan Kádár is: a vád szerint Sombor–Schweinitzer rendőrfőkapitány informátora volt. 1945 óta már külföldi kémként furakodtak be a pártba, vezetőjük pedig Rajk lett. A kémek, ügynökök gyülekezőhelye természetesen a Rajk, majd Kádár vezette Belügyminisztérium volt. Kádár János kihallgatásain, amelyek egy részét Farkas Vladimír vezette, kissé nehéz volt a koncepcióhoz megfelelő vallomást kicsikarni az amúgy készséges Kádárból; az összeesküvés-teória egyszerűen túl bonyolult volt!

A Kádár körüli mítosz része volt az a legenda is, hogy 1951-ben különlegesen megkínozták, körmeit letépték, szájába vizeltek. A szerzők egybehangzó állítása szerint ez nem igaz. Bár fizikai és lelki terrort alkalmaztak, Kádár azonban valószínűleg tudta, hogy mire számíthat. Ráadásul a fizikai bántalmakat is rosszul tűrte, ezért hamar kiszedték belőle a megfelelő vallomást. Kérdés az is, vajon miért nem lett a perből olyan trombita- és dobszóval kísért csinnadratta, mint a Rajk-perből. A válasz Huszár Tibor szerint a párt belső közvéleményében keresendő: Kádárról már elég kevesen hitték el, hogy bűnös, pere zavart okozott a belsőbb körökben. Ezek után érthető, ha vallatók és a bíróság teljes titoktartás mellett végezték a dolgukat.

Az 1951. december 18-i tárgyaláson életfogytiglani fegyházra ítélt fogoly a börtönben a rossz körülmények között is tovább gondolkodik a vádakon. Próbálja tisztázni például a pártfeloszlatás körülményeit. Rá is akad a mumusra, Péter Gábor személyében, akit későbbi vallomásaiban mindenféle provokáció démonává avat, és rosszindulata 1956 után is végigkíséri “Virág elvtársat”. A másik démon Farkas Mihály lesz majd.

Nagy Imre országlása, a desztalinizáció kezdete a törvénytelen perek felülvizsgálatát is magában foglalta, de érthető módon a Rehabilitációs Bizottság – Rákosi(!), Gerő(!), Nagy Imre és Kelemen László – rendkívül lassan dolgozott. Végül Kádár és társai 1954 júliusában szabadultak ki. Szabadulása előestéjén Kádár levelet írt Rákosinak, amiből kiderül: a maga számára egykori börtönbe juttatóját tartja az egyetlen igazodási pontnak…

A börtönből szabadult Kádár magatartását ismét a pártmunka felé orientálódás motiválja, de másként, mint az elítéltek más típusait. A Rainer M. János által ábrázolt, jellegzetesen intellektuális alkatok viselkedésében önmaguk felülvizsgálata, a pártpolitikától való eltávolodás a meghatározó¹⁹. Bár az első hónapokban Kádárt az óvatosság, a politikai tapogatózás jellemzi, rövidesen azonban meghozza a döntést: a Rákosi-Gerő csoport mellé áll. Kérdés, vajon miért. Huszár szerint – ami egybecseng Feitl István és Rainer M. János véleményével is – Kádár pontosan tudta, hogy elítéléséért Rákosi a felelős. Varga László szerint viszont elhitte, elhitette magával, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor volt a felelős. De akkor vajon miért állt – ha nem is nyíltan – a megingott helyzetű vezér mellé a desztalinizálók elleni küzdelemben? Huszár Tibor szerint a mindig mozgalomban, pártban gondolkodó politikust a szakadástól, a belső egység megbomlásától való félelem mozgatta. Pedig ideális alanya lehetett volna a Nagy Imre-vonalnak, börtönviselt társaihoz, Losonczyhoz vagy Donáth-hoz hasonlóan. Meg is próbálták összeboronálni Kádárt Nagy Imrével, 1954. decemberi találkozójuk azonban semmiféle eredményt nem hozott.

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február) Magyarországon is elkerülhetetlen változásokat indított meg: a felső vezetésben a bizonytalanság jelei voltak érezhetők – persze nem kifelé, a szélesebb fórum előtt, hanem a belső, ún. pártközvéleményben. Megindult a belső hatalmi harc is. Huszár Tibor plasztikus ábrázolása azt mutatja: Kádár ugyan nem volt e harcok passzív szemlélője, de semmi esetre sem viselkedett utódjelöltként; inkább óvatos lavírozóként jellemezhető. A szerző részletes, szinte filológiai munkával elemzi – és idézi – Kádár beszédeit, a felső vezetés és a Szovjetunió nagykövete, Andropov tárgyalásait és jelentéseit. Cáfolja azt a korábbi nézőpontot, amely szerint a “pártellenzéknek”, “megcsömörlött pártfunkconáriusoknak” (Aczél György) nevezett csoport létezett, noha Kádár potenciális vezére lehetett volna a felsőbb funkcionáriusok elégedetlen társaságának. Sőt, szövetségese az ugyancsak elégedetlen, Nagy Imrét vezetőjének tekintő pártértelmiségnek. Miért nem lett mégsem az? Feitl idézett cikkében ezt Farkas Mihály átállásával magyarázza: az egykori barát, aki kétségtelenül szerepet játszott elítélésében, semmilyen szinten nem lehetett partnere a meghurcolt kommunistának. Rainer, Huszár és Varga véleménye azonban a motivációt illetően ettől eltérő: szerintük Kádár gondolkodása semmiképpen nem tudta befogadni a hivatalos vonaltól való elhajlást, a frakciózást; ezzel kapcsolatban az attitűd körülírására a pártszerűség fogalmát használják.

Huszár a Rákosival 1954 júliusa óta fennálló “szövetség” felmondásának kezdetét a következő hónapra datálja: az Andropov követnél járó Rákosi megemlíti, hogy “megtaláltak” egy bizonyos kazettát, amelyen Rajkot Kádár és Farkas vallatja (ez az 1949. június 7-i kihallgatásról készült felvétel lehetett), tehát Kádárral kapcsolatban is komolyan felmerül a felelősség kérdése. Hogy ezt a hangszalagot valóban lejátszották-e egy központi vezetőségi ülésen, vagy sem, nem lehet biztosan tudni, de valószínűleg ez lehetett a szakítás kezdete. Rákosi mesterkedése ezúttal nem vezetett eredményre: Szuszlov SZKP KB-tag június eleji látogatása nyomán a szovjetek – váratlanul – Révait és Kádárt javasolják a Politikai Bizottságba.

Ismét kell egy rövid kitérőt tenni Varga László munkájával kapcsolatban. Szerinte a korábban háttérbe vonult Kádár 1954 után nagyon is akarja a hatalmat, követeli jussát, az utódlást. A börtönévek tökéletes színlelővé teszik, így képes mintegy késleltetni Rákosi elleni fellépését. Varga azonban az oppozíció egyértelmű kezdetét korábbra teszi: szerinte már az 1956. március 12–13-i központi vezetőségi-ülésen alakot ölt: a Farkas-ügy felgöngyölítését erélyesen követelő Kádár egyértelmű támadást intéz az első titkár ellen, mivel tudja, hogy a szálak odáig nyúlnak. Varga szerint az egész antirákosista fordulat instruálója a háttérből Révai volt, akinek viszont sem Huszár, sem a Rubicon-kötet esszéírói nem tulajdonítanak jelentőséget.

Az igazi diktátorok általában egészen halálukig képesek a hatalmat megtartani. Rákosi nem ilyen volt: az 1956. július 18. és 21. között ülésező Központi Vezetőség tanácskozásának első napján felolvasta lemondó nyilatkozatát az MDP KV éléről. A Szovjetunióból érkező Anasztaz Mikojan szándékai felől nem lehetünk biztosak, de abban igen: Kádár neve is szóba került az utódláskor. Mikojan július 14-én beszél is Kádárral, aki rendkívüli nyíltsággal ecseteli előtte a Petőfi-kör, a felelősség kérdése stb. körüli kötélhúzásokról kialakult véleményét. Ennek ellenére, a hosszúra nyúlt KV-ülésen a jelölésnél fel sem vetődik Kádár neve, ami azt mutatja: Moszkvában nem különösebben erőltették a magyar, nem zsidó (Huszár szóhasználatában: “keresztény”) kommunista “trón”-jelöltségét. Július 18-án a KV ellenállás nélkül megválasztotta első titkárnak Gerő Ernőt, a második számú moszkovitát. Kádár nem támadja a bukott diktátort, sőt, hozzászólásában “ … már-már érzelmi húrokat megpendítően kedves szavakkal” méltatja “a párt távozó vezérét”.²⁰

Huszár Tibor szerint “hőse” két komoly hibát követ el ezen az ülésen: egyrészt hagyja magát visszaejteni a másodtitkári helyre, egyáltalán nem küzd Gerő ellen az amúgy ránézésre pozitív mérlegű testület előtt, másrészt pedig asszisztál a problémákat elfojtó mechanizmushoz. Ennek, a szerző szerint, az lehet az oka, hogy Kádár még nem elég profi politikus ahhoz, hogy fel tudja mérni az adott helyzet esélyeit; csak 1956 utolsó hónapjaiban válik valóban politikaformáló államférfivá.

A késő nyári, de főként a kora őszi események már a forradalom nyitányát jelentik. Kádár, bár érzi, hogy a vezetés légüres térben mozog, kapcsolatot tart fenn a pártfunkcionáriusok elégedetlen részével, és találkozik az eltávolított újságírókkal is, mégsem szimatol veszélyt. Később oly közmondásos realisztikus helyzetfelmérő képessége most cserbenhagyja. Vajon a merevség, a pártszerű gondolkodás volt-e ennek oka? Vagy titkon Kádár is remélte, hogy a desztalinizáció következetes véghezvitele őt is a csúcsra lökheti? Annyi bizonyos: a vezetésben ténylegesen nagyon kevés időt tölt, hiszen hosszas külföldi tartózkodása után, csak 1956. október 23-án délelőtt érkezik vissza Budapestre. Ma is nyitott kérdés: miért hagyták el hónapokra az MDP legfőbb vezetői a nyilvánvalóan izgatott állapotban lévő országot? A párton belüli vitákra maga Kádár is felhívja Andropov figyelmét, aki szeptember 2-án fogadja őt. Ennek ellenére, “kifelé” még a vezetőség teljes egységét hangoztatta. A főként a Politikai Bizottságon belül zajló vitákban lassanként ő veszi át az ellenzék szerepét: türelmesebb magatartást követel Nagy Imre pártba való visszavétele ügyében, az elmarasztalt írók (Déry, Háy, Tardos) visszavétele ügyében pedig komoly vitába keveredik a kemény intézkedéseket követelő Kovács Istvánnal és Szalai Bélával. Huszár ezt a polémiát egyenesen “áttörési kísérletnek” nevezi.

A könyv részletesen bemutatja a politikus útját a forradalomban, ennek ellenére a középpontban mégsem az eseménytörténet áll. Huszárt a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – motivációi, a gondolkodás mélyrétege izgatja. A forradalom eseményeinek ábrázolásában és értékelésében az utóbbi években a “céhes” történetírás által egyre jobban kanonizált beszédmódot (felkelés-forradalom-szabadságharc) és annak szakirodalmát veszi alapul. Huszár Tibor szerint, Kádárra november elsejéig jellemző, hogy “sodródik”, és “nehezen ismeri ki magát”, valamint meghatározó attitűdjévé válik az egész felső vezetést jellemző cselekvésképtelenség. A később oly tipikussá váló kádári magatartás, a centrum szerepének eljátszása azonban nem hozza meg a gyümölcsét: október 25. után (ekkor lesz az MDP KV első titkára) Kádár a teljesen háttérbe szorult Gerő–Hegedűs-csoport és a reformerek között “légüres térbe” kerül. A döntés meghozatalának feltehető okai között a munkásság állásfoglalása látszik a legnagyobb súlyúnak: a szakszervezetek teljes mellszélességben álltak ki ugyanis a diákszervezetek követelései mellett. Ebben a döntésben azután megerősíti őt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, amely a szovjet csapatok kivonásának lehetőségét, a Szovjetunió kelet-európai politikájának újragondolását is tartalmazza. Huszár Tibor szerint, ez utóbbi tulajdonképpen a kínai reakcióknak köszönhető.

Mao negatív nyilatkozata a magyarországi eseményekről az SZKP Elnöksége keményvonalasainak fontos támpontot jelentett: október 31-én megszületett az újabb döntés, ezúttal a fegyveres beavatkozásról. Az ülésen a vita – többek között – az Ideiglenes Kormány lehetséges vezetőjéről folyt. Kádár János neve is szóba került, Hruscsov favoritja azonban egyértelműen Münnich Ferenc volt, ami valószínűleg el is döntötte a vitát – egyelőre²¹. Kádár János egyre távolabb került a politikai palettán a szovjet beavatkozást óhajtó politikai csoportosulástól…

Az MDP és a kormány engedményeinek nem volt semmiféle mérséklő hatása a követelések egyre radikálisabbá válására: bekövetkezett a “gátszakadás”. Sajnos, Kádár reakcióit nem ismerjük pontosan, de valószínűleg komoly csalódást okozott neki: a hatalom fokozatosan áttevődött az Akadémia utcából a Parlamentbe. Huszár nem reflektál erre a mozzanatra, Rainer M. János viszont igen: “Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a csúcsot – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök … valóban az ország első emberévé.”²² Pedig ez több szempontból is figyelmet érdemelne, hiszen nagy valószínűséggel egyrészt későbbi magatartását is befolyásolta Nagy Imrével kapcsolatban, másrészt felveti Kádár viszonyának kérdését a hatalomhoz. Kortárs visszaemlékezők (pl. Széll Jenő, Aczél, Berecz János) és Kopátsy Sándor szerint is Kádár nem vágyott különösebben a hatalomra (Széll Jenő egyenesen “nélkülözhetetlen brácsásnak” nevezi), ellentétben Rainer véleményével: “Kádár valóban [az ország] első emberévé akart válni”²³, és még nyilvánvalóbban Varga Lászlóéval, akiknek írásai sokkal inkább a hatalomra való aspirálás fogalmaival írják körül e bonyolult transzformációt.

Mindezek ellenére Kádár közreműködik a többpártrendszer létrehozásában (ezt nevezi majd november 4-én a legnagyobb hibának), és tagja lesz a héttagú kabinetnek (október 30.), amelynek feladata elsősorban a csapatkivonásról való tárgyalás, amit Andropov nagyköveten keresztül folytattak. Természetesen abban sincs egységes álláspont, hogy vajon mi motiválhatta a politikust november 1-jén este, amikor egy Andropovval folytatott rövid telefonbeszélgetés után szolgálati autójával a szovjet követséghez hajtatott. És persze itt következik a meg nem kerülhető kérdés: elrabolták, vitték, vagy távozása vállalt, tudatos döntés volt?²⁴

Ahány szerző, szinte ugyanannyi válasz: Varga László, Rainer vagy Aczél a tudatos döntés, Bihari Mihály pedig a “vitték is, ment is” variáció mellett érvel. Huszár, jól adatolva, a naiv, önkéntes menetel mellett teszi le a voksát: az SZKP Elnökségének november 2-ai jegyzőkönyveiből kitetszik: Kádár tulajdonképpen a Nagy Imre kormány tagjaként, a politikai megoldásban bízva próbál dialógust kezdeni az amúgy eléggé hallgatag KB-tagokkal. Nem csoda, hogy hallgattak, várták az éppen a magyarországi intervenció tervét a “testvérpártoknak” beadagoló Hruscsovot. Mi lehetett az a mozzanat, ami ezt a kimerült és megzavart embert mégis álláspontja megváltoztatására bírta? Földes György szerint ebben nagy szerepe volt Hruscsov személyének, valószínűbb azonban, hogy Kádár úgy ítélte meg: a rákosista restaurációnak ő az egyetlen kéznél lévő alternatívája. A november 3-dikáról 4-dikére virradó ülésen Hruscsov meggyőzi Kádárt: ellenforradalom van, sürgősen be kell avatkozni! A Rajk-perben korábban tapasztalt kognitív disszonancia pedig ezúttal is működésbe lép.

Kétségtelen, a Kossuth Könyvkiadó az utóbbi néhány év egyik legkitűnőbb politikai (?) biográfiáját jelentette meg. A könyv nem szuszakolható bele a “hagyományos“ politikai életrajz kereteibe. E munka nem történelmi háttérben megbúvó biográfia (mint pl. Gyurkóé), nem is publicisztikai igényeket kielégítő, néhol apologetikus jellemrajz (amilyen Révész Sándor Aczél- vagy Haas György Tildy-életrajza), semmiképpen sem a hagyományos köztörténeti narratívában ábrázolt, aprólékos politikai biográfia (mint Borsányi György Kun Béláról vagy Rainer M. János Nagy Imréről írt monográfiája), hanem Kádár életét és pályáját a (szociál)pszichológia és a szociológia nézőpontjából, annak fogalmi struktúrájával megérteni és megértetni akaró, “totális” életrajz.

Kérdés persze, hogy lehet-e ilyesfajta munkát írni a “rejtőzködő” Kádár Jánosról? Véleményem szerint, a munka bizonyos szempontból hiány­érzetet hagy az olvasóban. Egyrészt a főszereplő életében a politikum annyira meghatározó, hogy sokszor képtelenség az egykori motivációkat feltárni, azokra magyarázatot találni – amit azonban a szerző sokszor ennek ellenére megkísérel.

Másrészt, véleményem szerint, mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a mű bizonyos értelemben befejezetlen. Huszár Tibor egy HVG-interjúban ugyan kifejti: a négyszázoldalas munka annak a története, hogyan lesz Kádárból igazi pártkatona, aki az 1954–55-ös mélypontról felemelkedve, 1956 novemberében már a későbbi “kacsintgató” politikusi attitűd csíráit hordozza²⁵. Ám ezek a gondolatok a munkában csupán nagyon elszórtan találhatóak meg, és az összkép kialakításának lehetősége csak a nagyon figyelmes olvasónak adatik meg.

Huszár Tibor munkája csak 1956. november 4. hajnaláig tart Kádárral. Márpedig az “igazi” kádárizmus éppen ekkor kezdődik. Kétséges, hogy a következő közel negyvenhárom év megírható-e majd hasonló részletességgel. Kádár János megítélése nem juthatott még nyugvópontra; kíváncsian várhatjuk a folytatást.

 

Jegyzetek

 

¹ Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér–Kossuth Kiadó. Bp., 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt: Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956. Osiris – Budapest Főváros Levéltára. Bp., 2001. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Cet Belvárosi Kvk. É.n., Ki volt Kádár? : harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád, Rubicon–Aquila. Bp., 2001., Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002.

² Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. In: Vagyunk az Ifjú Gárda. Emlékezések az Ifjúmunkás Mozgalomra, 1900–1944. Párttörténeti Intézet – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Bp., 1957.

³ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető. Bp., 1982.

⁴ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Hogyan írtam Kádár-életrajzot? Rubicon, 2000/6, 38.

⁵ Huszár Tibor: i.m. 5.

⁶ Molnár Miklós: Kádár János – avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993/8. 31.

⁷ Kádár János – Végakarat. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta: Kanyó András. A kötetet szerkesztette: Veres Mária. Hírlapkiadó Vállalat. H.n., é.n.

⁸ Molnár Miklós, i.m.

⁹ Molnár Miklós, i.m. 34.

¹⁰ Kádár János visszaemlékezései. Közli: Sipos Levente. In: Ki volt Kádár? I.m. 27.

¹¹ Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetéről (1918–1944). Múltunk, 1995/1. 27–28.

¹² Gyarmati György: Rendőrfőnök és belügyminiszter, In: Ki volt Kádár? I.m. 36.

¹³ Sipos Levente, i.m. 36.

¹⁴ Kopátsy Sándor: i.m. 74.

¹⁵ Standeisky Éva: Kádár és az értelmiség c. esszéjében alkati vonásként definiálja ezt a bizalmatlanságot. In: Ki volt Kádár? I.m. 136.

¹⁶ Idézi Huszár Tibor, i.m. 26.

¹⁷ Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In: Ki volt Kádár? I.m. 153-154.

¹⁸ Feitl István: Rákosi és Kádár. In: Ki volt Kádár? I.m. 59.

¹⁹ Rainer M. János: Hosszú menetelés a csúcsra. In: Ki volt Kádár? :I.m. 64.

²⁰ Feitl István, i.m. 60.

²¹ Lásd ennek okairól: Földes György: Barátság felsőfokon. Kádár és Hruscsov. In: Ki volt Kádár? I.m. 88.

²² Rainer M. János i.m. 65.

²³ Uo.

²⁴ Andropov szerepéről lásd: Eszmélet, 51. szám. Roy Medvegyev kitünő tanulmányában – néhány kisebb tárgyi tévedéstől eltekintve – arra a következtetésre jut, hogy Kádár már konkrét elképzelésekkel rendelkezett, amikor “híveinek kis csoportja” (?) élén november 1-jén elhagyta az országot. Roy Medvegyev: Andropov Magyarországon. Eszmélet, 51. szám, 149.

²⁵ Alárendelt lelkiismeret. Interjú, készítette Kurcz Béla. HVG, 2001. május 10. 20.