Az erőszak és a művészet viszonya. A nagy író történelemszemlélete a világrend radikális átalakításának elkerülhetetlenségét tételezi fel.

"A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra…” – fogalmazott Arthur Miller idén márciusban Michael March-csal folytatott látnoki beszélgetése során New York-ban. A drámaíró a kultúra lerombolásáról, a terrorizmus fenyegetéséről és a biztonság elvesztéséről szólt.

Michael March: Ha festő volna, hogyan ábrázolná a huszadik századot? Milyen színeket használna?

Arthur Miller: Pirosat, csak pirosat, a vér miatt. Nem hiszem, hogy volt más történelmi korszak, amelyben ennyi embert öltek meg. Gyilkoltak hadseregek, állami erőszakszervezetek és így tovább. Ott van például a második világháború. Vagy vegyük Vietnamot, Koreát, Ruandát, vagy a balkáni háborút! Vadak vagyunk. Másrészt a természettudományok hihetetlen mértékben követték az emberi képzeletet, alig néhány lépésnyire a mészárlások színhelyétől. Az ész számára ez elfogadhatatlan, tehát a homokba dugjuk a fejünket. Filmeket készítünk, rockzenét játszunk, a festők festenek, én színdarabokat írok, és mindenki úgy tesz, mintha minden rendben volna. Pedig szerintem nincs minden rendben. Bizony azt hiszem, hogy számtalan már megfogalmazott késztetés indokolhatja a civilizáció elpusztítását.

M. M.: És mik az érzései ezzel az új évszázaddal kapcsolatban?

A. M.: Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy ma már a lehetőségek közé tartozik, hogy valaki egy kis csónakban New York kikötőjébe evezzen egy atombombával, abban a reményben, hogy egyenesen a mennybe jut. Úgy látom, ez teljességgel elképzelhető. Ötven éve senki nem gondolta volna ezt, legfeljebb egy elmeháborodott. Persze egy olyan megszállott ember, mint Szaddám Husszein, egy ilyen cselekedetet maradéktalanul meg tud indokolni. Hecceli az atombombákkal rendelkező Izraelt. És az izraelieket nem fogják azelőtt elpusztítani, hogy ők másokat el ne pusztítanának. India és Pakisztán esetében is borotvaélen táncolunk. A darabjaimban vidámabb színek használatára törekszem, de a biztonság iránti illúzióimat teljesen elvesztettem. Ez nem paranoia, ez maga a valóság. Adott egy milliárdos az Arab-sivatag szélén, aki pénzét arra költi, hogy ilyen cselekedetekre képezzenek ki embereket. Az a bökkenő, hogy ideológiai és vallási magyarázatot is találnak minderre. Tehát ésszerűek, akárcsak mi.

M. M.: Yasunari Kawabata japán író azt mondta: “A sírgödör műalkotás.”

A. M.: Ismerek egy házaspárt Connecticutban. Vettek egy sírhelyet, egy darab űrt, egy kis vidéki temetőben, mert onnan szép a kilátás. Komolyan. Fontos volt nekik a szép kilátás. Nagyapám azt akarta, hogy egy agyonzsúfolt brooklyni temetőbe kerüljön, sok ember közé, de ne a parcella szélére, nehogy az arra járók rálépjenek. Inkább választott egy távoli sarkot, ahol senki nem zavarja nyugalmát. Hát ilyen különcök vagyunk!

M. M.: Miféle halált halna ma Bill Loman, az ügynök?

A. M.: Először is, ma többet játsszák Az ügynök halálát, mint bármikor ezelőtt, és az emberek azt mondják, hogy most hívebben tükrözi a valóságot. Régebben a főszereplő egy szélsőség megtestesítője volt, akivel a többség nemigen tudott azonosulni: ma ő a többség. Sőt, van itt valami érdekes: Bush elnök egyik javaslata az, hogy vonjanak ki pénzt, több milliárd dollárt a nyugdíjalapokból, és az alapok tulajdonosainak utasításai szerint fektessék azt be a tőzsdén. Magyarul, George Bush szerencsejátékost csinálna mindenkiből, aki még nem lett azzá – azokból az emberekből, akik mindössze azt akarták maguknak biztosítani, hogy idős korukra ne kelljen éhezniük. Ezt a pénzt most fel akarják szabadítani, és ezeket az embereket befektetőkké akarják tenni, ami nem más, mint a szerencsejátékos szalonképesebb elnevezése. No már most, a tőzsde az utóbbi egy év során alaposan meggyengült. Mi lenne ezekkel az emberekkel és a nyugdíjaikkal, ha a kormány ezt az intézkedést már végrehajtotta volna?

M. M.: A beszélgetésben a gonosztól a hatalomig jutottunk: azokig az erőkig, amelyek az embert megfosztják méltóságától, munkájától, szertefoszlatják álmait, a gazdagság illúzióját; a gonosz a hatalom befektetéseiben jelenik meg.

A. M.: Egyetértek. Igen, ezt teszik, vagy ezt próbálják tenni; még nem következett be, de nagyon könnyen megtörténhet. Igyekeznek bizonytalanná tenni azt, ami legalább részben valóságos volt. Így a tőzsdén kockáztató kevesek bizonytalanságát tömegekre terjesztik ki.

M.M.: És mit gondol a szociális biztonságról?

A. M.: Minél több részletét ismerjük meg a rendszernek, annál illuzórikusabbnak, sőt sokszor lázálomszerűnek tűnik. A nagy ellenállást ezzel az új adótörvény-javaslattal szemben – amely a lakosság leggazdagabb 1%-ának nyújtana további előnyöket – a legeslegtehetősebbek egy kis csoportja tanúsítja, köztük Bill Gates, aki valószínűleg a világ leggazdagabb embere; azért ellenzik ezt a javaslatot, mert bár őket gazdagabbá tenné, csökkentené jótékonysági adományaik összegét. Így jön létre a kétségkívül lusta és semmirekellő örökösök osztálya.

M. M.: Pillanatnyilag biztonságban érzik magukat a jólétben.

A. M.: Érzik, hogy ez annak a rendszernek a romlásához vezet, amely számukra oly nagy hasznot hozott, és hogy ki fog alakulni egy olyan osztály, amelynek a tagjai csak tartják a zsákot, és a pénz szépen belehullik. Nem kell érte feltalálniuk semmit, se dolgozni, se bármit elvégezni. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: honnan ez az elgondolás? Egy vadonatúj elnöktől. Csak arra tudok gondolni, hogy mivel az olajszakmából jött, az olajvállalatok, amelyek hírhedt ragadozók (nem oda mennek, ahol az olaj található, még ha az karnyújtásnyira esik is), arra számítottak, hogy az ő emberük majd több pénzt tud elvonni az adóhivataltól. Mindenki más le van…

M. M.: Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a művészet konzerválja az életet. A konzerválás pedig valóságérzetet alakít ki bennünk. Ez rendkívül ellentmondásosnak tűnik.

A. M.: Napjainkban alapvetően ez a művészet feladata. Megállítani az időt. Mindannyian megállítjuk az időt. Azt a tömeges képáradatot, ami minden országot tartalom és jelentés nélkül elönt, a művészet megállítja. Elég régóta tart ez ahhoz, hogy elmondhassuk: “Aha, tehát ez az?!” A felismerés pillanatával ajándékoz meg bennünket. De csak ezt a pillanatot kapjuk. Ha a fiatalokról szerzett csekély tapasztalataimat általánosíthatom, úgy látom, ők tudják, hogy valami hiányzik. És ez foglalkoztatja is őket. Azt hiszik, mondjuk az én munkásságommal vagy a nemzedékem munkásságával kapcsolatban, hogy ez a valami létezett egyszer.

A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra, más szóval feladatokat. Olyan eszméket, amelyeket muszáj megértenünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Most nincs ilyen. Minden eszméről eldönthetik: kérik-e vagy sem. Önkényesen cselekszenek. Szükségszerűség semmiben nem mutatkozik. Ez nagyon jellegzetes, manapság talán a leggyakoribb helyzet, amelyet a véget nem érő, értelmetlen képsorozatokat ontó látszat-kultúra kényszerít ránk.

M. M.: Elérkeztünk arra a fokra, hogy a megmagyarázható világ elveszett.

A. M.: Nem tudom, mi lehet az oka, de azt tudom, hogy mi lett a következménye: csak üzletember létezik. Kultúra sehol. Nem tudom, vajon az elmúlt százegynéhány év sok háborúja pusztította-e el. Egy olyan vallás például, amely az ember méltóságát hirdeti és áldást oszt, de nem ítéli el a holokausztot, végül rögeszmévé válik. A vallás egy ilyen országban olyan, mint egy futball-mérkőzés: az emberek intézményesen egybegyűlnek és éltetik az egyház vezetőjét. Az, hogy valaki valamilyen értékrend szerint változtasson az életén, nagyon távolinak tűnik. Az egyetlen érvényes érték, hogy együtt vagyunk. Ez az érték. Mindannyian együtt. Együtt énekelünk és együtt imádkozunk.

M. M.: Együtt utazunk a süllyedő hajón.

A. M.: Így van. Az egyetlen dolog, ami erről az országról bizton elmondható, hogy át fog alakulni. Ez az egy, amit biztosra veszek. Bármilyen is a jelen, a jövő más lesz.

 

(Fordította: Battyán Katalin)

1. Az életmű és a rendszerváltás

Hogy elérkezett-e az idő az államszocializmus történeti-politikai és elméleti-kulturális hagyományainak tárgyszerű számbavételére, nem tudom. De a kor szereplői ezt a “felmérést” mint saját történelmi teljesítményük értékelését, már megkezdték. Ki hamarabb, ki később. Ilyen, a “későbbi” kategóriájába számító kísérlet a korszak egyik neves filozófusának, az 1957–1968-as periódus egyik főideológusának, Szigeti József akadémikusnak a terjedelmes memoárja, pontosabban annak első kötete: Intellektuális önéletrajzom. A szellemi ébredezéstől a társadalmi hivatásra ébredésemig 1921–1948. (Bp, Eötvös József Könyvkiadó, 2000.)

Történészként tekintve e könyvre, az ember elbátortalanodik. Olyan tömegű történeti, filozófiai, esztétikai-irodalmi problémában kellene ugyanis tájékozódnia az egyes szaktudományok színvonalán, amire azt hiszem, a mai Magyarországon csak szerzők nagyon szűk köre lenne képes. Jelen sorok szerzője nem tartozik a társadalomtudósok e “mindentudó” csoportjába. Szigeti József azonban a társadalomtudósok ama generációjához tartozik, mint például Niederhauser Emil vagy a nem régen elhunyt Pach Zsigmond Pál történészek, akik az utolsó enciklopédikus tudású értelmiségiek nagy generációját alkotják. Korszakunk nem kedvez a “klasszikus” műveltség eszményének, hiszen még az emberi testrészeket is piacosító rendszer leértékelte ezt a “hagyományos” kultúrát. Ráadásul Szigeti nyilván naplófeljegyzései és emlékezete, művei és mások művei alapján olyan filozófiai és esztétikai vitákat is felidéz, amelyeknek puszta megértése is speciális szakirányú felkészültséget igényel. A memoár lapjain sorra-rendre bukkannak föl a különböző korszakok értelmiségi szereplői, s Szigeti nem takarékoskodik megítélésük, dicséretük vagy elítélésük során az éles jelzőkkel és megfogalmazásokkal. Szigeti József tisztában van azzal, hogy könyve a “kényes” könyvek közé tartozik, már csak azért is, mert Lukács tanítványai között – akikhez egyébként ő is tartozott – eufemisztikusan fogalmazva nem örvendett és nem örvend népszerűségnek ma sem. Ez a “pikáns” körülmény természetesen kiszélesíti a könyv olvasóinak körét.

Pedig, mint hangsúlyoztam, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a háború előtti vagy az akörüli vitákban eligazodjék és állást foglaljon. Ha mégis vállalkozunk a könyv recenzálására, akkor az nem csupán a szaktudományos teljesítmény jelentőségének szól, hanem annak, hogy a könyv lapjain egy huszadik századi magyar értelmiségi út paradigmája is körvonalazódik, amely a későbbi generáció értelmisége számára is rejt bizonyos tapasztalatokat, tanulságokat, ha mást nem, hát azt bizonyosan, hogy milyen kevéssé változott meg a magyar értelmiség szellemi horizontja a 30-as évekéhez képest. Hogy milyen mértékben, azt jól mutatja, hogy a mobil telefon elterjedésével párhuzamosan a magyar szellemi életet és a kulturális atmoszférát egy horthysta tartalmú “posztmodern” formájú restauráció jellemzi. De ne szaladjunk ennyire előre.

Szigeti József akadémikus neve 1989 óta “leírhatatlan” a hivatalos Magyarország sajtóorgánumaiban, hacsak nem “káromkodásként”, vagy denunciálandó kommunista, sztálinista stb. “rémként” ábrázolják. Azt mondottuk, “kényes” könyv Szigetié, hiszen pályatársai közül is sokféle érvvel állnak elő vele kapcsolatban: Lukáccsal való konfliktusától kezdve addig, hogy 1958-ban az oktatási miniszter helyettesének funkcióját vállalta stb., “bűnei” közé sorolják, hogy rossz időkben és rossz célokkal támadta, bírálta Lukács tanítványait stb. Jelen sorok írója egyáltalán nem lát olyan történelmi periódusokat, amikor filozófiai vitáknak ne lettek volna személyes-hatalmi aspektusai is, sőt, megkockáztatom az állítást: 1989 előtt minden filozófiai vita magában foglalta a hatalomhoz való viszony problematikáját. Nem irigylem azt a történészt, aki ezeket a szövevényes konfliktusokat fölfejti és megírja.

Szigeti József 1989 után a szellemi izoláció körülményei közé került, aminek elviselésében és feldolgozásában 1949 és 1969 után volt némi gyakorlata. Jelen helyzetének “szimbolikus” oka az, hogy az 1956-hoz való viszony maradt a “közmegítélés” szinte kizárólagos kritériuma. Szigeti pedig hű maradt önmagához, s ezt a belépőjegyet nem váltotta meg. Rozsnyai Ervinhez hasonlóan vállalta, hogy a szellemi élet perifériájára kerül.

Ám a fiatalabb generációk szemében (ha még egyáltalán érdeklődnek) – ahogyan egyre távolodunk a rendszerváltástól – a kommunisták, a marxista ideológusok személyes és erkölcsi jellegű vitáinak, nem ritkán vádaskodásainak a súlya és jelentősége elhalványulni látszik. Amikor napjainkban háborús bűnösöket mentenek fel, mint például Jány Gusztávot, netán Hóman Bálintot, más tétekben gondolkodunk. Hiszen az új rendszer erkölcsi színvonalát mindennél jobban jelzi az a ma már közhelyessé szublimálódott megállapítás, hogy mintegy másfél-kétmillió embernek, a lakosság 20-25 százalékának teljes egészében lerombolták az egzisztenciáját, ezek a rétegek gyakorlatilag semmiféle jövedelemmel nem rendelkeznek, miközben a lakosság felső néhány százaléka mesés vagyonokat halmozott fel, és akkor nem említettük, hogy milliók számára romlottak a szociális ellátás feltételei stb. Hol van itt az erkölcsi súlya azoknak a nacionalista vagy liberális értelmiségieknek, akik az új rendszer ideológusaiként “megágyaztak” és folyamatosan apologetikus igazolásokat szállítanak e “demokratikus átalakulás” számára. Ezt a magatartást a rendszer természetesen igyekezett honorálni, nem kevésbé, mint a régi. A szekértáborok vezérkarait, sőt, már harmadrendű figuráit is többször kitüntették a rendszerváltás során szerzett érdemeikért. Mint régen. (De hogy mégis volt valódi rendszerváltás, arra emlékeztetnek a kitüntetések új formái, a dizájn, csillag helyett a kereszt.) A magyar értelmiség erkölcsi fiziognómiája talán soha nem volt olyan torz, mint éppen napjainkban, ezért is látszik furcsának korunkban a moralizálás túltengése, noha talán éppen ebből az állapotból fakad. Az erkölcsi relativizmus korszakunk legbensőbb lényegéhez tartozik, hiába áll mindez kapcsolatban a megelőző rendszerrel, már nem írható annak számlájára, noha bizonyos történelmi gyökerek visszanyúlnak akár évszázadokra is.

Szigeti meggyőződéses, bár nem kritikátlan híve volt a régi rendszernek és az is maradt. Hiába akarná valaki Szigeti Józsefből az “újbaloldal” ideológusát utólagosan és ahistorikus módon “megfaragni”, ő tiltakozna a legerélyesebben egy ilyen beállítás ellen. Szigeti József, Marosánnal szólva, “végigment az úton”, s az a tény, hogy az út egy ponton túl járhatatlannak bizonyult, nem az út ellen szólt, hiszen mindig csak utólag derül ki, hogy egy úton meddig lehet elmenni. A probléma, hogy a képletes kifejtésnél maradjak, az volt, hogy a főúton felbukkant akadályok elkerülésére, netán új utak építésére még csak komoly tervek sem léteztek. (Ez mára is intelem.) Szigeti József könyvét ez az ethos hitelesíti, amelynek kiindulópontja, hogy az államszocializmussal mint rendszerrel szemben csak rosszabb alternatívák kínálkoztak a fejlődés minden szakaszán. Azon kevesek közé tartozik ő, akik fenntartás nélkül vállalják életpályájukat és munkásságukat a maga egészében.

Azoknak is tanulságul szolgál e paradigmatikus szellemi és politikai attitűd tanulmányozása, akik szőröstül-bőröstül elutasítják a régi rendszert. Még akik a barikád túlsó oldalán állnak, s onnan tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre azok is, egy olyan vitapartnerrel ütközhetnek meg, aki nagy erudícióval rendelkezvén arra készteti olvasóját, hogy valamiképpen szembesüljön a “rendszerváltás korának” kultúrájával, szellemi teljesítményével, történelmi horizontjával is.

 

2. Intellektuális kezdetek: a Ki a magyar? kérdése és az antifasiszta tradíció

Ugyanakkor Szigeti József intellektuális pályája természetesen más okokból is érdekes. Először is segít megérteni az értelmiség egy részének kommunistává válását 1944–45-ben. Másodszor: a marxizmus-leninizmus kétségtelenül egyik legszínvonalasabb és legelmélyültebb formaváltozata az, amit a mostanában 80 éves Szigeti József örökségének tekinthetünk. Ezt egyébként ellenségei sem tagadják. Szakfilozófiai, esztétikai és elméleti kutatások feladata annak megállapítása, mi marad érvényes a filozófusi munkásságából. Jelen sorok írója nincs abban a helyzetben, hogy ezt megállapítsa vagy netán “eldöntse”. Jelen írás csupán arra a feladatra vállalkozhat, hogy Szigeti József pályakezdése és pályájának legutolsó fázisa között az objektív és szubjektív összefüggéseket egy-két ecsetvonással érzékeltesse.

Szigeti tipikus magyarnak és tipikus magyar értelmiséginek indult (mielőtt atipikus magyar és atipikus értelmiségi lett), amennyiben a “hagyomány”, vagyis a proletár származás, a katonai és zenészi (értelmiségi) tevékenység, a tót kisebbségi lét “maradéka”, a 19-es forradalmi örökség megfért az osztrák beütéssel és a “régi magyar ág” jelenlétével. Intellektuális és politikai értelemben is igazán kedvező “származási” háttér volt ez egy kritikai és érzékeny értelmiségi indulásához a 30-as évek végén, a 40-es évek elején. Mint tudjuk, egy tudományos oeuvre feltérképezésekor is fontosak az indulás személyes és politikai körülményei.

Szigeti József maga két személyes kapcsolatot emel ki értelmiségivé válásának 1945-öt megelőző útján: a Fülep Lajoshoz és Országh Lászlóhoz fűződőt, akiknek nevét minden egyetemi hallgatónak ma is illik ismernie. Ezt az intellektuális “polgári” örökséget Szigeti kommunista fordulata után sem tagadta meg. A fiatal Szigeti következetesen antifasiszta irányba tájékozódott, ami azonban már enyhén fogalmazva sem volt tipikus abban az időben, főleg nem bécsi tanulmányok mellett. A legelső tudományosan felmerülő kérdés – amely a korszak szellemtörténeti atmoszférájában fogalmazódott meg benne – végigkísérte a magyar értelmiség sorsát az utána következő évtizedekben is, egészen napjainkig.

Természetesen a “ki a magyar” kérdéséről van szó. Tipikusan “bölcsész” kérdés volt ez már az akkori Magyarországon is. Főképpen ahhoz a szellemi környezethez képest volt specifikus ez a kérdés, amely szellemiség már akkor sugárzott Amerikából. Az “amerikanizmus” (mint Szigeti idézi a mondást /47.o./ az amerikaiak ama szellemiségét tükrözte (tükrözi ma is), amely Hugó Münstertől, a “pszichotechnika” úttörőjétől eredő megfogalmazásban így hangzik: “a faggyúból gyertyát, az emberből pénzt csinálnak”). De ez a szellemiség kevés vonzerőt gyakorolt a fasizálódó Magyarországon, ahol a zsidótörvények azt mutatták, hogy a pénzt nem is kell csinálni, hiszen egyszerűen el is lehet venni…

Ismert történelmi sajátszerűség, hogy autentikus magyar polgárság erős és befolyásos társadalmi csoportként önálló kultúrával és politikai akarattal úgyszólván nem létezett. S ezt Szigeti Józsefnek mint angol szakos egyetemi hallgatónak tudnia “kellett”. Pályakezdését maga egy külön fejezetcímmel találóan jelzi: “Érzelmi és szellemi kritikai góc keletkezése a Horthy-korszak ‘keresztény és nemzeti’ légkörével szemben” (49.o.). Beszámolója szerint Szigetit Mikszáth segítette át a kuruc-labanc naiv (és hamis) szembeállítás komolyan vételén, amely a magyar úri osztályokat oly mértékig megosztotta, hogy nyomai mind a mai napig kitapinthatóak, mint a szellemi elbutulás tömeges történelmi megnyilvánulása. Szigeti már felsőbb gimnazista korában olvasott Thomas Mannt és Tolsztojt, Adyt és Diltheyt, nem csoda, ha tanára, Országh László, a híres nyelvész hatása is eleve egy humanista irányú, antifasiszta kritikai gondolkodás irányába tolta, olyan irányba, amely Szekfű (hogy Hómanról ne is beszéljünk) kritikai olvasatát is megalapozta.

Prohászka Lajossal szemben Szekfű formátuma magával ragadta, ami ugyancsak nem a szélsőjobb irányba vitte a kritikailag szemlélődő diákot. Elindult hát Szigeti egy “nemzetkarakterológiai pályázaton”, vagyis belevágott élete első komolyabb tanulmányába, amely a nemzeti jellem kérdésével foglalkozott. Az első dolgozatban inkább a téma maga az érdekes, hogy miképpen lehetett a korszak kérdésfeltevései között nem a “vérösszetétel”, a “népfaj” és a biológiai rasszizmus más kategóriáihoz “menekülni” és eltévedni, hanem a biologizáló fajmítosszal szemben a történeti magyarázatok felé tájékozódni. Akkortájt a fiatal Szigeti még nem láthatta, hogy hová vezet a “fajbiológiai nézőpont”, amivel majd negyedszázaddal későbbi munkájában, A magyar szellemtörténet bírálatához címűben ütközik meg életre-halálra. “Tizennyolcéves fejjel – idéz önmagától – eddig jutottam: ’magát a népközösséget, kollektívumot egységes tulajdonságokkal, jelleggel rendelkező egyedként felfogni lehetséges, bár komoly nehézségekbe ütközik. Mik a határai, kritériumai ennek, sokszor bizony csak az intuíció döntheti el. Európa bármely népi egyénisége, így a magyar is történelmi alakulat, melynek tulajdonságait éppen ezért nem szabad csak az átöröklött faji ösztönök érvényre jutásaként kezelni, létrehozhat és állandósíthat tulajdonságokat a külső hatás, melyet kissé túl körülhatárolva, miliő néven szoktak emlegetni.” (132.o.)

Ugyanakkor a szellemtörténet – Szigeti elemzésében – súlyos visszalépés volt Hegelhez képest, amennyiben az “objektív kollektív szellemet” egy vagy más formában “szubjektív személyes szellemre vezeti vissza”, így a “népek szelleme”, a “nemzeti jellem” fogalma is szubjektív, spekulatív fogalomként jelent meg egy olyan történelmi időben, amikor Hitler a német, árja faj megtestesítőjeként tűnt föl a történelem színpadán.

A “bús magyar”, a trianoni békeszerződéstől “szenvedő magyar” a hatalmi elitek gondolkodásában és politikájában egyre inkább puszta eszközként jelent meg a német náci élettér “kiszolgálásának” ideológiájaként. A horthysta politikai elit számára Trianon “magyar érdekű” felülvizsgálata “mindent megért”, még a náci szövetséget is. Szigeti József ezt a nemzeti önsorsrontó magatartást a nemzeti karakter egy olyan alapvonásával magyarázta, amelyet ő akkor az “álmos magyar” fogalmában foglalt össze: ez az “alapélmény” Apáczai Cserétől Széchenyin át Adyiig nyer megfogalmazást, mint az “akarat-gyengeség”, a “tenni-nem-tudás”, elfordulás a valóságtól a képzelgések, a fikciók felé. (133.o.) Ez a problémakör feltűnt első potenciális filozófiai publikációjában is 1942 májusában, amely a “Magyar irracionalizmus” címet viselte, s először – Illyés Gyula és Keresztury Dezső akkori taktikai megfontolásainak köszönhetően is – csak ebben a memoár-könyvében jelenik meg először. Meglepőnek tűnik az írás aktualitása, nyilván ezért is helyezte el Szigeti akadémikus a korai cikkét e késői könyvében. Szigeti ezt a tematikát hosszabb időre talonba tette, mert mint Eötvös kollégista főleg a tanulásra koncentrált, a tanulás felé fordult, ami ritka olvasottságával hamar igen jelentős eredményekhez vezetett. Max Weberre támaszkodva tesz különbséget a funkcionális és szubsztancionális racionalitás között, ami filozófiai hadüzenet volt a “mélymagyarok” irracionális szellemi világának. Ez a kiindulópont évtizedekkel később nemcsak saját filozófiai munkáiban tér vissza, hanem más szerzőknél, mint például a debreceni egyetem néhány évvel ezelőtt elhunyt professzoránál, Bimbó Mihálynál is megjelenik az “urbánus-népies” ellentét terméketlenségét hangsúlyozva. A népiesség és a szélsőjobboldal összekapcsolódásának lehetősége már filozófiailag is felismert formában bukkant fel Szigeti első tanulmányában: “A ‘magyar’, sőt ‘mélymagyar’ irracionalizmus őseit ezután gyerekjáték fellelni – írta Szigeti az említett helyen – a mai német rassisch und völkisch ideológia múltbeli elméleti megalapozóiban. Magyarkodásuk olyan, mintha Sátánt Belzebúbbal akarnánk elűzni. Faj és vérkultuszuk mögött Gobineau és Chamberlain dilettantizmusa áll.” Mindez nem kapcsolható sem Nietzschéhez, sem Bergsonhoz, már csak azért sem, mert a “mélymagyar” gondolkodás nem rendelkezik valamelyest is mélyebb intellektuális háttérrel. “Üres és vak intuíció ez, ha szabad még egyáltalán ezzel a névvel illetni”. (182.o.) A felvilágosodás és a racionalizmus filozófiai tradícióinak védelme 60 évvel később is aktuálisnak tűnik, bár tudjuk: ami ugyanaz, nem ugyanaz, de ha történetileg gondoljuk végig sorsunkat, a 30-as évek mai “reneszánszát” komolyan kell vennünk.

Érdekesek Szigeti leírásai az egyetemi és kollégista évekről, mára már-már elfelejtett körülményeket rekonstruál, amelyek nélkül a “magyar értelmiségi” alakjának elképzelése bizonyosan szegényesebb lenne. Azt mondtuk, Szigeti József tipikus magyar értelmiségiként indul, ám értelmileg, szellemileg minél magasabbra hág, annál inkább szakít ezzel a “tipikus” léttel. Max Webertől Fülep Lajoson át Lukács Györgyig vezetett az útja, szakítva egyszer s mindenkorra a magyar értelmiség dzsentroid szokásaival, gyökereivel.

 

3. A kommunista fordulat és a marxista szocializmus

Az antifasizmus Kelet-Európában a kommunizmus mint szervezett tömegmozgalom előszobájának bizonyult. A fentebb emlegetett halovány polgári civil kurázsi következtében is az antifasizmus nem munkásmozgalmi és nem szovjet eredetű tendenciái sajnálatosan gyengék maradtak, aminek történeti, sőt, geográfiai okairól sok mindent el lehet mondani és már el is mondtak. Még a zsidók Auschwitzba szállítását is magyar hivatalnokok (“polgárok”), csendőrök, vasutasok intézték a lakosság közömbös és jelentős mértékben részvétlenséget sugárzó magatartása mellett. Szigeti József e jelenségnek dokumentálhatóan igen korán a tudatára ébredt, és nem véletlen, hogy a nemzeti önismeret kibontakoztatása nélkül a “defasizálás” feladatait nem tudta elképzelni. Ám az a generáció, amelyhez jelen sorok írója is tartozik, és amely gyakran e nemzeti öntudatra “térítés” folyamatát a 40-es–50-es években a maga erőszakossága miatt elítélte, a mai, “postmodern” fejlemények tükrében már differenciáltabban, több empátiával közelíti meg. A “fényes szellők” generációjáról, az Eötvös-kollégiumi küzdelmekről Szigeti új adalékokkal ismerteti meg az olvasót. Jól látszik, hogy az antifasizmus és a szocializmus egyesülése adta meg a kor pátoszát. Mindez a könyvben tanulságosan kiviláglik. Különösen azok a liberálisok tanulhatnak ebből sokat, akik utólagosan és ahistorikus módon kívánnak egy soha nem létezett “demokratikus antifasizmust” feltupírozni, hogy ezzel – Sztálinra és Rákosira hivatkozva – kirekesszék a kommunisták valóságos antifasizmusának erkölcsileg támadhatatlan tradícióját a háború alatt és után. (Ennek alábecsülése, tudjuk minek a felértékelésével párosul óhatatlanul.) Egyébként általános szokássá vált, hogy az antifasizmust mint elméleti és politikai hagyományt nem mozgalomként értelmezik, hanem néhány pártfejes politikai ügyeskedéseként, noha még a szovjet partizánmozgalom sem Sztálin fejéből pattant ki. Egyébként Szigeti pályája és memoárja nagyon is figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a történelemnek legitimációs ideológiává való transzformálása.

Hangsúlyoztuk, hogy Szigeti József más emberekkel, a politikával való kapcsolatát egyáltalán nem kerüli el, éppen ellenkezőleg. Ám akkor járunk el helyesen, ha a személyes szimpátiáknak és antipátiáknak nem túlozzuk el a jelentőségét. Ezeknek a konfliktusoknak a megítélése ugyanis mindig konkrét vizsgálódást igényelne, hiszen hogy mely ténynek tulajdonítsunk nagyobb fontosságot, nem magától értetődő. Érdekes, hogy miképpen tűnik föl a “szervetlen változás” kérdésköre, azaz a marxizmussal való szakítás és konfrontáció a mai Szigeti számára. A “szervetlenség” szinte paradigmatikus figurájaként a régi könyveit átértelmező (részben át is író) Heller Ágnes tűnik föl egy megjegyzésben, akinek portréját a szerző nyilván a második kötetben vázolja majd fel. Ellentétben azokkal, akik Hellerben az “árulás” szimbolikus alakját ragadják meg, Szigeti nézőpontjából Heller az “elszigetelt gondolati lépések filozófusa”, a filozófiailag előkészítetlen fordulatok embere, aki “a marxizmustól és Lukácstól való megszabadulása után a “postmodern stíl” embere, azaz írásai “az értelemtől és koherenciától mentes szavak hígvelejű zubogtatása”. (Vö.222–223.o.) Szigeti a filozófusok “fordulataival” valahogy úgy van, hogy csak az a fordulat lehet hiteles, amely egy mélyen történeti és kritikai önreflexió állandóságában mozog, fejlődik. A “változatlanság” dialektikájára – mint majd még e kérdésre visszautalunk – nem sok szót veszteget. Bizonyára a memoár II. kötetében ezeknek az emberi kapcsolatoknak nagyobb teret szentel. (Mindenesetre Szigeti napjainkban is szaktudományos problémákra koncentrál, amit például a dialektikus logikáról az amerikai minnesotai egyetem folyóiratának [Nature, Society and Thought] különszámában nemrégiben közzé tett tanulmánya bizonyít.)

Szigeti József szubjektív műfajt választott, memoárt írt. Micsoda emocionális szenvedés lehet sok száz oldalon át szembesülni azokkal az “árulásokkal” (hol idézőjelben, hol anélkül), amelyekbe maga az ÜGY is belerokkant. Ám a műfajból is következik, hogy a szerző – akinek egész filozófiai munkásságából ugyan nem következik – mintha itt-ott túlbecsülné a szubjektív tényező szerepét a “rendszerváltás(ok)nak” nevezett folyamatokban. Ez persze lehet a recenzens egyoldalú értelmezése is, amennyiben Szigeti, mivel kötetének ez nem tárgya, csak elszórtan “emlékezik meg” a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ról, illetve az államszocializmus győzelmének és bukásának okairól. Szigeti József e “szubjektív”, önmaga mint cselekvő ember szempontjából való történelem-értelmezése jogosult, hiszen a másik táborhoz tartozók semmivel sem kevésbé hangsúlyozzák a szubjektív emberi momentumok szerepét és hatását a történelemben. Szigeti József, a filozófus szégyenpírral az arcán emlékezik meg azokról az elvtársairól, akik később a másik tábor főkolomposaiként tiporják meg mindazt, amiben állítólag hittek évtizedeken át, s amiben Szigeti ma, élete alkonyán is hisz. Ám felvethető a kérdés több nézőpontból és különböző politikai táborok felől is, hogy a bukott rendszernek lehetséges alternatívát kellett állítani. Kétségtelen, e problémakör módszeres vizsgálata, egy reprezentatív munkában való kritikai végiggondolása Szigeti munkásságából hiányzik. Lukács Demokratisierungja e tekintetben egész Európában, sőt, határain kívül is paradigmatikus elméleti útkeresésnek tekinthető. Szigetinek a rendszerhez való viszonyát talán Lukács híres, aforisztikussá vált (bár sokszor vulgarizált és kiforgatott) megfogalmazásával érzékeltethetjük leginkább: “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”.

A “damaszkuszi út” problémája persze megspórolható volt azok számára – bárhol is álljanak politikailag –, akik megmaradtak legalább az elméleti útkeresés szintjén a szocializmus vonzásában. A “megmaradás” számos nehézsége és szenvedése között az egyik bizonyosan az, hogy a marxista elmélet szerepe milyen hihetetlenül gyorsan és radikálisan elpárolgott. Könyvében Szigeti József – fittyet hányva az inaktualitásra – adalékot nyújt a szocializmus elméleti értelmezéséhez, amennyiben felidézi a szocializmus körüli elméleti-filozófiai vitákat, a munka munkaidővel való mérésének gyümölcsöző voltát hangsúlyozva. Ám a 60-as években kettős vereség érte a szocializmus “filozófiáját”. Nemcsak abban az értelemben, hogy 1968 “világforradalma” nem nyújtott gazdasági alternatívát a kapitalizmussal szemben. Maga Lukács sem tudta tertium daturját gazdasági koncepcióval megalapozni. Szigeti József e probléma érzékeltetéséhez Mészáros István (Beyond Capital) fejtegetéseire támaszkodik.

Természetesen az értéktörvényhez való viszonyról volt szó abban a “szocializmusban”, amelyet még Sztálin nevével kötöttek össze. Az “értéktörvényt a szocializmusban” – ezt kevesen akarják tudomásul venni – még Sztálin kezdte rehabilitálni az 50-es évek legelején. Ezt a vonulatot vitte azután tovább például a Szigeti József által említett Wlodimierz Brus, aki – mint Szigeti fogalmazta – “mindent ’naturalizmusnak’ tekint, ami nem az értéktörvényen alapszik”. (379–380.o.) Lukács még a világkommunizmus teljes győzelme esetén is – ahogy egy helyütt fogalmazott – fenntartana egy kapitalista Svájcot, hogy a termékek értékmeghatározásával boldoguljon az új rendszer. Szigetitől eltérően én inkább csak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok e megfogalmazásnak, bár kétségtelen, hogy Lukács “gazdaságfilozófiai” síkon nem tudta betölteni a létező elméleti űrt. Szigeti József ennek az elméleti űrnek a “betöltését” Lukács fent említett tanítványa, az 1956 óta Londonban élő Mészáros István munkásságában látja (akit a mai Magyarországon természetesen méltánytalanul elhallgatnak, helyette negyedrendű amerikás magyar politológusokat futtatnak, akiknek szellemi horizontja nem terjed túl az amerikai külpolitikai lépések racionalizálásán). Mészáros e kérdésben Lukácstól eltérően végső soron úgy értelmezte a marxi szocializmus-felfogást, hogy a szocializmusban a munkaidő tömege a meghatározó tényező a gazdaság termelésében, a piac pedig a tőkés termelési mód adekvát viszonyrendszere. Ilyen és ehhez hasonló viták, amelyeknek pusztán megemlítésére szorítkozhattam itt, ma már csak a szellemi élet perifériáján folynak, szűk baloldali értelmiségi csoportocskákban, bár néha meg- megjelenik belőlük valami az Eszméletben vagy más kis példányszámú tudományos kiadvány oldalain.

Más a helyzet a történeti kérdések, a nemzeti önismeret tárgykörébe tartozó problémákkal. Azok ma is élőbbek a provinciális magyar szellemi életben, mint bármilyen elméleti kérdésfelvetés, mert közvetlenebbül tartoznak hozzá a rendszer legitimációs ideológiájának újratermelési folyamataihoz. Ha Szigeti visszaemlékezésének például ahhoz az eleméhez nyúlunk, amely ugyancsak Illyés Gyulára vonatkozik, akkor láthatjuk, hogy e témával egész folyóiratokat töltenek ma meg (igaz, többségében kisstílű szerecsenmosdatással foglalkozó irományok jelennek meg kisstílű bértollnokok tollából). Mindenekelőtt Magyarország II. világháborús szerepvállalásának megítéléséről, illetve annak utóéletéről van szó. Szigeti nem lehetett népszerű a maga korában sem az élő Illyés e kérdéskörrel kapcsolatos bírálatával, amely a háború alatti “attentizmusát” tette szóvá. Anélkül, hogy a vita korabeli politikai funkcióját akárcsak érinthetnénk, jelzem, hogy ez a kérdés szinte változatlan formában ma is jelen van a központi vitákban a napisajtó szintjén is. Már majdnem négy évtizeddel ezelőtt is a mélyben ott lappangott egy felülvizsgálati szándék, amely nem az “utolsó csatlós” minősítése ellen lázongott, hanem egy népies-nemzeties mentegetés ideologikumát alakította ki: “Illyés háború alatti attentizmusának kifejeződéseit” bírálva, Szigeti arra a konklúzióra jutott, hogy a nagy költő csupán “a tétlen meglapulásban s nem a tiltakozásban látta a háborúba kényszerített magyar nép gyümölcsöző magatartását”. Persze Szigeti József a maga korában sem kérdőjelezte meg Illyés jelentőségét és tehetségét, s nem keveri össze ma sem Illyés örökségét a mai, a szélsőjobboldalig lezüllött “népies” epigonok felszínes handabandájával, rasszista antikommunizmusával.

Szigeti József memoárja első, terjedelmes kötetének befejeztével foteljában hátra dőlve némi malíciával és önigazolással megállapíthatta, hogy az államszocializmus összeomlásával sem a világ, sem Magyarország nem jobb. Sőt. Rosszabb lett. De ott motoszkál az emberben a kérdés: az a kommunista generáció, amely megalapozta a régi rendszert, teljesítményének gyors és szinte ellenállás nélküli lerombolását miként magyarázza. Szigeti József akadémikus előtt még ott fekszik a II. kötet kézirata, nyilván kapunk még adalékokat e kérdés megválaszolásához.

Volt pénzügyminiszterünk érdeklődése az utóbbi időben olyan tárgy felé fordult, amely eddigi munkássága alapján a legkevésbé sem volt várható: a társadalmi szolidaritásról kezdett írni – legutóbb a nyugdíjrendszer kapcsán. Bokros azonban a társadalom felső egy-három százaléknyi elitjének "szabadságharcához" – a társadalom alsó néhány tizedének önmagáról való lerugdosásához – készíti az ideológiát.

Bokros Lajos volt pénzügyminiszterünk érdeklődése az utóbbi időben olyan tárgy felé fordult, amely eddigi pályája, munkássága alapján a legkevésbé sem volt várható: a társadalmi szolidaritásról kezdett írni és beszélni. Megnyilatkozásaiban azt veti a politikai osztály szemére, hogy bár sok mindenről vitatkozik, de egyelőre alig a legmélyebb kérdésekről, a társadalom szakadásával, fejlődésük végzetes kisiklásával fenyegető igazi gondokról, amelyeket a társadalmi szolidaritás hiányában fedez fel.

Bokrost olvasva azonban nem a társadalmi szolidaritás harcosának a jó ügy érdekében saját zsebébe nyúló és másokat is erre bíztató, önzetlen férfiúi képe bontakozik ki, hanem olyasvalakié, aki a társadalom felső egy-három százaléknyi elitjének “szabadságharcához” – a társadalom alsó néhány tizedének önmagáról való lerugdosásához, a társadalomból való “kiszállásához” – készíti az ideológiát. Korunk ideológiái előszeretettel öltenek közgazdasági jelmezt, azonban kétségkívül Bokros leleménye, hogy azt állítja középpontba, aminek felszámolására elsősorban törekszik. A szerző egyik legutóbbi cikkében konkrét példán, a nyugdíjrendszeren mutatja be a társadalmi szolidaritás mint “eszme és érzület előrehaladásának hallatlan nehézségeit”.¹ Az alábbiakban e cikkét elemzem.

 

A nyugdíjrendszerek születése

 

Bokros szerint a nyugdíjrendszer elsőként “az erőtől duzzadó, magabiztos, egyesült, bismarcki Németországban” született meg, s kezdetben “korántsem volt átfogó, először csak az állami alkalmazott dolgozók szűk körére terjedt ki”, és a “nyugdíj ígérete elsősorban munkaerő-csábítási célokat szolgált” (erre a ’nyugdíjas állás’ kifejezést hozza bizonyítékul). Bár – mondja – létrehozóinak nem volt célja azt társadalmi méretűvé tágítani, az mégis lassan bővülve, előbb az állami, majd a magánalkalmazottak mind teljesebb körére kiterjedt, társadalombiztosítássá vált a formálódó és erősödő munkásmozgalom nyomására.

A közgazdaságtanban merőben szokatlan, hogy egy probléma a történetiségben gyökerezik, de esetünkben éppen ez a helyzet: a nyugdíjrendszerek közgazdasági problémáit csak a XIX. század utolsó harmadának, a XX. század első kétharmadának történelmi kontextusában érthetjük meg. Ez a nézőpont meglehetősen európai, ezért nem véletlen, hogy az angolszász ahistorikus gondolkodásmódra szocializált (átszocializált) Bokros képtelen megérteni. Ugyanezt mondhatjuk a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Világbank (melynek Bokros jelenleg alkalmazásában áll) égisze alatt született munkákról, különösen az 1994-ben megjelent, s az új nyugdíj-ortodoxia (Katharina Müller találó elnevezése) politikáját meghirdető Az időskori válság elkerülése. Az idősek védelmének és a növekedés megerősítésének politikája (Averting the Old Age Crisis. Policies to Protect the Old and Promote Growth) című kutatási jelentésről, amely az ún. hárompilléres nyugdíjrendszert szorgalmazta.

Nézzük, hogy mi is történt valójában! Az 1870–1871-es háborúban Franciaország felett aratott porosz győzelem lehetővé tette a több évtizedes egységesülési folyamat ellenére még mindig meglehetősen széttagolt Németország egyesítését. Az erre a régi-új Birodalomra Bokros által aggatott jelzők (erőtől duzzadó, magabiztos) azonban elfedik a kor valódi németországi problémáit, amiket pedig a korszak vezető politikusa és névadója, a valóban nagy formátumú Bismarck kancellár oly élesen látott: ami egyesített, még nem egységes, s fennáll a veszély, hogy az első komolyabb válság esetén ismét darabjaira hullik (máig erősen tartja magát az a feltételezés, hogy a Vaskancellár nem közönséges hódíthatnékból csatolta el Elzász-Lotaringiát Franciaországtól, hanem azért, hogy a revánsháborútól való félelem is összetartó erő legyen). Ezt tetézte a szociális feszültségek éleződése, ami a szocialista mozgalom erősödésében is testet öltött, ráadásul e mozgalom nem igyekezett azonosulni a nemzeti célokkal.

Ilyen helyzetben mit tehet a történelmi felelősséggel megáldott-megvert politika? Egyrészt nyugdíjat fizetve és nyugdíjat ígérve is megteremti és folyamatosan erősíti az összetartozás szubjektív érzetének objektív alapjait ott, ahol képes erre: az államot megjelenítők-képviselők lehetőség szerint egyre táguló körében. E kör felülről lefelé, az államhivatalnoki kar magasabb rangú tisztviselőitől az alacsonyabb rangúak felé bővült. Tehát nem munkaerő-csábításról van szó, ahogy Bokros tudni véli, hanem az állam erősítéséről a szétfeszítő tendenciák ellenében. Bokros írja, hogy “már volt életbiztosításon alapuló magánnyugdíj, amikor a porosz-német állam felismerte a saját, kiöregedő alkalmazottairól való gondoskodás fontosságát” – s ez az a pont, ahol ahistorizmusa levetkőzésével rájöhetett volna, hogy ez az állami felismerés miért nem az “életbiztosításon alapuló magánnyugdíj” kötelezővé tételében nyilvánult meg. Ennek hiányában azonban gondolatmenete zsákutcába torkollt: “Minthogy már egyéb célokra lekötött adóbevételeiből nem kívánt elvenni, a biztosítás elvének állami szintre emelésével igyekezett növelni a társadalom egy nem jelentéktelen részének biztonságát.” Ítélje meg a T. Olvasó, hogy van-e ennek értelme. Szerintem semmi.

Másrészt, miután felismerték, hogy a szocialista mozgalom betiltásával a kívánt cél el nem érhető, azt újból engedélyezték, viszont követeléseinek elébe menve a társadalombiztosítási rendszer kiépítésébe kezdtek (ez nem csupán a nyugdíjrendszert, hanem a baleset- és betegbiztosítást is magában foglalta, sőt azokat előbb). Ennek során, ahogy az már az állam alkalmazottai körében részben lejátszódott, a bővülés a magánalkalmazottak körében is folyamatos volt.

Tehát a német nyugdíjrendszer a kor, a XIX. század utolsó harmadának politikai és szociális problémáira történelmi felelősséggel adott válaszként született. Bokrost ennek felismerésében ahistorikus gondolkodásmódja megakadályozza, ahogy a Világbank Avertinget író munkatársai sem értették meg az 1990-es évek eleji Kína problémáit, s hevesen tiltakoztak az ellen, hogy az ún. eszmei járulékmeghatározott (Notio­nal Defined Contribution, NDC), nem pedig tőkefedezeti nyugdíjrendszert kíván bevezetni. Pedig a válasz roppant egyszerű: a társadalmi kohézió erősítése érdekében most van szükség nyugdíjak folyósítására, megelőzendő a társadalmi robbanást. Az Averting 87–93. oldalán, ahol éppen Kínával példálózik a Világbank, követi el azt a hibát, amely egész konklúzióját érvénytelenné teszi, s amely konklúziónak megfelelő nyugdíjreformot nyomott le Bokros, illetve utóda Magyarország torkán.

Bokros szerint a felosztó-kirovó (másképpen: nem tőkésített) nyugdíjrendszerek trükk szülöttei. Mivel – mondja – a növekvő tagságú nyugdíjpénztárba adott időszakban befizetett járulékok rendszerint meghaladják az esedékesen kifizetendő nyugdíjakat, a “nyugdíjas tag szempontjából továbbra is az történik, hogy nagyjából saját befizetett pénzét kapja vissza a hozamokkal együtt [sic!], miközben azonban szigorúan technikai értelemben a fiatalabb korosztályoknak ugyanabban az időszakban teljesített járulékbefizetései fedezik az ő járadékát”. Ez ellen kifogást nem emelhetünk (leszámítva a saját pénzét kapja vissza szakszerűtlenségét, ami ugyan gyakori köznyelvi fordulat, s ha kívülálló mond ilyet, bocsánatos hibát vét, de egy expénzügyminiszter?). A folytatásban jön a trükk: “Tőkefedezettel bíró nyugdíjpénztáraknak ez a technikai sajátossága adta a szörnyű ötletet a politikusok számára: egyáltalán nincs szükség a tőkealapra, azt – éppen a szolidaritás jegyében – meg is lehet szüntetni!”

Nos, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek nem így jöttek létre! Létrejöttük egyik módja az volt, amit fentebb Németország kapcsán leírtunk: politikai-társadalmi okból nyugdíjat fizettek olyanoknak, akik ezt előtte járulékfizetéssel “nem érdemelték ki”. Közgazdasági értelemben itt segélyfizetés (egyirányú transzfer) történt, melynek kedvezményezettjeiről valóban el lehet mondani, hogy e nyugdíjrendszerek első generációjaként jól jártak, mivel nyugdíjukért nem vagy túlzottan keveset fizettek. De kedvezményezésüknek – mint bemutattuk – nagyon súlyos politikai-társadalmi okai voltak. A második generáció, amely pályája kezdetétől járulékfizető volt, s ezért cserébe kapott nyugdíjat, már nem segélyezett, mert már felteheti a kérdést, hogy miképp aránylik egymáshoz az általa fizetett járulék és a kapott nyugdíj. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek létrejöttének ez a módja az átfejlődés (a nyugdíjrendszer közgazdasági értelemben mint segélyrendszer jön létre, s fokozatosan fejlődik nyugdíjrendszerré).

A másik mód a belezuhanás: az eredetileg tőkefedezeti nyugdíjrendszer társadalmi-gazdasági-katonai kataklizma hatására összeomlik, s csak felosztó-kirovóként folytatható vagy a tőkefedezeti rendszer nyugdíjasai nem kapnak, a még nem nyugdíjasok pedig nem fognak nyugdíjat kapni – ez volt a dilemma. (Vajon hogyan döntött volna De Bokros francia pénzügyminiszter 1946-ban?) Belezuhanásra két világháború kínál bőséges példát Európában.

Bokros a történelmi tények erősen hiányos ismeretében azt találta mondani, a huszadik század megváltóinak keleten és nyugaton egyaránt elkövetett bűnei között alapvetőnek bizonyult, hogy a mindenkori nyugdíjrendszerben megtestesülő szolidaritást magabiztos társadalomtechnológusok önkényes játékszerévé tették. A kizökkent idő helyretolása Bokros ambíciója.

 

Szolidaritás a nyugdíjrendszerben

 

Bokros szerint mindannyian tudjuk, hogy a nyugdíjrendszer valamilyen módon mindig kifejez egyfajta társadalmi szolidaritást (gondolatmenete a következő: a nyugdíjrendszer biztosítási intézmény, aminek lényegi eleme a kockázatközösség, amiben pedig eleve jelen van a szolidaritás), sőt, mint idéztük, azt is, hogy ez magabiztos társadalomtechnológusok önkényes játékszere. Nem felel meg a valóságnak, hogy mindig.

Szolidaritásról közgazdasági értelemben akkor beszélhetünk, ha azokhoz, akiknek az elsődleges (“piaci”) jövedelemelosztás során elért jövedelme nem fedezi bizonyos alapvetőnek tekintett szükségleteik kielégítését, jövedelemtranszfert indítunk, hogy ezen szükségleteiket képesek legyenek kielégíteni. E jövedelemtranszfer a jövedelmek másodlagos (“nem piaci”) elosztása, újraosztása (redisztribúció). A szolidaritás során tehát egyrészt jövedelem-újraelosztás történik, másrészt az a magasabbtól az alacsonyabb (elsődleges) jövedelműek felé irányul, harmadrészt pedig alapvetőnek tekintett szükségletek kielégítését célozza. A szolidaritásnak nem célja, hanem következménye az elsődleges elosztás egyenlőtlenségének csökkenése.

Ennek ismeretében nézzük, hogy mit ért Bokros társadalmi szolidaritáson! A nyugdíjrendszer mindig egyfajta kockázatot testesít meg – így Bokros –, “ami döntően abból fakad, hogy a nyugdíjasok tényleges várható élettartama nem ismerhető, így a tényleges kifizetések összterhe sohasem számítható ki teljesen pontosan, … nem is csökkenhet gépiesen a hosszú életű idős ember nyugdíja pusztán amiatt, hogy ’túl sok’ szerencsés, azaz ugyancsak sokáig élő kortársa van. Ilyen nyugdíjrendszerbe egyáltalán nem lépne be senki. Nos éppen ebből fakad az, hogy még a legpiacibb, azaz leginkább a biztosítás elvén felépülő nyugdíjrendszer is visszatükröz valamit a társadalmi szolidaritásból, hiszen nyilvánvaló többlettámogatást nyújt a hosszú életűeknek, amit a szóban forgó kockázatközösség tagjai fizetnek meg.”

Zavaros. A tényleges kifizetések összterhe előre sosem számítható ki teljesen pontosan, de azt tudjuk, hogy nem lehet több, mint a befizetések és az ezek befektetésével elért hozam együttese. Bár több nem lehet, miért lenne kevesebb: a nyugdíjalap egésze nyugdíjként kerül kifizetésre (Bokros nem látszik különbséget érzékelni a nálunk honos, nyugdíjpénztárnak nevezett torz nyugdíjalap és a biztosító között. Az utóbbinak van tulajdonosa és alaptőkéje, előbbinek nincs, s az ügyfeleikkel való jogviszony is eltérő jellegű.). Ha az életjáradékok mértékének megállapításához használt várható élettartam az életjáradék folyósításának időtartama alatt erőteljesebben megnövekszik, a nyugdíj bizony csökkeni fog, csakúgy, mintha a nyugdíjalap portfoliója értékelődne le jelentősen. (Fordított előjellel viszont növekszik.) Egy ilyen nyugdíjrendszerbe bizony belépnének, részben mert mást nem tehetnek (lévén az kötelező), részben mert tudják, hogy a nyugdíjaskori várható élettartam fölöttébb lassan változik, így túl nagy tervezési hibát ritkán lehet elkövetni, végül pedig azért, mert ez még mindig sokkal áttekinthetőbb konstrukció, mint egy biztosító által kínált életjáradék, ahol az induló összeg alacsonysága rejti, hogy annak ne kelljen változnia (lefelé).

Bokros idézett első mondata után azt várnánk, a szolidaritást abban látja, hogy amennyiben az összteher meghaladja a nyugdíjak fedezetét (ami csak akkor lehetséges, ha a nyugdíjakat indexálásukkal együtt mindhalálig megállapították, de a várható élettartam felül-, a befektetések hozama pedig alulmúlja a várakozásokat – láttuk, nem ez a helyzet, s a változtatás nem tiltott!), valaki “szolidarít”, hogy tovább lehessen fizetni a nyugdíjakat. De nem erről van szó! Arról kezd beszélni, hogy a hosszú életűek többlettámogatást élveznek a kockázatközösség kontójára. Csakhogy ez nem szolidaritás! Bokros súlyosan téved, amikor azt állítja, hogy a kockázatközösségben szolidaritás testesül meg!

Tovább olvasva, a zavarosság egyre szembeötlőbbé válik: egy pillanatra úgy tűnhet, hogy korrigálja előbbi önmagát, s az addig tárgyalt korosztályon belüli (intragenerációs) szolidaritás mellé (mely a “kiszámíthatatlanul eltérő várható élettartam miatt majdan bekövetkező jövedelemátcsoportosítás önkéntes vállalását jelenti” – definiál Bokros) bevezeti a korosztályok közötti (intergenerációs) szolidaritás fogalmát, ezzel kerítve elő azt a “valakit”, aki a fenti esetben “szolidarít”. De nem erről van szó!² A korosztályok közötti szolidaritás, Bokros szerint, azt jelenti, hogy “a ma élvezett nyugdíjak mértékét mindenképpen befolyásolják a mai dolgozók befizetései, akár van az adott nyugdíjintézetnek tőkefedezete, akár nincs.” Akárcsak fentebb, ismét a T. Olvasó ítélje meg, hogy van-e ennek értelme. Szerintem semmi.

Bokros a tőkealappal rendelkező, szigorúan egyéni számlákat vezető, hivatásos szakemberek által kezelt nyugdíjpénztárak mellett teszi le a garast (amelyek – mondja – a magángazdaság részei, döntően üzleti, s főleg biztosítási alapon működnek). De ekkor “vajon marad-e játéktere a valódi szolidaritásnak, hogyan erősödhet meg újra az önként vállalt szolidaritás?” Válasza az, hogy hát persze, mivel a biztosítási elv eleve magában foglalja a kockázatközösség által önként vállalt, s önkéntessége okán valódi szolidaritást, ami nyugdíjbiztosítás esetén – mondja Bokros – “ennél is több”, komoly mértékű korosztályon belüli és korosztályok közötti szolidaritás. A baj az, hogy az “ennél is több” nem több, hanem ugyanannyi, ha a biztosítást szolidaritásnak fogjuk fel. A korosztályok közötti szolidaritásról hallhatott ugyan Bokros, de azt meg nem értve, kreált egy értelmetlen definíciót, és közkinccsé tette mint “valódi” szolidaritást.

A “valódi” szolidaritás további erősítése társadalmi méretűvé terjesztésével valósul meg – fűzi tovább Bokros –, amelynek útja az, ha a tőkefedezeti nyugdíjpénztárak közös kockázati alapot létrehozva kockázatközösséget vállalnak egymással. Erre az állam azzal teheti fel a koronát, hogy “érzékenyen finomhangolt” garanciákat vállal. Ha pedig mindez bekövetkezik, “akkor bízvást elmondhatjuk, hogy a vállalható és önként vállalt, valódi társadalmi szolidaritás nyer újra fejlődési távlatokat” – lelkendezik Bokros az önmaga megálmodta szép, új világa láttán. Csakhogy ez közgazdasági hamis realizmus. Kevésbé finoman fogalmazva: kóklerség.

 

Biztosítási elv és szolidaritás

 

Az alábbiakban a Bokros által előszeretettel hivatkozott biztosítási elvről lesz szó, s arról, hogy a kockázatközösségben miért nem testesül meg szolidaritás.

A biztosítás elvének, némi leegyszerűsítéssel, két legfontosabb eleme – mondja Bokros – a kockázatközösség és a pénzügyi egyensúly. Kockázatközösségen azt érti, hogy “a jövőben bekövetkező, így teljes biztonsággal sohasem előre látható események miatt akár jelentősen növekvő terhek kockázatát közösen viselik mindazok, akik majdan jogosultak lesznek a juttatásokra”, míg pénzügyi egyensúlyon azt, hogy “a kockázatot közösen viselők nem kaphatnak támogatást olyanoktól, akik az élvezendő haszonnak nem várományosai.” Mindehhez még azt is fontosnak tartja hozzáfűzni: “minthogy a várható kifizetések, a ’megszerzett váromány’ előre nem tervezhető eseményektől is függ, az ily módon zárt közösség tagjai számára vagy a jogos hasznot, vagy a teljesítendő befizetéseket rögzítik, de a kettőt együtt sohasem.”

Mindez biztosításszakmai szempontból teljes mértékben szakszerűtlen, ami legláthatóbban e szakma fogalomkészletének mellőzésében, ott nem használatos fogalmak használatában nyilvánul meg (a biztosításszakma nem ismeri a növekvő terhek kockázata, élvezendő haszon, jogos haszon, várományos, juttatás stb. fogalmakat). Egy tudományágon belül lehetséges kisebbségi véleményt képviselni, de “céhtagság”, szakmához tartozás kétségbe addig nem vonható, amíg a szakmai-módszertani szabályok betartatnak. Bokros azonban közgazdasági sumerológiát művel, aminek oka feltehetően az, hogy elméletét a társadalombiztosításról való meg nem gondolt gondolataiból kreálta. Erre utal a pénzügyi egyensúly Bokros-szülte evidenciája.

Lássuk hát, mi is az a biztosítás (és nem biztosítási elv)! Biztosításról akkor beszélünk, ha egy biztosítási tevékenység végzésére szakosodott szervezet (a biztosító) egy előre meghatározott, jövőben esetlegesen bekövetkező, kárt okozó esemény (biztosítási esemény) ellen bizonyos összeg megfizetésével (esetleg másképp) védelmet nyújt biztosítási díj fizetése ellenében, melynek mértéke a biztosítási esemény bekövetkeztének valószínűsége alapján, annak matematikai-statisztikai eszközökkel történt felmérése után kerül megállapításra (ún. individuális ekvivalencia vagy egyéni egyenértékűség elve). A biztosított (a szerződő) biztosítási szerződést köt a biztosítóval, melyben hajszálpontosan rögzítik a biztosított díjfizetését és – a biztosítási esemény bekövetkeztekor – a biztosító által teljesítendő szolgáltatást. Bokros viszont úgy tudja, hogy “a jogos hasznot, vagy a teljesítendő befizetéseket” együtt sohasem. Ez elemi ismerethiány. Bokros nem érzékel különbséget a nyugdíjalap és a biztosító között, a kettőt összekeveri, s ezért képtelenségeket mond.

Amikor biztosítási szerződést kötünk, akkor a biztosítótól egy biztonság nevezetű terméket vásárolunk, s természetesen arra törekszünk, hogy ezt a lehető legolcsóbban tegyük. E termék egy opció: ha a biztosítási esemény bekövetkezik, a biztosító szolgáltatást nyújt – ez jó; ha nem következik be, még jobb, mert nem történt meg velünk ama esemény, amelynek károkozását e termék vásárlásával kívántuk részben vagy teljesen kivédeni. Az opció vásárlója jogot vett arra, hogy élhessen egy lehetőséggel (ún. lehívás; a pénzpiacon akkor, ha ebből anyagi haszna származik, a biztosításban a biztosítási esemény bekövetkeztekor). Aki terméket vásárol, az nem szolidáris a többi vásárlóval, nem kell ismernie őket, sőt, még puszta létezésükről sem kell tudnia. Olyan, hogy biztosítási újraelosztás – nincs. A kockázatközösség a biztosító üzemgazdasági belügyeként, biztosításszakmai terminus technicusként, nem pedig egymással szolidaritást vállaló hús-vér emberek közösségeként létezik. A biztosítás azon alapul, hogy a biztosító tudja, a biztosítási esemény az egyén felől nézve ugyan véletlenszerűen, de sok egyénből álló csoport esetén (s minél több emberből áll a csoport, annál inkább) menetrendszerűen bekövetkezik, csak azt nem lehet biztosan tudni, hogy konkrétan kivel (kikkel) történik.

A biztosításnak és a szolidaritásnak nemhogy köze nincs egymáshoz, hanem egyenesen kizárják egymást. Ideáltipikus biztosításnál, amikor a káresemény bekövetkeztének valószínűsége és a biztosítási díj közötti kapcsolat a lehető legszorosabb (vagyis maradéktalanul érvényesül az ekvivalencia elve), semmiféle jövedelem-újraelosztás nincs. Biztosítás esetén jövedelem-újraelosztásról akkor – és annál inkább – beszélhetünk, minél kevésbé érvényesül az ekvivalencia elve. A társadalombiztosításként működő egészségbiztosítás esetén ez a helyzet vitán felül áll, nyugdíjbiztosításnál már nem feltétlenül. Ezért téved Bokros, amikor azt állítja, hogy a nyugdíjrendszer valamilyen módon mindig kifejez egyfajta társadalmi szolidaritást.

A nyugdíjbiztosítás olyan sajátosságokkal rendelkezik, hogy valójában nem is lehet biztosításnak nevezni. Például a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan biztosítási eseménynek (hacsak nem kifacsart logikával), amelynek károkozása a biztosítót teljes vagy részleges kárfizetésre kötelezi, s a biztosítottnak sem kára minden nyugdíjban eltöltött újabb hónap, amiért a biztosító kárpótlásra kötelezett. Az életjáradék nyújtása viszonylag egyszerű technikai feladat. Ennek alapja az, hogy míg az egyes emberek nyugdíjban töltött éveinek végére nagyon különböző életkorban kerül sor, az emberek kellően nagy létszámú csoportja esetén a várható átlagos élettartam igen stabil értéket mutat és lassan változik. A technikai feladat az átlagosnál korábban elhunytak nyugdíjának fedezetéből az átlagosnál hosszabb életűek nyugdíját folyósítani. Bokros téved abban, hogy itt a hosszú életűeknek nyújtott többlettámogatásról lenne szó, amit a kockázatközösség más tagjai fizetnek meg a (valódi) társadalmi szolidaritás érzetétől vezérelve. Valójában minden nyugdíjba menő életjáradékot vásárol, arra való jogot, hogy élete végéig – bármeddig él is – nyugdíjat fog kapni. A rövid életű és a hosszú életű is pontosan ugyanazt a terméket kapja, csak éppen a rövidebb életűek rövidebb ideig, a hosszabb életűek hosszabb ideig élvezhetik ugyanazon termék kellemetességeit. Nincs szó arról, hogy szolidárisak lennének egymással!

Bokrost az az ambíció fűti, hogy a fölösleges XX. század – mely hajszál híján végzetes volt a szolidaritás mint eszme és érzület szempontjából – sok bűnt elkövető megváltóit a XXI. század elején a történelem szemétdombjára küldje, s a kényszerszolidaritást valódi szolidaritással felváltó eszme és érzület fejlődését előremozdítsa. Csak éppen a szolidaritást irtja ki a nyugdíjrendszerből. Ez nem probléma, mert úgy tűnik, konszenzus van abban, hogy a nyugdíjrendszerből száműzendők a szociális elemek, mivel a szociális kérdések megoldásának a nyugdíjrendszer nem lehet eszköze. De ezt a szolidaritás eszméjének és érzületének terjesztéseként eladni!?

Kevéssé köztudott, hogy ember és ember között nem lényegtelen különbségek vannak várható élettartamuk tekintetében, s e különbségeknek nagyon erős és jól azonosítható szociális dimenziói vannak. Ha a nyugdíjmegállapítás során erre nincsenek tekintettel, s erre korrekten tekintettel lenni lehetetlen vagy majdnem az, akkor a nyugdíjrendszer jövedelem-újraelosztást hajt végre a “szegényektől” a “gazdagok” felé (e két utóbbi szót az egyszerűség kedvéért használom a jövedelmi skála alsó és felső végén lévők megjelölésére). Tehát Bokros a szolidaritást nem csupán eltüntette a “valódi” szolidaritás eszméjének és érzületének fejlődése nevében, hanem osztálya nevében bejelentette igényét a “szegények” tényleges szolidaritására. Ügyes.

Miután tisztáztuk, mit ért Bokros szolidaritáson – a szolidaritás hiányát, illetve a “szegények” szolidaritását a “gazdagokkal” –, azt is tisztáznunk kell, mit ért kényszerszolidaritáson. Mivel – mondja – a tőkefedezet megsemmisítésének egyenes következménye a biztosítási elv csaknem teljes háttérbe szorulása volt, az ezt nélkülöző felosztó-kirovó nyugdíjrendszer a szolidaritás kényszerére épült. (Ez így egyrészt igazságtalan, másrészt túlzottan sarkos.) Ezt úgy fogalmazza meg, hogy a rendszer hasznát nem kizárólag azok élvezik, akik terheit viselik. Valóban erről van szó: a felosztó-kirovó nyugdíjrendszereket több-kevesebb jövedelem-újraelosztó feladattal, az időskori szegénység mérséklésével is megbízták – Bokrost idézem – a huszadik század magabiztos társadalomtechnológus megváltói. De rossz vagy alantas volt-e ez a cél? Ha a céllal egyet is értünk, a megoldás, ismerjük el, nem volt szerencsés (Bokros nem szól arról, hogy egyetért-e az időskori szegénység valamilyen mértékű csökkentésével, s csak a konkrét megoldást kárhoztatja-e. Szerencsésebb lett volna az adóból finanszírozott, minden nyugdíjkorhatárt betöltöttnek azonos összegben járó állampolgári alapnyugdíj, amire ráépülhet egy Bokrosnak is megfelelő nyugdíjrendszer. E mellett érvel az Averting is, ez szerepelt a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat reformjavaslatában és ezt rúgta ki páros lábbal 1995–1996-ban mint pénzügyminiszter). De az kétségbe nem vonható, hogy ez a megoldás a “szegényekkel” való együttérzés jegyében kíván szolidarítani, még ha számos, joggal kárhoztatható negatív következménnyel jár is; a magasabb járulékfizetésre kötelezettek járulékfizetés alóli kibújásának fontos oka, hogy befizetéseikhez képest alacsony nyugdíjra számíthatnak, míg ha a nagyobb járulékterhek alól kibújva “szegényeknek” látszanak, nem csupán “megtakarítják” járulékuk jelentős hányadát, hanem még a “gazdagok” (kényszer)szolidaritásának is haszonélvezői lesznek.³ De ép elmével azzal nem lehet vitatkozni, hogy amit Bokros kényszerszolidaritásnak nevez, az a szolidaritás. Amikor Bokros arról beszél, hogy “az adott nyugdíjrendszerben a társadalom felélte a valódi szolidaritás minden tartalékát, és azt már csak a kényszer tartja össze” – akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy a “gazdagoknak” elegük van a “szegényekből”. Bokros megteremti George Orwell félelmetes negatív utópiája, az 1984 világa angszoc nyelvének (melyben minden szó magában hordja saját ellentétét, s megvalósul a duplagondol: a háború=béke, a szabadság=szolgaság, a tudatlanság=erő) magyar közgazdasági változatát. Amikor Bokros azt mondja, hogy hamis, azaz kényszerű szolidaritás, akkor valódi szolidaritásról van szó, ha viszont valódi társadalmi szolidaritásról beszél, akkor a szolidaritás hiányáról, a szolidaritás ellenében kormányzó, önző politikusok pedig azok, akik meg akarják őrizni a szolidaritást. A nem hatékony azonos a szolidaritással.

 

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer

 

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek létrejötte, Bokros szerint, a huszadik századi magabiztos társadalomtechnikus megváltók bűne. Ez, láttuk, nem felel meg a valóságnak, erős kényszerek hatottak, amit Bokros nem akar tudomásul venni, vagy ahistorikus szemlélete miatt képtelen erre. Rettenetes értékpusztításról beszél, amin a múltban felhalmozott vagyon elvonását érti, de ez a vagyon vagy soha nem is létezett, vagy nagyrészt megsemmisült, a megmaradt részt pedig éppúgy nem találták fontosnak megtartani, ahogy Bokros is csak azzal a feltétellel vállalta el a pénzügyminiszterséget, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap (NyA) nem kap vagyont, amit meg már kapott, visszaveszik. Egyetértek Bokrossal, hogy rossz döntés volt a NyA vagyonhoz juttatása, de vajon egyetért-e hajdani önmagával?

E nyugdíjrendszerek puszta léte – jelenti ki Bokros minden előzmény nélkül és nem gondolatmenetének konklúziójaként – elég volt ahhoz, hogy megszűnjön az öngondoskodás érdeke. Ez hamis: aki járulékot fizet, az öngondoskodik; Bokros másutt maga is beszél befizetésekkel alátámasztott öngondoskodásról. Az utólagosan hozzáfűzött magyarázat szerint viszont azért szűnt meg az öngondoskodás érdeke, mert “a ma dolgozók járulékai a mai nyugdíjasok járadékát voltak hivatva fedezni.” Ez azért nem stimmel, mert aki járulékot fizet, az öngondoskodik, függetlenül attól, hogy befizetett járulékát azonnal kifizetik-e nyugdíjként, avagy sem. (Ez a panel nem Bokros leleménye, máig gyakran hallható, hogy míg a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer állami gondoskodás, a tőkefedezeti öngondoskodás. Butaság.) Ezután hihetőbbel áll elő: a tőkefedezet hiányának “egyenes következménye a biztosítási elv csaknem teljes háttérbe szorulása volt.” Ez így túlzottan sarkos, de van igazság benne: már említettük, hogy e nyugdíjrendszereket az időskori szegénység mérséklésére is felhasználták, vagyis az erősen szolidáris lett, aminek terhét természetesen a magasabb járulékot fizetőknek kellett viselniük, akik persze berzenkedtek ettől, s igyekeztek jövedelmük egy részét eltitkolni, hogy így mérsékeljék fizetendő járulékukat (és természetesen minden más adót).

De nem kell ennek így lennie: a túl sok negatív következmény miatt tanácsos a nyugdíjrendszerekről leválasztani, és más rendszerre bízni az időskori szegénység csökkentésének feladatát. Ennek érdekében nálunk is megindult (legalább tizenöt éve) és törvényben rögzített időpontban véget fog érni a “szegényeket” kedvezményező regresszió. Mi lehet akkor a baj? Bokros itt akár azt is mondhatná, hogy győzött, de ehelyett szkepszisét hangoztatja: “Elvileg van ugyan némi, reformok nyomán esetleg újra erősödő kapcsolat az egyén befizetései és majdani személyes várománya között, de ez a rendszer természetéből fakadóan olyan laza, az életpálya során az egyén döntésétől teljesen függetlenül pedig annyira változó, hogy alig ösztönöz felelős járulékfizetői magatartásra.”

Ez az a pont, ahol kezd kilógni a bokrosi lóláb: sem Bokros, sem az 1997. évi nyugdíjreformot tető alá hozó utóda a kisujját nem mozdította, hogy ez a kapcsolat ne laza és változó, hanem valóban szoros és állandó legyen. A szorosságot és állandóságot az NDC-nyugdíjrendszer képes biztosítani, de nevezettek nem nyúltak a meglévő ún. szolgáltatással meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjrendszerhez, mindössze a jogosultsági feltételeket szigorították s a regresszió fokozatos csökkentését és középtávon megszüntetését iktatták a rendszerbe.

Bokros pénzügyi egyensúly körüli mondanivalójából is kilóg a lóláb. Azt sajnálatos módon elfelejti definiálni, hogy miféle pénzügyi egyensúlyról van szó: a pillanatnyi pénzügyi egyensúlyról, amely az aktuális befizetések és kifizetések viszonyát mutatja, vagy a rendszeregyensúlyról, amely arra figyel, hogy adott generáció által fizetett járulékok és az általa kapott nyugdíjak mint viszonyulnak egymáshoz. Bár a nyugdíjrendszer szempontjából csak ez utóbbi bír jelentőséggel, de Bokros kikövetkeztethetően az előbbit érti rajta. A pénzügyi egyensúly esetünkben inadekvát fogalmával revolverezve arra jut, hogy “minél inkább érvényesül a pénzügyi egyensúlyra való állami törekvés, annál gyorsabban elszakad az egyéni befizetések és az azok alapján a jövőben megszerezhető váromány közötti vékony fonál.”

A lólábak kilógása azzal folytatódik, hogy a munkáltatók és munkavállalók túlnyomó többsége elfogadta a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszerekbe teljesítendő járulékbefizetéseket – noha azok alig különböztek az adóktól –, amíg azok elég alacsonyak voltak. Első lóláb: mit keresnek itt a munkáltatók, nekik mi közük a járulékokhoz? Közgazdasági értelemben semmi. Második lóláb: önmagában nincs alacsony vagy magas (“toronymagas”) járulék, legfeljebb ahhoz képest, amit kapni lehet érte.⁴ A munkavállalók közgazdasági tartalmát tekintve nem a járulék mértékét, hanem az ellenszolgáltatás csekély voltát kifogásolhatják, aminek nagy valószínűséggel oka – ha magas keresetűek és sok szolgálati évet teljesítettek – a rendszerben lévő regresszió (de nemcsak az). Az alacsony keresetű és kevés szolgálati évet teljesítettek pedig nem kifogásolnak semmit, hiszen ők lesznek a regresszió haszonélvezői.

Bokros nagyrészt azért nem érti meg a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek problémáját, mert gondolkodását a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, ezen belül DB-rendszer hamis képe köti gúzsba. Addig volt jó a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, amíg – mondja – alacsony volt a járulék, a dolgozó népesség folyamatosan nőtt, a nyugdíjasok várható élettartama nem volt túl magas, s a nyugdíjak “alig haladták meg a tisztes létminimum szintjét”. Ez a helyzet azonban – mondja – “a huszadik század végére gyökeresen és végérvényesen megváltozott”: a dolgozó népesség folyamatosan csökken, a nyugdíjasok várható élettartama megnövekedett – miközben a nyugdíjkorhatár rendszerint változatlan maradt, a nyugdíjszínvonal megemelkedett. Az összeomlás csak azért nem következett be, mert a járulékok ugrásszerűen emelkedtek.

A rendszer valamikor valóban túlígérte magát (az okról már volt szó), amit azért tehetett meg egyáltalán, mert segélyrendszer, nem pedig nyugdíjrendszer volt, s ezzel adekvátan szolgáltatással meghatározott (DB), amely nem tud reagálni például a várható élettartam megnövekedésére. Ami viszont reagálni tud, az az NDC-rendszer, de ilyen irányú átalakítás gondolata Bokrosban fel sem ötlik. Az NDC-rendszer a járulékfizetésért cserébe korrekt ígéretet tesz, amivel visszanyesi a túlígérést. Bokros elégedetten csettinthetne. De miért nem teszi?

Az NDC-rendszerré történő esetleges átalakítás után válik láthatóvá az igazi kérdés: mi legyen a már meglévő túlígéretekkel? A kormány csökkentse a már nyugdíjasok nyugdíját, mondván, ez is sok ahhoz képest, amiért fizettek? Vagy a nyugdíjhoz közel állók – akik a megváltozott helyzetre már képtelenek reagálni – jogosultsági feltételeit szigorítsa? Ezek a tényleges, megkerülhetetlen, válaszra váró kérdések, amelyek elől Bokros közgazdasági-deológiai jelmezt öltve sietve dezertál, miközben búcsúzóul odaveti, hogy “demokratikus országok kormánya számára nagyon nehéz változtatni ezen a helyzeten.” De kell-e egyáltalán?

Az NDC nyugdíjrendszert, amelyben a járulékfizetést egyéni számlán tartják nyilván, amin időről-időre kamatot is jóváírnak, s a nyugdíj mértékének megállapításakor csak a felhalmozott megtakarítás nagyságára és a várható élettartamra vannak tekintettel, teljes egyetértéssel fogadta volna el az összes pályakezdő és fiatalabb évjáratú aktív. Ha ez megvan, lehet gondolkodni, hogy mi legyen a náluk idősebbekkel. Lehet olyan döntést hozni, hogy – ha már egyszer évtizedekkel ezelőtt elhangzottak az ígéretek – a bonyodalmak elkerülése végett ragaszkodjunk hozzá, s kaparjuk valahonnan elő a fedezetét (ennek elsősorban a már nyugdíjasok esetében kell így lennie). Lehet olyan döntést is hozni, hogy elkerülhetetlen valamennyit visszavenni az ígéretekből, s ez kemény tárgyalásokat, alkudozásokat, kompromisszumokat jelent. De Bokros, mivel képtelen a jó kérdéseket feltenni, el sem jut az igazi alternatívák megfogalmazásáig.

A problémák végiggondolására képtelen Bokros előhúzza a nyulat a cilinderből: alakítsuk át nyugdíjrendszerünket felosztó-kirovóból tőkefedezetivé! Nem mintha a Bokros által jelzett aggodalom (“nagyon nehéz változtatni ezen a helyzeten”) így eloszlatható lenne, de legalább a szem elől eltüntethető. David Copperfield, a nagy illuzionista színpadra lép. A tőkefedezeti rendszer és az NDC-rendszer makrogazdasági szempontból azonos (bár Bokros a tőkefedezetiről azt mondja, hogy az “megfelel a gazdasági felzárkózás, majd a tartós növekedés igényeinek is”, de ez épp annyira igaz az NDC rendszerre is), csak éppen az utóbbi olcsóbban működik.

A színpadon David Copperfield (alias Bokros Lajos), a nagy illuzionista

A nyugdíj-slamasztikából felvilágosult kormányok találták meg a kiutat azzal – így Bokros –, hogy felkínálták népüknek a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer teljes vagy részleges elhagyását, tőkefedezetivel történő teljes vagy részleges felváltását. A többség elégedettkedik, mindenekelőtt a jobban érintett és érdekelt fiatal korosztályok tömegesen éltek a megnyíló lehetőséggel. A fejlődés szerves, hacsak rövidlátó és önző, a szolidaritás ellenében kormányzó (=szolidaritást értéknek tekintő) politikusok gátat nem szabnak az új szolidaritás felépülésének. Az új szolidaritás nem az öngondoskodás helyett, hanem a mellett fog szárba szökkenni, ugyanis – fűzi tovább – a két fontos elv nem feltétlenül egymás rovására, hanem egymást erősítve is érvényesülhet, feltéve persze – húzza be a fékeket –, hogy felelős és értő a szabályozás. Az öngondoskodás és a szolidaritás helyes aránya az, ami a társadalom által elfogadható, s Bokros nem tartja elképzelhetetlennek, hogy ez “mindkettő magas szintjén is kialakulhat.” Ha pedig valóban így lesz, XXI. századi világunk is szép új lesz, a felé vezető úton – ez a bizonyság – XX. századunk fölösleges kitérő volt csupán és nem maga a végzet. Függöny, vége, kihámozhatjuk magunkat az ÉS lepedőméretű lapjai közül.

Olvassuk csak alaposan! A nyugdíjcélú megtakarítás öngondoskodás, s a szolidaritás – bokrosi értelemben – a nyugdíj folyósításának megkezdése után lép a képbe mint a halálozások bekövetkeztének időbeli szóródását kiegyenlítő mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy a járadékot minden járadékos élet végéig folyósítsák. Bokrosi értelemben a szolidaritás az átlagosnál rövidebb életűek szolidaritása a hosszabb életűekkel. Mint fentebb tisztáztuk, életjáradék esetén nem szolidaritásról, hanem termékvásárlásról van szó. Az öngondoskodás és (bokrosi értelemben vett) szolidaritás között nagyon éles határként húzódik a nyugdíj megállapításának aktusa. Akkor hogyan érvényesülhetnének egymás rovására/egymást erősítve? Sehogy. Bokros játszik a szavakkal, s értelem nélküli szövegeket hagy maga után. Hogyan alakulhat mindegyik magas szinten? Az öngondoskodás annyi amennyi (a járulékfizetés kezdetétől a végéig), a (bokrosi értelemben vett) szolidaritásnak azonban képesek vagyunk mérőszámot kitalálni. Ha azonos születési évjárathoz tartozók mindannyian akkor halnak meg, amit előzetesen várható átlagos élettartamként kalkuláltak, akkor életük végéig öngondoskodtak magukról, a szolidaritás nulla. Minél inkább szóródnak a halálozások a várható élettartam körül, annál nagyobb a szolidaritás. Ennek szélső határát az jelenti, ha az azonos születési évjárathoz tartozók fele egyszerre és közvetlenül nyugdíjbamenetele után meghal, míg másik fele a lehető legtovább élve szintén egyszerre távozik az élők sorából. A szolidaritás tehát akkor magas szintű, ha a halálozás messze van a normális eloszlástól és az átlagos élettartam minél távolabb van a nyugdíjbameneteltől. Vagyis minél polarizáltabb a társadalom a halandóság felől nézve, annál nagyobb a szolidaritás. Minél nagyobb e polarizáltság, annál nagyobb a szakadék a társadalomban, s annál inkább kénytelenek a “szegények” szolidaritást vállalni a “gazdagokkal”. Kifordult világ.

Magyarázatra szorul, hogy Magyarországon a többség miért élt a második pillérbe lépés megnyíló lehetőségével, a lakosság miért ragaszkodik hozzá jóval kevésbé, mint nyugati társai. Bokrosnak arra a (látszólagos) paradoxonra is magyarázatot kell találnia, hogy miért éppen Magyarországnak, Lengyelországnak, Észtországnak és Kazahsztánnak voltak felvilágosodottságukról nyugdíjreformmal bizonyságot tevő kormányai, s miért nem a Nyugatnak. A feladvány megoldása az – mondja –, hogy Közép- és Kelet-Európa egykori kommunista országaiban a második világháború után egyeduralkodóvá emelt felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek sokkal alacsonyabb szintű ellátás és társadalmi biztonság letéteményesei, mint nyugaton, ami annak köszönhető, hogy kizárólagossá váltak, míg a Nyugaton kiegészítésképpen jöttek létre, “többnyire nem a komoly tőkealappal működő, hagyományos vállalati-szakmai pénztárak helyett, hanem azok mellett”. Ez a magyarázat hamis, ami könnyen belátható, ha az egyes országok felosztó-kirovó nyugdíjrendszereiben megtestesülő implicit államadósság méretét hasonlítjuk össze. Ennek alapján Magyarország a közepes, inkább magas nyugdíj-államadóssággal kategóriába volt sorolható (1996-ban, még a nyugdíjreform előtt), ami számos nyugati országhoz képest nem kirívó. Az 1997. évi nyugdíjreform hatására pedig még kevésbé az. Ugyanez mondható el a többi felvilágosultan kormányzott posztkommunista országról is. Szó sincs tehát arról, hogy e rendszerek Nyugaton csupán kiegészítő jellegűek lennének, itthon pedig egyeduralkodók, s ez az, ami megtörendő. Az egyeduralom (ha e kifejezést egyáltalán szabad használni ezen összefüggésben) mindenütt jellemző volt, de ötven százalék körüli részarány jellemezi még az angolszász országokat is.

 

Lássuk ezek után a valódi okokat!

 

Ha az 1997-ben szigorított jogosultsági feltételű DB nyugdíjrendszert egy nagyon valószínű halandóságot és gazdasági növekedést alapul véve “átírunk”, “lefordítunk” NDC nyugdíjrendszerre, vagyis DB és NDC rendszerünk inputja (a fizetett járulékok) és outputja (a kapott nyugdíjak) megegyezik, akkor az NDC-rendszer ún. belső kamatozása – az a mérték, amellyel az egyéni számla kamatozik – rendkívül alacsony. Alacsonyabb, mint ha olyan tőkefedezeti nyugdíjpénztárba lépnénk, amely a befizetett járulékból kizárólag a legbiztonságosabb állampapírt vásárolja. Tehát távolról sem arról van szó, amit Bokros hinni szeretne, hogy a lakosság annak ócskasága miatt a nyugati polgárokhoz képest kevésbé ragaszkodik a meglévő felosztó-kirovóhoz, hanem arról, hogy a Horn-kormány – többek között olyan különösen felvilágosult koponyák unszolására, mint Bokros – az első pillérben alaposan kicseszett a magyar polgárokkal, akik a nekik okozott veszteséget minimalizálandó átmenekültek a tőkefedezeti nyugdíjpénztárba. Ez ugyan iszonyú drágán működik és befektetéseinek hozama is alulmúlhatja az állampapírokét, viszont arra is van esély, hogy felülmúlja (hosszabb távon talán két százalékkal, amiből lejön a működési költség), de legalább nincs vagy kisebb a veszély, hogy eljövendő korok felvilágosultjai Állam Bácsi jelmezébe bújva tovább rontják a kondíciókat. Ha az első pillérbeli kicseszést odáig fokozzák, hogy a fizetett járulékért nem ígérnek nyugdíjat, vagyis a járulékfizető járulékából fityinget se lát viszont, akkor mindenki, még ha a nyugdíjkorhatárig csupán egy hónapja van is, rohan nyugdíjpénztárba lépni, hogy legalább egy havi járuléka (mínusz működési költség) nyugdíjas-korára megmaradjon. Bokros pedig okot lát lelkendezni, hogy nem csak kormányunk, hanem népünk is felvilágosult, amely íme, lábbal szavazott rövidlátó és önző politikusaink, valamint néhány hangadó értelmiségi csoport ellenében, akik nem úgy gondolják, hogy mindez így lenne helyes.

Bemutattuk hát az 1997. évi nyugdíjreform lényegét, mely önmagában politikai gazdaságtani remekmű volt: minden szemet a második pillérre irányított, miközben reform helyett – aminek egyedüli lehetséges útja az NDC rendszerre való áttérés lett volna – kasztrálta a DB-rendszerűnek meghagyott első pillért. De mi történik akkor, ha létrehozzák a második pillért és NDC-vé reformálják az elsőt (természetesen bonyolult és politikai processzusban kiizzadt átmeneti szabályokkal)? Nos akkor is van megjegyzésünk, mégpedig az, hogy – minek. Mi indokolja, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben megtestesülő implicit államadósságot explicitre cseréljük? Ha egy kormány válogathat – s a Horn-kormány ebben a helyzetben volt –, hogy adóssága implicit legyen (saját, nyugdíjukra takarékoskodó polgárai felé fennálló) avagy explicit (a pénzmegtakarítások tulajdonosai felé fennálló, pénz- és tőkepiaci instrumentumokban megtestesülő), minden makrogazdasági érv az előbbi választása mellett szól.

De mint minden krimiben, a tetteshez való eljutás úgy lehetséges, ha megválaszoljuk a kinek az érdeke kérdését. Nos annak, aki működteti a nyugdíjpénztárnak nevezett, az implicit államadósságot explicitté konvertáló mechanizmust. Ha az állam nem a Nyugdíjbiztosítási Alap második pillér miatti hiányát lenne kénytelen pótolni, növelve vagy nem olyan tempóban csökkentve ezzel (explicit) államadósságát, hanem az NDC nyugdíjrendszer egyéni számláin állampapírokkal azonos hozamot írna jóvá, makrogazdasági szempontból pontosan ugyanott lenne, mint így, csak éppen jóval előnyösebb szerkezetben, a teljes államadósságnak kisebb része lenne explicit. S egyedül ez a fontos.

Saját helyét Bokros a magyar gazdaságtörténetben a felvilágosultak oldalán jelöli ki. Azért vetettem papírra ezt a nem kevés oldalt, hogy látható legyen, én miért csak a járadékvadászok, a rent seekersek panoptikumában tudnék neki helyet szorítani. Bokros közel sem olyan nagy tudású közgazda, amekkorának hívei láttatni szeretik, hanem csetlő-botló, esendő ember (mint mi mindannyian), aki itt elemzett írásában hibát hibára halmozott, s lámpás szükségeltetik egy-egy helyét megálló megállapításának a feltalálásához. Érdekkijárónak azonban hatékony.

Befejezésül egyetlen megjegyzésére reagálnék még. Azt írja, hogy “már csak néhány hangadó értelmiségi csoport gondolja úgy, hogy a rendszer kizárólagossága megőrzendő, a benne megtestesülni vélt szolidaritás pedig érték.” Se hangadó, se csoport nem vagyok, s bár a szolidaritást az egyik legfontosabb értéknek tartom, illő helyét nyugdíjrendszeren kívül látom kijelölendőnek. De százszor igazabbnak és hitelesebbnek tartom e Bokros által triumfáltakat, még ha szinte mindenben vitázom is velük, mint Bokrost. Aki e cikk olvasásában eddig eljutott, tudja az okát.

 

Jegyzetek

 

¹ Társadalmi szolidaritás és nyugdíjrendszer. Élet és Irodalom, október 12. Már reagáltam Bokros e vonulatba eső egyik cikkére (A társadalmi szolidaritás és annak hiánya. Élet és Irodalom, június 8.; Bokros Lajos a társadalmi szolidaritásról. Magyar Nemzet, augusztus 27.). Bizonyítottam, hogy Bokros – hívei vélekedésével ellentétben – nem beszél olyan világosan, s közel sem olyan felkészült közgazdász, mint hívei állítják: számos súlyos szakmai hibát vétő közgazdasági hamis realista.

² Ezt másutt a biztosítási elv egyik alapvető elemének tudott pénzügyi egyensúly fogalmával zárja ki, mely szerint a “kockázatot közösen viselők nem kaphatnak támogatást olyanoktól, akik az élvezendő haszonnak nem várományosai.” Így viszont nincs intergenerációs szolidaritás!

³ Bokros erkölcsi felháborodása határtalan: a járulékfizetés alóli kibújás nemzeti sportját űzők “később rendszerint kapnak nyugdíjat, sőt azt természetesen el is várják.” Zárójelben hozzáfűzi, hogy “Megtehetik, hiszen a nyilvántartás nem rögzíti, hogy ki a csaló.” Hát persze, hogy kapnak nyugdíjat, hiszen fizettek járulékot, s ezt rögzítik a nyilvántartások. A “csalás” ugyanis nem a járulékfizetésben, hanem a jövedelemeltitkolás miatt annak alacsony szintjében testesül meg.

⁴ Bokros a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeomlásától való páni félelmében felveti, de rögtön el is veti a járulék további emelésének lehetőségét, de ez “már megbéníthatja a gazdaságot, tőkemenekítésre sarkall, vagy éppen a csalást, az árnyékgazdaságot ösztönzi.” Mivel a járulékot közgazdasági értelemben a munkavállaló fizeti, s a gazdaság nézőpontjából kizárólag a munkavállalói jövedelem számít, Bokros alap nélkül rémisztget. A járulékemelésnek kizárólag akkor lehet negatív gazdasági hatása, ha egyrészt nagyon jelentős, másrészt jogilag a munkáltatóra vetik ki, aki azt az érvényes munkaszerződések miatt nem tudja azonnal áthárítani munkavállalójára. Minden más esetben csak egy kérdés lehet a releváns: mit kapunk a járulékért? Ez pedig döntően a nyugdíjrendszer által megvalósított jövedelem-újraelosztás mértékétől függ.

Az alábbi dokumentumot 2001 őszén készítette európai közgazdászok egy csoportja Jörg Huffschmid brémai közgazdász-professzor vezetésével. A csoport 1995 óta vizsgálja – évente megrendezett konferenciái keretében – annak lehetőségét, hogy a Maastrichtban kijelölt anti-keynesiánus integrációs programmal szemben létezik-e a demokrácia, a foglalkoztatás és a környezeti harmónia szempontjainak eleget tevő európai fejlődési pálya. Az Alternatív Gazdaságpolitikai Fórum 1997-es memorandumát az Eszmélet 36. számában ismertettük. Ezúttal az elemzés középpontjában az Egyesült Államokból kiindult recesszió következményei állnak. A szöveget teljes terjedelmében az MSZP Közgazdasági Tagozatának Álláspontok című kiadványa közli. Az Alternatív Gazdaságpolitikai Fórum 2003 elején Budapesten tart konferenciát.

 

A veszély és bizonytalanság új időszaka

 

Az európai társadalmi és gazdasági helyzetet most növekvő labilitás és bizonytalanság, egy gazdasági hanyatlás kezdete jellemzi. Ez utóbbi mélysége és tartóssága még ismeretlen. A munkanélküliség ismét növekszik. A jelenlegi folyamatokkal együtt járó fenyegetéseket és veszélyeket ugyan fokozza az Amerikában szeptember 11-én történt támadások miatti megrázkódtatás, de ezek jelen voltak és láthatóak voltak jóval ezen események előtt is. E helyzet megdöbbentő és legidegesítőbb jellemzőinek egyike a megfelelő politikai válaszlépés teljes hiánya az EU részéről. (…) Ennek a rövid emlékeztetőnek az a célja, hogy hozzájáruljon a bírálatok és az európai alternatívák további tisztázásához a több demokráciáért, a teljes foglalkoztatottságért és az európai társadalmi jólétért küzdő társadalmi mozgalmak támogatásaként.

 

1. Lanyhulásból a hanyatlásba?

 

2001 második felében az EU azzal a veszéllyel szembesül, hogy a gazdasági aktivitás erőteljes lanyhulása teljes hanyatlásba torkollhat, ha nem történik energikus ellenintézkedés. Mégis, mind ez ideig nem látszik körvonalazódni megfelelő ellenlépés sem az európai hatóságok, sem a nemzeti kormányok részéről. Ellentétben a hivatalos bizonygatásokkal, a hanyatlás kivédésére lehetségesek azonnali és hatékony lépések, amelyeket alapos, középtávú gazdaságpolitikai reformoknak kellene követniük annak érdekében, hogy megvalósuljon a teljes foglalkoztatottság, valamint az állandó és fenntartható gazdasági fejlődés.

Markáns gazdasági lanyhulás. A jelenlegi lanyhulás jóval a tragikus szeptember 11-ei események előtt megindult. Elkezdődött már az 1998. és 1999. évi viszonylag jelentős fellendülés előtt, amely helyrehozta a Maastricht-i szabályok szerinti egységes valutára való áttérés által az európai gazdaságnak okozott károkat. Az egyéni fogyasztás növekedése, amely világosan pozitív szerepet játszott a fellendülésben, elgyengült a bérek nem kielégítő emelkedése eredményeként. Az olajárak emelkedése is a hazai jövedelmek csökkenését eredményezte. Még a felívelés során is megnyilvánuló lendület-hiány a termelő beruházások terén fékező hatással volt az igény oldalon, és behatárolva a lehetséges kibocsátást, megrekesztette a fejlődést a termelési oldalon, ami jellemző különbség az európai és az amerikai folyamatok között. A labilitás és a részvénypiac esése ráadásként járult hozzá a beruházások elégtelenségéhez. Végül, a külkereskedelmet, amelynek erőssége – az ázsiai krízis éveitől eltekintve – belejátszott az európai növekedésbe, 2000 vége óta az export visszaesése sújtja. A világméretű lanyhulás felgyorsító szerepet játszott Európában, és a jövőben még hangsúlyosabbá fog válni: a hanyatlás Amerikában egyre valószínűbbnek látszik, és a gazdasági aktivitás egyidejű gyengülése a világ gazdaságának valamennyi jelentősebb területén várható.

Ebben az összefüggésben elkerülhetetlennek tűnik a foglalkoztatási fejlődés új visszafordulása azután, hogy bizonyos országokban időnként jelentős színvonalat ért el. A munkanélküliség ismét növekedni kezdett számos országban, különösen Németországban a kezdetek óta, és Franciaországban 2001 nyara óta. Nagyon valószínű, hogy a jövedelem-különbségek és a regionális egyenlőtlenségek, amelyek jelentősek maradtak és bizonyos esetekben a fellendülés folyamán még élesebbé váltak, ismét példátlan szintre fognak emelkedni.

Végül, még ha létezik is erős párhuzamosság a különböző európai országok mozgása között, megmaradnak a nemzeti sajátosságok, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül. A fellendülés korlátozottabb volt Olasz- és Németországban, azokban az országokban, amelyek érzékenyebbek a nemzetközi konjunktúrákra. Másfelől a fellendülés különösen jelentős volt bizonyos kisebb országokban, mint például Írországban. A fejlődés aszimmetrikussága nem meglepő és nem a gyengeség jele, éppen ellenkezőleg, de a Közösség szintjén az egyesült gazdasági politika menedzselését bonyolulttá teszi.

(…)

A 2001. év további illusztrációja az európai gazdaságpolitika bénultságának, amely éles ellentétben áll az Amerikában tett határozott ellenlépésekkel. Szembesülve a konjunktúra visszafordulásával a Fed az év elejétől hét ízben csökkentette kamatlábait, hogy korlátot szabjon a lanyhulás hatásának és az ennek megfelelő pénzügyi igazodásoknak. A pénzpolitikának ez a gyors lazítása – a 3%-ot meghaladó infláció ellenére –, semmiféle kárt nem okozott a Fed megbízhatóságában, mert ez utóbbinak kettős célja van: az infláció alacsony szinten tartása (felső érték meghatározása nélkül) és a növekedés, valamint a teljes foglalkoztatottság megőrzése. Ez teljesen eltérő az ECB-nél: egyrészről az infláció 2%-os felső tűréshatára szükségtelenül korlátozó, és már az első olaj-áremelkedés, azután az élelmiszerárak növekedése miatt, meghaladottá vált. Másrészről nincs célkitűzés sem a növekedésre, sem a foglalkoztatottságra vonatkozóan, a teljes foglalkoztatottságról nem is beszélve. Az ECB igazodó lépései (a kamatláb 0,25%-os csökkentése májusban és augusztusban) túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármilyen valós hatásuk legyen a gazdaságra. Az ECB a háttérben vég nélkül a költségvetési korlátozásokra irányuló újabb és újabb követelmények után kutakodott azzal a hátsó, téves gondolattal, hogy az erős visszaesés Amerikában csak mérsékelt hatással van Európa gazdaságára, amelyet viszonylag zárt gazdaságnak tekintenek. (…)

A szeptember 11-ei megrázkódtatás a helyzetet sokkal kritikusabbá tette és kidomborította az Európa és Amerika reagálási képessége közti óriási különbséget. Amerika nagyon gyorsan és erőteljesen tette meg ellenlépését egy, a GNP 2%-át kitevő jelentős költségvetési csomaggal. Az ehhez tartozó intézkedések között szerepel az áldozatok segítése, az újjáépítés támogatása, juttatások a légitársaságoknak, jelentősebb adócsökkentés a háztartásoknak és a vállalkozásoknak, a katonai kiadások növelése – mindazonáltal ez utóbbit bírálni kell politikai okokból. Ellentétben ezzel a gyors ellenintézkedéssel, az európai kormányok semmiféle válaszlépést nem tettek, rámutatva arra, hogy sok országban, különösen a nagyobbakban kicsi a költségvetés manőverezési lehetősége, s azzal érvelve, hogy a gazdasági helyzet kevésbé kritikus, mint Amerikában. Még az a megnyugtatásnak szánt nyilatkozat is, mely szerint a stabilizációs automatizmusoknak be kell tölteniük szerepüket, társul azzal az ellenmondó állítással, hogy ez viszont csak akkor elviselhető, ha a Stabilitási Egyezmény kikötései teljesülnének. Az egyetlen kivétel a politikai távolságtartás szerencsétlen képéből, hogy az ECB részt vett a központi bankok szeptemberi egyeztetett válaszlépésében, amely biztosította a likviditást és ugyanakkor csökkentette a kamatlábat 0,5%-kal. Azóta a Fed ismét csökkentette a központi kamatot, az ECB pedig visszatért a merevséghez.

Európai újraélesztési kezdeményezésre van szükség. Jelenleg a növekvő veszélyekkel és a nyilvánvaló gazdasági romlással összefüggésben a gazdaságpolitika alapos irányváltása kell, amely a célok összességében a teljes foglalkoztatottságot tekinti központi kérdésnek, és a monetáris, valamint a fiskális politikákat e cél elérésének eszközeként veszi figyelembe. Rövid távon azonnali intézkedések szükségesek és lehetségesek a gazdasági aktivitás, valamint a foglalkoztatás ösztönzésére. De sokkal ambiciózusabb, középtávú reformok is kellenek, nehogy az európai gazdaságok gyenge növekedésben végezzék még nagyobb munkanélküliséggel és kirekesztődéssel. Ugyancsak szükséges a demokrácia és a hatékonyság nem kielégítő színvonalának emelése, amely európai szinten jellemzi a makrogazdasági politika koncepcióját és annak gyakorlati megvalósítását.

(…)

 

2. Támadások kereszttüzében a jóléti állam

 

A jóléti állam fejlődése, a társadalombiztosításnak a népesség egyre nagyobb hányadára való kiterjesztésével volt talán a legnagyobb haladás az európai gazdaságok társadalmi szervezetében a XX. század második felében. A XX. század utolsó évtizedében ez a jóléti állam támadások kereszttüzébe került, kihívásokkal és kényszerekkel kell szembenéznie.

Az európai egységes piac kialakulása, a munkaerő szabad áramlásával a tagországok között egy ilyen kihívás. Az egyes országokban más-más formában jött létre a jóléti állam, bár gyakran jelentősek a hasonlóságok az országok között. Számos eltérő modellt azonosítottak, amelyek a kiterjedtség mértékében, valamint a társadalombiztosítás és a társadalmi szolgáltatások egyensúlyi helyzetében különböznek egymástól. Ezeket a hagyományokban és módozatokban megnyilvánuló különbségeket nem lehet és nem szabad elsöpörni. Ugyanakkor sürgőssé válik annak biztosítása, hogy legyen egy egész EU-ra kiterjedő, hatékony jóléti rendszer. Ez intézkedéseket követel meg, hogy a jóléti juttatásokhoz való jogok átválthatók legyenek az országok között. Az egységes piac és a munkaerő nemzeti határokon keresztüli, megnövekedett mozgása ki kell egészüljön a nemzeti társadalombiztosítási rendszerek változtatásával. A szociális védelem minimális szintjén kívül további megállapodások szükségesek, hogy megelőzzük a szociális dömpinget és a versengést egymás “alulmúlásában”.

Egy másik kihívás az európai jóléti állam számára az elmozdulás a társadalmi juttatások egy sokkal önkényesebb rendszere felé, amelyet gyakran az “ösztönző” jóléti állam címkével illetnek, és amely az amerikai modellt követi. E nézet szerint a munkanélküliségnek elsődleges oka nem a munkahelyek, hanem a munkanélküliek hajlandóságának és rugalmasságának hiánya, hogy elfogadják a létező állásajánlatokat, következésképpen a munkanélküliekre ható fokozott nyomás segíteni fogja a foglalkoztatás növekedését. Ez a felfogás arra fog vezetni – és ahol alkalmazták, arra is vezetett –, hogy a munkafeltételek gyorsan romlanak majd a bérek, a munkaidő, a szociális védelem és a dolgozók jogai tekintetében. Ez aláássa a jóléti állam társadalmi lényegét. Ugyanezt az “ösztönzésre” alapozó felfogást alkalmazzák az idősebb emberekre: a korai nyugdíjba vonulást, ami gyakran jó dolog az időseknek is és a munkanélkülieknek is, akik követhetik őket az állásukban, egyre jobban gátolja a nyugdíjak fokozódó csökkentése, így gyakorolva nyomást az idős dolgozókra, hogy tovább maradjanak állásukban. A nemzetek közötti versengés, hogy csökkentsék az adókat és a társadalombiztosítási hozzájárulásokat, szintén belejátszik a jóléti állam tönkremenetelébe. A társadalombiztosítási járulékok vállalati csökkentése, úgy tűnhet, olcsóbbá teszi a munkaerőt és bátorítja a külföldi, közvetlen, belső beruházásokat. Ezzel azonban figyelmen kívül marad a kérdés, hogy ki viseli az ilyen hozzájárulások költségeit, és mik lennének az alternatív gondoskodás költségei. Jól láthatók a veszélyei annak, hogy az ilyen versengés a társadalmi juttatások és a jóléti állam fenntartásának teljes körű romlásához vezet.

A népesség idősödése a legtöbb európai országban szükségessé teszi a korábbinál több forrás átcsoportosítását a dolgozó népességtől azoknak, akik már nyugdíjba mentek. Ezt úgy mutatják be, mint a jóléti állam számára felvetődő problémát, amely megköveteli az adó és társadalombiztosítási bevétel növelését, hogy fizetni tudják a megnövekedett öregségi nyugdíjakat. A további érvelés az, hogy a magánnyugdíj formákat kell bátorítani és kiterjeszteni, hogy túljussunk ezeken a problémákon. Ez hamis elemzés. A nyugdíjas népesség arányának növekedése a dolgozó népességhez viszonyítva több forrás átcsoportosítását követeli meg a dolgozóktól a nyugdíjas népességhez, mindazonáltal ennek vállalása megtörtént. A magánosított nyugdíjformák leplezhetik az átcsoportosítást, de ez mit sem változtat a mögöttes helyzeten. A legtöbb értéktőzsde jelenlegi esése emlékeztetőül kell szolgáljon: a magánnyugdíj juttatások természete megbízhatatlan. Akik abban bíztak, hogy az értéktőzsdék magas hozadéka szolgál alapul öregségi nyugdíjukhoz (akár közvetlenül saját megtakarításaikon keresztül, akár, sokkal gyakrabban, közvetetten a nyugdíjalapba történt befizetéseken keresztül), most rájönnek, hogy a magánnyugdíjak ígért színvonalához nem fog rendelkezésre állni. A forrásoknak a dolgozóktól a nyugdíjas népességhez történő átcsoportosítása semmilyen nyugdíjrendszerrel nem kerülhető el. Egy átfogó állami nyugdíjrendszer biztosítani tudja, hogy tisztességes nyugdíjat kapjon minden állampolgár. Ez tudja biztosítani és kell biztosítsa, hogy azok is, akik időlegesen kiszorultak a munkaerőpiacról (szülők, munkaképtelenek, tréning miatt stb.) megfelelő nyugellátásban részesüljenek. A magánnyugdíj-rendszerek erre nem képesek, ezeknek az adminisztratív és marketing költségei jelentősek, ezért kevésbé hatékonyak, mint az állami rendszerek.

(…)

 

3. A szabadjára engedett pénzügyi rendszer veszélyei

 

Az Európában és azon kívül zajló pénzügyi folyamatok valóságos veszélyeket jelentenek az európai gazdaságoknak és társadalmaknak. A világos és összefüggő politikai válasz hiánya súlyosbítja a veszélyeket.

Az EU-ban a monetáris integráció jelentősen felgyorsította a financiális integráció folyamatát. Egyidejűleg, globális nyomások hatása alatt, a pénzügyi szerkezet is gyorsan változik. A közbeeső pénzügyi alakzatok változnak – a tőkepiacok nagyobb szerepet játszanak a pénzügyi források hovafordításában; az ipari klienseikhez szorosan kötődő erős bankok és belső befektetők, akik a múltban számos nemzet pénzügyi rendszerét uralták, versenykihívásokkal szembesülnek, és egy sokkal kevésbé stabil környezetben kell működjenek.

Az EU gazdasági válasza világos. Megpróbálja ezeket a változásokat felgyorsítani, azonosítva és eltörölve az összes intézményi tényezőt, amelyek ezen új körülmények között útjába tudnának állni a pénz és hitel szabad áramlásának. A Lámfalussy Jelentés a központi meghatározója ennek a cselekvés-sornak, de más politikai területek, mint például a vezetésváltás szabályai is, szerepet játszanak ebben. Így, bár az európai pénzügyi rendszer az Egységokmány (Single Act, 1986) idején elsősorban a banki műveletekhez kötött volt, az új program az értékpapír-piacokra – kötvény-, részvény- és ezek származékos piacaira – épít.

Az Európa Bizottság és az Európa Tanács jellemző célkitűzései az európai pénzügyi rendszerek teljes – és teljesen kritikátlan – amerikanizálását jelentik. Az amerikai rendszer feltételezett erősségeit, mint például a kockázati tőke nagy piacát, a pénzügyi műveletek olcsóságát hangsúlyozzák. De ennek a rendszernek a gyengeségei, nevezetesen a bizonytalansága és hátrányos hatása a jövedelem- és vagyonelosztására, soha nem említtetnek.

(…)

Új pénzügy és a nyugdíjak. A nagyobb fordulat az állami és kollektív nyugdíjrendszerből a magánnyugdíj rendszerbe világos szándéka a Bizottságnak a pénzpiaci integráció stratégiájában. A jelenlegi megoldások “tarthatatlanságát” ismételgetik, és azt hajtogatják, hogy a jövőbeli nyugdíjasok az integrált részvénypiacok fő haszonélvezői között lesznek. Újra és újra el kell mondanunk az előbbiekben kifejtett nézetünket: a probléma elsősorban források, azaz munkaerő és termelés kérdése; ha a megnövekedett forrásnak a nyugdíjas polgárokhoz jutása nem biztosított, akkor nem létezik olyan tisztán pénzügyi reform, amely garantálni tudná a társadalmilag megfelelő nyugdíjakat; másrészről, ha a források rendelkezésre állnak a foglalkoztatás és gazdasági aktivitás magasabb szintjéből eredően, akkor a jelenlegi rendszerekkel kapcsolatos nagyon pesszimista becslések a továbbiakban érvényüket vesztik.

A brit tapasztalat világosan rámutat a folyamatban levő nyugdíjreform veszélyeire. Az állami juttatások drasztikus csökkenése a korai nyolcvanas évek óta (amikor a brit általános állami nyugdíjat reál értelemben befagyasztották) oda vezetett, hogy jelentősen megnőtt a nyugdíjasok elszegényedése. A magánnyugdíjakhoz jutás igen egyenlőtlenül oszlik meg, ez persze várható is, hiszen közismert, hogy a pénzügyi gazdagság tulajdonlás, beleértve a magánnyugdíj jogosultságokat, szélsőségesen egyenlőtlen. Még azoknak is, akiknek van valamennyi magánjuttatásuk, komoly nehézségeik vannak mind az egyes pénzintézetek hibája vagy helytelen viselkedése, mind a pénzpiacok általános ingadozása következtében. Az integrációnak ez a módozata Európa-szerte veszélyezteti a szociális vívmányokat, és azzal fenyeget, hogy meglehetősen elviselhetetlen kockázatokat terhel a legsebezhetőbb polgárokra. Csak teljes elsőbbségi sorrend változtatás – a gazdasági intézkedések alárendelése a társadalmi célkitűzéseknek – tudja elhárítani ezeket a veszélyeket.

(…)

A pénzpiacok demokratikus ellenőrzése. Új demokratikus mozgalmak – most EU szerte és azon kívül is aktívak –, közvetlen politikai kihívást támasztanak a deregulált, globalizált amerikai pénzügyi rendszerrel szemben. Szerintünk ezek a mozgalmak (legismertebb és vezető példájuk az ATTAC) roppant fontosak az EU politikai és gazdasági fejlődése számára. Számos országban az aggodalmakból és vitákból összefüggő érvrendszer alakult ki és erősödik fel, amely a pénzügyi rendszer feletti demokratikus ellenőrzés visszaállítását követeli, folyik a polgárok és szervezeteik széles körű mozgósítása. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nemzetközi tőke áramlásának szabályozására valamilyen mechanizmus bevezetése alapvető követelmény, hogy megelőzzük a nemzetközi pénzügyi egyensúlyvesztést és a pénzügyi krízist, amelynek hatásai messze túlnyúlnak a pénzügy területén. Azt hisszük, hogy a nemzeti kormányokra és az EU hatóságaira (beleértve az ECB-t) hárul a kötelesség, hogy valódi párbeszédet kezdeményezzenek ezekkel a mozgalmakkal és dolgozzanak ki olyan intézkedéseket, amelyek megvédik a múltban elért társadalmi vívmányokat, valamint előmozdítják a továbbhaladást a társadalmi igazságosság és biztonság irányába. E célból a bankok, az értékpapír-ügynökségek és a pénzügyi szféra többi köztes szereplői a nyitottság, a becsületesség és felügyelet szigorú szabályai alatt kell álljanak, beleértve a szigorúbb többoldalú követelményeket és a rövid távú spekuláció elleni erősebb korlátozásokat.

Ezeknek a mozgalmaknak és számos támogatójuknak fontos követelése a Tobin adó bevezetése. Nézetek sokasága (többek között az Alternatív Közgazdászok egy Alternatív Politikáért) méltatja ennek a javaslatnak az érdemeit. A Tobin adó szószólói ezt a sok más eszköz egyikének látják, amely csatasorba állítható lenne a gazdaság stabilitásának védelmére, valamint a gazdaság és a jövedelmek nemzetközi méretű újraelosztására. Bár néhány technikai problémát meg kell oldani a bevezetéséhez, nézetünk szerint a Tobin adó megvalósítható politika és érdeme, hogy újrarendezi a társadalmi elsőbbségeket a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Ha a kormányok és az EU hatóságai visszautasítják ezt az eszközt, akkor javasolniuk kell másokat, amelyekről úgy gondolják, hogy technikailag előnyösebben kielégítik ugyanezeket a célkitűzéseket. E mozgalmak követelésének egyszerű visszautasítása, lemondva a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjának bármilyen kilátásáról, súlyos problémákra vezetne mind Európa politikai életében, mind gazdasági fejlődésében.

 

4. Hiányos demokrácia

 

A demokratikus reform valóságos és rendkívül sürgős kihívás az európai integrációban. Az épülő Európában a demokrácia hiányának hatására közvetlen politikai aggodalom kezdett kialakulni a polgárokban. Ez a felismerés éppen abban az időben tudatosul, amikor új igények válnak egyre nyomasztóbbá – új igények a szolidaritásra és politikai beavatkozásokra, amelyek széles körű demokratikus megvitatáson és megegyezésen alapulnak. Vonatkozik ez elsősorban a gazdaságpolitika újrarendezésének igényére, hogy elsőbbséget kapjon a teljes foglalkoztatás, a környezet fenntarthatósága és a jóléti állam erősítése a deficitcsökkentés és a pénzpiacok követelményei helyett. Ugyancsak vonatkozik a bővítés történelmi intézkedésére. A demokratikus reform nem korlátozódhat a hagyományos formákra, magukba kell foglalniuk a demokrácia új formáinak fejleményeit is, amelyek képesek megfelelni a minden szinten és minden helyen felmerülő kihívásoknak. Európa jövője számára sorsdöntő fontosságú egy összefüggő demokratikus víziónak és egy demokratikus elgondolásnak a kidolgozása, amelyet az európai polgárok széles körben támogatnak.

(…)

Az európai bővítés része a demokratikus programnak. Új tagok belépése Kelet-Európából roppant nagy lehetőség és kihívás az Unió számára. Ez elsődlegesen nem geopolitikai stratégia, inkább egy összefüggő fejlesztési program megvalósításának lehetősége egy kiterjedt gazdasági szférában, amelynek Európa hosszú történelméből örökölt közös fogalmai vannak az életről és a jól-létről.

Kelet-Európa jelölt országai a kilencvenes években kettős – politikai és gazdasági – átalakulás kihívásával szembesültek. Politikai szinten többpárt-rendszerek, parlamenti demokráciák, új törvényhozás és intézmények létesültek. Ezek a politikai rendszerek mára kifejlődtek és hitelt nyertek.

Egyidejűleg mélyreható változások történtek, amelyek célja a piacgazdasági viszonylatok megvalósítása volt. A gazdasági átmenet fő közös irányszabó alapelvei voltak: (a) a vállalatok felszabadítása a központi kényszerektől és a szabad piaci verseny legális kereteinek lefektetése,

(b) az árak, a bérek és a külkereskedelem liberalizálása,

(c) a vállalatok és a pénzügyi szektorok széleskörű privatizálása, ami alapvetően megváltoztatta e gazdaságok tulajdonosi szerkezetét.

A feladatok összetettsége azt jelentette, hogy azokat sokféle szakaszban hajtották végre, és az országok közötti nagy különbségek voltak jellemzőek az átalakulás koncepciójában, időzítésében és módszereiben. Mindazonáltal egy mély “átalakulási válság” alakult ki az örökölt szerkezeti elmaradottság, a tapasztalat hiánya, a nem megfelelő előkészítés miatt, továbbá a nyugati befektetők, hitelezők és kormányok által a kelet-európai országokra kényszerített szerkezeti változások irama és kiterjedése miatt. A kibocsátás és a nemzeti jövedelem hirtelen esett, a jövedelemkülönbségek meredek emelkedésével társulva. A teljes foglalkoztatottság történelmi időszaka után ismét megjelent a munkanélküliség és igen magas szintre nőtt.

Az elmúlt évtized során egy általános újraéledés játszódott le, és számos ország (pl. Lengyelország, Magyarország, Csehország és a Szlovák Köztársaság) elérte és túlszárnyalta előző teljesítményének színvonalát. A szisztematikus változás évei után az emberek többsége, bár lát reményt a gyors javulásra, csalódott és most az EU-bebocsátásra tekint. Az átalakulóban levő országok még gyenge demokratikus alapjai szerepet játszottak sok gazdasági nehézség felmerülésében, miközben a gazdaságok állapota fenyegetést jelent a demokrácia jövőjére. Ezt számításba véve fontos az Európa mint a kreatív demokratikus gyakorlat központja iránti igényt felépíteni, és biztosítani a jelölt országokat, hogy integrációjukat nem késleltetik, s hogy gyorsan beillesztik őket egy társadalmi fejlődés folyamatába, amelynek demokratikusnak kell lennie, hogy hatékony legyen. Ez megköveteli, hogy az EU adja fel jelenlegi vonakodását a csatlakozási eljárásban, gyorsítsa fel a szükséges intézményi reformokat és nem csak forrásokat, hanem sokkal több politikai energiát is fektessen be a bővítés történelmi folyamatába.

Európa szerepe a globalizáció demokratizálásában. A demokratikus reformok szükségessége természetesen nem korlátozódik Európára és az EU-ra. Az magába foglalja a nemzetközi és globális gazdasági viszonyok alapos újjáalakítását. Ahogyan a globalizáció az elmúlt két évtizedben zajlott, éles egyenlőtlenségekhez és sok országban még több szegénységhez és nyomorhoz vezetett. Az európai cégek stratégiái és az EU erősödő neo-liberális politikái részben felelősek ezért a polarizációért, következésképpen nagy az európai felelősség a reformok támogatásában is. Ezeknek a reformoknak része kell legyen a fejlődő országok teljes joga, hogy maguk határozzák meg országaik nyitottságának mértékét a kereskedelemre és a tőkeáramlásra vonatkozóan. Garantálni kell számukra, hogy a kereskedelmi, szolgáltatási, szabadalmi és más szellemi tulajdonra vonatkozó egyezmények nem fogják ellenezni az egészségügyi és más társadalmi javak juttatását. Európának vezető szerepet kell játszania további adósság-elengedés szószólójaként, és meg kell találnia a módját egy hivatalos fejlesztési segély létrehozásának, amely gyorsan a GNP 0,7%-ára nőne valamennyi tagországban. A nemzetközi intézményeknek, például a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak, több súlyt és nagyobb szavazati arányt kell adniuk a fejlődő országoknak.

(…)

Egy európai fejlődési modell kilátásai. Az integráció jelenlegi helyzetében Európa könnyedén lehetne az a fontos szint, amelyen egy széleskörű társadalmi vízió illeszkedik a gyakorlati és koordinált politikai intézkedésekhez. A rezsimek csak akkor tudnak új növekedést kidolgozni, ha a társadalmi fejlődés széles távlatát – a demokratikus gyakorlat szerinti tájékoztatással –, kifejezett céllá teszik. Ez az a sürgős teendő, amelyre Európának minden demokratikus csatornán keresztül törekednie kell. Az euro bankjegyek és érmék bevezetése olyan alkalom, amelyet arra kell kihasználni, hogy széleskörű és intenzív társadalmi vitát javasoljunk és kezdeményezzünk egy eredeti európai fejlődési modell természetéről és megvalósításának kilátásairól. Ennek a vitának gazdasági és társadalmi alternatívákat kell megfogalmaznia a társadalmi polarizáció és stabilitásvesztés neo-liberális képződményeivel szemben. De ezen túl kell jutni, új gondolatokat kell javasolni a fokozott demokrácia formáira és kulturális identitásokra. Egy új fegyverkezési hullámot és militarizálást erősen ellenezni kell, helyette fokozni Európa hozzájárulását a béke, az együttműködés és fejlődés helyreállításához és megőrzéséhez egy növekvő mértékben polarizálódó, egyensúlyát vesztett és ezért sebezhető világban.

 

(Fordította: dr. Hermann Imre)

A nyugati sajtót az 1990-es évek végétől elárasztották az "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetésének korrupciós ügyeiről szóló cikkek. Nem mintha a nyugati kommentárok túloznának. Feltűnő azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat korábban tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A nyugati sajtó az oroszországi korrupciót az 1990-es évek végén fedezte fel. A nyugati olvasót elárasztották a minden esetben a régi politikai rendőrségből, a KGB-ből eredeztetett "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetését érintő megvesztegetésekről, sikkasztásokról és külföldre való illegális pénzátutalásokról szóló cikkek. A legkirívóbb eset a Bank of New York-nál kezelt orosz számlákkal kapcsolatos, a sajtó által "Russia-gate"-nek keresztelt botrány volt. Az orosz elnök, Borisz Jelcin családja és közeli munkatársai voltak érintettek a nyugatra történt illegális pénzátutalások ügyében. Később, a Russia-gate forrpontján, Pavel Borogyint, a Kreml korábbi kabinetfőnökét az Egyesült Államokban le is tartóztatták az ellene Svájcban emelt vádak miatt. Az orosz ügyészség azonban egyértelműen vonakodott a svájci és amerikai partnerekkel való együttműködéstől, s az ügy feledésbe merült.

Az 1998-99-es skandallumok nem csak az orosz vezetésben jelen lévő korrupció méreteire derítettek fényt. Feltárták a nyugati sajtó mélységes előítéleteit és átideologizált természetét, valamint az Oroszországgal kapcsolatban álló sok nyugati politikus inkompetenciáját is. Nem mintha a nyugati kommentárok eltúlozták volna az oroszországi korrupció mértékét. Bármely orosz állampolgár, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül az üzleti élet világával, vagy a közigazgatás hivatali gépezetével, pusztán saját tapasztalatai alapján tud annyi esetet idézni, mint a Bank of New York-ról vagy a Borogyin-ügyről tudósítók összesen. Figyelemre méltó azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. A nyugati újságírók által hivatkozott tények java részét az orosz ellenzéki sajtó már 3-4 évvel korábban, bizonyos esetekben már 1993-94-ben közzétette. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A gördülékenység, mellyel ezt a hatalmas mennyiségű "tényanyagot" feltárták, és az amerikai, illetve a nyugat-európai olvasók számára közzétették, pontosan annak köszönhető, hogy ezeket az anyagokat nem kellett kinyomozni. A felszínen voltak, és a legtöbb esetben senki nem palástolta őket. Mindössze a nyugati megfigyelők politikai állásfoglalásának megváltozására volt szükség.

Oroszország nyugati szemmel: az optimizustól a pesszimizmusig

 

1998-ig a privatizációt, az árak liberalizációját és más liberális reformokat a tudósítók, a nyugaton uralkodó neoliberális ideológia jegyében, az Oroszországot a prosperitás útján elindító kétségbevonhatatlan sikernek tekintették. Az egyetlen látható probléma a továbbra is a kommunista módszereket preferáló "konzervatív erők" ellenállása volt. Csupán néhány író, többek között Stephen Cohen, Janin Wedel és Peter Reddaway¹ gondolta úgy, hogy szembe kell szállni az efféle interpretációkkal. Az ő hangjukat azonban a nagy kórus elnyomta. Valójában a neoliberális kurzussal szembehelyezkedő emberek többsége korábban semmilyen formában nem támogatta a kommunista rezsimet, az 1990-es évek neoliberálisainak többsége viszont azelőtt kommunista funkcionárius volt.

A reformokkal szembeni ellenállást 1993-ban fegyveres erőkkel törték meg, miközben a nyugati vezetők semmi, a demokrácia alapelveibe ütközőt nem láttak a képviseleti testületek (regionális szinttől kiinduló) feloszlatásában, az alkotmány hatályon kívül helyezésében, a Parlament lövetésében, de még az 1993 őszén bevezetett előzetes cenzúra intézményében sem.

Miután a "reformokkal szembeni ellenállást" megtörték, sokan Oroszországnak gyors áttörésére számítottak a jövőbe. Az 1994 és 1998 közti időszak azonban precedens nélküli pénzügyi csőddel és totális gazdasági, társadalmi, illetve politikai krízissel zárult, amiből egy "konzervatív", a gazdaság keynesi megközelítését alkalmazó csapat vezette ki az országot. Pontosan ebben az időszakban kezdtek az orosz szakértők – akiknek a jóslatai katasztrofálisan tévesnek bizonyultak – magyarázatokat adni arra, hogy a követett irányvonal miért vezetett zsákutcába. Ha a szakértők kijelentik, hogy ez az irány már a kezdet kezdetén, akár csak részben is hibás volt, önmagukat diszkreditálják. Következésképpen a legnépszerűbb elmélet szerint az oroszországi reformok működésének gátja a korrupció volt. Ugyanakkor a reformerek a korrupciót kizárólag a régi szovjet rend folyományaként vagy sajátságos hibák eredményeként interpretálták. A korrupció "szovjet maradványként" való magyarázata tulajdonképpen a konzervatív ellenállás mítoszának új szinten való felidézését jelentette. Korábban a szovjet adminisztárciót azzal vádolták, hogy vonakodik "belépni a piacra"; most azzal vádolták őket, hogy rossz módszerrel léptek piacra, majd azzal, hogy lerombolták azt.

Az ilyen cikkek szerzői szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy e botrányok jelentős része, ha nem a legtöbb, a progresszív nyugati értékeket hordozó "fiatal reformerek" csoportjának tagjait érintették. Ugyancsak nem vettek tudomást arról, legalábbis az elemzésekben nem említették, hogy az orosz korrupciós botrányokba nyugati szakértők, üzleti vállalkozók és egész vállalatok is belekeveredtek. Történt mindez annak ellenére, hogy a Svájci Főügyészség az 1990-es évek végén személyek és szervezetek egész sorát idézte be.

Privatizáció és korrupció

 

Ha meg akarjuk érteni, hogy az események valójában hogyan fejlődtek, alapvetően fontos visszatérnünk az 1989 és 1991 közötti helyzethez, amikor Oroszország, illetve Közép- és Kelet-Európa országai kidolgozták a neoliberális reformok stratégiáját. Az első megdöbbentő tény az, hogy a posztkommunista országok rezsimjeinek ezirányú törekvése nem egyszerűen a piaci mechanizmusok implantációjára és a magángazdasági szektor engedélyezésére, hanem az állami tulajdon széleskörű (Oroszország esetében majdnem totális) privatizációjára is irányult. 1990-ben úgy kalkuláltak, hogy a Szovjetunió köztársaságaiban az állami vagyon iránti fizetőképes kereslet nem haladja meg értékének 1 százalékát. Bizonyos, hogy e tanulmányok szerzői a felhalmozott "árnyéktőkéhez" képest túl alacsony összegeket állapítottak meg. De ha többszörös fizetőképes keresletet feltételezünk, a kép akkor sem változik meg radikálisan. A nagyobb külföldi beruházásokhoz fűzött remények sem voltak reálisabbak.

Minél extenzívebb lett a privatizáció, annál kevesebb remény volt az állami vagyon előnyös értékesítésére. A kilencvenes évek elején az állami vagyon kiárusítása minden régióban napirenden volt. A dezintegrálódó és privatizáló Szovjetunió mellett, amely gyenge hatékonysága ellenére a világ második legnagyobb gazdaságát képviselte, tömeges privatizációk történtek Kelet-Európában, Afrikában, Latin-Amerikában, jónéhány ázsiai országban, sőt, még Nyugaton is. Vagyis az eladásra kínált javak értéke nem csak a belső piacon haladta meg többszörösen a fizetőképes keresletet, hanem a világpiacon is. Adjuk ehhez még hozzá a kilencvenes évek eleji világgazdasági recessziót, s nyilvánvalóvá válik, hogy 1991-92-ben már eleve lehetetlen volt egy piaci alapú sikeres privatizáció. Eszerint a felgyorsított privatizáción keresztül történő piacra lépés céljának deklarálása magában rejtett egy feloldatlan ellentmondást. A privatizáció nem a piaci viszonyok fejlődéséhez, hanem egy egyre szélesesebb körű bürokratikus redisztribúcióhoz vezetett.

Mivel a vállalatokat nem tudta megfelelő áron értékesíteni, a hatalmon lévő adminisztráció kénytelen volt a "politikai kapitalizmus" útját választani, tulajdont juttatva partnereinek és klientúrájának. Egészen más kérdés, hogy ez az irányvonal tökéletesen megfelelt a kormányzó elitnek. Az elitnek (nómenklatúrának) a "politikai kapitalizmushoz" való vonzódása segít magyarázatot adni arra a könnyedségre, amellyel az adminisztráció apparátusának nagy része, még legfőbb ideológusai is, áttértek a "marxizmus-leninizmusról" a neoliberalizmusra. Ahogy azt Szelényi Iván, a közismert szociológus és szerzőtársai megállapítják, "az 1989 előtt nómenklatúra pozícióban volt emberek politikai tőkéjük magángazdasági vagyonra váltása által meg tudták őrizni hatalmukat és privilégiumaikat egészen a posztkommunista átmenet végéig".²

A privatizációs reform, amely társadalmi tartalmát tekintve konzervatív, sőt reakciós volt, Szelényi szavaival "nagy bankrablássá" fajult.³

Mindeközben a "politikai kapitalizmus" szükségszerűen teret engedett saját játékszabályainak. "A ´politikai kapitalizmus´ rendszere, árnyékgazdaságával együtt, krónikusan instabil" – írja Georgij Derlugyan szociológus.

"Rendkívüli mértékben függ a személyes kapcsolatoktól, informális megállapodásoktól és bürokratikus intrikáktól, s a posztszovjet körülmények között alkotó alapelemévé vált a bűnözői erőszak és a tömegdemonstrációk mobilizálása:"⁴

Ebben a helyzetben ugyancsak strukturális tényező a korrupció. A reform legjózanabb ideológusai nemcsak hogy tudták ezt, de lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a korrupció legitim és társadalmilag elfogadott viselkedési formává váljon. A '90-es évek elején Moszkva polgármestere, Gavrilij Popov, cikksorozatot jelentetett meg, amelyet a korrupció teoretikus igazolásának szentelt. Popov nézete szerint a legalitás és moralitás általánosan elfogadott normái nem alkalmazhatók egy "abnormális" szovjet-típusú társadalomból egy "normális" kapitalista társadalomba való átmenet idején. Következésképpen a csalást, a megvesztegetést és sikkasztást társadalmilag hasznos tevékenységeknek kell tekinteni, amennyiben végül a privát vállalkozások fejlődésének kívánatos céljához vezetnek. A "civilizált" viselkedési normák csakis a kapitalizmus végső diadala után, egy új vállalkozói generáció színre lépésével győzedelmeskedhetnek.

Függetlenül attól, hogy az ember morális értelemben hogyan tekint az efféle teóriákra, azok módszertani hibákat rejtenek. A korrupció strukturális jelenséggé válik, s a kapcsolatok fennálló rendszerén, a kialakult kötelékeken és a habituális normákon keresztül reprodukálja önmagát.

Természetesen a korrupció konkrét formái az idők folyamán megváltoztak. Az 1990-es években a moszkvai lapok tele voltak olyan hirdetésekkel, amelyekben egyes cégek a hivatalos döntéshozatal felé közvetítő szolgáltatást ajánlottak (más szavakkal, a kormányzati funkcionáriusok megvesztegetésében brókerként működtek közre). Azokban az években e cégek igen hasznosak voltak, mivel klienseik nem mindig tudták, hogy céljaik elérése érdekében kit és mennyivel kell lefizetniük. Az évtized végére az efféle hirdetések eltűntek, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett a megveszetegetés. Pusztán arról van szó, hogy a rendszer kialakult és stabilizálódott.

Az 1990-es években a korrupció az elit számára tulajdonképpen életformává, a döntéshozatalban pedig a legfőbb racionális alappá vált. Az adminisztráció embereinek személyes kötődései és személyes érdekei kizárólagos kritériumként funkcionáltak. A baj nem az, hogy a döntéshozók rendkívül amorálisak voltak, hanem hogy a rendszer teljességgel képtelen volt más szempontok kidolgozására. A rendelkezések szerinti működésre irányuló bármely kísérlet gyorsan a rendszer bénulásához vezetett, mint azt Viktor Polivanov esete is bizonyítja. Polivanovot 1995-ben nevezték ki a Goszkomimusesztvo, a privatizációért felelős állami szervezet élére. Polivanov próbálkozásai, hogy a privatizációba bizonyos hatékonysági szempontokat is bevezessen, rohamosan az egész rendszer lebénulásához vezettek, megállították a privatizációs folyamatot, s Polivanovot hamarosan menesztették is.

Az 1990-es évek privatizációinak átfogó eredményeként a vállalatok túlnyomó többsége piaci értékének nem több mint 1,5 százalékáért kelt el. Csak három orosz vállalatért fizettek többet, mint amennyibe a moszkvai Fehér Ház körül 1993-ban emelt kerítés került.

A "felülről jövő" korrupció a privatizációs folyamat direkt folytatása, az "alulról jövő" korrupció a kormány adópolitikájának szülötte. A privatizációval a kormány lemondott a cári idők óta legjelentősebb állami bevételi forrásokról, vagyis az állami vállalatokról és a kereskedelmi monopóliumokról. Az inflációtól való félelem ugyanakkor arra kényszerítette a vezetést, hogy ezeket a költségvetési kieséseket magas adókkal próbálja pótolni. Az adóterhek radikális növekedése következtében a kis- és középvállalatok jelentős része veszteséges lett, lényegében a nagy üzletek világa sem volt jövedelmező, s a magas fizetések hátrányosan érintették az azt kézhez kapókat.

A sajtó ezt az emelést "kormányzati svindlinek" keresztelte el. Eredményeként a vagyon adóhatóságok előli elrejtése valóságos népbetegséggé vált, olyan gyakorlattá, amelyben lényegében minden, havi 100 dollár feletti jövedelemmel rendelkező állampolgár részt vett. Ebben a helyzetben a teljesen legálisan működő vállakozások nagy számban "vonultak árnyékba". Miként azt a történész Roj Medvegyev megjegyzi: a liberalizáció ideológusai azt ígérték, hogy amint megkezdődnek a reformok, az "árnyékgazdaság" aránya drámaian vissza fog esni. A gyakorlatban ennek pontosan az ellenkezője történt:

"Az újonnan alakult kereskedelmi struktúrák és vállalatok nagy számban vonultak át az árnyékgazdaságba, mert egyszerűen képtelenek voltak talpon maradani a túlzott mértékű adók és az állam, valamint a bürokrácia egyéb uzsorái közepette."⁵

Ugyanakkor a vállalkozások "fényben" maradási képessége nagyban függött a tulajdonosoknak a hivatali apparátus kulcsfiguráival fenntartott kapcsolataitól. Tőlük lehetett viszonylag legálisan adómentességi időszakokat és előnyös szerződéseket remélni. A kedvezményezettek között voltak a legnagyobb oroszországi vállalatok, akárcsak a sportklubok vagy az afganisztáni háború veteránjai által alapított félbűnözői szervezetek. Ugyancsak a támogatottak közt volt az orosz ortodox egyház, mely az efféle egyezségeknek köszönhetően az ország legnagyobb alkoholtartalmú ital és dohányáru importőre lett.

A kiválasztott kevesek által élvezett előnyökért a többség fizetett további adóterhek formájában. Kétféle könyvelés vezetése normális könyvelési gyakorlattá vált. Az állam a pénzügyieken kívül minden egyéb szabályozási mechanizmust elutasított, s szembe került a társadalommal, amely semmilyen módon nem reagált a pénzügyi stimulációkon vagy szankciókon keresztül történő rendezési erőfeszítésekre.

Sok nyugati és orosz szakértő próbálja a "nem megfelelő jogalkotással" és a bírói kar gyengeségével magyarázni a korrupció térnyerését. Oroszországban a független bíróságok hiánya nyilvánvaló tény, de a "nem megfelelő jogalkotásra" hivatkozó érvelések kevéssé tekinthetők önmagukban és önmagukról meggyőzőnek. Ha a törvény minőségét meghatározó kritérium az, hogy összhangban legyen az elfogadott nyugati gyakorlattal, akkor az oroszországi törvénykezés legalább annyira jó, mint bármely közép- és kelet-európai országé. "Az egyik legkárosabb reformista mítosz" – ahogy a közgazdász Mihail Deljagin írja – "az, hogy egy jogállamot magának a jogalkotásnak a terén elért eredményeivel jellemzik, és nem a gazdasági és társadalmi élet rendbetételével. Ebből következik számos, a valósággal hadilábon álló törvénykezési elem alkalmazása, s ez oda vezet, hogy törvénysértés nélkül lehetetlen vállalkozást menedzselni. A gazdasági viselkedés informális normái és a hivatalosan propagáltak közti divergenciák közhellyé váltak. A törvények széndéknyilatkozatként való értelmezése ugyanilyen általános, akárcsak a törvénybe vetett általános bizalom hiánya."⁶

Ebben a helyzetben a legjobb nyugati modellek mintájára készült törvények nemcsak hogy nem tudták megoldani a korrupció problémáját, hanem tovább súlyosbították azt, mivel a hivatalosan proklamált követelmények és a való élet normái közti szakadék növekedett. Minél jobbak voltak a törvények a liberális közvélemény szempontjából, annál rosszabbul funkcionáltak. A korrupciós gyakorlat lényegében betöltötte a jogalkotás és az élet közti űrt, lehetővé téve azok paralell létezését.

Ugyanakkor voltak a "mindennapi élet normáinak" kontrollját igénylő emberek is. A kényszerekre alapozó államapparátusnak a törvények szerint folyó élet megszervezésére való képtelensége vezetett a kényszeralapú privatizációhoz, az informális normákra épülő privát struktúrák általi erőszak alkalmazásához, valamint a kliensi és bűnözői "megegyezések" létrejöttéhez.

Ez, és nem a mitikus "nem megfelelő jogalkotás" vagy a "szovjet örökség" ad magyarázatot a kilencvenes évek túlburjánzó szervezett bűnözésére. A szovjet elnyomó szervek volt alkalmazottai jelentős számban álltak a bűnözők soraiba, de csak azért, mert a társadalomban effektív igény mutatkozott a bűnözői csoportok működésére, miközben az állami erőszakszervezetek létszámát leépítették. Akkor, amikor a jövedelmeket változatlanul eltitkolták, s mindennaposak voltak az "árnyéküzletek", konfliktus esetén értelmetlen volt bírósághoz fordulni. A bűnöző lett a piac kezelőorvosa, miközben a maffia volt immár az a struktúra, amely biztosította az üzleti élet szabályozását, és azt, hogy a vállalkozók egymással való kapcsolataikban betartsanak bizonyos normákat. A bérgyilkos átvette az ügyész helyét.

"A liberalizáció paradoxona most az" – írta a közismert közgazdász, Szergej Glazjev -, "hogy az államnak mint a gazdaság legfőbb kontroller szereplőjének visszaszorítása nem piaci önszerveződéshez és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy ezt a funkciót a szervezett bűnözés vette át. Az állam helyett most a jól szervezett maffia diktálja a piaci magatartás játékszabályait. Ezekben a szabályokban az önkényesség uralkodik. A bírósággal ellentétben, mely a törvények és szabályozások precíz rendelkezései alapján jár el, a bűnözők vitás ügyeinek elintézési szabályait a legerősebb határozza meg, s ezek könnyen változhatnak meg attól függően, hogy ki tartja kezében a valódi hatalmat. Korábban a sértett fél az államhoz fordult, most azonban bűnözői csoportokhoz folyamodik."⁷

Ugyanakkor nagyon sokan egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a bűnözők nem csak hatékonyabban és gyorsabban, de az államnál igazságosabban és kevésbé részrehajlóan oldják meg a problémákat. Szükségtelen mondani, hogy az utóbbi nézet téves volt, de a '90-es években, például a kisvállalkozások fejlesztése iránt a maffia sokkal nagyobb érdeklődést mutatott, mint a kormány.

A bűnözői csoportok konszolidációja, az üzleti élettel való kapcsolataik és a tisztesség látszatának felöltésére irányuló törekvéseik szükségszerűen vezettek a maffia és a bürokrácia közti kapcsolatok kialakításához. Az etnikai és lokális kötelékeknek fontos szerepük volt. Ha a hatalom kriminalizálódásáról beszélünk, azt is el kell mondani, hogy az ellentétes folyamat is jelentős volt – az állami struktúrák hatáskörükbe vonták a maffiaszervezeteket, elismertséget és a folyamatok fölötti kontrollt biztosítva számukra. A közismert politológus, Alekszandr Taraszov megjegyzi, hogy amíg az új tulajdonosok kezdetben többnyire a szovjet pártállami apparátus emberei közül kerültek ki, addig a privatizáció során az alvilág az új elit egyfajta "kádergyárává" változott: "Az alvilág és a hivatali szféra összefonódása (vagyis a tipikus maffiastruktúrák kialakulása) e két csoport új uralkodóosztállyá emelkedésére alapozva jelent meg."

A gazdasági élet kulcspozícióit végül a "bürokratikus burzsoázia" kaparintotta a kezébe. Mint ahogy azt Taraszov megjegyzi, 1994 óta "a bürokrácia fokozatos, de szisztematikus előretörése tapasztalható, a többi réteg kárára (beleértve a második legnagyobb csoportot, a bűnözőket is)".⁸ A legparadoxabb jelenség az, hogy a bürokrácia szerepének és számarányának növekedését nemcsak hogy nem kísérte a piaci viszonyokba való állami beavatkozás erősödése, hanem ellenkezőleg, a szabadpiaci elveknek a hivatalos elméletben és gyakorlatban jelentkező diadalmenete adta e folyamat hátterét. Az, hogy az állam elutasította a direkt beavatkozást és a gazdasági folyamatok szabályozását, együtt járt ugyanezen bürokraták nyílt dominanciájával, immár kulcsszerepű résztulajdonosként és magántulajdonosként való fellépésükkel. A helyzet megváltoztatására irányuló javaslatokat és az "érdekek konfliktusára" való hivatkozásokat az állam kategorikusan visszautasította arra hivatkozva, hogy az állami hivatalnokok eltiltása a gazdasági életben való részvételtől merénylet lenne a gazdasági szabadság ellen, felérne az állami beavatkozással és regulációval, amiből már eleve semmi jó nem származhat.

Miközben a korrupciós és maffia tevékenységek az ország általános gazdasági és társadalmi életének alapelemeivé váltak, a társadalom és a társadalom különböző alterületeinek adminisztrációjában lényegi alkotórésszé vált a bűnözői és "árnyék"-folyamatokon alapuló igazgatás. A bűnözői szervezetek a sokféle, a szervezett bűnözők bandáiból létrejött biztonsági szolgálatok, a szervezett bűnözők (köz)tulajdonának legalizálását lehetővé tévő jótékonysági alapítványok, valamint a megvesztegetést jogszerű lobbizási tevékenységgé alakító politikai adományok óriási rendszerének formájában legalizálódtak.

 

 

A "politikai kapitalizmus" normái

 

A gazdaságban gyökeret vert korrupciós gyakorlat szükségszerűen terjedt át a politika szférájába. A "politikai kapitalizmus" rendszerében a vállalkozók pozíciói a hatóságoktól való kapcsolataiktól függenek, a hivatalnokoké pedig attól, hogy mennyire képesek üzlettársaikat védeni és támogatni. Vagyis a hatalomért folyó harcot a verseny egy formájának tekintik. A választási csalások mind helyi, mind szövetségi szinten általános gyakorlattá váltak. A sajtó ezt finoman az "adminisztratív források" felhasználásának nevezi.

A választási csalás széles körben elterjedt formája a "holt lelkek" szavazásba való bevonása – mind a ténylegesen elhunyt szavazók, mind a szavazás vége előtt öt perccel még nem szavazottak esetében. Ennek eredménye az, hogy a világ többi részével ellentétben az orosz választások mérlege masszív szavazói aktivitást mutat a szavazófülkék zárása előtti öt perces időszakban.⁹ A választási csalásokról rendszeresen hírt adott a Novaja Gazeta, a Nyezaviszimaja Gazeta és a Moscow Times, ám ezek közül a hatóságok egyet sem vittek bíróság elé. Ugyanakkor a bíróságok nem voltak hajlandó tárgyalni a hatóságokat választási csalással gyanúsító állampolgári beadványokat.¹⁰

Óriási összegek fordítódtak azonban a különféle gazdasági és adminisztratív klánok propaganda-apparátusának létrehozására. Az összes jelentősebb oligarchikus struktúra létrehozta saját újságjait és ha lehetséges volt, televíziós csatornáit is. Az olaj- és gázkirályok (Jukosz, Lukoil, Gazprom) és a bankok (Oneksim, illetve MOST-Bank) óriási médiaorgánumokhoz jutottak. Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij, a közismert oligarchák befolyása nem csak a Kreml vezető figuráival való kapcsolataikból, de médiabirodalmaik hatalmából is ered. A tartományi vezetők a regionális TV stúdiókat és újságokat vonták saját ellenőrzésük alá.

Gyakorlatilag minden politikus és vállalkozó múltjában előfordult illegális tevékenység, s mindannyiuk esetében fennáll a leleplezés veszélye. A sajtó így szelektíven tud közzétenni kompromittáló anyagokat ("kompromat") egyik vagy másik szembenálló félről. Ha egy újság "saját" politikusait és oligarcháit ilyen támadás éri, igazságtalanság áldozataiként lehet őket feltüntetni; ha mindenki pontosan ugyanolyan magatartást tanúsított, miért csak egy bizonyos személyen kérik azt számon?

Hatalmas, időnként az oktatásba és a szociális fejlesztésbe invesztált összegeket meghaladó pénzeket fordítottak efféle lejárató kampányokra, amelyek a "fekete PR" elnevezést kapták. Nem túl meglepő, hogy az újságírói szféra, a publikált leleplezések okán, maga is kivételesen korrupt. Újságírók lefizetése bizonyos anyagok közlésére vagy éppen közzé nem tételére az 1990-es években olyan általános gyakorlattá vált, hogy 1999-ben a közismert liberális hetilap, az Argumenti i fakti, még nyilvánosságra is hozta a kliensei számára kínált szolgáltatások árlistáját. Mivel az újságírók nem közhivatalnokok, efféle díjazásuk jogilag nem minősül megvesztegetésnek, s nem ad jogalapot bűnvádi eljárás indítására.¹¹ Ami a dolog morális oldalát illeti, a posztszovjet elit által elfogadott viselkedési normák szerint nem elítélendők az effajta cselekedeteket. A politikai, gazdasági és médiaelit "alól" jövő morális kritikákat ezek a körök elutasítják, mondván, az az elit anglicizált zsargonja által "luzery"-nek tituláltak impotens irigykedése.

Az új évszázad kezdetére jelentősen visszaesett a propaganda és a "fekete PR" iránti igény. A 2001-es helyhatósági választások megmutatták, hogy a szavazókért való kampányolásnál lényegesen egyszerűbb lefizetni a választási adminisztrációt. A választók körében mutatott aktivitás folyamatos hanyatlásával a választások kimenetele egyre kevésbé függött a szavazóktól, s egyre inkább a szavazat-számlálással megbízott hivatalnokoktól. A Novaja Gazetában Oleg Lurje, a prominens újságíró közzétette a 2001-es választásokon a Moszkvai Duma esetében érvényes árak listáját. Egy jelölt garantált megválasztása körülbelül egymillió dollárba került.

 

 

Vlagyimir Putyin "törvényes diktatúrája"

 

Az új évszázad az orosz társadalomban is lényegi változásokat hozott. Paradox módon a rubel 1998-as csődje jótékony hatással volt az ország gazdaságára, versenyképesebbé téve az orosz ipart mind külföldön, mind pedig a hazai piacon. Emellett emelkedni kezdett az olaj és a gáz világpiaci ára. A gazdaság növekedésnek indult.

Mivel az említett folyamat elsősorban a korábban beszüntetett termelés újraindításából fakadt, a növekedés beindulásához minimális tőkebefektetésre volt csak szükség. Ez az orosz elitben egyfajta stabilitásérzést generált, s felmerült egy tartósabb szabályozási rendszer megalkotásának igénye. A gazdasági pangásból a növekedésbe való átmenet egybeesett a Kreml vezetőváltásával. Vlagyimir Putyin, aki az idősödő Borisz Jelcin elnök utóda lett, "törvényes diktatúrát" ígért a társadalomnak. Figyelemreméltó azonban, hogy ezek a kijelentések nem keltettek pánikot a közhivatali világban. Putyin tervei között soha nem szerepelt a korrupció gyökeres kiirtása vagy okainak felszámolása. Mindössze egy intézkedéscsomagról volt szó, amely egyrészt legalizálja az "árnyéktevékenységeket", másrészt megbünteti azokat, akik "túl messzire mentek", vagyis az oligarchiák és a bürokrácia azon tagjait, akik felelőtlen tetteikkel megsértették a spontán módon kialakult játékszabályokat. A korábban illegálisan külföldre vitt tőkék Oroszországba való visszatérésére kényszerítő intézkedések történtek. Ugyanakkor lényegesen megkönnyítették az országból való pénzkivitelt az állampolgárok számára (s megszigorították a szabályokat a külföldiek és a külföldön élő oroszok esetében). Az Oroszországba folyó olajbevételek által lehetővé vált drámai adócsökkentések voltak hivatottak megoldani az alacsonyabb szintű korrupció problémáját. A legfelsőbb szinten a tulajdonok újraelosztása kezdődött el; a tulajdonokat a Kremlhez nem lojális oligarchák felől az új adminisztrációhoz közel álló vállalkozók felé vándoroltatták. Ez a redisztribúció szigorúan a "politikai kapitalizmus" szabályainak megfelelően zajlott le. Berezovszkij és Guszinszkij bűnvádi eljárások áldozatai lettek, míg korábbi partnereik, Alekszandr Volosin és Roman Abramovics, akik átálltak az új csapatba, tovább növelték befolyásukat. A szenzációs bűnvádi eseteket végleg dűlőre vitték vagy ejtették, jelezve a Kreml-béli elit változó erőviszonyait. Ugyanakkor Putyin első két hivatali éve alatt egyetlen nagyobb korrupciós ügy sem került bíróság elé.

Putyin adóreformjai nem hozták meg a kívánt eredményt, mivel az olajárak, pontosan a reformok 2001-es életbelépésével egy időben, esni kezdtek. Röviden, az orosz költségvetés ismét ugyanazokkal a problémákkal találta magát szembe, mint a kilencvenes évek elején. A kormány ezt a bevételkiesést a lakhatási és közszolgáltatási támogatások eltörlésével próbálta pótolni, áthárítva a fizetési terhet a lakosság legelesettebb rétegére. Ez az adó-, illetve a lakhatási és közszolgáltatási reformokat rendkívül népszerűtlenné tette. Ugyanakkor a kormány tökéletesen képtelen volt felszámolni a vállalkozások kétféle könyvelési gyakorlatát, minthogy ez túlságosan mély gyökereket vert, s a korábbiakhoz hasonlóan, a jövedelmek eltitkolásából származó előnyök meghaladták a kockázatot.

Elmondható, hogy 2001 elejére minden remény, hogy a Putyin-adminisztráció által tett lépések elősegítik a korrupció problémájának megoldását, szertefoszlott. Mivel ez a probléma rendszerjellegű, kizárólag a rendszer természetét megváltoztató reformok oldhatják azt meg, ideértve a privatizált vagyon legalább egy részének az államhoz való visszatérését (a bevételek legfőbb forrása), és ezzel egyidejűleg a politikai rendszer és a kormányzó apparátus radikális reformját és demokratizálását. A gond az, hogy ezek a reformok ellentétesek a mai orosz elitek érdekeivel. Ezért a "politikai kapitalizmus" meghaladásának problémája csakis forradalmi módszerekkel oldható meg. Amíg ez lehetővé nem válik, a korrupció az orosz társadalmi rendszer természetét determináló legfőbb jelenségek egyike marad.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

 

Jegyzetek

 

1 Lsd. S. Cohen. Failed Crusade: America and the Tragedy of Post-Communist Russia. New York and London, W. W. Norton and Co., 2000; J. Wedel. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989-1999. London, Macmillan Press, 1998; P. Reddaway and D. Glinski. The Tragedy of Russia's Reforms: Market Bolshevism against Democracy. Washington DC, US Institute of Peace Press, 2001.

2 G. Eyal, I. Szelenyi and A. Townsley. Making Capitalism without Capitalists: Formation and Elit Struggles in Post-Communist Central Europe. London, Verso, 1998, p. 117.

3 Ibid., p. 116.

4 D. E. Furman (ed.). Csecsnya i Rosszija: Obscsesztva i Goszudarsztva. Moszkva, Politinform-Talburi, 1999, p. 216.

5 R. A. Medvegyev. Kapitalizm v Rossziji? Moszkva, Prava Cseloveka, 1998, p. 196.

6 M. G. Deljavin. Ideologija Vozrozsgyenija. Moszkva, Forum, 2000, p. 164.

7 S. Glazjev. Ekonomika i Polityika: Epizodi Borbi. Moszkva, Gnozisz, 1994, p. 87.

8 A. Taraszov. Provokacija: Postskriptum iz 1994-go. Moszkva, Feniksz, 1994, p. 87.

9 A választási csalásokról szóló első tanulmányokat 1994-ben publikálta A. Minkin (Moszkovszkij Komszomoletsz, 1994. jan. 11.); A. Szobjanyin (Vecsernyaja Moszkva, 1994. máj. 27.), és A. Taraszov (op. cit.). Érdekes, hogy az első két szerző támogatta a kormány általános politikáját.

10 2000-ben egy a választási csalásokról szóló részletes analízist publikált Jevgenyija Boriszova is a www.themoscowtimes.com web-oldalon.

11 A tömegtájékoztatásban jelen lévő korrupció elemzését l. I. Zaszurszkij. Mass-Media Vtoroj Reszpubliki. Moszkva, MGU, 1999.