Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel „megáldott" és „megvert", érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak a 20. század elején: Kunfi Zsigmond.

Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása*

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel “megáldott” és “megvert”, érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak: Kunfi Zsigmond.

Annak a nemzedéknek a tagja, amelyik éppen száz éve, a 20. század legelején tűnik fel szinte a semmiből és robban be a magyar szellemi életbe, hogy radikálisan átalakítsa, modernizálja, európaibbá, vagyis korszerűen nemzetivé formálja át a hazai tudomány, művészet, oktatásügy, filozófia, közmorál, irodalom és nem utolsósorban a társadalompolitikai gondolkodás világát. Vagy legalábbis: hogy kísérletet tegyen rá. Szuverén egyéniségek és alkotók, akik ugyanakkor lázasan figyeltek egymásra és a társadalmi mozgásokra; intenzív kölcsönhatásban, együttműködésben és vitában voltak a kor politikai tendenciáival, szorosabb-lazább szövetségben az antifeudális polgárosodás, a liberális demokrácia, a szocializmus értékei és távlatai iránt elkötelezett csoportosulásokkal.

Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Ignotus, Jászi Oszkár, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Mannheim Károly, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, Polányi Károly, Sinkó Ervin, Szabó Ervin és sokan mások – hol bensőségesebb, hol lazább, hol konfliktusosabb emberi viszonyokba szövődő – generációja ez. Joggal nevezi őket a lezárult 20. század tudományos önismerete “a második reformnemzedék”-nek¹: egy – forradalmi nagyságrendű, illetve egy sejthetően erőszakos, véres forradalmat elhárítani, megelőzni akaró – sorsfordító társadalmi, gazdasági és szellemi, tehát nemzeti “reform” volt munkásságuk értelme.

Ma már felelősen állíthatjuk: egy történelmi távlatú kultúraváltás igézetét is felmutatták maradandó életművükön. S mivel a reformot nem sikerült kivívni, némelyikük – hosszabb-rövidebb ideig – cselekvő részt vállalt a tényleges forradalmakban is, hogy azután emiatt el kelljen viselniök a bűntelen “bűnhődést” és a megbélyegzést is.

Feltűnő a csend ekörül az egész progresszív nemzedék körül az 1990-es évek végén és a millenniumi forduló idején. Persze ma “érthető” a szemérmes vagy fölényes hallgatás – különösen a magyar szellemi életnek a kormányzati politika által alakított, befolyásolt övezetében. Ez a 20. század eleji nemzedék ugyanis olyan eszmékkel, mozgalmakkal rokonszenvezett, tagjai olyanoknak voltak kreatív alkotóegyéniségei és cselekvő képviselői (demokratikus polgári liberalizmus, polgári és plebejus radikalizmus, szocializmus, anarchizmus és kommunizmus), amelyeket a mindenkori uralkodó konzervatív, magukat keresztény-nemzetiként minősítő kurzusok és jobboldali radikális “csendestársaik” vagy nyílt szövetségeseik nemzetietlenekként, idegenekként vagy legalábbis “idegenszerű”-ekként utasítanak el, sőt bélyegeznek meg. Adyék “nyugatos” hevületű (de nem nyugatmajmoló, hanem nagyon is patrióta) generációja – ha egyénileg más-más hőfokon s direktséggel is – szenvedélyesen támadta az állam még erős hazai félfeudális-rendi bástyáit, az úri mentalitás formális és informális intézményeit, a lelkiismereti, a sajtó- és a kulturális szabadság korlátait, a korai, nyers kapitalizmus brutalitását, az egyházak és az állam összefonódását s nem utolsósorban az akkori ezredfordulós ünnepségek harsány, önáltató, az egész nemzetet manipuláló külsőségeit. Ez utóbbiakért – túl az állami ünnepségek természetes dimenzióin – a polgári átalakulásban ellenérdekelt “állagvédő” nagybirtokos, egyházi, illetve dzsentri csoportok primer agrárius, konzervatív, sőt olykor egyenesen sovén erői voltak a fő felelősök.

Hadd utaljunk csupán Ady Endrének A magyar Ugar-on “kivirágzó” költészetére és publicisztikájára, például az Ismeretlen Korvin kódex margójára című két részes esszéjére. Ez a talányos-szép írás, amelyet Vezér Erzsébet joggal nevez “a magyar nemzeti önismeret egyik legművészibb dokumentumá”-nak², a modern kultúrállam megteremtésének reményét és akarását szegezi szembe azzal a korabeli világgal, amelyben a Kelet és Nyugat közötti hídnak hazudják a “komp-országot”, amelyben “turulok kerengenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé”, hogy leplezhessék a tényt: “hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat”, miközben “tízezer ember előreszaladt, európaivá lett idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. A pöffeszkedő műveletlenséggel, a “Nagy Humbug”-ként leleplezett “Pusztaszer”-kultusszal a nemzeti múlt reális és kreatív szemléletét, a kulturáltság és demokrácia jövőképét állítja szembe a költő.³

Adyék republikánus, európaian hazafias, demokratikus szellemiségű, radikálisan társadalomkritikus nemzedéke már csak azért sem lehet széles hivatkozási alap 1999–2001 Magyarországán, mivel itt éppen az egykori progresszív generáció “fő ellenfele” (bár kétségtelenül méltó ellenfele), gróf Tisza István a hivatalos példakép. Olyannyira, hogy 2000. október 31-én – történetesen aznap, amikor mégiscsak az őszirózsás forradalom, a megszülető (bár még nem deklarált) köztársaság és Károlyi Mihály, a másik gróf a nemzeti közmegemlékezés tárgya – a miniszterelnök, ideologikus kampány keretében, Tisza István szobrát avatja. (S nem hangzik el kormányzati álláspont arról, hogy Károlyi szobrát viszont festékkel leöntve gyalázzák meg.) Kétségtelen: október 31. a Tisza elleni merénylet napja is, s történelmi távlatból – miként a legújabb tudományos értékelések és viták is utalnak erre – nem tagadható meg tőle a dualista rendszer parlamentarizmusával kapcsolatos nem egy érdem. Mindazonáltal ha az első világháborúba való belépésben nem terheli is közvetlen bűn, aligha cáfolható súlyos felelőssége azokért a társadalmi-politikai viszonyokért és számos stratégiai és taktikai döntésért, amelyeknek szinte törvényszerű következménye lett a háborús szerepvállalás, majd az ország és az állam összeomlása. S ami miatt az Adyék véleményében és az őszirózsás forradalomban testet öltő kortársi “kritika” (ha nem is a halálos kimenetelű merénylet) mégiscsak históriai jogosultsággal bír.

Ha ma “nem időszerű” általában ez a század eleji progresszív vonulat, különösen igaz ez azokra, akik közülük egyenesen szocialistának vallották magukat; azokra, akik a Marx Károly és eszmetársainak értékelvei, a munkásosztály politikai, szociális és kulturális felemeléséért vívott harc iránt voltak szenvedélyesen elkötelezettek. Közéjük tartozott Kunfi Zsigmond is, aki tanári és tudósi pályakezdése után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjévé emelkedett, majd, ha súlyos vívódások árán is, de szerepet vállalt 1918–1919 forradalmi periódusában és kormányaiban. S aki 1919 ősze után a kényszerű emigrációban, a kommunista politikát elutasítva, a szociáldemokraták szervezetein belüli éles viták közepette is hitelesen őrizte humanista baloldaliságát, patrióta internacionalizmusát, a jobboldali-szélsőjobboldali kurzust radikálisan bíráló, leleplező demokratikus szocialista meggyőződését.

***

Kunfi és eszmetársai többnyire csak szitokszavak kíséretében szerepelnek a mindenkori konzervatív, jobboldali sajtóban és médiában. A Magyar művelődéstörténet legújabb egyetemi tankönyve még a nevét sem említi.⁴ Születésének 120. évfordulóján szinte senki nem emlékezett meg (még polemikus megközelítésből sem) alakjáról és a századelő nemzeti művelődésében vitathatatlan értéket képviselő munkásságáról. Igen, Kunfi a “hivatalos Magyarországnak” ma nem nagyon kell. Azaz nagyon nem kell, hiszen töprengései, megfogalmazásai, álláspontjai feltűnően sok kérdésben aktuálisak, sőt érvényesek 80–100 év után is.

Bőségesen szemelgethetnénk írásaiból; olykor egyenesen beleborzong a kései olvasó, mennyire “rólunk szólnak” Kunfi egykori mondatai. Újra igaz például – általában és számos konkrét tünetében is –, hogy “a kapitalizmus most vonul be Magyarországba”.⁵ Egy nagy és ellentmondásos modernizációs felzárkózási kísérlet tanúja, résztvevője és kritikusa volt Kunfi: hazánkban ez a folyamat egy olyan birodalom keretei között s egy olyan félfeudális uralkodó elit “védernyője” alatt realizálódott, amely nem akarta tudomásul venni az emberi, a polgári és a nemzetiségi szabadságjogok követelményeit. S éppen ez vezetett a belső társadalmi, illetve a közép-európai konfliktusok kiéleződéséhez, majd robbanásához.

Szinte revelálóan “friss” élmény olvasni Kunfinak a balkáni, ezen belül a szerb kérdéssel, illetve az első világháborúba torkolló nemzetközi folyamatokkal kapcsolatos írásait.⁶ Miként azokat a fejtegetéseit is, amelyekkel elutasítja a valójában német birodalmi érdekeket kifejező, konzervatív, autoriter Naumann-féle Mitteleuropa-tervet vagy azt az illúziót, hogy az államnagyság növekedése, netalán “az államok egyre szélesebb körre kiterjedő integrációja” eleve ellensúlya lehetne a nacionalizmusok háborús tobzódásának. Nem lehet s nem is szabad egyenes vonalat húzni, erőltetett analógiát képezni Kunfi akkori “Közép–Európa-ellenessége” valamint a mostani globalizáció és európai integráció tényleges (akár súlyos) dilemmái, s még kevésbé romantikus nacionalista elutasítói között. Ám Kunfi szempontja ma is mérlegelendő: “Szerintem a demokrácia számára nem az államok földrajzi határainak, hanem az osztályok hatalmi viszonyainak eltolódása és változása a döntő jelentőségű tény. Figyelmem azért nem annyira Európa földrajzi térképének, mint Európa szociális térképének jövendő kialakulására irányul, mert e térkép tényei lesznek a demokratikus politika irányának, céljainak megszabói.” Mindazonáltal Kunfi is kívánatosnak, “a demokrácia külpolitikai hadicéljá”-nak tekinti “a nyugati művelődés és demokrácia vezető nemzeteinek egységét, amelyhez haladásunk elért fokánál, Ausztriához és Németországhoz való viszonyunknál fogva mi is odatartoznánk.”⁷

Kunfi és társai, a fellendülő demokratikus polgári és paraszti törekvések s főleg a szélesedő munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői éltek a századforduló dualista liberalizmusa által biztosított politikai játéktérrel, de a közviszonyokat nem tekintették adekvátnak sem hazánk lehetőségeivel és objektív érdekeivel, sem az európai haladás ütemével. Ez állította őket szembe az uralkodó elit védekező jellegű állapot-ideológiájával, a nemzetállamra hivatkozó “állagőrző” önképével. S ezért lépett fel Kunfi oly erkölcsi következetességgel, már-már harciasan az állami korrupció és a “parlamentáris” kormányzati erőszak ellen. A vérvörös csütörtök, az 1912. május 23-ai – Babits Mihályt is megihlető – monumentális baloldali tüntetés kapcsán elítélte “az államilag engedélyezett rablást és fosztogatást” s kimondta: éppen a parlament működését, az ellenzék tevékenységét megbénító kormányzati politika sérti a deklarált jogrendet, nem pedig a nincstelen és politikai jogok nélküli tömegek törvényre váró “beszéde”. “A parlamenti erőszak az anarchia uralmát, a jogrend fennállásának megszüntetését, a törvények uralmának ellenforradalmi úton való hatályon kívül helyezését jelenti. A törvényhozók erőszaka az államcsíny”, vagyis “a forradalmárok a legalisták, a kormányzók az anarchisták!”⁸ Kunfi itt is, más írásaiban is élesen támadja a mindezért a fő felelősséget viselő Tisza Istvánt, “aki a magyar alkotmányt szétrombolta és a közszabadságokat sorban elkobozta, aki a faji és társadalmi elnyomáson épült magyar osztályuralomnak talán legtudatosabb és legtipikusabb képviselője.”⁹

A magyar mocsár című cikkében a fejletlen tőkés viszonyok, a brutális kapitalizálódás megbocsáthatatlan, de szükségképpeni tünetcsoportjaként mutatja föl egyrészről az ügyvédi korrupciót, a közhatalom képviselői nem kis részének szemérmetlen mohóságát és visszaéléseit, valamint másrészről az ún. “cigánybűnözés” elleni harc ürügyén a tömegek előítéleteire rájátszó hatósági manipulációt, bűnbakképző közigazgatási demagógiát. Kunfi közel száz évvel ezelőtti mondatai – mutatis mutandis – ma sem vesztettek drámai aktualitásukból: “Szeges vádbeszédet mond ez a kép arról a társadalomról, amely számtalan mulasztásával, elkapatottságával és oktalan fajgyűlöletével társszerző mindazokban a cselekedetekben, amelyekben a cigányok valamely más korszakban élő népnek jelzik magukat. […] A cigányok nagyfokú kriminalitása, amelynek a dánosi rablógyilkosság csak egyik igen rikító tüneménye, társadalmi okok velejárója. Egész világuk, erkölcsi és szellemi fogalmaik, cselekedeteik és mulasztásaik a nomád életnek bélyegét viselik homlokukon. […] Hogy mivé lesz valamely néptörzs vagy társadalmi osztály, ha ki van közösítve a társadalomnak minden életműködéséből, gazdasági, politikai és művelődési munkájából: azt szomorú és gondolkodásra indító módon beszéli el mindenkinek a cigányok életének a dánosi pörből kibontakozó képe.”¹⁰

Meghökkentően aktuális Kunfi hozzászólása ahhoz az eszmecseréhez, amelyet a Társadalomtudományi Társaság a népesedés helyzetéről és a népesedéspolitikáról folytatott – a háború viharfelhői alatt.¹¹ A születésszám mindenároni növelését szorgalmazó álláspontokkal szemben az egyéni és társadalmi érdekek lehető összhangjának követelményét hangsúlyozza, s ezért olyan népesedéspolitika mellett érvel, “amely a születési arányszám szabályozását rábízza a természetes ösztönre, ellenben a megszületett emberek közül minél többet igyekszik életben tartani (küzdelem a gyermek- és csecsemőhalandóság ellen), másrészt pedig a megszületett embereket minél tovább iparkodik életben tartani (küzdelem az átlagos életkor meghosszabbításáért). […] Magyarországon […] erre a két népesedési rendszabályra nagyobb szükség van, mint a sok születésre, mert Magyarország népesedésének szaporodását nem a kevés születés, hanem a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, valamint az átlagos életkornak a nyugat-európai államokhoz viszonyított alacsonysága idézi elő. Ezek ellen a bajok ellen csak az embervédelem egyetemes rendszerével lehet küzdeni”, köztük is mindenekelőtt a demokrácia eszközeivel.

Elmélyedve Kunfi imponálóan sokoldalú, ugyanakkor lüktetően időszerű textusaiban, hosszan idézhetnénk művelődési vonatkozású elemzéseiből is. Kétségtelen tény, hogy hazánk közoktatási és népművelési helyzete a századelő után fél évszázaddal, az 1960–1970-es évekre – Kunfi eszméitől is ihletetten – gyökeresen megjavult, európai színvonalúvá emelkedett. (Ha persze súlyos ellentmondásokkal, egyenlőtlenségekkel megterhelten is.) Kunfi 1908-as híres oktatásszociológiai tanulmányának, a Népoktatásunk bűneinek számos felrázó tétele és következtetése, mindenekelőtt a korszerű oktatáspolitika előfeltételének tekintett demokratikus jogállamiság követelése – különösen napjaink kulturális esélyegyenlőtlenségeinek tükrében – ma mégis, továbbra is érvényes. Annál is inkább, mivel “ha az életben ható erők ellentétes irányúak az iskolában hatókkal, akkor az iskola hatása minimális lesz”.¹²

Mindezen túl: mintha a társadalmi, politikai és kulturális életet az 1990-es évek végén elöntő (az államszocializmus idején megsértett egyházak, hívők jóvátételével sem menthető) “újra-klerikalizálódás” idején kezdene ismét aktuálissá válni Kunfinak az állam és az egyház teljes szétválasztását követelő század eleji “kultúrharcos” érvelése.¹³ Ami pedig a nyilvánosság és a sajtószabadság “örök” témakörét illeti, Kunfi is kivette részét a századelő ilyen természetű küzdelmeiben. Számos cikke, pamfletje, szocialistaként elmondott felszólalása védi a polgári szabadságjogok eme meghatározó komponensét, többnyire konkrét botrányok, például a Népszava hatósági üldözése kapcsán. “A szabad sajtó, a lapok meg nem rettenthető igazmondása az egyetlen mentsvára már Magyarországon a szabadságnak és a jogokért való harcnak. Ezt a szabad sajtót akarja az alkotmányrabló pribékek bandája elnémítani, hogy a temető csöndjében zavartalanul élhessenek mesterségüknek: a szabad lopásnak. […] Az ő uralmuk és rendszerük csak akkor maradhat fönn, ha az ország nem tudja, hogy mit csinálnak. Az a zsivány-politika, amely ma úrrá akar lenni a magyar közéletben és Bakonnyá akarja átalakítani a magyar politikát: nem bírja meg a nyilvánosságot, nem bírja meg a meg nem vásárolt lapok bírálatát.”¹⁴

A kormány sajtópolitikája elleni tiltakozás jegyében 1912. szeptember 13-án rendezett sajtógyűlésen, hozzászólásában – a nemzetközi összehasonlítások és a demokrácia-deficit felmutatása nyomán – kijelentette: “a nyilvánosság erejétől” csak “azok félnek, akiknek nincs más erejük, mint a brutális erőszak. A nagyközönség kötelessége a maga agitációjával és áldozatkészségével az üldözött, becsületes sajtó támogatására sietni.”¹⁵ A háborús körülmények között Nyugat-Európában is romló, de ott legalább egyfajta védelmi önszerveződést kiváltó sajtóviszonyokhoz képest a hazai sajtószabadság maradék intézményei is veszélybe kerültek, ami miatt Kunfi szintén felemeli a szavát. Elvi meditációra is alkalma nyílik eközben demokrácia, szabadság és nyilvánosság viszonyáról. Nem a háborús uszítást kell elsősorban betiltani – írja. “A szabadsággal való visszaélés elválaszthatatlan a szabadságtól és ezeknek a visszaéléseknek sohasem a zsarnoksághoz való visszatérés, hanem mindig csak a szabadságra való nevelés lehet a gyógyszere. A sajtó értékelése ezen a ponton a politikai világnézet kérdésévé válik: ismeret, érzés és temperamentum szerint ki mire hajlik, a politikai és társadalmi élet nagy alternatívájában melyik párton foglal állást: a Platon bölcsész-uralkodójától, Renan bon tyran-jától várja-e az emberiség előrejutását, vagy pedig a tömegeknek a »jó zsarnok« lelki színvonala felé lassú, de azért mégis szakadatlan felkapaszkodásától? Mivel azonban a ma uralkodó hatalmakban csak igen kevés van a platoni bölcsességből és a renani jóságból, de szerfölött sok a puszta, jelzőtlen zsarnokságból és uralkodásból: azért még ma is, a demokratikus hit legnehezebb megpróbáltatásainak napjaiban is azt gondoljuk, hogy a sajtó bajainak nem a rendszabályozás, hanem csak a szabadság lehet az orvossága. Persze lassan ható, intermittens erejű orvossága. De bele kell nyugodni, hogy nincsen más, és minden más orvosság mélyebb szenvedések kútfeje, mint maga a betegség.”¹⁶ A proletárdiktatúra idején szintén a – mégoly korlátozott – sajtószabadság védelme volt az egyik fő ütközőpont Kunfi és Kun Béla között.

Kunfi a hatalom birtokában is komolyan vette a törvényességet, az akkori értelemben vett jogállamiságot. A kommunistákkal folytatott 1918 végi, 1919 eleji politikai vitái ellenére is tiltakozott az ő külföldi tartózkodása alatt (a kormány által) végrehajtott letartóztatásuk s mindenféle rendőri brutalitás ellen: “Fontos morális és politikai elv, hogy hatósági közegek letartóztatottakat ne bántalmazhassanak. Az az aggodalom van, hogy egyfelől az üldözésnek ez a módja, másfelől ha a hivatalos hatalmukkal visszaélők megtorlásban nem részesülnek, veszélyeztetni fogja a mostani kedvező helyzetet…”¹⁷ A politikai jogok, mindenekelőtt a széleskörű választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság kivívásán, biztosításán túl meghonosítandónak érezte Kunfi – a hazánkban akkor még hiányzó – “demokratikus parlamentarizmus szociálpedagógiai hatékonyságát” is, azt, amit Bibó István nyomán leginkább érett politikai kultúrának nevezünk. Kunfi szerint ez – egyebek mellett – abban áll, hogy “a saját követeléseket és jelszavakat a szemben álló erők ellenőrzik, hogy a társadalomban ható erőknek mérkőzniök kell egymással, és ezáltal a demokratikus élet nyújtotta szemléleti oktatásban kifejlődik egy érzék: mi lehetséges és mi lehetetlen”, amit a mindenkori hatalom, a kormányzat is tiszteletben tart.¹⁸ Ez jórészt még ma is probléma, sőt az elmúlt években – az új uralkodó elit “jóvoltából”, a jogállamiság álcája alatt elterpeszkedő korrupt és kultúrharcos yuppie tekintélyelvűség okán – a politikai kultúra szintje riasztóan vissza is esett. Nemcsak Kunfit, de – úgymond – Bibót sem olvassák.

S akkor – terjedelmi okokból – még nem is idéztük Kunfinak a marxizmussal, a szocializmussal, a demokratikus és a szocialista stratégia viszonyával foglalkozó írásait, a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos elemzéseit, az 1918–1919-es forradalmi folyamat egészét – minden tépelődő önkritika és bolsevizmusellenesség mellett is – egységben vállaló, nagyon is “időszerűtlenül” aktuális nézeteit.

Persze mindezekkel az aktuális “üzenetekkel” szemben felvethető, hogy az efféle historizáló idézgetések legföljebb “egy letűnt kor hősének” a publicisztikus népszerűsítését szolgálhatják, de nem kínálnak belépőt a Magyar Panteonba. Mégis: álságos önmegtartóztatás lenne nem szembesíteni a mával a régebbi korok egyéniségeit és szövegeit, már csak azért is, hiszen e szembesítés nélkül megszakadna a nemzeti önismeret – amúgy is sérülékeny – kontinuitása, a kulturális és históriai folytonosságtudat. Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as években a “nemzetietlen”-né stigmatizálás jellemezte a kurzusnak a baloldallal kapcsolatos politikai és píár-tevékenységét. A Bethlen–Peyer-paktum előkészítése során született egyik kormányzati tervezet is azt követeli az MSZDP itthoni vezetőségétől, hogy “a nemzeti alapra helyezkedni kívánó szociáldemokrata munkásság lépjen ki hivatalosan és publikálandó módon abból a blokkból, amelyet Kunfi, Garami és a bécsi úgynevezett emigráció vezetői dirigálnak”.¹⁹

Nyomósabb érv lehet Kunfi aktualizálásával szemben, hogy mára – úgymond – teljesen elvesztette az időszerűségét Kunfi legfontosabb mondanivalója, szocializmus-felfogása; vagyis hogy éppen munkásságának a tengelye tört volna el s ezért az egész életmű az útszélre, más metaforával: zsákutcába sodródott. Hírlik: az új évszázad küszöbén nincs napirenden a tőkés társadalom meghaladásának perspektívája, a magántulajdonosi rendszert fölváltó demokratikus szocializmus projektje. Bizony, ebben lehet valamelyes igazság; arról nem is beszélve, hányféle szocializmusról volt is szó az elmúlt másfél évszázad során.

Az 1989–1990-es rendszerváltó világpolitikai fordulat után valóban újra lehet s újra is kell értékelni a szocializmus(ok) gondolat- és értéktradícióit és még inkább eddigi praxisait. Ez az időszerűtlenné bomlásban realizálódó ellen-aktualitás nem csupán a szinte mindenütt elszabadult és az önigazolási mámortól diadalittas jobboldali triumfálással magyarázható; nem csupán a szocializmust is pusztán egy narratívává “szelídítő” posztmodern történelemfelfogás, vagy éppen némelyeknél a személyes életút “bűneit” kompenzáló megtérések és tisztálkodások szindrómája. Továbbá nem csak a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságát hirdető bűn- és rémtörténetírási teorémákból levezetett esedékes tanulság. Gigászi horderejű kötelezettsége a szocialista tradíció és távlat újraértékelése azoknak az intellektuális és politikai erőknek is, amelyek a megrendítő bukás után sem tartják eleve zsákutcának vagy/és lezártnak a baloldaliság, a szocializmus történetét, s éppen a történelemfilozófiai távlatú analízis érdekében tekintik elkerülhetetlennek a kritikus szembesülést vele.²⁰

A világ és a társadalmak alapvető megosztottságai, az akár valóságosan, akár ma már “csupán” metaforikusan értett “két osztály” érdekellentétei és konfliktusai – ha gyökeresen átalakulóban vannak is – nem szűntek meg a mostani ezredfordulón, sőt, újraélednek és veszélyesen tovább éleződnek–éleződhetnek. A kizsákmányolás és kizsákmányoltság ma is tény, ha nem vádbizonyíték is az integráció ellen; a perifériára szorultak, a megalázottak, kisemmizettek és kirekesztettek sorsa, a szűkebb és tágabb emberi környezet pusztítása pedig végképp nem ad felhatalmazást semmilyen elitista belenyugvásra a mai mainstream közbeszéd “teleológiájába” – a világ és Európa gyorsuló gazdasági-pénzügyi egységesülése, a kétarcú globalizáció és információs társadalom időszámítása idején sem.

A radikális jelszavaktól fűtött bezárkózó, rasszista, Európa-ellenes “megoldások” rossz alternatívái e “szép új világnak”, ezért is oly eleven a kihívás a 21. század elején a felvilágosodás tradíciójából kibontakozott emancipációs baloldali értékfelfogás, világkép és mozgalom számára. A szocialista gondolat – minden vélt vagy valódi bűnbeesése, kompromittálódása ellenére – nem korlátozódhat (hogy Karl Mannheim megkülönböztetését használjuk) egy letűnt ideológia, de még egy utópia szerepére sem. Kunfi Zsigmond e tekintetben is jó médium – ha nem is panácea, modell vagy paradigma – lehet.

Ám vélekedjék bármiként is az olvasó állampolgár a baloldal eszmeköréről, mozgalmáról, értékhozadékáról, hatalmi periódusáról és jövőjéről: a szocialista vonulat és időszak immár lezárult történelem, szerves része nemzeti históriánknak. A hazánkban immár 133 éves múltra visszatekintő szociáldemokrata mozgalom – belső konfliktusaival, skizmáival együtt – élő politikai folytonosság az újkori nyilvánosság hazai történetében. Nemcsak, sőt nem is elsősorban mint egy eszmeiség lenyomatát, történeti képét kell áthagyományoznunk a 21. századra, hanem mindmáig érő múltunk egyik eleven vonulatát. Amely – túl vonzalmakon és választásokon – méltó a megismerésre és az objektív mérlegelésre. Már pusztán azért is, hogy jól értsük, ami azóta történt.

A 20. század eleje második reformnemzedékének – Ady emlegette – “két meggyőződése”²¹, a felzárkóztató modernizáció és a nemzeti, demokratikus, szociális felemelkedés kettős követelménye 100 év múltán, újabb rendszerváltozások és világrendszer-fordulatok után is (mutatis mutandis) napirenden van.

Még ha ma a modernizáció egyre inkább az európai integráció, a globalizáció, az információs és digitális társadalom kihívását jelenti is elsősorban. Nem szükségképpen a nemzeti lét és kultúra, a tartalmas emberi demokrácia ellenfele, de hogy ne is válhasson azzá, s hogy a szintén globalizálódó veszélyekkel (környezetszennyeződés, éhínség, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb.) szemben hatékony ellenerőt képviseljen, ahhoz össze kell kapcsolni a nemzet és az egyetemes haladás tradícióit, illetve új potenciálját.

Még ha ma a szocializmus esélye – különösen mint önálló társadalmi formációé – a népek számára (legalábbis az euroatlanti régióban), illetve sokak meggyőződésében a baloldalon is megkérdőjeleződött, s “legföljebb” a polgári berendezkedés folyamatos kritikai mozgalmaként tűnik reálisnak. Bár ez a “csak” sem (lenne) kevés, főleg, amikor sokhelyütt még az elemi polgári demokratikus vívmányok is veszélybe kerülnek és a szimbolikus, historizáló politikák kulisszái mögött riasztó jelei vannak a régi-új típusú tekintélyelvű “rendek”, sőt az újfasizmus terjedésének.

Kunfi a nemzeté. Írásos munkássága “emlékeztető” arra, “min törte a fejét egy szocialista Magyarországon”.²² Az életmű ma nem közvetlen útmutató, de friss olvasnivaló, a nemzeti emlékezet és művelődéstörténet méltó fejezete. Mindemellett a baloldali világnézet és éthosz kínzóan eleven mementója.

Jegyzetek

* Részlet az Új Mandátum Könyvkiadónál a Magyar Panteon c. sorozatban 2001 őszén megjelenő Kunfi Zsigmond-könyv bevezető tanulmányából. Az eredeti Kunfi-írások idézésekor csak a korabeli megjelenésre hivatkozunk s nem említjük az 1970–1980-as években megjelent válogatások utánközléseit.

¹ Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Bp., Gondolat Kiadó, 1974².

² Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Bp., Gondolat, 1977². 156. p.

³ Modern újraközlése: Agárdi Péter (szerk.): Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 1995., 1997² . 274–280. p.

⁴ Agárdi Péter: Magyar vagy “polgári” művelődéstörténet? Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Bp.,Osiris Kiadó, 1998. Mozgó Világ 1999. 10. sz. 38–50. p.

⁵ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. Szocializmus 1913-1914. 8. sz. 337-347.p. .

⁶ Kunfi Zsigmond: A balkáni események. Szocializmus 1908–1909. 1. sz. 31–42. p.; Az annexiós válság. Szocializmus 1908–1909. 6. sz. 241–249. p.; A Balkán-kérdés és a szociáldemokrácia. Szocializmus 1909–1910. 7. sz. 331–332. p.; Szocializmus, háború és békés polgár. Szocializmus 1912–1913. 1. sz. 1–12. p.; Veszélyben a Monarchia! A Monarchia külügyi politikája és a Szociáldemokrata Párt. Bp., Népszava, 1913.; A nemzetiségi béke és az osztályharc. Szocializmus 1913–1914. 3. sz. 100–102. p.; Háború és szocializmus. Levéltöredék. Budapest, Népszava Naptár, 1916. 65–69. p.; A nemzeti eszme a háborúban. Szocializmus 1916. 5–6. sz. 241–250. p.; Bevezető Göndör Ferenc: Szerb szocialisták a háborúban c. könyvéhez. Bp., Népszava, [1917]; A nemzetek önrendelkezési joga. Szocializmus 1918. 2. sz. 65-69. p. stb.

⁷ Kunfi Zsigmond: Közép-Európa. [Előadás és zárszó a Társadalomtudományi Társaság 1916. február 22. és április 2-a között rendezett vitáján.] Huszadik Század 1916. I. kötet 410–428., 525–530. p.

⁸ Kunfi Zsigmond: A tömegek beszéde. Szocializmus 1911–1912. 8. sz. 337–346. p.

⁹ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. I. helyen.

¹⁰ Kunfi Zsigmond: A magyar mocsár. Szocializmus 1907–1908. 13. sz. 385–389. p.

¹¹ Madzsar József: A jövő nemzedék védelme és a háború. Huszadik Század 1916. I. 1–22. p.; Kunfi hozzászólása: uott 165. p.

¹² Kunfi Zsigmond: Népoktatásunk bűnei: Népoktatásunk bűnei. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. /Természet és Társadalom/; fakszimilekiadás Zibolen Endre utószavával: Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár, 1984.

¹³ Vö. pl. Kunfi Zsigmond: A francia kultúrharc. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1905. /A Huszadik Század könyvtára/; Népoktatásunk bűnei. I. helyen.

¹⁴ Farkas Antal–Kunfi Zsigmond: A cserebogarak halhatatlansága. Népszava 1912. június 11.; In: Szakasits Árpád, Pikay István, Vészi Endre (szerk.): A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából. Bp., Népszava Könyvkiadó, 1947. 90–93. p.

¹⁵ Sajtógyűlés. Szabadgondolat 1912. 356–357. p.

¹⁶ Kunfi Zsigmond: Sajtóproblémák. Huszadik Század 1917. I. 252–256. p.

¹⁷ Az 1919 eleji minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveiből idézi: Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. [Életrajz szövegválogatással.] Bp., Kossuth Kiadó, 1974. 109. p.

¹⁸ Kunfi Zsigmond: A legyőzöttek. A magyar forradalom tizedik évfordulójára. Der Kampf (Bécs), 1928. november, 86–98. p.

¹⁹ Idézi: Köves–Erényi: i. m. 157–158. p.

²⁰ E kérdések közelmúltbeli gazdag vitáiból, értékeléseiből lásd: Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Bp., Napvilág Kiadó, 1997.; Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén. Eszmélet 37. sz. [1998] 72–81. p.; Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.; Hobsbawm, Eric: A munkásmozgalom évszázada. Múltunk 1999. 4. sz. 249–260. p.; Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Könyvkiadó, 1999,; Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum, 1999.; Wrigth, Tony: Régi és új szocializmusok. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.; Giddens, Anthony: A harmadik út. A szocializmus megújulása. Bp., Agóra Marketing Kft., 1999.; Enzo Traverso, Krausz Tamás [tanulmányai] az Eszmélet 45. számában [2000] 56–121. p.; Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., Európa Kiadó, 2000. /Vö.: Heller Ágnes: “Egy illúzió múltja”. Jegyzetek François Furet történelmi esszéjéhez. Mozgó Világ 1996. 5. sz. 75–82. p.; Almási Miklós: Kratkij kursz – és a szövegmélye. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 27–29. p.; Krausz Tamás: Ki “privatizálja” a történelmi múltat? A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről – François Furet titkai. Magyar Hírlap 2000. december 23. 14. p.; Sziklai László: Gondoljuk újra a kommunista ideológiát. Világosság 2001. 4–5. sz. 62–79. p.; Hajdu Tibor: François Furet: Egy illúzió múltja. BUKSZ 2001. 1. sz. 64–68. p./; Mérlegen a XX. század. Válaszok a szerkesztőség körkérdés-sorozatára. [Elsősorban Ágh Attila, Bayer József, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Lengyel László és Ormos Mária tanulmányértékű válaszai] Múltunk 2000. 1. sz.; Agárdi Péter: Glosszák a búcsúzó XX. századhoz. Belügyi Szemle 2000. 1.sz. 8–19. p.; Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula:Tíz év után. [Tanulmányok] Bp., Napvilág Kiadó, 2000.; Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.; Tamás Gáspár Miklós [négy cikke]: Új osztálypolitika. Mozgó Világ 1999. 1. sz., Levegőt! Mozgó Világ 1999. 5. sz., Népítélet. Élet és Irodalom 1999. dec. 22., Szocdemek. Népszabadság 2000. ápr. 8.; Márkus Péter: Globális antikapitalizmus – humanista baloldal – közvetlen demokrácia. Bp., Baloldali Alternatíva Egyesülés, 2000.; Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.; Szabó Miklós: Rémtörténelem. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 21–27. p. Gyertyán Ervin: Túlvilági utópia helyett evilági eszme. J. F. Revel könyve kapcsán. Tekintet 2001. 2–3. sz. 102–115. p. stb.

²¹ Ady Endre: Két meggyőződésű emberek. Nyugat, 1911. aug. 1.; In: Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk.: Vezér Erzsébet. III. kötet, 1908–1918. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 340–341. p.

²² Kunfi Zsigmond: Proletárkultúra, proletárművészet. Bp., Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.

Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.

A közgazdasági paradigmaváltásnak mindig a válság nyit utat. Ezúttal az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság az „új gazdaság" fogalmát teszi próbára, és bennünket is arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk közgazdasági fogalomtárunkat az adórendszertől a lakáspolitikáig. Továbbra is vitatéma, hogy milyen értelemben léteznek alternatív gazdaságpolitikák, és mennyiben befolyásolható a nemzetgazdaságok világgazdasági környezete. E kérdések elemzéséhez rangos külföldi szerzőket is segítségül hívtunk. Történelmi visszatekintéseinkben politikai és intellektuális portrékat olvashatnak olyan személyiségekről, mint Jurij Andropov, Kunfi Zsigmond, Jánossy Ferenc, valamint szerkesztőségünk egykori tanácsadója, Marton Imre.

Tartalomjegyzék

1. Richard D. Wolff : Az Egyesült Államok gazdasági válsága
2. Barbara Brandt : Helyi közösségek pénzrendszerei az Egyesült Államokban
3. Milij Greckij : Változatok a piaci szocializmusra
4. Andor László : Négy könyv a globalizációról (Strange, Matzner, MacEwan és Went)
5. Reinhard van der Veen, Wolfram Treiber, Friederike Habermann : Globális játszmák
6. Eric Toussaint : Gondolatok Genováról
7. Joseph E. Stiglitz : Úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé
8. Németh György : Az újraelosztás – Egy közgazdasági mítoszról
9. Stuber Ervin : A magyar adórendszer
10. Bozsik Sándor : A lakáshitelezés állami támogatása a rendszerváltás után
11. Nagy András : Jánossy Ferenc trendjei a magyar gazdaságban
12. Roj Medvegyev : Andropov Magyarországon
13. Agárdi Péter : Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása
14. Boris Danzer-Kantof, Marton Imre : Marton Imre Franciaországban (1939-1943)

Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
	1989	1992	1995	1998
Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	32,8	30,4	32,7	33,3
Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	19,2	19,9	23,4	33,4
Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996
Termelékenység/óra	26,4%
Reál órabérek	1,8%
Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)
	1976	1996
Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)	39, 416	47,123
Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme	8,672	8,596
Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme	126,131	201,684
Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész
1928	45 %
1950	30 %
1970	20 %
1980	31 %
1990	36 %
1999	45 % (becslés)

 

Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész
Felső 1%	39 %
Középső 19%	46 %
Alsó 80%	15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1
Jövedelmi rétegek	1955	19602	1989	1992	1995
1. (legalacsonyabb)	4%	5%	3.3%	6.8%	6.2%
2.	5%	7%	13.0%	18.7%	23.2%
3.	9%	13%	32.2%	40.8%	47.3%
4.	16%	22%	52.4%	63.4%	67.3%
5.	35%	56%	81.8%	78.5%	81.1%
Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.

Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.