A szerző a Carter kormány igazságügy minisztere volt.

William J. Clinton, az Egyesült Államok kormánya, a NATO és más szervezetek ellen az alábbi bûnök miatt: nemzetközi bűntettek, a nemzetközi és hazai jog megsértése, mellyel halált, rombolást, sebesülést és szenvedést okoztak

A vádló: Ramsey Clark*

1999. július 31.

A vádiratot a Független Vizsgálóbíróságnak nyújtottuk be, mely a Jugoszlávia népei ellen a NATO és az USA által elkövetett bűnöket vizsgálja

Vizsgálóbíróság a Nemzetközi Acton Központ címén:

39 West 14 Street, #206 New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Keresetlevél

E keresetet annak érdekében nyújtjuk be, hogy véget vessünk a háborúnak, az alapvetõ emberi jogok jövőbeni megsértésének, hogy megvédjük a nemzetközi és nemzeti szervezeteket, kormányokat és intézményeket, és azt akarjuk, hogy vonják felelősségre azokat, akik e jogok megsértésében bűnösek.

Az alább felsorolt kormányokat, szervezeteket és személyeket azzal vádoljuk, hogy:

• megsértették a békét, háborús bűnöket követtek el, vétkesek emberiségellenes bűnökben és más olyan tettekben, amelyek sértik a Nürnbergi Törvényszék (Nürnberg) által megállapított alapelveket, a Hágai Törvényeket (Hága), a Genfi Egyezményt (Genf) és más nemzetközi és nemzeti törvényt;
• súlyosan megsértették az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányát, az Észak-atlanti Szerződést (NAT), más nemzetközi egyezményeket, a nemzetközi jogot, az Egyesült Államok föderációs alkotmányát és tagállamainak törvényeit, más országok alapvető törvényeit, többek között az Egyesült Királyság, a Német Szövetségi Köztársaság, Törökország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Spanyolország és más NATO-tagországok, valamint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság alaptörvényeit;
• súlyosan megsértették továbbá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (UDHR), a Nemzetközi Polgárjogi és Politikai jogi Egyezményt (ICCPR), a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezményét (ICESCR), a Népirtásról szóló Konvenciót és más nemzetközi konvenciókat, egyezményeket, megállapodásokat, nyilatkozatokat és a felsorolt országok nemzeti törvényeit.

A. A vádlottak

1. William J. Clinton elnök, Madeleine Albright külügyminiszter, William Cohen hadügyminiszter, valamint azok az USA főparancsnokok, tábornokok és katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az amerikai bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az USA azon katonai szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Államok kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
2. Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Tony Blair, külügyminisztere, védelmi minisztere és főparancsnokai, admirálisai, az egyesült királyságbeli azon szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az angol bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az Egyesült Királyság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Királyság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
3. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Gerhard Schroeder, a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a főparancsnokok, admirálisok, azon német katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, a német bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, a Német Szövetségi Köztársaság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, a Német Szövetségi Köztársaság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
4. Minden NATO-ország kormánya, mely közvetlenül részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban légierejével, rakétákkal vagy személyzettel és parancsnokokkal, admirálisokkal, a NATO-személyzet, mely közvetlenül részt vett a célpontok kijelölésében, a NATO bombázógépei és támadógépei repülőszemélyzetének kiválasztásában, a NATO-országok kormányainak azon szakértői, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
5. Törökország, Magyarország, Olaszország és más országok kormányai, melyek engedélyezték az Egyesült Államok vagy más országok katonai repülőgépeinek, rakétáinak, hogy a területükön lévő légibázisokról közvetlen támadást indítsanak Jugoszlávia ellen.
6. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a szervezet főtitkára, Javier Solana, a főparancsnok, Wesley K. Clark tábornok.
7. Elítélünk minden NATO-tagállamot, mely megszavazta a Jugoszlávia elleni katonai támadást.

B. A vádak

1. Jugoszlávia felbomlasztásának, szétszakításának és elszegényítésének kitervelése és végrehajtása

Az Egyesült Államok, Németország, a NATO és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot sok részre bomlasszák fel, az új, balkanizált határokon belül élőket etnikai, vallási és másféle csoportok szerint elkülönítsék, a szláv, szerb, muzulmán és más népeket meggyengítsék azáltal, hogy az Egyesült Államok és bizonyos NATO-tagállamok polgárháborús erőszakot alkalmaztak, közvetlen támadást intéztek ellenük, illetve ezek feltételeit folyamatosan fenntartották. Mindezek következtében Jugoszlávia, melynek 25 milliós lakossága korábban integrált társadalomban és gazdaságban élt, most sok kis nemzetre esett szét, melyek között Szerbia a legnagyobb. A vádlottaknak szándékában áll mindaddig tovább szabdalni Jugoszláviát, amíg minden új egységnek 5 milliónál kevesebb lakosa nem lesz, döntő többségük nem egy nemzetiséghez és valláshoz fog tartozni, gazdaságuk teljesen szét nem zilálódik, és amíg létre nem jön a külföldi érdekek dominanciája. E folyamatok során főképp két csoport, az ortodox keresztény szerbek és a muzulmánok szörnyű veszteségeket szenvednek, javaik nagy részét elvesztik, gazdaságuk termelékenysége jelentősen, mintegy háromnegyedével csökken, az új generáció teljes szegénységre lesz kárhoztatva.

Az ENSZ Alapszabálya; Nyilatkozat az államok belső ügyeibe való be nem avatkozásról és függetlenségük és szuverenitásuk védelméről (Be nem avatkozási nyilatkozat), 1965, USGA Res. 2131.

2. A muzulmánok és szlávok közötti erőszak kiváltása, fokozása és elmélyítése

Az Egyesült Államok, Németország és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a muzulmánok és az ortodox keresztény szlávok között elhúzódó testvérháború, állandó ellenségeskedés robbanjon ki, mely harcok hasonlítanak az Afganisztánban vagy Csecsenföldön a muzulmánok és az orosz szlávok közt folyó konfliktusokhoz; ezek halált, pusztulást és megosztottságot eredményeztek Boszniában, Koszovóban és másutt az egyes népcsoportok között, és veszélyes összetűzéseket és ellenségeskedést váltanak ki az Egyesült Államok két fő ellensége, a szláv és a mohamedán népek között más térségekben is, s ezek a küzdelmek mindkettőt legyengítik. Az USA taktikájába belefért, hogy egyes muzulmán csoportokat fegyverrel látott el, illetve megfosztott fegyvereitől, melyekkel egymásra támadhattak illetve amelyekkel megfelelően védekezhettek volna Boszniában; bátorította, kiképezte és felfegyverezte a Koszovói Felszabadító Hadsereget (KLA), hogy a jugoszláv rendőri és katonai osztagokra támadhassanak, és a NATO-megszállás idején megragadhassák a hatalmat Koszovóban, és szerbekre, valamint más népekre támadhassanak; megakadályoztak minden külső erőfeszítést, amely az erőszak megakadályozására vagy ellenőrzésére irányult; az USA és a NATO bombatámadásai, valamint a KLA és a jugoszláv rendőrség és katonaság szárazföldi összecsapásai erőszakot tettek az elűzött polgári lakosságon, és erőszakot váltottak ki közöttük; a jugoszláv katonai /rendőri/ és civil csoportok valamint a KLA félkatonai, illetve civil csoportjai közötti összetűzéseket provokáltak és támogattak; a Koszovóból elűzött, illetve az otthonaikban maradt polgárok ellen atrocitásokat szítottak, illetve ezeket nem akadályozták meg sem a NATO/USA támadások előtt, sem utána. 1999-ben az USA okozta a legnagyobb emberveszteséget, a legtöbb sebesülést és pusztítást légi- és rakétatámadásaival a lakosság minden rétegében és létfontosságú ellátórendszereikben.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról (Res. On Aggression), 1997 UNGA Res. 3314.

3. A jugoszláv egység, a béke és a stabilitás fenntartására tett erőfeszítések megakadályozása és szétzüllesztése

Attól fogva, hogy az Egyesült Államok nekilátott terve megvalósításának, Jugoszlávia szétzüllesztésének és lerombolásának, mindent elkövetett annak érdekében, hogy bármely más nemzet, politikai vezetők vagy egyes személyek tárgyalásokkal vagy bármilyen más beavatkozással útját állják a tervezett amerikai lépéseknek. Módszerei között szerepelt a fenyegetés és a teljes ellenőrzésük mellett a nyilvánosság bevonásával folyó béketárgyalások megrendezése; a boszniai harcok idején rendezett daytoni (Ohio) színjátékhoz hasonlóan most, 1999-ben a franciaországi Rambouillet-ban került sor ilyen tárgyalásokra, amelyek látszatra őszinte békekötési szándékot sugalltak, valójában azonban Jugoszláviának mindössze két lehetőséget kínáltak: vagy beleegyezik a külföldi katonai megszállásba, vagy pusztító katonai támadásnak teszi ki magát.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról; Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

4. Az ENSZ béketeremtő szerepének megakadályozása

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, ami megakadályozta az ENSZ-t abban, hogy az ENSZ Alapszabálya szellemének megfelelően betöltse békefenntartó, konfliktust megelőző, erőszakot elfojtó szerepét Jugoszláviában; ezzel megsértette az ENSZ Alapszabályát és lehetetlenné tette, hogy az ENSZ mint nemzetközi békefenntartó szervezet funkcionáljon, és véget vessen a háborús szenvedéseknek.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról, Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

5. Az USA a NATO-t katonai agresszióra és a behódolni nem akaró, szegény országok megszállására használta

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, aminek következtében a NATO-t felhatalmazták, hogy közvetlen katonai támadást intézzen Jugoszlávia ellen, ezzel megsértve az ENSZ-chartát és magát az Észak-atlanti Szövetséget is, mely döntően az USA fegyverzetéből és katonai technikájából él. Egyúttal rávette a NATO-országokat arra, hogy erkölcsileg és anyagilag is támogassák a Koszovó elfoglalására irányuló katonai akciót, és ezzel Európa egykori gyarmattartó országainak hatalmát és gazdagságát Jugoszlávia szegény és védtelen népei ellen fordították.

Az ENSZ Alapszabálya; Észak-atlanti Szövetség, 1949, I. cikkely.

6. Jugoszlávia területén megölték és megsebesítették a védtelen lakosságot

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően is az Egyesült Államok a Kongresszus jóváhagyása és hadüzenet nélkül háborút indított, s ebben segítségére voltak bizonyos NATO-tagországok, többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Magyarország, Horvátország, Olaszország és más országok. A háborús légicsapások és rakétatámadások célpontjait úgy választották meg, hogy azok gyakorta közvetlenül Jugoszlávia lakosságát sújtották, és így szándékosan öltek, illetve sebesítettek meg több ezer szerb, albán, roma, muzulmán, ortodox keresztényt, római katolikust, idegen országok állampolgárait előre megfontolt, ártó szándékkal Jugoszlávia egész területén.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, VI. a, b és c alapelvek; az Egyesült Államok Alkotmánya, I. törvény, 8. szekció, II. klauzula.

7. A kormányfő, más kormányzati vezetők és kiszemelt polgárok meggyilkolására irányuló, kitervelt, bejelentett és kivitelezett támadások

Az Egyesült Államok kitervelt, bejelentett és végrehajtott olyan rakéta- és bombatámadásokat, melyeknek célja Jugoszlávia kormányfőjének, családtagjainak, más kormánytagoknak és kiszemelt polgároknak a meggyilkolása volt annak érdekében, hogy megsemmisítsék a törvényes kormány vezetését, illetve hogy a kormányt és közvetlen környezetét terrorizálva a támadók befolyásuk alá vonják ezeket.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. törvény, A nemzetközileg védett személyek elleni bűntettek megelőzéséről és büntetéséről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; az USA Elnöki Végrehajtási Rendelete 12333; A Genfi Egyezmény 1977, Jegyzőkönyv, I. kiegészítés, 48, 51. cikkely.

8. Jugoszlávia egész területén szándékosan lerombolták és megsemmisítették a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási forrásokat, javakat és felszereléseket

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok egyes NATO-országok – többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Horvátország, Magyarország és Olaszország – segítségével és támogatásával szisztematikus rakéta- és bombatámadásokat intézett a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási források, javak és felszerelések ellen, és ezzel az egész ország területén felszámolta az egész társadalom termelési, gazdasági, szociális, kulturális, diplomáciai és vallási létfeltételeit.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Genf, 1977, Jegyzőkönyv I, Kiegészítés, 48., 52., 553. cikkely; az ENSZ Alapszabályának 2. cikkelye; A védett személyekről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; Végrehajtási Rendelet 12333; Genf, 1977, 48., 51. cikkely; ICESCR.

9. Olyan célpontok ellen intézett támadások, melyek nélkülözhetetlenek Jugoszlávia lakosságának fennmaradásához

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok más országok támogatásával és egyetértésével abból a célból, hogy Jugoszlávia polgári lakosságát megfosszák a létfenntartásukhoz szükséges élelmiszertől, víztől, elektromos energiától, élelmiszer-termeléstől, gyógyszertől, egészségügyi ellátástól és más elemi szükségletektől, szisztematikus rakéta- és bombatámadást intézett az élelmiszergyárak és élelmiszerraktárak, vízellátó rendszerek, mezőgazdasági öntözőberendezések, műtrágya- és permetezőszereket előállító üzemek, gyógyszergyárak, gyógyszertárak, kórházak és egészségügyi intézmények és más, az élethez elengedhetetlenül szükséges célpontok ellen.

Hága, 1907, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, 1970, Alapelvek b és c; Genf, 1977, 48. és 54. cikkely.

10. Olyan célpontok ellen intézett támadás, melyek veszélyes anyagokat vagy energiát tartalmaznak

Az Egyesült Államok vegyiüzemeket és vegyianyag-raktárakat, olajfinomítókat és gázfinomítókat, gáztárolókat és gázvezetékeket, műtrágya-üzemeket és más objektumokat és helyszíneket támadott meg azzal a szándékkal, hogy mérgező, radioaktív és egyéb veszélyes anyagokat és energiát juttasson a légkörbe, a talajba, a talajvízbe és a növényzetbe, ilyen módon megmérgezve a környezetet és megbetegítve a lakosságot.

Nürnbergi Alapelvek VI; Hága, 22. és 23. cikkely; Jegyzőkönyv a fulladást okozó mérgesgázok és egyéb gázok háború idején való használatának tilalmáról, Genf, 1925 (A mérgező anyagokról rendelkező jegyzőkönyvben); Genf, 1977, Kiegészítő jegyzőkönyv I., 48., 51. és 56. cikkely.

11. Gyengített uránium, kazettás bomba és más tiltott fegyverek használata

Az Egyesült Államok olyan tiltott fegyvereket használt, melyek tömegek pusztulását, Jugoszlávia népeinek válogatás nélküli gyilkolását és szenvedéseit eredményezték. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államoknak a Nukleáris Anyagok Használatát Szabályozó Bizottsága tiltja a pusztító hatású, az életet hosszú távon romboló fegyverek alkalmazását, az Egyesült Államok Jugoszláviát mégis gyengített urániumot tartalmazó rakétákkal, bombákkal és lövedékekkel támadta. Ezek a fegyverek radioaktív anyagot juttattak a légkörbe, a talajba, a talajvízbe, a növényekbe és a szilárd tárgyakba, s ezzel Jugoszlávia lakóit közvetlen halálos veszélynek, genetikai degenerációnak, rákos megbetegedéseknek, a daganatok és a leukémia betegségének és más, sok generáción át ható károsodásoknak tették ki. Kazettás bombákat számtalanszor vetettek be, s ez azt jelentette, hogy pengeéles fémdarabokkal árasztottak el óriási területeket, ahol kórházak, templomok, mecsetek, iskolák, lakóházak és más, sűrűn lakott körzetek találhatók, s ezzel a lakosságnak súlyos sebesüléseket, anyagi károkat, sőt, sok esetben tömeges halált okoztak. A többi tiltott fegyver bevetésének körülményeit még vizsgáljuk.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 48., 51., 54., 55. cikkely; POONA A tudomány és technika eredményei elleni vádirat, 1978 (POONA Vádirat).

12. Hadat üzentek a környezetnek

Az Egyesült Államok légi és katonai támadásai szándékosan kiterjedt, hosszú távú és súlyos környezeti katasztrófát idéztek elő Jugoszláviában. Önmagukban a légi bevetések sokszorosára emelték az atmoszféra alkotóelemeinek normál értékeit. A több ezer tonna robbanóanyag iszonyú mennyiségű kémiai anyagot szabadított a levegőbe, szennyező anyagok és a törmelékek felhői borították be az eget, és napokig tartó pusztító tűzvészeket okoztak. Belgrád, Novi Sad, Nis és más nagyvárosok környékén lévő kémiai üzemeket, olaj- és gázfinomítókat, raktárakat és szállítóeszközöket bombáztak tudatosan, s ezzel veszélyes és káros környezetszennyezést okoztak, mely nagyszámú polgári lakost sodort életveszélybe. A Koszovó és Szerbia területére ledobott gyengített uránium több generáció életét veszélyezteti.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 4., 51., 54, 55. cikkely; az ENSZ stockholmi, A környezet védelméről szóló nyilatkozata, 1972, I., II. alapelv (ENSZ Környezetvédelmi Konferencia) stb.

13. Az ENSZ közreműködésével a népirtás bűntettét kimerítő szankciók életbe léptetése, melyek Jugoszlávia lakosságának elszegényítésére és ellehetetlenítésére irányultak

Az Egyesült Államok már 1989 előtt megkezdte gazdasági támadását Jugoszlávia ellen, melynek célja az ország politikai megosztása és gazdasági megsemmisítése volt. Ennek érdekében alkalmazta az IMF (a Nemzetközi Valutaalap) a legerősebb sokk-terápiát Jugoszláviában, drasztikusan csökkentve a gazdaság termelékenységét, fokozva külföldi eladósodását, a nemzeti vagyon átjátszását külföldi tőkések kezére. Jugoszláviát ugyanis arra kényszerítette, hogy lerombolja a kereskedelmi korlátokat, privatizálja az életképes állami ipart, kereskedelmet, eszközöket és felszereléseket. 1991 májusában az Egyesült Államok külügyminisztere, Baker azonnal leállította az össze amerikai segélyprogramot Jugoszlávia mind a hat köztársaságában, megvétózta a jövőbeni IMF-hiteleket, s ez óriási gazdasági ösztönzést és súlyos politikai érveket adott a Szerbiáról való leválást követelő belgrádi politikai ellenzék kezébe. Az Egyesült Államok kikényszerítette az ENSZ Jugoszlávia-ellenes szankcióit, de felmentette azokat a tagállamokat a szankciók alól, amelyek kiváltak Jugoszláviából. Ezek a szankciók Jugoszlávia egész gazdaságát oly mértékben lezüllesztették, hogy az amerikai kényszer nélkül a normális növekedési ráta alapján 30 évre lett volna szüksége Jugoszláviának ahhoz, hogy újra eljusson az 1989-es termelékenységi szintre. A hat tagállam egy főre jutó termelékenységi értéke 1989-ben 6220 dollár volt. Ma Szerbiában és Montenegróban, a megmaradt két jugoszláv tagállamban ez az érték 1510 dollár. Az ország széthullása előtt a kereskedelem 90%-ban a hat tagállam között zajlott. Minden volt tagállam súlyos gazdasági veszteségeket élt át, de a mai Jugoszlávia, melyben 1990-es lakosságának durván 40%-a él – Koszovót is beleértve – sokkal drasztikusabb gazdasági visszaesést szenvedett el, mint a favorizált északi Szlovénia és Horvátország, melyek lakosságának ma nagyobb százaléka római katolikus, mint a közös köztársaság korszakában. A Jugoszlávia elleni szankciók, Koszovót is beleértve, az országot teljesen elzárják a tervszerű helyreállítási és újjáépítési segélyektől, melyek segíthetnék a gazdasági talpraállást. A szankcióknak sokkal súlyosabb hatása volt az életkörülményekre, az egészségügy, a gazdaság és általában az életszínvonal alakulására, mint a katonai támadásnak – mely növelte a halálozási rátát, csökkentette a várható élettartamot, felszámolta az élelmiszer-ellátást és az egészségügyet, a termelést gyakorlatilag megszüntette. Akárcsak Irakban és más országokban, a szankciók az emberiség ellen elkövetett gazdasági bűncselekményeket, népirtást eredményeznek.

Nürnberg, VI.c Alapelv, Emberiség elleni bűntettek; A népirtásról rendelkező megállapodás; Genf, 1977., 48., 54, 55. cikkely.

14. Illegális ad hoc büntetőbíróság felállítása a szerb vezetés tönkretétele és démonizálása érdekében

AZ Egyesült Államok Madeleine Albright vádlott közreműködésével arra kényszerítette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy ad hoc büntetőbíróságot hozzon létre Jugoszlávia és Ruanda ellen, s ezzel megsértve az ENSZ Alapokmányát, e két, ellenséges ország vezetőinek tönkretételével és démonizálásával meg akarták a többi ország vezetőit is félemlíteni. Az ENSZ Alapokmánya nem hatalmaz fel senkit büntetőbíróságok felállítására. Az Egyesült Államok ugyanakkor élénken tiltakozik a Rómában 1998 júliusában 120 ország által elfogadott, a nemzetközi büntetőbíróságokról rendelkező egyezmény megkötése, illetve ratifikálása ellen, mert az egyezmény nem óhajt független nemzetközi bíróságok előtt, a nemzetközi jog alapján felelősségre vonni politikai vezetőket vagy katonai erőket. Amikor viszont az Egyesült Államok ad hoc bizottságokat állít fel, ahol egyes ellenfeleit népirtással vádolja, eléri ezeknek az államoknak a nemzetközi elszigeteltségét, arra kényszeríti ez egyes országok polgárait, hogy vezetőiket eltávolítsák a hatalomból, korrumpálja és a direkt politikának rendeli alá az igazságszolgáltatást, és a semleges nemzetközi törvények védőpajzsa mögül háborús bűnösöknek nyilvánítja ellenfeleit, önmagát pedig az igazság szeplőtelen bajnokának tünteti fel.

Az ENSZ Alapokmánya, A nemzetközi büntetőbíróságról szóló nyilatkozat (Statute ICJ);UDHR; ICCPR.

15. A befolyásolt nemzetközi média révén az Egyesült Államok világszerte megnyerte a közvélemény támogatását az amerikai támadásoknak, és ezzel egyidejűleg mint népirtókat démonizálta Jugoszláviát, a szlávokat, a szerbeket, a muzulmánokat

Az Egyesült Államok vádlottjai szisztematikusan ellenőrizték, irányították, manipulálták, félrevezették és korlátozták a Jugoszláviáról és az amerikai támadásokról szóló tömegkommunikációs tájékoztatást, hogy megnyerjék a közvélemény támogatását a védtelen Jugoszlávia és Koszovó elleni súlyos bombatámadásokhoz, akárcsak korábban Líbia, Irak, Afganisztán, Szudán és más országok esetében is. A nemzetközi média támogatta és ünnepelte az Egyesült Államoknak azt a politikai célját, hogy Jugoszláviát és más területeket mindinkább szétforgácsoljanak, s minden egyes régiót kiközösítsenek; hogy démonizálják a választott kormányzati tisztviselőket, más vezetőket, tábornokokat, katonákat, népirtó gyilkosoknak nevezve őket; hogy más nemzeteket sakkban tartsanak a világszerte helyeselt rakéta- és légicsapásokkal és a gazdaságot ellehetetlenítő szankciókkal, illetve hogy az amerikai közvélemény támogatását és beleegyezését elnyerjék az USA jövőbeli hadműveleteihez más népek ellen, s hogy ennek érdekében növeljék a katonai kiadásokat, az USA katonai jelenlétét és ellenőrző szerepét világszerte.

16. Jugoszlávia stratégiai fontosságú területeinek hosszú távú katonai megszállása a NATO erőivel

Az Egyesült Államok a fentebb vádolt NATO-tagállamokat és másokat arra kényszerített, hogy Koszovó megszállásához biztosítsanak katonai és anyagi erőket, ahogyan azt Bosznia esetében is tették, annak érdekében, hogy valóságosan is ellenőrzésük alatt tarthassák Jugoszlávia stratégiai pontjait, s ezáltal fenntarthassák az egyes tagállamok és népek megosztottságát, hogy a lakosságnak további sérelmeket okozzanak, hogy bevándorlási korlátozást érvényesíthessenek Kis-Ázsia, a Közel-Kelet arab országai, Észak-Afrika, a volt Szovjetunió déli tagköztársaságai és más országok lakossága ellen; hogy ütközőzónát hozzanak létre Európa és a fenti területek között azáltal, hogy a megosztott, kiközösített és elszegényített szlávok, szerbek, ortodox keresztények, albánok és mások által lakott területeket ellenőrzésük alá vonják; hogy a régió természeti forrásait kisajátítsák; hogy a NATO-tagállamokat felkészítsék arra, hogy a más népek elleni támadásokban a jövőben is részt vegyenek.

Az ENSZ Alapokmánya; NAT, I. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat.

17. Az Egyesült Államok kísérletet tett arra, hogy megsemmisítse a jugoszláviai szlávok, muzulmánok, keresztények és más népek szuverenitását, önrendelkezési jogát, demokráciáját és kultúráját

Az Egyesült Államok megkísérelte lerombolni Jugoszlávia szuverenitását, népeinek önrendelkezési jogát, kialakult demokratikus intézményeit és kultúráját, ami népeinek örökségét, értékeit és hagyományait fogja egybe. Az Egyesült Államok 1953-ban Iránban megdöntötte a demokratikusan megválasztott Mosszadeg-kormányzatot, helyébe az iráni sahot állította, aki abszolút hatalmat gyakorolt 25 éven át; ugyancsak megdöntötte Guatemala demokratikusan választott Arbenz-kormányát, melyet aztán negyven éven át egyik brutális kormány követett a másik után; 1962-ben Kongó demokratikusan választott Lumumba-kormányát állította félre, melyet Mobutu Sese Seko 32 évig tartó véres diktatúrája követett; ugyancsak félreállította Chile demokratikusan megválasztott Allende-kormányát, mely igazságos egészségügyi, oktatási, szociális és gazdasági rendszert ígért, s melynek helyébe annak a Pinochet tábornoknak a katonai diktatúrája és terroruralma lépett, akit most Spanyolország és más országok az emberi jogok megsértése miatt bíróság elé akarnak állítani. Vietnamban, Pakisztánban, a Fülöp-szigeteken, Panamában, Haitin és más országokban a demokratikusan megválasztott vezetőket az Egyesült Államok vazallusai váltották fel. Az Egyesült Államok 40 éve áll szemben, támadja és tartja blokád alatt Kuba népét. 1998 decemberében az ENSZ Közgyűlése 155 igen és 2 nem szavazattal elítélte az USA Kuba elleni blokádját. Az Egyesült Államok öt kontinensen olyan sok elnyomó kormányzatot támogatott, hogy itt most nincs alkalmunk mindet felsorolni; e kormányok mindegyike megpróbálta megsemmisíteni a nemzeti kultúrát, történelmet, a nemzeti karaktert, értékeket, művészeteket, irodalmat, zenét, s helyükbe kommerciális, értéktelen, kizsákmányoló jellegű, azaz a szegényektől a profitot bezsebelő termékeket állított. Az Egyesült Államok alapelve az a politika, mely el akarja hitetni az egész világgal, hogy csak egyetlen működőképes rendszer létezik, a kapitalizmus; csak egyetlen kultúrának, az amerikainak vannak értékei, és a történelem lezárul az Egyesült Államok kultúrájának globalizációjával.

UDHR; ICCPR; ICRSCR.

18. Az Egyesült Államok katonai akcióinak célja abban állt, hogy uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja Jugoszláviát, népeit és természeti kincseit

A fenti elítélendő cselekedetek mindegyikének hosszú távú célja az volt, hogy az Egyesült Államok a többi gazdag ország támogatásával a világ szegény nemzeteit és az Egyesült Államokban élő szegényeket uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja, hogy tovább koncentrálhassák és gyarapíthassák gazdagságukat és leszerelhessék a világ szegény, túlnyomó részt sötét bőrű népességét a félelem, a hatalomtól való megfosztottság, a nyomor, valamint a kenyér és cirkusz eszközeivel.

19. Az Egyesült Államok a katonai erő és a gazdasági kényszer eszközeit alkalmazta

Az Egyesült Államok gyakorlatilag monopolhelyzetet élvez a nukleáris fegyverek, a katonai légierő, a rakétatechnika, a korszerű páncélozott járművek, a tűzerő, a fegyveres felszereltség és a kifinomult katonai technika terén, s ezzel folyamatosan kiterjeszti fizikai romboló hatalmát; egymaga többet költ katonai ereje fejlesztésére és fenntartására, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagországai együttvéve. Az idén az Egyesült Államok katonai kiadásai közel 300 milliárd dollárt tesznek ki. A démonizált Kínai Népköztársaság 34 milliárd dollárt fordít erre a célra, s minden egyes dollárjáért kevesebb pusztító erőt tud majd megszerezni. Az Egyesült Államok több pusztító fegyvert ad el más kormányoknak és kormányellenes csoportoknak, mint az összes többi, fegyvert eladó ország együttvéve. Az óhajtott cél gyakorta az, hogy “gyilkolják meg egymást”, ez előszeretettel alkalmazott módszer a dominancia megszerzésére. Az Egyesült Államok nemcsak elad fegyvereket, hanem fegyvereivel jelentős pusztítást is okoz. Az Egyesült Államok óriási katonai erejével arra kényszeríti a külföldi kormányokat, hogy az ő érdekeit szolgálják, szemben saját népeik érdekeivel. Pusztán a gazdasági szankciók kilátásba helyezésével rábírják az egyes országokat arra, hogy saját szuverenitásuk és önérdekeik ellenében is teljesítsék az Egyesült Államok követeléseit.

C. Jóvátételi intézkedések

1. Minden balkáni nép szabad akaratából dönthessen arról, hogy föderációt alakít a politikai, polgárjogi, szociális, gazdasági és kulturális függetlenség, a régió minden népének fennmaradása érdekében.
2. Sokoldalú erőfeszítés szükséges annak érdekében, hogy a Balkánon élő muzulmánok, szlávok és minden nemzeti, etnikai és vallási közösség közötti kölcsönös barátság, közös érdekek és kötelékek létrejöjjenek.
3. Szigorúan meg kell tiltani a külföldi beavatkozás minden formáját, illetve minden eszközzel támogatni kell a Balkánon az egység, a béke és a stabilitás megteremtésére irányuló minden erőfeszítést.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének visszaállítása, és az ENSZ reformja e szerep érvényesülése érdekében.
5. A NATO feloszlatása.
6. Az egyes személyek és kormányok teljes körű felelősségre vonása az említett bűncselekményekért és súlyos károkat okozó légitámadásokért, a gazdasági életben érvényesített igazságtalanságokért – beleértve a Jugoszlávia lakóit sújtó szankciókat, az életüket, természeti kincseiket, vagyontárgyaikat és a környezetet pusztító gaztetteket. A felelősségre vonás a bűnügyi eljárást és a lakosságnak okozott károk jóvátételét jelenti: azoknak az állapotoknak a helyreállítását, amelyek között a lakosság akkor élne, ha nem kellett volna a légi csapásokat elszenvednie, jelenti továbbá azoknak az anyagi feltételeknek a biztosítását, amelyek a lakosság kedvezőbb jövőjének alapjait képezhetik.
7. A Jugoszlávia megbüntetését célzó illegális, nemzetközi ad hoc törvényszékeket fel kell oszlatni, és ezek helyett nem diszkriminatív alapokon működő, törvényes nemzetközi igazságszolgáltatási intézményeket kell szervezni, melyek egyenlő elbírálásban részesítik a bűntetteket.
8. Biztosítani kell a megfelelő tömegkommunikációs tájékoztatást az egész világon arról, hogy az Egyesült Államok a fejlett haditechnikát a szegény és védtelen népek ellen, antihumánus célok érvényesítésére használja, illetve a szankciók révén a népirtás gyakorlatát folytatja.
9. A Balkánról minden idegen csapatot azonnal el kell távolítani, ugyanígy a NATO-országokból és máshonnan is a lehető leghamarabb ki kell vonni az USA csapatait.

A fentieknél részletesebb és szélesebb körű jóvátételi és reformjavaslatok találhatók a The Fire This Time (A mostani támadás) 12. fejezetében. Ez a Vizsgálóbizottság és a Háborús Bűnökkel Foglalkozó Nemzetközi Törvényszék tapasztalatait és javaslatait tartalmazza; ezek az intézmények 20 országban gyűjtöttek bizonyítékokat az Irak elleni 1991-es támadásról, az ezt követő, folytatólagos támadásokról Irak ellen, valamint az Irakot a mai napig is sújtó népirtást eredményező szankciókról.

A nyomozás tárgya

A Vizsgálóbizottság elsősorban az Egyesült Államok bűnös cselekedeteire koncentrál, melyben a NATO segítséget nyújtott és bűnsegédként részt vett. Az Egyesült Államok elsődlegesen felelős a Jugoszlávia elleni katonai és egyéb, káros következményekkel járó cselekmények végrehajtásában. Az Egyesült Államok semmiféle veszteséget nem szenvedett, miközben több ezer ember halálát okozta Jugoszláviában. Másfelől azért irányul a vizsgálat mindenek előtt az Egyesült Államok szerepére, mert Jugoszlávia minden népét állandó veszélynek tette ki támadásaival, illetve visszaeső bűnös lévén a légi és rakétatámadások kockázatával fenyegeti a többi nemzetet is.

A Vizsgálóbizottság bármely egyén vagy kormány által előterjesztett, a konfliktussal kapcsolatos mindenféle bizonyítékot elvár és elfogad, mert szilárd meggyőződése, hogy a nemzetközi jogot egyetemlegesen kell alkalmazni. Meggyőződése továbbá, hogy a “győztesek törvénykezése” nem az igazság, hanem az erősebb által diktált törvények révén a háború kiterjesztése. Az Egyesült Államok propagandája és a nemzetközi média tudósításai démonizálták Jugoszláviát, a jugoszláv vezetőket, a szerbeket és a muzulmánokat annak érdekében, hogy az amerikai céloknak megfeleljenek, de könnyedén elsiklottak Jugoszlávia bűnös lerombolása felett, amit ebben a vádiratban az Egyesült Államok számlájára írtunk.

Egyidejű erőfeszítések szükségesek a bizonyítékok összegyűjtésére és értékelésére annak érdekében, hogy objektíve ítélhessük meg a béke ellen elkövetett bűnöket, a háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket, valamint hogy ezeket a bizonyítékokat a világ közvéleménye elé tárjuk. Nyilvánvaló a fentiekből, hogy valóban komoly figyelemmel fordulunk az Egyesült Államok szerepére vonatkozó bizonyítékok megítélése felé. A Vizsgálóbíróság szilárd meggyőződése, hogy nagyon lényeges és helyes az Egyesült Államok bűnös cselekedeteit számba venni, és hogy ez az egyetlen lehetőség a teljes igazság kiderítésére, az elfogulatlan értékelésre a kellő távolságtartással e szörnyű tragédia jogi megítélése során.

Ramsey Clark

1999. július 30.

Vizsgálóbíróság

c/o Nemzetközi Akcióközpont

39W14St#206 New York, NY 10011 212-633-6646

fax: 212-633-2889

email: iacenter@iacenter.org

web site: http://www.iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. augusztus 2.

Több, mint 700-an vettek részt július 31-én a New Yorkban tartott meghallgatáson, melyet a Független Vizsgálóbizottság szervezett a Jugoszlávia lakói ellen az USA és a NATO által elkövetett háborús bűnök tárgyában. Ez volt az első meghallgatás abban a rendezvénysorozatban, melyet az Egyesült Államok számos városában, más NATO-országokban tartanak majd, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek, szemtanúk és szakértők beszámolóit hallgassák meg, illetve a béke elleni bűnök, a háborús bűnök és az emberiség elleni bűnök sorát elemezzék.

A július 31-i tárgyaláson Ramsey Clark 19 vádpontban sorolta fel azokat a bűnöket, melyekkel William J. Clintont, Madeleine Albrightot, Sandy Bergert, William Cohent, Tony Blairt, Gerhard Schroedert és a NATO, ill. a NATO-országok egyéb fontos képviselőit vádolja.

E mostani nyilatkozatunkhoz csatoljuk a 19 vádpont teljes szövegét. A vádirat hamarosan önállóan is megjelenik nyomtatásban.

A Vizsgálóbizottság által feltárt válogatott bizonyítékok ezen a héten szintén olvashatók lesznek a Nemzetközi Akcióközpont honlapján. A következő napokban válogatást teszünk közzé a július 31-én elhangzott beszédekből és elemzésekből. Összesen több mint 50 beszéd és előadás hangzott el.

Ramsey Clark, az USA volt igazságügy-minisztere; Brian Becker, a Vizsgálóbizottság társigazgatója, Gloria La Riva, a “NATO’s Targets” kiadója; Elombe Brath, a Patrice Lumumba Koalíció képviselője; Vladislav Jovanovic, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság állandó ENSZ-képviselője; Dr. Saeed Hasan, Irak állandó ENSZ-képviselője; Michel Chossudovsky, közgazdász, politikai elemző; Roland Keith, az OSCE megfigyelője Koszovóban; Dr. Sapphire Mann Ahmed, a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet aktivistája; Mumia Abu-Jamal üzenete felvételről;

Maude Le Blanc, Haiti Progres; Kani, az Amerikai Kurd Információs Központból; Freddie Marrero és Carlos Rovira, Vieques Segélybizottság; Preston Wood, Nemzetközi Akcióközpont–Los Angeles; John Kim, ügyész, Veterans for Peace (NYC); John Parker, Nemzetközi Akcióközpont – Los Angeles; Monica Moorehead, Workers World és a Mumia Awareness Week napilaptól;

Shani Rifati, roma aktivista Koszovóból; Felix Wilson, Kubai Érdekképviselet; Michael Parenti, közíró; Prof. Michael Mandel, York University Law School, kanadai jogászcsoport; Gregory Elich, újságíró és kutató; Vondora Jordan, Workfairness; David Jacobs, ügyész, kanadai jogászcsoport; Will Harrell, az International Association of Democratic Lawyers képviselője; Ruba Fakhoury & Milos Petrovic;

Ulrich Dost, ügyész, a német jogászcsoportból; King Downing, ügyész; Barry Lituchy, Jasenovic Research Institute igazgatója; Gloria Rubac, Texas Coalition to Abolish the Death Penalty; Sladjana Dankovic, vizsgálóbíró, Commission of Inquiry (Washington, D.C.); Tamara Bedic, ügyész;

John Catalinotto, társszerzője a Depleted Uranium: Metal of Dishonor című könyvnek; Pat Chin; Lenore Foerstel, közíró; Bill Doares, Nemzetközi Akcióközpont; Frank Kovac; Deirdre Sinnott; Karen Talbot, International Center for Peace and Justice; Herb Foerstel, közíró; Heather Cottin, a Szerb-Zsidó Baráti Társaság képviselője; Sarah Sloan; Jane Cutter, Nemzetközi Akcióközpont –Ann Arbor.

Nemzetközi Akcióközpont

39 West 14^th St., #206, New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. október 4.

A Nemzetközi Akcióközpont koordinátora, Sara Flounders október 1-jén az Egyesült Államok és a NATO által Jugoszlávia Lakossága Ellen Elkövetett Háborús Bűnöket Feltáró Független Vizsgálóbizottság képviseletében azt nyilatkozta, hogy a szervezetét támogató csoportok “már nyolc ország 25 városában készülnek a tanúk meghallgatására”.

A kihallgatások fő szónoka a Nemzetközi Akcióközpont alapítója, az Egyesült Államok korábbi igazságügy-minisztere, Ramsey Clark lesz. Clark készítette el a háborúért és következményeiért felelős, jelentősebb NATO-államok kormányfői és katonai vezetői elleni “vádiratot”.

“A meghallgatások folytatják azt a munkát, mely július 31-én és augusztus 1-jén New Yorkban kezdődött; e meghallgatáson 700-an vettek részt” – mondta Flounders. Ezek a meghallgatások a NATO és különösen az Egyesült Államok kormánya ellen léptek fel azzal a váddal, hogy háborút indítottak és egyéb háborús bűnöket követtek el. Jelentős mennyiségű bizonyítékot sikerült összegyűjtenünk a vádak bizonyítására, többek között a NATO parancsnokainak beismerését, hogy szándékosan választottak civil célpontokat Szerbiában, hogy nyomást gyakorolhassanak Belgrádra.”

Flounders elmondta, hogy további meghallgatások lesznek októberben a jugoszláviai Novi Sadon, Norvégia fővárosában, Oslóban és Berlinben, és ekkor további bizonyítékok állnak majd rendelkezésükre a NATO háborús bűneiről. De hangsúlyozta, hogy a meghallgatások “nem pusztán a bizonyítékok összegyűjtésére irányulnak, hanem arra, hogy a lehető legszélesebb nyilvánosság elé tárják a NATO e kis balkáni ország elleni agressziójának részleteit. Ezt az igazságot a média-korporációk és az egyes NATO-tagországok kormányai közti szoros együttműködés révén tudták a közvélemény elől eltitkolni.” Elmondta, hogy októberben további meghallgatásokra kerül sor Atlantában, Athénben, Milwaukee-ban és a wisconsini Madisonban, novemberben pedig Los Angelesben, San Franciscóban, Detroitban, Washingtonban és még más amerikai nagyvárosokban. Európában egyes csoportok vádat emelnek saját kormányaik ellen például Norvégiában, Németországban, Ausztriában és Olaszországban.

“És ez csak a kezdet” – mondta Flounders. “Arra számítunk, hogy nemcsak a NATO-országokban emelnek vádat a kormányzat ellen, hanem Kelet-Európában és Ázsiában is, ahol erős az aggodalom a NATO agressziója miatt.”

A Bizottság 2000 márciusában New Yorkban szándékozik a főtárgyalást megtartani – tette hozzá. Akkor lesz egy éve annak, hogy a NATO háborút indított Jugoszlávia ellen. “Világszerte bizonyítékokat gyűjtünk ezeken a meghallgatásokon, és aztán itt tárjuk majd e bizonyítékokat a bíróság elé” – mondta Flounder.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az igazat… de a teljes igazságot!

(Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut… legalább 1944 júniusától kezdődően)

Előszó

Az alábbi sorok megkísérlik, hogy dokumentumok és a feljegyzett tanúvallomások alapján választ adjanak egy kérdésre, amely máig is foglalkoztatja a közvélemény széles (nem csak zsidó) rétegeit: miért nem történt gyakorlatilag semmi kezdeményezés a legfontosabb – a megszállt Lengyelországban lévő Auschwitz-Birkenau melletti – hitlerista haláltábor tevékenységének a megakadályozására, legalább 1944 nyarán, amikor az európai háború a szövetségesek javára kedvező fordulatot vett.

Az európai zsidók 1940 és 1945 közötti holokausztjával foglalkozó sok munka veti fel azok felelősségének a kérdését, akik az immár nemcsak Angliában, de Franciaországban és Olaszországban is állomásozó angol és amerikai légierőket irányították. Főleg ezeknek az erőknek lett volna feladatuk, hogy megbénítsák (ha nem is teljesen, de legalább részben) a megsemmisítési berendezések (gázkamrák, krematóriumok) mûködését, mégpedig saját kezdeményezésből, mivel már tudták, hogy mi történik Auschwitzban és birtokában voltak a haláltábor tervrajzára vonatkozó adatoknak.

Mégis, a történelmi igazság és a teljes igazság behatóbb ismerete megköveteli, hogy azoknak a szerepével is foglalkozzunk, akiknek leginkább érdekelteknek kellett volna lenniük: a zsidó körökével, főleg az Amerikai Egyesült Államokból, de más országokból is, beleértve a brit mandátum alatt lévő Palesztinát is. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy a zsidóság szava nagy súllyal eshetett volna latba, főleg az Amerikai Egyesült Államokban, amely választási évben volt.

A bemutatott dokumentumok, amelyek legalábbis részben hiányoznak a holokausztról szóló irodalomból, bizonyítják, hogy a zsidó szervezetek jeles személyiségei, nem ismerve a “helyszínen” uralkodó helyzetet, vagy ellene voltak bármely légitámadásnak, vagy a megsemmisítési berendezések bombázását ellenezték, előnyben részesítve egyes vasútvonalak lerombolását (látni fogjuk, hogy ez kevesebb sikerrel kecsegtetett).

Az ilyen hibás nézetek következményeinek súlyosságára tekintettel, a szerző – elismeri – habozott e sorokat nyilvánosságra hozni.

Végül azonban úgy határozott, hogy kiadja a munkát, meg lévén győződve arról, hogy a holokausztra vonatkozóan semmit sem szabad eltitkolni.

I. Egy több mint kényes kérdés

Még 50 évvel az európai zsidók ellen 1940–45-ben elkövetett népirtás után is egy megrázó kérdés nyomja az utókor lelkiismeretét. Ismeretes, hogy Auschwitz (és főleg a Birkenau-részlege), a legfőbb náci tömegkivégző (azaz haláltábor) éppen 1944-ben működött teljes kapacitással, amikor a hitlerellenes szövetség győzelme körvonalazódott. Gazdag dokumentációs-történelmi irodalom van, amely bizonyítja, hogy mindaz, ami a megsemmisítő táborokban végbement, már 1942 őszétől kezdve ismert volt Anglia és az Egyesült Államok illetékes körei előtt. Így annak, “aki a hallgatást megtörte” (ahogyan Walter Lacqoeur és Richard David Breitman történészek fogalmaznak), Eduard Schulte német iparosnak¹ még 1942 őszén sikerült nyilvánosságra hoznia azt az egész folyamatot, amellyel az európai zsidókat a haláltáborokban megsemmisítették. Információit Gerhard Riegner és D. Lichtheim, a Zsidó Világkongresszus, illetve a Zsidó Ügynökség svájci küldöttei², továbbá Silvermann brit munkáspárti képviselő, és Wise amerikai reformista főrabbi közvetítették. Maga Franklin Delano Roosevelt – az Amerikai Egyesült Államok elnöke – is megerősítette 1942. december 8-án, az amerikai zsidóság küldötteivel folytatott megbeszélés alkalmával, hogy a náci szörnyűségek ismeretesek előtte, és más forrásokból is megerősítést nyertek³. A Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának 1942. november 22-i, Jeruzsálemben tartott tudományos ülésszakát immár teljes egészében az európai zsidók holokausztjáról szóló híreknek szentelték, az ülésszak határozata pedig “zöld utat” adott egy sajtóhadjáratnak, amely megrendítette az Jisuv (vagyis a mandátum zsidó településének) népét⁴.

E szörnyű leleplezések végül is oda vezettek, hogy Roosevelt amerikai elnök 1944. január 22-i döntése alapján az amerikai közigazgatás keretében megalakult a “United States War Refugee Board” (Az Egyesült Államok szervezete a háborús menekültek számára), amely főleg azzal foglalkozott, hogy az Európában maradt csekély számú zsidóságnak legalább egy kis részét megmentse. Ennek a szervezetnek az élére I. W. Pehlét, a szervezési téren kiváló képességeiről ismert személyiséget nevezték ki.

1944 tavaszán a szökevények egy csoportja, az auschwitzi tábor volt írnokai, élükön Rudolf Vrba (Walter Rosemberg)⁵ fiatal szlovákiai zsidóval, Magyarországon és Svájcon keresztül elég pontos adatokat közöltek az auschwitz-birkenaui tábor működéséről, amely akkorra (vagyis 1944 nyarára) gyakorlatilag az egyetlen tömegkivégzési tábor maradt. Joel Brand, a Magyarországi Zsidók Megmentési Bizottságának (Vaada) küldötte, aki 1944 májusában Isztambulba érkezett, többek között magával hozta a Vrba-jelentésnek egy másolatát, egy vázlattal, amely feltüntette a krematóriumokat is magukban foglaló auschwitz-birkenaui négy nagy épület földrajzi fekvését⁶ (lásd az 1. sz. mellékletet). A Vrba-jelentésből kiinduló rekonstitúciók alapján, amelyeket olyan szerzők végeztek, mint Frantisek Piper a Gas Chambres and Crematoria, Jean Claude Pressac a The Machinery of Mass Murder at Auschwitz, valamint Ysrael Gutman és Michael Berembaum az Anatomy of the Auschwitz Death Camp című műveikben, R. Hilberg történész a The Destruction of the European Jews című könyve II. kötetében a következőképpen mutatja be az auschwitzi tábor birkenaui részlegének halált hozó berendezéseit (rövidítve):

Tehát a Vrba-jelentés, amely mindezeket az adatokat tartalmazta, különböző utakon mind a szövetségesek, mind a jeruzsálemi Zsidó Ügynökség tudomására jutott.

A szövetségesek tudták tehát 1944-ben, hogy mi megy végbe Auschwitz-Birkenauban, abban az évben, amikor a szovjet csapatok átlépték Lengyelország határát, az angolok-amerikaiak ott voltak Dél-Olaszországban és elfoglalták Rómát, s június 6-án nyugatról is megkezdődött az európai kontinens felszabadítása; a szövetséges légierő intenzíven bombázta Közép- és Kelet-Európát is.

Hát akkor miért nem történt semmi intézkedés, legalább 1944 nyarán és őszén, hogy megállítsák, vagy legalábbis gátolják az egész európai kontinens zsidóságának a kiirtását Auschwitz-Birkenauban?

II. A szövetségesek számára a zsidók megmentése másodrangú kérdés volt

A holokauszt egyik legkompetensebb történetírója, az amerikai R. Hilberg professzor William S. Casey főhadnagy, a londoni Stratégiai Szolgálatok Hivatala 1943 októberi küldöttje emlékiratainak a következő megállapítására hivatkozik: “Londonban alig beszéltek a haláltáborokról; legfeljebb arról tettek említést, hogy hová vitték az ügynököket vagy az ellenállás harcosait, ha nem végezték ki őket helyben. Mi is »félretettük« a hozzánk eljutott kevés jelentést (vagyis a haláltáborokról szólókat – a szerző megjegyzése), mivel Washington és London hivatalos politikája az volt, hogy minden erőnkkel az ellenség megsemmisítésére összpontosítsunk⁷. (A szerző kiemelése)”.

Ahogyan Hilberg fogalmaz: “a zsidók katasztrófájának tétova kezelése bevett gyakorlattá vált”⁸.

Amikor az európai zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságokra vonatkozó kegyetlen valóság vitán felülivé vált (mint az 1944 júniusának végén kapott részletes információk alkalmával)⁹, maga W. Churchill, Anglia miniszterelnöke sem volt képes eltávolodni a “hivatalos vonaltól”; egy feljegyzésben, amelyet a Képviselőházban 1944. VI. 29-én intézett A. Edenhez, ezt írta: “Külügyminiszter – mit tehetünk? – mit mondhatunk?”¹⁰. A zsidó körök közbenjárásait (R. Hilberg jellemzése szerint “töredékes és össze nem egyeztetett javaslatokat”)¹¹ nem vették tehát figyelembe és végül jobb ügyhöz méltó következetességgel el is utasították őket. Ilyen értelemben jellemzőek azok a hivatalos válaszok, amelyeket az Anglia Külügyminisztériumához tartozó tiszteletre méltó Richard Law 1944. IX. 1-jén adott Chaim Weizmannak, a Zsidó Ügynökség elnökének, illetve a legkorábbi (1944. VII. 4.), amelyet I. I. Macloy, az Egyesült Államok védelmi államtitkárának a helyettese írt alá, válaszként I. W. Pehle egy intervenciójára¹². Ugyancsak J. J. Macloy, egy később, 1944. X. 18-án kelt levelében – amely meggyőzőbb szeretett volna lenni – kifejtette azokat az “objektív okokat”, amelyek miatt nem lehetséges az auschwitzi megsemmisítő berendezések bombázása¹³. E szerint az érvelés szerint az a vidék, ahol Auschwitz fekszik, kívül esik a közepes bombázók hatósugarán, amelyek akkor a franciaországi és olaszországi támaszpontokon tartózkodtak, a nehézbombázóknak pedig (amelyek Angliából indultak) 2000 mérföldnyi távolságot kellett volna megtenniük vadászgépek védelme nélkül.

Abban a levélben nem említették meg, hogy a szövetséges felderítő repülőgépek már 1944 áprilisában (és másodszor 1944. május 31-én) lefényképezték az auschwitzi táboregyüttest¹⁴, de a felvételek elemzése csak az ipari berendezésekre (I. G. Farbenindustrie) terjedt ki; hogy az illető felvételek bombázások célját szolgálták, de csak a monowicei (Auschwitz III) kőszénfeldolgozót és kaucsukgyárat támadták¹⁵. Egyébként az 1944. június 26-án véghez vitt nagyméretű bombázás, amelyet a szövetséges légiflotta 71 “repülő erőddel” hajtott végre a drohobicsi (akkoriban Dél-Lengyelországhoz tartozó) kőolaj-berendezések ellen, meggyőzően bizonyította, hogy még nagyon távoli célpontok ellen is lehetséges volt egy megsemmisítő légitámadás¹⁶. Annál meglepőbb az a tény, hogy 1944 szeptembere és októbere folyamán a szövetséges nehézbombázók, más feladatok teljesítése után, kétszer is elrepültek Auschwitz felett, arra szorítkozva, hogy élelmiszercsomagokat dobjanak le a hadifoglyok számára¹⁷.

Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy nem csak a zsidó körök, hanem az emigráns csehszlovák és lengyel kormány képviselői is közbenjártak azért, hogy légitámadásokkal vessenek véget az auschwitzi vérengzésnek. Ebben a kérdésben kevésbé tűnik pozitívnak a Szovjetunió akkori álláspontja, bár e tekintetben nem rendelkezünk teljesen meggyőző tanúvallomásokkal¹⁸.

Vitathatatlan, hogy sem az Amerikai Egyesült Államok zsidó körei, sem az angliaiak, de a palesztinai zsidó települések (Jisuv) tagjai sem tudtak saját erejükkel jelentősen hozzájárulni az európai zsidók megmentéséhez. David Ben-Gurion, a palesztinai brit mandátumban lévő zsidók legreprezentánsabb alakja egy életrajzírója szerint “megértette, hogy a Jisuv csak nagyon kevés embert menthetett meg, de ezt a felismerést meg kellett tartania magának”¹⁹. Az angolok jóindulatának hiányában a mentési akció fő feladatának az Egyesült Államokra kellett volna hárulnia. De R. Hilberg történész azt a következtetést is levonta, hogy “Az Egyesült Államok, Anglia, Palesztina zsidósága és a vezetőik nem voltak közömbösek, nem tekintették magukat egyszerű szemlélőknek. De annyira erőtleneknek érezték magukat, hogy valóban tehetetlenekké váltak”²⁰.

A történelmi igazság megismerése arra kötelez tehát, hogy elemezzük a meglévő adatokat és dokumentumokat, beleértve azokat, amelyek a zsidó körök által játszott szerepre vonatkoznak, főleg az 1944-es év döntő fontosságú nyarának tekintetében.

III. Egy (döntő) hónap gyakorlatilag elveszett

Napról-napra nyomon követve a deportálásokat (főleg Magyarországról, 1944-ben), valamint azokat a közbenjárásokat, amelyek a sok százezer zsidó megmentését célozták, akiket kivégzés céljából Auschwitz-Birkenauba szállítottak, 1944 döntő tavasza-nyara eseményeire vonatkozóan a következő időrendi képet kapjuk:

• 1944. április 7. Egy szlovák fogolycsoport (Vrba-csoport), amelynek tagjai a tábor ügyvitelében dolgoztak, megszökik Auschwitzból.

• 1944. április 26. Zsolnán (Žilina, Szlovákia) a csoport megszerkeszti jelentését az Auschwitz-Birkenauban végbemenő emberirtásról, a jelentés másolatait eljuttatják Szlovákiába, Magyarországra és Svájcba.

• 1944. május 15–június 10. Mintegy 335.000 zsidó deportálása az akkori Magyarországról Auschwitzba²¹ (ezek közül kb. 157.000 Észak-Erdélyből származott).

• 1944. június 10–július 6. Még 102.000 zsidó deportálása Magyarországról Auschwitzba.

• 1944. május 18. Joel Brand, a Magyarországi Zsidók Megmentési Bizottságának (Vaada) küldötte Törökországba érkezik.

• 1944. május 19. Joel Brand közli Isztambulban a Zsidó Ügynökség egyik küldöttjével, Zeev Pomerantz (alias Raskin) úrral²² mind a német javaslatot arra vonatkozólag, hogy egymillió európai zsidót elcserélnének 10.000 teherautó ellenében²³, mind a Vrba-jelentést az Auschwitz-Birkenauban végbemenő népirtásról²⁴.

• 1944. május 24. A Zsidó Ügynökség küldötte, Z. Pomerantz Jeruzsálembe érkezik és tájékoztatja M. Shertok (Scharet) urat, az Ügynökség vezetőségéhez tartozó személyiséget a Brand által hozott dokumentumok tartalma felől²⁵.

• 1944. május 25. Z. Pomerantz beszámol a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága előtt a magyarországi zsidók helyzetéről.

• 1944. június 6. A Zsidó Ügynökség ezt a napot “a magyarországi zsidók legyilkolása miatti gyász és tiltakozás napjává” nyilvánította.

• 1944. június 7. Jichák Grinbojm úr, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának tagja közbenjár a jeruzsálemi amerikai konzulnál – Pinkerton úrnál –, hogy a szövetségesek indítsanak akciókat vagy az Auschwitzba vezető vasútak légierőkkel való megtámadása, vagy az ottani haláltábor megsemmisítő berendezéseinek bombázása formájában²⁶.

• 1944. június 11. A Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának ülése többek között a magyarországi zsidók megmentésének lehetséges módozataival foglalkozott (erre az ülésre később részletesen visszatérünk).

• 1944. június 12. M. Shertok (Sharet) részletes tájékoztatást kap Joel Brandtől, akivel ennek letartóztatása után, Haleb (Aleppo) városában fog találkozni.

• 1944. június 12–június 26. M. Shertok (Sharet), a Zsidó Ügynökségtől kapott megbizatása alapján, igyekszik Londonba utazni, hogy minden mentési akciót az Ügynökség elnökével, Chaim Weizmannal egyeztessen.

• 1944. június 24. I. W. Pehle, a washingtoni War Rescue Board (mentési szervezet a háború idejére) igazgatója, írásban fordul I. I. Macloy védelmi miniszterhelyetteshez az Auschwitzba vezető vasútvonalak lehetséges bombázása ügyében.

• 1944. június 26. A brit Külügyminisztérium Svájcból hiteles beszámolókat kap a zsidók legyilkolásáról az auschwitz-birkenaui táborban.

• 1944. június 24–26. Az egyesült államokbeli zsidó szervezetek küldötteivel való tanácskozáson I. W. Pehle úr kifejti fenntartásait az Auschwitzba vezető vasútvonalak elleni légitámadás hatékonyságát illetően.

• 1944. június 26. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, F. D. Roosevelt, svájci közvetítéssel figyelmezteti Magyarország akkori vezetőjét – Horthy ellentengernagyot – azokra a negatív következményekre, amelyeket a zsidók deportálása vonna maga után. Ez a figyelmeztetés, valamint semleges országokból jövő más közbelépések is, arra késztetik Horthyt, hogy a deportálásokat leállíttassa. Ez az intézkedés, amely július 10-én lép hatályba, már csak a fővárosi – budapesti – zsidókat érintette²⁷.

• 1944. június 27. Jichák Grinbojm, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának tagja sürgönyileg értesíti Shertokot (aki aznap érkezett Londonba), hogy befejeződött kb. 450.000 zsidó deportálása Magyarország vidéki városaiból és falvaiból.

• 1944. június 29. I. W. Pehle megismétli az USA Védelmi Minisztériumához intézett kérését, hogy támadják meg az Auschwitzba vezető vasútvonalakat.

• 1944. június 30. Chaim Weizman és Moshe Shertok szintén a légitámadások gondolatát javasolják G. A. Hull brit külügyminisztériumi államtitkárnak.

• 1944. július 4. A légitámadások első elutasítása, ezúttal I. I. Macloy, az amerikai védelmi miniszter helyettesének részéről.

• 1944. július 6. Ebben a kérdésben Ch. Weizman és M. Shertok rendkívüli kihallgatást érnek el Eden angol külügyminiszternél.

• 1944. július 11. M. Shertok, visszatérve közbenjárására, a megsemmisítési berendezések bombázásának lehetőségét is említi.

• 1944. július 13. Nagy-Britannia miniszterelnöke, W. Churchill levelet ír lord Melchettnek, amelyben sajnálkozással állapítja meg, hogy csak a végső győzelem lesz válasz arra a szörnyűséges gaztettre, amelyet jelenleg a németek a zsidó nép ellen elkövetnek.

Ezeket az adatokat vizsgálva a mentést célzó intervenciók vonalán viszonylagos tétlenség ötlik szembe, éppen 1944. május 5. és június 26. között, amikor az Auschwitzba deportált zsidók száma csak Magyarországról meghaladta a 400.000-et. Maga M. Gilbert történész gazdagon dokumentált könyvében betű szerint megállapítja, hogy “a haláltábor bombázására vonatkozó jegyzék (a Zsidó Ügynökség jegyzéke, sz. m.) legalább egy hónapot késett”²⁸.

Erre a tényállásra nem lehet magyarázatot adni anélkül, hogy figyelembe vennénk a bizonytalanságot a tekintetben, vajon melyik a legalkalmasabb út a zsidók legyilkolásának a megakadályozására.

IV. Auschwitz-Birkenaut bombázni… vagy egy vasútvonalat?

A zsidó körök egyetlen lehetősége arra, hogy az események menetét befolyásolják (vagyis hogy legalább részben megállítsák a náci népirtást), az lehetett volna, hogy egy jól dokumentált meggyőzési kampánnyal a leghatékonyabb eljárást támogatják.

Erre az optimális célra vonatkozóan ma is sok értelmezés és kommentár tesz egyenlőségjelet maguknak a megsemmisítési berendezéseknek (a krematóriumok épületei, amelyek a gázkamrákat is magukban foglalták) a bombázása és a vasútvonalak megtámadása közt (különösen a rendkívüli fontosságú Kassa és Eperjes közti szakaszt tekintve), amelyeken keresztül kellett menniük az akkori Magyarország gettóiból a 450.000 zsidó többségét szállító vonatoknak²⁹. Ha egy ilyen egyenlőségjel a két alternatíva közt, vagy éppenséggel a vasútvonalak megtámadásának előnyben részesítése érthető a katonai téren kevéssé tájékozott szlovákiai rabbik esetében³⁰, sokkal kevésbé elfogadható a dokumentumokat ismerő amerikai, angliai vagy palesztinai zsidó vezető körök részéről.

Ebben a tekintetben teljesen megalapozottnak tűnik számomra R. Hilberg történész következtetése, amely szerint “A bombázások tervét nem lehetett meggyőzően előadni, mivel a zsidó vezetőség nem összpontosított Auschwitzra…”³¹.

A 40-es évek haditechnikai körülményei közt a nagy távolságra levő célpontok bombázása csak akkor lehetett hatékony, ha időben hosszú távú hatással járt. Ilyen hatás lehetett volna a mi esetünkben a krematóriumok épületeinek a lerombolása, amelyeknek a helyreállítása több hetet, ha nem hónapot vett volna igénybe.

Ezzel szemben például a Kassa-Eperjes vasútvonal-szakasz bombázása, a szövetségesek hasonló méretű erőfeszítését feltételezve, 1944 nyarának szlovákiai körülményei közt, nem tette volna lehetővé a vasúti forgalom hosszú időre való megszakítását. Ez a helyzet nem hasonló például ahhoz, amely ugyanebben a periódusban a francia Normandiában fennállt, ahol a szövetséges légierő 300-400 kilométerre lévő bázisokról kiindulva szinte megszakítás nélkül támadhatta a fő vasútvonalakat, emellett egy jól megszervezett ellenállási mozgalom is segítette.

Szlovákiában viszont 1944 nyarán a szövetségesek légitámadásait egy több mint 2500 km-re levő vasútvonal ellen nem lehetett számtalanszor megismételni, ráadásul azon a helyen az ellenállási mozgalom nem biztosíthatott hathatós támogatást.

A fentiekből világosan kitűnik, hogy az Auschwitzba vezető vasútvonal megtámadása (főleg a Kassa-Eperjes szakaszon) ugyanakkora erőfeszítést igényelt volna, mint az auschwitz-birkenaui megsemmisítési berendezések bombázása, anélkül, hogy hasonló perspektívát nyújtott volna a deportált zsidók tömeges legyilkolásának a megszakítását illetően.

Maga I. W. Pehle is fenntartásait fejezte ki e tekintetben Washingtonban, 1944.VI.24-én az Egyesült Államokbeli zsidó szervezetek képviselői előtt, feltéve a kérdést:

a) lehetséges-e a vasútvonal működésének megszakítása hosszú időre,

b) mennyi időre állítja meg egy ilyen légitámadás a zsidók deportálását a haláltábor felé, főleg a magyarországiakét?³²

Azokban a napokban a Zsidó Ügynökség vezetőinek vitáit, valamint az amerikai zsidóság soraiban folyó véleménycseréket az jellemezte, hogy nem volt világos elképzelés a halálos veszélyben lévő zsidók megmentését szolgáló legjobb megoldást illetően.

Egy ilyen vita során, 1944. június 29-én Londonban, lord Namier zsidó származású ismert történész, a Zsidó Ügynökség elnökének, Ch. Weizmannak a politikai tanácsadója, joggal állapította meg, hogy “eddig az egyedüli realista javaslat a krematóriumok és a gázkamrák bombázása volna”³³. Egyes zsidó köröknek az auschwitz-birkenaui megsemmisítő berendezések bombázásával szembeni ellenkezését lord Namier “egy Iván Karamazov szelleméhez” illőnek találta³⁴, mondván, több tíz- vagy százezer ember megmentését akadályozhatja meg.

Sajnos, lord Namier pontosan tudta, mire hivatkozik. R. Hilberg történész megemlíti egyesek aggályait a légitámadásokkal szemben, konkréten L. A. Kubowiczkiéit³⁵ (amelyekkel később még foglalkozunk). Az 1944. június 29-i, Ch. Weizman, M. Shertok és lord Namier közötti megbeszélésen M. Shertok nem véletlenül hivatkozott a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának egy határozatára³⁶.

V. A zsidó ügynökség végrehajtó bizottságának 1944. június 11-i, legalábbis furcsa határozata

A fent említett megbeszélésen M. Shertok felhívta a figyelmet arra, hogy figyelembe kell venni a Végrehajtó Bizottság egy nemrégi határozatát. Ugyanez a határozat vezérelte Ch. Weizman elnököt is, amikor a következő napokban (pontosabban 1944. július 6-án, az A. Edennel való találkozóján) csak az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázására vonatkozó javaslatot említette.

De mit tartalmazott ez a határozat és hogyan jött létre?

A jeruzsálemi Cionista Központi Levéltárban a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága ülésein felvett (héber nyelvű) jegyzőkönyveket tartalmazó 42. kötet 10293-10297. oldalán megtalálható az 1944. június 11-i jegyzőkönyv, amelyből fordításban bemutatjuk a bevezető részt, valamint a napirend 2. pontjával kapcsolatos vitát (lásd a 2. mellékletben a héber nyelvű eredetit).

Titkos

Nr. 51.

10293.

Jegyzőkönyv

a Zsidó Ügynökség vezetőségének üléséről

Jeruzsálemben, 1944. VI. 11-én

Jelen vannak: Ben-Gurion elnök úr

Grinbojm úr

Dr. Senator

Fishman rabbi

Kaplan úr

Dr. Smorak

Dr. I. Josef

Sapira úr

Ben-Cvi úr

Handaka úr

Dr. Granowski

Eisemberg úr

Napirend:

1. Mentési kérdések

2. Grinbojm úr vitája Pinkerton úrral a mentés kérdésében

3. Tervezet az új emigránsok integrálására

10296.

2. Grinbojm úr vitája Pinkerton úrral a mentés kérdésében

Grinbojm úr:

A vezetőségi tagok számára előterjeszt egy jelentést arról a vitáról, amelyet Pinkerton úrral, az Amerikai Egyesült Államok konzuljával folytatott a mentéssel kapcsolatos kérdésekről (az európai zsidók megmentéséről volt szó, sz. m.). Többek között azt javasolta a szövetségeseknek, hogy bombázzák a Magyarország és Lengyelország közötti vasútvonalakat. A németek naponta 12.000 magyar zsidót utasítanak ki Lengyelországba. A vasútvonalak tönkretétele esetén nem tudnák idejében véghezvinni a terveiket.

Pinkerton úr biztosítékot adott, hogy a javaslatot az amerikai megmentési szervezet (W. R. B.) elé terjeszti.

Azt is javasolta Grinbojm úr, hogy a szövetséges légierő bombázza a lengyelországi haláltáborokat, mint Auschwitz, Treblinka³⁷ stb. Pinkerton úr azzal érvelt, hogy ha ez a javaslat megvalósulna, a szövetségeseket zsidók legyilkolásával vádolhatnák, ezért a javaslat írásbeli előterjesztését kéri. Grinbojm úr biztosítja, hogy ezt a kérdést megtanácskozza a barátaival (a Végrehajtó Bizottságra hivatkozik, sz. m.).

Grinbojm úr hozzáteszi, hogy a rendelkezésére álló adatok szerint naponta zsidók ezreit ölik meg a haláltáborokban. Egy bizonyos időre csak a tábor fenntartásához szükségesek maradnak életben³⁸. A zsidók szenvedése leírhatatlan. Még ha feltételeznénk is, hogy a bombázás idején vannak ott zsidók, akik közül egyesek elpusztulnának, a többiek viszont szétszóródhatnának és megmenekülhetnének. A lerombolt épületekben hosszú ideig (akár hónapokig) nem volna lehetőség embereket ölni az illető technikával. Hozzáteszi, hogy éppen ma érkezett a hír, hogy az utóbbi 10 napban Magyarországról 120.000 zsidót deportáltak.

Ben-Gurion úr:

Nem ismerjük elég alaposan a lengyelországi helyzetet és úgy tűnik, hogy nem javasolhatunk ilyesmit (a táborokban levő megsemmisítési berendezésekre érti, sz. m.).

Fishman rabbi:

Ben-Gurion véleményéhez csatlakozik.

Dr. Smorak:

Arról értesítenek, hogy Auschwitzban egy nagy munkatábor működik. Nem vállalhatjuk a felelősséget egy olyan bombázásért, amely akár csak egy zsidó megölésével járna.

Dr. I. Josef:

ő is ellenzi azt a javaslatot, hogy az amerikaiaktól a táborok bombázását kérjük és így zsidók is elpusztuljanak. Grinbojm úr nem beszélhet magánszemélyként, csak mint a szervezet meghatalmazottja. Véleménye szerint ilyen minőségben nem szabad neki ilyen javaslatot tennie.

Dr. Senator:

Csatlakozik Dr. I. Josef úr véleményéhez. Sajnálatát fejezi ki afelett is, hogy Grinbojm úr ilyesmiről tárgyalt az amerikai konzullal.

Ben-Gurion elnök úr levonja a következtetést:

A vezetőség véleménye az, hogy nem fogják javasolni a szövetségeseknek olyan célpontok bombázását, ahol zsidók vannak (a szerző kiemelése).

Ebből a jegyzőkönyvből kitűnik, hogy más döntést hozva a kivégzési berendezések bombázásának célszerűségét illetően, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának lehetősége lett volna kollektív módon közbenjárni az Amerikai Egyesült Államoknál, amely Angliához képest sokkal kedvezőbben viszonyult elvileg a zsidó kérések támogatásához. Annál is inkább, mivel a történészek aláhúzzák, hogy az 1944-es választási évben, amikor F. D. Roosevelt a harmadik elnöki megbízatásért harcolt, jelentősen megnőtt az amerikai adminisztráció befolyásolásának a lehetősége.

A Végrehajtó Bizottság legalábbis részben elutasító határozata Ch. Weizman és M. Shertok kezét egyaránt megkötötte, heteken keresztül a vasútvonalak bombázásának javaslatára kellett szorítkozniuk.

Természetesen az, hogy a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elutasította az auschwitz-birkenaui gyilkoló berendezések bombázását, nem abból eredt, hogy alábecsülték az európai zsidók megmentésének a feladatát a palesztinai brit mandátumban lévő zsidó települések megerősítésével szemben, ahogyan azt egyes negacionista (a holokausztot tagadó vagy lekicsinylő) és tendenciózusan anticionista körök állítják³⁹. Auschwitz bombázásának vagy nem bombázásának semmilyen közvetlen vagy közvetett kapcsolata nem volt a palesztinai Jisuv megerősítésével. Ezzel szemben nehéz tagadni, hogy ugyanaz a Végrehajtó Bizottság, amely a kapott értesülések alapján abban az időben egy napot a gyász és a magyarországi zsidók kiirtása elleni tiltakozás napjává nyilvánított, ezzel a határozattal tanúságát adta annak, hogy nem érzékeli az európai holokauszt arányait.

Ugyanebbe a gondolatmenetbe illik bele az az álláspont, amelyet abban az időben L. A. Kubowiczki, az amerikai zsidóság és a Zsidó Világkongresszus jeles személyisége foglalt el.

VI. Leon Arie Kubowiczki úr a légitámadások ellen

R. Hilberg történész úgy említi L. A. Kubowiczki urat, mint a Zsidó Világkongresszus egyik munkatársát, aki 1940-ben, az Európából az USA-ba való emigrálása után az Institute for Jewish Affairs (Zsidó Ügyek Intézete, a Zsidó Világkongresszus keretében működő intézmény) munkatársa lett és hamarosan a szervezet Európai Bizottságának vezető tisztségét is betöltötte⁴⁰. Miután rövid idő alatt a Zsidó Világkongresszus (az európai zsidókat sz.m.) mentő tagozatának a vezetője lett⁴¹, Kubowiczki urat a Zsidó Ügynökség részéről Jichák Grinbojm úr 1944. június 11-én keltezett levelében figyelmeztette a magyarországi és más európai országokbeli zsidók ellen Auschwitz-Birkenauban elkövetett tömeggyilkosságokra⁴².

R. Hilberg kénytelen megállapítani, hogy korábbi tapasztalatai ellenére Kubowiczki és a Zsidó Világszövetség másik két, nemrég előléptetett munkatársa (Tartakover és Leszczynski) nem volt képes helyesen megítélni az öreg kontinensen végbemenő eseményeket⁴³. Ez a vélemény teljesen megalapozott, ha figyelembe vesszük Kubowiczki úr magatartását, ami az 1944. július 1-jén I. W. Pehle úrhoz, a W. R. B. (War Refugee Board) főnökéhez írt levelében nyilvánult meg⁴⁴.

A levél teljes szövegét nem sikerült megszerezni, így meg kell elégednünk a tartalmával, amit Herbert Druks, az Amerikai Egyesült Államokban levő Brooklyn College judaisztikai tanulmányokkal foglalkozó professzora ismertetett könyvében⁴⁵, és amelyre R. Hilberg is hivatkozik⁴⁶.

Íme, hogyan jellemzi Herbert Druks úr Kubowiczki úr álláspontját⁴⁷:

“De 1944. július 1-jén a Zsidó Világkongresszus mentő tagozatának a vezetője, Leon Arie Kubowiczki írásban közölte I. W. Pehlével, a War Refugee Board főnökével, hogy ellenzi a táborok bombázását. Ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a “halált hozó” berendezéseket más módszerekkel rombolják le, azzal érvelve, hogy ilyen úton a folyamat (a megsemmisítés, sz. m.) jelentősen lelassítható. Emlékeztette Pehlét, hogy 1943 augusztusában és októberében a zsidók sikerrel lázadtak fel és néhány táborban sikerült lerombolni a gyilkoló berendezéseket. Mi több, a lázadás lehetővé tette számos zsidó megmenekülését ezekből a táborokból (teljesen valótlan állítás. Treblinkából és Sobibórból nagyon kevés zsidónak sikerült megmenekülnie a lázadás alkalmával sz. m.). ő maga (Kubowiczki, sz. m.) határozottan ellenzi ezeknek a táboroknak a légi úton való megtámadását, szó szerint állítva, hogy »a halált hozó berendezéseket nem lehet légitámadásokkal lerombolni, a bombázások első áldozatai éppen a zsidók volnának«. A bombázások helyett Kubowiczki ahhoz ragaszkodott, hogy kérjék meg az oroszokat, vessenek be ejtőernyős egységeket, hogy elfoglalják a haláltáborokban levő épületeket, tegyék ártalmatlanná a gyilkosokat és szabadítsák ki a foglyokat. A lengyel kormányt pedig kérjék meg (a Londonba emigrált lengyel kormányról van szó, sz. m.), hogy képezzen ki ellenálló egységeket, hogy egyes táborokat megtámadjanak és lerombolják a »halált hozó berendezéseket«”.

A könyv szerzője (M. Druks, sz. m.) joggal nevezte “furcsáknak” Kubowiczki állításait⁴⁸, figyelembe véve a keleti helyzetet és különösen a londoni kormánytól függő lengyel egységek nem éppen barátságos magatartását a zsidókkal szemben. Kubowiczki úr álláspontjának téves voltát M. Gilbert történész is megállapította; ő megjegyzi, hogy I. W. Pehle a W. R. B. részéről köteles volt ellenezni az amerikai zsidóság képviselői előtt Kubowiczki javaslatait, utólag pedig, 1944 szeptembere folyamán, megmagyarázta Morgenthau államtitkárnak, hogy ilyen diverziós egységek felhasználásának a gondolata teljesen irreális megoldás⁴⁹. Ennek ellenére, mint ahogy M. Druks ugyanabban a könyvében kifejti, L. A. Kubowiczki továbbra is kitartott a javaslatai mellett, mégpedig a szovjet hatóságok előtt (akikkel Nahum Goldman, a Zsidó Világszövetség elnöke közvetítésével került kapcsolatba), 1944. október 4-én pedig ugyanilyen értelemben interveniált I. I. Macloy, az akkori helyettes védelmi miniszternél.

Természetesen ma már képtelenek vagyunk megállapítani, milyen mértékben volt negatív hatásuk L. A. Kubowiczki javaslatainak abban a kérdésben, hogy az auschwitz-birkenaui tábor működését légi csapások útján szabotálják. Azt mégis állíthatjuk, hogy ez az álláspont azt bizonyította a választási kampány teljében levő Roosevelt-féle adminisztráció előtt, hogy még az amerikai zsidóság is megosztott, és éppen a világ zsidóságának ebben a nehéz pillanatában.

VII. Miért hallgatnak el egyes tényeket?

Vitathatatlan, hogy a fő felelősség, amiért nem intéztek légitámadást az auschwitz-birkenaui megsemmisítő berendezések ellen, a nyugati szövetségesekre hárul (Angliára, de az Amerikai Egyesült Államokra is). Ismerve – tulajdonképpen 1942 őszétől, de még konkrétabban az 1944 tavaszán érkezett értesülések alapján – az auschwitz-birkenaui tömeggyilkosságok méreteit, ez országok politikai és katonai képviselőinek bele kellett volna foglalniuk terveikbe, az akkori lehetőségek határain belül, a tömeggyilkosságok mechanizmusának a gyengítését is. E célból lehetséges lett volna támadást indítani a krematóriumok és a hozzájuk tartozó gázkamrák működésének legalább időleges megszüntetése érdekében, és nem lett volna szükség a támadások gyakori megismétlésére (mint abban az esetben, ha a légitámadások a közlekedési vonalak használaton kívülre helyezését célozták volna). Ilyen akciók szükségessége nyilvánvaló lett, függetlenül a zsidó hatóságok közbenjárásától.

Következésképpen a nyugati szövetségesek magatartására vonatkozó kritikai szemlélet gazdag irodalomban nyilvánult meg, különösen az utóbbi 20-30 évben, amelyet olyan történészek és publicisták dokumentált tanulmányai és írásai képviselnek, mint R. Hilberg, M. Gilbert, David Weyman, Jehuda Bauer, Joav Gelber, Ascher Cohen, A. D. Morse, I. S. Conway, Dina Porat, M. Druks, Henry L. Feingold, Amos Elon, Szenes Sándor és mások.

Sokkal szegényebben tükröződik ebben az irodalomban a zsidó körök szerepét illető kritikai szemlélet, főleg az Amerikai Egyesült Államokban és a palesztinai brit mandátumban működők tekintetében. Csak 1979-ben közölt egy ismert izraeli újságíró – Amos Elon – egy alapos dokumentációra támaszkodó összefoglalót a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának 1944 májusában-júniusában tartott három üléséről⁵⁰. Írásában a jeruzsálemi Cionista Központi Levéltár anyagát is felhasználta. Dina Porat kutatónő “A jeruzsálemi Zsidó Ügynökségnek az európai zsidók megmentésében játszott szerepe 1942 és 1945 közt” című doktori értekezésében, amelyet a Tel Avivi Egyetemen mutatott be 1983-ban, elemezte az Ügynökség Végrehajtó Bizottságának az 1944. június 11-i gyűlését, valamint Jichák Grinbojm intervencióját az amerikai konzulnál ugyanannak a hónapnak első napjaiban⁵¹. Természetes, hogy egy ilyen doktori értekezés nem juthatott a széles közönség tudomására.

Az 1988-ban Comprehending the Holocaust (A holokauszt megértése végett) címmel megjelent tanulmánykötetben Joav Gelber professzor arra az általános következtetésre jut, hogy “különböző zsidó (a szerző kiemelése) és nem zsidó személyeknek és intézményeknek befolyásuk volt az európai zsidók megmentésében (vagy meg nem mentésében)⁵², és megállapítja, hogy “a zsidó szervezetek egy ideig haboztak (a szerző kiemelése), de végül arra kérték a szövetségeseket, hogy magát a tábort bombázzák⁵³. Ezzel szemben sok más anyag, főleg a 80-as években közöltek, a hangsúlyt Ben-Gurion álláspontjának a megmagyarázására, ha nem igazolására helyezték. Így Tuvia Frieling kutató az 1987-ben bemutatott doktori értekezésében⁵⁴ “felülvizsgálandó sztereotípiáknak” tekinti az európai zsidók megmentése kérdésében a Zsidó Ügynökséget ért bírálatokat, amelyeket a Jisuv közösségének különböző képviselői fogalmaztak meg, mint például Meir Jáári újságíró⁵⁵.

L. A. Kubowiczki legalábbis vitatható intervencióira vonatkozólag az első feljegyzések H. Druks fent említett könyvében jelentek meg, amelyeket utólag M. Gilbert és R. Hilberg vettek át és fejtettek ki. Ezzel szemben Henry Feingold⁵⁶ egyébként bőven dokumentált, az európai zsidók megmentésére szolgáló 1944–45 közötti akciókról írt könyvében Kubowiczki számos pozitív kezdeményezését említi⁵⁷, de egy szó sem esik az 1944. VII. 1-i levélről, amelyet I. W. Pehléhez intézett és a későbbi intervencióiról a légitámadások ellen, amelyek az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tevékenységet gyengíthették volna.

Jelenleg, amikor több mint 50 év eltelt az európai zsidók szörnyű holokausztja óta, azt hiszem, a következő generációkkal szembeni felelősségünk arra kötelez, hogy előítéletek és tartózkodás nélkül közelítsünk az igazság minden szempontból való feltárásához.

(Fordította: Fey László)

Jegyzetek és magyarázatok

1 Lásd W. Lacqueur – R. D. Breitman: Breaking the Silence (Megtörve a csendet), Simon and Schuster kiadó, New York 1986.

2 Zsidó Világszövetség – 1936-ban, Genfben (Svájc) alapított nemzetközi szervezet, de székhelye az Amerikai Egyesült Államokban van; célja főleg a nácizmus elleni harc és a kelet-európai zsidó közösségek jogainak védelme.

Zsidó Ügynökség – a zsidóság képviseleti szerve, Jeruzsálem székhellyel. A 30-as évektől kezdve magában foglalja mind a cionista mozgalom vezetőit, mind egyes nem cionista szervezetek küldötteit (főleg az Amerikai Egyesült Államokból).

3 Lásd R. Hilberg: Perpetrators, Victims, Bystanders. The Jewish Catastrophe 1933–1945 (Tettesek, áldozatok, bámészkodók. A zsidó katasztrófa 1933–1945). Harper Collins kiadó, New York 1992. Az idézetek a német nyelvű kiadásból: Täter, Opfer, Zuschauer. Fischer kiadó, Frankfurt am Main 1992. A fentiek a 278. old. 2. bek. 5–7. sorában találhatók.

4 Hilberg id. mű 265–266. old.

5 Hilberg id. mű 196–198. old. Az eset részletesen le van írva Szenes Sándor és Franz Baron könyvében: Von Ungarn nach Auschwitz, die verschwiegene Warnung (Magyarországról Auschwitzba, az elhallgatott figyelmeztetés). Westphallisches Dampfboot kiadó, Münster 1994.

6 A Vrba-jelentés részletes ismertetése, az auschwitz-birkenaui tábor rajzával együtt megtalálható: M. Gilbert: Auschwitz and the Allies (Auschwitz és a szövetségesek). New York 1981. 195., 202–205. old. Az események részletes leírását lásd még Amos Elon művében: Schrei ohne Antwort (Kiáltás válasz nélkül), Molden kiadó, Bécs–München–Zürich–Innsbruck 1979. (fordítás angol eredetiből) 65. old.

R. Hilberg történész is megállapítja Dina Porat kutatónő könyvére alapozva The Blue and the Yelow Stars of David (Dávid kék és sárga csillagai), Cambridge Mass kiadó 1990. 212–216. old., hogy a Zsidó Ügynökség az auschwitz-birkenaui tábor szerepéről a teljes igazságot megtudta 1944 júniusának elején (lásd Hilberg id. mű 271. old.).

7 Lásd Hilberg id. mű 279. old. 3. bek.

8 Idem, 4. bek. 1–2. sor.

9 Anglia berni követsége 1944. június 26-án táviratilag továbbította Londonba a Vrba-jelentés tartalmát és a szlovák rabbik felhívását az Auschwitzban történő, zsidók elleni tömeggyilkosság megakadályozására (lásd többek között M. Gilbertnél, id. mű 250. old.).

10 Az esetet közli többek között M. Gilbert (id. mű) és az amerikai A. D. Morse is a While six Millions Dead (Mialatt 6 millióan meghaltak) c. könyvében, 1967, valamint I. S. Convay, a Brit Columbiai Egyetem (Kanada) történelemtanárának az írása, amely a The Wiener Library Bulletin 27/1993/1994 kötetében jelent meg, és amelynek címe magyarra fordítva “Elítélés és közömbösség között – a szövetségesek magatartása a magyar zsidóság megsemmisítésével szemben”.

11 Lásd Hilberg, id. mű 279. old. 4. bek. 3–4. sor.

12 Az illető dokumentumok szövege megjelenik Amos Elon id. mű 313. és 316. old., megerősítve R. Hilberg, M. Gilbert, A. D. Morse és másoknak a holokausztról írt könyveiben.

13 A levél szövegét közli mind A. D. Morse id. mű 318. old., mind Amos Elon id. mű 317–318. old.

14 Lásd M. Gilbert id. mű 216. old.

15 Lásd R. Hilberg The Destruction of the European Jews (Az európai zsidók megsemmisítése) II. kötet. Quadrangle Books kiadó, Chicago 1967.

16 Lásd M. Gilbert id. mű 250. old.

17 Lásd R. Hilberg Perpetrators… id. mű 318. old.

18 Az emigráns lengyel és csehszlovák kormányok álláspontját illetően lásd A. D. Morsenak an 10. pontban id. művének francia fordítását: Pendant que six millions de Juifs mourraient 335. old. Ugyancsak Morse említi (id. mű 336. old.) W. Churchill egy 1944. október 30-i nyilatkozatát Auschwitz bombázását illetően, amelyben leszögezi, hogy: “Erről a kérdésről beszéltem a szovjetekkel, nincs mit tenni”. Ebből a szövegből nem derül ki, hogy ez egy általános következtetés, vagy a szovjetek esetleges ellenkezése gátolta meg az ilyen kezdeményezést.

19 Lásd Hilberg Perpetrators… id. mű 267. old. 1. bek. 1–5. sor, Dina Porat nyomán id. mű 35. old. 6. pont, valamint Tuvia Frieling: Ben-Gurion and the Holocaust, közölve a Yad Vashem Studies 18. kötet 199–232. old.

20 Lásd Hilberg id. mű 11. old. 3. bek. 3–7. sor.

21 A számadatok L. Braham amerikai történész Politics of Genocide – The Holocaust in Hungary (A népirtás politikája – a holokauszt Magyarországon) című könyvének (New York, 1981) adataira támaszkodnak. Az 1944. május 15–június 10. közti időszakra a számadatok Szenes S.–F. Baron id. mű 200–201. old. származnak.

22 Amos Elon izraeli publicista az említett könyvében részletesen kifejti a Joel Brand Isztambulba érkezésével kapcsolatos eseményeket (lásd id. mű 52–65. old.). Itt a Zsidó Ügynökség törökországi küldötte Raskin néven szerepel. Az azonosság (Zeev Pomerantz) megállapítása a Végrehajtó Bizottság 1944. május 25-i jegyzőkönyve alapján vált lehetségessé, amelyben az áll, hogy Zeev Pomerantz, aki Törökországba érkezett, a magyarországi zsidók helyzetét ismerteti a Joel Brand által vele közölt adatok fényében (lásd a Végrehajtó Bizottság Ülései, 42. kötet 10254-10256. old., héber nyelven).

23 Ebben a tanulmányban nem foglalkozunk a németek ezirányú javaslatával, amelyet A. Eichmann tett a magyar zsidóságnak és amely teljesen elfogadhatatlan volt a hitlerellenes koalíció szövetségesei számára.

24 Z. Pomerantznak a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága előtt megtartott előadása, amelyet a 22. pont alatt idéztünk, nem említi szövegszerűen a Vrba-jelentést. Mégis, M. Gilbert és R. Hilberg történészek, akiket a 6. pont alatt idéztünk, jogossá teszik Amos Elon publicista állítását, hogy J. Brand közölte Z. Pomerantzcal (alias Raskin) a Vrba-jelentés tartalmát, az pedig a maga részéről beszámolt M. Shertoknak.

25 Lásd a 24. pontot.

26 A Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának ülésén Jichák Grinbojm nem pontosította Pinkerton amerikai konzullal való találkozásának dátumát. Ezt az időpontot viszont megadja Dina Porat doktori disszertációja: The Role Played by the Jewish Agency in Jerusalem, in the Efforts to Rescue the Jews in Europe – 1942–1945 (A jeruzsálemi Zsidó Ügynökség szerepe az európai zsidók megmentésére tett erőfeszítésekben – 1942–45), amelyet a Tel Avivi Egyetemen védett meg 1983 májusában, 3. kötet 119. old. 61. pont.

²⁷ Részleteket lásd Braham id. mű 21. pont.

²⁸ Lásd M. Gilbert id. mű 279. old.

²⁹ Például Szenes Sándor és Franz Baron id. mű 32. old. 3. bek. 1–3. sor, akik fenntartják, hogy “utólag tekintve általános egyetértés van abban, hogy az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázása hatékony kísérlet lehetett volna a szabotálásra”.

³⁰ A szlovákiai rabbik, élükön Weismandel rabbival, Rosenheim, az Agudat Israel Világszervezet svájci képviselőjének közvetítésével kétszer is interveniáltak a washingtoni W. R. Boardnál 1944. május 16-i illetve 24-i táviratuk útján, hogy haladéktalanul bombázzák az Auschwitzba vezető Csap-Kassa-L’ubotin-Novy Sacz vasútvonalat (lásd M. Gilbert id. mű 236. old., valamint Jehuda Bauer The Holocaust in Historical Perspective Washington Press kiadó, Seattle 1968.

³¹ R. Hilberg id. mű 272. old. 1. bek. 5–7. sor.

³² Lásd M. Gilbert id. mű 238. old.

³³ Lásd Amos Elon id. mű 249. old.

³⁴ Idem 7. bek. Ivan Karamazov egy zavaros eszmékkel rendelkező szereplő Dosztojevszkij orosz regényíró “Karamazov testvérek” c. regényéből.

³⁵ Lásd Hilberg id. mű 272. old.

³⁶ Lásd Amos Elon id. mű mint a 32. lábjegyzetben.

³⁷ Akkor a treblinkai haláltábor már nem létezett.

³⁸ Abban az időben Grinbojm úr még nem ismerte a különbséget egyrészt a treblinkai és sobibóri táborok szelektálási eljárása között (ahol csak nagyon kisszámú rabot tartottak meg, akik a krematóriumokat szolgálták ki, másrészt az Auschwitz-Birkenauban alkalmazottól (ahol a németek azokat is megtartották, akiket a hadiiparban való munkára alkalmasnak találtak). De ez az ismerethiány nem változtat azon a végkövetkeztetésen, hogy Grinbojm úr a haláltáborokban uralkodó helyzet sokkal realistább értékeléséről tett tanúbizonyságot, mint a Végrehajtó Bizottság többi tagja.

³⁹ Ebben a tekintetben lásd R. Garaudy teljesen alaptalan állítását, ami szerint “a cionisták fő célja nem az volt, hogy életeket mentsenek meg, hanem hogy Palesztinában zsidó államot létesítsenek. (lásd R. Garaudy Les mythes fondateurs de la politique israelienne)
⁴⁰ Lásd Hilberg id. mű 255. old. 1. bek.

⁴¹ Idem 272. old. 1. bek. 10–11. sor.

⁴² Lásd Dina Porat The Role… id. mű III. rész 119. old. 62. pont.

⁴³ Lásd Hilberg id. mű 255. old. 2. bek. 1–2. sor.

⁴⁴ Idem 272. old. 1. bek. 11–13. sor.

⁴⁵ Lásd Herbert Druks Failure to Rescue (A mentés kudarcai), Speller and Sons kiadó, New York 1977.

⁴⁶ Lásd Hilberg id. mű 347. old. 78. jegyzet.

⁴⁷ Lásd Druks id. mű 65. old.

⁴⁸ Idem mint a 46. pontnál.

⁴⁹ Lásd Gilbert id. mű 256. old.

⁵⁰ Lásd Amos Elon id. mű 359. old.

⁵¹ Idem mint a 41. pontnál.

⁵² Lásd Joav Gelber, Ascher Cohen, Charlotte Wardi: Comprehending the Holocaust, Peter Lang kiadó, Frankfurt am Main–New York–Paris 1988, 115. old.

⁵³ Idem 118. old.

⁵⁴ Lásd Tuvia Frieling Ben-Gurion and the Holocaust of European Jewry 1939–1945, in Yad Vashem Studies 18. kötet 199–232. old.

⁵⁵ Lásd Meir Jáári Facing the Disaster (Szemben a szerencsétlenséggel), a cikket a Hásomér Hácáir folyóirat 1943. január 6-i száma közölte, többek között Tuvia Frieling is említette.

⁵⁶ Lásd Henry F. Feingold The Politics of Rescue (Mentési politikák), Rutgers University kiadó, New York 1970.

⁵⁷ Izrael állam megalkotása után L. A. Kubowiczki 1948 és 1958 között magas tisztségeket töltött be az izraeli dplomáciában, 1959 és 1966 között pedig az európai zsidók második világháború alatti holokausztjának a tanulmányozására létrehozott jeruzsálemi Yad Vashem Intézet igazgatói tanácsának az elnöke volt.

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét. A cikk szerzője szerint az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak-vagyis saját magunknak.

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét.

A földtörténeti korok a fajokon belüli és a fajok közötti genetikai variációk fantasztikus tárházát halmozták fel. Rövid történelme folyamán az ember háziasította a növényeket és az állatokat, kiválogatta és szükségletei szerint formálta őket. Azaz hasznot húzott ebből a természetes gazdagságból, amelyet egyszersmind ki is bővített. A XIX. század közepe felé azonban ez a két, egymást addig kiegészítő tulajdonság antagonisztikussá vált. A nemesítés immár nem a szükségletek kielégítését szolgálta, hanem a pénzszerzés eszközévé vált. A vetőmag előállításából élők felismerték, hogy tevékenységük nem válhat haszon forrásává, ha a gazda azt a magot veti el, amelyet learatott. A természet szemben áll a profithoz való “természetes joggal”; a mezőgazdaság és a gazdálkodó érdekei különböznek a nemesítés és a nemesítő érdekeitől. Mivel azonban akkoriban politikai szempontból lehetetlen volt, hogy az élő szervezetet törvényesen megfosszák a reprodukcióra és az önsokszorozódásra való “zavaró” képességétől, a cél elérése érdekében csak biológiai módszerek maradtak. Erre áldozta minden erejét a mezőgazdaságban alkalmazott genetika.

1998 márciusában az agrárgenetika történetében új fejezet kezdődött azzal a “Terminátor” nevet viselő szabadalommal, amelyet az amerikai mezőgazdasági minisztérium és egy magáncég, a Delta and Pine Land Co. jegyeztetett be. A technológia egy olyan gyilkos transzgén beépítését jelenti az élő szervezetbe, amely megakadályozza a learatott mag kicsírázását: a növény a szokásos környezetben fejlődik, normális termésátlagot produkál, biológiailag azonban steril magot hoz létre. 1998 májusában a Monsanto nevű multinacionális cég megvásárolta a Delta and Pine Land Társaságot s vele a “Terminátor” szabadalmát, amely 87 országban kerül(t) bejegyzésre. A Monsanto jelenleg a szabadalom kizárólagos jogáról tárgyal a washingtoni mezőgazdasági minisztériummal. 1998 ugyanezen hónapjában a Monsanto megkísérelte a francia közvélemény megpuhítását is egy költséges reklámkampány segítségével, amely a genetikailag módosított szervezetek (GMSZ) emberbarát hatásairól szólt. Sem az ügyben érdekelt tudósok, sem a média, de a tudományos és technológiai fejlesztéssel foglalkozó parlamenti bizottság sem erőltette meg magát, hogy megértse, miről is van szó, s megfelelően tájékoztassa a közvéleményt.

A “Terminátor” valójában azonban csupán betetőzése az élő szervezetek hosszú kisajátítási folyamatának² , amely akkor kezdődött el, amikor a biológiai öröklődés áru formáját kezdte magára ölteni.³ 1907-ben Hugo De Vries – a századelő legbefolyásosabb biológusa, a Mendel-féle törvények⁴ egyik “újrafelfedezője” – volt az egyedüli, aki tudatára ébredt annak, hogy egy olyan alkalmazott tudomány esetében, mint a mezőgazdasági genetika, a gazdasági szempontnak elsőbbsége van a tudománnyal szemben: ami hasznot hoz, befolyásolja, sőt meghatározza azt, ami “tudományos értelemben igaz”⁵ .

De Vries azt vizsgálta, miként lehet felváltani a gabonafajták elkülönítés általi javítását – ami a XIX. század elejére nyúlik vissza, s azon alapszik, hogy a növények azonos módon reprodukálódnak, s ami ilyenformán a befektető számára nem hoz profitot – a folyamatos nemesítés eljárásával. E módszer szerint – amelynek igazolására a kor élenjáró tudományos elmélete, a darwinizmus szolgált –, a fajtaváltozatok a szántóföldi termesztés során leromlanak. Az új eljárás azonban – ahogyan 1892-ben Nilsson a svédországi Svalöf Intézetben kísérleti úton bebizonyította, s ezt a század elejének első mendeliánus ihletésű munkái is megerősítették – nem képes a növények minőségének javítására. Így ettől az időszaktól kezdődően egy, a legkisebb mértékű fejlődés elérésére is képtelen, de nyereséget hozó technika lépett annak az eljárásnak a helyébe, amely bár a társadalom számára hasznos, viszont nem alkalmas profit kitermelésére…

A nemesítéstől a sterilizálásig

A XX. század mezőgazdasági genetikusai – bár nem ismerték saját tudományáguk történetét, így többek között De Vries munkásságát sem⁶ – hasonló forgatókönyv szerint jártak el. Sikerüket a harmincas évek végén a hibridkukoricának köszönhették, ami zajos ünneplésben részesült.⁷ A hibridáció technológiája, amely világszerte az agronómiai kutatás paradigmájává vált, jelenleg mintegy húsz – hamarosan pedig további tíz – élelmiszer-alapanyagként szolgáló növény- és állatfajtára terjed ki. Valamennyi baromfiféle és a vágósertések nagy része is hibrid. A hibridek életképességének misztifikáló-elméleti magyarázata, az ún. heterózis-szuperdominancia⁸ elve segítségével a genetikusok – a hibridkukorica Egyesült Államok-beli sikerén felbuzdulva – a harmincas évek közepétől a hibridtechnológia általános elterjesztésére törekedtek. “A hibridek növelik a terméshozamot” – hirdették.

Ez a kijelentés pontosan tükrözi a heterózis elméletének lényegét: a különböző gének birtoklásának ténye – vagyis a hibridjelleg – önmagában előnyös.

A valóságban ami ezeket a fajtaváltozatokat megkülönbözteti az összes többitől, nem egyéb, mint a következő nemzedék hozamának csökkenése, vagyis a meddőség. Ebből fakad a termesztő kötelezettsége, hogy minden évben újravásárolja a szükséges vetőmagot. A fajták fejlődése valójában csak az egymást követő populációk kiválasztásán (szelekcióján) alapuló nemesítésből eredhet, amit éppen a hibridek előállítását célzó kutatás akadályoz. Az agrárgenetikusok közössége – anélkül, hogy ennek láthatóan tudatában lenne – a valóságot dialektikusan a visszájára fordította: úgy véli és azt állítja, hogy egy biológiai jelenséget, a heterózist használja fel a terméshozam növelése érdekében, miközben a fajtaközeli rokonságból eredő elfajulás [dépression consanguine] előidézése által valójában meddővé tesz. Ám ahhoz, hogy megfelelő politikai környezetet teremtsenek a kukorica sterilizálásához, a genetikusoknak a figyelmet a nemesítő munka – a fajtajavítás – keltette illúzióra kellett összpontosítaniuk, azért, hogy a tényleges célt, a meddővé tételt elkendőzhessék. A XIX. század végi, fajtaromláson alapuló eljárás, a hibridek, illetve a “Terminátor” technológiája között ilyenformán semmiféle különbség nincs. Az egyedüli újdonság a politikai környezet.

Ezidáig a beruházók nem fedhették fel valódi szándékukat – az élő szervezet meddővé tételét – anélkül, hogy azt egyúttal ne lehetetlenítették volna el. A parasztság egészen a közelmúltig tekintélyes társadalmi réteget képviselt. Az élő szervezet számára szent volt. Napjainkban viszont a parasztság eltűnőben van: átalakult a mezőgazdaságból élők csoportjává, amely a további “fejlődés” nyomán hamarosan végleg felszívódik. Egyidejűleg a DNS-fonálra redukált élő szervezet a puszta haszonszerzés forrásává süllyed(t).

Az elmúlt húsz esztendő neoliberális propagandája segítségével elkábított állampolgár megszokta, hogy valamennyi jelentős társadalmi-politikai kérdés megválaszolását a tudománytól és a technikai fejlődéstől várja el, miközben a politikusok, úgymond, “megelégszenek” az irányítással. A szerény nemesítő intézeteket fokozatosan hatalmas genetikaipari komplexum váltotta fel, amelynek befolyása immár kiterjed a legfontosabb állami kutatásokra is.⁹ A “Terminátor” csupán azt bizonyítja, hogy e komplexum jelenleg elegendő hatalmat érez már ahhoz, hogy többé ne tartsa szükségesnek titkolni az élő szervezet kisajátítására irányuló szándékát.

A Monsanto, az “élet tudományának” alkalmazásában leginkább élen járó cég fenyegető célzatú hirdetéseket tesz közzé az amerikai mezőgazdasági szaklapokban: “A kalóz Biotech-vetőmagok elvetése önnek hektáronként több mint 1200 dollárjába kerülhet” címmel figyelmezteti a gazdákat, akik tőle genetikailag módosított – az általa forgalmazott gyomirtószerrel, a Rounduppal szemben rezisztens gént tartalmazó – vetőmagot vásároltak: nincs joguk a learatott mag egy részét megőrizni a következő évi vetés céljára. Ezt nevezhetjük “szerződéses sterilitásnak”. A termesztő persze szerezhet Roundup Ready-fajtájú vetőmagot a Monsantóval való szerződés megkötése nélkül is, például a szomszédjától. Ebben az esetben viszont a cég jogi úton eljárhat vele szemben, minthogy a fajtát szabadalom védi. Ilyenkor “jogi értelemben vett sterilitásról” beszélhetünk.

A Monsanto vállalat, amely egyébként nemrég 2500 alkalmazottjának mondott fel, régi, bevált módszerhez folyamodott: a Pinkerton¹⁰ detektívügynökség nyomozóit alkalmazza, hogy felderítsék azokat a termesztőket, akik vetőmagját úgymond “eltulajdonítják”. De a cég él az információszerzés olyan hagyományosabb eszközeivel is, mint a szomszédok, gyomirtással foglalkozó cégek, vetőmag-kereskedők stb. kikérdezése. A költséges perek elkerülése érdekében több mint száz gazdálkodó kényszerült termését megsemmisíteni és kártérítést fizetni, valamint megadni a felhatalmazást a Monsanto képviselőinek arra, hogy több éven át számláik között és birtokaikon kutakodjanak. A learatott mag megőrzése a következő évi vetés céljára egyébként teljesen jogszerű: a gazdálkodó egyedüli kötelezettsége az, hogy nem adhatja el a vetőmagot harmadik személynek. A Monsanto szerint azonban ez a szabály nem vonatkozik azokra a génmanipulált vetőmagokra, amelyek szabadalmi oltalom alatt állnak.¹¹

Ami a genetikailag módosított fajták esetleges “biológiai szennyezésének” kockázatait, valamint a közegészségre és a környezetre gyakorolt – ma még teljes mértékben ismeretlen – hatásait illeti, a genetikaipari komplexum felfogását ritka őszinteséggel fogalmazta meg Phil Angell, a Monsanto kommunikációs igazgatója: “Nem a mi dolgunk a genetikailag módosított élelmiszerek biztonságának szavatolása. A mi érdekünk az, hogy a lehető legtöbbet adjuk el belőlük. A biztonság vizsgálata a Food and Drug Administration [az állami ellenőrzési szervezet] feladata.¹² Az “élő szervezettel kereskedők” gátlástalanságát, akik felcsillantják a génmanipuláció által nyújtott “fantasztikus lehetőségeket”, e kijelentés kontextusában érdemes mérlegelnünk…¹³

A Monsanto és konkurens szövetségesei – a Novartis, a Rhőne-Poulenc, a Pioneer-DuPont és a többi cég – tehát az élet tudományára specializálódtak. Különös persze az “élet tudományáról” szólni, amikor a cél itt éppen az, hogy megakadályozzák az élő szervezet olyan csodálatos tulajdonságainak érvényesülését, mint a reprodukcióra és az önsokszorozásra való képesség, s mindezt azért, hogy a beruházók számláján mind több profit reprodukálódjon és sokszorozódjon. Vagy lehet, hogy eljön az idő, amikor be kell reteszeljük ajtóinkat és ablakainkat, hogy védjük a gyertyaárusok érdekeit a napfény “tisztességtelen” konkurenciájával szemben?¹⁴ Az érvek persze egyáltalán nem hiányoznak ahhoz, hogy a nap mindenki számára egyformán süssön. Közülük az alábbiakban négyet sorolunk fel.

Először is, azt a fajtagazdagságot, amellyel jelenleg rendelkezünk, bolygónk valamennyi parasztgazdaságának köszönhetjük, leginkább pedig azoknak, akik a harmadik világban élnek. Ez olyan alapvető tény, amelyre a különböző nem-kormányzati és kormányközi szervezetek – így pl. a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete – rendszeresen figyelmeztet. A háziasítás és a kiválasztáson alapuló nemesítés több ezer éves paraszti gyakorlata olyan biológiai örökséget halmozott fel, amelyet az ipari országok saját céljaikra használtak fel, sőt, valójában kifosztottak s részben meg is semmisítettek. Az amerikai mezőgazdaság a világ minden szegletéből szabadon importált genetikai forrásoknak köszönhetően fejlődött ki; az egyetlen jelentősebb észak-amerikai eredetű fajta ugyanis a napraforgó. Az igazságosság azt kívánná meg – ha ez a szó egyáltalán megőrzött még valamit jelentéséből –, hogy az Egyesült Államok – ahol egyébként számos mozgalom ellenzi, hogy a genetikai világörökséget néhány amerikai cég sajátítsa ki ­ fizesse vissza ezt a “genetikai adósságot” a világnak.

Másodszor: a termésátlagok történelmileg páratlan növekedése az ipari államokban, sőt, a harmadik világ országaiban is – a hozamok két generáció alatt négy-ötszörösükre nőttek, miközben azelőtt megkétszerezésükhöz tizenkét-tizenöt generációnak kellett eltelnie, a korábbi évezredek alatt pedig a termésátlagok lényegében stagnáltak – a tudományos ismeretek szabad áramlásán, a genetikai források korlátozatlan hozzáférhetőségén és az államilag finanszirozott kutatásokon alapultak. A magánkutatások szerepe ezekben az eredményekben marginális jelentőségű, beleértve az Egyesült Államokat, s beleértve a kukoricahibridekkel kapcsolatos kutatásokat is.

Így a hetvenes évek során a “Kukoricaövezet” [Corn Belt] szinte valamennyi kukoricahibridje két állami fejlesztésű kukoricatörzs keresztezéséből származott: Missouri és Iowa egyetemeinek törzseiből. Egyedül az állami kutatás biztosítja a növénypopulációk továbbfejlesztésének mindent meghatározó alapmunkálatait. A Mezőgazdasági Kutatások Nemzeti Intézetének (INRA) egyik, nemesítéssel foglalkozó szakembere elmondta, hogy pályájának kezdetén a vetőmagos zacskók még úgyszólván hozzá voltak kötözve a tudományos publikációkhoz. Harminc évvel később viszont ugyanő egyes szakfolyóiratokról azt állítja, hogy szándékosan félrevezetik az olvasókat és a konkurenciát. Az ismeretek, a genetikai források és a technológiai eljárások privatizálása a kutatómunka akadályává vált. A Dél számos állama – megelégelve, hogy illetéket kell fizetnie azok után a genetikai források után, amelyeket tőlük oroztak el – megpróbálja megakadályozni forgalmazásukat.

Harmadsorban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a privatizált “genetikai fejlődés” ára hallatlanul magas már ma is, a jövőben pedig méginkább az lesz. 1986-ban az INRA egyik kutatója a hibridvetőbúza ráfordítástöbbletét – vagyis az ajtók és az ablakok bezárásának és maguknak a hibrid “gyertyáknak” a pluszköltségét – termésátlagban számolva 6-8 mázsára becsülte hektáronként.¹⁵ Ugyanezen szervezet egy másik kutatója – a rendkívül magas költségek ellenére is folytatott hibridbúzaprogram felelőse – újabban még magasabb, hektáronként 8-10 mázsa költségtöbbletet hozott ki.¹⁶ Ez évente legalább 3 milliárd frankot tesz ki, ami az INRA teljes évi költségvetése – alig néhány mázsás hozamnövekedésért cserébe. Olyan termésátlagnövekményről van szó, amelyet a tenyésztörzsek révén sokkal könynyebben és gyorsabban el lehetne érni, vagyis úgy, ha a gazdálkodó maga állítaná elő a jobb minőségű fajtaváltozatokat. E tenyésztörzsek iránt azonban az INRA “partnere”, a Lafarge-Coppée vállalat semmiféle érdeklődést nem tanúsított.

Negyedszer: ha lemondunk az élő szervezettel kapcsolatos jogainkról, ez egyet jelent azzal, hogy a genetikaipari komplexum számára teljes cselekvési szabadságot biztosítunk ahhoz, hogy a technikai fejlődést a számára minél több profitot hozó – s ne a társadalom szempontjából hasznos – irányba terelje. Fejlődésről beszélni általában – figyelmen kívül hagyva, mi is történik a gyakorlatban – megtévesztő. Ugyanúgy, ahogyan a közvélemény félrevezetését jelenti az is, amikor az államilag támogatott tudományos kutatási irányok igazolására “társadalmi elvárásokat” emlegetnek. A közvélemény alapjában szembenáll a GMSZ-ekkel. Nem létezik tehát semmiféle “társadalmi igény” a GMSZ-ek iránt, hacsak ezen nem a genetikaipari komplexum óhajait értjük… A franciaországi Evryben nemrég mégis miniszterek avattak fel egy ún. “génopole”-t.

A biológusok – a befektetők jóhiszemű áldozatai

A hibridekkel kapcsolatos misztifikáció persze könnyűszerrel leleplezhető. Egyfelől a termesztő jobb minsőségű, adott költséghányadra vetítve termelékenyebb fajtaváltozatokra tart igényt. Az azonban, hogy ezt milyen formában kapja meg, nem őrá tartozik. Sajnos, a tudományos kutatókra nem lehet számítani abban, hogy a gazdálkodónak elmagyarázzák: a fajtajavításnak többféle útja is létezik, s hogy a szabad, illetve a hibrid variáns közötti választás nem tudományos kérdés. Márpedig mint tudjuk: a kutatók nem politizálnak… Másfelől: a beruházó célja a befektetett pénz megtérülésének maximalizálása. Emiatt a nagyobb profitot hozó – vagyis a hibrid, azaz a steril – fajtaváltozatokat részesíti előnyben. Így akár spontán módon, akár megrendelésre, a kutatás mindenesetre kizárólag a hibridek sikerességének szolgálatába szegődik. Rövidebb-hosszabb távon pedig – azáltal, hogy a választott út járhatónak bizonyul – a választás igazolást nyer. Egy technikai természetű döntés valójában olyan, mint a prófécia: önmagát teljesíti be… Végső soron tehát a gazda jobb minőségű fajtaváltozatokkal kapcsolatos igénye hibridfajták iránti keresletté alakul át.

Az alkalmazott biológia, az egészségügy és az orvostudomány együttes erőfeszítései alapján azt reméljük, megszabadulhatunk az olyan súlyos bajoktól, mint a rák, az elhízás, az alkoholizmus stb. Azt azonban nem tudjuk, miként érhetjük el e célt. A genetikaipari komplexum a maga részéről mind nagyobb haszonra kíván szert tenni. Azzal, hogy az okot és az okozatot felcseréli egymással, szeretné elhitetni velünk, hogy ezek a társadalmi endémiák genetikai természetűek, vagyis magában az egyénben rejlenek. Ilyenformán minden egészséges embert potenciális beteggé változtat – vagyis kiszélesíti a piacot, ugyanúgy, ahogyan korábban a hibridvetőmagokkal kapcsolatban tette, s ahogyan a jövőben a “Terminator”-ral tenni fogja…

Per definitionem, mindannyian “genetikai betegségek” hordozói vagyunk. A gének fehérjéket állítanak elő, s mivel a fehérjéknek minden életfunkcióban szerepük van, “genetikai” betegségről beszélni tulajdonképpen merő tautológia. Az olyan társadalomban, ahol nincsenek jelen a betegségek társadalmi és politikai okai, a genetikai tényező nem vagy csak ritkán mutatkozik meg.¹⁷ Az a fajta misztifikáció, amely abban áll, hogy társadalmi és politikai eredetű okokat egyénieknek és természeteseknek állítanak be, a társadalombiztosítás rendszerének egészét veszélybe sodorja, amint ezt Franciaországban nap mint nap tapasztalhatjuk a társadalombiztosítás krónikus – ám némelyeknek nem kis profitot hozó – hiányáról folytatott, véget nem érő viták kapcsán.

A biológusok – részint azzal, hogy objektivitásukra és “szakmaiságukra” hivatkozva elszigetelik magukat a társadalomtól, részint mert áldozatai ok és okozat összefüggéséről vallott szűk látókörű és történelmietlen felfogásuknak – a befektetők jóhiszemű “zsákmányaivá” válnak. A tudósok respublikája nem egyéb operetthercegségnél, ahol valójában a befolyásos támogatók uralkodnak. A tudomány emberei csakis a többi állampolgár szeme láttára munkálkodhatnak azért a jobb világért, amelyre a társadalom túlnyomó többsége törekszik. Ez a tudomány demokratizálását feltételezi.

A genetikaipari komplexum arra törekszik, hogy a politikai kérdéseket tudományos-technikai kérdések gyanánt tüntesse fel, azaz olyan irányba terelje, amelyet ellenőrizni tud. Szakértőik – amikor a kamerák előtt nyilatkoznak – a merő szakmai tisztesség, az érdeknélküliség és az objektivitás mezét magukra öltve elterelik a közvélemény figyelmét, hogy azután a kulisszák mögött – vállalati igazgatótanácsok tagjaiként – szabadalmakról tárgyaljanak, avagy a közvélemény – természetesen a lehető “legobjektívebb” – tájékoztatására meg saját tevékenységük szabályozására létrehozott bizottságokban tündököljenek. Súlyos veszélyt jelent a demokráciára, hogy immár nem létezik független szakértői vélemény, s hogy – miként a nukleáris kutatások esetében – a társadalom az egyes kutatók személyes bátorságának és tudományos tisztességének van kiszolgáltatva.

A visszaélések mindenesetre óvatos reakciókat már kiváltanak. Így egyes amerikai biológiai szakfolyóiratok előírják, hogy szerzőik közöljék a biotechnológiai vállalatokhoz fűződő személyes érdekeltségüket, valamint azokat a forrásokat, amelyekből kutatásaikat finanszírozzák.¹⁸ Az efféle átláthatóság az a minimum, amelyet mindazoktól meg kellene követelni, akik függetlennek tartott szakértői bizottságok tagjaiként nyilvánosan megszólalnak. Ezáltal ugyanis felmérhetőkké válnának a genetikaipari komplexum változatos formákban megjelenő elágazásai.

Összefoglalva: a kérdés az, beletörődünk-e abba, hogy néhány multinacionális vállalat az élő szervezetre vonatkozó – jogi, biológiai vagy szerződésben biztosított – kiváltságai révén megfosszon bennünket emberi mivoltunk biológiai összetevőitől. Avagy ellenkezőleg: továbbra is ragaszkodunk felelősségünk és autonómiánk megőrzéséhez. Vajon a mezőgazdasági szakmai szervezetek változatlanul eltűrik-e, hogy különböző méregdrága eljárásokat kényszerítsenek rájuk, vagy inkább – agronómusok és fajtanemesítők bevonásával – nyilvános vita keretében kívánják eldönteni, mi az, amit valóban tenni kellene a gazdálkodók és a közérdek javára. Egyáltalán: mi lehet a “közcélú” mezőgazdasági kutatás értelme azután, hogy az agrárkutatás évtizedek óta gazdaságilag – ma pedig már biológai értelemben is – magáncélokra sajátítja ki az élő szervezetet?

Lehetséges másfajta út is: szembe kell fordulni a mai – az élő szervezet szabadalmaztathatóságán nyugvó – európai agrárpolitikával, amely nem egyéb, mint az Egyesült Államokban folytatott gyakorlat szolgai utánzása. Ki kell jelenteni, hogy az élő szervezet az emberiség közös kincse. E közös kincsre alapozva olyan, valóban közhasznú kutatást kell életre hívni, amely elejét veszi bármiféle további magáncélú kisajátításnak, ami arra irányul, hogy csírájában fojtson el minden olyan tudományos alternatívát, amely ökológiai szempontból felelős és hosszú távra tekintő mezőgazdaságot tenne lehetővé. Biztosítani kell a tudományos eredmények és a genetikai források szabad áramlását, amelyek az elmúlt hatvan esztendő fantasztikus fejlődését lehetővé tették. Az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak – vagyis saját magunknak. A gazdasági háború és a genetikai források fosztogatása helyébe a nemzetközi együttműködést és a békét kellene állítanunk.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Ez a cikk azoknak a közös gondolatoknak a folytatása jegyében készült, amelyek a “Szabad-e az élő szervezetre vonatkozó kiváltságokat teremteni” címmel megtartott európai ankéton fogalmazódtak meg, 1997. szeptember 26–27-én, a montpellier-i Centre des Hautes Études Agronomiques-ban.

² “A biotechnológiai kutatások előrehaladásával a mezőgazdaság az információ korszakába lép, és a Monsanto – bármely más vállalatnál inkább – az ágazat Microsoftjává válhat azáltal, hogy a tulajdonában vannak a növényfajták új generációjának előállítását meghatározó termesztési rendszerek” – írja Michael Pollan “Playing God in the Garden” c. cikkében. The New York Times Magazine, 1998. október 18.

³ Az öröklődés biológiai elve a XIX. század közepén fogalmazódott meg, egyedijűleg azzal, hogy áruként is megjelent. Ld. Jean Gayon hozzászólását a montpellier-i ankéton.

⁴ Jean Rehof (Gregori) Mendel: botanikus, a genetika alapítója. 1886-ban publikált cikkében megalkotta a hibridáció törvényét (az ún. Mendel-törvényt), amely azonban 1900-as újrafelfedezéséig jobbára ismeretlen maradt.

⁵ Hugo De Vries: Plant-Breeding. The Open Court Publishing Co., Chicago, 1907.

⁶ A történetiség kiküszöböléséről a tudományos projektekben, ld. Jean-Marc Lévy-Leblond: La Pierre de touche. La science à l’épreuve de la société. Gallimard, Paris, 1996.

⁷ A hibridek kifejlesztésének kezdetétől (1922) – amikor az amerikai mezőgazdasági minisztérium e technikát rákényszerítette ellenszegülő nemesítőire – a Közép-Nyugat 1945–46-os meghódításáig a kukorica terméshozama 18%-kal, a búzáé pedig 32%-kal nőtt. A szerény búzanemesítők azonban csupán a közérdeket szolgálták, a hibridfajták előállításában résztvevő kutatók viszont egyúttal a profitszerzés új forrását is megteremtették, s ezáltal a tudomány hőseivé váltak.

⁸ Ld. “The Genetics and Exploitation of Heterosis in Corps”, Book of abstarcts, Symposium international, Mexico, CIMMYT, 1997. Ezt a szimpóziumot, amelynek célja a hibridáció eljárásának kiterjesztése volt az egész világra s egyszersmind új fajtákra is, a genetikaipari komplexum olyan hatalmasságai támogatták, mint a Monsanto, a Novartis, a Pioneer, a DeKalb vagy az Asgrow, de a védnökök sorában ott volt a US Aid és az amerikai mezőgazdasági minisztérium is. Kína szintén a szimpózium egyik védnöke volt…

⁹ Franciaországban az INRA egyik korábbi elnök-igazgatója 1986-ban azzal kérkedett, hogy tagja a Rhone-Poulenc, az Entreprise minière et chimique, valamint a Société commerciale des potasses d’Alsace et de l’azote igazgatótanácsának. Az INRA jelenlegi főigazgatója 1989–94 között a Rhone-Poulenc Agrochimie igazgatótanácsában foglalt helyet.

¹⁰ A Pinkerton magándetektív ügynökség a munkaadók régi segítője a szakszervezetek letörésében és provokációk szervezésében.

¹¹ Ld. Progressive Farmer, Birmingham, Alabama (USA), l998. február 26. A Monsanto nemrégiben pontosította azokat a szankciókat, amelyeket a fajtáival “kalózkodó” gazdákkal szemben kíván érvényesíteni: kártérítést kell fizetniük, és öt éven keresztül tűrniük kell, hogy a Monsanto gazdaságukat felügyelete alatt tartsa. Két Kentucky-ban élő gazda például 25 ezer dollárt kellett fizessen. Franciaországban a Parasztszövetségbe tömörült gazdák harcot folytatnak a GMSZ-ek ellen. Ld. a Szövetség havilapját: Campagnes solidaires (postacím: 104, rue Robespierre, 93170 Bagnolet). Ld. még a GMSZ-ekről szóló összeállítást a Regards c. lap 1998. októberi számában.

¹² V. ö. Michael Pollan: “Playing God in the Garden”, i. m.

¹³ Ld. az Axel Khannal készült interjút: “Les OGM permettront de nourrir la planète en respectant l’environnement”, Les Échos, 1997. december 18. A. Khan – az Országos Etikai Tanácsadó Bizottság tagja – 1988–97 között a Biomolekuláris Bizottság elnöke volt, ma pedig az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Kutató Intézet (INSERM) 129. sz. kutatócsoportjának igazgatója, ugyanakkor igazgatóhelyettese a Rhőne–Poulenc vállalat “élettudományokkal” foglalkozó részlegének is.

¹⁴ V. ö. Jean-Pierre Berlan-Richard C. Lewontin: “Plant Breeders’ Rights and the Patenting of Life Forms”, Nature, 322:785–788, l986. augusztus 28.

¹⁵ Michel Rousset: “Les blés hybrides sortent du laboratoire”, La Recherche, 1986. január.

¹⁶ Gérard Doussinault jelentése az INRA gazdasági osztálya tudományos tanácsának, 1996. december.

¹⁷ V. ö. Richard C. Lewontin: The Doctrine of DNA. Biology as Ideology. Penguin Books, London, 1993.

¹⁸ Meredith Wadman “Study discloses financial interests behing papers” c. cikkében (Nature, 1997. június 30.) kimutatja, hogy a 14 sejtbiológiai, biomolekuláris és orvosbiológiai folyóiratban közölt fontosabb tanulmányok szerzői egyharmadának közvetlen pénzügyi érdekeltsége volt azokkal a munkákkal kapcsolatban, amelyekről cikkük beszámolt.

Ismertetjük az ATTAC néven ismert kezdeményezést, amelynek célja egy nemzetközi mozgalom létrehozása a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére.

A Le Monde diplomatique 1997. decemberi, “Fegyverezzük le a pénzpiacokat” című vezércikkében Ignacio Ramonet, a lap igazgatója – az ázsiai pénzpiacok összeomlásának apropóján – állampolgári kezdeményezést javasolt a nemzetközi pénzügyi spekuláció megfékezésére. Ramonet szerint erre az egyik leghatékonyabb eszköz a James Tobin, Nobel-díjas amerikai közgazdász által már az 1970-es évek elején javasolt 0,05-0,1%-os mértékű adó bevezetése lenne, amelyet a nemzetközi pénzpiacokon eszközölt tranzakciókra vetnének ki – általánosan, vagyis világszerte. Az így befolyó, évi legalább 100 milliárd dollár nagyságrendűre becsült összeget a kirívó szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására lehetne fordítani. Az ATTAC (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – “Akció a Tobin-adó bevezetéséért, az állampolgárok megsegítésére”) néven meghirdetett kezdeményezés intézményesítésére Ramonet világméretű NGO (nem kormányzati szervezet) létrehozását javasolta, amely a szakszervezetekkel, illetve a kulturális, szociális és környezetvédelmi egyesületekkel karöltve hatékony nyomásgyakorló csoportosulás gyanánt működhetne országos és nemzetközi szinten, hogy kikényszerítse ennek az adónak a planetáris szintű bevezetését.

Az ATTAC először francia egyesületként alakult meg Párizsban, 1998. június 3-án, magánszemélyek, civil (érdekvédelmi, kulturális, környezetvédő és politikai) szervezetek, valamint lapok, folyóiratok részvételével. Az ATTAC betűszó feloldása módosult, a szervezet bejegyzett elnevezése: “Egyesület a pénzügyi műveletek megadóztatására, az állampolgárok megsegítése érdekében” (Association pour une Taxation des Transactions financières pour l’Aide des Citoyens). Az egyesület tiszteletbeli elnökévé Ignacio Ramonet-t, főtitkárává pedig Bernard Cassent, a Le Monde diplomatique szerkesztőjét választották meg.

Az ATTAC nemzetközi mozgalommá nyilvánítására – elnevezése: “Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére” (Mouvement international pour le contrőle démocratique des marchés financiers et de leurs institutions) – 1998. december 11–12-én került sor Párizsban, tízegynéhány afrikai, ázsiai és európai ország, illetve egyesületi szövetségek és hálózatok képviselőjének jelenlétében. Az ATTAC – mint nemzetközi mozgalom – programjának alapjául a francia egyesület platformja szolgált.

A kezdeményezés sikerét bizonyítja, hogy egy évvel a francia ATTAC megalakulása és alig hét hónappal a nemzetközi mozgalom útjára bocsátása után az ATTAC-nak Franciaországban 11 ezer tagja volt és 120 helyi bizottsága alakult meg (egyikük a francia nemzetgyűlésben, 80 képviselő részvételével), és sorra jöttek/jönnek létre az ATTAC országos szervezetei, Argentínától Németországon és Belgiumon át (beleértve az EU-intézményeket is) Szenegálig. Az ATTAC-nak kelet-közép-európai mutációja, tudomásunk szerint, egyelőre nincs.

A nemzetközi mozgalom nem kíván létesíteni sem hierarchikus szervezetet, sem valamiféle földrajzi központot (titkárságot): a nyilvánosságra hozott programmal közösséget vállaló és alkotó kezdeményezések (mozgalmak, NGO-k, egyesületek, hálózatok, kutatócsoportok, lapok stb.) együttműködő partnere kíván lenni a neoliberális politika elleni világméretű küzdelemben.

A kapcsolattartást a mozgalom a világhálóra kívánja alapozni. Az ATTAC honlapja: www.attac.org . A nemzetközi mozgalom (belső, csak a mozgalom levelezési listájára feliratkozottak számára rendelkezésre bocsátott) e-mail-címe: transattac@attac.org. A francia ATTAC hagyományos levelezési címe: 9 bis, rue de Valence, 75005 Paris. Telefon: 00/33 143-363-054, fax: 00/33 143-362-626.

*** 

Az “ATTAC” nemzetközi mozgalom programja

Elfogadta a mozgalom alakuló ülése, Párizs, 1998. dec. 11–12.

A pénzügyi globalizáció fokozza a gazdasági bizonytalanságot és súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Figyelmen kívül hagyja, megkerüli, kijátssza a nép érdekeit, a demokratikus intézményeket és a közjóért felelős szuverén államokat. Helyükbe a transznacionális vállalatok és a pénzpiacok kizárólagos érdekeit kifejező, tisztán spekulatív szempontokat állít.

A világ – természeti törvénynek beállított – átalakulására hivatkozva, mindinkább elenyészik az állampolgárok és választott képviselőik hatalma, hogy sorsukról maguk dönthessenek. Ez a leértékelődés és cselekvőképtelenség az antidemokratikus pártok előretöréséhez vezet. Sürgősen meg kell állítani e folyamatot, s létre kell hozni a szabályozás és az ellenőrzés új intézményeit, országos, európai és nemzetközi szinten egyaránt. Minthogy tapasztalat szerint a kormányok, ha nem ösztönzik őket, nem hoznak maguktól efféle intézkedéseket, a társadalmi bezárkózás és a politikai kiábrándulás kettős kihívása aktív állampolgári fellépést követel.

A korlátozatlan tőkemozgás, a “pénzügyi paradicsomok” elszaporodása és a spekulációs célú tranzakciók robbanásszerű növekedése az egyes államokat fékevesztett versengésre kényszeríti a befektetők kegyeinek elnyeréséért. Az azonnali profit utáni hajszában nap mint nap több mint száz milliárd dollár cirkulál a pénzpiacokon, tökéletesen elszakadva a javak és a szolgáltatások termelésétől és forgalmától. Emiatt a tőkejövedelmek állandóan nőnek a munkajövedelmek rovására, általánossá válik a létbizonytalanság és terjed a szegénység.

E folyamatok társadalmi következményei még súlyosabbak a függő helyzetű országokban, amelyek védtelenek a pénzügyi krízis csapásaival és az IMF válságkezelési diktátumaival szemben. Az államadósság törlesztési kötelezettségei arra kényszerítik a kormányokat, hogy a minimumra csökkentsék a szociális kiadásokat, és a társadalmakat elmaradottságra kárhoztatják. Az Észak országaihoz képest jóval magasabb kamatok tönkreteszik a nemzeti vállalatokat, s a hitelezők követeléseinek kielégítésére terjed a zabolátlan privatizáció és az állami szektor felszámolásának folyamata.

A szociális vívmányok mindenütt megkérdőjeleződnek. Amennyiben létezik nyugdíjrendszer, a munkavállalókat arra ösztönzik, hogy váltsák fel olyan befektetési nyugdíjalap-mechanizmussal, amelynek eredményeként vállalataik méginkább kénytelenek megfelelni a közvetlen profitérdekeltség követelményeinek, s a pénzügyi szféra befolyása tovább szélesedik. Az állampolgárokat megpróbálják meggyőzni a nemzetek, népek és generációk közötti szolidaritás idejétmúlt voltáról. A szabályozás visszaszorulása a munkaerőpiac egészét sújtja: romlanak a munkakörülmények, terjed a létbizonytalanság, nő a munkanélküliség, s meggyengülnek a szociális védelmi rendszerek.

A gazdasági fejlődés és a foglalkoztatás követelményeire hivatkozva, a legfejlettebb országok nem mondtak le a multilaterális beruházási egyezmény megkötéséről, amely a jogok összességét a befektetőknek juttatná, miközben a kötelezettségeket az államokra testálná. A közvélemény nyomása és heves ellenállása miatt ugyan lemondtak arról a tervükről, hogy az OECD keretében tárgyalásokat folytassanak erről az egyezményről, a vita azonban várhatóan újrakezdődik a Kereskedelmi Világszervezet égisze alatt. Egyidejűleg az Egyesült Államok, de az Európai Unió is, folytatja szabadkereskedelmi kereszteshadjáratát abból a célból, hogy újabb deregulált övezeteket hozzanak létre, kontinentális és földrészek közötti szinten egyaránt (amilyen például a Transzkontinentális Gazdasági Partnerség tervezete Európa és Észak-Amerika között).

Az Észak és a Dél közötti, illetve magukon a fejlett államokon belüli egyenlőtlenségek gépezetét ma még jobbára meg lehet fékezni. A dolgok megváltoztathatatlanságával kapcsolatos nézeteket gyakran az alternatívákra vonatkozó ismeretek hiánya táplálja. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények és a tömegtájékoztatás médiumai (amelyek tulajdonosai sokszor a globalizáció haszonélvezői) hallgattak a közgazdasági Nobel-díjas amerikai közgazdász, James Tobin javaslatáról, aki szerint adót kellene kivetni a devizapiacok spekulációs célzatú tranzakcióira. A Tobin-adó, még ha csupán igen alacsony, 0,1 %-os szinten állapítanák is meg, évente közel 100 milliárd dollárt eredményezhetne. Ez az elsősorban a fejlett ipari országokban – ahol a legjelentősebb pénzpiacok vannak – beszedett összeg felhasználható lenne az egyenlőtlenségekkel szembeni programok céljaira, a szegény országok közoktatásának és közegészségügyének fejlesztésére, az élelmezés biztonságának és a tartós fejlődés feltételeinek megteremtésére. Egy ilyen intézkedés foganatosítása nyíltan spekuláció-ellenes távlatot nyitna, s ezáltal elősegíthetné az ellenállás jegyében fogant gondolatok megszületését, mozgásteret adhatna az állampolgároknak és az államoknak, s főként azt jelentené, hogy a politika ismét visszaszerezte az őt megillető szerepet.

Mindezt szem előtt tartva, az aláírók kifejezik szándékukat aziránt, hogy részt vegyenek a nemzetközi ATTAC-mozgalom munkájában, illetve vele együttműködjenek, annak érdekében, hogy információkat cseréljenek, hozzanak létre és terjesszenek, s közös akciókban vegyenek részt mind saját országukban, mind kontinentális és nemzetközi szinten.

A közös cselekvés célja:

• meggátolni a nemzetközi spekulációt
• szankciókat foganatosítani a pénzügyi paradicsomokkal szemben
• megakadályozni a befektetési nyugdíjalapok általános elterjedését
• elősegíteni a befektetések áttekinthetőségét a függő országokban
• megteremteni a bank- és pénzügyi műveletek legális kereteit, hogy azok ne a fogyasztókat s még kevésbé az állampolgárokat büntessék (a pénzintézetek munkavállalói fontos szerepet játszhatnak e műveletek ellenőrzésében)
• támogatni a függő országok államadósságának elengedését célzó követeléseket, valamint hogy az ekként felszabadult forrásokat a lakosság és a tartós fejlődés javára fordítsák, azaz – miként számosan fogalmaznak – rendezzék a “szociális és ökológiai adósságot”.

Általánosan szólva: arról van szó, hogy

• hódítsuk vissza a pénzügyi szférától a demokrácia elveszített térségeit
• szálljunk szembe azzal, hogy a beruházók és az üzletelők úgynevezett “jogaira” hivatkozással az állam lemondjon szuverenitásának újabb elemeiről
• hozzuk létre a demokrácia világméretű térségét.

Arról van szó csupán, hogy újra közös erővel alakítsuk eljövendő világunkat.

Vannak bizonyos témák, amelyeknek már a felvetése is manipulatív, viszont – ha már egyszer politikai vitatémává váltak – nem lehet nem foglalkozni velük. Ilyen téma a szovjet és a náci rémtettek összevetése, még pontosabban a holokauszt és a gulág összehasonlítása. E XX. századi történelmi problémákkal foglalkozik összeállításunk, azzal az igénnyel, hogy elválasztható legyen egymástól a politikai sztereotípia és a történettudományi analízis. A mai Magyarországon az elméleti kiszáradás olyan mértéket öltött, hogy Enzo Traverso itt közölt írása komoly felüdülést jelenthet azok számára, akik a marxizmus elméleti megújulása iránt érdeklődnek. Új gondolatok és új viták reményében ajánljuk az olvasó figyelmébe e tanulmányt.

Az aktualitások közül ezúttal a WTO körüli tiltakozásokba és vitákba pillantunk bele, ami kapcsolódik a bemutatásra kerülő Le Monde Diplomatique-ból átvett felhíváshoz is.

Tartalomjegyzék

1. Daniel Singer : Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)
2. Csanády András : A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései
3. Andor László : A ketrec szociológiája – Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globbalizáció és Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején c. könyveiről
4. Szavelij Dudakov : A Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. könyvről
5. Enzo Traverso : A marxizmus Auschwitz után
6. Krausz Tamás : GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója
7. V. P. Buldakov : A GULAG jelenség
8. NKVD : A GULAG fogjainak hozzájárulása a nagy honvédő háborúban aratott győzelemhez
9. Peter Bergel : Egy szemtanú beszámolója a WTO elleni tömegtüntetésekről
10. Michel Chossudovsky : A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet
11. Immanuel Wallerstein : Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai
12. Richard C. Lewontin, Jean Pierre Berlan : Genetikaipar: az élő szervezet kisajátítása
13. Lugosi Győző : Le Monde Diplomatique
14. Lugosi Győző : ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére