A Magyarországon szinte ismeretlen szerző terjedelmes tanulmánya eredetileg az Understanding the Nazi Genocide c. könyvében jelent meg 1999-ben (London, Pluto). Számunkra az itt közölt tanulmány három szempontból igen fontos. Az írás mindenekelőtt elméleti, módszertani és történeti megfontolásokat nyújt a náci haláltáborok és a GULAG táborainak összehasonlító vizsgálatához. Másodszor, Traverso, aki a marxista hagyományokhoz kötődik – tegyük hozzá, nem kritikátlanul -, olyan, a marxizmus története szempontjából is lényeges összefüggésekhez szól hozzá, mint például a marxizmus fejlődésfogalmának újraértelmezése. A szerző igen érdekes megállapításokat tesz a frankfurti iskola és Mandel marxizmusának néhány alapvető összefüggéséről, mindenekelőtt az antiszemitizmus kérdéséről.1. rész: A frankfurti iskolától Ernest Mandelig

A “zsidó kérdésről” folytatott marxista vita egy évszázad történetét ívelte át: Karl Marxszal kezdődött és Abram Leon belga trockista fellépéséig tartott, azaz az emancipációtól Auschwitzig. A marxista vita e kérdésben eredendően abból a szoros kapcsolatból fakadt, amely a diaszpórában élő zsidó kisebbség és az egyetemes, forradalmi gondolatrendszer között állt fenn. Együttélésüket válságok és szakítások terhelték: elég itt csak egyetlen példára, a fiatal Karl Marxnak A zsidókérdésről címû, 1843-ban írott tanulmányára – számtalan vita, ideológiai spekuláció és félreértés tárgyára – utalnunk, illetve az 1930-as és 1940-es években a sztálini Oroszországban élt, a jiddis kultúrán nevelkedett tragikus sorsú forradalmárokra emlékeztetnünk. Az ember azonban mégis mélységesen megdöbben, milyen sokrétű, kiterjedt e jelenség. A XIX. század végétől, pontosabban már a II. Internacionálé megalapításától kezdve egészen a II. világháborúig a zsidók a jelenlétükkel, a gondolataikkal és tevékenységükkel meghatározó szerepet játszottak a marxizmus történetének egészében.

Ha ezt a háború előtti vitát megvizsgáljuk, ahhoz az alapvető kérdéshez jutunk, vajon mennyire volt gyümölcsöző és (általában szűkös) korlátok közé szorított a marxisták viszonya a zsidó történelemhez. A zsidóknak a marxizmussal való kapcsolatát illúziók és elfojtások jellemezték, melyekért gyakorta kellett nagy árat fizetni. Néhány kivételtől eltekintve a marxista álláspont lényegileg nem akarta észrevenni a modern antiszemitizmus elhatalmasodását attól kezdve, hogy a XIX. század végén először mutatkozott, egészen Auschwitz pokláig. Ezt a vakságot azonban hiba volna azzal magyarázni, hogy a marxizmusnak laza lett volna a kapcsolata a zsidó történelemmel. Éppen ellenkezőleg, a marxizmus a zsidó történelem egyik politikai és kulturális dimenziója volt akkor, amikor az emancipációnak köszönhetően a zsidóság a legtöbb európai társadalom teljes jogú tagjává vált.

Célravezetőbb ezt a vitát a jiddis és a német zsidó kultúra egyik megjelenési formájának tekinteni, amelynek közös, mély gyökerei voltak a munkásmozgalom eszméivel és történelmével. A zsidók genocídiuma súlyos cezúrát jelentett, amely nagyon rövid idő alatt (1941–1945 között) pontot tett a marxisták körében a “zsidókérdésről” folyó évszázados vita végére. A korábban hosszú távúnak tekintett zsidó-marxista közös célt most a fizikai megsemmisülés borzalma váltotta fel. Az emancipáció megteremtette e konvergencia alapját, Auschwitz pedig földig rombolta (legalábbis azokon a földrajzi és kulturális területeken, ahol az emberirtás végbement). Hitler magára vállalta a zsidók kiirtásának feladatát; a háború utáni Európában – a Szovjetunióban pedig már az 1920-as évek végén – a sztálinizmusban érett meg az erő az élő marxizmus felszámolására részben úgy, hogy állami ideológiává változtatta, részben pedig úgy, hogy legeredetibb és legautentikusabb képviselőit elhallgattatta.

A zsidókérdésről folytatott “klasszikus” marxista vita így Auschwitzcal ért véget: a vita nem kifulladt, nem lezárult és nem is időszerűtlen lett, hanem a vitázók fizikai megsemmisülésével félbeszakadt. A háború utáni marxizmus már “kevésbé” volt “zsidó”, mint a XIX. századi vagy a kora XX. századi. Jó harminc éven át epicentruma Kelet- és Közép-Európából áthelyeződött a latin nyelvű országokba (főképpen Olaszországba és Franciaországba, illetve nagyon jelentős bázisra tett szert Latin-Amerikában). Aztán az 1970-es évek végén gyökeret eresztett az angol nyelvű társadalmakban, főképpen az amerikai egyetemeken.¹ Közben pedig a háború előtti “zsidó marxizmus” legtöbb túlélője, egész pontosan a munkáspárti cionisták és a bundisták a háború végén Izraelben telepedtek le, ahol viszont gyökeresen más valóság és egészen új problémák vártak rájuk.

A zsidók és a munkásmozgalom ekképpen kettévált 1945 után, s nagyrészt ezzel magyarázható, miért nem folyt vita a marxisták körében az európai zsidóság megsemmisítésének módszereiről, okairól és következményeiről. A genocídium megmutatta a háború előtti elméleti és politikai viták korlátait, ugyanakkor drasztikusan véget is vetett e vitáknak azzal, hogy elpusztította a szóban forgó népet. A háború utáni kulturális és politikai kontextus nem segítette elő sem ennek a törésnek az elemzését, sem a keletkezett elméleti hiátus megszüntetését. Az 1940-es és 1950-es években a marxizmus az antifasiszta kultúra lényegi elemévé vált; ebben az antifasiszta kultúrában azonban a zsidóság tragédiája az Európát ért iszonyatos csapásnak csak az egyik, marginális aspektusát jelentette.

A nácizmus veresége, a Vörös Hadsereg benyomulása Közép-Európába és a kommunista pártok látványos megerősödése azokban az országokban, ahol a párt vezető szerepet játszott az ellenállásban, mind-mind arra utalt, hogy vissza kell térni a háborút megelőző években követett haladáselmélethez. Emiatt nem kapott hangot a katasztrófa okainak elemzése. A marxizmust tehát az jellemezte, hogy hallgatott Auschwitzról. Hogyan is lehetett volna tekintettel lenni egy “kicsike különbségre” akkor, amikor a történelem, félresöpörve a hullahegyeket, látszólag elérkezett a boldog beteljesüléshez? Amikor szelleme a győzedelmesen előrenyomuló “szabadító” alakjában öltött testet – nem fehér lovon, ahogy annak idején Hegelnek Napóleon megjelent Jénában, hanem egy szovjet tankot vezetve?²

Ez a hallgatás máig is tart. Hogy csak egyetlen példát említsünk, a nagy brit történész, Eric John Hobsbawm a huszadik század mérlegét megvonva azzal a megállapítással kezdi, hogy századunkban szembetűnő a “hanyatlás” ahhoz a civilizációs szinthez képest, amelyet a nyugati világ az 1815-ös bécsi kongresszus és 1914 között elért. Aztán emlékezetünkbe idézi, hogy az emberiség azt hitte, a háborús időkben a civil lakosság kínzására és meggyilkolására már soha többé nem kerülhet sor; ugyanakkor csak néhány sort szentel a náci koncentrációs táboroknak.³ Egyszóval, a marxizmus sem tudta értelmezni az Auschwitz jelentette civilizációs törést az európai kultúra folyamatában.

Akadt azonban két kivételes elme, Lev Trockij és Walter Benjamin, akik szakítottak ezzel a tendenciával, és valódi profétikus éleslátással vonták meg a háborúnak az európai zsidóság sorsára gyakorolt hatását. Trockij 1938-ban látta, hogy egy új konfliktus a zsidók “fizikai megsemmisítéséhez” vezet majd. Benjamin 1940-ben írott híres Téziseiben – mely a csodával határos módon a szerző menekülése és öngyilkossága ellenére is fennmaradt – egy új történelemszemlélet körvonalait vázolta fel, amelyben a haladás mítoszának szerepét a katasztrófaelmélet váltotta fel. E két megközelítés gyökeresen különbözött egymástól – Trockij ateista forradalmár és szigorú racionalista volt, Benjamin pedig zsidó gondolkodó, aki szintézist keresett a történelmi materializmus és a messianisztikus feltámadás között –, ám következtetéseik ennek ellenére tökéletesen egybeestek. Trockij erőteljesen figyelmeztetett a küszöbön álló veszély nagyságára, Benjamin pedig kidolgozta azokat a filozófiai kategóriákat, amelyek lehetővé teszik, hogy Auschwitz perspektívájából szemléljük és ismerjük fel a jelenségeket. Az orosz száműzött mintha csak politikai terminológiába fordította volna át a német zsidó filozófus elméletét, de a forradalomban már nem a történelem “lokomotívját”, hanem azt a “vészféket” látta, amely képes megállítani a katasztrófába rohanó világot. Mindkettőjüket elpusztította barbár századunk: az egyiket a sztálinizmus, a másikat a nemzeti szocializmus.⁴

E két történelmi személyiség örökösei vitték tovább a gondolatot a háború után. A valóságban ez persze nem azt jelentette, hogy a marxista vita újjáéledt volna, hanem azt, hogy marginalizálódott; száműzetésben vagy a hitleri mészárszékről menekülőben lévő entellektüelek tollából megszületett egy-két elemzés, mely gyakorlatilag az ismeretlenség homályába veszett a maga korában.

Az első kísérletek, hogy a marxizmus elméleti alapjain (gyakorta átformálva ezeket az alapokat az elemzés folyamatában) értelmezzék Auschwitzot, a frankfurti iskola és Ernest Mandel nevéhez fűződnek, akiknek ugyan eltérő volt a kiindulópontja, de hasonló a szemléletmódja. A felvilágosodás dialektikája című művükben Horkheimer és Adorno továbbfejlesztettek olyan témaköröket, amelyeket Benjamin vetett fel a Tézisekben. Röviddel a háború után a Szociológiai Intézetben dolgozó vagy annak vonzásköréhez tartozó filozófusok, mint például Leo Löwenthal, Herbert Marcuse és Günther Anders Auschwitzot tették meg a modern civilizáció bírálatának kiindulópontjául. Ernest Mandel pedig német zsidó származású belga marxista volt, a trockista Abram Leon barátja és elvtársa, akit Leonhoz hasonlóan letartóztattak, de neki Leonnal ellentétben sikerült megszöknie egy németországi munkatáborból. Mandel műve kétségtelenül a legkoherensebb kísérlet arra, hogy a zsidóság genocídiumát a klasszikus marxizmus kategóriáival magyarázza, ezáltal továbbfejlesztve Trockij interpretációját.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy majdnem négy évtizednyi szünet választja el a frankfurti iskolának a háború végén írott elemzéseit Mandel műveitől, amelyek lényegileg az 1980-as évek végén születtek. Akárcsak Trockij és Benjamin esetében, ez a két áramlat is önálló pályákon haladt, és soha nem kapcsolódott egybe. Kétségtelenül igaza van Perry Andersonnak, amikor arról beszél, a két módszer találkozásának akadálya a nyugati marxizmus legsajátabb ismertetőjegye – az, hogy visszahúzódott a filozófiába és az esztétikába –, amit Martin Jay a frankfurti marxista iskola egyik lényegi jellemzőjének nevez: a szervezett munkásmozgalomtól való radikális elkülönülése.⁵ Ez az elszigetelődés egyfelől lehetővé tette autonómiájának és eredetiségének megőrzését, másfelől azonban fokozatosan elvezetett a társadalmi megalapozottság teljes hiányához.

Herbert Marcuse kivételével a frankfurti marxista iskola (és főképpen a Günther Anders, az “útitársak” legérdekesebbje által képviselt radikális változata) egyre utópiaellenesebb dimenziókba tévedt. Végül az iskola – Ernst Bloch kifejezésének ellentéteképpen – a “kétségbeesés elvére” (das Prinzip Verzweiflung) alapozott paradigmához jutott el.⁶ Radikális civilizációellenes kritikája ettől kezdve kétségbeeséssel, szkepszissel és tragikus jelentőségtudattal párosult (egészen addig, hogy akárcsak Adorno és Horkheimer 1968-ban, ő is elítélte a diákok tiltakozó mozgalmait).

Ezzel szemben Mandel kritikai társadalomelméletet fejlesztett ki, melynek immanens része volt a kizsákmányolt osztályokra épülő politikai célkitűzés. Marxizmusa utópikus és nagylelkű volt, a történelemben azokat a fordulópontokat vagy “kettéágazásokat” kereste, amelyek forradalmi kiindulópontokként szolgálhattak. Mandel mint politikai gondolkodó 1968 májusa után érkezett pályája csúcsára. A szovjet tömb országainak 1989–1991-es összeomlása sem törte meg optimizmusát. Pályája egészében tehát gyökeresen különbözött Adornóétól és Andersétől. Mindannyian egységesek voltak azonban abban, hogy elutasították a sztálinizmust.

A frankfurti iskola

Walter Benjamin már utat vágott a frankfurti iskola gondolkodói számára a zsidó genocídium problémájának megközelítésében, amikor a történelmi materializmus új formájának kifejlesztését szorgalmazta: ez az új forma “felszámolja önmagában a haladás eszméjét”.⁷

Nyomdokain haladva Adorno és Horkheimer a háború vége felé Auschwitz fényében kísérletet tettek a történelem újraértékelésére Dialectic of Enlightment című művükben. E munka egyik fejezete, melyet Leo Löwenthallal 1943–44-ben vázoltak fel, az antiszemitizmus természetrajzát vázolja fel. A “végső megoldást” itt a barbarizmus paradigmájának tekintik, amely az egész nyugati civilizáció fejlődése – ezt a “felvilágosodás önpusztításának” (Selbstzerstörung der Aufklerung) folyamataként írják le – végső kimenetelének bizonyult.⁸ A felvilágosodás humanista racionalizmusának emancipatorikus lehetőségei fokozatosan, de feltartóztathatatlanul utat nyitottak egy instrumentális, vak és hatalomra vágyó racionalitásnak – fejtegeti Adorno és Horkheimer. Benjaminnak a történelem angyala allegóriájához hasonlóan ők is felforgatják a progresszió felé haladó hosszú, egyenes vonalú, automatikus humanista fejlődés pozitivista vízióját, és a nemzeti szocializmusban a nyugati világ fejlődésének végpontját látják. Auschwitz fellebbenti a felvilágosodás destruktív dimenzióinak fátylát, s most a hegeli abszolút szellem helyébe lép, hogy a történelem valódi tartalmát felmutassa.⁹

A haladás filozófiájával való szakítás azonban még mindig nem teljes – és ebben az értelemben sokkal kevésbé radikális, mint Benjaminnál – abban az értelemben, hogy Horkheimer és Adorno a nácizmust “a civilizált társadalomnak a barbarizmusba való hanyatlásaként” (Rückkehr der aufgleklerte Zivilisation zur Barbarei) ábrázolja.¹⁰ Ez valójában inkább a múltba való visszalépésként értelmezhető, nem pedig mint az ipari civilizáció anyagi struktúráin, ideológiáin és mentalitásán kialakult modern “barbarizmus”.¹¹

Az Adorno és Horkheimer műveiben egyaránt használt hasonló kifejezések, mint például “a haladás visszafejlődéssé válik”¹² , csak még dialektikusabbá teszik a történelemnek olyan vízióját, amely képtelen szakítani azzal a szemlélettel, hogy a történelem – időnként előre, máskor visszafelé – diakronikus, egyenes vonalú tengely mentén mozog.

Hegel és Marx munkájából kiindulva Adorno és Horkheimer kritikai szemléletét Weber, Benjamin és Freud megfigyelései gazdagították, és elsőként így alkottak koherens szintézist. A száműzetésben íródott és kiadott Dialektic of Enlightment és a hozzá hasonló művek hatása csak jóval később érvényesült, akkor, amikor az 1960-as évek végén Németországban is megjelent, hatása azonban tartósnak bizonyult. Szemléletmódjukat radikalizálta Herbert Marcuse Eros and Civilisation (1954) című munkája, amelynek bevezetésében a szerző a “koncentrációs táborokat, a tömegek megsemmisítését, a világháborúkat és az atombombát” nem a “barbarizmusba való visszaesésként” értelmezi, hanem a “modern tudomány, technológia és dominancia vívmányainak el nem fojtott megnyilatkozásaiként”.¹³

Günter Anders, az Obsolesence of Man (1956 és 1980) című mű szerzője nem viszi vissza az emberiséget az ősi barbarizmus korába, hanem Auschwitzban és Hirosimában az emberi faj új korszakának beköszöntét látja, amelyben az emberiség “elsatnyult” a technológia uralta világban, és ezáltal alkalmassá vált a totális felszámolásra.¹⁴ Auschwitz és Treblinka gázkamráiban a zsidókat és a cigányokat ipari módszerekkel semmisítették meg, ugyanúgy, ahogyan a gépek a “nyersanyagot” (Rohstoff) dolgozzák fel. Hirosimában pedig – mondja Anders – egyértelműen kifejezésre jutott, hogy az egész emberiség megsemmisíthető, s hogy az apokalipszis már nem prófétikus látomás, hanem egészen konkrét, valóságos veszély. Ebben a korszakban, amikor a zsidóság tragédiája és az atombomba földi létünket veszélyeztetve felbukkant, értelmetlennek látszik bármiféle különbséget tenni ontológia és etika között. A szocializmusnak Marx óta betöltött felszabadító szerepe mára már egybeesik egy “konzervatív” szerepkörrel is, melynek az emberi faj és bolygónk megmentése a célja.

Ilyenformán Anders a maga politikai elkötelezettségét mint “ontológiailag konzervatívot” jellemzi.¹⁵ Műve kétségkívül a legkitartóbb erőfeszítéssel kísérli meg a marxizmus újragondolását Auschwitz fényében. Nem annyira a gázkamrák megépítésének logikáját igyekszik “megmagyarázni”, inkább kiindulópontnak tekinti ezeket a létező társadalmi rendszer radikális bírálatához és egyben az emberi és társadalmi felszabadulás eszméjéhez.

Ez a megközelítés gyökeresen szemben áll azok magyarázataival, akik a nemzeti szocializmusban a “ráció lerombolására” (Lukács György kifejezése) tett évszázados kísérlet tetőpontját látták.¹⁶ Mint már láttuk, a Marx utáni marxizmus gyakorlatilag lemondott a Rousseau és Fourier indította civilizációs bírálatról, helyette a “haladást” ünnepelte. De Auschwitz megmutatta, hogy a modern társadalmak sok, bevált, ismert intézménye, melyeket hagyományosan a “haladás” áldásainak tekintettek, a pokol előszobájává váltak.¹⁷ A modern tudomány kialakulása és az erőszak állami monopóliumának kiterjedése – ahogyan azt az európai kulturális hagyomány civilizációs fejlődését jelző két kiemelkedő teoretikus, Thomas Hobbes és Norbert Elias is megfigyelte – a végső megoldás elemi feltételei voltak mind ideológiai szempontból (biológiai rasszizmus), mind pedig ipari-bürokratikus struktúráikat tekintve. A frankfurti iskola egyik legjelentősebb tette volt, hogy rámutatott erre a civilizációs paradoxonra. Visszatértek Marx radikális kritikai álláspontjához a burzsoá fejlődést illetően, s ezzel megtörték a marxista gondolkodás tradícióját. A Dialectic of Enlightment és az ehhez hasonló munkák rámutatnak arra, hogy eme elméleti törés mélyén a náci haláltáborok okozta történelmi trauma áll.¹⁸

Ez a törés lejátszódott magán a frankfurti iskolán belül is, annak ellenére, hogy a résztvevők maguk sem voltak teljesen tudatában a következményeknek. A háború kitörésekor a frankfurti iskola tagjai (például Freidrich Pollock) a nemzeti szocializmusban még mindig a “monopolkapitalizmus” egyik formáját látták, és az antiszemitizmus egészen hagyományos marxista elméletét védelmezték. Erre jó példa Horkheimer 1939-es “A zsidók és Európa” című cikke, illetve a Behemoth (1942) című műhöz hasonló munkák. Utóbbiban Franz Neumann explicite kizárja a náci népirtás lehetőségét:

Az antiszemitizmus belpolitikai értéke következésképpen sohasem teszi lehetővé a zsidók kiirtását. Az ellenség nem tűnhet el, mindig kéznél kell lennie mint bűnbaknak a társadalmi–politikai rendszerből fakadó minden rossz magyarázataként.¹⁹

Úgy vélte, az antiszemita bigottság elveszti raison d’étre-ét, ha gyűlölete tárgyától végképp megszabadul. A végső megoldás után ezek az elemzések teljességgel inadekvátnak bizonyultak, érvényüket vesztették (ez persze cseppet sem csökkenti a Behemeth-hoz hasonló művek értékét; a náci hatalmi rendszerről írt eme analízis adta a kiindulópontot az európai zsidóság megsemmisítésével foglakozó egyik legjelentősebb történésznek, Raul Hilbergnek).²⁰

A Dialectic of Enlightment ebben a tekintetben fordulópontot jelentett. 1944-ben Horkheimer és Adorno kiindulópontja már az volt, hogy a teljes megsemmisítés lehetséges. Mintegy ezzel ellentétben, az emancipált világ utópiájáról derült ki Auschwitz után a frankfurti iskola tagjai számára, hogy az teljességgel eltűnt vagy mindörökre beszennyeződött. Miután ráébredtek a civilizáció meghasadására, amelyet Auschwitz szemmel láthatóvá tett, a frankfurti iskola képviselői ettől kezdve visszafordíthatatlannak látták a folyamatot. Úgy értékelték, hogy Auschwitzcal lezárult az osztályharcon alapuló történelmi dialektika korszaka, és a dominancia negatív dialektikájának adta át a helyét, amelyben már nincs helye az emancipatorikus utópiának. Arra a következtetésre jutottak, hogy a marxizmus csak az öncsonkítás árán tudja Auschwitz jelenségét feldolgozni.²¹

Ernest Mandel

Hogy a klasszikus marxizmus kategóriáival nem lehet a zsidó genocídium magyarázatát adni, soha nem fordult meg Ernest Mandel fejében. A felszabaduláskor 22 éves volt, és rendületlenül hitt az ipari munkásság forradalmi képességeiben. A háború idején nem élt száműzetésben, mint Adorno vagy Anders, hanem mindvégig Belgiumban és Németországban tartózkodott. Antwerpenben aktívan részt vett egy trockista csoport munkájában, amely titokban szervezte az ellenállást. Kétszer tartóztatták le, de mindkét alkalommal sikerült megszöknie. Amikor egy németországi munkatáborba internálták, akkor kapcsolatba lépett volt szociáldemokrata és kommunista párti őrökkel, és sikerült rábírnia őket, hogy segítsék megszökni.²² Vakmerősége megmentette, hogy Auschwitzba deportálják. Ekkor mutatkozott meg első ízben ösztönös “felvilágosító” elhivatottsága. Számára Németország – akárcsak a politikai öntudatra a két világháború között ébredt kommunisták számára – nem a gyilkosok és kivégzők országa, hanem Rosa Luxemburg szülőföldje és az európai forradalom bölcsője.

1946-ban utószót írt Abram Leonnak a The Jewish Question című művéhez, s a fiatal Mandel itt tett elsőként kísérletet a zsidó népirtás elemzésére. Nem használta a genocídium kifejezést, mely csak akkoriban született és még nem vált elterjedtté, hanem utalt az ötmillió áldozatra. “Az emberi képzelet aligha képes konkrétan értelmezni ennek a számnak a jelentését” – írta.²³ Véleménye szerint a tragédia abszurditása csak felszíni jelenség volt, mert a jelenség a “gyötrődő világ” terméke. Igaz, minden magyarázat “csődöt mond a valóság iszonyata fényében”, a gettók, a tömeges kivégzések, a gázkamrák árnyékában, de óva intett attól, hogy mindezt a történelem “váratlan, egyedi katasztrófájának” tekintsük. Igaz, a zsidókat “súlyosabb sorscsapások érték, mint bármely más népet”, de akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy elpusztításuk arra az időpontra esett, amikor az egész emberiség is a végső megsemmisülés partján tántorgott. A háború azzal fenyegetett, hogy “megsemmisül minden, amit húsz évszázad civilizációja fokozatosan felhalmozott”, amint azt a 60 milliónyi áldozat tanúsította.²⁴ A zsidók kipusztítása – írta – “az imperializmus barbarizmusának fogyasztói módszereit vitte egészen a proxizmusig a mi korunkban”, mindenekelőtt pedig a gyarmatosítók tömegpusztítási módszereit.²⁵ A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák megmutatták, hogy nem a nácizmus monopóliuma az ártatlan áldozatokra irányuló erőszak, s Mandel nyugtalanságát fejezte ki – jogosan, de meglehetősen szerencsétlen, szertelen kifejezésekkel – azoknak a németeknek a sorsát illetően, akiket a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről űztek el.²⁶ Írását Mandel a klasszikus dichotómia megerősítésével zárja: egyfelől megfogalmazza az értelem pesszimizmusát – “az emberiség nagy utat járt be azóta, hogy felháborodottan tiltakozott a krími háború áldozatainak sorsa ellen”²⁷ –, másfelől viszont az akarat megingathatatlan optimizmusát: “Semmi okunk kétségbe esni az emberi faj végzete miatt”.²⁸

Akkoriban az ifjú Mandel a zsidó genocídiumot imperialista gaztettnek látta, igaz, a háború idején elkövetett legszörnyűbb bűnök egyikének tekintette, s úgy vélte, ez a háború korábban soha nem tapasztalt borzalmakat zúdított az emberiségre, de ezzel együtt sem tekintette a zsidók kipusztítását különleges eseménynek. Nem látott minőségi különbséget a gyarmati tömegmészárlásokhoz és a kapitalista rendszer dominanciájának hagyományos erőszakosságához képest.

Mandel negyven évvel ezen írásának megjelenése után tért vissza ismét a fenti problémára. Az alkalmat a II. világháborúról szóló könyvének 1986-os kiadása nyújtotta, majd 1988-ban a náci totalitarianizmus témakörében rendezett kollokvium, végül pedig a német “történészvita” (Historikerstreit) hatására nyilatkozott meg. Az első, 1946-os írása óta eltelt évtizedek során számtalan tanulmányt szentelt a fasizmus problémakörének, de ezekben nem foglalkozott a fasizmus antiszemita dimenzióival.²⁹ E hallgatás távolról sem kivételes azon szerzők körében, akik az 1960-as és az 1980-as évek eleje közötti korszakban a fasizmus marxista elméleteivel foglalkoztak. A háború utáni történészek az 1930-as évek marxista elemzései nyomán úgy vélték, a nemzeti szocializmus az európai fasizmusnak csak a német változata, és antiszemita dimenziói marginális jelentőségűek.³⁰ A nácizmus természetrajzáról folytatott vita később a német társadalom és a zsidó genocídium történelmi elemzésének kiteljesedéséhez vezetett, s ez egyben a korábbi marxista elemzéseket tökéletesen elavulttá tette.³¹

Mandel akkor tért vissza Auschwitz kérdéséhez, amikor sorra napvilágot láttak zsidók visszaemlékezései, és számos olyan tömegkommunikációs esemény is e problémára irányította a figyelmet, mint például a “holocaust tagadása” vagy a német történészek vitája Claude Lanzmann Soah című filmje kapcsán. A közbeeső években nézetei jelentősen átformálódtak, és elemzése sokkal pontosabb lett.

E késői korszakának írásaiban Mandel egyértelműen hangsúlyozta a zsidó népirtás kivételes jellegét. “Hatmillió férfi, nő és gyermek céltudatos kiirtása pusztán csak etnikai okokból” – írta – “csak mint ’egyszeri’, különleges történelmi esemény érthető meg – bár ezzel nem akarom azt állítani, hogy meg is magyarázható volna, különösen így, hogy nem is tudjuk semmilyen más eseménnyel összevetni”.³² Az európai zsidóság kiirtásának hosszú történelmi előzményei vannak, az erőszak az imperializmus történelme során lángolt fel, és másféle tömeggyilkosságokhoz is elvezetett, mi több, tökéletesen végrehajtott népirtásokhoz, ahogyan az Amerika őslakosságával történt. Ahogyan a nácik dehumanizálták a zsidókat, annak voltak korábbi történelmi előképei: lényegében hasonló folyamatok zajlottak már a középkorban is, amikor tömegesen üldözték a bábákat, az eretnekeket és a boszorkányokat, később pedig, a modern korban, a feketék és a gyarmati sorba taszított népek elleni irtóhadjáratokban. A zsidók kiirtásának egyediségét tehát nem a nácik fokozott embertelensége adja – ha összehasonlítjuk európai elődeik módszereivel –, még csak nem is antiszemitizmusuk különleges mivoltából következik.³³ A hitleri ideológia a biológiai rasszizmus egy típusára épült, amelyet a szociáldarwinizmus már a XIX. század végén szisztematizált, s amely minden nyugati országban nagy népszerűségnek örvendett – legfőképpen Franciaországban (Gobineau-tól Vacher de Lapouge-ig). A nácik antiszemita politikájának egyik alapvető forrása, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, amely a nemzetközi zsidó összeesküvés mítoszát vulgarizálta, Oroszországban született, mint azt Mandel is megjegyezte.³⁴

Hasonlóan ahhoz, ahogyan Mandel elutasította az Európa-centrikus megközelítést, amely Auschwitzot elválasztja a rasszizmustól és a gyarmati elnyomástól, ugyancsak tiltakozott a holocaust misztikus kultusza ellen. A zsidó genocídiumot történetileg kell megközelíteni; sajátszerűségeit csak összehasonlító analízissel lehetséges világosan feltárni. Ebből a nézőpontból kiindulva ez a történelmi bűn sokkal kevésbé a régi judeofóbia megnyilatkozása, mint inkább olyan végletes eseménysor, amelyet az imperializmus modern erőszakja fejlesztett ki az ’alacsonyabbrendűnek’, ’emberelőttinek’ vagy asszimilálhatatlannak tekintett népekkel szemben. A The Meaning of the Second World War című művében Mandel ezt írta:

A hagyományos félfeudális és kispolgári antiszemitizmus… pogromokhoz vezetett. Ezekhez a náci gyilkosok úgy viszonyulnak, mint a kés az atombombához. A gázkamrák elődei a rabszolgakereskedelem során kifejlesztett tömeggyilkosságok és a feketék elpusztításának módszereiben keresendők, a conquistadoroknak a közép- és dél-amerikai indiánok ellen “kidolgozott” átfogó felszámolási módszereiben. Ezekben az esetekben tökéletesen jogos a genocídium kifejezés használata…³⁵

A zsidók kiirtásának egyediségét nem kötötte össze a nácik antiszemita gyűlöletével, mivel ez minőségileg nem különbözött a rasszizmus egyéb formáitól, amelyek mind Németországban, mind más országokban rendkívül elterjedtek voltak. A cigányok például a zsidósághoz hasonlóan lettek népirtás áldozatai. Továbbá, a náci ideológia a szláv népeket a rabszolgák státusába utalta. Mandel mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a népcsoportok kiirtására irányuló egyéb törekvések a végső megoldást sokkal inkább paradigmatikus bűnnek, mint abszolút egyedi jelenségnek mutatják.

E genocídium különösségének semmi köze sincs a gyilkosok természetrajzához – mondja Mandel. Egyfelől e bűnökért a hitleri Európában sokan osztoztak a felelősségen. A – közvetlen és közvetett – német “végrehajtók” a funkcionáriusok, bürokraták, rendőrök, katonák, ideológusok és iparosok seregének mindössze 50-60%-át adták, gyakorlatilag a társadalom minden rétegét képviselték, s egyaránt tevékenykedtek a Harmadik Birodalomban és azon kívül is.³⁶ Másrészt viszont nagy többségük egyáltalán nem volt szadista bűnöző vagy fanatikus rasszista. Az igaz, hogy ezek a motívumok is jelen voltak egyes esetekben, de lényegében csak a lelkes nácik ki csoportjára voltak jellemzőek. A végső megoldás kivitelezésében részt vevő nagy tömegek “cinkostársak” voltak e bűnben; legtöbbször gyávaságból, néha számításból, gyakran pedig megszokásból cselekedtek. Egyszerűen jobbnak látták, ha nem tesznek fel kérdéseket cselekedeteik következményeit illetően. A hagyományos német uralkodó osztályoknak ez volt a mentalitása, a “becsület”, a “lojalitás”, a “patriotizmus” és a “kötelességtudat” tradicionális értékeire hivatkoztak.³⁷ A vezető állású tisztviselők, a diplomaták, a gyárosok és a mérnökök, akik a kivégzéseket szervezetileg, a tervezési munkálatokkal vagy az irányítás lebonyolításával segítették, mindannyian sokkal erősebben kötődtek ezekhez a hagyományos értékekhez, mint a náci propaganda gyilkos szólamaihoz.

Másképpen közelítve, a nácizmus nem az irracionális gyűlölet és a felfoghatatlan brutalitás felszínre törése volt, amely a történelem normális menetét kisiklatta. Hitler Németországa csak a végletekig fokozta a kapitalista társadalomban és az imperializmusban immanensen meglévő erőszakot. Mandel tehát “ezt a tendenciát, melynek végeredménye az európai zsidóság teljes megsemmisítésében öltött formát, semmiféleképpen nem tekinti kivételesnek’ (ist keinesweg inmalig).³⁸ Ebből a nézőpontból tehát a zsidó népirtás nem előzmények nélküli, még kevésbé “különös”. E bűn paradigmatikus jellegének kinyilvánítása etikai és politikai szempontból egyaránt az egyetlen felelősségteljes interpretációs megközelítés, hiszen azok a társadalmi, gazdasági és pszichológiai feltételek, amelyek annak idején lehetővé tették, nem múltak el a Harmadik Birodalom megszűntével. A modern társadalom nincs felvértezve a haláltáborok szörnyűségeihez hasonlatos betegséggel szemben, legfeljebb a betegség formája vagy célpontja változik.

Mandel szerint Auschwitz kivételességét az adta, hogy a náci Németországban sajátos egységre lépett a modern rasszizmus (a völkisch ideológia nem vallási előítéleten alapult, hanem rasszista biológiai magyarázaton) és a fejlett ipari társadalom pusztító technológiája. Ha a zsidó népirtás egyedisége ennek a tragikus konstellációnak a következménye, akkor e magyarázat feltétlenül figyelmeztetést kell jelentsen a jövő számára. Mind a mai napig a rasszista gyűlöletnek és az ipari modernitásnak ez a végzetes egybeesése a nácizmus és a háború kiváltotta kivételes körülmények között ment végbe Németországban, de semmi garancia nincs arra nézve, hogy máshol és máskor meg ne ismétlődhetne.

Ezért Mandel a végső megoldásban a modern nyugati gazdaságok egyik alapvető jellegzetességének jelét látta – olyan anarchikus hibrid szervezetét, melyben a legkisebb elem is elképesztő részletességgel van megtervezve, és ugyanakkor az egész rendszer tökéletesen ellenőrizhetetlen egyetemleges káoszba vész. Ezt a paradoxont legjelentősebb elméleti művében, a Late Capitalism címűben elemezte, ahol Max Weber és Lukács György nyomán kifejlesztette ún. racionalitás-elméletét. Ennek alapján Auschwitz a “részleges racionalizmus” (Teilrationalitat) és a “globális irracionalizmus” (Gesamtirrationalitat) kombinációjának halálos példája volt, s mint ilyen, jellemző a fejlett kapitalizmusra.³⁹

Ezen a ponton Mandel elemzése egybeesett Herbert Marcuse álláspontjával, aki korábban a neokapitalizmus “egydimenziós” társadalmáról azt írta, hogy annak “elsöprő racionalizmusa… önmagában irracionális”.⁴⁰ A zsidóság kiirtásának ez a már fentebb is leírt felfogása – vagyis hogy a genocídium a részleges racionalitásnak (a haláltáborok adminisztratív és ipari rendszereinek) és annak a “globális irracionalitásnak a szintézise, amely logikus következményeihez jut el” (egy egész nép kipusztításának gyilkos őrületéig) – jellemző volt Adorno és Horkheimer elemzésére is. Szerintük ugyanis a “rációnak” a nácizmusban kiteljesedett “önfelszámolását” a modern világ eszközracionalitásának szélsőségesen radikális formája tette lehetővé.

Ezt az interpretációs hasonlóságot azonban hiba volna okozati viszonynak tekinteni; Mandel és a frankfurti iskola filozófusai nem tartoztak ugyanahhoz az elméleti áramlathoz. Sokkal inkább arról volt szó, hogy két eltérő módszertani megközelítés lényegében konvergált. A diagnózis megegyezett, az elemzések azonban eltértek egymástól. Mandel a kapitalizmus instrumentális racionalizmusában a genocídium formájára, de nem az okaira talált magyarázatot. Late Capitalism című művében helyteleníti, hogy Adorno nem veszi észre, a technikát nem lehet az emberi akarattól függetlenül és nagyobb történelmi összefüggéseiből kiszakítva alkalmazni. Auschwitz és Hirosima nem a technika, hanem a társadalmi erők viszonyának termékei voltak – vagyis a nemzetközi proletariátus 1917 utáni nagy történelmi vereségeinek (ideiglenes) végpontjai.⁴¹

Hogyan válhatott Németország a racionalizmus és az ipar ilyen gyilkos szintézisének színterévé? A nemzeti történelemben vagy a német “lélekben” gyökerező “bűn” gondolata olyannyira idegen volt Mandel gondolkodásmódjától, hogy soha meg sem kísérelte megcáfolni ezen állítás finomabb verzióit (például Karl Jaspersét), sem durvább németellenes formáit (melyek különösen elterjedtek voltak Európában az 1950-es években, ma pedig újraéled Daniel Goldhagen műveiben)⁴² . A Mandel által kínált magyarázat lényegileg nem lépett túl a deutsche Sonderweg (kivételes német út) klasszikus elméletének marxista verzióján.⁴³ A német történelem kivételességéből kiinduló elemzések korántsem problémátlanok, amennyiben a modernitáshoz való átmenet normáját tételezik fel, amit azonban nagyon nehéz meghatározni (a francia forradalom nem szolgálhat ilyen normaként).⁴⁴ Ugyanakkor hangsúlyozzák a modernizációs folyamat ellenmondásait, melyek anélkül, hogy különösek lennének – hasonló folyamatok játszódtak le sok más országban Olaszországtól Japánig – többé-kevésbé elszigetelt jelenségek maradtak. A liberális hagyomány gyengesége, az elkésett nemzeti egység, a militarizmus és a feudális származású régi porosz elit súlya, végül a gyarmatbirodalom hiánya: mindezek az elemek hozzájárultak ahhoz, hogy a német imperializmus különösen is agresszív és expanzionista természetű volt. Ez a tendencia már a Vilmos-kori császárságban is jelen volt, de a náci rendszerben bomlott ki teljes valójában. A német expanzionizmus Bismarcktól Hitlerig a nemzeti politikai formák elmaradottságának és a gazdasági fejlődés dinamizmusának sajátos egybefonódásából fakadt. A polgári forradalom bukása Németországban – a reformáció idején kirobbant parasztháborúk elfojtásától az 1848-as forradalom vereségéig – lenyűgöző ipari fejlődéssel kombinálódott, s az 1871-es német egyesülés után az országot ez tette Európa legerősebb gazdasági hatalmává.⁴⁵

A német militarizmus az ország határain belül elfojthatatlanul fellendülő termelőerők és a prekapitalista társadalmi mentalitás különös egymásra hatásának eredménye volt. A nemzeti szocializmus így a legfejlettebb ipari modernizáció és a legreakciósabb obskurantizmus megismételhetetlen fúziójából született. Mandel 1990-ben Salzburgban egy szemináriumon Ernst Blochot idézte, hogy rámutasson ideológia és társadalmi fejlődés “aszinkronitására” (Ungleichzeitigkeit) a Harmadik Birodalomban; e rezsimre az jellemző, hogy “a XX. század közepén XIII. századból itt maradt túlélők” vannak. Ez a megközelítés Trockij magyarázatával esett egybe, aki a nácizmusban “a meg nem emésztett barbarizmus” egyik formáját (hogy Norman Geras különösen is szemléletes meghatározását használjuk) látta.⁴⁶

Ez a kombináció alapul szolgálhat a nácizmus egyik alkotóelemének egyfajta rigorózus meghatározásához – azaz az archaikusnak és a modernnek egyedülállóan különös kombinációjára –, mely sok történész közös véleménye: a nácizmus e szerint a “konzervatív forradalom”, sőt inkább a “reakciós modernizmus” sajátos változatának leszármazottja.⁴⁷ Az antiszemitizmus volt a legalkalmasabb kapcsolóelem a nácik világképében a múlt és a jelen között: a technika és az iparosodás integrációja alkotja egy reakciós ideológia lényegét, melynek célja a felvilágosodás örökségének felszámolása és egy ősi, teuton Németország értékeinek feltámasztása. Mihelyt a zsidókat félresöprik (így működött a fantázia), a kapitalizmus termelékeny lesz (lásd a német ipart), nem pedig parazita jellegű (a “judaizált” pénztőke); a városok visszanyerik klasszikus régi pompájukat, mert az örök Németország emlékművei lesznek, nem pedig a (zsidó) kozmopolitanizmus melegágyai; a technika is visszanyeri alkotó szerepét, mihelyt az (árja) közösség szolgálatára lesz, és kiszabadul a (zsidó) társadalom személytelen, korrumpáló mechanizmusainak fogságából.⁴⁸ Más szóval az antiszemitizmusnak ez a formája lehetővé tette a modernizmus elleni lázadást úgy, hogy a Zivilisation forrásaihoz térjen vissza. Hasonló gondolat fogalmazódik meg a frankfurti iskola egyes elemzéseiben, amelyek a nácizmust a “természet lázadásának” látták, aminek a technika szabott irányt.⁴⁹

Ám ha a náci antiszemitizmusban “a meg nem emésztett barbarizmust” látjuk, akkor ezzel a nácizmus erőszakját – és végső elemzésben a zsidó genocídium okát is – azon fatális egybeesések eredményének kell tekintenünk, amelyekben az archaikus mozzanat (az ősi kegyetlenség) szabadította el az ellenőrizhetetlen, gyilkos erőszakot a huszadik század közepén. Ebből pedig azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy tökéletesen modern, szekularizált társadalomnak semmi oka a félelemre az ilyen erőszak-kitörések esetében.⁵⁰

A náci Németország befejezetlen, ellentmondásos modernizációja (deutsche Sonderweg) így a zsidó genocídium hagyományos elméletének egyik variánsává egyszerűsödik, ami ebben az értelemben pusztán a társadalomnak a modernitás kora előtti barbarizmusába való visszahanyatlása. A nácikban tehát mondjuk Torquemadához méltó elmaradott fanatikusokat kellene látnunk, akik egyszer csak hatalomra kerültek egy ipari társadalomban.

Kétségtelen, van valami igazság abban az elméletben, melyet nemrég Arno J. Mayer fejtett ki egyik művében; ez a végső megoldást a modern kor “világi keresztes hadjáratának” tekinti.⁵¹ Alapvető fogyatékossága viszont ennek az elméletnek, hogy figyelmen kívül hagyja a náci ideológia modern dimenzióit, melyek a rasszista biológiában és a szociáldarwinizmusban gyökereztek, és amelyeket orvosok, kriminológusok, pszichológusok, genetikusok, fizikusok, etnológusok és antropológusok egész hada dolgozott ki és rendszerezett; nekik bizony aligha volt bármi közük is Luther vagy a katolikus inkvizíció világképéhez.⁵² De ugyancsak figyelmen kívül hagyja ez az elmélet a “bűnrészesek” mentalitását és gyakorlatát. Mandel ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy ezek a “bűnsegédek” nem voltak sem maradiak, sem fanatikusok, hanem rendkívül banálisan “modernek”, azaz olyan emberek, akik a weberiánus értelemben vett átlagos bürokratikus közigazgatás és a “jogi-racionális” kormányzás alanyai.⁵³

A történészvitáról írott esszéjének egyik lábjegyzetében Mandel bírálta a német történész, Ulrich Herbert elméletét, aki azt hangsúlyozta, hogy a náci népirtás során mindenféle gazdasági megfontolást maga alá gyűrt a rasszista világszemlélet elsődlegessége. Ezzel szemben Mandel felhívta a figyelmet arra, hogy amint a mélyülő válság miatt már nem álltak rendelkezésre olyan nagy számban a hadifoglyok tömegei, mint korábban, az addig alkalmazott, teljesen inadekvát, faji alapokon véghezvitt emberirtás helyett előnyben részesítették a “halálra dolgoztatás” (Vernichtung durch Arbeit) módszerét.⁵⁴ Van persze igazság abban, hogy a zsidók kiirtásának egész folyamatát végigkísérte az SS és a náci rezsim különböző szektorainak állandó nézeteltérése, a tekintetben, vajon kizsákmányolni vagy kiirtani kell-e őket, ám nehéz lenne tagadni, hogy a vita végül a kiirtás igenlése mellett dőlt el. A történész Raul Hilberg mutatott rá a genocídium alapvetően gazdaságtalan jellegére. Megemlíti például, hogy Krupp, az iparmágnás megkérte Himmlert, ne deportálják az iparban foglalkoztatott zsidó munkaerőt. A Lengyel Kormányzóságban egymillió munkásból 300 000 volt zsidó, a textiliparban pedig, melyet átalakítottak, hogy Németországnak egyenruhákat és cipőket gyártson, a 22 700 dolgozóból 22 000 volt zsidó. Amikor 1942 tavaszán megszületett a döntés a gettók felszámolásáról, ennek katasztrofális gazdasági következményei lettek, melyeket Frank főkormányzó haladéktalanul jelentett Berlinnek. “A lengyel zsidók megsemmisítésének folyamatában a gazdasági tényezőknek nyilvánvalóan másodlagos szerepük volt” – írja Hilberg.⁵⁵ Aligha kell hangsúlyoznunk a magyar zsidók deportálásának gazdasági és katonai esztelenségét 1944 tavaszán, nem is beszélve a korfui zsidók elhurcolásáról.

Mandel szemléletmódja oda vezetett, hogy írásaiban egyenlőségjelet tett a történészek által egyébként egyetemesen hangsúlyozott, különbözőnek tekintett náci koncentrációs táborok és megsemmisítő táborok között. A koncentrációs táborokban a hadifoglyokat, a politikai foglyokat és a “társadalomra veszélyes elemeket” gyűjtötték össze, a megsemmisítő táborokat azonban a zsidóknak, illetve kisebb mértékben a cigányoknak hozták létre. Auschwitz – mely nemcsak deportációs központ (Auschwitz I.) és megsemmisítő központ (Birkenau) volt, hanem az ipari termelés központja is (Buna-Monowitz) – e kétféle tábor kombinációja volt, akárcsak Majdanek. Más táborok azonban, mint például Treblinka, Chelmno vagy Sobibor, kizárólag az európai zsidók kiirtását szolgálták. Más szóval a rasszista világszemlélet nem egy aspektus volt a sok között, hanem “a rendszer lényegi, szilárd pontja”.⁵⁶ A klasszikus marxizmus, mellyel Mandel szemléletileg azonosult, képtelen volt elismerni, hogy a zsidók megsemmisítésében az ideológia primátusa érvényesült a gazdaság fölött. Ebben gyökereznek azok a hiányosságok és korlátok, amelyek a marxista hagyományt visszafogták és korlátozták abban, hogy számot vessen az elnyomás nem osztályjellegű – nacionalista, rasszista, vallási vagy szexuális – formáival.⁵⁷

Mandel rátapintott a végső megoldás lényegét adó rasszizmus és ipari modernitás, a kapitalizmus részleges racionalitása és egyetemes irracionalizmusa közötti végzetes összefüggésre, de nem volt képes elismerni, hogy ezt a genocídiumot “végső elemzésben” az ideológia határozta meg az egyébként persze jelen lévő német imperialista anyagi érdekek (és katonai prioritások) előtt. Számára ez azt jelentette volna, hogy túlságosan nagy engedményt tesz a Harmadik Birodalom történetében a “politika primátusának” (ezért már bírálta Tim Mason történészt⁵⁸ ), és ezáltal szétfeszíti a történelmi materializmus axiómáit.

Tény, hogy a zsidók – és kisebb mértékben a cigányok – kiirtásának “rációellenessége” nemcsak a klasszikus marxizmus kategóriáinak, hanem a nácizmus történetével foglalkozó minden alapos történetírásnak nehézséget jelent.⁵⁹ A zsidó genocídiumot lényegileg nem értelmezhetjük úgy, mint a német nagytőke osztályérdekének egyik funkcióját – valójában “végső elemzésben” ez minden marxista fasizmus-elemzés interpretációs kritériuma –; ezen csak mosolyogni lehet. Amikor a kelet-német történészek beszorultak ebbe a zsákutcába – és nem csak ideológusok, hanem valódi történészek is –, képtelenek voltak kiszabadulni ennek a megközelítésnek a bilincseiből, és mindenáron az előre megfogalmazott kategóriákba akarták a komplex valóságot beszuszakolni. Ennek aztán egyfelől az lett a következménye, hogy banálissá tette a zsidó genocídium problémáját, másfelől pedig magát a marxizmust is diszkreditálta, hiszen a gazdasági determinizmus szintjére züllesztette.⁶⁰

Bár Mandel művei mindig – vagy szinte mindig – elkerülik ezeket a dogmatikus zsákutcákat, mégis jelen van bennük a valóság bizonyos fokú leegyszerűsítése és esetenként egyfajta episztemológiai arrogancia. A túlélők, köztük még a legmakacsabban racionalista gondolkodásúak is, mint például Jean Améry és Primo Levi meglehetős gyanakvással fogadják az ilyen redukcionista elemzést. Améry szerint “azok a gazdasági magyarázat-kísérletek, az olyan egyoldalú interpretációk, amelyek azt állítják, hogy az előjogait féltő német ipari tőke finanszírozta Hitlert, teljességgel értelmezhetetlenek egy szemtanú számára”. Azon túl, hogy “feltárja” (erklaren) tapasztalatait, neki Auschwitz “sötét rejtély” (ein finisteres Ratsel) marad.⁶¹ Primo Levy gyakorlatilag ugyanerről beszél: számára Auschwitz “fekete lyuk” (un buco nero) maradt. Az antiszemitizmus általános magyarázatait nem találta kielégítőnek. Nem azért, mert hamisnak gondolta őket, hanem mert “túlságosan korlátozottak, összemérhetetlenek azokkal az eseményekkel, amelyeket értelmezniük kellett volna”.⁶²

Mint a háború utáni klasszikus marxizmus utolsó nagy alakja, Mandel a felvilágosodás örököse volt. Internacionalizmusa éppúgy gyökerezett a zsidó kozmopolita hagyományokban, mint abban a nemzetköziségben, amelyet a felvilágosodás szinte magától értetődően közvetített a marxizmusnak. A náci barbarizmus problémájára a racionalista humanista válaszát adta. Neki a szocializmus “nem kevesebb, hanem több ésszerűséget” jelentett, azaz “az emberiség sorsának és történelmének egyre tudatosabb ellenőrzését”.⁶³

A nyugati racionalizmus belső paradoxonjaira és tragikus sorsának kritikus megközelítésére vonatkozó kérdéseket – melyek egészen Max Weberig mennek vissza, s később Adorno és Horkheimer, végül pedig radikális formában Günther Anders műveiben vetődtek fel – a IV. Internacionálé teoretikusa sohasem gondolta végig komolyan.

A klasszikus marxizmust inspiráló fejlődés-filozófiát – nemcsak legvulgárisabb pozitivista formájában (például Kautskynál), hanem ennél sokkal dialektikusabb és problémaérzékenyebb változataiban is (például Trockijnál) – Mandel műveiben egyfajta humanista és racionalista eredetű antropológiai optimizmus helyettesítette.⁶⁴ Mindig is hangsúlyozta, hogy a marxizmusban egybeolvadt “a tudományos dimenzió és az etikai feszültség, s ez az egybeolvadás már Marx műveitől fogva kiegyensúlyozatlanul ingadozott a tudományosság és a radikális humanizmus csábításának bűvkörében”.⁶⁵ Egy helyütt azt írta például, hogy az elnyomás elleni küzdelem – függetlenül bármilyen racionális megfontolástól – etikai síkon igazolható. A dominancia és az igazságtalanság elleni harc elemi etikai kötelesség, ami kantiánus kategorikus imprativuszként jellemzi a marxizmust: “Az embertelen viszonyokkal szembeni tiltakozás” – írta a varsói gettólázadással kapcsolatban – “emberi jog és emberi kötelesség”.⁶⁶

Ez az etikai késztetés és forradalmi humanizmus szolgált alapul a háború alatt Mandelnek az ellenállásban való részvételéhez, illetve aktivista életének mindenféle küzdelméhez. Ez az elkötelezettsége minden tiszteletünket megérdemli, ám nem adhat választ a marxizmus paradox viszonyára Auschwitz “fekete lyukjával” kapcsolatban. Ha felismerjük, hogy az elmélet nem képes a valóságnak igazságot szolgáltatni, ez még nem jelenti sem az elme vereségébe való sztoikus belenyugvást, sem pedig metafizikai küzdelmet azon koncepciók ellen, amelyek a holocaust történelemfeletti jellegét tételezik. Mandel helyesen tekintette obskurantizmusnak azt a nézetet, amely a zsidó genocídiumban eredendően felfoghatatlan, leírhatatlan és kifejthetetlen eseményt látott. De még ha valakinek, például Elie Wieselnek az álláspontja intellektuálisan elfogadhatatlan is, Mandel magyarázata akkor sem lesz meggyőzőbb. A zsidók kiirtásának kérdésében megmutatkozó marxista ellentmondások és hiányosságok lényegében minden kortárs történetírási, filozófiai és általános kulturális megközelítésre érvényesek.

Nagyobb történelmi perspektíva, a történelem és az emlékezés megváltozott viszonya, az Auschwitzról alkotott tisztább kép a huszadik század minden egyéb erőszakos cselekedetének összefüggéseiben vizsgálva: egy napon talán ezek teszik majd lehetővé, hogy behatoljunk erre a homályos területre, és áthidaljuk ezt az ismerethiányt az események “megértése” érdekében. A történelem nem ismer “végleges” magyarázatokat. Ma makacsul újra megismétli azt a kérdést, amit tegnap már megválaszolt. A jövő nemzedékek újabb kérdéseket tesznek majd fel Auschwitzcal és “sötét talányával” kapcsolatban. Csak remélhetjük, hogy őket már nem nyomasztják majd a mi elfogultságaink. Csak reménykedhetünk, de bizonyosságot nem kaphatunk. Isaac Deutschernek – aki Mandelhez hasonlóan Trockij iskolájában nevelkedett zsidó marxista volt – halála után publikált egyik töredékében ez olvasható:

“Amikor egy történész megpróbálja megérteni a zsidó holocaustot, a legnagyobb akadályt a katasztrófa abszolút kivételessége jelenti. S ez nem pusztán az idő vagy a történelmi perspektíva problémája. Kétlem, hogy mondjuk ezer év múlva az emberek jobban megértik majd Hitlert, Auschwitzot, Majdaneket és Treblinkát. Vajon kedvezőbb történelmi perspektívájuk lesz? Éppen ellenkezőleg, az utódok nálunk is kevésbé fogják érteni majd mindezt… Talán egy modern Aiszkülosz vagy Szophoklész jobban meg tud birkózni a problémával, de az ő látásmódjuk tökéletesen más síkon mozog majd, mint a történelmi interpretációk és magyarázatok.”⁶⁷

2. rész: Auschwitz különössége

A történelmi kutatások hipotézisei, problémái és vakvágányai

A “rövid huszadik századról” (1914–1991) írott könyvében Eric Hobsbawm egy statisztikai adatot idéz, mely alkalmas annak igazolására, hogy ezt az éppen magunk mögött hagyott korszakot – “a szélsőségek korát” – a barbarizmus időszakának nevezzük. Az I. világháború és az 1980-as évek vége közötti periódus háborúi, népirtásai és a különféle politikai erőszakok legkevesebb 187 millió áldozatot követeltek: ez a XVIII. század közepén Európában élt népesség kétszerese⁶⁸ . Ez a számadat az 1990-ig meghaltakra vonatkozik, vagyis már nem tartalmazza az öböl-háború, a volt Jugoszlávia területén folyt háborúk vagy a ruandai népirtás áldozatainak számát. Hogy ez a fenti adat konkrétabban mit is jelent, lássunk egy példát: képzeljük el Európa térképét, amelyen Franciaország, Olaszország és Németország népessége ki van törölve. Ezen országok területét óriási lakatlan területnek képzeljük, sivatagnak, vagy inkább hatalmas temetőnek. Így talán tisztább képet kaphatunk a modern világ rémtetteinek méreteiről.

Hobsbawm azt hangsúlyozza, hogy a “rövid” huszadik század egyik legfontosabb jellemzője a barbarizmus. Rámutat arra a tagadhatatlan társadalmi visszafejlődésre, ami a mi századunkban zajlott le a francia forradalom után elért “civilizáció” szintjével összevetve. Ha az emberi faj mégsem hullott végérvényesen és egyértelműen vissza a legsötétebb korszakba, az alapvetően azoknak az értékeknek a fennmaradása miatt történhetett meg, amelyeket a felvilágosodástól örököltünk⁶⁹. Clausewitzet idézve Hobsbawm arra emlékeztet, hogy Napóleon bukása után Európa népeinek körében általánosan elfogadott elvvé vált, hogy a győzteseknek nincs joguk a hadifoglyokat lemészárolni, sem pedig a polgári lakosságot katonai célpontokként kezelni. Hogy némi fogalmunk legyen a másfélszáz évvel később bekövetkezett változásokról, elég talán arra utalnunk, hogy a II. világháború civil áldozatainak száma – nem a háború összes áldozataié (ez durván 55 millió volt), hanem csak a polgári áldozatoké – megközelítette a 20 milliót⁷⁰. Clausewitz lovagias (szinte már “humanistának” is nevezhető) elveiből kiindulva a neutronbomba létrehozása – tudjuk, ez a fegyver úgy öli meg az embereket, hogy közben nem tesz kárt a tárgyi javakban – az emberi értékek többé-kevésbé teljes visszájára fordulását szimbolizálja.

Fel kell idéznünk az áldozatok teljes számát, mert korunk erőszaka és népirtásai a barbarizmus jellemezte század összefüggéseiben nyerhetnek jelentést és magyarázatot. De a történészek nem nyugtázhatják elégedetten, hogy ezzel a módszerrel a megfelelő perspektívába helyezhetik az eseményeket. Feladatuk az, hogy rekonstruálják a történteket – adatokkal, leíró módszerekkel, Leopold von Ranke szavaival wie eigentlich gewesen (“ahogyan azok valóban megtörténtek”) –, illetve hogy megpróbálják interpretálni őket. A történészeknek elkerülhetetlenül feladatuk, hogy összehasonlítsanak, megkülönböztessenek, sematizáljanak és osztályozzanak eseményeket, néha még azon az áron is, hogy iszonyatos bűnöket hidegen, látszólag érzéketlenül idéznek fel.

Próbáljuk röviden felsorolni a huszadik század legszörnyűbb tetteit. Volt először is két világháború. Volt számtalan helyi háború, ezek között a vietnami háború kétségtelenül sokkal véresebb volt minden korábbi hasonló helyi konfliktusnál. Volt továbbá számos népirtás a Török Birodalom bukásának idején zajlott örmény népirtástól a 80 évvel későbbi ruandai kegyetlenkedésekig, közben 1930-ban Ukrajnában, a II. világháború idején pedig Auschwitzban lehettünk a genocídiumok tanúi. A sztálinista és a náci koncentrációs táborok megjelenése a huszadik században a dominancia, elnyomás és pusztítás olyan új formáit jelentette, melyek milliók életére voltak befolyással, és módszereikben jóval túltettek a XIX. századi gyarmatosítók gyilkosságain. Mindezen túl azonban a huszadik század az erőszaknak történelmileg új és szokatlan formáit tapasztalta meg, melyeket azok, akik a XIX. század végén születtek –, mint például a nagyszüleim – el sem tudtak volna képzelni. Csak a három legalapvetőbb ilyen formát említem, szimbolikusan Auschwitz, Kolima és Hirosima nevéhez kapcsolva őket: ezek a rasszista népirtás, a koncentrációs táborok rendszere és az atombomba. A továbbiakban megpróbálom sematikus jellemzésüket adni⁷¹.

Auschwitz ideológiai alapokon létrehozott, bürokratikusan irányított és ipari módszerekkel működtetett megsemmisítő tábor volt. Áldozatait mint “kártékony fajhoz” tartozó embereket fosztották meg életüktől, hogy biológiailag átformálják az emberiséget. E rasszista népirtást az ún. T4-es hadművelet előzte meg (az eutanázia), mely a fogyatékosok elpusztítására irányult, mivel a náci formula szerint nekik “nem érdemes élniük”. Miután az egyházak tiltakoztak e módszer ellen, Hitler 1941-ben véget vetett a tömeggyilkosságnak. Ugyanebben az esztendőben azonban a nácik megkezdték a zsidóság és kisebb mértékben a cigányok felszámolását – s erre Németország és a nyugati világ a legteljesebb közönnyel reagált.

Kolima a pusztítás olyan formája volt, melyet a sztálini rendszer nem elméleti alapon szervezett meg, sőt, a Szovjetunió által hirdetett hivatalos elvekkel éles ellentétben állt. Ezeket a táborokat bürokratikus módszerekkel, paranoiásan irányították; a módszerek az általános repressziót gyakorlatilag mindenkire kiterjesztették, társadalmilag és politikailag definiált valódi és vélt ellenségeket vettek célba: “bűnözőket”, kulákokat, trockistákat stb. A sztálini rendszer hatalmának teljében bármely szovjet állampolgár a koncentrációs tábori szisztéma potenciális áldozatának számított.

Végül Hirosima a népirtásnak ideológiai motivációtól mentes formája volt, melyet egy nem totalitariánus állam hajtott végre deportálások vagy koncentrációs táborok nélkül, s a modern technika legpusztítóbb eszközének felhasználása tette lehetővé. Célpontja pedig egy ellenséges ország polgári lakossága volt.

A három fenti pusztítási módszer a II. világháború időszakában talált egymásra. Való igaz, történelmi előzményekben egyik módszer sem szűkölködött. Auschwitz nem az első népirtás volt a történelemben. A koncentrációs táborok halvány, primitív előképei a XIX. századi börtönök és dologházak voltak, illetve a gyarmatosítás adminisztratív és tömeggyilkos jellegének sajátos kombinációi⁷². De ha az angol dologházakkal és az első algériai háborúval vetjük össze Auschwitzot és Kolimát, akkor ez utóbbiak kétségtelenül minőségileg új állapotot jeleztek. Ami pedig az atombombát illeti, ez egyszerűen zárójelbe tette a régebbi korok pusztító eszközeit, a terror olyan új formáját jelképezte, melynek fényében tökéletesen jelentéktelenné zsugorodott az ágyúgolyó és a nyílvessző hatékonysága közötti különbség.

Auschwitz különössége: definíció és összevetés

Az erőszak fentebb említett formái néha valódi történelmi törést jeleztek. Ez volt a helyzet például az I. világháborúval, melyet a történészek mint a modernitás laboratóriumát tanulmányozzák: e laboratóriumban szabadon megvizsgálható lett az ember, amint első ízben néz szembe a pusztító technikával és a személytelen tömeghalállal⁷³. A II. világháború 1939 és 1945 között Európát porig rombolta, Hirosima pedig mindennek az epilógusát szolgáltatta; Günther Anders úgy mondja, ez egyfajta “első napot” (Tag Null) jelentett a történelemben, új korszak kezdetét, amelyben az emberiség most és bármikor a jövőben képes elpusztítani önmagát⁷⁴.

A nyugati világ tudatában teljesen elkülönül a többitől Auschwitz, az a történelmi törés, mely századunk barbarizmusának paradigmájává vált. A végső megoldás történelmi különösségének elismerése egy ideje viták tárgyát képezi. Nem állíthatjuk, hogy e viták mindegyike gyümölcsöző volt, némelyik tökéletesen steril maradt, illetve ki tudott kristályosítani olyan konfliktusokat és szenvedélyeket, amelyek rendszerint túllépik a racionális eszmecserék határait. Az Auschwitz különössége körül folyó sokféle viták közül mi itt csak azokkal fogunk foglalkozni, melyek történelmileg releváns kérdéseknek tekinthetők. Például nem térünk ki arra a tézisre, hogy a soáh különössége a zsidó nép “kiválasztottságából” fakad, vagy arra a gondolatra, mely a problémának történelem feletti dimenziót ad, Elie Wiesel szavaival szólva történelmen túli eseménynek minősíti. A történészek a priori nem tudnak mit kezdeni az ilyen kijelentésekkel, hacsak ezek nincsenek hatással arra a kontextusra, melyben a történelmi narratíva kialakul.

E vita legnegatívabb következményeivel új könyvében Jean-Michel Chaumont foglalkozik: “az áldozatok közötti versengésről” van szó: itt kijátsszák egymással szemben a zsidókat és a politikai foglyokat, a zsidókat és a cigányokat, a feketéket és a homoszexuálisokat és így tovább. Egy idő után hajlamosak vagyunk arra, hogy az összes ilyen polémiában – Chaumont szavaival – “a borzalmak olyan házát lássuk, mint amilyen a régi utazó cirkuszokban volt. Akárcsak az ott kiállított szörnyek, ezek a viták is hátborzongatóak, haszontalanok és rossz ízlésre vallanak. Jobb hát, ha átlátszó palackokban, formaldehidben tároljuk őket.”⁷⁵ Nagy a kísértés, hogy megfogadjuk Chaumont tanácsát, ugyanakkor veszélyes is, mert Chaumont reakciója a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti. A problémát nem tagadhatjuk le, nem is nyilváníthatjuk nem létezőnek. E vita zavarbaejtő kitérőire nem reagálhatunk a metodológiai nihilizmus egyformán steril formáival. Ehelyett inkább meg kell próbálnunk ezen esemény történelmi különösségének problémáját tiszta, precíz módon megközelíteni.

Mi itt most nem bizonygatjuk Auschwitz különösségét (ami eléggé abszurd lenne), de tagadni sem fogjuk (ami viszont meglehetősen kétes vállalkozás volna). Abból indulunk ki, hogy mint jelenség különös, és meg is határozzuk majd. Aztán fel kell tennünk a kérdést, melyek ennek a vitának az okai és feltételei, hiszen más, jelentős történelmi fordulópontok nem váltottak ki ilyen vitát.

Ha nem is beszélhetünk arról, hogy minden kortárs történész elismeri Auschwitz különösségét, annyi bizonyos, hogy legtöbbjük nem vonja e tényt kétségbe. Álláspontjukat röviden így lehetne jellemezni: a zsidó genocídium volt az egyetlen olyan népirtás a történelemben, melynek célja az emberi faj biológiai átalakítása volt. Ugyancsak példátlan abban a tekintetben, hogy nélkülözött mindenféle instrumentális jelleget, azaz, az áldozatok kiirtása nem eszköze volt valaminek, hanem maga a cél. George Steiner “ontológiai tömegmészárlásnak” nevezte, melynek során az áldozatokat nem a tetteik, hanem puszta létezésük miatt számolták fel⁷⁶. Ezt az álláspontot több tucat könyvben támasztották alá. Itt mindössze két fejezetet szeretnék idézni: az elsőt egy izraeli, a másodikat pedig egy német történész tollából.

Saul Friedlander abból indul ki, amit Hannah Arendt Eichmann in Jerusalem című esszéjében úgy fogalmazott meg, hogy a nácik “meg akarták határozni, kinek szabad és kinek tilos benépesíteni a földet”⁷⁷. Friedlander ezt így kommentálja:

Ezt valóban egyetlen más, bármiképpen bűnös rendszer sem próbálta megvalósítani. Ebben az értelemben a náci rezsim nézetem szerint eljutott egyfajta elméleti szélső határhoz: az ember elképzelhet még nagyobb számú áldozatot és technikailag még hatékonyabb gyilkolási módszereket, de mihelyt egy rezsim elhatározza, hogy bizonyos csoportokat – akármilyen kritériumok alapján is – akkor és ott ki kell pusztítani, és nem engedni, hogy e Földön élhessenek, a végső célt már el is érték. Véleményem szerint a modern történelemben ezt a határt egyetlen hatalom lépte át: a nácik.⁷⁸

E tézist szenvedélyesen védelmezte Eberhard Jackel a német “történészvitában”:

Abban, ahogyan a nácik kiirtották a zsidókat, volt valami egészen sajátos (einzigartig), mert korábban soha nem történt meg, hogy egy állam a legmagasabb közjogi méltóságainak jóváhagyásával elhatározza és nyilvánosságra hozza, hogy egy meghatározott embercsoportot ki kell pusztítani a lehető legteljesebb mértékben, beleértve az aggokat, a nőket, a gyerekeket; s ezt a döntést az állam a továbbiakban minden rendelkezésére álló eszközzel valóra is váltsa.⁷⁹

Auschwitz különösségének ezt a genealógiai meghatározását gyakorta támasztják alá a huszadik században történt más népirtásokkal és erőszakos cselekedetekkel való összevetéssel. Így a náci megsemmisítő táborok váltak e különösség szimbólumává, ezek révén szoktak különbséget tenni a többi náci bűn, a sztálinista erőszak és a jelenség között. Tény, hogy a sztálinizmus a mezőgazdaság kollektivizációja idején, 1929–1932 között iszonyatosan nagy számú áldozatot követelt: éhínséget idézett elő, melyben körülbelül 6 millió paraszt halt éhen Ukrajnában, Kazahsztánban és Észak-Kaukázusban⁸⁰. 1934 és 1953, azaz durván húsz év alatt a szovjet koncentrációs táborokban mintegy 15 millió foglyot őriztek, közülük legalább 2 millió életét vesztette⁸¹. A náci táborok szervezete rövidebb ideig állt fenn (átlag hét-nyolc évig, ez alól van néhány kivétel, például Dachau, melyet 1933-ban hoztak létre), kevesebb foglyot érintett, de jóval nagyobb volt a halottak aránya. Wolfgang Sofskytól származik az az adat, mely szerint a táborokba internált 1 millió 650 ezer fogolyból 1 millió pusztult el a tíz legjelentősebb náci koncentrációs táborban (Dachauban, Buchenwaldban, Mauthausenben, Neuengamméban, Flossenburgban, Gross-Rosenben, Auschwitz I-ben, Majdanekben, Mittelbauban és Bergen-Belsenben)⁸². A háború alatt létrehozott haláltáborokban (Chelmnóban, Belzecben, Sobiborban, Treblinkában, Auschwitz-Birkenauban), melyek egyike sem állt fenn négy évnél tovább, mintegy 2,7 millió zsidót gyilkoltak meg, nem számítva azt a 300 ezret, akiket más táborokban öltek meg⁸³ . A náci táborokban sok egyéb európai országból érkezett fogoly is volt, a legtöbbjük nem német; ezzel szemben a Gulagon raboskodók döntő többsége szovjet állampolgár volt.

A Gulag a terrornak olyan formája volt, mely hosszú idő alatt vert gyökeret a szovjet társadalomban, mélyen átalakította azt, és az egész lakosságra nézve állandó fenyegetést jelentett. Auschwitz ezzel szemben rövid idő alatt iszonyú méretekben gyilkolta le a foglyokat: elképzelhetetlen és felfoghatatlan volt a keleti fronton zajló háború és a német Lebensraum eszméjének összefüggéseiből kiszakítva. Nagyon rövid idő alatt történt minden, oly módon, ami majdhogynem ellentmond Braudelnek a történelemről vallott “hosszú távú” (longue durée) víziójának⁸⁴

Más szóval, Auschwitz és Kolima egyaránt a halál gigantikus világa volt, de ez a tény semmiképpen sem jelenti, hogy ne lett volna a kétféle bűn természete között különbség mind céljaikban, mind módszereikben. Az egyik esetben a terror, a deportálás és a tömeges kivégzések célja – bizonyos, előre nem látható következményekkel – az volt, hogy meghatározott politikai és társadalmi célokat megvalósítsanak: a mezőgazdaság kollektivizálásával gazdasági átalakulást érjenek el, a kialakult rendszert azzal is konszolidálva, hogy valódi és potenciális ellenségeit felszámolják. A másik esetben a zsidók – és a cigányok – futószalagszerű megsemmisítésének semmilyen instrumentális jellege nem volt, önmagában vált a rezsim céljává, és a háborús viszonyok közepette minden katonai és gazdasági irracionalitása ellenére valósították meg.⁸⁵ A totalitarianizmusokkal foglalkozó, a két rendszer között elhamarkodottan párhuzamot látó teoretikusok többségével ellentétben néhány történész, például Ian Kershaw arra a következtetésre jutott, hogy a sztálinizmus és a nácizmus bűneinek az összevetése “legitimálható, de csak korlátozott jelentőséggel bír”, s mindenekelőtt azt mutatja meg, hogy “a nemzeti szocializmus valóban egyedülálló volt”.⁸⁶

Sonia Combe nemrégiben azzal támasztotta alá ezt a különbséget, hogy teljesen eredeti megközelítést alkalmazva összevetette két táborparancsnok szerepét: az egyik Sz. K. Jevsztyignyejev, az Ozerlag, az Irkutszk közelében, a Bajkál-tótól 1000 kilométerre északra fekvő tábor parancsnoka, a másik a jóval ismertebb Rudolf Hess, az auschwitzi tábor parancsnoka. Kétségtelen, sok közös vonásuk volt: bürokratikus középszerűség, autoriter személyiség, lelki sivárság, egyszóval az az “ördögi banalitás”, mely a névtelen hivatalnokok és bürokraták tömegeit a megszervezett tömeggyilkosság könyörtelen végrehajtóivá tette. Ám itt vége is van az analógiának. Jevsztyignyejev célja a vasútvonal felépítése volt, még ha ez a cél foglyok (zeksz) ezreinek halála által valósult is meg. Vagyis Ozerlag munkatábor volt, nem pedig megsemmisítő tábor. Ezzel ellentétben Hess olyan rendszer élén állt, melynek fő célja a zsidók elpusztítása volt. Ozerlag “termelékenységét” a lefektetett sínek hosszával mérték, Auschwitz “hatékonysága” viszont a halottak számának regisztrálásából állt. Jevsztyignyejev persze “rosszul is gazdálkodhatott” az “emberi erőforrásokkal”, vagy “ takarékoskodhatott” velük célja elérése érdekében; Hess viszont azt a parancsot kapta, hogy Birkenau anyagi forrásait úgy szervezze meg és úgy racionalizálja, hogy minél több zsidót tudjon megsemmisíteni.⁸⁷

Sztálinnak nem az volt a célja, hogy faji tisztaságot teremtsen, hanem hogy a szovjet társadalomban önkényuralmi és erőszakos módszerekkel ugyan, de mélyreható átalakulást idézzen elő. Más szóval a sztálinizmusnak megvolt a maga racionalitása, még ha ez totalitariánus volt is. Ezzel szemben a zsidók megsemmisítése ellentmondott mindenféle gazdasági és katonai racionalitásnak.

A soáh történeti különösségének ez a meghatározása – azaz olyan népirtás, melyet kizárólag “faji” alapon hajtottak végre – módszertanilag, kutatási hipotézisként gyümölcsöző lehet. Nem szabad azonban normatív kategóriának tekinteni vagy dogmaként kezelni. Egyedi, sajátos vonásai ellenére Auschwitz nem összevethetetlen történelmi jelenség. Ha összehasonlítjuk, megkülönböztetjük és rendszerezzük mint történelmi tényt, az nem jelenti, hogy hierarchiát állítunk fel. Auschwitz különössége nem mértékegysége az erőszak és a bűn fokozatainak. Egyik népirtás sem “rosszabb” vagy “kevésbé fontos”, mint bármely másik; Auschwitz megkülönböztetett jelentősége nem fon speciális glóriát áldozatai feje köré, vagy nem jelent privilegizált mártíriumot. Következésképpen ennek a kollektív emléknek sem kölcsönöz privilegizált státust. Ha ezt a meghatározást alkalmazzuk, akkor Auschwitz különössége nem zárja ki más jelenségek különösségét – például a gulágét vagy Hirosimáét. Auschwitz olyan kontextusba illeszkedik, melyben az erőszak és a népirtás egyéb formáinak is megvan a helye. Az egyoldalú, csak Auschwitzra figyelő érvelés helyébe így Auschwitz különössége olyan elvként lép, mellyel kifejleszthető lesz a huszadik századi barbarizmus hermeneutikája.

Az is igaz, hogy az ilyenfajta különösséget nem lehet a hagyományos történeti elemző folyamat során feltárni. A kérdésről folytatott viták súlya nem azonos az olasz reneszánszról, a német reformációról vagy a francia forradalomról zajló akadémikus vitákkal. A történelmi tudat Auschwitzot nem integrálhatja a szokásos sémák szerint egy újabb történeti kiindulópontként vagy a civilizációs haladás egyik lépcsőfokaként, csak az emberiség teljességéhez való viszonyként. Ebből a nézőpontból tekintve, Auschwitz különösségének hangsúlyozása csak egyike annak a sok lehetséges módszernek, amelyekkel rámutathatunk a hiányos történeti elemzés paradoxonjaira. Aligha van még egy olyan huszadik századi jelenség, mely ilyen sok történészt foglalkoztatott volna, és ilyen mértékű kutatómunkát eredményezett; a tudósok tanulmányozták a végső megoldás eredetét, ideológiáját, szerkezetét, állomásait és általános dinamikáját; a tanulmányozás azonban nem azonos a megértéssel. A zsidóság kiirtása mindmáig “az érthetőség senkiföldje”.⁸⁸

Nem szabad elfeledkeznünk a soáh különösségéről folytatott vita mélyén rejlő problematikáról. Először is, jelen van az emlékezetnek a történelemhez való viszonya (mindkettő sajátos a maga nemében). Másodszor, a mélyben lappang Auschwitznak a Nyugat történelméhez való viszonya, mely erősen megkérdőjelezi civilizációnknak az ésszerűségre formált igényét. Végül pedig itt van a legellentmondásosabb problémakör, melyet Jürgen Habermas “a történelem közösségi használatának” nevez: azaz a történelmi tudat kérdése mint jelenbeli etikai-politikai felelősségtudatunk alapja.

Az emlékezet különössége és a különösség a történelemben

Az a mód, ahogyan a soáh különösségének problémájára a történészek rádöbbentek, sajátos kapcsolatban áll a zsidó emlékezet formálódásával: azzal, ahogyan a zsidóság emlékezete az utóbbi időkben a legszélesebb nyilvánossághoz is eljutott, és egybefonódott a tradicionális kutatási módszerekkel. Főképpen az ún. oral history (szóbeli visszaemlékezés), az audiovizuális archívumok megjelenése jelentett áttörést. Az emlékezés a történelmet egyedivé teszi. Lényegéből adódóan szubjektív, szelektív, gyakran figyelmen kívül hagyja a kronológiai sorrendet, az általános benyomásokat és az egyetemes magyarázatokat. A megélt tapasztalaton nyugszik, ennek következtében a múltról alkotott felfogása szükségképpen és lényegében egyéni, megismételhetetlen. Ahol a történész a folyamatnak csak egyetlen pontját vagy a változó, összetett kép egyetlen részletét látja, a szemtanú olyan lényegi eseményt tud felidézni, amely visszavonhatatlanul változtatott meg egy életet. A történész elemezhet, magyarázhat és dekódolhat Auschwitzból fennmaradt fényképeket; tudja, hogy a vagonokból kikászálódó emberek zsidók, hogy az őket figyelő SS-katonák éppen szelektálják a transzportot, és hogy az elkínzott emberek többségének már csak néhány órája van hátra az életből. Egy szemtanúnak ugyanez a kép sokkal többet mond: érzéseket, benyomásokat, zajokat, hangokat, szagokat idéz fel, a táborba érkezéskor átélt félelmet és elveszettség-érzetet, a szörnyű körülmények közepette átvészelt utazás utáni szörnyű fáradtságot. Más szóval a fénykép a képzetek és emlékek egészen sajátos sorozatát hívja elő, amiről a történésznek fogalma sem lehet, csak a visszaemlékező ébresztheti rá erre. A visszaemlékezés személyessége pedig olyan empátiát vált ki a hallgatóból, a történészből, amit akkor érzünk, amikor látjuk is az eseményeket, vagyis a tanú megosztja velünk az újra átélt személyes benyomásait. Egy fogoly fényképe a történésznek a sok névtelen áldozat egyikét mutatja; egy szülőnek, egy barátnak vagy egy fogolytársnak teljes, abszolút egyéni világot idéz fel. A kívülálló megfigyelő számára – Siegfried Kracauer szavaival – ez a fénykép csak “feltáratlan” (unerlöst) valóság.⁸⁹

A zsidó emlékezet pedig mindezeknek a személyes emlékeknek az egészéből tevődik össze. A történészek nem söpörhetik félre ezt a kollektív emlékezetet. Tekintettel kell rá lenniük, sőt – amennyire csak lehetséges – össze kell gyűjteniük és meg kell érteniük. De a történelmet és magukat nem szabad ennek alárendelniük. Nincs joguk ahhoz, hogy ezeknek a visszaemlékezéseknek a kétségtelen, legitim egyediségét olyan normatív prizmává sűrítsék, melyen átszűrve írják meg a történelmet. Feladatuk sokkal inkább az, hogy a megélt tapasztalatok egyediségét beillesszék az egyetemes történeti kontextusba, és hogy megpróbálják tisztázni az események okait, feltételeit, struktúráját és általános dinamikáját. Ez tehát azt jelenti, hogy tanulnak az emlékezésekből, de átszűrik őket az objektív, empirikus, dokumentatív és ténybeli ismereteken, ha szükséges, rámutatnak a visszaemlékezések ellentmondásaira és csapdáira. Az emlékezetben egyes dolgok lehetnek abszolút egyéniek; a történelemben az egyediség mindig relatív.⁹⁰ Egy lengyel zsidónak Auschwitz valami kimondhatatlanul borzalmas egyediséggel bír: annak az emberi, társadalmi és kulturális univerzumnak az eltűnését, melyben ő felnőtt. Ha egy történész nem képes ezt az élményt megérteni, akkor soha nem fog jó könyvet írni a zsidó genocídiumról. De a történész kutatásait aligha lehetne tovább folytatni, ha arra a következtetésre jutna, hogy a zsidó népirtás volt az első és az utolsó a történelemben.⁹¹

A diszkrimináció és üldözés korszakában a zsidóknak fel kellett tenniük a kérdést: “Vajon jó-e vagy rossz-e ez a zsidóknak?”. Bizonyos értelemben a válasz egyfajta viselkedési normát határozott meg. De a történészt nem vezérelheti ez a magatartás. Eric Hobsbawm szerint a történész nem menekülhet el azon kötelessége elől, hogy univerzalista legyen: “Az olyan történelem, amelyet csak a zsidóknak írnak (vagy az afro-amerikaiaknak, a görögöknek, a nőknek, a proletároknak, a homoszexuálisoknak), nem lehet jó történelem, bár persze azok, akik ilyet írnak, tekinthetik ezt akár történelemnek is.”⁹²

Persze nem állíthatjuk mechanikusan szembe a “mitikus” emlékezetet a történészek tudományos és racionális látásmódjával a témáról szóló óriási irodalom miatt sem.⁹³ A történészek távolról sem dolgoznak közmondásos elefántcsonttornyaikban. őket is meghatározzák a társadalmi, kulturális és nemzeti viszonyaik. Nem szabadulhatnak meg saját emlékeiktől sem, illetve azoktól az emlékektől, amelyeket az elődeiktől elsajátított tudás rejt magában. Megpróbálhatnak ezeknek az emlékeknek a befolyása és kontextusa alól kiszabadulni, de nem úgy, hogy megtagadják őket, csakis azáltal, hogy próbálnak kritikus távolságot tartani tőlük.⁹⁴ Ebből a szempontból nem az a feladatuk, hogy figyelmen kívül hagyják a személyes, egyéni és kollektív emlékezetet, hanem hogy ezt nagyobb történelmi összefüggésbe ágyazzák.

Auschwitz és a Nyugat különössége

Auschwitz különösségéről létezik ezen kívül egyfajta kulturális megközelítés is. Ez csak lassan, évtizedek során alakult ki. Mára azonban egészen megszilárdult a köztudatban. Röviden elmondhatjuk, hogy a soáh különösségének problémáját tárgyaló vita alapvetően – de az is lehet, hogy kizárólag – nyugati jelenség: teljességgel ismeretlen vagy abszolút marginális Európán kívül, Észak-Amerikában és azokban a latin-amerikai országokban, ahol jelentős zsidó kisebbség él, például Argentínában és Brazíliában. Ha a zsidó genocídiumot meghatározó történelmi fordulópontnak tekintjük, akkor annak az az elsődleges oka, hogy Európa szívében történt, hogy olyan rezsim eszelte ki és hajtotta végre, amely a nyugati világban került hatalomnak mint a nyugati civilizáció egyik örököse, abban az országban, amely e civilizáció egyik központja volt a reformációtól a weimari köztársaság időszakáig, valamint azért, mert a judaizmus ennek a civilizációnak egyik meghatározó forrása volt, és évezredeken át formálta. A soáh tehát a Nyugat öncsonkításának tekinthető.

Auschwitz következménye, hogy a Nyugat tudatában és szótárában is gyökeret vert a genocídium fogalma. És Auschwitz mindörökre jóvátehetetlen ítélet marad a Nyugatról. Raul Hilberg elemzése végigkövette az európai zsidóság megsemmisítése folyamatának állomásait – a zsidók meghatározását a társadalmon belül, a kirekesztést, a deportálást, a gyűjtőtáborokat és a kivégzést –; ebben az értelemben Auschwitz különleges laboratórium, ahol kitűnően tanulmányozható a modern világ méhében lappangó, rejtett erőszak. Egyfelől a bűn abból a határozott szándékból született, hogy megsemmisítsék ezt az embercsoportot, másfelől azonban az ipari társadalom bizonyos alapvető struktúráiból táplálkozott. Ahogyan már korábban utaltunk rá, Auschwitz egyrészt az antiszemitizmus és a rasszizmus egybefonódásából fakadt, másfelől azonban a börtönnek, a kapitalista gyárnak és a bürokratikus-racionális adminisztrációnak a szülötte volt. Ezeket a sajátosságokat már régen és sokan elemezték – elég itt Hannah Arendt, Michel Foucault, Karl Marx és Max Weber műveire utalnunk. Ebben az értelemben a zsidó népirtás a modern barbarizmus paradigmáját jelenti.

A soáh számos jellegzetessége bukkan fel az erőszak és a tömeggyilkosságok egyéb formáiban. A deportálás megelőzte, illetve együtt járt az örmény genocídiummal és a kulákok megsemmisítésével. A Raul Hilberg által elemzett “mobil kivégzőosztagoknak” voltak elődei a Török Birodalomban és követői Ruandában és Boszniában. A táborok olyan rendszere, ahol az életek kioltása a munka révén történt, jelen volt a Gulag és a kambodzsai Pol Pot-rendszer esetében. Az áldozatok megjelölését az amerikaiak próbálták ki először, amikor Afrikából rabszolgákat hoztak be – a jel arra szolgált, hogy az egyén elveszítse individuumát, hogy névtelen, személytelen teremtménnyé alacsonyodjon. A gázkamrák modern ipari jellege egészen fejletlennek tűnik az atombombák hatásával összevetve. A zsidó genocídiumban oly fontossá vált biológiai rasszizmus első célpontjai pedig a mentális betegek voltak, közülük hetvenezret pusztítottak el a nácik.

A fenti példákkal nem akarunk szisztematikus párhuzamot vonni olyan események között, amelyek teljesen különböző történelmi, társadalmi, kulturális és politikai kontextusban mentek végbe. Csak azt illusztrálják, hogy Auschwitzot az erőszak sokkal tágasabb bugyraiban kell elhelyeznünk. E néhány példa elegendő ahhoz, hogy észrevegyük, legalábbis morfológiai értelemben Auschwitz sokkal kevésbé előzmények nélküli jelenség, mint inkább azoknak az egyéb elemeknek a különös szintézise volt, amelyek megvannak a többi bűntettben vagy népirtásban is. A szintézist pedig az tette lehetővé, hogy mélyen gyökerezett a társadalmi, technikai és ipari rendszerben: röviden, a modern világ instrumentális racionalitásában.

A zsidó genocídium különösségének kérdésében folytatott vita sok tekintetben tragikus formában megismétli azokat a nyugati racionalizmus egyetemes természetéről feltett kérdéseket, amelyeket a huszadik század elején Max Weber fogalmazott meg, Auschwitz után pedig Adorno és Horkheimer fejlesztett tovább.⁹⁵ Egy marxi–weberi megközelítésből az következne, hogy Auschwitzban arra lássunk példát, ahogyan a nyugati racionalizmus tendenciájában dialektikusan átfordul dominációs apparátussá, majd az emberiség megsemmisítésének lehetőségébe. Röviddel halála előtt Weber megjósolta “a jeges sötétség és megpróbáltatások északi sarki éjszakájának” beköszöntét⁹⁶ . Ma igazolva látjuk ezt a gyászos képet.

Ha ráébredünk Auschwitznak a nyugati kultúrában játszott különösségére, akkor szükségszerűen eljutunk egy lényegi következtetéshez. Teljesen evidens, hogy a zsidó genocídium nem jelentheti ugyanazt a megrázó erejű jelenséget egy afrikainak vagy ázsiainak, mint amit egy európainak jelent.⁹⁷ Ebből persze nem következik, hogy egy japánnak mondjuk megbocsátható, ha nem tud Auschwitzról, vagy hogy egy európait teljesen hidegen hagyhat a kelet-timoriak megsemmisítése (a Nyugat koszos mancsának nyomát sokfelé felismerhetjük). De azok, akik nem akarják elfogadni ezt a közhelyszerű megfigyelést, egy régi Európa-centrikus előítélet foglyai lettek. Kínában, Kambodzsában vagy Ruandában az “emberiség egyenes tartása” – Ernst Blochot idézve – olyan példákra utalhat, amelyek sokkal konkrétabbak és jóval közelebb állnak ezen országok saját történelmi tapasztalataihoz.

Auschwitz különössége és a “történelem közhasználata”

Ha Auschwitzot a huszadik századi barbarizmus paradigmájának tekintjük, akkor ezzel nem egy látószögből fókuszált képet kapunk e barbarizmusról, hanem sokkal inkább annak lehetőségét, hogy különböző aspektusait is megközelíthessük. Az egy pontra fókuszált kép számomra etikailag elfogadhatatlan – mivel bizonyos hierarchiát jelenthetne, és az egyéb erőszaknak áldozatul esetteket marginalizálná vagy el is feledtethetné (a nácizmus nem zsidó áldozatairól nem is beszélve). De éppígy elfogadhatatlan episztemológiailag is, mivel a zsidó genocídium maga is felfoghatatlanná válik, ha kiemeljük történelmi kontextusából, azaz a huszadik század mindenféle más erőszakos eseményének sorából.

Számtalan példával illusztrálható, hová vezethet az egyoldalú felfogás. Utalnék például Bernard Lewis amerikai történész álláspontjára, aki vitán felülinek tekinti a soáh különösségét, ám kétségbe vonja, hogy 1915-ben a Török Birodalom ki akarta volna irtani az örményeket.⁹⁸ De megemlíthetjük azt a vitát is, amely a volt Jugoszlávia területén zajlott háborúról szólt. A konfliktus időszakában voltak olyan emberek, akik nem az “etnikai tisztogatásban” látták a legnagyobb szégyent, hanem abban, hogy egyesek a “tisztogatásokat” a nácik bűntetteivel merték párhuzamba állítani. Itt maga az összevetés ténye rávilágított a soáh különösségének rendkívül káros fetisizálására. Arno J. Mayer élesen bírálta azt a tendenciát, amely a személyes emlékek köré kultuszt fon, s ezzel Auschwitzot valami egészen perverz büszkeség és szűklátókörű interpretáció tárgyává silányítja, mely semmilyen kritikai vagy racionális elemzésnek nem ad teret.⁹⁹ Marek Edelman, a varsói gettólázadás egyik túlélője sokkal elfogadhatóbb álláspontot foglalt el: ezeket a mai tömegmészárlásokat Hitler poszthumusz győzelmének nevezte.¹⁰⁰

Az egyoldalú középpontba állítás ellentéteként merül fel az apologetikus relativizálás. Auschwitz különösségét azzal a céllal vonták kétségbe, hogy elfogadhatóvá, sőt rehabilitálhatóvá tegyék a német múltat és új legitimációt teremtsenek annak az ideológiai és politikai hagyománynak, amely Hitler hatalomra jutását elősegítette. Ez végzetes törekvés, melynek legismertebb szószólója – bár a kísérletet egész csapat és a média egy része is támogatja¹⁰¹ – a konzervatív történész, Ernst Nolte. Nolte értelmezésében a náci rémtettek csak a bolsevikok által végrehajtott kivégzésekre adott válaszok voltak; általában véve a bolsevik bűnök jelentik a huszadik század összes gaztettének eredendő forrását. Hitler ennek következtében abban bűnös, hogy iszonyatosan eltúlzott, ám történelmileg egyébként igazolt igyekezettel akarta megvédeni Németországot és a Nyugatot a kommunista veszélytől. Ez magyarázza, hogy Nolte “európai polgárháborúja” miért nem 1914-ben, a régi imperialista világrendszer összeomlásával és az I. világháború kitörésével kezdődik, hanem az 1917-es októberi forradalommal. Ez a nézet Auschwitzot csak ama ügyetlen náci kísérlet melléktermékének látja, hogy az orosz Cseka “ázsiai” kínzási módszereit utánozzák.¹⁰²

Nolte példája jól megmutatja a helytelen, logikailag siralmas összevetés következményeit. A problémát így is megfogalmazhatjuk: egyfelől a történelmi kutatás és a történelmi tudat igényli az analógiákat, másfelől viszont az analógiák sajnos engedtek a politikának való alárendelődésnek, az ebből következő aktuális felhasználásnak és visszaéléseknek. Mihelyt Auschwitz a huszadik századi erőszak mintaképévé vált, mindenféle összehasonlításban ott rejlik a kísérlet jelentőségének csökkentésére, illetve más rémtettek fontosságának megnövelésére. Amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik kiadója, Joachim Fest azt állítja, hogy nem volt minőségi különbség a náci gázkamrák és az NKVD által végrehajtott “tarkólövéses tömeggyilkosságok”¹⁰³ között, akkor világos az üzenet: ideje abbahagyni, hogy csak a németekre szállnak rá, nézzék meg azt is, mit csináltak az orosz kommunisták. Amikor az Institute of Ukrainian Studies kiadott egy könyvet, amely az 1930–32-es ukrajnai éhínséget a soáhhoz hasonlítható “tudatos népirtásként” mutatta be¹⁰⁴, az összevetés célja egyértelmű: ráirányítani a figyelmet egy olyan népirtásra, amely nem kapott akkora nyilvánosságot, mint “a holocaust”. A kétféle relativizmust persze nem szabad egyforma súllyal kezelnünk. Az egyik esetben a genocídium jelentőségének csökkentése a cél, a másodikban pedig az, hogy egy túlságosan is elfelejtett népirtásra felhívják a figyelmet.

Az olasz társadalmi közegben, ahol a történészeket közel húsz éven át foglalkoztatta egy másik, szintén virulens vita a fasizmus értelmezéséről, a szerepek éppen ellenkezőleg alakultak. Itt a náci rémtettek állítólag összehasonlíthatatlan jellegét arra használták, hogy rehabilitálják a fasizmust. Renzo de Felice például hosszú küzdelmet folytatott azért, hogy mindenféle, az “antifasizmus által megfertőzött” megközelítést száműzzenek a történelemből; ugyanakkor a Mussolini-rezsimet szerinte “nem árnyékolta be a holocaust”, és a soáh különössége minden kétséget kizáróan bizonyítja a nácizmus és az olasz fasizmus tökéletesen eltérő karakterét.¹⁰⁵ Ezzel szemben az antifasiszta történész, Nicola Tranfaglia úgy látja, ha túlzottan hangsúlyozzák a zsidó genocídium egyediségét, akkor azzal esetleg elmossák a nyilvánvaló közös vonásokat a fasiszta Olaszország és a náci Németország között, amelyek mindegyike – tagadhatatlan specifikus vonásaik ellenére – az “európai fasizmus modelljét” alkották.¹⁰⁶ Hozzáteszi, az effajta alábecsülés azzal a kockázattal jár, hogy elfelejtődnek az olasz fasizmus bűnei, melyek – bár nem érték el azt a szélsőséges formát, amit a nácizmus produkált – “közel álltak a genocídiumhoz Afrikában, aktív részvételt jelentettek a zsidók deportálásában, és a német diktatúrához hasonlóan az olasz maga is liberalizmusellenes, antidemokratikus, imperialista és háborúra uszító rezsim volt, amelyet átjártak a rasszista vonások”.¹⁰⁷

Ha e két történészvitát – az olaszt és a németet – összehasonlítjuk, feltűnően megmutatkozik, milyen szerepet játszhat Auschwitz különösségének problémája a történelem nyilvános “felhasználásában”, vagyis abban, ahogyan a történészek a múlt interpretációja révén hozzájárulnak a jelenben a nemzettudat és a történelmi tudat formálásához. Bár az érvek különböznek, e különösség tagadása vagy jelentőségének csökkentése az egyik esetben a náci múlt rehabilitását szolgálja, a másik esetben pedig a fasiszta múlt árnyalt elemzése helyett a közhelyes megbélyegzéssel él. Mindezek a példák azt mutatják, hogy a “történelmi relativizmus” gyökeresen eltérő formákat ölthet. Akik tagadják Auschwitz különösségét, nem mind revizionisták. Akik Auschwitz különösségét hangsúlyozzák, néha meglepően érzéketlenek az erőszak más formáira.¹⁰⁸ Mindkét nézet hasznot húzhat ebből a kiindulópontból a maga kétes céljai érdekében.

Ebből a vitából levonhatunk következtetéseket, bár ezek nem túl eredetiek – én azonban úgy vélem, ez az egyetlen lehetséges nézőpont. Hogy ébren tartsuk a genocídium emlékét, annak nem az a legjobb módszere, ha tagadjuk más népirtások megtörténtét, vagy vallási kultuszt növesztünk köré, és elutasítunk mindenfajta összehasonlítást, mondván, az a profanizálás veszélyes kísérletét jelentené. A soáh-t ma dogmák veszik körül – az összehasonlíthatatlanságával és azzal, hogy felfoghatatlan mivolta normatív elvvé válik –, s a szent hely féltékeny őrei vigyázzák. Ha felismerjük is Auschwitz történeti különösségét, annak csak akkor lesz jelentősége, ha e felismerés gyümölcsöző dialektikus viszonyt teremt a múlt emlékei és a jelen kritikája között. Célunk csak az lehet, hogy felfejtsük azt a sok szálat, amely mai világunkat a közelmúltban történt rémtettek világával összeköti.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Lásd Perry Anderson In the Track of Historical Materialism, London, Verso, 1983.

² Roger Callois tulajdonította ezt az állítást Alexandr Kozsevnek, idézi Lutz Niethammer Posthistoire: Ist die Geschishte zu Ende?, Hamburg, Rowohlt, 1989, p. 77.

³ Eric John Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története, 1914–1991. Pannonica, Budapest, 1998., I. fejezet

⁴ Erről a témáról lásd Enzo Traverzo Troczki und Benjamin: Wahlverwandschaften, Das Argument no. 222 (1997), pp. 697-705.

⁵ Lásd Perry Anderson Considerations on Western Marxism, London: New Left Books, 1976, illetve Martin Jay The Dialectical Imagination: A History of the Frankfurt School and the Institute of Social Research, 1923–1950, Boston: Little, Brown and Co., 1973.

⁶ Ernst Bloch “még nem” (Noch-Nicht-Sein) ontológiájának helyébe Anders a megsemmisülésre várás ellenutópiáját (Noch-Nicht-Nichtsein) állította. Lásd Konrad-Paul Liesmann Günther Anders, Hamburg: Julius Verlag, Hamburg, 1993, p. 92. Ebből a szempontból Andersnek az Obsolesence of Man című művét Ernst Bloch Principle of Hope (Cambridge, MA: MIT Press, 1986) című műve antitézisének tekinthetjük.

⁷ Walter Benjamin: Das Passagen-Werk, Frankfurt, Surhkamp, 1983, Bd. I. p. 574.

⁸ Max Horkheimer and Theodor W. Adorno: Dialektik der Aufklarung, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1968, p. 1.

⁹ Paul Connerton: The Tragedy of Enlightment: An Essay on the Frankfurt School, Cambridge University Press, 1989, p. 114.

¹⁰ Horkheimer and Adorno: Dialektik der Aufklerung, p. 6.

¹¹ Michael Löwy és Eleni Varikas szerint Adorno “a fejlődés fogalmának dialektikus megkérdőjelezését” úgy vitte véghez, hogy közben “konceptuális horizontjáról is eltüntette volna ezt a fogalmat” (“L’esprit du monde sur les ailes d’une fusée”: la critique du progrés chez Adorno”, Revue des Sciences Humaines no. 229 (1993), pp. 53, 59).

¹² Horkheimer und Adorno: Dialektik der Aufklerung, p. 6.

¹³ Herbert Marcuse: Eros and Civilisation: A Philosophical Inquiry into Freud, Boston: Beacon Press, 1955, p. 4.

¹⁴ Günther Anders: Die Antiquiertheit des Menschen. I. Über die Seele im Zeitalter der zweiten industriellen Revolution, Munich: C.H. Beck, 1985.

¹⁵ Interview Günther Andersszel, készítette Mathias Greffrath (1979), Das Günther Anders Lesebuch, Zurich: Diogenes, 1984, p. 319. Lásd még Andersnek a Besuch im Hades: Auschwitz und Breslau, Munich: C.H. Beck, 11979.

¹⁶ George Lukacs: Die Zerstörung der Vernunft, Berlin: Aufbau-Verlag, 1954.

¹⁷ Lásd a 20. oldalt. Ernst Bloch: Erbschaft dieser Zeit (Frankfurt: Suhrkamp, 1963) című művében erősen bírálta a marxizmusnak azt a gyakorlatát, hogy leszokott az ipari modernitás kritikájáról.

¹⁸ Az ebben a korszakban született és a zsidó genocídium kiváltotta sokk hatására íródott művek közül a fentebb emlegetett Dialectic of Enlightment címűn kívül említhetjük még Adorno 1944-ben írt Minima Moralia (London: New Left Books, 1974) egyes töredékeit és Löwenthal esszéjét “Terror’s atomization of man: The critic of the individual’, Commentary, January, 1946.

¹⁹ Max Horkheimer: ’Die Juden und Europe’, Zeitschrift für Sozialforscchung vol. 8 (1939); Franz Neumann: Behemoth: The Structure and Practice of National Socialism 1933–1944, London: Frank Cass ande Co., 1967, p. 125. A frankfurti iskolának az antiszemitizmushoz való megváltozott viszonyának átfogó elemzését adja Martin Jay:’The Jew and the Frankfurt School: Critical theory analysis of Antisemitism’, in Permanant Exiles: Essays on the Intellectual migration from Germany to America, New York: Columbia University Press, 1985, pp. 90–100, és mindenekelőtt Michael Schafer: ’Die Rationalitat des Nationalsozialismus: Zur Kritik philosophischer Faschismustheorien am Beispiel der Kritischen Theorie, Veinheim: Beltz-Atheneum, 1994.

²⁰ Lásd Hilberg önéletrajzát, melyben kifejezi háláját Franz Neumann-nak; az ő tanítványa volt New York-ban a háború végén (Raul Hilberg: Unerbetene Erinnerung: Der Weg eines Holocaust-Forschers, Frankfurt: Fischer, 1994, pp. 54-58).

²¹ Ezt a rezignációt nem osztotta Marcuse (sőt, a maga módján Anders sem). Marcusénak Horkheimerrel és Adornóval folytatott 1969-es vitájáról lásd Rolf Wiggershaus: L’École de Francfort: Histoire, développement, signification, Paris: Presses Universitaires de France, 1993, pp. 612-17. Itt szeretnénk emlékeztetni arra, hogy amikor a frankfurti diákok elfoglalták a Társadalomkutató Intézetet 1968-ban, akkor Walter Benjamin Intézetre keresztelték át.

²² Lásd Tariq Ali Mandellel készített intejúját (1989): “The luck of a crazy youth”, New Left Review, no. 213 (1995).

²³ Ernest Germain (Mandel): ’Postface: La question juive au lendemain de la Deuxiéme Guerre mondiale’, in Abraham Léon: La conception matérialiste de la question juive, Paris, Editions ’Pionniers’, 1946, p. i. The English edition – Abram Leon: The Jewish Question: A Marxist Interpretation, New York: Pathfinder Press, 1970 – ebben nincs benne Mandel utószava.

²⁴ Mandel, ’Postface’, p. i.

²⁵ Mandel, ’Postface’’, p. ii.

²⁶ Így fogalmazott például: “Újra útnak indultak a halálvonatok, de most az ellenkező irányba és más emberi rakománnyal” (Mandel, ’Postface’, p. ii.). Csak mellékesen és tisztán csak az anekdota kedvéért, a legkisebb intellektuális közösség lehetőségét is elvetve megemlítjük, hogy 1947-ben Marcusénak írt egyik levelében Martin Heidegger hasonló analógiával élt (lásd Jürgen Habermas: ’Martin Heidegger: L’oeuvre et l’engagement’, Textes et contextes, Paris: Editions du Cerf, 1994, pp. 193–4).

²⁷ Mandel, ’Postface’, p. ii.

²⁸ Mandel, ’Postface’, p. xii.

²⁹ Lásd mindenekelőtt Mandel: Du fascisme, Paris: Maspero, 1974. Ezzel szemben például Trotsky című könyve röviden utal arra, hogy Trockij 1938-ban megjósolta a zsidók kiirtását az elkövetkező új háborúban (Trotsky: A Study in the Dynamic of His Thought, London: Verso, 1979, p. 103). A szemléletváltozás feltűnő az orosz forradalomról írott utolsó könyvében, amelyben Mandel egy teljes fejezetet szentel a zsidókérdésnek (Trotsky as Alternative, London: Verso, 1995, ch. 10).

³⁰ Lásd Enzo Traverzo: The Marxists and the Jewish Question: The History of a Debate 1843–1943, Atlantic Highlands, NJ: Humaninies Press, 1994, ch. 9.

³¹ Ragyogóan tiszta és hasznos szintézisét adja a nácizmusról folyó történelmi vitának Ian Kershaw: The Nazi Dictatorship: Problems and Perspectives of Interpretation, London: Edward Arnold, 1989.

³² Mandel: The Meaning of the Second World War, London: Verso, 1986, p. 92. Lásd még Mandel essszéjét: ’Material, social and ideological preconditions for the Nazi genocide’ in Gilbert Achcar, ed., The Marxism of Ernest Mandel, London: Verso, 1999 (kiadás alatt) és cikkét ’Zum Historikerstreit: Ursprung, Wesen, Einmaligkeit und Reproduzierbarkeit des Dritten Reiches’ Der zweite Weltkrieg, Frankfurt: ISP Verlag, 1991. P. 209.

³³ Mandel. ’Material, social and ideological preconditions’.

³⁴ Mandel: ’Material, social and ideological preconditions’. Ez a gondolatmenet bizonyos hasonlóságot mutat Hannah Arendtnek az Origins of Totalitarianism (New York: Harcourt, Brace aynd Company, 1973) című művében kifejtettekkel, itt a szerző idézi Burkét, Gobineau-t és a XIX. századi gyarmatosító ideológiákat (mindenekelőtt francia és brit formáit), mint amelyek kulturális értelemben előkészítették a nácizmust. De Mandel szinte sohasem említi munkáiban Arendt nevét.

³⁵ Mandel: Meaning of the Second World War, p. 90. A probléma ezen aspektusához lásd még Domenico Losurdo: Il revisionismo storico: Problemi e miti, Bari: Laterza, 1996, különösen az 5. fejezet.

³⁶ Mandel: ’Material, social and ideological preconditions’.

³⁷ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, p. 223.

³⁸ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, p. 139.

³⁹ Mandel: Late Capitalism, London: Verso, 1978; Mandel: ’Zum Histortikerstreit’’, p. 225; Mandel: ’Material, social and ideological preconditions’.

⁴⁰ Herbert Marcuse: One-Dimensional Man, Boston: Beacon Press, 1964, p. xiii.

⁴¹ Mandel: Late Capitalism, p. 506.

⁴² Karl Jaspers: The Question of German Guilt, New York: Dial Press, 1947; Daniel J. Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust, London: Little, Brown and Co., 1996. Persze, ezek gyökeresen eltérő megközelítései a “német bűnnek”, egyfelől mert egészen más a történelmi kontextusuk, másfelől mert egészen másképpen érvelnek.

⁴³ E vita szintézisét adja Jürgen Kocka: ‘German history before Hitler: The debate about the German Sonderweg’, Journal of Contemporary History vol. 23(1988).

⁴⁴ Lásd David Blackburn és Geoff Ely: The Peculiarities of German History, Oxford: Oxford University Press, 1984.

⁴⁵ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, pp. 240–1. Mandel különösen is hangsúlyozta ezt a tényt a ’Trockij e la lotta contro il fascismo’ című cikkében, Il Ponte no. 11/12 (1980).

⁴⁶ Hans Spatzenegger, ed., Das verspielte ’Kapital’?: Die marxistische Ideologie nach dem Scheitern des realen Sozialismus, Salzburg: Verlag Anton Pustet, 1991, p. 219 (cf. E. Bloch, Erbscchaft dieser Zeit); Norman Geras: ’Marxists before the Holocaust: Trotsky, Deutscher, Mandel’, in The Marxism of Ernest Mandel. Gerasnak valószínűleg igaza van, amikor bírálja Trockij gondolati fejlődését elemző tanulmányomat (The Marxists and the Jewish Question, pp. 201–4), szerinte túlságosan is hangsúlyozom a fasizmus modern dimenzióit, Trockijnak azonban sikerült megragadnia a régi és az új formák kombinálódását.

⁴⁷ Lásd ehhez Louis Dupeux: ’”Revolution conservatrice” et hitlérisme: Essai sur la nature de l’hitlérisme’, in Dupeux, ed., La ’Révolution conservatrice’ dans l’Allemagne de Weimar, Paris: Kimé, 1992, pp. 201–14; Rolf Peter Sieferle: ’Modernitat, Technokratie und Nationalsocialismus’, in Die konservative Revolution, Frankfurt: Fischer, 1995, pp. 198–221; Jeffrey Herf: Reactionary Modernism: Technology, Culture and Politics in Weimar and the Third Reich, New York: Cambridge University Press, New York, 1984, különösen a 8. fejezet.

⁴⁸ Lásd Moishe Postone: ’Nationalsozialismus und Antisemitismus: Ein theoretische Versuch’, in Dan Diner, ed., Zivilisationsbruch: Denken nach Auschwitz, Frankfurt: Fischer, 1988, pp. 242–54.

⁴⁹ Lásd elsősorban Max Horkheimer: Eclipse of Reason, New York: Oxford University Press, 1947, 3. fejezet. Lásd még Eugene Lunn: Marxism and Modernism: Lukács, Brecht, Benjamin, Adorno, London: Verso, 1985, pp. 238–41.

⁵⁰ Ezt a tézis veszi védelmébe például Heinrich August Winkler történész a ’Deutschland vor Hitler’ című esszéjében in Walter Pehle ed., Der historische Ort des Nationalsozialismus, Frankfurt: Fischer Verlag, 1990. pp. 11–30, ez a mű ihlette George L. Mossét egyik, immár klasszikussá vált könyvében: The Crisis of German Ideology: The Cultural Origins of the Third Reich, New York: Grosset and Dunlap, 1968.

⁵¹ “A szakadatlan és sikertelen abszolút háború nélkül, mely lényegében keresztes hadjárat volt, a felfoghatatlant nem lehetett volna felfogni, különösen lehetségesnek és gyakorlatiasnak tekinteni nem.” Arno J. Mayer: Why Did the Heavens Not Darken?: The ’Final Solution’ in History, New York: Pantheon Books, 1988, pp. 35, 12.

⁵² Lásd Josiane Olff-Nathan, ed., La science sous le Trisiéme Reich, Paris: Seuil, 1993, és Mario Biagioli: ’Science, modernity and the Final Solution’, in Saul Friedlander, ed., Probing the Limits of Representation: Nazism and the ’Final Solution’, Cambridge, MA: Harvard University Press, 1992.

⁵³ Ebben a témában lásd Zygmunt Bauman: Modernity and the Holocaust című mértékadó művét, Cambridge: Polity Press, 1989.

⁵⁴ Mandel: “Zum Historikerstreit’, p. 225. Cf. Ulrich Herbert cikkében: ‘Arbeit und Vernichtung: Ökonomisches Interesse und Primat der “Weltanschauung” in Nationalsozialismus’, in Dan Diner, ed., Ist der Nationalismus Geschichte?: Zu Historisierung und Historikerstreit, Frankfurt: Fischer, 1987, pp. 198-236.

⁵⁵ Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews, New York: Holmes and Meier, 1985, vol. 2, pp. 527, 529, 542.

⁵⁶ Ez a fentebb már idézett esszé következtetése, Herbert: ’Arbeit und Venichtung’, p. 236. Hasonló véleményen van az amerikai Christopher Browning történész is: The Path to Genocide, New York: Cambridge University Press, 1992, p. 76. A zsidó genocídium “gazdasági racionalitásának” témájában – különösen a történész Götz Aly és Susanne Heym interpretációiból kiindulva – lásd a Wolfgang Schneider szerkesztette kritikai írásokat: ’Vernichtungspolitik’: Eine Debatte über den Zusammenhang von Sozialpolitik und Genozid im nationalsozialistischen Deutschland, Hamburg: Julius Verlag, 1991.

⁵⁷ Lásd Traverzo: The Marxists and the Jewish Question, pp. 234-6.

⁵⁸ Mandel: Du fascisme, p. 49. Cf. Tim Mason: ’Das Primat der Politik’, Das Argument, no. 41 (1966). A “politika primátusának” elmélete a Harmadik Birodalomban eredetileg a frankfurti iskola gazdaságtörténészénél jelent meg, Friedrich Pollock: ’Is National Socialism a new order’, Zeitscchrift für Sozialforschung/Studies in Philosophy and Social Science, no. 9 (1941), pp. 200-25. Lásd még ebben a kérdésben a fentebb már idézett művet Schafer: Die ’Rationatitat’ des Nationalsozialismus, pp. 61-71.

⁵⁹ Dan Diner szerint (’Perspektivenwahl und Geschichtserfahrung: Bedarf es eine besonderen Historik des Nationalsozialismus?’, in Pehle, Das historische Ort des Nationalsozialismus, p. 112), a nácizmusnak ez a rációellenessége, mely a megsemmisítő táborok létrehozásában kulminált – ezekben a gyárakban halált és nem értéket állítottak elő – az a tényező, mely problematikussá teszi a zsidó genocídiumnak a sztálinizmus bűneivel való megfeleltetését. Igaz, hogy a Gulagnak is egyik lényegi vonása volt a halál, de nem ez volt a célja. Lásd még Dan Diner: ’Nationalsozialismus und Stalinismus: Über Gedachtnis, Willkür, Arbeit und Tod’, in Kreislaufe, Nationalsozialismus und Gedachtnis, Berlin: Berlin Verlag, 1995, p. 72.

⁶⁰ Lásd Konrad Kwiet: ’Historians of the German Democratic Republic on antisemitism and persecution’, Leo Baeck Institute Yearbook, vol. 21 (1976). E gazdasági determinizmus az 1970-es évek végén ahhoz az abszurd konklúzióhoz jutott el, hogy egy francia szélsőbalos szekta, melyet Antonio Bordiga korábbi hívei hoztak létre a La Vieille Taupe könyvesbolt körül, tagadta a soáh megtörténtét. “Elméletüket” többé-kevésbé a következő érvelésre alapozták: Auschwitz a kapitalista kizsákmányolás feltételeinek megfelelő munkatábor volt, vagyis nem kizárólag azért hozták létre, hogy itt meggyilkolják az embereket anélkül, hogy profitot termelnének. Így tehát a modern antiszemitizmus leghivalkodóbb megnyilvánulásának, a soáhnak a tagadását olyanok védelmezhetik, akikre valami egészen abszurd, perverz, karikaturisztikus antikapitalizmus jellemző. (Nem volt nehéz nézeteikben utolérni egy baloldali antiszemita hagyomány maradványait, melynek régi gyökerei vannak a Franciaországhoz hasonló államokban Tousseneltől Proudhonig, Blanqui-tól a korai Bernard Lazare-ig.) Ennek a szélsőséges tévedésnek a fényében még súlyosabbnak látszik a marxizmusnak a zsidó genocídiummal kapcsolatos véleménye. Lásd erről a kérdésről Alain Bihr alapvetően fontos esszéjét: ’Les mésaventures du sectarisma révolutionnaire’, in Bihr és Didier Daeninckx, eds, Négationnistes: Les chiffoniers de l’histoire, Paris: Syllepse/Golias, 1997. A soáh tagadásáról szóló meghatározó mű továbbra is Pierre Vidal-Naquet: The Assassins of Memory, New York: Columbia University Press, 1992.

⁶¹ Jean Améry: Par-delá le crime et le chatiment, Paris: Actes Sud, 1995, p. 15.

⁶² Primo Levy: Il buco nero di Auschwitz’, La Stampa, 27, January, 1987;Primo Levy: ’Appendice’, Si c’est un homme, Paris: Julliard-Presses, 1987, p. 211.

⁶³ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, p. 228.

⁶⁴ Lásd Michael Löwy: ’Ernest Mandel’s revolutionary humanism’ in Achacar, The Marxism of Ernest Mandel.

⁶⁵ Lásd erről Daniel Bensaid könyvének első részét: Marx l’intempestif: Grandeur et miséres d’une aventure critique (XIXe et Xxe siécles), Paris: Fayard, 1995.

⁶⁶ Mandel: ’Die zukünftige Funktion des Marxismus’, in Das verspielte ’Kapital’, p. 173.

⁶⁷ Isaac Deutscher: The Non-Jewish Jew and Other Essays, London: Oxford University Press, 1966, pp. 163-4.

⁶⁸ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora: A rövid huszadik század, 1914 -1991, Pannonica, Budapest, 1998, p. 21.

⁶⁹ Eric J. Hobsbawm: ’Barbarism: a user’s guide’, in On History, London: Weidenfeld and Nicolson, 1997, p. 254.

⁷⁰ Lásd az Alan Bullock könyvéhez fűzött statisztikai függelékek adatait, melyek gondosan elkülönítik a katonai és a polgári áldozatok számát in Hitler and Stalin: Parallel Lives, London: Fontana Press, 1993.

⁷¹ A következőkben használt modell alapja Wolfgang Kraushaar: ’Sich aufs Eis wagen: Pladoyer für eine Auseinandersetzung mit der Totalitarismustheorie’, Mittelweg, no. 36 (1993), p. 6.

⁷² Hannah Arendt: The Origins of Totalitarianism, New York: Hacourt, Brace and Co., 1976, p. 186. Hannah Arendt idéz egy bekezdést Joseph Conrad A sötétség mélyén című elbeszéléséből, mondván, ez “a legtanulságosabb munka a mai Afrika faji problémáiról”, majd felidézi, hogy a “búrok hogyan irtották ki a hottentotta törzseket”, és “a békés kongói lakosság megtizedelését (20–40 millióról 8 millióra csökkent)” mint “jelenkori történelmünk legszörnyűbb népirtásait” (ibid, p. 185). Az olasz történész, Domenico Losurdo is, rámutatva arra, hogy a II. világháborúban a nácik tanúsította erőszak és népirtás csak a XIX. századi klasszikus gyarmatosítás során megszokott tömegpusztítási módszerek európai alkalmazását jelentették (Hitler: Table Talk Beszélgetések 1942. július 22. és augusztus 8. között/ Frankfurt: Ullstein, 1951, pp. 512-13, 544), arra a következtetésre jut, hogy a kelet-európai Lebensraumot a nemzeti szocializmus mint a Harmadik Birodalom vadnyugati vagy afrikai gyarmati hódításait kezeli (Losurdo: Il revisionismo storico: Problemi e miti, Bari: Laterza, 1996, pp. 212-18). De Losurdo nem elemzi ennek a megközelítésnek a következményeit. Először is, a huszadik század közepén Európában véghez vitt gyarmati háború a fejlett ipari társadalmak legmodernebb pusztító eszközeit felhasználva az erőszak gyökeresen új dimenzióit hívta életre: több tízmilliónyi áldozatot és olyan népirtást jelentett, amelyet nem egy évszázad vagy évtizedek alatt hajtottak végre, hanem csak néhány év leforgása során. Másodszor, a zsidók – az afrikaiaktól vagy a bennszülött amerikaiaktól eltérően – nem voltak gyarmati nép, hanem a nyugati civilizációt elindító népek egyike, amely a felvilágosodástól kezdve aktív részese volt a német kultúrának, s a zsidók sok évszázadon át német állampolgárok voltak. Nem arról van szó, hogy ezek a tények hierarchiát kívánnának állítani a népirtások történetének sorában, csak arra utalunk, hogy a kapitalizmus erőszakjának új állomását jelezték: már nem az Európán kívüli világ egyik szögletére akarták a nyugati civilizáció rendszerét a gyarmatosító imperializmus segítségével rákényszeríteni, hanem ezzel megindult e civilizáció összeomlása (ezt nevezte Adorno és Horkheimer “az értelem önpusztításának” [die Selbstzerstörung der Vernunft]).

⁷³ Az I. világháború által a társadalmi és politikai életben okozott barbarizmusról lásd George L. Mosse: Fallen Soldiers: Reshaping the Memory of the World Wars, New York: Oxford University Press, 1991; és Antonio Gibelli: L’officina delle guerra: La Grande Guerra e le transformazioni del mondo mentale, Turin: Bollati-Boringhieri, 1990. Érdekes elemzés olvasható a nagy háború és a végső megoldás összefüggéseiről in Omer Bartov: Murder in Our Midst: The Holocaust, Industrial Killing, and Representation, New York: Oxford University Press, 1996.

⁷⁴ Günther Anders: Die Antiquiertheit des Menschen, Munich: C.H. Beck, 1985-86, vol. I, p. 239 és vol. 2. p. 404.

⁷⁵ Jean-Michel Chaumont: La concurrence des victimes: Génocide, identité, reconnaissance, Paris: La Découverte, 1997, p. 201.

⁷⁶ George Steiner: Errata: An Examined Life, London: Weidenfeld and Nicolson, 1997, VIII. fejezet

⁷⁷ Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem, New York: Pengiun Books, 1977, p. 279.

⁷⁸ Saul Friedlander: Memory, History and Extermination of the Jews of Europe, Bloomington: Indiana University Press, 1993, pp. 82-3.

⁷⁹ Eberhard Jackel: “Die elende Praxis der Untersteller’, in Jackel, ed., “Historikerstreit”: Die Dokumentation über die Kontroverse um die Einzigartigkeit der nazionalsozialistischen Judenvernichtung, Munich: Piper, 1987, p. 118.

⁸⁰ Nicolas Werth: ’Un Etat contre son peuple: Violences, répressions, terreurs en Union Soviétique’, in Stéphane Courtois, ed., Le livre noir du communisme: Crimes, terreur, répression, Paris: Robert Laffont, 1997, p. 178.

⁸¹ Nicolas Werth: ’Gulag: les vrais chiffres’, L’Histoire, no. 169 (1993), p. 42. A fent már idézett Livre noir du communisme című műben közölt tanulmányában Werth nem tulajdonít nagy jelentőséget a szovjet táborok termelő szerepének, hozzátéve, hogy “a táborba küldés általában nem jelentette azt, hogy az embernek csak egy útra váltanak jegyet” (p. 229). Werth szerint a Gulagon húsz év alatt elpusztultak mintegy egyharmada az erőltetett kollektivizálás idején, azaz kb. három év alatt halt meg. A szovjet archívumok megnyitása jelentősen csökkentette a sztálinizmus áldozatainak Robert Conquest által 1968-ban becsült számát, ő 20 millióra tette a halottak számát (Robert Conquest: The Great Terror: A Reassessment, New York: Oxford University Press, 1991). Az effajta “revízió” előre látható. A háború után közvetlenül a lengyel hatóságok azt állították, hogy Auschwitz-Birkenauban négymillióan haltak meg. Ma már tudjuk, hogy az áldozatok száma egy-másfél millió lehetett.

⁸² Wolfgang Sofsky: The Order of Terror: The Concentration Camp, Princeton: Princeton University Press, 1996.

⁸³ Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews, New York: Holmes and Meier, 1985, vol. 3, p. 1209.

⁸⁴ Arno J. Mayer: Why Did the Heavens Not Darken?: The ’Final Solution’ in History, New York: Pantheon Books, 1988.

⁸⁵ Christopher Browning: The Path to Genocide: Essays on Launching the Final Solution, New York: Cambridge University Press, 1992, pp. 75-6.

⁸⁶ Ian Kershaw: ’Totalitarianism revisited: Nazism and Stalinism in comparative perspective’, Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte, no. 23 (1994), pp. 39-40). Erre a konklúzióra jutott Alan Bullock is a huszadik század két nagy diktátorának összehasonlító életrajzában: Hitler and Stalin, p. 1056: “összevetésük elvégezhető”, de “sehol [a sztálinista rendszerben] nem volt a holocaustnak megfelelő jelenség…, melyben a tömeggyilkosság nem eszköz volt, hanem maga a cél”.

⁸⁷ Sonia Combe: ’S.K. Evstigneev roi d’Ozerlag’, in Alain Brossat, ed., Ozerlag 1937-1964: Le systeme du Goulag, traces perdues, memoires réveillées d’un camp sibérien, Paris: Editions Autrement, 1991, pp. 226-7. Hasonló következtetésekre jutott Primo Levi: The Drowned and the Saved, New York: Simon and Schuster, 1988.

⁸⁸ Dan Diner: ’Zwischen Aporie und apologie: Über Grenzen der Historisierbarkeit des Nationalsozialismus’, in Diner, ed., Ist der Nationalsozialismus Geschichte?: Zu Historierung und Historikerstreit, Frankfurt: Fischer, 1987, p. 73.

⁸⁹ Siegfried Kracauer: Theory of Film: The Redemption of Physical Reality, New York: Oxford University Press, 1960, p. 14.

⁹⁰ Jean-Michel Chaumont: ’Connaissance ou reconnaissance?: Les enjeux du débat sur la singularité historique de la Shoah’, Le Débat no. 82 (1994) p. 87.

⁹¹ Ehhez hasonló elméletet védelmez Steven Katz: ’The uniqueness of the Holocaust: The historical dimension’, in Alan S. Rosenbaum, ed., Is the Holocaust Unique?: Perspectives on Comparative Genocide, Boulder, CO: Westview, 1996, pp. 19-38.

⁹² Eric. J. Hobsbawm: ’Identity history is not enough’, in On History, London: Wiedenfeld and Nicolson, 1997, p. 277.

⁹³ Yosef Haym Hierusalmi: Zakhor: Jewish History and Jewish Memory, Seattle: University of Washington Press, 1982.

⁹⁴ Lásd a nemzeti szocializmus történeti megközelítéséről vallott hasonlóságot Saul Friedlander és Martin Broszat esetében in Peter Baldwin, ed., Reworking the Past: Hitler, the Holocaust and the Historians’ Debate, Boston: Beacon Press, 19900, p. 129.

⁹⁵ Max Weber: The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism, London: Routledge, 1985.

⁹⁶ Lásd főképp Weber 1919-es müncheni előadását: ’Politics as a vocation’ in H. H. Gerth and C. Wright Mills, eds., From Max Weber: Essays in Sociology, New York: Oxford University Press, 1958, p. 128. Weber és Auschwitz kérdésében lásd Detlev Peukert ’Die Genesis der “Endlösung” aus dem Geist der Wissenschaft, in Max Webers Diagnose der Moderne, Göttingen: Vandenhoeck and Ruprecht, 1989, pp. 102-21; és Enzo Traverso L’Histoire déchirée: Essai sur Auschwitz et les intellectuels, Paris: Cerf, 1997, pp. 45-50.

⁹⁷ Pierre Vidal-Naquet: Réflexions sur le génocide: Les Juifs, la mémoire et le présent, III, Paris: La Découverte, 1995, p. 288.

⁹⁸ Le Monde, 1993. November 16. Erről lásd még Yves Ternon ’Lettres ouverte á Bernard Lewis et á quelques autres’, in Leslie A. Davis: La province de la mort, Brussels: Complexe, 1994.

⁹⁹ Lásd Arno J. Mayer ’Memory and history: On the poverty of remembering and forgetting the Judeocide’, Radical History Review no. 56 (1993), pp. 5-20.

¹⁰⁰ Alain Finkielkraut ’La victoire posthume de Hitler’, in Jean Gillibert and Perel Wilgowitz, eds., L’Ange exterminateur, Brussels: Editions de l’Université de Bruxelles, 1995, p. 261.

¹⁰¹ Lásd Karl Heinz Roth ’Revisionist tendencies in historical research into German fascism’, International Review of Social History vol. 30, no. 3 (1994), pp. 428-55.

¹⁰² Nolte sok cikkben fejtette ki álláspontját, melyek aztán elindították a német “történészvitát” az 1980-as évek közepén. Később finomította és tisztázta nézeteit könyvében, Der europaische Bürgerkrieg 1917–1945: Nationalsozialismus und Bolchewismus, Frankfurt: Ullstein-Propylaen, 1987.

¹⁰³ Joachim Fest ’Die geschuldete Erinnerung’, in Jackel, ’Historikerstreit’, p. 103.

¹⁰⁴ James E. Mace ’The man-made famine of 1933 in Soviet Ukraine’, in Serbyn és Krawchenko, eds., Famine in Ukraine, 1932-1933, Edmonton: University of Alberta, 1986, p. 11, idézi Barbara B. Green ’Stalinist terror and the question of genocide: The great famine’, in Rosembaum, Is the Holocaust Unique? p. 141.

¹⁰⁵ Lásd elsősorban mára már klasszikus művének utolsó előtti kiadásához (1987) írt előszavát, Storia degli ebrei italiani sotto il fascismo, Turin: Einaudi, 1993, pp. xxix-xxx. Az a kijelentése, hogy Olaszországra nem vetült a holocaust árnyéka, egy döbbenetes interjúban hangzott el in Il Corriere della Sera, 1987. december 27. (újraközölte Jared Jacobelli, ed., Il fascismo e gli storici oggi, Bari: Laterza, 1988 p. 6). Nolte és De Felice “revizionista” nézeteinek párhuzamáról lásd Wolfgang Schieder ’Zeitgeschichtliche Verschrankungen über Ernst Nolte und Renzo De Felice’, Annali dell’Istituto italo-germanico di Trento vol. 17 (1991), pp. 359-376).

¹⁰⁶ Nicola Tranfaglia ’Un passato scomodo: Fascismo e postfascismo, Rome: Laterza, 1996, pp. 53-6.

¹⁰⁷ Nicola Tranfaglia La prima guerra mondiale e il fascismo, Turin: UTET, 1995, p. 670. Hasonló nézeteket képvisel Enzo Collotti ’Il fascismo nella storiografia: La dimensione europea’ in Angelo Del Boca, Massimo Legnani és Mario G. Rossi, eds., Il regime fascista, Bari: Laterza, 1995, pp. 17–44.

¹⁰⁸ Mint arra figyelmünket helyesen felhívja Tzvetan Todorov Les abus de la mémoire, Paris: Arléa, 1995, p. 45.

A GULAG-tematika mint történeti-tudományos felvetés előbb volt politikai-harci kérdés, s csak mostanában történik meg szélesebb körben tudományos tematizálása. Magyarországon még mindig nem vált el egymástól a két aspektus, mivel a GULAG a rendszerváltást követő politikai harcok során az új rendszer legitimációs ideológiájának speciális részterületévé vált. 1991 óta a dokumentumok tükrében a GULAG mint intézmény funkciója érthetővé, átláthatóvá vált. Hogy a GULAG a náci táborokkal egybevethető, ez eredendően annak az analógiának a része, amelyet a hitlerizmus és a sztálinizmus között vontak meg történelmileg különböző időkben.

A GULAG-tematika mint történeti-tudományos probléma előbb volt politikai-harci kérdés, s csak mostanában történik meg szélesebb körben tudományos tematizálása. Magyarországon még mindig nem vált el egymástól a két aspektus, mivel a GULAG a rendszerváltást követő politikai harcok során az új rendszer legitimációs ideológiájának speciális részterületévé vált.¹

1991 óta a dokumentumok áradata, adatok, információk sokasága áll rendelkezésre, melyek tükrében a GULAG mint intézmény kettős funkciója érthetővé, átláthatóvá vált.² Nem új a megállapítás, de egyértelmű: a GULAG egyfelől azt a funkciót töltötte be, hogy a személyi diktatúra hierarchiájába belekényszerítse a lakosságot általában, különösen pedig, hogy megfélemlítse a párt- és állami apparátus dolgozóit, hogy izolálja a társadalomtól a rendszer (potenciális) ellenfeleit (pl. a kulákokat). Másfelől jól kirajzolódik a GULAG piaci-gazdasági funkciója, azon munkafajták ellátásának kikényszerítése, amelyek az állami tőkefelhalmozás szokásos kényszerítőeszközeivel nem voltak megoldhatók vagy a hatalom birtokosai úgy vélték, hogy nem megoldhatók. A GULAG tehát az az eszköz volt, amellyel az állam egyre növekvő számú kényszermunkásból a többletterméket kisajtolta.

Hogy a GULAG a náci táborokkal egybevethető, ez eredendően annak az analógiának a része, amelyet a hitlerizmus és a sztálinizmus között vontak meg történelmileg különböző időkben. A GULAG jelentősége Auschwitz-cal és általában a holocausttal összefüggésben viszonylag késői jelenség, aminek okairól érdemes szólni.

Az analógia eredete

Maga a sztálinizmus és a hitlerizmus közötti analógia³ még a Sztálinnal szemben kialakult pártellenzéktől ered. Mindenekelőtt Trockij volt az, aki a 30-as évek közepe táján – a totalitarizmus elmélet első variánsának keretei között – ezt az analógiát felvetette. Bár Trockij kezdettől hangsúlyozta a két rendszer szociális és gazdasági tartalmának eltérését, de jelezte: a személyi diktatúrák minden eltérés ellenére is hordoznak “formai” hasonlóságokat… Akkor az összehasonlítás funkciója az volt, hogy a fasizmussal diszkreditálják Sztálint, ahhoz hasonlóan, ahogyan Sztálin és Zinovjev még 1924-ben a szociáldemokráciát hozta hírbe a fasizmussal mint “a fasizmus mérsékelt szárnyát”. A szociáldemokraták sem maradtak adósak. Régi keletűek tehát a kölcsönös becsmérlések: a fasiszták mint “barna bolsevisták”, a kommunisták mint “vörös fasiszták”, a szociáldemokraták mint “szociálfasiszták”, nem szólva itt a későbbi fejleményekről, a fogalom parttalan használatáról, mint például Noam Chomsky terminológiája, amely Amerikát nevezte “angyali fasizmusnak”.

A II. világháború után kibontakozó hidegháborús periódusban főleg Amerikában vált “népszerűvé” a totalitarianizmus-elmélet, amely minden diktatúrát a kormányzás formája és a politikai intézményrendszer alapján végső soron azonossá tett, azonos gyökerűvé nyilvánított. Keleten a válasz az volt, hogy a fasizmust – Dimitrov nyomán – a nemzetközi finánctőke diktatúrájának tekintették, mintha a pénztőke egyetemlegesen finanszírozná a fasiszta mozgalmakat és rendszereket. A 70-es-80-as években azután a történetírás mindkét “táborban” már kifinomultabb elemzéseket produkált. A tudományos analízis e józan trendje azonban a kelet–európai rendszerváltást megelőzően és annak folyamatában megtört. Ismét felértékelődött a “fasizmus és kommunizmus” ideológiai célzatú azonosítása, rokonítása. Mindezzel – esetenként talán szándéktalanul – a fasizmus bizonyos morális mentegetése kezdődött el; egyre kevésbé hangsúlyozták a fasizmus, illetve hitlerizmus antikommunista és antiszocialista lényegét. Fontosabb lett Hitler és Sztálin diktátori személyiségvonásainak azonosítása vagy rokonítása, a diktatúrák “örök hasonlóságának” bizonyítása. “Diktátorok”, “diktatúrák”, “egypártrendszer”, “többpártrendszer” lettek a kiinduló alapfogalmak. Hovatovább “demokráciák” és “diktatúrák” harcává egyszerűsödött a történelem.

A 80-as években főleg Európában, de az USA-ban is a németországi történészvita adott újabb ösztönzést e témakör kutatásának. A náci rendszer értelmezésében számos szerző számára ismét a “kommunizmus” lett a viszonyítása pont. A politikai és ideológiai céloktól eltekintve a vitának kétségtelenül voltak tudományosan fontos következményei.⁴ A témakör megközelítésében azonban az igazi hatást nem a német történészvita gyakorolta a nemzetközi közvéleményre, hanem egy tipikusan amerikai jelenség, egy “nagy” szellemi “hadművelet”.

A “Nagy Hadművelet” avagy Conquest miért Ukrajnában keresi a Holocaustot?

Már jóval a kelet-európai rendszerváltás előtt megkezdődött a historiográfia terén is a náci genocídium és a Gulag azonosításának vagy legalábbis rokonításának nagy hadművelete. A “Gonosz Birodalma” (Reagan) tézis már a 80-as években jelezte, hogy a Szovjetunió történetének kriminalizálása betört a politika területére. Az azonosítás módszertani alapját – mint közismert – a “hidegháborús” ún. totalitarianizmus-elmélet képezte, amely a 80-as évek második felétől újra reneszánszát élte,⁵ Kelet-Európában pedig a rendszerváltás ideológiai kontextusának részévé vált. Az analógiát azonosságként a historiográfia terén mindenekelőtt a Great terror című könyv szerzője, Robert Conquest késői “hidegháborús” műve, a Bánat aratása (The Harvest of Sorrow) és a körülötte kibontakozó intellektuális közeg hozta létre. E könyv óriási karriert futott be az Egyesült Államok határain kívül is. Keletkezésének titkos politikatörténetéről Jeff Coplon amerikai szerző már 1988-ban lerántotta a leplet.⁶ Érdemes a történetet röviden felidézni. A lényeg abban állt, hogy az 1932–33-as ukrajnai éhínséget úgy kell bemutatni, mint amely a náci népirtáshoz hasonlóan tudatosan elpusztította az ukrán lakosság millióit, szám szerint még többet is, mint a náci holocaust 6 millió zsidó áldozata.

Mára sokan elfelejtették már, hogy a nácikkal való kollaborálás miatt emigrációba kényszerült ukrán nacionalista szervezetek, mint az “Ukrajnai Éhínséget Vizsgáló Bizottság”, a 80-as évek elején felvetették a “szovjet holocaust” témáját, részben azért, hogy eltereljék a figyelmet az ukrán nacionalista csoportok valódi szerepéről az ukrajnai zsidó népirtásban a II. világháború idején.⁷ Az ukrajnai éhínségről tisztázni kellett, mi bizonyítható és mi nem, végül is a szárazság, a természeti katasztrófa ténye sem tagadható. “Általánosan elfogadott vélemény – írta az idézett kritikus egy jó évtizeddel ezelőtt –, hogy Sztálin részben felelős volt mindezért. De még a legvadabb képzelőerővel sem nevezhetjük a tragédiát népirtásnak.”⁸ Sztálin felelősségének problémája nem metszhető ki a rendszer működésének mechanizmusából. Hiszen az éhínségért nemcsak Sztálint lehet utólag felelősségre vonni, hanem – miként azt Getty korábban helyesen hangsúlyozta – az éhínség értelmezhetetlen például a több tízezer pártfunkcionárius nélkül, akik a határozatokat végrehajtották, és az okok között említeni kell azokat a parasztokat is, akik lemészárolták az állatokat, fölégették a földeket és tiltakozásul bojkottálták a föld megmunkálását.⁹

A “vad képzelőerőre” volt szükség ahhoz, hogy Conquest megírja a The Harvest of Sorrow című művét az Oxford University Press kiadásában 1987-ben.¹⁰ A tézist megalapozandó, már 1983-ban megjelent egy film (Harvest of Despair), amely fotóanyagában csinos kis hamisítást hajtott végre. Az 1921–22-es volgai éhínség képeit úgy mutatta be, mintha azok az 1932–33-as ukrajnai éhínség periódusából származnának.

Conquest elborzasztó könyve “média-képesnek” bizonyult. A politikai-kulturális publicisztika a könyvet vad ovációval fogadta, de a szakma lényegében az első pillanattól elutasította: Alekszadr Dallin, a Stanford professzora, a híres szovjetológus így vélekedett: “Nincs rá bizonyíték, hogy az éhínség szándékosan az ukránok ellen irányult volna… Ez egyáltalán nem egyeztethető össze ismereteinkkel és nincs semmi értelme.”¹¹ A vita a 90-es években újraéledt, utalni lehet például S. G. Wheatcroft és mások Conquest-tel folytatott polémiájára, illetve Conquest válaszára, mely szerint szóban forgó könyvét valóban azzal a céllal írta, hogy bebizonyítsa: Sztálin tudatosan idézte elő az éhínséget, hogy leszámoljon a kulákokkal.¹²

A 80-as évek végén meglepőnek tűnhetett, hogy e cinikus csalás elkészítésében és propagálásában részt vettek az Egyesült Államok legmagasabb politikai és oktatási-kulturális fórumai. Conquest műve ugyanis nemcsak az 1983-as kanadai ukrán filmre rímelt. Azóta Conquest elhíresült könyvét filmek, népszerűsítő és folytatásos tv-műsorok sorával egyfajta “szentírássá” nemesítették, amit iskolai tananyagként is propagálnak. William Larkin, az állami oktatási bizottság konzervatív párti tagja által népszerűsített állami tanmenet az ukrajnai éhínség halálos áldozatainak becslésénél járatja le magát a legjobban: “általánosan elfogadott – írja –, hogy kb. 7 millió ukrán, vagyis a teljes ukrán népesség 22%-a halt éhen a kormány által megtervezett és ellenőrzött módon”.¹³ Az áldozatok becsült száma a szörnyűséges 1,5 milliótól indul, s a végső határ a csillagos ég, a fent említett 7 millió. Áhítatos tisztelet övezi ma is e könyvet. Olyannyira, hogy például a New York Times még ez év tavaszán is egy olyan recenziót közölt a GULAG borzalmairól szóló tv műsor kapcsán, amelyben a recenzens az “autenticitás hangját” Robert Conquest hangjában találta meg.¹⁴

Meg kell jegyezni, hogy néhány évvel később valami hasonló játszódott le Oroszországban is, ahol 1991 után hivatalos körök az Oktatási Minisztériumban a szovjet történelmet egyfajta aberrációként kezelték; hivatásos történészek és az SZKP KB egykori vezető munkatársai, mint például A. Cipko vettek részt a szovjet történelem “kriminalizálásában” és “visszaetnicizálásában”.¹⁵ Miközben Oroszországban is teret hódított a politikai indítékú moralizálás, a publicisztika aláásta az elfogulatlan tudományos elemzés pozícióit, a GULAG szimbólummá vált, a szocializmus szimbólumává. Ahogyan Mark von Hagen találóan fogalmazta: “Szolzsenyicin morális ítélete alapján olvasói millióinak számára a GULAG vált a Szovjetunió domináns szimbólumává, és a szovjet állampolgárokat durván két csoportba osztották, bebörtönzöttekre és börtönőrökre.” Conquest művének oroszra fordításával ez a felfogás megerősödött.¹⁶

A magyar kontextusban nem könnyű rekonstruálni azt a historiográfiai pillanatot, amikor Magyarországon előbb tolerálható, majd szinte természetes eljárás lett a náci genocídium és a Gulag azonosítása. Az analógia a fentebbi sémának megfelelően itt is a rendszerváltás ideológiai diskurzusává vált azzal a nem titkolt céllal, hogy a szocializmus történetét kriminalizálják. A szellemi életben is valami ahhoz hasonlatos játszódott le, ami a “hős szovjet katona” idolumával történt. A náci Németország ellen harcoló szovjet katona képe a “szovjet betolakodó” rémképévé stilizálódott, a szobordöntögetés megtörtént a historiográfia területén is. Befolyásos historikusok mára Magyarország II. világháborús szerepvállalását és a doni hadsereg katasztrófáját a hivatalos politika támogatásával romantikus hősi mítoszba csomagolják, miközben háborús főbűnösök politikai rehabilitálása került napirendre legális parlamenti párt felvetésére. Ettől a szellemi-politikai atmoszférától elválaszthatatlanok a magyar historiográfiának a fasizmussal összefüggő új vizsgálódásai éppen úgy, mint ruszisztikai kutatásai. Az “analógia”, vagyis a címben jelzett “összehasonlító történeti elemzés” politikai háttere hozzátartozik tehát a rendszerváltás “demokratikus” diskurzusához, és a szellemi élet radikális jobboldali fordulatához. A régi rendszer, az államszocializmus történetének kriminalizálásával relativizálódik a szélsőjobboldal, a fasizmus, a magyar uralmi elit szerepe a náci genocídiumban, mindenekelőtt a magyar zsidóság kiirtásában játszott szerepe.¹⁷ Más szerzők a levéltári adatok fényében mutatnak rá arra, hogy a horthysta hatalom már 1941-ben részt vett a náci genocídiumban, amikor döntő szerepet játszott a területi revízióval összefüggésben a körösmezei deportálásban, amely “az 1944. évi Holocaust ’előiskolája’ volt”.¹⁸

A “Hitler-Sztálin analógia”. A historiográfia ideológiai aspektusa

A “fasizmus-sztálinizmus”, “fasizmus-kommunizmus” analógiák régi eredete ellenére is csak ritkán hangsúlyozzák a történészek, hogy többrendbeli fogalmi csúsztatással építik föl magát a szellemi konstrukciót. Nem szólok itt és most a fasizmus és nácizmus megkülönböztetésének értelméről, amit Magyarországon éppen Ormos Mária¹⁹ vetett föl. De fontos megjegyezni: a fogalmakkal nem lehet össze-vissza dobálózni, jóllehet ez egyébként a “fasizmus-kommunizmus” egybemosásának eszköze is.

A sztálinizmus az államszocializmus konkrét történelmi formája a Szovjetunióban a 30-as–50-es években, a kommunizmus egy eleddig soha meg nem valósult elmélet, amelynek alapjait – ellentétben a sztálinizmus legitimációs ideológiájával – Marx dolgozta ki. A kommunizmus marxi elmélete – bárhogyan ítéljük is meg – a megvalósult államszocializmussal éles ellentétben egy az önigazgatásra, a közvetlen társadalmi demokráciára épülő termelőmód teóriája, amely túllép mind az államgazdaság, mind a piaci termelőmód keretein. Ennyit a fogalmi csúsztatás egyik komponenséről. A másik nyilvánvaló hamisítás e konstrukcióban akkor jön létre, amikor a sztálinizmust egybemossák a posztsztálini rendszerekkel. Ugyan a gazdálkodási mód alapszerkezete valóban a 30-as években jött létre, ám mind a politikai intézményrendszerben és a politikai életben általában, mind a termelési szerkezetben olyan módosulások jöttek létre, amelyek tartalmatlanná teszik az ilyenféle azonosításokat. Mellékesen jegyzem meg, hogy a posztsztálini rendszerekben éppenséggel a GULAG mint intézmény szűnik meg, ami mégsem jelentéktelen változás. Végül a csúsztatások harmadik síkja, amikor mindenfajta, a szocialista ideológiát zászlajára tűző rezsimet összemosnak Magyarországtól Kambodzsáig és tovább, Dél-Jemenig.²⁰ Az ilyen típusú csúsztatások ideológiai és politikai értelme világos: funkciójuk szerint a cél a szocialista elméleti gondolkodást és kulturális hagyományt – amely lényegét tekintve szemben állt és szembenáll a sztálinizmussal – azonosítani magával a sztálinizmussal, s így diszkreditálni mindent, ami a szocializmussal mint kulturális-szellemi örökséggel kapcsolatban áll. A történetírás terén ezt a magyar nyelven is ismert és publikált F. Furet és a francia történetírás újabb “leleplező” irodalma, a “Kommunizmus fekete könyve” mélyítette el.²¹ A francia ún. újjobboldal historikusai jobbára ex-marxisták, ex-kommunisták, akik Conquest-től eltérően elméletileg kifinomultabb “megoldásokkal” és a neofiták buzgalmával leplezték le a kommunista “bűntörténetet”, amelynek középpontjában természetesen a GULAG története áll. Ennek tükrében is jól érzékelhető, hogy a “GULAG-Auschwitz” analógia elemzése módszertanilag csak úgy lehet megalapozott, ha a náci rendszer és a sztálini rendszer jellegének összehasonlító elemzéséből indulunk ki, hiszen mind a német haláltáborok, mind a GULAG rendszerspecifikus jelenségek. Egy ilyen rendszer-összevetéshez az alábbi négy tézist javaslom.²²

1. A náci fasizmus szellemi-ideológiai eredetét, történeti forrásait a német romantika közegében, a német birodalmi és tőkeexpanzió élettér-igényében kell keresnünk. Az is historiográfiai evidenciának tűnik, hogy a fasizmus mint mozgalom és rendszer keletkezése elválaszthatatlan a világ gazdasági és területi újrafelosztásáért folyó harcoktól, az I. világháborútól, valamint Németország katonai vereségétől. A náci rendszer ugyanakkor a tőkés gazdasági világválság, illetve a nemzetközi és a német munkásmozgalom válságának terméke is.

A sztálinizmus egy ettől teljesen eltérő politikai-ideológiai amalgám. Szellemi gyökereit részben a felvilágosodás racionalizmusában, a német eredetű szociáldemokrata “gondoskodó népállam”-ban, a marxizmust magába olvasztó antikapitalista bolsevizmusban valamint az ezzel antagonisztikus ellentétben álló orosz nacionalista etatizmus és cezarizmus, az orosz nagyhatalmiság (és küldetéstudat) szellemi-politikai örökségében ragadhatjuk meg, amely elválaszthatatlan a szovjet rendszer világrendszeren belüli izolációjától.

Ám a “kormányzatok” e formái szoros összefüggésben vannak magának a világrendszernek az átalakulásával. A régi, I. világháború előtti “szabadversenyes kapitalizmust”, a “liberális világrendet” felváltotta az államkapitalista világrend, amely már fogalmában is jelzi, hogy az állam szerepe a háború idején óriásira növekedett. Ez a tény az egész világ számára alapvető jelentőségű volt. A bennünket érintő analógia szempontjából különleges jelentősége van annak a ténynek, hogy a háború éveiben állandósult az emberek – döntően ekkor még a hadifoglyok – fogva tartásának sajátos formája: a koncentrációs tábor. S emellett előkerültek mindazok az eszközök, a gázfegyverektől a repülőgépig, amelyek a későbbiekben valamilyen formában döntő szerephez jutottak.

2. A náci állam döntően a német nagytőke profitérdekeinek megmentését, végső soron a magántulajdon uralmának védelmét szolgálta a kommunista és általában a marxista kollektivizmus reális és képzelt veszélyével szemben. Ebben az értelemben az olasz és a német fasizmus egy preventív ellenforradalom. A hitlerista állam egyszerre védte meg és rendelte maga alá a német nagytőke pozícióit. A mesés profitok fejében a német nagytőke, mindenekelőtt a nehézipari nagytulajdonosok kitartóan pénzelték a fasiszta hatalom intézményeit és “kalandjait”. Ezért nem illik tudományos körökben Adorno figyelmeztetését ignorálni: “Aki nem akar beszélni a kapitalizmusról, az ne beszéljen a fasizmusról.”

A sztálini fordulatot (1929–1933) mindenekelőtt egy önmentő hatalmi-politikai törekvés inspirálta. Egyfelől a forradalom és a munkásönkormányzat, másfelől a NEP; az államkapitalizmus romjain létrejött rendszer a maga gazdasági alapját az állami tőkefelhalmozás útján teremtette meg. Végső soron e felhalmozás finanszírozta az utolérő iparosítást és az annak megfelelő személyi diktatúra államát. Ennek részeként ment végbe a tulajdon-áthelyezés, aminek nyomán az állami tulajdont névlegesen a “dolgozók tulajdonának” nyilvánították.

3. Sztálin Hitlerrel ellentétben szinte az első pillanattól kénytelen volt elkonspirálni cselekedeteinek alapvető motívumait és konkrét tetteinek, politikai tömeggyilkosságainak jelentékeny részét. Igaz, mindketten eszközjelleggel használták ideológiai nézeteiket, ám Sztálin e téren is kénytelen volt állandóan “konspirálni”, azaz elfedni azt a tényt, hogy meghamisítja a forradalom eredeti politikai és ideológiai küldetését. A rendszer ideológiai legitimációja bizonyos mértékben korlátozta a vezért hivatalos megnyilatkozásaiban.

A sztálinizmus egész története éppen a forradalom és a szovjet rendszer ideológiai küldetésének szorításában telt, az “antibürokratikus” harc és az önfelemésztő tisztogatás (“ellenségkeresés”, GULAG) ennek megnyilvánulása volt. Sztálin hivatalos kultusza (a “világproletariátus” vezére, “a nép szolgálata”, az “igazságos és gondoskodó atya” imázsa) éppen ezt a tekintélyelvű “demokratát” volt hivatva alátámasztani.

Hitler nem takarózott a demokráciával, annak nyílt ellenségeként, lerombolójaként mutatkozott: élettér “elmélete” a rablásban és a genocídiumban mint öncélban fejeződött ki. Hitlernek nem kellett gyilkosságait és emberellenes bűneit elkonspirálni. ő is megőrizte mozgalmának, a nemzetiszocializmusnak mint tömegmozgalomnak a sajátosságait, mely mozgalom alapjában a marxizmust, az antikapitalista “kommunizmus”, a német és az európai munkásmozgalom valamint a működésképtelenné váló polgári demokrácia intézményeit tekintette fő ellenségének. A népirtás, az alsóbbrendű népek, mindenekelőtt a zsidók kiirtása szerepelt ideológiai célként (bár arról vita folyik, hogy az Endlösung mikor vált konkrét politikai-gyakorlati feladattá).²³ Sztálin éppenséggel a rendszer lényegéből fakadóan semmi hasonlóval nem léphetett volna fel. Sztálin gyilkosságai szemben álltak a rendszer céljaival és magával a “sztálini” alkotmánnyal. Hitler számára az ideológia és a tudomány nem játszott önálló, korlátozó szerepet. A hitlerizmus mentes volt minden kétértelműségtől.²⁴

4. Hitler nárcisztikus individualizmusa egy faji kollektivizmus jegyében fogant, ezzel szemben Sztálin “heroizmusa” bürokratikus és szociál-kollektivista eredetű. Kétségtelen, hogy a két világháború között a diktátorok és a polgári demokráciák vezető figurái is tudatában voltak már annak a ténynek, hogy a lakosság óriási többsége szinte bármilyen feladatra mozgósítható “megfelelő” lelki–politikai ráhatás nyomán, amiben a vezérnek igen-igen fontos szerep jut. Erre a tapasztalatra mindenekelőtt az I. világháború során juthattak, hiszen a katonák milliói (rokonaik támogatásával), létérdekeikkel ellentétben, dalolva vonultak a háborús vérfürdőbe. Hitler helyzetét a háborús vereség következtében kialakult tömeges és fóbiás nacionalizmus könnyítette meg, Sztálin diktátori funkcióját egy más természetű tömegélmény határozta meg: a forradalom óriási társadalmi energiákat szabadított fel, ami hozzájárult ahhoz, hogy a “nagy nemzeti teljesítmény” egy birodalomnyi nép (nagy és kis népek sokasága) számára a történelemben először átélhetővé vált. Ennek köszönhetően Sztálin, Hitlerrel ellentétben, “kultúrateremtő” mezben is megjelenhetett. A nácizmusnak ugyanis nem volt progresszív kulturális öröksége, nem volt Babeljük és Solohovjuk, Petrov–Vodkinjuk és Rodcsenkójuk, Eizensteinjük és Ehrenburgjuk, nem volt Sosztakovicsuk, Szvjatoszlav Rihterjük és David Ojsztrahjuk sem, volt szovjet balett, de nem volt náci balett. A nácizmus egyáltalán nem rendelkezett autentikus kulturális teljesítménnyel, hacsak a pusztítást nem tekintjük annak.

Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségével kecsegtet. Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin – mint fentebb hangsúlyoztuk – a GULAG-nak átnevelő, “humanizáló” funkciót próbált tulajdonítani, mintha csak el akarta volt leplezni saját rendszerváltását, a 20-as és a 30-as évek közötti különbséget, a fejlődési diszkontinuitást,²⁵ ami egyébként tükröződik a GULAG felemelkedésének tényében is. Minderről érdemes elgondolkodni.

A GULAG eredete és Auschwitz kivételessége

Már fentebbi összehasonlító vizsgálódásainkból is kiderült, hogy – az újabb szokásoktól eltérően – az összehasonlítandó jelenségek közötti különbségeket kívánjuk láttatni. Ám ehhez erkölcsi okokból egy naiv megjegyzést kell fűznünk: a GULAG és Auschwitz között, a sztálini politikai tömeggyilkosságok és a holocaust között az analógia kifejtése, vizsgálata nem lehet politikai természetű.²⁶

A népirtás, a politikai tömeggyilkosság, a háborús mészárlás, ártatlan emberek tömeges elpusztítása tragikusan gazdag történelemmel rendelkezik. Az amerikai indiánok kiirtásától az I. világháborún, az örmények kiirtásán, Auschwitzon és a GULAG-on át a hirosimai atomtámadásig és tovább, Kambodzsán át Ruandáig, sokféle formában és módon zajlott le népirtás. Fel kell tennünk a kérdést: hol keressük a modernitás keretei között az emberek tömeges, ipari jellegű megsemmisítésének eredetét? A tárgyszerű válasz a modern nyugati civilizáció eredményének tekintheti azt a forrást, amely a tömeges népirtást lehetővé tette. A modernitás története, a globalizáció fél évezredének története felfogható úgy is, mint az ember egyre hatékonyabb eszközökkel való egyre kiterjedtebb elpusztításának története.²⁷ Végső soron az emberek ipari elpusztításának egész logikája éppenséggel az I. világháború tapasztalatainak tükrében, a koncentrációs tábor és a gázfegyver megalkotásának tükrében látható jól: a modern népirtás eredete a fejlett centrum-országok ipari civilizációjában, a tőkefelhalmozás által hajtott globalizációs folyamatban rejlik s a gyarmatosításra vezethető vissza. A népirtás modern “kultúrája” mindenekelőtt Németországban gyökerezett, amennyiben itt mutatta meg a legteljesebben “iparosodott” formájának minden szélsőséges jellegzetességét: 1. egész népek (zsidók, cigányok, szlávok stb.) ideológiai megalapozottságú kiirtása életkorra és nemre való tekintet nélkül, 2. elvben korlátlan méretű tömegek megmérgezése, elgázosítása és a hullahegyek szinte tökéletes, modern, üzemszerű megsemmisítése, 3. a kiirtásra ítélt emberi fajták, népek elkülönítésének és elszállításának (“koncentrálásának”) egyre tökéletesebb technikája és infrastruktúrája. Mindenekelőtt, legalábbis a náci rendszer létezésének időszakában, csaknem végig sikeresen megvalósult az emberi ellenállás intézményi és morális megtörése, kiiktatása. Ez a technikai-infrastrukturális, ideológiai és intézményi “együttes jelenlét”, ez a sajátos “mérték” és “méret” képezi azt az alapot, amely Auschwitzot összehasonlíthatatlanná teszi más formaváltozatokkal. A lényeget éppen az egyedisége képezi.

E tekintetben igen találó Enzo Traverso megállapítása, mely szerint Auschwitz “egyedisége”, összehasonlíthatatlansága abban a körülményben is összefoglalható, hogy minden más népirtás összefügg valamilyen gazdasági vagy katonai “részracionalitással”. A történelem egyetlen kivételt ismer, a zsidók kiirtását a náci megsemmisítő táborokban. Vagyis Auschwitz, a náci népirtás nem rendelkezett semmiféle gazdasági-katonai racionalitással, csupán a rendszer ideológiai-politikai szükségletei felől értelmezhető az emberi faj egyik fajtájának, a zsidóknak a kiirtása: “Auschwitz egyfelől az antiszemitizmus és a rasszizmus fúziója, másfelől pedig a börtön, a kapitalista gyár és a bürokratikus- racionális adminisztráció. Az esetet tanulmányozva hivatkozhatunk Hannah Arendtre, Michel Foucaultra, Karl Marxra vagy Max Weberre. Ebben az értelemben a zsidó genocídium a modern barbarizmus paradigmáját konstituálja. Auschwitz a nyugati racionalizmus tendenciája, hogy átformálja önmagát dialektikusan az uralom apparátusává és aztán az emberiség lerombolásának egy forrásává.”²⁸

Természetesen a náci népirtás nemcsak a zsidókra terjedt ki, hanem a cigányokra és jelentős mértékben az oroszokra is. Tehát a náci népirtás ebben az értelemben történelmileg példátlan. Csak a zsidó és az orosz civil lakosság szisztematikus kiirtása több mint 20 millió ember módszeres elpusztítását jelentette gázzal, bombával, kézifegyverrel vagy kiéheztetéssel 1941 és 1945 között. ²⁹

A vita tehát, hogy Auschwitz egyedülálló jelenség-e vagy sem, sok éve folyik, melynek elsősorban politikai tétje az volt, hogy relativizálják a náci népirtás bűnének súlyát. Ám ez nem szólhat az összehasonlítás ellen, hiszen a történettudomány terén az “összehasonlító történetírás” gyökerei igen mélyek. Elegendő, ha csak arra utalunk, hogy már a Szovjetunióban, a 20-as években polgárjogot nyert e módszer,³⁰ majd a háború után, a sztálinista “intermezzót” követően Magyarországon egy egész történetírói iskola jött létre.³¹ Tudni kell persze, hogy az analógiákban mindig ideológia rejlik. Van, aki számára az analógia a dolgok és jelenségek közötti azonosságot hivatott bizonyítani, mások a különbséget húzzák alá. Ugyanis egy jelenséget egy másiktól való különbözősége tesz azzá, ami. Ez azonban összehasonlítás nélkül nem mutatható ki.

Ám az összehasonlítás történeti jellege körül néhány történetíró igen önkényes kiindulópontot választ. Ennek a beállítódásnak a történetírásban a “klasszikus” képviselője Enest Nolte német konzervatív történész. Nolte az analógiát történetileg megalapozandó, végül oda lyukadt ki, hogy a fasizmus problémáját a német és az európai történelemből “kihelyezte” az orosz perifériára. Nolte az ún. német történészvitában a 80-as években álláspontját többször is kifejtette, amit azután egy egész könyvben foglalt össze.³² Magyarországon is népszerű Nolte tézise, amely a fasizmus történelmileg konkrét megjelenését nem az I. világháborúból vezeti le, nem a régi, háború előtti “liberális világrend” szétesésének bomlástermékeként fogja fel, hanem az 1917-es évből, azaz az orosz forradalomból vezeti le a fasizmus történeti genézisét. Mindezt azzal a nem titkolt szándékkal teszi, hogy a fasizmus bűnös rendszerét megpróbálja a bolsevizmus számlájára írni. Nolténél az emberiség XX. századi történelmi bűnbeesése a német és a nyugat-európai történelemből átkerül az orosz szocializmus történetébe. Ez a gondolkodási iskola tehát két célt követ: egyfelől historizáló módon mentegeti a fasizmus bűneit, másfelől a szocializmust teszi a fasizmusért “felelőssé” és avatja az “ősgonosszá”. Ennek megfelelően a náci népirtást a bolsevikoknak adott válaszként tekinti, a náci bűnöket a bolsevikok által végrehajtott kivégzésekből vezeti le, a nácizmus modelljévé a bolsevizmus válik. E keretek között Auschwitz “egyediségének”, “történelmi kivételességének” tagadása, Auschwitz relativizálása azután szépen fokozatosan átcsúszik Auschwitz és a GULAG azonosításába. Az analógia másik érvelési útja, amelyről fentebb már tettem említést: a genocídium fogalmának kiszélesítése például az ukrajnai éhínség kapcsán, amit gyakran tudatos népirtásként írnak le.³³ Tisztán szaktudományos szempontból teljességgel méltányolhatatlan, hogy egy katasztrofális politikának és egy időjárási katasztrófának a történelmi kombinációját egy népcsoport megtervezett, szisztematikus és módszeres kiirtásával azonosítsanak. Egy ilyen azonosítás célja egyértelmű: sugalmazni akarják vele, hogy a GULAG táborai a náci megsemmisítő táborokhoz, a haláltáborokhoz hasonlóak vagy azokkal azonosak. A politikai cél nyilvánvaló.

Mit konstituál hát a szovjet GULAG valójában?³⁴

A hitlerista és a sztálinista rendszerek összehasonlító elemzésének tükrében már egyértelművé vált, hogy a GULAG – a náci fasizmussal ellentétben – nem foglalta magában az ipari színvonalon realizálódó és minden jogi megalapozást nélkülöző népirtást. Míg az Endlösung a német kapitalista kultúra terméke, a GULAG az állami mindenhatóság tradicionálisabb közegébe illeszkedik, az ember átnevelhetőségébe vetett hit párosult a hatalmat bitorló, a kultuszt fenntartó féktelenül cinikus elit köztörvényes bűneivel (ami csak Sztálin halála után lepleződhetett le). Másfelől a sztálinizmus politikai természete eo ipso kizárta a fajelméletre támaszkodó népirtást. Egyáltalán, az antiszemitizmus és a pogromok, a népirtás megelőzte az orosz forradalom győzelmét, korábban fel nem merült semmiféle “osztálygenocídium” ötlete vagy szükségessége. Végül is Hitler antiszemitizmusa is megelőzte a bolsevizmus hatalomrajutását.³⁵

Sztálin, illetve rendszere az I. világháború hadifogolytáboraiból legalább annyi tapasztalatot merített, mint a cári rendszer kényszermunka táboraiból, míg a népirtás speciálisan a német nemzetiszocializmus kultúrájában gyökerezett. A sztálini rendszerben a politikailag megvádolt emberek kivégzése nagy többségében még a GULAG-ra való elszállítás előtt történt meg teljes titokban, pedig az ítéleteket jogilag a legtöbb esetben megpróbálták az ismert módon alátámasztani. A sztálini táborokról korábban nem annyira tudományos munkák, mint inkább irodalmi alkotások festettek érzékletes képet, amelyek egyértelművé teszik, hogy Auschwitz és a GULAG nem rokon jelenségek. Gondoljunk olyan táborlakókra és olyan művekre, mint Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című, vagy a magyar Lengyel József Igéző című könyve. A raboknak nemcsak a munkához való viszonya volt egészen más, mint a náci munkatáborokban – nem szólva természetesen a náci megsemmisítő táborokról –, hanem (s ez a GULAG valóságosan elborzasztó jellege) el akarta hitetni a foglyokkal, hogy sportélet, sőt, kulturális élet is folytatható rabmunka körülményei között. Ennek az abszurd helyzetnek a megnyilvánulása, amint arról dokumentumok tükrében számol be az idézett orosz történész, hogy stadiont is építettek a vjatkai táborrendszerben, sőt, önképző színjátszókör és zenekar is létezett egyes periódusokban. Miközben a háború borzalmas körülményei között a foglyok jelentős számban éhen haltak, a könyvtár üzemelt.³⁶

A GULAG mint a rendszer ellenfeleinek elkülönítésére szolgáló táborrendszer hivatalosan, jogilag is megfogalmazott célokat követett. A náci népirtás ideológiai szükséglet. Továbbá a náci megsemmisítő táborokban nem folyt gazdálkodás, csak a halottakkal és ingóságaikkal, illetve a szájukból kitépett aranyfogakkal üzleteltek,³⁷ a GULAG gazdasági tényező volt, ahol a rabokkal mint munkaerővel kalkuláltak.³⁸

A számok bűvöletében

A GULAG-ra vonatkozó óriási adattömeg jelentős része természetesen mind a mai napig vitatható, mert számtalan szakmai probléma merül föl. Ám a GULAG-on fogva tartott emberek számát illetően az arányok lényegében “megszilárdultak”, a tudomány mai fejlődési fokán és a statisztikai adatok hozzáférhetőségének mai szintjén már nemigen vitatják az alapvető számokat, vitatják viszont azok szerkezetét és szociális kereteit:³⁹ a náci népirtásnak közel hatmillió zsidó áldozata volt, a Szovjetunió legalább 27 millió, többségében orosz nemzetiségű állampolgárát veszítette el a Nagy Honvédő Háború idején. A náci népirtás következtében a szovjet emberveszteség legalább kétharmada a civil lakosság köréből került ki 1941 és 1944 között.⁴⁰ Ezeket a számokat jó lesz megjegyezni, ha valamiféle “számvetést” készítünk a GULAG-gal. A rendelkezésre álló források kritikai feldolgozását nem egy szerző végezte el és végzi. A szakmai hitelességet sokan azon mérik, hogy politikai okokból vajon nem hamisították-e meg a nyilvánosságra hozott adatokat, amelyek egyébként – legalábbis zárt körben – ismertek voltak a XX. pártkongresszus periódusa óta.⁴¹

Lássuk hát, mi a GULAG a számokból kiindulva. A hivatalos orosz történetírás a KGB archívumaiból származó adatok alapján 1921 és 1954 között közel tíz millió embert tart nyilván, akik különböző okokból mint köztörvényes bűnözők vagy mint politikai elítéltek a GULAG táboraiba, telephelyeire, börtöneibe kerültek. (A nagy tisztogatások éveiben a GULAG létszáma megközelítette a Szovjetunió lakosságának egy százalékát.) Bár a GULAG hivatalosan csak 1934 óta létezett, mégis a 20-as évek “átnevelő táborait” és a politikai “izolátorok” rendszerét az egyszerűség kedvéért ideértjük. Ennyi ember fordult meg a GULAG táboraiban, bár természetesen voltak elítéltek, akik többször is bekerültek valamely fogolytáborba vagy telepre, főképpen a politikaiak között volt erre gyakori példa.

Bennünket jelen esetben a GULAG-on a politikai, az ún. ellenforradalmi bűnökért elítéltek érdekelnek elsősorban, mert a politikai tömeggyilkosságok áldozatai ők. A Szovjetunióban politikai okokból 1921 és 1954. február 1. között 3 777 380 (más adatok szerint 3 778 234 főt) ítéltek el, akik közül 786 098 főt végeztek ki.⁴² E gyilkosságok óriási többségét 1937–39-ben hajtották végre, s ezek között természetesen még nem szerepelhetnek a nácikkal kollaboráló háborús bűnösök, vlaszovisták, akiknek háborús bűnösökként való elítélése, gyakran kivégzése természetesen jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az 1937–38-ban letartóztatott több, mint másfélmillió emberből 681692 főt végeztek ki. Vagyis az egész szovjet korszakban kivégzettek nagy többségét ebben a két esztendőben sújtották halálbüntetéssel. 1932 és 1936 között kevesebb, mint tízezer embert végeztek ki, míg 1937-ben, egyetlen esztendőben több, mint 350 ezer embert lőttek agyon. 1938-ban több, mint 328 ezer embert végeztek ki, 1939–40-re radikálisan visszaeesett a kivézések száma 4201 főre. Ez a jogilag is sokszor aládúcolt kivégzés-sorozat a hagyományos értelemben, ha fogalmilag pontosan akarjuk a jelenséget megragadni, nem népirtás, mivel nem irányult valamely faj ellen⁴³ , sőt, a valóságban még az osztályellenség ellen sem, hanem békidőben történelmileg példátlan méretű politikai tömeggyilkosságról volt szó. Az áldozatok – a bevezetőben jelzett okok következtében – jórészt a rendszer legodaadóbb támogatói közül kerültek ki. Verőlegény és semmiben sem vétkes hithű kommunista együtt halt meg a régi értelmiség képviselőivel vagy a kollektivizálással szembefordult paraszttal, kulákkal. “A legszerényebb számítások szerint is a nagy terror áldozatainak több mint felét a kommunisták tették ki.”⁴⁴ Sztálin a rendszer logikájának megfelelően lecserélte a politikai és katonai apparátus, az értelmiség jórészét, hogy személyéhez és hatalmához minél hűségesebb alattvalói legyenek.

Igaz tehát, hogy a náci népirtás és a Szovjetunióban lezajlott politikai tömeggyilkosságok közötti különbség tudományos szempontból nem relativizálható⁴⁵ sem eredetük, funkciójuk, eszközeik, sem következményeik tekintetében. Ám ki-ki erkölcsi érzéke szerint ítélheti meg⁴⁶ nemcsak az analógia politikai funkcióját, hanem önmagában azt a jelenséget, hogy szabad-e a népirtást, a politikai tömeggyilkosságok megítélését politikai pártharcok eszközévé tenni, vagyis szabad-e valamely rendszer önigazolásának politikai-ideológiai eszközévé tenni? Jelen sorok szerzője érvelésével a nemleges választ kívánta erősíteni.

Jegyzetek

¹ Ez a jellegzetesség még a magyar historiográfia idősebb generációinak képviselői között is jelen van. Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál akadémikusok vitájára hívom fel a figyelmet a “kommunizmus és a fasizmus” analógia új tematizálása kapcsán. Ld. Ormos Mária: Boldogság-ideológiák a XX. században. Magyar Tudomány, 10. sz. Az eredetileg akadémiai székfoglalóra Pach Zs. Pál reagált: Széljegyzet a boldogság-ideológiákhoz címen. In: Magyar Tudomány, 1995. 1.sz. 61-61-63. o. Majd Ormos viszont válasza uo. 63-65.o. A politikai publicisztika a tudatos hazudozástól a dilettáns irományokig tart, aminek semmiféle tudományos hozadéka nincs.

² Megkezdődött a GULAG különböző táborainak és táborrendszereinek feldolgozása is a dokumentumok tükrében. Az első ilyen jellegű feldolgozás a Vajtkai táborok történetét öleli fel: Viktor Bergyinszkih: Vjatlag. Kirov, 1998.

³ Ld. erről Ormos Mária-Krausz Tamás: Hitler–Sztálin. Budapest, Pannonica, 1999.

⁴ A témakör historiográfiai áttekintése részben megtalálható in: Stalinism and nazism. Dictatorships in comparison. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997.

⁵ Ld. erről: több szempontból is kritikai elemzést nyújt, néhol apologetikus felhanggal: Abbott Gleason: Totalitarianism. The Inner History of the Cold war. New York-Oxford, Oxford Univ. Press, 1995. A Slavic Reviewban és más folyóiratokban újrakezdődtek a régi viták a sztálinizmus jellegéről a nácizmussal való analógia keretein belül.

⁶ Jeff Coplon: Soviet holocaust? Voice, 1988. január 12. Magyarul ld. Múltunk, 1990. 1. sz. 100–110. o.

⁷ Az ukrán emigránsok nem véletlenül akadályozták a nácik felkutatását, hiszen lelepleződhettek mint a nácik támogatói, mint közönséges náci kollaboránsok. “Talán nem puszta véletlen, hogy az éhínségkutatás éppen akkor kapott lábra, amikor a különleges Nyomozó Hivatalt 1979-ben létrehozták.” Ekkor merült föl John Demjanjuk, a “Rettegett Iván” becenévre hallgató háborús bűnös letartóztatása. Coplon,… id. m. 109. o.

⁸ Coplon cikke óta az amerikai és angol történetírás jelentős figurái bizonyították az éhínség okainak és következményeinek Conquest állításaitól eltérő jellegét. Ld. erről például a Soviet Studies hasábjain lefolytatott vitákat a szovjetunióbeli rendszerváltás előtt.

⁹ Vö. I. Kershaw amd Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997. 101. o. és Krausz T.: Szovetszkij termidor. Duhovnie predposzilki sztalinszkovo perevorota 1917–1928. Budapest, Vengerszkij Insz. Ruszisztiki, 1997. 12-41.o. Megjegyzendő, hogy még a legszubjektívebb döntésben is, mint például Rudzutak és Tuhacsevszkij elítélése, testületi álláspont alakult ki a Politikai Bizottság ülésén, amely Központi Bizottsági határozatként született meg végérvényesen. Ld. az erre vonatkozó 1937. május 24-én kelt dokumentumot: Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Moszkva, “AIRO – XX”, 1995. Szb. Dokumentov, 156. o.

¹⁰ “1981-ben az Ukrán Kutató Intézet nagyszabású ajánlattal kereste meg Conquest-et: írjon egy könyvet az 1932–33-as éhínségről. A keserű pirulát egy 80 ezer dolláros támogatással édesítette meg az Ukrán Nemzeti Társulás (Ukranian Nastional Assotiation), egy New Jersey-ben működő régi, szélsőjobboldali tradíciójú csoport, melynek újságját Kanadában a II. világháború idején betiltották németbarátsága miatt.” Coplon id. c. 104. o.

¹¹ Idézi Coplon uo.

¹² G.S Whaetcroft: More Light on the Scale of repression and Excess Martality in the Soviet Union in the 1930s. Soviet Studies 1990. Vol. 42., No. 2., Alec Nove: How many victims in the 1930s? 1990. Uo.

W.R. Davis, B.M. Tauger,G.S. Wheatcroft: Stalin, Grain Stocs and the Famine of 1932–33. Slavic Review Fall 1995, Ez az írás válasz R. Conquest cikkére (Slavic Review 53, No.1. Spring, 1994), melyben azt fejtegette, hogy Sztálin megakadályozhatta volna az éhínséget, ha akarja – mintha Sztálinnak lettek volna “titkos gabonaraktárai”. A három kritikus így vélekedett: “Az állam látta el gabonával a városokat és a hadsereget. Ha az erre a célra tartalékolt készletekből – amelyek 4-6 hetes ellátást jelenthettek – a falvakba visznek segélyt, akkor a városokban tömeges éhínség, járványok és fejetlenség lett volna úrrá.”

¹³ Vö. Coplon…, 106–108.o. “Mindig arra törekszenek, hogy hat milliónál nagyobb számot hozzanak ki – jegyezte meg Eli Rosenbaum, a Zsidó Világkongresszus szakértője –, azt akarják, hogy az olvasó azt gondolja: Te jó ég, ez rosszabb volt, mint a Holocaust.”

¹⁴ W. Goodman: Living to Tell About the Horror of Stalin’s Camps (Stolen years PBS, N.Y., Channel 13. 1999. Márc. 2. “A voice of authentixity is added by Robert Conquest, the British historian who exposed Stalinist atrocities before that was altogether fashionable, and nothing that we hear tonight contradicts the mass of gulag testimony Post-Solzhenitsyn.” New York Times, 1999. március 2.

¹⁵ Vö. Mark von Hage: Stalinism and the politics of post-Soviet history. In Stalinism and nazism. Dictatorships in comparison. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, id. m. Cambridge Univ. Press, 1997. 285–310. o. és Krausz T.: Szovetszkij termidor. Duhovnie predposzilki sztalinszkogo perevorota 1917–1928. Budapest, Vengerszkij Insz. Ruszisztiki, 1997. 12–41. o.

¹⁶ Mark von Hagen id. c. id..m. 298.o.

¹⁷ 1999. október 31-én a “Doni hősöknek” állítottak emlékművet, ami csak része, egyetlen mozzanata a horthysta és a szélsőjobboldali tradíció politikai felértékelésének, és jelentéktelen apróságnak tűnik a holocaust végrehajtásában részt vett magyar csendőrség emlékművéhez képest. A Sára Sándor irányította Duna TV e téren különösen úttörő szerepet játszott, amikor egy több részes műsorban – melyben Szakály Sándor hadtörténész “elévülhetetlen érdemeket” szerzett – hovatovább a magyar csendőrségnek a náci népirtásban játszott szerepét bagatellizálta.

1999 októberében miépes parlamenti képviselő követelte a háborús bűnökért 1946-ban kivégzett Bárdossy László miniszterelnök rehabilitálását.

¹⁸ Ld. erről Ságvári Ágnes érdekes tanulmányát: Holocaust Kárpátalján 1941-ben. Múltunk, 1999. 2. sz. 116–144. o.

¹⁹ Ormos Mária igen sokrétű munkássága abból a szempontból is fontos a magyar tudományosságban, hogy vitára késztet és maga is polémikus hangvételű, serkenti az eltunyulónak tetsző, elméletellenes, önmagába zárkózó, sok szempontból provinciális magyar politikatörténetírást.

Ld. Ormos Mária alább hivatkozott írásait a Magyar Tudomány hasábjain vagy Ormos Mária–Krausz Tamás: Hitler–Sztálin. Budapest, Pannonica, 1999.

²⁰ Ld. e problematikáról Kornai János szocializmus-értelmezésével polemizáló írásomat: A történetietlen politikai gazdaságtan. Eszmélet, 1994. 24. sz. 157–178. o., angolul Tamas Krausz: Ahistorical Political Economics. In: Social scientist, Vol 24., 1996. 1-2.sz. (jan.-.márc.) (New Delhi) 111–127. o.

²¹ Ld. erről: Magyar Tudomány 1996. 1. számában Furet tanulmányát és 6., 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál eszmecseréjét, valamint az Eszmélet 37. számában megjelent Furet-bírálatot (Egy illúzió múltja c. könyvéről): Henri Maler: A múltat végképp eltörölni? A kommunizmus felboncolása. 58–71. o. A hírhedt – magyar nyleven mostanában megjelenő – “Fekete Könyvről” (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme, Páris, 1997.) Gilles Perrault bírálatát ld. az Eszmélet 37. számában: A kommunizmus: egy “fekete könyv” hamisításai. 82–92. o.

²² Részletesebb kifejtését ld. Ormos–Krausz id. m. 311–322. o.

²³ Ezzel kapcsolatban utalunk Omer Bartov: From Blitzkrieg to total war: controversial links between image and reality című írására in: Kershaw 158–184. o. vö. 173. o. A szerző bizonyítja sok történésszel szemben, hogy a nácizmus számára a zsidókérdés “végső megoldása” nem a Szovjetunió megtámadása után és azzal kapcsolatban fogalmazódott meg. A genocídium a rendszer egészéből jött, annak sine qua non-ja, a sztálinizmus a helyi hatalmi központokkal való harcból, a központi kultusz szükségleteiből fakadt és a már említett “rendszerfenntartó logikából”, a külső ellenség és a belső nehézségek “megfékezéséből”, ami elválaszthatatlan a gazdasági céloktól éppen úgy, mint Sztálin személyes ellenfeleinek az eltüntetésétől.

²⁴ Ezt a problémát I. Kershaw és Moshe Lewin nagyon tömören így fogalmazták meg: “While Stalin’s rule, for all its horror, was nevertheless compatible with limited rational goals, Hitler’s was not. Where, therefore, Stalinism had the capatcity to reproduce itself – once the despot seemingly bent on the destruction of anything resembling systemic rule was dead – Nazism was innately both systemless and self-destructive. These tendencies were embedded in the incompatibility of ‘charismatic rule’, the essence of the ‘system’, with the bureaucratic rule it overlaid but could not replace.” Stalinism and nazism… id. m. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997. Introduction: The Regimes and Their Dictartors: Perspectives of Comparison 13. o.

²⁵ A mai konzervatív, harciasan antikommunista történetírás maga is Sztálin nyomdokain halad, pedig ezt a fejlődési diszkontinuitást a 80-as években az amerikai történészek nagy többsége – szemben a totalitarizmus-elmélet konzervatív híveivel – még világosan leírta és különbséget tudott tenni a sztálinizmus “kultúrája” és a szovjet kultúra között, vagyis a 20-as és a 30-as évek között. (Vö. például: Bolshevik Culture. Experiment and Order in the Russian Revolution. Ed.: A. Gleason, Peter Kenez, R. Stites, Indiana Univ. Press, Bloomington, 1985.)

²⁶ Oly sok a hamisítás, a mítosz és az ellenmítosz a GULAG körül, hogy már a történelemtanárok sem igen tudják, mit is gondoljanak. Összekeveredtek az adatok, fogalmi zűrzavar keletkezett. Tudnunk kell, hogy Hruscsov kezdte a GULAG-ra vonatkozó adatok eltúlzását, hogy Sztálin híveit minél jobban diszkreditálhassa. Azóta az adatok az egyre nagyobb számok irányába mozdulnak el, de erről majd később.

²⁷ Eric Hobsbawm Szélsőségek kora c. művében (Budapest, Pannonica, 1998.) századunk e jellegzetességét igazán meggyőzően mutatja be.

²⁸ Enzo Traverso: Understanding the Nazi Genocide. Marxism after Auschwitz. Pluto Press, London, 1999. 74–75. 89–90. o.

²⁹ A legszerényebb számítások is jóval több mint ötmillió zsidó “gázüzemi” elpusztításáról szólnak. (Itt egyáltalán nem foglalkozom azzal a politikai szennyirodalommal, amely magának a holocaustnak a tényét tagadja vagy jelentőségét igyekszik kisebbíteni.) Ám jóval meghaladja ezt a számot a Szovjetunió területén a nácik által módszeresen (agyonlövés, elevenen elégetés, elgázosítás, kínzás stb.) meggyilkolt polgári lakosok (oroszok, zsidók és más nemzetiségűek) száma. A Szovjetunióban a nácik által a helyszínen kivégzett emberek száma meghaladta a 6 millió 390 ezret, közülük a gyermekek száma nem teljes adatok szerint 218 431. Vö. A. Sevjakov: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. (Eredetileg megjelent: Szociologicseszkie isszledovanija, 1991. 12. Sz. 3–11. o.) In: Népirtás a Szovjetunióban. GULAG, kuláktalanítás, náci genocídium az adatok tükrében. Szovjet Füzetek V., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1992. 69. o.

³⁰ Ld. erről részletesebben: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989.

³¹ Csak a legjelentősebb historikusokra utalok: I. Tóth Zoltán, Niederhauser Emil, Katus László, Ránki György, Berend T. Iván és mások.

³² E.Nolte: Der Europasche Bürgerkrieg 1917–1945: Nazionalsozialismus und Bolschevismus. Frankfurt, Ullstein Propilaen, 1987. Nolte bírálatáról ld. például Traveso id. m. 76–77, Karl Heinz Roth: Revisionist tendencies in historical research into German fascism. In: International Review of Social History vol. 30. No. 3 (1994) 428–455. o. A 80-as évek közepén bukkant fel Németországban ez az elmélet, miszerint a náci faji genocídium mint a bolsevikok korábbi “osztálygenocídiumára” adott válasz fogható fel. Ld. Ernest Nolte: Zwischen Geschichtslegende und Revisionismus in Historikerstreit. Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nationalsozialistischen Judenvernichtung (Munich 1987) p. és Ernst Nolte: Forever in the Shadow of Hitler? Atlantic Highlights, N.Y, 1993.

³³ Ez az analógia mint “közös alap” még Traverso érvelésében is felbukkan, aki pedig éppenséggel igen korrekt módon elemzi a problémát. Adatai pedig a 80-as évek Conquest-féle “kutatásainak” egyoldalúságait tükrözik – ezeket fentebb jellemeztük.

³⁴ A historiográfiai forrásokról ld. Gabor Tamas Ritternsporn: Simplifications staliniennes et complications sovietiques: tensions sociales et conflicts politiques en URSS 1933-1955 (Paris, 1988, Editions des Archives Contemporaines 1988). Az újabb irodalomból ld.: Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona]. [Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona]. [Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona].1987 Origins of the gulag: the Soviet prison camp system, 1917–1934 / Michael Jakobson. 1993. A GULAG egyes táborainak konkrét feldolgozása is megkezdődött már az oroszországi történetírásban, itt csak újra említem Viktor Bergyinszkih Vjatkai táborról írt, 1998-ban megjelent könyvét.

³⁵ Kershaw–Lewin szerzőpáros ezt a problémát kifejtik a már idézett Introdiction keretei között.

³⁶ Bergyinszkih, Vjatlag id.m. 100–118. o.

³⁷ Ezen a helyzeten nem változtat, legfeljebb a pénztőke természetéről alkotott véleményünket támasztja alá vagy éppenséggel finomítja, hogy a náci genocídium “melléktermékének” tekinthető aranyingóságot és fogaranyat a svájci bankok előszeretettel fizetőeszközként elfogadták a náciktól és napjainkig inkasszálják a hasznot. Ld. erről Tom Bauer: Nazi Gold. The Full Story of the Fifty-year Swiss-Nazi Conspiracy to Steal Billions from Europe’s and Holocaust Survivors. Harper Collins Publishers, New York, 1997.

³⁸ Ld. erről a legújabb kötetet: Ekonomika GULAGa i ee rol´ v razvitii strany, 1930-e gody: sbornik dokumentov / [sostavitel´ M.I. Khlusov ; pod redaktsiei V.P. Dmitrenko]. Magyar nyelven egy fiatal történész, Czéh Zoltán foglalkozik e kérdéskörrel, ld. A GULAG mint gazdasági jelenség című tanulmányát az Eszmélet 28. számában (1995.) 193–217. o.

³⁹ Más kérdés, hogy mind a mai napig a médiában a GULAG adatainak tekintetében tudatos félrevezetés történik. Elmúltak a rendszerváltás mézeshetei, amikor bárki bármit mondhatott, ám még ma is gyakran ismételgetik a több tízmilliós adatot, amelyet először nagy nyilvánosság előtt éppen egy olyan tv-vitában hallottam a riportertől (H. H.), amelyben magam személyesen vettem részt. A téma jellemző módon a vörös csillag betiltása volt a náci jelképekkel együtt. A riporter a GULAG áldozatainak számát 60 millióval kezdte, s legnagyobb rábeszélésemre sem volt hajlandó 40 millió alá menni, megmakacsolta magát, mondván, hogy ez a szám az általánosan elfogadott. Hiába publikálta a Magyar Ruszisztikai Intézet magyar nyelven a GULAG végre hozzáférhető adatait, ez a dolgok állásán mit sem változtatott: V. Ny. Zemszkov: A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV., Bp. MRI, 1992. V. Makszudov: Ez nem lehet igaz, mert ilyen egyszerűen nincs. In: Népirtás a Szovjetunióban, Szovjet Füzetek V., Vagyim Rogovin: A tömeges megtorló intézkedések áldozatainak statisztikája. In: 1917 és ami utána következett. Bp., MRI, 1998.

⁴⁰ Vö. Alekszej Sevjakov: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. In: Népirtás a Szovjetunióban. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, Szovjet Füzetek V., 1992. 61–77. o. A csaknem teljes körű adatfeldolgozás egyebek között fényt derít arra a kérdésre is, hogy hány embert végeztek ki szovjet területen: 6 390 113, ez a megszállt terület lakosságának 8,2%-a. 5 622 336 civil állampolgárt vittek ki németországi táborokba, akiknek fele ott pusztult. “Túlzás nélkül állítható tehát – összegzi mondanivalóját Sevjakov –, hogy a Szovjetunió a tömeges népirtás, a megszállt területeken előidézett éhinség és a kényszermunkára hurcolás következtében 18,3 millió állampolgárát veszítette el.

⁴¹ Ld. ezeknek az anyagoknak a publikálását, részben az újrapublikálását “Masszovie represszii opravdanü büty ne mogut.” Isztocsnik. Vesztnyik arhiva prezigyenta Roszszijszkoj Federacii. 1995. 1. sz. 117–132. o.

⁴² Vö. Zemszkov id.c. és Rogovin id.m. 139., 141. o.

⁴³ A GULAG-on tisztán nemzetiségi szempontból nem állapítható meg rasszista vagy nacionalista tendencia vagy koncepció. Az egyes nemzetiségeknek a GULAG-on való részarányát a politikai hatalom érdekei – pl. a nácikkal való kollaborálás vádja (Kaukázusi népek, németek stb. vagy a Baltikum szovjetizálása stb.) – határozták meg. Ld. a nemzetiségi összetételre vonatkozó adatokat Zemszkov id. c. A kényszer-kitelepítettek egyébként nem szerepelnek a GULAG adatai között, erre vonatkozóan ld. az ELTE Ruszisztikai Központja által rendezett nemzetközi konferencia (1999. november 25-27.) anyagát, különösen D. Amanzsolova előadását (sajtó alatt).

⁴⁴ Rogovin…145. o.

⁴⁵ Magán a GULAG-on a rabok létszáma erősen fluktuált, 1950-ben érte el a legnagyobb létszámot, a valamivel több mint két és fél milliót. A fluktuáció a legerősebb a háború éveiben volt, amikor is milliók érkeztek és milliók távoztak. Ennél az aránynál a megfelelő 1994-es mutató 2-3-szor magasabb, mivel az Oroszországi Föderáció börtöneiben, javító- és nevelőtelepein ekkor 600 ezer elítéltet tatottak fogva. 1926-ban 97 300 elítéltet tartottak fogva, ami az OSZSZK lakosságának (92 800 00) 0,1%-a volt. Ez az arány a mai Egyesült Államok megfelelő mutatóinak körülbelül ötödrésze. Rogovin 141, 143. o.

⁴⁶ A problémakörnek tisztán erkölcsi megközelítéséről ld. Carole Angier: At Last Book Which everyone Should Read. Facing the Extreme: Morality and Heroism in Auschwitz and the GULAG by Tzvetan Todorv. Weidenfeld and Nicolson, 1999. 320 pp In: Internet 6/3/99 by Tom Fox website. Hogy magam szkeptikus vagyok a problémakörnek a “totalitarianizmus sajátosságaként” való tisztán erkölcsi tematizálásával kapcsolatban, arról jelen tanulmányom nyilván tanúskodik. A GULAG mint történelmi jelenség értékeléséhez a jelen írást követő Buldakov-tanulmány kitűnő kiindulópontul szolgál.

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk óráját kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában. A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak "második hullámának" természetével kapcsolatos, ritkaság számba menő nagy értetlenségre.

Napjainkban százakra tehető a “Nagy terror”-nak és a GULAG-nak szentelt munkák száma. A 90-es évek elejétől a témával kapcsolatos oroszországi irodalom áradata lavinaként zúdul, emellett a monográfiákat és vázlatokat újságpublikációk tömege is megelőzte.¹ A GULAG-gal (formálisan nem, de lényegében helytállóan) azonosított javító-nevelő munkatáborok rendszerének intenzív tanulmányozása 1991 után két irányból bontakozott ki: a “Memorial” aktivistáinak tevékenysége és a tulajdonképpeni tudományos kutatás felől. Legelőször a felvilágosító feladatokra fordítottak gondot, a munka a személyes dokumentumokra – visszaemlékezésekre, levelekre, elbeszélésekre, ankétokra stb. – alapozódott. Aztán az archívumok feltárulásának mértékében a kutatók az alapvető dokumentumtárak anyagainak feldolgozására kezdtek koncentrálni. A memorialisták lelkesedése összetalálkozott a velük szimpatizáló levéltári dolgozók tapasztalatával. Ugyanakkor a lágerszokások tanulmányozásának hagyománya, amely az oral historyra és a vidéki archívumok anyagaira támaszkodó helyi kutatók erőfeszítésein alapszik, magától értetődően nem szakadt meg.

Mindezek ellenére a szovjetunióbeli megtorló-nevelő rendszer lényegéről hiányoznak a világos elképzelések. A GULAG-ról szóló orosz és külhoni munkák a statisztikákra helyezik a hangsúlyt², ami azt a gyanút kelti, hogy a jelenséget valamiféle, mennyiségi módszerekkel démonizálandó alvilági hatalmasságként értékelik. Szisztematikus analízis nem történik, feltűnő a regionális kutatás irányába való elhajlás, s az utóbbi években mindinkább elterjedőben vannak az ún. “emlékkönyvek”³. És bár összegyűlt az anyag a lágerek szociokulturális történetének megírására, sőt Moszkvában még múzeum is működik a GULAG művészetéről és hétköznapjairól⁴, a fenomén értelmezésében továbbra is a gazdasági nézőpont uralkodik⁵. Létezik olyan szemlélet, hogy a Szovjetunió 30-as, 40-es, sőt 50-es évekbeli sikerei kizárólag annak voltak köszönhetőek, hogy a gazdaság katonai rendszerben működött, s a GULAG mindössze ennek legpregnánsabb – ugyanakkor hihetetlenül pazarló⁶ – példája volt.

Mindemellett úgy látszik, a kutatók nézetei semmi másban nem olyan egybehangzóak, mint abban, hogy a 30-as évek terrorjának kezdeményezése kizárólag Sztálin gonosz szándékának tulajdonítható. Az általa “előre megtervezett” megtorló intézkedésekről szóló nézet vált uralkodóvá⁷. A vezér háta mögött álló vezető csekisták inkább áldozatként, semmint hóhérként jelennek meg⁸ . A terror számos okmagyarázata közül, beleértve a kispolgárnak szánt legegzotikusabbakat is – mint például a diktátor sértődöttsége az ellenzékkel szemben, akik elszakították őt a később öngyilkosságot elkövető feleségétől⁹ –, kiemelkedik az a törekvés, hogy a jelenséget a “bürokratikus klánizmus” elleni harccal hozzák összefüggésbe¹⁰.

Nem nehéz kitalálni, hogy mindemögött a “totalitaristáknak” és a “revizionistáknak” a szovjet történelem magyarázatáról folyó régi vitája húzódik meg. Az előbbiek a mai orosz történetírásban követőkre találnak az ismert szimplifikációkra hajlamos egykori “párttörténészek” széles köréből.

A hatalom eddig a GULAG-irodalomban leginkább absztrakt-mindenható fensőbbségként jelent meg, áldozatai pedig elesett és vétlen mártírokként. Arch Getty ebben kételkedni kezdett és felhívta a figyelmet Sztálin démonizálásának hibás voltára. Érvként a Jezsov és Sztálin között a KB Politbüro 1936 júniusi plénumán lezajlott vitapárbajt hozta fel, ahol előbbi a több mint 200 ezer letartóztatott párttagról beszélt, mire Sztálin kijelentette, hogy ez túl sok, elég lenne 30 ezer is¹¹. Emellett a gulag-rendszer néhány elítélt jóvoltából különösen rossz hírre tett szert organikus ostobaságai miatt, melyek általánosítva teljességgel egybeestek a szovjet szisztémával. “A tömegpusztításnak két arca van” – írta I. Szolonyevics. “Egyfelől messzire ér ‘a GPU véres keze’, vagyis a rendszer végiggondolt, és bár irgalmatlan, kegyetlen, mégsem értelmetlen; másfelől pedig működik egy aktíva (az iskolázatlan és kapzsi végrehajtók – V. B.), akik ezt a mindenki, még a GPU számára is tökéletesen felesleges kíméletlenséget a teljes értelmetlenségig viszik. Ez így megy mind a szabad világban, mind a táborokban.”¹²

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk idejét kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában.

A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak “második hullámának” természetével kapcsolatos ritka nagy értetlenségre. Innen a törekvés, hogy ezt magából a marxista tan természetéből fejtsék ki¹³, miközben elfelejtik, hogy bármilyen elmélet, utópia etatizálódása szinte automatikusan együtt jár a kaotikus-megtorló jelleg erősödésével, vagy összekapcsolódik a speciális – mind az ideokrácia ellenőrzése alól kicsúszó, mind a vele összeolvadó – büntetőszervek működésével¹⁴ .

Ugyanakkor könnyű megragadni az ösztönös és félösztönös forradalmi terrortól az erőszak állami monopóliumának újbóli kialakulásáig tartó átmenet mozgását. A bolsevik vezetés az egész polgárháború folyamán nem véletlenül hangsúlyozta folyton, hogy minden kommunistának dolgoznia kell a Csekában, de akkor ez nem hozta meg az erősödő államiság kívánta eredményt: egyes kommunisták nyíltan szemére vetették Dzerdzsinszkijnek, hogy minél több eszközzel rendelkezik hivatala, annál több üres ügyet gyárt¹⁵. 1917 októberétől a hatalom önérdekből, szándékosan vagy önkéntelenül próbálta adagolni az erőszakot. A szocális bőszültséget idővel az eszmei elkeseredés kezdte felváltani, s a megtorlás csak ezután – és korántsem egy csapásra – tud viszonylag stabil államjogi formákra találni. Ám ez utóbbinak ellentmondott nemcsak a néptömegek, de a forradalmi vezetők jogkultúrájának alacsony színvonala (ha nem teljes hiánya) is.

Mint ismeretes, az első koncentrációs táborok még 1918-ban kezdtek – többnyire spontán módon – megjelenni. Az állam csak 1919 tavaszán fogott mind az NKVD, mind a VCSK alá tartozó táborrendszer szabályozásához. 1922-ben, ez utóbbi OGPU-vá történő átformálásával az összes büntetésvégrehajtási intézmény újra az NKVD hatáskörébe került. Formálisan épp ettől az időponttól vezetik a GULAG családfáját (hivatalosan 1930. április 25-től létezik, a Szovjetunió NKVD irányítása alá 1934. július 11-én került, 1960. január 25-én zárták be és fennállása alatt nem egyszer változott a neve). Valójában maga a szovjet állam születése összefonódott egy sajátos osztálypolitikai represszióval, mely létezett az idővel ennek névjegykártyájává lett félelmetes betűszó megjelenése előtt és eltűnése után is.

Ezzel együtt helytelen lenne azt gondolni, hogy a szovjet rendszer keletkezése együtt járt a megtorlás mechanikus növekedésével, megszűnése pedig, hasonlóképp, az állami terror fokozatos leépülésével. A NEP megszülte az össztársadalmi gyanakvás atmoszféráját: a hatalom mindenhol “összeesküvéseket” vélt látni; a tömegek ugyanakkor nem értették, hogy a hatóságok miért nem büntetik a helyszíneken elkövetett gyalázatosságokat. A 20-as években megfigyelhető a politikai bűncselekményekért elítéltek számának töretlen csökkenése, aminek hátteréül szolgált – az igazat megvallva – a jobboldali eszerek demonstratív pere, a mensevikek üldözése (az utóvéd-megelőző terror sajátos formája), hajsza a hivatalos pravoszláv egyház és a “burzsoá” nacionalisták ellen, majd a politikai nyomozás általános fokozódása, később pedig az intrikus harc a “párton belüli ellenzékkel”. Ebben az időben, a köztörvényes bűnözés növekedése ellenére, a börtönbüntetés kiszabható felső határa nem lépte át a 10 évet (sőt 1922-ben levitték 5 évre), a javító-nevelő rendszer enyhe és értelmetlen volt¹⁶, új börtönök nem épültek, a “proletár” bíróság vezetői pedig arra panaszkodtak, hogy az “elvtársaknak” a büntető szerveknél “nincs kedvük lőni”¹⁷.

A “totálisnak” beállított rendszer hervadtsága a NEP éveiben abban is kifejezésre jutott, hogy 1924 után meredeken zuhant a legsúlyosabb büntetésre ítéltek száma: 1924-ben 1748, 1926-ban mindössze 880 fő, és ehhez hozzá tehetjük, hogy a sokféle amnesztia után ezen elítélteknek is csak mintegy a felét végezték ki.¹⁸ Ezzel együtt a NEP-korszakbeli fegyházrendszer annyira kusza volt, hogy igen nehéz felfejteni furcsaságait, ostobaságait, illetőleg kapcsolatát a forradalmi terrorral. Épp a 20-as évek vége, a 30-as évek eleje tűnt ki a megtorlás éles erősödésével és a Szovjetunió büntetőrendszerének szabályozottá válásával.

De vajon tisztán represszív intézmény volt-e a GULAG? A sztálini megtorlások pusztán politikai jellemzőket hordoztak-e?

A 20-as évek második felére kiderült, hogy a néptömegekben is olyan pszichoszociális változások mentek végbe, amelyek előtt maga az osztályerőszak eszméjét állhatatosan sulykoló bolsevik hatalom is értetlenül állt. A 20-as évek közepéhez kötődik a korábban elképzelhetetlennek tartott öngyilkossági hullám a párt és a komszomol soraiban¹⁹. Közismert, hogy a szuicidalitás összefügg a társadalom szociálisan determinált lelki folyamataival, betegségeivel. Ám ebben az esetben kiemelendő, hogy a lakosság a bűntett és a büntetés “igazságos” egyensúlyának érzetét veszítette el, s ez sokakban erősítette a bűntudatot. Megemlíthető a forradalmi célok megvalósulatlansága miatt érzett csalódottság is.

1927 júniusában az Orosz Föderáció Népbiztosok Tanácsának és ÖKVB-jének bizottsága megkezdte a büntetőpolitikával kapcsolatos munkáját. Ürügyként formálisan mindössze a börtönhelyek számának elégtelensége (újak elvi okokból nem épültek, a régiek pedig használhatatlanná váltak), valamint a bírósági és nevelő intézmények munkájának nem kellő hatékonysága szolgált. Gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy az Október győzelme utáni évtizedben olyan negatív jelenségek mutatkoztak a társadalmi életben, amelyeket a diszciplináris átnevelésre alapozott rendszer segítségével sehogy sem sikerült megoldani.

Világossá vált, hogy – noha a szovjethatalom ténylegesen győzelmet aratott az ellenforradalom felett, és az ezzel összefüggő bűncselekmények visszafordíthatalanul csökkentek – a részeges huliganizmus (különösen a munkások körében) és a nemi erőszak (elsősorban falun) fenyegetően kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. A politikai “fehérbandita” figuráját elnyelte a múlt, a helyét viszont elfoglalta a nem ritkán párttagkönyves nagybani sikkasztó (a teljes létszám 13%-a volt ilyen). Ily módon pont a gazdasági bűncselekmények “ragadtak le” állandóan a vizsgálati szakaszban²⁰. Ezen túlmenően a börtönöket állandóan tehermentesíteni kellett, aminek következtében valahogy munkásból kevés, “naplopó elemből” pedig sok került szabadlábra. A foglyoknak eltávozási joguk volt, ennek eredményeként “kijárt” az ellenforradalmárok 29%-a, a sikkasztók 23%-a és a gyilkosok 44%-a, emellett a fegyőrök mindenhol szenvedélyesen kártyáztak a rabokkal²¹. Kiderült, hogy a parasztok nem értik a bíróságok engedékenységét a lótolvajokkal szemben, s még jobban megdöbbentek, amikor a felettük való önbíráskodásban résztvevők egy cellába kerültek a bűnözőkkel²². Meglepően magasnak tűnik a feltételes szabadságvesztés túlsúlya olyan esetekben, mint a sikkasztás (25%) vagy a gazdasági bűncselekmények (30%). Egészében véve a kényszermunka kiépültsége is teret vesztett (1922-ben az ítéletek 23%-a, 1926-ban 13%), szervezettsége rendszerint kritikán aluli volt. Akárcsak a száműzetés működtetéséig, most is a bűnözésnek az egyik kormányzóságból a másikba való átszivattyúzási formájává minősültek²³. A hatalom maga hozta létre a kaotikus társadalmi környezetet.

Napvilágra került még egy érdekes részlet. Továbbra is érvényben maradt a törvényi büntetés a gondatlanságért – ennek konkrét gyakorlati alkalmazását akkor nem tudta megérteni senki²⁴ . A 20-as években még nem terjedt el össztársadalmilag a “kártevő” univerzális definíciója, mely később villámgyorsan alakította át az absztrakt jogterületet a gyermekkori lidércnyomásokból ismert, ijesztő, földön túli lények hierarchiájává, ami ellen harcolva minden eszköz elfogadhatónak bizonyult.

Jellemző, hogy a negatív szociális jelenségek leküzdésekor a hatalomnak eszébe sem jutott állandóan a közvéleményhez fordulni segítségért – ezt a társadalom mindig önként tette meg. A NEP éveiben korábban soha nem tapasztalt aktivitással jelent meg a nép és a hatalom közti érintkezésnek egy alapjaiban új párbeszéd-formája. Ennek legjellemzőbb részét alkották a mindenféle feljelentések a “régiek” ellen, a kispolgári tyúkpereskedésekről már nem is beszélve. A feljelentések jelentős hányadát az úgynevezett “lisenyec”-ek levelei tették ki, vagyis olyan embereké, akiket “osztályelv” alapján fosztottak meg állampolgári jogaiktól.

Ahogy az lenni szokott, a megtorlás a hatalom részéről primitív társadalmat stabilizál, és ellenkezőleg, elutasítása vagy hirtelen gyengülése a szociális gondolkodás átprogramozásának olyan formáihoz vezet, amelyek megingatják a korábbi alapértékeket. A posztforradalmi káosz ráadásul a zendülés zűrzavaránál messzebb vezető következményekkel is bírhat. A csúcson ezt sajátosan “reagálták le”. Egyebek között 1927-ben, a Népbiztosok Tanácsa és az ÖKVB által felállított, büntetőpolitikával foglalkozó bizottság munkája során két sarkalatos nézőpont alakult ki a bűnözés kiirtásával kapcsolatban. A. B. Lunacsarszkij, tekintélyes kulturális népbiztos úgy vélte, hogy az ellenséget “100-szor kíméletlenebbül kell lőni”, meg kell különböztetni a köztörvényes bűnözőtől, ez utóbbiak tömegét jobb átnevelni – a visszaesőket leültetni, a többit “megfélemlíteni”. “A bűnözőhöz, társadalmunk beteg tagjához úgy kell viszonyulni, mint a kificamított ujjhoz, gyógyítani és ápolni kell”²⁵. Egyértelmű, hogy a forradalmi idealizmus vagy a doktrinális széplelkűség visszamaradt formájával van dolgunk.

A másik szélsőséget G. G. Jagoda képviselte. Kijelentette, hogy az országban “a büntetőpolitika teljes hiánya uralkodik”: a rendőrség körében virágzik a “korrupció, részegeskedés, botrányos viselkedés”, a bíróságokban pedig a tisztogatások ellenére hemzsegnek a “fehér tisztek, régi csinovnyikok”. A legsürgősebb feladat – vélte – “nem büntetni és nem leültetni, hanem így vagy úgy odahatni, hogy több bűnözés ne legyen”. Ilyen feltételek között a Büntetőtörvénykönyv megengedhetetlen luxus, hisz a munkapad mellett álló dolgozó nem képes eligazodni a jogi finomságokban. A Btk.-t “rövid instrukciókkal” kell felváltani. Kezdeti lépésként egész egyszerűen meg kell semmisíteni a visszaesőket²⁶.

Tudatosan vagy önkéntelenül, Jagoda arra mutatott rá, hogy a formális jog önmagában épp azt a paternalista megtorló jelleget tagadja, amelyet a tömegek képesek voltak felfogni. A javító-nevelő intézményekért felelős személyek megérezték, hogy a rendszer nem bírja ki a törvényi procedúrát és könnyen összeomolhat. A szakemberek meglepődtek a szovjet bírósági eljárások eredménytelenségén, és ezért támogatták az “egyszerűsítését” szorgalmazó javaslatokat²⁷. Jellemző, hogy 1928 májusában az Igazságügyi Népbiztosság testületi ülésén N. V. Krilenko felszólalt a proletárállam ellen elkövetett bűncselekményekért végrehajtott “megtorlások patikamérlegen való méregetése” ellen. Még az a javaslat is felmerült, hogy a “kártevőket” az “átnevelés” időtartamának meghatározása nélkül küldjék a táborokba. Az ehhez hasonló újítások hátterében az az általános eszme állt, hogy “a jog folyamatos és rugalmas hozzászoktatás a szocialista építés soron következő feladataihoz”²⁸. Az ilyen elgondolások már korábban követőkre találtak az alsó szinteken. Elviekben a hatalom rendelkezett a szükséges alulról jövő sugalmazással arról, hogy milyennek kell lennie, és saját érdekében hogyan oldja meg a felzaklatott szociális közeg “lokalizálásának” feladatát. Minden a vezetőségnek a gonoszság kiirtására irányuló elszántságán múlott. S mivel épp ebből nem volt elég, előbb vagy utóbb be kellett hogy következzen a pszichikai törés.

1928-ban kitört az úgynevezett szmolenszki botrány: 150 vezető funkcionáriust kizártak a pártból, a kormányzósági pártbizottság 77%-át, a kerületi 85%-át, a megyei 60%-át leváltották, a komszomolból eltávolították majd minden hetedik tagot, elítéltek 118 embert²⁹, hármat közülük halálra. Számításba jöhet, hogy a szmolenszki kormányzóság nyíltan szembeszállt a központtal a “nagy áttörés” kérdésében. Ám ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően zajlott a “sahti ügy”, majd egy sor egyéb, főként részegeskedéssel, fajtalankodással, az állami tulajdon hűtlen kezelésével, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos regionális “fekélyt” tártak fel³⁰, akkor világossá válik, hogy itt inkább a központi hatóságok erőtlenségének félhisztérikus akciójával van dolgunk, mely abból a felismerésből fakadt, hogy az alsó szintű apparátus képtelen “normális” rendben dolgozni.

A büntető hatalom aktivizálódásának lehetőségét meggyorsította a kényszerű átmenet a világforradalom pszichológiájából az ostromlott erőd pszichózisába. Ez már a kínai forradalom kapcsán jelentkezett, amikor is a kommunisták győzelmeit felváltotta a kuomintang-fordulat. A kapcsolatok romlása Nagy-Britanniával, mely akkoriban az imperializmus védőbástyájának számított, valóságos pánikot eredményezett mind a vezetésben, mind az egyszerű nép körében. Ezt még kiegészítette P. L. Vojkov követ meggyilkolása Lengyelországban. Magától értetődik, a Szovjetunió reális fenyegetettségéről ekkortájt egy szó sem volt igaz³¹. Mégis, az ország vezetésén kezdett eluralkodni a zűrzavaros félelem, mely kifejezésre jutott a Szovjetunió és a kapitalista környezet közeli jövőbeni elkerülhetelen háborújának hivatalos elismerésében³², a Kína³³ és Nagy-Britannia elleni háborúról terjengő ostoba pletykákban, egészen addig a képzetig, hogy az angol csapatok már Ogyesszában vannak³⁴. Következett a kém-mánia hisztériája, mely azután átfordult a “kártevők elleni harc” elhúzódó kampányába. Általánosságban a társadalom vonakodott elismerni a szovjetkormány cselekedeteinek ésszerűségét, amikor nem üzent háborút a “világ lealjasult népeinek”³⁵, egyes munkások eljutottak annak kijelentéséig: “meg kell hirdetni a kegyetlen háborút, hogy javítsuk a tömegek hangulatát, hisz az súlyosan romlott”³⁶.

Létezik olyan nézőpont is, hogy a GULAG, amely a kollektivizálás és a kulák-deportálás legjelentősebb másodlagos következménye volt, most a szovjetrendszer fő komponensévé vált³⁷. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gulag-ritualisztika szünet nélkül magába foglalta az “átgyúrás” propagandaeszméjét³⁸. És valóban, a 30-as évek terrorja inkább mondható emocionálisnak, irányítatlannak, mintsem tervezettnek.

A GULAG-áldozatok összetételének vizsgálatakor még egy sajátos nehézség merül fel. Ismeretes, hogy a hatalom saját politikai ellenfeleit állandóan a büntetőtörvénycikkek alapján ítélte el, másik oldalról viszont a bűnözőkre időnként a politikai paragrafusokat “ragasztotta”. A GULAG-on belül létezett az elítéltek saját hierarchiája: a táborvezetés sokkal tisztelettudóbban bánt a köztörvényesekkel, a politikaiak a legalacsonyabb rétegnek számítottak a zónában, bár mint “specialisták”, itt is kiügyeskedték a “felzárkózást”.³⁹

De vajon tervezetten volt-e represszív a GULAG-rendszer? Egyáltalán nem, hiszen a szovjet struktúrában eredendően szemben állt a hagyományos paternalizmus és a forradalmi osztály-ideokrácia alapelve.

A “szociális” és az “állami” erőszak változó viszonya csakúgy, mint a társadalom betegségeinek az állam terrorisztikus monopóliuma felé történő váltási folyamata – a korabeli számok viszonylagossága ellenére is – statisztikailag könnyen leírható: 1918. január 1-én Oroszország területén 606 börtön működött, 1918 októberében (a “vörös terror” tetőfokán) 304, 1919-ben 217⁴⁰ . Ugyanakkor 1920 elejére már 34 koncentrációs tábor létezett (8.660 elítélttel), 1920 végén 84 (25.336 fő), 1922-ben pedig 120, 40 ezer fogollyal. Eközben némileg változott az állomány osztályösszetétele: a “burzsoák” helyett az alapkontingenst parasztok (39%) és munkások (34%)⁴¹ alkották. Fokozatosan a létszám is megközelítette a forradalom előtti szintet. A rendszer megtorló jellegét szentesítő 1921-es büntető törvénykönyvben megjelent két jellemző alapelv: a bűncselekmények osztály, állami és személyi jellegű szétválasztása; a szükség a bűntettet kikényszerítette-e vagy sem. A NEP idejében a javító-nevelő hálózat közelített a megszokott paternalista optimumhoz – épp ez volt az, amire a vezetők felfigyeltek.

Szigorúan véve a GULAG egyáltalán nem volt szokatlan jelenség Oroszország ezeréves történelmében. Egyes szerzők egy sorba állítják Rettegett Iván opricsnyikjait, I. Péter gárdistáit és a csekistákat, kiterjesztve a “rendkívüli állapotok” genealógiáját egészen a mai modern Rendkívüli Esetek Minisztériumáig⁴² . Való igaz, a sztálini táborokban erővel kényszerítettek dolgozni, dolgozni és dolgozni a szovjet állam javára. Viszont Oroszországban régóta bevett volt a robotmunka, a hatalom sohasem riadt vissza használatától új területek és a termelés kisajátítására. M. Malia teljesen logikusan úgy tekint a GULAG-ra, mint a munkások jobbágymódszerrel történő röghözkötésének eszközére⁴³ . Hozott-e a GULAG bármilyen újdonságot az ezeréves orosz történelembe? Tudott volna-e a szovjet rezsim a GULAG nélkül létezni?

Az a benyomás támad, hogy a GULAG semmi többet nem jelentett, mint “szigetvilágot”; a külsőre büntető-nevelő intézmény a Szovjetunió népgazdaságának sajátos vázát és egész rendeltetésének specifikusan koncentrált kifejezését jelenti. Más dolog a GULAG földrajza. Ezen keresztül ítélhető meg az “új” területek kisajátításának prioritása, pontosabban azoké, amelyek normális módon való megszerzése még egy ilyen hatalmas állam számára is, mint az orosz, nehézségekbe ütközött.

A GULAG-ról már idézett tisztán statisztikai adatok bőséges anyagot adnak a szovjetrendszer egészéről és történelmi evolúciójáról való gondolkodáshoz. Egyes szerzők 20 millióra becsülik a politikai repressziók halálos áldozatainak számát⁴⁴. Kétségtelen, ez többszörös túlzás, ami azzal is összefüggésbe hozható, hogy az áldozatok tömege esetében lehetetlen megállapítani, hogy politikaiak vagy köztörvényesek voltak-e.

Vessünk egy pillantást a javító-munkatáborok elítéltszámának dinamikájára. 1935-ben a foglyok száma meghaladta az 1 milliót, a háború kezdetekor 2,35 millióan voltak, aztán következett egy nagyfokú csökkenés, majd a háború után újabb emelkedés, s 1953-ra a táborlakók létszáma meghaladta a 2,5 millió főt⁴⁵. Természetesen ezek messze nem a teljes adatok. Minimum hozzá kell ehhez adni a kényszer-kitelepítettek hatalmas számát, akik mintegy el is mosták a határokat zónalakók és “szabadok” között. A megtorlás következő hullámait szokás elkülöníteni: 1. kollektivizáció, 2. “Nagy terror”, 3. harc az úgynevezett burzsoá nacionalizmussal a nyugati területek 1939–1940-es csatolása kapcsán, 4. a Nagy Honvédő háború következményei (vétkes katonák, nemzeti kisebbségek), 5. kollaboráns tevékenység. Az ezt követő hullámok nem voltak annyira szembetűnőek, de jellemző maradt a hatalom kényszeres reakciója az állam stabilitásának bármiféle fenyegetésére (beleértve a kiagyaltakat is).

Hozzá kell tenni, hogy a “szigetvilág” körvonalai nem csak elítéltekkel töltődtek ki. 1939-es adatok szerint az NKVD alatt működő intézmények lakossága 3,7 millió embert tett ki. Ebből az “A” kontingens (adminisztratív és operatív csekista egységek, az NKVD határőr és belügyi csapatai) 366 ezer, a “B” (a rendőrség iskoláinak és részlegeinek állandó és ideiglenes állománya, tűzoltóság, a börtönök, táborok, kolóniák, munkatelepek állami és önkéntes tagjai) 269 ezer, a “C” (elítéltek és őrizetesek a börtönökben, táborokban, kolóniákban, munkatelepeken) 3,1 millió fő. A rendszer elképesztően ormótlan volt. Az NKVD adatai szerint 1939. január 1-én 350 ezren ültek börtönben, 365 ezren a munkatáborokban, a GULAG-munkatelepek számadásain pedig 990 ezer fő szerepelt. Abban az időben az elítéltek legnagyobb létszámát a BAM-táborok lakói tették ki – 260 ezer embert. Többségük ipari és építő (531 ezer), mezőgazdasági (234 ezer) és fafeldolgozó (231 ezer) hatóságok kezelésébe tartozott. A gulag-lakosság 79%-át férfiak alkották, közülük mintegy 60% a 30 év alatti személy. A nők és a gyerekek az úgynevezett munkatelepeken koncentrálódtak. Megjegyzendő, hogy a GULAG-on az országos átlaggal összevetve többen voltak mind a képzett, mind az iskolázatlan rétegből – a rendszer összemosta a “szélsőségeket”, a politikai-ellenzéki és a “tudatlan” elemeket.

Persze a dolog lényege nem a személytelen számokban van. A rendszer nemcsak az utópista eszme egy meghatározott fajtájára támaszkodott (az elítéltek teljes átnevelése), ami aztán átnőtt egyfajta “progresszivista” minőségbe (rentabilitás majd gazdasági hatékonyság), hanem az állami paternalista-jobbágyi hagyományokra is. Ez utóbbi szempontból végképp nem irányult “a szocializmus számára haszontalan”, “osztályidegen”, kártékony” stb. embertömegek megsemmisítésére és kiselejtezésére; akiktől a rendszer meg akart szabadulni, azt kivégezték. A szovjet rendszer bizonyos értelemben túlságosan is nagy feladata abban állt, hogy alattvalóit fegyelmezetten termelő tömeggé, sajátos fajta “öntudatos” munkássággá formálja át. Mivel azonban változott az eszmei-termelési szituáció, a lágerhálózat fejlődésének meghatározott szakaszában egyforma közönnyel kezdte elnyelni a politikaiakat, a köztörvényeseket, a hadifoglyokat, a munkára mozgósítottakat. Ezzel együtt, fennállásának egyéb periódusaiban nem úgy kell tekintenünk a GULAG-ra, mint egy különös szociális ülepítőre, hanem olyan részlegre, amely a hatalom számára lényeges “állami-gazdasági-társadalmi” feladatokat lát el.

Köztudott, hogy a GULAG elválaszthatatlan az “évszázad építkezéseitől”, de emellett a nyersanyag-komplexum és a népgazdasági infrastruktúra elsődleges kiszolgálója volt. Ugyanakkor kevéssé ismeretes a munkatáborok bevonása szovhozok építésébe és a bennük folyó munkába⁴⁶ , köztük a szűzföldeken, a halászatban, közszükségleti cikkek gyártásában, mezőgazdasági munkákba a csecsemőotthonok, kórházak, úttörőtáborok ellátására, állami üdülők építésébe Kiszlovodszkban, Esszentukiban, Zseleznovodszkban, az “Sz-25”-ös berendezés felállításába az Akadémia Fizikai Intézete számára és az “M”-ébe Dubnában. A szovjethatalom igazából semmilyen területen, még a “legjelentéktelenebbeken” sem tudott meglenni a kényszermunka alkalmazása nélkül. Olyanok is kiderültek, hogy például a volgai németek kitelepítésekor az ottani szovhozok 1942-ben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átkerültek az NKVD kezelésébe – vagy a szovjetgazdaságokat állította valaki a táborok egyfajta példaképéül, vagy a “zónák” tudtak idővel átalakulni a mezőgazdasági munka “legelöl járó” szervezetévé. Ismeretes, hogy a gulag-szovhozok száma az 50-es évek elejére érte el a csúcsát, később ehhez hozzájött még néhány tucat vállalat. Napvilágra kerültek a GULAG egyéb sajátosságai is. Elképesztő nemcsak a vezetőség hihetetlenül gyors rotációja, de az is, hogy gyakran letartóztatták és elítélték őket – és nemcsak a sokféle visszaélésért, a “munka széteséséért”, “hatalmi túlkapásért”, de az “elítéltek magas halálozási arányáért” is.⁴⁷

És ez nem egyszerűen a tisztán termelési feladatok megoldása közben végzett “káderkiválasztási és -csoportosítási” munka; az ideokrácia elvből nem választotta el a pásztort a hitközségtől. A szovjet represszivitás sosem vesztette el paternalista vonásait, nem véletlenül működtek gyógyító és rokkant munkatáborok, sőt, ez utóbbiak szervezését nem ritkán maguk az elítéltek kezdeményezték a szocialista építés feladatainak “optimizálása” céljából. A GULAG egyáltalán nem jelentett jogi hatalmaskodást, saját keretein belül mindig az erőszak adagolására törekedett.

A sztálinizmust és a hitlerizmust leginkább megtorló jellegük formális-statisztikai mutatói alapján szokták összevetni⁴⁸, ritkábban antikapitalista “rokonságuk” révén, noha minden “egyezés” ellenére is céljaik és funkciójuk eltérőek voltak. A nyugati elemzők többsége napjainkban mindkét esetet a terrorisztikus elhajlás kontextusában értelmezi, a maga módján gyónva meg hajdani elragadtatását a “szocialista építés” grandiozitásától. Ám előbb vagy utóbb muszáj lesz elismerni, hogy a sztálinizmus egyáltalán nem tűzte ki konkrét céljául a nyugati értelmiség ördögi megtévesztését, zömében tisztán oroszországi feladatokat próbált megoldani, még akkor is, ha állított fel globális célokat és formálisan az európai tradíciók örököseként lépett fel. Ugyanakkor, amennyiben a hitleri Németországban a zsidó vagy a kommunista tisztában volt azzal, hogy őt zsidó vagy kommunista minőségében semmisítik meg, a sztálini áldozatok leggyakrabban csak tippelni tudtak arra, hogy mi a vétkük a vezér szemében. Utóbbi esetben ez egyben a paternalista hatalom megerősítésének különleges formája is volt az “öncélúan ostoba” megtorláson keresztül.

A GULAG története egy gyenge, sőt félelemben élő, mindenesetre messze nem “totális” rezsim története. A sztálini rendszer inkább e sajátosságaiból, “ingadozásaiból”, semmint “emberevő” természetéből fakadóan büntetett. A hatalom a repressziók segítségével mindenki szemében “igazságos” hatalomként próbált feltűnni. Előttünk a “cinkos áldozat”⁴⁹ fenoménja – a körön belül mindenki mártírnak érezhette magát. Valóban, a GULAG-on nemcsak a foglyok, de az őrök is a megtorlás Damoklesz kardját érezték fejük felett. Ugyanakkor még valamit figyelembe kell venni: az orosz állampolgárok jelentős része a 30-as években hitt a “kártevők” és a “kémek”⁵⁰ létezésében, nem fért ugyanis a tudatukba a látható ellentmondás a Sztálin által kitűzött célok és az alsó szinteken uralkodó káosz között.

A hivatalos adatoknak megfelelően 1927–1938-ban 681.692 embert végeztek ki⁵¹. Természetesen az áldozatok valós száma sokkal több volt: rengetegen haltak meg “fegyveres ellenállás” vagy “szökési kísérlet” eredményeképp; a GULAG kontingensének bármily jelentős emelkedése a halálozás növekedését vonta maga után. Egyes számítások szerint az áldozatok száma ezekben az években 1–1,5 millió fő körül mozgott⁵². Bárhogy is volt, mindkét adat a “hisztérikus” megtorlás, nem pedig a “szisztematikus” büntetés kategóriájába esik.

Egyes szerzők úgy vélekednek, hogy a “Nagy terror”, bármennyire is irracionálisnak hat bizonyos szemszögből, végső eredményként a társadalom konszolidálódását hozta⁵³. Véleményük szerint a “jezsovi korszak” lezárultával a rendszer kevésbé megtorlóvá vált, az elítéltek száma jelentősen apadt. Ez részben vitatható. A sztálinizmus továbbra is “gyenge” hatalom maradt, aligha helyes tehát bármiféle társadalmi konszolidációról beszélni. Továbbá a valóságban, 1939-ben a GULAG létszáma mindössze 120 ezer fővel csökkent. Végbement a börtönök némi tehermentesítése, emellett viszont erősödött a tábortevékenység termelő jellege, szigorodott a fenntartása, ami automatikusan a halálozási ráta emelkedését vonta maga után. Formálisan 1938 jelenti a terror csúcspontját, de Berija, mindenesetre, kitolta a GULAG határait, megépítve a “saraskákat”⁵⁴. 1940-ben a börtönöket, táborokat, telepeket 560 ezer rabbal bővítették – túlnyomórészt “osztályidegen” elemekkel Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából, Lengyelországból, Moldáviából, a Baltikumból.

A gulagrendszer egyik alapsajátossága fejeződik ki abban, ahogyan a Nagy Honvédő Háború kezdetén a fogolyevakuáció történt. Az 1941 júniusában született Berija-parancs rendelkezik azoknak az őrizeteseknek az elszállításáról, “akikkel kapcsolatban a további nyomozás elengedhetetlen mint diverzáns, kém-, terrorszervezet és ellenséges ügynökség tagjai” ellen, rendelkezik továbbá a gyermekes anyák szabadon bocsátásáról (kivéve “az ellenforradalmi tevékenységért, banditizmusért elítélteket, a visszaesőket, továbbá a németeket, lengyeleket, litvánokat, letteket, észteket, finneket, románokat, olaszokat, magyarokat”), valamint azok elengedéséről, akik jelentéktelen bűncselekményekért vannak fogva tartva; és rendelkezik a maradék kivégzéséről. Az eredmény az lett, hogy a parancs által érintett 141,5 ezer emberből kiengedtek 7,4 ezret, kivégeztek 9,8 ezret, útközben meghalt 1 ezer, zendülés leverése közben 674, továbbá “az őrkíséret törvénytelenül lelőtt” 769 embert⁵⁵. Kijelenthető, hogy a hatalom szívesebben részesítette előnyben a kivégzést, mint a szabadon bocsátást, emellett az elengedés semmiképp sem vonatkozhatott a “gyanús” nemzetiségek képviselőire. Ugyanakkor a vezetés, még extrém helyzetekben is ellenségei “törvényes” megsemmisítésére törekedett, vagyis minden erejével próbálta paternalista imidzsét fenntartani. Ezenkívül mindent megtett az őrök stb. fegyelmezésére.

A háború győzelme esetére várt amnesztia a politikai foglyok számára hatalmas kiábrándulást hozott – a köztörvényeseket engedték ki⁵⁶. Idővel a helyzet még tovább romlott. Megjegyzendő, hogy 1948-tól elkezdték a táborokba irányítani az úgynevezett “ismétlőket”, vagyis azokat, akiket a 30-as évek végén ítéltek 10 évre. Idetartoztak a megtorlás áldozatainak gyerekei is. Ugyanekkor kezdik szervezni a “speciális rendszerű” táborokat a “szovjetellenesek” és az “ellenforradalmárok” számára. Ez időre datálódik az ukránok (2,4-szeres), beloruszok (2,1-szeres), litvánok (7,5-szörös), észtek (3,5-szörös) arányának emelkedése a táborlakók között. És a vezetés ismét “korbáccsal” és “kaláccsal” manipulált, amibe nemcsak a halálbüntetés ideiglenes eltörlése tartozik. 1949-ben L. P. Berija javasolta a 800 grammos kenyérfejadag 900 grammra emelését (a háború előtt 1100 gramm volt), az egyéb élelmiszerekre pedig visszaállították a háború előtti normákat. Ám ezeket az intézkedéseket kizárólag a gazdasági célszerűség diktálta: úgy számolták, hogy a “szocializmus építésén” végzett “élmunkához” 3000 kalória bőven elegendő (más kérdés, hogy a “zónán kívül” is voltak jelentős területek, ahol nem jutott több kalória. Ugyanebben az időben érte el rekordját az úgynevezett speciális telepesek száma, aminek túlnyomó részét deportált nemzetiségek tették ki. Összlétszámuk 1953. január 1-én elérte a 2 millió 753 ezer főt. Mellesleg tömegük magába foglalta a “szovjetellenes illegalitást” és az “árulókat” (a ténylegeseket és az ártatlanokat) csakúgy, mint a “kuláktalanítottakat”. Ily módon az “ukrán nacionalisták” száma 175 ezerre rúgott, a “vlaszovisták” pedig 58 ezret számláltak a speciális telepesekből.

Létezik olyan nézőpont, amely szerint 1951-től “kidomborodott a lágergazdaság válsága”⁵⁷, s ez vezetett a GULAG lebontásához. Ám a gulag-gazdaság így működött már a 30-as évek elején is, ami az akkori táborparancsnokok számára is világos volt. Valószínűleg arról lehet szó, hogy a társadalomban kezdett tudatosulni a GULAG abnormalitása, és a maga módján ezt jelezte is a hatalom felé. Kétségtelenül az is hatott, hogy a hruscsovi vezetés igyekezett látványosan elhatárolni magát a “sztálini” bűnöktől.

Meglehet, a GULAG-jelenséget igen egyszerű megmagyarázni. A szovjethatalom haladónak kiáltotta ki magát, valójában pedig a forradalom, a kolosszális társadalmi megrázkódtatás után a társadalom és a hatalom rendkívül archaikusnak bizonyult pszichoszociális töltete szempontjából. “Totális” sosem volt. Ebből fakad a represszió oly szörnyű elszabadulása – az elmaradott tömeget semmi sem szilárdítja meg úgy, mint az áldozat és a mártíromság.

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a GULAG-ot mint a nép és vezetőinek “történelmi eltévelyedettsége” által előhívott “hisztérikus terror”-t értékelni és újraértékelni. Továbbá mindaddig, amíg nem sikerül kideríteni, miért és milyen erők által zuhant a kommunista (orosz-birodalmi?) hatalom (és nem a vezetők) a gyakran elállatiasodott megtorlásba, és hogy a tömeg miért nem tudott nemhogy ellenállni ennek a kísértésnek, de még támogatta is azt, addig az oroszok nincsenek bebiztosítva a GULAG megismétlődése ellen.

Jegyzetek

¹ Ld.:Tyerror: tragegyija revoljucii. “Kruglüj sztol” LG // Lityeraturnaja gazeta. 1990. augusztus 15.; G. Kalinyin: CsP v Rübinszkoj CsK // Szevernüj kraj (Jaroszlávl). 1992. október 13; N. A. Kozsevnyikova,: Iz isztorii Grjazoveckoj CsK // Gorodok na Moszkovszkoj doroge. Isztoriko-krajevedcseszkij szbornyik. Vologda, 1994.; A. L. Litvin: Krasznüj i belüj tyerror v Rosszii. 1918–1922 gg. Kazany, 1995.; L. P. Rasszkazov: Karatyel’nüje organü v processze formirovanyija adminyisztratyivno-komandnoj szisztyemü v Szovjetszkom goszudarsztve. (1917–1941 gg.). Ufa, 1994.; M. N. Petrov: BCsK-OGPU: pervoje gyeszjatyiletyije (na matyerialah Szevero-Zapada Rosszii). Novgorod, 1995; Policija i milicija Rosszii: sztranyicü isztorii. Moszkva, 1995; A. Sz. Sztikalin: Kolonyii i tyur’mü v Szovjetszkoj Rosszii. Jekatyerinburg, 1997.

² Ld.: B. A. Jakovlev: Koncentracionnüje lageri SzSzSzR. München, 1955.; J. Bunyian: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917–1921. Documents and Materials. Stanford, 1967.; E. M. Giljarov – A. V. Mihajlicsenko: Sztanovlenyije i razvityije ITU szovjetszkovo goszudarsztva (1917–1925 gg.) Domogyedovo, 1990.; V. N. Zemszkov: GULAG (isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) // Szociologicseszkije isszledovanyija. 1991. No. 6.; V. N. Zemszkov: Zakljucsonnüje v 1930-e godü: szocial’no-demograficseszkije problemü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1997. ? 4.; M. G. Gyetkov: Szogyerzsanyije karatyel’noj polityiki szovjetszkovo goszudarsztva i jejo realizacija pri iszpolnyenyija ugolovnovo nakazanyija v vigye lisenyija szvobodü v tridcatüje-pjatyigyeszjatüje godü. Domogyedovo, 1992.; M. Jacobson: Origins of the Gulag: The Soviet Camp System 1917–1934. Lexington, 1993.; J. Arch Getty–G. T. Rittersporn–V. N. Zemskov: Victims of the Soviet Penal System in the Pre-War Years: A First Approach on the Bases of Archival Evidence // The American Historical Review. 1993. Vol. 98. No. 4.; Stalinist Terror: New Perspectivies. Ed. by J. Arch Getty and R. T. Manning. Cambridge, 1993.; E. Bacon: The Gulag at War: Stalin’s Forced Labor System in the Light of the Archives. London, Basingstoke, 1994.; R. Stettner: “Archipel GULAG”: Stalins Zwangslager: Terrorinstrument und Wirtschaftsgigant: Organisation und Funktion das Sowjetischen Lagersystems. Frankfurt a/M.,1996.; Sz. A. Kraszil’nyikov: Rozsgyenyije GULAGa: diszkusszii v verhnyih eselonah vlasztyi: Posztanovlenyija Politbjüro CK VKP(b), 1929-1930 gg. // Isztoricseszkij arhiv. 1997. ? 4.; Ju. Sztecovszkij: Isztorija szovjetszkih represszij. T. 1-2. Moszkva, 1997.; GULAG: jevo sztroityeli, obitatyeli i geroji. Moszkva – Sankt-Peterburg, 1998.; N. Werth: Un etat contre son peuple // Le livre noir du Communisme: Crimes, terreur, repression. Paris, 1997.; V. B. Konaszov: Szugyebnoje preszledovanyije nyemeckih vojennoplennüh v SzSzSzR. Vnyesnyepolityicseszkij aszpekt problemü. Moszkva, 1998.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij i pravozascsitnoje dvizsenyije v Rosszii. Jekatyerinburg, 1999.

³ Ld.: E. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”. Szmolenszk, 1995.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij v Nyizsnyetagil’szkom regionye Urala, 1920-nacsalo 50-h gg. Nyizsnyij Tagil, 1996.; L. I. Gvozdkova: Isztorija represszij i sztalinszkih lagerej v Kuzbasze. Kemerovo, 1997.; N. A. Morozov: GULAG v Komi kraje. 1929-1956. Sziktivkar, 1997.; N. A. Morozov: Oszobüje lagerja MVD SzSzSzR v Komi kraje (1948–1954 godü). Sziktivkar, 1998.; Polityicseszkije represszii na Dal’nyem Vosztoke SzSzSzR v 1920-1950-e godü. Vlagyivosztok, 1997.; Nye predaty zabvenyiju: Knyiga pamjatyi zsertv politycseszkih represszij, szvjazannüh szugybami sz Jaroszlavszkoj oblasztyju. T. 5. Jaroszlavl, 1998.; Godü tyerrora: Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij

⁴ N. A. Malihina: Muzej tvorcsesztva i büta v GULAGe // Rosszija i szovremennüj mir. 1999. ? 1 (22)., sz. 167-180.

⁵ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: Tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995.; G. M. Ivanova: GULAG v szisztyeme totalitarnovo goszudarsztva. Moszkva, 1997.; O. P. Jelanceva: Sztroityel’sztvo ? 500 NKVD: zseleznaja doroga Komszomol’szk – Szovjetszkaja gavany 1930-40-e gg. Vlagyivosztok, 1995.; Ekonomika GULAGa i jejo rol’ v razvityii sztranü. 1930-e godü. Szb. dokumentov. Moszkva, 1998.

⁶ M. Malia: The Soviet Tragedy. A History of Socialism in Russia. 1917–1991. N. Y., 1994, p. 363.; G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995., sz. 46–48.

⁷ Ld.: O. V. Hlevnyuk: 1937-j: Sztalin, NKVD i szovjetszkoje obscsesztvo. Moszkva, 1992.; P. Szolomonov: Szovjetszkaja jusztyicija pri Sztalinye. Moszkva, 1998.

⁸ Ld.: V. K. Starkov: Narkom Ezhov // Stalinist terror: New Perspectives, p. 21-39.; B. B. Brjuhanov – E. N. Soskov: Opravdanyiju ne podlezsit: Jezsov i jezsovscsina. 1936–1938 gg. Sankt-Peterburg, 1998.; V. I. Berezskov: Iszkusenyije csekiszta Bokija: Vecsnüj revoljucionyer. Sankt-Peterburg, 1999.

⁹ Ld.: E. Sz. Radzinszkij: Sztalin. Moszkva, 1997.

¹⁰ Totalitarizm v Jevrope XX veka: iz isztorii ideologij, dvizsenyij, rezsimov i ih preodolenyija. Moszkva, 1996., sz. 77.

¹¹ J. Arch Getty: The Politics of Repression Revisited // Stalinist Terror: New Perspectivies, p. 51.

¹² I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere Moszkva, 1999., sz. 122.

¹³ Ld.: Sz. V. Leonov: Rozsgyenyije szovjetszkoj imperiji: goszudarsztvo i igyeologija. 1917–1922 gg. Moszkva, 1997.

¹⁴ Gimpelson hisz a “NEP és a CsK szimbiózisának” létezésében. Ld.: E. G. Gimpelson: Formirovanyije szovjetszkoj polityicseszkoj szisztyemü. 1917–1923 gg. Moszkva, 1995., sz. 168.

¹⁵ Ld.: E. G. Gimpelson: Ukaz. szocs., sz 175.

¹⁶ A szolovecki táborlakók – legalábbis papíron – még 1926-ban is a vörös katonák fejadagját kapták. Ld.: V. Smirov: K probleme sztanovlenyija GULAGa (Vislag) // Godü tyerrora. Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij. Perm, 1998., sz. 175.

¹⁷ GA RF, f. 374., op. 28., gy. 4034., l. 144.

¹⁸ T. V. Carevszkaja: Presztuplenyije i nakazanyije: Paradokszü 20-h godov // Revoljucija i cselovek: Büt, nravü, povegyenyije, moral’. Moszkva, 1997.

¹⁹ Ld.: V. Sz. Tyazsel’nyikova: Szamoubijsztva kommunyisztov v 1920-e godü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1998. 6. sz.

²⁰ Ld.: GA RF, f. 374., op. 28., gy 4034., l. 138., 140-143., 83.

²¹ U. o., l. 154., 156., 159-161.

²² U. o., l. 87-89.

²³ U.o., l. 150-152.

²⁴ U. o., l. 200.

²⁵ U. o., l. 108-109.

²⁶ U. o., l. 186-190.

²⁷ Ld.: P. Szolomon: Szovjetszkaja juszticija pri Sztaline. Moszkva, 1998., sz. 65-69.

²⁸ K. B. Litvak: Polityicseszkaja aktyivnoszty kreszt’jansztva v szvetye szugyebnoj sztatyisztyiki 1920-h godov // Isztorija SzSzSzR. 1991. ? 2., sz. 135.

²⁹ Je. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”: Repressziji v rosszijszkoj provinciji nakanunye “sztalinszkoj revoljuciji”, 1928–1929 gg. // Naucsnüje trudü mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferenciji ucsonüh LGAU, MSzHA, MADI (TU), SzPGU, 23–24 janvarja 1999 goda. Luganszk, Moszkva, Szmolenszk, 1999., sz. 111.

³⁰ Ld.: Pravda. 1928. 25, 26 maja, 2 ijunja.

³¹ Ld.: O. Ju. Olejnyik: Problemü vojennoj ugrozü SzSzSzR v 1927 g. (K analizu ocenok polityicseszkovo rukovodsztva sztranü) // Problemü szocial’no-polityicseszkovo razvityija rosszijszkovo obscsesztva. Ivanovo, 1992., sz. 42–50.

³² Ld.: KPSzSz v rezoljucijah i resenyijah sz’ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 4. Moszkva, 1984., sz. 175.

³³ Ld.: Golosz Naroda. Pisz’ma i otkliki rjadovüh szovjetszkih grazsdan o szobütyijah 1918–1932 gg. Moszkva, 1998., sz. 285.

³⁴ Pisz’ma vo vlaszty. 1917–1927. Zajavlenyija, zsalobü, donoszü, pisz’ma v goszudarsztvennüje sztrukturü i bol’sevisztszkim vozsgyam. Moszkva, 1998., sz. 581., 582., 583.

³⁵ U. o., sz. 577.

³⁶ U. o., sz. 574.

³⁷ M. Malia: Op. cit., p. 198.

³⁸ I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere. Moszkva, 1999., sz. 146.

³⁹ Ld.: Bevett gyakorlat volt a foglyok egyik csoportjának uszítása a másik ellen. Legismertebb a “tolvajok” és a “kurvák” (olyan köztörvényesek, akik együttműködnek a vezetőséggel) ellenségeskedése. Egyik is, másik is gyakran bosszulta meg sérelmét a “népellenségeken”. De lázadások esetén köztörvényesek és politikaiak legtöbbször összefogtak, s fellépéseik időnként terrorisztikus jelleget öltöttek. Volja. Zsurnal uznyikov totalitarnüh szisztyem. 1993. 1., sz. 9–10.

⁴⁰ Sz. V. Leonov: Id. m. 147.

⁴¹ G. Legget: The Cheka. Lenin’s Politikal police: The All-Russian Extraordinary Comissions for Combating, Counter-Revolution and Sabotage. December 1917 to February 1922. Oxford, 1981., p. 178.

⁴² A. I. Furszov: Kolokola isztoriji. Cs. 2. Moszkva, 1996., sz. 326–327.

⁴³ M. Malia: Op. cit., p. 52., 204.

⁴⁴ M. Malia: Op. cit., p. 263.

⁴⁵ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR. 1923–1960. Szpravocsnyik. Szoszt. M. B. Szmirnov. Moszkva, “Zven’ja”, 1998., sz. 38., 48., 58.

⁴⁶ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR, sz. 285., 399., 401.

⁴⁷ U. o., sz. 186., 196., 228–234., 274., 313., 318.300., 339., 348., 360., 364., 367., 384., 435., 448, 400., 412, 464., 479., 492., 497., 500., 516. 228–234.

⁴⁸ Ld.: I. Kershaw: Totalitarism Revisited: Nazism and Stalinism in Comparative Perspective // Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte. Bd. XXIII, 1994.; S. Wheatcroft: The Scale and Nature os German Soviet Repression and Mass Killings, 1930–1945 // Europe-Asia Studies. Vol. 48, No. 8, 1996; Stalinism and Nazism: Dictatorships in Comparison. Ed. by Ian Kershaw and Moshe Lewin. Cambridge, 1997.

⁴⁹ L. Garai: Pszichoekonomicseszkaja szisztyema bol’sevisztkovo tyipa // Polisz. 1993. 1., sz. 76.

⁵⁰ S. Fitzpatrick: Everyday Stalinism. Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, Oxford, 1999., p. 214–215.

⁵¹ Otyecsesztvennüje arhivü. 1992. 2., sz. 28-29.

⁵² The Economic Transformation in the Soviet Union, 1933–1945. Ed. by. R. W. Davies, M. Harrison and S. G. Wheatcroft. Cambridge, 1994., sz. 77.

⁵³ M. Malia: Op. cit., p. 257.

⁵⁴ Ibid., p. 263. Sáráská – tudósoknak tudományos kutatás céljából fenntartott privilegizált feltételeket biztosító börtön – a szerk.

⁵⁵ A. V. Druzsinyina: Szugybü zakljucsonnüh v godü Velikoj Otyecsesztvennoj vojnü 1941–1945 gg. // Vlaszty i obscsesztvo Rossziji. XX bek. Moszkva, Tambov, 1999., sz. 165–169.

⁵⁶ N. A. Morozov: Isztrebityel’no-trudovüje godü // Pokajanyije. Komi reszpublikanszkij martyirolog zsertv masszovüh polityicseszkih represszij. T. 1. Sziktikvar, 1998., sz. 181.

⁵⁷ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva, Id. m. 46.

Szerkesztőségünk némileg rövidítve közli azt a nemrég ismertté vált dokumentumot, amely a GULAG tevékenységét, jellegét és struktúráját tükrözi a Nagy Honvédő Háború periódusában. A dokumentum publikációs helye ebben a formában: Forum-Internet 1996. 5. sz.

Előszó

1940-ben a L. P. Berija vezette hivatal terjedelmes kéziratot készített elő a “A Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek legfelsőbb vezetősége” című munkáról belső használatra. Ebben rámutattak arra, hogy a GULAG egy összetett adminisztratív-gazdasági komplexum a Szovjetunió intézmény- és gazdasági rendszerében. Olyan központosított komplexum, amelyet a szovjet állam hozott létre a társadalomra nézve veszélyes rendbontók és ellenforradalmi elemek elkülönítésére. A GULAG ugyanakkor az NKVD termelési-gazdasági főigazgatósága is volt, amely megszervezte a munkatáborokba és telepekre elkülönítettek dolgoztatását a szövetségi kormány által évente meghatározott ipari és gazdasági tervek alapján. Az elítéltek munkaerejének széleskörű felhasználása azzal a céllal történt, hogy jelentős részük munkakészsége fejlődjön, és hogy bevonják őket a szocializmus építésébe, ahogy az a kézirathoz tartozó előszóban áll, a GULAG második alapvető funkciójaként.

Oroszország és a hozzá közeli országok állami archívumaiban különleges dokumentumok lelhetők fel a “Szovjetunió NKVD GULAG” témával kapcsolatban. Ezek közül sok dokumentum alapján jelentek már meg érdekes anyagok. A tudományosan feldolgozott archív források már most lehetővé teszik a történelmi tényeknek és nemzeti történelmünk eseményeinek tárgyilagosabb értelmezését és értékelését. Az eddig elvégzett munka mindazonáltal még nem elégséges, ám nem is annyira kevés, hogy egyes kutatóknak oka legyen olyan inkompetens kijelentésekre, mint hogy “a GULAG foglyainak száma még nem ismert”, mintha a nemzeti historiográfiában még csak közelítő adat sem volna erről, annyira rejtett volna az információ.

Egy évvel a háború kitörése előtt a GULAG központosított nyilvántartása csaknem 8 millió személyről tartalmazott nélkülözhetetlen adatokat.[4]. Ebbe a létszámba – azokon túl, akikre kolhozellenes vicc vagy csasztuska miatt “lázadást” bizonyítottak, akiket garázdaság, illetve a személyi igazolvánnyal való ellátásról és a munkarendszerről szóló törvény megsértése miatt elkülönítettek – beletartoztak azok is, akiket banditizmus, fegyveres rablás, fosztogatás, csempészés, dezertálás, üzérkedés, az állami vagyon fosztogatása, hivatali, gazdasági visszaélések és egyéb bűntények miatt ítéltek el. 1940. március 1-ére az elítéltek aránya a bűncselekmények jellegétől függően a következőképpen oszlott meg: ellenforradalmi bűntényekért 28,7%; különösen veszélyes, államellenes bűntényekért 5,4%; garázdaság, üzérkedés és egyéb közrendellenes bűntettekért 12,4%; hivatali és gazdasági bűncselekményekért 8,9%; magánszemély elleni bűntettekért 5,9%; a szocialista vagyon eltulajdonítására tett kísérletért 1,5%, egyéb bűntettekért 27,5%.

A háború előtti években a GULAG kontingense a gazdasági feladatok megoldásának fontos eszköze volt. A megkezdődött háború, amely megszakította a “szocialista építőmunka programjának” teljesítését, a kontingens teljes tevékenységét a fegyveres harc érdekeinek rendelte alá. Az alábbiakban publikálásra kerülő dokumentumban, amelyet az Oroszországi Föderáció Központi állami archívumában őriznek, megtalálható a Szovjetunió NKVD GULAG parancsnoka, V. Naszedkin harmadfokú állambiztonsági komisszár jelentése a Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek működéséről a Nagy Honvédő Háború éveiben. A jelentés a Szovjetunió belügyi népbiztosának, L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztosnak, a másolata pedig a népbiztos helyettesének, V. V. Csernisev másodfokú állambiztonsági komisszárnak készült. A dokumentum 1944. augusztus 17-i keltezésű, az “NKVD termelési-gazdasági főigazgatóságának” tevékenységére vonatkozó összes adat pedig a július 1-i állapotokat tükrözi ugyanebből az évből. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia, Csehszlovákia, Lengyelország területére helyezték át a hadi tevékenységet és Kelet-Poroszország határához értek. A fronton elért sikerek javarészt a hátországbeli dolgozók – és nem kis mértékben a GULAG – emberfeletti erőfeszítéseinek voltak köszönhetők.

A jelentés alapjában véve tájékoztató-statisztikai jellegű. Szerepel benne a GULAG táborainak és telepeinek személyi állománya számszerűen, jellemzés a káderekről, az elítéltek mozgásának bemutatása, határidő előtti szabadulásuk a háború éveiben és a Vörös Hadseregbe történt továbbításuk sajátosságai, összefoglalás az NKVD táborainak az elítéltek közül kikerülő specialistákkal való feltöltésről, ennek mechanizmusáról; feltárja a munkaerő egyéb népbiztosságok számára történő elkülönítésének és a mobilizált állomány felhasználásának sajátosságait. A jelentés készítőjének figyelmét nem kerülték el az elítéltek fizikai állapotának javítására irányuló intézkedések, fokozottan magas halálozási arányuk okai és a tábori kontingensen belüli kulturális-nevelő munka sajátosságai sem, jellemzést ad az elítéltekre kiszabott bírósági döntések szabadságvesztés nélküli javító munkához való felhasználásának módszereiről, feltárja az elítéltek elkülönítésének rendjét és a militarizált őrség állapotát.

A jelentés nagy része jellemzést ad a GULAG termelési-gazdasági tevékenységéről és fényt derít a megszállás alól felszabadult térségeknek nyújtott segítséget célzó intézkedésekre. A háború éveiben az elkülönítés meglehetősen nehéz társadalmi feltételei ellenére a táborok és telepek foglyai, miután előzőleg megaláztatások során és emberi méltóságuk megtiprásán estek át, döntő többségben példás hazafiasságról tettek bizonyságot. A rendszer volt a hibás a szabadság korlátozásáért. De az ő munkájuk-haditettük, amelyről hosszú éveken át nem esett szó, fontos hozzájárulás volt az ellenség megsemmisítéséhez. Nemcsak a vorkutai szenet, a szibériai faállományt, a magadáni ércet és aranyat termelték ki. Ugyanúgy tankokat, repülőgépeket, lőszert, fegyvereket, híradási eszközöket, speciális lőszercsomagoló anyagot hoztak létre, tetőtől talpig felöltöztették a hadsereget; katonai repülőtereket, vasúti pályákat és műutakat, hadászati szempontból fontos infrastrukturális és hadiipari objektumokat építettek, tengerjáró hajókat javítottak, marhát tenyésztettek, mezőgazdasági területeket műveltek meg, etették az országot. A GULAG közel egymillió foglya fegyverrel a kezében harcolt a hadsereg soraiban. Sokan tettek közülük bizonyságot férfiasságról, bátorságról és hősiességről, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket.

V. A. Pronyko

a történelemtudományok kandidátusa,

a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa

V. N. Zemszkov

a történelemtudományok kandidátusa,

Oroszország Tudományos Akadémiája

Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa

A forrás helye:

Az Orosz Föderáció Központi állami levéltára (a továbbiakban: CGA RF), f. 9414 op.1, d. 28–29, l.6. A GULAG a Nagy Honvédő Háború éveiben. – Vojenno-Isztoricseszkij zsurnal, 1991 N1; Zemszkov V. N. GULAG (Isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) – Szociologicseszkie isszledovanyija, 1991, NN6, 7. Karta GULAG-a. – Sztolica, 1991N16 I dr. Ld: Mercalov A.N., Mercalova L. A.: Sztalinizm i vojná. M. 1994, 332.o. CGA RF, f.9414, op.1, d. 28–29, l. 6.

A SZOVJETUNIÓ BELÜGYI NÉPBIZTOSÁNAK

L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztos részére

JELENTÉS A SZOVJETUNIÓ NKVD JAVÍTÓ-MUNKATÁBORAI ÉS TELEPEI FőPARANCSNOKSÁGÁNAK MUNKÁJÁRÓL A HONVÉDő HÁBORÚ ÉVEI ALATT

Sztálin elvtárs történelmi utasításának megfelelően, mely a hátország teljes munkájának hadi átalakítására, illetve a front érdekeinek és az ellenség megsemmisítése megszervezésének való alárendelésére vonatkozik, a Szovjetunió NKVD GULAG teljes operatív és termelő-gazdasági tevékenysége a következőkre összpontosult:

• az elítéltek elszigetelésének fokozása és a szovjetellenes jelenségek elleni küzdelem körükben;
• az elítéltek fizikai állapotának megőrzése és munkaképességük teljes kihasználása
• a legfontosabb védelmi építkezések és vállalatok kiegészítése az elítéltek munkaerejével;
• a lőszer-, és speciális lőszercsomagoló anyag gyártás és egyéb védelmi termelés lehető legnagyobb mértékű fokozása, valamint
• a saját élelmezési bázis kiszélesítése.

A Szovjetunió NKVD GULAG gyakorlati működését a Nagy Honvédő Háború éveiben a következő jellemezte:

A GULAG SZERVEZÉSI FELÉPÍTÉSE ÉS A HONVÉDő HÁBORÚ IDEJÉN BEÁLLT VÁLTOZÁSOK AZ ALEGYSÉGEK ÁLLOMÁNYÁBAN

Az NKVD GULAG irányítja a közvetlenül a Központ alá tartozó javító-munkatáborokat, azon köztársasági, területi és kerületi javító–munkatáborok vezetőségeit és osztályait, amelyek területi elvű felosztás szerint tartoznak az NKVD–UNKVD állományába. Az 1944. július 1-i állapot szerint a javító-munkatáborok száma: 56. A köztársasági, a területi és kerületi javító-munkatáborok és telepek vezetőségeinek és osztályainak száma (UITLK–OITK) – 69. Az NKVD–UNKVD köztársasági, területi és kerületi javító-munkatáborainak, telepeinek állományába tartozik 910 különálló tábori alegység, 424 javító-munkatelep és 1549 városi-járási javító-munkafelügyeleti szerv. E felügyeleti szervek feladata a bírósági döntések végrehajtásának biztosítása volt azon személyek esetében, akiket nem szabadságvesztésre, hanem kényszermunkára ítéltek. A fenti alegységek állományi száma 85.000 státus egységet tesz ki (nem számítva a militarizált őrséget). A háború ideje alatt újonnan megszerveztek 40 javító-munkatábort, köztük 11-et az NKVD–UNKVD UITLK és 15-öt az NKVD–UNKVD OITK fennhatósága alatt. Ugyanakkor ezen időszak alatt 69 javító-munkatábort, 1 UITLK-t és 15 az NKVD–UNKVD OITK-t oszlattak fel. A Szovjetunió NKVD GULAG központi apparátusának összetételében 3 igazgatóság és 13 önálló osztály működött 525 státus egységben megállapított személyi állománnyal.

A FOGLYOK ÁLLOMÁNYA ÉS MOZGÁSA, ÖSSZETÉTELÜK VÁLTOZÁSA A HÁBORÚS ÉVEKBEN

A háborús évekre jellemző a javító-munkatáborokban és az NKVD telephelyein tartott foglyok számának fokozatos csökkenése. A foglyok számának csökkenése főként a Szovjetunió Elnöki Tanácsa Elnökségének Rendeletei, az Állami Honvédelmi Bizottmány és a Szovjetunió Legfelső Bíróságának Határozatai szellemében foganatosított intézkedéssel, a kiszabott börtönbüntetés részleges elengedésével magyarázható.

A háború elején a javító-munkatáborokban és a telephelyeken fogva tartott személyek száma 2.300.000 volt, ami 1944. július 1-re 1.200.000 főre csökkent. A háború három éve alatt a táborokból és a telephelyekről 2.900.000 fő távozott, míg újonnan 1.800.000 elítélt érkezett. Ezzel egyidőben változott a foglyok összetétele az általuk elkövetett bűncselekmények jellegétől függően.

Míg 1941-ben az ellenforradalmi és egyéb különösen veszélyes bűncselekmények elkövetői mindössze 27%-át tették ki a táborokban és telepeken fogva tartottak összlétszámának, 1944 júliusára az ezen kategóriájú elítéltek aránya 43%-ra nőtt. Ezen felül jelenleg 5.200 kényszermunkára ítélt foglyot tartanak javító–munkatáborban.

A foglyok létszámában csökkent az elítélt férfiak aránya, ugyanakkor a nőké emelkedett. 1941-ben az elítéltek 93%-a volt férfi. Jelenleg a férfiak aránya 74%, a nőké 26%. A nők főként sikkasztásért, a szocialista tulajdon elleni lopásért, a termelés során elkövetett kisebb lopásért valamint személyi tulajdon elleni lopás vétke miatt kerültek büntetőjogi felelősségre vonásra. A háború első időszakában azokon a területeken vált szükségessé a foglyok evakuálása, ahol a javító-munkatáborok jelentős csoportja és az NKVD telephelyei (Belomori-balti, Moncsegori, Vityegori és Szegezsi repülőtér-építő táborok és mások) a hadi tevékenység övezetének közvetlen közelében helyezkedtek el.

A táborok és a telephelyek kiürítése alapjában szervezetten ment végbe, a GULAG kidolgozta a foglyok evakuálásának tervét az ipari létesítmények áttelepítésével egybehangoltan, előre tervezve a gyermekek, az anyagi értékek és a bontásra kerülő felszerelések elszállítását. Az ismert szállítási nehézségekkel összefüggésben az elítéltek jelentős tömegeinek kitelepítése gyalog történt, nem ritkán közel 1.000 km-es távolságra. A GULAG szerveit a hátországi járásokban az elhaladó szerelvények és fegyencszállítmányok orvosi-egészségügyi gondozása és élelemmel való ellátása érdekében mozgósították. 27 javító-munkatábor és 210 telep kiürítésére került sor, összesen 750.000 elítélttel.

ELÍTÉLTEK IDő ELőTTI FELSZABADÍTÁSA ÉS ÁTADÁSUK A VÖRÖS HADSEREGNEK

A Szovjetunió NKVD előterjesztése alapján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1941. július 12-én és november 24-én törvényerejű rendeleteket adott ki bizonyos kategóriákba eső foglyoknak, a munkakerülés, társadalmi és jelentéktelen hivatali ill. gazdasági bűncselekmények miatt elítélteknek a kiszabott büntetés letöltése előtti felszabadításáról és a katonaköteles korú személyeknek a Vörös Hadseregbe való átadásáról.

1941. július 12-én az Legfelsőbb Tanács elfogadta a “Bizonyos kategóriába eső bűncselekmények elkövetése miatt elítélt foglyok büntetés alóli felmentéséről” szóló rendeletet. E rendeletnek megfelelően a hadiállapotban levőnek nyilvánított vidékeken felszabadították az 1940. év június 26-a és augusztus 10-e közötti (“A nyolcórás munkanapra való áttérésről, a hétnapos munkahétről és a dolgozóknak és alkalmazottaknak a vállalatoktól és intézményektől való önkényes eltávozásának megtiltásáról” és “A kisebb üzemi lopások és garázdálkodás miatti büntetőjogi felelősségről” szóló) rendeletek alapján elítélt foglyokat – a megrögzött huligánokon és visszaesőkön kívül; a jelentéktelen üzemi bűntettekért elítélteket, amennyiben a büntetés letöltéséből egy évnél kevesebb volt hátra; az állapotos nőket és kisgyermekes nőket (kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért és banditizmusért elítélteket ill. a visszaesőket); az ipari-, vasúti tanintézetek és üzemi iparitanuló-képző iskolák tanulóit, akiket az 1940. december 28-i, a munkafegyelem megsértéséről és a tanintézet (iskola) önkényes elhagyásáról szóló rendelet alapján ítéltek el.

1941. november 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Szovjetunió minden vidékére kiterjesztette az 1941. július 12-i rendelet érvényességét és elfogadta a további kategóriákba eső elítéltek, pl. az egykor katonai szolgálatot teljesített személyek felszabadításáról szóló határozatot, akiket a háború kezdete előtt az egységnél való pontos megjelenés elmulasztása, ill. jelentéktelen gazdasági és katonai bűncselekmények miatt ítéltek el. Ilyenkor a fentiek a működő hadsereg egységeihez kerültek át. Ugyancsak felszabadították a munkaképtelen rokkantakat, az öregeket, akik büntetésének letöltéséből három évnél kevesebb volt hátra, kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért elítélteket.

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa rendeleteinek teljesítése céljából a GULAG 420.000 elítélt felszabadítását végezte el. Az Állami Védelmi Bizottság különleges határozatai alapján az 1942–1943-as évek során a jelentéktelen bűncselekmények miatt
elítéltek közül 157.000 ember szabadult idő előtt és került a Vörös Hadsereg soraiba. Ezen kívül a GULAG által bevezetett rendszer alapján minden frontszolgálatra alkalmas elítélt, aki büntetésének letöltése után szabadult a táborokból és telepekről, szintén átkerült a hadseregbe. A Honvédő Háborúnak csak három éve alatt 975.000 ember került át a Vörös Hadsereg kiegészítésére. A háború három éve alatt, beszámítva a hivatásos munkatársakat is – 117.000 ember, köztük 93.500 a militarizált őrségből – a GULAG-ból a Vörös Hadsereg kiegészítésére 1.092.000 ember került át.

Mivel az elítéltek idő előtti felszabadításának és a Vörös Hadseregbe történő átadásának kérdése különleges jelentőséggel bírt, a táborokban és a telepeken komoly munka folyt az átadandók személy szerinti kiválasztására, anyagi ellátására és politikai felkészítésére. A felszabadítandó elítéltekből speciális csapatok jöttek létre, amelyeket szervezetten a hadkiegészítő parancsnokságokhoz és a harcoló alakulatokhoz irányítottak. Sok egykori elítélt tanúsított bátorságot és hősiességet a Honvédő háború hadszínterein, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket. Matroszov, Breuszov, Otsztavnov, Szerzsantov, Jefimov egykori elítélteknek a Szovjetunió Hőse címet adományozták.

Matroszov, Alekszandr Matvejevics – 1924. február 5-én született Jekatyerinoszlávban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. Közkatona, géppisztolyos (22. sz. hadseregcsoport, Kalinyini front). 1943. február 23-án a Csernuski faluért vívott csatában, miután elhasználta az összes lőszerét, saját testével zárt el egy ellenséges föld-fa erőd lőrést. A Szovjetunió Hőse címet 1943. június 19-én posztumusz kapta meg.

Breuszov, Vlagyimir Jefimovics – 1925. július 25-én született Alma-Atában. Frontszolgálatot teljesített 1943 júliusától. Géppuskás a 960. sz. lövészezredben (299. sz. gyalogos hadosztály, 53. sz. hadseregcsoport, Sztyeppei front). 1943. augusztus 15-én egy magaslat ostrománál géppuskájával bátran előrehúzódott és megsemmisített néhány ellenséges géppisztolyost. Fegyvertűzzel biztosította a magaslat ostromát és elfoglalását. A Szovjetunió Hőse címet 1943. november 1-jén kapta meg.

Otsztavnov, Alekszej Ivanovics – 1905. október 18-án született a Vlagyimiri kerület Szobinszk járásbeli Kopnyino faluban. Frontszolgálatot 1942-től teljesített. A 77. sz. önálló felderítő gárdaszázad parancsnoka (73. sz. gyalogos gárdahadosztály, 7. sz. gárdahadsereg-csoport, Sztyeppei front). Otsztavnov gárdaalhadnagy ügyesen szervezte meg az átkelést a Dnyeper folyón. 1943. október 10-én az ezred megfigyelőállásának védelménél gránátokkal verte vissza a tankok és páncélosok támadását, kilőve az ellenséges páncélosokat. A Szovjetunió Hőse címet 1943. október 26-án kapta meg.

Szerzsantov, Ivan Jakovlevics – 1919. február 17-én született a Vityebszki kerület Orsanszki járásbeli Pervije Jakovlevicsi faluban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 9. sz. repülő vadászgárdaezred pilótája (8. sz. légi hadseregcsoport, Déli front). Szerzsantov gárdahadnagy 1943. áprilisára 258 harci bevetésben vett részt, 85 légicsatában egymaga 13, csoportban 8 ellenséges repülőgépet lőtt ki. Elesett 1943. április 29-én. A Szovjetunió Hőse címet 1943. augusztus 24-én posztumusz kapta meg.

Jefimov, Vaszilij Medofjevics – 1919. augusztus 25-én született a Primorszki Terület Usszurijszki Járásának Krasznij Jár nevű falvában. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 315. Aknavető Gárdaezred tüzérütegének irányítója (37. hadseregcsoport. Sztyeppei front). 1943. szeptember 30-a és október 19-e között a Dnyeper folyón való átkelés küzdelmeiben és a felvonulási terület kiszélesítéséért vívott véres ütközetekben 14 alkalommal közvetlen vontatással mentette ki az ütegét, eltalált és felgyújtott 2 tankot, ostrom felszerelést, 2 gépjárművet. Az 1943. július 5-től október 20-ig tartó harci tevékenysége alatt 107 alkalommal tüzelt, 16 tankot talált el, és nagyszámú ellenséges erőt semmisített meg. A Szovjetunió Hőse címet 1944. február 22-én kapta meg.

Ez közel sem teljes felsorolás a GULAG azon foglyairól, akik a Nagy Honvédő Háborúban kiérdemelték a Szovjetunió Hőse címet. Ugyanígy részesült ebben a címben pl. K. K. Rokosszovszkij marsall (kétszer: 1944. június 29-én és 1945. június 1-jén) és A. V. Gorbatov hadseregtábornok (1945. április 10-én), akik mindketten megjárták a sztálini táborokat. Matroszov hőstettéről megemlékezik Sztálin elvtársnak, a szovjet hadsereg főparancsnokának, a Szovjetunió Marsalljának külön utasítása.

A Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosának 1943. szeptember 8-i határozatának megfelelően A. Matroszov nevét felvette a 254. sz. lövészezred, amelyben szolgált és ezen egység első századának névsorába örökre felvették a hősi halottat.

Az 1999 november-december folyamán, Seattle-ben rendezett tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. A világszerte visszhangot kiváltó demonstráción nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.

Általános benyomások

• A mai tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. Nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.
• Magukat az utcai akciókat főképpen fiatalok hajtották végre, akiket az előző héten felkészítettek, és akik mindent egybevéve remekül viselkedtek. Fegyelmezettek, radikálisok, jól neveltek voltak, ráéreztek az erőszakmentességnek mint taktikának az értékére. Úgy tapasztaltam, hogy jelentős ismeretekkel rendelkeznek a WTO-ról, a szabad kereskedelemről, a kapitalizmusról és az ehhez kapcsolódó problémákról.
• Seattle belvárosát teljesen megbénították. Az emberek uralták az utcákat, s a rendőrség csak tessék-lássék ellenőrzésükre volt képes.
• A rendőrség lényegében tisztességesen viselkedett. Kevesen voltak, állandó nyomásnak és provokációknak kitéve, és valószínűleg féltek is. Erőszakot csak ritkán alkalmaztak, s alig lépték túl a szükséges mértéket.
• A tüntetők nagyon diplomatikusan viselkedtek. A kisebb, erőszakos dühkitöréseket maguk a tüntetők szerelték le meglepő ügyességgel és elszántsággal.
• A WTO üléseit gyakorlatilag nem lehetett megtartani. A megnyitót elhalasztották, sok küldött nem is tudott a megnyitó színhelyére eljutni, akiknek pedig sikerült, azok a feldühödött tüntetők tömegein verekedték át magukat, és hallgatniuk kellett a tömeg és az egyes tüntetők megvető megnyilvánulásait.
• Valószínű, hogy a tömegek hatalmának, a “szabad kereskedelem” terjeszkedésének és a demokrácia védelmének történetében jelentős nap volt ez a mai.

Személyes tapasztalatok

Ma reggel hétkor a Steinbrueck Parkban gyülekeztünk, majd innen vonultunk a belvárosba: a menetelők hosszú sorokat alkottak. Persze onnan, a menetből nem tudtuk megítélni, mennyien lehettünk, mindenesetre mi csak az összes tüntető felét jelentettük, mert volt egy másik gyülekezőhely is, onnan is indult egy másik menet, s végül a WTO-találkozó színhelyén egyesült a két emberfolyam.

A belvárosba érve kisebb csoportokra oszlottunk, és a belváros különböző pontjait foglaltuk el. A WTO közelében lévő területet tizenhárom szektorra osztottuk fel, melyeket kisebb, autonóm akciócsoportok foglaltak el. A csoportok mindegyike felelős volt azért, hogyan tartja blokád alatt a saját szektorát. Az én csoportom egy kis darabon még tovább haladt a belvárosban, majd a Sheraton Szálló előtt sorakozott fel, ahol sok küldött szállt meg. Minden bejáratot – a parkolót is – ember-barikádok torlaszoltak el. A tüntetők felsorakoztak a bejáratoknál, összekapaszkodtak és vártak. Sok esetben a rendőrök és a tüntetők sorfala farkasszemet nézett. A rendőrökön arcvédő volt, némelyiken gázmaszk is, páncélt viseltek, és hosszú gumibot, oldalfegyverek, gázspray volt náluk, és némelyikükön műanyag rohampajzs. A tüntetők viseltes ruhát hordtak, esőköpenyt és tarka selyemkendőt a könnygáz ellen. Néhányuk egészen vadul volt öltözve, egyesek gázmaszkban voltak.

Amikor egy-egy küldött megpróbált kijutni vagy éppen visszakerülni a szállóba, akkor itt-ott lökdösődésre és összecsapásokra került sor. A tüntetők megpróbáltak minden mozgást megakadályozni, és néha a küldöttek megkísérelték átverekedni magukat a tömegen. Ha ilyenkor rendőrök voltak a közelben, akkor a küldöttek védelmében beavatkoztak.

Tíz óra tájban a rendőrség könnygázt használt a környező tér megtisztítására. Ekkor én az utca másik végében voltam, vagyis nem ért a könnygáz hatása. Mikor a gáz eloszlott, visszamentem, hogy megtudjam, miért vetették be ezt a fegyvert. Kiderült, hogy a rendőrök így akarták megtisztítani az útkereszteződést a Union útnál, hogy a WTO-küldöttek átjuthassanak. De csak kevés küldött próbált meg itt átjutni. A rendőrség az útkereszteződés mindkét oldalán felsorakozott, hogy a tüntetők ne hatolhassanak be erre a területre. Amikor a küldöttek átvonultak, a tömeg pfujolni kezdett, és ütemesen kiabálta: “Szégyen, szégyen!”. Néhány perccel később az utca túlsó végén újabb könnygázt dobtak a tömegbe, amely az útkereszteződés irányába nyomult vissza, a gáz pedig követte. Egy kis gáz engem is elért.

Amikor körbejártam a belvárost, azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag minden útkereszteződést elfoglalt a tömeg: táncoltak, doboltak és lenyűgözően sokan voltak. A rendőrök leginkább sorfalat álltak, és nem engedték át az embereket. Aztán időnként újra bevetettek egy-egy könnygázbombát, hogy megtisztítsák valamely területet. Akkor onnan a tömeg elmenekült, átment egy háztömbbel odébb, és visszatért, amikor a gáz eloszlott. A rendőrség ezután hamar feladta az ennél a kereszteződésnél elfoglalt állásait, átment egy másik kereszteződéshez, és itt minden elölről kezdődött. Az eredmény pedig az lett, hogy a rendőrség gyakorlatilag képtelen volt egyetlen talpalatnyi helyet is tisztán tartani, és közben nem volt elég embere arra, hogy bárkit is letartóztasson, mert akkor még kevésbé tudta volna a terepet biztosítani. A belváros egyértelműen a tüntetők kezében volt, és világossá vált, hogy az fog történni, amit a megfékezendők akarnak: ha a tömeg az ellenállást választja, akkor a rendőrök semmit sem tehetnek.

Különösen tetszettek a következő jelszavak, feliratok:

• A WTO-egyezményt ratifikáló szenátorokat árulás vádjával bíróság elé kell állítani!
• Emlékszik még, amikor megszavazta a WTO-t?
• A dolgozókat a szaunában izzasszátok meg!
• Több egészség, kevesebb vagyon.
• Remélem, a pénzeteket is fel tudjátok zabálni!
• Nincs törvénykezés képviselet nélkül!

Láttam két rendőrautót az utcán, ezek a rendőrségi barikád részét alkották. Az egyiknek kilyukasztották a kerekét, és mindkettőre ezt a graffitit írták fel: “Disznók” és “Rohadt zsaruk”! Időnként betörtek egy ablakot, felforgattak néhány kukát és papírdobozt, bemázoltak néhány épületet, de az okozott kár jelentéktelen volt a jelenlévők számához képest, különösen, ha figyelembe vesszük a könnygáz kiváltotta dühöt és azoknak a gazdagságát, akiknek a vagyonát kár érte. De ennél sokkal jelentősebb volt az, ahogyan a tüntetők maguk ezekre a forrófejű akciókra és rongálásokra reagáltak. Azonnal odasiettek a rongálókhoz, lecsillapították őket, és mindent elkövettek a konfliktusok elkerülése érdekében. Mások azonnal elkezdték kiabálni: “Erőszakmentes tüntetést! Kerüljük az erőszakot!”. Ez a nekivadult tüntetőket ráébresztette arra, hogy a többség nem helyesli akcióikat. Saját szememmel láttam például, hogy a tüntetők kart karba öltve sorakoznak fel egy mobiltelefon üzlet kirakata előtt, hogy feldühödött társaik ne tudják bezúzni a kirakatot.

A nap leggyakrabban ismételt jelszava ez volt: “Hej, hej! Ho, ho! Takarodjon a WTO!” Lehet, hogy nem túl eredeti, de könnyen tanulható, és jó ritmusa van. Egyszer az egyik csoport elkezdte az amerikai himnuszt énekelni. Amikor ahhoz a sorhoz értek, mely a szabadság földjéről szól, akkor abbahagyták az éneklést és vadul tapsolni kezdtek. Egy másik visszatérő jelszó ez volt: “Kié az utca? A miénk! Kié az utca? A miénk!”

A hírek a tömeg létszámát persze jelentősen alábecsülték: egy korai híradás ötezer tüntetőt említett. Szerintem ennek legalább négyszerese-hatszorosa volt a tüntetők száma, bár ez csak becslés. Annyit mondhatok, hogy akármelyik utcában is fordultam meg, mind tele volt emberekkel, és úgy vélem, egy-egy szorosan összezsúfolódott csoport legalább ezer főből állt. De még egy lazább csoportozatban is legalább 300–400 ember volt. És ilyen csoportok tömegével álltak az utcákon végig. Szerintem nem lehetett 10–20 ezer embernél kevesebb a belvárosban délelőtt, de még a 30 ezret is lehetségesnek gondolom. Később pedig, a “nagy” szakszervezeti menetben minimum 40–50 ezer ember vonult az utcákon délután. Ez összesen 50–60 ezer résztvevőt jelent, de lehet, hogy akár 70 ezret is. Esetleg helikopterről készültek fényképek, melyek megbízható adatokkal szolgálnának, de ezekről nem tudok.

Sok kereszteződésben a tüntetők “megbilincselték” magukat. Egymáshoz vagy súlyos tárgyakhoz, betontömbökhöz kötözték magukat, és a rendőrök nem tudták elvonszolni őket. Ez volt a másik oka annak, hogy a rendőrség nem tartóztatott le senkit. Egyszerűen képtelenek voltak rá. Néhány “megbilincselt” akkor is ott volt a kereszteződésekben, amikor a rendőrség a terület megtisztítására könnygázt használt, és hát persze el kellett a hatást szenvedniük.

Néhány szót váltottam egy küldöttel, Trinidad és Tobago képviselőjével ez egy alig 2000 négyzetmérföldnyi kis ország –, aki szerint országának “kezelhető” adóssága van. Látszott, hogy nagyon jól megértette, miért tüntetünk. Különösen is jól értette a kölcsön visszafizetésével járó, az országára kényszerített üzletek elleni tiltakozásunkat.

Az utcán az emberek általában nagyon segítőkészeknek mutatkoztak egymással, az egyik vízzel kínálta a másikat, segítettek egymásnak kimenekülni azokról a területekről, amelyeket könnygázzal árasztottak el, kimosták egymás szemét és így tovább. Néhányan fiziológiás sóoldatot hoztak magukkal a könnygáz súlyosabb sérültjeinek sebeit enyhítendő. Voltak továbbá hivatalos megfigyelők megkülönböztető feliratú pólóban, ők feljegyzéseket készítettek a látottakról. A rendőrség kétféle könnygázt vetett be. Az egyik fehéres, szürkés színű volt, és úgy tűnt, nem terjed tovább az adott, kisebb körzeten. A másik viszont sötét, majdnem fekete volt, és viszonylag nagy területeket gyorsan elárasztott. A látást még akkor is elhomályosítja, ha az ember nincs a közelében.

Lebilincselő beszélgetéseket hallottam az erőszak és az erőszakmentesség relatív erejéről. Nagyszerű volt azt hallani, hogy rajtam kívül milyen sokan állnak ki az erőszakmentesség ügye mellett. Néhány helyen műanyagból készült sárga szalagok voltak láthatók ezzel a felirattal: “Rendőrségi bűnügyi helyszínelés. Ne lépjen be ide.” Más helyeken viszont hasonló szalagokon a következő feliratot olvashattuk: “Láthatatlan bűnügyek”.

Napközben több ponton felbukkant egy nagyon fegyelmezett csapat: dobokkal, cintányérokkal, zászlókkal vonultak egy mazsorettnek öltözött, sípszóval menetelő, forradalmárkülsejű, feketébe öltözött nő vezetésével. Zárt alakzatban meneteltek az utcákon, a sípoló mazsorett parancsainak megfelelően játszottak és válaszoltak. Aztán ugyancsak sípjelre különböző alakzatokba fejlődtek. Szórakoztatóak, okosak, mulatságosak voltak, és jól csinálták a dolgot. Az egyik alkalommal, amikor az utcákon vonultak, hirtelen éles szögben balra fordultak, egyenesen besétáltak a Starbucks épületébe, ott hosszasan meneteltek és zenéltek a vásárlók legnagyobb rémületére, akik nagy része fejvesztetten menekült.

A “nagy” tüntetés előőrsei 1 óra 30 perc körül értek a belvárosba, és teljes szélességében elfoglalták az utcát. Bár nem alkottak összefüggő tömeget, legalább ötven perce özönlöttek már folyamatosan akkor, amikor megtaláltam barátaimat, és csatlakoztam hozzájuk. A belváros háztömbjeit körbejárta a menet, aztán visszafelé hömpölygött a gyülekezési ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre a menet vége még folyamatosan áradt velünk szemben. Ez 2 óra 45 perckor volt. Kiléptem a menetből, megálltam egy sarkon, hogy végignézzem a tüntetők hátralévő sorait. Délután 3-kor az utolsók is elhaladtak annál a saroknál, ahol álltam, és tovább mentek a belváros felé. Körülbelül húsz percbe telt, mikorra újra – most már velem szemben – felbukkantak. Ez azt jelenti, hogy az utca teljes szélességében haladó menetnek másfél óra kellett, hogy elhaladjon egy pont előtt. Elképzelhető, hogy ez ne lett volna legalább 50 ezer ember?

A következő szakszervezetek felirataira emlékszem: acélmunkások, elektromossági dolgozók, tanárok, kőművesek, dokkmunkások, festők, szolgáltatók, fuvarozók, lemezgyári munkások, hajómérnökök, szállítók, kazánkovácsok, vízszerelők, hűtőgépgyári munkások, kanadai közalkalmazottak, betongyáriak, fa- és papírfeldolgozók, nővérek, a kanadai légialkalmazottak és ácsok.

Amikor a menet elvonult, visszamentem a 6. utcába, a Sheraton Szállónál lévő tüntetőkhöz. Még mindig sokan voltak a belvárosban. Kevesebben persze, mint korábban, de még mindig sok kereszteződést megtöltöttek, és továbbra is megszállva tartottak néhány háztömböt. Egy alkalommal zűrzavar támadt, amikor két férfi megpróbált áttörni a tüntetők alkotta kordonon. Egy csapat rendőr követte őket. Dulakodás támadt, s én azonnal odasiettem, hogy ha kell, lecsillapítsam a kedélyeket. Az egyik férfi elesett, azonnal felállt, de nagyon zaklatott állapotban. Csitítani kezdtem azért, hogy magamra vonjam társának figyelmét, aki néhány lépéssel odébb állt. Kabátja nyitva volt, és már oldalfegyvere után nyúlt, sőt elő is húzta. Lefelé tartotta, de egy pillanatig megrémültem, amikor rájöttem, ha felemeli a fegyvert, akkor egyenesen a tűzvonalban vagyok. De szerencsére nem emelte fel. Ehelyett a másik férfival együtt visszafordult, áthaladtak a rendőrök vonalán, és eltűntek. A tömeg azonnal reagált, ezt kiabálta: “Fegyver van nála. Fegyver van nála.” – és rámutattak a férfire. A rendőrök erre spray-t fújtak az összes jelenlévőre, rám is. Könnygázt már korábban is tapasztaltam, de ilyen spray-t még soha. Szörnyen fáj tőle az ember bőre. Hogy fájhat akkor, ha valakinek a szemébe megy!

Délután 5-kor a rendőrség megkezdte az egész terület megtisztítását. Sok könnygázt lőttek ki, és az emberek lefelé futottak a 6. utcában. Sokan rájuk kiabáltunk, figyelmeztettük őket, ne rohanjanak, mert pánik törhet ki. Aztán lassan elhagytuk a körzetet. Elborított bennünket a könnygáz, amiből most sokkal nagyobb mennyiséget kaptam, mint délelőtt. Ez a könnygáz már nem volt olyan undorító, mint az, amit a 60-as években használtak, de ez is épp elég rossz. Ezután elmentem. Később hallottam, hogy a rendőrség a könnygázzal a legtöbb tüntetőt el tudta ugyan távolítani, de néhányan így is maradtak, és aznap ekkor történtek az első letartóztatások. Úgy hallottam, 22 vagy 25 embert tartóztattak le, ami csekélyke szám a tüntetők számához képest.

Egészében véve a nap kétségtelen sikert hozott. A WTO-nak szembesülnie kellett azzal, hogyan vélekedik róla a jelen lévő több ezer ember. Ráadásul, mivel a tárgyalások megkezdése előtt nem tudtak megállapodni a napirendről, a tegnapi nap javarészét is elvesztették, mert a belváros annyira zsúfolt volt, illetve a mai nap is haszontalanul telt el, hiszen a küldöttek többsége késett vagy el sem jutott a tanácskozás színhelyére.

1999. november 30.

(Fordította: Baráth Katalin)