Ma az izraeli gazdaság egész ágazatai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Arányuk Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

A minisztériumok által nyilvánosságra hozott statisztikák többéves követése meggyőzött bennünket arról, hogy a számok semmivel sem objektívebbek, mint bármilyen más, politikai manipulációnak kitett információ. Ha a kormányzat úgy tartja jónak, hogy – legalábbis papíron – csökkentse a vendégmunkások számát, akár egész foglalkoztatási ágakat is könnyen eltüntethet. Így például a Nemzeti Biztosítási Intézet (NBI) statisztikái – amelyek a Munkaügyi Minisztérium statisztikáinak is alapul szolgálnak – nem tartalmazzák a szociális ellátásban dolgozó (engedéllyel rendelkező!) vendégmunkásokat. Ez a hajlam még nyilvánvalóbb az olyan érzékenyebb kérdéseknél, mint például az (engedéllyel rendelkező ill. anélküli) Izraelben dolgozó palesztin munkások száma.

A Kav La'Oved a Munkaügyi Minisztérium, a Bank of Israel, a Nemzeti Statisztikai Hivatal által publikált hivatalos statisztikákat és a különböző gazdasági szervezetek sajtóban megjelenő felméréseit egyaránt nyomon követi. Figyelembe vesszük a Palesztin Hatóság által közölt ill. a külföldi nagykövetségek által rendelkezésünkre bocsátott információkat is. A források ezen széles skálája alapján meghatározott számok jelentősen felülmúlják a kormányzati jelentésekben publikált mutatókat, és komolyan megkérdőjelezik a hivatalos izraeli mutatók megbízhatóságát.

Alább következnek a Kav La'Ovednek a jelenleg Izraelben dolgozó palesztin és külföldi vendégmunkások minimális létszámára vonatkozó becslései.

Palesztin munkások

A Munkaügyi Minisztérium Foglalkoztatási Irodájának jelentése szerint Izraelben körülbelül 32 000 palesztin munkás dolgozik engedéllyel, és 40 000 engedély nélkül. A Palesztin Hatóság (PH) statisztikai irodája ugyanakkor 120 000-re teszi (internetes honlapján, beleértve a zsidó telepeken dolgozókat is) az engedéllyel ill. anélkül dolgozó palesztinok számát. Az izraeli biztonsági szervek becslése szerint 60 000 palesztin jár át engedély nélkül dolgozni Izraelbe, és további 20 000 a zsidó telepekre. Talán nem meglepő, hogy a biztonsági szervek becslése közelebb áll a PH mutatójához, mint a Munkaügyi Minisztérium adatához – az érdekek itt is közrejátszanak: az előbbi nem akar tudomást venni az illegális palesztin munkavállalókról – a "palesztin munkahelyek Izrael biztonságát jelentik" szlogen értelmében. A Munkaügyi Minisztérium foglalkoztatási irodájáról pedig, amely a palesztinok legális foglalkoztatását szabályozza, könnyen kiderülhet, hogy feladata elvégzésére alkalmatlan, ha már egyszer az Izraelben dolgozó palesztinok 60%-a megkerüli az általa hozott szabályokat. És a végeredmény: 60 000 regisztrálatlan palesztin munkás Izraelben, akiknek a munkáltatói rendszeresen "csökkentik a költségeket" – ellenőrizetlenül.

Külföldi vendégmunkások

A Munkaügyi Minisztérium és a Statisztikai Hivatal adatai szerint Izraelben ma körülbelül 70 000 külföldi munkás dolgozik munkavállalási engedéllyel, további 70 000 pedig engedély nélkül. A Kav La'Oved más forrásokon alapuló becslése szerint a munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma valójában a hivatalos adat kétszerese.

A munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma, a munkások anyaországának megfelelően rendezve, becsléseink szerint a következő:

A munkavállalási engedély nélküli palesztinokkal (körülbelül 60 000 emberrel) együtt ez 201 000 engedély nélküli vendégmunkást, a teljes munkaerő közel 10%-át jelenti! Hozzájuk számítva még a 110 000 legálisan dolgozó külföldit (40 000 palesztint és 70 000 vendégmunkást), 311 000, az izraeli gazdaságot építő munkást kapunk – ez a munkaerő 14%-a. A vendégmunkások aránya így Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

Valójában ma az izraeli gazdaság egész ágai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Ez a helyzet a szociális ellátásban – és nemcsak az egyes háztartásokban, de a nyugdíjasotthonokban – is, jelentve nemcsak képzetlen (zömmel filippínó) ápolókat, de (zömmel az egykori Szovjetunióból érkezett) orvosokat, nővéreket is. A külföldről érkezett munkások többségben vannak az építőiparban, és az annak holdudvarában elhelyezkedő foglalkozásokban (mint például az ácsmunkák, csempézés, márvány) is, úgy a betanított, mint a szakértelmet kívánó (mérnök, elektroműszerész, daru- ill. nehézgépkezelő) munkákban. A szolgáltatási szektor egyre inkább rá van utalva a szállodákban, éttermekben, "yeshivákban" (vallási iskolák, ahol a munka szombati zsidó tilalma miatt akkor nem-zsidókat foglalkoztatnak), na és persze a magánházak takarításának nagy és nyereséges piacán dolgozó külföldiekre.

A fenti tények és az izraeliek foglalkoztatási helyzete között valószínűsíthető kapcsolatot nem bagatellizálhatjuk el. Hogy van összefüggés, Prof. Zvi Eckshtein, a tel-avivi Egyetem Közgazdasági Fakultásának feje, és Shlomy Prizet, az Applied Econo­mist Co. közgazdásza meggyőzően bizonyítja a napokban, a Ha'aretz nevű újság 2000. április 3-ai számában megjelent, "A munkanélküli ráta – a munkaerő-piaci politika eredménye" című cikkében.

A szerzők megállapították: "A munkaerőpiac ki van téve a vendégmunkások alacsonybérű kínálatának. A helyzet az 1960-as évek Európájához hasonló. Ott az 1970-es és 80-as évek növekvő munkanélkülisége a vendégmunkások befogadásának korlátozásához vezetett, vámokat és adókat róttak ki, hogy csökkentsék foglalkoztatásuk nyereségességét. Ma Európában egy vendégmunkás foglalkoztatása legalább annyiba kerül, mint egy állampolgáré. Izraelben egy izraeli munkás 43-67%-kal több órabért kap, mint vendégmunkás társa. Az egy izraeli munkásra eső tényleges adóráta 15,9%, az önfoglalkoztató vendégmunkásoknál csak 7,2%, a munkaközvetítőn keresztül elhelyezkedő vendégmunkásoknál pedig 9,1%.

A munkások jogai és az információ szabadsága

Mi történik akkor, ha munkáltatója kizsákmányol egy vendégmunkást, és azok az információk, amelyekre a munkavállalónak a jogi eljáráshoz szüksége lenne, egy a munkaadók túlkapásaitól való jogi érdekvédelmének garantálásával megbízott állami szervnél vannak? A józan ész megkövetelné, hogy a Munkaügyi Minisztérium Végrehajtási Osztálya által összegyűjtött adatok hozzáférhetőek legyenek a munkások számára, ha releváns információval szolgálhatnak a munkáltató által ki nem fizetett bérigények kapcsán. A Végrehajtási Osztály vezetői azonban nem így látják a dolgot.

Hogy a Végrehajtási Osztálynak részletekkel kellene szolgálnia a munkáltató személyéről egy olyan munkásnak, aki már 8 hónapja nem kapott bért?! Hogy a Végrehajtási Osztálynak információkkal kellene ellátnia a munkásokat a munkahelyükön végrehajtott vizsgálatok eredményeiről?! Ezeket az információ-kérelmeket Ephraim Cohen, a Munkaügyi Minisztérium Vendégmunkás Irodájának elnöke és Irit Einhorn-Nahmani, a minisztérium jogi osztályának ügyvédje kapásból utasította vissza. A Kav La'Oved és Donna Alexander, az Izraeli Emberi Jogi Szövetség (ACRI) képviselője csak egy munkáltató nevét kaphatta meg, miután ezért a főügyészhez folyamodtak.

Juan Tirát 1999-ben letartóztatták a munkahelyén, mert nem rendelkezett izraeli tartózkodási engedéllyel. A letartóztatást a Munkaügyi Minisztérium ellenőrei foganatosították. Azzal védekezett, hogy a munkáltatója nyolchavi bérrel tartozik neki, és addig nem tudja elhagyni az országot, amíg a bérhátralékot meg nem kapja. Tirának voltak bizonylatai az általa elvégzett munkaórákról, de azokról valamilyen okból hiányoztak a munkáltató azonosításához szükséges adatok – amelyek nélkül pedig nem lehet a munkáltató ellen pert indítani.

Hogy a munkáltatót azonosítsa, Sigal Rozen, a Bebörtönzött Vendégmunkások Forróvonalának képviseletében egy másolatot kért a Végrehajtási Osztály vezetőjétől a Juan Tira letartóztatásáról készült jegyzőkönyvből. Kérését visszautasították. Erre reagálva az ACRI ügyvédje, Donna Alexander a következőket írta Irit Einhorn-Nahmaninak, a Munkaügyi Minisztérium ügyvédjének:

"A Végrehajtási Részleg gyakorlata, a munkásoktól megtagadni az őket közvetlenül érintő információk kiszolgáltatását, sérti az eljárásjog azon alapelvét, hogy egy közszolgálatot ellátó szervnek kötelessége kiszolgáltatni az egyes személyeknek az őket érintő dokumentumokat… A Végrehajtási Részlegnek mint a munkások jogainak érvényesítéséért felelős szervnek, érdekeltnek kellene lennie abban, hogy a rendelkezésére álló információkat a munkások rendelkezésére bocsássa, ami lehetővé tenné utóbbiaknak, hogy jogaikat polgári peres úton érvényesítsék."

Dr. Einhorn-Nahmanit ez nem győzte meg, és ezt a 'komplex' kérdést a Legfelsőbb Ügyész hivatalához továbbította. Dr. Dalit Dror, az Igazságügyi Minisztérium vezető jogásza határozott jogi állásfoglalásában kötelezte a Munkaügyi Minisztériumot a kért információk kiszolgáltatására a munkások ill. ügyvédjeik részére:

"A Munkaügyi Minisztériumnak kötelessége az országban engedély nélkül tartózkodó illetve dolgozó vendégmunkásoknak az alábbi információkat kiszolgáltatni: a munkáltatókkal kapcsolatos részleteket, a Végrehajtási Részleg megfelelő vizsgálati jegyzőkönyveit, amennyiben ezek nem veszélyeztetik a Végrehajtási Részleg vizsgálatait, vagy nem tárnak fel olyan eljárásokat ill. információs forrásokat, amelyek megnehezítik a Részleg jövőbeli feladatainak ellátását. Ez a megállapítás egyenesen következik a Legfelsőbb Ügyészség elnökének és az igazságügy-miniszternek a vizsgálati anyagokhoz való hozzáférést szabályozó rendelkezéseiből. Ezek elismerik a bűncselekmény sértettjének jogát a vizsgálati anyagokból jogai érvényesítéséhez szükséges információkhoz."

Ez a jogi állásfoglalás egy másik esetben is iránymutató. Ebben a Tadhar Ltd. Co.-t perelte be kifizetetlen jövedelméért 16 vendégmunkás. A Kav La'Oved által ügyük képviseletére felkért ügyvéd, Dr. Dan Ronen a Végrehajtási Osztálytól kérte a Tadhar elleni vizsgálat során feltárt bizonyítékok kiszolgáltatását. Ephraim Cohen így utasította vissza a kérést: "Nincs felhatalmazásunk arra, hogy a munkabérszámítással kapcsolatos anomáliákra vonatkozó információinkat a kérdéses munkaadón kívül bárkinek kiszolgáltassuk." Ez is jelzi, hogy a törvénynek a munkaadók számára előnyös értelmezése nemcsak ebben az esetben jellemzi a Végrehatási Osztály gyakorlatát.

A javasolt kollektív megállapodás hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat

1999. december 21-én a Histadrut és az Építési Fővállalkozók Szövetsége az építőiparban dolgozók kollektív szerződésének olyan kiegészítésében állapodott meg, amely kifejezetten hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat. A megállapodás érvényességének elengedhetetlen feltétele, hogy azt a Munkaügyi Minisztériumban a kollektív munkaszerződések iktatójában regisztrálják.

Egy a Kav La'Oved által megbízott ügyvéd, Dan Ronen levélben fordult az iktatóhoz, Yitzhaki úrhoz, kiemelve a megállapodás alábbi diszkriminatív elemeit: a megállapodás 7., a vendégmunkások jogait taglaló cikkelye megállapítja, hogy a Histadrut szakmai-szervezeti hozzájárulásra jogosult a vendégmunkások bérének 0,7%-áig. Mindezt abban a helyzetben, amikor ezek a munkások nem léphetnek be a Histadrutba, és nem szavazhatnak intézményeiben. Ez a cikkely lehetővé teszi a munkáltatónak, hogy "költségek" és "adósság" címén levonjon a munkás béréből, anélkül, hogy a munkás adósságáról bármilyen igazolást kellene bemutatnia. A munkáltató egyedül is jogosult elbírálni, hogy a munkás megszegte-e a vele kötött munkaszerződést, és hogy ezért mekkora kártérítéssel tartozik. A munkáltató hasonlóképpen jogosult arra is, hogy az "adósságokat" a munkás szerény nyugdíjjogait kiváltó megtakarítási számlájáról vonja le.

Jó hír, hogy az iktató felszólította a Histadrutot, adjon választ ezekre a vádakra, s addig is megtagadta az új kollektív szerződés regisztrálását.

Nem ez az első eset, hogy a Histadrut figyelmen kívül hagyja a munkások érdekeit. Amint arról 1999 márciusi hírlevelünkben beszámoltunk, a Munkaszövetség olyan kollektív megállapodásokat kötött több munkaközvetítővel, amelyek intézményesítették ezen vállalatok izraeli alkalmazottjainak hátrányos megkülönböztetését. Úgy tűnik, a Histadrut vezetőit a szervezet krónikus pénzügyi nehézségei újra és újra a munkások érdekeit sértő, de a szervezeti hozzájárulások begyűjtését biztosító szerződések megkötésére sarkallják.

"Kizsákmányolás" – a Bűnügyi Törvénykönyv 431-es cikkelye

Kav La'Oved a Fülöp-szigeteki szociális gondozó, Marisa Decano esete kapcsán – az illető hölgy a Ramat Gan-i Ms. Rina Barr otthonában dolgozott hét hónapig, egy penny fizetés, szabadnap és telefonhasználat nélkül, lelki és fizikai terrornak valamint megaláztatásnak kitéve – a Büntető Törvénykönyv (BTK) egy rejtett cikkelyére lett figyelmes, ez pedig a "kizsákmányolás". A felfedezést a Decano-eseten megbotránkozott Ramat Gan-i rendőrség jószolgálatainak köszönhetjük. Íme a 431-es cikkely, amely remélhetőleg segítségünkre lesz a munkások panaszainak kezelésében:

"Az, aki az alábbi helyzetekben más rászorultságát, fizikai vagy szellemi gyengeségét, tapasztalatlanságát vagy figyelmetlenségét kihasználja, egyéves szabadságvesztéssel sújtható:

1. Olyasmit követel meg vagy fogad el, amire a törvényi szabályozás nem jogosítja fel.
2. Valamilyen dologért vagy szolgáltatásért a szokásost indokolatlanul meghaladó árat követel meg vagy fogad el.
3. A szokásosnál indokolatlanul alacsonyabb árat fizet egy dologért vagy szolgáltatásért."

És mi történt a Decano-esetben? A rendőrség felszólította a munkáltatót, Rina Barrt Decano útlevelének és tulajdontárgyainak visszaszolgáltatására, valamint bérének megfizetésére. Ennyi. Kísérletünk arra, hogy a rendőrségre gyakorolt nyomással elérjük, ne zárják le az ügyet, nem volt sikeres – "a közérdek hiányára" hivatkoztak. Egy a Belbiztonsági Minisztériumnak (Rendőrség) küldött levélben érveltünk amellett, hogy a közösségnek valójában komoly érdeke, hogy a vendégmunkások kiszolgáltatottságát ilyen durván kihasználó munkaadókat elrettentsék.

(A dokumentum forrása: Kav La'Oved hírlevél, 2000 május. Fordította: Paul Valley)

A Bad Religion nevű, ismert punk zenekar vezetője kifejti nézeteit a társadalomról, és arról, hogy ő hogyan értelmezi a punkot.

Sohasem voltam lemezkiadó cég tulajdonosa, sikeresen működő kereskedelmi vállalkozást sem vezettem soha, ezért nem is próbálom magam marketing-szakértőnek beállítani. Dalszerzőként haladtam előre pályámon, de a dalok kiadását, marketingjét mások végezték, mások tették őket fogyasztásra alkalmassá.

Bár a punk révén tettem szert némi keresetre, ez igazán szerény összeg ahhoz a temérdek pénzhez képest, ami azoknak a cégeknek jutott, amelyek a Punkot mint valami lenyelnivaló terméket terjesztik. Sohasem tartottam sokra a divatos, könnyed, izgalmat keltő vonásokat, amelyekkel általában a punkot társítják. A punk több ennél, olyannyira, hogy ezek az elemek triviálisnak tűnnek a minden punk által tapasztalt emberi valóság fényében. Minthogy fél életem során, amit neki szenteltem, a punk részemmé vált, azt hiszem, itt az ideje, hogy megkíséreljek egy meghatározást adni róla, és eközben védelmembe vegyem a Punk néven ismert tartós társadalmi jelenséget. Elképesztő, hogy valami, ami ilyen érzelmi és transzkulturális mélységgel bír, ilyen sokáig definíció nélkül maradt. A punk gyökerei ugyanis mélyebbre nyúlnak, és történetileg sokkal messzebbre visszavezethetők, mint azt sokan képzelik.

Még az elmúlt két évtizedre visszatekintve is nagyon nehéz olyan elemzést találni, amely leírná azt a hatást, amit a punk rock gyakorolt a popzenére és a fiatalok kultúrájára. Még ritkábbak az olyan esszék, amik azokat a mélyben futó érzelmi és intellektuális áramlatokat részletezik, amelyek a punkkal kapcsolatos népszerű, közhelyes, divatos kijelentésekhez vezetnek.

Ezek hát a fő okok, amelyek arra késztettek, hogy ezt az írást elkészítsem. Ha ez a kísérlet sérti a puristákat, lerombolja a zárt társadalom titkolózási gyakorlatát, megerősíti a bizalmat a szkeptikus vizsgálódásban, mélyebb gondolkodásra indít, és ellentmondásokat tár fel, akkor elértem a célomat, és akik megalázva érzik magukat, talán felismerik majd álláspontjuk közönséges voltát. Én csak egy globális méreteket öltött szubkultúrán végzett vizsgálódásaimat igyekszem terjeszteni, amelynek nagy részét megismerve, több helyen is közös gondolati szálakat találtam.

A közös gondolatiság kialakulása során jön létre az az ideológia, amely az egyéneket közösségbe tömöríti. A punkokban él a vágy, hogy közösséget alkossanak, de ehhez valami formát kell adni a punk ideológia alapjainak és származásának. A jelenlegi punk sztereotípiákra rányomja a bélyegét a tömegmarketing, és a hangsúly, amelyet szerencsétlen módon a tartalom helyett a stílusra helyeznek.

Ezek a bajok azonban nem pusztítják el a punk életérzést, éppen csak összezavarják az új generációk kinevelését. Ezek az emberek ugyan tudják magukról, hogy punkok, de azt nem, hogy az mit is jelent. Ez az esszé része ennek a nevelési folyamatnak.

A punkok nem vadállatok

A punk egy válasz arra, hogy mit jelent embernek lenni. Mi különböztet meg minket más állatoktól? Az a képességünk, hogy felismerjük önmagunkat, és kifejezésre juttatjuk saját genetikai egyediségünket. Sajátos módon, az általánosan elterjedt nézet a piac és a reklám világában a punkok és zenéjük "állatias" és "primitív" természetére helyezi a hangsúlyt.

Feltételezik, hogy az erőszak a punk-zene kulcsfontosságú része, s ez a feltételezés könnyen állandósítható, mert nagyon könnyű az erőszakot piacosítani – az erről szóló hírek is mindig előkelő helyet kapnak a sajtóban. Az erőszak középpontba állításával egy kulcsfontosságú mozzanat kerüli el a figyelmünket a punk megértése során:

A PUNK: az egyediség személyes kifejezése, ami abból az emberi képességünkből származik, hogy tudunk gondolkodni, és kérdéseket feltenni.

Az erőszak nem általános a punkban, és nem is tartozik kifejezetten hozzá. Amikor valóban kifejezésre kerül, akkor ez rendesen a punk ideálokhoz nem kapcsolódó dolgok miatt van. Tekintsük azt a közismert példát, amikor verekedésre kerül sor egy középiskolában egy punk és egy futball-játékos keményfiú között. A futballista és kísérete nem értékeli vagy fogadja el a punkot valódi embernek. Ehelyett szakadatlan gúnyolódás céltáblájává teszik, nap mint nap kötekedve, provokálva és megalázva őt, ami persze nem más, mint önnön bizonytalanságuk és szorongásuk visszatükröződése.

Egy nap aztán a punknak elege lesz, és ellátja a futballkapitány baját a folyosón. Erre a tanárok természetesen eltanácsolják a punkot, és igénytelen frizurájára és öltözékére hivatkozva kijelentik, hogy egy erőszakos és kezelhetetlen semmirekellő. A helyi lapban ez áll: "A folyosói verekedés megerősíti, hogy az erőszak része a punk rockerek életmódjának".

Az elfogadás hiánya által kiváltott spontán düh nem punk sajátosság. Ez egy normális emberi reakció, és bárki hasonlóan reagálna, szubkulturális vagy szociális hovatartozástól függetlenül, ha lenézettnek és haszontalannak érezné magát. Szomorú tény, hogy a punkok körében rengeteg példa akad erőszakra. Eklatáns példákat lehet találni tévelygőkre, akik magukat szintén punknak tartják. A düh és az erőszak azonban nem punk vonások, valójában semmi közük a punk eszményekhez. Nem a düh és az erőszak az a kötőanyag, ami a punk közösséget egyben tartja.

Az emberiség fennmaradása az egyediségben van

A természet adta nekünk a genetikai vázát annak, amiről a punk szól. Egy ember genetikai információja körülbelül 80 ezer gént tartalmaz, és nagyjából 6 milliárd ember részesül ebben a genetikai megtiszteltetésben. Annak az esélye, hogy két ember ugyanazt a genetikai információt hordozza, elenyésző, szinte felfoghatatlanul kicsi (az esély lényegében 80 ezerszer azon emberek száma, akikkel egy életút során találkozni és párosodni tudunk. Gyakorlatilag lehetetlen.)

Az általunk hordozott gének jelentős szerepet játszanak a magatartásunk és világnézetünk formálásában. Ezért adatott meg nekünk az egyediség, hiszen senki más nem rendelkezhet ugyanazzal a génkészlettel, amely aztán a világról alkotott képünket befolyásolja. Természetesen a kulturális tényezők játsszák a másik fontos szerepet, és ezeknek inkább lehetnek egységesítő hatásai a magatartásra és a világnézetre.

Példának okáért, egy egész munkásvárosnak lehet 15 ezer lakosa, akik ugyanolyan eszményeken nőttek fel, ugyanabban a gyárban dolgoztak, ugyanazokban a boltokban vásároltak és ugyanazt a futballcsapatot szerették. Ahogy a gyerekeik fejlődnek, ellentétes erők állandó kölcsönhatása figyelhető meg kulturális közegük szociális beidegződései és egyediségük genetikai kifejeződése között.

Aki saját természetével veszti el a kapcsolatot, az a társadalom robotjává válik, míg azok, akik elvetik szociális fejlődésüket, kóbor állatokká lesznek. A punk egy kiállás a két szélsőség közötti helyes egyensúly mellett. A punkok saját egyedi természetüket akarják kifejezni, miközben átkarolják a "jó-kisfiú-jó-kislány" neveltetésük közösségi szempontjait.

A társadalommal való kapcsolatuk azon a célkitűzésen alapszik, hogy megértsék egymás egyedi világnézetét. A punk "klubok" olyan társadalmi színhelyek, ahol ezeket a nézeteket elfogadják, néha átveszik, néha elvetik, de mindig tolerálják, és tiszteletben tartják.

A PUNK: egy mozgalom, amely visszautasítja azokat a társadalmi attitűdöket, amelyeket az emberi természet tudatos figyelmen kívül hagyásával állandósítottak.

Mivel a toleranciától függ, és kerüli a tagadást, a punk életérzés minden ember számára nyitva áll. Elegáns párhuzam észlelhető a punk egyedi nézetektől és magatartásmódoktól való függése és az egyediségre való saját genetikai hajlamunk között.

A félelem és a racionalitás harca

A civilizált élet erős mellékhatása a konformitásra való késztetés. Mindannyiunkba beleverték, hogy tartsuk tiszteletben az idősebbek nézeteit, és később, amikor rájövünk, hogy ezek is csak tantétel formájú vélemények, arra tanítanak bennünket, hogy ne keltsünk zavart nehéz kérdések feltevésével. Sokan egyszerűen elfogadják az éppen uralkodó gondolatokat, és sosem fejtik ki saját nézeteiket, ez pedig hasonló az egyéniség korai halálához.

Fajunk egyedi abban a tekintetben, hogy képes felismerni és kifejezni önmagát. Nem élni ezzel a biológiai lehetőséggel annyi, mint a természetes kiválasztódás folyamata ellen dolgozni, ami fajunkat egyáltalán megteremtette. Ez a megalkuvás a bukástól való félelem elleni harcból adódik.

Könnyű feltételezni, hogy ha mindenki ugyanúgy cselekszik, és én is ezt követem, akkor abból nem lehet semmi baj. A szarvasmarhák és a libák valószínűleg felismerik ezt a kedvező lehetőséget. Ez a viselkedésmód viszont az egész emberiség bukásához vezethet el.

A közvélekedés ellenében való gondolkodás és cselekvés kulcsfontosságú az emberi fejlődés szempontjából, és potens megnyilvánulása a punknak. Ha egy ügy vagy jelenség csak attól lesz igaz, hogy az emberek annak tartják, akkor a punk feladata, hogy jobb megoldást találjon, vagy egy olyan független változót, ami megerősítheti azt a bizonyos nézetet (néha a közvélekedés épp az emberi természet visszatükröződése, a punkok ezt nem tagadják).

Az a képesség, hogy az ár ellen ússzunk, fontos szerepet játszott az emberiség történelmének legfontosabb újításainál. Olyan eszmék jellemezték az egész felvilágosodást, amelyek kerülték a kor dogmáit, és olyan igazságokat fedtek fel a természet és az emberi lét kérdéseiben, amelyeket minden ember megtapasztalhat, és amelyek még ma is bennünk élnek.

Galilei az egyházzal vívott harcot, és bár az egyház megnyerte a csatát azzal, hogy a tudóst élete végéig börtönben tartotta, végül elvesztette a háborút. Kevesen hiszik ma úgy, hogy a Nap kering a Föld körül, és így Isten a Földet teremtette a világegyetem középpontjának. Francis Bacon azt hangoztatta, hogy az ember rendeltetése a Földön a megértés. Úgy gondolkozott, ha tagadjuk emberi mivoltunk e legalapvetőbb elvét, akkor a puszta barbárság mélységeibe süllyedünk.

Charles Darwin – aki bár a felvilágosodás tetőpontja után írta munkáit, annak vívmányai közvetlenül hatottak rá – teológiai iskolát végzett, és mégis késztetést érzett arra, hogy az utazásai során megfigyelt, biológiai fajokat összekötő törvényszerűséget megértse. Nézetei sok bibliai tantételt megkérdőjeleztek, ugyanakkor érvelése logikus volt, és egy önfejlesztési folyamat által (saját elméjében lejátszódó harc a megértésért) fejlesztette az emberiséget azzal, hogy új szintet jelölt meg az emberi megismerés számára.

Az egyház tantételei egyre inkább a perifériára szorultak. Az egyház felől érkező negatív visszacsatolástól való félelmet legyőzte megfigyeléseinek igazsága és a világ megértésének az a hulláma az emberekben, amelyet nézetei keltettek.

A modern punk a megértés iránti vágy motiválta gondolkodási folyamat, s tökéletesen egybevág a felvilágosodás hagyományával. Az, hogy annyi történelmi példa áll rendelkezésre, amely a dogmák megsemmisítésére irányuló törekvésről szól, egy erős elv megfogalmazását teszi szükségessé: civilizált emberi lényeknek természetes jegye az eredetiség. Az, hogy mennyire ritka az egyediség, arról árulkodik, hogy természetünket egy ugyanolyan markáns ellenerő szorongatja: a félelem.

A PUNK: a kérdésfeltevés és a megértés iránti elkötelezettség folyamata, ami egyéni fejlődést eredményez, és ennek extrapolálásával társadalmi fejlődéshez vezethet.

Ha elég ember érzi magát szabadnak, és nem vonakodik használni megfigyelőkészségét és eszét, akkor nagy igazságokra derül fény. Ezeket az igazságokat nem azért ismerik fel és fogadják el, mert valamilyen totalitárius entitás erőnek erejével a társadalomra kényszerítette őket, hanem mert mindenki hasonló tapasztalatokra tesz szert a megfigyelés során.

Az, hogy a punkok az előítéletek ügyében azonosulni tudnak egymással, abból a közös tapasztalatból ered, ahogyan velük bánnak az őket nemkívánatos személyekként kezelő emberek. Mindannyian rendelkeznek személyes tapasztalattal a tekintetben, hogy kerülik őket, és képesek jól viszonyulni egymás elidegenedés-élményeihez anélkül, hogy eközben valami magatartásmintát követnének.

Az előítélet-élmény közös tapasztalatból származik, nem pedig írott formulából vagy alkotmányból, amelyhez tartaniuk kell magukat. A punkok ebből a tapasztalatból vonják le azt, hogy az előítéletesség rossz, eszerint az elv szerint élnek, és nem tankönyvből tanulták. A fennálló nézetek provokálása a megértésre való törekvés nélkül szokássá válik, passzivitássá és előíró ideológiává.

Mi az igazság?

A filozófusok megkülönböztetik a kis "i"-betűs igazságot a nagy "I"-betűs Igazságtól. A punkok tagadják az utóbbi létezését.

A nagybetűs Igazság valamely transzcendentális lény által előírt rend létét feltételezi, azaz, hogy az igazság végeredményben Istentől származik, aki mindent előre eltervezett, amikor a világegyetemet megteremtette.

A kisbetűs igazságra magunk jövünk rá, és benne mindannyian egyetérthetünk, akik hasonló élményekkel és megfigyelésekkel rendelkezünk. Utóbbi objektív igazságként is ismeretes, amely bensőnkből jön, és ezen a földön nyilvánítódik ki, szemben az Igazsággal, amely kívülről jön, és felülről vetítik ránk, hogy kövessük.

Az erkölcsiséget nem kell feltétlenül az Igazság következményének tekintenünk. Az objektív igazságból éppoly könnyedén adódhat moralisztikus, spirituális kultúra.

A PUNK: hit abban, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, hogy az igazság a dolgok mibenlétének személyes megismeréséből ered, nem pedig az előírásokhoz való vak ragaszkodásból.

A punk mozgalomnak az objektív igazságtól való függése az ár ellen úszás közös élményéből eredeztethető. Bárki képes az élményt átérezni, aki már lógott ki tömegből. Arra egyetlen számkivetettnek sem volt szüksége, hogy valaki tételesen leírja neki, hogy mit jelent másnak lenni. Az igazság elég világos volt, s ezt megérthette, és igaznak fogadhatta el bárki, akinek része volt ebben a közös tapasztalatban.

Mi a félelem?

A félelem, ami arra készteti az embereket, hogy alávessék magukat a szabályoknak, sötét korszakokat idézett elő az emberiség történelmében. Az ún. sötét középkor nyugodt és bonyodalommentes volt, de komor és kellemetlen, továbbá híján volt mindennemű alternatív nézetnek. A hamis vigaszt és a nyugalmat, amiben a középkori ember részesült azáltal, hogy a király és az egyház szigorú bürokráciát erőltetett rá, teljesen elfedte a gyötrelem, amivel nap mint nap szembe kellett néznie.

A paraszt élete így könnyű, nincs irányítás, nincs cél, egyszerűen csak többet és többet termel, és utódokat nemz a király hasznára. De a megfélemlítés eszközét használni a parasztok (vagy ha már itt tartunk, a modern kor munkásainak) irányítására, csak egy rövidtávú és aljas gyakorlat, mert a parasztság ugyanazon agyi szerkezettel rendelkezik, mint a nemesség.

Az önfelismerés mélyen gyökerező biológiai sajátosságát és az önkifejezés vágyát nem lehet hosszú ideig elfojtani. Végül a parasztság felismerte, hogy az értelem nélküli élet olyan, mint a barmok élete. Megfélemlítve élni ugyanolyan, mintha biológiailag érzéketlen lenne az ember, részt venni az emberi színjátékban nem, pusztán elsorvadni képes.

Az emberi viselkedést szabályozó félelem tanult dolog. Más, mint az azonnali, reflexszerű, a zavaró hatástól menekülő válasz, amit a többi élőlény alkalmaz az életben maradáshoz. Nekünk szintén megvannak ezek a motoros reflexeink, de a kudarctól és a szókimondástól való félelem a limbikus rendszerből ered.

A limbikus rendszer az agy része, idegsejtek hálózata, ami a legmélyebb érzelmeinket szabályozza. Az agy két részét köti össze: a középagyat, ahová az érzékelt információ továbbíttatik (pl. látás és hallás) és az előagyat, ahol ezen információk feldolgozásra kerülnek. Bár az előagy legalább 480 millió éve kifejlődött (a legelső gerinceseknél már megtalálható volt), az ember megjelenésével speciális funkciói alakultak ki.

Az előagy egy specializálódott része, amit agykéregnek nevezünk, nagymértékben kifejlődött az embernél. Az agykéreg 95%-a az olyan asszociációs lelki folyamatokért felelős, mint az elmélkedés és a tervezés, a maradék 5% pedig a mozgás és érzékelés feldolgozását végzi.

A különbség jól érzékelhető egy egérrel összehasonlítva (ami szintén egy magasabb rendű gerinces). Az egér agykérgének csak 5%-a foglalkozik asszociációs ingerek feldolgozásával, míg 95%-ának feladata a mozgási és érzékelési ingerek feldolgozása.

A nagymértékben kifejlődött limbikus rendszer központjában van az, amit mi emberinek nevezünk. Különbözünk az állatoktól abban a tekintetben is, hogy több időt töltünk tervezéssel, elmélkedéssel és önmagunk kifejezésével. Limbikus rendszerünk nagyon erőteljes: felül tud kerekedni a primitív érzelmeken, és el tudja nyomni a mély vágyakat.

Aki valaha látott már szomorú filmet a barátaival és szándékosan visszatartotta könnyeit, mert nem akarta, hogy a barátai észrevegyék, az a limbikus rendszerét vette ehhez igénybe. Elgondolta, hogy mik a következményei barátai reakcióinak, és véget vetett az érzelmi folyamatnak, ami sírásra késztette volna.

Ahogy az ésszerű gondolkodás a limbikus rendszer terméke, a félelem is a limbikus rendszer ugyanazon idegsejtjeiben alakul ki. A félelem rendszerint ésszerű viselkedés, irracionális gondolatokon alapul és megbéníthatja az agykéreg feldolgozó erejét. Az elfojtás és a félelem kéz a kézben járnak és mindkettő példája annak, hogy hogyan nyomhatja el limbikus rendszerünk a nyilvánvaló ingereket, és segíti elő a biztonságos viselkedést.

A limbikus rendszer hasonló más szervekhez abban az értelemben, hogy úgy is tud működni, hogy káros eredménye lesz. Az, hogy kapcsolatban legyünk testünkkel, feltétele az általános egészségnek, és a limbikus rendszernek állandó készenlétben kell állnia ahhoz, hogy azt irányítsa. Hogy felülkerekedjünk a félelmen, kapcsolatba kell kerülnünk a limbikus rendszerünkkel, és fel kell ismernünk, amikor az elnyomja a nyilvánvalót.

Az etikett és a jó viselkedés a limbikus rendszer elnyomó képességének eredménye, ami időnként szükséges, de végső soron az ember eredetiségét csökkenti. A hazugság a limbikus rendszer elnyomó folyamatának végső formája, a nyilvánvaló tagadása. Az igazmondók, akik megbízhatóak és tisztességesek, megtanulták a limbikus rendszerük irányítását. Felismerik a vágyat, hogy hazudjanak, de belátják annak a hiábavalóságát, hogy azonosuljanak olyasmivel, ami nem igaz.

A hazugok ezzel szemben rabszolgái limbikus rendszerüknek, nincsenek kapcsolatban a legalapvetőbb mentális kapacitásukkal. Viselkedésük óvatos és ravasz, mert hagyják, hogy tökéletlen észjárásuk, a valóság álcázásához, teljes lelki alkatuk fölött átvegye az irányítást. Végül el kell ismerniük az igazat és vereségüket, de csak miután minden lehetséges félrevezetést és csavaros logikát felhasználtak félelmük elrejtése érdekében.

Politikusok, lelkészek, üzletemberek és bírák mesterei a csavaros észjárásnak és a félelem kiváltásának. Jó intellektuális céltáblái a punkoknak, mert ők nem respektálják az embereket, akik megtanulták irányítani limbikus rendszerüket. És a punkok nem félnek rámutatni arra, ami nyilvánvaló, még ha az a szociális helyzetük kockáztatásával jár is.

A PUNK: állandó küzdelem a társadalomból érkező negatív visszacsatolástól való félelem ellen.

A punk mozgalom

Megpróbáltam néhány tényezőt felsorolni, amelyek a punkot mozgalommá teszik kulturális értelemben. A gyengeelméjű pusztító, lopkodó, verekedő és veszekedő vadember semmivel sem punkabb, mint napjaink csinos arcú, de üresfejű popsztárja.

Mivel a lemezkiadóknak ennyire könnyű eladni az erőszakot, a szexet és az önteltséget, sok zenekar bekapta a csalit, és magát punknak állította be, azt viszont nem vette észre, hogy eközben valójában a konformizmus sztereotípiájának állandósításában vesz részt, ami egyáltalában nem punk.

A "gyere, állj közénk" hozzáállásból, amely követőket keres maga mögé, általában egy gyenge emberekből álló gyülevész népség verődik össze, akik azt hiszik, erejük a nagyszámú hasonló gondolkodású klónban rejlik. A mennyiség viszont nem minden, ha az embereket egy rövidlátó, öncélú, félelem kiváltotta mantra tartja össze, amely pártosodáshoz és kirekesztő elvekhez vezet.

Az erős ideológiáknak nincs szükségük csőcselékre, állják az idő próbáját, sosem múlnak el, mert szorosan kötődnek biológiai felépítésünkhöz. Részét képezik annak, amit Homo Sapiensnek lenni jelent. Ezt a hagyományt a punk testesíti meg.

A mozgalom korszakos dimenziókat ölt, túlmutat az itt és most pillanatnyiságán, mert létezett, létezik és létezni fog mindenhol és mindörökké, amíg csak emberi lények lakják a földgolyót.

Ahogy új korszak kezdődik a kultúra telhetetlen menetelésével, a punkok megtalálják számításukat. Az Internet ismét lehetővé teszi az emberek számára, hogy közvetlenül kommunikáljanak egymással. A hálón interaktív az emberi viselkedés, ahogy az még a tömegmédia beköszönte előtt volt.

Az emberek most ideológiai és életmódbeli kérdésekre fordítják figyelmüket, szemben a XX. századi gyakorlattal, amelyben a csapathoz való tartozás elől elzárkóztak, és egy hálózat vagy propaganda magatartás-szabályzatának vetették alá magukat. A hazugságok és az elitizmus misztériumai gyorsan elhalnak majd, ha a globális párbeszéd, amely a hálót nap mint nap áthatja, egyre több ember életében megjelenik.

A világ lakói fogékonyabbak lesznek alternatív ideológiák iránt, mert ők maguk fogják ezeket megalkotni. Korszerűtlen intézmények ideológiája iránt viszont kevésbé lesznek fogékonyak, mert logikájukban a hiányosságok és a hibák sokkal erősebben jelennek meg, lévén hogy amint ezek létrejönnek, azonnal szétsugározzák majd őket a világba.

A "megismerésben az erő" és a "tudás hatalom" etikája, amelyet a punkok vallanak, normává fog válni. Nyilvánvaló lesz majd a titkos szertartáskönyvek merevsége, állatiassága és értelmetlensége, ez pedig az emberi egyediség értékeléséhez és az eredetiség egy új korszakához kövezi ki az utat.

Ki a punk?

Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy punk legyen. Sokkal nehezebb persze olyasvalaki számára, aki egy higgadt, kihívásoktól mentes, tudatlan környezetben nevelkedett, mert az nem látja a nyugalmát biztosító intézmények megkérdőjelezésének és provokálásának értelmét. Az ilyen gondtalan életre viszont kevés példa akad napjaink szűkülő világában.

Az örök kérdések még mindig élénken foglalkoztatják az emberi elméket. Évtizedről évtizedre válik egyre világosabbá, hogy mit is jelent embernek lenni. Néha, az embereket arra nevelik, hogy biztonságos útvonalon haladjanak korai halálukba, fogyasztva és hajtogatva a félelmetes arisztokrácia dogmáit.

Másrészről, az emberi lelket nehéz elpusztítani. A punk az emberi lélek mikrokozmosza. A punkok az eszükkel boldogulnak, nem nyers erővel. A társadalmat sokféleségükkel, nem konformizmusukkal mozdítják előre. Más embereket befogadással és nem uralommal motiválnak.

Önmaguk jobbá tételének élharcosai, és ennek extrapolálásával az egész emberiség jellegét képesek javítani. Az emberi érzés mindenki számára hozzáférhető, íratlan, egyetemes szabályaihoz tartják magukat, és kerülik az elitista magatartásmintákat, titkos szertartáskönyveket. ők testesítik meg a jövő reménységét, és tárják fel a múlt hibáit. Nem kell megmondanunk nekik, hogy mit csináljanak, máris vezetnek bennünket.

A PUNK: az egyediség személyes kifejezése, amely abból az emberi képességünkből származik, hogy tudunk gondolkodni, és kérdéseket feltenni.

A PUNK: egy mozgalom, amely visszautasítja azokat a társadalmi attitűdöket, amelyeket az emberi természet tudatos figyelmen kívül hagyásával állandósítottak.

A PUNK: a kérdésfeltevés és a megértés iránti elkötelezettség folyamata, amely egyéni fejlődést eredményez, és ennek extrapolálásával, társadalmi fejlődéshez vezethet.

A PUNK: hit abban, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, hogy az igazság a dolgok mibenlétének személyes megismeréséből ered, nem pedig az előírásokhoz való vak ragaszkodásból.

A PUNK: állandó küzdelem a társadalomból érkező negatív visszacsatolástól való félelem ellen.

(Fordította: Orbán Gábor)

A híres dzsessz zongorista elmondja, hogyan nem találkozott Malcolm X-szel.

A 60-as évek első felében a John Coltrane Quartett olyan dalokat alkotott, melyeket a valaha létezett legizgalmasabb és legújítóbb jazz zenék közé sorolunk. McCoy Tyner 1965-ben hagyta el a Coltrane Quartet-et, hogy saját együttest alapítson. Továbbra is a legkülönbözőbb stílusokkal kísérletezik. Az elmúlt tíz évben három szólóalbumot rögzített, és együttese, a Latin Jazz All Stars évek óta a legjobb jazz tánczenét produkálja. Az utóbbi néhány hónapban McCoy Európában turnézott. Időt szakított arra, hogy elbeszélgessen Martin Smith-szel a jazzről és a rasszizmusról.

Meséljen arról, hogy milyen szerepet játszik a latin jazz zenéjében!

A világ minden tájáról származó mindenfajta zenét szeretek. Úgy gondolom, minden zenében van valami általános érvényű, de ha a világ olyan részeiről származó zenét hallgat az ember, ahova feketéket hurcoltak, mindig hasonló ritmusokat fog hallani. Mindegyiküknek megvan a saját különleges helyi hangzásvilága, de határozott kapcsolat van közöttük. Már régóta játszom latin zenét. Ez szinte elkerülhetetlen, ha az ember egy olyan városban él, mint New York, amely a kultúrák hatalmas olvasztótégelye. Remek dolog, hogy különböző kultúrák különböző népei egy helyre kerülnek. Ettől maradnak a dolgok frissek. Ez az, ami életben tartja a dolgokat.

És végre a nagy kubai zenészek is kezdik megkapni a nekik járó tiszteletet.

Nagyon szeretem a Buena Vista Social Clubot. Negyven évig el volt rejtve a zenéjük a világ elől. ők Kuba igazi hangjai. A zene, amit játszanak, az afrikai, európai és a dél-amerikai kultúrák találkozásának eredménye. Ez egy olyan pont, ahol a három kontinens összeér.

És milyen szerepet játszik a jazzben a blues?

A blues eredete az afrikai zenébe, a rabszolgaságig nyúlik vissza, de nem kizárólag szomorú zenét jelent: megszólal benne a remény és a szabadság hangja is. Az a blues, melyet jazz-zenészek alkottak, Afrikának köszönhető, de valójában afro-amerikai zene. Én Amerikára helyezném a hangsúlyt, mert a mi zenénk a feketék amerikai élményeihez kötődik. A jazzben benne van a gospel, a munkadalok, hallod benne Duke-ot [Duke Ellington], Birdöt [Charlie Parker] és a jazz többi ősapját. Hallhatod benne, hogy milyen fejlődésen mentek keresztül a feketék az idők során.

Mivel a társadalom alsóbbrendűnek tartja a feketéket, minden fekete, aki valami gyönyörűt alkot és művészi teljesítményt nyújt, ezekkel az előítéletekkel szemben veszi fel a harcot. Éppen ezért a jazz természetéből adódóan a rasszizmus és az elnyomás minden formája ellen van.

Mit gondol, hogyan formálta a rasszizmus élménye a jazzt?

A feketék helyzete miatt – jogfosztottság, fajgyűlölet és szegénység – a zene egyike volt a kevés önkifejezési módnak. Például Bird zseni volt, de a dolgok akkori állása miatt nem tudta kiaknázni tehetségét. Egy éjjel beszélgetésbe merült két tudóssal a természet dialektikájáról. Csak ő két órán keresztül beszélt. A vita végén az egyik tudós megkérdezte Birdöt, hogy melyik egyetemre járt. Bird csak nevettet – még az általános iskolát sem fejezte be soha!

Azt hallottam, hogy ott volt Malcom X egyik beszédén. Igaz ez?

1964-ben történt, nem sokkal meggyilkolása előtt. Fontos ember volt. Sok olyan dolgot mondott, aminek el kellett hangoznia. De nem én vagyok az egyetlen jazz-zenész, aki látta. John Coltrane is elment egy beszédére. Malcomot élettapasztalatai formálták. Ahogy a jazznek, neki is a gettó volt a bölcsője. Szegény családból származott, börtönbe került és áttért az iszlám vallásra. ő lett a nép hangja. Sok rosszat mondtak már Malcomról, de azt hiszem, a Spike Lee-film és Alex Haley életrajzi műve segített megmutatni a másik arcát is.

Nem szoktam politizálni – a zene az én politikám. De sok társadalom- és önsegélyező projectben vettem részt. Miután elhagytam Coltrane zenekarát, egy államilag támogatott programban vettem részt, és zongorázni tanítottam hátrányos helyzetű srácokat Bronxban.

Meséljen az Alabama című dalról, amelyet 1963-ban vettek fel John Coltrane-nel.

Martin Luther King a polgárjogi mozgalmat szervezte délen. John ezt a dalt a birminghami templombombázásra – melyben négy fiatal lány halt meg – írta válaszul. A zenében, amit John komponált, Martin Luther King gyászbeszédének szavai csengtek vissza. Elvin dobpergése az egyre erősödő polgárjogi mozgalmat szimbolizálta. John Coltrane-nel fantasztikus élmény volt együtt zenélni. Még most is szoktam játszani az egyik számát fellépéseimen.

Mit gondol, mekkora befolyásra fog szert tenni Amerikában Ralph Nader, a Zöld Párt képviselője és a fogyasztók jogainak védelmezője?

Azt hiszem, nagyszerű, hogy még egyáltalán versenyben van. Ellenfelei mind nagyhatalmú emberek, de én tisztelem őt. Szükségünk van olyan emberekre, mint ő. Rettentő sokat tett az emberek megsegítéséért. Nagyszerű, hogy Ralph nyilatkozatokat tehet és indulhat a választásokon. Ez a rendszer legnagyobb próbája.

Milyen más politikai események hatottak Önre mostanában?

Nagyon megrázott Amadou Diallo meggyilkolása. Fegyvertelen fekete férfi volt, akit 41 lövéssel ölt meg a New York-i rendőrség. Elborzaszt a gondolat, hogy ilyen dolgok történhetnek New Yorkban. Végtére is ez nem Texas vagy Alabama! Giuliani polgármester úr a rendőrök védelmére kelt. Azok a rendőrök azt hitték, hogy következmények nélkül azt csinálnak, amit akarnak. Ez nagyon nincs így jól. Én nem azt mondom, hogy minden, amit Giuliani tesz, rossz. Csak nem jut eszembe egy dolog sem, ami jó lett volna.

Ön szerint ki a XX. század legnagyobb jazz-zenésze?

Kétség kívül Duke Ellington. Sajnos nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy játsszam vele. Annak ellenére, hogy a családtagjai közül többeket ismertem, sosem sikerült átverekednem magam a testőrein, hogy találkozhassak vele. John készített egy közös lemezt Duke Ellingtonnal. Mivel tudta, hogy mennyire szeretem, hívott, hogy jöjjek el a felvételekre. Sajnos lerobbant a kocsim. Így aztán sosem találkoztam vele. Duke nevéhez fűződik a nagy jazz standardok jó része – termékeny dalszerző volt. ő volt a jazz óriása.

A szerző, aki a konzervatív Daily Telegraph zenekritikusa, ebben a kötetben gyakorlatilag kiteregeti a zenészvilág és a koncertipar szennyesét, ezért a könyvből Angliában rövid idő alatt bestseller lett. A történetek nem légből kapottak: a kötetet kiegészítő függelékben (Finálé) bőséges információkat találunk a legnagyobb lemezcégekről, ügynökségekről, művészekről és fellépti díjaikról. A könyv nem egyszerűen a zenetörténet sajátos szemléletű regénye; az elemzésben fontos szerepet kapnak olyan kategóriák, mint az érték és az árak viszonya, a középosztály kulturális szükségletei, sőt a gazdasági ciklusok hatása a kulturális szektorra. Emiatt a Művészek és menedzserek a komolyzene politikai gazdaságtanához írott bevezetésnek is tekinthető.

Lebrecht a komolyzene ezredvégi hanyatlását drámainak mutatja be. Elemzése szerint e folyamatban sok minden közrejátszik: a szórakoztató elektronika csábítása, a rossz közbiztonság (ami miatt az emberek kevésbé szeretnek este koncertre járni) és természetesen a videoklipek által formált közízlés. Az Angliában 1996-ban megjelent könyv eredeti címe (When the Music Stops… Managers, Maestros and the Corporate Murder of Classi­cal Music) sokkal keményebben mutat rá a hanyatlás legfőbb okára, az pedig nem más, mint a nagyvállalati uralom alá került zeneüzlet.

"A komolyzene nem függetleníthető a társadalmi tényezőktől és a nagytőke igényeitől. Amikor csökkentették a közszolgálati státusokat, a zenekarokban nemkívánatossá váltak a tartós munkaszerződések. Ha a hollywoodi filmipar tüsszentett, a komolyzene tüdőgyulladást kapott. A forgalmi részesedés minden egyes százalékpontja, amit az ügyvédek Michael Jackson Sony-szerződésébe belegyömöszöltek – a CD-k eladási árának 42 %-át kapta; hétszer többet, mint a művészek többsége – tovább csökkentette a kiadó befektetéseit a lassabban fogyó komolyzenébe. Ha Jacksonnak kevésbé volt keletje, Beethoven elsüllyedt. A szórakoztató zenétől való növekvő függés volt a komolyzene válságának egyik fő előidézője." (13. o.) Addig azonban, míg a zene művészei ilyen fokon váltak kiszolgáltatottá más kulturális, gazdasági és politikai erőknek, hosszú évszázadoknak kellett eltelniük.

Lebrecht értelmezésében a komolyzene képviselői (alkotók és előadók) csak egy viszonylag rövid történelmi időszakban tekinthették magukat polgárnak, vagyis szociálisan függetlennek és gazdaságilag önállónak. Ez az az időszak volt, amikor a művészek már kiszabadultak az egyházi és feudális alárendeltségből, viszont még nem váltak függővé az üzleti alapon megszervezett ügynökségektől. Bach, Handel, Haydn és Beethoven volt az, aki többé-kevésbé szabadon gazdálkodhatott a maga tehetségével, a múlt század közepétől azonban megváltozott a világ.

Paganini és Liszt korában fedezték fel az előadóművészek, hogy sokkal nagyobb jövedelemre tehetnek szert az útjukat egyengető menedzserek, és az általuk kifejtett marketing munka segítségével. Onnantól kezdve pedig nem telt el sok idő addig, hogy a művészek ki is szolgáltatták magukat gazdasági igazgatóiknak. Kezdetét vette a sztárolás, ami eszköz volt a honoráriumok és jegyárak felsrófolásához. Az üzleti szellem azonban akkor fejlődött tökélyre, amikor az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet ezen a téren is, valamikor a XIX. század vége felé. "Európa megkedveltette Amerikával a komolyzenét, és az viszonzásul megmutatta, hogyan kell vele kereskedni." (95. o.)

Ahhoz, hogy ne Amerika legyen a világ zenei nagyhatalma (is) a XX. században, az kellett volna, hogy a két potenciális rivális, Oroszország és Németország sorsa másképp alakuljon – sugallja Lebrecht. Mivel az 1917-es orosz forradalom a zeneszerzőket is kisajátította, olyan művészek szedték a sátorfájukat, mint Rahma­nyinov, Sztravinszkij és Prokofjev. Miután pedig megtörtént a náci hatalomátvétel Németországban, és a német kiadók menesztették zsidó zeneszerzőiket és szerkesztőiket, még nagyobb volt a kirajzás. Az általános zsidótlanítás összefonódott az atonalista, avantgardista, liberális és szocialista beállítottságú szerzők elleni kampánnyal. A "tisztogatás" áldozata lett Hindemith, Korngold, Weill, Eisler, Schönberg, Krenek és mások. Mint tudjuk, a menekülési hullám magával ragadta Bartók Bélát is.

Hogy az emigrációs kényszeren túl az orosz és a náci forradalom hatása összevethető-e, az e kötetből nem derül ki, hiszen ez a téma csak egy mellékszál Lebrecht rekviemjében. Kísérletet tett viszont e kérdés tisztázására egy magyar zeneszociológus, Tokaji András. Könyvének megjelenését a Huszadik Század Intézet támogatta, s ezt tudva nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben az elemzésben a "külön-külön véletlenszerűnek is mondható hasonlóságok a totalitarizmus egyetlen, nagy freskójává állnak össze." Ezt a tendenciát csak erősíti, hogy a mű legfontosabb társadalomelméleti támaszául Karl Joachim Friedrich és Zbigniew Brzezinski Totalitare Diktatur című könyve szolgál (1957-ből!). Ami tehát a könyvben feldolgozott tényanyagot és annak fogalmi kereteit illeti, a mű akár az ötvenes évek Amerikájában is megszülethetett volna.

Ehhez képest rögtön a Bevezetésben kellemes meglepetésben van részünk, amikor is a szerző kilenc pontban különbséget tesz a sztálinista és a nemzeti szocialista rendszerek között. Csak sajnálni lehet, hogy ez a distinkció nem szervesül az elemzésben, nincs megtermékenyítő hatása, sőt, mintha éppen ezt próbálná a továbbiakban cáfolni a könyv maga. Amin nem csodálkozhatunk, hiszen a szerző jól láthatóan idegenként mozog a politika és a társadalomtudományok világában (lásd például az olyan megfogalmazásokat, mint hogy "a nemzetiszocialisták nyíltan meghirdették a marxizmus reformját /19. o./, vagy akár az Állam és forradalom szellemiségének teljes figyelmen kívül hagyását Lenin gondolatainak körvonalazásánál /55. o./).

Tokaji komparatív zenetörténeti írása mégsem teljesen érdektelen, hiszen (először) megvizsgálja a zene szerepét Hitler és Sztálin propaganda rendszerében, majd pedig (másodszor) sorra veszi azokat a műfajokat és témákat, amelyek mind a hitleri (goebbelsi), mind a sztálini (lunacsarszkiji) korszakban megfigyelhetők voltak, és így magától értetődően párhuzamba is állíthatók. Ebből a szempontból a kötet informatív, tanulságokkal is szolgál. A baj – ahogy azt már megszoktuk – nem a szavakkal és mondatokkal, hanem a kontextussal, az interpretációval, a kerettel van.

A sztálinizmus és a harmadik birodalom releváns összehasonlítása csak úgy végezhető el, ha az elemzés tekintettel van egyrészt az előzményekre és a dolgok utóéletére, másrészt pedig más kortárs rendszerekre, nemzetekre és régiókra. Ilyesminek Tokaji könyvében nyomát sem leljük. Ennek a műnek mindenképpen meg kellett volna mutatnia például, hogy milyen kulturális áramlatok kapcsolták össze Berlint és Moszkvát már a húszas években, vagyis jóval a sztálinizmus és a nácizmus teljes győzelme előtt. Tokaji elegendőnek találja, hogy a két totalitárius rendszer eredetét a történelem Rousseau-Marx-Lenin/Mussolini-féle degenerációjára vezesse vissza, és így nem kell beszélnie ipari forradalmakról, gazdasági válságokról és militarizmusról, amelyek pedig a XX. század első felét a világrendszer egészében meghatározták, méghozzá markáns kulturális következményekkel egyetemben. Nem kell foglalkoznia autonóm művészi törekvésekkel, amelyek a maguk módján érvényesülni tudtak, vagy küzdöttek a kereteiket megszabó politikai közeggel a harmincas-negyvenes évek Közép- és Kelet-Európájában.

Tokaji koncepciójában a rendszer mindent és mindenkit ural, előzmények és következmények nélkül. Így kerülhet egy platformra például Kodály Zoltán is Zsdanovval (61. o.), ami a (pre-)koncepció talán legabszurdabb elemének tekinthető az itt felvonultatottak közül. A szerző túlzottan is a határozatokra, ideológiákra, állásfoglalásokra és parancsokra koncentrál; azt mondhatjuk: éppen a szociológia hiányzik belőle. A megidézett gondolatok reprezentatívak lehetnek a döntések tekintetében, de nem azok a vizsgált rendszerek tényleges zenekultúrája szempontjából. Nem szerepel például a könyvben Dunajevszkij neve, aki pedig a sztálinista korszak ünnepelt művésze volt, és nem foglalkozik a szerző azzal a kérdéssel, hogy miért lett az operett a Rákosi-rendszer egyik legtámogatottabb műfaja. Tíz évvel az államszocializmus bukása után pedig szólni kellett volna arról is, hogy a rendszer fejlődésével, vagy pontosabban: a világtörténelmi feltételek változásával összhangban Magyarországon is háttérbe szorultak a könyv által jellemzett kultúrpolitikai elvek és jelenségek, és jött a Röpülj, páva!, a Ki mit tud?, és eljutottunk oda, hogy a nyolcvanas években már-már a rockoperák bizonyultak a legjobb kulturális hordozóeszköznek a kádári-aczéli politikai törekvések népszerűsítése számára.

Tokaji András nem is próbálkozik meg azzal, hogy vizsgálja, milyen tendenciákat indukált a nácizmus a komolyzene főáramában, és hogyan éltették tovább ezek a meggyökeresedett tendenciák a nácizmus szellemét az 1945 utáni évtizedekben. Egy ilyen megközelítés a totalitarizmus-elméletek hirdetőitől igen távol áll, nem idegen azonban Norman Lebrechttől, aki érzékletesen és hitelesen tárja elénk a strukturális folytonosság problematikáját, méghozzá a Karajan-jelenség bemutatásán keresztül.

Herbert von Karajan volt az a művész a XX. században, akit nemcsak hogy nem gyűrtek maguk alá a nagy kiadók és menedzsment cégek, hanem épp ellenkezőleg: ő volt az, aki – a karmesteri pálca kezeléséhez hasonlóan – mesterien értett ahhoz is, hogyan csikarjon ki mindig nagyobb fellépti díjakat az őt támogató állami és privát szponzorokból. Történt mindez annak ellenére, hogy Karajan 1933-ban belépett Hitler pártjába, és a Führer rendszerének ünnepelt karmestere lett. A háború után, és néhány bizonytalan év elteltével Karajan újra a csúcson volt: 1956-ban (egy évvel azután, hogy a szovjet hadsereg elhagyta Ausztriát) kinevezték a Salzburgi Ünnepi Játékok élére. A stílus, a társadalmi közeg és az üzleti stratégia egységet alkotott: a klasszikus repertoárt szenvedélymentes, félromantikus szellemben uniformizáló Karajan "lefölözte a német gazdasági csoda krémjét, a Ruhr-vidéki konjunktúra potrohos újgazdagjait, akiknek meg se kottyant ezer márka egy pár jegyért, és még egyszer ugyanennyi egy koncert utáni vacsoráért." (362. o.)

Karajan valóságos birodalmat épített fel, amelyet diktátorként irányított. "A közpénzekből finanszírozott próbái egyben kereskedelmi célú lemezfelvételek voltak, az osztrák adófizetők pénze egyenesen az ő adómentes svájci és liechtensteini bankszámlájára vándorolt. (…) Karajan elérte, hogy a zenei üzlet a lemezpiac értéktőzsdéjének tekintette a fesztiváljait. (…) A zenekritikusok a fesztivál költségén lubickoltak a luxusban, és dicshimnuszokat zengtek. Ami Salzburgban történt, az csak kitűnő lehetett – hiszen olyan sokba került. A Karajan-féle Rózsalovag-ban színezüstből volt a rózsa, a Don Giovanni-ban a pezsgőária végén valódi kristálypoharat vágtak a földhöz, még a próbákon is." (363-362. o.)

A diktátor 1989 nyarán bekövetkezett halála után elkezdődött Salzburg eredeti, 1920-ban kialakított szellemiségének helyreállítása, a szégyenteljes múlt azonban tovább kísértett. A 74. fesztivál ideje alatt boszniai menekültek jelentek meg a városban. "Salzburg nem tudott enyhíteni Szarajevó kínjain – írja Lebrecht. – Ellenkezőleg, részben felelősséggel tartozott érte. A Mozarteum lépcsőjén a NATO főtitkárába botlottam, aki mély beszélgetésbe merült egy ismert fegyvergyártóval. Mozart, amennyire hallottam, nem került szóba. Az üzletek, amelyek Boszniában tovább dörögtették a fegyvereket, két szimfónia között, Salzburgban köttettek." (374. o.)

Karajan alternatívát jelent az amerikai nagyvállalati modellel szemben, de nem demokratikus alternatívát. ő az emberfölötti ember, de a modell nem másolható: Karajan csak egy van. Az amerikai modell azonban univerzális: a menedzser a főnök, a művész pedig a beosztott alvállalkozó. A zenei üzletben a piacgazdaság szabályai ugyanúgy érvényesek, mint az autógyártásban vagy az élelmiszeriparban. Érvényes a monopolizációra való hajlam is, egészen odáig, hogy az ötvenes években – az FBI többéves nyomozását követően – trösztellenes eljárást is folytatnak a legnagyobb zeneipari cég, a Columbia ellen. Ennek ellenére persze a CAMI megmaradt a piac vezető szereplőjének: "igazi nagyáruház" volt, amelyben A-tól Z-ig minden megtalálható – mondta róla Sheldon Gold, Isaac Stern, Itzak Perlman és mások régi vágású ügynöke.

A XX. században a zenei üzletben ugyanúgy kialakul az állami beavatkozás, mint a gazdaság más szektoraiban. A század középső harmadában a szórakoztatóiparhoz hasonlóan a politika is összeméri a sportot és a komolyzenét atekintetben, hogy melyik szolgálja jobban az érdekeit. A rádió aranykorában még a zene vezetett, s a lapok szerkesztőségeiben is ugyanannyi zenekritikus volt, mint sportújságíró. A televíziózás elterjedésével azonban eldőlt, hogy a komolyzene veszít, ami a művészeket és menedzsereiket még inkább az állami és nagyvállalati mecenatúra kegyeitől tette függővé.

Az ezredfordulóhoz közeledve az érlelődő válságra egy további réteg rakódott: az újabb technikai forradalom egyszerre bizonyult áldásnak és átoknak. Az információs forradalom zenére gyakorolt hatását az orosz és a náci forradalmakkal egy lapon említi Lebrecht. "A nyugati világ dicsőséges zenekultúrája szolgálatkész adatbázissá egyszerűsödött." (35. o.) A korábbiakhoz képest kevésbé lett szükség a friss felvételekre, hiszen bármikor leemelhető a polcról a teljes klasszikus repertoár a leghíresebb karmesterek és szólisták előadásában. Ez persze önmagában még nem a vég: "…ha az információs forradalom egyre táguló láthatárát kémlelve biztosra vehető valami, akkor az az, hogy a komolyzene nyilvános előadása ilyen vagy olyan formában, nagy- vagy kis méretekben fennmarad. Ugyanilyen biztos azonban, hogy a zene esetenkénti, koncerttermi és operai megszólaltatása belátható időn belül elveszti azt a központi és fontos helyet, amelyet az elmúlt két és fél évszázadban a városok életében betöltött." (7. o.)

A szerző kifejti, hogy a komolyzene dolgai igazából "a tőzsde 1987. októberi, Fekete Hétfőként emlegetett összeomlása óta álltak fejtetőre. Csökkentek a jegyeladások, megcsappantak a lemezbevételek, jelentős előadóművészek adták fel a függetlenségüket, elapadtak az állami és cégtámogatások, s hangszeres szólisták, akikre azelőtt szólókarrier várt volna, olyan zenekaroknál kuncsorognak állásért, melyeket magukat is a megszűnés fenyeget." (22. o.) A krachot követő években az Egyesült Államokban és a világ többi részein is drámai módon szűkült össze a zenei élet anyagi és intézményi bázisa. "A közönség és a támogatások elapadása Európa-szerte több városi és rádiózenekart küldött padlóra. Az operaházak musicaleket és rockshow-kat fogadtak be, a lemezipar pedig közel állt a végkimerüléshez." (586. o.)

Látható tehát, hogy Lebrecht nem "a művész jó, a menedzser rossz" szereposztást alkalmazza, még akkor sem, ha a valódi áldozat többnyire a zenekedvelő polgár és a gazdasági érdekeltségeknek kiszolgáltatott muzsikus. Az elemzés a rendszerre, az objektív mechanizmusokra koncentrál. Ugyanakkor a szerző nem fatalista, nem tekinti ellenállhatatlannak a nemzetközileg is összefonódó piaci trendeket. Az ellenállás pozitív példájaként említi például a virtuóz hegedűs Nigel Kennedy-t, aki számtalan újítással igen sokat tett azért, hogy – Kodály Zoltánt idézve – valóban mindenkié lehessen a zene. Hasonló szellemben ír Isaac Sternről, a legnagyobb tehetségkutató hegedűművészről, aki megmentette a pusztítástól a vállalkozó tulajdonos által lebontásra ítélt Carnegie Hallt.

A könyv elgondolkodtató azok számára, akik úgy gondolják: létezhet piacgazdaság piaci társadalom nélkül. A mai komolyzenében például – írja Lebrecht – a szólókarrier fő kelléke nem más, mint a versenyszellem. "Gladiátorképzővé váltak a zeneakadémiák: inkább harc-, mint előadó-művészetre készítették fel a növendékeiket. Miközben arra tanították őket, hogy természetes kifejezőerő helyett hatásos megoldásokkal kápráztassák el a zsűrit, játékukból eltűnt az élvezet. A győztesek nem művészi invenciójukkal, hanem bravúros előadásmódjukkal szerezték meg az első helyet, és ebben a felfogásban kezdtek koncertezni. Mit érezhet a közönség, ha az előadó elnyomja az érzelmeit? Valószínűleg a közönség reakciója kevésbé volt fontos a karrieristák és karrieregyengetők számára, mint annak a pár nagyfőnöknek és cégtulajdonosnak a véleménye, akik a megnyilvánulási lehetőségeket a kezükben tartották." (579. o.)

Az elfajulás "a komolyzene Coca-Colásításával" teljesedik ki. Semmiképp sem hízelgő Anne-Sophie Mutterra nézve, hogy "a német zene Steffi Grafjaként" emlegetik, vagy hogy Luciano Pavarottiról – a Corriere cella Sera-ra hivatkozva – azt írja Lebrecht: "Madonna szintjére süllyedt". A három tenor jellegű rendezvényekben érdekelt személyektől, illetve az ilyesmi kedvelőitől gyakran hallani, hogy a stadionokban adott szuperkoncerteket nem szabad kifogásolni, hiszen azok csak népszerűsítik a komolyzenét, új híveket szereznek neki. Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Aki szabadtéri egyvelegeket hallgat a három tenortól, soha nem fog végighallgatni egy Mahler-szimfóniát vagy egy Bartók-hegedűversenyt. A haknizó sztároknak kifizetett illetmények pedig éppen hogy a teljes értékű repertoárt kínáló zenekarok finanszírozási esélyeit rontják.

Valójában a komolyzene nem veheti fel a versenyt a popzenével. "A poptól eltérően a komolyzene nem ontja az egymással felcserélhető sztárokat. A popzene gépfegyverként működik; minden hónapban új tárat ereszt a lemezboltokba és az éterbe, majd gyors, ismétlődő sorozatot ad le a legjobban bevált töltetből. Egyetlen telitalálatból ötven baklövés költsége térül meg, bőségesen. A komolyzenében olyan nagyok az előállítási költségek, és olyan kicsi a haszonrés, hogy havonta néhány lemeznél többet egyetlen lemezcég sem tud kiadni – innen a közönség által jól ismert nevekhez és magas díjazásukhoz való határtalan ragaszkodás." (379. o.)

A diagnózis tehát egyértelmű: a komolyzenét a koncert- és lemezipari koncentráció, valamint a világsztárok és a nekik fizetett horribilis sztárgázsik veszélyeztetik. A terápia: korlátozni a kifizethető honoráriumok nagyságát, és támogatni a kisebb, minőségorientált vállalkozásokat. Lebrecht olyan megoldást ajánl, amelynek gyökerei a száz évvel ezelőtti trösztellenes gazdaságpolitikáig nyúlnak vissza. Ez egészítendő ki progresszív, minőségorientált, demokratikus kultúrpolitikával. "Ha megszűnik a haszonelvű sztárolás és helyreáll a józan gazdasági szemlélet, megvan rá a remény, hogy újra lehet alapozni a komolyzene jövőjét." (14. o.) Csak remélni tudjuk, hogy Lebrecht figyelmeztetései és ajánlásai meghallgatásra találnak a zenei hagyományaira oly büszke magyar kulturális életben is.

Norman Lebrecht (2000) Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért. Budapest, Európa Könyvkiadó

Tokaji András (2000) Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban, Budapest, Balassi Kiadó

A rasszizmus és az idegengyűlölet a kilencvenes évek egyik új tendenciájának tűnik Nyugat-Európában. Sok EU-tagországban látványosan megerősödtek az idegengyűlölő, rasszista politikusok, mozgalmak és pártok. Reflektorfénybe került a vélt vagy valós bevándorló, aki fenyegeti az uniós országokban elért jóléti színvonalat.

Hogy miért erősödött fel az idegenellenes trend? Egyrészt azért, mert a felbomló keleti blokk irányából az EU-országok szakértői nagyarányú bevándorlást anticipáltak és erre számítanak az EU-hoz várhatóan csatlakozó országok felől is. Másrészt az EU egységes határőrizeti rendszerének kialakítása az előbbi tényezőtől függetlenül is felhevítette a migráció körüli indulatokat, rendszeresen szóhoz juttatva a különféle idegengyűlölő irányzatokat.

Egy ilyen időszakban különösen nehéz a tisztánlátás, hiszen a köznapi dialógusokban összekeverednek a migrációval összefüggő különféle félelmek, feltételezések és a valóságos tapasztalatok. Ezért tekinthetjük különösen hasznosnak Teresa Hayter új könyvét, amely a fejlett országok által alkalmazott bevándorlási korlátozásokról szól. Tulajdonképpen egy ezek megszüntetését követelő, súlyos tárgyi bizonyítékokat felvonultató röpirattal van dolgunk. A szerző nemcsak közgazdasági és társadalompolitikai szakíró, hanem az antirasszista kampányok egyik vezető aktivistája évtizedek óta, aki maga is részt vett a legjelentősebb menekültközpont, Campsfield bezárását követelő kampányokban.

A könyvben Hayter nyomon követi a bevándorlási korlátozások szigorításának folyamatát, kezdve onnan, hogy azokat egyáltalán bevezették Nagy-Britanniában és más országokban. Az elemzés középpontjában a második világháború utáni korszak bevándorlási korlátai állnak, különösképpen azok, amelyek a volt gyarmati országokból és a Kelet-Európából eredő bevándorlást voltak hivatva megfékezni. Hayter bemutatja e korlátozások hatásait a menekültek helyzetére, és kitér azokra a kezdeményezésekre, amelyek által az európai országok igyekeztek összehangolni határellenőrzési gyakorlatukat az utóbbi évtizedekben, az “Európa-erőd” építése során.

Hayter arról igyekszik meggyőzni olvasóit – valószínűleg sikeresen –, hogy a bevándorlási korlátozások mind nagyobb szenvedést okoznak a bevándorlóknak, sőt, általában az emberi jogok megsértésével járnak, hozzájárulnak a rasszizmus legitimálásához, mi több, maguk is rasszisták. E nem túl meglepő téziseken túlmenően azonban kevésbé evidens következtetésekhez jutunk el. A szerző azt állítja, hogy a migráció nem fenyegeti a munkahelyeket és a munkakörülményeket, sem pedig az európai jóléti államot. Épp ellenkezőleg, annak lehetőségét hordozza, hogy az egész világon javulhasson az emberek életszínvonala. Ennek belátásához tudni kell például azt, hogy a korlátozások pénzügyi és humán költsége igen nagy, számszerű (mennyiségi) hatásuk azonban a feltételezettnél jóval kisebb.

Érveinek alátámasztására Hayter döntően a kilencvenes évek első felének Angliájából hoz fel tényeket, adatokat. Ez az empirikus anyag betekintést nyújt a fogvatartás, az eseti elbírálás körülményeibe, szól a kedvezmények megtagadásáról. Összehasonlítja a brit kormányok politikáit a kontinentális Európa gyakorlatával. Amint az sejthető, a történetből kiderül, hogy a munkáspárti politikusok – más területekhez hasonlóan – a bevándorló-ellenességben is igyekeznek felvenni a versenyt a konzervatívokkal.

Teresa Hayter következtetése és politikai programja radikálisnak mondható: azt kezdeményezi, hogy az államok az emberek szabad mozgását ismerjék el univerzális emberi jogként. Ez idáig ugyanis a témával összefüggő jognyilatkozatok a szabad vándorlás jogát csak a lakóhely elhagyásának szabadságaként értelmezték, de nem engedték és nem követelték meg a szabad lakóhelyválasztás jogát, amennyiben a választott hely nem a költözni vágyó polgár hazájában van. A deklarált jog csak akkor válik valóssá – mondja Hayter –, ha kiterjed a letelepedésre, a lakóhely megválasztására is, országhatárra való tekintet nélkül.

Hogyan jut el Hayter ehhez a radikális, és valóban meghökkentően hangzó programhoz? Először is számba veszi mindazokat a visszásságokat, amelyek a jelenlegi gyakorlattal járnak. Részletesen szól arról, hogy a bevándorlás erős korlátozása sorozatban szüli a rasszista megnyilvánulásokat, a fehér- és színesbőrű határátlépők közötti megkülönböztetést, az utóbbiakkal szembeni módszeresen megalázó eljárások sokaságát. Megmutatja azt is, hogy sok esetben a brutális eljárásokra nem azért kerül sor, mert konkrétan annak elszenvedője követett el valami törvénybe ütközőt, hanem azért, hogy másokat elrettentsenek, eltántorítsanak a bevándorlás szándékától. Ez pedig elfogadhatatlan.

Ami pedig a bevándorlási politika ideológiai burkát illeti, Hayter keményen bírálja a képmutató megnyilvánulásokat. A nemzeti kultúrára és hasonló tényezőkre való hivatkozások ugyanis döntően a kiváltságok védelmezését szolgálják. A bevándorlók elleni diszkriminációban, az embertelen életkörülmények elől menekülők megalázásában sokszor azok az államok járnak élen, amelyeket többnyire egykori bevándorlók leszármazottjai lakják. Igen gyakran már egy generációnyi különbség is elég ahhoz, hogy a helybenlakás hiánya elég indok legyen a hátrányos megkülönböztetésre és a kirekesztésre.

Vajon nem indulna-e meg valamiféle kezelhetetlen népvándorlás, ha tényleg megnyílnának a határok? Hayter szerint a félelmek túlzottak: számos példát láttunk már arra, amikor adott bevándorlási kvótákat nem tudtak kitölteni különböző országokban. A vándorlás igénye tehát nem egyszerűen abból fakad, hogy valahová lehet menni, hanem inkább abból, hogy a megindulási zónában válnak tarthatatlanná a viszonyok.

A tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a liberális ideológia, annak közgazdasági kliséi áthatják a köznapi politikai beszédet. Magától értetődőnek gondolják sokan, hogy az úgynevezett “négy szabadság” (az áruk, szolgáltatások, pénz és munkaerő szabad áramlása) természetes igénye az embereknek, s így mindezek biztosítását alapvető emberi jogként is kell kezelni. E kategóriákban azonban egészen különböző dolgok mosódnak össze. Amit a munkaerő szabad áramlásának neveznek, az rendszerint kényszerű áramlás, hiszen abból fakad, hogy a migránsok nem tudnak boldogulni addigi lakóhelyükön, kilátástalannak látják egzisztenciájukat még annak környékén is.

A határok tényleges megnyitása, a bevándorlási korlátozások embertelen gyakorlatának felszámolása szükségképpen egy másfajta fejlődési modellt kényszerítene ki a világgazdaság perifériáin, amelyhez természetesen másfajta kapcsolatrendszerre lenne szükség a centrum és a kevésbé fejlett régiók között.

Teresa Hayter: Open Borders: The Case Against Immigration Controls. London: Pluto Press, 2000.