A XX. század utolsó két évtizedében – ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. A Német Szövetségi Köztársaság a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A XX. század utolsó két évtizedében, ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott, újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. Az emberek idegen országokban próbáltak a politikai üldözés, a háborúk, illetve a gazdasági ellehetetlenülés, a nyomor elől menedékre találni.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmai rekordméretű bevándorlással szembesültek ebben az időszakban, aminek következményei – ha nem is egyenlő mértékben, de – szinte minden fejlett országot érintettek. Különösen a nyugat-európai országok többségét azonban alapjában véve felkészületlenül érte a legújabb népvándorlási hullám. Utóbbiak közé sorolható a Német Szövetségi Köztársaság is, amely a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő az európai államok között, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A világháborút követő években kialakult felemás nyugatnémet¹ szisztéma, amely a példamutatóan liberális menekültügyi, ugyanakkor a rendkívül szigorú letelepedési és állampolgársági szabályozás kettősének ellentmondásosságára épült, már a nyolcvanas évek végétől roskadozni kezdett az egyre intenzívebb méreteket öltő bevándorlás súlya alatt. Ezeket a nehézségeket aztán 1990 után tovább fokozta a kelet-európai transzformációs válság és az Európai Unió elhibázott Kelet-Európa-politikája² következtében kontinensünk keleti feléről megindult migráció felerősödése is. A kilencvenes évek végéig folyamatosan tovább növekvő bevándorlás következtében 1997-re az országban élő külföldi állampolgárok lakosságon belüli részaránya már 9 százalékra emelkedett (1. ábra), aminek következtében végül is a német kormányzat rákényszerült az addig érvényes menekültügyi és bevándorlási politika reformjára.

 

 

Németország: első számú bevándorlási célpont Európában

A német kormány külföldiek ügyeivel foglalkozó különleges megbízottjának 2000 februári jelentése szerint az előző év végén mintegy 7,34 millió külföldi állampolgár élt Németországban. Ez a létszám az összlakosság egészen pontosan 8,9 százalékának felelt meg³. A külföldiek részaránya, amely 1960-ban mindössze 1,2%, 1970-ben pedig még mindig csak 4,9%-ot tett ki, az 1980-as 7,2 és az 1990-es 8,4% után 1997-ben érte el eddigi legmagasabb értékét, ugyanis ebben az évben már az összlakosság 9,0%-a külföldi állampolgár volt.

Németország az egyik legnagyobb bevándorlókat fogadó ország lett a XX. század utolsó évtizedének Európájában. A külföldieknek a lakosságon belül képviselt aránya tekintetében Svájc mellett csak a luxemburgi miniállam előzi meg a németeket, ahol a különleges körülmények miatt a lakosságnak már több, mint 30 százaléka nem hazai állampolgár.

Ez a folyamat, bár gyakorlatilag már néhány évvel a háború után elkezdődött, igazából a nyolcvanas és a kilencvenes években teljesedett ki. Ebben az időszakban ugyanis az országban már korábban megtelepedett vendégmunkások és családtagjaik mellé felsorakoztak a harmadik világból, illetve később a Kelet-Európából megindult menekültek, bevándorlók további százezrei is. A statisztikák szerint az 1988-98-as időszakban a politikai, vagy más okokból menekültnek minősülő bevándorlók átlagosan 40%-a Németországot választotta célországul, miközben 1992-93-ban ez az arány már a 60%-ot is meghaladta.⁴ A németek befogadó ország jellegét tovább erősítette az a sajátos jogi-politikai ösztönzési rendszer is, amelynek hatására a főleg kelet-európai országokban élő, valamilyen fokon német származásúnak tekinthető családok is tömegesen vándoroltak ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A statisztikák emellett csak becsülni tudják azoknak a további tízezreknek (százezreknek) a pontos létszámát, akik illegálisan tartózkodnak az országban, ahol a hivatalos bérek töredéke fejében végzett tömeges feketemunka nélkül például az új Berlin fel sem épülhetett volna a kilencvenes években.⁵

A Németországban élő külföldiek mintegy negyede a migráció egy sajátos alesetét képezi, hiszen ezek egy másik Európai Uniós tagország állampolgáraként érkeztek oda, így tartózkodási, illetve munkavállalási engedélyüket gyakorlatilag automatikusan kapták (belső EU-migráció). Utóbbi csoportban kiemelkedő arányt képviselnek az olaszok (8,4%), akiket a görögök és az osztrákok követnek 5,0, illetve 2,5%-kal a rangsorban.

Ennél azonban jóval magasabb és továbbra is folyamatosan növekvő arányt képvisel a legnagyobb németországi külföldi kolónia, a törököké. Ennek létszáma 1993 óta újabb 200 ezer fővel gyarapodott, és így 1999-ben már meghaladta a 2 millió 110 ezer főt⁶. ők adják a Németországban élő összes külföldi közel 29 százalékát, aminek következtében többször előfordult, hogy a hatóságok egyenesen a török bevándorlók speciális helyzetére szabva alakították ki, vagy módosították a bevándorlás vagy az állampolgárság elnyerésének szabályozását.

A második legnagyobb "etnikai" csoport, a jugoszlávok létszáma ugyanakkor hamis látszatot kelt, mert ebben a kategóriában csak a ténylegesen jugoszláv útlevéllel rendelkezőket tartják számon a hatóságok. A délszláv állam szakadása óta azonban – mint az közismert – több újfajta útlevél is megjelent a térségben, aminek következtében a Németországban élő "jugoszlávok" száma a kilencvenes években gyorsan csökkenni kezdett: 1999-re már csak 720 ezren voltak, pedig a Németországban élő külföldiek között 1993-ban még hozzávetőleg 930 ezren rendelkeztek jugoszláv papírokkal. Eközben azonban a valamivel több, mint 200 ezer horvát, 191 ezer bosnyák és 46 ezer macedón mellett, 1999-re már az itt élő szlovének létszáma is meghaladta a 18 ezer főt.

A nem európai uniós bevándorlók között rajtuk kívül csak a lengyelek képeznek jelentősebb csoportot a maguk 3,9%-ával (1998), míg a többi donor-ország Németországban élő állampolgárainak aránya az összes külföldihez képest rendre nem éri el a 2%-ot. Így – ami az összképet illeti – a bevándorlók valóban színes kavalkádot jelentenek a németországi lakosságon belül, hiszen az itt élő külföldiek belső összetétele egyáltalán nem nevezhető homogénnek; majdnem a harmincat is eléri azoknak a nemzeteknek a száma, amelyeknek fiai az 50 ezer főt is meghaladó nagyságrendben telepedtek le Németországban. (A magyarok a statisztikák szerint 51 905-en voltak ebben az évben, ami a külföldiek 0,7 százalékát jelentette.)

Vendégmunkásokból bevándorlók

Mint ismeretes, a nyugatnémetek az úgynevezett Wirtschaftswunder, vagyis az ötvenes és hatvanas években végbement teljes foglalkoztatással járó erőteljes gazdasági növekedés időszakában már találkoztak az országba nagyobb létszámban dolgozó vendégmunkások jelenlétéből adódó feszültségekkel. Miközben a gazdaságnak szüksége volt a munkáskezekre, az azt megelőző egy-két évtized folyamán az idegengyűlöletre és intoleranciára nevelt helyi lakosság a hétköznapokban csak nehezen tudta megemészteni a más kultúrához, több esetben más valláshoz tartozó külföldiek jelenlétét.

A német politikai és gazdasági vezetés azonban annak idején csak átmeneti, néhány évre szóló intézkedésnek tervezte a főleg Törökországból, Olaszországból, valamint később Jugoszláviából, illetve kisebb létszámban Spanyolországból, Portugáliából, Marokkóból, Tunéziából érkező, az otthoni nyomasztó munkanélküliség elől menekülő emberek kicsábítását az országba. Így nem is nagyon gondoltak a háborúban elveszett munkáskezeket főleg a mezőgazdaságban, a bányászatban pótolni hivatott "vendégeknek" a német közegbe való beintegrálódásának kérdéseire, mint ahogy az itt született utódok, illetve a családtagként esetleg később utánuk települő rokonok helyzetéből adódó problémákra sem. Már csak azért sem, mert ekkoriban még a vendégmunkások nagy része valóban csak átmenetileg tartózkodott az országban⁷, amiről a németek egyébként a tartózkodási és a munkavállalási engedélyek kiállításának módszerével is igyekeztek gondoskodni⁸.

Később azonban kezdett világossá válni, hogy a vendégmunkások egyre nagyobb hányada hosszabb távon sem kíván hazatérni, azaz Németországot második – választott – otthonának tekinti. Ezek az emberek hamarosan berendezkedtek új környezetükben. A munkahelyeiken bejáratott munkakapcsolatba kerültek a környezetükkel, kialakították a családok boldogulásához és jövedelemszerző tevékenységéhez szükséges helyi hálózataikat, a lokális diaszpórát. Emellett éveken át befizették a magasnak mondható németországi adókat és társadalombiztosítási járulékokat, és ennek fejében olyan juttatásokra is számítottak, amelyekről nem szívesen mondtak volna le. Továbbá egy esetleges hazatérés nem sok jóval kecsegtetett a számukra, hiszen az otthoni gazdasági helyzet alakulását rendszeres hazalátogatásaik alkalmaiból jól ismerték: világos volt számukra, hogy hazatérve, ha nem is mindjárt a munkanélküliséggel, de legalábbis a család számottevő életszínvonal-esésével kellene számolniuk, hiszen a Németországból rendszeresen hazaküldött pénzösszeg már egy ideje fontos részét képezte az otthoniak bevételeinek. Emellett gyermekeik számára – elvileg – megnyílt a lehetősége annak, hogy modern nyugati egyetemeken tanulhassanak, ami hosszabb távon a többnyire az elmaradottabb régiókból érkező, egyszerű családok felemelkedésének kulcsát is jelenthette.

Végül – az eredeti elképzelésekkel szemben – a Németországban dolgozó vendégmunkások hazaköltözése helyett, inkább az otthon maradottak kezdtek egyre nagyobb számban az "előretolt helyőrséghez" felzárkózni. Az először végbement közvetlen családegyesítéseket követően, a már működő családi háztartásokat ugródeszkául használva, a tágabb értelemben vett rokonság egyre több tagja is útra kerekedett szerencsét próbálni.

Ilyen körülmények között, bár az 1973-74-es világgazdasági válság kitörését követően a bonni kormány leállított mindenféle toborzást, továbbá a munkavállalási engedélyek kiadását is megszigorították, az időközben az országban felhalmozódott népes vendégmunkás kolóniák jogi (és szociális) helyzetének rendezése egyfajta látens kényszer-integrációs folyamatot indított el, anélkül, hogy bárki is a külföldiek állampolgári státusának rendezésére gondolt volna. Utóbbinak nevezetes állomását jelentette például a Bundesozialgericht⁹ mérföldkőnek tekinthető 1977-es döntése, amely megerősítette a vendégmunkásoknak (és családtagjaiknak) mint adófizetőknek a mindennemű szociális ellátásra, illetve a jóléti állam intézményeinek használatára vonatkozó, állampolgárságtól függetlenített jogosultságát. Ebben a tekintetben ugyancsak fordulópontnak számított az úgynevezett Kühn-memorandum¹⁰(1979), amely különösen a vendégmunkás családokban felnövőfélben lévő második generációs külföldi állampolgárok helyzetével kapcsolatban hívta fel a figyelmet a német társadalomba való beintegrálódás elmaradásából, vagy felemás jellegéből adódó következményekre és veszélyekre.

A kényszerintegráció spontán fejleményei azonban természetesen nem tudták pótolni az átgondolt politika hiányát. Bár a vendégmunkások helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokból egyiket-másikat a bonni kormány valóban megvalósította, alapvetően továbbra is fennmaradt a helyzet felemás, ellentmondásos jellege, és ezen a következő majd másfél évtizedben, a Helmut Schmidt-féle szociálliberális koalíciót (többek között a kialakult vendégmunkás-helyzet szakadatlan bírálatával is) megbuktató keresztény pártok – bár hatalomrakerülésük előtt rengeteg ígéretet tettek erre – sem sokat változtattak.

Menekültek és "hazatérők"

A politikai és más okokból üldözöttnek tekinthető személyek bevándorlása gyakorlatilag a nyolcvanas évek második feléig még nem jelentett különösebb problémát a világ egyik legliberálisabb menekült-törvényével rendelkező NSZK-nak¹¹, hiszen a menedékjogot kérők száma körülbelül 1975-ig évente mindössze néhány ezer főre rúgott. A világgazdasági válság nyomában, a főleg a harmadik világból, illetve a szegényebb országokból érkező menekültek számában történt ugrásszerű növekedést követően azonban közéleti vita kezdődött az országban. Azzal összefüggésben, hogy ugyanekkor – a válságot követően gyors növekedésnek indult munkanélküliség árnyékában – a vendégmunkások helyzetével foglalkozó nyilvános viták is fellángoltak, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy a menekültek bizonyos hányada nem üldözöttnek, hanem csak gazdasági menekültnek tekinthető, azaz az otthoni nyomor miatt keres menedéket Németországban.

Azt követően azonban, hogy az 1976-os 11 ezerről 1980-ra már 107 ezerre emelkedett, a menekült státusra vonatkozó kérelmek száma 1983-ra ismét 20 ezer alá esett, így ezek a viták egy időre ismét elcsendesedtek. Egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor újra a 100 ezres határ fölé ugrott az országba érkező menekültek száma, és a kormány, illetve több más mértékadó politikai erő kezdte ismét napirendre tűzni a kérdést.

A német hatóságok, egyes konzervatív erők és a dologban leginkább érintett tartományok ebben az időszakban a menekültügyeket már csak azért is egyre égetőbb problémának tartották, mert az évtized vége felé a Németországba érkező, valamilyen fokon német származásúnak tekintett úgynevezett kitelepülők (Aussiedler) száma is ugrásszerű növekedésnek indult (1. táblázat).

1. táblázat A Németországban menedékjogot kérők és a kitelepülők (Aussiedler) számának alakulása (1987 – 1999)
Év	Menekültek (fő)				Kitelepülők (fő)
	Újonan érkezett	Elbírálásra váró	Elutasított	Kitoloncolt
1987	57.379	n.a.	n.a.	n.a.	78.448
1988	103.076	n.a.	n.a.	n.a.	202.673
1989	121.318	n.a.	n.a.	n.a.	377.036
1990	193.063	n.a.	116.268	5.861	397.073
1991	256.112	380.000	128.820	8.232	397.073
1992	438.191	610.000	163.637	10.798	230.565
1993	322.599	550.000	347.991	36.165	218.888
1994	127.210	415.000	238.386	36.183	222.591
1995	127.937	327.000	117.939	21.487	217.898
1996	116.367	330.000	126.652	16.428	177.751
1997	104.353	320.000	101.886	17.745	134.419
1998	98.644	286.000	91.700	16.217	103.080
1999	127.274	264.000	n.a.	n.a.	104.916
* Döntő részben Lengyelorszábból, Romániából, a korábbi Szovjetunióból

A kitelepülő személyek és családjuk, az addigra már rég elavultnak tekinthető, az állampolgárságot vérségi kapcsolatokkal definiáló törvények szerint a német útlevélre gyakorlatilag azonnali jogosultsággal rendelkeztek. Még abban az esetben is, ha valójában már rég egy szót sem beszéltek németül¹². (Egyes német ideológusok a régmúlt időkben idegenbe szakadt honfitársaik leszármazottainak "hazahozatalát" mint az országba növekvő számban érkező külföldiek beáramlását ellensúlyozó tényezőt, kifejezetten kívánatosnak nyilvánították.)

A hazatelepülni szándékozó ilyen látens német állampolgárok száma az 50-es évektől az évi 10-30 ezer körül mozgott, míg később, a 70-es és a 80-as években már gyakori volt az évi 50 ezres létszám is. A kelet-európai határok megnyitása körüli időszakban azonban hirtelen gyors, ugrásszerű növekedés következett be: 1988-ban 202 ezerre, 1990-re pedig már közel 400 ezerre emelkedett a főleg Oroszországból, Romániából és Lengyelországból az NSZK-ba kitelepülő Aussiedler-ek száma.

őket is figyelembe véve, az évente valamilyen alapon¹³ Németországba érkező bevándorlók együttes létszáma a kilencvenes évek elején már átlépte az egymilliós határt (sőt a hivatalos adatok szerint 1992-ben már a másfélmilliót is)¹⁴, miközben az országban tartózkodó menekültek létszáma is már a kétmilliót közelítette¹⁵. Ezt a különböző szintű hatóságok és egyes politikai erők már az ország kapacitásainak túlterheléseként értékelték, s konzervatív körök részben a költségekre, részben pedig – az ekkoriban folyamatosan növekvő munkanélküliséggel a háttérben – a német munkaerőpiac túlterhelésére hivatkozva követelni kezdték a bevándorlás lassítását. Ugyanakkor az időközben ismét beköszöntő recessziót, de különösképpen a német valutauniót követően a keleti tartományokban kialakult válság hatására anyagilag nehezebb helyzetbe került rétegek körében felerősödtek a nacionalista hangok, és fokozottan megerősödtek a szélsőjobboldali csoportok és mozgalmak, amelyek – természetesen – a növekvő számban az országba érkező külföldiek számlájára írták a munkanélküliség növekedését, illetve általában a gazdasági problémák fokozódását.

Einwanderungsland¹⁶?

Bár egy idő után mindenki tisztában volt a kialakult helyzet nehézségeivel, a hivatalos politika még sokáig nem kívánt azokról tudomást venni. A kilencvenes évek közepétől a szélsőjobboldali csoportok és neonácik által elkövetett, egyre szaporodó és egyre durvább, gyakran a gyilkosságig fajuló atrocitásokat – mivel ezeknek zömét a volt NDK területén hajtották végre – kormányzati tényezők rendszeresen megpróbálták egyszerűen a keletnémet "átmenet" problémájaként feltüntetni.

A közvéleményben eközben a baloldali erők és a lelkiismeretére valamit is adó értelmiség kezdeményezésére, újra meg újra fellángolt a vita, amely arról szólt, hogy Németországot hivatalosan is Einwanderungsland-nak kell-e tekintetni, és ha igen, akkor ebből mi következik a külföldiekkel való bánásmódra, illetve az állampolgárság meghatározására nézve. A kormányzat azonban erőteljesen hadakozott a fenti minősítés ellen, hiszen akkor a törvényeken alapvető változtatásokat kellett volna végrehajtania, ami – úgy gondolta – legalizálhatja a tömeges bevándorlást, a bevándorlók újabb százezreit csábítva Németország irányába.

A kilencvenes évek folyamán a külföldiek ügyében Helmut Kohl, a kereszténydemokrata kancellár gyakorlatilag az őt jobbról szorongató bajor testvérpárt, a bevándorlás erős korlátozását szorgalmazó CSU, illetve a nem kis részben a nagytőke nyomására inkább a bevándorlás (a munkaerőpiac) liberalizálása felé hajló FDP között lavírozva próbálta meg kialakítani politikáját. A CDU/CSU-FDP a kompromisszumok eredményeképpen végül azt a taktikát követte, hogy egyrészt kis lépesekkel igyekezett folyamatosan csökkenteni a bevándorlást, másrészt a már az országban élő külföldieknek a német társadalomba történő "beintegrálását" tűzte ki célul. Utóbbit természetesen az állampolgársági kötelékek lazítása nélkül, amelyhez az erősen jobboldali és populista CSU soha nem adta volna a beleegyezését.

Kohl azonban mint a német konzervatív politikusok azon generációjának egyik utolsó képviselője, amely még nem felejtette el teljesen a második világháborút és a nácizmust, nem akarta feladni az ország menekültügyekben kialakult jó hírét sem. Így a kancellár gyakorlatilag a status quo fenntartására rendezkedett be, s e tekintetben csak apróbb változtatásokat volt hajlandó végrehajtani a hétköznapi politizálás támasztotta igényeknek megfelelően. Utóbbi módosítások jórészt a bevándorlás technikai feltételeinek a folyamatos szigorításában merültek ki, anélkül, hogy az országban való letelepedés vagy a menekült státus törvényes lehetőségeit (hivatalosan) komolyabb mértékben szűkítették volna.

Az 1993-as törvénykezési periódusban például az úgynevezett biztonságosnak tekinthető harmadik országokkal kapcsolatos törvénymódosítással együtt a német parlament elfogadta az úgynevezett Repülőtéri eljárás¹⁷-ra vonatkozó szabályozást¹⁸. Ezek közül az előbbi arra vonatkozott, hogy ha egy a hazájában üldözésnek kitett és Németországban menedékjogot kérő személy olyan harmadik állam érintésével jut el német földre, amelyben az üldözés ténye őrá nézve nem áll fenn, akkor az illetőt oda vissza lehet küldeni. Ennek a módosításnak az elfogadásával – de facto – a német állam már el is köszönt a menekültekre vonatkozó korábbi szabályozás példamutatóan liberális jellegétől.

A szakjogászok, menekültügyi szakemberek és emberjogi szervezetek által többszörösen elutasított repülőtéri eljárásban a hatóságok ugyanakkor arra kaptak felhatalmazást, hogy a különböző német repülőtereken menedékjogot kérők ügyét olyan esetekben, amikor a politikai vagy vallási üldözés ténye szembetűnően nem megalapozott, három napon belül megvizsgálják, és elutasítás esetén máris kitoloncolják az országból az illetőket, hogy ne is léphessenek be a német felségterületre, ahol már más jogok¹⁹ is megilletnék őket.

A Kohl-féle politikacsinálás másik tipikus példája a Bundestag nevezetes 1996 novemberi Ausländer-vitája volt, ahol Manfred Kanther belügyminiszter és Edmund Stoiber, a bajor testvérpárt, a CSU vezére beszédeikben ismételten rámutattak, hogy nincs szükség az ellenzék által követelt Einwanderungsgetz²⁰ kidolgozására. Ezt a kormánypárti képviselők készséggel meg is szavazták, mint ahogy azokat a Kanther által előterjesztett javaslatokat is, amelyek a külföldiekkel kapcsolatos törvényben²¹ ismét megszigorították az eljárási szabályokat.

Kanther belügyminiszter, aki – mint azóta kiderült – a kancellár illegális pártfinanszírozási ügyeinek egyik kulcsfigurája volt, de ekkoriban még a nyilvánosság előtt a Törvényesség és a Rend egyik leghangosabb és legkíméletlenebb bajnoka²², (bajor követelésre) azt is keresztülvitte a parlamenten, hogy a helyi hatóságoknak lehetőségük legyen a komolyabb büntetéssel járó bűncselekményeket elkövető külföldiek kitoloncolására az országból.²³

A fentiekhez hasonló törvénymódosítások azonban – bár nyilván határozottan csökkenteni tudták a bevándorlás mértékét²⁴ – természetesen nem sokkal járultak hozzá az alapprobléma megoldásához, amihez a hatalomból 16 év után távozó Kohl-kormányt leváltó Schröder vezette koalíció kezdett végül hozzá.

Az SPD-Zöld koalíció reformjai

Mint arra a választási ígéretek alapján is számítani lehetett, a Kohl-éra vége jelentősnek nevezhető fordulatot ígért a bevándorlás és menekültügyi szabályozás terén is. Ráadásul az 1998 novemberében erős többséggel hatalomra került szociáldemokrata-zöld koalíció az esetleges törvénykezési akadályok leküzdése során még a már említett FDP-hajlandósággal is számolhatott. Ez a párt a vezető gyáriparos és más munkaadói körök nyomására ugyanis már korábban, saját kormányával szemben is szorgalmazta a bevándorlási és állampolgári szabályok lazítását, illetve azoknak az európai normákhoz való igazítását.

Otto Schilly, a hetvenes években a vörös brigádok egyes vezetőinek védőjeként országos hírnévre szert tett baloldali ügyvéd, az új Schröder-kormány szociáldemokrata belügyminisztereként – a zöldekkel való teljes egyetértésben – hamarosan ki is rukkolt a korábbi merev rendszer lebontásának első lépését jelentő, a kettős állampolgárság tömeges alkalmazásának lehetővé tételét célzó törvénymódosítási javaslattal.

Kitekintés: A vérségi kötelékek kizárólagosságának elvetése a német jogrendszerben

Közismert, hogy a német nemzetállam és vele a szorosabban definiált nemzettudat kialakulása Nyugat-Európa más népeihez képest csak jóval később fejeződött be. A nemzetté válás folyamata – a szó kulturális és politikai értelmében is – igazából csak a Német-Római Birodalom 1806-ban bekövetkezett felbomlása után, illetve a napóleoni háborúkat követő időszakban, a kisebb-nagyobb hercegségek laza szövetségéből álló Német Bund keretein belül indult meg. Ezt a fejlődést később az 1848-as politikai forradalom, illetve azt követően a poroszok irányította, az egységesített német államot, illetve az állam és állampolgárainak viszonyát megalapozó törvénykezés vitte tovább. Végül a német jogrendszerben, nyugat-európai mércével nézve meglehetősen későn, csak a múlt század utolsó évtizedeiben került sor az állam és polgárainak viszonyát rögzítő törvénykezésre.

Egyebek mellett az állampolgárság modern német definíciója szempontjából is komoly jelentősége lett ennek a megkésettségnek. Szintén az elmaradottság egyik tipikus termékének tekinthető ugyanis, hogy a századelő állampolgársági definíciója, amelyet az 1913. július 22-i Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz²⁵ (RuSAG) fogalmazott meg, gyakorlatilag egészen 1999-ig érvényben maradt. Ez akár úgy is felfogható, hogy a nyugat-európai fejlődéshez képest csak jóval később megszilárdult német nemzetállam és nemzettudat a kelleténél hosszabb ideig, még a legmodernebb időszakokban is ragaszkodni kívánt az oly későn megszerzett nemzeti (etnikai-kulturális) identitáshoz, amelyet ráadásul nem sokkal később a minden bizonnyal az egész német történelem legsötétebb időszakának számító náci barbarizmus közel másfél évtizedes gyászos periódusa is alaposan összezavart a fejekben.

Az állampolgárság keletkezését 1999-ig gyakorlatilag egyedül meghatározó, a RuSAG-ból származó szabályok szerint ugyanis csak az volt németnek és ezért az állampolgárságra jogosultnak tekinthető, aki német család leszármazottjának számított, vagy felmenői között legalább az előírt arányban tudott német származású személyeket igazolni. Az állampolgársági viszonynak kizárólagosan a származási-vérségi alapon történő meghatározásával azonban a XX. század végére (ius sanguinis) a Német Szövetségi Köztársaság már jószerivel egyedül maradt a művelt Európában, ahol a legtöbb országban a származási elv mellett már régóta érvényesült a területi elv (ius soli) is.

A kettős állampolgárság bevezetése

A Schilly által javasolt reform többek között azért a kettős állampolgárság felől kezdte közelíteni a kérdést, mert a Németországban élő külföldiek, illetve azon belül is a legrégebben az országban tartózkodók, az egykori vendégmunkások legjelentősebb csoportja, nevezetesen a több mint 2 milliós török közösség, többek között kulturális örökségénél fogva sajátos helyzetben volt az állampolgárság tekintetében.

A korábbi német szabályozás ugyanis elvben nem tiltotta a kettős állampolgárságot²⁶, hanem elsősorban azt szögezte le, hogy ha valaki német állampolgárságot szeretne kapni, akkor ahhoz előzetesen le kell mondani minden más állampolgárságról. Ezzel gyakorlatilag az országban élő török közösségek tagjainak nagy többsége számára elzárta a német állampolgárság felé vezető utat, a hazai kötelékektől való elszakadást ugyanis a törökök (vallási és egyéb okokból) nem szívesen vállalták fel. Különösen akkor nem, ha abból az otthoni rokonoknak még baja is származhatott. Arról nem is beszélve, hogy a kérvények elbírálásának sokszor több hónapig (vagy akár egy évig is) tartó időszakára senki nem vállalta fel szívesen a hontalanság állapotát, hiszen a kérvényét el is utasíthatták a német hatóságok.

A német állampolgárság megszerzésének feltételei az addig érvényes törvények szerint nagyon szigorúak voltak. Azoknak, akik már elég hosszú ideje éltek az NSZK-ban és rendelkeztek a kérvény beadásához szükséges bizonyos alapvető feltételekkel, volt esélyük arra, hogy pozitív döntést hoznak az ügyükben, de az esetek többségében erre nem volt semmi garancia.

Schilly tehát, amellett, hogy enyhített az állampolgárság elnyeréséhez szükséges minimális feltételeken, először óvatosan a kettős állampolgárság előtérbe helyezésével próbálta áttörni a régi szabályozás kereteit. Hogy ezekben az ügyekben a fokozatosság mennyire indokolt volt, azt nagyon hamar bebizonyította az új bonni kormány hatalomra kerülése után néhány hónappal megtartott hesseni tartományi választások eredménye. Ez a Bundesland ugyanis már évtizedek óta az SPD fellegvárának számított, és a rövid idővel azelőtt megtartott országos választások szociáldemokrata sikerét követően az előjelek most sem ígértek meglepetést. Annak ellenére sem, hogy a gyakorlatilag nem sok eséllyel rendelkező CDU-FDP, azaz kereszténydemokrata-liberális páros közös jelöltje, a Kohl bukása után logikusan következő, a CDU-n belüli fiatalítási hullámot megtestesítő Roland Koch azzal hívta fel magára az ország közvéleményének figyelmét, hogy kijátszotta a választási kampányokban a XX. századi német történelem és az aktuálisan amúgy is elég aktív szélsőjobboldali tevékenység miatt gyakorlatilag tabunak számító Ausländer-kátyát.

Az SPD-Zöld koalíciót a tartományi kormányból kiszorítani szándékozó fiatal wiesbadeni ügyvéd ugyanis a szövetséges bajor CSU vezetőjének, Stoibernek a nyilvános és határozott támogatásával országos aláírásgyűjtő akciót kezdeményezett a kormány kettős állampolgárságra vonatkozó tervei ellen. A hesseni CDU az ország nyilvánossága előtt azzal érvelt, hogy a kettős állampolgárság nem hogy elősegítené, de éppenséggel gátolja a külföldiek beintegrálódását, hiszen legyen csak német állampolgár belőlük, ha a német társadalom szerves részévé akarnak válni.

Ezt a sokak szerint meglehetősen ízléstelen politikai fogást nemcsak a szakszervezetek, az egyházak, és egyéb társadalmi szervezetek ítéltek el, de a kormánypártok, a PDS és az FDP mellett a gyáriparos szövetségek is elhatárolták magukat az akciótól. Sőt, maga a 16 éves Kohl-korszak bukását követően éppen meglehetősen nagy fejetlenséggel küszködő CDU új országos vezetése is felemás hangokat hallatott a saját pártjának²⁷ hesseni akcióját illetően, illetve egyes vezetői részben nyilvánosan el is határolódtak a kampánytól²⁸ .

Az aláírások azonban – ha nem is kiugróan nagy mennyiségben, és többnyire csak Hessenben, de – egyre gyűltek, és ekkor robbant a bomba: a felmérések szerint a még két héttel a választások előtt is több mint 10 százalékkal vezető SPD kormánykoalíció elbukott a szavazáson, és a gyakorlatilag minden elemző által esélytelennek tartott Koch alakíthatott kormányt Wiesbadenben²⁹.

Ennek a politikai fordulatnak természetesen komoly következményei lettek a Schilly-féle állampolgársági reformra nézve is, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a kormánynak most már számolnia kellett az esetleges népszerűségvesztéssel a választók körében, másrészt a kormánykoalíció Hessen miatt elveszítette határozati többségét a német parlament felsőházának számító, a tartományi miniszterelnökökből álló Bundesrat-ban. Az állampolgársági törvények megváltoztatásához pedig a törvényeknek itt is meg kellett kapniuk a szükséges szavazatokat, úgyhogy Schilly taktikát váltott, és tárgyalásokba kezdett az FDP-vel, amelyek végül is sikeresnek bizonyultak, bár az FDP konzervatív szárnya nem örült túlságosan a közösködésnek.

A megszületett kompromisszum eredményeként végül a kettős állampolgárságnak egy az eredetinél jóval gyengébb változata került bele a módosított Ausländergesetz-be, amelynek értelmében 2000-től most már részben érvényesül az ius loci elve is. Azonban továbbra is csak korlátok között: egyrészt a Németországban született külföldi állampolgárok gyermeke csak akkor kap német útlevelet, ha egy sor egyéb feltétel is teljesül; többek között, ha a szülök már több mint nyolc éve (megszakítás nélkül) az országban tartózkodnak és dolgoznak, azaz ezalatt nem vettek igénybe szociális segélyt stb. Ezen kívül kettős állampolgár csak 18 éves koráig lehet az újszülött külföldi, utána mégiscsak választania kell: vagy a német, vagy a másik útlevelét tarthatja meg magának.

"Kinder statt Inder³⁰"

Koch akciója, amelyet feltehetőleg nem kis tetszéssel fogadtak a számos szélsőjobboldali pártocska és híveik körében, ügyesen játszott rá a lakosság egyes, egyébként politikailag passzív rétegeiben bujkáló idegen-ellenességre. A hesseni tartományi választáson elért CDU-siker mély nyomott hagyott a Kohl-korszakot követően – az angol konzervatív párt Thatcher-Major időszakot követő letargiájához hasonlóan – a széteséssel, a vezető-nélküliséggel és a politikai tematika hiányával küszködő kereszténydemokrata párton belül. Ez utóbb abból is kiderült, hogy a dezorientációtól és a választók közötti népszerűségvesztéstől szenvedő CDU egyes politikusai (immár véglegesen megtörve az országos politikában korábban tabunak számító külföldi-kérdés körüli hallgatást) azóta milyen szívesen nyúlnak a bevándorlás kérdéséhez.

Utóbbi egyik szép példáját adta Jürgen Rüttgers az idén májusban általa vezetett észak-rajna-vesztfáliai tartományi választási kampány idején, amikor válaszul Schröder kancellár 2000 februárjában bejelentett zöld-kártya-akciójára, ismét a külföldiek németországi bevándorlása elleni hecckampánnyal próbálta elnyerni a szavazók kegyét.

A kormány zöld-kártyára vonatkozó tervezete egyébként önmagában is korszakosnak számít a németországi bevándorlás elmúlt két évtizedének fejleményeit követően. Ebben az amerikai mintára létrehozni kívánt rendszerben ugyanis a vendégmunkások behívásának – utóbb sokak által többszörösen is hibás politikának minősített – ötvenes és hatvanas évekbeli gyakorlatához nyúlt vissza a kancellár – ezúttal a számítás- és információ-technológiai szakemberek importját megcélozva. Schröder – az ipar vezető köreinek általános ujjongása közepette – évtizedek óta először újra 20-30 ezer szakember Németországba csábítására adott engedélyt a vállalatoknak, mégpedig azzal, hogy ezek a computer-specialisták, ha találnak állást, azonnal és soron kívül tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapnának. Az érvelés világos volt: a német multik és középvállalatok nemzetközi versenyképességének kibontakozását hátráltatja, hogy a német gazdaságban "legalább 100 ezer" számítástechnikai szakember hiányzik.

A CDU politikai válságát a végletekig fokozó illegális pártfinanszírozási botránynak³¹ a pártra nézve katasztrofális következményeit Rüttgers a választások idején azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy kampánystábja a green card akció, illetve a külföldiek újabb csoportjának az országba való behívása elleni tiltakozásra szólította fel a választókat. Minden postaládába "Kinder statt Inder!" felirattal ellátott, Schröder kancellárnak címzett levelezőlapokat dobáltak be, amiket már csak alá kellett írniuk a választóknak, hogy kifejezzék aggodalmukat a Schröder-Schilly-féle politikát illetően.

Hozzá kell tenni: Rüttgers politikai érzékét dicséri, hogy az enyhén szólva is demagóg kampány-jelszó valószínűleg elérte a kívánt hatást, mert bár nyernie nem sikerült, de az előrejelzésekhez képest a CDU messze sokkal jobb eredménnyel fejezte be a választásokat. Mindezt annak ellenére, hogy a józan politikai és társadalmi erők ismét felháborodottan elítélték a CDU külföldi-ellenes kampányolási taktikáját, beleértve a zöld kártya mellett megint és határozottan síkra szálló gyáriparos köröket is.

A kormány green card rendelkezései egyébként ettől függetlenül életbe léptek, és 2000 közepétől megkezdődött az engedélyek kiadása a külföldi számítástechnikai szakemberek számára. Németország tehát ismét vendégmunkásokat toboroz külföldön, és ez az ország bevándorlási politikájában annak ellenére fordulatnak számít, hogy ezeket a zöld kártyákat szigorúan csak határozott időre³² adják ki. A szövetségi munkaügyi hivatal beszámolója szerint már az első hónap folyamán 10 ezer körüli volt a pályázó személyek száma, miközben legalább 5 ezer vállalat is bejelentette az erre vonatkozó igényét, és közel 2 ezer munkavállalási engedélyt már ki is adtak az első jelentkezőknek.

A dolgok állása

Úgy tűnik, a kormányon lévő szociáldemokrata-zöld koalíció számára eredményként könyvelhető el, hogy a bevándorlás szabályozásában végrehajtott reformintézkedéseivel sikerült éket vernie egyrészt az uniós pártok és az FDP, másrészt az uniós pártok és a különböző munkaadói szövetségek, azaz a nagytőke közé. (Emellett az sem elhanyagolható tényező, hogy a szavazati jogot nyert külföldiek tendenciájában hajlamosak az SPD-re, esetleg a zöldekre voksolni és az átlagos hazai polgárhoz képest politikailag aktívabbnak is mutatkoznak.)

A liberális párt ugyanis legalábbis nem ellenzi a bevándorlási törvényt, míg a gyáriparosok különböző szervezetei 2000 végén már ott tartanak, hogy a zöld kártya több szakmára és iparágra szóló kiterjesztésének igénye mellett a gazdaság szükségletei szempontjából már egyenesen évi 4-500 ezer fő bevándorlásának szükségességéről beszélnek.

Utóbbi érvelés hátterében az 1999-2000-es konjunktúra hatására dinamikusan bővülő német gazdaság egyes szektoraiban fellépő munkaerőhiány csillapításának, illetve a nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető német munkabérek letörésének szándéka mellett a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának kérdéséről szóló tanulmányokat³³ lehet még felfedezni. Utóbbi előrejelzések ugyanis – igaz, az aktuális tendenciák mechanikus extrapolációja alapján – a népesség természetes fogyásának, illetve az idősebb generációk túlsúlyba kerülésének következtében a nyugdíjrendszer finanszírozásának gigantikus problémáit vetítik előre.

Az említett tendenciák azonban nem, vagy csak részben érvényesek a Németországban élő külföldi népességre: a bevándorlók között jóval magasabb a fiatalabb korosztályok aránya, de emellett jóval szaporábbak is, mint az őslakosok. Így a folyamatosan érkező bevándorlók nemcsak ellensúlyozni tudnák a munkaképes korú lakosság fogyását, de e csoport belső összetétele is jótékonyan hatna a társadalombiztosításba befizetők számának alakulására.

Ilyen körülmények között logikusnak látszik az a feltevés, hogy a kormány várhatóan továbbviszi a reformokat, azaz egy bevándorlási törvény elfogadása gyakorlatilag már csak idő kérdése. Ennek – persze a konkrét tartalomtól függően – mélyreható következményei lennének a németországi bevándorlás jövőbeli alakulására, de a már az országban élő külföldiekre nézve is. Főleg a mai körülmények között gazdasági menekültnek tekintett és ezért kiutasított személyek lehetőségeire, valamint az országban alkalmilag, ideiglenesen vagy feketén munkát végzők jelentősebb tömegeire vonatkozólag. Továbbá egy bevándorlási törvény feltehetőleg a dologgal eddig nem foglalkozó újabb külföldi csoportok számára is felvetné a németországi bevándorlás lehetőségének kérdését.

Ugyanakkor az esélyek latolgatásakor azt is figyelembe kell venni, hogy az elveszett politikai népszerűség és szavazatok visszaszerzésének érdekében a populizmusra egyre inkább hajlamossá váló CDU/CSU ma már azon is gondolkodik³⁴, hogy a politikai palettán erőteljesen középre húzódó, vagyis jobboldali szociáldemokrata politikát folytató SPD megbuktatásához a következő, 2002-ben esedékes országos választások kiemelt kampánykérdésévé tegye a külföldiek ügyét. Emellett – különösen a keletnémet tartományok akut és krónikus gazdasági problémái közepette – szaporodnak a szélsőjobboldali csoportok lokális politikai sikerei, és ennek függvényében a külföldi-ellenes és/vagy antiszemita atrocitások száma is növekvő tendenciát mutat.

Az már csak a helyzet iróniája, hogy az említett külföldi- és bevándorlás-ellenes tendenciák felerősödése éppen olyankor következett be, amikor a külföldiek bevándorlási kedve az évtized végére kifejezetten alábbhagyni látszik³⁵. Legalábbis erről tanúskodnak a Németországból évente véglegesen eltávozó és az oda érkező külföldi állampolgárok mozgásának mérlegét megvonó statisztikák.

2. táblázat A népesség és a migrációs mérleg alakulása Németországban (1991 – 1999)
Év	Népesség*	Természetes szaporodás	Migrációs többlet		Népszaporulat
			Össz.	Külföldi
1991	80.275	-81.226	602.523	427.805	521.300
1992	80.975	-76.329	782.071	596.392	700.100
1993	81.338	-98.823	462.096	279.188	363.500
1994	81.539	-115.058	314.998	148.241	200.500
1995	81.818	-119.367	397.395	225.260	278.900
1996	82.012	-86.830	282.197	148.890	194.700
1997	82.057	-48.216	93.664	-21.768	45.200
1998	82.037	-67.348	47.098	-33.455	-20.368
1999	82.163	-75.586	201.975	118.000	126.464
* ezer főre kerekítve Forrás: Statistisches Bundesamt és Migrationbericht 1999

Források:

The Federal Government's Commissioner for Foreigners' Issues: Facts and Figures on the Situation of Foreigners in the Federal Republic of Germany, 18^th Editions , June 1999

Bericht über die Lage der Ausländer in der Bundesrepublik Deutschland, Berlin, Febuar 2000

Structural Conditions, Historical Contexts and Social Effects of Post-1945 Migration to Germany, in: Migration and Social Change in Australia, France and Germany, Edited by Michael Bommes, Stephen Castles and Catherine Wihtol de Wenden, IMIS-BEITRÄGE, Heft 13/1999

Eurostat Yearbook, Data 1988-1998, Luxemburg 2000

Inländer ohne Paß, Berliner Zeitung, 1996. november 15

Migrationsbericht 1999, Herausgeber: Beauftragte der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin

Statistisches Bundesamt havi jelentései

Bevölkerungsentwicklung Deutschlands bis zum Jahr 2050, Ergebnisse der 9. koordinierten Bevölkerungsvorabrechnung, Statistisches Bundesamt, Wiesbaden 2000

Jegyzetek

¹ Közismert, hogy a korábbi nyugatnémet tervekben előirányzott jogharmonizáció helyett, végül is a nyugati jogrendszer primátusa érvényesült az újraegyesített Németországban, így a bevándorlás belpolitikai szabályozásában is a korábbi nyugatnémet törvények maradtak érvényben.

² Itt példaként elég csak a német külpolitikának a jugoszláv térség fegyveres konfliktusai kialakulásában betöltött, máig nem teljesen feldolgozott, homályos szerepét megemlíteni. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jugoszláv politikai válság kitörésekor, a nyugati hatalmak között létrejött és a kialakult helyzet rendezését egy nemzetközi konferencia keretében előirányzó megállapodásokat is megszegve, Németország váratlanul elismerte a független horvát államot, amely diplomáciai aktusnak politikai elemzők ma döntő szerepet tulajdonítanak a háborús cselekmények azt követő eszkalációjában.

³ Mitteilung der Beauftragten der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin, 2000. február 9.

⁴ Eustat Yearbook, 2000

⁵ Hans Olaf Henkel, a Német Iparszövetség elnökének megfogalmazása szerint. Elhangzott egy az n-tv nevű csatornán sugárzott Talk in Berlin című, a bevándorlással foglalkozó vitaműsorban, 2000. október 8-án.

⁶ Ez csak a Németországban élő török állampolgárok létszáma. A török kolónia ennél valójában népesebb, ugyanis az évtizedek folyamán a törökök egy kisebb hányadának az érvényben lévő különleges eljárások segítségével már sikerült állampolgárságot is szereznie.

⁷ A statisztikák szerint például 1962 és 1972 között mintegy 5 millió külföldi vendégmunkás érkezett az NSZK-ba, miközben ugyanebben az időszakban 3 millió távozott is az országból.

⁸ A külföldiekkel foglalkozó hivatalok nem voltak kötelesek indoklást adni, amikor valakinek elutasították a tartózkodási engedélyre, vagy annak meghosszabbítására vonatkozó kérvényét.

⁹ Szövetségi Szociális Bíróság

¹⁰ Stand und Weiterentwicklung der Integration der Ausländischen Arbeitnehmer und ihrer Familien in der Bundesrepublik Deutschland. Memorandum des Beauftragten der Bundesregierung, Bonn 1979

¹¹ Az 1949-ben elfogadott alkotmány menekültekre vonatkozó passzusában (mintegy a fasizmus idején a különböző népcsoportok ellen elkövetett bűncselekményekkel való teljes szakítás jegyében), a nyugatnémet állam arra kötelezte magát, hogy minden valamilyen oknál fogva üldözöttnek tekinthető személy ebben az országban menedékre találhat. Az "üldözöttség" fogalmának meglehetősen tág értelmezése miatt a jogi szakirodalom a német menekültügyi rendelkezéseket az egyik létező legliberálisabb megoldásként tartotta számon.

¹² Ennek kapcsán természetesen a kitelepült "németek" gondozása, ellátása egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a német hatóságoktól, akiknek az állampolgárokat rendesen megillető szociális juttatások mellett még valamilyen módon lakásról, munkahelyről (vagy munkanélküli segélyről) és sok esetben a német nyelvtanfolyamról is gondoskodniuk kellett.

¹³ Az egy adott évben Németországba érkező összes menekült létszámára vonatkozó statisztikák összegzése, összehasonlítása soha nem volt egyszerű feladat, mert a kilencvenes évek (gyakran változó) német menekültügyi és bevándorlási rendelkezéseiben a menekültek, menedékjogot kérők és más alapon bevándorlók olyan sok kategóriája, alkategóriája létezik, hogy – bármilyen furcsa – pontos számokhoz alig lehet hozzájutni, illetve a különböző forrásból származó számok gyakran ellentmondanak egymásnak.

¹⁴ Eustat Yearbook, 2000

¹⁵ Facts and Figures

¹⁶ A sajátosan német szerkezetű kifejezés arra akar utalni, hogy egy ország önmagát általában az érkező bevándorlókat minden további nélkül befogadó országnak tekinti-e, abban az értelemben, ahogy például az USA magát ilyennek tekintette a XIX. és a XX. század fordulójának időszakában.

¹⁷ Flughafenverfahren

¹⁸ Lásd: Bericht über die Lage…

¹⁹ Amellett, hogy a repülőtéri épületekbe bezárt személyeket elégséges ok nélkül megfosztották a szabad mozgásterüktől, ezzel az eljárással arra sem kaptak lehetőséget, hogy a kérvényüket elbíráló hivatal döntését jogi úton megtámadhassák.

²⁰ Bevándorlási törvény

²¹ Ausländergesetz

²² Kanther 1997-ben azzal váltott ki általános felháborodást, hogy az évtized egyik legkíméletlenebb (legvéresebb) akciójára adott utasítást annak az összecsődített több tízezer rendőrnek, akiknek egy az atomenergia, illetve a kimustrált fűtőelemek föld alatti tárolása ellen tiltakozó óriási tömegmegmozdulást kellett szétverniük. Az általa irányított intézkedésekről beszámoló televíziós képeken kisgyermeket a karjukon hordozó fiatal anyákat ütöttek gumibottal, illetve a jelentős számban jelen lévő, láthatóan a 70. évüket is betöltött öreg nyugdíjasokat vertek véresre a rohamsisakos rendőrök. A parlamentben az ezt követően magyarázatot, illetve Kanther fejét követelő ellenzék kérdésére az ekkor már több, mint egy évtizede a hesseni CDU titkos svájci számláit személyesen kezelő belügyminiszter kijelentette: a törvény és a rend, illetve az állam tekintélyének megőrzése érdekében továbbra is kész minden intézkedésre.

Ugyancsak Kanther belügyminisztersége idején kaptak a határőrök felhatalmazást, hogy a repülőtereken a visszatoloncolásra ítélt menekültekkel szemben lépjenek fel erőteljesebben, aminek következtében a rákövetkező hetekben az újságok több esetben számoltak be a visszainduló repülőgépekre való felszállítás közben megtörtént, később "balesetként" elkönyvelt váratlan repülőtéri halálesetekről is.

²³ Ez például azt is jelentette, hogy egy olyan, már Németországban született török fiatalembert is ki lehetett toloncolni Törökországba, akinek családja és hozzátartozói már rég Németországban éltek, vagyis gyakorlatilag egy idegen országba kellett távoznia, mégpedig a bírósági ítéletet követően azonnal.

²⁴ A Kohl-kormány ugyan később büszkén mutatta fel a menedékjogot kérők létszámára vonatkozó statisztikákat, amelyek szerint valóban csökkent a bevándorlásnak ez a formája. A menekültek számának alakulását azonban kimutathatóan legalább annyira (ha nem erősebben) befolyásolták mondjuk a jugoszláv helyzet aktuális fordulatai, mint a német rendelkezések módosításai.

²⁵ Birodalmi- és Állampolgársági Törvény

²⁶ A kettős állampolgárságra, illetve a németnek mint második állampolgárságnak az elnyerésére korábban is volt lehetőség, igaz csak rendkívül kivételes esetekben. (Például olyan politikailag üldözött személyek esetében, akik számára gyakorlatilag lehetetlen, vagy életveszélyes vállalkozás lett volna otthon elintézni, hogy hazájuk elbocsássa őket az állampolgársági kötelékből.) A korábban érvényes német jog, amely döntően még mindig az ius sanguinis talaján állt, tulajdonképpen abból az alapfilozófiából indult ki, hogy valaki vagy német, vagy nem német.

²⁷ A háború után kialakult nyugat-német politikai rendszer felépítését a mai napig is annyira áthatja a föderalizmus elve, hogy ez még a nagy néppártok belső struktúrájában is érvényesül. Utóbbi például a tartományi pártszervezetek olyan típusú önállóságában is jelentkezik, amelynek értelemében az egyes tartományokban működő helyi szervezetnek – természetesen bizonyos keretek között – szabad keze van a kampány kialakításában (helyi finanszírozás mellett), valamint választási győzelem esetén a helyi viszonyoknak megfelelő koalíciós partner kiválasztásában is. Ez az oka annak is, hogy a központi kormány összetételétől függetlenül, szinte mindenféle lehetséges kombináció előfordul a tartományi kormánykoalíciókban.

²⁸ Feltűnést keltett például, hogy a frankfurti kampányzáró nagygyűlésen szokatlan módon nem jelent meg Kohl frissen megválasztott utódja, a CDU új vezére, Wolfgang Schäuble. Ezzel szemben ott volt és beszédet mondott Edmund Stoiber, a bajor CSU elnöke.

²⁹ A hesseni CDU külföldiek ellen irányuló politikai kampánya természetesen csak korlátozott nemzetközi visszhangot váltott ki, hiszen csak egy tartományi választásról volt szó. De talán mégsem túlzás azt állítani, hogy az első volt abban a sorban, amelynek a svájci országos választások mellett az osztrák események jelentették a következő etapját. Egy jelentős különbség azonban mindenképpen figyelmet érdemel: nevezetesen az, hogy a Koch-kabinet a választások után leállt mindenféle külföldi-ellenes retorikával, tehát ebben az esetben tisztán csak a szavazatok megszerzése érdekében használták fel a lakosság körében lappangó külföldi-ellenes hangulatot.

³⁰ Szabadon: "Inkább a gyermekeinket, mint indiaikat" Ezzel a hangzatos szlogennel arra céloztak, hogy a kormány inkább a német gyerekekből képezzen ki számítástechnikusokat, azaz az oktatási kiadásokat növelje, mintsem hogy más országokból, például a nemzetközi hírű és magas presztízsű, de otthon csak keveset kereső szakembergárdával rendelkező Indiából toborozzon informatikusokat, akiktől a német újságok azt várták, hogy a green card akcióval élve nagyobb számban jelentkeznek majd németországi állásokba.

³¹ Mint ismeretes, a közelmúltban egy a CDU vezető köreibe tartozó politikus barátaival máig ismeretlen okból leszámolni szándékozó kanadai-német gyáriparos bejelentése nyomán a háború utáni NSZK történetének legsúlyosabb korrupciós botránya robbant ki 1999-ben, amelynek középpontjában maga a nagy "országegyesítő" korábbi kancellár, Helmut Kohl állt. Az időközben feltárt adatok szerint ugyanis Kohl, Schäuble, illetve Kanther hesseni pártfőnök éveken át fogadott el a nagyipar egyes képviselőitől többszázezer márkás összegeket, amelyeket nem tüntettek fel a párt nyilvántartásában, hanem – végül milliós nagyságrendeket elérő summát – titkos svájci számlákon helyeztek el. A rendelkezésre álló anyagok szerint a Kohl-kormány egyes kül- és katonapolitikai, hadipari szállításokra vonatkozó és privatizációs döntéseit igazította a pártot illegálisan támogató cégek érdekeihez. Bár a botrány már a Kohl-korány 1998-as bukását követően robbant ki, az mégis rendkívül súlyos károkat okozott a CDU-nak, amelynek tiszteletbeli elnökségéről Kohl-nak le is kellett mondania.

³² Jelenleg 5 évre kaphat valaki ilyen típusú munkavállalási engedélyt Németországban.

³³ Az egyik modellszámítás szerint a 2050-ig terjedő időszakban a mai 82 millióról bevándorlás nélkül 59-re, évi 100 ezer fő nettó bevándorlóval számolva 65-re, évi 200 ezer fős pozitív migrációs mérleggel számolva pedig 70 millióra csökken Németország lakossága. (Lásd Bevölkerungsentwicklung…)

³⁴ Friedrich Merz, a CDU új fiatal csillaga (frakcióvezető a Bundestagban) 2000. októberében jelentette be hasonló szándékait, amit azonban a pártvezetés többi tagja egyelőre elég hűvösen fogadott. Ezzel szemben egyöntetű támogatásra talált a gondolat Edmund Stoiber-nél és a CSU-ban!

³⁵ Az 1999-ben ismét pozitívra fordult szaldó kialakulásában vélhetőleg egyszeri, de döntő szerepet játszott a koszovói bombázás. Ezért általánosságban a 1999-es adat ellenére is tartható a megállapítás.

Külföldi munkások ezrei dolgoznak ma Izrael állam területén: férfiak és nők, fiatalok és idősek, családfők és egyedülállók. Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából hajtotta őket ide a vágy, hogy anyagi életszínvonalukon javítsanak.

Jogosultság a jóléti programokban való részvételre és a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés

"Mindenki fölött ugyanúgy ítélkezzetek, akár közületek való, akár idegen." (Lev 24,22)

Bevezetés

Külföldi munkások (a továbbiakban: vendégmunkások) ezrei dolgoznak ma Izraelben – férfiak és nők, fiatalok és idősek, családfők és egyedülállók. Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából hajtotta őket ide a vágy, hogy anyagi életszínvonalukon javítsanak.

Ugyan a vendégmunkások már az 1990-es évek elején feltűntek az izraeli utcákon és peremvárosokban, egészen mostanáig mégsem tudatosult jelenlétük a köztudatban. Néhányan átmeneti jelenségnek tekintették őket – idegeneknek, akik hagyományosan az ingázó palesztinok által ellátott munkákat végzik el, miután az utóbbiak munkaerő-piaci szerepe csökkent, ahogy az Izraelen belül elkövetett terrorincidensek sorozatát követő határlezárások miatt a segédmunka egyre "megbízhatatlanabb" s így egyre elhanyagolhatóbb forrásává váltak.

Csak 1996 nyarán került be a köztudatba a vendégmunkások izraeli jelenléte. A közvélemény idegesen, rémülten reagált – ami egyrészt talán a szenzációhajhász médiatálalásnak, másrészt a hatóságok látható közömbösségének tudható be (Borowski és Yanay, 1997). A kései felismerés kapcsán először felmerült kérdések egyike jogi státusuk, az izraeli egészségügyi, oktatási és egyéb szolgáltatásokra való jogosultságuk volt.

Fontos megjegyezni, hogy nem minden Izraelben élő jogosult az összes szolgáltatásra, amit az állam polgárainak nyújt. A jogosultságok az illető tartózkodási státusának megfelelően eltérőek. A külföldiek izraeli jogállását az Izraelbe történő belépésről szóló törvény (Entry to Israel Law, 1952) szabályozza. Eszerint egy Izraelben tartózkodó külföldi lehet turista, ideiglenes rezidens (a továbbiakban: letelepülő), tartós letelepülő vagy új bevándorló. A külföldiek többsége turista. Közülük néhányakat – így a kibucokban, az idős és rokkantellátásban dolgozó önkénteseket, a diákokat – ideiglenes letelepülőknek tekintenek. Más külföldieket, mint például a tudósokat, az egyházi személyeket tartós letelepülőként tartják számon. Végül az ideiglenes letelepülők egy része a Visszatérési Törvény (Law of Return) alapján jogosult az izraeli állampolgárságra, ha úgy dönt, hogy tartósan Izraelben telepszik le.

Az illető külföldi tartózkodási státusa meghatározza, hogy milyen szolgáltatásokra – különösen, hogy milyen jóléti szolgáltatásokra – jogosult. Egy izraeli állampolgár jogai különböznek egy tartós rezidens jogaitól, és a tartósan letelepült jogai sem egyeznek meg az ideiglenesen letelepült vagy az átutazó turista jogaival. Minden Izraelben élővel – akár ideiglenesen, akár tartósan tartózkodik itt – bármikor történhet baleset, megbetegedhet, vagy rászorulhat valamilyen gondoskodásra. Ilyen körülmények között óhatatlanul felmerülnek a jóléti szolgáltatásokra való jogosultsággal, hozzáférhetőségükkel és igénybevételük feltételeivel kapcsolatos kérdések.

Jelen tanulmány a vendégmunkások jogaival és a közösségi jóléti szolgáltatásokhoz való hozzájutásuk feltételeivel foglalkozik. A módszeres kutatás és a hivatalos információk hiánya elengedhetetlenné tette, hogy a szerzők megfigyelések, interjúk s tartalmilag elemzett dokumentumok és cikkek széles skáláját hasznosítsák. Az itt közölt vélemények csupán azt tükrözik, hogyan értelmezik a szerzők az így megismert jelenségeket. A tanulmány célja, hogy képet adjon a vendégmunkások közösségi jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférésének jogi hátteréről és konkrét megvalósulásáról, valamint hogy megvizsgálja, mit is mond ez a vendégmunkásokkal kapcsolatos izraeli szociális politikáról.

A "papírokkal bíró" és a "papírok nélküli" munkások

Az Izraelben dolgozó nem-palesztin vendégmunkások száma – meglepő módon – ismeretlen. Néhányan valamivel több, mint 150 ezerre (Munka- és Szociális Ügyek Minisztériuma, 1997) teszik számukat, mások szerint (Condor, 1997, p. 68) 1990 óta negyedmillió külföldi érkezett Izraelbe, és nagy részük továbbra is itt dolgozik akár mint "papírokkal rendelkező", akár mint "papírok nélküli" munkás.

Az Izraelbe való belépésről szóló törvény rendelkezései a munkaügyi minisztert hatalmazzák fel arra, hogy meghatározza a munkavállalási engedélyek vendégmunkások számára történő kiadásának feltételeit. Ezen rendelkezések szerint az izraeli vízumot és munkavállalási engedélyt minden munkásnak csak egy bizonyos munkaadóra vonatkozóan adják ki. Ha ez a feltétel nem teljesül, visszavonják a munkavállalási engedélyt és a munkás vízumát. Ennek a szabályozásnak az a célja, hogy a munkáltatójához kösse a munkavállalót. Ezzel a megkötéssel kívánták biztosítani, hogy a munkást Izraelbe hozó munkáltató vagy munkaközvetítő gondoskodjon az illető munkavállalási engedélyének és vízumának lejárta utáni távozásáról. Hogy ennek a kötelezettségének a munkáltató vagy munkaközvetítő eleget is tegyen, letétet kell elhelyeznie.

Ezeknek a munkásoknak egy része izraeli illetve külföldi (tehát fülöp-szigeteki, thaiföldi, kínai, török, román stb.) munkaközvetítő ügynökségek által toborzott csoportban, szervezetten érkezett Izraelbe. Ezek a munkaközvetítők gondoskodnak vízumról és munkavállalási engedélyről, majd kiközvetítik a munkásokat izraeli munkaadókhoz. Az ilyen munkások "dokumentáltak", vagyis rendelkeznek az Izraelben tartózkodáshoz szükséges papírokkal.

A munkavállalók egy része azért, hogy elejét vegye munkásai "elszökésének", hűségük biztosítása érdekében elkobozza útleveleiket. Annak ellenére, hogy az útlevél lefoglalása törvénybe ütközik (az 1977-es Büntető Törvénykönyv 376a cikkelyének módosítása, 1995. augusztus 1.), ez elterjedt gyakorlat a munkaadók között. Ennek az a következménye, hogy a legtöbb "dokumentált" vendégmunkás nem rendelkezik semmilyen azonnal felmutatható azonosító dokumentummal.

A vendégmunkások egy másik csoportja önállóan, nem egy szervezett csoport tagjaként érkezett Izraelbe. Ennek a csoportnak a zömét a Kelet-Európából, Afrikából (Ghána, Nigéria) jött, illetve Izraellel szomszédos, Izraellel békeszerződést aláírt országokból (Jordánia és Egyiptom) érkezettek adják. ők – akár önállóan, akár csoportosan jönnek – turistaként vagy zarándokként lépnek be az országba, itt maradnak a turista vízum lejárta után is, és illegálisan vállalnak munkát. A "papírok nélküli" munkások egy része családjával együtt jön Izraelbe. Mások letelepedésük után hozzák maguk után a családot. Vízum és munkavállalási engedély híján ezek a munkások "illegális"-aknak, törvényellenesen itt tartózkodóknak minősülnek.

A "dokumentált", szervezett csoport tagjaként Izraelbe érkezett munkások közül néhányan megpróbálnak megszabadulni az őket behozó munkaadó, illetve munkaközvetítő jelentette kötöttségektől, és otthagyják a munkáltatójukat. Lehet, hogy munkaviszonyuk idején, de lehet, hogy csak azt megelőzően teszik ezt, hogy vissza kellene térniük az anyaországukba. Miután elhagyták szerződéses munkáltatójukat, ezek a külföldiek "papírok nélküli" munkásokként maradnak Izraelben, vízum és munkavállalási engedély híján alkalmi munkákból élnek, hosszabb-rövidebb távon.

Jelen tanulmány kiindulópontja, hogy Izraelben a vendégmunkások emberi igényeit intézményesen ki lehet elégíteni. Ezek az igények nagyjából-egészében rendszeresen fellépnek – egy részük előre jelezhető (egészségmegőrzés, oktatás, lakás), más részük nem -, az egyének és a családok normális életmenete során jelentkeznek. Ebből következően olyan kérdésekre keressük a választ, mint hogy van-e hozzáférési joguk a "papírokkal ellátott" és azokat nélkülöző munkásoknak az izraeli személyes szociális szolgáltatásokhoz (egészségügy, oktatás és jóléti intézmények) és a közösségi jóléti juttatásokhoz? Milyen szolgáltatások és közösségi jóléti juttatások állnak a vendégmunkások rendelkezésére, és milyen juttatásokat ajánlanak fel a számukra? Melyik hivatalos szerv felelős a vendégmunkások és családjaik igényeinek ellátásáért, hiszen ők is, mint bárki közülünk, időnként segítségre és gondoskodásra szorulnak.

Amilyennek a helyzetnek lennie kellene

Izrael alkotmánya minden Izraelben élő személy alapvető szociális jogait garantálja. Ahol a meglevő törvények nem biztosítják explicite ezeket a jogokat, ott azok levezethetőek az Izrael által aláírt nemzetközi megállapodásokból. Mivel még a nem Izraelben dolgozó külföldieknek is vannak jóléti jogosultságai – pusztán az országban való tartózkodásuk folytán -, ezeknek azokra is vonatkozniuk kellene, akik – akár ideiglenesen, akár tartósan – Izraelben keresik kenyerüket. Még ha nem is lenne kötelezve az állam a vendégmunkásoknak nyújtandó segítségre, akkor is érdekében állna ezt megtenni. Így például, az állam megtagadja ugyan a vízum kiadását betegeknek, de ha egy fertőző betegségben (tuberkulózis, lepra) szenvedő külföldi mégis belép a határon, érdekében áll az egészségügyi ellátás biztosítása, már csak azért is, hogy elejét vegye a betegség elterjedésének. Továbbá, ha a vendégmunkások gyermekeit nem integrálják a helyi oktatási rendszerbe, ezek utcai lebzselése nem hoz áldásos hatást a fogadó országra. Ezért a fogadó ország java, érdekeinek védelme megköveteli az elemi szolgáltatások biztosítását a külföldiek számára.¹

Amennyire az önérdekről, úgy a méltányos ellenszolgáltatásról is szó van. Sok vendégmunkás ugyanis – leginkább a "papírokkal rendelkezők" – fizet közvetlen jövedelemadót. Sőt, a vendégmunkásokat terhelő adószint éppenséggel magasabb, mint az izraeli polgárokra kivetett. 10-%os jövedelemadót kell fizetniük, és nem jogosultak az Izraelben letelepültek számára elérhető adókedvezményekre. Valójában még akkor is adót kell fizetniük minden megkeresett shékel után, ha csak a minimálbért kapják. Ezen felül minden vendégmunkás, akár rendelkezik papírokkal, akár nem, az Izraelben megvett jószágok és szolgáltatások révén közvetetten naponta fizet adót. Indokoltnak tűnik, hogy bizonyos jóléti juttatásokra csak a törvény szerint adót fizetők legyenek jogosultak. De ezen felül a közvetve adót fizetők is megérdemelnek valamilyen elismerést az alapvető szociális szolgáltatásokhoz és jövedelembiztosító juttatásokhoz való hozzáférés terén.

A fenti megfontolásokon túl Izraelnek különleges kötelezettségei vannak a területén tartózkodó idegenekkel szemben. A zsidó hagyomány egyik központi tétele megkívánja a segítségadást a szükséget szenvedő idegennek, a gondoskodást róla. Az Izraelben dolgozó vendégmunkások közül sokan – különböző ideig és mértékben – segítségre szorulnak. Az országnak más államoknál talán nagyobb erkölcsi felelőssége – Izraelnek mint zsidó államnak az alapkarakteréből adódóan – ezeknek az igényeknek a kielégítése.

A vendégmunkások foglalkoztatását szabályozó nemzetközi jog

Időtlen idők óta folyik az egyes országok között a "humán tőke" exportja és importja, legyen szó akár a jobb élet reményében rövidebb vagy hosszabb időre útra kelt szakértőkről, szellemi foglalkozásúakról, vagy a kékgallérosokról. A vendégmunkások egy részét foglalkoztatja a tartós letelepedés gondolata a munkát adó országban, mások – még ha hosszú ideig vannak is távol otthonról – külföldi munkavégzésüket csak az anyaországba való visszatérést előkészítő pénzgyűjtésnek tekintik.

A második világháború után Európa országai, így Franciaország, Ausztria, Svájc és Németország, minden munkát és megélhetést keresőt befogadtak, akár családdal, akár család nélkül érkezett. Az egyes országokban különböző módozatai alakultak ki a vendégmunkásokkal és családjaikkal szembeni bánásmódnak, ami a jogi, gazdasági és szociális rendelkezések – a jóléti intézkedéseket is ideértve – sokféleségében is megnyilvánul (Fisher, 1996). 1991 augusztusában Izrael állam a nemzetek családjának tagjaként aláírta a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Konvencióját (1966). Az egyezményt aláírva 1992. január 1. óta Izrael nem tekinthet el annak betartásától.

A fentiekből közvetlenül következik, hogy a vendégmunkások foglalkoztatását szabályozó rendelkezések nem csupán helyi termékek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a Nemzetközi Munkaszervezet (ILO) egyértelmű standardokat (vagy: "ajánlásokat") fogalmazott meg általában a külföldiekkel, illetve ezen belül a vendégmunkásokkal való bánásmódot illetően. Bár ezeknek a nemzetközi megállapodásoknak az irányelvei nem kötelező érvényűek az aláíró országra nézve, ha a nemzeti törvényhozás még nem emelte be őket a nemzeti joganyagba, a nemzetközi kapcsolatok szintjén mégis jelentőséggel bírnak. A nemzetközi megállapodások a törvényalkotásnak és a politikaformálásnak is fontos keretét jelentik. Így az ILO "ajánlásai" ugyan nem kötelező érvényűek, de irányelveket adnak a megkívánt, elfogadható politikához.

Feltehető, hogy van különbség a "papírokkal rendelkező", és az "azokat nélkülöző" munkások jogai között. Ennek a megkülönböztetésnek lehet ugyan szerepe a külföldiek tartózkodási státusa vagy munkavállalóként élvezett jogai tekintetében, a külföldiek egyéb jogaira mégsincs nagy kihatása. Bár a "papír nélküli" külföldieket fenyegeti a kiutasítás veszélye, mégis, amíg az országban tartózkodnak, elemi jogaikat garantálja a külföldiek és családjaik státusát szabályozó, illetve a kizsákmányolástól és a visszaélésektől védő és az alapvető emberi jogokat biztosító számos nemzetközi egyezmény. Így azok, akik azt állítják, hogy a "papír nélküli" munkásoknak semmihez sincs joguk, egész egyszerűen tévednek.

A külföldi munkásokat a nemzetközi jogban gyakran "vendégmunkásoknak" (vándormunkásoknak) is nevezik. Izrael tagja az ILO-nak, és az ILO Egyezmény 10. cikkelye (143) minden aláírót kötelez, hogy "határozzon meg és kövessen olyan, a nemzeti feltételeknek és gyakorlatnak megfelelő politikát, amely elősegíti és biztosítja a lehetőségek és a munkavállalással és munkával kapcsolatos bánásmód egyenlőségét (…) a területén törvényesen tartózkodó vendégmunkásoknak és családtagjaiknak."

Az ILO 151-es ajánlása részletez néhány, a fenti kitételből levezethető jogot. Kimondja többek között, hogy a vendégmunkásoknak joguk van az egyenlő esélyekre és elbánásra a munkahely biztonsága, a munkahely megválasztása, a közmunka és a képzés biztosítása terén; az azonos munkáért azonos ellenszolgáltatás elve érvényesítésének az egyenlő munkafeltételek – így munkaórák, szabadságok, fizetett szabadnapok, munkabiztonság és munkahelyi egészségügyi feltételek – biztosítása terén csakúgy, mint a társadalombiztosítási juttatások, a jóléti intézmények és a foglalkoztatotti státushoz kötött juttatások területén. Ezen felül ez az "ajánlás" megalapozza a vendégmunkások jogát arra, hogy szakszervezetekbe tömörüljenek, szakszervezetben és a vállalati vezetéssel együttműködő munkavállalói koordináló szervezetben tisztséget viseljenek. (I-2:g paragrafus)

Az ENSZ a fentiek és más nemzetközi emberi jogi egyezmények alapján fogadta el 1990-ben a "Vendégmunkások és Családtagjaik Jogainak Védelméről Szóló Nemzetközi Egyezményt", amely kimondja, hogy a vendégmunkásoknak biztosítani kell a megfelelő életkörülményeket, beleértve ebbe a lakhatást és a jóléti, oktatási és egészségügyi szolgáltatásokhoz való azonos hozzáférést. Ezt még jobban kiemeli az "egyezmény" 25(1)-es cikkelye, amely megállapítja, hogy minden vendégmunkásnak – akár jogszerűen, akár "papírok nélkül" vagy különleges körülmények következtében tartózkodik az országban – "olyan bánásmódban kell részesülnie, ami nem rosszabb a munkavállalás államában a nemzeti munkavállalókkal szemben érvényesített bánásmódnál, a munkáért járó ellenszolgáltatás és a többi munkakörülmény tekintetében… [beleértve a] foglalkoztatás feltételeit". Tehát ez az ENSZ megállapodás nem tesz különbséget "papírokkal rendelkező" és "papír nélküli" munkások között, és a fogadó országot arra szólítja fel, hogy ugyanazokat az alapvető feltételeket biztosítsa a vendégmunkásoknak, mint saját munkát vállaló polgárai számára.

A fentieken túl a vendégmunkásoknak e standardek megsértése esetén jogában áll jogi elégtételt keresni ugyanazokon a csatornákon keresztül, amelyek a fogadó ország polgárai előtt is nyitva állnak. Az ILO 97-es (1949) egyezményének 6. cikkelye (1d, 2) kijelenti, hogy a vendégmunkásoknak biztosítani kell a fogadó ország munkaügyi és egyéb bíróságaihoz fordulás lehetőségét, garantálva a vendégmunkásokat és családtagjaikat érintő jogi eljárások abszolút egyenlőségét (Boehning, 1997, p. 53).

Izrael állam 1953. március 30-án ratifikálta a 97-es (1949) ILO-konvenciót. Ezen egyezmény 6(1)-es cikkelye a fogadó országot arra kötelezi, hogy a vendégmunkásokkal való bánásmód "ne legyen kedvezőtlenebb, mint a saját állampolgáraival szembeni bánásmód a munkáért járó ellenszolgáltatás – beleértve ebbe a családi kedvezményeket, ahol ezek az ellenszolgáltatás részét képezik -, (…) a munkaórák, a túlmunka-megállapodások, a foglalkoztathatóság minimális korhatára, (…) a nők és fiatalok foglalkoztatása", és a megfelelő szállás biztosítása tekintetében. Ezen felül az államnak lehetőséget kell adnia a "szakszervezetekben való tagságra és a kollektív megállapodások előnyeiből való részesedésre".

Ezen konvenció 6(1)b cikkelye kimondja, hogy meghatározott körülmények között a fogadó országnak a vendégmunkásokra is ki kell terjesztenie az állampolgárai részére szokás szerint biztosított társadalombiztosítási programok hatályát. Ezekbe a juttatásokba a "munkahelyi baleset, anyaság, betegség, rokkantság, időskor, elhalálozás, munkanélküliség és családi kötelezettségek" esetén járó juttatások tartoznak bele. Ezeknek a programoknak fel kell ölelniük minden, a munkavállalónak és családjának szóló juttatást.

1963 januárjában Izrael állam ratifikálta a 48-as ILO-egyezményt, amely kötelezi arra, hogy ugyanazokat a nyugdíjjogosultsági feltételeket biztosítsa a vendégmunkásoknak, mint saját foglalkoztatott állampolgárainak.

A vendégmunkások munkaviszonyának megszakításával és az anyaországba való visszatérésükkel kapcsolatban az ENSZ 1990-es egyezménye kimondja, hogy "Vendégmunkások és családtagjaik nem lehetnek kollektív kiutasítás alanyai" (22-es cikkely), még akkor sem, ha a fogadó országban való tartózkodásuk törvénytelen. Az 56 (2)(3) cikkely nyíltan kimondja: "A kiutasítás nem történhet abból a célból, hogy a vendégmunkást ill. családját a tartózkodási és munkavállalási engedély megadásából származó jogoktól megfossza… [továbbá] a vendégmunkás ill. családtagjának kiutasításáról hozott döntés során nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberi jogi megfontolásokat, és azt az időtartamot, amit a szóban forgó személy a foglalkoztatás államában már eltöltött".

A 97-es ILO egyezményhez csatolt 86-os ajánlás megállapítja, hogy "…elvben a vendégmunkást nem szabad eltávolítani, ha öt évnél hosszabb ideje tartózkodik ott [a befogadó államban] (18/2a/ cikkely, Boehning, 1997, p. 60).

Ezek az egyezmények és a csatolt "ajánlások" határozzák meg a fogadó ország vendégmunkásokkal szembeni felelősségét. A konvenciók valójában nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a vendégmunkás és családja hogyan jutott a befogadó országba. A munkások egy része, különösen a "papírnélküliek" önállóan vagy közvetítők hosszú sorának segítségével érkeznek. Boehning szerint (1997) ezek a közvetítők ügynökként, szolgáltatóként vagy képviselőként tevékenykednek, és a vendégmunkások foglalkoztatásában döntő szerepet játszó félnek, vagy a vendégmunkás közvetlen munkaadójának kell tekinteni őket. Ezeknél a közvetítőknél persze különböző felelősségi szinteket kell meghatároznunk, a közvetítő és az általa Izraelbe hozott vendégmunkás közötti kapcsolat erősségének megfelelően. (Boehning, 1997, p.22)

Izrael: a ma érvényes gyakorlat

A jelen tanulmány elkészítéséhez felhasznált különböző források erősen alátámasztják: az izraeli kormányzatnak a vendégmunkások emberi igényeinek kielégítésével kapcsolatos politikája az volt, hogy egyáltalán ne határozzon meg külön politikákat a személyes szociális szolgáltatások és a társadalombiztosítási juttatások terén. Emögött valószínűleg az a meggyőződés rejlik, hogy a vendégmunkások igényeinek kielégítését megcélzó szociálpolitika valamilyen módon a vendégmunkások olyan szociális csoportként való elismerését jelentené, amely jogos követeléseket fogalmazhat meg az állammal szemben (Borowski, 1991). Így a "politikanélküliség" kísérlet arra, hogy a vendégmunkásoktól megtagadják a személyes szociális szolgáltatásokhoz és a társadalombiztosítási juttatásokhoz való hozzáférést. Az állam megpróbálta a külföldiekért viselt felelősséget az őket Izraelbe behozó munkaadóra ill. munkaközvetítő ügynökségre hárítani. A munkaadókat és a munkaközvetítőket állítják be felelősnek a közvélemény előtt ezeknek a munkásoknak és családjuknak a boldogulásáért.

1. A munkaközvetítő ügynökségek

A privát munkaközvetítő ügynökségekről szóló szakaszában (65. cikkely) az 1959-es izraeli Foglalkoztatási Törvény megállapítja, hogy "Magáncég nem toborozhat munkaerőt Izraelen kívül, illetve nem vehet fel Izraelen kívüli személyeket a miniszter kifejezett engedélye nélkül, illetve az ebben az engedélyben megszabott feltételeket be nem tartva." Következésképpen csak néhány szervezet jogosult arra, hogy vendégmunkásokat hozzon be Izraelbe.

A Munkaközvetítő Ügynökségek Munkaerőtoborzásáról szóló 1996-os törvény kimondja, hogy "tilos az Izraelben nem letelepült munkások részére, illetve az Izraelben dolgozók számára külföldre történő munkaközvetítés, kivéve ha a miniszter erre külön engedélyt ad. Az engedély kibocsátását szabályozó előírásoknak megfelelően (…) a miniszter jogosult (…) az engedélyben rögzített feltételek meghatározására, figyelembe véve – többek között – a munkaközvetítő ügynökség azon kötelezettségeit, hogy teljesítse vállalásait a munkásaival szemben, és hogy az izraeli letelepülti státussal nem rendelkező munkásainak izraeli munkavállalásuk során személyzeti szolgáltatásokat biztosítson."

Az ilyen engedéllyel rendelkező munkaközvetítő ügynökségekkel szemben különleges követelményeket támasztanak, hogy biztosítsák az általuk Izraelbe hozott munkások jogait, jólétét és biztonságát.

2. Illegális munkások

A "Külföldi Munkásokról" (Illegális Foglalkoztatásról) szóló, 1991-ben elfogadott törvény szerint a "külföldi munkás" olyan munkás, aki nem izraeli állampolgár ill. nem bír letelepülti státussal. Ezen törvény 2. cikkelyének értelmében a nem az Izraelbe történő belépést szabályozó 1952-es törvény előírásainak megfelelően Izraelbe érkezett vendégmunkásokat foglalkoztatók, illetve az ilyen vendégmunkásokat az 1959-es Foglalkoztatási Törvénybe ütköző módon foglalkoztató munkaadók bírsággal és szabadságvesztéssel sújthatók. Hasonló büntetéssel sújtható minden, illegálisan foglalkoztatott vendégmunkás munkavállalását közvetítőként előmozdító személy is (a törvény 3. cikkelyének értelmében).

A törvény betartatása érdekében kibocsátott, 1996 márciusában kelt ideiglenes rendelet értelmében az ilyen munkás "törvényellenes oltalmazása" is törvénybe ütközik: minden, a vendégmunkást szánt szándékkal rejtegető, ebben közreműködő, vagy ezt bármilyen más módon elősegítő személy egyszerre sújtható bírsággal és 6 hónapig tartó szabadságvesztéssel. A kétségek eloszlatása végett a szabályozás kimondja, hogy a szállást biztosító felelőssége arról megbizonyosodni, hogy a "vendégmunkás rendelkezik azokkal a dokumentumokkal, melyek igazolják, hogy jogszerűen érkezett Izraelbe, jogszerűen tartózkodik itt, és érvényes munkavállalási engedélye alapján dolgozik (2(a)(b) cikkely)". A munka- és szociális ügyek miniszterének 70 főből álló végrehajtási részleg áll rendelkezésére, hogy ezt és a többi munkával kapcsolatos törvényt betartassa – s ennek körülbelül fele csak a vendégmunkásokkal foglalkozik. Ez a végrehajtási osztály felelős a törvényileg meghatározott munka- és biztonsági feltételek betartatásáért (Bar Zuri, 1996, p. 32).

A Külföldi Munkásokról szóló törvény és a vele együtt törvénybe iktatott ideiglenes rendelet kifejezi az izraeli kormányzat azon szándékát, hogy ellenőrizze a vendégmunkások beáramlását, különös tekintettel az illegálisan Izraelben maradókra. Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés, hogy egy illegálisan Izraelben tartózkodótól megtagadható-e a jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférés, az ENSZ és az ILO által előírt, fentebb kifejtett minimumon felül?

A szociális szolgáltatásokra való jogosultság

Elméletileg a vendégmunkásokról legalább hat kormányzati szervnek kellene gondoskodnia – ezek a Belügyminisztérium, a Munkaügyi és Szociális Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium, a Kulturális és Oktatási Minisztérium, a Belbiztonsági Minisztérium és a Nemzeti Biztosítási Minisztérium. Ezen hatóságok egy részének pénzbeli segítség (nyugdíj, jóléti juttatások) nyújtása, másoknak személyes szociális szolgáltatások (oktatás, egészségügy, rehabilitáció, személyes biztonság) biztosítása a feladata. A hatóságok feladata ezeken felül annak biztosítása, hogy a "papírokkal rendelkező" munkások jogai ne sérüljenek. Abból következően, hogy Izrael Állam a vendégmunkás részére belépési vízumot és munkavállalási engedélyt adott ki, köteles az ilyen papírokkal rendelkező jogait biztosítani.

A nemzetközi megállapodások alapján az állam megkerülhetetlen kötelezettségekkel rendelkezik a "papírokkal nem rendelkező", Izraelben foglalkoztatott és az országból még ki nem utasított munkásokkal szemben is. Ha az állam nem akar vendégmunkásokat Izraelben, meg kellene tagadnia tőlük a belépést az országba, vagy az eltávolításukon kellene gondosan tevékenykednie. Jelenleg ez egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan van így (Ha'aretz, 1997. május 4.).

Kétséges, hogy az állam a vendégmunkások és családjaik jogainak és igényeinek figyelmen kívül hagyásával jelezni tudja számukra, hogy jelenlétük nem kívánatos. Vizsgálataink semmilyen különbséget nem tártak fel a "papírokkal rendelkező" és a "papírokat nélkülöző" vendégmunkásokkal szemben tanúsított bánásmód között. Egyik csoport személyes szociális szolgáltatásokhoz és közösségi jóléti juttatásokhoz való jogát sem védelmezik, még az országban tartózkodásukat lehetővé tevő engedélyt kibocsátó minisztérium sem. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy a különböző minisztériumok hogyan kezelik a vendégmunkásokat.

1. Belügyminisztérium

A Belügyminisztérium feladata az – akár szervezetten, akár önállóan – Izraelbe belépni szándékozók személyazonosságának ellenőrzése. Hatalmában áll az országba történő belépést engedélyezni vagy megtagadni. Ennek a feladatnak az ellátásához a minisztériumnak képesnek kell lennie a belépési pontok ellenőrzésére, és a határátkelőkön szolgálatot teljesítő belbiztonsági minisztériumi alkalmazottak utasítására, hogy a belépést az egyes esetekben lehetővé tegyék ill. megtagadják. A külföldiek belépése feltételezhetően "dokumentált", és ennek a dokumentálásnak kellene bizonyítania az országban való jelenlétüket.

A dokumentálás egy másik aspektusa az engedéllyel Izraelbe érkező vendégmunkásokra vonatkozik, és a szervezőt, közvetítőt érinti, aki jogilag felelősséggel tartozik az általa Izraelbe hozott munkásokért az itt tartózkodásuk alatt, és felel azért, hogy elhagyják az országot jogos itt tartózkodásuk végén.

Amint már megjegyeztük, a Belügyminisztérium bizonyos pontosan meghatározott feltételek mellett jogosult a vendégmunkások Izraelbe történő belépését engedélyezni. Ennek a minisztériumnak kell biztosítania, hogy a vendégmunkások izraeli belépését szervező ügynökség, a részére kibocsátott engedély előírásainak megfelelően, komolyan vegye az ezekért a munkásokért vállalt felelősségét, és teljesítse az engedélyben lefektetett kötelezettségeit.

Így a Belügyminisztériumnak legalábbis közvetett – ha nem közvetlen – felelőssége annak biztosítása, hogy a vendégmunkásokkal kapcsolatos kötelezettségek még megérkezésük előtt teljesüljenek, beleértve ebbe azt a kikötést, hogy a munkaadónak, a vendégmunkások belépési vízumának megfelelően, biztosítania kell az elemi jóléti szolgáltatások egy körét. Például minden munkaadó vállalja, hogy megfelelő szállást és orvosi ellátást biztosít a munkásnak, és ellátja a (munka)szerződésnek a munkavállaló anyanyelvén készült példányával, így gondoskodva arról, hogy tisztában legyen szerződéses jogaival, és ellenőrizhesse, vajon a munkáltató a megállapodás előírásai szerint jár-e el.

Első megközelítésben úgy tűnik, a Belügyminisztérium feladata annak biztosítása, hogy teljesüljenek azok az elemi feltételek, amelyek mellett a minisztérium engedélyezte a vendégmunkások belépését Izraelbe – hiszen ezek a feltételek le vannak fektetve a munkaadó számára adott engedélyben. Ha a munkaadó nem teljesíti ezen kötelezettségeit, a Belügyminisztériumnak vissza kellene vonnia a közvetítőnek vagy munkaadónak adott, vendégmunkások Izraelbe hozatalát lehetővé tevő engedélyét.

Mindazonáltal kétséges, hogy a Belügyminisztérium valóban törődik-e azzal, illetve megpróbál-e bármit is tenni azért, hogy a vendégmunkásokat behozóval ill. foglalkoztatóval betartassa a vízumban meghatározott szociális feltételeket, beleértve ebbe azoknak a vendégmunkásoknak juttatandó minimális szolgáltatásokat, akiknek belépését az országba ő engedélyezte.

Az az állítás, hogy a Belügyminisztérium egyedüli feladata a vendégmunkások belépésének engedélyezése Izraelbe, igaz ugyan, de csak részigazság. A Belügyminisztérium kormányzati szerv, amely vélhetően felel az általa kibocsátott engedélyekért. Ezért a minisztériumnak hatáskörében áll és felelőssége is, hogy megtagadja az engedély kiadását annak a munkaadónak, aki nem teljesíti a munkásai életkörülményeivel kapcsolatos kötelezettségeit, vagy nem tartja be az ezen munkásokkal kötött munkaszerződésben foglaltakat.

A fentieket figyelembe véve egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a külföldiek Izraelbe történő belépését engedélyező hatóságnak tényleg szándékában áll biztosítani, hogy a külföldiek izraeli tartózkodására vonatkozó előírások teljesüljenek, illetve hogy képes legalább azoknak az előírásoknak a betartatására, amelyek mellett az izraeli belépést engedélyezte.

A Belügyminisztériumnak továbbá feltételezhetően ki kellene utasítania az országból mindenkit, aki illegálisan lépett be vagy dolgozik itt. A gyakorlatban azonban, megfelelő erőforrások híján, a minisztérium nem tudja betartatni a kiutasításra vonatkozó rendelkezéseket, így fordulhat elő, hogy "egy kiutasításra kijelölt személy 5 hónapig volt elzárva, mert a Belügyminisztériumnak nem volt pénze repülőgépjegyre." (Ha'aretz, 1997. november 21.).

A Belügyminisztériumnak felelősséget kellene vállalnia – jelenlétük okán – az országban maradókért, azonban ez nem mindig történik így. Például a Belügyminisztériumnak kell arról gondoskodnia, hogy minden törvényesen Izraelbe érkezett személy – beleértve a turistákat és a vendégmunkásokat – vészhelyzetben gázmaszkot kapjon. Egy, a Ha'aretzben (1997. november 20-án) megjelent tudósítás szerint azonban a vendégmunkások nincsenek a gázmaszkban részesítendők listáján. Ehelyett azt javasolják, hogy ők és munkaadóik teljes áron, a piacon vegyék meg a gázmaszkot.

Összefoglalva, a Belügyminisztérium mint hatóság két szinten léphet fel: először biztosítja, hogy csak érvényes vízummal rendelkező külföldiek lépjenek be Izraelbe és kiutasítja az ilyen okmánnyal nem rendelkezőket; másrészt gondoskodik arról, hogy a jogosan belépők esetében teljesüljenek a különböző előírások, és jogaik ne sérüljenek.

2. A Munkaügyi és Szociális Minisztérium (MSZM) munkaügyi ága

A jobb elemezhetőség miatt a tanulmány ezen részében külön kezeljük az MSZM két ágát.

Az MSZM feladata annak biztosítása, hogy minden – akár izraelieket, akár külföldieket foglalkoztató – munkaadó betartsa az ország munkatörvényeit, így a munkások egészségét és biztonságát garantáló, a sérülés-, kár-, balesetveszélyes anyagoktól, helyzetektől és körülményektől óvó szabályozásokat. Ezt a feladatát nem teljesen illetve tökéletesen látja el, miként azt a vendégmunkások munkahelyi baleseteinek viszonylag magas száma is jelzi. A Ha'aretz szerint az 1996-ban halálos balesetet szenvedett 46 építőmunkásból a többség vendégmunkás volt, "akik 1993-at követően felváltották a palesztin területekről érkezett munkásokat. Egy részük sohasem kapott megfelelő eligazítást az építési folyamattal kapcsolatos kockázatokról, és néhányan sohasem dolgoztak korábban építkezésen." (1997. június 25.).

Az MSZM feladata az is, hogy a munkaadó-munkavállaló viszonnyal kapcsolatos törvényeket betartassa. Az MSZM-nek biztosítania kell, hogy a foglalkoztatás körülményei megfeleljenek a munka- és a pihenőidőről szóló törvényeknek, és hogy a munkaadó minden munkásokkal kapcsolatos kérdésben eleget tegyen a törvénynek, még akkor is, ha a szóban forgó munkások külföldről jöttek. Például a minisztériumnak kell gondoskodnia arról, hogy a munkások – legyenek akár izraeliek, akár külföldiek – bére legalább a minimálbért elérje.

Ennek szellemében az MSZM-nek kellene a vendégmunkásokat a jogaikról és bérjogosítványaikról informálnia; biztosítania, hogy a szerződéses bért a munkaadó ne tartsa vissza, hogy időben fizessen. A "bérvisszatartás" tilalma a soron következő béremelés visszatartására és a fizetésből történő, előre nem jelzett levonásokra is vonatkozik.²

Úgy tűnik, az MSZM ezen a területen – ha egyáltalán beszélhetünk valamilyen mértékről – minimális mértékben áll ki a vendégmunkásokért. Az építési vállalkozók például általában késnek a vendégmunkások bérének kifizetésével (Ha'aretz, 1997. december 5.), az utóbbiaknak pedig fogalmuk sincs a jogaikról. Kétséges, hogy vajon nyújt-e egyáltalán valamilyen segítséget az MSZM a vendégmunkások problémáinak enyhítésére ezen a területen.³

Hogy ne kelljen kifizetnie a teljes bért, néhány munkaadó olyan messzire ment, hogy gondoskodott az alkalmazásában álló vendégmunkások letartóztatásáról és kiutasításáról – többször azon az alapon, hogy azok illegálisan tartózkodnak Izraelben (Kol Ha'Ir, 1996. január 26.). Ezek a munkások nem érvényesíthetik munkabérükre vonatkozó elemi jogukat, mert az MSZM nem biztosítja nekik ezt a minimális szolgáltatást. Nem sok jel utal arra sem, hogy a Munkaügyi és Szociális Minisztérium – kötelességének megfelelően – betartatja a Külföldi Munkásokról (Illegális Foglalkoztatásról) szóló 1991-es, illetve a Munkaközvetítő Ügynökségek általi Munkaerőtoborzást szabályozó 1996-os meghatározó törvényeket. Ezen két törvény betartatása mérhetetlenül növelné a vendégmunkások jólétét.

Az MSZM azon érve, hogy nincsenek meg ezeknek a törvényeknek a betartatásához szükséges erőforrások és eszközök, jelzi, hogy az állam ugyan elismeri a vendégmunkások fontosságát, de nem védi érdekeiket és nem biztosítja a törvények betartatásához szükséges pénzügyi eszközöket.

3. Egészségügyi szolgáltatások

Az 1995. január 1-jén hatályba lépett 1994-es Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény érvénye csak az izraeli állampolgárokra terjed ki. Általában a külföldieket, ezen belül pedig a vendégmunkásokat nem fedezi ez az egészségbiztosítási rendszer. A "papírokkal rendelkező" vendégmunkások munkaadóikon keresztül kötelesek magánbiztosítóknál előfizetni a munkavállalási engedélyben meghatározott minimális körű biztosításra.

A vendégmunkás saját maga (munkaadói segítség nélkül) fizet az egészségbiztosításért. A munkaadón keresztül a munkavállalónak értékesített egészségbiztosítás költsége egy munkásra, egy napra átlagosan egy USA dollár. Ezért a munkás olyan alapvető egészségügyi szolgáltatásokban részesül, mint az orvoslátogatás, mindennapos gyógyszerek és esetleg néhány napi kórházi ellátás. Ez a biztosítás nem fedezi a munkahelyi baleseteket, ezekről a Nemzeti Biztosítási Intézet gondoskodik. Nem terjed ki a krónikus betegségekre (cukorbetegség, bőrbetegség, magas vérnyomás) sem, attól függetlenül, hogy még az anyaországban vagy már Izraelben ismerték fel őket.

A munkaadó feltételezhetően levonja a biztosítási díjat a munkabérből és teljes egészében átutalja a magán egészségbiztosítóhoz. Elég sok hír terjeng azonban arról, hogy néhány munkaadó levon ugyan – sokszor a valós költséget meghaladó – úgymond "egészségbiztosítási" díjat alkalmazottai béréből, ám azt nem feltétlenül utalja tovább a biztosítónak. Előfordul, hogy a biztosítási díj egy részét visszatartják és az átutalásért felszámolt díjként kezelik. Így a biztosítónak átutalt összeg kisebb, mint amennyit a munkás kifizetett, és kisebb mértékben fedezi az esetlegesen felmerülő egészségügyi költségeket.

Ez a gyakorlat még botrányosabbnak tűnik annak fényében, hogy a biztosítótársaságok egy része nagy kedvezményeket ad a munkaadóknak, amit azok nem feltétlenül adnak tovább munkásaiknak, akik így továbbra is a teljes díjat fizetik. Még zavaróbb az, ha azok a munkáltatók, akik azért kapnak kedvezményt, mert az általuk alkalmazott vendégmunkások nem veszik igénybe rendszeresen a fedezett egészségügyi szolgáltatásokat, ezt nem adják tovább munkásaiknak. Így a munkáltatónak anyagi érdeke, hogy megnehezítse munkásai számára az egészségbiztosítási szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Következésképpen nem biztos, hogy a vendégmunkások részesülnek is azokból az egészségügyi szolgáltatásokból, amelyekre a bérükből levont egészségbiztosítási befizetések alapján jogosultak (Ha'aretz, 1997. május 4).

Mint minden embercsoportot, a vendégmunkásokat is sokféle testi probléma sújtja – ezek egy része átmeneti, más részük krónikus. Teljes körű orvosi biztosítás híján arra kényszerülnek, hogy magánorvosokhoz, illetve bármilyen, őket ellátni hajlandó egészségügyi intézményhez forduljanak, és saját jövedelmükből vagy megtakarításaikból magas magánrendelési díjakat fizessenek.

Ha a munkás megbetegszik vagy megrokkan, és visszatér az anyaországába, a munkáltatója jogosult más vendégmunkást felvenni a helyére. Így már érthető, hogy miért maradnak ki még a "papírokkal ellátott" vendégmunkások is az egészségügyi ellátásból. A "papírokkal nem rendelkező" munkások kisebb problémákkal álnéven magánorvoshoz fordulnak. Kórházi ellátást igénylő esetekben gyakran palesztin egészségügyi szervezeteket vesznek igénybe a Palesztin Területeken vagy Kelet-Jeruzsálemben, ahol ugyan fizetniük kell a kezelésért, de az árak alacsonyabbak, és nem kell azonosítaniuk és regisztráltatniuk magukat, kockáztatva ezzel a kiutasítást.

A "papír nélküli" munkások különösen súlyos problémákkal kerülnek szembe, amikor betegség vagy nem munkahelyi baleset kapcsán orvosi felügyeletre szorulnak. (Mint már említettük, a munkahelyi baleseteket a Nemzeti Biztosítási Intézet biztosítja.) Ezeknek a munkásoknak többsége semmilyen egészségbiztosítással nem rendelkezik. A tel-avivi Ichilov kórház szociális munkaosztályának 1997-es jelentése szerint minden azonnali beavatkozásra szorulót ellátnak, és amennyiben szükséges, további kezelésre küldik. 1997-ben egyedül ebben a kórházban 500 olyan sürgős segítségre szoruló beteg jelent meg, és részesült 500 nap kórházi ellátásban, akinek a kezelési költségét senki sem térítette meg. Ezek többsége vendégmunkás volt, akiknek vagy nem volt egészségbiztosításuk, vagy az nem fedezte a kórházi ellátás költségeit.

Így jelenleg a "papírok nélküli" munkások összessége és a "papírokkal rendelkező munkások egy része nem rendelkezik számba vehető egészségbiztosítással. Ha egy vendégmunkás ma olyan fertőző betegséget kap, mint például az AIDS, a tífusz vagy a TBC, nem valószínű, hogy egy kórházhoz vagy klinikához fordul majd orvosi ellátásért. Következésképpen az izraeli társadalom ki van téve a megfelelő orvosi ellátásban nem részesülő, Izraelben nem regisztrált és nem nyomonkövethető vendégmunkások betegségeinek. Az általános, mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás hasznos minden, polgárai egészségét megóvni kívánó állam számára.⁴

További problémát okoz, hogy a preventív egészségügyi szolgáltatások ellátása a Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény elfogadásával átkerült az egészségmegőrző szervezetekhez (Health Maintenance Organizations, HMOs), vagyis Izrael betegbiztosítási alapjaihoz (Kupot Holim). Mivel a vendégmunkások és az ideiglenesen letelepültek nem tagjai ezeknek a HMO-knak, nem részesülnek a közösségi egészségügyi szolgáltatások áldásaiból, és a megelőző egészségügyi szolgáltatásokból is kimaradnak. Járványkutatók szerint nagy egészségügyi kockázatnak vannak kitéve ezek a munkások, és a velük érintkezők (Ha'aretz, 1997. szeptember 10).

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1994-es Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény kimondja: "az egészségügyi miniszternek jogában áll az ezen törvény által nem biztosított, Izraelben tartózkodó személyek számára különleges, általa meghatározott mértékű és feltételekkel nyújtandó konstrukciókat létrehozni." (56-a-1(d) paragrafus)

Az a tény is, hogy az egészségügyi miniszter az egészségügyi és emberi jogi szervezetek lobbizása ellenére sem hozott még létre e törvény alapján semmilyen, vendégmunkásoknak szóló konstrukciót, azt jelzi, hogy a közpolitikát a vendégmunkásokat "nem észrevenni" és "a velük foglalkozó kidolgozott politikákat elkerülni" álláspontja jellemzi.

4. A Nemzeti Biztosítási Intézet

A Nemzeti Biztosítási Törvény értelmében minden Izraelben foglalkoztatott – akár "rendelkezik papírokkal", akár nem – biztosítva van a munkahelyi balesetek ellen, csupán azt kell bizonyítania, hogy a baleset egy izraeli munkáltató részére végzett munka során és annak eredményeképpen következett be. A biztosítási kötelezettség a munkaadót sújtja. A "papírokkal rendelkező" munkások ezen felül anyasági biztosításra is jogosultak, és a szerződéses munkaviszonyból eredő követeléseikre garancia vonatkozik a munkáltató megszűnése vagy csődeljárása esetén.

Eddig a vendégmunkásoknak kevéssé volt hasznukra a munkáltató csődbe jutása esetére vonatkozó biztosítás. Az anyasági biztosítás kihasználását jelzi, hogy a tanulmány elkészítésének időpontjában érvényes becslések szerint egyedül Tel-Avivban havonta 15-20 vendégmunkásnak ill. -feleségnek születik gyermeke. Ezek az asszonyok a szülés idejére kórházi ellátásra, valamint állami támogatásra jogosultak. A dolgozó nők emellett segélyre is jogosultak a szülés után.

A munkahelyi balesetekkel kapcsolatban a Nemzeti Biztosítási Törvény, ahogy már megjegyeztük, kimondja, hogy minden Izraelben foglalkoztatottat – jogi státusától függetlenül – biztosít a Nemzeti Biztosítási Intézet, ha a baleset a munkavégzés során, annak eredményeképpen következett be. Ez tartalmazza a megfelelő orvosi kezelést, az alapvető gyógyszereket, a lábadozást, a rehabilitációt, az orvosi kezelés érdekében Izraelen belüli utazást és pénzbeli kompenzációt – baleseti és rokkantsági kifizetéseket, akár életfogytiglan is. A dolgozó halála esetén túlélő családtagjai "hozzátartozói juttatásra" jogosultak. Ez egy havonta folyósítandó kifizetés, amely akkor is jár, ha az illető túlélők külföldön élnek.

Valóban, a munkaadónak biztosítania kellene a megfelelő igénylőlapot minden munkahelyen balesetet szenvedettnek, akiknek meg kellene kapniuk a szükséges orvosi kezelést. Valójában azonban a legtöbb munkaadó abban a pillanatban megszakítja kapcsolatát a vendégmunkással, amint az valamilyen orvosi intézményhez fordul. Előfordul, hogy a munkaadó fenntartja ugyan a kapcsolatot, de mihelyt lehet, más vendégmunkással helyettesíti a sérült munkást.

A munkaadók egy része – félve a munkahelyi baleset kivizsgálásától, vagy egy kártérítési pertől – megtagadja annak beismerését, hogy a sérülés a munkavégzés során következett be. Az orvosi kezeléshez szükséges, jogilag elfogadott munkahelyi baleset státus eléréséhez a munkásoknak személyesen (vagy a kórházi ellátás helyéül szolgáló intézményen keresztül) kell az MSZM eljárását kezdeményezniük.

A kórházi ellátást követően két probléma merül fel a további orvosi kezeléssel kapcsolatban. Az első az, hogy az orvosi rehabilitációt és utókezelést úgy a vendégmunkás, mint az izraeli állampolgár részére egy HMO-nak kell biztosítania ("Vendégmunkások: Külföldi rezidensek izraeli foglalkoztatás során bekövetkezett munkahelyi sérülése", Nemzeti Egészségbiztosító Intézet, 1994). Még ha a legtöbb "papírokkal ellátott" vendégmunkásnak van is magán egészségbiztosítása, Izrael négy engedélyezett HMO-jának (a Clalit, a Maccabi, a Leumit és a Meuchedet betegalap) egyike sem biztosítja őket. Így a Nemzeti Biztosítási Törvény biztosítja ugyan a vendégmunkások jogát a szükséges orvosi és rehabilitációs kezelésre, mégpedig külön fizetség nélkül – ezt a szolgáltatást mégsem kaphatják meg senkitől sem.

Egy másik problémához vezethet a Nemzeti Biztosítási Intézet munkahelyi baleset-programjához benyújtott kérelmek nagy száma. A munkahelyi balesetet szenvedett kérelmének elbírálása akár két hónapnál több időt is igénybe vehet (Uzi Stern, részlegvezető az IBA nemzeti rádióadásában, "Yoman HaShavua, 1997. május 24.). Más szavakkal ez azt jelenti, hogy annak hivatalos igazolása híján, hogy a baleset a munkához kapcsolódik, minden orvosi kezelés (hozzáférhető ilyen a HMO-kon kívül) késedelmet szenved.⁵

A Nemzeti Biztosítási Intézet nem fedezi a vendégmunkás visszajutásának költségeit anyaországába – ez a munkaadót terheli. Néhány munkaadó ezt gyorsan szeretné elrendezni, hiszen a balesetes munkások hazatérése feljogosítja helyettesítő munkások behozatalára. Annak érdekében, hogy a balesetet szenvedett munkást egészségessel válthassák fel, a munkaadók egy része bátorítja a balesetest vagy éppen nyomást gyakorol rá, hogy gyorsan hagyja el Izraelt, akár még a megfelelő – az izraeli társadalombiztosítási járulékok révén a munkahelyen balesetet szenvedettek részére biztosítandó, amire tehát jogosult – orvosi kezelés és rehabilitáció befejezése előtt.

Még komolyabb a probléma a "papír nélküli" munkások esetében. ők eseti munkát végeznek egy ideiglenes munkaadónál, akit később már nem lehet megtalálni. A legtöbb esetben a munkások nehezen tudják – ha egyáltalán tudják – igazolni, hogy munkavégzésük során és annak következtében sérültek meg, s valószínűtlen, hogy azonosítani tudják munkaadójukat, vagy információval tudnak szolgálni róla. Így nem élhetnek a Nemzeti Biztosítási Intézet munkahelyi balesetet szenvedettek számára biztosított, orvosi figyelemre szóló jogosítványukkal. Ha ez így történik, a munkásoknak maguknak kell állniuk a szükséges orvosi kezeléseket és a rehabilitációt. Ha erre nem képesek – ami általában így van -, a költségeket az őket befogadó orvosi intézmény fedezi, vagy ha sikerül áthárítania, úgy közpénzből történik a finanszírozás.

A munkával kapcsolatos rokkantsági juttatások csekélyek, még a vendégmunkások eleve kicsi fizetéséhez képest is. Azért, hogy mind a munkást, mind a munkaadót terhelő adókat csökkentsék, a munkaadók gyakran két részre bontják a vendégmunkás bérét: az adóköteles és nemzeti biztosítási kifizetésekkel terhelt fizetésre, és a zsebből fizetett bérre, ami után nem fizetnek adót. A kettő együtt el kell hogy érje legalább a törvényileg előírt minimálbért. Munkahelyi baleset esetén a Nemzeti Biztosítási Intézet csak a törvényesen fizetett részt veszi figyelembe – és figyelmen kívül hagyja az egyéb, nem legális kifizetéseket – a munkahelyi sérülésért járó kompenzáció kiszámításánál. Így, bármilyen munkával kapcsolatos rokkantsági kompenzáció – már ha jogosult egyáltalán ilyenre a munkás – ennek megfelelően csekély lesz.

A munkaadók gyakran munkásaik tudta vagy beleegyezése nélkül alakítják a fent leírt módon a fizetési konstrukciót, és így a munkások végül is csak fizetésük töredéke alapján fizetik a nemzeti biztosítást. A Nemzeti Biztosítási Intézet is partner ebben a játékban, hiszen olyan teljes idős munkásokat is hajlandó biztosítani, akiknek a bére a bejelentett adatok szerint a törvényileg előirt minimálbér alatt marad (Kol Ha'Ir, 1997. november 7.).

5. A Munkaügyi és Szociális Minisztérium jóléti ága

Mindenki – különösen pedig az otthonától és családjától elszakadt, gyakran tumultuózus körülmények között élő ember – kerülhet nehéz helyzetbe. Mégsincs bizonyíték arra, hogy az MSZM erőforrásokat mozgósított volna a vendégmunkások problémáinak kezelésére. Valójában úgy tűnik, hogy a vendégmunkások csoportját és igényeit teljesen figyelmen kívül hagyják.

Mindazonáltal időről időre az MSZM-et hívják segítségül, ha vészhelyzetben szakmai tapasztalattal rendelkező és gyakorlott hatóságra van szükség. Bár a legtöbb esetet nem hozzák nyilvánosságra – különösen a fiatalkorúakat érintő eseteket nem -, ez a jelenség illusztrálható két, az írott médiában megjelent esettel.

A Ha'aretz 1997. május 23-ai számában beszámolt arról, hogy "egy zaire-i állampolgárt egy vele egy lakásban élő személy kislányának többszöri megerőszakolásával gyanúsítanak". A bűnügyi vonzat és fiatalkorúak érintettsége miatt az MSZM és a rendőrség Fiatalokkal Kapcsolatos Ügyek Vizsgálati Osztályának beavatkozására volt szükség. Hasonlóképpen beavatkozásra volt szükség, miután egy ghánai állampolgárt "hanyagságból okozott csecsemőhalál gyanújával" tartóztattak le (Ha'aretz, 1997. január 5). Az utóbbi eset érintettje egy külföldi asszony, aki nappali gyermekgondozót tartott fenn Tel-Avivban, ghánai családok gyermekei számára. Egy csecsemő a gondozóban uralkodó túltelítettség következtében meghalt: a nyaka beszorult a járóka rúdjai közé, és megfulladt. A jóléti szerveknek ebben az esetben is tudniuk kellett volna a gyermekgondozó létezéséről, és gondoskodniuk arról, hogy a törvényben előírt, az intézmény működési engedélyének kibocsátásához megkövetelt biztonsági előírások teljesüljenek. Mivel azonban ezt a csoportot és problémáikat elhanyagolják, kísérletet sem tettek a gyermekgondozást szabályozó előírások betartásának biztosítására. Az eredmény pedig katasztrofális volt.

Ezek a példák megmutatják, hogyan avatkoznak be a jóléti szolgálatok, ha baj van. Nincs bizonyíték arra, hogy vendégmunkásoknak szóló megelőző szolgáltatások születtek volna illetve hogy ilyeneket felajánlottak volna nekik.

Látva azt, hogy a központi kormányzati szervek a vendégmunkásokkal kapcsolatos kötelezettségeiknek nem tudnak eleget tenni, az önkormányzatok egy része, nem akarván figyelmen kívül hagyni lakóinak elemi igényeit – még ha külföldiekről van is szó -, megpróbálta "felvenni a kesztyűt". Így például a tel-avivi önkormányzat 1997 májusában 10 millió shékel (ami akkor körülbelül 3 millió USA dollárnak felelt meg) állami támogatást kért a város határain belül élő vendégmunkások támogatására. A városi jóléti bizottság első lépésként felvett egy közösségi munkást, akinek fő feladata a vendégmunkások igényeinek felmérése és az ezen igények kielégítésére vonatkozó javaslatok kidolgozása volt.

6. Rendőrségi szolgáltatások

Ugyan a rendőrséget általában nem szokták a polgároknak szolgáltatást nyújtó szervnek tekinteni, ez a megközelítés mégis lehetséges és helyénvaló (Yanay, 1994). Egy olyan sérülékeny és kiszolgáltatott népesség, mint az Izraelben dolgozó vendégmunkások személyes biztonságáról folytatott vita esetén bizony fontos, hogy a rendőrséget szolgáltatásnyújtóként fogjuk fel.

Mivel sok külföldinek nincsen munkavállalási engedélye és érvényes vízuma, jobban ki vannak téve a kizsákmányolásnak, a rossz bánásmódnak, erőszaknak – izraeliektől és más külföldiektől – egyaránt. Az ilyen atrocitások jelentős részére munkaidő után kerül sor, amikor több vendégmunkás összegyűlik társalogni és kortyintani egyet. Ezek a társasági összejövetelek esetenként heves vitákba, sőt erőszakba torkollnak. A vendégmunkások zsúfolt lakókörülményei, az otthontól és családtól való távolság gyakran vezet különösen feszült helyzetek kialakulásához, néha erőszakhoz és bűnelkövetéshez.

A rendőrség nehezen tudja kezelni a vendégmunkások által közölt panaszokat. Olyan is előfordult – tudták meg jelen tanulmány írói -, hogy a rendőrségi alkalmazottak zavarukban a panasztevőket tartóztatták le azon az alapon, hogy nem volt náluk személyazonosságot igazoló okmány. A rendőrség elsősorban súlyos erőszak esetén kerül a képbe. Világos azonban, hogy a vendégmunkások biztonsága most nem tartozik a rendőrséget leginkább aggodalommal eltöltő problémák közé, és hogy a vendégmunkások védelmére vonatkozó rendőrségi érdekeltség és képesség bonyolult kérdés.

A rendőrség a vendégmunkásokkal való olyan más kapcsolati formák kezelését is nehéznek találja, mint a nyomozások, a dokumentumok és engedélyek ellenőrzése, az azonosítás, a vizsgálati célból történő elkülönítés, a kiutasítás stb. Mint megjegyeztük, a munkaadók egy része ragaszkodik ahhoz, hogy külföldi alkalmazottainak személyes dokumentumai nála legyenek, annak biztosításaképpen, hogy továbbra is nála dolgozzanak. A vendégmunkások egy része meghamisítja vagy megsemmisíti ezeket a dokumentumokat, és a rendőrségnek nagy erőfeszítésébe kerül egy dokumentumokkal nem rendelkező munkás azonosítása, kivizsgálása. Még ha vannak is a vendégmunkásnak papírjai, a rendőrség a nyelvi és kulturális korlátok miatt kommunikációs nehézségekbe ütközik. Ráadásul a rendőrség nem képes pontosan számon tartani a vendégmunkásokat, mert a komputerizált regisztrációs rendszer nem tudja kezelni a külföldi útleveleket (különösen azokat, amelyek útlevélszámában egyszerre vannak számok és tizedesvesszők), nem is említve az idegen nevek olvasásával, rögzítésével és nyomon követésével kapcsolatos elemi problémákat.

Jelen tanulmány megírásáig Izraelben nem értek komolyabb támadások vendégmunkásokat, bár a palesztinok és az izraeliek nyugtalanok. A "területek" palesztinjai attól tartanak, hogy a még náluk is alacsonyabb bérű (lásd: Munkások Forróvonala: Kav LaOved, A munkások jogainak védelme, információs anyag, 1997 február) vendégmunkások kiszorítják őket munkahelyeikről, és így megélhetésüket fenyegetik. Ezeket a félelmeket az izraeliek egy része is osztja.

A vendégmunkások körében történő bűnelkövetés gyakoriságát vizsgáló Amir (1997) szerint Izrael a morális pánik szélén áll. Megállapítja, hogy Izraelben a vendégmunkások körében történt bűnelkövetések száma eleddig igen alacsony, és amennyiben rendőrségi beavatkozásra van szükség, annak célja elsősorban a vendégmunkások védelme az izraeli szervezett bűnözéssel szemben, amely könnyű prédának tekinti őket, különösen a külföldi nőket.

7. Oktatási szolgáltatások

Ahogy már megállapítottuk, nemzetközi egyezmények írják elő, hogy a fogadó ország törvényeinek a vendégmunkásokra is vonatkozniuk kell. Ha ezek az egyezmények nem kezelnék megfelelően az oktatást, az ENSZ 1989-es, Izrael által 1991-ben ratifikált Gyermeki Jogi Konvenciója kötelezi Izraelt, hogy biztosítsa a vendégmunkások gyermekeinek integrációját az 1949-es Kötelező Oktatásról szóló Törvény által szabályozott iskolákba. Ezen a területen legalább az egyes önkormányzatok által működtetett iskolák lehetővé tették a vendégmunkások gyermekeinek beiratkozását. A kérdés azonban az, hogy vajon az iskolák felkészültek-e ennek a fiatal diáknépességnek a kezelésére.

Ennek az alapvető szolgáltatásnak a megtagadása a papírokkal akár rendelkező, akár azokkal nem bíró vendégmunkások gyermekeitől, a nemzetközi megállapodás megszegése. A tel-aviv-jaffai önkormányzat 1996 júniusában bizottságot állított fel a vendégmunkások igényeinek kivizsgálására, és amikor ősszel megkezdődött az iskolaév, a bizottság bejelentette, hogy "Az önkormányzat továbbra is minden, nemzetközi megállapodásból származó szolgáltatást biztosítani fog az ebben a városban élő vendégmunkásoknak – oktatást, jóléti szolgáltatásokat, közegészségügyet, és vészhelyzet esetén önkormányzati szerveket működtet érdekükben. Ez azt jelenti, hogy a tel-aviv-jaffai Önkormányzat elismeri a területén élő vendégmunkások, és különösen a gyermekeik jólétéért viselt felelősségét." (Ha'aretz, 1996. szeptember 10.)

Tel-Aviv-Jaffa – ahol Izraelen belül a legtöbb vendégmunkás él – önkormányzata jól láthatóan olyan politikát fogadott el, amit Izrael Állam egyelőre még nem tett magáévá, morális és törvényi kötelezettségei ellenére sem. Általánosságban más izraeli önkormányzatok esetében is hátra van még a vendégmunkások gyermekeinek integrációja iskoláikba.

Összegző megjegyzések

Vendégmunkások jöttek Izraelbe, mert itt magasabb jövedelemet érhetnek el, mint az anyaországukban. Izrael vendégmunkásokat keresett, mert a terrorincidensek sorozatát követő határlezárások miatt megcsappanó palesztin munkáslétszám következtében munkaerőhiány lépett fel. Ezek az incidensek is hozzájárultak ahhoz, hogy a palesztin munkásokkal szembeni szimpátia csökkent, az izraeli jelenlétükkel kapcsolatos aggodalom pedig megnőtt.

Sürgős feladatnak tűnt a palesztinok helyét átvevő munkaerő megtalálása. Ennek az igénynek a kielégítésére szélesre tárták a kapukat vendégmunkások tízezrei előtt. Jelenlétük – különböző okok miatt – csak korlátozottan tudatosult a közvéleményben, egészen 1996 nyaráig, amikor a jelenség tudatosulása társadalmi felbolydulást váltott ki.

A vendégmunkások valószínűleg még sok évig részei maradnak az izraeli tájképnek. A "papír nélküli" vendégmunkások kiutasításának politikája komoly nehézségekbe ütközött a megvalósítást illetően. Az azonosításnak, felkutatásnak, letartóztatásnak, a kiutasítási döntés megszerzésének és a vendégmunkások Izraelből való kiutasításának nagyon magas a pénzbeli, szociális, erkölcsi és politikai költsége, és úgy tűnik, hiányzik az ilyen szigorú intézkedések végrehajtásához szükséges politikai akarat. Továbbá az izraeli kormányzatra nyomást gyakorolnak a munkáltatók és más érdekelt felek, hogy tartózkodjon a kiutasításoktól, inkább tartózkodási engedélyeket bocsásson ki, és a gazdaság bizonyos szektorai számára – elsősorban az építőipar, a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások területén – még több külföldi munkás belépését engedélyezze.

Az itt bemutatott bizonyítékok azt jelzik, az állam elfogadja ugyan, hogy vendégmunkások tízezrei dolgoznak Izraelben, emberi igényeiket mégis komolyan elhanyagolja. Nem született még egyértelmű politika arra, hogy a vendégmunkások részesüljenek az alapvető személyes szociális szolgáltatásokból, hogy biztosítsák számukra a jövedelemgarantáló juttatásokhoz való hozzáférést – még a "papírokkal rendelkezők" csoportjának sem.

Úgy tűnik, az izraeli kormányzat attól tart, hogy a vendégmunkások jogainak egyértelmű meghatározása valamiképpen legitimálná ottlétüket, a közpénzeket megcsapoló további követelésekhez vezetne, és kívánatosabbá tenné Izraelt mind a már ott tartózkodók, mind az őket esetleg követők szemében.

Izrael ugyan aláírt és ratifikált a vendégmunkások jogait meghatározó nemzetközi megállapodásokat, ezeket a szerződéseket nem tartják tiszteletben, és a vendégmunkások nem férhetnek hozzá az oktatási, egészségügyi, jóléti, jövedelemgarantáló juttatásokhoz vagy más olyan társadalmi szolgáltatásokhoz, amelyekre szükségük lehet. Nincs olyan hivatalos szerv, amelynek a munkások jogainak, béreinek, foglalkoztatási feltételeinek védelme és tiszteletben tartatása lenne a feladata. Ki vannak téve a kizsákmányolásnak, intézményileg tökéletesen védtelenek.

Úgy látszik, a kormányzat azt az üzenetet kívánja a vendégmunkásoknak kommunikálni, hogy ők – akár rendelkeznek papírokkal, akár nem – Izraelben nemkívánatos személyek. Másfelől izraeli munkáltatóik mindenki, így a hatóságok felé is azt hangsúlyozzák, hogy azokat a foglalkoztatási feltételeket figyelembe véve, amelyek mellett ezek a külföldiek dolgozni hajlandóak, izraeli jelenlétük életbevágó a gazdaság számára.

Az önkéntes szerveződések a vendégmunkásoknak nyújtott személyes segítség elsődleges forrásai. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Munkások Forróvonala, amely indulásakor a Nyugati Partról és Gázából érkezett palesztinok jogainak védelmével és kizsákmányolásuk megakadályozásával foglalkozott. A Forróvonal ma önkéntesein keresztül a vendégmunkások és családjaik igényeivel is foglalkozik. További támogatást nyújt még többek között az Orvosok az Emberi Jogokért és az Izraeli Polgári Jogi Társaság.

A józan ész azt sugallná, hogy a külföldi munkások kizsákmányolása negatív hatással van az izraeli munkásokra – nem is beszélve az izraeli társadalom szövetére gyakorolt hatásról. Az izraeli munkás helyzete nem fog javulni, amíg a munkáltatók alacsony fizetésért szakszervezeti védelemmel és jogokkal nem rendelkező vendégmunkásokat alkalmazhatnak. Ha javulnának a vendégmunkások munkakörülményei, ha a számos nemzetközi megállapodás valóban megvédené jogaikat, ha beléphetnének az izraeli munkaerőpiac kollektív béralku-mechanizmusába, nemcsak az ő béreik emelkednének, de az izraeli munkások fizetése is. Ennek eredményeképpen mindazonáltal az izraeli munkaadók kevésbé találnák vonzónak, hogy vendégmunkást alkalmazzanak.

A szakszervezetek hagyományosan ellenzik a szakszervezeti tagsággal nem rendelkezők (különösen a képzetlen és frissen érkezett bevándorlók valamint a nők) alkalmazását, hiszen ők a szakszervezeti tagokkal versenyeznek az egyes munkahelyekért és veszélyeztetik a szakszervezet eredményeit. A Hisztadrut (az Általános Szakszervezet), Izrael legnagyobb szakszervezete még nem rendelkezik a külföldiek izraeli foglalkoztatásáról szóló egyértelmű állásfoglalással, és nyilatkozatai ellenére eddig még semmit sem tett jogaik védelme érdekében (Bar Zuri, 1996, p. 36).

A Hisztadrut ugyan azt hangoztatja, hogy meg kívánja védeni a vendégmunkások jogait, és biztosítani számukra, hogy részesüljenek mindazokban a juttatásokban, amelyekben az izraeliek részesülnek, ám erre nem sok jel utal. Ha a Hisztadrut valóban elkötelezetten dolgozna azon, hogy a munkatörvények a vendégmunkásokra is vonatkozzanak, hogy munkafeltételeik elérjék az izraeli munkások színvonalát, akkor vélhetően megszűnnének a vendégmunkások foglalkoztatásából származó előnyök, és az izraeli munkásokat most megillető jogok kibővülnének.

A vendégmunkásokkal szembeni hivatalos politika híján a helyi önkormányzatok csak magukra hagyatkozhatnak, és ezt általában a helyi közösség jólétének biztosítását szem előtt tartva teszik. Az a figyelem, amelyet egy közösség biztosít a vendégmunkások gyermekeinek a helyi oktatási rendszerbe történő integrálásával, lényeges lépés minden ott lakó javának szolgálatában. Közegészségügyi szempontból életbevágó, hogy a rászoruló vendégmunkások megkapják a megfelelő orvosi kezelést, a vendégmunkások beemelése az izraeli társadalombiztosítási hálóba pedig arra szolgál, hogy Izrael teljesítse az általa ratifikált egyezményekből fakadó kötelezettségeit.

A legtöbb nyugati ország tapasztalata azt tükrözi, hogy a vendégmunkások ideiglenesnek tervezett ott tartózkodása tartóssá válik. Sőt, közülük sokan végül letelepülnek illetve állampolgári státust szereznek, és családjuk gyakran beilleszkedik a fogadó társadalomba (Castles és Miller, 1993, p. 229; Fischer, 1996). De még ha a munkájukon keresztül integrálódnak is, sokan alacsony státusú, alacsony jövedelmű munkahelyen dolgoznak tovább. Egy nagyarányú munkanélküliséggel sújtott piacgazdaságban a vendégmunkásokat bocsátják el először, és ők szorulnak leghamarabb anyagi vagy másfajta segélyre.

Ezért megfelelő figyelmet kell szentelnünk a problémák összességére, és azokra a közvetlen illetve közvetett kihívásokra, amelyeket a vendégmunkások az izraeli társadalom és intézményei számára jelentenek. Nem egyértelmű, hogy a vendégmunkások jelenléte végső soron hasznos lesz-e az izraeli társadalomnak, vagy károsítja érzékeny szövetét. A kormányzat jól tenné, ha gondosan megvizsgálná, milyen rövid- és hosszú távú költségekkel jár az Izraelben dolgozó vendégmunkások igényeinek elhanyagolása; ha világos szociális politikát határozna meg, és programokat indítana a vendégmunkások igényeinek ellátására, vagy pedig felkészülne az izraeli társadalmat fenyegető azon kihívásokra, amelyek az említett igények elhanyagolásából erednek.

Történelmének döntő jelentőségű korszaka előtt áll Izrael. Ez arra kötelez minket, hogy továbbra is figyelemmel kísérjük a vendégmunkásokat Izraelben érintő problémákat, azok gazdasági, poltikai és szociális leágazásait, amellett, hogy tovább küzdünk jogaik védelme érdekében. Ezek a jogok nemcsak Izrael 'jóléti állam'-jellegét, de Izraelnek mint egy érzékeny, haladó, zsidó országnak a képét is tükrözik.

Utószó

Ez a tanulmány arról a történelmi korszakról szól, amikor az izraeli társadalomban tudatosult a benne élő vendégmunkások helyzete. A vendégmunkás-jelenség látszólag hirtelen felismerését követő morális pánik összezavarta és aggodalomba kergette a hatóságokat. Nem tehetünk mást, mint megvárjuk, változik-e valami (egyáltalán) abban a tekintetben, ahogy az izraeli társadalom kezeli vendégmunkásait és azok jóléti, egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra vonatkozó igényeit.

Hayim Yavin 1997 júniusában és júliusában sugárzott televízió-sorozata sok izraeli otthonba vitte be a vendégmunkások történetét. Az újságok tengernyi feltáró tudósítást írtak a vendégmunkások életkörülményeiről, és a munkáltatók bánásmódjáról velük szemben. Szomorú és aggodalmat keltő volt a média által lefestett kép. Aggasztóak voltak azok a vendégmunkások is, akik egyidejűleg mint áldozatok és elkövetők voltak érintettek csalásban, lopásban, tulajdon elleni bűncselekményben, erőszakban, sőt gyilkosságban. A sajtó továbbra is olyan címekkel és történetekkel korbácsolja fel a közvéleményt, mint például, hogy "Vendégmunkás az utóbbi négy év új AIDS-hordozóinak 20 százaléka (Ha'aretz, 1997. június 24.).

Az Egészségügyi Minisztérium megerősítette (Ha'aretz, 1997. augusztus 27.), hogy 1997-ben fél év alatt 51 vendégmunkás halt meg Izraelben: 30 román, 5 orosz, 4 thaiföldi, 3 török, 3 bolgár, 2 kínai, 1 lengyel, 1 ghánai, 1 fülöp-szigeteki és 1 indiai. A jelentés szerint 18 vendégmunkás hunyt el betegség és túlzott alkoholfogyasztás következtében, 10 autóbalesetben, 9 munkahelyi balesetben, 6 megfulladt, 5 öngyilkos lett, és 3-at meggyilkoltak. Ezzel párhuzamosan az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint a szervtranszplantációk donorjainak fele ilyen elhunyt vendégmunkás (Ha'aretz, 1997. július 15.). Ez is arra a kettősségre utal, ami a vendégmunkások izraeli jelenlétében és foglalkoztatásában rejlik.

A vendégmunkások érdekes módon már hoztak létre önsegélyező, életkörülményeikért és jogaikért kiálló szövetségeket. Az afrikai vendégmunkások képviselői a Knesszet tagjaival való találkozásukon felajánlották, hogy javuló életkörülményekért és alapvető jogokért, valamint törvényes belépési és munkavállalási engedélyekért cserébe megfizetik a teljes adót, és a foglalkoztatási idejük lejárta után elhagyják Izraelt (Ha'aretz, 1997. július 15.). A munkások ilyen önszerveződése fontos, politikailag még nem elfogadott folyamatot indított el (Ha'aretz, 1997. augusztus 21.).

Egy másik önszerveződési kísérletre került sor, amikor úgy 200 román munkás megakadályozta egy társuk holttestének elszállítását egy modi'in-beli építési területről (Ha'aretz, 1997. augusztus 20.). Csak azután egyeztek bele a holttest eltávolításába, miután a munkást foglalkoztató munkaközvetítő ügynökség vállalta, hogy 1000 USA dollárt fizet az elhalálozott családjának. Ez a "zendülés" rögtön azután történt, hogy – a munkások állítása szerint – ugyanebben a munkakörben három munkás is meghalt tüdőelégtelenségben (Ha'aretz, 1997. augusztus 24.). Ezeket az incidenseket követően a román parlament lépéseket tervezett annak követelésére, hogy Izrael biztosítson megfelelő munkakörülményeket a területén foglalkoztatott román állampolgároknak.

Mindezen felül a törvényes jogok kapcsán a bírósági szervek általában nem foglalkoznak a vendégmunkások kérdésével, és valójában senki sincs, aki ellenőrizze letartóztatásukat, és – sokszor hosszú ideig tartó – őrizetbe vételüket, a kiutasításukról nem is beszélve.

Gyakran megjegyzik, hogy a hatóságok beavatkozása nyomán havonta néhányszáz vendégmunkást kiutasítanak, míg mások saját elhatározásukból hagyják el az országot, hogy elkerüljék a törvénnyel való összeütközést.

Az uralkodó irányzat a Munkaügyi és Szociális Minisztérium tisztviselői szerint "a munkáltatóval és nem a munkással szembeni fellépés… Figyelmet fogunk szentelni a munkások jogainak, és gondoskodni arról, hogy munkáltatójuk kifizesse bérüket, mielőtt elhagyják Izraelt" (Ha'aretz, 1997. december 30.). Nyilvánosságra hozták, hogy az MSZM fellép azokkal a munkáltatókkal szemben, akik nem biztosítanak munkavállalóik számára megfelelő körülményeket, vagy nem fizetik ki nekik legalább a minimumbért (ugyanott). Általánosságban kijelenthetjük, hogy míg néhány izraeli hasznot húz a vendégmunkások foglalkoztatásából, az izraeli társadalom egésze fizetni fogja az itt tartózkodás szociális költségeit. Ezek a költségek – összes szociális következményükkel együtt – ma még nem ismertek teljesen.

(Fordította: Paul Valley)

Irodalom

Amir, M. (1997), Foreign Labourers in Israel: A Case of Moral Panic?, Jerusalem, Israel: The Hebrew University of Jerusalem, Institute of Criminology (Mimeo).

Bar-Zuri, R. (1996), "Foreign workers in Israel: Conditions, attitudes and policy implications", in: Nathanson, R. (ed.), The New World of Work in an Era of Economic Change, Tel-Aviv, Israel: The Friedrich Ebert Foundation under the Auspices of the Ministry of Economics and Planning.

Boehning, W. R. (1997), Employing Foreign Workers: A Guide to Policy and Procedures, Tel-Aviv, Israel: Kav LaOved (Hebrew, Translated from the original document: Employing Foreign Workers, Geneva, ILO, 1996)

Borowski, A. (1991), Impact of Illegal Entrants on Government Benefits and Services: Research Directions, Melbourne, Australia: Australian Bureau of Immigration, Multicultural and Population Research

Borowski, A. and Yanay, U. (1997), "Temporary and illegal labour migration: The Israeli experience", International Migration, 35: 495-512.

Castles, S. and Miller, M.J. (1993), The Age of Migration, New York, Guildford

Condor, J. (1997), Foreign Workers in Israel: The Problem and its Economic-Political Solution, Jerusalem, Israel: National Insurance Institute, Research and Planning Administration.

Fisher, H. (1996), "Lifelong training and the new labor market", in Nathanson, R. (ed.), The New World of Work in an Era of Economic Change, Tel-Aviv, Israel: The Friedrich Ebert Foundation under the Auspices of the Ministry of Economics and Planning.

ILO (1992), Provisions of the ILO Conventions and Recommendations Concerning Migrant Workers, Geneva, Switzerland: International Labour Office.

Ministry of Labor and Social Affairs (1997), Dealing with Foreign Workers: A Report by Four Working Parties, presented to the Ministerial Committee for Foreign Workers.

Yanay, U. (1994), "The right to personal safety", Bitachon Soziali (Social Security), 42: 34-52 (héber).

Yanay, U. (1997), "Foreign workers in Israel: An asset or liability – Who gains and who loses?", HaDea Harovachat, The Newsletter of the Israeli Branch of the ICSW (Issue No 17), héber

Jegyzetek

¹ Angliában az univerzális egészségügyi ellátás bevezetése mögött rejlő megfontolások egyike az volt, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat mindenki számára elérhetővé és ingyenessé téve, azok az egész társadalom egészségét szolgálják.

² A palesztin munkások esetében a Munkaügyi és Szociális Minisztérium a Munkaügyi Hivatalon keresztül kidolgozott mechanizmusában a munkás fizetését elvonták a munkaadótól, ellenőrizték az összetevőit, figyelembe véve a hozzáadásokat és levonásokat, és utána átutalták a pénzt. Így a Munkaügyi és Szociális Minisztérium nemcsak a méltányos bért biztosította, de az Izraelben foglalkoztatott palesztin munkás jogait is. A vendégmunkások fizetésének folyósítására nincs ilyen mechanizmus, az előző egy lehetséges megoldást jelent.

³ A Munkások Forróvonala, a Kav LaOved vendégmunkásoknak kiosztott hírlevelében megadja a Munkaügyi Hivatal ingyenes számát, amelyen keresztül feltehetően informálódhatnak jogaikról. Nem tudjuk, mennyire ismerik és használják ezt a telefonszámot a vendégmunkások, de kommunikációs nehézségeik kétségtelenül lerontják a szolgáltatás használhatóságát.

⁴ A munkaközvetítő ügynökségek által Izraelbe hozott vendégmunkásoknak a törvényi szabályozás értelmében még az anyaországban orvosi vizsgálaton kell résztvenniük, és igazolniuk, hogy semmilyen fertőző betegségben nem szenvednek. Az AIDS Kezelési Központ vezetője egy helyütt azt nyilatkozta (Ha'aretz, 1997. június 24.), hogy a legtöbb HIV-pozitív vendégmunkás Afrikából érkezik. Az Egészségügyi Minisztérium erre reagálva figyelmeztetett – a nemzeti egészségügyi rendszer biztosította megfelelő kezelés híján – az AIDS elterjedésének veszélyére a vendégmunkások körében.

⁵ A Kol Ha'Ir, jeruzsálemi hetilap írt egy munkásról, akinek a munka során amputálódott a keze, és azt egy hosszú műtét során varrták vissza. Az illető azonban nem kapott fizikoterápiás utókezelést, mert nem volt betegbiztosító-tag, márpedig ez biztosítja a Nemzeti Biztosítási Intézet által fizetett rehabilitációs kezelést. A megfelelő ellátás hiánya a kéz súlyos károsodásához vezetett.

Ma az izraeli gazdaság egész ágazatai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Arányuk Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

A minisztériumok által nyilvánosságra hozott statisztikák többéves követése meggyőzött bennünket arról, hogy a számok semmivel sem objektívebbek, mint bármilyen más, politikai manipulációnak kitett információ. Ha a kormányzat úgy tartja jónak, hogy – legalábbis papíron – csökkentse a vendégmunkások számát, akár egész foglalkoztatási ágakat is könnyen eltüntethet. Így például a Nemzeti Biztosítási Intézet (NBI) statisztikái – amelyek a Munkaügyi Minisztérium statisztikáinak is alapul szolgálnak – nem tartalmazzák a szociális ellátásban dolgozó (engedéllyel rendelkező!) vendégmunkásokat. Ez a hajlam még nyilvánvalóbb az olyan érzékenyebb kérdéseknél, mint például az (engedéllyel rendelkező ill. anélküli) Izraelben dolgozó palesztin munkások száma.

A Kav La'Oved a Munkaügyi Minisztérium, a Bank of Israel, a Nemzeti Statisztikai Hivatal által publikált hivatalos statisztikákat és a különböző gazdasági szervezetek sajtóban megjelenő felméréseit egyaránt nyomon követi. Figyelembe vesszük a Palesztin Hatóság által közölt ill. a külföldi nagykövetségek által rendelkezésünkre bocsátott információkat is. A források ezen széles skálája alapján meghatározott számok jelentősen felülmúlják a kormányzati jelentésekben publikált mutatókat, és komolyan megkérdőjelezik a hivatalos izraeli mutatók megbízhatóságát.

Alább következnek a Kav La'Ovednek a jelenleg Izraelben dolgozó palesztin és külföldi vendégmunkások minimális létszámára vonatkozó becslései.

Palesztin munkások

A Munkaügyi Minisztérium Foglalkoztatási Irodájának jelentése szerint Izraelben körülbelül 32 000 palesztin munkás dolgozik engedéllyel, és 40 000 engedély nélkül. A Palesztin Hatóság (PH) statisztikai irodája ugyanakkor 120 000-re teszi (internetes honlapján, beleértve a zsidó telepeken dolgozókat is) az engedéllyel ill. anélkül dolgozó palesztinok számát. Az izraeli biztonsági szervek becslése szerint 60 000 palesztin jár át engedély nélkül dolgozni Izraelbe, és további 20 000 a zsidó telepekre. Talán nem meglepő, hogy a biztonsági szervek becslése közelebb áll a PH mutatójához, mint a Munkaügyi Minisztérium adatához – az érdekek itt is közrejátszanak: az előbbi nem akar tudomást venni az illegális palesztin munkavállalókról – a "palesztin munkahelyek Izrael biztonságát jelentik" szlogen értelmében. A Munkaügyi Minisztérium foglalkoztatási irodájáról pedig, amely a palesztinok legális foglalkoztatását szabályozza, könnyen kiderülhet, hogy feladata elvégzésére alkalmatlan, ha már egyszer az Izraelben dolgozó palesztinok 60%-a megkerüli az általa hozott szabályokat. És a végeredmény: 60 000 regisztrálatlan palesztin munkás Izraelben, akiknek a munkáltatói rendszeresen "csökkentik a költségeket" – ellenőrizetlenül.

Külföldi vendégmunkások

A Munkaügyi Minisztérium és a Statisztikai Hivatal adatai szerint Izraelben ma körülbelül 70 000 külföldi munkás dolgozik munkavállalási engedéllyel, további 70 000 pedig engedély nélkül. A Kav La'Oved más forrásokon alapuló becslése szerint a munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma valójában a hivatalos adat kétszerese.

A munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma, a munkások anyaországának megfelelően rendezve, becsléseink szerint a következő:

Munkavállalási engedély nélkül dolgozók Izraelben
Jordánia, Egyiptom, Marokkó:	30 000
az egykori Szovjetunió	30 000
Fülöp szigetek, Thaiföld	25 000
Románia	15 000
Chile, Kolumbia, Ecuador, Brazília	12 000
Kína, India, Sri Lanka	10 000
Afrika*	10 000
Bulgária, Magyarország, Lengyelország	5 000
Törökország	4 000
Összesen	141 000
* Etiópia, Nigéria, Kenya, Ghána, Kongó, Sierra Leone és Dél-Afrika

A munkavállalási engedély nélküli palesztinokkal (körülbelül 60 000 emberrel) együtt ez 201 000 engedély nélküli vendégmunkást, a teljes munkaerő közel 10%-át jelenti! Hozzájuk számítva még a 110 000 legálisan dolgozó külföldit (40 000 palesztint és 70 000 vendégmunkást), 311 000, az izraeli gazdaságot építő munkást kapunk – ez a munkaerő 14%-a. A vendégmunkások aránya így Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

Valójában ma az izraeli gazdaság egész ágai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Ez a helyzet a szociális ellátásban – és nemcsak az egyes háztartásokban, de a nyugdíjasotthonokban – is, jelentve nemcsak képzetlen (zömmel filippínó) ápolókat, de (zömmel az egykori Szovjetunióból érkezett) orvosokat, nővéreket is. A külföldről érkezett munkások többségben vannak az építőiparban, és az annak holdudvarában elhelyezkedő foglalkozásokban (mint például az ácsmunkák, csempézés, márvány) is, úgy a betanított, mint a szakértelmet kívánó (mérnök, elektroműszerész, daru- ill. nehézgépkezelő) munkákban. A szolgáltatási szektor egyre inkább rá van utalva a szállodákban, éttermekben, "yeshivákban" (vallási iskolák, ahol a munka szombati zsidó tilalma miatt akkor nem-zsidókat foglalkoztatnak), na és persze a magánházak takarításának nagy és nyereséges piacán dolgozó külföldiekre.

A fenti tények és az izraeliek foglalkoztatási helyzete között valószínűsíthető kapcsolatot nem bagatellizálhatjuk el. Hogy van összefüggés, Prof. Zvi Eckshtein, a tel-avivi Egyetem Közgazdasági Fakultásának feje, és Shlomy Prizet, az Applied Econo­mist Co. közgazdásza meggyőzően bizonyítja a napokban, a Ha'aretz nevű újság 2000. április 3-ai számában megjelent, "A munkanélküli ráta – a munkaerő-piaci politika eredménye" című cikkében.

A szerzők megállapították: "A munkaerőpiac ki van téve a vendégmunkások alacsonybérű kínálatának. A helyzet az 1960-as évek Európájához hasonló. Ott az 1970-es és 80-as évek növekvő munkanélkülisége a vendégmunkások befogadásának korlátozásához vezetett, vámokat és adókat róttak ki, hogy csökkentsék foglalkoztatásuk nyereségességét. Ma Európában egy vendégmunkás foglalkoztatása legalább annyiba kerül, mint egy állampolgáré. Izraelben egy izraeli munkás 43-67%-kal több órabért kap, mint vendégmunkás társa. Az egy izraeli munkásra eső tényleges adóráta 15,9%, az önfoglalkoztató vendégmunkásoknál csak 7,2%, a munkaközvetítőn keresztül elhelyezkedő vendégmunkásoknál pedig 9,1%.

A munkások jogai és az információ szabadsága

Mi történik akkor, ha munkáltatója kizsákmányol egy vendégmunkást, és azok az információk, amelyekre a munkavállalónak a jogi eljáráshoz szüksége lenne, egy a munkaadók túlkapásaitól való jogi érdekvédelmének garantálásával megbízott állami szervnél vannak? A józan ész megkövetelné, hogy a Munkaügyi Minisztérium Végrehajtási Osztálya által összegyűjtött adatok hozzáférhetőek legyenek a munkások számára, ha releváns információval szolgálhatnak a munkáltató által ki nem fizetett bérigények kapcsán. A Végrehajtási Osztály vezetői azonban nem így látják a dolgot.

Hogy a Végrehajtási Osztálynak részletekkel kellene szolgálnia a munkáltató személyéről egy olyan munkásnak, aki már 8 hónapja nem kapott bért?! Hogy a Végrehajtási Osztálynak információkkal kellene ellátnia a munkásokat a munkahelyükön végrehajtott vizsgálatok eredményeiről?! Ezeket az információ-kérelmeket Ephraim Cohen, a Munkaügyi Minisztérium Vendégmunkás Irodájának elnöke és Irit Einhorn-Nahmani, a minisztérium jogi osztályának ügyvédje kapásból utasította vissza. A Kav La'Oved és Donna Alexander, az Izraeli Emberi Jogi Szövetség (ACRI) képviselője csak egy munkáltató nevét kaphatta meg, miután ezért a főügyészhez folyamodtak.

Juan Tirát 1999-ben letartóztatták a munkahelyén, mert nem rendelkezett izraeli tartózkodási engedéllyel. A letartóztatást a Munkaügyi Minisztérium ellenőrei foganatosították. Azzal védekezett, hogy a munkáltatója nyolchavi bérrel tartozik neki, és addig nem tudja elhagyni az országot, amíg a bérhátralékot meg nem kapja. Tirának voltak bizonylatai az általa elvégzett munkaórákról, de azokról valamilyen okból hiányoztak a munkáltató azonosításához szükséges adatok – amelyek nélkül pedig nem lehet a munkáltató ellen pert indítani.

Hogy a munkáltatót azonosítsa, Sigal Rozen, a Bebörtönzött Vendégmunkások Forróvonalának képviseletében egy másolatot kért a Végrehajtási Osztály vezetőjétől a Juan Tira letartóztatásáról készült jegyzőkönyvből. Kérését visszautasították. Erre reagálva az ACRI ügyvédje, Donna Alexander a következőket írta Irit Einhorn-Nahmaninak, a Munkaügyi Minisztérium ügyvédjének:

"A Végrehajtási Részleg gyakorlata, a munkásoktól megtagadni az őket közvetlenül érintő információk kiszolgáltatását, sérti az eljárásjog azon alapelvét, hogy egy közszolgálatot ellátó szervnek kötelessége kiszolgáltatni az egyes személyeknek az őket érintő dokumentumokat… A Végrehajtási Részlegnek mint a munkások jogainak érvényesítéséért felelős szervnek, érdekeltnek kellene lennie abban, hogy a rendelkezésére álló információkat a munkások rendelkezésére bocsássa, ami lehetővé tenné utóbbiaknak, hogy jogaikat polgári peres úton érvényesítsék."

Dr. Einhorn-Nahmanit ez nem győzte meg, és ezt a 'komplex' kérdést a Legfelsőbb Ügyész hivatalához továbbította. Dr. Dalit Dror, az Igazságügyi Minisztérium vezető jogásza határozott jogi állásfoglalásában kötelezte a Munkaügyi Minisztériumot a kért információk kiszolgáltatására a munkások ill. ügyvédjeik részére:

"A Munkaügyi Minisztériumnak kötelessége az országban engedély nélkül tartózkodó illetve dolgozó vendégmunkásoknak az alábbi információkat kiszolgáltatni: a munkáltatókkal kapcsolatos részleteket, a Végrehajtási Részleg megfelelő vizsgálati jegyzőkönyveit, amennyiben ezek nem veszélyeztetik a Végrehajtási Részleg vizsgálatait, vagy nem tárnak fel olyan eljárásokat ill. információs forrásokat, amelyek megnehezítik a Részleg jövőbeli feladatainak ellátását. Ez a megállapítás egyenesen következik a Legfelsőbb Ügyészség elnökének és az igazságügy-miniszternek a vizsgálati anyagokhoz való hozzáférést szabályozó rendelkezéseiből. Ezek elismerik a bűncselekmény sértettjének jogát a vizsgálati anyagokból jogai érvényesítéséhez szükséges információkhoz."

Ez a jogi állásfoglalás egy másik esetben is iránymutató. Ebben a Tadhar Ltd. Co.-t perelte be kifizetetlen jövedelméért 16 vendégmunkás. A Kav La'Oved által ügyük képviseletére felkért ügyvéd, Dr. Dan Ronen a Végrehajtási Osztálytól kérte a Tadhar elleni vizsgálat során feltárt bizonyítékok kiszolgáltatását. Ephraim Cohen így utasította vissza a kérést: "Nincs felhatalmazásunk arra, hogy a munkabérszámítással kapcsolatos anomáliákra vonatkozó információinkat a kérdéses munkaadón kívül bárkinek kiszolgáltassuk." Ez is jelzi, hogy a törvénynek a munkaadók számára előnyös értelmezése nemcsak ebben az esetben jellemzi a Végrehatási Osztály gyakorlatát.

A javasolt kollektív megállapodás hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat

1999. december 21-én a Histadrut és az Építési Fővállalkozók Szövetsége az építőiparban dolgozók kollektív szerződésének olyan kiegészítésében állapodott meg, amely kifejezetten hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat. A megállapodás érvényességének elengedhetetlen feltétele, hogy azt a Munkaügyi Minisztériumban a kollektív munkaszerződések iktatójában regisztrálják.

Egy a Kav La'Oved által megbízott ügyvéd, Dan Ronen levélben fordult az iktatóhoz, Yitzhaki úrhoz, kiemelve a megállapodás alábbi diszkriminatív elemeit: a megállapodás 7., a vendégmunkások jogait taglaló cikkelye megállapítja, hogy a Histadrut szakmai-szervezeti hozzájárulásra jogosult a vendégmunkások bérének 0,7%-áig. Mindezt abban a helyzetben, amikor ezek a munkások nem léphetnek be a Histadrutba, és nem szavazhatnak intézményeiben. Ez a cikkely lehetővé teszi a munkáltatónak, hogy "költségek" és "adósság" címén levonjon a munkás béréből, anélkül, hogy a munkás adósságáról bármilyen igazolást kellene bemutatnia. A munkáltató egyedül is jogosult elbírálni, hogy a munkás megszegte-e a vele kötött munkaszerződést, és hogy ezért mekkora kártérítéssel tartozik. A munkáltató hasonlóképpen jogosult arra is, hogy az "adósságokat" a munkás szerény nyugdíjjogait kiváltó megtakarítási számlájáról vonja le.

Jó hír, hogy az iktató felszólította a Histadrutot, adjon választ ezekre a vádakra, s addig is megtagadta az új kollektív szerződés regisztrálását.

Nem ez az első eset, hogy a Histadrut figyelmen kívül hagyja a munkások érdekeit. Amint arról 1999 márciusi hírlevelünkben beszámoltunk, a Munkaszövetség olyan kollektív megállapodásokat kötött több munkaközvetítővel, amelyek intézményesítették ezen vállalatok izraeli alkalmazottjainak hátrányos megkülönböztetését. Úgy tűnik, a Histadrut vezetőit a szervezet krónikus pénzügyi nehézségei újra és újra a munkások érdekeit sértő, de a szervezeti hozzájárulások begyűjtését biztosító szerződések megkötésére sarkallják.

"Kizsákmányolás" – a Bűnügyi Törvénykönyv 431-es cikkelye

Kav La'Oved a Fülöp-szigeteki szociális gondozó, Marisa Decano esete kapcsán – az illető hölgy a Ramat Gan-i Ms. Rina Barr otthonában dolgozott hét hónapig, egy penny fizetés, szabadnap és telefonhasználat nélkül, lelki és fizikai terrornak valamint megaláztatásnak kitéve – a Büntető Törvénykönyv (BTK) egy rejtett cikkelyére lett figyelmes, ez pedig a "kizsákmányolás". A felfedezést a Decano-eseten megbotránkozott Ramat Gan-i rendőrség jószolgálatainak köszönhetjük. Íme a 431-es cikkely, amely remélhetőleg segítségünkre lesz a munkások panaszainak kezelésében:

"Az, aki az alábbi helyzetekben más rászorultságát, fizikai vagy szellemi gyengeségét, tapasztalatlanságát vagy figyelmetlenségét kihasználja, egyéves szabadságvesztéssel sújtható:

1. Olyasmit követel meg vagy fogad el, amire a törvényi szabályozás nem jogosítja fel.
2. Valamilyen dologért vagy szolgáltatásért a szokásost indokolatlanul meghaladó árat követel meg vagy fogad el.
3. A szokásosnál indokolatlanul alacsonyabb árat fizet egy dologért vagy szolgáltatásért."

És mi történt a Decano-esetben? A rendőrség felszólította a munkáltatót, Rina Barrt Decano útlevelének és tulajdontárgyainak visszaszolgáltatására, valamint bérének megfizetésére. Ennyi. Kísérletünk arra, hogy a rendőrségre gyakorolt nyomással elérjük, ne zárják le az ügyet, nem volt sikeres – "a közérdek hiányára" hivatkoztak. Egy a Belbiztonsági Minisztériumnak (Rendőrség) küldött levélben érveltünk amellett, hogy a közösségnek valójában komoly érdeke, hogy a vendégmunkások kiszolgáltatottságát ilyen durván kihasználó munkaadókat elrettentsék.

(A dokumentum forrása: Kav La'Oved hírlevél, 2000 május. Fordította: Paul Valley)

A Bad Religion nevű, ismert punk zenekar vezetője kifejti nézeteit a társadalomról, és arról, hogy ő hogyan értelmezi a punkot.

Sohasem voltam lemezkiadó cég tulajdonosa, sikeresen működő kereskedelmi vállalkozást sem vezettem soha, ezért nem is próbálom magam marketing-szakértőnek beállítani. Dalszerzőként haladtam előre pályámon, de a dalok kiadását, marketingjét mások végezték, mások tették őket fogyasztásra alkalmassá.

Bár a punk révén tettem szert némi keresetre, ez igazán szerény összeg ahhoz a temérdek pénzhez képest, ami azoknak a cégeknek jutott, amelyek a Punkot mint valami lenyelnivaló terméket terjesztik. Sohasem tartottam sokra a divatos, könnyed, izgalmat keltő vonásokat, amelyekkel általában a punkot társítják. A punk több ennél, olyannyira, hogy ezek az elemek triviálisnak tűnnek a minden punk által tapasztalt emberi valóság fényében. Minthogy fél életem során, amit neki szenteltem, a punk részemmé vált, azt hiszem, itt az ideje, hogy megkíséreljek egy meghatározást adni róla, és eközben védelmembe vegyem a Punk néven ismert tartós társadalmi jelenséget. Elképesztő, hogy valami, ami ilyen érzelmi és transzkulturális mélységgel bír, ilyen sokáig definíció nélkül maradt. A punk gyökerei ugyanis mélyebbre nyúlnak, és történetileg sokkal messzebbre visszavezethetők, mint azt sokan képzelik.

Még az elmúlt két évtizedre visszatekintve is nagyon nehéz olyan elemzést találni, amely leírná azt a hatást, amit a punk rock gyakorolt a popzenére és a fiatalok kultúrájára. Még ritkábbak az olyan esszék, amik azokat a mélyben futó érzelmi és intellektuális áramlatokat részletezik, amelyek a punkkal kapcsolatos népszerű, közhelyes, divatos kijelentésekhez vezetnek.

Ezek hát a fő okok, amelyek arra késztettek, hogy ezt az írást elkészítsem. Ha ez a kísérlet sérti a puristákat, lerombolja a zárt társadalom titkolózási gyakorlatát, megerősíti a bizalmat a szkeptikus vizsgálódásban, mélyebb gondolkodásra indít, és ellentmondásokat tár fel, akkor elértem a célomat, és akik megalázva érzik magukat, talán felismerik majd álláspontjuk közönséges voltát. Én csak egy globális méreteket öltött szubkultúrán végzett vizsgálódásaimat igyekszem terjeszteni, amelynek nagy részét megismerve, több helyen is közös gondolati szálakat találtam.

A közös gondolatiság kialakulása során jön létre az az ideológia, amely az egyéneket közösségbe tömöríti. A punkokban él a vágy, hogy közösséget alkossanak, de ehhez valami formát kell adni a punk ideológia alapjainak és származásának. A jelenlegi punk sztereotípiákra rányomja a bélyegét a tömegmarketing, és a hangsúly, amelyet szerencsétlen módon a tartalom helyett a stílusra helyeznek.

Ezek a bajok azonban nem pusztítják el a punk életérzést, éppen csak összezavarják az új generációk kinevelését. Ezek az emberek ugyan tudják magukról, hogy punkok, de azt nem, hogy az mit is jelent. Ez az esszé része ennek a nevelési folyamatnak.

A punkok nem vadállatok

A punk egy válasz arra, hogy mit jelent embernek lenni. Mi különböztet meg minket más állatoktól? Az a képességünk, hogy felismerjük önmagunkat, és kifejezésre juttatjuk saját genetikai egyediségünket. Sajátos módon, az általánosan elterjedt nézet a piac és a reklám világában a punkok és zenéjük "állatias" és "primitív" természetére helyezi a hangsúlyt.

Feltételezik, hogy az erőszak a punk-zene kulcsfontosságú része, s ez a feltételezés könnyen állandósítható, mert nagyon könnyű az erőszakot piacosítani – az erről szóló hírek is mindig előkelő helyet kapnak a sajtóban. Az erőszak középpontba állításával egy kulcsfontosságú mozzanat kerüli el a figyelmünket a punk megértése során:

A PUNK: az egyediség személyes kifejezése, ami abból az emberi képességünkből származik, hogy tudunk gondolkodni, és kérdéseket feltenni.

Az erőszak nem általános a punkban, és nem is tartozik kifejezetten hozzá. Amikor valóban kifejezésre kerül, akkor ez rendesen a punk ideálokhoz nem kapcsolódó dolgok miatt van. Tekintsük azt a közismert példát, amikor verekedésre kerül sor egy középiskolában egy punk és egy futball-játékos keményfiú között. A futballista és kísérete nem értékeli vagy fogadja el a punkot valódi embernek. Ehelyett szakadatlan gúnyolódás céltáblájává teszik, nap mint nap kötekedve, provokálva és megalázva őt, ami persze nem más, mint önnön bizonytalanságuk és szorongásuk visszatükröződése.

Egy nap aztán a punknak elege lesz, és ellátja a futballkapitány baját a folyosón. Erre a tanárok természetesen eltanácsolják a punkot, és igénytelen frizurájára és öltözékére hivatkozva kijelentik, hogy egy erőszakos és kezelhetetlen semmirekellő. A helyi lapban ez áll: "A folyosói verekedés megerősíti, hogy az erőszak része a punk rockerek életmódjának".

Az elfogadás hiánya által kiváltott spontán düh nem punk sajátosság. Ez egy normális emberi reakció, és bárki hasonlóan reagálna, szubkulturális vagy szociális hovatartozástól függetlenül, ha lenézettnek és haszontalannak érezné magát. Szomorú tény, hogy a punkok körében rengeteg példa akad erőszakra. Eklatáns példákat lehet találni tévelygőkre, akik magukat szintén punknak tartják. A düh és az erőszak azonban nem punk vonások, valójában semmi közük a punk eszményekhez. Nem a düh és az erőszak az a kötőanyag, ami a punk közösséget egyben tartja.

Az emberiség fennmaradása az egyediségben van

A természet adta nekünk a genetikai vázát annak, amiről a punk szól. Egy ember genetikai információja körülbelül 80 ezer gént tartalmaz, és nagyjából 6 milliárd ember részesül ebben a genetikai megtiszteltetésben. Annak az esélye, hogy két ember ugyanazt a genetikai információt hordozza, elenyésző, szinte felfoghatatlanul kicsi (az esély lényegében 80 ezerszer azon emberek száma, akikkel egy életút során találkozni és párosodni tudunk. Gyakorlatilag lehetetlen.)

Az általunk hordozott gének jelentős szerepet játszanak a magatartásunk és világnézetünk formálásában. Ezért adatott meg nekünk az egyediség, hiszen senki más nem rendelkezhet ugyanazzal a génkészlettel, amely aztán a világról alkotott képünket befolyásolja. Természetesen a kulturális tényezők játsszák a másik fontos szerepet, és ezeknek inkább lehetnek egységesítő hatásai a magatartásra és a világnézetre.

Példának okáért, egy egész munkásvárosnak lehet 15 ezer lakosa, akik ugyanolyan eszményeken nőttek fel, ugyanabban a gyárban dolgoztak, ugyanazokban a boltokban vásároltak és ugyanazt a futballcsapatot szerették. Ahogy a gyerekeik fejlődnek, ellentétes erők állandó kölcsönhatása figyelhető meg kulturális közegük szociális beidegződései és egyediségük genetikai kifejeződése között.

Aki saját természetével veszti el a kapcsolatot, az a társadalom robotjává válik, míg azok, akik elvetik szociális fejlődésüket, kóbor állatokká lesznek. A punk egy kiállás a két szélsőség közötti helyes egyensúly mellett. A punkok saját egyedi természetüket akarják kifejezni, miközben átkarolják a "jó-kisfiú-jó-kislány" neveltetésük közösségi szempontjait.

A társadalommal való kapcsolatuk azon a célkitűzésen alapszik, hogy megértsék egymás egyedi világnézetét. A punk "klubok" olyan társadalmi színhelyek, ahol ezeket a nézeteket elfogadják, néha átveszik, néha elvetik, de mindig tolerálják, és tiszteletben tartják.

A PUNK: egy mozgalom, amely visszautasítja azokat a társadalmi attitűdöket, amelyeket az emberi természet tudatos figyelmen kívül hagyásával állandósítottak.

Mivel a toleranciától függ, és kerüli a tagadást, a punk életérzés minden ember számára nyitva áll. Elegáns párhuzam észlelhető a punk egyedi nézetektől és magatartásmódoktól való függése és az egyediségre való saját genetikai hajlamunk között.

A félelem és a racionalitás harca

A civilizált élet erős mellékhatása a konformitásra való késztetés. Mindannyiunkba beleverték, hogy tartsuk tiszteletben az idősebbek nézeteit, és később, amikor rájövünk, hogy ezek is csak tantétel formájú vélemények, arra tanítanak bennünket, hogy ne keltsünk zavart nehéz kérdések feltevésével. Sokan egyszerűen elfogadják az éppen uralkodó gondolatokat, és sosem fejtik ki saját nézeteiket, ez pedig hasonló az egyéniség korai halálához.

Fajunk egyedi abban a tekintetben, hogy képes felismerni és kifejezni önmagát. Nem élni ezzel a biológiai lehetőséggel annyi, mint a természetes kiválasztódás folyamata ellen dolgozni, ami fajunkat egyáltalán megteremtette. Ez a megalkuvás a bukástól való félelem elleni harcból adódik.

Könnyű feltételezni, hogy ha mindenki ugyanúgy cselekszik, és én is ezt követem, akkor abból nem lehet semmi baj. A szarvasmarhák és a libák valószínűleg felismerik ezt a kedvező lehetőséget. Ez a viselkedésmód viszont az egész emberiség bukásához vezethet el.

A közvélekedés ellenében való gondolkodás és cselekvés kulcsfontosságú az emberi fejlődés szempontjából, és potens megnyilvánulása a punknak. Ha egy ügy vagy jelenség csak attól lesz igaz, hogy az emberek annak tartják, akkor a punk feladata, hogy jobb megoldást találjon, vagy egy olyan független változót, ami megerősítheti azt a bizonyos nézetet (néha a közvélekedés épp az emberi természet visszatükröződése, a punkok ezt nem tagadják).

Az a képesség, hogy az ár ellen ússzunk, fontos szerepet játszott az emberiség történelmének legfontosabb újításainál. Olyan eszmék jellemezték az egész felvilágosodást, amelyek kerülték a kor dogmáit, és olyan igazságokat fedtek fel a természet és az emberi lét kérdéseiben, amelyeket minden ember megtapasztalhat, és amelyek még ma is bennünk élnek.

Galilei az egyházzal vívott harcot, és bár az egyház megnyerte a csatát azzal, hogy a tudóst élete végéig börtönben tartotta, végül elvesztette a háborút. Kevesen hiszik ma úgy, hogy a Nap kering a Föld körül, és így Isten a Földet teremtette a világegyetem középpontjának. Francis Bacon azt hangoztatta, hogy az ember rendeltetése a Földön a megértés. Úgy gondolkozott, ha tagadjuk emberi mivoltunk e legalapvetőbb elvét, akkor a puszta barbárság mélységeibe süllyedünk.

Charles Darwin – aki bár a felvilágosodás tetőpontja után írta munkáit, annak vívmányai közvetlenül hatottak rá – teológiai iskolát végzett, és mégis késztetést érzett arra, hogy az utazásai során megfigyelt, biológiai fajokat összekötő törvényszerűséget megértse. Nézetei sok bibliai tantételt megkérdőjeleztek, ugyanakkor érvelése logikus volt, és egy önfejlesztési folyamat által (saját elméjében lejátszódó harc a megértésért) fejlesztette az emberiséget azzal, hogy új szintet jelölt meg az emberi megismerés számára.

Az egyház tantételei egyre inkább a perifériára szorultak. Az egyház felől érkező negatív visszacsatolástól való félelmet legyőzte megfigyeléseinek igazsága és a világ megértésének az a hulláma az emberekben, amelyet nézetei keltettek.

A modern punk a megértés iránti vágy motiválta gondolkodási folyamat, s tökéletesen egybevág a felvilágosodás hagyományával. Az, hogy annyi történelmi példa áll rendelkezésre, amely a dogmák megsemmisítésére irányuló törekvésről szól, egy erős elv megfogalmazását teszi szükségessé: civilizált emberi lényeknek természetes jegye az eredetiség. Az, hogy mennyire ritka az egyediség, arról árulkodik, hogy természetünket egy ugyanolyan markáns ellenerő szorongatja: a félelem.

A PUNK: a kérdésfeltevés és a megértés iránti elkötelezettség folyamata, ami egyéni fejlődést eredményez, és ennek extrapolálásával társadalmi fejlődéshez vezethet.

Ha elég ember érzi magát szabadnak, és nem vonakodik használni megfigyelőkészségét és eszét, akkor nagy igazságokra derül fény. Ezeket az igazságokat nem azért ismerik fel és fogadják el, mert valamilyen totalitárius entitás erőnek erejével a társadalomra kényszerítette őket, hanem mert mindenki hasonló tapasztalatokra tesz szert a megfigyelés során.

Az, hogy a punkok az előítéletek ügyében azonosulni tudnak egymással, abból a közös tapasztalatból ered, ahogyan velük bánnak az őket nemkívánatos személyekként kezelő emberek. Mindannyian rendelkeznek személyes tapasztalattal a tekintetben, hogy kerülik őket, és képesek jól viszonyulni egymás elidegenedés-élményeihez anélkül, hogy eközben valami magatartásmintát követnének.

Az előítélet-élmény közös tapasztalatból származik, nem pedig írott formulából vagy alkotmányból, amelyhez tartaniuk kell magukat. A punkok ebből a tapasztalatból vonják le azt, hogy az előítéletesség rossz, eszerint az elv szerint élnek, és nem tankönyvből tanulták. A fennálló nézetek provokálása a megértésre való törekvés nélkül szokássá válik, passzivitássá és előíró ideológiává.

Mi az igazság?

A filozófusok megkülönböztetik a kis "i"-betűs igazságot a nagy "I"-betűs Igazságtól. A punkok tagadják az utóbbi létezését.

A nagybetűs Igazság valamely transzcendentális lény által előírt rend létét feltételezi, azaz, hogy az igazság végeredményben Istentől származik, aki mindent előre eltervezett, amikor a világegyetemet megteremtette.

A kisbetűs igazságra magunk jövünk rá, és benne mindannyian egyetérthetünk, akik hasonló élményekkel és megfigyelésekkel rendelkezünk. Utóbbi objektív igazságként is ismeretes, amely bensőnkből jön, és ezen a földön nyilvánítódik ki, szemben az Igazsággal, amely kívülről jön, és felülről vetítik ránk, hogy kövessük.

Az erkölcsiséget nem kell feltétlenül az Igazság következményének tekintenünk. Az objektív igazságból éppoly könnyedén adódhat moralisztikus, spirituális kultúra.

A PUNK: hit abban, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, hogy az igazság a dolgok mibenlétének személyes megismeréséből ered, nem pedig az előírásokhoz való vak ragaszkodásból.

A punk mozgalomnak az objektív igazságtól való függése az ár ellen úszás közös élményéből eredeztethető. Bárki képes az élményt átérezni, aki már lógott ki tömegből. Arra egyetlen számkivetettnek sem volt szüksége, hogy valaki tételesen leírja neki, hogy mit jelent másnak lenni. Az igazság elég világos volt, s ezt megérthette, és igaznak fogadhatta el bárki, akinek része volt ebben a közös tapasztalatban.

Mi a félelem?

A félelem, ami arra készteti az embereket, hogy alávessék magukat a szabályoknak, sötét korszakokat idézett elő az emberiség történelmében. Az ún. sötét középkor nyugodt és bonyodalommentes volt, de komor és kellemetlen, továbbá híján volt mindennemű alternatív nézetnek. A hamis vigaszt és a nyugalmat, amiben a középkori ember részesült azáltal, hogy a király és az egyház szigorú bürokráciát erőltetett rá, teljesen elfedte a gyötrelem, amivel nap mint nap szembe kellett néznie.

A paraszt élete így könnyű, nincs irányítás, nincs cél, egyszerűen csak többet és többet termel, és utódokat nemz a király hasznára. De a megfélemlítés eszközét használni a parasztok (vagy ha már itt tartunk, a modern kor munkásainak) irányítására, csak egy rövidtávú és aljas gyakorlat, mert a parasztság ugyanazon agyi szerkezettel rendelkezik, mint a nemesség.

Az önfelismerés mélyen gyökerező biológiai sajátosságát és az önkifejezés vágyát nem lehet hosszú ideig elfojtani. Végül a parasztság felismerte, hogy az értelem nélküli élet olyan, mint a barmok élete. Megfélemlítve élni ugyanolyan, mintha biológiailag érzéketlen lenne az ember, részt venni az emberi színjátékban nem, pusztán elsorvadni képes.

Az emberi viselkedést szabályozó félelem tanult dolog. Más, mint az azonnali, reflexszerű, a zavaró hatástól menekülő válasz, amit a többi élőlény alkalmaz az életben maradáshoz. Nekünk szintén megvannak ezek a motoros reflexeink, de a kudarctól és a szókimondástól való félelem a limbikus rendszerből ered.

A limbikus rendszer az agy része, idegsejtek hálózata, ami a legmélyebb érzelmeinket szabályozza. Az agy két részét köti össze: a középagyat, ahová az érzékelt információ továbbíttatik (pl. látás és hallás) és az előagyat, ahol ezen információk feldolgozásra kerülnek. Bár az előagy legalább 480 millió éve kifejlődött (a legelső gerinceseknél már megtalálható volt), az ember megjelenésével speciális funkciói alakultak ki.

Az előagy egy specializálódott része, amit agykéregnek nevezünk, nagymértékben kifejlődött az embernél. Az agykéreg 95%-a az olyan asszociációs lelki folyamatokért felelős, mint az elmélkedés és a tervezés, a maradék 5% pedig a mozgás és érzékelés feldolgozását végzi.

A különbség jól érzékelhető egy egérrel összehasonlítva (ami szintén egy magasabb rendű gerinces). Az egér agykérgének csak 5%-a foglalkozik asszociációs ingerek feldolgozásával, míg 95%-ának feladata a mozgási és érzékelési ingerek feldolgozása.

A nagymértékben kifejlődött limbikus rendszer központjában van az, amit mi emberinek nevezünk. Különbözünk az állatoktól abban a tekintetben is, hogy több időt töltünk tervezéssel, elmélkedéssel és önmagunk kifejezésével. Limbikus rendszerünk nagyon erőteljes: felül tud kerekedni a primitív érzelmeken, és el tudja nyomni a mély vágyakat.

Aki valaha látott már szomorú filmet a barátaival és szándékosan visszatartotta könnyeit, mert nem akarta, hogy a barátai észrevegyék, az a limbikus rendszerét vette ehhez igénybe. Elgondolta, hogy mik a következményei barátai reakcióinak, és véget vetett az érzelmi folyamatnak, ami sírásra késztette volna.

Ahogy az ésszerű gondolkodás a limbikus rendszer terméke, a félelem is a limbikus rendszer ugyanazon idegsejtjeiben alakul ki. A félelem rendszerint ésszerű viselkedés, irracionális gondolatokon alapul és megbéníthatja az agykéreg feldolgozó erejét. Az elfojtás és a félelem kéz a kézben járnak és mindkettő példája annak, hogy hogyan nyomhatja el limbikus rendszerünk a nyilvánvaló ingereket, és segíti elő a biztonságos viselkedést.

A limbikus rendszer hasonló más szervekhez abban az értelemben, hogy úgy is tud működni, hogy káros eredménye lesz. Az, hogy kapcsolatban legyünk testünkkel, feltétele az általános egészségnek, és a limbikus rendszernek állandó készenlétben kell állnia ahhoz, hogy azt irányítsa. Hogy felülkerekedjünk a félelmen, kapcsolatba kell kerülnünk a limbikus rendszerünkkel, és fel kell ismernünk, amikor az elnyomja a nyilvánvalót.

Az etikett és a jó viselkedés a limbikus rendszer elnyomó képességének eredménye, ami időnként szükséges, de végső soron az ember eredetiségét csökkenti. A hazugság a limbikus rendszer elnyomó folyamatának végső formája, a nyilvánvaló tagadása. Az igazmondók, akik megbízhatóak és tisztességesek, megtanulták a limbikus rendszerük irányítását. Felismerik a vágyat, hogy hazudjanak, de belátják annak a hiábavalóságát, hogy azonosuljanak olyasmivel, ami nem igaz.

A hazugok ezzel szemben rabszolgái limbikus rendszerüknek, nincsenek kapcsolatban a legalapvetőbb mentális kapacitásukkal. Viselkedésük óvatos és ravasz, mert hagyják, hogy tökéletlen észjárásuk, a valóság álcázásához, teljes lelki alkatuk fölött átvegye az irányítást. Végül el kell ismerniük az igazat és vereségüket, de csak miután minden lehetséges félrevezetést és csavaros logikát felhasználtak félelmük elrejtése érdekében.

Politikusok, lelkészek, üzletemberek és bírák mesterei a csavaros észjárásnak és a félelem kiváltásának. Jó intellektuális céltáblái a punkoknak, mert ők nem respektálják az embereket, akik megtanulták irányítani limbikus rendszerüket. És a punkok nem félnek rámutatni arra, ami nyilvánvaló, még ha az a szociális helyzetük kockáztatásával jár is.

A PUNK: állandó küzdelem a társadalomból érkező negatív visszacsatolástól való félelem ellen.

A punk mozgalom

Megpróbáltam néhány tényezőt felsorolni, amelyek a punkot mozgalommá teszik kulturális értelemben. A gyengeelméjű pusztító, lopkodó, verekedő és veszekedő vadember semmivel sem punkabb, mint napjaink csinos arcú, de üresfejű popsztárja.

Mivel a lemezkiadóknak ennyire könnyű eladni az erőszakot, a szexet és az önteltséget, sok zenekar bekapta a csalit, és magát punknak állította be, azt viszont nem vette észre, hogy eközben valójában a konformizmus sztereotípiájának állandósításában vesz részt, ami egyáltalában nem punk.

A "gyere, állj közénk" hozzáállásból, amely követőket keres maga mögé, általában egy gyenge emberekből álló gyülevész népség verődik össze, akik azt hiszik, erejük a nagyszámú hasonló gondolkodású klónban rejlik. A mennyiség viszont nem minden, ha az embereket egy rövidlátó, öncélú, félelem kiváltotta mantra tartja össze, amely pártosodáshoz és kirekesztő elvekhez vezet.

Az erős ideológiáknak nincs szükségük csőcselékre, állják az idő próbáját, sosem múlnak el, mert szorosan kötődnek biológiai felépítésünkhöz. Részét képezik annak, amit Homo Sapiensnek lenni jelent. Ezt a hagyományt a punk testesíti meg.

A mozgalom korszakos dimenziókat ölt, túlmutat az itt és most pillanatnyiságán, mert létezett, létezik és létezni fog mindenhol és mindörökké, amíg csak emberi lények lakják a földgolyót.

Ahogy új korszak kezdődik a kultúra telhetetlen menetelésével, a punkok megtalálják számításukat. Az Internet ismét lehetővé teszi az emberek számára, hogy közvetlenül kommunikáljanak egymással. A hálón interaktív az emberi viselkedés, ahogy az még a tömegmédia beköszönte előtt volt.

Az emberek most ideológiai és életmódbeli kérdésekre fordítják figyelmüket, szemben a XX. századi gyakorlattal, amelyben a csapathoz való tartozás elől elzárkóztak, és egy hálózat vagy propaganda magatartás-szabályzatának vetették alá magukat. A hazugságok és az elitizmus misztériumai gyorsan elhalnak majd, ha a globális párbeszéd, amely a hálót nap mint nap áthatja, egyre több ember életében megjelenik.

A világ lakói fogékonyabbak lesznek alternatív ideológiák iránt, mert ők maguk fogják ezeket megalkotni. Korszerűtlen intézmények ideológiája iránt viszont kevésbé lesznek fogékonyak, mert logikájukban a hiányosságok és a hibák sokkal erősebben jelennek meg, lévén hogy amint ezek létrejönnek, azonnal szétsugározzák majd őket a világba.

A "megismerésben az erő" és a "tudás hatalom" etikája, amelyet a punkok vallanak, normává fog válni. Nyilvánvaló lesz majd a titkos szertartáskönyvek merevsége, állatiassága és értelmetlensége, ez pedig az emberi egyediség értékeléséhez és az eredetiség egy új korszakához kövezi ki az utat.

Ki a punk?

Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy punk legyen. Sokkal nehezebb persze olyasvalaki számára, aki egy higgadt, kihívásoktól mentes, tudatlan környezetben nevelkedett, mert az nem látja a nyugalmát biztosító intézmények megkérdőjelezésének és provokálásának értelmét. Az ilyen gondtalan életre viszont kevés példa akad napjaink szűkülő világában.

Az örök kérdések még mindig élénken foglalkoztatják az emberi elméket. Évtizedről évtizedre válik egyre világosabbá, hogy mit is jelent embernek lenni. Néha, az embereket arra nevelik, hogy biztonságos útvonalon haladjanak korai halálukba, fogyasztva és hajtogatva a félelmetes arisztokrácia dogmáit.

Másrészről, az emberi lelket nehéz elpusztítani. A punk az emberi lélek mikrokozmosza. A punkok az eszükkel boldogulnak, nem nyers erővel. A társadalmat sokféleségükkel, nem konformizmusukkal mozdítják előre. Más embereket befogadással és nem uralommal motiválnak.

Önmaguk jobbá tételének élharcosai, és ennek extrapolálásával az egész emberiség jellegét képesek javítani. Az emberi érzés mindenki számára hozzáférhető, íratlan, egyetemes szabályaihoz tartják magukat, és kerülik az elitista magatartásmintákat, titkos szertartáskönyveket. ők testesítik meg a jövő reménységét, és tárják fel a múlt hibáit. Nem kell megmondanunk nekik, hogy mit csináljanak, máris vezetnek bennünket.

A PUNK: az egyediség személyes kifejezése, amely abból az emberi képességünkből származik, hogy tudunk gondolkodni, és kérdéseket feltenni.

A PUNK: egy mozgalom, amely visszautasítja azokat a társadalmi attitűdöket, amelyeket az emberi természet tudatos figyelmen kívül hagyásával állandósítottak.

A PUNK: a kérdésfeltevés és a megértés iránti elkötelezettség folyamata, amely egyéni fejlődést eredményez, és ennek extrapolálásával, társadalmi fejlődéshez vezethet.

A PUNK: hit abban, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, hogy az igazság a dolgok mibenlétének személyes megismeréséből ered, nem pedig az előírásokhoz való vak ragaszkodásból.

A PUNK: állandó küzdelem a társadalomból érkező negatív visszacsatolástól való félelem ellen.

(Fordította: Orbán Gábor)

A híres dzsessz zongorista elmondja, hogyan nem találkozott Malcolm X-szel.

A 60-as évek első felében a John Coltrane Quartett olyan dalokat alkotott, melyeket a valaha létezett legizgalmasabb és legújítóbb jazz zenék közé sorolunk. McCoy Tyner 1965-ben hagyta el a Coltrane Quartet-et, hogy saját együttest alapítson. Továbbra is a legkülönbözőbb stílusokkal kísérletezik. Az elmúlt tíz évben három szólóalbumot rögzített, és együttese, a Latin Jazz All Stars évek óta a legjobb jazz tánczenét produkálja. Az utóbbi néhány hónapban McCoy Európában turnézott. Időt szakított arra, hogy elbeszélgessen Martin Smith-szel a jazzről és a rasszizmusról.

Meséljen arról, hogy milyen szerepet játszik a latin jazz zenéjében!

A világ minden tájáról származó mindenfajta zenét szeretek. Úgy gondolom, minden zenében van valami általános érvényű, de ha a világ olyan részeiről származó zenét hallgat az ember, ahova feketéket hurcoltak, mindig hasonló ritmusokat fog hallani. Mindegyiküknek megvan a saját különleges helyi hangzásvilága, de határozott kapcsolat van közöttük. Már régóta játszom latin zenét. Ez szinte elkerülhetetlen, ha az ember egy olyan városban él, mint New York, amely a kultúrák hatalmas olvasztótégelye. Remek dolog, hogy különböző kultúrák különböző népei egy helyre kerülnek. Ettől maradnak a dolgok frissek. Ez az, ami életben tartja a dolgokat.

És végre a nagy kubai zenészek is kezdik megkapni a nekik járó tiszteletet.

Nagyon szeretem a Buena Vista Social Clubot. Negyven évig el volt rejtve a zenéjük a világ elől. ők Kuba igazi hangjai. A zene, amit játszanak, az afrikai, európai és a dél-amerikai kultúrák találkozásának eredménye. Ez egy olyan pont, ahol a három kontinens összeér.

És milyen szerepet játszik a jazzben a blues?

A blues eredete az afrikai zenébe, a rabszolgaságig nyúlik vissza, de nem kizárólag szomorú zenét jelent: megszólal benne a remény és a szabadság hangja is. Az a blues, melyet jazz-zenészek alkottak, Afrikának köszönhető, de valójában afro-amerikai zene. Én Amerikára helyezném a hangsúlyt, mert a mi zenénk a feketék amerikai élményeihez kötődik. A jazzben benne van a gospel, a munkadalok, hallod benne Duke-ot [Duke Ellington], Birdöt [Charlie Parker] és a jazz többi ősapját. Hallhatod benne, hogy milyen fejlődésen mentek keresztül a feketék az idők során.

Mivel a társadalom alsóbbrendűnek tartja a feketéket, minden fekete, aki valami gyönyörűt alkot és művészi teljesítményt nyújt, ezekkel az előítéletekkel szemben veszi fel a harcot. Éppen ezért a jazz természetéből adódóan a rasszizmus és az elnyomás minden formája ellen van.

Mit gondol, hogyan formálta a rasszizmus élménye a jazzt?

A feketék helyzete miatt – jogfosztottság, fajgyűlölet és szegénység – a zene egyike volt a kevés önkifejezési módnak. Például Bird zseni volt, de a dolgok akkori állása miatt nem tudta kiaknázni tehetségét. Egy éjjel beszélgetésbe merült két tudóssal a természet dialektikájáról. Csak ő két órán keresztül beszélt. A vita végén az egyik tudós megkérdezte Birdöt, hogy melyik egyetemre járt. Bird csak nevettet – még az általános iskolát sem fejezte be soha!

Azt hallottam, hogy ott volt Malcom X egyik beszédén. Igaz ez?

1964-ben történt, nem sokkal meggyilkolása előtt. Fontos ember volt. Sok olyan dolgot mondott, aminek el kellett hangoznia. De nem én vagyok az egyetlen jazz-zenész, aki látta. John Coltrane is elment egy beszédére. Malcomot élettapasztalatai formálták. Ahogy a jazznek, neki is a gettó volt a bölcsője. Szegény családból származott, börtönbe került és áttért az iszlám vallásra. ő lett a nép hangja. Sok rosszat mondtak már Malcomról, de azt hiszem, a Spike Lee-film és Alex Haley életrajzi műve segített megmutatni a másik arcát is.

Nem szoktam politizálni – a zene az én politikám. De sok társadalom- és önsegélyező projectben vettem részt. Miután elhagytam Coltrane zenekarát, egy államilag támogatott programban vettem részt, és zongorázni tanítottam hátrányos helyzetű srácokat Bronxban.

Meséljen az Alabama című dalról, amelyet 1963-ban vettek fel John Coltrane-nel.

Martin Luther King a polgárjogi mozgalmat szervezte délen. John ezt a dalt a birminghami templombombázásra – melyben négy fiatal lány halt meg – írta válaszul. A zenében, amit John komponált, Martin Luther King gyászbeszédének szavai csengtek vissza. Elvin dobpergése az egyre erősödő polgárjogi mozgalmat szimbolizálta. John Coltrane-nel fantasztikus élmény volt együtt zenélni. Még most is szoktam játszani az egyik számát fellépéseimen.

Mit gondol, mekkora befolyásra fog szert tenni Amerikában Ralph Nader, a Zöld Párt képviselője és a fogyasztók jogainak védelmezője?

Azt hiszem, nagyszerű, hogy még egyáltalán versenyben van. Ellenfelei mind nagyhatalmú emberek, de én tisztelem őt. Szükségünk van olyan emberekre, mint ő. Rettentő sokat tett az emberek megsegítéséért. Nagyszerű, hogy Ralph nyilatkozatokat tehet és indulhat a választásokon. Ez a rendszer legnagyobb próbája.

Milyen más politikai események hatottak Önre mostanában?

Nagyon megrázott Amadou Diallo meggyilkolása. Fegyvertelen fekete férfi volt, akit 41 lövéssel ölt meg a New York-i rendőrség. Elborzaszt a gondolat, hogy ilyen dolgok történhetnek New Yorkban. Végtére is ez nem Texas vagy Alabama! Giuliani polgármester úr a rendőrök védelmére kelt. Azok a rendőrök azt hitték, hogy következmények nélkül azt csinálnak, amit akarnak. Ez nagyon nincs így jól. Én nem azt mondom, hogy minden, amit Giuliani tesz, rossz. Csak nem jut eszembe egy dolog sem, ami jó lett volna.

Ön szerint ki a XX. század legnagyobb jazz-zenésze?

Kétség kívül Duke Ellington. Sajnos nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy játsszam vele. Annak ellenére, hogy a családtagjai közül többeket ismertem, sosem sikerült átverekednem magam a testőrein, hogy találkozhassak vele. John készített egy közös lemezt Duke Ellingtonnal. Mivel tudta, hogy mennyire szeretem, hívott, hogy jöjjek el a felvételekre. Sajnos lerobbant a kocsim. Így aztán sosem találkoztam vele. Duke nevéhez fűződik a nagy jazz standardok jó része – termékeny dalszerző volt. ő volt a jazz óriása.