A kelet-timori tragédia ennek a szörnyű évszázadnak az egyik legmegdöbbentőbb története. Emellett morális szempontból is különösen fontos számunkra, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb okból. A nyugati bűnrészesség közvetlen és döntő volt benne.

Ebből egyenesen következik, hogy eltérően a tényleges ellenségek bűntetteitől, ezeket le lehet állítani olyan eszközökkel, amelyek mindig is rendelkezésre álltak, és rendelkezésre állnak most is…

Diplomáciai, egyházi és katonai forrásokra hivatkozva ausztrál újságírók megírták már júliusban, hogy “modern rohampuskák, gránátok és aknavetők százait halmozták fel arra az esetre, ha az (Indonézián belüli) autonómiát visszautasítják az urnáknál.”

Figyelmeztettek, hogy a hadsereg által irányított milíciák a terület nagy részének erőszakos megszállását tervezik, ha a terror ellenére a nép mégis kifejezi akaratát.

Mindezt a “külföldi barátok” is jól látták és értették, sőt tudták azt is, hogyan vethetnének véget a terrornak, de ehelyett késlekedtek, hezitáltak, tétova és ellentmondásos reakcióikat pedig az indonéz tábornokok könnyen értelmezhették úgy, hogy “zöld utat” kaptak kegyetlen munkájuk folytatásához.

óriási bátorságról és hősiességről bizonyságot téve, lényegében a teljes lakosság elment szavazni, sokan közülük bujkálásból előjőve…

Az indonéz megszálló erők ekkor úgy viselkedtek, ahogy azt a helyszíni megfigyelők előre megmondták. A felhalmozott fegyverekkel és a mozgósított erőkkel jólszervezett hadműveletbe kezdtek.

Mindenkit elkergettek, aki a szörnyű történetet a külvilágba eljuttathatná, megszakították a kommunikációs csatornákat, s halomra gyilkoltak, vagy ismeretlen helyre üldöztek tízezreket, égetve és rombolva, megölve papokat és apácákat, ki tudja hány szerencsétlen áldozatot.

Dilit, a fővárost lényegében lerombolták. Csak találgatni lehet, mi történt vidéken, ahol a hadsereg szabadon tombolhatott.

Még a legutóbbi gaztetteket megelőzően, igen megbízható egyházi források szerint 1999-ben 3000–5000 embert öltek meg, nagyságrendekkel többet, mint Koszovóban a NATO-bombázások előtt.

A nagyságrend elérheti akár a ruandai szintet is, ha a “külföldi barátok” továbbra is csak a fejüket csóválják visszafogottan, és ragaszkodnak álláspontjukhoz, miszerint Kelet-Timoron a belső biztonság “az indonéz kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük” – ahogy az amerikai külügyminisztérium hivatalos közleménye fogalmazott pár nappal az augusztus 30-i népszavazás előtt.

Sokkal kevésbé lett volna képmutató azt mondani az év elején, hogy Koszovó belső biztonsága “a jugoszláv kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük.”

Indonézia kelet-timori bűntettei mérhetetlenül nagyobbak voltak csak ebben az évben is, nem beszélve az erőszak és terror évtizedei alatt – nyugati támogatással, ezt sosem szabad elfelejtenünk – elkövetett dolgokról.

Mellesleg, Indonéziának semmiféle joga nincs arra a területre, amelyet lerohant és elfoglalt, eltekintve a nagyhatalmak támogatásán alapuló igénytől.

A “külföldi barátok” azt is megértették, hogy a megszállt területeken a közvetlen beavatkozás, bár jogos lenne, nem feltétlenül szükséges. Ha az Egyesült államok tisztán, egyértelműen foglal állást, megmondva az indonéz tábornokoknak, hogy a játéknak vége, ez éppen elég lett volna. Ugyanez igaz az elmúlt negyedszázadra, amikor az USA létfontosságú katonai és diplomáciai támogatást nyújtott a megszálláshoz és az atrocitásokhoz.

Ezeket Suharto tábornok irányította – hozzáírva egy újabb fejezetet borzalmas életrajzához –, mindig a Nyugat támogatásával, és gyakran helyeslése közepette. Még a Clinton-kormányzat is dícséretben részesítette.

ő “a mi emberünk”, jelentette ki a kormány washingtoni látogatása alkalmával, röviddel azelőtt, hogy kegyvesztett lett, mert elveszítve önuralmát, vonakodva hajtotta végre az IMF parancsait.

Ha a korábbi zöld jelzés pirosra változtatása nem elég, Washingtonnak és szövetségeseinek bőséges eszköztár áll a rendelkezésére: a gyilkosoknak szánt fegyverek eladásának leállítása; jelentéktelen fenyegetés helyett bírósági eljárás kezdeményezése a hadsereg vezetői ellen háborús bűntettek miatt; a gazdasági támogatások felfüggesztése – ezek egyébként is elég homályosak…

Nincs okunk húzódozni attól sem, hogy a békefenntartó erők vegyék át a megszálló terrorista hadsereg helyét, ha ez szükségesnek látszik. Indonéziának nincs több joga arra, hogy “felkérjen” külföldi csapatokat a beavatkozásra – ahogy Clinton elnök érvelt –, mint Szaddam Husszeinnek Kuwaitba “behívni” külföldi csapatokat, vagy a náci Németországnak 1944-ben Franciaországba. A békefenntartó erők küldésének ilyen szépítgető terminológiával való leplezése nem sokat számít addig, míg nem ringatjuk magunkat olyan illúziókba, és megértjük, mi is történt, és mit von ez maga után a jövőben.

(Fordította: Heltai László)

Fegyverek a halálosztagoknak Nagy-Britannia és az USA szerepe a kelet-timori vérengzésben

Ann Clwyd és Alice Mahon képviselőkkel mint a Brit Parlament Emberjogi Csoportjának megfigyelői mentünk Kelet-Timorra, hogy a függetlenségről szóló népszavazást felügyeljük augusztus 30-án. Mint az ENSZ által kiküldött megfigyelőknek, az volt a feladatunk, hogy biztosítsuk a szavazóhelyiségekhez való eljutás és általában a választás zavartalanságát.

A városnak egy függetlenségpárti részén működtünk, és szemtanúi voltunk a milíciák támadásainak. Kint az utcán embereket öltek meg. Az első napon, mialatt a Timori Nőszervezet gyűléséről jöttünk visszafelé, belekeveredtünk a függetlenség-pártiak és a rendőrök közötti összetűzésbe, amiben a milíciák szintén részt vettek.

A szavazás napjának reggelén fél hatkor már több mint 500 ember állt sorban szavazásra várva. Ez volt a helyzet egész nap minden szavazóhelyiségnél. A 46000 regisztrált választóból 98% szavazott. Szemtanúi voltunk erőszakos és brutális eseményeknek, kődobálásnak, lövöldözésnek a szavazóhelyiségek környékén, és házak felgyújtásának. Az embereket nyíltan megfenyegették a milicisták, és a szavazás lezárulta után az ENSZ helyi alkalmazottait meggyilkolták.

Az ENSZ nemzetközi munkatársai ragyogó munkát végeztek mind a regisztráció, mind a lebonyolítás folyamán. Kétség nem férhet ahhoz, hogy a szavazás tiszta volt. A szavazás utáni éjszaka a milíciák tevékenysége fokozódott. Lőttek azokra az ENSZ helikopterekre is, amelyek a szavazatokat vitték Dilibe összeszámlálásra.

Amint a nemzetközi megfigyelők visszavonultak, a mészárlás egyre nagyobb méreteket öltött. Azóta hallottam, hogy azokat az embereket, akikkel találkoztunk, és akik segítettek nekünk, megölték. A Belo Püspök Béke Központot, ahol hat ország parlamenti képviselőivel találkoztunk, porig égették.

A bekövetkezett eseményeket lehetett előre látni. Az indonéz erők és az elégtelen számú ENSZ rendőrök között a bizalom hiánya mindig biztos recept volt a bajra. Az alapvető hiba a május 5-i egyezmény volt, és a benne Indonéziával szemben megnyilvánuló hozzáállás.

Most óriási nyomás és a média hatására Habibi elnököt arra kényszerítették, hogy egyezzen bele a milíciákat lefegyverző nemzetközi erők beengedésébe, és a hatalom átadásába az ENSZ által felállított polgári közigazgatásnak, ha ebbe az indonéz parlament is beleegyezik. Végképp abszurd azonban, hogy az indonéz csapatok, amelyek felelősek az emberi jogok megsértéséért, a tervek szerint békefenntartó szerepet fognak játszani az ENSZ erők oldalán. A mostani mészárlásokat megelőzően, Kelet-Timor – akkoriban egy függetlenségre törekvő portugál gyarmat – 1974-es megszállása és bekebelezése után az indonéz hadsereg és az őt támogató félkatonai halálosztagok szisztematikusan végezték ki az ellenkezőket, összesen több mint 200 ezer embert.

Ma, amikor nyolc kelet-timoriból hetet elüldöztek otthonából, élelmiszerre és gyógyszerre van sürgősen szükség. A falvakban a körülmények nagyon rosszak voltak augusztus végén, és azoknak, akik még mindig ott vannak, járványokkal kell szembenézniük.

A kelet-timori tragédiának nem csak belső okai voltak. Azok a kormányok, amelyek ellátták Indonéziát fegyverekkel, hozzájárultak a megszállás fenntartásához és más felkelések elfojtásához is. Nagy-Britannia sok repülőgépet, kézifegyvert, kommunikációs felszereléseket és páncélozott szállítójárműveket szállított az indonéz rezsimnek. A munkáspárti kormány le tudta volna állítani, és le is kellett volna állítania az eladásokat 1997 májusában. Nem tették.

Az egymást követő brit kormányok szégyenletes szerepet játszottak azzal, hogy fegyverszállításokkal támogatták az emberi jogokat megsértő indonéz hadsereget. A mostani események után biztosra vehető, hogy a kormány tisztába jön ezzel, és nem egyszerűen felfüggeszti, hanem leállítja a fegyvereladásokat Indonéziának.

Az elmenőben lévő generációhoz tartozom, ezért megbocsátják nekem, ha személyes hangon beszélek arról, ami számomra fontos, és úgy vélem, esetleg az utókor számára is hasznos lehet. A szocializmus évei alatti kulturálódás kérdéséről szeretnék egy-két gondolatot megemlíteni. Például az oktatásról. Azelőtt abban, hogy ki tanulhatott tovább, a vagyoni helyzet volt meghatározó, tehát a műveltség monopolhelyzetet biztosított azok számára, akiknek anyagi lehetőségeik lehetővé tették, hogy tovább tanulhassanak. A háború előtti utolsó békeévben például a középiskolai tanulók százalékában a munkás- és a – Zápolya János uramék meghatározása szerinti – parasztszármazású tanulók aránya 3,4 illetve 0,6 százalék volt. Az egyetemeken még rosszabb volt ez az arány. Vagy vegyük a könyvkiadást. 1937-ben közel 4000 mű jelent meg Magyarországon kb. félmilliós példányszámban. 1979-ben ezzel szemben több mint 8000 művet adtak ki mintegy 93 millió példányban. Hadd említsem meg, hogy a magyar klasszikusok – Adytól Zrínyiig – milliós példányszámban jelentek meg az Olcsó Könyvtárban, kötetenként 3 forintért. Mindezt azonban csupán a kulturálódás általános jellemzéseként említem meg, a következőkben jobbára a színházakról szeretnék szólni.

Magyarország 19 megyéje közül tízben volt állandó színház. Falun általában két nyilvános helyre lehetett menni: a templomba és a kocsmába. Mi a következőket csináltuk. Győrött például új színházat avattunk, Szabolcsban, Fejér megyében és Vasban pedig felújítottuk a meglévő színházakat. Budapesten megnyílt a Várszínház, megújult az Operaház, és hadd említsem meg, hogy majdnem minden községben – az említett “nyilvános helyeken” kívül – kultúrházak létesültek. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megalakult az Egyetemi Színpad, és ami azelőtt sohasem létezett, az általános iskolás korú gyermekek számára ugyancsak Budapesten, megnyílt az úttörő Színház és az Ifjúsági Színház. Az utóbbi, illetve a Faluszínház léteseítésében, amelyről részletesebben szeretnék szólni, tevőlegesen is részt vettem.

A Faluszínház 1951-ben alakult meg, abban az időben, amikor az országnak több mint a felében nem volt villany. Márpedig a színházi előadás nélkülözhetetlen feltétele a fény. Kezdetben maximlámpákkal vagy agregátorokkal világítottunk. Ha színházi körülményeket akartunk teremteni olyan nyilvános helyeken, mint pl. a kocsma, ez csak úgy sikerülhetett, hogy egyidejűleg a kocsmában nemcsak a színház működött, hanem az ivó is – részegekkel az előterében… Kezdetben a háromfelvonásos darabok mellett irodalmi értékű egyfelvonásosokat is igyekeztünk bemutatni, amelyek után filmeket vetítettünk. Egy ilyen alkalommal az egyik kelet-magyarországi falucskában megkérdeztem egy bácsit az előadás végeztével, hogy mi tetszett neki jobban, a színházi előadás vagy a film. A bácsi rám nézett és visszakérdezett: “Hát melyik volt a film?” Amikor a személyzet előkészítette a színháztermet a filmvetítésekre, a székeket természetesen a vetítőgépnek háttal állították be. A közönség bejött, s a székeket visszafordította a gépekkel szemben. Ez alig 50 évvel ezelőtt történt… Azért arról is beszélhetnék, hogy miközben 100 évvel ezelőtt a magyar nemesség egy része – legalábbis Eötvös József szerint – nem tudott írni és olvasni, az 1960-as években André Wurmser és Louise Mamiac Lettres de Budapest című művükben a mi országunk kultúrpolitikájával érvelt a francia kultúrpolitika hibáival szemben. Ezt annak kapcsán kell elmondanom, hogy mi a Tartuffe-öt egyfolytában majdnem hétszázszor adtuk elő. Egy ilyen előadást jött megtekinteni André Wurmser, és felesége, Louise Mamiac írta meg azután a könyvet, amelyet említettem.

Nos, erről a Tartuffe-előadásról kell egy pár szót szólnom. Az előadás nem tetszett mindenkinek. Hogy mást ne mondjak, voltak olyan helyek, ahol az egész előadás ideje alatt harangoztak… Az sem volt ritka, hogy letépték a plakátokat, vagy kijavították az előadás időpontját, sőt olyan is előfordult, hogy a plakátokat leszedték és egy másik faluba vitték el, mintha ott lett volna az előadás. De a legmeglepőbb az volt, hogy az előadás közben bizonyos ideig a közönség a földre térdelt, mintha imádkozna. Persze ez nem kis zajjal járt, s megakasztotta volna az előadást, ha a mi színészeink fegyelmezetlenek lettek voltak. ők azonban, bár először kővé váltak, azután mégiscsak folytatták az előadást. Megtörtént az is, hogy a kályhába valamilyen bűzös, füstölgő anyagot tettek, úgyhogy ki kellett nyitni az ablakot, s csontig hatoló hideg lett a teremben… Ilyen gyakran előfordult. Végül is azonban Molière-t befogadta a mi tág szívű közönségünk. Véleményem szerint a mi érdemünk az volt, hogy a kultúra értékei iránti érdeklődést sikerült felkeltenünk a nép körében. És a mai parasztember, aki az istállóból kikötötte a tehenet és autót állított be a helyébe, többé már nem állít be oda tehenet. Vagy ha mégis beállít, akkor általában fejőgéppel dolgozik a feleségével, mert a fia vagy katonatiszt vagy egyetemre jár… Kezdetben nem volt ritka, hogy nagy dologidőben, például aratáskor, a falu kiürült. Mindenki a földeken dolgozott. Az esti előadás 10 órakor vagy még később kezdődött, mert amikor a parasztok a földekről hazajöttek, még az állatokat is meg kellett etetniük. Aztán megjelentek a kombájnok, amelyek meghatározott koreográfia szerint arattak. A gépek megjelenésével az előadások falun is ugyanúgy 7 órakor kezdődtek, mint Budapesten.

Nekünk a színházi előadásokkal lehetőleg olyan hatást kellett elérnünk, hogy a néző lelkében, a tudatán keresztül, a cselekedeteire is kiható változás következzék be. Tehát hogy konfliktushelyzetben döntenie kelljen, s úgy döntsön, hogy a hős magasztos szerepével azonosul. Ennek bizonyos értelemben voltak hátulütői is. Békés megyében például – hangsúlyozom, fontos, hogy melyik megyéről volt szó – annak idején napirenden volt a jelmondat, miszerint az “egyházi reakciót el kell szigetelni”. Nos, az egyik faluban egy alkalommal ez szó szerint is megvalósult. A Tartuffe előadásának hatására az “egyházi reakciót” úgy “szigetelték el”, hogy a miséző közönséget befalazták a templomba… De volt másfajta hatásra is példa, amikor a Tűzkeresztség című Urbán Ernő-darab nyomán egész falvak léptek be a téeszbe. Avagy megemlíthetem a Baranyában történteket is. Itt a megye déli részén olyan súlyosak voltak a nemzetiségi és más ellentétek, hogy a hatóságok kényszerintézkedéseket akartak bevezetni. Katonaság vonult egyes falvakba, s munkára akarták kényszeríteni a parasztokat. Azok ugyan kimentek a földekre, de nem dolgoztak. Eljátszottuk Major Ottó Határszélen című darabját, amely teljesen analóg problémákat vetett fel azokkal, amelyek azon a vidéken a valóságban is előfordultak. A játék olyannyira meggyőző volt, hogy a darab hatására a kényszerintézkedéseket vissza lehetett vonni: a parasztok önként kimentek a földekre, s elkezdtek dolgozni. A színdarabok hősei, mint mondtam, példaképekké lettek, és a nézők beleképzelték magukat a hősök szerepébe. Megdöbbentő hatású esemény volt például, amikor az egyik darabban az “ingadozó középparasztot” – kényszerrel, ahogyan az gyakran a valóságban is történt – beléptették a téeszbe. Aláírta a belépési nyilatkozatot, hangtalanul ment az ajtó felé, s mielőtt kilépett volna, visszafordult és azt mondta: “Jó estét!” És a nézőtérről többen visszaköszöntek neki: “Jó estét!”

Az azonosulás olyan mértékű volt, hogy például az ellenszenves szerepet játszó színészt megfenyegették, felkiabáltak neki, hogy csak jöjjön ki az előadás végeztével az utcára, majd adnak neki. Olyan is előfordult az Ifjúsági Színházban, hogy az ellenszenves színpadi szereplőre csúzlival u-szöget lőttek fel a színpadra; életveszélyes volt…

Azután a színházi körülmények lassan megváltoztak, a kultúrházak kibővültek, kényelmesek lettek, büfé létesült, a mi zenészeink is szmokingba öltözve játszottak… A nézőtér is kezdett átalakulni, s az emberek már nem piszkos ruhában jöttek a színházba, miután megetették az állatokat, hanem átöltöztek, amihez persze ruhatár is kellett; létesült az is. A színpadon is döntő változások következtek be. Reflektorok kerültek, amelyek a darab hangulatának, az adott napszaknak, időszaknak megfelelő világítást voltak képesek nyújtani. És nem utolsósorban a színészek élete is megváltozott.

A Faluszínház 1951 nyarán alakult, tehát később, mint ahogyan a színházak államosítására sor került, így kimaradt a nagy gazdagodásból. A színészek szerződtetésére a nyári melegben került sor, augusztusban. Történt, hogy az egyik színész, akivel a szerződtetéséről tárgyaltam, kabátban ült le velem szemben. Mondtam neki, vegye le a kabátját. Kinyitotta a kabátot, alatta a zakót, és nem volt rajta ing…

Tehát a színészek állami státusba kerültek rendes havi fizetéssel, ha vidékre kellett menni, napidíjat, szállodapénzt kaptak. Korábban a színészeknek ruhatárral is kellett rendelkezniük, ami feltétele volt a szerződtetésüknek. Ez mind megváltozott, a cipőfűzőtől a melltartóig, az inggombtól a kalapig az állam mindennel rendelkezésre állt. A mi színházunk évente 2000–2200 előadást tartott, illetve amikor az ifjúsági előadásokra is köteleztek minket, még 400 előadással többet. Egy évben 10–14 bemutatónk volt, ennek több mint fele magyar mű, Bródy Sándortól Vörösmarty Mihályig. A fiatal kezdő írókkal módunkban állt szerződést kötni, hogy gondtalanul meg tudják a darabot írni. úgynevezett “megírási szerződéselőleget” adtunk nekik, amit attól függetlenül megkaptak, hogy végül bemutattuk-e a darabot vagy sem.

Hivalkodhatnék egy pár szerzővel: Végh Antal írt felkérésünkre egyszer drámát, azután örsi Ferenc, Hunyadi József, Nyíri Tibor…

Szeretnék valamit Illyés Gyuláról is mondani, A kegyenc párizsi bemutatója kapcsán. Illyés A kegyencet – amelyet Franciaországban “Le Favori” címmel játszottak a párizsi Vieux Colombier színházban, a Szerzői Jogvédő Iroda nélkül juttatta el Franciaországba. így, mivel nem fizette meg az ún. eszmei jogdíjat, hanem megkerülte a magyar államot, sarokba állították. A színházi szakmában pedig az a hír járta, hogy A kegyenc tulajdonképpen magyar vonatkozású, mert Caius Valentinianus valójában Kádárt, Maximus pedig Aczélt jelenti… Lehet, hogy csupán pletyka, de ez olyan pikáns dolog volt. Illyést mindenesetre egy ideig kétségkívül mellőzték. Én elkezdtem szekálni, hogy írjon nekünk egy darabot. Ugyanakkor Németh Lászlót is bíztattuk, hogy írjon előjátékot Kleist Az eltört korsó című drámájához. Ez a mű önmagában ugyanis rövid volt, s nekem valamilyen kiegészítésre volt szükségem. Németh László bemutatójára, Seregélyesre, egy Fejér megyei községbe sikerült elcipelnem Illyés Gyulát is, aki meghökkent, hogy micsoda érdeklődő közönség van jelen. Hazafelé, amikor visszavittem Gödrösre, megemlítette, hogy tényleg foglalkoztatja őt egy darab, s ha volna segítsége, hozzá is fogna. ő azonban szonetteket tud írni, de drámát nem. Erre felvetettem neki, hogy Magyarország legjobb dramaturgját, Czímer Józsefet jól ismerem, felkérem őt, s készséggel segítségére lesz, álljon hát kötélnek. Jó, mondta, beszéljünk erről. Ezután több alkalommal felkerestem, s beszélgetéseink tartalmát összefoglalva, odaadtam Illyésnek az elkészült szinopszisféleséget. így aztán valóban elérkezett az idő, amikor kötélnek állt, s meg is írt egy felvonást. A kérése viszont ekkor az volt, hogy vitassuk meg, amit eddig csinált, s ennek alapján dolgozott tovább. Czímer Józsefen kívül, akinek örökké hálás vagyok a segítőkészségéért, meghívtuk Benedek Andrást is, és a megbeszélések nyomán azután elérhetővé vált, hogy lassan-lassan a darab színre kerüljön. Egyik találkozásunkkor azt mondta nekem Illyés Gyula, hogy örülne, ha a darab Alsópáhokon kerülne bemutatásra. Természetesen ez így is történt, a Bolhabál bemutatója Alsópáhokon (1965 decemberében) tényleg megvalósult.

Ez idő tájt a Rádiónak valamelyik műsorához szüksége volt egy Kodály-interjúra. Eléggé köztudott volt, hogy nekem jó kapcsolatom van vele, ezért felkértek, kíséreljem meg, csináljak vele egy interjút. Felhívtam Kodályt, s elmondtam, hogy a Rádiónak szüksége lenne egy nyilatkozatára, amihez apropó is van, hiszen a mi színházunk nemsokára 10 éves lesz, megkérhetném-e hát arra, hogy nyilatkozzék. Azt mondta: hogyne, jöjjön ide, megcsináljuk.

Ime (az 1961-ben készült) Kodály-nyilatkozat szövege:

“A Déryné Színház munkáját rendkívül fontosnak tartom a nemzetnevelés szempontjából. Tulajdonképpen messzebb sugárzik ki, mint akár a Nemzeti Színház. Mert olyan helyekre jut el, ahová a Nemzeti Színház nem juthat el soha, még a Rádión át sem. A legnagyobb érték, hogy nem lehet az előadások szinvonalát kicsinyelni, mert amit láttam belőlük, pl. egy Hamlet-előadást, mondhatom, annyira kifogástalan volt, hogy bármelyik fővárosi színpadon megállta volna a helyét. Tehát a nép jó előadásban hallja a jó darabokat, nem mint egykor a vidéki szinházak ripacsstílusában, hanem komoly, egészen művészi stílusban adja elő a darabot. S ennek az egész nép művelésére ma még kiszámíthatatlan hatása lesz, mert Shakespeare megszűnik a nép számára is puszta üres név lenni, hanem tartalommal telik meg, és a nép igénye a magasabb műveltség felé ezzel beláthatatlanul fokozódik olyan módon, amit semmi más eszköz nem pótolhat.”

A beszélgetés olyan sikeres volt, hogy felbátorodtam, és azt az ajánlatot tettem, szívesen eljátszanánk a Háry Jánost, ha a darabot – a mi színpadi körülményeinknek megfelelően – kamarásítani lehetne. Kodály olyan izgalomba jött, hogy rögtön hozzájárult, és megígérte a segítségét. Hogy hogyan lehet a Háry Jánost előadni, Kodály szinte rendezői utasításként írta elő számtalan hozzám intézett levelében. Közben külföldre kellett utaznia, de onnan is írt nekem levelet. Pontosan betartva azokat az előírásokat, amelyeket megszabott, a Háryt (1961 tavaszán) végül vidékre vittük, s nagy sikerrel játszottuk.

Persze, az ifjúsági előadások kapcsán azt is el kell mondanom, hogy nem járt ugyanilyen sikerrel a felnőtt tanári közönség előtt a Légy jó mindhalálig című darabunk. Ha nem voltak tanárok az előadáson, a darabnak sikere volt, ha azonban ifjúsági előadást kellett tartanunk, amelyen tanárok is jelen voltak, rendre megbuktunk…

Németh Lászlóval volt még egy kalandom, amit szintén el kell mondanom, s ha szabad, akkor ezt egy 1961 szeptemberében készült hangfelvétel alapján tenném meg.

[Németh László] “Körülbelül hét évvel ezelőtt az Európa Kiadó egy kis füzetet adott ki Kleist két legjobb vagy legalábbis leghíresebb drámájával, az Amphytrionnal, amelyet Szabó Lőrinc fordított és Az eltört korsóval, amelynek a fordítását énrám bízták. Akkoriban nem is gondoltam rá, hogy a darab hamarosan színre kerülhessen, éppen ezért nagyon meglepett, amikor nem is nagy pesti színházaink egyike, hanem éppen a Faluszínház hívott fel és adta elő tervét, hogy a darabot a magyar falunak, vidéknek bemutassa. Figyelmeztettem őket, hogy a darab története egy nagy bukással kezdődik. Goethe Weimarban bizakodva mutatta be a darabot, azt is hitte, hogy a bíró alakítására nagyon jó színésze van, a darab azonban óriási kudarcba fulladt, úgyhogy a fejedelemnek is be kellett avatkozni, hogy a fütyülőket rendreutasítsa. A Faluszínház bátor rendezőjét, igazgatóját ez a részlet nem döbbentette meg, és kitartottak amellett, hogy a darabot mutassuk be. Minthogy azonban Az eltört korsó tulajdonképpen egyetlen felvonás és igen rövid ahhoz, hogy egy estét betöltsön, többféle terv merült fel, hogyan lehet a háromórás esti tartamot elérni. Az egyik terv az volt, hogy zenés betéteket iktassunk be. Ez azonban a darab lefolyását lassította volna, és minthogy itt tulajdonképpen egy 150 évvel ezelőtti detektívtörténetről van szó, tehát magát az érdekességet is lohasztotta volna. így merült fel az a terv, hogy én írjak elébe egy előszót. Erre azért mertem vállalkozni akkor, bevallom, elég könnyelműen és bátran, mert eszembe jutott, hogy valamelyik tanulmányban vagy életrajzban olvastam a darab keletkezésének a történetét, hogy Svájcban Kleist milyen körülmények között írta vagy legalábbis tervezte el ezt a darabot. Ezt a történetet próbáltam, persze a magam képzelete szerint kiszínezve, megírni az előjátékban.”

[Szécsi Ferenc, a darab rendezője] “Ami azonban egy kicsit önvallomás is arról, hogy hogyan is írjunk színdarabot, vagy hogy is írnék én vagy írok én színdarabot.”

[Ipper Pál műsorvezető] “Talán közbeszakítva, vagy félbeszakítva a mestert, engedje meg hogy a rendezőt kérdezzem meg, hogy hogyan merült fel a darab előadásának problémája, amiről majd Pados elvtárs is elmondja a maga véleményét, de elsősorban arról, hogy milyenek voltak a tapasztalatai az előadás, a több mint 150 évvel ezelőtt írt darab előadásának megrendezésével kapcsolatban.”

[Szécsi Ferenc] “Sem a rendezést, sem a színészeket nem állítja kis feladat elé Kleist remekművének a színrehozatala. Különösen megnehezítette, és még felelősségteljesebbé tette ezt a bemutatót, hogy Németh László egy egyfelvonásosnak beillő előjátékot írt hozzá. Nekünk külön öröm volt, hogy a fordításával még a darabot is eljátszhattuk. Nem volt könnyű munkája a színészeknek, és nem volt könnyű munkája a rendezőnek sem. Mi bízunk abban, hogy a mi közönségünk, a Déryné Színház közönsége meg fogja érteni a darabot és az előjátékot, élvezetet fog neki szerezni, tanulságot fog neki szerezni, és a 150 éves remekművet nem hiába mutatjuk be az ország népének.”

[Ipper Pál] “Adjuk most vissza a szót Németh Lászlónak, hiszen csak udvariatlanul félbeszakítottuk.”

[Németh László] “Én a darabnak csak egy próbáján voltam ott, és akkor láttam, hogy milyen óriási, bátor vállalkozás volt ez, amibe a Déryné Színház belevágott. Akkor még a darab nem volt egészen kész, de hát láttam a színészek nagy lelkesedését, jóakaratát, és most néhány perccel az előadás előtt érdeklődéssel várom, hogy a közönség hogyan fogadja majd a darabot.”

[Ipper Pál] “Ha már itt tartunk, akkor térjünk vissza ahhoz a nem lényegtelen kérdéshez, hogy hogyan határozta el magát az állami Déryné Színház, hogy a klasszikusok közül egy ilyenfajta klasszikus darabot mutasson be a falunak.”

[Pados István] A pesti nézők egy része azt képzeli magáról, hogy szellemileg túltáplált. Következésképp olyan fanyar előkelősködéssel ül be olykor a nézőtérre, amely dégoűt-t kelt az emberben. Ilyen előjelekkel lehet aggódni, hogy esetleg a mi közönségünk nem fogadja olyan mértékben helyesen és jól Kleist Eltört korsó című darabját, mint ahogy mi, nemcsak feltételezzük, hanem biztosak vagyunk benne, hogy hallatlan nagy sikerrel fog ez a vidéki színpadokon a közönség elé kerülni. Nos ha úgy tetszik, ennek egy eleven bizonyítéka lesz ez az előadás, és igazolni fogja, hogy ami igaz és érzéseket kelt az emberekben, az betalál az emberek szívébe és azt jól fogadják. És a mi közönségünk, a mi tárt szívű közönségünk ilyen, nem lehet becsapni. És azok az irodalmi alkotásoknak nevezett művek, amelyeket a mai nap lehet ugyan deklarálni, de a közönség egy részében ellenérzést váltanak ki, úgy biztosak vagyunk benne, hogy habár Kleist ezt a művét nem tegnapelőtt írta meg, hanem sok-sok évtizeddel korábban, mégis tud a mi mai közönségünknek olyat mondani, ami helyes és nevelődhet rajta, és gondolatai ébredhetnek a látottak alapján, és ezért helyesnek tartjuk, hogy ezt mi műsorra tűzzük. Egyébként Kleist 150. halálozási évfordulója az alkalom, amelyet a mi színházunk vezetősége helyesen talált meg, s még helyesebben törekszik arra, hogy a Németh László által írt előjátékkal teljesebbé tegye ezt a művet. És mi biztosak vagyunk benne, hogy ez feltétlenül sikeres lesz.”

A Déryné Színház munkájához hozzátartozik, hogy a Magyarok Világszövetsége felkérésére mi az utódállamokban rendszeresen, negyedévenként tartottunk vendégelőadásokat. úgyhogy a határon túli magyarokkal szoros kapcsolatot tartottunk. Igen jellemző, hogy például Ausztriában, Burgenland vidékén sorra, sőt még Grácon túl is, Stájerországban is tartottunk előadásokat, legfőképpen március 15-e környékén. A legkiválóbb kapcsolatunk Jugoszláviával volt. Itt sorozatban kellett előadásokat tartani, és hadd mondjam el még, hogy Romániával, a sepsiszentgyörgyi színházzal is volt kapcsolatunk: csereelőadásokat tartottunk. A leghitványabb kapcsolat a csehekkel volt. Tárgyaltunk, tárgyaltunk örökké, hogy szlovákiai vidékeken fogunk játszani, de ez minden esetben azzal végződött, hogy az ügyet fel kell terjeszteni Prágába, és az értesítés megérkezése után fognak dönteni az előadásról. ám a mai napig a világon semmi nem történt. Ami a Szovjetunió magyarlakta vidékeit illeti, évekig játszottunk ott is. Ott is voltak különleges helyzetek. Egyszerűen nem vették tudomásul például a zónaidőt, és a magyar idő szerint mérték az órát, amiből elég kellemetlen dolgok is származhattak. Ha mi történetesen a zónaidő szerint tűztük ki az előadás időpontját, a közönség pedig a magyar idő szerint akarta megnézni a darabot, abból furcsa dolgok jöhettek ki: esetleg egyáltalán nem volt közönség…

Végezetül az Ifjúsági Színházról szólnék egy pár szót. Az Ifjúsági Színházat akkor Tolnay Klári, Somló István és Benkő Gyula vezette szövetkezeti alapon. Katasztrofális anyagi körülmények között tartották az előadásaikat. Zárgondnok voltam a Pesti Szinháznál és az említett Tolnay-Somló-Benkő-konzorcium vezette színháznál is. Az államosításkor az Ifjúsági Színháznál a dramaturg örkény István, a lektor pedig Devecseri Gábor volt. A színészek ún. szabadlistára kerültek, olyan nagy hírű színész is, mint például Pethes Sándor, akinek az apja is a Nemzeti Színháznál volt. Ez szörnyű helyzet volt. Amikor meghívtuk, hogy a szerződést írja alá, illuminált állapotban ült le elém, kivette a protézisét, elém tette és azt mondta: “Ne tessék engem bántalmazni.” Borzasztó látvány volt. Megrendültem és azt mondtam: “Művész úr, majd inkább holnap szíveskedjék felkeresni.” Pethes Sándorral a legjobb barátságban maradtam a halála napjáig. Érdekessége volt a színháznak, hogy akkoriban reggeltől estig Sztanyiszlavszkij módszeréről volt szó. Idetartozik az, hogy amikor én a Színművészeti Főiskola esti rendezői tanfolyamát végeztem, akkor a helyzetgyakorlatok alapján kialakult egy különös előadási mód, a pamflet. Tulajdonképpen gyilkos etűdöket csináltunk, a napi politikai eseményeket aktualizáltuk, tomboltunk, fiatalok voltunk. Felvetettem, hogy az Ifjúsági Színháznak is kellene igazi színészekkel pamfleteket csinálnia. Hát ennek aztán olyan frenetikus sikere lett, hogy amikor mi pamfletet hirdettünk, jó későre kellett az előadást kitűzni, mert minden alkalommal tömve volt a nézőtér. Szóval, hatalmas sikert értünk el.

Hont Ferenc volt a sztanyiszlavszkiji módszer fő ismerője, ő a Szovjetunióban tanulta. órák hosszat folyt az emlékezés, a színészeknek a könyökükön jött ki, hogy milyen átélési élményeket hogyan kell realizálni a színpadon. Emlékszem például egy olyan pamfletre, ami a következőképpen történt. Természetesen maga Hont játszotta a rendezőt, s Rozsos Istvánnak és Csákányi Lászlónak adta a sztanyiszlavszkiji módszer szerinti utasítást. Behoztak egy széket, s Hont mindegyikük kezébe adott egy baltát és azt mondta: képzeljék el, hogy most itt ebből a székből egy várat fognak készíteni. “Mit kell csinálni?” – kérdezték a színészek. “Mit kell csinálni? Hát át lehet élni, hogyan építenek egy várat” – válaszolta Hont. Erre Rozsos meg Csákányi nekiesett és baltával szétverte a széket. Amikor már hullafáradtak voltak, odafordultak hozzá: “Na most már ez vár?” Hont rejtelmes mosollyal rájuk nézett és azt mondta: “De nem is szék.”

A pamfletezésnek a szezon végére meg is lett az eredménye: szétvertek bennünket. Hont Ferenc a Színháztudományi Intézethez került vezetőnek, engem pedig a Faluszínházhoz helyeztek, amelyet akkor kellett megalapítani. A személyzetis behívott, és a lelkemre kötötte, hogy vegyem tudomásul: ez az utolsó lehetőségem, mert aztán tovább ők nem fognak velem törődni.

Ez mind akkor történt, amikor a napidíj 31 Ft volt. Bár akkor a Nemzeti Színházban nem lehetett volna musicalt játszani, mint ahogy én a mai napig is nagyon nehezen képzelem el, hogy a Royal Shakespeare Companyban vagy akár a Comédie Française-ban ugyanezt meg lehetne tenni…

1999. szeptember 24-25-én az Eszmélet szerkesztősége nemzetközi konferenciát rendezett a Kossuth Klubban a lap fennállásának 10. évfordulója alkalmából. A rendezvényen tizenöt külföldi és mintegy ötven magyar résztvevő vitatta meg az elmúlt tíz év átalakulásának főbb fejleményeit, tapasztalatait. Az esemény alkalmából a Népszabadság szeptember 27-i, hétfői száma interjút közölt Andor László főszerkesztővel, és beszámolót közölt a Green Left Weekly (Sydney), Ost-West Gegeninforma-tionen (Graz) és a Labour Focus on Eastern Europe (London).

A konferencia két bevezető előadással kezdődött, ezeket a vendéglátók részéről Susan Zimmermann (Budapest), a külföldi meghívottak részéről pedig Borisz Kagarlickij (Moszkva) tartotta. Ezt három tematikus előadásblokk követte: péntek délután az átalakulás gazdasági folyamatairól, szombat délelőtt annak világpolitikai hátteréről, szombat délután pedig a baloldali mozgalmakról volt szó.

A gazdasági vita előadói Miké Haynes (Wolverhampton) és Rumy Husan (Leeds), Mihail Vojejkov és Andrej Kolganov (Moszkva), valamint Andor László (Budapest) voltak. Az előadások meghatározó motívuma, hogy a kelet-európai átalakulás domináns gazdasági ideológiájának tekintett felzárkózási dogma mindig is illúzió volt. Ilyen felzárkózási periódusok több évszázados távlatban is alig fordultak elő – bizonyították az angliai vendégek -, a reformok nyomán kialakult keleti kapitalizmus sem a nyugati modellhez, sem a tankönyvek piacgazdaságához nem hasonlít – igazolták az orosz előadók -, s mindezek miatt a közgazdaságtan is hitelét vesztette Kelet-Európában.

A világpolitikai panelban Péter Gowan (London), Andrej Szorokin (Moszkva) és Krausz Tamás (Budapest) adott elő. Ez a szekció behatóan bírálta azt a tézist, miszerint 1989 után bármilyen értelemben visszatért volna a szuverenitás vagy a függetlenség a volt szovjet blokk országaiba. Még az egykori szuperhatalom Szovjetunió, illetve Oroszország is nyugati függésbe került. A kialakult politikai rendszereket elterjedt kifejezéssel élve gyarmati demokráciáknak nevezzük. Az egykori KGST-ré-gió ma a nyugati tőke és a helyi kiskirályok szabad prédája, s a domináns külső erők érdekei elsősorban egy minimális szintű stabilitásban fejezhetők ki, de semmiképp sem a térség általános fejlődésében.

A baloldali mozgalmakról adott elő Kate Hudson (London), Boleslaw Jaszczuk (Varsó) és Edouard Hesser (Párizs). Általános volt az a vélemény, miszerint a baloldali erők az államszocialista rendszerek összeomlása során defenzívába kerültek, és ebből a poszt-kommunista pártok átmeneti választási sikerei ellenére sem tudtak kilábalni. A sikeres újjászerveződésre elsősorban nem Kelet-, hanem Nyugat-Európában vannak példák. Reméljük, hogy a maga szerény eszközeivel az Eszmélet születésnapi konferenciája is az újjáépülés egyik előmozdítója lehetett.

Kerekasztal-beszélgetés a magyar politikai elit belharcainak hátteréről

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 1999. október 4-én. Résztvevők: Szalai Erzsébet, Vadász János és Wiener György. Vitavezető: Krausz Tamás.

Krausz Tamás:

A politikai köznyelv “elitharcoknak” nevezi a különböző hatalmi csoportosulásoknak a társadalom feje fölött folyó terméketlen küzdelmeit. E küzdelmek a kívülálló milliók számára az “elitek” korrupt, harácsoló, botrányos, a bűnözéssel összekapcsolódó magatartásáról szólnak. A kiváló szociológust, Szalai Erzsébetet, a jeles politológust, Wiener Györgyöt és az ismert szakszervezeti vezetőt, Vadász Jánost kértük fel, világítsák meg: milyen mélyebb okai vannak ezeknek az áldatlan harcoknak, milyen gazdasági, politikai konfliktusok és társadalmi ellentétek mozgatják az eliteken belüli összeütközéseket.

Szalai Erzsébet:

Tudománytörténetileg az elitnek többfajta definíciója létezett. Voltak olyanok – többek között Pareto vagy Bibó –, akik az elit fogalmát normatív értelemben használták, tehát az elit jellemzőjének bizonyos tulajdonságok által való kiválasztottságát tekintették, s az ilyen kiválóságszerep betöltését tartották az elit funkciójának. Ebben az értelemben az elit: a társadalom “legjava”. Ezzel szemben más, realistább megközelítések – hozzám a legközelebb Mills felfogása áll – azokat nevezik elitnek, akik – részben a színfalak előtt, részben azok mögött – a társadalommal, a gazdasággal és a kultúrával kapcsolatos, alapvető döntéseket meghozzák. Mills, mint ismeretes, megkülönböztetett egymástól politikai, gazdasági és katonai elitet. ő tehát elitnek a formális és informális hatalom birtokosait tekintette. A magam leírásaiban általában Mills kategóriáiból indulok ki.

Hogy mi folyik ma Magyarországon – ezt egy kicsit messzebbről kell kezdenem. Több írásomban is elmondtam, hogy magam a rendszerváltás elindításában és végrehajtásában háromféle – millsi értelemben vett – elitcsoportnak tulajdonítok nagy jelentőséget, amelyek már az államszocializmus méhében megszülettek. Az egyik a későkádári technokrácia, amelyet olyan nevekkel tudnék jellemezni, mint Surányi György vagy Bokros Lajos. Ez a hatalmi szerkezeten belül elhelyezkedő és a kommunizmustól távol álló, nyugatos attitűdöket képviselő technokrata csoport volt. A másik elitcsoportot a hatalmon kívüli demokratikus ellenzék alkotta. A két szféra között helyezkedett el az újreformer értelmiség. Ez utóbbinak az volt a jellemzője, hogy értékrendszere közel állt a demokratikus ellenzékhez, de tagjait állami állásaikban megtartották; ez a csoport közvetítő szerepet töltött be a későkádári technokrácia és a demokratikus elllenzék között.

Az Eszméletben nemrégiben vita folyt az ún. harmadik útról. Nos, én úgy vélem, hogy a kapitalizmusnak nem volt alternatívája a magyar társadalom számára, a demokratikus szocializmus kiteljesítéséhez fűződő várakozások illuzórikusak voltak. A kapitalizmuson belül azonban igenis voltak más lehetőségek, mint ami megvalósult. Arra gondolok, hogy az egész rendszerváltó térségben Magyarországon kiugróan a legnagyobb a külföldi tőke aránya. Az utánunk következő Csehországnak is lényegesen alacsonyabbak a mutatói, mint a mieink. úgy gondolom, hogy a rendszerváltás kezdetén a kapitalista alternatíván belül lehetőség nyílott volna – ha ennek a törekvésnek meg lettek volna vagy többen lettek volna az értelmiségi szószólói – egy olyan, kissé harmadikutas kapitalizmus megvalósítására, amelyben a munkavállalói résztulajdonnak a jelenleginél jóval nagyobb szerep juthat. Legalább tíz százalékot el tudott volna érni ez a mutató akkor, ha ennek meg lettek volna azok a feltételei, amelyekről az előbb szóltam. Ezen kívül a hazai burzsoázia is jobban meg tudott volna izmosodni. Itt nem tulajdonítok pozitív tartalmat a hazai burzsoáziának a külföldivel szemben, ez csupán ténymegállapítás. Az a véleményem, hogy a hazai tőkeszerkezet lehetett volna egy szervesebb fejlődést megalapozó, több társadalmi csoportot integráló tőkeszerkezet. De akkor még mindig a kapitalizmuson belül maradunk.

Tovább folytatva a történetet, ez a kapitalizmuson belüli alternatíva valójában a kilencvenes évek közepéig állt fenn, addig, amíg a szociálliberális koalíció végre nem hajtotta, gyorsított ütemben, a magyar gazdaság majdnem teljes privatizációját. Pontosan az 1994-98 közötti időszakra tehető az, amikor a külföldi tulajdonosok által dominált tőkeszerkezet Magyarországon kialakult. A tőkeszerkezetet tekintve tehát az alternatívák nagyjából 1996-97-re zárultak le az ország előtt, de nemcsak ebből a szempontból, hanem a vesztesek és a nyertesek kirajzolódása szempontjából is. A Tárki kutatásai megállapítják, hogy nagyjából ekkorra áll be a társadalomszerkezet; Kolosiék úgy mondják, hogy “az ajtók záródnak”. Vagyis nagyjából erre az időszakra következik be az az állapot, amikor társadalmi csoportonként megkezdődik az induló előnyök és hátrányok generációs átörökítése. A generációs átörökítés megkezdése a társadalomszerkezet megmerevedésének egyik döntő szimptómája. Ilyen körülmények között, egy már kialakult és eléggé megszilárdult, önmagát reprodukáló gazdasági-hatalmi és társadalmi szerkezetet vesz át a Fidesz, amely azzal nyeri meg a választásokat, hogy mind a nyerteseknek, mind a veszteseknek van vonzó üzenete. Ehhez kell a hét százalékos növekedést ígérni, mert pont hét százalékba fér bele az, hogy a vesztesek és a nyertesek egyaránt pozitív üzeneteket kaphassanak. A nyerteseknek azt ígéri, hogy jól mennek ugyan a dolgok, de mehetnének még jobban is, a veszteseknek pedig azt, hogy hamarosan fel tudnak ők is zárkózni. A Fidesz programja valójában egy jóléti szociáldemokrata program – konzervatív mezben.

Az elmúlt év során írtam a jelenlegi kormányról egy könyvet, amely – hogy egy kis reklámot is csináljak neki – hamarosan meg is jelenik. Ezért empirikus adatokkal tudom alátámasztani a mondanivalómat. Kutatásaim szerint, mire a Fidesz hatalomra került, a fő struktúrák már kialakultak. Ezt a könyvemben úgy jellemzem, hogy van egy gazdasági és egy politikai trojka. Az igazi hatalom a gazdasági trojka kezében van, amelynek az élén Surányi György áll. A politikai trojka pedig látványos erődemonstrációkkal kompenzálja beszorított helyzetét. Az, ami a médiában és a politikai élet felszínén megjelenik, a nagy csinnadratta meg a különféle botrányok, számomra nem mutatnak mást, mint a politikai elit beszorítottságból fakadó elkeseredettségét. Ez nemcsak a Fideszre igaz, hanem az összes politikai pártra is. A beszorítottság éppen úgy érinti az MSZP-t, mint a Fideszt, mert az MSZP-nek is végig kell gondolnia, hogy hatalomra kerülve, mit fog csinálni. Tehát az az acsarkodás, ami a médiában zajlik, az egész politikai elitnek a beszorított helyzetre adott kétségbeesett válasza. Nincs miről beszélni, elfogytak a témák, a nagy kérdések lezárultak, a lapokat leosztották, sőt, a lapok újraeelosztása is lassan lezárul. Itt látványos erődemonstrációkról van tehát szó.

Ami a szélsőjobboldalt illeti, egyetértek Tamással: itt két dolgot kell megemlíteni. Az egyik: hogy nincs baloldali párt Magyarországon. Az MSZP-t nem tekintem baloldali pártnak: az MSZP elsősorban a későkádári technokrácia pártja. A szociális elégedetlenség élére ezért az a szélsőjobboldal akar állni, amelyet ismerünk. Erről szól részben az antiszemitizmus és a rasszizmus hangjának megjelenése is. A másik, hogy nemcsak Csurka tesz antiszemita kijelentéseket, hanem a miniszterelnök helyettese, Kövér is akként nyilatkozik, hogy a zsidókérdést “napirendre kell tűzni”. Ebben megjelenik egyfajta nemzedéki ellentét is, ahogyan ezt a könyvemben részletesen kifejtem. Arról van szó, hogy a Fidesz-korosztály a maga világnézeti harcát nem tudta megvívni a szüleivel, mert azok nem voltak elitpozícióban lévő emberek. Ezért a Fidesz-korosztály kamaszlázadása nem öltött világnézeti formát. Azt a harcot, amelyet a felnőtté váláshoz meg kell vívnia, így most az úgynevezett “nagy generációval” szemben vívja meg. A népies-urbánus vitának tehát van ilyen generációs vetülete is. így adódik, hogy az egyik oldalon vannak az urbánusok, a “nagy generáció” reprezentánsai, a másik oldalon…, nos, hogy “népiek”, ezt nagyon nehéz lenne rájuk mondani, inkább azt mondhatjuk, hogy azok, akik egy fél korosztállyal fiatalabbak. Ilyen vonulata is van tehát ennek a küzdelemnek. összefoglalva: arra a kérdésre, hogy mi az oka az acsarkodásnak, a válaszom: a beszorítottság, az alternatívák beszűkülése…

Végül még egy vonatkozást említenék, a különböző korrupciós ügyek felszínre kerülésének kérdését. Nos, ezek az ügyek általában akkor kerülnek a nyilvánosság elé, amikor valamelyik erős érdekcsoportnak érdeke fűződik ahhoz, hogy felszínre kerüljenek, de azt hiszem, ez a megállapítás inkább közhely…

Krausz Tamás:

Marx azt mondja, hogy az effajta küzdelmek a társadalom feje fölött, a politikai felhőrégiókban folynak, miközben alul a társadalom csinálja a maga dolgát…

Szalai Erzsébet:

Csinálja…

Krausz Tamás:

Ezt szem előtt tartva, azért a perspektívára mindenképpen rá kell kérdezni. Tehát arra, hogy mi jöhet ki ebből? Ha az egész kelet-európai régiót nézzük, strukturálisan mindenütt valami hasonló játszódik le, ha az egyes nemzeti színektől elvonatkoztatunk. A kérdés tehát: mire lehet számítani?

Szalai Erzsébet:

Ami a társadalom mélystruktúráját illeti, úgy vélem, a társadalomban megkezdődött az alkalmazkodás és – valamilyen módon – az innovatív képességek regenerálódása. Ez azonban igen nagy mértékben normaszegő magatartással párosul. Tehát ugyanúgy, mint az államszocializmus felbomlásának korszakában, az alkalmazkodás a kiskapuk és az informális különalkuk rendszerére épül, vagyis arra, hogy mindenki egyénileg találja meg ezeket az informális csatornákat. Ez a problémája a szakszervezeteknek is, amennyire meg tudom ítélni. Mert amíg az emberek megtalálják ezeket a csatornákat, nem fogják azt mondani, hogy lépjünk fel közösen. És még egy fejlemény, amit nem említettem, de fontos: azzal párhuzamosan, hogy az utak lezárultak és a lapokat leosztották, sőt már újra is osztották, az éppen fennálló hatalomnak a szakszervezetekkel szemben is fel kell lépnie. Szerintem, ha az MSZP került volna hatalomra, az is fellépett volna a szakszervezetek ellen…

Vadász János:

Ez meg is történt…

Szalai Erzsébet:

Igen, megtörtént… Mert ez a folyamat logikája: először lebontom a struktúrákat, a javakat a magam részére csoportosítom át, majd a harmadik fázis, amikor kikapcsolom azokat a társadalmi csoportokat, amelyek ezt tőlem számon kérhetnék, vagy valamilyen kontrollt tudnának érvényesíteni a folyamat felett. Az elmúlt tíz év logikájából szerintem egyenesen következik, ami a szakszervezeti fronton történik.

Wiener György:

Szalai Erzsébettel ellentétben nem tartom magam az elitek avatott kutatójának, ennek ellenére néhány gondolatot kifejtenék.

Az elit fogalmát bizonyos értelemben ugyan elfogadhatónak tartom, az elit kategóráját azonban a társadalom osztálystruktúrájától, véleményem szerint, nem lehet elválasztani. Az elit mint fogalom tartalmának az a lényege, hogy a társadalom valamiféle masszaként áll szemben a kiválasztottakkal. Ezek lehetnek valóban a legjobbak – ahogyan erre Szalai Erzsébet utalt Pareto kapcsán –, lehetnek azok, akik a döntéseket birtokolják, akik irányítanak, ahogy ezt Mills mondja. De lehetséges egy olyan megközelítés is, és én ezt tartom relevánsnak, amely szerint mind a gazdasági, mind a politikai és a kulturális elit – a katonait most a politikaiban helyezem el – egy-egy meghatározott társadalmi osztály vagy osztályon belüli réteg érdekeit kifejező csoport. Ilyen értelemben az eliteket az uralkodó társadalmi osztály vagy azon belüli réteg meghatározó, a döntéseket valóban kézben tartó csoportosulásainak tekintem. Ezek azonban elválaszthatatlanok azoktól, akiknek a nevében fellépnek, még akkor is, ha az elitek hajlamosak arra – mint minden csoport –, hogy a saját közvetlen, személyes érdekeiket nézzék. Tehát a magam részéről olyan megközelítést tartok mérvadónak, amely nem választja le az elitet arról a társadalmi osztályról vagy osztályon belüli rétegről, amellyel együttműködik, s amelynek az általános–elvont érdekeit, legalábbis névlegesen, kifejezi.

Ez azért fontos különbségtétel, mert ebben a megközelítésben nem a társadalom feje felett zajlanak az események, hanem nagyon is aktív csoportokat tud mindegyik elit a maga érdekében mobilizálni. Mivel rendszerváltás utáni állapotban vagyunk, a jobboldali és a liberális elitek a baloldaliaknál sokszorosan nagyobb erőket tudnak mobilizálni, és nem lehet azt mondani, hogy csak egy acsarkodó politikai elit áll szemben saját magával – vagyis az elithez tartozó más csoportosulásokkal. Ezekben az elitküzdelmekben mély társadalmi törésvonalak, strukturális megosztottságok fejeződnek ki.

Abban Szalai Erzsébettel teljesen egyetértek, hogy a későkádári elit, a technokrácia, a reformértelmiség és az úgynevezett demokratikus ellenzék meghatározó hajtóereje volt a rendszerváltásnak. Azonban ez a csoportosulás csak az egyik oldalt jelentette, mégpedig azt az oldalt, amelyik több választás tanulsága szerint, nem élvezi a magyar társadalom többségének támogatását. A másik oldal számára valóban ezek a csoportok nyitottak utat, mert az előbbiek megfelelő nemzetközi háttér nélkül önmagukban nem tudták volna a rendszerváltás folyamatait elindítani, viszont egy döntő pillanatban a rendszerváltásba be tudtak kapcsolódni, és két alkalommal – 1990-ben és 1998-ban – a formális politikai hatalmat is meg tudták szerezni. Azt is mondhatjuk, hogy a későkádári technokrácia, a reformértelmiség és a demokratikus ellenzék utat nyitott a keresztény-nemzeti középosztály számára, és utat nyitott a szélsőjobboldal számára. Ha már Marx neve elhangzott, az a sajátos helyzet állt elő, hogy az előfeltételek a demokratikus ellenzéknél és a másik két csoportnál voltak meg, a következmény pedig annak a csoportnak a fellépése lett, amely ellen ők harcolnak. Hegeltől és Marxtól tudjuk, hogy minden következmény küzd a maga előfeltételei ellen, és fordítva; ezzel a jelenséggel találjuk szemben magunkat ebben az esetben is.

Vitathatatlan, hogy a magyar rendszerváltásban a nemzetközi meghatározottság volt a legjelentősebb. Tehát nem lett volna rendszerváltás akkor, ha Magyarország és a kelet-közép-európai térség egésze nem adósodik el, s nem lett volna rendszerváltás, ha a szovjet és az amerikai poltikai vezetés 1986-ban e kérdésben nem egyezik meg egymással. De hogy milyen koreográfiával történt a rendszerváltás, abban a belső tényezőknek volt meghatározó szerepük. Valóban igaz az, hogy a gazdasági hatalomban a demokratikus ellenzék és még inkább a későkádári technokrácia tudott döntő pozíciókhoz jutni. Ezek a döntő pozíciók azonban általában nem azt jelentették, hogy e csoportok tagjai közvetlenül maguk tulajdonossá váltak – bár a menedzser-privatizáció erre is számos példát szolgáltatott –, hanem azt, hogy ők hozták be az országba a külföldi tőkét, s mint a külföldi tőke értelmiségi szatellitjei kerültek meghatározó helyzetbe. Még azt sem mondanám, hogy itt komprádor burzsoáziáról van szó, mert e csoportok tagjai nem burzsoák, hanem a burzsoázia számára értelmiségi funkciókat teljesítők, a könyvvizsgálóktól az adótanácsadókon át egészen a privatizátorok közvetítőiig, akik tehát behozzák a tőkét, és ezért a behozott tőke meghatározott százalékában igen jelentős jutalékhoz jutnak. Ezek a jutalékok esetenként sokkal jelentősebbek, mint egy-egy esetleg önmaguknak privatizált vállalat teljes tőkéje, csak ezekről a jutalékokról nem nagyon beszélnek, mert ezeket nem forintban, hanem dollárban számolják.

Nos, ezzel a csoporttal került szembe nagyon hamar a poltikai hatalmat 1990-94 között gyakorló keresztény-nemzeti középosztály, amelynek eszményképe a Horthy-rendszer helyreállítása és társadalomstruktúrájának visssszaállítása volt. Ez a törekvés azonban két nagyon komoly akadályba ütközött. Az egyik: a nemzetközi nagytőke igénye arra, hogy a privatizáció során a kulcsszektorokat saját kezébe vegye. Megjegyzem, bár valóban igaz az, amit Szalai Erzsébet mondott, hogy 1994-98 között zárultak be a kapuk, de azért már az Antall-kormány is nagyon jelentős ágazatokat juttatott a külföldi tőke kezére. Ezzel is összefüggött Csurkának és az MDF más elégedetlenjeinek az Antall-féle vezetéssel szembeni lázadása. Ebben az értelemben tehát az 1994-98 közötti időszak folytatta és felgyorsította a már ’88-89-ben megindult és ’90-94 között tovább zajló eseményeket.

A privatizáció során a hazai tőkésosztály létrehozására különféle technikákat dolgoztak ki. Közismertek ezek az e-hiteltől kezdve egészen a munkavállalói résztulajdonnal való visszaélésig. Minden esetben fiktív pénzt kellett létesíteni: a privatizációs folyamat valójában nem létező vagyon alapján zajlott le. A kárpótlás is ennek része volt. A régi keresztény-nemzeti középosztályt csak a reprivatizáció tudta volna helyzetbe hozni, ezt azonban Antall nem választhatta útként. Korábbi írásaimban már említettem, hogy miért: döntően azért nem, mert ez azt eredményezte volna, hogy a liberális, zsidó tőkének is vissza kellett volna adni a vagyonát, ezt pedig az Antall-kormány Csurka Istvánnal és az MDF radikális jobbszárnyával a hátában nem kockáztathatta meg. Másrészt egy ilyesfajta váltáshoz alighanem Antall személyes hajlamai is hiányoztak.

Az 1990-96 közötti időszak bizonyos értelemben egységes szakaszt is alkot, noha ’94-gyel a nemzetközi nagytőke és a későkádári elit számára valóban kedvezőbb feltételek jöttek létre. Azért alkot egységes szakaszt, mert az eredeti tőkefelhalmozás erre az időszakra koncentrálódik. Marx a Grundrisse-ben az eredeti tőkefelhalmozás négy döntő mozzanatát írja le. Mindegyikkel találkozhatunk 1990-96 között; ezek egymásra épültek.

Az egyik ilyen a földtulajdontól való megfosztás. Még hogyha ez csupán a névleges téesztulajdon felszámolását is jelentette, a kárpótlás eredményeként nagyon sokan nemcsak a földjüket kapták vissza, hanem egyszersmind elvesztették az életlehetőségüket arra, hogy bármiféle közös vagy annak vélt vagyonból meg tudjanak élni. Egyébként a kárpótlás ösztönözte a téeszvezetést, még olyanokat is, akik eredetileg nem ilyen irányba akartak elmozdulni, hogy meneküljön, és kft-kbe, rt-kbe vigye ki a téeszvagyont.

Az ipari termelőeszközök privatizációja a második – az előzőnél is fontosabb – lépés. A névleges közös tulajdon magántulajdonná változtatása csak értéken aluli, egyenlőtlen tranzakciók nyomán mehetett végbe: ilyesmi egyenértékű csereként a történelemben sehol nem zajlott le, legkevésbé ilyen rövid időszak alatt. Ezért az a kérdés, hogy melyik privatizáció volt törvényes és melyik áron aluli, társadalomtudományi szempontból értelmetlen, mert a privatizáció lényegéből fakad, hogy egyoldalú elsajátításról, nem pedig kétoldalú, egyenértékű cseréről van szó.

A harmadik nagyon fontos eleme az eredeti tőkefelhalmozásnak – erről már jóval kevesebbet beszélnek – az ún. fogyasztási alapnak az elvonása, amit Marx önálló mozzanatként a kolostorok feloszlatásával vagy a “libériás inasok” elzavarásával kapcsolatosan említ. A fogyasztási alap elvonása nálunk a szociális háló meggyengítését jelentette, döntően azért, hogy a munkavállalók a legalacsonyabb bért és a legrosszabb munkafeltételeket is elfogadják.

Végezetül a modern függőségi viszonyok, a “címzetes státuszok” felszámolása is ide tartozik: az állami szféra leépítése. Tehát a harmadik előfeltétel például az alanyi jogú családi pótlék megszüntetése, a negyedik pedig a köztisztviselői és a közalkalmazotti kör radikális létszámcsökkentése.

Ennek a négy tényezőnek együttesen az a hatása, hogy az átlagember munkaerejének a legrosszabb feltételek melletti eladásával tud csak fennmaradni. Erre a folyamatra természetesen jellemző, hogy azért a mai napig nem zárult le, hiszen a szociális ellátórendszerek részben fennmaradtak, a köztisztviselői-közalkalmazotti karban pedig akkora létszámcsökkentés végül is nem ment végbe, mint amilyent terveztek. Az utóbbinál, előreláthatóan, a folyamat továbbmegy, az előbbinél viszont – a Fidesz-kormánynak a keresztény-nemzeti középosztályt támogató politikája miatt – a korábbi intézményrendszer részleges helyreállításával számolhatunk.

Ha ezeket a kérdéseket feltettük, s ezt az összefüggésrendszert vázoltuk, akkor már nem igazán nehéz arra válaszolnunk, hogy mi az oka a mai politikai acsarkodásnak. Döntően arról van szó, hogy nem dőlt el végérvényesen a harc a keresztény-nemzeti középosztály leszármazottai és a későkádári technokráciából kinőtt új tulajdonosi és tőkés-közvetítői, valamint értelmiségi csoportok között. Hozzá kell tennem, hogy a keresztény-nemzeti középosztály fontos szövetségeseket szerzett. Maga mellé állította azokat a kis- és középvállalkozókat, akik mind a multinacionális tőkét, mind a menedzserburzsoáziát olyan vetélytársnak tekintették, amelyet nem tudnak legyőzni szövetségesek nélkül. Emellett maguk mellé állították a legfiatalabb technokratákat, a ’90 után szocializálódottakat is, akik úgy ítélték meg, hogy előmenetelüket veszélyeztetheti a náluk egy-két évizeddel idősebb, későkádári technokrácia. Ennek a fiatal elitcsoportnak a nemzetközi kapcsolatrendszere, számítógép- és nyelvismerete sokszorosan jobb, mint a későkádári elité, az élettapasztalat és a hivatali szervezet működtetésében való rutin az, ami esetükben hiányzik. Tehát létrejött – ahogyan néhány újabb írásomban fogalmaztam – egy széles társadalmi koalíció, amely a keresztény-nemzeti középosztályból, a menedzserburzsoáziával szembenálló, feltörekvő kis- és középvállalkozókból, valamint a legfiatalabb menedzserekből áll. Ezek maguk mögé tudták állítani azt a kisparaszti társadalmat, amelyet a kárpótlással sikerült ismételten létrehozni.

Mindez generációk küzdelmét is jelenti, mert a középgeneráció, a későkádári technokrácia beszorult a fiatalok és a legidősebbek közé, akik részben anyagi, részben ideológiai érdekeik alapján vívják velük a küzdelmet. Az elitek harcában a gazdaság síkján sokkal sikeresebb a későkádári technokrácia, a politikában viszont, jelen pillanatban, sokkal sikeresebb az ún. nagy társadalmi koalíció. A küzdelem, szerintem, azért zajlik, hogy a tulajdon elosztása és újraelosztása után a jövedelmek elosztása és újraelosztása is bekövetkezzen. A legradikálisabb keresztény-nemzetiek a tulajdonstruktúra teljes felülvizsgálatát követelik. álláspontjuk lényege, hogy bebizonyítsák: a mostani tulajdonosok bűnös úton jutottak vagyonukhoz, amely ezért jogos tulajdonosait, a keresztény-nemzeti középosztályt, valamint a hozzá csatlakozó csoportokat illeti meg. A kevésbé radikálisoknak az az álláspontja, hogy a nemzetközi közvéleményt, amely a magántulajdon szentségét a nagytőke esetében igen komolyan veszi, nem lehet megrendíteni ilyen lépésekkel, ezért a jövedelmeket, az állami státusokat és az állami megrendeléseket kell újraelosztani. Ennek a csoportnak már nem az a törekvése, hogy a nagy vagyonból részesedjen, elfogadja a privatizáció nyomán kialakult struktúrát. Az a célja, hogy az állami megrendeléseket az úgynevezett nemzeti vállalkozások irányába terelje, és az állami újraelosztásból, a szocális rendszerből juttasson a széles társadalmi koalíciónak az eddigieknél sokkal nagyobb jövedelmet. Erről szól a családi pótlék alanyi jogúvá tétele, a gyermekkedvezmények rendszere az adórendszerben éppúgy, mint a közbeszerzési törvény állandó felülvizsgálata.

Tulajdonképpen ide sorolhatók a korrupcióval kapcsolatos vádaskodások is. Ezeknek kettős funkciójuk van. Az egyik: megakadályozni, hogy a szociálliberális erők a hatalomba visszatérjenek – tehát teljes politikai lejáratásuk –, a másik, hogy a korrupciós ügyekre hivatkozással kiszorítsák az állami megrendelések piacáról azokat a vállalkozásokat, amelyek a menedzserburzsoázia kezében vannak, illetve a multinacionális cégekhez valamilyen formában kötődnek.

Mi a szélsőjobboldal szerepe ebben a folyamatban? Én a szélsőjobboldalt – a liberális közgondolkodással ellentétben – nem tartom kapitalizmus-ellenesnek. A szélsőjobboldal a nemzeti kapitalizmust képviseli. Ugyanúgy, ahogy valamikor a céhes rendszer vagy az ipari kapitalizmus előtti időszak védelmezése mint feudális szocializmus jelent meg, ma szociális követelések formájában valójában a nemzeti kapitalista érdekek jelennek meg – nacionalista, rasszista mezben. Ha valaki a MIÉP parlamenti felszólalásait figyelemmel kíséri, észreveszi, hogy ezeknek döntő többsége a kis- és középvállalkozások helyzetével foglalkozik, amelyeket főként két ponton kívánnak megtámogatni. Az egyik az adórendszer, a másik pedig – ami a kispolgárság régi álma – az olcsó vagy egyenesen kamatmentes hitel. Bankellenességük a kispolgárság s általában a termelőtőke régi finánctőke-ellenessége – ebben semmi új nincs. Elő lehet venni Engelsnek A tőke harmadik könyvéhez írt zárószövegét, amely arról szól, hogy nem a tőzsdét és a bankokat kell támadni, hanem a tőkeviszony alapjait. Ilyenformán a szélsőjobboldal nem képvisel szociális erőt, mégcsak szélsőjobboldali formában megfogalmazott szociális követeléseket sem. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy a szélsőjobboldal ma még nem terjesztette ki befolyását a társadalom ún. alsó középosztályára és szegényebb csoportjaira. Ma a MIÉP a legelőkelőbb villanegyedekben a legerősebb, és szavazóbázisa iskolázottsági szempontból az SZDSZ és a Szabó Iván-féle MDNP után következik. A MIÉP-szavazók sokkal iskolázottabbak, mint pl. az MSZP hívei, nem beszélve a kereszténydemokrata vagy a kisgazda-szavazókról.

Ami a jobboldal és a nemzeti radikalizmus kapcsolatát illeti, ennek az alapja az, hogy a Fidesz egyértelműen a hazai burzsoáziának, a vállalkozói osztálynak a pártjává vált, s ennek a programnak a radikálisabb kifejezése az, amit Csurka István képvisel.

Az antiszemitizmussal és a rasszizmussal kapcsolatban pedig emlékeztetni kell arra az ismert történelmi tényre, hogy Magyarországon a burzsoázia és a munkásosztály keletkezésekor nem tartozott a többségi etnikumhoz. A burzsoázia zsidó, német, cseh, osztrák volt, de még örmény is, a munkásosztály nagy része pedig bevándorolt csehekből, osztrákokból, kisebb részt németekből állt, és zsidókból is. Hosszú időn keresztül a magyar etnikum kívül maradt a tőkeviszonyon, s ezért azt a magyarságtól idegen társadalmi képződményként értékelte. Ebből következik, hogy a tőkeviszony meghaladására irányuló kísérleteket is a nemzet lerombolásaként értékelte. A magyar baloldal egyik óriási tévedése volt, hogy nem ismerte fel a magyar társadalom mélységesen kispolgári jellegét. Ami ma Magyarországon jobboldali és szélsőjobboldali, azt az egykori kispolgárok, kisparasztok, kisiparosok, kiskereskedők leszármazottai, valamint a hozzájuk kötődő, hagyományos kishivatalnoki és kisértelmiségi rétegek képviselik. Empirikus (választásszociológiai) vizsgálatokból az derül ki, hogy az MSZP-t legnagyobb mértékben az 1945 előtti altisztek, kisiparosok, kisparasztok, erdészek, vasutasok stb. leszármazottai utasítják el. Ennek oka kettős: az egyik a későkádári elit kapcsolata az MSZP-vel, ennél azonban jóval jelentősebb ezeknek a csoportoknak a rendkívüli mértékű konzervativizmusa. A választásszociológiai vizsgálat azt mutatta, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal elsősorban a Kommunista Kiáltványban középrendeknek nevezett csoportokhoz kötődik, a burzsoázia és az értelmiség megoszlik a konzervatívok és a liberálisok között, és az egykori munkásosztály leszármazottai a baloldaliak. De mivel ’45 után a kispolgárság egy részét proletarizálták, a Kemény István meghatározása szerinti új munkásosztály jelentős része nem baloldali. Innen ered az a látszat, hogy a magyar társadalomnak nincs kialakult osztálystruktúrája.

A perspektívákat a következőképpen látom. Bár Szalai Erzsébethez képest máshova helyeztem a hangsúlyt az eddigi folyamatokkal kapcsolatban, a hosszabb távú kifejlet terén nem nagyon tér el a véleményem az övétől. Bár nem tudtam, hogy Kolosi mit mondott, egy MSZP-s belső anyagban én is leírtam ’97 augusztusában, hogy a kapuk bezárultak. Azokból a pozíciókból, amelyeket el lehetett érni vagy el lehetett veszteni a rendszerváltás során, a kitörés egyes egyéneknek kivételesen még sikerülhet, de nagy társadalmi alakzatoknak nem. Létrejött egy félperifériális kapitalizmus, amely nagyon jelentős jövedelmi egyenlőtlenségeket mutat, de még nem mutat igazán szimptomatikus vagyoni egyenlőtlenségeket. A statisztikusokat meglepi, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség nagyobb, mint a vagyoni. Hosszabb távon a vagyoniak ehhez felzárkóznak: a mai egyenlőtlenségek nem csökkennek, hanem növekedni fognak.

Ami az egyéni életstratégiákkal kapcsolatos: nemcsak az az oka a Szalai Erzsébet által említett normaszegésnek, hogy van egy tanult viselkedési minta – egyébként nemcsak az államszocializmusból, hanem a magyar történelem korábbi évtizedeiből és évszázadaiból eredően is –, amely szerint a túlélést nem normakövető magatartással biztosítani lehet (ez a cigányságnál egyértelmű, de másoknál is eléggé komolyan jelentkezik), hanem az is, hogy hiányoznak a nemzetközi feltételek és valamilyen generáló eszme is. Ha nincs egy közös eszmei alap, akkor nincs, ami anyagi erővé váljon s behatoljon a tömegekbe. Mert az egykori ideológiák ma a bukott korszak ideológiáinak számítanak, s amíg az a generáció él, amely a bukást átélte, addig ezeknek az ideológiáknak nem lesz a térségben mozgósító hatásuk. Másrészt, ami a nemzetközi feltételeket illeti: világos, hogy az országnak nincs semmiféle perspektívája, nincs más gazdaságpolitikára lehetőség. Járai hároméves gazdaságpolitikai koncepciójában, amelyet a parlament elé terjesztett, őszintén leírja, hogy nincs más út. Ugyanazt írja, amit Medgyessy 1997-98-ban: semmilyen alapja nincs azoknak a gazdaságpolitikai elképzeléseknek, amelyeket a Fidesz állít: az ország gazdasági növekedése nem állítható hét százalékos pályára, de még öt százalékosra sem igazán. Bár van egy helyreállítási szakasz az 1989 utáni nagy visszaesés miatt, ez azonban nem vezet a növekedés nagy mértékű felgyorsulásához. Az országot a nemzetközi nagytőke megfojtaná, ha más jellegű gazdaságpolitikát alakítanának ki. Surányit személyében persze el lehet távolítani, de csak azért, hogy egy másik Surányi jöjjön helyette. Vagy aki nem Surányi, annak azzá kell válnia a bankelnöki tisztségben, akármilyen szándékkal ül is oda. Ha Boros Imrének a vágya teljesül, hogy PHARE-miniszterből bankelnökké váljon, a Magyar Nemzeti Bank élén ő sem tud mást csinálni, mint hogy alkalmazkodik a nemzetközi nagytőke meghatározó csoportjaihoz, és ezeknek a csoportoknak a diktátumaihoz. Az országban nincsenek alternatívák, perspektívák, ha nem ezt az utat járja bármelyik kormány, akkor az ország további hanyatlása következik be. Viszont ha ezt az utat járja, akkor aligha következik be az ország beígért felemelkedése. A felzárkózási ideológiák tehát tévesek, az Európai Unió sem fogja Magyarországot fejlett állammá változtatni. Mégcsak az osztrák szintet sem érhetjük el, nemhogy az Egyesült államok, Németország vagy Svédország szintjét megközelíthetnénk. Ebből az következik, hogy a beszorítottság a politikai erők számára csupán a politikai küzdelmet teszi lehetővé, a politika azonban hosszú távon nem uralja a társadalmi folyamatokat, ezzel tisztában kell lenni.

Szalai Erzsébet:

Az elitek társadalmi beágyazottságával kapcsolatban szeretnék egy rövid megjegyzést tenni. Azt gondolom, s éppen ezért operálok elitelméletekkel – bár marxista tradíciójú társadalomkutató vagyok –, hogy az eliteknek alapvetően nincs társadalmi beágyazottságuk. Itt eltér a véleményünk. Tehát nem gondolom, hogy az elitek különböző társadalmi csoportok – akár a kispolgárság, akár a kisparasztság vagy a deklasszált keresztény középosztály – érdekeit vállalnák fel, hanem úgy vélem, hogy az elitek elsősorban saját érdekeiket képviselik, s ebben, mint a kártyajátékban, időnként aduként felhasználnak bizonyos társadalmi csoportokat. A mai modern kapitalizmusnak, Marx korához képest, éppen a társadalmak mérhetetlen individualizációja az egyik legnagyobb problémája, tehát az, hogy a társadalmakat atomjaira szedi szét. Éppen azért kerültek előtérbe manapság az elitelméletek Nyugaton, mert sajnos valóban igaz az, hogy egyrészt vannak az elitek, másrészt vannak a sehova nem integrált, senki által nem képviselt különböző atomizált társadalmi sejtek. Tehát éppen ez a kor hozta magával azt, hogy az elitek még annyira sincsenek beágyazva társadalmilag, mint Marx korában voltak.

Ehhez kapcsolódik a következő megjegyzés is. Amikor a Fidesz-kormányról szóló monográfiámat írtam, arra a – számomra is meglepő – tapasztalatra jutottam, hogy a Fidesz nem a hazai burzsoázia pártja, hanem az MSZP-SZDSZ-koalícióhoz hasonlóan, a multinacionális tőke pártja. Az én adataim mindenesetre ezt bizonyítják. Megnéztem, hogy milyen kapcsolatok voltak az elmúlt év során a multik és a Fidesz, illetve a hazai tőke és a Fidesz között, és meglepő módon azt tapasztaltam, hogy a Fidesz-kormányzat idején – nem teljesen tudatos érdekközvetítés nyomán – a multinacionális cégek érdekei felülreprezentáltak voltak a hazai burzsoázia érdekeihez képest. A Fidesz tényleg szeretett volna a hazai nagytőke pártja lenni, de nem lett azzá, mert olyan erős nyomások érték a nemzetközi nagytőke részéről, hogy kénytelen volt az utóbbi érdekeit felvállalni. Surányi eltávolításával a Fidesz megpróbált egy ellenlépést tenni, tehát megpróbált ebből a beszorított helyzetből kilépni.

Wiener Gyuri szerint nem dőlt el a harc a későkádári technokrácia és ezek között a csoportok között. Ezzel szemben én úgy látom, hogy megtörtént a látens kiegyezés a későkádári technokráciával, amelyet olyan nagy sérelem nem ért a kormányváltás után. Az általam vizsgált körből a későkádári technokrácia legkvalifikáltabb csoportjai iszonyatosan jó állásokban tudtak elhelyezkedni a ’98-as választások után. Ha valódi érdekcsoportok között zajlana a harc, akkor meglennének az ideológiák, akkor afféle “napzártás” hangulat lenne az országban. Tehát a különböző érdekcsoportok megtalálnák a maguknak megfelelő ideológiát, s mégis valamilyen koncepció körül folynának a harcok. De koncepció sehol, érdemi vita sehol, csak acsarkodás van. Ezért fenntartom a véleményemet, hogy mindegyik elitcsoport beszorított helyzetben van. A későkádári elit hatalma inkább biológiai okok miatt gyengül. Az MSZP-ben is azt látom, hogy Németh Miklós valójában a yuppie-nemzedék hatalomra kerülését készíti elő. A Németh Miklós-tervben egy hasonló nemzedékváltás előkészítése folyik, mint a nagypolitikában, s itt a későkádári technokrácia utóvédharcot folytat. A küzdelem akörül zajlik, hogy a későkádári technokrácia után következő félnemzedék csoportjai közül kié legyen a hatalom, a BIT-es fiúké, vagy pedig a fideszes yuppie-ké.

Wiener György:

Én nem azt állítottam, hogy a Fidesz végre tudja hajtani az elképzelését, csupán azt, hogy végre szeretné hajtani, azonban ennek nagyon kemények a korlátai. A Surányi elleni fellépés világosan mutatja, hogy őket belülről nagyon nyomják ebbe az irányba. Túl azon, hogy a fideszes vezetők személy szerint nem nagyon szeretik a Surányi-csoportot s a hozzájuk kapcsolódókat, az a kis- és középvállalkozói réteg, amelynek a nevében felléptek, állandóan megpróbálja befolyásolni őket. Ezen a ponton tehát mégiscsak van összefüggés. Az adatok persze csakis azt bizonyíthatják, amit Szalai Erzsi említett, hiszen a külföldi nagytőke adókedvezményének eltörlése nem történt meg. Egyébként a MIÉP-es felszólalások – a kis- és középvállalkozóknak nyújtandó adókedvezményeken és olcsó hiteleken túlmenően – mindig ebbe az irányba mennek. Ebben tehát nincs közöttünk vita.

Ami a későkádári technokrácia erejét és a yuppie-nemzedék előtérbe kerülését illeti, Németh Miklós nem ezt a yuppie-nemzedéket képviseli. Németh ugyan fiatalabb tagja a későkádári technokrácia csoportjának, de igazából, túl az ötvenen, nem kapcsolódik a yuppie-nemzedékhez. Nincs az MSZP holdudvarában ilyen tömeg, még ha vannak is ilyen személyek. A pártban a mi korosztályunk, amelyet Krausz Tamással képviselünk, kifejezetten fiatalnak minősül. Negyven év felettiek ugyan még léteznek, de negyven év alatti, MSZP-s kiindulópontú vállalkozók vagy felügyelőbizottsági tagok nincsenek. Tehát az a helyzet, hogy a yuppie-nemzedék fideszes.

Abban Szalai Erzsinek igaza van, hogy ma a magyar társadalom jelentős része teljesen szervezetlen, azaz – megint marxi kategóriával élve – csak magánvaló s nem magáértvaló osztályt alkothat. De hogy a burzsoázia különböző érdekcsoportjai s az őket kiszolgáló szatellit értelmiségiek között valódi harc és nemcsak látszatküzdelem zajlik, ez a parlamentben állandóan tettenérhető. Nincs kiegyezés, mert a fideszesek ugyan belekényszerülnek a multik és magyarországi képviselőik átmeneti – legalábbis ők azt remélik, hogy csupán átmeneti – támogatásába, de a céljuk egyértelmű: a fordulatot végre akarják hajtani. Lehet, hogy a fejlemények a Fideszt rákényszerítik a kiegyezésre, de ma erről hallani sem akarnak, mivel a Fidesz elsősorban az SZDSZ-t akarja megsemmisíteni, s ez világosan mutatja, hogy elképzeléseiket nagyon komolyan veszik.

Vadász János:

Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy én azok közé az értelmiségiek közé tartoztam 1987-89-ben, akik nem látták előre, hogy rendszerváltozás közeledik. E tényt utólag sem vagyok hajlandó átértékelni, bár manapság az effajta átértékelés meglehetősen gyakori: ahogyan annak idején, 1945 után egyszeriben mindenki partizánná vált, most egyre többen fedezik fel magukban visszamenőleg a rendszerváltó értelmiségit és az ellenállót… Én nem. Amikor 1989-ben egy nagy és eredményes bérharcot követően vezetője lettem egy teljesen új szakszervezetnek, nem azzal a jövőképpel vállaltam ezt a feladatot, hogy a szakszervezeti mozgalom megújításán keresztül elő kell készíteni a rendszerváltoztatást.

Az én empirikus tapasztalatom szerint – s itt némileg ellent kell mondanom az előttem szólóknak –, a rendszerváltoztatás folyamata korántsem zárult le. A dolog az elit szintjén – a tőkekoncentráció, a gazdaság és egyebek szempontjából – lezárulni látszik, a társadalom mélyrétegeiben, azok között az emberek között, ahol nap mint nap megfordulok, ezeknek a folyamatoknak nincs társadalmi legitimációjuk. Azaz nincs semmiféle közmegegyezés arról, hogy ami az országban az elmúlt tíz évben történt, elfogadható lenne. Tehát én még mindig inkább rendszerváltoztatási kísérletről beszélnék, amivel a lezáratlanságot szeretném jelezni.

1989-ben, amikor az “alvilág” tagjává váltam (magamban csak így szoktam hívni a felső szintű politikai vezetők körét), tehát bekerültem a szakszervezeti politikai elitbe, három szakszervezeti elittípussal találkoztam. Az első a korábbi szakszervezetek – s ezeken belül elsősorban a versenyszféra munkavállalói érdekképviseletei – vezetőinek gondolkodásmódja volt, amit a kezdet kezdetén hevesen, ma már kevésbé hevesen, de talán megalapozottabban visszautasítottam/visszautasítok. Ez arra épített, hogy elkerülhetetlen történések következnek, ezért menteni kell a menthetőt, méghozzá a mindenkori tőkés/munkáltató személyéhez való egyfajta intenzív alkalmazkodással, feladva azokat az esélyeket is, amelyek másfajta, ellenőrzöttebb rendszerváltoztatást tehettek volna lehetővé. Itt nemcsak a munkavállalói résztulajdon programjának csődjéről beszélek, hanem a kontrollált privatizáció lehetőségének meg nem ragadásáról is. Magyarán szólva arról, hogy amikor a privatizációs törvényeket megalkotta az országgyűlés, az illetékes szakszervezeti vezetők “elfelejtették” az utcákra, terekre szólítani mindazokat a tömegeket, amelyek létrehozott vagyonát elprivatizálták. Ez a fajta szakszervezeti elit mára már beépült abba a gazdasági, szociális és politikai elitbe, amelyről Szalai Erzsébet és Wiener György szólt.

Volt egy második fajta szakszervezeti elit is. Ez azt tekintette közvetlen feladatának, már-már hivatásának, hogy a meglévő szakszervezeti struktúrát szétzilálja, tönkretegye, megváltoztassa. Itt a Ligára és a Munkástanács-típusú szerveződésekre gondolok. A kritikán túlmenően azonban ezeknek nem volt igényük arra, hogy valódi munkavállalói kapcsolatokat építsenek ki, s valóságos tömegbázist próbáljanak maguk mellé állítani. Rettentő módon zavarta őket a tagság, ha egyáltalán volt egy kevés tagjuk… Például ha az Ellenzéki Kerekasztalban a Liga vezetőinek szerepét vizsgáljuk, az derül ki, hogy aktivitásuk egyrészt kimerült egyfajta PR-munkában – vagyis a Kerekasztal javarészt SZDSZ-es tagjainak PR-tevékenysége elősegítésében –, másrészt önmaguk személyes legitimálásában az új hatalom előtt. Forgács Pál személyét aligha lehet itt nem megemlíteni, aki arra törekedett, hogy a szakszervezetekben a tagdíjfizető tagtól származó szakszervezetfenntartó erőt, ami persze tagi kontrollt is jelent, korábbi SZOT-os nemzetközi kapcsolatai segítségével külső, főleg amerikai, nyugat-európai szakszervezeti konföderációk és nemzeti szakszervezetek anyagi támogatásának megszerzésével váltsa fel. Ez mozgatta a különböző, úgymond, új szakszervezeteket, amelyeknek egyre gyarapodó elitje alakult ki, egyre szűkülő tagsági háttérrel.

A szakszervezeti elit harmadik része – én magamat legszívesebben ide sorolom – azt gondolta/gondolja, hogy a jövőben valóságos tagsággal rendelkező, tényleges tagsági ellenőrzés alatt álló, a mindenkori egyéni és kollektív munkavállalói érdekekre épülő szakszervezeteknek van létjogosultságuk. Az elmúlt tíz év során ugyanis bebizonyosodott – bármennyire is ennek ellenkezőjét sugallta, egymástól függetlenül, mindhárom kurzus kormányzata –, hogy nincsenek egyéni kimenekülési utak a mezei honpolgár számára. Semmiféle esélye nincs a köztisztviselőnek, a közalkalmazottnak, a gyári munkásnak vagy a bányásznak arra, hogy vállalkozóvá váljon, mivel nincs sem tőkéje, sem kapcsolatrendszere, sem kellő tudástöbblete hozzá. Mindezek hiányában pedig azokat, akiket arra ösztönöztek – avagy inkább űztek –, hogy vállalkozókká váljanak, rövid időn belül jól előrelátható csődbe hajszolják bele.

Ennek a harmadik típusú szakszervezeti elitnek a gondolkodására az a jellemző, hogy megpróbál a valós problémákra szakmailag megalapozott és a tagság által kontrollált válaszokat adni. Ennélfogva egyetlen kormánynak sem óhajt a holdudvarába kerülni, mindegyiknek a kontrapunktját kívánja megjeleníteni, különböző erővel és intenzitással.

Ami a magyar társadalmi pozíciókat illeti, én releváns szociológiai választ nem tudok adni, de bizonyos – elsősorban közalkalmazotti, közszolgálati, kisebb mértékben piaci munkavállalói körökben szerzett – tapasztalatokról be tudok számolni. Ezek a tapasztalatok kétségbeejtőek. Azok a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek az elmúlt tíz évben kialakultak, egyre inkább tudatosítják a társadalmi mobilitás megszűnését, amelynek kutatásával Kolosiék, Cseh-Szombathyék és mások a 80-as évek közepétől foglalkoztak. Ez az emberek egy részében a politikától való teljes elfordulást eredményezi – mondván, a politika “úri huncutság”, s mindazok, akik a politikában részt vesznek, darabra megvehető, különböző multinacionális vállalkozói csoportokkal összefonódott figurák –, másoknál – s az igazi veszélyt ebben látom – olyan radikalizálódáshoz vezet, amelyet a 2002-es választások idején egyrészt a MIÉP, másrészt a Munkáspárt kihasználhat. Vagyis az eddigi középsúlyos választói pozíciók helyett a jobb- és baloldali szélsőségeknek sokkal nagyobb terepük lesz, mint amennyi megengedhető lenne. Ezzel függ össze a társadalmi párbeszédben eluralkodó kulturálatlanság is, amit az elit a társadalom számára – a parlamenttől a pártokon át az önkormányzatokig – közvetít, s ami ahhoz vezethet, hogy a társadalom maga is párbeszédre, kultúrára képtelenné válhat: elbunkósodhat. Én igazából ettől a veszélytől szeretném óvni magunkat, s ezért tartanám fontosnak, hogy az MSZP valódi, modern – de nem Tony Blair-i értelemben modern – szociáldemokrata párttá alakuljon.

Szalai Erzsébet:

Vadász Jánossal teljesen egyetértek abban, hogy mára minden, magát középnek tekintő politikai erő ki lett próbálva, s mivel a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódnak, biztos vagyok benne, hogy a MIÉP a következő választáson jelentősen növelni fogja szavazói számát, s nemcsak a budai kerületekben.

Wiener Györgynek válaszolva, ami a magánvaló/magáértvaló osztályok kérdését illeti: Marx kora óta gyökeres változások következtek be, a nagyipari munkásság aránya – Magyarországon is – folyamatosan csökkent. Tehát új helyzet van. De fontosabbnak tartom, hogy az információs robbanás olyan agymosást hoz magával, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: Marx korában a tőkének nem volt ehhez fogható agymosó gépezete. Végezetül pedig: a Fidesz úgy pártja a multinacionális tőkének, hogy nincs teljesen tudatában ennek; azok a pénzek, amelyek kimennek a multiknak, az apparátus különböző részeiből mennek ki, és senki sem összegzi ezeket.

Wiener György:

A tőke és az osztály kérdése az, amire röviden reagálnék. Nem az a döntő kérdés, hogy a munkavállaló iparban dolgozik-e vagy sem – éppen Marx mondja A tőke első könyvében, hogy az angol és a walesi statisztikák tanúsága szerint az ipari munkások még a klasszikus kapitalizmus időszakában, a XIX. század közepén is a foglalkoztatottak kisebb hányadát alkották. Attól, hogy a munkavállaló a szolgáltató szektorban vagy éppen a negyedik szektorban, a tudásiparban dolgozik, ugyanolyan alávetettje a tőkének, mintha fizikai tevékenységet végezne. Az más kérdés, hogy az értéktöbblet elsajátításának vannak bizonyos előfeltételei, s ezért az általános munka, a tudomány alapvető termelőerővé válása végül is megszünteti a kizsákmányolás lehetőségét. Az osztályfogalmat tehát nem tartom túlhaladottnak: az osztályok átstruktúrálódnak, de attól még nem szűnnek meg, az alapvető viszony változatlanul fennmarad.

Ami a MIÉP lehetőségeit illeti: biztos, hogy öt százaléknál sokkal többet fog szerezni. Nem válik közvetlenül hatalmi tényezővé, de a Fidesz, ha esetleg 2002 után kormányon marad, ezt a MIÉP nagyon hatékony támogatásával tudja csak elérni. A Munkáspártot pedig – amely olyan gyenge eredményt, mint most, a két időközi választáson, még soha nem ért el – én egyáltalán nem tartom szélsőségesen baloldalinak.