1. Az ökocsapda
Természet és uralom
Nem tudom, ki találta ki, hogy az ökológia valami jó dolog. Úgy tűnik, hogy a képzet, mely szerint az ökológiának már önmagában is volna valami köze az emancipációhoz vagy a társadalmi változáshoz, tapasztalati úton ugyanolyan kevéssé cáfolható, mint az ufók létezése vagy a pozitív gondolkodás hegyeket megmozgató ereje. Van is némi hasonlóság e modern mesék és az öko-mítosz között. Abba a társadalmi közegbe, ahol megritkultak az utópiák és az emancipáció már rég nem téma, az ökológia úgy robban be, mint a földönkívüliek űrhajója: valami külső hatalom, amely hirtelen határozott korlátokat szab mindannak, ami a saját erőnkből nem feltartóztatható. És még a baloldali mozgalmak sok vesztett csatában realistává edződött harcosai is, akik pedig nem dőlnek be egykönnyen holmi szép szavaknak – rendíthetetlenül hisznek benne, hogy a környezetről folytatott széleskörű társadalmi vita önmagában is érték. Mintha az ökológiáról szóló általánosságok kitartó szajkózása valamiképpen máris egy szebb jövőbe vezetne. "Minden hiányossága ellenére a Wuppertal-tanulmány nagy értéke, hogy a környezeti korlátok kérdését bedobta a köztudatba" – az ember minduntalan efféle üres formulákba botlik. (Engem ez erősen emlékeztet egy régi pszichológus-viccre: "Két pszichológus találkozik az utcán: – Te, nem tudod véletlenül, mennyi az idő? – Nem, sajnos nem. – Kár. Mindenesetre örülök, hogy beszélgethettünk.")
Ha valaki előállna egy tanulmánnyal, amelyben azt állítja, hogy a világnak 300 százalékkal igazságosabbnak kellene lennie, kinevetnénk. Ha viszont azt írja valaki, hogy a társadalomnak egy bizonyos területen tízszer környezetbarátabbnak kellene lennie, az buzgó bólogatást vált ki. Kétségbeejtő. Hogy a világ valóban működhetne igazságosabban is, arra ma a kutya se kapja fel a fejét. De az, hogy a társadalom valóban működhetne környezetbarátabb módon is, szenzációs felismerésnek számít. Itt senki sem teszi fel azt a kérdést, ami az igazságosság esetében magától értetődően felmerülne: "Ez mind szép és jó, csak hát ki akarja?" Egy "érintetlen környezetet", legyen az bármi is, nyilván mindenkinek akarnia kell! A legtöbb embernek meg édes mindegy, hogy a fizetését a jövendő generációk érdekében csapolják-e meg, vagy csak úgy. De azt tényleg megnézik, hogy a repülőgép, amelyik majd lezuhan velük, természetes úton lebomlik-e vagy sem.
Az a hajlandóság, hogy az ember elhiggye, az ökológiában biztos mindig van valami jó, olyan csapda, amely minden emancipatorikus mozgalmat fenyeget. Ez az "ökocsapda", és mi már elég régóta benne ülünk. Az ökocsapdának az a lényege, hogy egymástól elszigetelten szemléljük a természetet és az uralmat; az ökológiai viszonyokat leválasztjuk az uralmi viszonyokról. Aki bennreked az ökocsapdában, képtelenné válik arra, hogy saját céljainak megfelelően kapcsolódjon be a társadalmi-környezeti viszonyokról folyó vitákba. Csak csipegeti a zöld morzsákat, amelyek a globális Cég asztaláról lehullanak, és azokon kérődzik. Majd helyi szinten átültetjük a gyakorlatba az Agenda 21-et (az ENSZ 1992-es rioi környezeti konferenciájának határozata); majd helyi szinten gondolkodunk a széndioxid-kibocsátás csökkentésének lehetőségein; környezetbarát takarékossági intézkedéseket találunk ki a saját háztartásunk és lakókörnyezetünk számára, és nem kérdezősködünk ennél messzebbre. Azért már érzékelhetők a elkedvetlenedés bizonyos jelei is. "Talán kissé elcsépeltnek hat a ‘gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan’ elve" – írják például az Agenda 21 hűséges brémai átültetői. A képlet persze gyakorlatilag már régóta így néz ki: "Higgy globálisan, várd ki lokálisan!"
A környezet és az uralom közti kapcsolat valójában igen szoros. A gazdaság eszköz, az uralom tulajdonképpeni célja azonban a természet – a külső környezet, illetve az emberi természet – manipulációja. Hogy eközben a természet átalakításának vannak olyan korlátai, amelyek minden szereplő számára a túlélési esélyek végét jelenthetik, az nem túl erős szempont. Mindössze némi óvatosságra készteti az embert – jobb nem lövöldözni, ha egy űrállomáson a célpontunk éppen az ablak előtt áll. De ez minden.
Uralom és társadalom
Az uralom több mint a közvetlen, adott helyzethez kötődő erőszak. Az uralom az a képesség, hogy rendelkezzünk más emberek felett, továbbá másoktól elsajátítsunk termékeket és szolgáltatásokat, méghozzá nem alkalmilag, hanem újra és újra. Az uralom a puszta erőszakot tartós és stabil struktúrává szilárdítja, így nem kell állandóan és mindenütt erőszakot alkalmazni. Az uralommal együtt jár a kizsákmányolás és a dominancia. Akinek hatalma van, az magasabb fogyasztásra törekszik, amit a többiektől szerezhet meg; ám emellett azt is akarja, hogy a többiek az ő elképzelései szerint viselkedjenek, a társadalom az ő elképzelései szerint alakuljon. Mindkét jelenség, tehát mind a birtoklás, mind a cselekvés akarása – vagyis elsajátítás és hatalom – minden társadalomban megtalálható, és önmagukban nem is elvetendők. Egy valamennyire is szabad társadalomban (vagy társadalmi viszonyban) mindkét tényező "elszórtan" oszlik meg a szereplők között, és mindkét viszony bármikor megváltoztathatja irányát, "oszcillálhat". Ez azt jelenti, hogy a maga módján mindenki szóhoz jut, bár nem egyidejűleg. Ez pedig egy bizonyos kölcsönös tisztelet kialakulását eredményezi.
Ezzel szemben egy uralomra épülő társadalomban (vagy társadalmi kapcsolatban) a fenti két viszony iránya rögzített, vagyis mindig ugyanaz a nyerő. Az idegen munka és az idegen tulajdon elsajátítása mindig egy irányba történik, és ezáltal kizsákmányolássá lesz; a hatalomgyakorlás egyeseknek lesz fenntartva, a kölcsönösség vonása nélkül, és ezzel dominanciává válik. Az uralmi viszonyok tehát mindig beteges társadalmi formák – ám olyan megdermedt és túlfokozott formák, amelyek az emberi társadalom teljesen normális jelenségeiből erednek. (Az uralkodó osztály tagjaival való együttérzést mindenesetre ne vigyük túlzásba, hiszen a betegségnek ők az okai, a költségeket viszont nem ők viselik érte.) A társadalmakat és a kapcsolatokat az elsajátítás és a hatalom viszonyai mellett persze más összetevők is meghatározzák, ám ez nem csökkenti a két tényező fontosságát.
A határok persze elmosódnak, és rengeteg az árnyalat. Vannak az uralommal erősebben és gyengébben átszőtt társadalmak, amelyek különbözhetnek egymástól az elsajátítás és a hatalom viszonylataiban meglévő kölcsönösség foka szerint éppúgy, mint az uralom mélysége szerint. A két pólus azonban egyértelmű, az egyik a kölcsönösség és a megváltoztathatóság, a másik pedig az egyoldalúság és a megmerevedettség.
Hogy mi a dominancia és a kizsákmányolás konkrét tartalma, az ebből a szempontból érdektelen. Történetileg tekintve azonban megfigyelhetünk bizonyos állandó vonásokat. "A tét mindig a legfinomabb ételek, a szép szerető, a korlátlan utazási lehetőségek, a legjobb nyaralók" – ahogy az A kietlen bolygó-ban áll (Wüstenplanet, 6. kötet). Vagyis az élet örömei, meg a biztonság, a tekintély, a párkapcsolat dominanciája. Mindezek a dolgok nem pusztán az uralom külsőségei vagy következményei, hanem annak tartalma. Ezek jelentik a célt: "Olyan kapcsolatok, amelyekben sokan dolgoznak, és abból más kevesek húznak hasznot, ahol egyesek hágnak, mások meg meghágatnak" – ahogy Catharine MacKinnon írja.
Hogy az uralom hogyan jön létre a társadalomban és az emberi kapcsolatokban – hogy kimondatlanul létezik vagy sokat beszélnek róla; hogy néha akár választják is, máskor meg a tengerbe hajítják a választási urnákat, aztán győzzön az erősebb! -, nos, ez az uralom ténye szempontjából mindegy. A legitimációs eljárások nem sokat változtatnak a dolgon ("most pedig megszavazzuk, hogy kit fogunk elverni"), ha a struktúrák a valóságban merevek, és tartósan rögzített, hogy ki lesz Fent, ki pedig Lent. Ez a hasznos felismerés szolgált alapjául egykoron a Zöldeknél kialakított rotációs gyakorlatnak. Ugyanilyen kevéssé érdekesek a formális tulajdonviszonyok, ha a használat és a rendelkezés szabályai kizsákmányoló és egyoldalú módon vannak megszabva ("a gyár ezen téglája a tiéd, elvtárs"; "munkásaink tulajdont szereznek a vállalatban"). És természetesen szintén érdektelenek az uralkodók jó vagy rossz szándékai. Az uralom uralom marad, bármennyire is jót akarnak gyakorlói – ami rendszerint csupán az uralkodók személyes meggyőződése -, és bármennyire általános is a támogatottsága.
A valóságban sohasem létezik egyetlen uralmi viszony. A társadalomban és a társadalmi kapcsolatokban az uralom mindig többszálú, és szálai egymással átfedésben lehetnek, erősíthetik vagy gyengíthetik egymást. Közülük a legfontosabbak az egészen klasszikusak: a patriarchátus (férfiak nők feletti uralma), a rasszizmus (a népesség egyik, magát születése alapján definiáló csoportjának uralma mások felett) és az imperializmus (egy állam vagy nemzet uralma mások felett). Az uralom e szálainak az a tulajdonsága, hogy a megkülönböztetés külsődleges, könnyen észlelhető kritériumokra támaszkodik, bármennyire eszementek is ezek az egyes konkrét esetekben, és hogy az ember csak úgy, a saját döntése alapján nem vonhatja ki magát az elnyomott csoportból. Így van ez egyébként azoknak az uralmi viszonyoknak az esetében is, ahol az uralkodó csoport vallási, politikai vagy kulturális alapon határozza meg magát. Vannak aztán olyan uralmi viszonyok is, ahol az ember helyzete az idővel változik: ilyen a felnőttek uralma a gyerekek fölött, vagy az öregeké a fiatalok fölött, a modern társadalmakban pedig főleg a középkorúak uralma a fiatalok, illetve az egészen idősek fölött. És még sorolhatnánk tovább, egészen az olyan uralmi viszonyokig, amelyek nagyon speciálisak vagy nagyon gyengék, mint például az autóvezetők uralma a gyalogosok, vagy a kutyatulajdonosoké a többi járókelő fölött. Többnyire azonban az alárendelt uralmi kapcsolatok mindegyike visszavezethető valamilyen módon a három nagy klasszikusra (patriarchátus, rasszizmus, imperializmus), amelyek nagyon régiek, nagyon erősek és nagyon átfogóak.
A különböző uralmi kapcsolatok egy szövetet képeznek. E kapcsolatok fennállhatnak egyes személyek, kisebb csoportok vagy az adott uralmi viszonyra jellemző két antagonisztikus csoport között. A társadalom, illetve az egyes kapcsolatok patriarchális jellege egymást erősíti, hiszen értelemszerűen hasonló jelenségekről van szó. Az uralmi viszony nem egyszerűen visszatükröződik az egyes kapcsolatokban, hanem azokban valósul meg. Claudia von Werlhof hasonlata szerint a dolog úgy működik, mint az orosz matrjoskababák: az ember felnyitja a nagyot, de abban egy kisebbet talál, amelyben viszont egy még kisebbet, és így tovább – mind együttvéve alkotják az egészet. Egyedül a társadalmi intézmények megváltoztatása ezért nem képes felszámolni egy uralmi viszonyt, éppen úgy, mint ahogy ez az egyes kapcsolatokból sem küszöbölhető ki teljesen mindaddig, amíg más kapcsolatok és a társadalmi közeg is meg nem változnak.
Végül az uralom láncolatokat képez; legalábbis ott, ahol a társadalomban létezik egy hatalomgyakorlási központ, központi intézményekkel és erőszakszervezetekkel. Ekkor az uralmi viszonyok egy hierarchikus rendben összekapcsolódnak, és a kicsi, hétköznapi uralmi kapcsolatok összegződése szolgáltatja a hatalmi eszközöket a központi intézmények számára. Ezeknek az intézményeknek a központosított hatalma jelenti "a nagy testvért", akihez a helyi érdekű uralkodók fordulhatnak, ha valami nem stimmel a hétköznapi uralmi kapcsolatokban. Ezek emiatt lemondanak annak az előnynek egy részéről, amit az uralom az ő konyhájukra hoz, és mint a tűzoltásnál a vödröket, továbbítják azt fölfelé; hiszen minél erősebb "a nagy testvér", annál jobban mennek odalent is a dolgok. Nézhetjük fordítva is a dolgot: egy központi uralmi elitnek sok közepes és alacsony uralmi szintre van szüksége, amelyek gondoskodnak számára a hatalmi eszközökről; annál messzebbre kell kiterjesztenie uralmi láncolatait, minél több ember felett gyakorolja az uralmat. Ez a szerveződés persze kétélű fegyver: a központi intézmények felhalmozódó hatalma adott esetben a gyarapítói ellen is fordulhat, másfelől a hatalmi eszközök kikölcsönzése az alsó uralmi szintek számára szintén elsülhet visszafelé is. A központosítás és a hierarchizálás éppen ezért hosszadalmas és bonyolult folyamat. (Ezt nevezte Norbert Elias elemzésében modern "civilizációs folyamatnak".) Működéséhez számos kölcsönös biztosíték, garancia és különféle eljárások beépítésére van szükség, ami csak külső nyomásra jöhet létre. Az uralom alsó szintjeinek muszáj "leadózniuk", mert a központi intézmények hatalmi eszközei nélkül nem boldogulnának, uralmukat ugyanis állandóan megkérdőjelezik és fenyegetik. A fordított folyamatot, az alsó szintek hatalmi eszközökkel való felruházását figyelhetjük meg például a gyarmatosítások során; de olyankor is, amikor a központi intézményeket és az uralmi elitet alattvalóik kívülről fenyegetik, és az ellenük való helyi fellépés erősítésére és javítására van szükség.
Mindez együttvéve – az uralom szálai, szövetei és láncolatai – egy összetett uralmi rendszert vagy akár egy társadalmi formát képez. A kapitalizmus egy sajátos társadalmi forma, egy sajátos uralmi rendszer, és az a funkciója, hogy a maga sajátos módján érvényre juttassa és biztosítsa az uralom három klasszikus formáját, azaz a patriarchátust, a rasszizmust és az imperializmust.
A természethasználat piramisa
De hogyan működik az uralom? A hatalomnak vannak eszközei, természetesen; de hogyan lesz az adott helyzethez kötődő, közvetlen erőszakból egy önfenntartó struktúra, ahol az uralomgyakorlás konkrét esetei már nem igénylik feltétlenül a közvetlen erőszakot? Ehhez szükség van az elsajátítás és a hatalom bizonyos rendszerességére, továbbá az uralom fenntartásának intézményeire, amelyek készenlétben tartják a bármikor bevethető erőszakot. A megszokás és az intézményesítés azonban nem elegendő. Ezek ugyanis nem tudják semlegesíteni az elnyomottak állandó próbálkozásait, hogy egyénileg vagy együttesen fordítsanak a sorsukon. Az emberek egy ideig hagyják becsapni magukat, de aztán előbb-utóbb kapiskálni kezdik, mi folyik; hagyják magukat megfélemlíteni, de aztán tanulni kezdenek. Az uralomnak mindig újra kell magát termelnie, és mindig magasabb fokon, különben nem tud fennmaradni.
A lényeg ezért az uralom anyagi és társadalmi koherenciája. Az anyagi koherencia azt jelenti, hogy a hatalmi eszközöket maguknak az elnyomottaknak kell előállítaniuk, de az elnyomóknak kell elsajátítaniuk, úgy, hogy az uralmi viszony folyamatosan újratermelődjön. A leigázott népek szolgáltatják a nyersanyagokat azokhoz a fegyverekhez, amelyek az imperialista uralmat fenntartják. A nők gondoskodnak a férfiakról, napról-napra "újratermelik" őket. Ezzel a férfiak szabad időt nyernek, amelyet arra fordíthatnak, hogy a hatalmi eszközök (pénz, állás, képzettség, információ, kapcsolat) birtoklásában a nőkkel szemben előnybe jussanak. A társadalmi koherencia pedig azt jelenti, hogy az elnyomottak közvetlen érdeke is az, hogy ebben az elnyomóikkal együttműködjenek. Olyan csapdahelyzet alakul ki ugyanis, hogy az adott viszonyok között valóban az a legjobb egyéni stratégia, ha az ember jó árat tud kialkudni valami jó nyersanyagért; ha meg tud csípni egy akármilyen nyomorult állást; ha ki tud fogni egy gazdag férjet, vagy legalábbis egy olyat, akinek van reménye valami szerény karrierre, és érdemes a háttérből menedzselni.
Csak ahol biztosított az anyagi és a társadalmi koherencia, ott válhat a közvetlen erőszak tartós uralmi struktúrává. Fontos, hogy az elnyomottak számára bizonyos értelemben ne legyen más megoldás, mint az uralom. Minél inkább így van, az uralom annál jobban működik; annál inkább lehet mérsékelni és csak a különleges esetekre tartogatni a közvetlen fizikai erőszakot. Minél nagyobb a társadalmi koherencia, annál kedvezőbben alakulhat a közvetlen erőszak és a strukturális erőszak közötti arány – a közvetlen erőszak ugyanis soha nem küszöbölhető ki teljesen -, és annál stabilabb az uralomra épülő társadalom vagy kapcsolat. Az elnyomottaknak a függőség és a tartós manipuláció ezzel aztán szinte "második természetükké" válik, amelytől nem egykönnyen tudnak megszabadulni.
Az uralomnak szüksége van a természetre és a természet átalakítására, hogy biztosítható legyen anyagi és társadalmi koherenciája. A hatalmi eszközök végső forrása ugyanis mindig a természet: a külső természet (annak nyersanyagokat és energiát biztosító, hulladékokat befogadó képessége) és az emberi természet (az ember munkavégző képessége, ötletei, alkalmazkodóképessége) kombinációjából keletkeznek. A komplex uralmi viszonyok úgy épülnek fel, hogy az erőforrásokat az alsóbb szintek rendre felfelé továbbítják. Az uralmon lévők nyomást gyakorolnak alávetettjeikre, ami, mint a vákuum, felfelé szivattyúzza az erőforrásokat. A művészet abban áll, hogy okosan kell használni a különböző uralmi szálak és láncolatok hálózatát, másrészt pedig biztosítani kell, hogy a természeti transzfer (közvetlen, illetve feldolgozott természet: erőforrások, áruk és szolgáltatások) fő iránya megfelelő legyen, azaz fölfelé mutasson. Ezt nevezzük akkumulációnak: egy fölfelé irányuló felhalmozást. A komplex uralom a természet használatának piramisait hozza létre. Sok kicsi piramist egyesít egy nagyban, amely a valóságban számos ki- és beszögellést is mutat, ideális esetben azonban egyértelműen felfelé irányul.
A piramis alapja a természet, a külső és az emberi természet. Az alján még jórészt feldolgozatlan természetet találunk, illetve olyan tevékenységeket és életmódokat, amelyek viszonylag természetközeliek. Ezek piszkosabbak, erősen kötődnek a kétkezi munkához, és közvetlenül ki vannak téve a természeti katasztrófák veszélyeinek – másfelől viszont konkrétabbak és kevésbé abszurdak. A piramis tetején található a nagymértékben feldolgozott természet, és azok a tevékenységek és életmódok, amelyek már rendkívül eltávolodtak a természettől. Ezek mesterségesebbek, sterilebbek, jobban biztosítva vannak a természet veszélyes behatásaival szemben – de általában elvontabbak és hűvösebbek is. Mint ahogy az emberi természet formálása és manipulációja is annál átfogóbb, ridegebb és mesterségesebb, minél feljebb jutunk a piramis szintjein.
A piramis csúcsán roppant hatalom összpontosul. Ennek a pozíciónak azonban van egy hátulütője is. Minél feljebb helyezkedik el az ember a piramis csúcsán, annál kevésbé csinálhatja egyszerűen csak a saját dolgát. Minden hatalma ellenére függ ugyanis a lentiek szolgálataitól. Ezzel szemben a piramis alján lévők elvileg szabadok, akár le is válhatnak a piramisról, és élhetik az életüket függetlenül. ők ugyanis közvetlenül hozzáférnek az elemi természethez, és ismerik azokat a tevékenységeket és életmódokat, amelyek a hatalmas piramis nélkül is működőképesek, biztosítva a fennmaradást. A preindusztriális társadalmak soha nem is tudták egészen megoldani ezt a problémát. A feudalizmus idején például azokban az időszakokban, amikor az uralkodó osztály zaklatott helyzetben volt, és hatalma meggyengült – például azért, mert háborút viselt, ami akkoriban köztudottan nem a pórnép, hanem a lovagok dolga volt -, a paraszti közösségek visszahúzódhattak földjeikre, a termést szabadon elfogyaszthatták vagy elcserélhették egymás között, és egyszerűen nem fizettek adót. A feudális rendszerben az adókat be kellett hajtani, el kellett venni, máskülönben nem folytak be.
A modern, nyugati szabadságfogalom a piramis csúcsán lévők helyzetét tükrözi, ugyanis előfeltételezi az alávetettséget, amennyiben előfeltételezi a piramison belüli helyzetet. Ekkor a szabadság az uralom viszonylagos korlátozását jelenti meghatározott területeken és esetekben, amit az egyes személyek jogi úton érvényesíthetnek. A piramis alján azonban egy gyökeresen más szabadságfogalom van érvényben: a lelépés, a kivonulás szabadsága. Lógni az iskolából, beteget jelenteni; nem vitatkozni az uralommal, hanem hátat fordítani neki. A piramis felsőbb szintjei az egyenjogúságnak egy olyan felfogását termelik ki, amely az együttműködésen és a beleszólás jogán alapul. A piramis alján ezzel szemben az egyenjogúságnak azt a felfogását vallják magukénak, amely szerint mindenki saját maga fölött rendelkezzen, a saját dolgát tegye. A piramis tetején az ellenállási törekvések csaknem mindig ugyanott kötnek ki: az erőszaknál és az intézmények politikai átvételénél. Lent viszont az ellenállás elsősorban is társadalmi: semmit sem odaadni, vagy legalábbis olyan keveset, amennyit föltétlen szükséges. A felkelések spontán célja pedig nem annyira az uralmi gépezetek ellenőrzésének megszerzése, mint megsemmisítésük.
A piramis egyik legfőbb problémája is abból adódik, hogy a piramis alapja a természet, részben a külső, részben az emberi természet. A világos uralmi viszonyok érdekében ugyanis a felsőbb szintek nem hagyhatják békében magát a piramis talapzatát, hanem folyvást támadást kell ellene intézniük: ellenőrzésük alatt kell tartaniuk, és nyomban el kell fojtaniuk minden függetlenedési kísérletét. A leghatékonyabb módszer erre persze a természet lerombolása volna, csakhogy ez végső soron a lentről felfelé irányuló erőforrásáramlást is elapasztaná.
Éppen erre a dilemmára kínál megoldást az ipari termelés, a tőkés uralmi rendszer egyik legfontosabb támasza. Eszerint a piramis alapjainál oly módon kell megváltoztatni a természetet, hogy az használhatatlanná váljon az alsó szinteken elhelyezkedők számára, alkalmas legyen viszont az uralkodó osztálynak. Az ipari munkamegosztás, amely egyszerre személyi, regionális és nemzeti jellegű, a természetet olyan egységekre tagolja, amelyek önmagukban használhatatlanok. A piramis felsőbb szintjeire továbbítva azonban e részek ott újraegyesíthetők, megvalósítva ezzel a piramis csúcsának természeti erőforrásokkal való ellátását. Egy "banánköztársaságban" például a dolgozók nem tarthatják meg egyszerűen a megtermelt banánt; kénytelenek eladni azt, hiszen nem lehet csak banánból megélni. Az iparszerű mezőgazdasági termelés, a Zöld Forradalom, de különösen a géntechnológiai úton manipulált növények termesztése olyan tényezőktől teszi függővé a termelést, amelyeket a közvetlen termelők nem tudnak előállítani (növényvédő- és gyomirtószerek, benzin, alkatrészek, vetőmag, műtrágya).
Az emberi természettel ugyanaz történik, mint a külsővel. A tőkés társadalomban azzal az ismeretanyaggal, amit a nevelés, az iskola és a szakképzés közvetít, semmit sem lehet kezdeni – azon kívül, hogy az ember ezáltal bekerülhet egy munkahelyre, amely szakmává egészíti ki a haszontalan tudást, amivel pénzt lehet keresni. A kapitalizmusra jellemző társadalmi és nemzetközi munkamegosztásnak az a sajátossága, hogy a manipulált természet és a szakosodott munkaerő mindaddig haszontalan, amíg nincs kizsákmányolva: azaz másutt valami működőképessé egyesítve, méghozzá úgy, hogy mások hasznos természettel (szükségletek kielégítésével) fizessenek érte. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy a természet és a munka áruvá válik, olyasvalamivé, ami maguk a termelők számára hasznavehetetlen, nincsen használati értéke. Csak áruja eladása útján juthat az ember ahhoz a munkához és azokhoz a természeti erőforrásokhoz, amelyek a saját fennmaradásához szükségesek.
A kapitalizmus a természet és a munka e manipulációjával valósítja meg célját: a munka feletti totális rendelkezést, azoknak a társadalmi ellenőrzése nélkül, akik végzik. Ezzel szinte egy második, mesterséges természet jön létre. A munkát és a természetet immár nem kell "körüludvarolni", mindenütt és állandóan rendelkezésre állnak. Az emberek kényszerülnek rá, hogy rendelkezésre bocsássák magukat. Tulajdon külső és belső természetük ugyanis saját maguk számára használhatatlan, csak arra alkalmas, hogy ki tudják zsákmányoltatni magukat. Elidegenedésnek is nevezik ezt a jelenséget. A társadalmi viszonyok ökonomizálása csak következménye ennek az ökológiai manipulációnak. Feladata az értékes, de önmagában használhatatlanná vált természet- és munka-adagok fogyasztható áruk és szolgáltatások ellenében történő cseréjének lebonyolítása.
A világ olyan átalakítása, ahol a dolgok használati értéke csak az uralom általi újrakombinálás, újraegyesítés és elosztás után érvényesülhet; a külső és az emberi természet áruvá változtatása; a természet átalakítása valamivé, ami csak akkor válhat ismét fogyasztható természetté, ha átfutott egy központosított gépezeten – nos, ez az, ami a kapitalizmust megkülönbözteti minden előző társadalmi formációtól. Eszközei az iparszerű termelés, a munkamegosztás és a természetrombolás. Az egész természet szétrombolása, kivéve természetesen azokat a természeti adottságokat, amelyek kiaknázására a tőke a szóban forgó helyen megjelent. A természet szétrombolása egyáltalán nem árt a kapitalizmusnak, éppen ellenkezőleg: mindaddig a hasznára van, amíg a természet azon elemeit nem érinti, amelyek a piramis működéséhez szükségesek.
A kapitalizmus ezen a módon biztosítja az anyagi és társadalmi koherenciát a három klasszikus uralmi viszony (patriarchátus, rasszizmus, imperializmus) számára, amelyek fennmaradását ugyanúgy támogatja, mint a legtöbb más társadalmi formáció az utóbbi pár évezredben. Az alávetettek saját maguk állítják elő elnyomatásuk eszközeit, amennyiben munkával és természeti javakkal látják el a fölöttük lévő uralmi szinteket (anyagi koherencia). Az uralmi viszony körülményei között pedig általában olyan viselkedést tanúsítanak, amivel újratermelik az uralmi viszonyt, mivel az egyes cselekvő számára ez a racionális magatartás (az uralom társadalmi koherenciája). Minél elszántabban hasítják ki a természetből azokat a szeleteket, amelyekre az uralom keresletet támaszt, és minél kevésbé vannak tekintettel eközben a természet más elemeire, annál jobb túlélési esélyekre és egyéni felemelkedésre számíthatnak. Amennyiben viszont nem így viselkednek, személyes hátrányokkal kell számolniuk. És ez mindaddig így is marad, amíg áruformában teljesített természeti és munkaszolgálataikért cserébe megkaphatják szükségletkielégítésük eszközeit, és maguk nem képesek arra, hogy másokkal közösen megtermeljék ezeket, az áruforma és az uralmi rendszer kitérőinek igénybevétele nélkül.
Természetfelhasználás és uralmi fogyasztás
Az uralomnak e felfogásából kiindulva a továbbiakban a tőkés társadalmak természetfelhasználását egy képlettel szemléltetjük. Ennek segítségével bemutatható lesz a fordizmus fasiszta, amerikai és államszocialista változatai közötti különbség, valamint a fenntartható fejlődés koncepció ökológiai rendről alkotott elképzelése is.
Először is bármely társadalom természetfelhasználására érvényes a következő összefüggés:
F (fogyasztás) = L (létfenntartás) + S (súrlódási veszteség) + B (beruházás)
A képletben az F a fogyasztást jelöli. A német fogyasztásfogalommal ellentétben az angol kifejezés kezdettől fogva magában foglalja mindazt az igénybevételt, amit a természettől való bármilyen elvétel vagy a természet bármilyen megterhelése (szemét, hőhulladék stb.) jelent. Ebbe tehát nemcsak az tartozik bele, ami a szűken értelmezett fogyasztás tárgya lesz, hanem minden, amit a termelés módja stb. miatt felhasználunk. L-lel jelöltük – nyomatékosan minden értékítélet nélkül – a ténylegesen az emberi szükségletek kielégítésére fordított felhasználást. Itt nem csupán a létfenntartáshoz szükséges minimális táplálékról, ruházkodásról, lakhatásról stb. van szó, hanem a "luxusról" is, középületekről, járművekről, más hasonlókról. Ez az a fogyasztható természet, amely valóban el is jut a népesség széles rétegeihez. Az a mód, ahogyan ez a fogyasztás megvalósul, szükségszerűen együtt jár bizonyos súrlódási veszteséggel is (S). Például a fűtés több energiát emészt fel, mint amennyi végül a lakásba kerül, és a fűtés módja szerint több vagy kevesebb a pazarlás. Ez a tényleges fogyasztáson felül ugyancsak növeli a természetfelhasználást. A szerszámok és a társadalmi struktúrák javítása és karbantartása is a súrlódási veszteségekhez tartozik; ezekre szintén szükség van a fogyasztáson felül, annak érdekében, hogy a gépezet változatlan színvonalon működhessen tovább. A szükségletkielégítés tehát lehet ökológiai szempontból hatékonyabb vagy pazarlóbb, és az S eszerint lesz kisebb vagy nagyobb. Végezetül a fogyasztás mellett minden társadalomban folyik beruházás is: ha jól mennek a dolgok, az aktuális szükségletek kielégítése után még marad valamennyi erőforrás, amit a társadalom jövőorientált vállalkozásaira lehet fordítani – mondjuk egy híd építésére, fegyvergyártásra, egy rádióállomás létrehozására stb. A beruházás képviseli tehát a valóban újat, amivel a társadalom gyarapodik, vagy ami anyagi értelemben megváltoztatja.
Az uralommal gyengén átszőtt társadalmakban a természetfelhasználás zömét valóban a közvetlen fogyasztás teszi ki. Mivel egy szabad társadalom takarékosan bánik az emberi tevékenység eredményeivel, ezért viszonylag kevés a pazarlás, a súrlódási veszteség. Nem fejleszt ki ugyan optimális hatásfokú fűtési rendszereket – hacsak nincs rákényszerítve, ehhez ugyanis egy szabad társadalom szó szerint túlságosan lusta -, de nem is villog mindenféle természetzabáló készülékekkel, és nagyrészt helyi nyersanyagokra és körforgásokra támaszkodik. A beruházási célú felhasználás szűk keretek között marad, mert az egyének vitás esetekben inkább a saját maguk fejlesztése mellett döntenek, és csak alaposabb vizsgálat után hajlandók közösségi beruházásokat támogatni. Az uralommal gyengén átszőtt társadalmakban a természetfelhasználás szerkezete tehát a következőképpen néz ki (a kis- és nagybetűk az egyes tényezők viszonylagos súlyát érzékeltetik):
F = L + s + b
Az uralom viszont jelentős tétellel terheli meg a társadalom ökológiai mérlegét. Az uralom költséges dolog. Az uralomra épülő társadalomban az egyéneknek nemcsak annyit kell előállítaniuk, amennyit maguk elfogyasztanak, hanem ezen túlmenően az uralkodó osztály jólétéről is gondoskodniuk kell. Ráadásul nemcsak ennek emberi szükségleteit kell kielégíteniük, hanem létre kell hozniuk azokat az eszközöket is, amelyek az uralom fenntartásához szükségesek. Ezt a tételt, amely a társadalom uralmi jellege miatt jelentkezik, és növeli a természet igénybevételét, a továbbiakban uralmi fogyasztásnak fogjuk nevezni, és U-val jelöljük. Ez tehát azt a természetfelhasználást jelenti, amely azért szükséges, hogy az uralmi viszonyok uralmi viszonyok maradhassanak. Ez az a tétel, amelyen a divatos fenntartható fejlődés-tanulmányok olyan slamposan átlépnek.
F = L + U + S + B
Az uralmi fogyasztás öt tényezőből áll. Elsőként azokból a privilégiumokból (PR), amelyeket az uralkodó osztály biztosít magának: a külső és az emberi természetnek abból az adagjából, amelyet a tulajdonképpeni uralkodó elit a saját személyes szükségleteire, illetve ezzel kapcsolatos kényszerképzeteire elszór. Másodszor azokból a hatalmi eszközökből (HE), amelyekkel az elit megvédelmezi uralmát, vagyis a fegyverekből és az ellenőrző apparátusokból: harckocsikból, helikopterekből, megfigyelőrendszerekből, az ellenségről készült dossziékból. Harmadszor egy társadalom exportteljesítményének jelentős hányadát tisztán hatalmi eszközként is felhasználhatja, annak érdekében, hogy ellenőrzést és uralmat szerezzen más területek felett. Erről van szó abban az esetben, ha az exportált termékek a célországban nem a szükségletek magasabb szintű kielégítését eredményezik, hanem csak az exportáló országtól való függőséget. Ide tartozik a fegyverexport éppúgy, mint az egész műsor a mezőgazdaság kemizálásáról. A közvetlen hatalmi eszközöktől való megkülönböztetés végett e közvetett hatalmi eszközöket itt függőségi eszközöknek (FG) fogjuk nevezni. A negyedik összetevő a zsákmány (ZS). Egy komplex uralmi rendszernek szüksége van olyan javakra, amelyeket szétoszthat tisztségviselői között, az egész kicsi és a közepes uralkodók és fél-uralkodók között, akikre az uralom fenntartása érdekében van szükség. Az Öböl-háborúban a fiúkat, akik gondoskodnak számára az olajról, nemcsak élelemmel, fegyverekkel és éjszakai megfigyelőműszerekkel kell ellátni (ezek mind hatalmi eszköznek számítanak), hanem kólával, magazinokkal meg pornókazettákkal is, hogy meglegyen a jó hangulat. A funkcionális elitnek megfelelő életstílust kell biztosítani mind odahaza, mind a függő országokban, hogy szilárdan tudják tartani a kormányrudat. Végezetül pedig a társadalom uralmi jellege további súrlódási veszteségeket eredményez az általános szükségletek kielégítésében. Az, hogy a tőkés társadalom az élelmiszer- és energiaellátást központosított piacokon keresztül bonyolítja, messzemenőleg megbénítja a helyi önellátást, és ezzel hatalmas ökológiai károkat okoz, és kizárólag annak a körülménynek köszönhető, hogy ez az eljárás jobban megfelel az uralomtechnikai szempontoknak. Az uralomra épülő társadalom természetfelhasználását bemutató képlet összességében tehát a következő:
F = L + (PR + HE + FG + ZS + S2) + S1 + B
A fenti képlet segítségével bemutathatók a kapitalizmus különböző variánsainak eltérő ökológiai stratégiái. A fasiszta ökológiát az jellemezte, hogy a közvetlen hatalmi eszközök arzenáljának kiépítését helyezte a középpontba, ezzel szemben takarékosabban bánt a gazdasági-ökológiai függőség eszközeivel, és általában véve is arra törekedett, hogy hatékony, erőszakkal is megtámogatott tervezéssel alacsonyan tartsa a súrlódási veszteségeket. A fasizmus brutalitásához azonban a hatalmi eszközök túlburjánzása mellett az is hozzátartozik, hogy az emberek fogyasztását igyekezett annyira leszorítani, amennyire csak lehet. Ez természetesen nem vonatkozott a "néptársakra", vagyis a kitüntetett fajra, de érvényes volt mindenki másra, egészen a kényszermunka, a nélkülözések vagy a gyilkosság általi megsemmisítésig. A fasiszta ökológia természetfelhasználása tehát így néz ki:
F = l + (PR + HE + fg + zs + s2) + s1 + i
Az amerikanizmus és az államszocializmus, tehát a második világháború utáni időszakot meghatározó két fordista variáns máshová helyezi a hangsúlyokat. Az a határ, amelyet az antifasiszta ellenállás szab a kapitalizmus életellenességének, legalább tendenciájában megakadályozza az alapvető létszükségletek kielégítésének korlátozását. A közvetlen gyarmatosítás és megszállás formáit helyettesítendő, meglódulnak a társadalom zsákmánykifizetései is; a Bobby Brown-ok mind ott sorakoznak a jutalomért. Arányait tekintve az amerikanizmus és az államszocializmus kevésbé használja a közvetlen hatalmi eszközöket, és erősebben támaszkodik a függőségi eszközökre, amelyek jelentősége rendkívüli módon megnő. A súrlódási veszteségek az égbe szöknek, az uralommal összefüggők és a technikai hatékonyság hiányának köszönhetők egyaránt. Úgy tűnik, hogy a teljesen nyitott világpiacon az anyag- és energiapocsékolás nem számít. Nem egyértelmű viszont, hogyan kell értékelni az időszak haditermelését. Az atomfegyverkezés és az űrfegyverkezés oroszlánrésze legalábbis soha nem kapott szerepet közvetlen hatalmi eszközként. Sokkal inkább tekinthetjük ezeket a technológiai fejlesztés, a termelésszervezési innováció vagy a technológiai függőségi eszközök kidolgozása egy pazarló formájának. Vagyis:
F = L + (PR + he + FG + ZS + S2) + S1 + I
A fordista ökológia válsága, amely a késői 60-as évektől fogva nyilvánvaló, abban áll, hogy az amerikanizmus és az államszocializmus természetfelhasználása minden tényezőjében nagyon intenzív. A híres "igényforradalom", vagyis az uralmi viszonyok megrendülése és megkérdőjeleződése a Harmadik Világban és magukban az imperialista országokban, a létfenntartási tétel növelésére ösztönöz. Ezzel egyidejűleg az ellenőrzés kézben tartása is fokozott erőfeszítéseket követel: több közvetlen hatalmi eszközt (ide sorolhatók az új, "puha" társadalom-ellenőrzési stratégiák is, amelyek egy csomó tudományos kapacitást és emberi erőforrást kötnek le), több függőségi eszközt, még több zsákmányt, még több súrlódási veszteséget. Megjelennek ugyan az első törekvések az erőforrásfelhasználás technikai hatékonyságának növelésére, ám ezek az olajfogyasztást kivéve viszonylag gyengék és eredménytelenek. Az összfogyasztás változatlansága esetén vagy a privilégiumokat kellene megnyirbálni, ami azonban viszonylag kevés megtakarítást eredményez, vagy a beruházásokat visszafogni, ami viszont egy uralmi rendszerben nem sok jóval biztat. Mindmostanáig az egész modell annak árán maradhatott működőképes, hogy a teljes természetfelhasználás (F) folyamatosan nőtt, méghozzá gyorsuló ütemben.
Innen ered tehát napjaink ökológiai válsága. Az ugyanis nem más, mint az uralmi rendszer válsága.
Itt lép be a képbe a fenntartható fejlődés. Az elnevezés egy olyan elképzelést takar, amely a kapitalista uralmi viszonyok válságát takarékossággal akarja meggyógyítani, méghozzá a fordista modell leváltásával. Célja a társadalom természetfelhasználásának következő szerkezete:
F = l + (PR + HE + FG + zs + s2) + s1 + I
Az elképzelés tehát vissza kívánja verni az igényforradalmat. A széles néptömegek szükségletein való spórolást – méghozzá világszerte! – az értékváltás jelszava hivatott megédesíteni. Megkurtítják a zsákmányt is: a Bobby Brown-oknak felmondanak, a Harmadik Világ nemzeti elitjeinek szintúgy. Ennek következtében nőnie kell a hatalmi eszközök tételének – és az nő is. Ha a csökkenő fogyasztás miatt kiéleződnek a konfliktusok, és a tisztségviselők hűségét már nem lehet az egyre több zsákmány árán megváltani, akkor a közvetlen beavatkozásnak kell nagyobb szerepet vállalnia. A katonai beavatkozások újkeletű elfogadottságára az Öböl-háború jelentette a precedenst. Ugyanebbe az irányba mutat a fegyveres erők átalakítása világszerte bárhol bevethető gyorshadtestekké, valamint az, hogy a vitákban megjelenik az "ökológiai biztonság" mint bevetési alap.
A technikai hatékonysági forradalom a súrlódási veszteségek (s1) mérséklésével csökkenti a természetfelhasználást. Emellett szerkezeti hatékonyságjavulásra is sor fog kerülni.
Egyelőre nem világos, hogy fog alakulni FE és s2 aránya. Hosszú távon egyáltalán nem biztos, hogy fenn fog maradni a tökéletes világpiaci liberalizálás irányzata, méghozzá az általa okozott óriási ökológiai súrlódási veszteségek (s2) miatt. Sokkal valószínűbb, hogy a világméretű anyag- és energiaáramlás egyes területei erősebb ellenőrzés és közvetlen irányítás alá kerülnek. A tökéletes szabadkereskedelem ugyanis ökológiai szempontból túlságosan pazarló. Könnyen előfordulhat tehát, hogy egy szép napon a nem kormányzati szervezetek a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet ostorozása közben egyszercsak bezuhannak az addig hiába döngetett kapukon.
Csakhogy részben a világpiaci verseny képezi a függőségi eszközök erejének alapját, így ezen a téren két tendencia is megfigyelhető. Az egyik a függőségi eszközök területén zajló ökológiai hatékonysági forradalom, amely különösen a jövő technológiáiként emlegetett technológiákkal, elsősorban a biotechnológiával függ össze. A függő helyzetbe hozás eszközei immár kicsinyek és könnyűek lesznek. A Dél országai már nem az Első Világból származó soktonnás ipari létesítményektől vagy gépektől függenek majd, hanem a csúcstechnológiát képviselő vetőmagtól, a vegyi és géntechnikai készítményektől vagy az információktól. Ezek nélkül ugyanis már működésképtelen lesz a mezőgazdaságuk, mihelyt a földművelés biotechnológiai forradalma úgy istenigazából meghódítja a világot. Ez végső soron azt jelenti, hogy egyes multinacionális konszerneket, amelyek hazája az Első Világ, ügynökökként vetnek be a Harmadik Világ egész országai ellen, egyre közvetlenebb módon befolyásolva azok döntéseit. A másik tendencia az, hogy a világpiac szűkülő befolyása láttán nő a közvetlen beavatkozás. Eltolódás zajlik a függőségi eszközöktől a közvetlen hatalmi eszközök irányába, vagyis durvulnak a viszonyok. Ez katonai összeütközésekhez vezet az Első és a Harmadik Világ között, sőt ezen túlmenően az uralmi viszonyok militarizálásához magán a Harmadik Világon belül, és esetleg az Első Világ bizonyos területein is.
A két tendencia párhuzamosan érvényesül. Jelenleg Ázsiában mintha erősebb volna a "hatékony függőség" jelensége – a Hoechst, a Cargill és a többiek megpróbálják India, távlati célként pedig Kína mezőgazdasági termelését a technológiai ellenőrzésük alá vonni. Ezzel szemben Afrikában jobban érvényesül a militarizáció tendenciája. Itt nem épülnek ki bonyolult függőségi struktúrák, hanem nemzetközi konszernek által támogatott fasisztoid nyersanyagrezsimek, vagyis egész államok működnek egy diktatórikus módon irányított bányaüzem mintájára. (Akár át is térhetnénk arra a gyakorlatra, hogy az országokat bányáik tartalmáról nevezzük el: Nigéria neve mondjuk "Shell-Oil" volna, Tigert pedig Urániának hívnák.) Ennek megfelelően számottevő az a legitimációvesztés, amelyet napjainkban ezek az államok saját lakosságuk körében elszenvednek. Mivel most már – ellentétben az amerikanizmus időszakával – semmilyen fejlődés nem folyik, az államnak és a társadalomnak egyre kevesebb közük van egymáshoz: a társadalom a kutya, amelyet az állam kővel megdobálva kerget el, ha az az útjába kerül.
A fenntartható fejlődés mint uralomra épülő válságmegoldás
A képletek összehasonlítása azt mutatja, hogy a természetfelhasználás jövendő fenntartható struktúrája lényegesen közelebb áll a fasiszta ökológiához, mint az amerikanista/államszocialista modellhez. Ez a rokonság politikai szinten is érzékelhető. Megmutatkozik abban, hogy gyorsan nő az érdeklődés a népesedéspolitika mint a létfenntartási költségek csökkentésének lehetséges eszköze iránt, és ez tükröződik az Első Világ emberjogi agitációjának lecsengésében is. A fejlődés végének nyílt meghirdetése szintén erre utal. A fejlődés jelszava ugyanis az emelkedő életszínvonal (L) és a bőségesen osztogatott zsákmány (ZS) kombinációját takarta, amit a világpiaci integráció előmozdítása és a kapitalizmus meggyökereztetése érdekében vetettek be – aminek most vége. A fasiszta ökológiával való rokonság tetten érhető a "bennszülött gazdaság", a csekély beruházást igénylő, a helyi viszonyokhoz illeszkedő értékteremtés reneszánszában; erre a jelenségre rímel, hogy Latin-Amerikában máris létezik a "miseria sostenibile", azaz a fenntartható nyomor ironikus fogalma. Megmutatkozik a hasonlóság az Első Világban tapasztalható szociális érzéketlenségben is. Az a fejlődési pálya, amelyet ezek az országok befutnak, a fölösleges kenyérpusztítók újabb és újabb seregeit termeli ki a saját országhatáraikon belül. Ezek az emberek egyre inkább csak koloncnak számítanak a társadalom nyakán. Az a terror, amelyet velük szemben gyakorolnak – akár rasszista, akár teljesítményrasszista alapon -, szintén a fasizmussal rokonítja a fenntartható fejlődés rezsimjét. Felfedezhető a hasonlóság az úgynevezett "szabad termelési övezetekben" is, ahol a multinacionális konszernek mindennemű állami szabályozás és adókötelezettség nélkül folytathatják termelő tevékenységüket, amely gyakran nem is áll túl távol a munkatáborokban való megsemmisítéstől.
E lappangó rokonságot nem szabad sem eltúlozni, sem alábecsülni. Nem szabad eltúlozni, hiszen az emberek tapasztalatai, az utóbbi ötven év emancipációs folyamatai és igényforradalmai, tanulási folyamatai és ellenállási tapasztalatai nem tehetők tetszés szerint semmissé. A 30-as és 40-es évek módszereihez és ideológiáihoz ma már nincs visszaút. Az eljövendő világrend nem kerülheti meg a multikulturálisabb és civiltársadalmibb formákat. A rokonságot azonban lebecsülni sem szabad. A recept létezik, és nem lesz hiány a megvalósítására irányuló kísérletekben.
Ez persze ebben a formában egyetlen tanulmányban sem szerepel, de még csak nem is mondogatják. Pedig ez a valóság. Ha figyelembe vesszük mind a tényeket – a fenntartható fejlődést propagáló uralkodó megközelítés alaptéziseit, illetve ennek nem véletlenszerű vakfoltjait, és mindazokat a tényleges elmozdulásokat, amelyek a valóságban megfigyelhetők -, akkor a természetfelhasználás szerkezetében mostanában zajló átrendeződésről a fenti képet kapjuk. Akarják vagy sem (és többnyire akarják is voltaképpen), a fenntartható fejlődésről szóló mainstream-tanulmányok maguk is részei annak a vállalkozásnak, amely a természethasználat tőkés formáját igyekszik ismét olajozottá tenni, és megfeleltetni a jövő kihívásainak. Valójában az uralmi rendszer válságának megoldásához járulnak hozzá.
Az uralmi jellegű természethasználat piramisának alakot kell változtatnia. Az amerikanizmus és az államszocializmus piramisa képes volt kiterjeszteni hatókörét, egyre újabb területeket és embereket bekebelezni, és ezáltal elképesztő magasságba nőni. Csakhogy egyre inkább utolérte az elhájasodás: miközben alapja csak lassan szélesedett, főleg középütt duzzadt meg a piramis, ahol egyre több Bobby Brown és kicsi meg közepes tisztségviselő fogyasztott és tartotta a markát a zsákmányért. A piramis a Bobby Brown-korszakban tisztes úszógumit növesztett (ami egyébként jellemző magukra Bobby Brownokra is). A piramis csúcsa, vagyis a nemzetközi uralmi elitek számára nem is annyira a növekvő természetfelhasználás katasztrofális következményei jelentették és jelentik a legfőbb problémát. Sokkal inkább az aggasztja őket, hogy az egyre nagyobb természetfelhasználás a piramis egyre kisebb tényleges növekedését eredményezi.
A fenntartható fejlődés piramisának ezzel szemben karcsúnak kell lennie. Külső körvonala ezentúl nem konvex lesz, hanem konkáv: az alapjának számottevően ki kell szélesednie, el kell tűnnie a pocaknak, és gyorsabban kell emelkednie a magasságnak. A Harmadik Világban vezetett sok kis helyi kísérlet és az új technológiák adta kifinomult befolyásolási lehetőségek segítségével kiterjeszthető lesz az alap, és egyúttal a pocak is fogyókúrára fogható. A természethasználat tudományos-technikai jellege azt eredményezi, hogy a függőségek egyre átfogóbbak lesznek, tehát az uralom csúcsai egyre jobban felmagasodnak.
Nem spórolni és nem adakozni
A fenntartható fejlődés természetfelhasználását bemutató képletből könnyen levonhatók egynémely következtetések. Először is: az uralkodó fenntartható fejlődés-irányzatnak semmi, az égvilágon semmi köze sincs semmiféle emancipációhoz, éppen ellenkezőleg. Részét képezi egy javított és kiterjesztett elnyomási stratégiának, mivel az uralmi fogyasztást megszabadítja a létfenntartási költségek, a zsákmány és a túl magas súrlódási veszteségek terhétől. Igazából egy ökológiai hadigazdasággal van dolgunk, ahol a kicsiben folytatott öko-takarékosság a háborús szempontból lényeges beruházások, a technológiai, a gazdasági és katonai fegyverkezés mozgásterét hivatott megnövelni. Ez a valóság húzódik meg a fenntartható fejlődés ideáljai mögött.
Másodszor: Az öko-takarékosság e formájában való részvétel, akár helyi politikai tanácsadás, akár személyes önmegtartóztatás ("ecological correctness") formájában, nem járul hozzá az ökológiai problémák megoldásához. Amikor szétválogatjuk a szemetünket, gyűjtjük a joghurtos poharak tetejét, az Agenda 21 helyi gyakorlatba való átültetésén törjük a fejünket, a környezetvédelmi technológia szakértőivé képezzük ki magunkat, vagy az "ötven példa a negyedik tényezőre" megvalósításán gondolkozunk, a szó szoros értelmében semmit sem teszünk környezetünk jövőjéért. A teljes természetfelhasználás (F) ettől függetlenül változatlanul nőni fog. A társadalom természetfelhasználásának egyik tényezőjében bekövetkezett megtakarításokat más tényezők növelésére fogják fordítani, hacsak nem találunk olyan eszközöket, amelyek ezt az eltolódást meg tudják akadályozni. Ennek érdekében azonban feltétlenül tudatosítani kell a problémának a társadalmi uralmi formákkal való összefüggéseit.
Harmadszor: Az uralkodó fenntartható fejlődés-modellre való áttérés támogatása nemcsak társadalmilag, de ökológiailag is káros és felelőtlen. Ahogy korábban hangsúlyoztuk, a tőkés uralom társadalmi koherenciája már biztosítja, hogy a természetrombolás elvben egyre fokozódjon. Ha viszont az uralkodó fenntartható fejlődés-rezsim eredményeképpen egyre romlik az arány a létfenntartási költségek és az uralmi fogyasztás között (vagy egyre javul, ha az uralmi rendszer szemszögéből nézzük a dolgot), akkor nő az egyénekre nehezedő nyomás, és tovább bővülnek az uralmi rendszer hozzáférési lehetőségei a természethez. Pontosan ez a folyamat zajlik körülöttünk. Ha tehát ökológiailag érzékeny területeken leszorítjuk az állam által közvetített fogyasztást, ezzel az ottani embereket arra kényszerítjük, hogy a túlélés érdekében még durvábban és gátlástalanabbul használják el vagy árusítsák ki a természetet – az esőerdők bősz letarolását, a túllegeltetés miatt fellépő sivatagosodást segítjük elő. Amennyiben helyi fenntartható fejlődés-akciókat támogatunk a Harmadik Világban, amelyek célja mindezek ellenére a nemzetközi piacokba való integráció és a devizabevételek fokozott export általi növelése, azzal csak felgyorsítjuk a természet csereértékké változtatását és kiárusítását. Ha pedig az uralmi fogyasztást megszabadítjuk a nyersanyagellátás szűk keresztmetszeteitől, és támogatjuk, hogy a maga tudományos-technokratikus módján egyre inkább áthassa a természeti viszonyokat, úgy egy totális természeti menedzsmentet támogatunk, amely egyre nagyobb kockázatokat hordoz magában.
A sanyargatás és az önsanyargatás öko-divatja csak arra szolgál, hogy észrevétlenül nyelessék le velünk az ökológiai újraelosztást és igényeink lefaragását. Huszonöt évvel ezelőtt annak a kijelentésnek, hogy valamennyien az ökológiai lehetőségeinken felül élünk, még volt kritikai tartalma, az életmód gyökeres megváltoztatására irányuló kísérletek pedig talán a kultúrát forradalmasító jelentőségűek voltak. De ez ma már a múlté. Hogy az utóbbi ötven évben az északi féltekén megszokott életmód a jelenlegi formájában nem folytatható sokáig, már régóta a hétköznapi tudásunk részévé vált, és ez rendjén is van. Az igényekre és a súrlódási veszteségekre irányuló ökológiai takarékosság (vagyis az elégedettségi és a hatékonysági forradalom) egész pátosza azonban csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a kapitalizmus természetzabáló gépezetének változatlan dübörgéséről.
Takarékoskodásunkkal legelőbb is ennek a gépezetnek a motorját olajozzuk. Ráadásul miközben egyre "ökologikusabbak" vagyunk, és buzgón igyekszünk hétköznapjainkat egyre körülményesebbé és élvezhetetlenebbé tenni, jól el is foglaljuk magunkat, és így nem jelentünk zavaró tényezőt a politikusok számára. Legalábbis nem túl valószínű, hogy a sok öko-nagyokos meg nyápic éhezőművész valaha is komolyabb mozgalomba tömörülne, amely fenyegetést jelenthet az ökológiai modernizáció, a fenntartható újraelosztás meg a tudományosan megalapozott természetrombolás programjára nézve. A kérdés, miszerint "tényleg komolyan gondoljuk-e, hogy többé nem akarunk így élni" (Helke Sander), nem válaszolható meg azzal, hogy átülünk a biciklire.
2. Alternatívák nyomában:
az Észak felszámolásának koncepciója
Mindegy, hogy melyik szintről van szó: uralmi viszonyok között az ökológiai költségeket "lefelé" számolják el, a profitokat pedig "felfelé" utalják. Az ökológiai válságból való kiutat illetően ezért nem is beszélhetünk valamennyi szereplő közös érdekeltségéről. Továbbá az ökológiai válság önmagában nem jelent olyan tényezőt, amely Észak uralmi és társadalmi rendszerét saját alapvető körforgási folyamatainak lényegi reformjára kényszerítené.
Nincs más megoldás tehát, mint megszakítani a vázolt körforgási folyamatokat. Nem az egyes környezeti problémákból, hanem az uralmi viszonyokból kell kiindulni. Csakis ez hozhat változásokat. A kiutat az uralom visszaszorításában, nem pedig modernizációjában kell keresni. Északnak a Dél feletti rendelkezését és ellenőrzését korlátozni és csökkenteni kell, nem pedig "ökologizálni" és kiterjeszteni. Mindez egyformán érvényes, legyen szó akár a "globális", akár a "társadalmi", akár a saját "belső" Délről. Északnak mint uralmi és társadalmi berendezkedésnek a felszámolásáról van szó, a mások feletti rendelkezés eszközeinek fokozatos visszaszorításáról; Dél függetlenségéről és Észak hatalomtól való megfosztásáról, méghozzá minden felvázolt szinten. Ez a döntő feltétele annak, hogy megszakítsuk a jelenlegi berendezkedés körforgási folyamatait, és mozgásteret nyissunk egy más jellegű fejlődésnek. Ez az egyetlen ismérve annak, hogy egyes intézkedések vagy akciók a helyes irányba mutatnak-e, azaz megváltoztatnak vagy elérnek-e valamit, vagy csak a fennálló tökéletesítését szolgálják. Ha a fenntartható fejlődés az ökológiai válságot csak átalakítja, a kapitalizmus társadalmi programjának megfelelően, akkor a felszámolás ennek a társadalmi programnak a visszaszorítását jelenti, a környezet és az emberi szabadság érdekében.
Ez természetesen egy antikapitalista politika, de ez önmagában még nem sokat jelent. Az Észak felszámolása valami konkrét dolog. A mások feletti rendelkezésnek és az ellenőrzésnek a legfontosabb eszközei ellen irányul. Nem egy elképzelt jövőt tervezget, hanem abból indul ki, hogy a kapitalizmus visszaszorítása új fejlődési logika számára nyit mozgásteret. Nem egyetlen előre gyártott utópia megvalósítására törekszik, hanem teret ad sokféle modellnek, amelyek a mindenkori egyéni elképzelésekből fognak kifejlődni. Számol azzal, hogy a törésszerű társadalmi változás se nem lehetséges, se nem kívánatos, viszont a fennálló intézményrendszer sem használható minden további nélkül. Az Észak felszámolásának feladatai tehát a kármentesítés, a fokozatos leépítés, az átszoktatás és a rehabilitáció. Nem valamiféle puritán vagy hősies erkölcsre hivatkozik, hanem azokra a kulcsfontosságú pontokra összpontosít, amelyek lehetővé teszik a fejlődés irányának megváltoztatását, és közvetlen érdekekhez köthetők. Az Észak felszámolásának öt alapelve:
- Mindennemű beavatkozás megakadályozása.
- A globális szektor visszaszorítása.
- A formális munka privilégiumainak megszüntetése.
- Terek és összefüggések közvetlen elsajátítása.
- A közvetlen túlélést biztosító intézkedések.
A beavatkozás megakadályozása
A legfontosabb kérdés az Észak képessége a katonai beavatkozásra: a mások feletti rendelkezést garantáló ultima ratio-ra. Amennyiben ez gyengíthető, illetve meggátolható, úgy megnyílik az út ahhoz, hogy Dél saját maga sajátítsa el természeti kincseit és a munkát, ahelyett, hogy kitenné ezeket a teljes lerablásnak.
Az Öböl-háború idején a diáktüntetések résztvevői között a "Semmi vért az olajért" jelmondat volt a legnépszerűbb. Manapság ennek mintájára időszerű volna a "Semmi vért az ökológiáért". Észak haditechnikai lehetőségei lenyűgözők, a bevetések politikai elfogadtathatósága azonban korlátozott. A déli célpontok elleni, "sebészeti beavatkozás jellegű" hadviselés, amelyekre a fegyverkezés irányul, alig követelhet saját halottat, és nem is tarthat néhány napnál tovább – különben nyugtalanság és ellenállás kap lábra a saját országban. Az Egyesült Államok nem tudta végigcsinálni Szomália megszállását, mint ahogy a mexikói kormány sem meri bombázni Chiapast, mert kiszámíthatatlan volna a politikai reakció. Bármennyire reménytelenül nagynak látszik is a katonai arzenál fölénye, igazából egyfajta gyengeség kifejeződése. A vietnami háborúval szemben kibontakozó ellenállás ebből a szempontból történelmi határt jelent, kijelölve, hogy az északi államok nyílt katonai beavatkozásának mely szintje elfogadható még, és melyik már nem.
A beavatkozásra való képtelenség nem kizárólag katonai, hanem gazdasági-ökológiai és pénzpolitikai "fegyverzetcsökkentés" kérdése is. Az utóbbi években semmiféle reformra nem került sor, amely ebbe az irányba mutatott volna. De nincs is szó arról, hogy az Észak ilyen jellegű nyomásgyakorló eszközei (eladósodás, szerkezeti kiigazítás, "környezetvédelmi megállapodások", a WTO és a GATT által gyakorolt szabadkereskedelmi kényszer stb.) korlátozásának formális-hivatalos úton kell történnie. Sokkal valószínűbb, hogy Dél országaiban a fokozódó belpolitikai nyomás fog az írott és íratlan megállapodások egyoldalú felmondásához vezetni. Ezért végső soron mind a gazdasági-ökológiai, mind a pénzpolitikai "fegyverzetcsökkentés" azon fog múlni, rendelkezésére áll-e az Északnak a katonai megoldás lehetősége.
A közvetett ellenőrzés lehetőségei a társadalmi-ökológiai válság nyomása alatt láthatóan zsugorodnak, és egyre fontosabbá válik a közvetlen katonai ellenőrzés. Ennek következtében a jövőben egyre hangosabb propagandát fognak folytatni a beavatkozás és a viszonyok erőszakos rendezése érdekében. Erre minden egyes esetben tucatnyi, látszólag jó okot fognak találni, de jó ok valójában nem létezik. A katonai fenyegetés és a kormányok katonai támogatásának elhárítása az egyetlen lehetőség arra, hogy alulról jövő kezdeményezések teret nyissanak egy új berendezkedésnek. A nigériai Ogoni-delta ökológiai katasztrófáját nem az "igazságos" olajár, és nem a Shell környezetvédelmi intézkedései fogják megoldani. Csak a nigériai kormány katonai, politikai és pénzügyi támogatásának felmondása teheti szabaddá az utat az átalakulás előtt.
Nem kétséges, hogy a be nem avatkozás politikája Északon előbb vagy utóbb az importált nyersanyagok és az importált áruk megdrágulásához vezet. Ez mind a környezetvédelem, mind a belgazdaság szempontjából feltétlenül üdvözlendő változás. A legfontosabb azonban az, hogy ez a politika összhangban áll bizonyos elemi érdekekkel. Hiszen nyilvánvalóan senki sem akar meghalni olajért, uránért vagy trópusi fáért. Természetesen azt sem akarja senki, hogy hozzátartozói haljanak meg ezekért a dolgokért. Tulajdonképpen azt se szeretjük, ha militáns csoportok zaklatnak minket támadásaikkal, akár otthon, akár nyaralás közben – márpedig a beavatkozás politikája és az elnyomó rezsimek támogatása elkerülhetetlenül ilyen helyzeteket provokál, akár tetszik, akár nem. És végül ezáltal a high-tech-fegyverkezés újabb és újabb spiráljainak költségei is egyre érzékenyebben érintik majd a költségvetéseket.
Az okok azonban, amelyek a beavatkozás politikájával szembeni aktív ellenállást indokolttá teszik, ennél jóval messzebbmenőek. Ösztönösen is felismerjük, hogy az a katonai-logisztikai apparátus, amellyel más társadalmak ellen háborút folytatnak, ugyanúgy ellenünk is irányul. Idővel minden erődítmény börtönhöz válik hasonlatossá, és a hóhér házában jobb nem emlegetni a kötelet. A saját, jól felfogott érdekünk, hogy ne akarjunk olyan országban élni, amely kifelé hadat visel, odahaza pedig állandó ostromállapotot tart fenn.
A globális szektor visszaszorítása
A lebontás második alapelve a "globális szektor" visszaszorítása saját országunkban. Ezt a szektort, amely a jövőben is a világpiaci konkurrenciához igazodva és globális piacokon tevékenykedik, korlátozni kell és vissza kell szorítani, minden hozzá kötődő hatósággal és intézménnyel egyetemben. Az az egész társadalmat átható verseny ugyanis, amelyet nemzetállamok és önkormányzatok folytatnak egymással a tőke kegyeiért, egyedül ennek a szektornak köszönhető. Holott még ott sem térül meg az áldozat, ahol szemmel láthatólag jövedelmező a globális gazdálkodás. James O’Connor utal rá, hogy a városi, illetve regionális tér- és infrastruktúra-használat egyre gyakrabban képezi a tárgyát társadalmi mozgalmak és multinacionális konszernek közti heves összeütközéseknek. Ez egy olyan terület, ahol igen szemléletes a globális szektor visszaszorításának vagy kiterjesztésének jelentősége. Ahol a városokban egykor fejedelmek és patríciusok székeltek, ma nemzetközi konszernek, bankok és biztosító társaságok adminisztrációs és irányítási központjai foglalnak helyet. A nagyvárosok belső kerületeinek lakóövezeteire is ezek jól fizetett munkatársai formálnak igényt. Egy kicsit kijjebb pedig repülőtér-monstrumokról, gyorsvasúti vonalakról és autópályákról folyik a vita – ugyanis ezek sem a vakációs közlekedési dugók miatt épülnek, hanem azért, hogy az üzleti élet mobil személyi állománya a megfelelő időben elfoglalhassa állomáshelyeit.
A globális szektor talán egyik legutálatosabb, mert legkevésbé kézzelfogható következménye, hogy lerombolja a gazdálkodás minden más formáját. Mivel minden árat képes megfizetni, ezért idővel minden ár hozzáigazodik. Mivel a legmagasabb fokú nemzetközi kizsákmányolás feltételei között termeltet, árui minden helyi terméknél olcsóbbak. Gyakorlatilag már régen az a helyzet, hogy csakis azok a területek tudnak fennmaradni, amelyek a globális szektor közvetlen vagy közvetett beszállítói – és ezáltal megkaphatják a monopolprofit egy-egy apró morzsáját -, vagy amelyek többé-kevésbé állami támogatásokból élnek. Már semmi sem fizetődik ki. Akár baloldali sajtókiadó, akár megállapodott szállítmányozási középvállalat: vagy beszállító lesz (anyagi vagy ideológiai értelemben), vagy bezárhat. Így fordulhat elő, hogy a regionális szektor által elhagyott vidékeken gyakran meglepően élénk gazdasági tevékenység bontakozik ki. Ezért mondhatjuk, hogy az egyik legrombolóbb forma, amelyben a globális szektor uralma megnyilvánulhat, a frusztráció uralma. Akinek szerencséje van, az a válság ellenére még megél valahogy – de semmit sem tehet az ember, semmit sem hozhat létre, ami nagyobb lenne egy egyírógépes pinceirodánál vagy egy mozgóbüfénél.
Egy elszánt regionális vagy nemzeti politika számára nem okozna gondot a globális szektor visszaszorítása. Nem volna szükség hozzá semmilyen újszerű eszközre. Meg lehetne valósítani a beruházások visszaszorításával, a kedvezmények megvonásával, építési telkek visszatartásával, adóztatással stb. Logikus volna például, hogy az olcsó külföldi rabszolgamunka belföldi árszínvonalon való eladásából származó nyereséget jobban megadóztassák, mint a belföldi forgalomban kigazdálkodottat. Ebből az adóbevételből pedig támogatni lehetne a regionális (és regionális piacot ellátó) termelést – mindaddig, amíg a globális szektor összezsugorodása meg nem szünteti a romboló árversenyt.
Ez idő tájt azonban nincs esély arra, hogy ilyesfajta politikát az állam felvállaljon. Egyelőre a társadalmi mozgalmak feladata, hogy a globális szektor működésének társadalmi és ökológiai költségeit ne fogadják el. Az embereknek jó okuk van arra, hogy régiójuk vagy városuk "globális gazdasági telephely"-karrierjét megpróbálják meggátolni. Már tesznek is ezért – főként ott, ahol nagy nemzetközi vállalkozásokról van szó, a berlini olimpiától a hannoveri világkiállításig (az "Expoig").
A globális szektor jövője körüli összecsapásoknak egy ennél is keményebb, mert középpontibb területe a csúcstechnológiai fejlesztés ellenőrzése és korlátozása. A viták legfontosabb célpontja jelenleg és várhatóan még hosszú ideig a gén- és a biotechnológia. Ahogy az atomenergia-ipar története is mutatja, a globális szektor technológiai offenzívái nem azért halnak el, mert valamilyen parlament így dönt. Ehelyett egy idő után egyszerűen megfojtják őket azok a költségek, amelyeket a különféle jogi előírások, társadalmi konfliktusok és politikai akadályok rónak rájuk. Az atomenergia-ipar esetében ez már lehetségesnek tűnt, ha nem jött volna közbe a kelet-európai piacbővítési lehetőség.
A formális munka privilégiumainak megszüntetése
A formális munka privilegizálása a harmadik alapvető eszköz, amely lehetővé teszi az északi uralmi és társadalmi rendszer számára a természet és a munka feletti rendelkezést. Ennek jelentősége messze túlmegy a globális szektor határozott támogatásán.
A klasszikus munkavállalói életrajz – életfogytig tartó tevékenység az ipar, a szolgáltatások vagy a közigazgatás területén, teljes munkaidős állásokban, formális munkaszerződés alapján, szabályozott munkaidővel és fizetett szabadsággal, bizonyos munkavédelmi jogokkal – már régóta csak egy társadalmi kisebbség számára érvényes. Ennek ellenére a szociális ellátás egész rendszere úgy épül fel, mintha még mindig ez volna az általános. Ezt a jelenséget már mind a feminista, mind az antirasszista kritika kipellengérezte. Akinek ugyanis lehetősége van a formális keresőtevékenységre, az ezzel olyan lehetőségeknek is birtokába jut, amilyenekhez mások nem jutnak hozzá. Nyugdíjjogosultságot, hitel- és bérletképességet, társadalmi megbecsülést élvez, nem kell munkaközvetítő irodákkal és önkormányzati szociális osztályokkal harcolnia, és viszonylag szabadon rendelkezhet jövedelmével és vagyonával, beleértve ebbe a mellékjövedelem szerzésének szabadságát is. A többiekre viszont mindez nem érvényes. Aki "munkanélküli" vagy háztartásbeliként a munkaerő újratermelését végzi, túl öreg, túl fiatal, állami juttatásból él, munkaszerződés nélkül alkalmazzák, és még sorolhatnánk, nem tartozik ezen szabad "polgárok" soraiba.
Ez társadalmi és ökológiai szempontból is probléma: az emberek annál több jogot és szabadságot élveznek, minél nagyobb anyagmozgás kapcsolódik a tevékenységükhöz. A probléma kulcsa itt is egy uralmi viszony, a rendelkezés mások munkaereje és ideje fölött, ami a formális munka privilegizálásával jön létre. Ezt a mások feletti rendelkezést – ahelyett, hogy jobban szabályoznánk – vissza kell szorítani. Az állami politika ezt egy általános alapbiztosítással oldhatná meg. Ez a biztosítás feltétel nélkül járna mindenkinek, kivéve azokat, akiknek teljes munkaidős állásuk van a formális szektorban. Hogy a társadalmi kapcsolatokban mi játszódik le az emberek között, hogy ott hogy fognak leépülni a patriarchális és rasszista struktúrák, azt az állami politika nem képes tervezni. A döntő tényező azonban a függetlenség: az a lehetőség, hogy az ember bármikor emberhez méltóan megélhessen a formális szektoron kívül is, a saját erejéből és a saját járandóságaiból. Már egy ilyen alapbiztosítás is ösztönözné, hogy az emberek igényeket fogalmazzanak meg, és levonjanak bizonyos következtetéseket.
Az államtól azonban ilyen intézkedéseket sem lehet várni. Az emberek viszont különböző társadalmi mozgalmak keretében, igen különböző módokon fellépnek e célok érdekében. Ide tartoznak a munkahelyteremtésre irányuló, és ennek érdekében állami hozzájárulásokat, támogatásokat, adományokat, korlátozott mértékben üzleti forrásokat stb. bevonó alternatív városi programok. Ilyenek az önfenntartásra törekvő vidéki munka- és életmódkísérletek. Erre irányul a "hivatalos" és "illegális" menekülteknek az Antirasszizmus Mozgalom által folytatott konkrét támogatása. Sok ilyen kezdeményezés létezik, amelyek független megélhetési lehetőségeket hoznak létre, megkerülve a formális munka világának túlságosan magas elvárásait; éppen olyan csoportoknak a számára, akiknek ott nem volna esélyük.
De nem is pusztán "munkahelyekről" van itt szó. Az elosztási harcok egész kérdésköre jön itt számításba, azok minden eszközével együtt: politikai tiltakozásokról, költségvetési indítványokról, nyomtatványokról, kérvényekről, szakértői konzultációkról – ahogyan éppen sikerül az "informálisokkal" szembeni állami szűkmarkúságot megkerülni, keresztezni, aláásni és visszautasítani. Azoknak a társadalmi kapcsolatoknak és szervezeti formáknak a létrehozásáról is szó van, amelyek szakítanak a nemek közötti patriarchális munkamegosztással, és általában megszüntetik a "teljesítményt nyújtók, illetve beszállító személyzet" típusú munkamegosztást.
Itt nem az a lényeges, hogy ezek az intézmények, kapcsolatok és hálózatok "ökologikusabbak", mint a formális szektor gyárai (bár ráadásul azok), hanem az, hogy emberek felszámolják a zsarolhatóságukat, és rendszeres támadást indítanak a formális munka privilegizálása ellen. Azon munkálkodnak, hogy korlátozzanak és visszaszorítsanak egy társadalmi uralmi viszonyt, amely oka a társadalmi és ökológiai válságnak. Gondoskodnak róla, hogy a formális szektorban nyújtott teljesítmény ne érjen többet, mint bármely másik. Ez is a kritériuma e kísérletek értékelésének, vagyis hogy növelték-e a függetlenséget, és elég harcosak voltak-e a formális szektorral szembeni elosztási küzdelemben. Ide tartozik a "teljesítményt nyújtók" cserben hagyása a patriarchális kapcsolatokból való kivonulás által, és ide tartoznak a szociális és kulturális célú költségvetési kiadások növeléséért és a "gazdaságpolitikai" kiadások csökkentéséért folytatott helyi küzdelmek is. Hiszen hosszú távon nem elég az önszerveződés önmagában, ha nem tud megszerezni megfelelő állami támogatásokat is – például helyi vagy regionális keretekben.
Terek és összefüggések közvetlen elsajátítása
Az 1911-es mexikói forradalomból származik a sokat idézett követelés: "Földet és szabadságot!" A "Harmadik Világ" országaiban, és különösen az iparilag fejletlen, paraszti gazdálkodás által meghatározott régiókban nyilvánvaló az összefüggés: nincs szabadság a föld fölötti rendelkezés nélkül, és nincs föld forradalmi úton kivívott szabadság nélkül. Mindkettő feltétele a független fejlődésnek, a saját munka és természet feletti rendelkezésnek.
A képlet az Észak magas fokon iparosodott országaiban is érvényes, de némi értelmezésre szorul. A föld itt sem lényegtelen, de számolni kell azzal a ténnyel, hogy az Észak országai nagymértékben urbanizálódottak, iparosodottak, kifinomult munkamegosztás jellemzi őket, és a társadalmi kommunikációt nagyban átszövi a technika. (A Harmadik Világ milliós nagyvárosaira és ipari régióira szintén nem alkalmazható közvetlenül a "Földet és szabadságot!" képlete.) A "Földet és szabadságot!" követelésének errefelé a terek és összefüggések újra-elsajátítására, a minden szinten önrendelkezésre és önellátásra való törekvés felel meg.
Tereket és összefüggéseket elsajátítani annyit tesz, mint független struktúrákat létrehozni a fontosabb szükségletek kielégítésére, és ehhez megszerezni a szükséges tapasztalatokat, anyagi és logisztikai feltételeket. Ez az ellenmodellje a patriarchális, gondoskodó és mindenható államnak, amely "saját" nemzeti erőforrásait felhasználva globális üzletelést folytat, viszont elvitatja a jogot "saját" lakosságától, hogy a haszonból kielégíthesse szükségleteit. Egész sereg kísérlet létezik, amelyek keretében az emberek városi és vidéki tereket sajátítanak el, és saját hálózatokat építenek ki: városi házfoglaló akciók és független vidéki kommunák, termelői-fogyasztói közösségek és cserekapcsolatok helyi hálózata, független médiumok és oktatási intézmények, regionális piacok és saját szervezésű gyermekellátó intézmények stb. Ezek állandóan jogi, politikai és tulajdonjogi korlátokba ütköznek, amelyekkel meg kell birkózniuk.
Ha létezne állami politika az Észak felszámolására, annak meg kellene szüntetnie ezeket a korlátokat: az állami felügyeleti hatóságok és a normakövetelmények radikális liberalizálásával, terek és támogatások rendelkezésre bocsátásával. Amíg viszont nem létezik efféle állami politika, addig a társadalmi mozgalmak és szervezeteik dolga, hogy a független módon elsajátított tereket és összefüggéseket megvédelmezzék és kiterjesszék.
Végső soron ez az elv egy radikális regionális autonómia formájában nyeri el betetőződését, amely aligha összeegyeztethető az uralkodó jogi és politikai feltételekkel. Éppen ez a program azonban komoly viták tárgya lesz a jövőben, amikor majd meg kell próbálni komolyan venni a régióbeli munka és természet megőrzését és önálló alakítását.
A közvetlen túlélést biztosító intézkedések
Észak felszámolásának eddigi négy alapelve inkább egyfajta közvetett szabályozásra tartalmazott intézkedéseket – ezek arra irányulnak, hogy módosítsák az erőviszonyokat Észak és Dél, globális és regionális szektor, a formális munka világa és a lakosság ezáltal nem érintett zöme, gyámkodó állam és önszerveződés között. Nem tartalmaznak javaslatokat az anyagi világ alakítására és a környezetpolitikára. Ezen túl van azonban az intézkedéseknek egy csoportja, amely konkrét tárgyra vonatkozik, és arra irányul, hogy biztosítsa az ökológiai túlélést. Valamennyi ilyen lépés az élelmiszerellátást érinti. Konkrétan a következőkről van szó: csökkenteni kell Északnak a mezőgazdasági termeléshez szükséges területek feletti, egész földgolyóra kiterjedő rendelkezését; az alapvető élelmiszerek termelését és elosztását ki kell vonni a világpiac fennhatósága alól; "dekolonizálni" kell Északot. Ezek adják Észak lebontásának ötödik alapelvét.
A világ más tájain mindaddig lehetetlen biztosítani a független önfenntartást, amíg fennmarad vagy akár fokozódik is Dél országaiban Észak mértéktelen rendelkezése a mezőgazdaságilag hasznosítható területek fölött. Ezeknek a területeknek exportcélú gyümölcs- vagy vágottvirág-termesztésre, vagy a jövőben ugyancsak exportorientált energiatermelésre való használata sem ökológiai, sem társadalmi okokból nem folytatható. Ezért ezeknek az ültetvényes gazdálkodással előállított termékeknek az importját egyszerűen be kell szüntetni, vagy legalábbis minimalizálni kell. Ugyanez vonatkozik az alapvető élelmiszerek világpiaci kereskedelmére is. Ennek következményei a helyi élelmiszerpiacokra, és ezzel a lakosság élelmiszer-ellátásának biztonságára annyira rombolóak, a szállítás és a raktározás fontos erőforrásokat pazarló volta pedig annyira nyilvánvaló, hogy itt sincs más alternatíva, mint megszüntetni az alapvető élelmiszerek globális kereskedelmét. Időközben Észak országaiban is érezhetővé vált, mennyire veszélyes az egészségre, ha az alapvető élelmiszerek termelése és forgalmazása a globális kínálati és árverseny mércéje alapján folyik. Ez a BSE-fertőzött marhahús esetében már nyilvánvaló, viszont a géntechnikai módszerekkel előállított élelmiszerek vagy az óriási mennyiségben felhasznált tartósítószerek kiszámíthatatlan következményeit illetően egyelőre még kevésbé látványos. Ezért ezeken a területeken a felszámolás tényleg határozott tiltások alkalmazását jelenti – és ha ezt nem vállalja fel az állami politika, akkor a társadalmi mozgalmaknak és szervezeteknek kell bevetniük a következetes kiközösítés és akadályozás eszközét.
Az elmondottaknak az a következménye, hogy az alapvető élelmiszerek előállítására való képességet tudatosan helyre kell állítani az iparosodott északi országokban is. A gyarmati rendszer következményei Északon is éreztetik hatásukat: a Harmadik Világ országaiból származó élelmiszerbehozatal, illetve a saját mezőgazdaság rendkívüli kemizációja és gépesítettsége nélkül a lakosság megélhetése rögtön veszélybe kerülne. Ha a felszámolás megszünteti ezeket az uralomra alapuló hozzáférési lehetőségeket, akkor nem lehet majd arra várni, hogy az élelmiszerellátás valamikor majd csak beáll magától Északon is. Ez az átállási folyamat biztosítékokat igényel, és a saját ellátási struktúrák kiépülését is célzottan gyorsítani kell.
(Fordította: Bellon Erika)
