Céhek és…

A rendi típusú társadalmakban a "rendeknek" több funkciójuk van: "lefelé" előjogokat rögzítenek a rendek számára, "fölfelé" közös érdekképviseletet tesznek lehetővé, "befelé" pedig a közös érdekek intézményesítésével igyekeznek viszonylag harmonikusan működő társadalmi alrendszereket kialakítani. A középkori Európában a céhek egy ilyen rendi szerveződésű társadalom logikája szerint alakulnak: a céhek a társadalom uralkodó szervezésmódjához igazodva az egyes mesterségek "rendies" jellegű betagozódását valósítják meg a társadalomban. A városi mesterségek olyan szervezetét képviselik, amely a mesterségek és a velük járó társadalmi helyzet választását a kasztrendszer determinizmusánál rugalmasabban teszik lehetővé, ugyanakkor a szabad választás elé – a rendhez tartozás kényszerei és előnyei által vezettetve – számos korlátot állítanak.

A céhek egy olyan társadalmi réteg intézményei, amely réteg az uralkodó viszonyoknak alávetve, azoknak függvényében működik, de nem ő a rendszer fő alávetettje. Intézményei jellegével e réteg másolja azon csoportok önszerveződését, akiknek ezen intézményformák a legadekvátabb érdekképviseleteik; éppen azért másolja, mert ez "lefelé" neki is érdeke: neki is érdeke, hogy egy, alapvetően egyébként nem az ő érdekei szerint működő társadalomban ne csússzék le e társadalom legalávetettebbjei közé.

A polgárosodás, vagyis az a folyamat, melynek során az ipari és kereskedelmi vállalkozás megtalálja, majd fokozatosan dominánssá teszi a számára legkedvezőbb társadalomszervezési formákat, szétveti a céhes szerveződés kereteit. Kialakít azonban egy új "céhes" réteget: kereteket adva egy olyan csoport számára, amely viszont ebben az új, haszonelvű ipari társadalomban tölt be némileg hasonló szerepet. Az értelmiségre (a "modernkori" értelmiségre, a polgári társadalom értelmiségére) gondolunk.¹ A tőke társadalmában az értelmiség van abban a helyzetben, hogy egy nem az alapvetően az ő érdekei szerint szervezett, vele adekvát társadalmi formában kell élnie, ugyanakkor számos előnnyel bír a legalávetettebbekkel szemben. Az értelmiség alakít tehát ki ekkor olyan intézményformákat, amelyek egyszerre szolgálják a réteg relatív belső koherenciáját, emelnek korlátokat "lefelé", és védenek "felfelé": védik az értelmiségiek érdekeit a társadalmat uraló, ám tőlük idegen szempontok érvényesülésének következményeivel szemben. A "céhjelleg" persze csak hasonlat, analógia, melynek korlátai nyilvánvalóak, hiszen egy egészen más jellegű társadalomban működik ez az értelmiségi "céh", mint a középkor valódi céhei; s az sem másodlagos kérdés, hogy a mesterség szerinti szerveződés, ami az analógiát indokolttá teszi, egészen más jellegű mesterséget jelent kézművesek és "szellemi termelők" esetében. A hasonlatnak tehát nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget: a lényeg azon sajátosságok sorra vétele, amelyek az értelmiség ezen – idézőjeles – "céhes jellegéből" következnek.²

…a CÉH

A jelenkori értelmiség legfontosabb "céhes" jellemzője relatív zártsága: miként a középkori város meghirdeti "a városi levegő szabaddá tesz" mobilitási programját, a modern értelmiség is tömegeket vonz "a tudás felemel, a tudás hatalom" eszméivel; ám ahogy a középkori céhek is szabályok sokaságával korlátozzák a céhbe jutók körét, kemény diszkriminációval sújtva a kívül maradó "kontárokat", a modern értelmiségnek is megvannak ezek a (jóllehet íratlan) szabályai, a "kontárrá" nyilvánítás könyörtelen következményeivel együtt. (Sok első generációs értelmiségi életének tragikus alakulásában játszott/játszik szerepet az, hogy tanulási erőfeszítései dacára – egyes szabályok, normák, magatartásmodellek ismeretének, pontosabban átérzésének hiánya miatt – a Céh sosem fogadta/fogadja be tagjai közé.)

Ez a Céh valójában céhek hierarchikus szövevénye. A különböző értelmiségi szakmák céhei egymással szemben is igyekeznek fölénytudatot kialakítani, de a szakmai elhatárolódáson túl kialakulnak vertikális tagolású céh-körök is: a falvakban, perifériákon élő "szolgáló" értelmiség is (A) így őrzi a maga céhhatárait a nem-értelmiséggel szemben; e csoport tagjainak nagy részét viszont a humán értelmiség egy aktívabb köre (B) minősíti nem-értelmiséginek (pl.: "csak az értelmiségi, aki alkot", "csak az értelmiségi, aki megőrzi autonómiáját" stb.); egészen föl az értelmiség elitjéig, (C) amely szintén kizár a maga céhköréből mindenkit, aki nem rendelkezik az ehhez a felső elithez tartozás kritériumaival (akinek neve nem ismert a kurrens elitértelmiségi lapokból, aki nem szerepel a közvélemény-formáló médiában stb.). Minél magasabb státuszú céhkörről van szó, magától értetődően annál szigorúbbak a mester-kritériumok (a mintát ehhez alapvetően a "C" csoport céhszabályai adják, ezért a továbbiakban elsősorban ennek példáira hivatkozunk, jóllehet – lazább formában – a céhes működés jelei az értelmiség minden rétegénél kimutathatók).³

Státusz-jellegéből és körülírt korlátaiból következően a céhhez-tartozás feltételeiül szolgáló pozíciókért (a "C" csoport esetében: a médiában való megjelenésért, a céhhez tartozás eldöntésében meghatározó akadémiai, egyetemi, kutatóintézeti, szerkesztői, kiadói státuszok birtoklásáért) igen kemény küzdelem folyik, s a győztesek rendszerint klikkekbe, "mini-céhekbe" tömörülve igyekeznek azután az elért pozíciókat stabilizálni. (Jóllehet a "céhszerveződés" alapja az értelmiségi munka jellege, e mini-céhek, e fraternitasok már ideológiai, nemzedéki, származási alapon vagy más közös élményt és érdeket biztosító alapon is létrejöhetnek.)

Az egyes szakmai és vertikális céhhatárok fölött az értelmiség által mozgásban tartott szellemi szféra működésének mezőjében létezik aztán egy Nagy Céh, amely az adott kor uralkodó diskurzusának megfelelően minősít: egyes csoportokat beemelve a céhhatárok közé, másokat kivetve onnan. (Elég ismerni az "egy vérből valók vagyunk, te meg én" kiáltását ahhoz, hogy az ember a Céh biztonságában érezhesse magát, ám ez a jelszó minden új szellemi nemzedék felléptével másként hangozhat; ennélfogva csak a legrugalmasabbak, legtanulékonyabbak, a nyelv-váltásokhoz jól alkalmazkodók őrizhetik meg helyüket egy életen át.)

Összefoglalva tehát: a "Céh" olyan szerveződés, amelynek több, egyre magasabb státuszú köre van, a minden értelmiségit magában foglaló alapkörtől az aktív, autonóm, alkotó igényű értelmiségiek szűkebb körén át az elitértelmiségig. Ezt a három – tovább tagolható – kört átmetszik az egyes szakmai céhek (humán értelmiség, műszaki értelmiség, orvos-értelmiség stb.), s más szempontból, a szakmai céheket is átmetszve jönnek létre az egyes ideológiai csoportok eszmei-kulturális összetartozásra építő céhei – és ezek alcsoportjai. Az egység és különbözés e bonyolult rendszerét fogja össze az a Nagy Céh, amelyet az egyes korok diskurzusa teremt, s amely minden korban jelzi a Céhhez tartozók számára, hogy kiket lehet "igazi" értelmiséginek tekinteni és kiket nem.⁴

Mit tegyen a mesterjelölt?

Vannak azonban a stílusváltásoktól függetlenül is olyan általános, évtizedek óta működő és évszázados-évezredes fölényszerző magatartásformákon alapuló viselkedési-érintkezési szabályok is, amelyek biztosítják azt, hogy az embert a céhhez tartozónak ismerjék el. Ezek egy része műveltségi elem, bizonyos – az adott korszakban a Céhen belül különösen értékesnek minősített – ismeretek birtoklása. Mivel ezek az ismeretek előbb-utóbb mindenki által elsajátíthatók, ezért a mércéül szolgáló alapműveltség körét állandóan változtatni kell: a céh tagjainak nem akármilyen ismeretek birtoklásáról kell tanúbizonyságot tenniük, hanem a kurrens ismeretekéről. A lényeg tehát sok esetben nem is elsősorban a tudás, hanem – bármely más exkluzív, illetve ezoterikus csoporthoz hasonlóan – a beavatottság.

A beavatottság nemcsak a műveltség ismerni szükséges elemeinek körét jelöli ki, hanem a műveltség-használat szabályait is. Ezzel kapcsolatban majdnem követelmény a céhen belüli származás, hiszen óriási előnyben vannak azok, akik gyermekkoruktól szívják magukba azokat a kommunikációs és metakommunikációs mintákat, amelyekkel a "művelt emberek" megkülönböztetik magukat a "műveletlenektől".⁵

A céhhez-tartozás fontos eleme a stílus Az említett divat-változások a megkívánt stílust is nagymértékben változtatják, de vannak viszonylag tartós vonások is. Az értelmiségi céh egyik fontos követelménye az eredetiség, markáns egyéni jelleg. Ám ez nem az alapkövetelmény: lehet valaki mégoly eredeti, ha más céh-követelményeknek nem tesz eleget, eredetiségét észre sem fogják venni; a céh-tagok nagy részének esetében pedig ezt az elvárást igen rugalmasan kezelik: bőven elegendő – és a céh-tagok általános gyakorlata éppen ez -, hogy határozott egyéni véleményként adnak elő olyan ítéleteket, amelyek a Céh pillanatnyi közvéleményével megegyezőek. Az alapkövetelmény tehát a közvélemény állásának ismerete, s az elvárt eredetiség valójában csak e közvélekedés lehetőleg szembetűnően sajátos formában való előadása.

Később részletesebben szólunk a Céh minősítési eljárásairól: milyen értékelési mechanizmusok segítségével állít fel a Céh közvéleménye értékrangsort az egyes emberek között? Az egyes embernek mindenesetre olyan jelzéseket kell adnia, amelyek a személy fontosságáról, a Céhhez méltó voltáról tanúskodnak. Mivel a közítélet a (nyílt) öndicséretet elítéli – s a Céh többi tagja is nehezményezi, ha valaki nyíltan előzni akarja őket -, így a céhtagokat az önértékelés szofisztikáltabb módjai jellemzik, amelyek egyúttal a kompetencia határainak kijelölésével jelzik a vadászterületek felosztását is. Az ember saját fontosságának hangoztatását enyhítheti önirónia, vagy annak hangsúlyozása, hogy mi mindenhez nem ért ő. (Ez a "hozzá nem értés"-nyilvánítás azonban sosem érintheti azokat a területeket, amelyeket a Céh az övéinek ismer el, s a szerénységnyilvánításoknak rendszerint éppen az a funkciójuk, hogy a felvállalt kompetenciát viszont megkérdőjelezhetetlenné erősítsék, s megtámogassák a "szerénység" erkölcsi hozadékával is.) Hasonlóképp szolgálhatja az egyén fontosságának hitelesítését az általa hozott áldozatok (nem panaszkodó)⁶ hangsúlyozása is. A fontosság jelzései azonban nem maradhatnak el. (Ezek igen változatosak, és általában nem értelmiségi specifikumok, hanem általános hatalom-jelek – amelyeket azonban a modernkori "céhes" értelmiség előszeretettel használ a többi, említett sajátossággal együtt – az elfoglaltság jelzésétől az ismeretek, a tudás, az átlátás, a kompetencia magasabb fokának érzékeltetésén át a tőle függő, általa vezérelt emberek – tanítványok, követők, munkatársak – mennyiségére való utalásokig).

A Céhhez-tartozás egyszerre jelent állandó konkurenciaharcot az egyes tagok között a stabilabb pozícióért és bizonyos egymást segítő, egymást erősítő tevékenységet. Egymás körbedicsérése, kölcsönös megerősítése, az együvé tartozás minimális jelzése ugyanis feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a Céh kifelé erőt mutathasson. Így a céhtagok megerősítik egymást – akkor és addig, amikor és amíg ez nem gyengíti a saját pozíciókat. Stabil céhpozíciókat viszont a céhen belüli többséggel szemben is szélesebbnek vagy erősebbnek elismert kompetencia adhat, ezért az egyes céhtagok (a többiek rovására) is e szélesebb, erősebb kompetencia érzékeltetésére törekszenek (a hatalom-, presztízs-, dominancia-jelzés általános, minden korban és társadalmi csoportban működő törvényei szerint).

Néhány jellegzetes forma a mások fölé kerekedés technikái közül:

1. Az áldicséret: "kitűnő gondolat, bár nem itt bukkan fel először"; "nagyon jó – csak ez és ez hiányzik belőle" (és aki mondja, az ilyenkor valami igen fontos dologra utal); "ezzel a kérdéssel én is sokat foglalkoztam", sőt: "korábban ezt én is így gondoltam" stb. Mindegyik esetben azt kell a céhtagnak érzékeltetnie, hogy a "megdicsért" korlátozottabban, kezdetlegesebben látja át a dolgokat, mint ő.

2. A másik leminősítésének az is hatásos módja, amikor a bírált vélemény legfontosabb részeként említenek valamilyen nyilvánvalóan lényegtelen, az adott megnyilvánulás vagy teljesítmény céljai szempontjából másodlagos jelentőségű dolgot.

3. A fölény megteremtésének nehezen kivédhető fajtája az erkölcsi támadás. "Biztosan igaza van, de túlságosan szájbarágó, lenézi a hallgatókat"; "olyan elvont, hogy az átlagnéző nem tudja követni: nem szabad ennyire semmibe venni az embereket"; "nem szabad az embernek ennyire kételytelenül biztosnak lenni a dolgában"; "aki ilyen bizonytalan, annak még korai közönség elé állnia"; "a közszolgálati médiát nem volna szabad ilyen egyéni álláspontok bemutatására használni"; "nem mond egyetlen olyan dolgot sem, amire magunktól ne gondolhatnánk" stb. Az efféle leminősítési technikák egyszerre alkalmasak arra, hogy a céhen belül stabilabb rangot, mesterpozíciót biztosítsanak a minősítőnek, és arra is, hogy bizonytalanná tegyék a minősített helyzetét. Az erkölcsi támadás példáján láthatjuk, hogy az a megfogalmazás élességétől függően a minősített céhhez tartozásának lazításától a valóságos kirekesztésig (vagy külső minősített esetén a befogadás elutasításáig) terjedhet.

A másik leminősítése azonban önmagunk felértékelése nélkül nem elég. Ezt a felértékelést a fent említetteken kívül elősegítheti az up-to-date ismeretek és kifejezések használata, amiket a Céh-tagok mintegy felmutatott igazolványként forgatnak. (Az elmúlt évtizedekben számos ismeretkör, és számos kifejezés futott be ilyen karriert – a humán tudományok céhéből vett példákkal – az egzisztencializmus problémakörétől a posztmodernéig; a kifejezések terén mondjuk a struktúrától a survey-n, a projekten át a diskurzusig, a scenarióig, és a sor kétségtelenül folytatódni fog. Amikor ugyanis e kurrens ismeretek, kifejezések általánosabban ismertté válnak, akkor a Céh-tagság – hogy magát megkülönböztesse – újakhoz fordul.)

Az egyén fölértékelését elősegítheti az is, ha az ember azt hangsúlyozza, hogy ő közvetlen kapcsolatban áll valamilyen elismert eseménnyel, vagy tekintélyes személyekkel, csoportokkal, hiszen az események történelmi jelentősége, vagy a személyek, csoportok tekintélye rásugározhat azokra, akikkel kapcsolatba kerülnek.

Az egyén törekvése önmaga fölértékeltetésére azonban csak akkor eredményes, ha a Céh is elfogadja, ehhez viszont "objektív" bizonyítékok is kellenek.

Céhjelvények

A "jelöltnek" szakértelemről kell tanúbizonyságot tennie, lehetőleg minél speciálisabb (szűkebb, monopolizálható) szakértelemről: ha valaki tud olyasmit, amit a Céh többi tagja nem (és ezt a többlet-tudását a Céh éppen érvényes kódjainak kíséretében tudja elővezetni,) jó esélye van a befogadtatásra. Az ilyen szűk szakértelem elfogadtatása jövedelmező, mert akit a Céh elismert szakértőnek, és beemelte a céhmesterek közé, az jogot nyer arra is, hogy más dolgokat is véleményezzen, a politikai folyamatoktól a művészeti alkotásokig.

A majdnem biztos Céh-tagságot biztosító "monopólium" megszerzésének más lehetőségei is vannak. Ilyen például a külföldhöz való kapcsolódás: a külfölddel való kapcsolat egyik legfontosabb célja pedig olyan ismeretek összegyűjtése, amelyekkel a hazaiak többsége nem rendelkezik.

A külfölddel való érintkezés persze más módon is hozzájárul a személy tekintélyének erősítéséhez (s ezen keresztül a Céh-tagság biztosításához): a meghívások, a közös kutatások, az ösztöndíjak, a konferencia és a fesztivál-részvételek önmagukban is az egyén "alkalmasságának bizonyítékai". Nem ritka, hogy valakit pusztán amiatt kezd befogadni a Céh, hogy a céh-tagok gyakran találkoznak vele külországi szakmai rendezvényeken, vagy külföldi szaktekintélyekkel való együttműködésben (persze ha e szereplésekkor nem vall látványos szégyent). Nem mindegy természetesen, hogy Nyugatról vagy Keletről, Északról vagy Délről, centrum- vagy periféria-országból⁷ hívják-e meg az embert,⁸ s még ugyanabban a nyugati országban sem mindegy: mennyire rangos pl. az az egyetem, amelytől a meghívás érkezik. A hierarchiára érzékeny céhtagnak tudnia kell, melyik meghívást érdemes elvállalnia, melyiket nem.

A presztízsadó külföldi szereplésnél kisebb súlyú, de hasonló hatása lehet belföldi sikereknek, például pályázatok sorozatos elnyerésének is.⁹ (A pályázatok elnyerésénél egyébként többek közt az jelenthet komoly előnyt, ha a pályázó "nagy neveket" tud ajánlóként vagy közreműködőként felsorolni. Ezek ilyenkor mind az ő szellemi tőkéjét alátámasztó tőkefedezetek.) Aki elnyeri a pályázatokat, az már forrásokkal rendelkezik, potens személy. További minősítés alapja lehet e források hierarchiája: az, hogy a támogató alapítvány vagy egyéb szerv mekkora tekintéllyel rendelkezik a Céh körében.

Természetesen a Céhbe való befogadásban jelentős szerepe van a tudományos fokozatok, művészeti díjak elnyerésének, bár ezek időről-időre devalválódnak, s akkor a Céh elkezdi lefitymálni, leértékelni őket: mindig van azonban olyan hivatalos elismerési forma, amely belépőül szolgálhat a Céhbe.

Hasonló súlyt adhat az egyén tagsága tudományos, művészeti társaságokban – főleg ha e társasághoz tartozásnak exkluzivitása is biztosított. Különösen e társaságok befolyásos pozíciói (szakosztályvezetés, titkári funkció stb.) adják a rangot a Céh számára is (feltéve, ha az adott társaság nem tartozik éppen a Céh által bojkottált intézmények körébe).

De nemcsak az állandó tagság, az időszaki események (konferenciák, fesztiválok, biennálék, stb.) kulcsszerepei is fontosak a céhpozíciók szempontjából: belföldi konferenciák esetében is presztízs-hierarchia jelzés például a Céh számára az, hogy egy konferencián¹⁰ valaki megnyitót mond-e, illetve fő-előadó, korreferens, felkért- vagy csak egyszerű hozzászóló – feltéve ha rangos konferenciáról van szó. Folyik is a presztízsharc a konferenciák rituáléjának kialakításakor, keményen.

Első helyre kívánkoznék – de a Céh általi elfogadottság szempontjából nem a legsúlyosabb tényező – a létrehozott Mű szerepe. A művek esetében azonban sokszor magánál a teljesítménynél is lényegesebb, hogy hol publikál, állít ki, jelenik meg valaki; a teljesítmény (Céh számára való) értékét pedig a céhmester kritikusok ítélete határozza meg. (Ha valaki előtt leborulnak, az maga is céhmesterré válik; akiről viszont e hangadók nem vesznek tudomást, az nem igen létezik a Céh számára. Mindazonáltal ha valaki szívósan publikál, ez elhozhatja számára a befogadást, főleg ha könyveket is fel tud mutatni. Hasonló áttörést hozhat a filmszakmát meghódítani induló számára, ha elkészítheti első – s főleg második, harmadik – nagyfilmjét. A zenész számára, ha koncerthez, turné-szerződéshez; a képzőművész számára, ha kiállításhoz jut. Ezek az eredmények ugyanis arra utalhatnak, hogy valamennyi befolyás, támogató tőke stb. mindenképpen áll mögötte, s aki ezt ki tudja harcolni magának, az azért mégsem lehet teljesen "képességek nélkül való".)

Egyébként mindezekben az utóbbi esetekben a Céh azon az alapon fogad be valakit, hogy valamely tekintély-centrum (alapítvány, ajánló, külföld stb.) áll mögötte: "ők biztos tudják, miért". Mondanunk sem kell, hogy a felsorolt háttérteremtő módok legalább annyira a kapcsolatépítő ügyesség, az élelmesség, az önadminisztráló képesség, mint a tudományos, művészi, stb. teljesítmény jelzői. Az értelmiségi származás előnye e téren is igen szembetűnő, hiszen a kapcsolatok több generációsan építhetők, s így már gyermekkortól megalapozhatók. A híres elitképző helyeket Oxfordtól az éppen divatos belbudai – belvárosi, egyházi stb. – gimnáziumig is többek között éppen az ott kiépülő – befolyásra, vagyonra, sikerre konvertálható – kapcsolatok teszik az elit számára oly értékessé (s talán csak másodsorban a képzésnek a többi iskolával szemben kimutatható "extrái").

Tudós társaságok…

A Céh nem állami intézmény. A Céhbe bekerülhetnek a politikai hatalom favorizáltjai, de olykor e káderek éppen hogy "ellenjavalltak". A minősítés legfőbb intézményrendszerét itt a társaságok adják. A Céhhez tartozóknak el kell sajátítaniuk azt a tudományt is, amellyel érzékelhető: kikkel érdemes összejárni, kihez érdemes akár némi "önalárendeléssel" is elmenni – e kapcsolatok ugyanis mindig minősítik mindkét felet, s természetesen minden Céh-tagnak az az érdeke, hogy "felfelé", vagy legalábbis "oldalirányban" kapcsolódjék.

A társasági laza beszélgetések teremtik meg valóságosan az egyébként csak virtuális Céhet: ilyenkor válik világossá a résztvevők számára a Céh (a legtekintélyesebb hangadók, a céhmesterek – s természetesen a világdivat – által befolyásolt) "közvéleménye",¹¹ amely elvárja ugyan az egyénektől, hogy olykor (az egyén szellemi bátorságát = szellemi tőkeerejét bizonyítandó) szembeszegüljenek a közítélettel, ha azonban valaki a legfőbb kérdésekben térne el a társaságok közítéletétől, akkor a céh társaságai mérlegre teszik a véleményt, s ha a céh érdekeivel ellentétesnek, szalonképtelennek ítélik, a "bűnöst" vétke arányában a közvélemény büntetése sújtja. Aki a Céhhez tartozik, annak érzékelnie kell, tudnia kell, melyek azok az alapítéletek, amelyektől az adott pillanatban egy igazi Céh-tagnak nem comme-il-faut eltérnie.

A társaság elsődleges hírforrás: a média hírei – de más hírek is – a társaság értékelésén át szűrődve nyerik el végleges információs értéküket a céhtagok számára. A társaság funkciója az is, hogy stílust generáljon: azt a stílust, amely az adott időszakban a Céh meghatározó hangneme, a Céhhez tartozók jele lesz egymás felismerésére, a többiektől való elkülönülésre.

E hangnem komolysága, pátosza, iróniája korszakfüggő, vannak azonban olyan általánosabb kritériumai is, mint például a legkülönfélébb publikációs műfajokban megkövetelt hivatkozásmód, a divatos, kurrens művekre való szóbeli és írásbeli hivatkozás (a Céh fentebb említett közvetítő funkciójának következtében és a monopólium-őrzés érdekében előnyös még le nem fordított, be nem mutatott, de már hírement művekre utalni); a már szintén említett divat-kategóriák, nyelvezet használata (aki a Céh korábbi nyelvezetét használja, az avítt figura, aki sem a régit, sem az újat nem használja, az kontár); a divatos, orákulumnak elismert személyekre való baráti utalások – de olykor még az sem mindegy, hogy egy publikáció bibliográfiai adatait a divatos módon adja-e meg a szerző…

A hivatalos alkalmakkor (konferenciákon, szimpóziumokon) elhangzó hozzászólások esetében nem jó, ha a hozzászólás előkészítetlennek tűnik (ez rombolja az illető szakmai illetékességéről alkotott képet), de az sem jó, ha túlságosan előkészített (ez arra utal, hogy görcsösen, túlzottan alárendeli magát megítélőinek).

A minősítő társaságok hangadóinak ítélete végigfut a Céhen, a Céhhez tartozók beszélgetéseiben gyakran ugyanazokat a minősítéseket, érveket, sőt, szófordulatokat figyelhetjük meg, mint amit például egy-egy divatos kritikus glosszájában olvashattunk, s a Céhben többnyire mindenki tisztában van azzal, hogy mikor szükséges, mikor lehet valakit megsemmisítő kritikával sújtani, mikor kell és lehet dicsérni; a dicséret mikor legyen vállveregető, ki érdemli meg, hogy ígéretesként utaljanak rá, és ki azt, hogy "királycsináló" stílusban emeltessék be a Céhbe.

A társasági élettől és a köré szerveződő értelmiségi életformától egyes korifeusok ugyan "csodabogárságból" elhúzódhatnak, a meghatározó céh-mesterek jellemzője azonban inkább ezen életforma imádata, fetisizálása (hiszen a Céh exkluzív értékét csak úgy lehet kifelé is, befelé is biztosítani, ha azt sugalljuk, hogy a Céhhez-tartozás minden tekintetben felsőbbrendű, nagyszerű dolog). A Céh társaságainak életében a céh-tagoknak célszerű rendszeresen részt venniük: az egyén jelenléte mintegy életképességének bizonyítéka. A társaság tehát orientál, visszaigazol, informális döntéseket alapoz meg: a vélekedő társaságok lényegében ugyanazt a szerepet töltik be az értelmiségi céhekben, mint a politikusok világában a vadászatok.

A társasági élet nem szűkül le a szalonszerű összejövetelekre. Jellegzetes alkalmai a színházi vagy koncert-találkozások, akadémiai védések, vernisszázs-részvételek (persze pontosan körülírható, hogy mely színházak, kiknek a védése, kiknek a vernisszázsai adnak rangot, s még az is, hogy például a "márkásnak" számító résztvevők tekintélyük csökkenése nélkül meddig maradhatnak egy koktél-partin).

Prokrusztész mércéje

A művészek céh-rangja elsősorban az említett megítélési tényezők függvénye; a Céh tudományos alcéheiben "objektív" mércéket is próbálnak alkalmazni. (Ettől persze a művészeti élet sem mentes: hogy ki kapott meg egy-egy művészeti díjat, ki nem; ki "érdemes", ki "kiváló" művész; kit vettek be az Alapba, ki HSC operatőr – ez olykor komolyan befolyásolja az adott művész helyét a céh-hierarchiában is.) Ezeket a kritériumokat ugyan időnként támadják a Céh e megmérettetéseken kevésbé sikeres tagjai is, de meghatározó szerepük lényegében nem rendül meg: a Céhnek szüksége van arra, hogy ítéleteit megfellebbezhetetlennek tűnő "mérési eredményekkel" támassza alá. A tudományos alcéhekben ennek két fő eszköze van: az egyetemi-akadémiai minősítési rendszer és az idézettség-mutatók. A sok említett informális kooptálási eljárás mellett a Céhbe való beemelésnek ezek a "mestervizsgái".

Ezekről az "objektív" mutatókról azonban már felületesebb vizsgálódás után is kiderül, hogy objektivitásuk igencsak gyakorta megkérdőjelezhető. Ami a minősítési rendszert illeti, nyomban felvethető: ki minősít? Ha a hatalom, akkor a tudomány adekvát szempontjai helyett a politika attól idegen értékei fognak dönteni, ha a kollégák (a "szakemberek") grémiuma, akkor egyrészt felmerül a circulus vitiosus: de ki minősíti a "szakembereket"? – másrészt rögvest belép a különböző alcsoportok és egyének részérdekeinek motívuma is, és az "objektív" elbírálás könnyen lobbiérdekek érvényesülésének bizonyul.

Ugyanez vonatkozik a hivatkozások mérésére. Az egyes alcéhek tagjai körbehivatkozzák egymást; a mértékadó publikációs orgánumok igen gyakran zárt rendszert alkotnak, ahová ha valaki bekerül is "kívülről", ez is többnyire "beltagok" támogatásával történik; s ha nem így van, az idézettségi mutató akkor is csalóka, nem feltétlenül a tudományos értéket méri: a tiszteletkörökkel körülvett alapműveken kívül előnyben vannak a vitatott állítások, és a kifejezetten részkérdésekkel foglalkozó publikációk (hiszen ha egy igen partikuláris témával csak egy szerző foglalkozik, akkor mindenki, aki e témára utal, nyilván e monopolistára fog hivatkozni).

Ha meggondoljuk, hogy egyáltalán miért van minősítési rendszer, akkor egyrészt persze a poroszos hierarchiának (és általában, az értelmiségiek fölött álló mindenkori hatalomnak) a tudománytól teljesen független szükségletéről van szó, a rangok betöltésének módszereként; másrészt viszont éppen a Céh számára fontos eljárásról, annak eldöntésére, hogy ki méltó a céhtagságra, és ki nem. A két szempont nem azonos: a politikai hatalom és a Céh gyakran éppen ellenséges egymással szemben, következésképpen a minősítések egészen eltérő céllal születhetnek, a tudománynak (és elvontan ideális esetben a tudósnak) azonban nemcsak a rangokra, de a céhtagságra sincs feltétlenül szüksége ahhoz, hogy eredményeket hozzon létre. (Igaztalan volna eltekinteni attól, hogy a céhes minősítési rendszer mindig bizonyos – persze csak korlátozott – biztosítékokat is jelentett a tudomány-előttes, sarlatán próbálkozások, a dilettantizmus, a tehetségtelen amatőrizmus és az igénytelenség, a silányság ellen, s így a tudomány, a művészet fejlődését is védte; hogy kritériumai, mércéi sokak számára ösztönzőleg hatnak – ám ettől még nem válnak a tudomány vagy a művészet valóságos értékmérőivé, a tudomány vagy a művészet szempontjából adekvát kritériumokká.) Felfelé, az értelmiség világát maga alá tiporni kész politikai és gazdasági hatalmakkal szemben is biztosítékot nyújt a "Céhnek", hogy saját legitimációs alapja van: az értékes teljesítmény az értéktelennel szemben. A "valódi érték" és az értéktelen zagyvaság megkülönböztetése azonban ugyanolyan szubjektív, igazságtalan előnyökhöz-hátrányokhoz is vezető ítélkezési kritériumokat alkalmaz, mint bármilyen politikai, gazdasági hatalom általi diszkrimináció. Az értékelés és a kirekesztés között nincsenek éles határok.

Végtére is a Céhhez tartozás, Céhbe-kerülés és az onnan való esetleges kihullás, kikopás egész bonyolult rendszerének egyik fő funkciója a határok fenntartása és jelzése a Céh-kaszt és a rajta kívüli "többiek" között.¹² Minthogy az efféle határok mindig formálisak, a Céh egész működése szükségképpen hat úgy, hogy a szellemi élet a szerves alakulás felől rendre a formalizáció felé tolódik el (a tipikus folyamat jól megfigyelhető a céhes szellemi élet középkori alapmodelljének, a skolasztikának alakulásában.)

Párhuzamok és különbségek

A céh-hasonlat komolyan vétele megkívánja a részletesebb szembesítést is: melyek a különbségek, s melyek a tényleges párhuzamok a modernkori értelmiségi Céh (és céhek), illetve a középkor iparos és kereskedő céhei között. Hasonlatunk mennyiben indokolt, és valójában mi is adhatja az értelmét?

Véleményünk szerint hasonlóságnak is, különbségnek is a "céhbe" zárkózó csoportok sajátos társadalmi helyzete adja elsődleges magyarázatát. Mint említettük, mindkét esetben olyan csoportokról van szó, amelyek a legfőbb alávetett termelő csoportokhoz képest kedvező helyzetben vannak, ugyanakkor nem részesei (semmiképpen sem domináns részesei) a hatalomnak; a hatalom korlátozni igyekszik előretörésüket. E kettős helyzet átmeneti kompromisszumot eredményez, a réteg átmenetileg maga emel korlátokat önnön gyarapodása elé. Ezek a korlátok az adott helyzetben nem ésszerűtlenek: nélkülük nemcsak az uralkodó világrend borulna fel, hanem – számos, a dominanciához kellő feltétel híján – maga a feltörekvő réteg is labilisabb helyzetbe kerülhet. Ilyen korlát a középkori céhek esetén például a munkások számának korlátozása, ami fékezi az (egyéb feltételek éretlensége folytán szükségképpen kiegyensúlyozatlansággal fenyegető) tőkefelhalmozás folyamatát, előnybe helyezve ezzel szemben a réteg belső koherenciáját, a politikai pozíciószerzés síkját.¹³ Az értelmiség mai önkorlátozása egészen hasonló (hogy mit értünk ezen, erre később még kitérünk; mindenesetre az értelmiség elitjellegének fönntartására irányuló törekvés feltétlenül idetartozik).¹⁴

A céhek belső szabályozásának következő sajátossága a munkamegosztás: a céhek közti (tehát nem a műhelyen belüli) specializálódás. Ez a céhek szaporodásával a céheken belül alosztályok kialakulásával jár (akárcsak a társadalomtudományok jelenkori fejlődése), s ebben nem a szétágazás az érdekes, hiszen ez minden fejlődés velejárója, hanem az, hogy ily módon késleltetődik az egyes műhelyek önálló világgá alakulása, márpedig az egyes termelőegységek mikrokozmosszá válása a tőkés ipar kialakulásának éppúgy alapfeltétele volt, miként alapfeltétele bármilyen új termelési világrend kialakulásának. A specializálódás a céhekben úgy is érvényesül, hogy a céhtagoknak csak egy mesterségük lehet (vesd össze a "szakértelmiségi" és "diffúz értelmiségi" szembeállításával,¹⁵ mikor is e kétféle értelmiségi magatartás közül egyértelműen az elsőt minősítik kívánatosnak és magasabb rendűnek); és még az újfajta termelési logika elemeit és az e logika szerint működő erőket sem egyesítik újfajta termelési szerkezetté.

Hasonló oka van annak is, hogy a középkori céhtörvények tiltják az ipari és kereskedelmi tőke egyesítését (márpedig az utókorból nézvést már világos, hogy éppen ez az egyesítés a tőkés termelés és társadalom létrejöttének egyik kulcslépése); ma a tőkés termeléssel alteráló új paradigma kialakulásában hasonló kulcslépés lenne a társadalom- és természettudományok valamint a művészetek szellemi termelőfolyamatainak összekapcsolása: ez a tendencia a tudományok és a művészetek fejlődésében az egész huszadik század során napirenden volt, a konzervatív céhes tudomány és művészetfelfogás azonban mindent elkövet e folyamat fékezésére is.

A középkori céh jellemző szabálya, hogy a céhmesterek egymástól nem vehetnek át árut (ez is az ipari és kereskedelmi tőke közti kapcsolat kialakulása ellen hat). A mai értelmiségi céhben ugyanígy elzárulnak egymástól a különböző tudások, gondoljunk akár a nemzetek közti tudományos versenyfutásban titkosított felfedezésekre, akár az egyes tudósok közti szakmai féltékenységre ("nehogy a másik ‘ellopja’ a felfedezésünket!"). Ezt az elzárkózást közvetlenül a közben kifejlett versenytársadalom animálja, a lényeg azonban ugyanaz: az új társadalomszervező erő alapjául szolgálható akkumuláció – persze nem mindig tudatosan akaratlagos – akadályozása.

A céh-gazdaság következő, a fentiekkel összefüggő jellegzetessége a törvényekkel védett zártkörű piac. A huszadik századi céhes tudomány és művészet hasonlóképpen zárul be időlegesen a maga elitkultúrájába, azonnal kivetve magából azt, ami populárissá válik, vagyis ami kilép a szellemi piacnak a Céh ellenőrzése alatt álló köreiből.¹⁶

Az eddig sorolt sajátosságok elsősorban az új elemek új termelési móddá, termelési világrenddé egyesülésének fékezését szolgálták. A céhszabályok egy másik csoportja közvetlenül a csoportösszetartás erősítésének eszköze.

A belső konkurencia (a "szabad verseny") kialakulását fékezik a középkori-kora újkori gazdaságban az olyan céhszabályok, mint a közös ár (érték) megállapítás. (Az értelmiségi Céh működésében részletesen szóltunk az ezzel analóg eljárásokról a Céh közítéletének társaságokbeli kialakításában.)

A csoport belső stabilitását szolgálja a céh hierarchiájának rögzítése is. (Az egyértelműsített hierarchia a konkurencia-küzdelmeket mindig szabályozott mederbe tereli: amikor egy kötött hierarchia posztjaiért folyik a küzdelem, akkor e küzdelmek mindig megerősítik, a küzdőkkel belsőleg átéletik azt a struktúrát is, amely a hierarchiát meghatározza, s ez mindig csoportkohéziós erő, szemben a "szabad verseny" széttartó energiáival.)¹⁷

A csoport mint különálló csoport erősítője a formalizált "szakmai" kritériumrendszer szigorú érvényesítése is. A céhekben egyre erősödő elvárás volt a szakmai korrektség megkövetelése, s ennek minimumfeltételeként a mestervizsga, a remekmunka mint szakmai belépő (vö. diploma, doktori, kandidátusi disszertáció, publikációk stb.).¹⁸ Ugyanide tartozik a külföldi inasévek, illetve a vándorlás követelménye a szakmai minimum megszerzésének biztosítékaként. (Az említett ösztöndíjak, az adott szakterület külföldi eredményeinek megkívánt ismerete, illetve a "mesterek" mellett – gyakran azok nevén – végzett tudományos vagy művészeti segédmunka, amely alól az ifjú értelmiségi, mint a hajdani céhlegény persze előbb-utóbb fel akar szabadulni.)¹⁹

Magától értetődő csoport-erősítő a tagok érdekeinek a csoport általi védelme (elárvult családjaik támogatása stb.). Ezek a szolidaritás-elemek a modern társadalmakban kevésbé működnek, mint a középkori céhek ebből a szempontból emberléptékűbb világában. De ha a Céh, vagy egyes alcéhek valamely okból a politikai vagy gazdasági hatalom fokozott nyomása alá kerülnek, bizonyos szolidaritási intézmények itt is villámgyorsan létrejönnek.

A társadalom "bonyolódásának" köszönhető több más különbség is. Míg a középkori Céh jogilag jól körülírt intézmény (rendszer),²⁰ a modern értelmiségi Céhnek döntően nem jogi, hanem informális keretei vannak (nem államjogi, hanem kommunikációs intézményrendszer). Ez abból is következik, hogy az értelmiség növekvő szerepe egy olyan új társadalmi forma, egy olyan új lényegű gazdasági-társadalmi világrend kialakulásához kötődik, amelyet kommunikációs társadalomnak is szoktak nevezni,²¹ amelyben a kommunikáció, mint alrendszer egyre meghatározóbb szerepet játszik (például a jogi alrendszerrel szemben is).²²

Az eltérő termelési jelleg következménye az is, hogy a kétféle "céhben" eltérő a viszony a termelés eszközeihez. A középkori céhben a termelőeszköz nem önállósodik a munkástól, mint a kifejlett tőkés termelésben. A mai értelmiségi Céhben éppen fordítva: minthogy közben kifejlődött a tőkés társadalom, s az értelmiség ennek testében tevékenykedik, el van szakítva termelőeszközétől.²³ A középkori céhszabályok a termelőeszközzel való összekapcsoltságot,²⁴ a jelenlegi céhszabályok (például az említett specializáció, az értelmiség nagyszervezetekben elfoglalt alkalmazotti helyzete) az elszakítottságot (a termelőeszközöknek csak önállótlan részegységeivel való kapcsolatát) védik.²⁵

A Céh konzerválásáért folytatott törekvéseket egyáltalán nem lehet kárhoztatni, amennyiben ez szükségszerűen következik a Céhben képviselt réteg "életösztönéből": fönn akar maradni abban a társadalomban, amely adva van a számára.²⁶ Ha azt állítjuk, hogy a modern értelmiség egy, a tőkés termeléssel és polgári társadalommal alteráló világ legfőbb letéteményese,²⁷ ebből következik, hogy e letéteményesnek szervezetten fenn kell maradnia, s lassan erősítenie kell pozícióit a tőle lényegében idegen tőkelogika uralma idején. A történelemben ez így szokott lenni: egy társadalom belső viszonyai mindig tartalmaznak – sőt, maguknak az uralkodó társadalomszervező elveknek az érvényesülése hoz létre – olyan elemeket, amelyek az uralkodó, társadalomszervező elveknek ellentmondanak, s amelyek felerősödve új társadalomszervezőővé, új világrend (a marxi terminológiával: új termelési mód) uralkodó elveit megszabó erővé növekednek er. A középkorban ilyen volt a feudális rendi társadalomban a városi polgárság, ma ilyen a tőkés ipari piactársadalomban az értelmiség. Szerves része a fennállónak; alkalmazkodik annak törvényeihez; a fennálló pedig a maga erősödése érdekében támogatja, fejleszti az újat, míg az új a fennálló fejére nő, és létrejön az új gazdasági-társadalmi rendszer, az új "termelési mód". Az értelmiség ma a tőkés világrend értelmisége, tevékenysége a tőke huszadik századi fejlődésének legfőbb motorja (s e fejlődés legfőbb eredménye éppen az értelmiség társadalmi szerepének és arányának kiterjedése). Az értelmiség belső működése még nagymértékben az uralkodó piactársadalom törvényei szerint működik; ugyanakkor az új gazdasági-társadalmi világrend egyre több elemének kifejlődése folytán mind több ponton szembe is kerül vele.

A szimbiózis bomlásának tünetei a céhen belül is mutatkoznak: miként a középkori céhek esetében is a belső konkurenciaharcok, a "torzsalkodások" elszaporodását, illetve a céhen-kívüliek, a "kontárok" befolyásának növekedését a bomlás – a céh bomlásának, s egyúttal a (feudális) világrend bomlásának – tüneteként regisztrálták; e jelenségek ma is kimutathatók. A céhes rendszernek előnyeivel szemben egyre inkább hátrányai mutatkoznak.

Nem lesz a "Céh" úr mirajtunk…

Az értelmiség létének egyik lényegi értelme a társadalom szellemi fejlesztése; ha a tőkés termelés elsősorban a gazdaság fejlesztője, a szellemi termelés a társadalmi tudásé. Az értelmiség magától értetődő érdeke²⁸ az, hogy saját világa bővüljön, a szellem logikája mind szélesebben áthassa a társadalmat. Érdeke a tudományos ismeretterjesztés, a művészetek tömegfogyasztásának elősegítése.²⁹ Az értelmiség bővülése e cél jegyében évszázadok óta tartó trend. A céhes jelleg azonban ellene hat e tendenciának. A réteg érdekvédő zártsága elitizmusként tornyosul a társadalmi felemelkedésnek a szellemi gyarapodás általi útját választó csoportok elé. Kásahegy Schlaraffenland határán, amelyen a rosszullétig át kell rágnia magát az ígéret ezen földjére igyekvőnek. Ha vissza nem lökik, ki nem kacagják, le nem tahózzák; de az is lehet, hogy csak csendesen a háta mögött minősítik alkalmatlannak. Az értelmiség céhes bezárkózása hátrányosan érinti a nem értelmiségi dolgozók csoportjait, akik gyakorta az értelmiség (a fehérgallérosok, a tojásfejűek) és értékeik elutasításával védekeznek; hátrányosan érinti az értelmiséghez tartozó, de a Céh által be nem fogadott csoportokat, de mondhatjuk, hogy az értelmiség egészét is, hiszen az elitizmus éppen azt akadályozza meg, hogy az értelmiség a maga adekvát szerepe szerint kapcsolódjék a társadalomba. A céhszerű működés nemcsak a céhen kívülieket, hanem a céhen belülieket is nagy mértékben korlátozza, hiszen rengeteg energiájukat felemészti, hogy állandó készenlétben kell tartaniuk magukat a céhen belüli belső küzdelmekre (mely gyakran elveikkel is ellentétes eszközökkel kifejtett erőfeszítéseket is jelent a céhen belül maradásért…)

Az értelmiség adekvát szerepe a fokozatosan kialakulni látszó új gazdasági-társadalmi világrendben, a szellemi termelési módban bontakozhat ki. Több helyütt (az Eszmélet ben is több ízben) írtunk már erről a világtársadalomban az utóbbi évtizedekben mind egyértelműbben kibontakozó új társadalmi formáról, amelynek egyes elemeit "információs társadalomként", "kommunikációs társadalomként" is szokták üdvözölni.³⁰ A lényeg az, hogy a gazdaságban és a társadalomban mind kisebb a súlya a fizikai munkának, s mind nagyobb a szelleminek. Ez ma már nem csak mennyiségi különbség. A szellemi termelés ma még egyértelműen a tőke érdekeit szolgálja, felépülése a haszonelvű tőkés logika szerint történik. De bármilyen rendíthetetlennek tűnik is az államszocializmus összeomlása után a tőke uralma, aki kicsit is ismeri a történelmet, tudja, sosem az éppen adott jelenben uralkodó tendenciák meghosszabbítása válik valósággá. A szellemi termelés – mihelyt átlép egy határt – leveti magáról a tőke uralmát, és saját logikája szerinti világot teremt. A szellemi termelési mód kibontakozása (a jelenleg még uralkodó viszonyokkal szemben) azt is jelenti, hogy a szellemi termelés megszűnik az értelmiség privilégiuma és reszortja lenni: minden munkafajtába behatol, és (a haszonelv helyett) a társadalmi lét mozgatójává válik az információtermelés. (A "szellemi termelési mód" tehát nem csupán a ma értelmiségi munkáknak tartott tevékenységek arányának növekedését jelenti, hanem azt is – s ez éppen alapfeltétele -, hogy a szellemi mozzanat minden munkafajtában, a "fizikai munkában" is mindinkább kulcsszerepbe kerüljön.)³¹ Azok az írásunkban hivatkozott szerzők által is jelzett érdekütközések, amelyek a szellemi termelők és a tőkés gazdaság, valamint a polgári demokrácia egyes mechanizmusai között már ma is érzékelhetőek, ezt a formációváltást vetítik előre. A tőkének mindezek következtében feltétlenül érdeke a szellemi termelők palackba gyömöszölése, s a céhjelleg valóban ilyen palackot zár az értelmiség köré.

Zsákutcákban

Az értelmiség, amely a huszadik század egyre gyarapodó főszereplője, nyakas következetességgel szegődik különböző, az ő világával korántsem adekvát erők szolgálatába. Így szolgálta egy ideig a tőkét, így öltözött az orosz narodnyik értelmiség paraszt-rubaskába, így kacérkodott egy értelmiségi csoport a fasizmussal, így lett a munkásosztály "élcsapata" az államszocializmusban, majd megint a kapitalizmus lelkes restaurátora (egyfelől a nemzeti tőke, másfelől a nemzetközi centrumtőke) érdekképviselője Kelet-Európában. De úgy tűnik, soha nem volt még elég önbizalma ahhoz, hogy a maga szószólója legyen. Hogy ráébredjen: a tőke világának nem a proletariátus diktatúrája az alternatívája (mint ahogy a feudumok világának sem a parasztkirályok felkelései), hanem a szellemi termelés társadalma; az az új gazdasági, társadalmi, kulturális stb. világrend, amelynek kialakulása határozza meg – akár észrevesszük, akár nem – a ma élő nemzedékek életét.

Az általunk idézett szerzők közül Bourdieu látja, hogy az értelmiség alapértékei szemben állnak a tőke alapértékeivel, és az értelmiség politikai összefogását sürgeti. Körösényi látja, hogy az értelmiség alapértékei szemben állnak a tőke, a polgári társadalom alapértékeivel, de utópiának érzi az értelmiségi alternatívát, ezért lényegében felszólítja, hogy álljon félre az életképes (létező) polgári társadalom útjából. Szelényi és Konrád látja, hogy az értelmiség alternatívát próbál megvalósítani a kapitalizmussal szemben, de azonosítják e próbálkozást az államszocialista kísérlettel, amely életképtelennek bizonyult, s mivel nem nőtt ki belőle az általuk feltételezett értelmiségi osztályuralom, ők is temetni látszanak az "utópiát". De az értelmiség huszadik századi históriai szerepe nem saját osztályuralmának,³² hanem egy új termelési módnak, egy új termelési, gazdasági, kulturális világrendnek a megteremtése; az államszocializmus pedig nem az értelmiségi alternatíva, hanem – több más összetevője mellett – egy az értelmiség önalávetésének formái közül.

Kétségtelen, hogy az államszocializmus kialakulásának egyik eleme volt az értelmiség alternatívakeresése. Kétségtelen az is, hogy a korai marxizmus számos alapértéke jellegzetesen értelmiségi érték. A megvalósult államszocializmus olyan sajátossága például, mint a tervezés³³hatékonyságába vetett hit, a szellemi termelés velejárója, s ezért adekvát értelmiségi érték. Az államszocializmus hatalmi szerkezete viszont teljesen idegen az értelmiségtől.³⁴ (Egy társadalom hatalmi szerkezete nagymértékben függ a benne uralkodó csoportok uralkodó értékeitől, amelyek viszont e csoportok domináns tevékenységeinek szerkezetével vannak összhangban. Az értelmiség adekvát hatalmi formái nem nélkülözhetik a demokratikus kontrollt és a személyi autonómiát, hiszen ezek az értelmiség tipikus és domináns tevékenységeinek feltétlen velejárói.) Az államszocializmusba az értelmiség úgy lépett be, hogy eleve alávetette magát nála jóval fejletlenebb csoportok adekvát értékeinek. Ez már a marxizmus alapműveiben is ellentmondásokhoz vezetett: a politikai forradalom, a hatalom-megragadás és a forradalmi párt elmélete a marxizmus értelmiségi alapértékeinek megerőszakolását hordta magában, a gyakorlatban pedig ahhoz vezetett, hogy az antikapitalista értelmiség, ahogy mondani szokták, önként és dalolva alávetette világképét a munkásosztálynak, gyakorlatát pedig egy militáns hivatalnokrétegnek. (Amely, ha egyes tagjai eredetükben értelmiségiek voltak is, éppúgy nem tekinthető "tiszta" értelmiségi csoportnak, mint a cári csinovnyikoké; az értelmiségi indíttatás pedig nem tesz semmit: a "tiszta" értelmiségi feudális lesz, ha rangot és birtokot kap a királytól; tőkés, ha szellemi termékeiből nyert vagyonát tőkeként kezdi működtetni; és hivatalnok, ha az állam szolgálatába áll.)

Az értelmiség (egy része) az állam szolgálatába állt, illetve alávetette magát neki, mert az értelmiségtől – amikor saját értékeire figyel – természete (alapértékei) szerint idegen, érdekeivel ellentétes a tőke és piac logikája és az ezáltal kormányzott világ. (Szükségképpen az, hiszen a piac az alkotást, a kreativitást alárendeli a haszonnak; a tudások összeépülését a versenynek;³⁵ az autonómiát az atomizált tömegtársadalomnak, stb.) Az értelmiség csalódni éppen azért csalódott az államszocializmusban, mert az éppen úgy alávetett helyzetbe hozta őt, mint a piac. (A kreativitást most a dogmatizmus, a tudások összeépülését a kompetenciától való megfosztás, az autonómiát a társadalom ipari militarizációja tette lehetetlenné.)

Az következik-e az értelmiség huszadik századi kudarcaiból, hogy saját értékeinek dominanciára jutása (aminek elérésével mondjuk az enciklopédisták – és politikus-tanítványaik – óta próbálkozik az értelmiség) örökké lehetetlen utópia marad? Ez semmiképpen sem következik belőle. Az bizonyos, hogy a termelés fölötti dominancia nélkül semmilyen társadalmi erő nem tudja értékei hegemóniáját sem biztosítani. Az ipari társadalom (a tőkés-munkás-viszony dominanciája alatt) csak tőkés (vagy a tőkést az állam hatalmával helyettesíteni igyekvő "munkás") társadalom lehet. Ám az ipari társadalom felmorzsolódása egészen új helyzetet hoz létre…

Az "államszocializmusokban" a hatalom az e társadalmakat – legalábbis ideológiailag – létrehozó értelmiségiek szándékai ellenére szükségképpen önállósul, látszólag öntörvényű logika szerint kezd működni, s torkollik terrorisztikus despotizmusba, ez azonban nem "öntörvényű", még csak nem is a téboly törvénye szerinti logika, hanem annak is tükre, hogy az értelmiségnek, egyáltalán: a szellemi termelésnek nem voltak még kellő pozíciói magának a termelésnek a szerkezetében.

Ki az "evilági"?

Aki az értelmiséget eszmetermelő utópistának nevezi, nem veszi észre, hogy az "eszmetermelés" az eszmemonopóliumok évezredei után éppen a mi korunkban válik társadalomalakító "anyagi" erővé. Körösényi idézett cikkében azt is mondja, hogy az értelmiséggel szemben a "burzsoá" képviseli az "evilágiságot". Ez így is van, ha az evilágiságot a jelenleg uralkodóval azonosítjuk. Ez azonban egyrészt tautológia, s mint ilyen, szóra sem érdemes, másrészt pontatlan, mert a jelenben mindig jelen van és így evilági a múlt és a jövő tömérdek eleme is. Hogy az értelmiség "lenézi az önérdeket", megint csak pontatlan állítás: nem lenézi, hanem olykor más értékeket, az anyagi önérvényesítésen túlnyúló értékeket helyez elé. Miért volna életidegenség az élet egyik szeletével szembeni viszonylagos idegenség?

Akik az értelmiséget a mai polgárosodásban visszahúzódásra bíztatják, az értelmiségi lét azon változatát preferálják, amelyet "szakértelmiségnek" neveznek. Kifejtettük már azon véleményünket, hogy ez azon céhes törekvés kifejeződése, amely azt a célt szolgálja, hogy a szellemi termelés különböző elemeinek egymásra találását akadályozza, s az értelmiséget meghagyja a tőkének alávetett bérmunkás funkciójában, "csavarként". A tőkének ez alapvető érdeke; alapvetően a tőke érdeke: a tőke számára "csak a halott indián a jó indián", csak a mennyiségileg mérhető munka a jó munka, csak a szakértelmiségi a jó értelmiségi. (Ebből a szempontból a tőke ugyanabba a proletarizációhoz vezető folyamatba igyekszik beszorítani a szellemi termelőt, mint annak idején a munkást, amikor általános szaktudását jól ellenőrizhető és mérhető, azaz pénzben kifejezhető résztudásokra darabolta fel.)³⁶ Ezt hangsúlyozván természetesen nem az értelmiségi tudás fontosságát kérdőjelezzük meg, hanem annak úgynevezett "szak"-tudássá degradálását, a kompetencia tőke-, vagy politikai hatalom-ellenőrizte beszűkítését egy-egy részterület határai közé.³⁷ A "szakértelem" modernkori fogalma nem azonos a tudás vagy a hozzáértés értékével, hanem csak annak egy korfüggő változata. Noha a tőkés társadalom történetében a diffúz értelmiségi és a szakértelmiségi valóban egy fejlődési sor két állomása, az igazi ellentét nem e két értelmiségi alakváltozat között, hanem a (tőle idegen céloknak) alávetett értelmiségi és a szabad, öntörvényű értelmiségi helyzete között van.³⁸

Nálunk lenn, Keleten…

Az értelmiség önalárendelésének ma mi, kelet-európai értelmiségiek sajátos, dupla módját űzzük. Kelet-Európa értelmiségének egyik fele nem egyszerűen a tőkének rendeli alá magát mint értelmiséget ("Hinaus mit uns"), hanem a centrumoknak is a régiót: "nincs más utunk, mint a Nyugat követése" (minden tekintetben), "nincsenek alternatívák" – hirdetik. Ez talán gazdasági, talán politikai racionalitás, talán egyik sem.³⁹ Egy dologról azonban az eme önalárendelést vezénylő értelmiségnek kétségkívül nem akarózik tudomást vennie: hogy Kelet- és/vagy Közép-Európának gyöngéi, elmaradottsága mellett vannak olyan konvertálható többletei is, amelyek alapján talán nem szorulna mindenben a szolgai követő pozíciójára.

Hogy mire van lehetősége egy társadalmi csoportnak, nem elhatározás kérdése. De ha valamiben Kelet-Európának sikerült bizonyos előnyökre szert tennie, akkor az éppen az értelmiség – pontosabban egy fajta értelmiség – relatíve nagy súlya (és hatása) a társadalomban. Míg a Nyugat kétségkívül jóval fejlettebb abban a tekintetben (is), hogy mekkora tere van a (szak)értelmiségnek a termelésben és a termelésirányításban (anyagi és tőkejavakat termelő értelmiség), Kelet- és Közép-Európa (paradox módon éppen a diktatúra nyomása következtében) az új, szellemi termelési mód egy másik fontos összetevőjének, a szabad, öntörvényű, piacfüggetlen⁴⁰ értelmiségnek (társadalmi viszony-termelő értelmiség) kialakulásában és adekvát értékei társadalmi elterjedésének tekintetében haladt előre.⁴¹ Ennek köszönhető, hogy a térség az elmúlt évtizedekben a világkultúra egyik centrumává válhatott. (A történelem számos példája bizonyítja, hogy a világkultúra, a szellem centrumai hol egybeestek a gazdasági centrumokkal, hol a félperiférián bukkantak fel, de amikor az utóbbi eset állt elő, ez rendszerint olyan változásokat okozott a félperiféria társadalmaiban, ami e társadalmakat más tekintetben is a centrumba lökte, vagy legalábbis e célra irányuló grandiózus kísérletet indukált. Aki kétlené, hogy Kelet-Közép-Európa az elmúlt évtizedekben kulturális szempontból a centrumhelyzet közelébe került, gondoljon a kelet-európai film közelmúltbeli virágzására [cseh, magyar, orosz-ukrán, lengyel, grúz, délszláv filmiskolák], a kelet-európai irodalmak szenzáció-erejű betörésére a mai nyugati könyvpiacra [Szolzsenyicintől és Ajtmatovtól Miloszon, Mrozeken, Lemen át Kunderáig, Hrabalig, Esterházyig stb.]. S a filozófiának vagy a társadalomtudományoknak, s persze a természettudományoknak is nagy tartalékai vannak ebben a régióban). Ahhoz azonban, hogy a felhalmozott szellemi-kulturális tőke a centrumhoz közelítse a régiót más vonatkozásokban is, az is kell, hogy a hatalom elősegítse a szellemi centrumhelyzet tartósulását (a kultúra, az oktatás kiemelt kezelésével).⁴²

De mi nálunk mindennek a legfőbb akadálya? Miért vállalja az értelmiség az önalávetést, miért nem él akkor sem lehetőségeivel, amikor a történelem – mint 1989/90-ben – ezt a közvetlen politikai hatalom formájában – legalábbis bizonyos mértékben – a lehetőségek egyikeként szinte felajánlja neki? Az okot jól jellemzi az a tény, hogy az értelmiség szabadság-, pontosabban autonómia-eszménye a modernkori értelmiségi szövegekben elsősorban magánvéleményként fogalmazódik meg (vagyis nem kapcsolódik össze az értelmiségi értékekkel adekvát szellemi rendszerré).

A közvetlen okok között szemügyre kell vennünk a céhes (céhben tartott) értelmiség elitizmusának kérdését.

Elit?

A modernkori értelmiség megjelenése óta küzd az elitizmus-egalitarianizmus dilemmájával. Ez helyzetéből következik. A szellemi javak termelése – eredményessége esetén – mindig minőségi változásokat okoz (a fizikai javaké közvetlenül csak mennyiségieket), így az értelmiség számára a "minőség" mindenkor kiemelt érték.⁴³ A minőség értékének dominanciája viszont a "nem-minőségtől" való állandó megkülönböztetéshez, közvetve a "minőségi elit" elkülönüléséhez vezet. Másfelől az értelmiségnek feltétlen érdeke a kultúraterjesztés, a kulturális egyenlőtlenségek csökkentése, már csak azért is, hogy tömegerőt teremtsen az ő adekvát tevékenységi terepe, a szellemi termelés világának dominanciájához. Ráadásul ez nemcsak olyan módon érdeke, mint a polgárságnak a maga időleges és részleges egalitarianizmusa – amelynek érdeke ugyan, hogy minden "alsó" réteget felszabadítson a feudális alávettetésből, de az újabb, finomabb, tőkés alávettetés fönntartása nélkül nem létezhet. Az értelmiség sajátos tevékenységének, a szellemi innovációnak nemhogy feltétele volna mások még újabb féle, mondjuk szellemi alávetése, gyengébb pozícióba hozása: nem, a szellemi innováció éppen azt feltételezi, hogy az általános szellemi-kulturális színvonal mind magasabb legyen.⁴⁴ Az értelmiség mindezek következtében olykor elitista, olykor "forradalmian" demokrata.⁴⁵

Természetesen a céhes jelleg az elitista tendenciáknak kedvez.⁴⁶ Ez az elitizmus is nagyon sokféle lehet azonban. (Gondoljunk mondjuk Pareto, Nietzsche vagy éppen a Robespierre-Buonarroti-Lenin vonulat egymástól igencsak eltérő elitizmusára!) Mert elitizmus 1. az is, amikor az elit-tömeg megkülönböztetésének örök szükségszerűségét hangsúlyozzuk, s az értelmiséget egynek tekintjük a történelem egymást váltó származási-, pénz-, szellemi- stb. elitjeinek sorában (a Szelényi-Konrád-osztályelmélet végső soron e gondolatkörben marad); 2. az is, amikor a tehetséges, alkotó "értelmiségi" egyén felsőbbrendűségét hangsúlyozzuk; és 3. az is, amikor egy élcsapatot emelünk mások fölé, bár e fölérendelt helyzet átmenetiségét, eszköz-szerepét hangsúlyozva, mégis az "egyenlők" közül kiemelve a "jobban tudók" jogait és lehetőségeit. (Ezzel mellesleg akaratlanul is kapcsolódva az 1. változat érveléséhez.)

Az értelmiségi elitizmusok értelmezésében és e tendencia jövőjének értékelésében is többféle változat jogosult. Van, aki arra hivatkozik, hogy az értelmiség ma megfigyelhető elitista vonásai az ő mozgásterét is meghatározó egyenlőtlen társadalom termékei és csak e társadalom tükröződése; van, aki éppen ellenkezőleg, az emberi természet örök vonásait emlegetve tagadja, hogy az elitizmus kiiktatható lenne bármely társadalomból; s van, aki egyenesen azt állítja, hogy az értelmiség antielitista, egalitáriánus eszményei is csak a valóságos érdekeket a félrevezetendő tömegek elől elfedő ideológiák, mint amilyen a polgárság "szabadság"-eszménye, a feudális urak Isten-szolgálata.

Azt, hogy tisztán láthassunk e kérdésekben, egyértelműen zavarja az értelmiség ideológia-termelő és ideológia-közvetítő funkciója: az értelmiség mindenféle ideológiára fogékony; mint láttuk, bármilyen tőle idegen érdekrendszer ideológia-közvetítését is felvállalja, s így a feudális, polgári, nemzeti, kozmopolita, fasiszta, kommunista ideológiák is "értelmiségi eszmékként" jelenhetnek meg. Az ideológiák, eszmék halmazából éppúgy nem könnyű kiszemezni a par excellence értelmiségi értékeket, mint ahogy az antik világ, az évezredes Kína vagy a középkori európai városok kereskedőinek, iparosainak haszonszerző tevékenységét sem választja el éles fal a modern tőkés társadalom működésétől (mégis jól tudjuk, hogy e hajdanvolt vállalkozók és pénzemberek törekvéseit mennyire behatárolták azon társadalmak működési jellegzetességei, amelyeknek ők polgárai voltak).

Citoyen?

Az értelmiségi elitizmus-egalitarianizmus egyetlen formája sem független attól a ténytől sem, hogy a modernkori értelmiség születése a polgári társadalom születésével egyidős. (A kialakuló társadalmak ugyanis – a vulgármarxista leegyszerűsítések állításaitól eltérően – nemcsak uralkodó és alávetett osztályokat hoznak létre, hanem a társadalom alapviszonyaiból "kilógó" csoportokat is.) Az "egyéniség" és az "egyenlőség"-elv egyaránt a polgárság forradalmához kötődik: a tőkés vállalkozó polgárnak a "rendiséggel" szemben alapvető érdeke, hogy a társadalom alapegysége a vállalkozó egyén legyen; a születési hierarchiával, a társadalmi szerepek születési kötöttségeivel szemben pedig alapvető érdeke a munkaerő-eladás, és munkaerővétel, valamint az árueladás és áruvétel szabadsága és egyenlő joga. A politikában az egyéni választójog és a jogegyenlőség. Az "egyéni" és az "egyenlő" eszménye így egyaránt polgári eszményekként lépnek fel, s a korabeli értelmiség lelkesen vállalja fel ezek képviseletét. E képviselet közben szükségképpen olyan formákat ad ezeknek az eszményeknek, amelyek saját, értelmiségi helyzetét tükrözik: az egyéniség-eszményből így nő ki a tehetség nietzschei egyéniségkultusza, az egyenlőség-eszményből pedig a szocializmus-gondolat.⁴⁷ Mindeközben az értelmiség és a polgár közös gyökerű értelmezései fokozatosan szétválnak abban a folyamatban, amelyet a polgár burzsoá- és citoyen-arculatának megkülönböztetéseként szoktak értékelni, bár persze a burzsoá és citoyen "elkülönböződését" nem lehet egyszerűen a polgár-értelmiségi elkülönüléssel azonosítani. Az értelmiségi-citoyen mindenesetre önálló társadalmi erővé válik, s mert a burzsoával szemben határozza meg magát, könnyen esik abba a tévedésbe, hogy az ő hivatása ezentúl a burzsoá szociális ellenpólusának, termelésbeli ellenpárjának, a "proletárnak" érdekképviselete. Ez tévedés, ugyanis a "proletár" a tőkés társadalom belső eleme, a tőkés viszony része, igazából nem megszüntetni akarja az uralkodó viszonyokat, hanem a maga számára kedvezőbbé tenni.⁴⁸ E tévedésbe azonban könnyen beleesik az értelmiségi, mert 1. "egyenlőség"-elvének pátoszába jól beleillik az "elnyomottak felemelése"; 2. önmaga mint társadalmi erő még gyenge, kis létszámú, szervezetlen, így arra nem lát esélyt, hogy maga változtassa meg a fennálló társadalmi viszonyokat. Az értelmiség a XIX-XX. században e tekintetben ugyanazt teszi, mint azok a középkori polgárok, akik a parasztfelkelésekben reménykedtek, s csak később, erejük teljében jöttek rá, hogy nem ők a parasztság segédcsapatai a feudális hatalom leváltásában, hanem éppen fordítva. Nem nekik kell paraszttá válniuk, amit egyébként sosem gondoltak, hanem a parasztságnak kell polgárosodnia.

Az értelmiség és az egész társadalom meglehetősen nagy árat fizetett az említett tévedésért. A proletárforradalomhoz csatlakozott és azt egyszersmind meg is szervező értelmiségi csoportok egyrészt kikövetkeztették, hogy a tőkés rend proletár tagadásának milyennek "kell" lennie, és azt – magukat egy ideáltipikus és idealizált proletariátus érdekképviselőinek tekintve – megpróbálták megvalósítani.⁴⁹ Másrészt – az elmélet embereiként – az elméleti célt a gyakorlati eszközök fölé rendelve elfogadták egy új típusú diktatúra szükségességét és létre is hozták azt. Jól tudjuk, hogy az értelmiség "forradalmár" része már a jakobinusok esetében is ezt tette, méghozzá eléggé magától értetődően tette ezt: a szellemi termelési mód kialakulása előtt ugyanis az értelmiségi funkciók is egymástól különválasztottan, alkalmanként egymással szembefordulva tudnak csak működni. Így fordult egymással szembe az értelmiség innovatív és értékvédő funkciója, "forradalmi baloldalra" és "konzervatív, hagyományőrző jobboldalra" szakítva az értelmiséget,⁵⁰ kétfelé hordva az értelmiség által képviselt értékeket.⁵¹ Az innováció egyoldalú képviselete a társadalomhoz való viszonyban a forradalom abszolutizálásához vezetett, méghozzá az eszmék megvalósításának sürgetésében a politikai forradalom abszolutizálásához. Az eredmény ismert. Mindez azért történt így, mert az értelmiség egészen a huszadik század közepéig döntően csak a hagyományos, ideológiatermelő és közvetítő szerepben tudta magát megjeleníteni, a termelésben játszott szerepét a második világháború utánig még a legfejlettebb centrumokban is csak másodlagosnak láthatta. Márpedig amíg egy társadalmi réteg szemlélete nem tudja áthatni a termelést, addig nem képes arra sem, hogy saját, adekvát társadalmi céljainak, eszményeinek normális, egészséges, elfogadható formában szerezzen érvényt.⁵² Gondoljunk ismét a polgárság kialakulására: amíg e réteg világa nem tudta a társadalom egészét áthatni, addig képviselői csak olyan torz formákban tudtak megjelenni, mint az uzsorásé. Az értelmiség, a tervező, alkotó ember "uzsoráskorszaka", vagyis fejletlenségének az az állapota, amikor a termelésben még a tőle idegen formák uralkodnak, amikor még a világ nem az ő logikája szerint működik, ezért hatalomhoz jutva azt hiszi, hogy erőszakot kell tennie a világon⁵³ – ez az államszocializmusban megismert tervgazdaság és diktatúra.

Az értelmiségi – illetve az értelmiség egyik csoportja – a megoldást ilyenkor politikai síkra tereli, mert csak ezt érzi elérhetőnek: úgy gondolja, hogy a gazdaságból, a társadalomból az ő eszményeihez hiányzó elemeket majd a politikai hatalom birtokában ki fogja alakítani. Elfelejti, hogy a gazdaság, a társadalom nem a politika szándékai szerint működik, lévén az csak egyik alrendszer a többi között. A politikai elitté szerveződő értelmiség ezen a szinten az embereket (a nem értelmiségi tömegeket) a politika logikája szerint passzív segéderőnek tekinti, nem ruházza fel őket is az aktív világalakítás lehetőségeivel, vagyis nem vonja be őket a szellemi termelésbe. (Nem vonja be őket, mert még nem hatja át az egész társadalmat a szellemi termelés, de mert nem vonja be őket, így a szellemi termelés nem is halad előre.)

A szellemi termelési mód kifejlődésének nem a politikai forradalom és az annak segítségével kialakítható, a polgári demokráciával alteráló politikai társadalom a kulcsa. A szellemi termelés térhódítása a kapitalizmuson belüli, feltehetően megállíthatatlan folyamat, s mint társadalmi alternatíva a lét minden szeletében, minden ember életében tért hódít vagy éppen pozíciókat veszít. Az alávetett rétegek felemelkedése vagy gazdagodással, vagy tanulással történik; minden pillanatban választhatunk a között,⁵⁴ hogy a haszonelv vagy a minőségelv alapján hozzuk meg döntéseinket; hogy a burzsoá vagy a citoyen szerepe mellett voksolunk. A két forma "harca" túlnyomórészt nem valóságos harcot, hanem kölcsönös integráló törekvést jelent: mindkét formaszervező elv, mindkét logika integrálni próbálja a másikat (mint ahogy minden egyebet is).⁵⁵

Ahogy azonban a modern ipar kibontakozásának feltétele volt a céhek felbomlása,⁵⁶ a szabad "kontár" vállalkozás egyenjogúságának elismerése, a különböző céhekbe szétosztott tevékenységek egyesítésének lehetősége, úgy az értelmiség is csak azáltal lesz társadalom-meghatározó és szabad erő, ha tevékenységét nem a többséggel szembehelyezett elit-specifikumként, hanem minden társadalmi csoport számára nélkülözhetetlenné tett alaptevékenységként fogja meghatározni.⁵⁷ Az értelmiség egyes csoportjai (pl. a software-sek) már ma is úton vannak efelé.⁵⁸ De – éppen a Céh sajátosságai miatt – az értelmiség különböző csoportjai ma még egymástól is igen nagy távolságra vannak. Nem a "világ értelmiségieinek" politikai egyesülése, hanem az elkülönült értelmiségi világok közeledése, fokozatos összeépülése, a Céh és a céhek lassú szétbomlása lehet a folyamat következő állomása, még akkor is, ha a Céhben – az említett védekező, összebújó reflexek jegyében⁵⁹ – ma általában inkább a céhjelleg erősítése érdekében szokás érvelni.⁶⁰

Jegyzetek

[Ez a cikk 1994-ben íródott, csak az utolsó bekezdéseket egészítettük ki néhány gondolattal 1998-ban.]

¹ Pierre Bourdieu, a francia szociológus (lásd pl. Pierre Bourdieu: Világ értelmiségijei, egyesüljetek! Valóság, 93/5. 27-32.) amellett érvel, hogy az értelmiségnek – a kultúratermelők rétegének – meg kell szerveződnie a kultúra védelmére, a tőkés piactársadalom ezt elnyeléssel fenyegető mechanizmusaival szemben. A kelet-európai Körösényi András (l. Körösényi András: Értelmiségiek és demokrácia. Az értelmiség politikai gondolkozásáról. Valóság, 93/11. 10-21.) ugyanakkor azt emeli ki, hogy az értelmiség viszonya a demokráciához ambivalens, az értelmiségnek a reális demokrácia nem igazán érdekei szerint való. Míg Bourdieunél az értelmiség a "pozitív hős", Körösényinél inkább kerékkötője az egészséges demokrácia kibontakozásának. Eltekintve azoktól a politikai aspektusoktól, amelyek már eleve meghatározzák a két szerző eltérő előjelű értékelését, a két cikk közös vonása, hogy az értelmiséget mindkét szerző elsősorban politikai szempontból definiálja, csatlakozva ahhoz a politika-centrikus szemlélethez, amely az értelmiség önreflexióját általában is jellemzi. Mindazonáltal mindkét írás az értelmiség szerepének mibenlétéről igen fontos, továbbgondolásra méltó gondolatokat tartalmaz.

Körösényi (amellett, hogy érvényes megállapításokat tesz az értelmiség utópizmusáról, a világhoz való jellegzetes viszonyából következő túlteoretizált idealizmusáról) kemény szavakkal illeti e csoport másokkal szemben érvényesíteni próbált "felsőbbrendűségét"; s bár – mint később kiderül – értékelésének, pontosabban elemzési irányának éppen lényegével nem értünk egyet, úgy véljük, ezt az álláspontot nem lehet annullálni: az általa ábrázolt jelenséget az elemzés egyik kiindulópontjává kell tennünk.

A másik kiindulópont az a küzdelem, amit Bourdieu pátosszal, Körösényi látszólagos tárgyilagossággal szemlél: az értelmiség hol nyílt, hol csak látens szembenállása a pénz és a politika világával (amelynek értelmezésében véleményünk szerint egyik szerző sem meríti ki az adódó lehetőségeket).

A két említett jelenségleírás eszünkbe juttathat egy kidolgozott magyarázó-elméletet is: a Szelényi-Konrád-féle "új osztály"-elméletre gondolunk. Ez egyszerre értelmezi a "felsőbbrendűségi" attitűdre utaló jelenségeket egy új uralkodó osztály próbálkozásaként a többi társadalmi csoport saját módú alávetésére, és a pénz, ill. az adott politikai hatalom világával való szembenállást, ami az új, alternatív uralkodó osztály szembenállása konkurens elődeivel; s még az értelmiségnek az eddig létezett szocializmusokban játszott szerepét is magyarázza.

Írásunk befejező részében kísérletet teszünk arra, hogy e három álláspont következtetéseivel is vitatkozva felvázoljuk az értelmiség jelenkori (és lehetséges jövőbeli) szerepének általunk legfontosabbnak gondolt meghatározóit. Először azonban magunk is a jelenségleírás szintjén szeretnénk a jelenkori értelmiségi lét egyik szembetűnő – s véleményünk szerint az értelmiségi szerep mibenlétének lényegét érintő – vonásával foglalkozni. Ezt a jelenségkört – természetesen csak metaforikusan – a jelenkori értelmiség céhes jellegeként igyekszünk ábrázolni. (Szelényi és Konrád is analógiát használ, amikor az értelmiséget behelyettesíti a marxi osztályelméletben leírt tőkés hatalomátvétel képletébe. Természetesen nem gondoljuk, hogy az általunk használt analógia mélyebb volna, mint az övék: az analógia csak arra szolgálhat, hogy a történelemből kiemelje az ismétlődő elemek tapasztalatait [s egyszersmind elfedje a helyzetek mindig nagyon lényeges különbségeit]. Az analógia mindig torzít; hogy a magunkét a leírás jelen pillanatában alkalmasabbnak érezzük, azzal csupán azt akarjuk mondani, hogy a "céh"-metafora jelenleg termékenynek bizonyulhat és segítségünkre szolgálhat abban, hogy az értelmiség mibenlétének értelmezésében a megszokott politikai megközelítéstől átlépjünk a "termelési-társadalmi" szempontokhoz.)

² Mellesleg a jelenkorban sem csupán az értelmiség működik céhes jelleggel: hasonló vonásokat mutat – hogy csak egy példát ragadjunk ki – a sportvilág is.

³ Itt is érvényes, hogy az uralkodó (domináns) csoportok gondolatai (értékei, stílusa) az uralkodó (domináns) gondolatok (értékek, stílus). Bár az "értelmiségi elit", a "C" típusú "céh" csupán egy viszonylag szűk réteget foglal magában, s jellemzői teljes egészükben csak erre a szűk rétegre érvényesek, a csoport önalakításának, önmegjelenítésének, elzárkózásának formái meghatározzák, meghatározhatják az egész értelmiség jellegét, társadalmi szerepét, önképét és külső megítélését.

⁴ Ebben az írásban csak a "céhes" működés főbb vonásait próbáljuk felvázolni, de feltétlenül szükség van azon viszonyok elemzésére is, amely viszonyok az egyes céhek, alcéhek között alakulnak ki: a "céhes" értelmiségi társadalom bonyolult összműködése során.

⁵ Az értelmiség szekértábor-harcai nem utolsósorban azért oly elkeseredetten radikálisak, mert az ilyen általános műveltséghasználati kritériumoknak egy-egy csoportban (keresztény, nemzeti középosztály-értelmiség; zsidó középosztály-értelmiség; patrícius értelmiség; kommunista és antikommunista, pacifista és rendpárti, konzervatív és avantgardista értelmiség stb.) alváltozatai jönnek létre, s mindegyik csoport létkérdésnek tartja, hogy a maga alváltozata szabja meg a Céh műveltséghasználat-módját, hiszen ellenkező esetben a többiek – a nekik idegen kritériumokat alkalmazva – kiszoríthatják őket a Céhből.

⁶ A panaszkodás a gyengeség jele; ez a céhben is ugyanúgy kerülendő, mint pl. a sértettség ugyancsak gyengeségre utaló jelzése.

⁷ A "centrum" nem minden esetben a világgazdaság valamely centrum-országa: az egyes tudományágaknak, művészeti irányzatoknak megvannak a maguk irányadó "szent" központjai.

⁸ S persze az sem mindegy, hogy önkéntes vendégelőadó-e az ember, vagy felkért, meghívott előadó.

⁹ Ilyenkor természetesen belép a konkurrenciaharc, s megindul a küzdelem azért, hogy a következő kedvezményt már ne az kapja, aki az előzőeket. A hitel logikája azonban fordított: a korábban elnyert támogatások gyakorta megnövelik az egyén esélyeit.

¹⁰ Egy Céh-tagnak tisztában kell lennie azzal is, hogy melyik konferencia számít rangosnak, ahol célszerű részt vennie és melyik kevésbé.

¹¹ Ez viszont többnyire a hangadók konszenzusának eredményeként jön létre.

¹² Az egyes csoportok tagjai a kultúrharcok során egymást kifelé védik, saját alcéhük tagjait a kiharcolt pozíciók köré gyűjtik, felértékelik; míg az ellen-csoport tagjait, azok teljesítményét, képességeit – saját értékeikből következő evidenciával – leminősítik. Az érdekharc másik oldala tehát az, hogy az időleges vesztesek bizonyos mértékig mindig jogosan emlegethetik fel a velük szemben érvényesített igazságtalan diszkriminációt, s lázadhatnak az ellen.

¹³ S folytatva a gondolatmenetet: támogatva a városi autonómia, a harmadik rend erősödését is – ez a stratégia azután a szerves tőkefelhalmozás egyik feltételeként nagymértékben beigazolódik.

¹⁴ Ehhez kapcsolódó sajátosság a színvonalvédelem; ez különösen fontossá válhat, amikor a környezet kedvezőtlen, a tudás általános színvonalának esésével fenyegető hatásokkal bombázza a kultúra világát, vagy ha nem is bombáz, de passzív, igénytelen, lehúzó közegként funkcionál.

¹⁵ L. például Pokol Béla: A "francia entellektüel" visszatérése. Társadalmi Szemle, 1994.

¹⁶ Van, amikor a Céhben divattá válik a "populáris", de ebben az esetben is hangsúlyt kap, hogy a Céh lelkesedik, a Céh minősít; ilyenkor is pontosan körvonalazottak a Céhen belüliek és kívüliek közti határok: a körülrajongott populáris művek létrehozói pedig vagy belül kerülnek ilyenkor a Céh-határokon, vagy – sikerük és műveik Céh-beli divatja dacára – kívül rekesztetnek.

¹⁷ Egészen sajátos és mindkét céhfajta esetében működő hierarchia a főváros-vidék lejtő. Már a középkori céhek esetében is kisebb önállóságot élveztek a mezővárosok, s ez a mai értelmiségi céhek esetében is így van: a fővárosi értelmiség (melynek meghatározó szerepe van a Nagy Céh alap-elvárásainak kialakításában) önmagát minősíti, a vidéki értelmiség hiába alakítja ki a maga helyi céheit, ezek – minthogy mindennapi világuk határai jóval körülírtabbak – inkább alá vannak vetve a helyi hatalom minősítésének. Így a vidéki értelmiség számára állandó emancipációs késztetés, hogy elismertesse Céhhez tartozását, megfeleljen a Nagy Céh kritériumainak, s ez állandó feszültségforrás a főváros-vidék viszonylatában, hiszen a vidéki értelmiség számára óriási hendikep, hogy "önmegvalósítását" az esetek nagy részében csak gyökereitől elszakadva tudja megvalósítani.

¹⁸ A kandidálók, doktorandusok a hajdani mesteravatások vendégasztalaihoz hasonlóan ma is az elbíráló mesterek, a megjelent céhtagok számára adott hagyományos bankettel ünneplik meg befogadásuk aktusát. Persze mindebben semmi kivetnivaló nincs: a valahová-tartozást kifejező hagyományok hozzátartoznak az élet természetes működéséhez. E jelenségek csak akkor és azáltal lehetnek egy konzervatív szerveződés szimbólumai, ha az adott szervezet korlátozó vonásai meghaladják e szerveződés-mód inspiráló hatásait.

¹⁹ Még egyszer hangsúlyozzuk: mindez nem csak a céhes bezárkózás érdekeit szolgálja, de segíthet, felhasználható annak erősítésében.

²⁰ Kifejlett formális szimbólumokkal (céhládák, jelvények, zászlók, fegyverek, bástyák stb.).

²¹ Mint később még kitérünk erre, mi azért nem ezt a kategóriát részesítjük előnyben, mert a kommunikáció szerepének előtérbe kerülése véleményünk szerint csak egyik – bár kétségkívül fontos – része a kialakulóban lévő új társadalomnak.

²² Bár megjegyzendő, hogy mikor például Bourdieu az értelmiség megszerveződésére szólít fel, ezzel óhatatlanul az éppen ilyen jogi értelemben vett intézményesülést mozdítaná elő.

²³ Ezeket csak a tőke fogja össze és át…

²⁴ Közvetve még olyan eltérések is összefüggnek ezzel, mint a középkori céhmester-lét háztartás köré szervezett, patriarchális jellege, a család szentsége szemben a mai értelmiségi családok legalábbis ambivalens belső koherenciájával.

²⁵ Jellegzetes kitörési út e céhes kötöttséggel szemben a személyi számítógépre épített önálló vállalkozás.

²⁶ Bourdieu látszólag önmagával kerül ellentétbe, amikor érdekvédő egyesülésre szólítja fel a világ értelmiségét, melynek elzárkózását, elitizmusát egész életművével ostorozza. Ez az ellentmondás azonban, mint nemsokára megkíséreljük kifejteni, magukban a viszonyokban feloldható.

²⁷ Letéteményes, de nem mint vezérlő elit, hanem mint motor.

²⁸ Jelenleg még nem egzisztenciális, "csak" esszenciális érdeke.

²⁹ Hogy a "szellem napvilága" ragyogjon "minden ház ablakán"…

³⁰ Bourdieu "kultúratermelésről" beszél, ez vélhetően nagyjából ugyanaz, mint amit mi szellemi termelésnek nevezünk. A "kultúratermelés" azonban megítélésünk szerint kevésbé specifikált fogalom, mint a szellemi termelés: minden korban minden társadalmi csoport kultúrát – is – termel; az értelmiség legfeljebb tudatosabban teszi ezt. A "szellemi termelés" kategória arra utal, hogy az értékteremtésben a termelés fizikai mozzanataival szemben mind nagyobb szerepet játszik, s a társadalom életében mind nagyobb mértékben előtérbe kerül bármely tevékenység, bármely termelési forma szellemi-kreatív oldala, mígnem ez válik a társadalomszervezés meghatározó elemévé is. Az, hogy az anyagi javakkal szemben az információ (információs társadalom) és az információk áramoltatását is biztosító kommunikáció (kommunikációs társadalom) jelentősége megnövekszik a világban, csak része annak a folyamatnak, amely az egész gazdasági-társadalmi szerkezetet átformálja. Aki a jelen tendenciáit a tőkés társadalmon belül gondolja megtarthatni, az magától értetődően az előtérbe kerülő új eszközökre figyel (pl. az ipar-központú tőke korával szembeállítva az információ központú tőke korát). Mi azonban úgy látjuk, hogy ennél többről van szó, ezek a folyamatok az egész gazdasági-társadalmi szisztémát változtatják meg, vagyis a meghatározó kereteket is. Az információ nemcsak meghatározó tőkegyarapító eszközzé válik: az információgyarapodás mint cél mindinkább a haszonelv helyére törő szervezőelvvé is válik a szellemi termelés – ma még csak a tőkés keretek között csírázó – társadalmában.

³¹ Ez a folyamat paradox módon egyúttal a "munkatársadalom" visszaszorulását is jelenti, vagyis ha mind jogosultabb lesz a társadalmakat uralkodó "termelési módjukkal" jellemző marxi modell megkérdőjelezése, ez annak következtében áll elő, hogy a "munkatársadalmak", a termelés, a gazdaság domináns szerepén nyugvó társadalmak a szellemi munka dominanciára jutásával olyan társadalmaknak adják át helyüket, amelyben már nem a termelés, a gazdaság a meghatározó (amit egyébként a fiatal Marx is prognosztizált, amikor arról írt, hogy a termelő "a termelés mellé lép"). Ma azonban még ugyancsak uralkodik egy termelési mód (a tőkés), így alternatívájának kialakulását is adekvát a munkatársadalom és a termelési mód kategóriáival jellemezni.

³² E tekintetben Konrád és Szelényi talán kicsit túl mechanikusan nyúl a tőkés társadalom kialakulásának analógiájához. Olyan fajta osztályviszonyok csak a tőkés társadalomra jellemzők.

³³ Persze nem azt a bürokratikus és gyakran abszurd szisztémát értve tervezésen, ami az államszocializmus gyakorlatában megvalósult.

³⁴ Amennyiben megmarad értelmiséginek és nem csábul el a hatalom vonzásában, ami egyébként társadalmi rétegektől független erő.

³⁵ A tőkés társadalom értelmisége maga is haszonelvű, maga is versengő – mint ahogy mindenki az, amíg ez a társadalmi forma uralkodik. Ám itt nem az "emberi természet" mindenkire érvényes vonásairól van szó: az "emberi természetre" minden tulajdonság ellenkezője is jellemző. A tőkés társadalomban mindenkire hat a haszonelv, a versenyszellem, az individualizmus – mint ahogy a feudális társadalomban a polgár vagy a paraszt is kutyabőrre áhítozik. A szellemi termelés társadalmában megint csak más értékek válnak majd uralkodóvá. Ma például a természeti környezet és egyáltalán: az élet értékének növekedését figyelhetjük meg…

³⁶ Az adekvát értelmiségi modellt itt például az a Szent-Györgyi Albert képviselte, aki, amikor arról faggatták, hogy ő biológusnak, kémikusnak, netán fizikusnak tartja-e magát, azt válaszolta, hogy ez számára nem különösebben értelmes kérdés: őt mindig a tudományos probléma izgatta, s azt követve lépte át a különböző szakterületek határait.

³⁷ A rendszerváltással jól érzékelhetően felgyorsultak az értelmiséget ebbe az irányba nyomó folyamatok, miközben – a szellemi termelési mód fejlődésével – jelen vannak persze ellenirányú fejlemények is.

³⁸ Bourdieunél "autonóm" és "heteronóm" értelmiségi.

³⁹ A jelen pillanatban mindenesetre a "kapitalizmus építésének" groteszk programja nem tűnik kevésbé utópisztikusnak a szocializmusépítés négy évtizedig követett programjánál. A félperiférikus-félgyarmati helyzet eléggé látványos változásokat hozott éppen az értelmiség lehetőségeiben: egyfelől a Céh legkonvertálhatóbb tudású mestereinek és mesterjelöltjeinek a nyugati centrumokba szívásával, másfelől a hazai szellemi élet műhelyeinek és anyagi bázisainak elsorvasztásával. (Mondván, hogy az államszocializmus túlfejleszette az értelmiséget). Az eredmény a kor főáramlatával ellentétes tendencia, a szellemi termelés visszafejlődése, provincializálódása. Mindez elég konkrét formákat ölt, amikor Magyarországon működő nemzetközi intézményekből kiszorítják, illetve bennük alárendelt helyzetbe szorítják vissza a hazai szakembereket, mondván, hogy ők nem ismerhetik, nem ismerik igazán jól a fejlett piacgazdaság követelményeit; amikor különböző – más kelet-európai munkafeltételekhez képest csábító anyagi lehetőségeket kínáló, ugyanakkor a nyugatiakhoz képest nevetségesen alacsony – szerződésekkel röghöz kötik és tíz-tizenkét vagy még több órás, az elbocsátás fenyegetésével kikényszerített, a szó szoros értelmében kizsákmányolt munkára kötelezik őket; amikor egyes tudományágakat eredményeik felmérése nélkül a nyugati innovációk adaptálására késztetnek, mondván, hogy itt úgysem születhet semmi érdemleges; amikor a saját kultúra nyelvének használata elégtelennek és alacsonyabb rendűnek minősül az uralkodó központok nyelveinek (angol, német) ismeretével, használatával szemben; amikor egyes kelet-európai fejlesztési irányokat mint potenciális konkurenciát sorvasztanak el. Ez a szellemi gyarmatosítás természetesen megtalálja a maga "komprádor" rétegét.

⁴⁰ Éppen ennek a visszavételét szolgálja az a nyomás, ami – különböző érdekeltségi mechanizmusok segítségével – az értelmiségnek a vállalkozó (vagyis piacfüggő) szférába való átzsilipelésére irányul.

⁴¹ Ez a tőke logikája szerint úgy fogalmazódik meg, hogy "Kelet-Európában humánértelmiségi túlképzés történt".

⁴² Jó példáját adta ennek az Ibsen, Strindberg, Grieg, Hamsun, Munch virágkor Skandináviája, amelynek történelmi kifutása az oktatásba, kultúrába való beruházással elősegítette, hogy e korábban (fél)periferikus régió más tekintetben is megkapaszkodjék az élmezőnyben. Hasonló példákkal szolgált a Meidzsi-restauráció, vagy mondjuk a II. világháború utáni időszak Japánja.

⁴³ Vesd össze a "minőségi szocializmus" gondolatával, vagy Vitányi Iván műveiben a minéműségi, mennyiségi és minőségi jelleg hármasságának kultúrfilozófiai kifejtésével; végső soron a mennyiség és minőség viszonyának hegeli kifejtésével. (Hegel és a fiatal Marx egyébként igen fontos, ha nem is kizárólagos kulcsszereplők a modernkori értelmiség adekvát gondolatrendszerének kimunkálásában.)

⁴⁴ Ez nem jelenti azt, hogy egy kifejlett szellemi termelési módban ne lennének egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, de ezek természete ma még éppoly kevéssé látható, mint a polgári forradalmak hajnalán a kiteljesedett tőkés társadalmak kifejlett ellentmondásai.

⁴⁵ Következésképpen a "proletárforradalmárok" szemében az értelmiségi ingadozó, elkényeztetett félburzsuj; a polgári elit szemében a társadalom veszélyes radikalizmusra hajlamos, mindig elégedetlen, kiegyensúlyozatlan eleme.

⁴⁶ A Céh nem azonos a hatalmi elittel: láttuk, hogy olykor alternatív hatalomként, olykor hatalomellenesként működik. Ha kirekesztik, tiltakozik az autoritarianizmus ellen; amikor ő rekeszt ki, érzéketlennek mutatkozik a céhen kívüliek igazságával szemben, s ilyenkor hatalomként viselkedik. Lényege az osztálytársadalmi körülmények között azonban nem hatalma, hanem a társadalomszerkezetben elfoglalt helye: a körülkerített szigetjelleg, amely védi elért helyzetét és ugyanakkor megakadályozza, hogy a társadalom egészét meghatározó erő legyen.

⁴⁷ Minthogy értelmiségi gondolatkörökről van szó, nem véletlenül jönnek létre az ezen ideológiák közti átjárások sem (l. sok huszadik századi értelmiségi szellemi útját Nietzschétől a bolsevizmusig, vagy vissza).

⁴⁸ A tőkés rendszer "sírásója" nem a proletár, hanem maga a tőke, ezt lényegében Marx így is ábrázolta, de közben – tévesen – megszemélyesítette a proletárral.

⁴⁹ Mellesleg az ideológiák uralomra jutása általában csábít a totalizálásra: minden uralomra jutott társadalmi forma ideológusai hajlamosak a történelem "berekesztésére". Az államszocializmus ideológiájában a kommunizmus a "történelem vége", a liberalizmuséban a kapitalista demokrácia; nyilván ha a szellemi termelési mód dominanciára jut, megszületnek azok az elméletek is, amelyek – a többinél semmivel sem nagyobb létjogosultsággal – majd ezt a fejleményt fogják a történelem utolsó lépésének tekinteni.

⁵⁰ A "liberális" értelmiség pedig mint "közbülső erő" azt az erőfeszítést képviseli, hogy az egymással szembekerülő értelmiségi értékeket megmentsék, összeegyeztessék; ugyanakkor többnyire nem kérdőjelezik meg a tőkés társadalom uralmának logikáját.

⁵¹ Mert az értéktelenség, értékrombolás szolgálatába szegődött értelmiségi természetesen szót sem érdemel, hiszen ő ezzel értelmiségi funkcióját, értelmiségi voltát is feladja.

⁵² Egyszerűen azért, mert a termelés, a gazdaság érvei mindig a végső érvek: a társadalom működőképességének vagy működésképtelenségének legfőbb bizonyítékai.

⁵³ S eközben éppúgy elveszti értelmiségi jellegét, ahogy az uzsorás sem tőkés.

⁵⁴ Jóllehet persze vannak olyan döntések is, amelyekben ezeket a szempontokat össze lehet egyeztetni.

⁵⁵ A kérdés tehát nem úgy pontos, hogy "ki kit győz le" – a győzelem, a harc kategóriái éppen a haszonelvű versenytársadalom logikáján belül maradnak -, hanem a "ki kit integrál, szintetizál", "ki építi magába sikeresebben a másikat". Jelenleg – mint ezt többször hangsúlyoztuk – a tőke logikája mozgatja a szellemi termelőket is, s minden új fejlemény is ennek jegyében "piacosodik", integrálódik a tőkés világrendszerbe; de az "információs forradalom", amely a tőke önfejlődéséből is következik, mindinkább beviszi a tőkét is a szellemi termelés "utcájába". (S a folyamatot éppen azért látjuk kikerülhetetlennek, s hosszú távon a tőke által megállíthatatlannak, mert a tőkés társadalmat önfejlődése, saját érdekeinek követése viszi ebbe az irányba.)

⁵⁶ Amit persze megint csak igen reális gazdasági folyamatok, például a megváltozott szerkezetű kereslet, a technikai fejlemények stb. tettek lehetővé és szükségessé (egy újfajta racionalitás jegyében).

⁵⁷ Aminek persze megint csak feltétele a társadalom általános kulturális felemelkedése, az hogy objektíve is csökkenjen értelmiségi és nem értelmiségi között a szakadék.

⁵⁸ Nem arról van csak szó, hogy az értelmiség tevékenysége mindenkihez eljusson, hiszen ez már régóta így van orvosok, tanárok, mérnökök esetében, ám ezek az említett értelmiségiek tudásukat elkülönítve, azt a velük kapcsolatba kerülők fölé helyezve űzik tevékenységüket. Az áttörés feltétele az, hogy 1. az értelmiségi által kínált tevékenység alapjai bárki által elsajátíthatók legyenek, s éppen erre az elsajátításra buzdítsa a többieket. Az értelmiség paradox módon éppen akkor találhatja meg önmagát, ha feladja a professzionalizmus mítoszát. Az egyéni képesség-sajátosságok, speciális tudások kibontakozását egy-egy területen egyáltalán nem gátolja az, ha az adott területet nem övezi misztikum a többiek szemében. 2. A másik alapfeltétel azon alapszik, hogy az értelmiségi terméke természete szerint piacidegen. Eladható, áruvá tehető, de mivel fogyasztása által nem fogyasztható el, így a klasszikus értelemben nem áru. Nincs értelme áruvá tenni, mert lényege szerint nem kisajátítható, minél több emberhez jut el, annál elevenebb. Persze, – a tőkés világpiacon belül – a szellemi termékeket ma még áruként forgalmazzák (éppen az alaptevékenységgé váláshoz legközelebbi szellemi termékeket, – pl. a software-ket – a leginkább), de a termelés sajátosságai előbb vagy utóbb eddig még mindig magukhoz igazították a termelés kereteit is. A számítástechnika, a videotechnika termékei másolhatók, "lophatók", méghozzá úgy, hogy ettől értékük nem csökken. A hagyományos termékkel ellentétben, amelyet vagy tulajdonosa fogyaszt el, vagy a tolvaj, itt a termék az eltulajdonítással sem fogy el, tehát – legalábbis a hagyományos értelemben – eltulajdonítása nem tekinthető lopásnak. A szerzői jogot – vagyis a szellemi termék piaci értékesítésének jogait – persze sérti ez a magatartás, de a jog itt is, mint mindig, előbb-utóbb be fogja adni a derekát a hétköznapi gyakorlat racionalitása előtt. A használati érték és a piaci értékesítés közti összefüggés e területeken egyre értelmetlenebbé válik: az információ legfőbb termelési tényezővé válása következtében így a tőkés termelés alapelvei rendülnek meg. S ezt a "botrányt" minden szellemi termék magában hordja.

⁵⁹ Határozottan elutasítjuk a céhességet illető kritikánknak bármely olyan felhasználását, amely az ilyen kultúrasorvasztó intézkedéseket igazolná. (Pl. ismeretes az az érvelés, miszerint "az értelmiség a maga elitizmusában védi a maga állásait, bezzeg nem tiltakozott, amikor mások kerültek az utcára". Az értelmiség- és kultúraellenes uszítás e hagyományos érvelése, a különböző társadalmi csoportok egymás elleni kijátszása igazságalapra támaszkodik: a céhes értelmiség jelentős része valóban elmarasztalható abban, hogy a fent ismertetett módon időnként túlságosan kevés szolidaritást mutat más rétegekkel – máskor pedig túlkompenzálja ezt -, ám ebből nem az következik, hogy a társadalmi igazság az értelmiség visszaszorításával állítható helyre. Épp ellenkezőleg: mint kifejtettük, a szellemi termelés fejlesztése a társadalom valamennyi rétegének alapvető érdeke, az értelmiségnek pedig éppen e fejlesztés elősegítése végett is létérdeke a szolidaritás, annak felismerése, hogy a társadalom általános lesüllyedése a tőkefelhalmozást talán, a szellemi termelési mód fejlesztését semmiképpen sem szolgálhatja.

⁶⁰ Amikor a céhes értelmiségi definiálni igyekszik, hogy ki tartozik az "értelmiségi" fogalmába, általában leszűkíti a kört. (Ez a szűkítés is a céhkorszak jellemzője, a tőkés például, amikor uralomra jut, a céhmesterrel ellentétben azt hangsúlyozza, hogy mindenki vállalkozó, csak a munkásnak a munkaereje a tőkéje.) A hivatalnoktól jogosan határolja el magát, ha a hivatalnok nem a szellemi termelés, hanem más szempontok végrehajtója csupán, de amikor azt kezdik hangsúlyozni, hogy nem az az értelmiségi, aki diplomás, nem az az értelmiségi, aki (reál) szakember, sőt még a papság sem az – akkor az "értelmiség" definícióját bizony eléggé nyilvánvalóan a céh tagságára szűkítik le. A mi értelmezésünkben az "értelmiségi" megszűnőben lévő kategória, ami a "szellemi termelő" fogalmát fedi le (mint ilyen természetesen a reálértelmiségi vagy a pap is része), s e kategória egyre tágulva a nem is olyan távoli jövőben közelíteni fogja a "termelő" kategóriájának határait.

Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)

Bevezető Fulbright tanulmányához.A hatalom arroganciája

(Fulbright tanulmánya elé)

Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos külpolitikája az elmúlt kétszáz év során – az esetek döntõ többségét alapul véve – kétféle képpen viszonyult a világ különbözõ pontjain bekövetkezett forradalmakhoz. 1. Támogatta azokat a forradalmakat, amelyek az európai gyarmatosító országok, vagyis a legfõbb világpolitikai riválisok ellen irányultak, és a nemzeti önrendelkezés megteremtését célozták. 2. Ellenzett minden olyan forradalmat, amely veszélyeztette az amerikai érdekeknek megfelelõ liberális nemzetközi gazdasági rendet, különösen ha ez a forradalom valamiféle radikális szociális átalakulás programját követte. Ez a séma mint a washingtoni politika legerõsebb tendenciája figyelhetõ meg a XIX. és a XX. század tanulmányozása során, de nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna akár viszonylag erõs irányzatok is az amerikai politikában, amelyek más, progresszívabb álláspontot képviseltek.

A második világháború utáni idõszakban a Szovjetunióval való együttműködés tapasztalatai egy újfajta, toleráns magatartást alakítottak ki az amerikai politikai elit egy részében, különösen pedig az északi liberális körök vezetése alatt álló Demokrata Pártban. Ennek az irányzatnak volt jellegzetes képviselõje J. William Fulbright szenátor.

Maga Fulbright nem északról, hanem a déli Arkansas államból származott, amelyet aztán az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban képviselt. Elõször 1942-ben választották képviselõvé, amikortól egyben a Képviselõház Külügyi Bizottságának tagja is lett. Az õ kezdeményezésére fogadták el az úgynevezett Fulbright-határozatot, amelynek döntõ szerepe volt a béke fenntartását célzó nemzetközi szervezet, vagyis a késõbbi ENSZ létrehozásában. Fulbright szenátor 1946-ban kezdeményezte annak a nemzetközi oktatási csereprogramnak a létrehozását, amely azóta is az õ nevét viseli. 1954-ben azon szenátorok egyike volt, akik a Joseph McCarthy által vezetett antikommunista vizsgálóbizottság (Special Investigating Subcommittee) további finanszírozása ellen szavaztak. Egyidejűleg tagja volt annak az elnök által kinevezett delegációnak, amely az ENSZ-ben képviselte az Egyesült Államokat.

A liberális beállítottságú szenátor gondolkodásába és a hatvanas évek politikai dilemmáiba enged bepillantást az a kötet, amelybõl az alábbiakban közölt írás származik. A kötet elõzménye egy elõadássorozat, amely egy, a kormányhivatalokkal szoros kapcsolatban álló felsõoktatási intézmény, a Johns Hopkins School of Advanced International Studies rendezésében zajlott. Ez az intézmény 1964-tõl fogva hagyománnyá tette a Christian A. Herter Lecture Series névre keresztelt elõadássorozat megtartását, amelynek keretében köztiszteletben álló, befolyásos személyiségek adták elõ nézeteiket az amerikai külpolitika kérdéseirõl. A sorozat részeként hívták meg három elõadásra 1966-ban William Fulbright szenátort, a Szenátus Külügyi Bizottságának elnökét. A Johns Hopkins külügyi iskolában tartott három elõadás A magasabb szintű patriotizmus, A forradalom külföldön és A hatalom arroganciája címeket viselte. Az elõadások kibõvített és szerkesztett változata önálló kötetben jelent meg még 1966-ban, a New York-i Vintage Books kiadásában.

Fulbright akkoriban köztudomásúan ellenezte Lyndon Johnson elnök vietnami politikáját, az amerikai katonai beavatkozás eszkalációját. Irányításával a Szenátus Külügyi Bizottsága vizsgálatot folytatott az Egyesült Államok vietnami, kínai és észak-atlanti politikájáról. A kötethez elõszót író Francis O. Wilcox dékán szerint a második világháború óta Fulbright volt az elsõ külügyi bizottsági elnök, aki egy fontos kérdésben szembehelyezkedett az elnök politikájával. Ebben nem zavarta, hogy ugyanazt a pártot képviselte, mint Johnson. Korábbi demokrata elnökök politikáját is tudta kritikusan vizsgálni. Nem értett egyet például azzal, hogy a második világháború végéhez közeledve az Egyesült Államok mereven ragaszkodott a feltétel nélküli megadás követeléséhez, és Truman elnök ennek jegyében hezitálás nélkül ledobatta az atombombát Japánra (néhány évvel késõbb ugyanis ugyanõ volt kénytelen nagy összegeket kicsikarni a Kongresszustól Japán újjáépítésének finanszírozására). Kétségbe vonta a Kennedy által meghirdetett holdutazási program szükségességét is.

A szókimondó szenátor persze messze nem radikális figura. Mint maga mondja: nem akarja felmagasztalni a kínai kommunistákat, nem akarja feloszlatni a NATO-t és nem akar lemondani Berlinrõl sem. Olyan légkört kíván a politikai vitához, amelyben az ortodoxtól eltérõ gondolatok nem indulatokat és érzelmi reagálást váltanak ki, hanem figyelmet és a tényleges érdekek tekintetbe vételét. Egy szellemes fejezetcímben (Amerikai birodalom vagy amerikai példa?) arra szólít fel, hogy a birodalomépítés helyett az Egyesült Államoknak inkább a példa erejével kellene hatnia a világ népeire.

Az elõadássorozat és a kötet lezárásaként Fulbright arról értekezik, hogy kétféle amerikai politikai hagyomány létezik. Az egyik az, amelyet a múlt században Abraham Lincoln, az 1950-es és 60-as években pedig Adlai Stevenson (Illinois állam kormányzója, a Demokrata Párt kétszeres elnökjelöltje, késõbb az USA ENSZ-nagykövete) képviselt, a másik pedig Theodore Roosevelté és a kortárs “szuperpatriótáké”. Az elsõ nagylelkű, humánus, önkritikus, mérsékelt és igazságkeresõ, míg a másik egoista, romantikus, kinyilatkoztató, és arrogáns a nagyhatalmi erõ felhasználásában. Amerika hol egyik, hol másik, hol mindkét arcát mutatja a világnak. Az Egyesült Államok külpolitikája ettõl inkonzisztens és kiszámíthatatlan.

Saját magát Fulbright természetesen az elsõ kategóriába sorolja: “Ami engem illet, én jobban szeretem Lincoln és Adlai Stevenson Amerikáját. Jobban szeretem, ha hazám nem ellensége, hanem barátja azoknak, akik társadalmi igazságosságot követelnek. Jobban szeretem, ha a kommunistákat nem az elvont rossz megtestesítõinek tekintjük, hanem olyan emberi lényeknek, akik egyaránt képesek jóra és rosszra, bölcsességre és ostobaságra, akárcsak bárki más. És jobban szeretem, ha hazám rokonszenvet ébresztõ barátja és nem szigorú, öntelt tanítómestere az emberiségnek.”

Nem sokkal azután, hogy Fulbright ezeket a gondolatokat kifejtette, az amerikai külpolitika – Richard Nixon és Henry Kissinger irányítása alatt – gyors ütemben tolódott el a második irányzat felé. A Carter-években még történt egy ellentmondásos kísérlet az emberi jogok programjának zászlóra tűzésére, Ronald Reagan fellépésével azonban teljesen egyértelműen az arrogáns és öntelt “tanítómester” szelleme uralkodott el Washingtonban. A kilencvenes évek végéhez közeledve pedig úgy tűnik, hogy hiába választott ismét demokrata elnököt az Egyesült Államok 1992-ben és 1996-ban, a hatvanas évek liberalizmusát ez sem a gazdaságpolitikában, sem a külpolitikában nem tudta feléleszteni. Hiába ígér Kennedy-stílust Bill Clinton, folyton-folyvást valami nixoni jön ki belõle; hiába próbál Franklin Rooseveltként viselkedni, tettei Harry Trumanra emlékeztetnek; és hiába próbál Woodrow Wilsontól ihletet meríteni, gyakorlati lépései Teddy Rooseveltéhez hasonlítanak inkább.

Bizonyos tekintetben Kissinger nemzetbiztonsági és külpolitikája összhangban volt Fulbright intelmeivel, hiszen az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalásának visszafogását kezdeményezte. Ez azonban igazából csak látszólagos hasonlóság, hiszen Nixon alatt a dél-kelet-ázsiai katonai beavatkozás a korábbiaknál is intenzívebbé és kiterjedtebbé vált. A változás inkább az volt, hogy az Egyesült Államok nem saját kezűleg, hanem brutális diktátorok segítségével hajtotta végre a megszokottá vált műveleteket (Chile, Indonézia stb.). Fulbright elsõsorban nem a külpolitika passzivitásáért, hanem humanizálásáért lépett fel, és ez semmiképpen sem hozható kapcsolatba a Nixon–Kissinger-korszakkal.

A Fulbright által képviselt liberalizmus nem tűnt el nyomtalanul az amerikai politikából, de elmúlt harminc év alatt jelentõsen meggyengült. Képviselõit legutóbb az 1994-es kongresszusi választás tizedelte meg; a megmaradók pedig tartós defenzívába szorultak és utóvédharcokat folytatnak a jóléti állam maradványainak védelméért. A kilencvenes évek amerikai külpolitikájának ugyan legfõbb jelszavai között szerepel a demokratizálás, ez azonban rendszerint üres retorikává válik, amint a tényleges demokratizálódás az amerikai kereskedelmi érdekeket fenyegeti. (Az Anthony Lake által kidolgozott nemzetbiztonsági doktrína megismerhetõ Jochen Hippler írásából az Eszmélet 29. számában. Ugyanez a lapszám közöl elemzést a kubai gazdasági reformokról, amely aktuális megvilágítást ad a Fulbright-dokumentumban olvasható eszmefuttatásnak.)

Madeleine Albright személyében ma olyan demokrata politikus irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, aki egyes kérdésekben megõrzött egyet-mást (például az Oroszországgal való együttműködési készséget és az emberjogi retorikát) a korábbi évtizedek liberalizmusából, mégis ritkán látott harmonikus viszonyt tudott kialakítani a Szentátus jelenlegi külügyi bizottsági elnökével, a szélsõségesen konzervatív, republikánus Jesse Helms szenátorral. E meghitt nézetazonosság kiterjed azoknak a latin-amerikai országoknak a megítélésére, amelyekkel az általunk kiválasztott Fulbright-szöveg is foglalkozik. A kubai forradalommal szembeni magatartás tekintetében az amerikai politikai elit köreiben ma széles körű konszenzust találunk. Elvétve található olyan politikus Washingtonban, aki helytelenítené a szigetországgal szembeni embargót.

Ma az amerikai politikai diskurzus magától értetõdõ tényként kezeli, hogy az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynöksége (CIA) már Eisenhower elnök hivatali ideje alatt merényletet tervezett Fidel Castro ellen és megkezdte a Disznó-öbölben végrehajtott invázió elõkészítését. A kubai kommunisták rendszerét azonban azóta sem sikerült megdönteni, ami Vietnam után az amerikai külpolitika talán legnagyobb kudarcának is tekinthetõ. Richard Helms, a CIA egykori igazgatója szerint az USA képes lenne a Castro-féle vezetés eltávolítására, de nem lehetne biztos abban, hogy az utána következõ kormányzatot konszolidálni tudná és ellenõrzése alatt tudná tartani – tekintettel a kommunista rezsim népi támogatottságára. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak már azt sem tudják, hogy a célt vagy az eszközt tekintsék-e szentnek ebben a nagy ideológiai jelentõséggel bíró konfliktusban. Mindazonáltal a Castro-rendszer bázisának értékelése igazolja azt a meglátást, amelyet a hatvanas évek közepén Fulbright szenátor is képviselt Kubával kapcsolatban.

Néha egy-egy ismert külföldi politikusnak kell Amerikába látogatnia ahhoz, hogy az Albright–Helms-tengelytõl eltérõ álláspontok hangozzanak el Latin-Amerika kérdésében. 1997 decemberében például Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) volt fõtitkára, a Szovjetunió volt elnöke tett látogatást New Yorkban, ahol tárgyalásokat folytatott a város polgármesterével. Az ezt követõ sajtótájékoztatón elhangzott, hogy Gorbacsov helytelennek tartja az USA embargópolitikáját, értelmetlennek és igazságtalannak a szankciókat. Szerinte Kubát inkább integrálni kellene a nemzetközi gazdaságba, s ez maga után vonná a politikai rendszer demokratizálódását is. Azoknak, akik hasonló véleményen vannak, mint ma Gorbacsov vagy harminc évvel ezelõtt Fulbright, napjainkban körülbelül annyi a befolyásuk a washingtoni politikára, mint a volt szovjet elnöknek a moszkvaira.

Fulbright könyvét a hetvenes évek közepén ún. zárt terjesztésű, számozott kiadványsorozatában (a kiadó és a megjelentetés évszáma feltüntetése nélkül), vagyis a szélesebb olvasóközönség számára nem elérhetõ módon jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. Az MSZMP illetékes szervei részérõl minden ilyesfajta titkosításnak és félig nyilvános közlésnek jelzésértéke lett volna, ha a társadalom pontosan tudta volna, hogy minek az ismeretétõl fosztják meg, és ha azok, akikhez a számozott kiadások eljutottak, valóban el is olvasták volna ezeket a köteteket. Egyiket sem feltételezhetjük, és így a negyedszázad elõtti kiadói szándék is homályban marad elõttünk.

Szerkesztõségünk azzal a szándékkal közli Fulbright szenátor írását (a Kossuth-kiadás fordítását felhasználva), hogy érzékeltesse: létezett az amerikai politikában egy liberális irányzat, amely empátiával és konstruktívan közelített a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdõ népi mozgalmak felé. Ez a fajta liberalizmus mérce lehet mindazoknak, akik a jelenkori amerikai külpolitikáról próbálnak ítéletet mondani, és akik korunkban a szocialista és a liberális irányzatok közötti együttműködés lehetõségeit keresik.

Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.

“A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.” (Szun-ce: A hadviselés törvényei)

*** 

A neoliberalizmus, mint világrendszer, a területszerző háború új fajtája. A harmadik világháború – más szóval a hidegháború – vége korántsem jelenti azt, hogy a világ túllépett volna a bipolaritáson, s a győztes hegemóniájával új stabilitásra tett volna szert. Mert bár legyőzött van (a szocialista tábor), nehéz megnevezni a győztest. Az Egyesült Államok? Az Európai Unió? Japán? Hármójuk együtt? A “gonosz birodalmának” bukása új piacokat nyit meg, amelyek megszerzéséért új háború kezdődik, a negyedik világháború.

Mint minden konfliktus, ez is arra kényszeríti a nemzetállamokat, hogy önazonosságukat újradefiniálják. A világrend visszatért a régi korokhoz, Amerika, Afrika és Óceánia meghódításának idejéhez. Különös ez a modernség, amely hátrálva halad előre: a XX. század alkonya inkább hasonlít a régi barbár századokhoz, mint a tudományos–fantasztikus regényekben oly sokszor leírt racionális jövőhöz.

Óriási területek és vagyonok, s főleg a rendelkezésre álló munkaerő hatalmas tömegei várnak új gazdára. A világ urának szerepköre egyedüli, a jelöltek azonban sokan vannak. Ez az oka az új háborúnak azok között, akik szeretnének részévé lenni a “jó birodalmának”.

Míg a harmadik világháború a kapitalizmus és a szocializmus konfrontálódását jelentette – különböző területeken s változó hevességgel –, a negyedik világháború a nagy pénzügyi központok között zajlik – világméretű színpadokon s tartósan magas intenzitással.

A téves elnevezéssel illetett “hidegháború” olykor igen magas hőfokot ért el, a nemzetközi kémkedés katakombáitól Ronald Reagan hírhedt “csillagok háborújának” kozmikus szférájáig; a Disznó-öböl fövenyétől Kubában, a vietnami Mekong deltájáig; az atomfegyverekért vívott fékevesztett versenyfutástól a latin-amerikai katonai puccsokig; a NATO haderőinek bűnös manővereitől a CIA-ügynökök aknamunkájáig Bolíviában, ahol Che Guevarát meggyilkolták. Mindezek az események végül a szocialista tábor mint világrendszer összeomlásához s mint társadalmi alternatíva megszűnéséhez vezettek.

A harmadik világháború bebizonyította a totális háború “jótéteményeit” a győztes, a kapitalizmus számára. A háború utáni helyzet új, globális leosztást sejtet, amelynek legfontosabb konfliktustényezői: a “senki földje” területek jelentős kiterjedése (a Kelet összeomlása nyomán), néhány nagyhatalom (az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán) fejlődése, a világgazdasági válság és az új informatikai forradalom.

A számítógépeknek köszönhetően a pénzpiacok – kezdve a pénzváltó helyiségektől – kényük-kedvük szerint erőltethetik a világra törvényeiket és elveiket. A “globalizáció” nem több mint sajátos logikájuk totalitárius kiterjesztése az élet minden területére. Az Egyesült Államok maga is, amely azelőtt a gazdaság ura volt, a pénzügyi hatalom dinamikájának, a kereskedelmi szabadversenynek az irányítása, távirányítása alá került. E logika hasznot húzott a telekommunikáció fejlődésével előidézett prosperitásból, s megkaparintotta az ellenőrzést a társadalmi cselekvés valamennyi oldala felett. Íme, a valóban totálisan totális világháború! Első áldozatainak egyike a nemzeti piac. Egy páncélterem belsejében leadott lövéshez hasonlóan, a neoliberalizmus által elindított háború visszaüt, és a lövést leadót sebesíti meg. A globális pénzgazdaság ágyútüze megsemmisítette a nemzeti kapitalista államhatalom alapjainak egyikét, a nemzeti piacot. Az új, nemzetközivé vált kapitalizmus sérülékennyé teszi a nemzeti kapitalizmusokat és a közhatalmi ágakat éhhalálra kárhoztatja. A csapás oly brutálisra sikeredett, hogy a nemzetállamoknak nincs többé erejük arra, hogy állampolgáraik érdekeit megóvják.

A hidegháborúból örökölt, szépnek mondott kirakatot – az új világrendet – szilánkokra törte szét a neoliberális robbanás. Alig néhány perc elegendő ahhoz, hogy vállalatok és államok omoljanak össze; nem a proletárforradalom szelétől, hanem a heves pénzügyi viharok következtében.

A fiú (a neoliberalizmus) felfalja az apát (a nemzeti tőkét), szétzúzva egyszersmind a kapitalista ideológia hazugságait: az új világrendben nincs sem demokrácia, sem szabadság, sem egyenlőség, sem testvériség. A földgolyó-méretű színpad új csatatérré változik, ahol a káosz uralkodik.

A hidegháború vége felé a kapitalizmus feltalálta a katonai iszonyatot: a neutronbombát, vagyis az olyan fegyvert, amely az életet kioltja, az épületeket azonban megkíméli. A negyedik világháború során most új csoda fedeztetett fel: a pénzügyi bomba. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákkal szemben emez nem csupán megsemmisíti a poliszt (ez esetben a nemzetet), s nemcsak halált, terrort és nyomorúságot hoz lakosaira, hanem célpontját a gazdasági globalizáció kirakós játékának egyszerű mozaikkockájává változtatja. A robbanás nem füstölgő romokat és mozdulatlan tetemeket hagy maga után: eredménye egy-egy új részleg létrejötte a világméretű hipermarket kereskedelmi megapoliszában, valamint a munkaerő újraprofilírozása az immár planetáris nagyságrendűvé vált foglalkoztatási piac számára.

Az Európai Unió saját bőrén tapasztalja meg a negyedik világháború következményeit. A globalizációnak sikerült eltörölnie az államok – egymás évszázados ellenségei – közötti határokat, s politikai unióra kényszerítenie őket. A nemzetállamoktól az európai föderációig vezető út azonban pusztulással és romokkal – elsőként az európai civilizáció romjaival – lesz kikövezve.

A megapoliszok földgolyószerte szaporodnak. Legkedveltebb terepeik a kereskedelmi integrációs övezetek. Észak-Amerikában az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amelynek Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó a tagja, egy régi hódító tervet teljesít be: “Amerika az amerikaiaké”. De vajon a megapoliszok tényleg a nemzetek helyébe lépnek? Nem, illetve nem kizárólagosan. Inkább új szerepekkel, új határokkal és új távlatokkal látják el őket. Egész országok válnak a neoliberális megavállalatok részlegeivé, amelyek ily módon egyrészt régiók és nemzetek romba döntését és elnéptelenedését, másrészt újjáépítésüket és újjászervezésüket váltják ki.

Az atomfegyvereknek a harmadik világháború idején elrettentő, megfélemlítő és kényszerítő jellegük volt. A pénzügyi hiperbombák viszont most, a negyedik világháborúban egészen másfajta természetűek. Területek (nemzetállamok) megtámadására szolgálnak, lerombolják szuverenitásuk anyagi alapjait, és elnéptelenedésüket, illetve az újfajta gazdaság számára alkalmatlanok (például az őslakosság) kirekesztődését vonják maguk után. Egyidejűleg azonban a pénzügyi központok a nemzetállamok rekonstrukcióját is elvégzik, új elv szerint szervezve újjá őket, amely szerint a gazdaságnak elsőbbsége van a társadalom szempontjaival szemben.

Az őslakosok által lakott térségek e stratégia számtalan példáját szolgáltatják: Ian Chambers, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) Közép-amerikai Irodájának igazgatója például kijelentette, hogy a világ bennszülött lakossága (300 millió fő) olyan övezetekben él, amelyek a világ természeti erőforrásainak 60%-át rejtik magukban. “Nem meglepő tehát, hogy konfliktusok sokasága robban ki e területek megkaparintása érdekében. (…) A természeti erőforrások (a kőolaj és a bányakincsek) kiaknázása, valamint a turisztika azok az ágazatok, amelyek az amerikai őslakosok területeit a leginkább veszélyeztetik. Azután jön a környezetszennyezés, a prostitúció és a kábítószer-kereskedelem.”

Ebben az új háborúban a politika – a nemzetállam motorja – megszűnik létezni. Illetve csupán a gazdaság igazgatására szolgál, olyannyira, hogy maguk a politikusok immár csupán egyfajta vállalatigazgatók. A világ új urainak nincs szükségük a közvetlen kormányzásra. A nemzeti kormányok az ő számlájukra foglalkoznak az ügyek adminisztrálásával. Az újfajta rend egyet jelent a világ egyetlen piacban való egyesítésével. Az államok inkább csak vállalkozások, élükön a kormányokat helyettesítő ügyintézőkkel, az új regionális társulások pedig sokkal inkább kereskedelmi egyesülésekhez hasonlítanak, semmint valódi politikai szövetséghez. Az unió, amelyet a neoliberalizmus előidéz, gazdasági jellegű; a gigantikus méretű, planetáris hipermarketban csupán az áru cirkulál szabadon, nem az emberek.

A globalizáció egyszersmind sajátos gondolkodásmód elterjedését is maga után vonja. Az American way of life, amely az amerikai csapatok nyomában járt előbb a második világháború folyamán Európában, majd később Vietnamban, legutóbb pedig a Perzsa-öbölben, most a számítógépeknek köszönhetően az egész földgolyóra kiterjed. Ez a nemzetállamok anyagi alapjainak lerombolásával s egyúttal történelmi és kulturális pusztulásukkal egyenértékű. Mindazok a kultúrák, amelyeket a nemzetek létrehoztak – Amerika őslakóinak nemes múltja, a ragyogó európai civilizáció, az ázsiai nemzetek bölcs történelmi öröksége, Afrika és Óceánia ősi gazdagsága – az amerikai életmód előidézte bomlás áldozatává válnak. A neoliberalizmus tehát kikényszeríti a nemzetek, nemzetcsoportok pusztulását, hogy azután egyetlen öntőformában olvassza össze őket. Valóban földgolyó-méretű – a lehető legrosszabb és a legkegyetlenebb – háborúról van tehát szó, amelyet a neoliberalizmus intézett az emberiség ellen.

Egyfajta kirakójátékkal állunk szemben. Ahhoz, hogy darabjait összerakhassuk, s mai világunkat megértsük, sok mozaikkocka hiányzik még. Mindazonáltal a puzzle hét darabja már látható. Hét mozaikkocka, amely megrajzolható, kiszínezhető, kivágható s a többihez illeszthető – valamiféle világméretű fejtörő keretében.

A mozaik darabjai közül az első a gazdagság és a szegénység kettős felhalmozódása a planetáris társadalom két pólusán. A második a kizsákmányolás világméretűvé válása. A harmadik az emberiség egy részének tétlenségre kárhoztatása. A negyedik a hatalom és a bűnözés közti visszataszító kapcsolat. Az ötödik az állami erőszak. A hatodik a megapolitika rejtélye. Végül a hetedik az emberiség sokféle formát öltő ellenállása a neoliberalizmussal szemben.

A mozaik első darabja: a javak koncentrálódása és a szegénység megoszlása

Az első darab formája egy pénzjel.

Az emberiség történelme során különböző modellek versengtek egymással azért, hogy általuk a világrend jelévé az abszurd váljék. Nos, ha majd az érmek kiosztására kerül sor, a neoliberalizmus eséllyel pályázhat az első helyek egyikére. A javak “megoszlására” vonatkozó felfogása kettős értelemben is abszurd: az egyik oldalon a gazdagság néhányak kezében halmozódik fel, a másikon pedig a szükség milliók osztályrésze. A mai világ megkülönböztető vonása az igazságtalanság és az egyenlőtlenség. A föld lakosainak száma jelenleg 5 milliárd: közülük 500 millióan kényelemben élnek, négy és fél milliárdnyian viszont szegénységben. A gazdagok számbeli kisebbségüket dollármilliárdjaikkal kompenzálják. A világ 358 leggazdagabb dollármilliárdosának vagyona nagyobb, mint a föld 2,6 milliárdnyi szegényebb felének éves jövedelme.

A transznacionális nagyvállalatok növekedésének nem feltétele a fejlett nemzetek előrehaladása. Ellenkezőleg: minél inkább gazdagodnak ezek az óriások, annál súlyosabbá válik a szegénység a gazdagnak mondott országokban. A gazdagok és a szegények közti távolság hatalmas: a szociális egyenlőtlenségek ahelyett, hogy csökkennének, egyre mélyebbekké válnak.

A pénzjel, amelyet rajzoltunk, a gazdasági világhatalmat szimbolizálja. Most színezzük ki a dollár zöld színével; az orrfacsaró bűzt azonban nem kell hozzátennünk: a trágya, a mocsok és a vér e jellegzetes szaga vele született.

A mozaik második darabja: a kizsákmányolás világméretűvé válása

A második darab háromszöget formáz.

A neoliberálisok hazugságainak egyike az, hogy a vállalatok gazdasági növekedése a javak és a munkahelyek jobb eloszlását eredményezi. Ez az állítás hamis. Ahogyan egy király hatalmának növekedése nem jár együtt alattvalói hatalmának gyarapodásával (sőt, ennek inkább az ellenkezője igaz), a pénztőke abszolutizmusa sem javít a javak eloszlásán, s nem teremt munkahelyeket. Strukturális következményei a szegénység, a munkanélküliség és a létbizonytalanság.

Az 1960-as és 70-es években a szegények száma (azaz, a Világbank meghatározása szerint azoké, akik naponta 1 dollárnál kisebb jövedelemmel rendelkeznek) 200 millióra rúgott. A 90-es évtized elején a szegények már 2 milliárdnyian voltak.

Egyre több a szegény és az elszegényedett ember, s egyre kevesebben vannak a gazdagok és a meggazdagodottak: ez a mozaik első darabjának a tanulsága. Ahhoz, hogy ez az abszurd helyzet előálljon, a kapitalista világrendszer “modernizálja” a javak termelését, forgalmazását és fogyasztását. Az új technológiai forradalom (az informatika), illetve az új politikai forradalom (a nemzetállamok romjain felépülő megapoliszok terjedése) új szociális “forradalomhoz” vezet: a társadalmi erők, mindenekelőtt a munkaerő újraszerveződését idézi elő.

A világ gazdasági értelemben aktív népessége az 1960-as 1,38 milliárd főről 1990-re 2,37 milliárdra nőtt. Egyre több tehát a munkaképes ember, az új világrend azonban jól körülhatárolt térségekbe szorítja őket, s újraszabályozza működésüket (avagy éppen – mint a munkanélküliek és a létbizonytalanságban élők esetében – nem-működésüket). A világnépesség aktív – valamilyen tevékenység keretében foglalkoztatott – része az elmúlt húsz esztendőben gyökeres változáson ment át. A mezőgazdaság és a halászat részaránya az 1970-es 22%-ról 1990-re 12%-ra csökkent, az iparé 25-ről 22%-ra, míg a harmadik szektoré (kereskedelem, szállítás, bankok, szolgáltatások) 42-ről 56%-ra nőtt. A fejlődő országokban a tercier ágazatok aránya 40%-ról (1970) 57%-ra (1990) emelkedett, a mezőgazdaságé és a halászaté ugyanakkor felére, 30-ról 15%-ra csökkent.

Egyre több azoknak a dolgozóknak a száma, akik nagy termelékenységű tevékenységekben vesznek részt. A rendszer ilyenformán olyan óriás tulajdonos módjára működik, amely számára a planetáris piac csupán egyetlen, “modern” elvek szerint működtetett vállalat. A neoliberális “modernitás” azonban, úgy tűnik, közelebb áll a születő kapitalizmus bestialitásához, mint az utópisztikus “racionalitáshoz”. A kapitalista termelés továbbra is igényt tart a gyermekmunkára. A világon élő 1,5 milliárd gyermek közül legalább 100 millió hajléktalan s 200 millió dolgozik (előrejelzések szerint, számuk 2000-re 400 millióra emelkedik). Egyedül Ázsia manufaktúráiban 146 millió gyermeket foglalkoztatnak. De a fejlett Északon is több százezer gyermek kényszerül arra, hogy dolgozzon, a családi jövedelem kiegészítésére vagy a puszta létfenntartás érdekében. Rengeteg gyermeket alkalmaznak a szexiparban is: az ENSZ kimutatása szerint minden évben 1 millió gyermek válik a szexkereskedelem áldozatává.

A világ dolgozóinak millióit sújtó munkanélküliség és szegénység ma olyan realitás, amely egyelőre nem látszik eltűnni. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országaiban a munkanélküliség, amelynek aránya 1966-ban 3,8% volt, 1990-re 6,3%-ra, Európában pedig 2,2-ről 6,4%-ra nőtt. A világméretűvé vált piac szétzúzza a kis- és középvállalkozásokat. Ezek ugyanis a helyi és regionális piacok eltűnésével védtelenekké válnak, s nem képesek elviselni a transznacionális óriások támasztotta konkurrenciát. Emiatt dolgozók milliói veszítik el munkahelyüket. A neoliberalizmus abszurditása, hogy a gazdasági növekedés nemcsak hogy nem teremt, de megszüntet munkahelyeket; az ENSZ “foglalkoztatás nélküli növekedésről” beszél.

A lidércnyomás azonban itt nem ér véget. Akik dolgozhatnak, azok is kénytelenek bizonytalan, ideiglenes munkafeltételeket elfogadni. Növekvő instabilitás, meghosszabbodott munkanap és alacsonyabb munkabér: ezek a következményei a globalizációnak és a szolgáltató szektor robbanásszerű térnyerésének.

Mindez sajátságos többletet hoz létre: az új világgazdasági rend számára haszontalan emberi lények tömegét, akik immár feleslegesek, mert nem termelnek, nem fogyasztanak s nem kölcsönöznek a bankoktól. Egyszóval eldobhatók. A pénzpiacok nap mint nap rákényszerítik törvényeiket az államokra és az államok csoportjaira. Újra elosztják a lakosokat, s végül megállapítják, hogy még mindig túl sok az ember.

A háromszöget alkotó ábra tehát a világméretű kizsákmányolás piramisát fejezi ki.

A mozaik harmadik darabja: a népességvándorlás rémképe

A mozaik harmadik darabját egy kör megrajzolásával kapjuk.

Szóltunk már – a harmadik világháború végével kapcsolatban – az új, hódításra váró térség (a volt szocialista országok), illetve a visszahódítandó területek létéről. Ebből következik a piacok hármas stratégiája: szaporodnak a “regionális háborúk” és a “belső konfliktusok”; a tőke atipikus felhalmozási célt követ; s a dolgozók hatalmas tömegei kényszerülnek helyváltoztatásra. Az eredmény: migránsok millióinak földgolyó-méretű vándorlása. A vándorlók – a hidegháborúban győztesek elképzeléseinek megfelelően – “idegenekké” válnak a “határok nélküli” világban, idegengyűlölettől, a foglalkoztatás bizonytalanságaitól, kulturális identitásuk elvesztésétől, rendőri üldöztetéstől és éhezéstől szenvednek, sőt, gyakran börtönbe vetik őket, vagy gyilkosság áldozatává válnak. Az elvándorlás lidércnyomása, bármi is ennek az oka, tovább erősödik. Azok száma, akik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának joghatósága alá tartoznak, szó szerint robbanásszerű növekedésen ment keresztül: 2 millióról (1975) 27 millióra (1995) nőtt.

A neoliberalizmus migrációs politikája – az immigráció megfékezése helyett – egyre inkább a munka világának destabilizálására irányul. A negyedik világháború – romboló és elnéptelenítő, illetve újjáépítő és újjászervező mechanizmusaival – emberek millióinak helyváltoztatását kényszeríti ki. Sorsuk, hogy vándoroljanak, s a lidércnyomás, amit magukkal visznek, fenyegetést jelent az állással rendelkező dolgozókra és ürügyet a fajgyűlöletre.

A mozaik negyedik darabja: a pénzügyi globalizáció és a bűnözés általánossá válása

A negyedik elem egy téglalap.

Ha bárki azt gondolná, hogy a bűnözés világa az obskúrus, síron túli világ szinonimája, súlyosan téved. A hidegháborúnak nevezett időszak alatt a szervezett bűnözés valójában egyfajta “respektusra” tett szert. Nem csupán modern vállalkozásként kezdett el működni, hanem mélyen behatolt a nemzetállamok politikai és gazdasági rendszerébe is.

A negyedik világháború kezdetével a szervezett bűnözés tevékenységi területei is globalizálódtak. Az öt világrész bűnszervezetei elsajátították a “világméretű együttműködés szellemét”, s együttesen vesznek részt az új piacok megszerzéséért folytatott versengésben. Legális vállalkozásokba ruháznak be, s nemcsak azért, hogy a piszkos pénzt tisztára mossák, hanem azért is, hogy tőkéhez jussanak illegális üzelmeikhez. Kedvelt aktivitási területük a luxusingatlanok piaca, a szabadidő-eltöltés, a média és… a bankszféra.

Ali Baba és a 40 bankár? A helyzet rosszabb. A kereskedelmi bankok a piszkos pénzt legális tevékenységeikhez használják fel. Az ENSZ egyik, a bűnözés globálissá válásról szóló 1995-ös jelentése szerint, “a bűnszervezetek fejlődését megkönnyítették a szerkezetátalakítási programok, amelyeket az eladósodott országok kénytelenek voltak magukra vállalni, hogy hozzájussanak a Nemzetközi Valutaalap kölcsöneihez”.

A szervezett bűnözést szolgálják az “adóparadicsomok” is. Vagy 55 van belőlük szerte a világon; egyikük, a Kajmán-szigetek, amely az ötödik helyet foglalja el a bankközpontok között, több bankot és regisztrált vállalkozást számlál, mint amennyi lakosa van. A piszkos pénz tisztára mosásán kívül az adóparadicsomok az adózás alóli kibújást is szolgálják, s egyúttal a vezető kormánypolitikusok, az üzletemberek és a maffiavezérek találkahelyei.

Íme hát a téglalap alakú tükör, amelyben a legális és az illegális üzleti szféra egymásra néz. Vajon a tükör melyik oldalán helyezkedik el a bűnöző s melyiken az, aki üldözi?

A mozaik ötödik darabja: törvénytelen hatalom – törvényes erőszak

A kirakós ötödik eleme egy ötszög.

A globalizáció színpadán az állam sztriptíztáncot lejt, amelynek végén csupán a “nélkülözhetetlen minimumot” hagyja magán: az elnyomáshoz szükséges fegyveres erőt. A nemzetállam, amelynek anyagi alapjait szétrombolták, s amelynek szuverenitása és függetlensége megszűnt, politikai osztálya pedig felszámolódott, a megavállalatok puszta biztonsági szervezetévé válik. Ahelyett, hogy a beruházásokat a szociális kiadások felé terelné, gondja inkább a társadalom ellenőrzését szolgáló eszközök fejlesztésére van.

Vajon mi a teendő akkor, amikor az erőszak a piac törvényeiből fakad? Hol van a törvényes erőszak és hol a törvénytelen? A szerencsétlen nemzetállam az erőszak miféle monopóliumát követelhetné magának, midőn a kereslet és a kínálat szabad érvényesülése megkérdőjelezi e monopóliumot is? Hiszen a szervezett bűnözés, a kormányzatok és a pénzügyi központok között szoros kapcsolat áll fenn. Nem nyilvánvaló-e, hogy a szervezett bűnözés valódi fegyveres erővel rendelkezik? Ilyenformán az erőszak monopóliuma többé nem a nemzetállamoké: a piac erre is rátette a kezét… Ha pedig az erőszak monopóliumával szembeni tiltakozás megpróbál az “alul lévők” érdekeire s nem a piac törvényeire apellálni, a világhatalom tüstént beavatkozást kiált. Ez az egyik legkevésbé tanulmányozott (s a leginkább elitélt) aspektusa ama kihívásnak, amelyet a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg mögött álló bennszülött lakosság fegyveres lázadása intézett a neoliberalizmus ellen, az emberiség érdekében.

Az amerikai katonai hatalom jelképe az ötszög, a Pentagon. Az újdonsült világrendőrség azt szeretné, ha a nemzeti hadseregek és rendfenntartó erők egyszerű testőrgárdák lennének, amelyek szavatolják a rendet és a fejlődést a neoliberális megapoliszokban.

A mozaik hatodik darabja: a megapolitika és a törpék

A hatodik mozaikdarabon valamilyen firkálmány van.

Azt mondottuk, hogy a nemzetállamok ki vannak téve a pénzpiacok támadásainak, s kényszerűen feloldódnak a megapoliszokban. A neoliberalizmus által folytatott háború azonban nemcsak a nemzetek és a régiók “egyesítését” jelenti. A romboláson és elnéptelenítésen, illetve újjáépítésen és újjászervezésen alapuló neoliberális stratégia a nemzetállamokon belül is szakadásokhoz vezet. Ez a mostani negyedik világháború egyik paradoxona: miközben megszünteti a határokat és egyesíti a nemzeteket, egyszersmind meg is sokszorozza a határokat, a nemzeteket pedig felaprózza.

Ha valakinek mindezek után kétségei lennének még arról, hogy a globalizáció világháborút jelent, vegye számba azokat a konfliktusokat, amelyek a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséhez vezettek; ezek az országok a nemzetállamok gazdasági alapjait és kohézióját széttörő válság áldozatai.

(Fordította: Lugosi Győző)

[A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetője, Marcos sub-commandante (alparancsnok) írása a Le Monde diplomatique 1997. augusztusi számában jelent meg.]