A NATO bemutatását, a NATO bővítéséről és Magyarország NATO-tagságáról szóló információk közlését (a továbbiakban a NATO-kommunikáció) különböző eredetű pénzekből finanszírozzák, és különböző csatornákon keresztül és formában valósítják meg. A NATO-kommunikációra fordított pénzek lehetnek állami eredetűek (költségvetés külön fejezete, kormánytámogatás, miniszteriális pénzek, pártpénzek, társadalmi szervezeteknek adott költségvetési támogatás), vagy magyar és külföldi (nyugat-európai és amerikai) szponzoroktól és alapítványoktól vagy közvetlenül a NATO-tagországoktól valamint a fegyver-tenderekben érdekelt cégektől, illetőleg a szervezetek tagdíjbevételéből származnak.

Az állami költségvetés pénzei

Elsősorban az országgyűlési képviselők és bizottságok, a frakciók tagjainak és szakértőinek euroatlanti információkkal ellátó szervezete a Képviselői Irodaházban, 1995 decemberétől működő Észak-Atlanti Tájékoztató Központ (ÉATK). Az ÉATK Interneten is olvasható célja, hogy “hozzá kíván járulni az euroatlanti integrációs törekvéseink hazai elfogadtatásához, a közvélemény pontos tájékoztatásához”, továbbá, hogy “részt kíván vállalni mindenekelőtt a közvélemény-formáló, a médiaszakemberek, újságírók felkészítésében, az NGO-kal közösen rendezett szemináriumok, workshopok, pódiumviták és televíziós műsorok szervezésében, illusztris és szakértői látogatók meghívásában”. Mindezen feladatainak ellátásához az ÉATK a tavalyi ötmillió forint után idén hatmillió forint költségvetési támogatással rendelkezik.

A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának NATO-NYEU főosztálya 1997. január elején elkészítette “Az Észak-Atlanti szerződés szervezetéhez való csatlakozást előkészítő kommunikációs stratéga” címet viselő dokumentumát. “A kormányzati kommunikációs stratégia finanszírozását alapvetően költségvetési forrásból kell biztosítani. Emellett szükség lesz a NATO pénzügyi támogatására is”- szól a finanszírozás forrásait taglaló dokumentum. “A kommunikációs stratégiában leírtak végrehajtása összesen mintegy 450-500 millió forint ráfordítást igényel”, amiből “az 1997. évi feladatok végrehajtására a Külügyminisztérium költségvetésében 120 millió forint áll rendelkezésre” – olvasható ugyanott. A külügynek végül erre a célra idén meg kellett elégednie 112 millió forinttal, amit ugyan a Magyar Közlöny vonatkozó miniszteriális fejezetében tüntettek fel, de mindenképpen az Országgyűlés által jóváhagyott összeg. (A NATO-nak erre a célra fordítható pénzügyi támogatása nem ismeretes előttem, az viszont igen, hogy 1997 közepétől kezdve, néhány melléklet erejéig egy-egy nagy amerikai napilap magyar “NATO-mellékletet” közöl a KÜM támogatásával.)

A Külügyminisztérium azonban rendelkezik egy, a kormány által összesen 210 millió forinttal támogatott “Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását előkészítő kormányzati Kommunikációs Stratégiával” is. Ezen EU-stratégia által támogatott nyomtatott vagy elektronikus médiában gyakran jelennek meg az EU és a NATO összefüggését taglaló vagy éppen kifejezetten a NATO-ról, Magyarország NATO-tagságáról szóló információk is.

E stratégia végrehajtásának érdekében kötött 1996 októberében a tárca a Magyar Televízió Rt.-vel valamint a Magyar Rádió Rt.-vel azonos tartalmú keret-megállapodást, ún. együttműködési megállapodást. Az MTV-ben ennek a pénznek a felhasználásával készülnek EU-műsorok (EU blokk a Gazdatévé műsorában, ifjúsági tájékoztató műsor az EU-ról, ismeretterjesztő EU-műsor a nyugdíjasok, a napközben otthon tartózkodók részére, Agráregyetem EU vetélkedője, EU-magazin, EU Híradó, Politikai kultúra az EU-ban), amelyekre vonatkozó támogatás 60 százalékát a KÜM egy összegben előre fizeti ki az Euróinfo service-en keresztül. A rádióval hasonló tartalmú szerződés alapján kerül sor műsorok készítésére, de a KÜM már a szerződés megkötése előtt is támogatta a rádió EU-műsorait (pl. az 1996 októberi, békéscsabai EU-Nap rendezvényeinek mintegy 2,1 millió forintos összköltségéből a KÜM 1,5 millió forintot kifizetett). A hat legnagyobb országos napilap tavaly összesen 4,5 millió forintot kapott egyenlő arányban EU-mellékleteinek támogatására. (Az idén valószínűleg ennél többet kaptak a lapok.) Mivel a KÜM “EU-kommunikációs stratégia”-pénzeiből támogatott médiák elektronikus és írott sajtóban megjelent hírek nem elhanyagolható mennyiségben közölnek NATO-híreket is, illetőleg a két integrációt tudatosan együtt kezelik, továbbá mert a KÜM NATO-kommunikációs stratégiája kifejezetten épít is az EU-adásokra, az EU-kommunikációra fordított pénzek jelentős (esetleg 30) százalékát lehet itt mint NATO-kommunikációt “elszámolni”. (Fordítva nem érzem érvényesnek ezt, tehát a NATO-kommunikáció költségei nem részei az EU-kommunikáció költségeinek.)

A Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztériumának szintén van a NATO-csatlakozást elősegítő hadseregen belüli és azon kívüli kommunikációs stratégiája, aminek az 1997-es keretösszege 35 millió forint. Egyes vélemények szerint ez kizárólag a NATO-csatlakozást elősegítő kormányzati stratégia honvédelmi vonulatának megjelenítésére fordítható összeg, míg más felfogás szerint ez az összeg a HM és a hadsereg egésze média-arculatának javítása érdekében használható föl. Valószínűbbnek tartom az utóbbi változatot, annál is inkább, mivel a kettő évek óta gyakorlatilag elválaszthatatlan: a hadsereg reformjáról, modernizációjáról, fegyver-beszerzéseiről, törekvéseiről stb. szóló hírek minden esetben NATO-tagságot óhajtó köntösben jelennek meg. A HM ebből a kommunikációs pénzből hirdette meg “A honvédelem és a NATO” című sajtópályázatát, amelyen összesen 540 ezer forint kerül szétosztásra, de ebből finanszírozzák a kifejezetten a madridi meghívást követően meghirdetett a “Magyar Honvédség új, egységes arculatának kidolgozására” kiírt pályázatának összesen 2 millió 400 ezer forintos költségét is. (A Star PR-ügynökség közreműködésével kiírt nyilvános pályázat új – NATO-kompatibilis – jelképrendszer és szlogen megalkotását is magába foglalja, amelyet Magyar Honvédség jövőképét és kommunikációs filozófiáját tartalmazó honvédségi memorandum alapján lehet megpályázni.)

A HM kommunikációs stratégiájának része, hogy 1994 óta két havi rendszerességgel a magyar lakosság körében kérdőíves NATO közvélemény-kutatásokat végeztet a Magyar Gallup Intézettel és ritkábban a Szonda Ipsos céggel, összesen évi több millió forintos nagyságrendben.

Mindezeken túl létezik egy külön, közelebbről nem ismert kormányalap, amely több tíz millió forintos nagyságrendben támogat NATO-bővítést népszerűsítő konkrét rendezvényeket, illetve NATO-t bemutató tanfolyamokat és képzéseket.

A fegyvergyártók pénzei

Amióta a magyar kormány eldöntötte mintegy 30 darab vadászgép megvásárlását kb. 220 milliárd forint értékben, azóta négy vadászgép-gyártó fegyverexportőr küzd a magyar piacért. A 30 milliárd forint értékű, már elbírált légvédelmi rakéta-tenderben, a 20 milliárd forint értékben kiírásra kerülő rádiólokációs-tenderben, valamint a szintén meghirdetés előtt álló mintegy 40 milliárd forint értékű kommunikációs rendszer telepítésében érdekelt fegyvergyártók egymással versengve reklámozzák magukat, és “az éppen velük elérhető” NATO-tagságot, “a világ legerősebb védelmi szövetségében rendszeresített” fegyvereiket. A küzdelem része, hogy beszállnak egy-egy napi- vagy hetilap NATO különszámának vagy mellékletének költségeibe, és primer vagy szekunder módon támogatják a NATO-tagságot népszerűsítő, általuk is látogatott rendezvényeket (pl. IFABO, C + D nevű fegyverkiállítás, kecskeméti nemzetközi repülőnap), az együttműködés kialakítása érdekében védelemtervezési szemináriumokat, konferenciákat szponzorálnak, és fizetik a magyar ipar képviselőinek, valamint újságíróknak az adott fegyvergyártó céghez való utazásait.

A fegyvergyártók PR-költségei a legféltettebb hadititkok egyike. Erről keveset és sokat mond egyszerre, hogy a NATO-ba meghívott három ország területén működő, a vadászrepülőgépek eladásával megbízott PR-cégek havi 5-20 ezer dollár (kb. 1-19 millió forint) el nem költött pénzzel számolnak.

A kommunikációs stratégiák tortaszeletei

A kommunikációs “össz-stratégia” pénzei elsősorban a médiákhoz, másod- és harmadsorban különböző szervezetekhez, könyv- és folyóirat-kiadókhoz valamint konkrét programok rendezőihez vándorolnak.

A legnagyobb “felhasználó” az elektronikus média. A Magyar Televízió Rt. Külpolitikai szerkesztősége által készített Atlanti Expressz című műsorsorozat a 9 millió forintos, a NAP TV NATO-vetélkedők szervezésére 3,5 millió forintos, a Magyar Rádió Rt. NATO-műsorok készítésére 2,5 millió forintos támogatást kapott a külügytől. Ez utóbbi tételen belül A Szabó család című rádióműsor április és július között 400 ezer, a külpolitikai műsorok szerkesztősége 380 ezer forintos támogatásban részesült. A Família Kft. 13 része NATO-epizódjainak elkészítéséhez a honvédelmi tárca járult hozzá 8 millió forinttal, míg a NATO-témákkal rendszeresen foglalkozó Manőver című, havonta egyszer jelentkező katonapolitikai magazinhoz évi mintegy 12 millió forinttal. (Adásonként egymillió forint értékben, egy műsorszám kb. 80 százalékát kitevő arányban a Horizont Katonai Filmstúdión keresztül.) Az MTV-ben sugárzott Szerencsekerék egy-egy adásában, nemkülönben a kereskedelmi rádió státuszában lévő Juventus és Danubius rádió szintén külügyi pénzek nyomán foglalkozott a NATO-val. A Duna TV egy szeptemberben bemutatásra kerülő hat részes NATO-műsor elkészítéséhez 2 millió forint hozzájárulást kap a KÜM kommunikációs stratégia keretéből a bemutatásra kerülő sorozat “külföldi utazásaihoz”. Tudható még továbbá, hogy mindazok, akik az elektronikus médiákban valamilyen műsort készítenek a NATO-ról (csatlakozásról, tagságról stb.), megemelt honoráriumot kapnak a külügytől, továbbá, hogy a Szomszédok című tévéműsor szponzorálás nélkül, önként, de vállalta a NATO propagálását.

Az írott sajtó is jelentős szeletet hasít ki a kommunikációs stratégia pénzeiből. A Népszabadságot, a Magyar Nemzetet, a Népszavát és a Világgazdaságot egész évre szóló szerződés köti Külügyminisztériumhoz. A havonta egyszer vagy három hetente megjelentetett 2-4 oldalas NATO-mellékletek vagy NATO-oldalak sajtóorgánumonként évi mintegy hatmillió forintjába kerülnek a külügynek. A Magyar Hírlap csak július közepén jelentette meg első NATO-mellékletét, amit az év hátralévő részében, havi rendszerességgel fognak újabbak követni, összesen mintegy hárommillió forint támogatással. A Világgazdaság nem mellékleteket, hanem a témához kapcsolódó elemzéseket, híreket közöl. A vidéki lapok sem maradnak ki a támogatásból, azok a külügy által 10-20 millió forinttal pénzelt MTI Press-en, a megyei és regionális sajtót cikkekkel és háttéranyagokkal ellátó, az MTI sajtóügynökségén keresztül jutnak NATO-anyagokhoz. Az Élet és Tudomány, a TIT és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. hetilapja 1997 májusától kezdve négy részes NATO-ismertető sorozat közlését határozta el összesen négyszer három oldalon, a KÜM kommunikációs stratégiájából kapott közel egymillió forintos anyagi támogatásból.

A hetenként Budapesten megjelenő Budapest Business Journal július közepi számának NATO-mellékletében reklámozott harci repülőgépek és ezzel összefüggő hirdetések (British Aerospace, Aero Vodochody, Lockheed Martin) az ország leendő NATO-tagságra alapozták, a nekik összesen mintegy 1,8 millió forintba kerülő hirdetéseiket. (NATO-melléklet a Prágában és Varsóban is kiadott Business Journalban is megjelent.)

A nato-csatlakozásért fáradozó NGO-k

A Külügyminisztérium kommunikációs stratégiájában külön elérendő célcsoportként szerepelnek a civil szervezetek.

A KÜM Interneten olvasható honlapján “a magyar NATO-csatlakozásért tevékenykedő nem-kormányzati szervezetek [angol rövidítésük alapján: NGO-k] címei” elnevezés alatt olvashatók a kommunikációs stratégiából támogatott NGO-k nevei, elsőként a Magyar Atlanti Tanács (MAT). A volt külügyminiszter által 1992-ben alapított szervezet alelnökei között számos, ellenzéki és kormánypárti parlamenti képviselő akad – továbbá a politikai, a tudományos és a gazdasági élet, a fegyveres és rendvédelmi szervek ismert képviselőt tömöríti az atlanti együttműködés célkitűzéseiért fáradozó MAT. A MAT pénzhez jut a költségvetésből (kommunikációs stratégia, egyéb állami pénzek, társadalmi szerveztek között szétosztott pénz), kap pénzt külföldről (NATO-követségek, külföldi projekt pénzek), a banki szférából, a vállalkozói támogatásokból és a tagdíjakból. A MAT a NATO-ismeretek iskolai oktatására (oktatócsomag részeként szemléltető-eszközök és egyéb oktatási felszerelések készítése) négymillió forintot és egy, az euroatlanti gondolatot népszerűsítő – elsősorban vidéki – klubhálózat létrehozására kétmillió forintot kapott a KÜM kommunikációs stratégia keretéből. Az euroatlanti gondolattal kapcsolatos tudományos kiadványokat (évi 5-6 szám), rövidebb háttérelemzéseket (évi kb. 25 szám) a Magyar Fejlesztési Bank Rt. és az American Express Hungary Ltd. támogatásával adja ki. Az Országgyűlés által évenként szétosztásra kerülő költségvetési támogatásából 100 ezer forintot kapott. A MAT bevételhez jut a nem jelképes összegű tagdíjakból is, de munkáját számos üzletember segíti pénzt hozó vagy anyagi megtakarítást jelentő kapcsolataival. A MAT tagjainak és az általa meghívott politikusoknak, újságíróknak, a gazdasági élet személyiségeinek stb. a NATO-tagságot támogató, előadással egybekötött elegáns, kb. 70 fős vacsorákat ad a margitszigeti Ramada Grand Hotelben. (A havi rendszerességgel megismételt partik alkalmanként mintegy 300-350 ezer forintba kerülnek.) A NATO-tagországok a szakmai segítségen túl a Partnerség a Békéért (PfP) programban részvevő országoknak adható, projektenként 10 ezer dollár (kb. 1,8 millió forint) támogatásban is részesítik a MAT-ot.

A KÜM említett honlapján a következő “NATO-csatlakozásért tevékenykedő” nem-kormányzati szerv az 1995 végén megalakult Manfred Wörner Alapítvány (MWA). A külügy-, a honvédelmi valamint az ipari és kereskedelmi miniszter, továbbá az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának számos tagja és több országgyűlési képviselő mellett az egyik kormánypárt és az egyik ellenzéki párt első embere által alapított és a kuratóriumában többek között a HB elnökét, a HM egyik helyettes államtitkárát és a Magyar Honvédség vezérkari főnökét soraiban tudó Alapítvány is több lábon áll anyagilag (kommunikációs stratégia pénzei, a honvédelmi tárca és egyéb állami támogatás, állami cégek, fegyverexportőrök, NATO-pénzek).

Az MWA számos, például történelemtanároknak, pedagógusoknak, újságíróknak, katonáknak, ingyenes, féléves védelempolitikai tanfolyamot és NATO-t bemutató szemináriumot tart egymillió forintos kormánytámogatással.

Az MWA szervezte a tavalyi és idei NATO-expressz proatlanti rendezvényt. Az 1997. májusi háromnapos kecskeméti nemzetközi repülőnap nemcsak Magyarország, de a NATO-ba kívánkozó valamennyi ország vonatkozásában kiemelkedő proatlanti eseménynek számított, amelynek a hatása – a honvédelmi tárca értékelése szerint – a júliusi, jelentős NATO-szimpátia növekedésben is közrejátszott. A rendezvény teljes költsége nem ismeretes, a rendezők hadititokként kezelik. Az azonban tudható, hogy a rendezésre az MWA 9 millió forintos állami támogatást kapott, hogy a fegyvergyártó cégek azért, hogy jelen lehessenek 15 ezer dollár (kb. 2,7 millió forint) részvételi díjat fizettek ki, hogy csak az egyik jelenlévő vadászgépgyártó cég, a Gripen 200 ezer dollárt (kb. 36 millió forintot) költött plakátokra, hirdetésre. Ebből a pénzből futotta az első napra meghívott vendégek mintegy 500 fős táborának (egy vasúti kocsit megtöltő mennyiségű) étellel, itallal valamint játékrepülőgép-makettekkel való ellátására is.

A repülőnapra a Népszabadság (!) 30 oldalas színes NATO-mellékletet jelentetett meg 270 ezer példányban a Manfred Wörner Alapítvány gondozásában. A melléklet megjelenését többek között a fegyvergyártó vállalatok (McDonell Douglas, Gripen, Dassault Aviation, Lockhead Martin, Pratt & Whitney) és különböző cégek (Mazda, MOL, Pannon GSM, Európa-GAN Biztosító Rt.) anyagi támogatása, illetőleg hirdetései tették lehetővé.

A rendezvényt az összes vidéki lapban – többek között a honvédelmi tárca kommunikációs stratégiájának keretéből – többször beharangozták. A rendezvényt a Magyar Honvédség is magáénak tudta, mivel – hivatalos értékelés szerint -, Madrid előtt ezzel is bizonyítani kívánta “a magyar társadalom és a külföld előtt, hogy a Magyar Honvédség NATO-csatlakozásra kész és alkalmas”. Ezáltal a repülőnap a honvédség ún. kiemelt és a honvédelem napjának központi rendezvényévé vált, aminek a költségeit nemcsak a HM kommunikációs stratégiájára szánható pénzeiből fedeztek. Az erre az alkalomra megépített és hosszú távon használható beruházásokat nem számolva (pl. csak az új repülőgépek befogadására alkalmas vadonatúj hangár megépítése 5 milliárd forintba került), a honvédség tízmillió forintos nagyságrendben költött az eseményre. Mindent egybevetve tehát kizárólag ez a proatlanti rendezvény 100 millió forint körüli összegbe került, amelyből kb. 60 százalékot álltak a fegyvergyártók és 40 százalékot – különböző forrásokból – a magyar állam.

A KÜM támogatási listáján az Európa Ház Egyesület és a TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesület is szerepel. Az Európa Ház Egyesület (EHE), amely szimbiózisban működik a Magyar Békeszövetséggel (MB), országszerte társadalmi fórumokat szervez a NATO mellett elkötelezett biztonságpolitikai szakértők részvételével. Az EHE az MB-vel, a Mérnökök a Békéért Alapítvánnyal, a TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesületével közösen nyerte el a társadalmi fórumok megrendezéséhez szükséges KÜM kommunikációs stratégiájának 1-2 millió forintos anyagi támogatását. (1997-ben az EHE és a Magyar Békeszövetség egyaránt 350-350 ezer forintos, a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság 100 ezer forintos költségvetési támogatásában részesült.)

A KÜM listáján nem szerepel, de aktívan részt vesz a NATO-csatlakozás propagálásában a Josef von Ferenczy által kezdeményezett és művészek, értelmiségiek, egyházi személyiségek, újságírók valamint katonák és politikusok részvételével 1994-ben megalakult Honvédség és Társadalom Baráti Kör (HTBK). Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának elnökletével működő, a HM-ben székelő baráti kör – a kezdeményező anyagi segítségén kívül – élvezi a HM és KÜM szakmai, erkölcsi és anyagi támogatását is. A nagyon sok önkéntes munkát is igénybevevő HTBK közel 50 vitafórum megrendezésére kap támogatást a két tárca kommunikációs stratégiájából. A “Hazánk biztonsága és az európai biztonság” címmel megrendezésre kerülő eszmecseréken közismert és közismerten NATO-barát politikusok és szakértők tartanak előadásokat a vidéken élő polgári lakosság és a katonaság körében, valamint iskolákban. (Egy kiszállással mindhárom körben külön is.) Az eddig megtartott mintegy tucat vitafórumra sikerült a helyi sajtót is mozgósítani.

Egyéb finanszírozások

A Külügyminisztérium tudományos munkák kiadását is finanszírozza. A Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Alapítvány által 1997-ben kiadott “Semlegesség, illúziók és realitás” című kötet megjelenését – mint ahogyan a kiadvány is feltünteti – teljes egészében a kormányzati kommunikációs stratégia finanszírozta, mintegy félmillió forint értékben. A Magyar Külügyi Intézet folyóirata 1997. évi egyes számának megjelenését is ez az anyagi forrás tette lehetővé, mintegy négyszázezer forint segítségével. A Honvédelmi Minisztérium alá tartozó Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetnek a napokban kiadott “Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete” című, közel 400 oldalas tanulmánykötete a tárca külön keretéből jelenhetett meg.

A komputeres játékok kedvelői július eleje óta használhatják a NATO-t és Magyarország NATO-tagságának elsősorban előnyeit bemutató NATO-POLY (“Alkosson képet a NATO-ról”) című CD-ROM-ot. Az Európa Stúdió kommunikációs Kft. (amely nem azonos az Európa Ház Egyesülettel) által készített és a középiskolák, a felsőoktatási és katonai intézmények, továbbá az Internet-használók számára ingyenes játék költségeit teljes egészében az Egyesült Államok és a NATO hadsereginek fő távközlési szállítója, a NATO IFOR erők taszári és kaposvári távközlési rendszerének valamint az SFOR hét boszniai katonai bázisa kommunikációs hálózatának kiépítője, a Lucent Technologies, valamint a magyarországi vadászgép-tender iránt érdeklődő repülőgépgyártók egyike, a McDonnell Douglas állta. (A kommunikációs rendszer kiépítésének költségeit a három új NATO-tagország esetében, 10 év alatt összesen 2 milliárd dollárra, azaz kb. 400 milliárd forintra becsülik a szakemberek. A megrendelésekért legalább hat világcég versenyez egymással.) Szakmai támogatást – mint ahogyan azt CD-ROM pontosan föltünteti – a KÜM, az MWA és az MWA első embere valamint az Euro INFO Service Kft. adott.

Mindent egybevetve tehát 1997-ben a külügyi és a honvédelmi tárca kifejezetten a NATO-kommunikációra 147 millió forintot tud költeni (kommunikációs stratégiák), amihez hozzáadódik a KÜM EU-kommunikációs stratégiájának mintegy 30 százaléka (63 millió forint) és a HM mintegy 40 milliós céltámogatása (kecskeméti nemzetközi repülőnap). Az állami költségvetést terheli a NATO-kommunikációs célokra “használt” Észak-Atlanti Tájékoztató Központ hatmillió forintos és a kormányalap több tíz millió forintos kiadása, valamint az NGO-knak mint társadalmi szervezeteknek adott mintegy egymillió forint – NATO-kommunikációs célra szánt – mintegy 50 százaléka. (Ez összesen 280 millió forint.)

A fegyver-tenderekben érdekelt gyártók több 100 millió forintot költenek PR és marketing kapcsán, közvetett és közvetlen módon NATO-kommunikációra, míg az NGO-knak adott NATO-pénzek, banki és vállalkozói szférából érkező pénzek valamint saját tagjaiktól beszedett pénzek összege 10 millió forint nagyságrendű lehet. Ez azt is jelenti egyben, hogy 1997-ben Magyarországon – nem számolva a NATO-tagságról ősszel esetleg beinduló kampánypénzekkel – a NATO kommunikáció legalább félmilliárd forintba kerül.

További kritériumok

A NATO-kommunikációt elősegítő pénzek nagysága önmagában véve még nem sokat mond. Csak további két kritérium mentén értékelhető: a nevezett pénzek szétosztásának elvei és gyakorlata, valamint az ezek által előállított “termékek” minősége és objektivitása alapján.

A kommunikációs stratégia és a törvények

A külügyi és a honvédelmi tárca NATO-kommunikációs pénzeinek szétosztása nélkülözte a nyilvánosságot: annak tartalma, hozzáférhetősége nem vált ismertté, pályázati rendszerét pedig nem dolgozták ki. Különösen szembetűnő ez az elektronikus sajtó esetében. Mint ahogyan azt az Országos Rádió és Televízió Testület Panaszbizottsága elé került ügyekben, az Atlanti Expressz, a Manőver és A Szabó család esetében megállapították, konkrét szerkesztőséghez címzett konkrét megkeresések nyomán került sor a műsor kiválasztására és támogatására. A közbeszerzési törvényben a hatmillió forintot elérő vagy meghaladó összegű (Atlanti Expressz, Manőver, Família Kft.) megrendelés esetére előírt törvényi előírásokat nem alkalmazták, hiszen itt sem nyílt, sem meghívásos, sem pedig tárgyalásos közbeszerzési eljárásra nem került sor. A KÜM és a HM a célcsoportként meghatározottak elérhetősége és a nézettségi mutatók alapján legalkalmasabbnak hitt tv- és rádió-műsorszámok támogatását határozta el, és egyszerűen megkereste az adott műsor szerkesztőit. A kiválasztott és nem pályáztatott műsor ezután elkészítette a maga műsortervét, amire aztán az adott tárca a felajánlott keretösszeg terhére folyósította a pénzt. Az elektronikus média miniszteriális támogatásával azonban más jogi probléma is van. Nevezetesen, hogy a médiatörvény sem az EU-, sem pedig a NATO-műsorok támogatás nem teszi lehetővé. Néhány NATO-val foglalkozó műsor esetében ezt az ORTT már meg is állapította. Az Atlanti Expressz kapcsán az ORTT Panaszbizottsága két alkalommal, az ORTT pedig egy alkalommal kimondta, hogy mivel “az MTV Rt. pénzbeli támogatást fogadott el egy műsor készítéséhez az állam egyik szervétől, súlyosan sérti egyrészt a média törvény szellemét, másrészt a törvény szövegét”, továbbá, hogy “a közszolgálati műsorszolgáltatók államtól és kormánytól való függetlenségének és szabadságának követelménye, s így a törvény szelleme sérült azáltal, hogy a kifogásolt sorozat [az Atlanti Expresszról van szó, Cs. T.] állami, költségvetési pénzből jött létre”. Ezzel azonos tartalmú megállapításokat tartalmaz A Szabó család KÜM-támogatását elítélő ORTT Panaszbizottságának állásfoglalása is. A NATO-kommunikációs pénzekből részesült műsorok egyike sem tüntette fel a támogató nevét, ami médiaetikai szempontból külön is kifogásolható, hiszen ez inkorrekt a szponzorral, de leginkább a nézővel vagy hallgatóval szemben.

Attól, hogy a külügy és a honvédelmi tárca a médiatörvény súlyos, folyamatos és ismételt megsértésével támogatja a műsorokat, azok még megfelelhetnének a médiatörvény által szintén előírt kiegyensúlyozottság követelményének.

Amennyiben tehát ezek a műsorok teret adnak a hivatalostól eltérő és ellenvéleményeknek, ha tükrözik a lakosság nézeteinek sokszínűségét, akkor az objektív tájékoztatás követelménye nem szenved csorbát. Nos, az ORTT Panaszbizottságainak állásfoglalásai az Atlanti Expressz, A Szabó család és egy rádióprogram, az Interurbán című műsor kapcsán külön-külön, de egybehangzóan megállapították, hogy az adások “a tárgyilagos, kiegyensúlyozott, sokoldalú tájékoztatás elvét nem valósították meg, hanem a Külügyminisztérium hivatalos álláspontjának népszerűsítését” szolgálták, és a NATO-hoz való csatlakozást erősítették. “A jogsértést a műsorszolgáltató azáltal követte el, hogy a panaszolt műsorban is kizárólagosan olyan álláspontot jelenített meg, amely a hatalmi elit álláspontját tükrözi a NATO-hoz való csatlakozás kérdésében, ennek pozitív és feltétlen szükségességét reprezentálta a műsor.” (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden tévé és rádió “NATO-műsorszám” megsértette volna a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségét.)

A kommunikációs stratégia további támogatottjai

A nyomtatott sajtó esetében átfogó vizsgálatra vagy jogi elmarasztalásra még nem került sor. A kommunikációs pénzekből támogatott fent említett országos napilapok NATO-mellékletei és oldalai, elemzések és hírek valamint a vidéki lapokban megjelent MTI Press-anyagok azonban mind terjedelmük, mind tartalmuk, mind pedig megközelítésük tekintetében 90-100 százalékban határozottan és egyértelműen NATO-tagság pártiak. E mellékletekben a hivatalos véleménytől eltérő nézeteknek a Népszabadság ad a legkevésbé (0 százalékban) és a Magyar Nemzet viszonylag a legtöbb (kb. 10 százalékban) teret.

A NATO-kommunikáció részeként kiadott könyvek és folyóirat szerzői (összesen 32 szerző) közé egyetlen egy olyan sem került be, aki ne osztotta volna a NATO-tagsággal kapcsolatos hivatalos nézeteket.

Az Országgyűlés mellett működő ÉATK külföldről csak a NATO-bővítés szempontjából pozitív híreket közvetíti, külföldről és belföldről viszont semmilyen nem hivatalos, tehát NATO-tagságot megkérdőjelező anyagot nem továbbít.

Az Európa Ház Egyesület (Magyar Békeszövetség) és a Honvédség és Társadalom Baráti Kör által rendezett és tervbe vett rendezvényein kizárólag NATO-pártiak vesznek részt, míg a Manfred Wörner Alapítvány és a Magyar Atlanti Tanács egy-egy rendezvényére kapott meghívást egy-egy nem NATO-hívő.

A MAT, az MWA és a HTBK nem is civil szervezet, de még csak nem is NGO. Ezek a szervezetek kifejezetten kvázi-NGO-k, vagyis olyan nem kormányzati szervek, amelyek formálisan eleget tesznek a nem kormányzati szervekkel szemben támasztott jogi követelményeknek, de valójában a kormány, a pártok, a minisztériumok ál-civil szervezetei. Alapítóik, vezetőik, tagjaik jelentős részben országgyűlési képviselők, frakcióvezetők, az Országgyűlés külügyi, honvédelmi, integrációs bizottságainak reprezentánsai, a külügyi és honvédelmi tárca vezető beosztású emberei, diplomaták, a Magyar Honvédség vezetői vagy tisztjei. A NATO-kommunikáció kérdésében nemhogy nem akarnak a saját kormányukban, pártjukban, minisztériumukban kialakult NATO-nézetekkel szembeni álláspontot megjeleníteni, hanem kifejezetten a NATO melletti kommunikációra alakultak, ráadásul pontosan azért, hogy elsősorban vidéken és a lakosság előtt a pártoknál hitelesebb módon képviseljék a NATO-csatlakozás ügyét. A személyi összefonódás és a NATO-kommunikációs pénzekhez való informális hozzáférés okán, formális pályázatok nyomán vagy anélkül, céltámogatásként maguknak és maguk között osztják szét. Magyarországon és külföldön egyaránt mint független civil szervezet lépnek fel, aminek nyomán itthon alapítványi, banki, vállalkozói (alapítványnak adott pénz az adóalapból leírható) pénzekhez jutnak könnyebben hozzá, részesülnek továbbá az Országgyűlés által évenként a társadalmi szervezetek között szétosztásra kerülő – egyébként nem túl magas összegű – pénzekből is. Külföldön pedig a saját, magas állami beosztású tagjaiknak ajánlásai nyomán szereznek NATO-, kormány- és NGO-pénzeket. A kvázi-NGO ügyeinek, külföldi képviseletének és pénzszerző útjainak lebonyolítását gyakran a képviselő saját pártja állja. A fegyvergyártó cégek is támadhatatlanabbak, ha papíron független alapítványoknak, egyesületeknek folyósítanak támogatást. Az Európa Ház Egyesület és TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesület is alkalmas arra, hogy ernyő jelleggel összefogja a teljesen vagy részben NATO-elkötelezett biztonságpolitikai szakembereket és nem utolsósorban az értelmiség, a gazdasági szféra és a politikai élet valamint a média képviselőit. (Csak két példa: Izbéki Gábor, az Atlanti Expressz című tévésorozat ORTT által ismételten elmarasztalt szerkesztője a Magyart Atlanti Tanács tagja – a műsor készítésének idején a MTV Külpolitikai szerkesztőségénél vezetője -, Antalócy Zoltán, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör alelnöke, az Élet és Tudomány szerkesztőbizottságának tagja.)

Összegzés

Mindezek nyomán azt kell mondani, hogy Magyarországon a NATO-kommunikációra 1997-ben költött mintegy félmilliárd forint nem olyan jelentős összeg. Nem jelentős, hiszen például csak a Boszniában szolgáló magyar SFOR-egység ennek mintegy négyszeresébe fog kerülni, vagy a Magyarország NATO-tagságáról megtartandó népszavazás költségei ennek közel négyszeresét fogják kitenni, s csak a Földművelődésügyi Minisztérium költ idén az euroatlanti integráció előkészítésére ugyanennyit. A NATO-kommunikáció költsége egyszerűen eltörpül egy-egy, a közelmúltban megtörtént vagy elhatározott magyar fegyverbeszerzéshez képest és a magyar fegyver-tenderekben érdekelt cégek reklámra költött összkiadásaihoz képest pedig alig mérhető. A NATO-kommunikáció pénzeire tehát abszolút értékben és arányaikban is azt kell mondani, hogy önmagukban véve nem jelentős összegek.

A probléma nem az összegszerűségben, hanem a pénzek elosztási rendszerében, hozzáférhetőségben és a finanszírozott “termékek” jellegében van. A pénzek a nyilvánosság előtt kontrollálhatatlanul, felkérések vagy formális pályázatok kiírása nyomán, számos esetben a közbeszerzési törvény megsértésével kerülnek szétosztásra. A NATO-pártiak, a legelemibb összeférhetetlenségi szabályok megtartására fittyet hányva, egymás szervezetei, a NATO-csatlakozás szorgalmazására létrehozott kvázi-NGO-k között osztják szét a pénzeket, nagyobb részben pedig a mindig pénzszűkében lévő média jelentős korrumpálásával állítják elő a nekik tetsző műsorokat és anyagokat. A KÜM és a HM által támogatott NATO-műsorok mindegyike megsérti a médiatörvényt, s ezek jelentős része külön is a médiatörvény kiegyensúlyozott tájékoztatást előíró törvényhelyeit. Néhány kiemelten támogatott műsor gyakran alacsony színvonalon jeleníti meg a szponzor szándékát, illetve az adott műsor műfajánál fogva a NATO-témájának megjelenítése az objektív információközlésre eleve alkalmatlan közegben történik, ráadásul mindez a műsor készítésének költségeihez hozzájáruló nevének feltüntetése nélkül történik. Az írott sajtó támogatásával és azok döntő többségének egyoldalú témakezelésével a sajtóetika szabályai sérülnek súlyosan, viszont kétségtelen, hogy a Világgazdaság, az Élet és Tudomány valamint az MTI Press kivételével, valamennyi lap legalább korrekt módon föltünteti a támogató nevét. A tudományos munkák és kiadványok szintén kivétel nélkül NATO-hívő szerzőknek adnak helyet. A NATO-kommunikáció pénzei – forrástól függetlenül – a NATO-ügyet egyértelműen és határozottan pártoló, népszerűsítését célul kitűző elvek és elvárások mellett és mentén kerülnek felhasználásra.

Szalai Erzsébet szociológus a rendszerváltó értelmiség szociál-liberális szárnyához tartozott, amelynek tagjai 1989-90-ben mindkét lábbal a piacgazdaság (kapitalizmus) talaján álltak. Mégis volt lelkiismeretfurdalása, mert tudta, hogy milyen kapitalizmus vár Kelet-Európára. Másrészt azonban igazolta a gazdasági rendszerváltást, ami a hatalmi elit liberális szárnyának ízlésvilágával mutatott rokonságot. Ennek ellenére az olyan szélsőségesen ultraliberális szerzők, mint például Tamás Gáspár Miklós, nem egyszer megdorgálták Szalait, mert tekintettel volt a munkavállalók bizonyos érdekeire is.¹ Szalai a gazdasági-piaci versenyképesség fenntartása és a bérmunkások szociális érdekei között látott olyan ellentéteket, amelyek bizonyos kritikai elemzésekre indították. Alighanem e kettősségből fakad az a “rossz lelkiismeret”, amelynek terméke a címben jelzett kiváló könyvecske. E könyv nem egyszerűen leírja a magyar munkástanácsok születését és halálát 1989-91-ben, hanem kísérletet tesz arra, hogy megragadja e problémakör keretein belül a rendszerváltás néhány alapkérdését.

1. A civil társadalom: polgári társadalom vagy társadalmi ellenhatalom

A kelet-európai rendszerváltozás előtörténetének egyik kulcskategóriája a “civil társadalom” volt. Minden fontos szellemi-politikai irányzat (a (neo)liberális, nemzeti-konzervatív, a marxista rendszerkritikai baloldal) ebben a kategóriában fogalmazta meg a 80-as évek második felében-végén a maga “jövőképét”. Ezekben a megközelítésekben a “civil társadalom” fogalma Kelet-Európában mindenütt úgy jelent meg, mint amelyet a régi államszocialista rendszer rombolt le, s az egypártrendszer helyére kell újonnan felépíteni.²

A rendszerváltás folyamatában a civil society (neo)liberális értelmezése az állam vagy “pártállam” (“állampárt” ) fogalmának a társadalommal való szembenállását fejezte ki olyképpen, hogy a civil society a politikai pártok fogalmát is magába építette, vagyis egybecsúszott a politikai társadalom fogalmával. Szalai Erzsébet könyvének már címe is – “A civil társadalomtól a politikai társadalom felé” – jelzi ezt az alapvető félreértést, “egybecsúszást”. Mintha kezdetben minden rendben lett volna: megkezdődött a civil társadalom kiépítése, s csak később valamilyen ok miatt elromlott a “fejlődés”, s a “politikai társadalom” kiszorította a civil társadalom életképes struktúráit. Nem tagadván e megkülönböztetés jelentőségét, ki kell mondani: a probléma lényege ettől még rejtve maradt. Az “uralommentes kommunikáció területe” habermasi fogalmát használva, Szalai megpróbálja értelmezni a civil társadalom egész problémáját úgy, hogy ugyanakkor ne oldja el az egész kérdést a tőkés magántulajdon és az egész tőkés újratermelési folyamat szerkezetétől.³ Ez úgy-ahogy sikerül is a szerzőnek. Ám a nyugati centrumországok fejlődésének kategóriáit minden további nélkül rávetíteni a kelet-európai félperiféria fejlődésformáira – módszertani problémákat vet fel. A mi régiónk fejlődési sajátosságainak egyike éppen az, hogy itt a politikai társadalom egyáltalán nem a civil társadalomból nőtt ki. S bár igaza van a szerzőnek abban, hogy maga a “civil társadalom” fogalma az államszocializmus demokratikus átalakítása kapcsán vált népszerűvé Magyarországon, de elmossa a különbséget az egyes irányzatok között. Vagy egyszerűen csak a liberális koncepciót akceptálja. Nem derül ki Szalai elemzéséből, hogy egyesek a civil társadalom fogalmával a kapitalizmusnak törtek utat, mások a szocializmus önigazgatói formájának kibontakozása jegyében érveltek. Ráadásul a civil társadalom valóságos kifejlesztése, mint a társadalom minden szférájának átfogó és demokratikus önszerveződésének strukturált rendszere, a kelet-európai félperifériás kapitalizmus körülményei között nem lehetett több puszta utópiánál, miután a tőkés visszarendeződés kikerülhetetlenné vált.

Igaz, a civil society hegeli-marxi felfogása nem fejezte ki a politikai társadalom és a polgári (civil) társadalom elkülönültségét. Marx számára ugyanis az volt fontos, hogy a polgári társadalom és a kapitalista magántulajdon immanens összekapcsoltságát hangsúlyozza, ami nem felelt meg a kelet-európai rendszerváltó elitek nyilvánosan kimondott érdekeinek. A liberális rendszerváltás ugyanis éppen azon a feltevésen nyugodott, hogy a politikai társadalom és a polgári társadalom elválasztottságát hozza létre.⁴

Az államszocializmus ellentmondásai iránt érzékeny kritikai marxisták körében már a 70-es években Gramsci felfogása vált népszerűvé, amennyiben az állami bürokratikus elnyomó apparátusokkal szemben a társadalmi-politikai “önszerveződés” lehetőségeit hangsúlyozták, mint az államszocialista rendszer meghaladásának lehetséges módját. Bizonyos értelemben a centrum-kapitalizmus is létrehozza a politikai és a civil társadalom összefonódását. Valójában Gramsci állítása magában foglalta azt az alapvető gondolatot, hogy a civil társadalomban is létrejön a polgári-kapitalista hegemónia speciálisan a kultúra területén, éppen ezért a “rendszerváltó” baloldali értelmiség – a liberális felfogással vitázva – a civil társadalom fogalmát a társadalmi önigazgatás elméleti keretei közé illesztette, mert célja az volt, hogy a politika uralmát a társadalom fölött megszüntesse.⁵ Vagyis a termelés terén megnyilvánuló önszerveződési struktúrákat is a társadalom részeként tekintették.

Ám 1990-től már nem volt szükség a “civil társadalom” mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom egyfajta funkcióváltása ment végbe. Szalai nem érzékelte, hogy az új uralmi elitnek meg kellett szabadulnia magának a problémának a felvetésétől is. A “civil társadalom” a parlamenti demokrácia egyfajta hajtószíjává redukálódott, tevékenységi körét liberális és nacionalista politikusok egész sora nyilvános beszédekben korlátozta. A társadalmi önvédelmet – ebben különösen Orbán Viktor járt az élen -, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szemben alapvető “civil funkciónak” tekintették.

Az egykori demokratikus ellenzék, amelyből jelentős mértékben került ki az új uralmi elit, egyszerűen mint feleslegessé vált ballasztot dobta ki a civil társadalom demokratikus szocialista ideológusát, Bibó Istvánt a liberális hajóból. A rendszerváltást jellemző új ideológiai és kulturális hegemónia minőségét jelezte Karl Popper és “nyitott társadalma” doktrínájának előtérbe kerülése az egész kelet-európai régióban.

Több mint szimbolikus, hogy Popper könyvének első kiadását még 1942-ben Fridrich Hayek segítette életre és a számos nyugati publikálást követő első orosz kiadását a híres tőzsdespekuláns, Soros György, a “nyitott társadalom” nagy barátja finanszírozta.⁶ Ebben a liberális utópiában az intézmények olyan hálózatáról van szó, amely vitafórumként tárgyalópartnere lehet a végrehajtóhatalomnak. Ám a “szabadpiac önszabályozó mechanizmusai” és a hatalom intézményeit “ellenőrizni” szándékozó vitaklubok és felvilágosító intézmények nem tudtak mit kezdeni a civil társadalom kelet-európai valóságával. Ugyanis a rendszerváltás folyamatában viharos gyorsasággal megsemmisültek azok a civil társadalmi szervezetek, amelyek speciálisan a rendszerváltás előtörténetének részét képezték, és amelynek támogatását Soros György oly sokszor megígérte.⁷

Vagyis a “civil társadalmat” is a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről létrehozni, egyeseket finanszíroztak, másokat negligáltak. Az alapvető ismérv – némileg leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépítése folyamán végső soron a “nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy egyfelől a lakosság tömegeinek a jóléti államtól való elválasztottságát igazolja, másfelől pedig az, hogy a társadalmat elválassza a politikába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is.⁸ Az új civil szervezeteket jórészt egyszerűen “privatizálták” , vagyis megfosztották őket működésük anyagi-pénzügyi feltételeitől, elveszítették helységeiket, épületeiket, gyakorlatilag megszűntek létezni vagy pusztán a periférián vegetálnak, mint valamiféle vallási kisközösség. A fejlődésnek ezt a típusát tükrözték a különböző peresztrojka-klubok, illetve felmorzsolódásuk Oroszországban vagy a magyarországi társadalmi és kulturális “önvédelmi” szervezetek felszámolása, anyagi alapjainak radikális csökkentése, megvonása. A bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában hovatovább ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Ebben rejlik hát hatalomnélküliségük “titka”. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött mint az új uralmi viszonyok legsajátabb vonása.

Szalai Erzsébet, aki Márkus Péternek és Tütő Lászlónak mondott köszönetet értékes információkért, igen jelentős forrásanyagot dolgozott fel, amelyet eddig az uralkodó liberális politológia nemigen mert komolyan megvizsgálni. Sőt, a demokratikus ellenzék dokumentumainak nem régen kiadott köteteiből “kikorrektúrázták” a szocialista irányzat dokumentumait. Szalai becsületére legyen mondva, hogy éppen a “baloldali diskurzus” vizsgálatát vállalta magára. Azonban – a kelet-európai régión kívül – nem ágyazta be e diskurzust a maga nemzetközi összefüggés-rendszerébe. A magyarországi és a csehországi Baloldali Alternatíva ideológusaitól az orosz Buzgalinon át a német Altvaterig, az amerikai Kotzig sokan abból indultak (és indulnak) ki, hogy az elkülönült bürokratikus apparátusok funkcióinak a társadalom önigazgató szervezeteihez való széles körű letelepítésére lett volna szükség, amelyek a munka és a tulajdon, a gazdaság és a politika összekapcsolására képesek lehettek volna. Úgy vélik, hogy a lakosság maga képes létrehozni azokat a struktúrákat, amelyek a fennálló államrenddel szemben egy ellenhatalmi alternatívát jelentenének vagy jelenthettek volna. Ezek a történészek, politológusok, egyszóval értelmiségi ideológusok 1989 Kelet-Európájában a politikai társadalom többpártrendszerű tagozódásával szemben a közvetlen demokrácia alternatíváját vetették fel. A valóságban azonban egy ilyen fordulat társadalmi támogatottsága nem szerveződhetett meg számos ok következtében. Mindenekelőtt a (neo)liberális ihletettségű politikák és elgondolások nemzetközileg fojtották el az ilyen kezdeményezéseket.⁹

Szalai ugyanakkor nagyon helyesen látja, hogy az önigazgatói új baloldal – amely tehát a társadalom újjászerveződését nem a “kommunizmus” szociáldemokratizálásában vagy liberalizálásában képzelte el – bizonyos naivitással közeledett a politikai realitásokhoz. Nem vette kellően számba annak a ténynek a súlyát, hogy az adott körülmények között a tulajdon-átalakítás kapcsán csak azok a szervezetek juthatnak valódi politikai legitimitáshoz, amelyek a magántulajdon dominanciájából indulnak ki. Azok a közösségek, amelyeket nem ezt tették, sorra bomlottak fel, és az újonnan alakultak tiszavirág életűeknek bizonyultak. Volt eset, hogy maga a parlament szavazta le a népszavazás megtartására irányuló társadalmi kezdeményezést, amelynek élén Magyarországon például a Létminimum Alatt Élők Társasága állt.

A “dolgozói-közösségi tulajdon” képviseletére alkalmasnak látszó új szervezetek némelyike (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magán-kisajátítás kizárólagos eszközét. Tehát a magántőke-felhalmozás helyett a termelők közvetlen hatalmából indultak ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világrendszer meghatározó (gazdasági-társadalmi-politikai síkon egyaránt) dinamikája a tőkefelhalmozás más, új formáit állította előtérbe.¹⁰ Szalai azt is jól érti, hogy tulajdonképpen a lengyel Szolidaritás vagy a munkástanácsok magyarországi megjelenése és egész tradíciója is ebbe a közegbe illeszkedett, ennek történelmi hátterét képezte.

2. Munkásönkormányzás és történelmi tradíció: 1917, 1956, 1968, 1989

A szerző tisztában van azzal, hogy a társadalmi önigazgatás mint praxis és elmélet sok forrásból és hagyományból származik, bár ennek irodalmát a rendszerváltás szempontjából igazán áttekinthette volna.¹¹ Magának a hagyománynak az ismerete is világosabb eligazítást adhatott volna az olvasók számára. Végül is honnan jöttek a munkástanácsok és hová tartanak? Mely gondolatok és politikai stratégiák képezik a baloldali hagyomány elméleti gerincét? Ezek és az ehhez hasonló kérdések legalább vázlatos elemzése egyértelműbbé tehette volna, hogy az 1989-es munkástanácsok nem valamiféle múltból itt maradt “utópia” intézményei, ahogyan a tucatliberális ideológusok szeretik a problémát bemutatni.

A legfontosabbaknak természetesen az orosz forradalom gyakorlati tapasztalatai számítottak. A szovjet viták centrumában mindvégig az a kérdés állt, hogy vajon életképes-e a forradalmi szocializmus öröksége: a szovjetek, a munkástanácsok, valamint a termelés olyan intézményei, mint a gyári-üzemi bizottságok, a munkásszakszervezetek, a kommunák és a szövetkezetek különféle formái. Vagyis olyan intézményekről folyt a vita, amelyeket egy nem-hierarchisztikus munkamegosztásra épülő gazdaság- és társadalomszerveződés struktúráinak tekintettek. Miközben folytak a nagy elméleti és politikai viták egy ilyen alternatíva esélyeiről, az évek előrehaladtával a szocializmus “helyi”, szovjet-oroszországi kísérlete egyre kiterjedtebb módon állami, bürokratikus jelleget öltött. A paternalista hagyomány új életre kelt. A viták pedig egyre inkább teoretikus jelleget öltöttek, ám egészen a 20-as évek végéig eme eszmecserék tükrében úgy tűnt, hogy léteznek alternatívák.¹²

Az 1929-es etatista fordulattól az SZKP XX. kongresszusáig az orosz forradalom öröksége: a társadalmi önigazgatás gondolata és praxisa rendszerellenesnek számított, híveit üldözték a Szovjetunióban (majd a szövetséges államszocialista országokban is). Ám a szocializmus reformszükségletei, amelyeket a Szovjetunióban már Hruscsov terjesztett elő a XXII. kongresszuson 1961-ben, nem tudták megkerülni a társadalmi (együttesen: termelési és politikai) önigazgatás problémáit. Kiderült, hogy a szovjet fejlődés előtt alapjában három út áll: 1. a sztálini korszakból örökölt rendszer konzerválása, 2. a társadalmi önigazgatás, 3. “szocialista” piaci vegyesgazdaság. Az SZKP új programja perspektívában 1961-ben a társadalmi önigazgatás mellett tört lándzsát, amelynek két alapvető vonását húzták alá. Az államhatalmi bürokráciával szemben a hatalom egyre több jogosítványát a termelésben a dolgozói kollektívák testületéhez kell letelepíteni, a lakóterületeken pedig meg kell kezdeni a szovjetek demokratizálását, azaz a bürokratikus hierarchia lebontását és az alulról centralizálódó szisztéma visszaállítását. A valóságban mindez papíron maradt, és tulajdonképpen egy sajátos negyedik út története volt 1989-ig az államszocializmus története: konzerválni az államszocializmust a szcientista (“techno-bürokratikus”) alapokon álló állami-bürokratikus tervgazdaság és a piac kombinációjával. Vagyis fennmaradt a sztálini eredetű rendszer alapszerkezete a maga “utolérő természetével” , amely a termelési munkamegosztás, valamint a technikai-technológiai és fogyasztási értelemben a Nyugatot tekintette modellnek. A szocializmus úgyszólván ideológiai problémává “szublimálódott”.

Erre a tendenciára mutatott rá az idős Lukács György 1968-ban a magyarországi gazdasági mechanizmus reformjának kritikája kapcsán. Úgy fogalmazott, hogy a kommunista pártban “a liberálisok és dogmatikusok” titkos szövetsége van érvényben.¹³ Ezen azt értette, hogy a párt két fő irányzatának egyike sem érdekelt az államszocializmus “valódi szocialista”, vagyis önigazgatói reformjának megvalósításában, amely során az állami és menedzserbürokrácia társadalmi ellenőrzése megvalósulhatna. Lukács eközben az oroszországi szovjetek és általában a presztálinista marxista örökség bizonyos elemeihez, tendenciáihoz tért vissza, bár ki nem mondva nyilvánvalóan ott lebegett a szeme előtt az 56-os munkástanácsok tapasztalata is.¹⁴ Lukács 1971-es halála után hívei és az államszocialista rendszer baloldali kritikusai egy ideig kitartottak az állami tulajdon társadalmasításának kikísérletezése mellett.¹⁵

Az állami tulajdon társadalmasításának egyik első közgazdasági teoretikusa Magyarországon Liska Tibor volt, aki Ökonosztáz c. munkájában az 50-es évektől hirdette a közösségi tulajdon egyéni birtoklásának lehetőségét. Koncepciója sok ok miatt nem talált szélesebb támogatásra. Mindenekelőtt azért, mert a koncepció a hatalmi és pénzügyi elit érdekeit közvetlenül sértette. Ez a tény magyarázza, hogy Liska fő ellenfelei is éppen ebből a közegből kerültek ki. Ugyanakkor maga Szalai Erzsébet hangsúlyozza, hogy egy 1984-es MSZMP-határozat, amely az új vállalatirányítás formáival foglalkozott, magában foglalta az önigazgatói irányzat számos elképzelését.¹⁶ A menedzsment és a munkásság is magára vehette a vállalati igazgatás kezdeményezését, és ez a körülmény alternatívát rejtett magában. Azt a kérdést: ki fogja a vállalaton belül az önigazgatói jogokat gyakorolni? A régi rendszer végső szakaszában voltak is kísérletek az önigazgatás bizonyos elemeinek meghonosodására. Elegendő itt arra utalni, hogy létrejöttek munkásrészvétellel a vállalati tanácsok, az általános és középiskolákban a tanári testületek maguk választották az igazgatókat stb. Végső soron ebbe az összefüggésbe tartoznak a munkástanácsok is. A rendszerválság, mint annyiszor, most is megszülte tehát az önigazgatás lehetőségét.

A 80-as évek elején-közepén közgazdászok és filozófusok egy köre, jórészt a mai rendszerváltó értelmiség vezető képviselői (Bence György, Kis János, Lengyel László, Bauer Tamás, Soós Károly Attila és mások) az ellenzéki reformelképzelések centrumába állították a termelők tulajdonának mint “csoporttulajdonnak” a kérdését. Sőt, ezt az irányzatot, még az SZDSZ előtörténetének dokumentumai (Társadalmi Szerződés – 1987) sem tagadták meg. Bár akkor már nyilvánvalóan csak taktikai jelentősége volt e dolognak a régi rendszer elleni harcban. Más szavakkal: a liberális főerők el akarták kerülni a belső vitákat a demokratikus ellenzék szocialista irányzatával.¹⁷

Szalai maga is megemlékezik itt-ott ezekről az előzményekről, ám az értelmiségnek a munkásságtól való elfordulását komolyan nem vizsgálja. A demokratikus ellenzék fordulata a társadalmi önigazgatástól a neoliberalizmushoz a 80-as években három alapvető okcsoport következtében ment végbe. 1. Elbukott a jugoszláv kísérlet és a lengyel Szolidaritáson belül a baloldali szocialista önigazgatói szárny is periferizálódott a 80-as évek közepére-végére. 2. A világgazdasági folyamatok akkora már Kelet-Európába is “begyűrűztek”, Magyarország IMF-tagsága már 1982-től mutatta a világgazdasági integráció fő irányát, 1984-től pedig az adósságkérdés meghatározó jelentőségűnek tűnt a perspektívákat illetően. 3. Ez az értelmiségi csoport megtalálta a maga számításait a neoliberális diskurzus keretei között, amikor jól artikulálta a menedzserbürokrácia és az állampárti hatalmi elit ún. reformszárnyának hajlandóságait és érdekeit, ami végül is a rendszerváltásra való áttérésben kulminált. Maguk kerültek a hatalmi elit pozíciójába.

3. A rendszerváltás alternatívája: munkástanácsok vagy szakszervezet

Szalai Erzsébet könyvének legérdekesebb részei, amikor a kibontakozó munkástanácsi mozgalom eseményeit, gyakorlati tapasztalatait vizsgálja. Mivel nem kívülről, hanem kezdettől 1990 nyaráig nagyon is belülről figyelhettem a munkástanács-mozgalmat (nem egy dokumentumot írtam a központi és a helyi munkástanácsok számára, sokfelé jártam és sok gyűlést ültem végig harcolva a háttérben a nacionalista és liberális értelmiségiekkel stb.), bátran állíthatom, Szalai Erzsébet igen jelentős forráscsoportokat ismert meg és mutatott be. Igen jól ábrázolja, hogy amikor a privatizáció 1989-ben a maga konkrétságában felmerült, számos helyen megindult a munkások és a menedzsment szervezkedése. Hol együtt, hol külön. Ám már kezdettől látható volt a döntő tendencia: a menedzserek élesen szembefordultak a munkásokkal, hogy ők váljanak tulajdonosokká az állam vagy/és a külföldi tőkés közreműködésével. A munkásokat általában nem valamiféle szocialista ideológia hajtotta a “tulajdonszerzés” kérdésében, hanem – sokszor éppenséggel antikommunista ideológiai burokban – mindenekelőtt saját munkahelyük megőrzése. A menedzsmentet pedig a gyár fölötti ellenőrzés megtartása, az új tulajdonos osztályba való felemelkedés lehetősége csábította. Amikor az állam utat nyitott a menedzsment számára, akarata ellenére utat nyitott egy rövid ideig a munkások számára is. Ezt a lehetőséget vették észre az értelmiségiek azon kis csoportjai (néhány száz ember), amelyek főleg a Baloldali Alternatíva Egyesülésben találkoztak. Hangadó figurái (régi baloldaliak, “munkástanácsosok”, történészek, közgazdászok, filozófusok) a néhány helyen akkor már megszerveződött munkástanácsok hatására maguk kezdeményezték az 1989 decemberében megalakult Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) létrehozását. Nem a tőkés, “piaci” tulajdonszerzés lehetőségéből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 56-os munkástanácsok tapasztalatait elevenítették föl. Az 1990. február 24-én létrejött MOSZ alapító dokumentumában az alapvető célt így fogalmazták meg: “A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása… A vállalatok irányításában való dolgozói részvétel és ellenőrzés meglévő jogainak közös megvédése és kiterjesztése, az együttes fellépés szervezése. A nyereséges gyáregységek, egész vállalatok menedzseri vagy vállalkozói magán-kisajátításának, a külföldi tőkének való kiárusítás megakadályozása… Fő cél a vállalati dolgozók tulajdonának megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajonként.”¹⁸ Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt abban a tekintetben, hogy a Munkásparlament 1956. október 31-i ülésén elfogadott dokumentum legyen a kiindulópont.¹⁹ Ugyancsak a Baloldali Alternatíva Egyesülés nyomására került be a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kezdeményezett követelés a módosított Alkotmány 12. paragrafusába: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését.”²⁰

Rövid ideig ez abszolút legalitást jelentett a munkástanácsok számára. De a munkásság széles köreiben mindez nem keltett mély érdeklődést. Egyrészt azért, mert nem hittek saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették azt, amit privatizációnak neveztek), másrészt a múltban sem szerezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között. Szalai lényegében pontosan írja le, hogy a munkástanácsokon belül három alapvető irányzat formálódott meg 1990 folyamán. Kettő az állami tulajdon társadalmasításának különböző formáiban gondolkodott, míg a harmadik, kezdetben a leggyengébb, később a győztes irányzat a munkástanácsok szakszervezetté való átalakításának koncepciójával léptek fel. A “szakszervezetesítés” politikai hátterét és anyagi támaszát a Magyar Demokrata Fórum, Antall József miniszterelnök pártja (és liberális ideológiával az SZDSZ) képezte. Palkovics Imre, Antall pártjának 1990-es parlamenti képviselője, egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelángyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkástanácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, s a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Azonban ő a szakszervezeti vonalat képviselte, s kezdettől csak az MRP-t ismerte el a dolgozói tulajdon kizárólagos formájának, határozottan elutasította az üzemek munkás-önigazgatását.²¹ Ám ekkor ez a beállítódás egyáltalán nem volt kizárólagosan jellemző a MOSZ-ban. Az “igazi” fordulat csak 1990 nyarán következett be éppen Palkovics MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Palkovics szerepéről Szalai Erzsébet csak annyiban ír kritikailag, amennyiben az MDF-et képviselte, de szakszervezeti vonalát egyáltalán nem bírálja, holott Palkovics történelmi “teljesítményének” éppen ez alkotta a lényegét: a magántulajdon rehabilitálása a munkástanácsok körében. Nem véletlen, hogy Palkovics lett később a munkástanácsok vezére (akit sokan közönséges “árulónak” vagy “karrieristának” tekintettek).

Az átalakulás tőkés dominanciáját tükrözte az a tény is, hogy az eleve “szabad szakszervezetként” létrejött Liga közvetlenül a liberális párt (SZDSZ) által ellenőrzött szakmai szervezet volt, mely kezdettől a tőkés viszonyok restaurálásának programjával, a tőkeérdekek képviseletével rukkolt ki a régi “állampárti” szakszervezetekkel szemben. De a Liga éppen úgy, sőt, még gyorsabban periferizálódott, mint az MDF-es munkástanácsokból létrejött szakszervezet. Szalai Erzsébet nem igazán világította meg, hogy mi okozta ezt a periferizálódást és a régi szakszervezetek átütő sikereit, holott 1989-90 elején a SZOT a legkevésbé népszerű szervezet volt Magyarországon.

A munkástanácsoknak 1990 végén, a “csúcsponton” kb. 19 600 tagja volt, ami természetesen imponáló lehetett sok ember számára. Ugyanakkor a létszám azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely munkástanácsba, a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt.²² A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a munkásság egyáltalán nem rendelkezett a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel és nemzeti szintű (és nemzetközi) kapcsolatokkal. Szalai említi, de nem elemzi, hogy mindenekelőtt a kommunista párt reformszárnya és a menedzserbürokrácia döntő erői fordultak szembe a munkástanács-mozgalommal a piacgazdaság strukturális kiépítésének jegyében. (Mindez, illetve az új szakszervezetek és pártok “kapitalista harácsolása” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tömeges ellenszenv jöjjön létre – mind jobbról, mind balról a rendszerváltással szemben.)

Magyarán szólva: az állami tulajdon szétosztása volt a tét. Ám – mint hangsúlyoztuk – a magyar munkásság sem érezte a sajátjának az állami tulajdont. 1989 után azonban az állami tulajdont előállító milliókat zárták ki az állami tulajdon újraosztásának folyamatából. Mint említettük, a Liga, majd 1990 nyarától Palkovics elnökletével a munkástanácsok is az állami tulajdon magán-kisajátításának álláspontjára helyezkedtek.

1990. július 14-én, az MDF-es győzelmet hozó választások után – a baloldali önigazgatói irányzat felmorzsolásával – szerveződött újjá a Munkástanácsok Országos Szövetségének “második kiadása”. Az Információs Iroda – “korrigálva” az első MOSZ örökségét – a maga “Önmeghatározása” szerint élesen “elhatárolódott a közösségi tulajdon koncepciójától”, mert úgy vélte, hogy a régi rendszer “konzerválását” segítené.²³ Itt már “a legnagyobb szervezet”, az ún. MDF-es munkástanács-mozgalom szerepét hangsúlyozzák. Szervezetileg már az MDF által támogatott munkástanácsok a legerősebbek, mivel nekik van pénzük embereket buszon utaztatni és a megfelelő szavazási időpontokban a többséget megszerezni. Az új Szövetség új programot fogadott el: immár kizárólag a munkavállalói részvény keretei között mozgott, amelyet minden párt ilyen vagy olyan formában elismert. E fordulat értelmezése során Szalai nemcsak Palkoviccsal szemben túlságosan elnéző, “megértő”, de azt sem hangsúlyozza kellően, hogy az MDF-es munkástanácsok felülkerekedésében az SZDSZ-nek is megvan a maga súlyos felelőssége. A kapitalista viszonyok kiterjesztésének szinte mániákus siettetése és a párt specifikus hatalmi érdeke játszott ebben szerepet. Az MDF bozótharcosa, egy véletlenszerű “figura”, Bajtay József, a MOSZ ügyvivője Kis Jánossal, az SZDSZ elnökével és Furmann Imrével, MDF alelnökével 1990. október 10-én aláírt egy-egy dokumentumot, amelyek szerint “csak a piaci alapokon” létrejövő munkavállalói részvénytulajdon szerzését támogatják, mint a privatizáció egyik esetét.²⁴ Ezzel a munkástanácsok története tulajdonképpen befejeződött. Mindaz, ami ezután következett, részben az MDF, részben egy sikertelen szakszervezet igencsak jelentéktelen története.

A régi szakszervezetek bürokráciája is elfogadta a privatizációt, az állami vagyon magán-kisajátítását. Sőt, a szakszervezeti bürokrácia részt is vett benne, másfelől viszont kísérletet tettek arra, hogy a politikai hátterüket képező Magyar Szocialista Párttal együtt a szélsőséges neoliberális megoldásokat 1994-ig fékezzék. Az ő álláspontjuk tehát belsőleg ellentmondásos volt: a vezetők nem látták vagy nem akarták látni, hogy e két követelmény, a privatizáció (a neoliberális gazdaságpolitikai kurzus) támogatása és a “jóléti vívmányok” megőrzése kizárják egymást. 1994 májusától azután, amikor ők kerültek hatalomra a szocialista párt parlamenti frakciójának tagjaiként, maguk álltak a valutaalapi programok megvalósításának élére. A liberális kritikában “a bukott kommunizmus képviselőiként” szerepeltek, akik – úgymond – nem megfelelő módon preferálják a tőkeérdekeket, “népszerűsködnek” a munkavállalói érdekek védelmével. Az 1993-as szakszervezeti választásokon is ez tükröződött: a régi szakszervezetek abszolút többséget kaptak.

4. A “dolgozói tulajdontól” a menedzser-burzsoáziáig

Szalai tudatában van annak, és ez a könyv nagy érdeme, hogy a munkástanácsi mozgalom alapkérdése mindvégig a tulajdon kérdése körül mozgott. S bukását is azzal hozza összefüggésbe, hogy a munkások megértik: a hatalmi elit olyan törvényeket hoz, amelyek minden formában megakadályozzák tulajdonszerzésüket. Kántor Csaba, kiváló szabolcsi munkástanács-szervezőre hivatkozva írja Szalai: “1990 őszén már nem lehetett határozatképes testületi ülést összehívni.” Vagyis Kántor szerint a dolgozók kezdték megérteni: “A rendszerváltást a gazdasági vezetés a munkavállalók kárára igyekszik megoldani.” A munkástanács-mozgalom felmorzsolódása azért következik be – írja Szalai -, mert annak kiterjedése szemben áll a hatalmi elit érdekeivel, “így akadályát jelentette volna a politikai társadalomba való betagozódásnak”.²⁵ Valóságban azonban ennél is fontosabb oka volt annak, hogy az elitek “leverték” a mozgalmat. Az elit alapvető problémája az volt, hogy észrevette: a mozgalom tétje az, hogy ki szerzi meg az ellenőrzést a termelési folyamat fölött. A menedzserek még Antallnál vagy Kisnél is hamarabb megértették, hogy itt 1956 – az ő szempontjukból – “halálos üzenete” a kérdés: ki kit alkalmaz az üzemekben, vajon a munkások a menedzsereket vagy fordítva?

Szalai sok érdekes elemzése ellenére sem szentel nagyobb figyelmet annak a problémának, hogy az SZDSZ-MDF-pártelit minden fogadalmuk ellenére sem támogatják még a kapitalista alapelveken nyugvó MRP-t sem. Miként később a szocialista párti elit is inkább csak a maga ellenőrzését kívánja meghonosítani az üzemekben.

A dolgozói tulajdon jelszava már 1990-ben felkerült a baloldali értelmiségiek nyomására az MSZP választási jelszavai közé is, de az akkor súlyos vereséget szenvedett párt még ha komolyan gondolta volna is e jelszó realizálását, akkor sem tudta volna hatékonyan képviselni. Más erők – úgy tűnt – hatékonyabban képviselhették ezt a törekvést.

Mint közismert, és Szalai Erzsébet is igen plasztikusan leírja, a “dolgozói tulajdon” bizonyos formáit és technikáit részben Amerikából importálták a különböző politikai erőkkel szimpatizáló szakemberek. Mindenekelőtt az ESOP dolgozóirészvény-koncepcióját népszerűsítették Magyarországon, amelyet elvben – eltérő hangsúlyokkal – minden irányzat elfogadott. Amint fentebb aláhúztuk, a meginduló privatizáció keretei közé csak az ESOP illeszkedik, ezért a politikai pártok mindegyike csak ezt a “dolgozói tulajdont” támogatja. A menedzsment, amelynek az állam meggyengülésével hatalma hirtelen megerősödött, már azért harcol, hogy a dolgozói részvények sehol se haladják meg a 8-10%-os arányt. 1990 áprilisában ülésező munkástanácsok (hivatalosan 35 bejegyzett szervezetről volt szó, amelyek mögött lehettek tucatnyian éppen úgy, mint több ezren, bár az év első felében még számos helyen jött létre munkástanács) 300-400 képviselője és támogatója szervezetileg és ideológiailag még a közösségi tulajdon dominanciájának álláspontja alapján állt (Rácz Sándortól a marxistákig húzódik az “egységfront”). Az MDF-es irányzat feje, majd az átalakuló munkástanácsok új vezére, Palkovics Imre már 1990 kora tavaszán a hatalmi elit érdekeinek megfelelően fogalmazott: “Mi két fő célt kívánunk elérni. Ezek: erős érdekvédelem és tulajdon. Nem valami ködös bolsevik közösségi tulajdont követelünk, tehát nem a munkástanács mint szervezet követeli magának a tulajdonjogot, hanem tagjait, az egyéneket kívánja tulajdonhoz juttatni – részvények révén, részvénytársaság keretei között.”²⁶ Mint láttuk, 1990 tavaszán a Munkástanácsok Országos Szövetségében még a marxista baloldal volt túlsúlyban. A “balosok” politikai síkon úgy érveltek, hogy az állami tulajdon csakis a munkásoké, a dolgozóké, a munkavállalóké lehet, mivel senkinek sem lehet arra legálisan elegendő pénze, tőkéje, hogy vállalatot vásároljon, hacsak a külföldi tőkés ezt meg nem teszi. Igazságtalannak deklarálták, hogy egyesek kapnak kölcsönöket, hogy áron alul gyárakat vásároljanak, miközben milliók ismét kisemmizettekké válnak. E folyamat végérvényesen azután zárult le, hogy 1990 decemberében a Liga és a Munkástanácsok vezetői a DGB meghívására Düsseldorfban tárgyaltak. Itt a nem régen elhunyt Christofersen vezette a német küldöttséget, melynek tagjai azt ajánlották, hogy a MOSZ és Liga fuzionáljanak, mivel az alapkérdésben nem voltak ellentétek. (A munkástanácsok elutasították a fúziót.) A német szakszervezeti vezetők az önálló tulajdonosi munkástanácsokat nem támogatták, mivel azok érvelésük szerint nem illeszkedtek a fennálló európai szakszervezeti struktúrákba.²⁷

A munkástanácsok szakszervezetesítésének folyamata 1990 májusától gyorsult fel, amikor a nacionalista koalíció jutott hatalomra. A “régi” menedzsment elleni harc antikommunista és antiszocialista ideológia jegyében folytatódott azzal a céllal, hogy bizonyos munkásrétegek is beemelkedjenek “a magántulajdon óhajtott birodalmába”, s a kormány kiszélesítse társadalmi bázisát. A kormány és az uralkodó párt (MDF) célja az volt, hogy az új tulajdonosokat és a vezető menedzsereket saját soraiból emelje ki. Meggátolták a parlamentben még a munkásrészvény törvényi tárgyalását is, pedig a kész tervezet rendszerimmanens megoldást javasolt az amerikai tapasztalatok felhasználásával. Ugyanakkor a módosított alkotmányból – a konzervatív-liberális paktumnak köszönhetően – a parlamenti többség kiszavazta (még néhány szocialista, mint az ex-miniszterelnök, Németh Miklós, támogatásával) a dolgozói-önigazgatói tulajdonnak a magántulajdonnal való egyenjogúságát kimondó – fentebb említett – passzust.

Szocialista zászló alatt a Magyar Szocialista Pártban még így is folytak és folynak utóvédharcok a “munkástulajdonért”²⁸ Mocsáry József közgazdász-szakértő vezetésével, ámbár a párt 1994-es hatalomra jutása után azonnal feladta a dolgozói tulajdon korábbi követelését, sőt, a szocialista párt döntő tényezői a liberálisokhoz hasonlóan minden úton-módon gátolták és gátolják a munkások tulajdonszerzését a menedzser- és banki érdekek védelmében. Olyannyira, hogy 1994 májusa után a szociál-liberális kormánykoalíció idején a munkástulajdon növekedése nem egyszerűen megállt, hanem radikálisan csökkent, ami alátámasztja Szalai következtetését arról, hogy az uralmi elit milyen önző módon viszonyul a magyar társadalom dolgozó tömegeihez. Érdemes a reális folyamatokat adatok tükrében vizsgálni. 1990-ben munkástulajdonról 1 cég esetében lehetett beszélni, ami 400 főt érintett. A következő, 1991-es évben újabb 3 cégnél 1500 fő csatlakozott a munkástulajdonosokhoz. 1992 a “fordulat éve”, megkezdődik az MRP – viszonylagos értelemben – tömegessé válása: 8 cég 1400 fővel csatlakozott. Összesen 1,3 milliárd forint jegyzett tőke ellenőrzéséről volt szó. 1993-ban 124 cég 24 ezer dolgozója lett munkástulajdonos 20,7 milliárd forint jegyzett tőkével, 1994-ben 62 cég 23 ezer dolgozója 14,6 milliárd forint jegyzett tőkével, majd 1995-ben már csak 27 cég csatlakozott és 6,3 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkezett. 1996 első félévében már csak 5 cég tudott, 0,7 milliárd forint jegyzett tőkével, az MRP mozgalomhoz csatlakozni.

Ha az egyes cégek, vállalatok helyzetét abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy milyen arányban voltak tőketulajdonosok a dolgozók, akkor azt mondhatjuk, hogy a dolgozói tulajdon jelentősége a társadalom szempontjából jelentéktelen. Nemcsak azért, mert elválik a “tulajdonlás” és az irányítás egymástól, hanem egyszerűen mennyiségi szempontból sem történt áttörés. 1995 végén a dolgozói tulajdon nem haladta meg a 10%-os arányt a cégek 8%-ának (18 cég) esetében. 10-25%-ig terjedt a dolgozó tulajdon aránya a cégek 17%-ában (38 cég), 25-50%-ig pedig a cégek 23%-ában (52 cég), 50-75%-ig volt tulajdonos a dogozó a cégek 18%-ában (40 cég), végül 75-100%-ig lett tulajdonos a dolgozó a cégek 33%-ában (76 cég). Vagyis 230 cég 49 ezer dolgozójának tőketulajdona 44 milliárd forint volt. A jegyzett tőke pedig 70 milliárd forintot tett ki, amely a 30 milliárd tartaléktőkével együtt éppen 100 milliárd forintra rúgott. Ezt ellenőrizték a dolgozók a maguk tőketulajdonával. Hogy erről a 100 milliárdról mint mennyiségről világos képünk alakuljon ki: ez alig több mint 10 százaléka az 1996 évi belső államadósságnak.

Az 1990-től 1994 májusáig tartó nacionalista koalíció időszakában az összes privatizáció 11%-a volt a munkások része, 1994-től 1996-ig terjedő időszakban, a szociál-liberális periódusban pedig mindössze 1,4%. Jól tükrözi a folyamatok jellegét, hogy 1994 márciusától az ÁVÜ tulajdonából hazai magántulajdonba 21,5% került, s ennek volt 27%-a az MRP munkavállalói tulajdon. Ez az arány egy évvel később már 31,2% volt, amelyből a dogozói tulajdon már csak 6,2%-ot tett ki. Vagyis a hazai magántulajdon 45%-kal nőtt, a dolgozói tulajdon pedig csak 17%-kal. Pedig 1994-ben az MRP-s cégek nyeresége közel olyan volt, mint a nemzetközi tőkés cégeke: 5,4%. Ezzel szemben a hazai állami és magánvállalatoknál a nyereség 0,5% volt.²⁹

Mindennek fényében egyértelműnek tekinthető a végkonklúzió.

Az “eredeti felhalmozás”, a tőkés tulajdon kiterjedésének feltételei között – a kelet-európai autoritariánus történelmi hagyomány bázisán – a gyenge civil társadalom nem tudott lábra kapni a régióban. Az újra megjelenő és a politika által “megregulázott” “polgári társadalom” a maga magántulajdonosi uralmi viszonyaival abban volt érdekelt, hogy elválassza a társadalmat az állami tulajdon társadalmasítási lehetőségeitől és a közvetlen demokrácia csírázó önszerveződéseitől. Szalai Erzsébet könyvének alapvető elméleti problémája éppen az, hogy a civil társadalom szerepét és lehetőségeit eltúlozta a félperifériás kapitalizmus keretei között. A társadalmi önigazgatás ideológusainak “naivitása” , “illúziója” nem abban állt, hogy nem látták már 1989-90-ben, hogy a történelmi fejlődés főiránya az egész régióban a kapitalizmus félperifériás restaurációja. Pontosan látták. Azzal is tökéletesen tisztában voltak, hogy a régi államszocialista rendszer, amelynek méhéből ez az új-kapitalizmus megszületett, menthetetlenül megbukott. Erkölcsileg azonban nem tartották lehetségesnek az új hatalmi elitek szolgálatát sem, mivel az ő uralmuk a világrendszer adott keretein belül elkerülhetetlenül a társadalom új típusú elnyomásának szisztémáját hozta létre. Ettől azonban a meghirdetett antikapitalista alternatíva gyakorlati realizálhatósága 1989-90 Magyarországán az illúziók világába tartozott.

Az önigazgatás hívei – szemeiket a távoli és kellően homályos jövőre függesztve – az önigazgatói hagyomány ápolásával egy új, lehetséges humanista társadalmi ellenállás alapvonalait, egy, a “megfelelő” időben követhető modell kereteit próbálták felvázolni. A 89-es “munkástanácsos” baloldal számos figurája lelki szemeivel az önigazgatói szocializmus sejtjeit, a társadalmi önvédelem, a társadalmi önigazgatás életképes struktúráit pillantotta meg. E hagyomány “teremtésében” a maga helyén Szalai Erzsébet könyve is minden bizonnyal használható lesz.

Jegyzetek

¹ L. például Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó kritikáját, amelyben – morbid módon – Szalait egyenesen a demokrácia ellenfelének nevezi: A magyar liberalizmus válsága. I-II. Magyar Narancs, 1997. május 29., június 5. Szalai Erzsébetről szólván így ír: “Mind az új magyar demokráciának, mind a szabadelvűségnek a legtisztességesebb ellenfele…” Szalai Erzsébet mint liberális demokrata a Tamás Gáspártól idegen szociális irányzathoz tartozik, amely politikai értelemben közel áll az európai szociáldemokrata tradicióhoz.

² E problémakör vizsgálata mára már komoly irodalomra tekinthet vissza. L. Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. MIT Press Cambridge, 1992.; Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil Society”. Ideology and Strategy in the Neo-liberal Project. (Kézirat.)

³ Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 147-149.

⁴ L. erről Elisabeth Heidt: Politische Herrschaft and bürgerliche Gesellschaft. In: Handbuch Politische Theorien und Ideologien. 1 UTP für Wissenschaft, 1995. 291-342.

⁵ L. erről Magyarországon Tütő L.: Gramsci és a gazdasági demokrácia kérdése. In: Tanulmányok Gramsciról. Marx Károly Közgazdasági Egyetem, 1987. 85-111. és egy 1988-as konferencia-előadását: Uő.: Az önkormányzás mint történeti és elméleti probléma. In: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995. 99-107.

⁶ Popper ideológiai alapvetésének “A nyitott társadalom” c. munkájának történelmileg változó funkcióját kitűnően írja le egy orosz szerző, Jurij Bokarjev: Otkritoe obscsesztvo i ego druzja. I. rész. Roszszija XXI., 1995. 1011. sz. 100-126. Soros Oroszországban és egész Kelet-Európában ezen ideológia jegyében építette ki a rendszerváltást “segítő” alapítványait, amelyekről az említett orosz szerző mellett maga Soros nyújtott átfogó képet: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány. Bp., 1991. L. még: Karl Popper in Prague in memoriam. Prague, 1994.

⁷ Soros György idézett művében részletesen kifejti, hogyan képzelte a civil társadalom gründolását Oroszországban. Soros naivitásánál csak csalódottsága volt nagyobb.

⁸ Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil society”. I. m.

⁹ Mindennek Oroszországgal kapcsolatos összefüggéseit részletesebben is megvizsgáltam az Eszmélet 33. számában.

¹⁰ L. Eszmélet books I-II. First International Conference of social-critical journals. Bp., 1991.; Eszmélet books 2. The Anti-Capitalist Left on the Eve of the XXI century. Social and Political Restructuring and Perspectives. International Conference. Budapest, 16-18 September 1994. Bp., 1996.

¹¹ A kelet-európai és benne a magyarországi hagyomány mindenekelőtt a marxi örökségből, az 1917-es, 1919-es orosz és európai forradalmi hagyományból, valamint a háborúk utáni önszerveződés gazdag tapasztaltaiból táplálkozott. Jól megfértek itt együtt olyan igen különböző teoretikusok és politikusok, mint Rosa Luxemburg és Lenin, Csajanov és Trockij, a spanyol és az orosz anarchisták, Gramsci és Lukács, Heller Ágnes és Bibó István. Kelet-Európában kétségtelen nagy befolyása volt mindannak, ami a Szovjetunióban történt a sztálini fordulat előtt és annak, ami Magyarországon, Jugoszláviában és Lengyelországban történt 1945 és 1948 között. L. erről: Roy Morrison: We build the Road as We travel. Philadelphia, Santa Cruz etc., 1991.; New Society Publishers, Economy and democracy. (Ed.: A. Buzgalin) Moscow, 1992.; A. I. Kolganov: Kollektivnaja szobsztvennoszty i kollektivnoe predprinimatelsztvo. Moszkva, 1993., Újabban l. Önkormányzás vagy az elitek uralma. (Szerk.: Krausz T. – Márkus P.) Liberter Kiadó, 1995.

¹² Ezeknek a vitáknak a történeti elemzését végeztem el Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi-politikai előzményei 1917-1928. (Budapest, Napvilág Kiadó, 1996.) című munkámban. A könyv orosz nyelvű kiadása folyamatban van. Sematikusan kifejezve három alapvető alternatíva rajzolódott ki sajátságos kombinációkkal. 1. A baloldali ellenzék, mindenekelőtt Preobrazsenszkij és Trockij a társadalmi önigazgatás, a munkásdemokrácia elemeit próbálta egyeztetni az “eredeti szocialista felhalmozás és a piaci vegyesgazdaság” szisztémájával; 2. Buharin az önigazgatás elemeit és a “szocialista piacgazdaság” összeegyeztethetőségéről gondolkodott; 3. Sztálin pedig a totálisan államosított gazdaság bürokratikusan centralizált tervgazdaságának koncepciójából indult ki, amelynek piaci kiegészítéséhez élete végén jutott el a híres tankönyv-vitában (l. 1951-es brosúráját: A szocializmus problémái a Szovjetunióban). Az állam mint kulcstényező szerepelt ugyan mind a három felfogásban, ami nyelvileg-szimbolikusan kifejezte a fejlődés ún. reálpolitikai értelemben vett lehetséges irányát, ám a kombinációk azért nagyon is eltérő irányokat jeleznek.

¹³ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető Kiadó, 1988.

¹⁴ Vö. Lukács: I. m., eredetileg: G. Lukács: Demokratisierung Heute und Morgen. 1968. Kézirat, amely két évtizeddel később látott napvilágot Budapesten A demokratizálás jelene és jövője címen. A társadalmi lét Ontológiájához c. terjedelmes művének Prolegomena c. kötete is számos adalékul szolgál e tekintetben.

¹⁵ Bence György és Kis János Rakovsky néven még liberális fordulatuk teljessé válása előtt 1983-ban is magyarul a Párizsi Füzetek sorozatban megjelentették A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkájukat, amely a társadalmi önigazgatás elméletét fejtette ki az államszocializmus rendszerkritikájának keretei között.

¹⁶ L. erről Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 15.

¹⁷ Szalai Pál és Mikes Tamás előadásai és publikációi sok adalékot szolgáltatnak mindehhez.

¹⁸ Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995.198-199.o. Ez a kötet tanulmányokat, cikkeket, dokumentumokat, a BAL konferencia-anyagait tartalmazza.

¹⁹ Szalai: I. m. 11.

²⁰ Önkormányzat vagy az elitek uralma. 8.

²¹ Szalai: I. m. 59. és Palkovics I.: Nyílt levél. Heti Világgazdaság, 1990. március 31.

²² Ezt az információt Thoma Lászlótól, a Munkástanácsok Információs Irodájának vezetőjétől kaptam.

²³ Munkástanácsok Országos Szövetsége, tájékoztató 1. Munkástanács 90. MOSZ Információs Iroda, 1990. 19-20.

²⁴ Uo. 42.

²⁵ Szalai: I. m. 124-125.

²⁶ Szalai: I. m. 59. és Palkovics: I. m.

²⁷ Ezt az információt is Thoma Lászlótól kaptam, aki egy darabig az Információs Iroda vezetője maradt az MDF-es fordulat után is.

²⁸ Mocsáry József, a dolgozói részvénytulajdonlás legjelesebb magyarországi képviselője egy szocialista közgazdász, egykori vállalatigazgató, aki tagja mind az MSZP balszárnyának, mind a Baloldali Alternatíva vezető grémiuámának. Az ő “népi kapitalizmusa” pártján belül is erős ellenállásba ütközik természetesen jobbról. Balról “csak” elméleti bírálatok érik, mondván, hogy illúziókat táplál a munkástulajdon szocialista jellegzetességei iránt.

²⁹ A dolgozói tulajdonlásra vonatkozó adatokat Mocsáry József bocsátotta rendelkezésemre..

A kicsi szép című könyvével vált ismertté világszerte és hazánkban is Ernst F. Schumacher, az úgynevezett alternatív közgazdaságtan klasszikusa. Azóta Jó munkát! című könyve is megjelent magyarul. A két kötet alapján egy eredeti világkép bontakozik ki az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról.

A politikatudományban, a politikai filozófiában evidenciának számít, hogy jellegzetesen nem a humánus módszerek vezetnek az államhatalom, kormányzati hatalom megszerzéséhez, illetve eredményes megtartásához. A politikai sikerek kivétel nélkül együtt járnak erkölcsileg tisztátalan eljárások alkalmazásával. A betartatlan ígéretektől a politikai gyilkosságokig, az alattomos manipulációktól a nyílt erőszakig húzódik a hatásos eszközök skálája. A politikai gyakorlat valóban tudományos igényű elemzői nem titkolják, hogy hatalom és erkölcs, politika és humánum között kibékíthetetlen az ellentmondás. Már Machiavelli tudatosította ezt az antagonizmust, amikor politikailag hasznos bűnökről, a hatalom szempontjából szükséges gonoszságokról beszélt.

Kevésbé közismert, hogy a piacgazdaság viszonya a humánumhoz lényegében azonos a politikáéval. Bernard de Mandeville 1705-ben még csak arról elmélkedett, hogy a közhaszon magánvétkekből származik: az egyének kíméletlen önzése, piaci ügyeskedése a nemzetgazdaságot is gyarapítja. Ez az összefüggés tapasztalati tény, kimondása tudományos korrektség. Az viszont már modern ideológia, hogy az egyének ellen irányuló magán- és közvétkeket fogadjuk el történelmi szükségszerűségként, és ruházzuk fel a közérdeket szolgáló jótéteményeknek kijáró pátosszal.

J. M. Keynes, a szociáldemokrata típusú kapitalizmus egyik elméleti megalapozója, 1930-ban kinyilvánította: “Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenkivel, hogy ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó, mert a gonosz hasznos, és a jó nem az. A kapzsiság, az uzsora és a gyanakvás legyenek az isteneink. Mert csak ők vezetnek ki minket a gazdasági szükség alagútjából a napvilágra.”

Keynesnek nem voltak illúziói: látta, hogy tanítását elfogadva fontosabbnak tartjuk az eszközt a célnál. Tudta, hogy gazdaságfilozófiája az eszközt (a gazdasági hasznot és a vele járó gyarapodást, gazdasági növekedést) öncéllá teszi, és a tényleges végső célt, az embert puszta eszközzé fokozza le.

A későbbi fejlemények tükrében mégis úgy tűnik: Keynes gondolkodása sem volt illúzióktól mentes. Tévesen feltételezte, hogy a bőség mértéket szab a gazdasági növekedésnek, és a szükségletekhez igazítja a termelést. Tévedett abban is, hogy a közgazdaságtan – történelmi szerepének végrehajtása után – megszelídül, és megkísérli humánus keretek közé szorítani a gazdálkodást. Ha a közgazdászokon múlik, az eszköz (a gazdasági haszon) örökre a legfőbb cél marad.

és még valami. Keynes – a tudós közgazdász – magától értetődőnek tartotta, hogy ki kell jutni a “gazdasági szükség alagútjából”. Bármilyen áron. Bármilyen eszközökkel. Ha a célt elfogadjuk, a hozzá vezető eszközöket is el kell fogadnunk. (“Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.” Ez már nem Keynes. Ezt Machiavelli írta.)

Mindebből azonban számos kérdés, dilemma, konfliktus adódik. No és ha valaki elfogadja ugyan a keynesi célt, de nem bármi áron? Esetleg a gyomra nem veszi be, hogy “hasznos gonoszt” kell cselekednie? Mi van akkor, ha nem tud megfelelni a kapzsiság, mohóság, haszonlesés, nyerészkedés stb. követelményének? Ha más isteneknek hódol, vagy önmagára, személyiségére figyelve egyáltalán nem keres isteneket? Sőt, megtörténhet, hogy némelyek nemcsak az előírt eszközök alkalmazására képtelenek, hanem magával a céllal sem azonosulnak. Hiszen elvileg bárki számára felmerülhet az alábbi kérdés. Biztosan igazuk van-e azoknak a tudósoknak, politikusoknak stb., akik szerint nem tehetek mást, mint hogy a következő száz (vagy akár csak ötven, harminc) évben az említett gazdasági alagútban “gonoszkodom”? és ha nekem elsősorban más céljaim, más szükségleteim vannak, és ezért már jelenleg sem alagútban, hanem napvilágon érzem magam? Nos, ebben az esetben a tudós, a politikus, a közgazdász – teljes belső meggyőződéssel – eltévelyedettnek, irracionálisnak, deviánsnak minősít, és megpróbál visszakényszeríteni a tudományosan megalapozott ésszerűség útjára: a sötét gazdasági alagútba. Hiszen honnan vehetné magának bárki is a bátorságot, hogy elutasítsa vagy akár csak megkérdőjelezze a gazdasági és politikai hatalmak által központilag rátukmált szükségleteket? Hiszen akkor a központilag rátukmált szolgáltatásokra kivetett adókat is megkérdőjelezhetné, sőt, fizetésüket megtagadhatná.

A közgazdász logikája világos: a gazdaság növekedést kíván, és az egyénnek nincs joga ezzel ellentétes célokat követni, más szükségleteknek hódolni. Az egyénnek nincs joga elégedettnek lenni, jól éreznie magát a mindennapi életben, ha a “gazdasági szükség alagútja” mást ír elő. Ha valaki nem a gazdasági növekedést szolgálja, annak a léte gazdaságtalan, nem rentábilis. Sőt, nem pusztán gazdaságtalan, hanem gazdaságellenes. (Aki a piacgazdaságban csak árut, és nem profitot termel – fogalmazta meg Ricardo -, annak már a létezése is ártalom.)

A közgazdász logikája világos. Többet kell termelni, hogy több profit keletkezzen. Arra kell mozgósítani a tudományt, hogy gyarapítsa a termelés technikai lehetőségeit. A tudomány által kimunkált technikai-technológiai lehetőségeket maximálisan ki kell használni. Ez így gazdaságos, ésszerű, következetes.

Alternatív közgazdaságtan

Gondok csak akkor adódtak, amikor a közgazdász világos logikája megbicsaklott a gyakorlatban, a gyakorlati megvalósítás során. A XX. század utolsó harmadára ugyanis kiderült, hogy a korlátlan gazdasági növekedési vágynak természeti határai vannak: végzetesen fogynak a nyersanyagok és az energiaforrások. Kiderült továbbá, hogy a modern technológiák nagybani alkalmazása környezetromboló: visszafordíthatatlan károsodási folyamatokat indított el a természetben. Ha a növekedést nem sikerül radikálisan visszafogni, a Föld belátható időn belül alkalmatlanná válik az emberi életre. Ezekre a gyakorlati kihívásokra a hagyományos közgazdaságtannak nincs válasza. Az új helyzet (a környezetpusztítás következményei, a gazdasági növekedés kifulladása, a hagyományos közgazdaságtan elméleti fogyatékossága) különböző környezetvédő elméletek és mozgalmak kialakulásához vezetett. A hagyományos közgazdaságtani szemlélettel és gazdasági gyakorlattal szemben fejtett ki átfogó elméleti elképzelést a németországi születésű brit közgazdász, Ernst Schumacher, amikor az 1970-es években létrehozta az úgynevezett alternatív közgazdaságtant. (Magyarul megjelent könyvei: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.; Jó munkát! Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.)

Schumacher szakít a XIX. században uralkodó eszmék (gazdaságelvűség, verseny, gazdaságosság, felhalmozás, növekedés stb.) evidenciáival. A természeti életfeltételek és az emberiség megmaradásának nevében az ember és a természet közötti egyensúly, harmónia szükségességét hirdeti. “Gazdaságosan elpusztulni vagy gazdaságtalanul túlélni” – fogalmazza meg kiélezetten az emberiség számára mutatkozó válaszutat.

A Frankfurti Iskolához hasonlóan Schumacher a technológiát nem pusztán termelési, hanem társadalomteremtő és ideológiaképző tényezőként értelmezi. A pusztítás és pusztulás gazdaságtanának tekintett hagyományos gazdasági szemlélet – úgymond – a nagyüzemi technika és technológia szükségleteit fejezi ki. “A jelenlegi ‘rendszer’ – írja – legtágabb értelemben a technológia terméke, és nem lehet jelentősen megváltoztatni, hacsak nem változik meg a technológia is.”

A modern gazdaság sajátossága, hogy az eszközök, a technikai lehetőségek fejlődése diktálja a követett célokat. Az öntörvényű gazdasági-technikai fejlődés a maximális növekedést, a termelési kapacitások teljes kihasználását, ezáltal a tömegtermelést írja elő. A tömegtermelés egyaránt ártalmas az emberre, a társadalomra és a természeti környezetre. A nagyipari technológia “a kizsákmányolás technológiája, egy osztály-vezérelt, antidemokratikus, embertelen és még a biológiai együttélést is megnehezítő, a természeti erőforrásokat pazarló technológia”. Egyetlen esély kínálkozik: az erőszakos technológia felváltása szelíd, környezetbarát, “emberarcú” technológiákkal.

Piacgazdaság az ember ellen

Schumacher rámutat, hogy a modern gazdaság nemcsak a természeti környezetre, hanem az emberi belsőre, a személyiségre is rombolóan hat. A gazdasági gyakorlat tapasztalata és mindennapi kényszere hatására az emberek az egyéni haszonszerzés, mohóság, irigység, önzés szemüvegén át nézik a világot. Ez a kényszerű látásmód egyoldalúvá teszi érzékelésünket, korlátozza, torzítja gondolkodásunkat. A valóságról alkotott egységes kép összeomlik, elménkben széttöredezik. A mohóságtól és irigységtől hajtott ember elveszíti képességét, hogy a dolgokat összefüggő egészként érzékelje. Az egyén belsőleg meghasonlik: mást kíván tőle a gazdasági racionalitás (a gazdaságosság, a gyakorlati siker), és másra ösztönzik spontán érzései. “Elménk telítve lehet a tizenkilencedik század nagy eszméivel, de szívünk akkor sem fog hinni bennük. Az elme és a szív áll háborúságban egymással… Eszünket egy különös, vak és esztelen hit a tizenkilencedik századtól örökölt fantasztikus és életromboló eszmerendszerrel fátyolozta el.” Elme és szív, gazdasági ésszerűség és sokoldalú élet konfliktusában a mai tudomány egyoldalúan az absztrakt értelem oldalára áll: az embertől valamiféle elvont ésszerűséghez, az úgymond tudományos észhez menekül.

Mi a baj a modern tudománnyal?

Mindennapi életünk során ismételten döntési helyzetekbe kerülünk. Szavakban és tettekben kell állást foglalnunk arról, hogy lehetőségeink közül melyeket részesítjük előnyben. Minőségileg különböző, divergens problémákat kell megoldanunk. A világban való eligazodáshoz, az alternatívák közötti választásokhoz, az állásfoglalásokhoz, a döntésekhez nemcsak tudásra, ismeretekre, hanem világképre, értékeszmékre, világunk egészének összefüggéseit értő bölcsességre is szükségünk van. Schumacher szóhasználata szerint kultúrára, amely minőségileg több a puszta tárgyismeretnél, tudásnál. A modern tudomány azonban – hangsúlyozza Schumacher – nem ad ilyen kultúrát.

A modern pozitivista tudományt nem az ember, hanem “csak a ‘szakértelem’ érdekli, és tagadja, hogy objektív tudásunk lehet bárminek az értelméről és céljáról”. A különböző résztudományok túlságosan specializáltak ahhoz, hogy tágabb célkitűzéseinkben segítséget adhatnának. “Még a humán tudományokban is belegabalyodhatunk a szaktudományos megállapítások tömkelegébe, ami elménket egy sor kis eszmével tölti meg, célszerűtlen eszmékkel.”

A tudomány eszméi “hasznosak a szakirányú kutatás számára, de tökéletesen alkalmatlanok életünk irányítására vagy a világ értelmezésére”. A szaktudományok nem kultúrát, hanem pusztán szaktudást, értéksemleges szakértelmet adnak, azonban “a ‘szakértelem’ önmagában semmi, cél nélküli eszköz, puszta lehetőség”. Ezért illúzió a tudománytól várni problémáink megoldását.

A szaktudományok művelői egyfajta vallásként gyakorolják a tudományukat: ki-ki a saját résztudománya iránt van dogmatikus bizalommal. Az egyes szaktudományok azon a hiedelmen, hiten alapulnak, hogy igazságaik megkérdőjelezhetetlenek. Fő veszélyességük részleges tudásuk kíméletlen, nagyléptékű alkalmazásából származik (például atomenergia, mezőgazdasági vegyszerezés).

Schumacher elemzései szerint a jelenkor tudományosságát hatásai, következményei miatt elhibázottnak kell tekinteni. Ez a tudomány az emberi céloktól és szempontoktól független utat jár. Két alapkérdésben marasztalja el Schumacher a modern tudományt. 1. Nem segíti az embert a személyes életben való eligazodásban. Arisztokratikusan elfordul az embertől: az emberek belső és mindennapi problémáitól visszahátrál a tudósi szakma eszméihez, belső ügyeihez. A modern tudomány nem egy humánus kultúra, az emberi célok eszközeként, hanem önértékként, öncélként, a részleges tudást maga a tudás által igazolóként működik. 2. Az uralkodó gazdasági szemlélet eszköze. Az uralkodó közgazdasági szemlélet pedig agresszívvé, erőszakossá tette a tudományt (illetve a tudományos eszközökkel létrehozott technikát).

Következmény: az ember és a tudomány végzetesen külön úton jár. Nincs mód a két út közelítésére: a tudomány nem mutat irányt az ember számára. Az élet problémáit többnyire csak a tudomány ellenében lehet megoldani.

Miért óvakodjunk a közgazdászoktól?

A részleges szaktudományok művelőire jellemző dogmatizmus, saját résztudományuk igazságaiba vetett vallásos hit a modern közgazdászokra fokozottan érvényes. (Schumacher átveszi Ralph és Mildred Buschbaumtól a “közgazdaságtan vallása” kifejezést.) “Maguk a közgazdászok – a legtöbb szakemberhez hasonlóan – rendszerint egyfajta metafizikai vakságban szenvednek, és feltételezik, hogy tudományuk feltétlen és változtathatatlan igazságokkal dolgozik, mindennemű előfeltételezés nélkül.” Pedig a közgazdaságtan “nem a saját lábán áll”: érvényessége, használhatósága meta-közgazdaságtani előfeltételeitől függ. Gazdasági számításai alkalmazhatóságának határai vannak, amelyeket túllépve károssá, pusztítóvá válik. A közgazdaságtan meta-közgazdaságtani előfeltétele a természeti környezet és az ember. A közgazdászok felelőssége, hogy nem tisztázzák tudományuk természeti és antropológiai előfeltételeit. Amikor gazdasági kalkulációikat az emberre és a természeti környezetre is korlátozás nélkül kiterjesztik, akkor úgy járnak el – példálózik Schumacher -, mint a középkori teológusok, akik fizikai problémákat is bibliai idézetek segítségével kívántak megoldani.

Ennek azért vannak különösen pusztító következményei, mert vallásos hitük (résztudományos fanatizmusuk) nemcsak a tudományos gondolkodást deformálja. A tudós közgazdász gondolati deformációi gyakorlati deformációkká alakulnak át.

A modern gazdaságtan sajátos szemüvegen át szemléli a világot: csak az érdekli belőle, ami gyors profitot hoz. ítéletei az egyéni haszonszerzés (a piaci siker) szempontjából mérlegelnek. Ily módon a gazdaságtan a sokarcú valóságot nyereségarcúra redukálja, és mindattól elvonatkoztat, ami nem szolgálja a közvetlen profitérdeket.

Schumacher a közgazdaságtan diktatúrájáról, az ökonomizmus dühéről, az ökonomizmus rabszolgaságáról beszél. A mai közgazdaságtan diktatórikus módon írja elő, hogy mi ésszerű. Az “ökonomizmus dühe” a mindennapi életben pusztít, és nem csitul a magas életszínvonallal. Az ökonomizmus rabszolgaságától a politikusok sem tudnak szabadulni. A közgazdaságtan – úgymond – hűbéri hatalommá vált: szinte az egész politikát magába szívja. A gazdag társadalmakban egyre nehezebb valamit véghezvinni, ha nem fizetődik ki közvetlenül. A gazdasági szempont minden emberi megfontolásnál fontosabbá válik. Mindebből két jellegzetes következmény adódik. 1. A redukált látásmód miatt a közgazdaságtan ítéletei részlegesek, szűklátókörűek: mennyiségileg hasonlítanak össze egymással összemérhetetlen dolgokat. Számára a megújítható és a nem megújítható javak egymással egyenértékű tényezőkként, pusztán termelési költségekként jönnek számításba. 2. Az ember kiküszöbölésére ösztönöz. Gazdaságossági számítások szerint a gép olcsóbb és megbízhatóbb. (Sismondi már 1819-ben megfogalmazta: “Az angol királynak, ha a gépek munkások nélkül is ugyanazt a jövedelmet hoznák, nem lenne szüksége az angol népre.”)

Szaktudományos racionalitás vagy emberi ésszerűség?

Schumacher óvatosságra int a magukat szakértőknek, társadalmi (gazdasági, politikai, jogi stb.) szakembereknek feltüntető tudósokkal, hivatalnokokkal, bürokratákkal szemben. Két okból. Az első ok, hogy szakmai magabiztosságuk mögött a specializálódásból, pusztán részleges tudásból (azaz a társadalom egészére vonatkozó problémákkal szembeni tudatlanságból) fakadó magabiztosság áll. Tudományos vagy szakmai öntudatuk a redukált szemlélet, a szűklátókörűség öntudata. (“Nem a szakosodás a hibás – hangsúlyozza Schumacher -, hanem az, hogy hiányzik belőle a metafizikai tudatosság.”) Ebben áll a modern társadalom szakértőinek, elméleti szakembereinek teoretikus veszélyessége. Ettől azonban közvetlenül csak a valóság adekvát megértése csorbul, a tudomány áll a ködösítés, a hamis ismeretek, a nem-tudás szolgálatába.

Súlyosabb gond a gyakorlati következmény. A tekintélynek örvendő, illetve hatalommal rendelkező szakértők, gazdasági, jogi, politikai szakemberek nem csupán az emberek gondolkodását fertőzik, hanem mindennapi életét, viszonyrendszerét, társadalmi tevékenységét is megrontják. A szakszerűségre, a tudományos észre, a szakmai racionalitásra hivatkozva és támaszkodva irányítják a társadalom működését: az egyéni törekvésektől, személyes elképzelésektől független bürokratikus intézményekkel szabályozzák, korlátozzák az emberek életét.

Ugyanakkor – mutat rá Schumacher – “az egyszerű emberek gyakran szélesebb és emberibb látókörrel rendelkeznek, mint a szakemberek általában”. ők nem szakmai kérdésnek tekintik, hanem közvetlenül megélik a mindennapok problémáit. életük lényegi kérdéseiben bölcsebbek, jobban eligazodnak, mint gazdasági, politikai, jogi vezetőik, feletteseik. A megélhetés, az érdekeltség, a boldogság stb. dolgaiban a gyakorlati emberi ésszerűséggel szemben a tudományos ész (a szaktudományos racionalitás) fogyatékosnak bizonyul. ám mindez hiába: az érdemi döntések szakmai hatáskörökbe tartoznak.

Schumacher következtetése: “a politika túlságosan lényeges dolog ahhoz, hogy szakértőkre bízzuk. Ma a politika fő eleme a gazdaság, a gazdaság fő eleme pedig a technika. A politikát nem lehet a szakemberekre bízni, de nem lehet a gazdaságot és a technikát sem.”

Rendben van: Schumacher logikája szerint ostobaság eltartani, ezért nem kell eltartani a politikusokat. De a jelenlegi körülmények között olyanok a gyakorlati hatalmi erőviszonyok, hogy a “szélesebb látókörű egyszerű emberek” nem tehetnek mást: eltartják a “szűklátókörű politikusokat”. Mire van mégis reális lehetőség? A mamutintézmények bizonyos feladatainak kisközösségi kiváltására.

Schumacher elképzelésében a humánus társadalom a szabadság és a rend összhangját valósítja meg. A modern államban sem rendet, sem egyéni szabadságot nem tapasztalunk. Az egyéni szabadság feltételezi, hogy az egyének maguk hozzák létre közösségüket, társadalmukat. Szabadon alakítják ki egymáshoz való kapcsolataikat, viszonyaikat. Meghatározzák, és ha szükséges, átalakítják együttélésük, együttműködésük rendjét, szabályait. így az őket körülvevő, életüket szabályozó rend számukra nem külső, idegen rend, hanem az ő rendjük, melyet ők alkotnak meg saját maguk számára.

Schumacher rámutat, hogy humánus, az egyéni szabadságot nem sértő rend csak emberi léptékben, az egyének által áttekinthető méretek között valósítható meg. Olyan nagyságú szervezeteket kell kialakítani – hangsúlyozza -, amelyeknek minimális adminisztrációra van szükségük. A kis szervezetek önmagukat igazgatják, mert az emberi agy az egészet átlátja. Ennek megfelelően a monolit állami intézményekkel szemben felértékelődik a kisebb méretű helyi közösség: az egymással társuló egyének által működtetett “önkormányzó demokrácia” (a kifejezést Huxleytól veszi át). A közvetlen demokrácia megnöveli az egyének hatalmát és felelősségét.

Humánus gazdálkodás

Az “emberarcú” rend eszményéből súlyos elméleti és gyakorlati konzekvenciák adódnak. Ez magától értetődően nem lehet olyan rend, amely nem biztosítja a közösséget, társadalmat alkotó egyének megélhetését, életképességét. “Nem létezik olyasmi, hogy ‘az államok vagy a nemzetek életképessége’. Egyedül csak az emberek életképességének kérdése létezik: az emberek, a valódi személyek akkor életképesek, ha a saját lábukon állnak, és megkeresik a kenyerüket.” Mindebből a gazdasági szemlélet gyökeres megváltozása következik. A Schumacher által körvonalazott humánus rendben a gazdálkodás “sportból”, öncélból az emberek eszközévé, emberközpontú gazdálkodássá válik. A humánus (Schumacher szóhasználatában buddhista) gazdaságtan és gazdálkodás célja: a legkisebb erőfeszítéssel biztosítani mindenki elérhető jólétét.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

1. Teljes foglalkoztatottságot. Eszerint mindenkinek lehetősége van arra, hogy szükségletei arányában és kielégítése érdekében hasznos munkát végezzen. “Tömegek általi termelés” a tömegtermelés helyett.
2. A teljes foglalkoztatottságot mindenki által elérhető és személyes munkához kapcsolódó tulajdon biztosítja. Mindenki dolgozó tulajdonossá válása, illetve tulajdonosként való megélhetése műszaki forradalmat feltételez: a kezdetleges és a csak nagyüzemileg alkalmazható, környezetkárosító technikák helyett olyan “köztes technikák” elterjedését, amelyek áthidalják az eltérő képzettségből fakadó feszültségeket. Ezek a bárki által működtethető, “emberarcú” technikák lehetővé teszik, hogy az emberek önmagukon segítsenek (“szegényeknek készült technológia”).
3. Legolcsóbb, ha a lehető legtöbb szükséglet kielégítését helyben tudják megoldani: a helyi szükségletek kielégítésére helyi forrásokat használnak.
4. Előtérbe kerül a termékek tartóssága, minősége. A maradandóság igénye mind a használati javakban, mind a természethez való viszonyban fontossá válik.
5. A termelés a teljes személyiség jólétét hivatott szolgálni. Ezért a mechanikusan mért életszínvonalét felváltja az életminőség szempontja. A tárgyi javakhoz képest felértékelődik a szellemi fejlődés és a lelki javak figyelembevétele.

A modern közgazdaságtanétól eltérő viszony a munkához

A modern közgazdaságtan szerint “a munkáltató szempontjából az lenne az eszményi állapot, ha alkalmazottak nélkül tudna termelni, az alkalmazottak szempontjából pedig az, ha munka nélkül juthatnának jövedelemhez”. Ennek következtében az eszményi állapot, ha teljesen kiküszöbölik a munkát. Haszonelvű megközelítésben pusztán szükséges rossz, természeti kényszerűség a munka. Az emberközpontú gazdasági felfogás viszont rámutat a munka pozitív oldalaira is. 1. Alkalmat ad az embernek arra, hogy képességeit használja és fejlessze. 2. Kialakítja az egyén együttműködési képességét, amikor másokkal egy közös feladat megvalósításán fáradozik. 3. Létrehozza az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat, ezáltal a megélhetéséről gondoskodik. Mindez azonban megkérdőjelezi munkaidő és szabadidő merev szembeállítását: “munkaidő és szabadidő ugyanannak az életfolyamatnak egymást kiegészítő részei, és csak azon az áron lehet különválasztani őket, ha elrontjuk a munka örömét és a szabadidő boldogságát”. Schumacher figyelmeztet: ha ugyanaz a termék hatszoros munkaidővel vagy hatszoros termelékenységgel állítható elő, nem biztos, hogy némelyek nem a hosszabb, de kreatívabb (“gazdaságtalanabb”, de humánusabb) megoldást választanák.

A modern közgazdaságtani szemlélet a tárgyi javakat fontosabbnak tartja az embereknél, a fogyasztást az alkotó tevékenységnél. “Ez azt jelenti, hogy a hangsúly átkerül a munkásról a munka termékére, vagyis az emberiről az emberalattira.” A humánus gazdaságtan szerint viszont a civilizáció lényege nem a tárgyi szükségletek megsokszorozása, hanem a személyiség fejlődési lehetőségeinek növekedése. A személyiség fő megnyilvánulása a tevékenység.

A modern közgazdász szakmai logikája szerint azt, akinek a munkája nem hoz megfelelő nyereséget, el kell bocsátani. Ez így gazdaságos. Egyébként sem kifizetődő a teljes foglalkoztatottság. A humánus gazdaságtan szerint viszont a közvetlen gazdasági rentabilitással szemben az embernek, a személyiségnek kell elsőbbséget élveznie. így valósulhat meg az alapvető társadalmi cél: teljes foglalkoztatottság, ezáltal mindenki megélhetése. Modern növekedés, illetve hagyományos stagnálás helyett a követendő középső út a “tisztességes megélhetés”: a lelki harmóniához, vagyis a belső jóléthez szükséges mértékű gazdagság megtermelése a lehető legkisebb erőfeszítéssel.

Jövő a jelenben

Annak igazolására, hogy már a jelenlegi viszonyok között is lehetséges humánus gazdálkodást folytatni, Schumacher az úgynevezett Scott Bader Köztársaság működését ismerteti.

Ernest Bader svájci kvéker az első világháború után vándorolt be Nagy-Britanniába, ahol gazdasági vállalkozásba kezdett. Badert felháborította, hogy a tőke alkalmazza az embert, nem pedig az ember a tőkét. Másik kritikai célpontja a vállalati hierarchia. “Ráeszméltem – fogalmaz -, hogy magával a kapitalista filozófiával állok szemben, amely az embereket vezetettekre és vezetőkre osztja”, és a tulajdonosoknak, illetve a vezetőknek – úgymond – diktatórikus hatalmat ad. Ez a helyzet csak a tulajdonviszonyok megváltoztatásával, valamiféle közös tulajdon kialakításával oldható meg. Ezért 1951-ben alkalmazottaival létrehozta a Scott Bader Köztársaságot, és ráruházta cégének tulajdonjogát. A következmények látványosak.

1. A vállalat tevékenysége és tőkéje a tulajdonosok összességének lett alávetve, akik azt saját céljaiknak és szempontjaiknak megfelelően igazgatják. Elsődleges célkitűzés a munkafolyamat humanizálása volt, de “ennek a közösségi tulajdonra épülő kisüzemnek az alapján fokozatosan egy újfajta életstílus valósítható meg, amely leveszi a munkabérért való küzdés terhét az emberekről”.
2. Összekapcsolódott a gazdasági kezdeményezés és az egyén közösségi felelőssége. Másként is megfogalmazva: a valódi (azaz közvetlen) demokrácia és a gazdasági hatékonyság. Minden döntést végső fokon a munkások parlamentje hoz.

A Köztársaság Alkotmánya kimondja:

• A Köztársaság tagjai társtulajdonosok és munkatársak, ezért semmilyen okból nem elbocsáthatók. Az emberek szolidáris közösséget alkotnak.
• A munkák díjazásában maximum hétszeres eltérés érvényesülhet. Tehát a legmagasabb bér nem haladhatja meg a legalacsonyabb hétszeresét.
• Egy vállalat nem lehet nagyobb, mint amekkorát minden dolgozója át tud tekinteni. Ez a szám 350 fő körüli. Ezt meghaladó létszámnövekedés esetén új, önálló gazdasági egységeket kell létrehozni.
• A nyereség felét a Köztársaságon kívüli humánus célokra fordítják. (Ez nemcsak a magánönzés, hanem a csoportönzés kialakulásának is ellene hat.)

A Scott Bader Köztársaságnak – állapítja meg Schumacher – “sikerült olyan célokat elérnie, amelyek kívül esnek az üzleti normákon, olyan emberi célokat, amelyeket a szokásos üzleti gyakorlat háttérbe szorít vagy teljesen figyelmen kívül hagy. Más szóval a ‘Bader-rendszer’ túllép a magántulajdon rendszerének leegyszerűsítő jellegén, és az iparszervezetet az ember szolgájaként használja ahelyett, hogy egyszerűen csak a tőketulajdonosok gazdagodásának eszközéül használná fel.”

Békés út a köztulajdonhoz

Schumacher általános elképzeléssel áll elő azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehetne békés úton és társadalmi méretekben közeledni a humánus gazdálkodáshoz. Az ökonomizmus szolgálatával szakítani kívánó kormányzatoknak a tulajdonosi viszonyok átalakítására a következő eljárást javasolja. 1. írja elő minden nagyméretű vállalat átalakítását részvénytársasággá. 2. Mondjon le a nyereségadó kivetéséről. Ugyanakkor annak kiváltására tegye kötelezővé a cég részvényeinek megduplázását új részvények kibocsátásával, és az új részvények köztulajdonba (a helyi polgárok testületének, az úgynevezett Társadalmi Tanácsoknak a tulajdonába) adását. így az állam nyereségadó-kivetési joga – kisajátítás és kártalanítás nélkül – átalakul a társadalom tulajdonosi részesedésévé..

Ahhoz, hogy korunk neoliberális "konszenzusa" kialakuljon, hosszú évtizedek munkájára volt szükség. A vezető konzervatív közgazdászok, politológusok és szociológusok tevékenységét az amerikai nagyvállalatok alapítványai közvetlenül is szponzorálják. E hálózat feltérképezése azonban nem könnyű feladat.

Ha a neoliberálisok¹ és az egyirányú gondolkodás² reprezentánsai ma uralkodnak is az ideológia terepén, ez korántsem volt mindig így. A második világháborút követő években a neoliberalizmus sehol sem volt meghatározó jelentőségű. Bár az Egyesült Államokban az alapító atyák kezében eleinte kevés ütőkártya volt, egy fontos elvet hamar elsajátítottak: a gondolatoknak következményeik vannak. 1948-ban Richard Weaver ezt a jelmondatot adta könyve címéül, amely azután hosszú karrierre és hatalmas visszhangra tett szert az Atlanti-óceánon túl.³

Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ez az írás akkoriban az University of Chicago Press-nél látott napvilágot, ha tudjuk, hogy ennek a városnak az egyeteme⁴ jelentette a születő neoliberalizmus kemény magját. Friedrich August von Hayek, az emigráns osztrák közgazdász itt jelentette meg 1944-ben Út a szolgasághoz ⁵ című nagyhatású művét. Egy másik fiatal és ragyogó tehetségű közgazdász, egy bizonyos Milton Friedman szintén itt talált kiadóra, csakúgy, mint az irányzat más emelkedőben lévő csillagai.⁶ A közkeletűen csak “chicagói fiúknak” nevezett közgazdászokból álló Chicagói Iskola híressé vált, s tagjai szétrajzottak a világban, így kerültek Pinochet tábornok Chiléjébe is. Közgazdasági s vele filozófiai és szociális doktrináikat urbi et orbi kezdték tanítani. Milton Friedman művei – mint a Kapitalizmus és szabadság⁷ – a könyvesboltok sikerkönyveivé léptek elő.

A neoliberálisok számára az egyén szabadsága egyáltalán nem a politikai demokráciából és az államilag szavatolt jogokból következik: szabadnak lenni, e felfogásban, egyenlő azzal, hogy szabad vagyok az állam beavatkozásától. Ez utóbbinak pusztán a szabadpiaci keretek rögzítésére kell korlátozódnia. A termelőeszközök magántulajdona, illetve következésképpen ezek magánosítása elengedhetetlen követelmény. A forrásokat, a beruházásokat és a munkaerőt a legmegfelelőbben a piac osztja el; a szociálisan hátrányos helyzetű csoportoknak szánt állami programok szinte egészét egyéni, önkéntes jótékonykodásnak kell felváltania. Az egyén így válik maradéktalanul felelőssé saját sorsáért.

A neoliberálisok mindig is tudták, hogy ennek a New Deallel és a jóléti állam tanaival diametrálisan ellentétes programnak a gyakorlati kivitelezéséhez először a szellemi szférát kell megdolgozniuk. Az elveket azelőtt kell propagálni, mielőtt következményeik érzékelhetők lennének a honpolgárok és a társadalom életében. Azok számára pedig, akik előállítják, közzéteszik, oktatják és terjesztik ezeket a gondolatokat, kellően jó körülményeket kell teremteni. Ezért a neoliberális irányzat 1945-től kezdve állandóan törekedett arra, hogy gondolkodó elméket és anyagi támogatókat toborozzon, hogy megfelelő pénzügyi és intézményi háttérrel vértezze fel magát. Úgynevezett “agytrösztjei” (thinktanks) közül a legbefolyásosabbak az Egyesült Államokban találhatók. Talán nem felesleges, ha némelyikük tevékenységét itt újra felidézzük.⁸

A Hoover Intézetet (Hoover Institution on War, Revolution and Peace) 1919-ben a későbbi elnök, Herbert Hoover alapította. A Stanford Egyetem campusában székelő intézmény az orosz és a kínai forradalomra vonatkozó dokumentumgyűjteményeiről híres. Elsőrendű szerepe (a hidegháború élharcosa, főként évkönyve, az International Communist Affairs révén) a 60-as évektől gazdasági feladatkörrel is kiegészült. Évi mintegy 17 millió dolláros költségvetése lehetővé tette, hogy finanszírozza – mások mellett – Edward Tellernek, az atombomba egyik atyjának munkáit, valamint olyan közgazdászok munkásságát, mint George Stigler vagy a Stanford és Chicago között ingázó Milton Friedman.

Ugyancsak régi intézmény az American Enterprise Institute (AEI), amelyet 1943-ban a New Deal bizonyos aspektusaival szemben álló üzletemberek hoztak létre. A washingtoni székhelyű, a szellemi közszférával különlegesen jó viszonyban lévő AEI közvetlen együttműködésben áll a Kongresszus tagjaival, a szövetségi adminisztrációval és a médiával. A 80-as években az Intézet mintegy 150 fővel dolgozott, akik közül ötvenen kizárólag könyvek, jelentések, elemzések, illetve politikai és gazdasági ajánlások kutatási és előállítási feladataival foglalkoztak. Az AEI befolyásának viszonylagos csökkenésére utal, hogy évi költségvetése (1993-ban 12,8 millió dollár) jelenleg alig fele a tíz esztendővel korábbinak.

A legismertebb és Ronald Reagan elnökségéhez a legerősebben kötődő intézmény a Heritage Foundation (HF). Az 1973 óta működő HF, amelynek évi költségvetése kb. 25 millió dollár, évente mintegy kétszáz dokumentumot termel. Ez a média területén különösen aktív, minden más intézménynél többet idézett alapítvány adja ki – többek között – a public policy szakértőinek évkönyvét, amely ezerötszáz – hetvenféle rubrikába besorolt – neoliberális kutató és szakértő nevét tartalmazza (az időhiánnyal küzdő újságírók megelégedésére, akik cikkeiket ezáltal megfelelő “tudományos” nevekkel támaszthatják alá).

Említésre érdemes további két intellektuális központ is: a gyorsan fejlődő Cato Institute, amely a “minimális kormányzat” szószólója, s a privatizáció tanulmányozására szakosodott, illetve a Manhattan Institute for Policy Research, melyet 1978-ban a CIA későbbi igazgatója, William Casey alapított, s amelynek a redisztributív kormányzati programokkal szembeni kritikái komoly befolyásra tettek szert. E két “műhely” egyaránt a piacot ajánlja gyógyírnak valamennyi társadalmi problémára. A think-tankeket és a kormányzati szférát egyfajta közlekedőedény-rendszer köti össze, ami lehetővé tette, hogy a Nixon-éra “régi harcosai” menedéket találjanak James Carter interregnuma idején, illetve hogy ugyanezt tegyék a Reagan-Bush korszak emberei Clinton mostani elnöksége alatt.

Az Egyesült Államokon kívül a neoliberális szellemű intézmények hálózata kevésbé gazdag. Mindazonáltal az Egyesült Királyságban “Thatcher asszony kommandói” – ahogyan magukat szerették nevezni – fontos pozíciókat szereztek az ideológiai harcban. Említsük meg közülük a Centre for Policy Studiest és az Institute of Economic Affairst, amelyek kiadványainak listája a konzervatív közgazdászok egyfajta Ki kicsodája, illetve méginkább a londoni Adam Smith Institutot, amely – a kérdésben szakértőnek számító Brendan Martin szerint⁹ – “többet ért el, mint az újjobboldalon belül bármely más nyomásgyakorló csoport a privatizáció doktrínájának az egész világon való népszerűsítéséért”.

Mindazonáltal a rangidős és legbefolyásosabb formáció a Société du Mont Pelerin. 1947-ben vagy negyven amerikai és európai személyiség, Fridrich von Hayek meghívására, ebben a Montreux melletti svájci faluban jött össze, hogy egy tíznapos konferencián vegyen részt. Hangsúlyozva a történelmi pillanat komolyságát – “a civilizáció központi értékei forognak kockán” -, a csoport tagjai kijelentették, hogy “a magántulajdon és a piaci verseny jegyében fogant eszmék hanyatlása” veszélyt jelent a szabadságra, “mert az ezen intézmények által meghatározott hatalom és a belőlük következő kezdeményezőkészség diffúziója nélkül nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol ténylegesen meg lehetne őrizni a szabadságot”.¹⁰

1947 és 1994 között a Société huszonhatszor tartott – minden alkalommal egy-egy hetes – összejövetelt különböző városokban. 1994-ben Cannes volt a helyszín, ez év (1996) szeptemberében pedig a tagok – akiknek létszáma időközben negyvenről négyszázötvenre nőtt – az osztrák alapító, Hayek városában, Bécsben találkoztak. A Société előszeretettel hivatkozik a soraiból kikerült közgazdasági Nobel-díjasokra, tagjainak listáját azonban – akik mindannyian egyénileg csatlakoztak a Társasághoz – nem kívánja nyilvánosságra hozni; jobbnak látja elkerülni “a reklámot és a média reflektorfényét”.¹¹

A neoliberális ideológia termelésére és terjesztésére hosszú esztendők óta több száz millió dollárt fordítottak. Kérdés: honnan származik ez a pénz? A kezdet kezdetén, az 1940-es és 50-es években a főszerepet a William Volker Fund játszotta. Ez az alap mentette meg az ingatag folyóiratokat, s finanszírozta számos, Chicagóban kiadott könyv megjelentetését, fizette ki a befolyásos Foundation for Economic Education lejárt váltóit, illetve szervezett konferenciákat az amerikai egyetemeken. Szintén a Volker Fund volt az, amely pénzelte az amerikai résztvevők utaztatását a Société du Mont Pelerin első összejövetelére.

A 60-as években azután a neoliberálisok jelentősége már nem volt egészen marginális. Több amerikai családi alapítvány kezdte el őket s intézményeiket támogatni. A Ford Alapítvány – a jótékonykodásnak ez az igazi “elefántja” – a középjobb és a centrum sok egyéb pénzforrását is megnyitotta számukra azzal, hogy 300 ezer dolláros szubvenciót nyújtott az American Entreprise Institute-nak. A Bradley Alapítvány (28 millió dollárnyi adomány 1994-ben) – többek között – a HF-t és az AEI-t pénzeli, s magazinokat, folyóiratokat támogat.¹² Így 1990-1993 között a legjelentősebb neoliberális lapok közül négy (The National Interest, The Public Interest, New Criterion, American Spectator) különféle forrásokból összesen 2,7 millió dollárhoz jutott. Összehasonlításképpen: a mindösszesen négy progresszív szellemű amerikai folyóirat (The Nation, The Progressive, In These Times, Mother Jones) ugyanezen időszakban együtt csupán 269 000 dollár támogatásban részesült.¹³

A régi, nagy amerikai ipari vagyonokon nyugvó alapítványok, mint a Coors (sörgyártás), a Scaife vagy a Mellon (acélipar) s különösen az Olin (vegyipari termékek) ugyancsak pénzelnek egyes nagy presztizsű amerikai egyetemi tanszékeket. A cél: “erősíteni azokat a gazdasági, politikai és kulturális intézményeket, amelyeken a magánvállalkozás alapul”, miként ez az Olin Alapítvány brosúrájában olvasható, amely már 1988-ban 55 millió dollárt fordított efféle célokra. Magától értetődik, hogy ilyen nagyságrendű pénzekkel a nagylelkű adományozók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy megjelöljék azt a professzort, aki a támogatott tanszék élére kerülhet, vagy az adott kutatóközpontot irányíthatja.¹⁴ Az Olin-féle jogi és közgazdasági tanszékek már megtalálhatók a Harvard, a Yale és a Stanford Egyetemen s természetesen – mások mellett – a chicagóin is.¹⁵ A francia történész, Francois Furet, aki a Chicagói Egyetemen a John M. Olin politikatörténeti és politikaikultúra-program igazgatójaként 470 000 dollárban részesült, egyike az ilyesfajta bőkezűség illusztris személyiségeinek.

Ily módon a pénz lehetővé teszi, hogy minden ízében kész “vitáknak” kellő hírnevet s hozzá megfelelő színteret teremtenek. 1988-ban Allan Bloom, a Chicagói Egyetemen működő Olin Központ a Demokrácia Elméletének és Gyakorlatának Tanulmányozására elnevezésű műintézmény igazgatója (aki minden évben 3,6 millió dollárt kap az Olin Alapítványtól) előadásra kérte fel a Külügyminisztérium egyik szürke funkcionáriusát. ő a felkérésnek eleget is tett, s előadásában proklamálta a Nyugat és a neoliberális értékek totális győzelmét a hidegháborúban. Beszédét cikk formájában azonmód leközölte a The National Interest, amely évi 1 millió dolláros Olin-támogatást kap, s amelynek főszerkesztője egy jól ismert neoliberális, Irving Kristol, akit akkoriban – mint a New York-i Egyetem Businnes Schooljának professzorát – az Olin Alapítvány 326 000 dollárral “ismert el”. Kristol ezután felkérte Bloomot, valamint az újjoboldal egy másik prominens alakját, Samuel Huntingtont (a Harvardon működő Olin Stratégiai Tanulmányok Intézete igazgatóját; ezt az intézetet 1,4 milliós Olin-támogatásból hozták létre), hogy “kommentálják” a cikket a folyóirat ugyanazon számában. Kristol a számban a saját “kommentárját” is lehozta.

Az így elkezdődött “vita”, amelyet az Olin-pénzalapok négy haszonélvezője indított útjára egy Olin-féle folyóiratban, hamarosan a New York Timesban és a Time magazinban folytatódott. Ma pedig már mindenki hallott Francis Fukuyamáról és A történelem végé-ről, amely több nyelven is bestseller lett. Az ideológiai kör bezárul, midőn sikerül meghódítani a nagy példányszámú napilapokat, a rádiót és a képernyőt. Ezt a győzelmet gyakorlatilag kardcsapás nélkül sikerült elérni. Ha nem vesszük tudomásul, hogy a gondolatoknak következményeik vannak, előbbutóbb kénytelenek leszünk a tézis igazságát a magunk kárán megtapasztalni.

[Megjelent: Le Monde diplomatique, 1996. augusztus, 16-17.]

Jegyzetek

¹ A kifejezés félreértésre adhat okot. Az Egyesült Államokban a neoliberálist neokonzervatívnak (vagy neo-connak) nevezik, mivel ott a “liberális” inkább baloldalinak vagy legalábbis demokrata-szavazónak számít.

² Az “egyirányú gondolkodás” azonosítását, meghatározását és megbélyegzését először Ignacio Ramonet végezte el a Le Monde diplomatique 1995. januári vezércikkében.

³ Richard Weaver: Ideas Have Consequences. Chicago, University of Chicago Press, 1948.

⁴ L. Serge Halimi: L’université de Chicago, un petit coin de paradis bien protégé. Le Monde diplomatique, 1994. április.

⁵ Friedrich August von Hayek: La Route de la servitude. Párizs, PUF, 1992. Magyarul: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁶ Például Russel Kirk: The Conservative Mind. 1953.; Leo Strauss: National Right and History. 1953.

⁷ Milton Friedman: Capitalisme et liberté. Párizs, Laffont, 1971. Az eredeti kiadás, Capitialism and Freedom, 1962-ben látott napvilágot.

⁸ L. Serge Halimi vizsgálódását: Les boîtes à idées de la droite américaine. Le Monde diplomatique, 1995. május. L. még erről a témáról James Allan Smith: The Idea Brokers: Think-Tanks and the Rise of the New Policy Elites. New York, The Free Press, 1991.; George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement since 1945. New York, Basic Books, 1976.

⁹ Brendan Martin: In the Public Interest? London, Zed Books, 1993. 49.

¹⁰ Statement of Aims: Mont Pelerin Society; elfogadva 1947. április 8-án, idézi George Nash: I. m. 26.

¹¹ A Société du Mont Pelerin jelenlegi tevékenységére vonatkozó adatokat jelenlegi elnöke, Pascal Salin, a Paris-Dauphine egyetem professzora, Alain Madelin közeli tanácsadója szívességéből közöljük.

¹² L. Beth Schulman: Foundations for a Movement: How the Right Wing Subsidises its Press. Fairness and Accuracy in Reporting (FAIR), New York, 1995. március-április.

¹³ L. David Callahan: Liberal Policy’s Weak Foundations. The Nation, 1995. november 13.

¹⁴ Jon Weiner: Dollars for Neocon Scholars. The Nation, 1990. január 1.

¹⁵ Uo.

***

Susan George cikkére válaszul az LMd októberi számának levelezési rovata közölte Francois Furet-nek a szerkesztőséghez írott válaszlevelét. Ebben a francia történész, többek között, a következőket írta:

“Aligha kerülhette el az Önök figyelmét, hogy az amerikai egyetemeken, ahol az akadémiai programoknak a legkülönfélébb irányultságú alapítványok általi finanszírozása bevett gyakorlat, az effajta pénzügyi támogatás, szellemi oldalról, mindig egy vagy több, a szubvenció által preferált témában tekintélyes professzor bevonásával valósul meg, anélkül, hogy ez utóbbi(ak) befolyással lenne (lennének) magára a pénzügyi lebonyolításra, amely az egyetemi adminisztráció dolga. Ami a Susan George által említett összeget illeti, amelynek nagyságát egyébként még ellenőrizni kellene, ez – több évre elosztva – az amerikai és a francia forradalomra vonatkozó kutatásokat volt hivatva ösztönözni, a bicentenáriumok idején. Az én megbizatásom (vagy inkább társmegbizatásom, hiszen osztoztam rajta Keith Baker kollegámmal, aki akkor a Chicagoi Egyetem tanára volt), abban állt, hogy elnöke voltam annak a bizottságnak, amely kiválasztotta a legmegfelelőbb jelölteket arra a kutatási ösztöndíjra, amelyet ez az ‘Olin-féle pénz’ finanszírozott… Nevezetesen, ha jól emlékszem, a támogatás révén (a pályázaton nyertes egyetemisták közül) sokan Franciaországba jöhettek kutatni. Azaz minden szabályszerűen történt, az egyetem ellenőrzésével. Hozzáteszem, mert munkatársuk inszinuációja erre kényszerít, hogy ezért a pluszmunkáért én semmiféle díjazásban nem részesültem. Végül pedig: gondom volt ügyelni rá, miként egész életemben tettem Chicagóban és Párizsban egyaránt, hogy pártpolitikai megfontolások ne legyenek befolyással döntéseinkre.

Ilyenformán megérthetik, hogy az egyetemi tevékenységemnek erről az epizódjáról az Önök munkatársa és szerkesztősége által eszközölt ábrázolás felháborított, s tökéletesen méltatlannak tűnik számomra az önök lapja részéről.”

(Fordította: Lugosi Győző)

Az elmúlt év során két hang szólalt meg váratlanul a közéletben, hogy felhívja a figyelmet a neoliberális gazdasági korszakváltás tragikus következményeire. Az egyik a katolikus egyházé, a másik Soros Györgyé. Tudvalevő persze, hogy egyikük esetében sem új keletű a "szociális érzékenység", és az is, hogy ez utóbbi még nem azonosítható sem a baloldalisággal, sem a progresszióval.

Az egyház és a szociális problémák kapcsolatával foglalkozó írásaink különböző korszakokból és világrészekről vett példákkal mutatják be, miként próbáltak enyhíteni az egyházak a nélkülözők nyomorán, és hogyan viszonyultak a társadalmi haladást képviselő baloldali politikai erőkhöz.

Könyvszemlénkben bemutatjuk, hogyan gondolkodik a piacgazdaság mechanizmusairól a nemzetközi sajtóban gyakran "filantrópként" aposztrofált Soros György. Olvasóink összevethetik nézeteit néhány progresszív közgazdász: Marx, Keynes és Schumacher szemléletével

Tartalomjegyzék

1. alfabeta : Jótékony egyházak, jótékony polgárok?
2. Gergely Jenő : Szociális intézmény-e az egyház? (Interjú a történésszel)
3. Benoit Guillou : A „jólét teológiája” – Pünkösdizmus és neoliberális politika Peruban
4. Zsumbera Árpád : Az ókeresztény közösségek szociális tevékenységéről
5. Illés László : Az átkos halálfolyam ellen – Az egyház szociális tanításai és a magyar katolikus sajtó az 1930-as évek elején
6. Balogh Margit : Egyház és egyházpolitika a Kádár rendszerben
7. Lugosi Győző : Felszabadítási teológia
8. Lugosi Győző : Szekták
9. Balogh Sándor : Mindszenty József a politizáló katolikus főpap
10. Mester Béla : Bretter György a filozófus
11. Bretter György : Tény és elmélet
12. Hild Márta : A marxi elmélet újrafelfedezésének története
13. Lóránt Károly : Soros György: A pénz alkímiája könyvéről
14. Magyar Jenő : Ártalmas-e a tudomány? – Ernst Schumacher az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról
15. Susan George : Hogyan lett a gondolkodás egyirányú?
16. Richard Gott : Az év, melyben Che Guevarának nyoma veszett