Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Sokszor egyetlen szó nagyobb figyelmet érdemel mint egy egész könyv: George Ritzer műve, A társadalom mcdonaldizációja (The McDonaldization of Society)¹ ennek a tételnek a mintapéldája. E rövid ismertetés megkísérli egyrészt rekonstruálni a könyv fő gondolatainak logikáját, másrészt kritikai újraolvasatát adni a szerző által is hangsúlyosnak ítélt állításoknak.

Még Ray Kroc, a McDonald’s franchise elindítója sem sejthette, találmányának milyen lenyűgöző hatása lesz. A McDonald’s a huszadik századi Amerika legnagyobb hatással bíró jelensége. A könyv, a szerző szándékai szerint, mégsem magáról a McDonald’s-ról szól. A McDonald’s-ot Ritzer csak az általa mcdonaldizációnak (McDonaldization) keresztelt folyamat bemutatására használja. A folyamat pontos definíciója a következő: a mcdonaldizáció az a folyamat, amelyben a gyorsétkezdék (fast-food restaurants) alapelvei mind az amerikai, mind a világ többi társadalmaiban egyre több és több szektorban kerülnek fölénybe. Vagyis a mcdonaldizáció nemcsak a gyorsétkezdék világát érinti, hanem megfigyelhető az oktatásban, a munkahelyen, utazás közben, a szabadidő eltöltésében, az étkezési szokásokban, a politikában, a családi viszonyokban és tulajdonképpen a társadalom minden más részében is. A folyamat megállíthatatlannak látszik, és a könyv bemutatja, hogyan veszi át a hatalmat a McDonald’s-on alapuló rendszer a társadalom nagyon sok szférájában, még ha Ritzer nagy örömére nem is mindegyikben.

A mcdonaldizáció folyamata nem a semmiből került elő. Ritzer három alapvető előzményt említ meg. Az első a bürokrácia kialakulása, pontosabban Max Weber bürokráciaelmélete. Weber munkája azonban nem szűkíthető le bürokrácia-elméletére, illetve nem érthető meg az általa leírt racionalizáció folyamata nélkül. Számára a racionalizáció paradigmatikus megjelenése volt a bürokrácia, míg Ritzer számára, bár a bürokráciák ma is léteznek és óriási jelentőséggel bírnak, a gyorsétkezdék váltak a racionalizáció modelljévé. Ritzer nem veti el a weberi elméletet, sőt kijelenti: “a könyvben kifejtett tételeket tekinthetjük a huszadik század elején kialakult weberi elmélet kiterjesztési kísérletének is a huszonegyedik század előestéjének felhalmozódó változásokra.”² Vagyis Ritzer átveszi a weberi formális racionalitás fogalmát, és az általa meghatározott szabályozások, hatáskörök, rendeletek és rendszerek hatását elemzi.

Második előzményként a Taylor-féle scientific management (tudományos igazgatás) hatását kell megemlítenünk. A taylorizmus megnövelte a munkások hatékonyságát, de ezzel együtt egy olyan racionalizált munkatechnológiát hozott létre, amely lehetővé teszi a munkások ellenőrzését. A gyorsétkezdék felhasználják a taylorista módszereket, a cél a hamburger-sütés és az étkeztetés leghatékonyabb módjának megtalálása.

A mcdonaldizáció folyamatának harmadik előzménye Ritzer szerint a futószalag. A futószalag melletti termelés nagy lépést jelentett előre a racionalizáció útján, és kiválóan illusztrálja a formális racionalitás minden alapvető elemét: hatékony, kiszámítható, előrejelezhető; lehetővé teszi a munkások maximális ellenőrzését. Mindezek mellett nem elhanyagolható, hogy lehetővé vált az autók (és más termékek) tömegtermelése. A szerző több helyen is hangsúlyozza: a McDonald’s, mint franchise, és a mcdonaldizáció, mint folyamat, nem valami új jelenség – sokkal inkább a huszadik századot átható különféle racionalizálódási folyamatok betetőződése.

A központi tételt már a mű elején megismerhettük, a bizonyítékot pedig Ritzer szerint maga a szöveg szolgáltatja. Vagyis példák hosszú sorát sorakoztatja fel a mcdonaldizáció folyamatát illusztrálandó, ezzel bizonyítva, hogy a McDonald’s által képviselt világ megfelel a formális racionalitás logikájának. A példák hivatottak bemutatni azt is, a mcdonaldizáció milyen mértékben itatta át a társadalmat, és hogy a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. A példák sorát a hatékonyság kérdése nyitja. Bár nem a gyorsétkezdék teremtették meg a hatékonyság utáni vágyakozást, de segítségükkel majdnem általános elvárássá alakult. Természetesen a leghatékonyabb megoldás keresésének nem lenne hatékony módja minden egyedi esetben az egyéni keresés – ez magyarázza Ritzer szerint a szervezeti vagy szocializációs szabályok megjelenését. A folyamatot fenntartja, hogy a nem-racionális rendszerek kevésbé vagy egyáltalán nem hatékonyak. Tehát az alaptétel az, hogy otthon főzni és enni kevésbé hatékony, mint egy gyorsétkezdében. De ez csak a kezdet a hatékonyság hajszolásában: hatékonyabb az autóban enni, mint beülni a gyorsétkezdébe. Kés és villa helyett használjuk inkább csak az egyik kezünket, közben lehet bármi mást csinálni, ez vezetett különböző, találóan finger foodnak nevezett típusok bevezetéséhez (mint pl. Chicken McNugget). A bevásárlóközpontok megspórolják a keresgéléssel töltött időt, és vásárlás közben még szórakozni is lehet. A mcdonaldizáció magyarázhatja a USA TODAY sikerét, amit News McNuggetsnek csúfol a szerző. Ritzer szerint a fenti esetben a hatékonyságnövekedést sokszor azzal érik el, hogy a szolgáltatás igénybevevőjével végeztetik el (ingyen) a kevéssé hatékony munkát.

A formális racionalitás következő tulajdonsága a kiszámíthatóság, a mérhetőség. Ebből következően a mcdonaldizáció nagy hangsúlyt fektet azokra a dolgokra, amelyek kiszámíthatók, megszámolhatóak vagy mérhetővé tehetők: a mennyiséget a minőség méréséhez használják. Mindez azt a felfogást eredményezi, hogy a minőséget meghatározott, általában (de nem mindig) nagy mennyiségű dolgok jelentik. Gondoljunk csak a termékek elnevezésére: Big Mac, Whopper,³ Super Big Gulp. Elhitetik a fogyasztóval, hogy kevés pénzért sokat fogyaszthat. Ez a fajta mérhetőség a társadalom több területét is behálózta. Ma már a televíziós társaságok kizárólag nézettségi pontszámok alapján döntenek műsoraik sugárzásáról; az amerikai egyetemeken döntő fontosságú a hallgató osztályzatainak átlaga, illetve a rangsorban elfoglalt helye; a társadalomtudósok osztályozásának kiváló módszere az egyes publikácókért járó, a folyóirat előkelőségétől függő pontszám vagy az idézettségi index; az orvosok az ellátott betegek száma alapján részesülnek fizetésben, nem az ellátás minősége alapján. Ritzer szerint a számítástechnika fejlődése is felelős a mérhetőség ilyen széleskörű alkalmazásáért.

A mcdonaldizáció harmadik és legtöbbet emlegetett aspektusa a biztonságérzetet keltő előrejelezhetőség. A pontos mérhetőség és a már kitalált leghatékonyabb megoldás ismeretében sehol sincs szükség változtatásra. A hamburger és a Coca-Cola ugyanolyan lesz Párizsban, mint Pekingben. A minden kényelemmel felszerelt kempingben, lakókocsiban eltöltött hétvége nem sokban fog különbözni egy otthonitól. A futószalagról legördülő standarizált tömegtermékek sem fognak meglepetést okozni. Előrejelezhető majdnem minden történés, bárhol is járunk a világban: eltűnt a nagyon rossz minőség, de eltűnt a meglepetésszerűen kiváló is.

A racionalizáció negyedik dimenziója a megnövekedett kontroll és az emberi technológiát felváltó gépi technológia. A gépi technológia bevezetését tulajdonképpen sokszor éppen a nagyobb ellenőrzési lehetőség motiválja. A racionalizált rendszerekben a legtöbb bizonytalanság és kiszámíthatatlanság okozói a dolgozók vagy az általuk kiszolgált emberek. Tehát az ellenőrzés növelésének kísérletei gyakran az emberek ellen irányulnak. A szerző szerint a végeredmény lehangoló, a gépi technológiák az embereket robotszerű lényekké degradálják. A gombokat csak a megfelelő sorrendben szabad megnyomni, a hamburgert csak a megfelelő módon szabad összeállítani, a bevásárlóközpontok belénk programozzák a vásárlást. A gépesítés személytelenségét ellensúlyozandó a számítógép által megírt levelek kínosan ügyelnek a hamis személyességre (megszólítás keresztnéven, udvariatlan tegezés), meg nem engedhető módon betörnek az intim szférába. Az egyhangú és monoton munka elidegenítő, kiöli az emberekből a kreativitást – de ez is volt a célja.

A formális racionalitásnak megfelelő mcdonaldizáció is beleesik a már Weber által is leírt csapdába, vagyis racionalitása önmaga ellen fordul és irracionálissá válik. Ritzer tétele tehát ez: “a racionális rendszerek elkerülhetetlenül bizonyos irracionalitásokhoz vezetnek, amelyek korlátozzák, végül is veszélyeztetik, talán meg is döntik racionalitásukat”.⁴ Vagyis a mcdonaldizáció folyamata sok esetben hatékonytalansághoz, kiszámíthatatlansághoz és az ellenőrzés elvesztéséhez vezethet. Irracionalitásuk ésszerűtlenséget jelent, amennyiben tagadják az alapvető humanitást, az emberi ésszerűséget. Másképpen fogalmazva, Ritzer a racionális rendszereket embertelen rendszereknek találja. A racionalitást és az ésszerűséget sokszor azonos jelentésűként használják, pedig ebben az esetben egymásnak ellentmondó fogalmak. A mcdonaldizáció talán legnagyobb irracionalitása a szerző félelmei szerint az, hogy az emberek elveszthetik uralmukat a rendszer felett, és a végén a rendszer ellenőriz majd bennünket. Életünk nagy részét már ma is ezek a rendszerek tartják felügyeletük alatt, nagy mértékben csökkentve ezzel változatosságát. Ezért veszi át Ritzer Webertől “a racionalizáció vasketrecének” híres metaforáját. Az ellenőrzés bizonytalansága miatt hozható a mcdonaldizáció folyamata összefüggésbe autoritariánus és totalitariánus lehetőségekkel. A szerző óva int ezeknek az irracionalitásoknak a lekicsinylésétől.

Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.).

A mcdonaldizáció folyamata a könyvben végig mint a modern világ jelensége jelenik meg – a mű tehát a modernitás elemzését és kritikáját akarja adni. Ebből következik, hogy a műnek a modern világról alkotott alternatív elképzelések kritikáját is fel kell vállalnia. Ritzer kiáll elmélete mellett mind a posztindusztrialista, posztfordista, mind a posztmodern elméletekkel szemben. A mcdonaldizációt – mint a modernitás folyamatát – létező jelenségként felfogva cáfolja meg az előbb említett elméletek feltételezését, miszerint a modernitáson már túlléptünk volna. A mcdonaldizáció nem fog eltűnni mindaddig, amíg a társadalom nem változik meg olyan mértékben, amelyhez a McDonald’s-on alapuló elvek már nem tudnak alkalmazkodni. De a szerző félelmei szerint akkor is csak azért fog eltűnni, hogy helyét egy még inkább racionalizált világnak adja át.

Jegyzetek

¹ Javított kiadása: Pine Forge Press, 1995. (ISBN: 0803990774). A mű két fejezetéből részletek jelentek meg a Replika 1997. szeptemberi számában.

² George Ritzer, 19.

³ A szó általában valami szokatlanul nagy dolgot jelent.

⁴ Uo. 121.

Amikor Korten 1992-ben, hosszabb délkelet-ázsiai tartózkodása után visszatért az Egyesült Államokba, ezt a hazatérést többek közt így indokolta egy levelében:

“Az a fejlesztés, ahogyan mi ezt a fogalmat harminc évvel ezelőtt értelmeztük, ahogyan napjainkban a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Bush-adminisztráció és a világ hatalmas gazdasági intézményeinek legtöbbje reklámozza, az emberiség többsége esetében nem működik. A probléma gyökerei pedig nem a ‘fejlődésben elmaradt’ világ szegényeihez vezetnek. Azokban az országokban találhatók ezek a gyökerek, melyek a pazarló költekezés normáit terjesztik el az egész világon, és a társadalmi, ökológiai önpusztításhoz vezető globális gazdaságpolitikák gazdái. Most, harminc évvel öregebben, és remélhetőleg jócskán bölcsebben, Fran és jómagam felismertük, hogy Amerika ‘sikere’ milyen mértékig tekinthető a világ egyik kulcsproblémájának. Állításunk végső bizonyítéka magában Amerikában lelhető fel. (…) Így tehát most a bestia belsejébe költözünk, magunkkal hozva eme állapotok okairól harminc év alatt felhalmozódott ismereteinkből kikristályosodott látásmódunkat. (…) Csak ha készek vagyunk felvállalni saját magunk megváltoztatásának felelősségét, akkor lesznek mások is képesek arra, hogy teljes mértékben visszanyerjék tőlük általunk elvett közösségi és környezeti életterüket, és újra képesek legyenek saját igényeik kielégítésére egy együttműködő közösség igazságos, demokratikus és fenntartható világának keretében.” (9–10.)

Korten könyve komoly morális belső tartásról és nagy szakmai felkészültségről tanúskodik. Hitelét emeli, hogy itt nem egy kívülálló rendszerkritikus szólal meg, hanem egy olyan gazdasági–rendszerfejlesztő szakember, tanácsadó, aki maga is hosszú évekig tevékenykedett a harmadik világban, a westernizációs értékeket és módszereket terjesztve. Hagyományos konzervatív társadalmi–szellemi gyökereitől eltávolodva jelenleg a nem kormányzati szervezetek (NGO) világhálózatának egyik elismert tekintélye, az Emberközpontú Fejlesztés Fórumának (People-Centered Development Forum, PCD Forum) alapító tagja.

Korten írása abba a vonulatba illeszthető, amely J. K. Galbraith Az új ipari állam c. munkája képviselt a hatvanas–hetvenes években. Az ott felvetett szervezeti és hatalmi koncentrációs probléma azonban a nyolcvanas–kilencvenes évekre új dimenziókkal bővült. Korten a modern gazdasági világrendszer szélesebb és aprólékosabb elemzését nyújtja, és a transznacionális cégek uralmának következményeit globális összefüggésekben vizsgálja. Az alábbiakban ennek az elemzésnek néhány fontos mozzanatára hívom fel a figyelmet, illetve jelzek néhány javaslatot, amelyet Korten (és társai) a jelenlegi gazdasági világrend átalakítására fogalmaznak meg.

A jelenlegi világrendszert Korten hármas válsággal jellemzi, ez a szegénység, a társadalmi bomlás és az ökológiai pusztulás. Az a tény, hogy kb. egymilliárd ember éhezik, szervesen összefügg a centrum túlfogyasztásával, erőforrás-elvonásával. Rendszerszemléletű megközelítésben együtt kell vizsgálni a fogyasztás, a népesség, az igazságosság kérdéseit. A gazdasági növekedés ugyanis csak akkor tekinthető előnyösnek, ha az hasznos javakban ölt testet, széles körben megosztható, és a káros mellékhatásai kicsik. A világtermelés jelenlegi szerkezete nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és a szokásos GDP-számítások számos torz, káros eredményt is pozitívként vesznek figyelembe. A számításmódszertan maga is egy torz értékrend következménye.

A XX. század túlságosan pénzfüggő gazdaságot hozott létre. A pénzredukció érzéketlen az életminőségre. Egy túlmonetarizált gazdaság végső soron gyarmatosítja a közösségek gazdálkodását és az egész reálszférát. Korten használja a “fejlesztési menekült” kifejezést, azokra utalva, akiknek életfeltételeit éppen az IMF és Világbank tanácsadók monetáris elképzelései és javaslatai teszik tönkre. (Becslései szerint évente több millió emberről van szó.)

Korten egy hosszabb, részben történeti, részben jogi elemzéssel bemutatja, hogyan szabadulnak ki fokozatosan a közösségi és/vagy államhatalmi ellenőrzés alól a gazdasági társaságok, hogyan válnak a XX. század végére kontrollálhatatlan globális gazdasági–hatalmi tényezővé, és hogyan kezdik meg a nemzetközi intézmények és szerződések átformálását saját céljaiknak megfelelően. A társaságok “felelőtlenségi jogai” eluralják a természetes személyek és közösségek jogait az élet minden vonatkozásában a környezetszennyezéstől a jövedelemelosztáson keresztül a tömegkommunikációig. Korten olyan radikálisan támadja magát a társasági jogi formát is, hogy ezzel átértelmezi az egész gazdasági liberalizmus időszakát. Ebben az értelmezésben ez végül is nem más, mint a tőkés társaságok felülkerekedése a személyes emberi jogokon és a törvényhozói hatalmon.

A tőkés társaságok kontrollnélkülisége logikusan vezet ahhoz, hogy a nyolcvanas években Amerikában és világszerte kibontakozhatott az üzleti körök koncentrált támadása a szociális intézmények, a jóléti állam, a kiegyenlítő célú adóztatás ellen. Korten ezt úgy értelmezi, mint a valamikor a New Deal-lel létrejött “társadalmi szerződés” felrugását. A koncentrált támadás levezényléséhez kapóra jön a világméretű adósságválság, ami a restrikciós javaslatokat látszólag elháríthatatlanná teszi. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy e koncentrált támadás mögött nem kell tudatos összeesküvést feltételezni. A vezetői üzleti körök döntései enélkül is egy irányba mutathatnak. Korten bemutatja azokat a formális és informális fórumokat, intézményeket, tanácskozásokat, ahol a világ vezető elitje megfelelő irányú lépésekre hangolhatja saját magát.

Korten kikezdi a nyugati civilizáció bizonyos alapértékeit is, és ezeket mint mítoszokat, ideológiákat mutatja be. Ilyennek tekinti a szabad piac mítoszát a XX. századra, illetve a piac és demokrácia ideologisztikus azonosítását, összecsúsztatását. A modern közgazdaságtan uralkodó áramlatának fundamentumát támadja, és kimutatja, hogy rejtett előfeltevései már nem érvényesek. Ebben a vitában azonban feltárulnak Korten rendszerkritikájának belső határai, ugyanis a XX. századra kialakult helyzettel a kistulajdont, a kiegyenlített, monopóliumoktól megtisztított piacot állítja szembe, tulajdonképpen a néhai Adam Smith nyomdokain haladva. Ezért írhatja, hogy Smith holisztikus felfogását a neoklasszikusok a tulajdonosi érdekek mentén, a marxisták pedig a munkásérdekek mentén “hordták szét”. (92–93.)

Korten pontosan látja, hogy az igazságtalan jövedelem- és vagyonmegoszlás “erkölcsi igazolása” sokszor a szerződéses jogviszonyra való hivatkozással történik. A világban jelenleg a 358 leggazdagabb személynek összesen 760 milliárd dollár nettó vagyona van. Ez annyi, mint a 2,5 milliárd szegény összes vagyona. Nem ismerünk sem olyan racionális gazdasági, sem más egyéb érvet, amellyel ez az állapot legitimálható.

Az elemzés abba az irányba tart, hogy a szerző végül is kimondja: a világ pénzügyi elitjének egy állam nélküli közösségben való összeolvadása megy végbe. (140.) Erős osztálymegosztottság alakul ki. Létezik tőkés internacionálé. Ez a globalizálódás igazi értelme.

A pénzuralom eredményeként – többek között – spirituális űr jött létre. Olyan ökológiai korra van szükség, amely egyszerre képes megvalósítani a szellemi értékeket és az anyagi létbiztonságot. Az új tudatosságot hordozó, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvő mozgalmaknak a hálózata van kialakulóban, melyeknek vezérelvei Korten szerint a következők lehetnek:

1. Környezeti fenntarthatóság.
2. Gazdasági igazságosság.
3. Biológiai és kulturális változatosság.
4. Emberi szuverenitás, szubszidiaritás (vagyis alulról építkezés, és az az elv, hogy minden feladatot a lehető legalsóbb szinten kell megoldani).
5. Belső felelősség (többek között a negatív externáliák, azaz a káros mellékhatások okozásának tilalma).
6. Közös örökség (a környezeti erőforrások vonatkozásában is).

A jelzett alapelvek lebontásából konkrét tulajdonjogi, szervezeti, technikai, jövedelelosztási, hatalmi, életmódbeli javaslatok, követelések adódnak, és Korten könyvének utolsó fejezetei ezeket mutatják be. Ebből említünk néhányat.

A gazdaság globalizálódása helyett a lokális szükségletkielégítés felé kell fordulni. Helyi hatalom, helyi cserék, helyi piacok. Egy közösségnek nincs joga az emberi és ökológiai környezetére terhelni növekedése költségeit, és nincs joga onnan erőforrásokat egyoldalúan elvonni. A környezettel egyenértékű és mértéktartó cserét kell folytatni.

Az együttműködésnek erősebbnek kell lennie, mint a versenynek. Ez a kötődés szociális tőke, nem szabad szétrombolni. A bizalom és kölcsönösség erős hálózatát hozza létre, és így hozzájárul egy egészségesebb, szolidárisabb társadalom megteremtéséhez.

A túlfogyasztást, túlfelhasználást vissza kell fejleszteni. Ez ma körülbelül egymilliárd embert érint a Földön, és kb. ugyanannyi a kisemmizett, abszolút szegény. A túlfogyasztás mérséklésével és megfelelő átterelésével az abszolút szegénység belátható időn belül megszüntethető. A közösségek zöme ugyanis már most képes volna egy fenntartható fejlődés megvalósítására. Az igazi problémát a jelzett két szélsőség jelenti. Semmi realitása nincs ugyanis annak, hogy a világ egészét a ma túlfogyasztók szintjére felzárkóztassák. Ez nem lehetséges és nem is kívánatos.

A maitól eltérő városszerkezetre és közlekedési megoldásokra van szükség, amelyek kevesebb és olcsóbb utazással járnak. Autó helyett kerékpár – a településeken belül.

Korten egész elemzésének központi gondolata, hogy egy jobb társadalom megteremtése a civil mozgalmak megerősödésén keresztül lehetséges, amely civil mozgalmak visszaszerzik az emberi életfeltételek feletti kontrollt. Ez érinti a gazdaságszerkezeten túl a politikai intézményeket is. Így merül fel a demokratikus legitimáció újrafogalmazásának igénye. A jelenlegi politikai–hatalmi intézmények már nem alkalmasak erre a legitimációra. Korten úgy véli, hogy a demokratikus legitimációnak három pilléren kell nyugodnia: 1. szabad emberek alapította intézmények, melyek vezetői felelősséggel tartoznak; 2. elfogadott erkölcsi szabályok szerinti működés; 3. nyilvánvaló előnyök az egész közösség számára.

A modern világot uraló legtöbb intézménynél mindhárom feltétel hiányzik. (Különösen plasztikus volt ennek bemutatása a nemzetek feletti szervezetek esetében.) A feladat tehát az intézmények feletti civil hatalom visszaszerzése. Ezt szolgálhatja a civil szervezetek hálózata. A hálózatszerű, horizontális kapcsolatokra épülő, kevésbbé formalizált és nem-hierarchizált struktúra számos hátrány és előny keveréke. Egy elektronikus kommunikációs rendszerrel összekapcsolt hálózat rendkívül mozgékony, rugalmas, gyors, még akkor is, ha bizonyos pontjai gyengék, megszűnnek vagy felszámolják őket. Csak egy példa: pár évvel ezelőtt az IMF és a Világbank még fütyülhetett az őket ért civil kritikákra. Mára állandó szakmai és morális nyomás alá kerültek és kénytelenek tárgyalni az NGO-kkal is. (Korten számos pozitív példát hoz fel a civil mozgalmak részsikereiről. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a magyar társadalom nincs elkényeztetve ilyen sikerektől. Másrészt Korten néhol maga is misztifikálja a civil mozgalmakat, nincs tekintettel belső érdektagoltságukra, alapvetően eltérő irányultságukra. Ez az intézmények feletti hatalomért folytatott küzdelem bizonyos szakaszában mellékes lehet, később azonban súlyos konfliktusok csíráját hordhatja magában. Ezért a civil mozgalmak árnyaltabb elemzése nem kerülhető el.)

Korten javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a tőkés társaságokat hogyan lehetne távol tartani a politikai kampányoktól. A politikai célú televízió-hirdetések tilalma, a kampányköltségek korlátozása, valamint gazdasági szervezetnek politikaijelölt-támogatási tilalma azonban vélhetően nem elégséges és önmagában aligha célravezető. A világ gazdasági és politikai elitjeinek összefonódásai különféle rejtett csatornákon is oly erősek, hogy ezen részkorlátozás nem segít. A különféle összeférhetetlenségi szabályok is csak önámítást és polgár-ámítást jelentenek. Mindkét elitet egyszerre és egyaránt civil nyomás alá kell helyezni. Hosszú távon a megoldás aligha a két szféra (gazdaság és politika) szétválasztása, hanem inkább közösségi kontroll alatti integrációja. A szétválasztás kérdésében egyébként Korten követi az amerikai gondolkodástörténeti tradíciót.

Szerzőnk azt javasolja, hogy az üzleti célú reklámokat ne lehessen költségként elszámolni, hanem a vállalati nyereségből finanszírozzák, és adó terhelje. A filmeken belüli reklámokat is tiltaná, és az oktatási intézményeket is reklámmentesítené, beleértve az ilyen célra is alkalmas szponzorált oktatási modulokat. Az iskola: közszolgálat, ahol nem lehet helye üzleti manipulációnak.

Korten gazdasági javaslatai a tulajdoni szerkezet mélyreható megváltoztatása irányába mutatnak. Preferálja a kistulajdont, a szövetkezeti, munkás- és önkormányzati tulajdont. A tisztán pénzügyi tranzakciókra különadót vetne ki. Hasonlóan adóköteles lenne a spekulációs, rövid távú tőkenyereség. Itt igen erős degreszszivitást javasol az idő függvényében, tehát a nagyon rövid ideig, spekulációs céllal birtokolt vagyontárgy eladását magas (akár 80%-os) elvonás illetné, hosszabb birtoklás csökkenő (50–30–10%-os) adót vonna maga után. Erős trösztellenes szabályozást javasol, ugyanakkor szorgalmazza a dolgozói és közösségi tulajdonkivásárlás támogatását.

Adószerkezeti elképzelései arra irányulnak, hogy az élőmunka adóterhei csökkenjenek, viszont a természeti erőforrások felhasználását keményebben adóztassák. Általában a társadalmilag hasznos tevékenység adómentessé tételét, és a társadalmilag vitatható vagy káros felhasználást illető adók emelését szorgalmazza. Megszüntetné a kettős, társasági és személyi adóztatást a jövedelmeknél, és egységes személyi jövedelemadóztatást javasol (ez formailag azt is jelenti, hogy a társaságok nyereségét teljes egészében ki kell fizetni a tulajdonosoknak, és nem lehet manőverezni a kétféle adófajta közt).

Szükség van egy garantált jövedelemre, hogy a társadalom minden polgára számára biztosíthassa az elemi létbiztonságot. Korten véleménye szerint ez alapvetően nem csökkentené a pénzért való munka vonzerejét. A garantált jövedelem fedezete létrejöhetne a katonai kiadások csökkentéséből, luxustermékekre kivetett magasabb adókból, illetve mindazokból a megtakarításokból, amelyekkel jelenleg társadalmilag fölösleges programokat és cégeket támogatnak.

A javasolt megoldásoknak nemzetközi vonzata is van, így például az alacsony jövedelmű országok nemzetközi adósságterheinek csökkentése, a devizaügyletekből származó nyereségek megadóztatása, a Világbank megszüntetése, az IMF és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) funkcionális átalakítása az ENSZ égisze alatt.

Korten könyvének bizonyos pontjain – főleg a legelején és legvégén – feltárulnak a szerző világnézeti motívumai is. Korten olyan szellemi keveréket képvisel, amely konzervatív, liberális, protestáns, zöld, radikális elemeket ötvöz. Ez itt nem hátrány, sőt. A kérdés az, képesek-e szervesülni ezek az elemek egy modern felfogásban? Úgy vélem, nála igen. És ha valaki csak úgy képes megalapozni saját ökológiai és szociális nézőpontját, hogy ehhez transzcendens hitet vesz igénybe – ám tegye. Nem kell ezt mindig bolygatni. A kérdés az, hogy itt és most milyen együttműködésre vagyunk képesek a reális életfeltételek javítása érdekében. A hívő higgye azt, hogy vallásetikai parancs szerint jár el. A nem hívő pedig higgye, hogy az empirikus egyének jelenbeli és jövőbeli boldogulása érdekében. Korten munkájának érdemei messze felülmúlják vitatható állításainak gyengéit.

(D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, EKF Hálózat, Bp. 1996.)

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

„A parlamenti demokráciában a nép azt választja meg vezetőnek, aki­ben bízik. Aztán a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjá­tok be a szátokat és engedelmes­kedjetek! Aztán négy év múlva a nép újra ítél, hogy másnak engedel­meskedhessek." (Max Weber és Ludendorff tábor­nok közötti párbeszéd parafrázisa.)

Társadalmi vitára bocsátotta a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága (továbbiakban: AEB) az új Alkotmány szabályozási elveit. A társadalmi vita célja az lehetne, hogy korrigálja azokat az egyoldalúságokat, melyek a bizottságosdi kompromisszumok eredményeként adódtak. Tudvalévő ugyanis, hogy a kilenc hó­napos előkészítő munka során a bizottság a lehető legszélesebb körű egyetértésre törekedett. „Ritkán kellett alkalmaznia azt a szabályt, hogy igenlő szavazat vagy az MSZP egyetértésének hiányában az adott kérdésben a hatályos alkotmánynak megfe­lelő rendelkezést kell előterjeszteni. A megegyezés érdekében a képviselőcsoportok sok esetben kölcsönösen engedtek állás­pontjukból, így a Javaslat minden részletében természetesen nem tükrözi valamennyi párt alkotmányjogi felfogását, hanem a közösen elfogadott kompromisszumokat tartalmazza." (Idézete­ink az április 1-én a Népszabadságban közzétett szövegből va­lóak.) Éppen itt kezdődnek a problémák. Ezzel a döntéshoza­tali eljárással ugyanis aligha születhetett jobb eredmény, mint ami született. A szakmai átgondoltság és koherencia – megítélésünk szerint – lényegesen alacsonyabb fokát ered­ményezte, mint a korábbi Igazságügyi Minisztérium által ké­szíttetett szabályozási koncepció (1995. március, 100 o.), vagy mint a Bragyova András jogtudós által írt koncepció (Az új alkot­mány egy koncepciója. MTA Állam- és Jogtudományi Intézet és KJK, 1995). Így aztán valóban volna mit korrigálni az AEB tervezetén, hiszen a pártok „nemzeti konszenzusra" törekvő bizottságosdi kompromisszuma jelentősen alulmúlja elődjeinek produktumát.

A dolog természetéhez tartozik, hogy nem is lenne érdemes teljes részletességében értékelnünk egy olyan produktumot, amely még közel sem végeredmény. Hiszen számos nyitva ha­gyott kérdés mellett az elvek, akkor, amikor normaszöveg for­máját öltik, jelentősen módosíthatják az összképet. Épp ezért csak az Alkotmány strukturális, csomóponti kérdéseit kívánjuk jellemezni és értékelni. De tisztázni kívánjuk azt is, hogy milyen alapon. Jelen kritikánkban elfogadjuk ugyanis a mai politikai re­alitások által kijelölt átfogó kereteket és előfeltevéseket, amelyen ez az alkotmányozás nyugszik. Azt, hogy a polgári demokrati­kus, jogállami berendezkedés parlamentáris – és nem fél vagy egészen prezidenciális – kormányformájának kereteiről van szó, s nem új perspektívákat nyitó, hanem lezáró jellegű alkotmányo­zás van napirenden. Sem az állam- és kormányforma, sem pe­dig a társadalmi berendezkedés keretfeltételeit nem változtatjuk meg tehát, hanem ezen a paradigmán belül bíráljuk a tévutakat, a hiányosságokat, a következetlenségeket. Szükséges ezt le­szögezni, mert természetesen a keretfeltételek elméleti, radiká­lis kritikájával is érdemes foglalkozni – ahogy egyes civil szer­vezetek ezt már eddig is megtették -, de gyakorlati konzekven­ciája egy ilyen intellektuális magatartásnak itt és most aligha van. Ezért és ennyiben az axiómákat tagadó, megváltoztató pozíció­kat most nem aknázzuk ki.

A fent említett eljárási szabályok eredményeként két ponton a régi Alkotmány megoldása maradt hatályban. A Köztársasági Elnök közjogi státusza és a Parlament egykamarás jellegének kérdése nem kapta meg a szükséges öt szavazatot. Nézzük elő­ször e két kérdést. Mindkét eset azt mutatja, hogy a pártpolitikai élet szereplői lényeges módosításokban nem tudtak megegyezni. A Köztársasági Elnökkel kapcsolatos jogkörök meglepő mó­don még vékonyabbak, mint a jelenleg hatályos Alkotmányban. Súlytalan, szimbolikus figura marad, aki ahelyett, hogy a hata­lommegosztás tendenciáját erősítendő, semleges államfőként bizonyos jelölési, kinevezési jogkörökkel gyarapodott volna, még gyengébbé vált, mint jelenleg.

Elméletileg sok érv szól egy parlament kétkamarás mivolta mellett. Lehetőséget teremthet egy második kamara léte olyan érdekeknek és értékeknek a törvényhozási munkába való meg­jelenítésére, melyek az általános választójog alapján szervezett reprezentáció egykamarás megoldása mellett keresztülvihetet­lenek. A civil szervezetek, a köztestületek, az önkormányzatok, a nemzeti kisebbségek és az egyházak rendelkeznek olyan sa­játos nézőpontokkal, melyeket a rájuk vonatkozó jogalkotási fo­lyamatban figyelembe kellene venni. Az már bizonyos értelem­ben csak jogtechnikai kérdés, hogy a jogalkotási folyamat mi­lyen pontján történik ez. A törvénytervezetek készítése közben, a törvények parlamenti elfogadása előtt – ebben az esetben a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés elvi formáit kellett volna rögzíteni a koncepcióban – vagy utólag, a második kamarában gyakorolnának ellenőrző szerepet a törvények megfelelő tartal­mát illetően e szervezetek. Elvileg mind a két megoldás alkal­mas a törvényhozás minőségének javítására. Az azonban biz­tos, hogy az az út „járhatatlan", amit az AEB javasol: sem a tár­sadalmi-gazdasági érdekegyeztetést nem tekinti alkotmányos szabályozást igénylő kérdésnek, sem pedig a második kamara felállítását nem vállalta.

Mindent figyelembe véve utóbbi döntését illetően akár egyet is érthetünk a bizottsággal. Ugyanis a jelenlegi 386 fős alsóház mellett igen csak felesleges luxusnak tűnne egy felsőház felállí­tása. A Magyarországhoz hasonló lélekszámú országok muta­tóit figyelembe véve egy 220-250 fős parlament bőven elégsé­ges volna. Ráadásul egy második kamara esetében fennáll a potenciális veszélye – noha ez nem szükségképpen van így – egy politikai arisztokrácia kitermelődésének. Ha pedig a vá­lasztójogot nem módosítják az alsóházi létszám jelentős csök­kentését maga után vonó módon, akkor tényleg nincs szüksé­günk felsőházra. De ha nincs, akkor annál nagyobb szükség volna a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés formáinak és alapjainak alkotmányos szintű védelmére. Látható, hogy a bi­zottsági kompromisszumok eredményeként nem sikerüli aszó­ba jövő többféle megoldásból szakmailag, belső összefüggé­seiben átgondolt megoldást találni. E negatív eredmény úgy gondoljuk visszamenőleg minősíti az eljárási, döntéshozatali folyamatot. Valószínűleg nem szerencsés megoldás, ha „a tűz­oltózenekar magának írja a kottát". Márpedig éppen ez történt. Az alkotmányozó hatalomnak nem lenne szabad egybeesnie a törvényhozó hatalommal. Félünk, hogy a szakmai-társa­dalmi vita tapasztalatainak esetleges érvényesítése sem fog­ja megoldani az egybeesés szülte diszfunkciókat. Sőt, egy ilyen mértékben minden lényeges döntési kompetenciát magánál összpontosítani kívánó parlament esetében még akkor is némi naivitás részünkről annak feltételezése, hogy tanulni kíván a szakmai-társadalmi vitából, bírálatokból, ha a szöveg – helye­sen – az „Országgyűlést és a Magyar Köztársaság polgárai­nak közösségét" együtt jelöli meg az alkotmányozás alanya­ként.

Vegyük a koncepció újító törekvéseit. Szerkezetében és a tar­talomra kihatóan is előrelépést jelent, hogy az emberi és állam­polgári alapjogok, továbbá a jogrendszert és a jogalkotás sza­bályait tartalmazó (III. rész) fejtegetések részletesek, és meg­előzik az államszervezeti kérdések kifejtését. A jogállam formá­lisan vett kritériumainak a megoldások – széles jogvédelmi rend­szer, külön Alkotmányvédelmi fejezet beiktatása a jogrend alkot­mányossági kontrolljára hivatott Alkotmánybírósággal és a 'nép ügyvédjével', az ombudsmannal – véleményünk szerint megfe­lelnek. Az alapjogok katalógusa igen széles, a jogok korlátozá­sának lehetőségeivel és feltételeivel és a korlátozás kizárásá­nak szabályaival sok passzus foglalkozik.

Az ebben a körben fellelhető pozitívumok sem feledtethetnek azonban két problémát. Egyrészt azt, hogy a tulajdonra és az öröklésre vonatkozó elveken túl nem találunk iránymutatást a tulajdoni rendszer jellegéről: az vegyes tulajdonú, szektorsem­legességgel, mint a jelenleg hatályos alkotmányban, vagy a gaz­daság feletti magánhatalom túlsúlyát tekinti-e alkotmányosnak? Akár egyik, akár másik – természetesen sokatmondó a hallga­tás is -, szívesen hallanánk arról: vannak-e a nemzet elidege­níthetetlen tulajdonában lévő javaink (mondjuk például: föld, föld méhének kincsei, levegő), létezik-e az államnak tartós, nem vál­lalkozói vagyona (pl. MÁV, Magyar Posta, infrastruktúra), mi az önkormányzati és a szövetkezeti tulajdon alkotmányos státusza? Másrészt a második generációs emberi jogok kérdéséről, a gaz­dasági, szociális és kulturális jogok redukáló szabályozásáról van szó. A szabályozási elvek az emberi jogok között szabályozan­dó olyan alanyi jogoktól, mint az élethez, az emberi méltóság­hoz, a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogtól stb. elkülönítve kezeli az új alkotmányban úgynevezett nem alanyi jogként, hanem csak állami kötelezettségként megjelenhető gaz­dasági, szociális, kulturális jogokat. Változnak az idők, változ­nak a megoldások – mondhatnánk. Nyilván az, hogy a munká­hoz való jog már nem jelenti a munkához való jogot, mint az „át­kosban", hanem olyasmit, mint „a munkahely szabad megválasz­tása, tisztességes megélhetést biztosító méltányos munkabér­hez, az egyenlő munkafeltételekhez, a biztonságos és egész­séges munkakörülményekhez való jogot" – ebbe a kategóriába esik. Miért? Azért mert magunk sem láttunk olyan kapitalista tár­sadalmat, ahol a munkához való jog azt a másik értelmet nyer­hetné. Hiszen akkor nem lenne szabad munkaerő-piaci alku, aminek működéséhez valóban el kell választani a termelőt köz­vetlen munkafeltételeitől. Létre kell hozni azt a polarizációt, ami­nek egyik pólusát a munkaerejét áruba bocsátó szabad bér­munka rendelkezésre állása képezi, a munkanélküli tartalékhad­dal, másikat pedig, a privatizáció eredményeként, a vagyonos és tulajdonos osztályoké. Ahol pedig ez így van, ott fő szabály­ként nincs és nem is lehet a teljes foglalkoztatottság értelmé­ben vett munkához való jog. Ezért az állam csak olyasmikre vál­lalhat kötelezettséget – jó lenne, ha eleget is tenne ennek -, mint amit idéztünk.

De mi a helyzet a szociális biztonságunkkal, az egészségünk­kel? Hogy lehet az, hogy itt az alapjogok nemcsak hogy átsorol­tattak a nem alanyi jogok közé, hanem még azt a jogilag rossz arcukat is mutatják, hogy semmiféle garanciájuk nincs. Márpe­dig ha nincs egy alapjog mögött garancia, az azt jelenti, hogy kiüresedhet, tartalmát veszítheti, átalakítható. Semmi sem aka­dályozná meg azt, amit éppen az alkotmányos alapjognak kel­lene megakadályoznia, tudniillik, hogy a társadalombiztosítás átalakulhasson biztosítási vállalkozássá. Az egészséghez való jog okán, az önhibájukon kívül egészségromlást, balesetet, ká­rosodást szenvedettek számíthassanak az egészségbiztosítási ellátásra, vállalkozói profit-kalkulációtól függetlenül. Semmi sem akadályozná meg, hogy előbb az alapjogok, majd az alapok, azaz a társadalmi szolidaritás elve eltűnjön, s az üzleti kalkulá­ción alapuló szolgáltatássá váljék, amit az vesz igénybe, aki meg tudja fizetni. A piaci verseny elve tehát – ahogy a kultúra terüle­tén ez már megtörtént – kiszoríthatja a gazdasági és szociális alapok és jogok területéről is a társadalmi szolidaritás ezen mi­nimális kötelékeit. Ez esetben végeredményben csak az történ­ne, hogy hayeki elméleti és thatcheri gyakorlati következetes­séggel felszámolnák az erőforrások közösségi alapokba össz­pontosításának szabadságkorlátozó, „totalitárius" megoldásait – s immáron az egymással szabadon versengő egyének piaci integráció szabályozta területévé tennék az egészséget és a szociális biztonságot. A versenytársadalom piaci igazságossági maximáit következetesen alkalmaznák. Azt, hogy a szabadság ez esetben kinek a szabadsága, már ide sem kell írnunk. Len­ne tehát mit korrigálni a tervezeten az alapjogok összefüggé­sében is.

A tervezet alapvető és koncepcionális gyengesége abban az államelméleti tételben foglalható össze, hogy a népszuvereni­tást parlamenti szuverenitássá degradálja. Számos bizonyí­ték van erre vonatkozóan. Sokat mondó, hogy amíg a jelenlegi alkotmányban „a nép a hatalmat képviselői útján és közvetlenül gyakorolja", az új tervezet szerint „a nép a hatalmat elsősorban választott képviselői útján gyakorolja, törvényben meghatározott esetben azonban népszavazást kell, illetőleg lehet tartani". Ha figyelembe vesszük, hogy az állampolgárok kezdeményezte és nem helyi, hanem országos szintű népszavazást csak egyetlen esetben ismer el a koncepció, nevezetesen a már megalkotott törvény hatályon kívül helyezéséért tenné lehetővé, akkor lát­ható a képviseleti, közvetett demokrácia elvének dominanciája a közvetlen demokrácia elve felett. Összhangban azzal, hogy a tervezet a kötetlen képviselői mandátumnak (a visszahívható­ság kiiktatásának) álláspontján áll, mint ahogy a Köztársasági Elnököt is – biztos, ami biztos – a Parlament választaná meg számunkra. Mindezek után állítható, hogy ha minden így ma­radna, és az új Alkotmányt „…az Országgyűlés tagjai kétharma­dos többségével fogadja el, majd azt népszavazásnak kell meg­erősítenie", akkor a nép mint a hatalom forrása saját akaratából egyszer s mindenkorra kiszavazná magát a hatalomból. Szép teljesítmény lenne!

Más kérdés, hogy ha figyelembe vesszük az alkotmányozás körüli nagy taktikai és politikai csatározásokat, akkor közel sem biztos, hogy eljutunk a végszavazásig, és az azt szentesítő nép­szavazásig. Ugyanis a tervezet nemcsak szakmai körök jogo­sult kritikáit váltotta ki, hanem mintha már megalkotói közül is többen elrettentek volna munkájuk eredményétől. Végeredmény­ben előállhatna egy olyan helyzet, amelyet szándékai szerint, szubjektíve senki sem akart, mégis ez determinálná az új Al­kotmányt. A kisgazdák, radikális ellenzéki taktikájuk következ­tében – „hausse-ra játszanak" – eddig sem támogatták az alkot­mányozást, újabban pedig mintha a KDNP és a magyar demok­rata pártok ódzkodnának. Ami pedig az MSZP-t illeti: mégiscsak furcsa volna, hogy 54,5%-os parlamenti többség birtokában egy olyan Alkotmányt segítsen életre, amely a legkevésbé sincs össz­hangban a párt érdekeivel és hirdetett szociáldemokrata jelle­gével. A tervezet hatalommegosztást gyengítő tendenciái, a köz­vetlen demokrácia nagymérvű degradálása, a társadalmi érdek­egyeztetési, együttdöntési értékek hiánya, a második generáci­ós emberi jogok inkább liberális, mintsem szociális felfogásának megjelenése a tervezetben aligha válna az MSZP dicsőségére. További ellentmondás, hogy a mindenáron való úgynevezett hatpárti alkotmányozásra törekvés töretlen szándéka mentén való cselekvés mennyire tűnik megalapozottnak, akkor, amikor saját koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel sem igazán sikerült közös álláspontokat kialakítania. Ezért valószínűsíthető, hogy a folyamat akár meg is rekedhet.

Kétségtelen ugyanis, hogy a politikai mélyáramlatok 1989­1996 közötti tartós kompromisszumának megbontása e válto­zatlan szereplők számára túlságosan is nagy kockázatnak tű­nik. Hegyek vajúdását ezért könnyen követheti egerek szüle­tése. Viszont ez a csekélyebb eredmény is szükséges lehetne, ha figyelembe vesszük, hogy az új Alkotmány indokoltságát nem csak politikai szempontok, hanem a jogrendszer intézményei­nek tökéletesítése is kellene hogy motiválja. Itt ugyanis az a helyzet, hogy hét év tapasztalata után lenne mit alkotmányo­san rögzíteni. Gondoljunk csak arra, hogy számos új intéz­mény született ebben az időszakban (Köztársasági Elnök, Al­kotmánybíróság, önkormányzati rendszerre való áttérés, Szám­vevőszék, Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosai), és in­tézményi, döntési kompetenciáik pontosító, magasabb szin­tézist teremtő újraszabályozása mellett sok érv szólna. Hogy az alkotmányozás politikai és jogi aspektusai közül érvénye­sülni tudjanak az utóbbiak, ahhoz az kellene, hogy az előzőek egyensúlya ne bomoljon meg. Ez idő szerint éppen ez nem lát­szik biztosítottnak, s ez a körülmény löki a folyamatot a cseké­lyebb súlyú alkotmányjogi reform (vagy éppenséggel az elle­hetetlenülés) felé.

Summa summarum: némi cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy minden botnak két vége van. Erről a konstrukcióról is el lehet mondani – ha valaki nagyon szereti a parlamenti hatalom koncentrációját – hogy egyfajta „westminsteri modell"felé megy. (Azt már nehezebb lenne hozzágondolnunk ehhez az értékíté­lethez, hogy ettől a modelltől a valóságos Anglia viszonyait fog­juk átvenni, átplántálni idehaza.) Ha viszont kevésbé lelkesed­nénk az ilyesmiért, vagy polárisán ellentétes megítélés vezet­ne, akkor alighanem „parlamenti kretenizmusnak" minősíthető e dokumentum fő törekvése. Ha komolyan vesszük, hogy az álla­mot alkotó citoyeneknek, éppen mint a hatalom forrásainak köz­vetlenül és közvetve részt kell vállalniuk az őket érintő döntési folyamatokban, akkor a modern participációs és együttdöntési értékeknek a hiánya következtében a tervezetben kiskorúra si­keredett az állampolgár. Jobb, ha a készen talált pártelitek kö­zül választ magának négy évenként egyszer a polgár, hogy utá­na teljesen rájuk bízza magát, mint ha jelen lenne a hatalom­ban és a hatalom körül – ez a koncepció nem is olyan rejtett üzenete. Határozottan érezhető a tervezeten, hogy demokrácia­felfogása az egymással versengő elitek helyzetét akarja stabili­zálni, sőt megörökíteni. Ettől pedig – ugyebár – messze esnek a demokratikus közéletiség, a politikai közösséget alkotó tartal­mas demokráciafelfogások. Ahol nemcsak az állami szervek el­lenőrzik egymást, hanem az egyén is az államot. Láttuk, még nem tart a tervezet ott, ahol a Schumpeter-Dahrendorf elméleti vonulat, hogy a nem-részvétel politikai kultúráját a demokrácia működésének előfeltételévé tegye. Ugyanis számukra a töme­gek potenciális totalitárius lázadásaikkal egyenesen a rendszert fenyegető tényezők. Velük szemben az elitek a rendszerfenntar­tó erők, s a rendszer akkor és csak attól demokratikus, ha a tö­megek választhatnak uralkodót az egymással versengő elitek közül. A vezetésre szoruló és ezért vezért kereső tömegek és az aktív, történelemformáló elitek szerepleosztásában pedig a reprezentáció kötelezően kötetlen. Az ellenőrzés és a vissza­hívhatóság az elitek ezen perspektívájából totalitárius-gyanús. Szóval itt még nem tart a tervezet – lehet persze, hogy ez csak idő kérdése -, de egyesek hamar feledték, hogy 1989 nyarán még demokratikusnak minősített eszközként éltek a visszahívás intézményével.

A polgári demokrácia elitista és nem-elitista változatai, és a szociális jogállam versus jelzőtlen, liberális jogállam közötti in­tézményesedés az alkotmányozás mozgástere és tétje.