A rendszerváltás nagy jelszava és örök ígérete. Hát­ránya, hogy nincs olyan Európa-definíció, amely szerint értelmezhető lenne. Földrajzi értelemben ugyanis már jóval több, mint ezer éve Európához tartozunk. Gazda­sági fejlettség tekintetében Európa meglehetősen egyen­lőtlen képet mutat; ha viszont csak a volt vasfüggöny­től nyugatra fekvő részeket értjük Európán, ahhoz mért lemaradásunkat (a megtermelt jövedelem tekintetében) csak a történelem egyes kivételes időszakaiban sikerült némiképp csökkenteni (XIX-XX. század fordulója, 1950-60-as évek), és ez reálisan nem is lehet a 90-es évek prog­ramja.

Ez a jelszó azonban mozgósító erővel bír a hazai vál­lalkozók, értelmiségiek és bürokraták egy viszonylag szűk rétege számára, akik az államszocializmus össze­omlása után és a társadalom nagy többségének elszegé­nyedése árán valóban megközelíthetik a nyugat-európai vállalkozók, értelmiségiek és bürokraták életnívóját.

Szűkebb értelemben a fogalom az Európai Közösség, illetve ma már Unió normáihoz való alkalmazkodásról, intézményeihez való hasonulásról kíván szólni. A po­litológusok egy része ezt az „európaizálás" kifejezés­sel jelölt. A 90-es években az „Európához való felzár­kózás" – a „piacgazdaságra való áttéréssel" együtt – lé­nyegében ugyanazt a funciót tölti be, amit hajdanán a „szocializmus építése", vagyis egyfajta perspektívát kí­ván nyújtani a siralomvölgy túlélőinek.

Az „európai" jelző – mint egykor a „szocialista" -manapság univerzálisan használható minden olyan je­lenségre, intézményre vagy magatartásformára, amelyet követendőnek tekintünk, függetlenül attól, hogy Nyu­gat-Európára általában jellemző-e, vagy sem. A fékte­len Európa-mánia következtében az Európa-fogalom már-már önálló életet él, aminek egyik legszebb gyü­mölcse Feledy Péter emlékezetes szentenciája a híres Kónya-Pető vitáról: „Üvöltve nem lehet Európába men­ni!"

Az Európához való felzárkózás fogalmával rokonér­telmű, valóságtartalmát tekintve pedig lényegesen reá­lisabb az „Európához való csatlakozás" kifejezés, amely az EK/EU-tagság elnyerésére vonatkozik. Ezt az aktust kormányfői beiktatási beszédében 1996-ra jósolta An­tall József, ma viszont már jól látható, hogy a csatlako­zási tárgyalások is csak az 19% márciusában elkezdő­dött kormányközi konferencia befejezése után, legko­rábban valószínűleg 1998-ban indulhatnak. A tárgyalá­sok megkezdése sem garancia azonban arra, hogy a be­lépésre az elkövetkező nyolc-tíz éven belül sor kerül.

A csatlakozás/belépés pedig nem garancia a felzárkó­zásra. Amennyiben az EU kevésbé fejlett tagországait tekintjük, úgy azt látjuk, hogy Spanyolország, Portu­gália és Írország a belépés óta valamelyest – néhány szá­zalékponttal – közelített a nyugat-európai GDP-átlaghoz, Görögországnak azonban nem. volt ilyen sikerben része, A spanyol esetben is látni kell, hogy az átlaghoz való közelítés mögött a belső – szociális és regionális – differenciálódás felgyorsulása zajlott le. E példák értel­mezésénél, illetve általában csatlakozási esélyeink la­tolgatásánál sokan figyelmen kívül hagyják, hogy az Európai Közösség sohasem azért bővült, mert a jelent­kezőknek nagy szükségük volt a Közösségre, hanem rendszerint olyankor, amikor a Közösségnek volt szük­sége az in tagokra.

A volt szocialista országok a mediterrán EU-tagország-oknál lényegesen rosszabb gazdasági feltételekkel kezdték az európai csatlakozás, illetve felzárkózás fo­lyamatat (adósságválság, piacvesztés stb.). Ezért a gaz­dasági átalakulás elemzéséhez nemcsak az európai pe­riféria, de a Harmadik Világ különbözői régióínak ta­pasztalatait ís tanulmányozni kell. (Az. európai integ­rációval foglalkozó összeállítást közöltünk az Eszmélet 26; számában.)

Egy térség periferizálódásának gyakran használt, szemléletes megnevezései Elsősorban arra utal, hogv az adott társadalom és gazdaság egyre inkább kiszolgál­tatottá válik és alárendelődik a világgazdaság centrum-országainak, kiújuló válságai aláássák az esetleges de­mokratikus fejlődést.

Napjainkban az alárendelódes fő formája a transzna­cionális vállalatoknak és a nemzetközi pénztőkének való fokozott kiszolgáltatottság, amelynek kihasználá­sával a centrum alaposan megcsapolja a periferikus or­szág jövedelmeit. A multinacionális tőke behatolása nem járul hozzá a társadalmi és gazdasági rendszer egészének fejlődéséhez; annak csak egyes szegmentuma­it, „enklávé" jellegű részeit kapcsolja a világgazdaság vérkeringésébe, míg a kimaradó részek fejlődését hát­ráltatja, illetve lehetetlenné teszi. Felgyorsítja ugyanak­kor a társadalom jövedelmi és vagyoni differenciálódá­sát, az: abszolút és relatív elnyomorodást.

Térségünk átalakuló országairól a rendszerváltás so­rán mint latin-amerikanizálodó társadalmakról beszél­nek sokan, tekintettel a népesség vagyoni, jövedelmi, demográfiai, kulturális paramétereire, valamint az ár­nyékgazdaság nagyságrendjére. Ezt mások azzal igye­keznek cáfolni, hogy a mi esetünkben nem alakultak ki a Latin-Amerikára hosszú időn keresztül jellemző po­pulista hatalomgyakoriásí formák, illetve a gazdasági megszorító intézkedések nem igényeltek diktatórikus eljárást, mint például Chilében, Argentínában, Paraguayban és másutt. A vita ebből a szempontból való­ban meddő, hiszen az analógia alkalmazásával nem azt feltételezzük, hogy a másutt jellemző folyamatok égy az egyben bekövetkezhetnek, hanem azt, hogy a pár­huzamok felfedésével az átalakulás lényegének meg­ragadásához támaszt nyerhetünk. Így megállapíthatjuk például, hogy a peronista és pinochetista tendenciák gyengesége ellenére a volt szocialista országok többsé­ge inkább a Dél, és nem az Észak országaival mutat több közös vonást.

Célszerűbb tehát a latin-amerikanizálódás helyett periferizálódásról beszélni, már csak azért is, mert az előbbi kifejezés időnként rasszista felhangokkal is pá­rosul, mondván, hogy a latin-amerikaiaknak természe­tes adottság, és tulajdonképpen normális helyzet, hogy latin-amerikai módon élnek, míg nekünk nem az.

A latin-amerikanizálódás fogalmát meg kell külön­böztetnünk a balkanizálódás fogalmától, amely szintén egyfajta társadalmi és politikai válság állandósulására utal. Míg azonban az előbbi döntően országon belüli feszültségekről szól, az utóbbi alapvetően államok kö­zötti konfliktusokra utal, és egyértelműen az európai kulturális hagyományokhoz illeszkedik. A balkanizá­lódás kifejezés még a latin-amerikanizálódásnál is job­ban elfedi a külső tényezők (nagyhatalmi politikai, il­letve multinacionális gazdasági beavatkozás) szerepét az érintett országok válságainak kialakulásában. (Latin-Amerikával kapcsolatos írások olvashatók az Eszmélet 23. [Jamaica, Dominikai. Köztársaság, Mexikó] és 29. [Chile, Kuba] számaiban.)

„ Csak a tévedésnek van szüksége a kormányzat támogatására. Az. igazság önmaga is helytáll." (Thomas Jefferson: Jegyzetek Virginiáról.)

Ipari Világ kormányai, ti unalmas, húsból és acélból való óriások, én az Elme új otthonából, a Kibertérből szólok hozzátok. A jövő nevében felszólítalak benneteket, akik a múlt vagytok, hogy hagy­jatok nekünk békét. Nincs köztünk helyetek. A mi világunkbari nincs hatalmatok.

Nincs választott kormányunk, s nem is valószínű, hogy lesz, ezért nem több joggal szólítalak meg benneteket, mint amennyivel a sza­badság maga is mindig szót emel. Az általunk épített globális társas teret természettől fogva függetlennek nyilvánítom azoktól a zsarno­koktól, akiket megpróbáltok a nyakunkra ültetni. Nincs erkölcsi jo­gotok arra, hogy uralkodjatok rajtunk, s nem rendelkeztek olyan kényszerítő eszközökkel, melyektől valódi okunk lenne félni.

A kormányzatok jogos hatalmukat a kormányzottak beleegyezé­sével nyerik el. A miénket nem kértétek, és nem is kaptátok meg. Mi nem hívtunk benneteket. Nem ismertek minket, s nem ismeritek világunkat sem. A Kibertér határaitokon kívül fekszik. Ne gondol­játok, hogy felépíthetitek, mintha csak egy középítkezési program lenne. Nem tudjátok. Ez egy természetes folyamat, a mi kollektív cselekedeteink által önmaga növekszik. Nem vettetek részt a mi nagyszerű és erősödő kapcsolatunkban, s nem ti teremtettétek meg piactereink gazdagságát. Nem ismeritek kultúránkat, etikánkat, sem az íratlan törvényeket, melyek már most nagyobb rendet biztosíta­nak társadalmunkban, mint amekkorát a ti szabályaitokkal el lehet­ne érni. Azt állítjátok, hogy vannak köztünk problémák, melyeket meg kell oldanotok, Ezt az állítást ürügyként használjátok a mi te­rületünkre való betöréshez. Ezen problémák közül jónéhány nem lé­tezik. Ha vannak valódi konfliktusok és valódi hibák, mi majd felis­merjük és saját eszközeinkkel kezeljük azokat. Már készítjük saját Társadalmi Szerződésünket. Ez a szabályozás a mi világunk feltét­eleihez fog alkalmazkodni, nem a tiétekhez. A mi világunk más.

A Kiberteret műveletek, kapcsolatok s maga a gondolat alkotják, melyek állóhullámként léteznek kommunikációink szövedékében. A mi világunk egyszerre lelhető fel mindenütt és sehol, de a testek vi­lágában nem létezik. Mi egy olyan világ megteremtésén munkálko­dunk, melybe mindenki fajából, gazdasági és katonai hatalmából, társadalmi hovatartozásából adódó privilégiumok és előítéletek nél­kül léphet be. Mi egy olyan világ megteremtésén fáradozunk, mely­ben bárki bárhol kifejezheti gondolatait, bármilyen egyéniek is legyenek azok, anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy véleményé­nek elhallgatására vagy konformitásra kényszerítenek.

A ti törvényeitek szerint megalkotott tulajdon, kifejezés, identi­tás, mozgás és kontextus fogalma a mi világunkban nem érvényes. Ezek a fogalmak anyagi alapúak. Nálunk nincs anyag. Az itt létező egyéneknek nincs testük, ezért veletek ellentétben mi nem tudunk fizikai kényszerrel rendet teremteni. Hisszük, hogy kormányzásunk az etikából, a jól felfogott önérdekből és a köz érdekéből fog kibon­takozni. A mi világunk egyénei sokféleképpen vélekedhetnek a ti különböző törvénykezéseitekről. Az egyetlen törvény, melyet a vi­lágunkat alkotó összes kultúra általánosan elfogad, az Aranyszabály. Reméljük, képesek leszünk ezen az alapon kidolgozni saját válasza­inkat. De nem fogadhatjuk el azokat a megoldásokat, melyeket ti igyekeztek kikényszeríteni.

Az Egyesült Államokban ma megalkottatok egy törvényt, a Táv­közlési Reformtörvényt, mely megtagadja saját Alkotmányotokat és semmibe veszi Jefferson, Washington, Mill, Madison, DeTocqueville és Brandeis álmait. Ezeknek az álmoknak bennünk kell újjászület­niük. Rettegtek saját gyermekeitektől, amiért ők bennszülöttek egy olyan világban, ahol ti mindig csak bevándorlók lesztek. S mivel féltek tőlük, hivatalaitokra ruházzátok azokat a szülői kötelezettsé­geket, melyeket magatok nem mertek felvállalni. A mi világunkban az emberi természet összes érzése és kifejezése, a megalázótól a fel­emelőig alkotója egy osztatlan egésznek, a bitek globális kapcsolat­rendszerének. Mi nem tudjuk elválasztani a fojtogató levegőt a szár­nyalást lehetővé tevő levegőtől.

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Szingapúrban, Olaszországban és az Egyesült Államokban úgy pró­báljátok meg távol tartani a szabadság mételyét, hogy őrbódékat ál­lítotok a Kibertér határaira. Ezek rövid időre talán elháríthatják a fertőzést, de hasznavehetetlenek lesznek egy olyan világban, melyet hamarosan átsző a bit-elvű média. A ti egyre elavultabb informáci­ós iparágaitok azáltal próbálják fenntartani létjogosultságukat, hogy Amerikában és máshol a világon olyan törvények meghozatalát szor­galmazzák, melyek biztosítanák számukra magának a beszédnek a birtoklását az egész világon. Ezek a törvények a gondolatot újfajta ipari terméknek nyilvánítanák, mely nem nemesebb a nyersvasnál. A mi világunkban az emberi elme bármely terméke korlátlanul és ingyen reprodukálható és terjeszthető. A gondolatok egyetemleges továbbításához többé már nincs szükség a ti létesítményeitek köz­reműködésére.

Ezek az egyre ellenségesebb és gyarmatosításra törekvő jogszabály­ok ugyanolyan helyzetbe hoznak minket, mint amilyenben a szabad­ság és önrendelkezés egykori elkötelezettjei szálltak szembe a távoli és tájékozatlan hatalmak hatóságaival. Kötelességünk hatalmatoktól védettnek nyilvánítani virtuális önmagunkat, ugyanakkor továbbra is elismerjük hatalmatokat a testünk felett. Be fogjuk hálózni az egész világot, hogy senki ne tartóztathassa fel gondolatainkat.

A Kibertérben meg fogjuk teremteni a Gondolat civilizációját. Reméljük, humánusabb és igazságosabb lesz a ti kormányaitok ál­tal létrehozott világnál.

Davos, Svájc, 1996. február 8.

A politikatörténeti évkönyvekbe a világtörténelem legnagyobb méretű cenzúraellenes tömegdemonstrációjaként vonult be az Internet-felhasználók 1996. februári tiltakozó akciója. (Az Internetről l. Eszmélet 27. sz.) A hagyományos formában – ut­cai gyűléseken – és a számítógépes világhálózat sajátos lehe­tőségeit felhasználva úgynevezett „elsötétített lapok" küldésével újszerű módon is protestálok az Egyesült Államokban frissen el­fogadott távközlési törvénynek a szólásszabadságot korlátozó cikkelyeivel szemben érezték szükségesnek a fellépést. A kö­vetkező oldalakon először közöljük az 1934-es távközlési tör­vényt kiegészítő néhány passzust, amely a felháborodás köz­vetlen kiváltó okának tekinthető, külön cikkben adjuk közre  a „Kibertér Függetlenségi Nyilatkozatát", amely a tiltakozók álláspontjának talán leginkább jellemző megfogalmazása, teoretikus-ideologikus fordulatoktól sem mentesen. Ezt követően rövid kommentárban igyekszünk a kulisszák mögé tekinteni.

Obszcenitás és erőszak

(A telekommunikációs eszközök obszcén, zaklató és sértő módon való felhasználása. Kivonat az 1996-os telekommunikációs törvényből.)

Az 501. fejezet ,A kommunikáció tisztaságáról szóló 1996-os tör­vényeként idézhető.

Az 502. fejezetben az 1934.évi törvény 223. fejezete (…) módosí­tásra kerül

(1) az (a) alfejezet eltörlésével, és annak az alábbiakkal való he­lyettesítésével: (a) Az a személy, aki

(I.) országon belüli vagy más országokkal történő kommunikáció során –

(A) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan

(i) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és

(ii) kezdeményezi

bármely olyan megjegyzés, kívánság, ajánlat javaslat, elképze­lés vagy más közlemény továbbítását, mely egy másik személy bosszantásának, sértegetésének, megfélemlítésének vagy zaklatá­sának céljából obszcén, szeméremsértő, bujálkodó, erkölcstelen vagy trágár;

(B) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan –

(1) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és (ii) kezdeményezi

bármely obszcén vagy erkölcstelen megjegyzés, kívánság, aján­lat, javaslat, elképzelés vagy más közlemény továbbítását, annak tu­datában, hogy a közlemény vevője 18 évet be nem töltött egyén, füg­getlenül attól, hogy az ilyen jellegű közlemény kibocsájtója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője;

(C) telefonál vagy telekommunikációs eszközt használ személyazonosságának felfedése nélkül a hívott számon jelentkező bármely személy vagy a közlemény vevője bosszantásának, sérte­getésének, fenyegetésénak vagy zaklatásának céljával, függetlenül attól, hogy létrejön-e párbeszéd vagy kapcsolat;

(D) a hívott számon jelentkező bármely személy zaklatásának cél­jával ismétlődően a lelefon csöngését idézi elő vagy okozza; vagy

(E) egy beszélgetés vagy egyéb kommunikáció folytatódása alatt ismétlődően telefonál vagy ismétlődően kapcsolatot kezdeményez egy telekommunikációs eszközzel, kizárólagosan azzal a céllal, hogy zaklassa a hívott számon jelentkező bármely személyt vagy a köz­lemény vevőjét; vagy

(II.) tudatosan engedélyezi, hogy az ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (1) paragrafusban tiltott cselekedet­re használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen jellegű cselekedet­re használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre Ítélendő; és

(2) végül (…)

(d) Az a személy, aki –

(1) országon belüli vagy nemzetközi kommunikáció sarán tuda­tosan

(A) interaktív számítógépes szolgálatot használ fel arra a célra, hogy egy bizonyos 18 év alatti személynek vagy személyeknek bár­mely, a jelenkori közösségi normák szerint tartalmában és kifeje­zésmódjában nyilvánvalóan sértő, szexuális vagy anyagcserével kapcsolatos aktusokat ecsetelő vagy körülíró megjegyzést, kíván­ságot, ajánlatot javaslatot, elképzelést vagy más közleményt küld­jön;

(B) bármely interaktív számítógépes szolgálatot felhasznál arra, hogy egy 18 év alatti személy által elérhető módon az (A) pontban leírt közleményeket közöljön, függetlenül attól, hogy az ilyen jellé­gű szolgáltatás felhasználója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője; vagy

(2) tudatosan engedélyezi, hogy az ilyen személy ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (I) paragrafusban til­tott bármely cselekedetre használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen cselekedetre használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre ítélendő.

(e) A törvény által nyújtott egyéb jogvédelmek mellett:

(1) Egy személyt nem lehet az (a) vagy (d) alfejezetben foglaltak megszegésével vádolni pusztán azért, mert bemenetet vagy össze­köttetést biztosít egy nem az adott személy ellenőrzése alatt álló esz­közzel, rendszerrel vagy hálózattal, ideértve a közvetítő adást, az adatlehívást, a közvetítő tárolást, a hozzáférési szoftvert vagy más kapcsolódó lehetőségeket, melyek hozzátartoznak az ilyen jellegű hozzáférések és összeköttetések biztosításához, mely nem tartalmaz­za a kommunikáció tartalmának létrehozását.

Kommentár

A két dokumentumot összevetve nehéz elképzelni, hogy ne a feltűnő kontraszt legyen az első benyomásunk: néhány, szán­dékaiban elsősorban a 18 év alatti gyermekek „információs vé­delmét", másodsorban minden állampolgár „információs autonó­miájának" bizonyos fokú biztosítását célzó paragrafussal szem­ben azonnal Függetlenségi Nyilatkozat, új Társadalmi szerző­dés szövegeződik, a „műfaj" hagyományait követve bombaszti­kus fordulatokkal, korszakos igénnyel. Aránytévesztésről volna szó, vagy más is áll a dolog mögött?

A számítógépes világhálózat, az Internet fejlődésének első két évtizedében annak a tudományos közösségnek vált a fórumá­vá, közös alkotásává és mindennapi kommunikációs eszközé­vé, amely kiszakítva a hálózat „ősét" a katonai kutatási progra­mok kalodájából viszonylag hamar nemzetközivé és széleskö­rűvé tette a hozzáférést. A „tudósok" mellé eképpen csatlakoz­hattak az egyetemisták milliói, hogy aztán hamarosan a könyv­tárak és az információs intézmények is „rávessék" magukat az új lehetőségekre. Az a kommunikációéhes értelmiségi közeg, amelyik a hálózat fizikai kiépítésének és spontán erkölcsi rend­jének létrehozójaként magáénak érezte az Internetet, féltékenyen őrizte az önállóságot és a függetlenséget a piac erőivel szem­ben. A kereskedelem ugyanis – amint a felhasználók száma át­lépett egy kritikus értéket – azonnal reklámhordozóként próbál­ta meghódítani az Internetet, amit a „működtetők" a maguk sa­játos eszközeivel igyekeztek megakadályozni (a reklámcélú üze­netek küldőjének mindenfajta tudatos szervezőmunka nélkül ak­kora tömegű adatot küldtek el szorgos kezek, hogy gépe jóidőre alkalmatlanná vált hasonló tranzakcióra, s legközelebb kétszer is meggondolta, hogy hirdessen-e). A kormányok ezidőtájt a fel­használók „szövetségeseinek" számítottak, mert a kivívott auto­nómiáját a nagyvonalú állami támogatás tette lehetővé: a háló­zathasználat költségeit szinte mindenütt kormányzati programok révén sikerült a kulturális élet kulcsintézményeinek biztosítani (Magyarországon mindez az IIF-nek, az Információs Infrastruk­túra Fejlesztési Programnak volt köszönhető).

Igenám, csakhogy ha egy könyvtár megjelenhet a hálózaton, egy világcég miért ne csinálhatna saját „homepagé"-t, „honla­pot", amelyen magát mutatja be és termékeit népszerűsíti? Szó sincs itt direkt marketingről, akit érdekel, csak az kéjes és ta­lál… Ha egy világcég felkerülhet a hálózatra, egy középvállalat miért ne? És ha bárki, akkor ugye egy pizza-étterem is jelent­kezhet a maga kínálatával: rendelj pizzát a hálózaton keresztül!

A telematika (a számítástechnika és a távközlés összekap­csolt rendszere) világpiacán hirtelen szélesre tárultak az ajtók. 1995 az Internet-business éve volt – két szempontból is. Az Internet-szolgáltatások és eszközök biztosítása óriási „iparág­gá" növekedett, másrészt minden, magára valamit adó cég egy­szerre rohamozta meg a hálózatot. Amint ugyanis kézzelfogha­tó közelségbe kerültek az elektronikus pénz (E-money) vásár­lást és banki tranzakciókat egyaránt lehetővé tévő rendszerei, az Internet globálissá válása és a jelenlegi (30-50 milliós) tá­borhoz képest akár milliárdos felhasználói nagyságrendet is ígérő növekedése a kereskedelem számára a stratégiai tervezés kulcs­területévé tette. Egyetlen pillanat alatt, robbanásszerűen, mégis szinte észrevétlenül megváltoztak a hagyományos arányok és ezzel együtt az erőviszonyok. A tudósok és egyetemisták las­san „ingyenélők" lettek a szolgáltatásokért kemény árat fizető piaci szereplők szemében, mind többféle módon jelent meg az ingyenesség megszüntetésének Damoklész-kardja a régi fel­használói világokban, miközben szinte természetesnek veszi mindenki, hogy a csodálatos keresőprogramok ingyenességét éppen a képernyőn rafináltan elhelyezett hirdetéscsíkok bizto­sítják…

John Perry Barlow az Elektronikus Határ Alapítvány, az Internet „tisztaságán" évekig őrködő legendás szervezet egyik társala­pítója számára méltán keserű a pohár, s ez az „életérzés" gyor­san általános is lett az „alapító atyák" körében. Annál is inkább, mert részben magukat is okolhatják: miközben a piaci erők be­áramlottak a hálózatra, ők sokkal inkább az USA kormányának akcióival voltak elfoglalva, amelyek a hálózati kommunikáció el­lenőrizhetősége körül forogtak. Amikor egy Zimmermann nevű szakértő olyan rendszert dolgozott ki és terjesztett ingyenesen bárki számára, amellyel a hálózaton továbbított közleményeket szinte megfejthetetlenné lehetett kódolni, ez a szövetségi ható­ságok villámgyors akcióját váltotta ki. A programot, a PGP-t (Pretty Good Privacy) betiltották, szerzőjét letartóztatták, s re­torziók érték mindazokat, akik az Internet „lehallgathatósága" ellen tevékenykedtek. Clinton elnök ugyan botrányos pillanatok után átmenetileg visszatáncolt a Clipper-chip (a kormányzati „je­lenlétet" készülékekbe beültetett eszközzel biztosító eljárás) be­vezetésétől, ám a gyakorlatban a világ számos országában épült ki erős hatósági kontroll. Kínában, Vietnamban, Szingapúrban és Ázsia számos más országában a hálózatépítés ára a „belügyi" fennhatóság megteremtése volt, s országok tucatjai el­lenőrzik vaskézzel a hálózati közleményforgalmat. Az „ázsi­ai" minta azonban elképzelhetetlen a szabadságjogok igézeté­ben felnőtt amerikai és nyugat-európai generációk számára, ezért a hálózati közösség régi sérelme és állandóan napiren­den tartott gondja a hálózati tér ellenőrzése, a „kibercenzúra" (cybercensorship). „Nyugaton" mindemellett avval is szembesülni kellett, hogy a jog belépése a „kibertérbe" azonnal lerombol­ja a megszokott autonómiahatárokat. A képek, szövegek, ze­nei, sőt filmrészletek hálózati jelenléte eleve képlékennyé teszi a korábbi, viszonylag jól szabályozott copyright-szabályozást, s egy-két botrány után kiderült, hogy a jogrendszernek „uralma van" a korábban teljes függetlenséget és szabadosságot élvező Internet felett is. A Szcientológia Egyház jogi rohama, amivel a számukra kellemetlen szövegek hálózati jelenléte ellen tiltakoz­va szerzői jogi okokra hivatkozva csikartak ki bírósági ítéletet az inkriminált szöveget terjesztő személyek és a szövegek terjesztését lehetővé tévő hálózati szolgáltató ellen, már jól jelezte, hogy új korszak kezdődött a hálózaton: a „minden­felettiség" diadalmas érzése a múlté, s jönnek a szigorú hétköz­napok, amelyek betagolják az Internetet is a liberális demokrá­cia bejáratott intézményi rendjébe.

A hálózati közleményforgalmat korlátozó amerikai törvény ezért az utolsó csepp a pohárban. Ha bizonyos közleményeket eleve tiltanak, illetve horribilis összegű büntetéssel szankcionál­nak, akkor végképp vége a pionírkorszaknak, ráadásul nem lát­ni, hogy mindez hová vezet? Ha ugyanis a „jelenkori közösségi normák"alapján kell megítélni egy üzenet obszcén, trágár vagy szeméremsértő voltát, akkor a mindenkori „megítélőtől" függ, hogy mit is tekint annak. Abban az országban, ahol Bertolucci Huszadik század című filmeposzának levetítése miatt eltávolít­ható egy középiskolából a tanár, aki nem felel meg a városka „normáinak", ahol az apa kezében megremeg a fényképezőgép, amikor a vízből kimászó pucér fiacskáját fényképezi, mert tarta­nia kell attól, hogy a képet előhívó fényképész hivatalból továb­bíthatja ezeket a kockákat mint esetleges szeméremsértések bizonyítékait, nos, ott ugyancsak kétségesek a normahatárok. Amikor mindössze hat ellenszavazattal átmegy a szenátuson a trágárság-ellenes törvénycikk, amelynek alapján egyetlen – és bizony a hálózaton ugyancsak megszokott – trágárJqrdulatért akár negyedmillió dolláros büntetéstis kiszabható, miközben fül­tanúk szerint a szenátusi falatozó minden trágárságok fészke, és sehol annyi sértő, obszcén szó nem hangzik el, rnlht éppen ott, nos, akkor bizony felvetődik annak a kérdése, hogy a politi­kai prüdéria mikor vált át a Rubasov-effektusba (ti. „beemel" a működésmódok közé és törvényesít egy olyan mechanizmust, amely gyorsan öngerjesztővé és önpusztítóvá is válhat).

Vajon mennyiben új fejlemény mindez az Egyesült Államok­ban? Robert Liston szerint (The Right to know. Censorship in America. New York, 1973) a prüdéria és az erkölcstelenség cenzúrája egyidős az USA történetével. A hivatalos és legális változatok mellett az illegális cenzúra, a búvópatakszerűen megnyilvánuló, a szélesen hömpölygő cenzúra hullámhegyei és hullámvölgyei jellemzik. Története Jesse Sharpless 1815-ben fes­tett „botrányos" képeivel indul, majd avval folytatódik, hogy a massachusettsi Isaac Parker főbíró 1821-ben mint erkölcstelent betiltja John Cleland Angliában, 1740-ben megjelent Fanny Hill című regényét. Ettől kezdve könyvnyi méretű az erkölcstelen­ség cenzúrájának története (a legjobb áttekintés talán: Morris-Schwartz: Censorship: The Search for the Obscene. New York, 1964.). Jellemző epizód, hogy 1966-ban az USA legfelsőbb bí­rósága kimondja, hogy a Fanny Hill nem obszcén, de evvel pár­huzamosan a kongresszusban éppen a szex és az erőszak el­leni kirohanások adják a szónoklatok javát, amelyek következ­tében mindig valamilyen helyi incidensre vagy botrányra is sor kerül.

De miért éppen az „erkölcstelenség" és a „pornográfia" a cél­pont? És miért baj – baj-e egyáltalán? – hogy a fiatalkorúak sze­méremvédelme a fenti módon kap jogi szabályozást?

A pornográfia jelenléte nagyjából egyidős az Internettel. Gyak­ran hallani eltúlzott számokat arról, hogy a teljes képforgalom hány százalékát teszik, illetve tették ki a pornóképek. Mindez addig, amíg felnőtt-felnőtt relációban zajlott, nem okozott gon­dot és feltűnést. Ahogy megjelentek a felhasználók között a 18 év alatti gyermekek, a helyzet azonnal feszültté vált, elsősorban a szülők számára. Ahogy azonban a problémát az új technika, az új médium termelte ki, úgy kínálkoznak az eszközök a káros jelenségek kiküszöbölésére ezen a technikán belül. Ahogy a televízió esetében egy beépített eszközzel a szülőknek mód­jában áll bizonyos műsorokra vagy csatornákra „családi tilalmat" kimondaniuk, úgy tehető védetté az otthoni számítógép is, s úgy teszi többlépcsőssé a hálózati szolgáltató (például az on­line Playboy) a szülők szűrőjének beiktatásával a kép-forgalmat. A törekvés, hogy az „erkölcstelen" információt hagyományos mó­don terjesztő médiumok szabályozása érvényes legyen az új tö­megkommunikációs eszközre is, elfogadható és vitathatatlan. Hogy azoknál többet, homályos és bizonytalan talajra építkez­ve, kétséges definíciókkal, nagy adag prüdériával és disszonáns mozzanatokkal éppen az Internettel szemben kell érvényesíte­ni, az legalábbis kétséges. Miközben tehát a kibercenzúra ellen szólók látszatra verébre lőnek ágyúval, a háttérben kirajzolódik egy nehezen körvonalazható, alaktalan, de mindinkább érzékel­hető fenyegetés.

Az erkölcs cenzúrája és annak kifinomult vagy éppen nyers technikája ugyanis mindig történelmi krízishelyzetekben válik központi kérdéssé. A toruni Kopernikusz Egyetem kutatója, Ma­rian Filar évtizedek óta vizsgálja a kérdést, és azt tapasztalta, hogy „minél erősebb a totalitarizmusra való törekvés, annál szigorúbb, annál prűdebb az állam. Amikor a hatalmon lévő csoportok az élet minél nagyobb területeire akarják kiterjeszteni a befolyásukat, előbb-utóbb eljutnak az 'erkölcsi normákra' épülő szexuális tiltásokig."

Az „obszcén, erkölcstelen" szövegek első nagy megregulázó-ja az a feltörekvő francia és angol polgárság volt, amely a sza­bados és hierarchiát, normát nem ismerő korai szexirodalomban azonnal meglátta az ellenfelet, az éppen uralomra jutó normá­kat, a tekintélyt, a vagyont, a férfi-központúságot nem tisztelő, sőt azokat bosszantó szabadszájúsággal megkérdőjelező irodal­mi és közéleti kihívást. Fellépése gyors és határozott volt. A vo­natkozó műveket begyűjtette, bezúzatta, egy-egy példányt pe­dig a párizsi Bibliotheque National, illetve az oxfordi Bodleiana zárt gyűjteményében őriztetett. A párizsi különgyűjtemény (amely a L'enfer – A pokol nevet kapta) éppen napjainkban vált az újra­kiadás révén közkinccsé, nagy könyvkiadói sikerré és annak lát­ványos bizonyítékává, hogy az erkölcstelenség elleni harc fel­színe alatt bonyolult, összetett társadalmi és hatalmi probléma­teret találunk. A piac logikáját el nem ismerő, önszerveződő, sa­játos, belülről táplálkozó kontrollal működő hálózati közösség, a kibertársadalom (cybersociety) vészkiáltása azért figyelemremél­tó, mert nem kizárt, hogy az obszcenitás hálózati cenzúrája egy átfogóbb, szélesebben korlátozó praxis előfutára. Minden nyitott dilemmával együtt ez a tétje a távközlési törvénnyel szembeni tiltakozásnak.

1994. július 11-én egy nagy munkástüntetés vetett véget az 1990-es demokratikus átmenet kezdete óta hivatalban levő kor­mány és a munkásság idilli viszonyának. Ez a CUT (a legfonto­sabb chilei munkás szakszervezeti konföderáció) által szerve­zett tüntetés volt a legnagyobb megmozdulás a Pinochet-dikta­túra 80-as évek végi hanyatlását kísérő nagygyűlések óta.

A demokratikus átmenet kezdete óta a chilei politika egyik leg­fontosabb jellegzetessége a stabilitás és konszenzus megtartá­sára való törekvés volt. így, bár volt egy sor ágazaton belüli konf­liktus, ez volt az első széles munkás bázissal rendelkező tilta­kozó akció. A tüntetők, Augusto Pinochet tábornok diktatúrájá­nak 16 éve alatt elvett jogok visszaállítását követelték.

A Pinochetet hatalomra juttató 1973-as katonai puccs, amely­nek során Salvador Allende elnök életét vesztette a lebombá­zott elnöki palotában, véget vetett a „szocializmusba vezető de­mokratikus út" chilei kísérletének. Pinochet teljesen mással pró­bálkozott. Chilei közgazdászok egy csoportja a 70-es évek kö­zepén elkezdte alkalmazni a neoklasszikus gazdaságpolitikai modellt, még évekkel azelőtt, hogy az IMF és a Világbank ezen politika bevezetését szorgalmazta volna a Chilével szomszédos országokban. Ezen közgazdászok a „chicagói fiúk" (Chicago Boys) néven váltak ismertté, mivel sokuk a chicagói egyetemen tanult Milton Friedman keze alatt.

A chicagói fiúk azt állítják, hogy ideológiájuk alapja a sza­badság, s ezen belül különlegesen fontosnak tartják a gazda­ság állami beavatkozástól való mentességét. Reformprogram­juk részét képezi az állami tulajdonban lévő vállalatok eladá­sa, adó- és vámcsökkentés és az árak felszabadítása azáltal, hogy megszüntetik az állami támogatásokat, és privatizálják a kormány szociális szolgáltatásait, például az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás terén (lásd Pinochet's Giveaway: Chile's Privatization Experience. Multinational Mo­nitor, 1991. május).

Ez a gazdaságpolitika elsősorban a nagytőkének (big busi­ness) kedvezett, amely lényegében lefölözte a nyereséges álla­mi vállalatok olcsó kiárusításából és a munkások durva elnyo­másából adódó hasznot. A Pinochet-rezsim betiltott több balol­dali pártot, bebörtönzött, megkínzott, megölt vagy elüldözött sok szakszervezeti vezetőt és más, a diktatúrát ellenző személyt. „Az emberek börtönben voltak, így szabadok lehettek az árak" -mondta Eduardo Galeano történész az Uruguayban bevezetett hasonló reformokkal kapcsolatban.

A gazdaság átstrukturálása kulcseleme volt a diktatúra azon tervének, hogy átalakítsa a chilei társadalmat, és egyben meg­akadályozza egy újabb Allende-típusú kormány hatalomra jutását. A hadsereg és civil szövetségesei átalakították a társa­dalmi intézményeket, újraírva a munkajogtól az alkotmányig és a választási rendszerig szinte mindent.

Pinochet 1979-es „Munkaterv"-e betiltotta a szakszerve­zeti konföderációkat, megtiltotta a szakszervezeteknek, hogy tagsági díjat szedjenek, és önkéntessé tette a vállalatok szá­mára, hogy kollektív tárgyalásokat folytassanak olyan szakszer­vezetekkel, amelyek egyszerre több vállalat munkásainak érde­keit képviselik. A „Munkaterv" ösztönözte továbbá egymással versengő szakszervezetek létrejöttét, valamint 60 napban limi­tálta a sztrájk időtartamát. Tette mindezt a munkások és alkal­mazottak szabadságának növekedését hangsúlyozva.

Az 1980-as Alkotmány egy „védett demokráciát" (protected democracy) hozott létre, kiterjesztve a hadsereg szerepét, és úgy torzítva a választási rendszert, hogy az a jobboldal és a hadse­reg képviselőinek legyen előnyös. Az alkotmány továbbá kimond­ta a fegyveres erők főparancsnokának elmozdíthatatlanságát, s ezzel elvileg lehetővé tette, hogy Pinochet tábornok maradhas­son a hadsereg főparancsnoka egészen 1997-ig.

Vállalati szocializmus

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a chilei gazdaság talp­ra állt a neoliberális reformok okozta recessziós sokkból, sőt mérsékelt ütemű fejlődésnek indult, amiért gyakran neoliberális gazdasági „csodáról" beszélnek. Csakhogy e növekedés nagy része külföldi hiteleknek és spekulatív pénzügyi műveleteknek volt köszönhető. így aztán 1982-ben, amikor ez a spekulációs buborék szétpukkant, Chile GNP-je 14 százalékkal esett vissza. A munkanélküliség elérte a 30 százalékot, és az adósságvál­ság következtében kibontakozott egy három évig tartó nemzeti ellenállás Pinochet tábornokkal és a chicagói fiúkkal szemben.

Ami miatt a chilei adósságválság különbözött Latin-Amerika többi részének válságától, az az, hogy Chilében nem a kor­mány, hanem magánvállalatok adósodtak el. így ez a tény, azaz hogy jogilag nem a kormány a felelős az adósságok vissza­fizetéséért, jó tárgyalási pozíciót biztosított a kormánynak az IMF-fel szemben a régiek visszafizetését segítő új kölcsönökről szó­ló tárgyalások során. Ugyanakkor, mivel a magánérdek előbbre való a közjónál, a kormány garanciát vállalt a magánadóssá­gok visszafizetésére.

Bár mind az IMF, mind a chicagói fiúk a szabad piac mellett és az államnak a gazdaságba való beavatkozása ellen prédi­káltak, annak azért örült az IMF, hogy sikerült rábírni a chilei kor­mányt: támogatásaival konszolidálja az adósokat. Ez ugyanis garantálta az adósságok visszafizetését. Érdekes módon Rolf Lüders, Pinochet gazdasági és pénzügyminisztere, aki egyetér­tett a kormánynak a hitel-visszafizetést támogató politikájával, néhány hónappal korábban még Chile egyik legjobban eladó­sodott konglomerátumának, a Gruppo Vial-nak volt a vezérigaz­gatója.

Az IMF úgy állította össze kiigazító programját, hogy az a kong­lomerátumoknak és a nemzetközi bankoknak kedvezzen az or­szág szegényeinek rovására – állítják sokan, köztük Patricio Meller chilei közgazdász. Az IMF által ajánlott szokványos meg­szorító intézkedések egyike az alapvető fogyasztási cikkek és szolgáltatások állami támogatásának megvonása volt. Csakhogy ezen program megvalósításával egyidőben Chilében a közpon­ti bank mintegy 2000 gazdag adósnak összesen a GDP 4 százalékával egyenlő nagyságú támogatást nyújtott. Jogos tehát a kérdés, hogy vajon milyen alapon hagyták ki ezeket a támogatásokat a megszorító programból. Ugyanakkor 600 000 chilei munkanélküli segélyként a GDP-nek mindössze 1,5 szá­zalékát kapta.

Annak ellenére, hogy a többi országban IMF-nyomásra beve­zetett adósságkezelő reformcsomag nagy részét a chicagói fiúk Chilében már az 1982-es válságot megelőzően alkalmazták, az ország dél-amerikai viszonylatban a legnagyobb egy főre jutó adósságot halmozza fel.

Diktatúrából demokráciába

Az 1990-es demokratikus átmenet a kezdetét jelölte egy politi­kai reformidőszaknak, mégpedig egy olyan kormánnyal, amely­nek centrumában a Kereszténydemokrata Párt áll, továbbá he­lyet kapott benne a közép-bal Demokráciáért Párt és a Szocia­lista Párt. Csakhogy, mivel a Concertaciónnak nevezett koalíció reformtörekvéseinek középpontjában a választásos demokrácia konszolidálása állt, a Pinochet-éra neoliberális gazdaságpoliti­kája lényegében érintetlenül maradt.

Megfigyelők a neoliberális modell továbbélését több tényező­nek tulajdonítják; többek között az országban akkortájt megin­dult hirtelen gazdasági növekedésnek. A diktatúra autoriter örök­sége, hogy például olyan „kinevezett" szenátorok, akik inkább képviselik bizonyos intézmények (például fegyveres erők), mint egy-egy választókerület érdekeit, döntő szerepet játszanak a tör­vényhozásban, a nagyobb reformok ellen befolyásolva azt. Azon társadalmi mozgalmaknak, amelyek a diktatúra legsötétebb idő­szakában a demokráciáért folytatott harcot vezették, kevés be­folyásuk és gyenge tárgyalási pozíciójuk van az új parlamenttel szemben. Az elitjellegű pártpolitika marginalizálta – a feminista és más társadalmi mozgalmakkal együtt – a szervezett munkás­ságot, amelyet megtizedeltek az elnyomás és a neoliberális gaz­dasági szerkezetváltás évei.

De a neoliberális modellhez való ragaszkodás legfontosabb oka talán mégis az, hogy az egykori diktatúra közép-bal ellen­zéke és a neoliberálisok bizonyos aspektusból közeledni kezd­tek egymáshoz az 1980-as években. A chicagói fiúk és a kö­zép-bal egyetértenek abban, hogy a piacnak és a magán­szektornak kell vezetnie a fejlődési folyamatot. A szegény­ség visszaszorításában mindkét csoport a gazdasági növeke­dés kulcsszerepét hangsúlyozza, és visszautasítja a kormány azon intézkedéseit, amelyek az egyenlőtlenségek csökkentésé­re irányulnak, vagy amelyek inflációt okozhatnak. Elfogadják, hogy az export növelése alapvető fontosságú Chile fejlődése szempontjából, ezért a gazdaság nyitottságának fenntartását támogatják.

Gazdaságpolitikáját tekintve a Concertación leginkább abban különbözik a neoliberálisoktól, hogy a szegénységnek és a szo­ciálpolitikának nagyobb figyelmet szentel; ezen a téren a kor­mány a diktatúra végéhez képest 30-40 százalékkal növelte ki­adásait.

A Concertación nem ért egyet a neoliberális államfelfogással sem. Véleménye szerint a kormánynak igenis szerepet kell vál­lalnia az üzleti világ és a piac szabályozásában, csakúgy, mint a jólét egy minimális szintjének biztosításában. Patricio Aylwin elnöksége alatt a kormány megállította az állami vállalatok ro­hamos privatizációját, nem vizsgálta felül azonban a diktatúra alatt megvalósított privatizálásokat.

A szociális költségek

A gazdasági összeomlás és az azt követő adósságválság szer­kezeti kiigazító programjai után a chilei gazdaság az 1980-as évek végén újra növekedésnek indult, s ma már megint mint „cso­dát" emlegetik. Ezúttal a növekedés erőteljesebben nyugszik a természeti erőforrások exportján, elsődlegesen gyümölcs-, fa-, hal- és rézexporton.¹ Ugyanakkor az országban továbbra is sú­lyos szegénységet és jövedelemkülönbségeket találunk.

A leköszönő Pinochet-diktatúra ijesztő jóslataival ellentétben a stabilitás és növekedés tartósnak bizonyult az Aylwin-kormány alatt, azaz 1990 és 1994 között. A gazdasági növekedés 1990 és 1993 között átlagban évi 6,3% volt; összehasonlításképpen: 6,4% volt az 1985-89-es periódusban, az adósságválságból való kilábalás időszakában.

A hivatalos munkanélküliségi ráta 20 év után 1992-ben volt a legalacsonyabb: 4,5%; míg 1982-ben ugyanez 27%, 1990-ben pedig 5,7% volt. Ugyanakkor a munkahét az 1990-es átlag 48,5 óra/hét-ről 1992-re 50,5 óra/hét-re hosszabbodott.

Az Aylwin-kormány elismerte, hogy azok, akik hasznot húztak a gazdasági „csodából", tartoznak a társadalomnak, és ezért a szegénység enyhítését elsőrendű feladatának tekintette. A hi­vatalosan szegénységben élők száma 5 millióról 4 millióra csök­kent (a 13 milliós országban), részben a minimálbérek és a nyug­díjak, illetve a kormány szociális kiadásainak növelése következ­tében, részben a gazdasági növekedés munkanélküliséget csök­kentő hatásának köszönhetően.

Ennek ellenére a szegénységi ráta még mindig sokkal rosszabb, mint azelőtt, hogysem a neoliberálisok átvették volna a gazdaságpolitika irányítását. 1970-től az 1990-es évek elejéig a szegénységi szint alatt élő háztartások száma ugrásszerűen megemelkedett. 1970-ben, három évvel Pinochet hatalomátvé­tele előtt a chilei háztartásoknak mindössze 17%-a volt a sze­génységi küszöb alatt. 1990-re ez a mutató megkétszereződött, 35% lett, 1992-ben pedig 33,5%. A töretlen gazdasági növeke­dés tíz éve után a jövedelemeloszlás alig némi javulást mutat.

Chilében a szegénység nem annyira a munkanélküliség, mint inkább a bizonytalan foglalkoztatottság és az alacsony bérek következménye. A munkások gyenge alkupozíciójának eredményeképp a béremelés mértéke folyamatosan elmarad a termelékenység növekedésétől. Míg a 60-as években és a 70-es évek elején a centrum és balközép pártok a „növekedést igaz­ságossággal" stratégiát hirdették, addig ma a Concertación a „növekedést stabilitással" szlogent tűzte zászlajára.

A Concertación tevékenységének egyik legnagyobb eredmé­nyeként értékeli a diktatúrából örökölt munkaügyi törvények meg­reformálását. A kormány felemelte a sztrájk hosszának 60 na­pos felső határát, és a szakszervezeteknek megengedte, hogy konföderációkat alkothassanak. Visszautasította ugyanakkor a szervezett munkásság azon fő követelését, hogy tegyék tehető­vé az ágazati szintű kollektív szerződéseket a vállalati szintűek helyett; valamint még mindig jogi akadályok nehezítik a szak­szervezeti tevékenységek újbóli kiépülését. Jose Pihera, az'T979-es Munkaterv megalkotója, a Munkatervet egy olyan építmény­nek nevezi, amelyet nem tudtak felégetni, és valóban, az alap­struktúrája még mindig áll.

Hogy a munkáság csak ilyen korlátozott eredményeket tudott elérni az átmenet kezdete óta, a munkásságnak mint mozga­lomnak a gyengeségét tükrözi. A szakszervezetek is csak mos­tanában láttak hozzá az alapok újjáépítéséhez, és elég vegyes eredményekkel. 1989 és 1991 között a munkások szakszerve­zetek ezreit alapították meg, amelyek közül sok már nem is mű­ködik. 1993-ban a munkások 13,1%-a volt szakszervezeti tag, ami növekedés a 1988-as 9,8%-hoz, de visszaesés a 1991-ben regisztrált 14,5%-hoz képest. Az átmeneti periódus nagy remé­nyeinek és lelkesedésének gyümölcseként alakult új szakszer­vezetek közül sokan azt tapasztalták, hogy a kollektív tárgyalá­sok nem nagyon eredményesek. A vállalati szintű szervezetek tömegeinek (az egyetlen szakszervezeti típus, amellyel a mun­káltatók kötelesek tárgyalni) mindössze 25-50 tagja van, és en­nek megfelelően kicsi ereje.

A Concertación stratégiája, amely az elitek közötti tárgyalá­sokra és a társadalom leszerelésére épült, végül is egy stabil átmeneti periódushoz vezetett, amelyben a jobboldal és a nagy­tőke csak csekély engedményekre kényszerült. Annak ellenére, hogy Chilében Aylwin alatt volt néhány sztrájk (elsősorban az állami illetve az állami vállalati alkalmazottak sztrájkoltak: tan­árok, egészségügyi dolgozók, rézbányászok), egészében véve ezeket az éveket sokkal inkább a stabilitás jellemezte, mint a konfliktusok.

Ahogy Aylwin 1994 májusában elnöki periódusának végéhez közeledett, egyre nyíltabb kritikával illette azt a neoliberális mo­dellt, amely végül is egész elnökségét jellemezte. A nemzetközi nőnap egyik ünnepségén meg is jegyezte: „A szabad piacra ala­pozott fejlődésnek nincs sok értelme, ha az emberek többsége csak a tévén keresztül élvezheti."

(Fordította: Firle Réka)

Jegyzet

¹ Osvaldo Sunkel neves chilei közgazdász (a diktatúra éveiben emig­rációban élt, jelenleg az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságá­nak vezető szakértője Santiagóban) a Magyar Közgazdasági Társaság­ban 1994 novemberében tartott előadásában elsősorban a 60-as évek második felében meghozott, a természeti adottságok jobb kihasználá­sára irányuló struktúrapolitikai döntéseknek tulajdonította a 80-as évek második felének tartós és kiemelkedő gazdasági növekedését. (A szerk.)