Álcázásra, misztifikálásra szolgáló szavak? A szókinccsel való folyamatos visszaélés, az intellektuális vagy technikai maszlagolás összezavarja és depolitizálja az állampolgárokat. A jelen­ség egyáltalán nem új: a hatvanas években a „pacifikálás" szó­val az algériai „háborút" jelölték. De az utóbbi időszakban az ef­féle manipuláció egészen általánossá vált a tömegtájékoztatás­ban, a zsémbeskedő technokraták és a konszenzust erőltetni kívánó politikai elitek körében.

Francia gimnazistákat arra kértek, hogy értelmezzék az ideo­lógia szót – a fogalom szinonimájaként legtöbbjük az ideál szót adta meg. Érettségi előtt álló diákokkal elolvastattak egy elem­zést, mely a sportot valamiféle „depolitizációs kísérletnek" írta le – a diákok a sportról szóló dicshimnuszt véltek kiolvasni a cikk­ből: éljen a sport, mely elfeledteti velünk a politikát, a politikai problémákat és botrányokat. Még az egyetemisták sem képe­sek különbséget tenni a politika és a politikusság között: maguk is a jelenség áldozatai, és nem veszik észre, hogy a politika út-tévesztései miatt polgártársaikból kivész a politikusság.

Ennek a mély depolitizáltságnak, mely megmutatkozik a vá­lasztásokon részt nem vevő fiatalok nagy számában vagy a sza­vazási szándók bizonytalanságában, több oka is van.¹ Ezek kö­zül az egyik legfontosabb kétségkívül az, hogy a politikus- médiatikus „osztály" képviselői misztifikációra használják a sza­vakat. A kommunikáció szónak például húsz évvel ezelőtt még teljesen pozitív jelentése volt: információcsere azonos szinten álló felek között. A reklámcsinálók gyorsan lecsaptak a szóra, monopolizálták, és egyirányú propaganda-tevékenységüket je­lölték vele. A politikusok ugyanígy tesznek: a valódi politikai cse­lekvést a médiák által sugárzott képek tömegével helyettesítik. Az ilyen ügyeskedések persze jól összezavarják az emberek fe­jét. Oda jutottunk, hogy a mai manipulált közvélemény egyfelől azt gondolja egy politikusról, hogy az kiváló miniszter, másfelől pedig, hogy e kiváló miniszter semmit sem tehet a munkanélkü­liség ellen.² Az efféle torzulásokat látva egy újságíró úgy vélte: "harcolni kell a minden irányú kommunikáció ellen, különben a kommunikáció végül megfojtja az információt". De vegyük csak észre, hogy e helyes gondolat formába öntésekor ez az újság­író is torz jelentésében használta a „kommuniákáció" szót. Ho­gyan ismerje ki magát a szavakon egy fiatal állampolgár?

A konszenzus szó – érdemtelenül – nagy becsben áll. A de­mokrácia tetőpontjának tekintik, hogy mindenki egyetért anélkül, hogy bárkit is kényszerítenének erre. A valóságban ez a demok­rácia megcsúfolása. A „konszenzus" ideológiája minden téren az ellenzék, a vita, a valódi politikai nézetütköztetés lehetősé­gét próbálja kizárni. Mélyén az az előfeltevés rejlik, hogy létezik valamiféle titkos, ösztönös egyetértés, melyet elég pusztán csak „felfedni", s máris mindenki csatlakozik. A „konszenzus" ideoló­giája a kisebbség többség általi megfélemlítésének egyik fő esz­köze, ezzel fojtják bele a szót a „máskéntgondolkodókba". Az ügyes hatalom azóta döntéseit úgy tálalja, mint valamiféle (általá­ban a közvélemény-kutatások segítségével kiformált) konszenzus kifejeződéseit – és a polgároknak máris engedelmeskedniük kell. A konszenzuson kívül nincs üdvözülés!

Ugyanezt a manipulatív használatot figyelhetjük meg a pár­beszéd szó esetében is. E szó arra szolgál, hogy vele álcázzák az autoriter döntéseket, illetve hogy a nyitottság látszatát kelt­sék. A párbeszéd elkendőzi a konfliktust. Láthattuk ezt akkor, amikor az egyetemisták végzés utáni elhelyezkedésével kapcso­latos új rendelkezések ellen tiltakozva a diákok az utcára vonul­tak, vagy amikor egyes egyetemi intézetek jövőjét fenyegető dön­téseket hoztak: Edouard Balladur kormánya először,.képtelen­nek mutatkozott arra, hogy meghallja a tiltakozó hangokat, és csak azután szorgalmazta a párbeszédet… Gyertek hát, beszél­gessünk; félreértés történt, rosszul fogalmaztuk meg arendelet szövegét és így tovább.

Ugyanígy az összefogni ige, mellyel a szavazatokért vetélke­dő jelöltek oly gyakran (vissza)élnek, éppen arra szolgál, hogy elfedje azt, ami történik, és ami éppen az ellentéte: hogy meg­osztani igyekeznek a választókat. Lehet, hogy e két igét hama­rosan szinonimáknak fogják tekinteni…

Összefogás, párbeszéd, konszenzus, kommunikáció: ezek a szavak (és mások is) oly mértékben elleplezik a valóságot, hogy jelentésük gyakran éppen ellentétébe fordul. E szavak elterelik a figyelmet a közös tervezgetés, a politika tulajdonképpeni tétjéről, lehetetlenné teszik a különböző lehetőségekről folytatandó vita­kat, a közösség elkötelezett szolgálatát, a közjóért folytatott har­cot stb. Másról van itt szó, mint az Amerikában divatos eufemiz­musok (a „politikai tisztességesség" mozgalom) esetében; ez itt egy olyan nyelv, mely megakadályozza, hogy az emberek meg­értsék a társadalmi-politikai rendszer működését, hiszen e rend­szer vizsgálata, megismerése lázadáshoz vezethetne. „Az orto­doxia nem más, mint tudatlanság" – mondta George Orwell.³

A nyelvi eszközökkel folyó depolitizálásban általában három főbb módszert használnak: a természet nyelvét, az erkölcs nyel­vét és a szakzsargont.

A természet nyelve

A dolgokat természetesnek bemutatni, egyike a kipróbált mód­szereknek, melyek segítségével elleplezhetjük azok politikai fon­tosságát. Edouard Balladur segítőinek egyik első húzása az volt, hogy a miniszterelnököt mint természetes jelöltet ajánlották az elnöki címre, mintha egyenesen udvariatlanság lenne azt felté­telezni, hogy Balladur valamiféle egyéni politikai ambíciótól sar­kallva szállt ringbe. Voltaképpen Georges Pompidou éppen úgy, mint Jacques Chirac, Valéry Giscard d'Estaing és még annyi más politikus is, mindannyian „természetes" jelöltek voltak. Ne feled­kezzünk meg Alain Juppéről sem, aki „ejtőernyősként" jutott a Bordeaux-i polgármesteri címhez, de arról beszélt, hogy a „szí­ve idehúzta", és hogy „itt akar erőt gyűjteni". A „természetre" való hivatkozás – miként azt Roland Barthes kimutatta Mitológiák című esszékötetében⁴ – egy olyan ideológiai cselfogás, mellyel a csep­pet sem „természetes" adott valóságnak ártatlan látszatot köl­csönözhetnek. "

A politika efféle „természetszerűsítésére" való törekvés gyak­ran metaforák használatában mutatkozik meg. Panaszjsodva emlegetik a „pénzügyi viharokat", a „munkanélküliség kórját" vagy a „társadalmi töréseket": a világot és annak áldozatait úgy mu­tatják be, mint egy eleve adott rendszert (ill. annak szereplőit), amelyben a politikai felelősség kérdését fel sem lehet vetni, s mely rendszernek a vizsgálata éppen úgy tilos, mint az ellene való tiltakozás. A biológiai képek egyre gyakoribbakká váltak: az olyan kifejezések, mint a „gazdaság megizmosítása", a „vállala­tok karcsúsítása" gyönyörűen, az egészségre vonatkozó képek­kel írják le a gazdasági kényszerből fakadó elbocsájtásokat.

Nemrégiben Michel Rocard kormánya ugyanebben a szellem­ben nevezte el egyik törvénytervezetét így: „törvény a gazda­ság lélegzésének megkönnyítésére". Mindennapos a televízió­ban az is, hogy a fogyasztói kondicionálás rituális perceit emígyen konferelják be: „Most egy lélegzetvételnyi reklámszü­net következik".

Az erkölcs nyelve

Az értékeket jelölő szavak remek takaróként és legitimáló esz­közként kínálkoznak a politikusok számára, miközben igazából nem is pontosítják azok jelentését. A programként vagy prioritá­sokként megjelölt humanista szándékok és jószándékú törekvé­sek nagy előnye az, hogy senki sem szólalhat fel ellenük. Az olyan szavakkal való egyetértés, mint az igazságosság, szabadság, Franciaország, meggyőződés, testvériség – a szavakban rejlő választási lehetőségeket homályban hagyva -, kierőszakolja a tényekkel való egyetértést. Még a vallási kifejezéseket is mozgó­sítják („hinni Franciaországban", „újraéleszteni a reményt"), és a politikai diskurzus nyelve mind misztikusabbá válik, hogy a vallá­sos meggyőződésű választókra hatást gyakorolhasson.

A baj csak az, hogy e szavak egyrészt nagyon gyorsan elhasz­nálódnak, másrészt pedig használóik feddhetetlen magánéletét feltételezik.⁵ Nem számít, azért csak használják őket. A legutóbbi divatba jött szavak egyike a méltányosság, mely mostanában az egyenlőség és az igazságosság fogalmát helyettesíti.⁶ Kétsze­resen is hamis játék ez. Egyrészt a méltányosság szót arra szán­ják, hogy igazolja a gazdaság működéséhez szükséges dina­mikus egyenlőtlenséget, s ez kissé erőszakolt dolog, másrészt megint az történik, hogy egy értéket tervként mutatnak be, hogy előre is legitimálják azokat a politikai választásokat, döntéseket, melyek – természetüknél fogva – vitathatók és tökéletlenek. „A méltányosságra hivatkozni – jegyzi meg Nicolas Tenzer – nem más, mint vitathatatlan alapot keresni egy politika számára, mely természetszerűleg választásokat, döntéseket jelent, nem pedig valamiféle felfedezett igazság érvényesülését. Ideológiaként a méltányosság apolitikusnak mutatja be azokat a dolgokat, melyek természetszerűleg politikai kérdések."⁷

A szakzsargon

A technokratikus diskurzus választásait, döntéseit – melyeknek következményei mindig humánusak – olyan terminusokkal igazolja, melyek annál inkább támadhatatlanok, minél inkább tisz­tán technikai jellegűek. Az olyan szavaknak, mint a rendezés, kiszélesítés, gazdasági logika, rugalmasság, átstrukturálás és általában az uralkodó gazdaságcentrikus gondolkodás terminu­sainak az a funkciójuk, hogy a politikai választásokat és a tár­sadalmi realitásokat egy technicista világszemlélet keretei kö­zött mutassák be. A szocioprofesszionális szupergépezet tech­nikai problémák és megoldások halmazának mutatja magát. Szó sincs arról, hogy láthatóvá váljanak a fogaskerekek közé,szorult emberek: ez a másik, az előbb tárgyalt erkölcsi diszkurzus fel­adata, melynek keretében összevissza beszélnek a „modern tár­sadalmak okozta ártalmakról" és a jelenlegi világ „elembertele-nedéséről".

E nyelvhez hozzá tartoznak a számok, a statisztikák, a szá­zalékok, s mindez megfosztja az állampolgárokat attól, amit a politikai helyzetről való egzisztenciális tudásnak nevezhetnénk. Ugyanez mondható el a mindenféle rövidítésekkel való vissza­élésekről, melyek – különböző betűk értelmezhetetlen egymás mellé állításával – megfosztják realitásuktól a nagyon is emberi dolgokat. Az egyre gyakrabban alkalmazott diszfunkció kifeje­zés is megfosztja politikai tartalmuktól azokat a hiányosságokat, melyek jelölésére szolgál: egyrészt absztrakt jellege miatt elje-lentékteleníti azokat a drámai emberi szituációkat, melyekről szól, másrészt azt a benyomást kelti, mintha a felpanaszolt realitások tisztán technikai kauzalitásból fakadnának, melyeket persze megint csak a technika orvosolhat – elleplezve így a felelőssé­gét, illetve stratégiájuk csődjét.

Mindezen nyelvi jelenségek hosszú távon oda vezetnek, hogy az emberek szemében depolitizálódik maga a politikus is. A po­litikusok, akik leginkább médiatikus népszerűségükkel és hatal­muk álcázásával foglalkoznak, egyre inkább maguk is kételked­ni kezdenek a politikai cselekvés reális lehetőségében. A misz­tifikáció azzal vált teljessé, amikor vezetőink elkezdték a nyilvá­nosság elé tárni „lelkük legmélyének" tartalmát: formális együtt­érzés, nagyszívű humanizmus (az erkölcsi válság emlegetése), önzetlen érzelmek, mély meggyőződések, profetikus eredők (ígérgetések). Túl sok felelős személyiség van, aki jobban ked­veli a szánakozó stílusú beszédet az elemzőnél. Túl sok keser-gést hallunk a kirekesztettek sorsáról, s túl kevés leleplező be­szédet azokról a mechanizmusokról, melyeknek e kirekesztés köszönhető. Ez a közvélemény kettős depolitizálásához vezet: vagy teljesen misztifikálttá, vagy teljesen hitetlenné válik – egyik esetben sincs képe az őt körülvevő politikai realitásokról.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezen okok között a „politikai élet" médiatizációját külön is meg kell említeni. Vö. Francois Brune: Effets néfastes de l'ideológie politico-médiatique. Le Monde diplomatique, 1993. május

² A Télérama közvélemény-kutatása. 1995. január 18.

³ Az „1984"-ben. Ebben a regényben a hatóságok – mint-emlékszünk – újraalkotják a nyelvet, kirostálják a markáns jelentéssel bíró szavakat, s kétértelmű kifejezésekkel helyettesítik azokat, melyek így a realitás­sal ellentétes jelentést is felvehetnek: az engedelmes alattvaló nem hi­het másnak, csak a hivatalos nyelvnek.

⁴ Roland Barthes: Mitológiák. Európa, 1983.

⁵ Az „ügyek", úgy tűnik hirtelen „repolitizálták" a dolgokat, felfedve azo­kat a praktikákat, melyeket a politikai diskurzus elrejteni igyekezett. Va­lójában mindez csak fokozta a már úgyis depolitizált állampolgárok kiábrándultságát: miért is foglalkoznánk ezzel a „rohadt világgal", amit semmi sem tud megváltoztatni?

⁶ Vö. Beszámoló. Les défis de l'an 2000, la Documentation francaise. Paris, 1994.

⁷ La Croix, 1995. február 10.

Három kijelentés elemzését javasoljuk az alábbiakban, három történelmi kijelentését, értve ezen, az analitikus filozófia szavai­val élve, egy adott pillanatban, „valós" szituációban, egy beszé­lő szubjektum által kimondott jelölők sorozatát, történelminek nevezve e kijelentéseket továbbá a szó köznapibb, „hegeli" ér­telmében, mivel valószínűség szerint, ha nem is szóról szóra tör­ténő, de struktúrájukat tekintve feltétlenül azonos megismétlé­sük „szükségszerűen" hozzájárult egy eseménysor megindítá­sához, s végül abból a tényből adódóan, hogy az a fajta felszó­lítás, amellyel előállnak, olyan integrációkat hoz létre, és olyan kapcsolatokat létesít, amelyeken egyaránt nyugszik mind a há­ború, melyet szeretnénk „orvosolni", mind a béke, melyet köte­lességünknek tartunk „megítélni".

A három kijelentés egyike egy háborús beszédből származik, felvázolja a frontvonalat és megteremti az ellenségképet; a má­sodik kijelentés békeállapotban hangzott el, és ezúttal „morális" demarkációs vonalat húz; míg az utolsó egy háború és béke kö­zötti köztes állapotban hangzott el, és egy geopolitikai megkü­lönböztetés alátámasztására irányul. Ez utóbbival kezdjük elem­zésünket.

Egy térkép

(1) „Most Európa és a Balkán között kell választani." (Janez Drnovsek szlovén miniszterelnöknek a Dnevnik ljub­ljanai napilapnak adott 1995. június 3-i interjújából.)

A kijelentés egy implicit tudást feltételez arra vonatkozólag, hogy mi „Európa" és mi a „Balkán", mindazonáltal elismeri, hogy e kettő közötti demarkációs vonal bizonyos mértékig meghatá­rozhatatlan marad, sőt mi több, figyelmezteti hallgatóit hogy tő­lük függ, hova esik majd ez a határ, az ő döntésük fogja meg­szabni ezt a most még elmosódott határvonalat e két, mindazon­által világos és különálló „entitás" között.

Vizsgáljuk meg, miért fogja az 1. kijelentés nagy eséllyel hall­gatóira kényszeríteni ezt az általa burkoltan előfeltételezett tu­dást, és hogyan veszi rá hallgatóságát az általa megfelelőnek tartott választás meghozatalára.

Az 1. kijelentés olyan kijelentésnek tűnik, mely a diszkurzív közeg dualista szerveződésére¹ épül, s ezáltal egy dichotóm vi­lágot hoz létre. Minthogy a társadalmi közeg diszkurzív felépíté­sének immanens logikája megköveteli, hogy leírása, amennyi­ben teljességre törekszik, számításba vegye a kijelentő sze­mélyét, mi a „dualista szerveződést" olyan társadalmi szerve­ződésként határozzuk meg, mely „közegének" két különböző dualista leírását teszi lehetővé.² Az 1. számú kijelentés „mö­göttes értelmében" tehát egy olyan „fogalmi séma"³ lehetősé­gét teremti meg, mely eltér attól a fogalmi sémától melyet a kijelentés hordoz, és kiegészíti azt; mindemellett az 1, kijelen­tés, a benne foglalt antagonizmus ellenére is, demokratikus ki­jelentés.

A diszkurzív világ ilyenfajta szerveződése két problémát vet fel. 1. Ha a két séma eltérő, hogyan teremthető meg közöttük a köztes kommunikáció? 2. A két séma közül legalább az egyik, az amelynek az 1. kijelentés alá van rendelve, egy olyan meg­különböztetésre épül, amely meghatározatlan marad.

Ad 1. Abból adódóan, hogy a két séma között a kommuniká­ció lehetetlen, szükségessé vált egy harmadik, az előző kettő­höz viszonyítva „semleges" séma megteremtése és bevezeté­se, amelynek alapján a „társadalom két dualista koncepciója" szétválasztható. E harmadik séma referenciája által válik lehe­tővé, hogy a két különböző (és az „antropológikus" társadalmak­ban egymást kiegészítő) „társadalmi helyzeten" nyugvó előző sémát egymáshoz viszonyítani lehessen és kapcsolatba hozha­tók legyenek egymással. Ez a harmadik séma garantálja tehát a társadalmi teljesség hatását.

Ezt a „harmadik sémát" nevezi Levi-Strauss null-institúciónak.⁴ „Státus-társadalmakban" (status-societies, „állam nélküli", „primi­tív", „többrétű" társadalmak) a null-institúció átszeli az egyéb tár­sadalmi tagozódásokat, és ezek koordinátáihoz viszonyítva hatá­rozható meg. Az olyan individualista társadalmakban, mint a mi társadalmaink, a null-institúció határozza meg a „társadalom" külső peremét. Belülről az „egyén"/„közösség" (a szociális „közösség", a társadalmi „egész") viszonya szerint, kívülről pedig a hasonló jellegű intézményekhez viszonyítva határozható meg.

Javasoljuk, hogy a nemzetet mint a null-institúció egy speciá­lis típusát fogjuk fel, mely a demokratikus politikai rendszerű, in­dividualista társadalmakra jellemző. Eltérését a „standard", „antropológikus" null-institúciótól a következőképpen lehetne meghatározni:

• Ugyanazon társadalom más intézményeihez képest, azaz heterogén dimenzióját tekintve, a nemzet inkluzív, mivel ma­gában foglalja és körülhatárolja egy adott társadalom minden más, tőle különböző intézményét; ezzel szemben a „standard" null-institúció heterogén dimenzióját tekintve exkluzív (átszeli a többi intézményt, és összetevőiket, tagjaikat exkluzív, azaz más fajta csoportosulásokra nem redukálható csoportosulások­ra bontja).
• Más társadalmak hasonló intézményeit tekintve, azaz ho­mogén dimenziójában a nemzet exkluzív, mivel az adott nem­zeti null-institúcióhoz tartozó egyén nem tartozhat semmilyen más, hasonló fajtájú institúcióhoz; szemben a „standard" null-institúcióval, mely homogén dimenzióját tekintve inkluzív (erre legjobb példa a törzs, ha null-institúcióként működik: az egyén, különböző csoportokban, melyek a „társulások rendszerét" hozzák létre, tagja minden hasonló nevű törzsnek, lényegé­ben tehát „ugyanaz" a törzs testesül meg a különböző cso­portokban).

A nemzet mint null-institúció tehát biztosítja a teljességet azokban a társadalmakban, ahol „lelkiismereti szabadság" van: ahol egy adott kommunikációs helyzetben használt „fogalmi séma" nem korlátozható a beszélőnek a társadalmi berendez­kedésben elfoglalt helyére,⁵ s nem függ attól: azaz az autonóm ideológiai szférával rendelkező társadalmakban. Az ideológiai és politikai szférák önállósulása a kapitalista termelési mód­ban a gazdasági szféra látszólagos önállóságán alapul,⁶ „és le­választhatja a „sémákat" (ideológiákat), amelyre az egyén be­széde közben támaszkodhat, saját társadalmi helyzetéről. Min­denképpen szükséges tehát, hogy a társadalom „disztarrzív konstrukcióit" integrálja egy átfogó null-institúció, amely a „sé­mákat", az egyedek által kinyilvánított véleményeket és meg­győződéseket közvetlenül kapcsolja össze egy olyan „kollek­tív" szimbolikus rendszerrel, amely biztosítja a teljesség érze­tét.

Ennek a nemzeti null-institúció által megteremtett szimbolikus rendszernek az alapján folyhatnak aztán az egyes, különálló dis­kurzusok, bármilyen különböző és specifikus legyen is meggyő-ződésbeli hátterük (belief-backgrounds). Az alábbi kijelentés megértéséhez nem szükséges, hogy királypártiak legyünk, vagy ne tudjuk, hogy Franciaország köztársaság:

(2) Párizs hercege Franciaország trónörököse.

E kijelentés értelmezéséhez elegendő lehetségesként elfogad­ni a meggyőződéseknek azt a csoportját, amelyen ez a kijelen­tés nyugszik, azaz feltételesen azonosítani magunkat azzal az alannyal, akiről úgy gondoljuk, hogy hiszi, amit hinni kell ahhoz, hogy a 2. számú állításnak értelme legyen.

Egy 1. típusú kijelentés esetében, vagy feltéve (hiszen egy ki­jelentés mindig egy adott ideológiai és intézményi kontextusba ágyazódik be, és hallgatói sohasem annyira tudatlanok, mint azt mi metodológiai okokból feltételezzük), hogy a mögötte álló séma nem kellően meghatározott, a feltételes azonosulás végrehajtá­sa frusztrálhatja a hallgatókat – mindez azonban nem gátolja a recepciót, mivel a hallgatók visszahúzódhatnak abba a „pozíci­óba", amelyet mint a „nemzeti közösség önálló tagjai" foglalnak el, azaz abba a helyzetbe, amelyet számukra a nemzeti null-ins­titúció kijelöl. Pontosan viszonylagos meghatározatlansága mi­att kényszerülnek az 1. kijelentést hallgatói identitással rendel­kező egyénekként befogadni, mivel e kijelentés őket mint egy nemzet tagjait, mint identitásuk tudatában lévő személyeket szó­lítja meg.

Az 1. kijelentést tehát hallgatói nem egy feltételes identifikáció alapján értelmezik: hanem egy már mindig meglévő azonosulás alapján, melynek működtetésére a beszélő „kényszeríti", azaz szó­lítja fel őket. Ez az identitás a „társadalmi alany" státusában, azaz a kommunikációs alany státusában rejlő szükségszerű identifiká­ció terméke. Vagyis a null-institúció által meghatározott alanyra (a „társadalmi struktúra" által) „rákényszerített" identifikáció. Szem­ben a meggyőződésbeli háttér alapján megszólított alannyal, előb­biről nem a hitet, hanem a tudást feltételezik.

Ez a tudás tisztán formális: nem más, mint az összes lehetsé­ges fogalmi séma közötti kommunikációt lehetővé tevő kód tu­dása. Az ilyen kód legbanálisabb modellje a nemzeti nyelv.⁷

Az 1-höz hasonló típusú kijelentések, melyeknek értelme, „fo­galmi sémájuk" „megkülönböztethetőségének" hiányában, nem határozható meg közvetlenül, jól megfogalmazott közlés jelle­gük folytán érik el az ideológiai hatást. Éppen mert az 1. által javasolt képzeletbeli földrajzi megoldás abszurd, kell azt a „be­avatott", azaz a null-institúciónak feltételezetten tudatában lévő alannyal való azonosulás alapján értelmezni; és éppen abból adódóan, hogy az 1. csak így értelmezhető, értelmeződik a kép­zeletbeli földrajzi megoldás elfogadhatóvá. Meggyőződésbeli hátterének gyengesége adja ideológiai erejét.

Az 1. kijelentés egy másik okból is úgy fordul hallgatójához mint (identitással bíró és) feltételezett tudással rendelkező alanyhoz: nevezetesen, a kijelentés elhangzásakor megszólí­tott szubjektum megegyezik a kijelentés ráértett alanyával. Az 1. kijelentés valójában azt mondja: „Nektek kell választanotok Európa és a Balkán között." Ha, mint azt Georges Devereux állítja,⁸ az etnikai identitás egyik feltétele, hogy kijelenthető le­gyen egy auto-etnografikus kijelentésben, akkor elmondhatjuk, hogy 1. éppen a megszólított szubjektumnak és a kijelentés alanyának egybeesése alapján fordul hallgatójához, ami az et­nikai azonosság önmagunknak tulajdonításaként funkcionál. „Azt mondja: Én vagyok Á.", ahol Á az etnikai állítmány, az „iden­titás" pedig A = én. Az identitás alanyának tudást tulajdonítani magától értetődő, ami már kevésbé magától értetődő, az az identitástulajdonításra való felhatalmazottság: az identitást tu­lajdonító csoport zsarnok-jellege éppen abból adódik, hogy fel­hatalmazása visszavonható.

Ad. 2. Amint az 1. kijelentést a null-institúciónak feltételezet­ten tudatában lévő szubjektummal való azonosulás alapján ér­telmezzük, lehetségessé válik annak a különbségnek a megha­tározása, amely „Európát" elválasztja a „Balkán"-tól: mivel az egyetlen válaszvonal, amely rendelkezésünkre áll, a „mi" és a „nem mi" között húzódik, e két ellentétes terület különállásának meghatározására az egyetlen mód: a null-institúció által meg­rajzolt határt fedésbe hozni az „Európát" és a „Balkánt" elválasztó vonallal. Márpedig ahogy meghatározzuk az 1. kijelentés mö­gött húzódó fogalmi sémát, az egész kijelentés behatárolhatóvá és átláthatóvá válik: a diszkurzív közegnek „Európa" szemszö­géből tekintett fogalmi sémáját javasolja. Ez a séma azonban már nem mint lehetséges, hanem mint szükségszerű merül fel, mivel a null-institúció „tudása" közvetlenül alátámasztja. Az 1. kijelentés tehát a null-institúciónak és „tudásának" egy bizonyos értelmezését írja elő, hegemonizálja azt.⁹

Az 1. kijelentés mondanivalója egyértelmű. A következő fel­szólítást intézi hallgatóihoz: „Egy megkülönböztetés jegyében kell választanotok: s ez a megkülönböztetés csak abból a szemszög­ből érthető meg, ahonnan mi szólunk hozzátok, Európa szem­szögéből; csak Európában lehet választásotok és lehetősége­tek arra, hogy ennek tudatában legyetek. Tehát: ha azt akarjá­tok, hogy választásotok legyen, akkor már mindig választotta­tok."

Egy kép

A horvát televízió, és ennek következtében a kormány által el­lenőrzött összes média az 1992-1993-as horvátországi háború alatt, s még 1995-ben, az elszakított területek visszaszerzése után is előszeretettel alkalmazott az ellenség megnevezésére melléknév + o morfológiai sémájú összetett mellékneveket, mint „szerbo-csetnik", „jugo-kommunista" sőt „jugo-szerbo-kommunista" stb.

E szerkezet – a kétfajta képzési formából adódóan, melynek eredményeképpen létrejöhet – két eltérő jelentést hordozhat. 1, jelölheti egy tágabb egész részét: ilyenkor az o-komponens a melléknévi komponens által kifejezett névszói állítmány tartomá­nyát korlátozza, az összetett melléknevet tehát egy olyan név­szói csoportból képezzük, amely egy melléknévből (ami az o-komponens lesz) és egy főnévből (ami a melléknévi komponens lesz) áll. 2. E konstrukció jelölheti továbbá két egység unióját; ebben az esetben az összetett melléknév egy két melléknévből (P + Q) álló melléknévi mondat zsugorítása, ahol az első mel­léknév veszi fel az -o-s formát, a második pedig változatlan ma­rad.¹⁰

Ezzel szemben a „szerbo-csetnik" típusú derivációk egyik cso­portba sem sorolhatók: az állítmány -o végződésben kifejező­dő kiterjesztése ugyanis itt egy olyan egészt jelöl, amelynek a melléknévi állítmány részhalmaza, márpedig nem lehet egy rész­halmazt azon halmaz által meghatározni, amelyhez tartozik (az 1. képzési mód tehát egyfajta fallacia divisionis-ra vezet), sem pedig nem képezhetjük egy halmaz és egy részének unióját (a 2. képzési mód egyfajta fallacia compositionis-ra vezet). Hogyan lehetséges tehát hogy egy ilyen hamis konstrukció olyan kifeje­zések alapjául szolgálhat, amelyek bizonyos diskurzusban pon­tos leírás szerepét látszanak betölteni?

Ez úgy lehetséges, hogy ez a fajta kifejezés: 1. egy már meg­lévő tudásra appellál; 2. elsődlegesen nem utaló funkciót tölt be.¹¹ Az ilyen típusú kifejezés tehát arra szólítja fel címzettjét, hogy azonosítsa magát a „meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal", ezt a tudást bizonyos mértékig mint struktúrát állítja elénk; és a „tudással rendelkező szubjektum" szerepét mint bi­o zonyos egyénekből álló közösség funkcióját írja elő.

Az ilyen típusú kifejezéseknél az utalás aktusa sikeresnek bi­zonyul, holott a tudás, amelyen alapszik torz és hamis ("patologikus" csoportok meglétét tételezi fel). Sőt, mi több, az ilyenfajta kifejezéseket tartalmazó kijelentések „igaznak" tűnhetnek, és igaz voltuknak egyik bizonyítéka éppen a sikeres „igaz" utalás, me­lyet egy meghatározott, nyelvileg azonban torz és logikailag ha­mis leírás valósít meg.

(3) 1992. április 20-án a szerbo-csetnik erők lőtték Vukovárt.

Ez a kijelentés akkor és csakis akkor igaz, ha a jelzett időpont­ban a „szerbo-csetnik erők" (torz és érvénytelen) kifejezéssel megjelölt katonai egységek lőttek a jelzett városra. Láthatjuk, hogy a kijelentés alanya torz kifejezés által kerül a kijelentésbe; pontosabban a (tényleges) kijelentő az általános alany személy­telen formájával való azonosulás révén hatalmazza fel magát e kifejezés használatára. A 3. számmal jelölt kijelentés hallgató­ságának, ahhoz, hogy megérthesse e kijelentés jelölő aktusát, ugyanezt az azonosulást kell elvégeznie: s legfeljebb csak a „megértés", azaz az azonosulás végrehajtása után teheti fel magának hallgatósága azt a kérdést, vajon sikeresnek tartja-e a 3. kijelentés jelölő aktusát, igaznak tartja-e a kijelentést stb. Ez az azonosulás egy meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal történő azonosulás, akinek tudása minimálisan a szó­ban forgó megnevezésekre vonatkozó implicit „megegyezésen" nyugszik stb. (erre még visszatérünk).¹²

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása tehát nem függ sem e tudásnak a diskurzuson kívüli világ logikusnak vélt struk­túrájába való beilleszkedésétől, sem e tudás belső koherenciá­jától. Éppen „inkoherenciája" helyén jelenik meg a (tudónak fel­tételezett) alany; és ez a diszpozíció az (amin mi a tudás struk­túráját + feltételezett alanyát értjük), ami létrehozza „adekvációjának" „tárgyait", amelyek társadalmi tények, a legszigorúbb dürkheimi értelemben.¹³

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása azon alapujjpogy e rossz nyelvi konstrukciójú formula megállapodás szerint egy bizonyos tárgyat jelöl.¹⁴ Tehát egy olyan közösség létét feltétele­zi, ahol ez a fajta kijelentési mód vagy megállapodás érvényben van. A kérdés, hogy hogyan történhetett e formula bevezetése, hogy mikor „használták először", megvilágíthatja előttünk e tu­dás természetét és tárgyát. Az o-komponens előlegezi meg a kulcsot az összetétel megfejtéséhez: arra a közösségre utal, amellyel szemben a null-institúció által meghatározott közösség meghatározza magát. Ezért kell a „szerbo-", „jugo-" összetevők­nek mindig elöl állniuk, mégha, ez nyelvtanilag helytelen is. A megjelölt objektum felismerése tehát két mechanizmus által következik be: 1. a formula értelmezőjét felszólítják, hogy azono­sítsa magát a tudással rendelkezőnek feltételezett alannyal, mégpedig egy olyan pozícióba helyezkedve, ahonnan egy ilyen meghatározott leírás igaz voltának szükségszerűsége, úgymond, „etikai parancs"; 2. azon halmaz kiterjedésének határa, amelyre a „téves"-ként meghatározott leírás vonatkozik – legalábbis rész­ben – egybeesik a nemzeti null-istitúció által körülhatárolt hal­maz külső határával: sőt a két „határ" egybeesése jelenti azt a privilegizált határvonalat, amelynek viszonylatában a nemzeti közösség meghatározza magát. Az o-komponens tehát a nem­zeti null-institúció által meghatározott közösség speciális és pri­vilegizált külvilágát jelöli. Mindkét mechanizmus arra törekszik, hogy a nemzeti közösség tagjaként szólítsa meg a 3. kijelentés hallgatóságát, akik számára az ilyen típusú kijelentések értel­mezése, sit venia verbo, civil etika kérdése.

Az o-komponenst követő melléknév értelmezhető tehát pleo-nazmusként, ekvivalenciaként vagy érzelmi nyomatékosításként: egy nacionalista diskurzus kellős közepébe kerültünk tehát.¹⁵

Az o+melléknév konstrukció azon implicit tudásra való utalás folytán nyer értelmet, amelyhez az értelmező az e tudásnak fel­tételezetten birtokában lévő alannyal, azaz a nemzeti null-insti­túció alanyával történő azonosulás által jut el. Ez tehát valójá­ban egy rituális forma, melynek funkciója nem is annyira az in­formálás, sokkal inkább a nemzeti közösség összekovácsolá­sa. Sokkal inkább a Jacobson által conative-nak¹⁶ nevezett funk­ciót tölti be: egy „negatív" mágia részesévé válik, lealacsonyítja a tárgyat, amelyre utal. A kiváltott hatás egy „harmadik fél" meg­bélyegzése.¹⁷

Egy megkülönböztetés

(4) Franciaország nem veheti magára a világ összes nyomorát. (Michel Rocard)

Jacques Rancière¹⁸ megállapítja, hogy a 4. kijelentés választást hajt végre egy diszkrimináció alapján, hogy a diszkrimináció a „nem összes" „operátor" segítségével lép működésbe, és hogy a „jó" és a „rossz" nyomor között így létesített válaszvonal mindazonáltal meghatározatlan marad. Ha egybevetjük a null-institúció „Franciaország" határát a „jó" nyomort a „rossz" nyomortól elválasztó határvonallal, nemcsak hogy visszaigazoljuk 4. kijelentőjének valószínű szándékát (a kijelentés egy politikáról és a bevándorlás szabályozásáról szóló vita során hangzott el), de egyben megszervezzük a diszkurzív közeget is.

1. A 4. kijelentésben posztulált diszkrimináció csak akkor nyer bármifajta értelmet, ha a „Franciaország" („a franciák") prediká­tum jelentéstartományának külső határa részben megegyezik azzal a határral, amely á „jó nyomort" elválasztja az „összes nyo­mortól".

2. Ha a „jó"/„rossz" nyomor közötti megkülönböztetés már gyö­keret vert a feltételezett tudással rendelkező alanyban (a felté­telezett tudást ezúttal a törvény támasztja alá), könnyen lehet vitát nyitni arról, hogy mi is ez a „nyomor", azaz vitatkozhatnánk az „összes" nyomorról – amikor is ezen kategória felső határára kérdeznénk rá. Érdekes megfigyelni, hogyan függ az „összes" behatárolása a „nem összes" előzetes körülhatárolásától. Mivel a vita a null-institúció keretein belül folyik, a különböző vélemé­nyek lehetséges hitek módozataiként szerepelhetnek: s így biz­tosítva van a demokrácia szabad folyása.

3. Az 1. és 2. műveletek meggátolják a „diszkurzív tér" alter­natív artikulációját, amit a „két nyomor" kezdeti pozíciója mint „dualista" szerveződés legalábbis „elvben" lehetővé tenne. Nem­csak arról van szó, hogy a „két nyomor" közötti különbség az 1. művelet által olyan pozícióba kerül, ami felülírja a null-institúciót, hanem arról is, hogy ezáltal polgárjogot nyer. Ebből adódik a liberális demokráciákra amúgy jellemző következmény, hogy bár a nyilvános viták „nyíltak", bizonyos típusú problémakezelések ki vannak zárva e vitákból, vagy „radikálisnak", sőt extravagáns­nak tűnnek. Mindazonáltal érdemes lenne a „jó nyomor"/„rossz nyomor" sémájával szembeállítani egy másik dichotómiát, pél­dául a „centrum" és „periféria" dichotómiáját. Ebben az esetben olyan „dualista szerveződést" kapnánk, ahol a „jó nyomor"-és a „rossz nyomor" között fennálló dichotómia lenne az a mód, ahogy a világ az e sémában ösztönösen a „jó nyomor" rubrikájába be­írt nézőpont szerint leírható, és amely a másik séma szerint a centrum nézőpontja lenne; és ahol a „centrum" és a „periféria" közötti dichotómia a „periféria" szerinti világlátást tükrözné, azaz azt a módot, ahogy a világ a rocard-i séma szerint „rossz nyomor"-nak nevezett nézőpontból tárul elénk. Egy ilyen „dualista szerveződés" esetén azonban hiányozna a null-institúció, s azt valójában csak gazdasági, szükség esetén katonai erőkkel le­hetne fenntartani. E dualista „séma" azonban nem állna annyira távol napjaink világának realitásától: ki lehet mutatni benne a manapság „kultúrimperializmusként" jellemzett folyamat pacifi­káló misszióját is – amely nemes kísérlet egy olyan null-institúció bevezetésére, amely uralná a feszültségeket, helyes meder­be terelné a konfliktusokat, és rábírná a világ népeit, hogy ön­ként viseljék szolgaságukat.

Konklúzió

A három kijelentésre (1., 3. és 4.) legalább három elméleti át­gondolásra méltó vonás jellemző.

1. A „diszkurzív teret" egy, a „világ tengelyeként" feltüntetett szemiotikai ellentét (Európa/Balkán, horvátok/csetnikek=szerbek, jó nyomor/rossz nyomor), és a nemzeti null-institúció egybeesé­sének alapján szervezik meg.
2. Az elhangzáskor megszólított alany benne foglaltatik a ki­jelentésben.
3. Hallgatójukat a null-institúció alanyával történő identifikáci­ója útján szólítják meg, aki egyben egy feltételezett tudással ren­delkező alany.

E három művelet segítségével három kijelentésünk közelít a kommunikáció szokásos aporiájához, amely abban áll, hogy a kijelentés értelme a kommunikációs helyzet alapján ragadható meg, amely viszont maga is, legalábbis részben, az adott kije­lentés értelme szerint épül fel. Ezt az ördögi kört lényegében a hallgató-értelmező szakítja meg egy „vélekedésbeli kalkuláció­val": a kijelentés értelmezője megpróbálja meghatározni azt a hit-hátteret, amelyhez képest a kijelentés valamifajta értelmet nyerhet. Minthogy a hiedelmek „csomagban" jelentkeznek, és az értelmező valójában nincs abban a helyzetben (s képessége sincs rá), hogy azokat „egyenként" kihámozza és szemügyre vegye, a „kalkuláció" végül is oda fut ki, hogy az értelmező azo­nosul azzal az alannyal, amelyről feltételeztetik, hogy azt hiszi, amit hinnie kell, hogy a kijelentésnek értelme legyen. A retori­ka furfangjai éppen abban állnak, hogy plauzibilis hitek külső burkába csomagolják azt, amit a hallgatóval annak tudtán kívül le akarnak nyeletni.) Ez az identifikáció általában feltételes, és a mögöttes hitek csak mint lehetségesek jönnek számításba.¹⁹

E kijelentések burkolt célja, hogy szemiotikai oppozícióikat a változatos „meggyőződések vitájának" síkjára kivetítve, azaz o magának a (nemzeti) null-institúciónak az alapzatába ágyazva – amely egyfajta tudás tárgyát képezi – egy kötelező, a hitek szintjén netán előálló konfrontációkat megelőzni kívánó értelmé­ig zést kényszerítsen hallgatóira. Nem hagyva meg nekik a választás szabadságát, sőt a „véleményszabadságot" sem. A hallga­tók a null-institúcióval való identifikációjuk alapján, tehát mint identitással rendelkező egyének, a „nemzeti" közösség tagjai kényszerülnek értelmezni a kijelentéseket. A „szabadság" csak ez után kezdődhet.

(Fordította: Klim Zsófia)

Jegyzetek

¹ A kifejezést Claude Levi-Strausstól vettük át: Les organisations dua-listes existent-elles? In: Anthropologie structurale I. Plon, Paris, 1958.

² E fogalom kifejtéséhez l. saját cikkünket: Das 'Subjekt, dem unter-gestellt wird zu glauben' und die Nation als eine Null-Institution. In: Denk-Prozesse nach Althusser. H. Boke et al., Argument-Verlag, Hamburg, 1994. – Az ötletet Cl. Levi-Strauss fent idézett cikkéből merítettük. A cikk első soraiban felhívja a figyelmet Paul Radin egy 1923-ból szárma­zó írására, mely arról tudósít, hogy (a „dualista" séma szerint két részre szerveződött) Winnebago falu felső feléből származó megkérdezettek más leírást adnak közösségükről ("diametrális dualizmus"), mint az alsó feléhez tartozók ("koncentrikus dualizmus"). A bennszülött koncepció­nak, amely a megkérdezettek társadalmi helyzete szerint változik, véle­ményünk szerint részét kell képeznie a társadalmi szerkezet „objektív" leírásának. Ez a fajta megközelítés megszünteti az antropológiai „ob­jektivizmus" és szükségszerű folyománya a "the native's point of view", a bennszülött perspektíva között fennálló ellentétet (vő. Clifford Geertz munkái). Ezt az „ismeretelméleti" pozíciót alkalmazta már Marcel Mauss is, aki a „test technikáinak" megkülönböztető vonását például azon mód alapján határozta meg, ahogyan alanya a technikai aktust végrehajtja. "De mi a különbség másfelől a vallás hagyományosan hatékony …jel­képes, bírói aktusa, a közösségi élet aktusai, az erkölcsi aktusok, a tech­nikák hagyományos aktusai között? Az, hogy a szerző ez utóbbit 'me­chanikus, fizikai vagy fiziko-kémiai aktusnak' tartja, melyet e célból is hajtanak végre." (Marcel Mauss: Les techniques du corps. In: Sociologie et anthropologie. Quadrige, PUF, Paris, 1950., 9. kiadás 1985.371-372., a szerző kiemelése.)

³ A „konceptuális séma" fogalmát O. van Quine vezette be, s lényege, hogy elképzelhetetlennek tartja a „tökéletes fordítást" két olyan nyelv között, melyeknek mögöttes „konceptuális sémája" különböző (a „sémák" között végső soron még esetleges egybeeséseket sem lehet megálla­pítani, mivel az már feltételezné a „tökéletes fordítás" lehetőségét). Do­nald Davidson vitatja ezt a teóriát, s megállapítja, úgymond a kommuni­káció „fényéből", hogy transzcendentális lehetőségének feltétele (ő nem használja ezeket a kategóriákat), hogy a mögöttes „sémák" közösek, igazak és triviálisak – shared, true and trivial – legyenek. A mi álláspon­tunk, az antropológusok „spontán" ismeretelméletével megegyezően, az, hogy „sémák" is léteznek és a „fordítás" is lehetséges. E teóriánk bő­vebb kifejtését I. két tanulmányunkban: From Historical Marxisms towards Historical Materialism. Graduate Faculty Philosophy Journal, 14/1. New School for Social Research, New York, 1991.; Ideology and Fantasy. In: A. Kaplan – M. Sprinker (szerk.): The Althusserian Legacy. Verso, Lon­don – New York, 1993.

⁴ Levi-Strauss, miután az Anthropologie structurale I két egymást kö­vető fejezetében (VII.: „Társadalmi struktúrák Közép- és Kelet-Brazíliá­ban"; VIII.: „Léteznek-e a dualista szerveződések") legalábbis implicit formában, azt állította, hogy a „dualista" (vagy annak tartott) szervező­dések szinte spontán módon egy „hármas" struktúra kialakulásának irá­nyába mutatnak (vagy figyelmesebb vizsgálódás után hármas felépíté­sűnek bizonyulnak), a második cikk vége felé használja először a null-institúció fogalmát, melyet nem hoz kifejezetten kapcsolatba a „dualizmus-triadizmus" problémájával, és, bár a null-institúció fogalmát beve­zette, nem próbál meg ilyen kapcsolatot kimutatni. – Ha úgy fogjuk fel a társadalmi struktúrát, mint amit az ezen felosztásokba besorolt alanyok részéről történő „percepció" vagy „koncepció" közvetít; és ha az ilyen „koncepciót, percepciót" úgy tekintjük, mint ami alanyának a társadalmi struktúrában elfoglalt helye alapján közvetít információkat – a null-insti­túció hipotézise mindenképpen szükségszerűnek bizonyul. Levi-Strauss saját szavaival így definiálhatjuk: ,,[a null-institúciónak] nincs más funk­ciója, mint hogy lehetővé tegye, hogy a társadalomban… létezhesse­nek … intézményes formák, amelyeket null-típusúnak nevezhetünk. Ezek­nek az intézményeknek nincs más valódi, önmagukból fakadó funkció­juk, mint hogy megteremtsék a társadalmi rendszer előfeltételeit, amely­nek később tartópilléreivé válnak, s amelynek totalitásként való műkö­dését jelenlétük – mely önmagában értelmetlen lenne – biztosítja. …Ér­telmetlen intézmények, azon felül, hogy értelmet adnak annak a társa­dalomnak, amelynek részét képezik." I. m. 176-177.

⁵ Mindemellett nem kívánunk végképp elszakadni a hagyományosan „osztálytudatnak" nevezett jelenségtől. Attól eltekintve azonban, hogy egy osztály nem fogható fel „alanyként", s még kevésbé „tudatos alany­ként", az „ideológiai dominancia" fogalmából következik, hogy az egyén szintjén (az egyetlen szinten, ahol az „alany" problematikája egyáltalán felvethető) minden kétséget kizáróan egy két-, illetve egyirányú kapcso­latról van szó az ideológiai megszólítás (mely megszerzi maga számá­ra az egyént) és az egyén társadalmi ("osztály") helyzete között. E prob­lematika keretében egyébként javasoljuk az „ideológiai interpellációnak" a szubjektiváció szintjén történő konceptualizálása helyett (mint azt Althusser javasolja) az identifikáció szintjén történő konceptualizálását.

⁶ Azaz azon a specifikusan a kapitalizmusra jellemző illúzión, hogy az úgynevezett „kereskedelmi fetisizmus" már magában biztosít minden „ide­ológiai" feltételt a kapitalista termelési mód reprodukálásához. Ez az (egyébként „szükségszerű") illúzió, melynek Marx is rabja marad a Tőké­ben, a meghatározónak (gazdasági) és a dominánsnak (ideológiai) a kapitalizmusban bekövetkező „koincidenciájából" ered, amely a külön­böző társadalmi fórumok (a „felépítmények") „önállósulásához" vezet. Az egyén politikai emancipációja – az „emberi jogok" megfelelő ideológiá­jával – ennek csak egy mellékhatása. A zsidókérdéshez-ben Marx le­leplezi ezen emancipáció tökéletlen, absztrakt és illuzórikus jellegét. Bár e kritika egy ideológiai-humanista álláspontból sarjad ki ("általános em­ber" stb.), a szovjet birodalomnak a keleti népek által történt lerombolá­sa után nyert aktualitást. Azon bírálók (mint Claude Lefort) várakozásai ellenére, akik Marxot (és pontosan a Zsidókérdéshezt) az „emberi jo­gok" nevében kritizálták, és az „emberjogi forradalom" résztvevői (mint a jelen sorok írója) szándékainak ellenére a „poszt-kommunista" folya­matok olyan irányt vettek, amely mindinkább a marxi (mindazonáltal ide­ológiai!) megközelítést látszik igazolni.

⁷ Az anyanyelvű alany e feltételezett tudását hívják a nyelvészek „nyelvi kompetenciának": ennek köszönhető a kétértelműség, a metafora és ál­talában a jelentés felismerése, e tudás megléte bármifajta nyelvi analí­zis lehetőségének is alapfeltétele.

⁸ Georges Devereux: L'Ethnopsychanalise comparatiste.

⁹ Ez amúgy a nemzeti null-institúció egyik jellemző vonása: mivel ma­gában nem képes betölteni „totalizáló" szerepét, célja eléréséhez segít­ségül hív valamely „alája tartozó" különálló ideológiát. Ez a (különálló) ideológia, mely valójában a nemzeti null-institúció „teljességhiányát" pó­tolja, adott történelmi pillanatban uralkodó ideológiává válhat. Éppen ezért egy adott nemzet kebelén belüli politikai küzdelmek a kérdés körül foly­nak, hogy a lehetséges ideológiák közül melyik vegye át a null-institú­ció szerepét. Szépen mutatja be azon történelmi transzformációkat, melyek során a nemzeti null-institúciónak fölébekerekedik valamely önálló ideológia: Eric J. Hobsbawm: Nations and Nationalism. Programme, Myth, Reality. Canto, Cambridge University Press, 2. kiadás 1992.

¹⁰ E két konstrukció a „tudományos" nyelvben igen gyakori: 1. „fiziko­terápiás", ami a „fizikai úton történő terápiával" kapcsolatos (a mellék­név alapja egyébként a már szintén „összevont" fizikoterápia főnév); 2. „pszicho-szomatikus", ami egyszerre „pszichikai" és „szomatikus". – Né­hány nyelv (mint a szlovén) írásban különbséget tesz a két forma kö­zött, az elsőt egybe, a másodikat kötőjellel írja.

¹¹ A „nyelv funkcióin" Roman Jakobson meghatározásait értjük: a referenciális (utaló) funkció az ő terminológiája szerint a „kontextus", azaz egy extra-diszkurzív „realitás" felé irányul. Vö. Jakobson: Linguistics and Poetics, In: Th. A. Sebeok (szerk.); Style in Language. MIT Press and John Wiley & Sons, New York – London, 1960.

¹² ltt a Donald Davidson által kidolgozott jelentéselméletre utalunk, mely fenntartja, hogy az igazságoperátor, Tarski elmélete szerint, működhet jelentésként a kijelentések jelentésének teóriájában. Egy kijelentés „ér­telme" tehát egybeesik igazságfeltételeivel. Szándékunk annak bizonyí­tása, hogy még egy ennyire szigorú teória (melynek alkalmazási köre valószínűleg korlátozott marad) keretében sem mondhatunk le arról a hipotézisről, hogy minden kommunikáció alapfeltétele az identifikáció.

¹³ Az általunk javasolt tudás fogalma megköveteli a Michel Foucault-i episztemé fogalom kifejtését. Szeretnénk utalni az analitikus filozófia­ban a „A tudás nem más mint bizonyítottan igaz hit?" kérdésben össze­foglalt vitára. Az analitikus filozófia válasza inkább „nem", mivel a „bizo­nyítás" a tudás „tartalmához" képest esetleges lehet. A mi „foucault-i" válaszunk ezzel szemben „igen", hiszen a tudás diskurzusa maga tar­talmazza a választás kritériumait aközött, hogy mi „szükségszerű" és mi „esetleges". Mindig ki lehet mutatni egy bizonyítás esetlegességét, elég megváltoztatni annak „terét", azaz a diskurzus típusát. Egy adott tudáson alapuló diskurzus keretében minden érvényes bizonyítás „szük­ségszerű" és, ennélfogva igaz jellege önmaga által érvényesül ("self-fulfilling"). Szükségtelen hozzátennünk, hogy amit mi „tudásnak" neve­zünk, az egyfajta ideológiai diskurzus: önérvényesítő képessége éppen inkoherenciájából adódik, azaz abból, hogy az alanyt beépíti struktúrá­jába.

¹⁴ Analízisünk voltaképpen a Jürgen Habermas által „etikai konszen­zusnak" nevezett fogalom egy dimenzióját ragadja meg, melyet Haber­mas, mint szükséges instanciát, az alkotmányos szabályok egyetemle­gessége és az egyéni gyakorlat egyedisége közé iktat: Struggles for Recognition in the Democratic Constitutional State. In: A. Gutmann (szerk.): Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition. Prince­ton University Press, Princeton, 2. kiad. 1994.

¹⁵ Az ideológiai művelet eredményeként egyenlőségjel jön létre a „szer­bek" és a „fasiszta alakulatok" között. Elemzésünket gazdagíthatnánk -erre azonban jelenleg nincs módunk – ha megvizsgálnánk, hogyan sze­repel a „csetnik" kifejezés Bosznia-Hercegovina kormánypárti médiuma­iban, melyeknek nem titkolt – és el is ért – célja ennek éppen az ellen­kezője: a fasiszta csapatok elhatárolása a szerb nemzet egészétől.

¹⁶ "…the magic, incantatory function is chiefly some kind of convention of an absent or inanimate 'third person' into an adressee of a conative message." R. Jacobson: Linguistics and Poetics. In: Th. A. Sebeok (szerk): Style in Language. 355.

¹⁷ A pszichoanalízisből kölcsönvett fantazma fogalom bevezetésével bonyolíthatnánk, de gazdagíthatnánk is elemzésünket. A „From Historical Marxisms towards Historical Materialism", „Ideology and Fantasy" és a „Das 'Subjekt dem unterstellt wird zu glauben'…" (I. fentebb) című írása­inkban megkíséreltük bebizonyítani hogy az ideológiai interpelláció alapmechanizmusa nem a szubjektiváció, mint azt az althusseri formu­la sugallhatja, hanem az identifikáció: ezen identifikáció két formáját kü­lönböztettük meg: 1, a meghatározott hittel rendelkezőként elgondolt alannyal történő feltételes identifikáció, ahol az értelmező a kijelentés tartalmának értelmezéséhez szükséges meggyőződéseket csak mint lehetséges meggyőződéseket teszi magáévá, és a szigorúan vett althusseri értelemben nem hat rá az interpelláció; 2. a tudással rendelkezőként elgondolt alannyal történő „feltétel nélküli" identifikáció, ahol a hallgató althusseri értelemben reagál az interpellációra; ebben az eset­ben az értelmezés igénye egy olyan jelentéskomplexumba ütközik, mely fantazmaként működik, és amely az igényt a tudatalatti vágyhoz köti; a tudatalatti vágy által irányított identifikáció a tudással rendelkezőként feltételezett alannyal történő identifikáció. Azt mondhatnánk, hogy a fantazma minden esetben működésbe lép, amikor a null-institúció határa kerül szóba, mint 1. és 3. (és mint látni fogják 4.) példánk esetében. Példáinkban az o+melléknév szerkezet a szó legszigorúbb freudi értel­mében fantazmaként működik, éppen a benne megnyilvánuló „értelem­hiány" miatt. Elméletünk szerint a null-institúció kijelölt alanya mindig a tudással rendelkezőként feltételezett alany.

¹⁸ Jacques Ranciére: L'inadmissible. Les bons sentiments, Le genre humain, 1995. június.

¹⁹ Pontosítsuk a felvázolt teóriát két példával. Legyen a kijelentés:

(5) Virágozzék ezer virág!

Ha tudom, hogy ezt a kijelentést Mao tette, akkor ezt a kommunisták kultúrpolitikájáról folyó vitához tartozó kijelentésnek tekintem. Képes vagyok feltételesen azonosítani magam az azon fogalmi alapokban hí­vőként tekintett alannyal, amelyeken egy ilyen vita nyugszik. Ha azon­ban egy Claude Lorrain képeiről szóló tudósítás olvasása közben buk­kanok az 5. kijelentésre, úgy „fogom fel" mint az „angol kert" elvét kifeje­ző kijelentést, és mint egy kertművészeti tan kijelentését értelmezem. Majd amikor végül felvilágosítanak hogy az 5. kijelentés Pu Ji szájából hangzott el, szükségem lesz néhány kiegészítő információra, még ha tudom is, hogy Pu Ji volt „Kína utolsó császára": ha a börtönben folyta­tott átnevelése során hangzottak el ezek a szavak, akkor a „Mao" sze­rinti interpretációra fogadok; ha a kijelentés később hangzott el, abban a korszakában, amikor kertészkedésre adta a fejét, akkor a „Claude Lorrain"-féle hipotézis alapján fogom értelmezni. – Az, hogy az értelme­zés nem valamiféle „kontextuson kívüli valóságtól" függ, a következő tesztből is kiderül;

(5/b) Zsdanov elvtárs mondta: 'Virágozzék ezer virág!'

Kétségbe vonhatom, hogy az 5. kijelentés a szocialista realizmus ide­ológiájához tartozik – de csak azért, mert már előzőleg felismertem, hogy melyik az a mögöttes hit (a kommunisták kultúrpolitikája stb.), amely­nek alapján az 5/b. kijelentés (hamisnak) értelmezendő.

Az európai soknemzetiségű államok felbomlásáért öt fő ténye­zőt tekinthetünk felelősnek. Ezek a következők: bizonytalanság, reményvesztettség, a politikai rendszerek tekintélyelvűsége, a nemzeti-politikai revans vágya, a társadalmi osztály kollektiviz­musának nemzeti kollektivizmussal történő helyettesítése. Kü­lönbséget kell tenni faji és polgári nacionalizmus között – az előb­bi a nemzeti sovinizmus szinonimája és felelős a nemzetiségi alapon folyó felbomlásért.

Bevezetés

A nemzet és a nacionalizmus nagyon komplex kategóriák. Ah­hoz, hogy egy cikk erejéig kezelhetővé tegyem őket, egyszerű­sítenem kell, és számos dimenziója közül néhányat figyelmen kívül kell hagynom. Teljes általánosítás még ekkor sem lehetsé­ges a specifikus történelmi és a jelenlegi politikai körülmények­nek köszönhető változatosság és a nagyszámú kivétel miatt. Emiatt egy konkrét területre és a nemzetek egy konkrét halma­zára koncentrálok. Az egykori Jugoszláviát tartom szem előtt, azt az országot, amelyet a leginkább ismerek. De talán ennél is fontosabb, hogy Jugoszlávia olyan egyedi társadalmi laborató­rium, amilyennel általában másutt nem találkozhatunk. Az ország átélte az összes modern társadalmi-gazdasági rendszert: a kapitalizmust, a társadalmi forradalmat, az etatizmust, a ko­rai szocializmus egy sajátos változatát és ismét a kapitaliz­must. Hét nemzet alkotja, egyikük sem nemzetközileg, és rész­ben otthonában sem elismert. Egy vagy kettő közülük a jugosz­láv állam létezése idején ébredt nemzeti öntudatra. Egy nemzet kivételével nyelvük annyira hasonló, hogy bárki megérti a mási­kat. Négy nemzet gyakorlatilag ugyanazon a nyelven beszél, és annak oka, hogy a Jugoszlávia létrehozása előtti több mint ezer évben miért nem egy államban éltek, a viharos balkáni történe­lem által teremtett gazdasági, vallási, kulturális különbségekben keresendő. Pontosan ez a négy nemzet áll most háborúban egyással. A kis eltérések nárcizmusának egy példája. De az el­térések talán mégsem olyan jelentéktelenek, hiszen az ország három világvallás – a katolikus, az ortodox, és a muzulmán -, következésképpen három világkultúra – a nyugati, a keleti, és az orientális Dél – közötti határon fekszik.

Egy további jellegzetességgel is számolnunk kell. A lakosság etnikailag erősen kevert, kiváltképp Boszniában, ahol a 109 he­lyi kerületből 100 vegyes „etnikumúnak" tekinthető. Ezért ami­kor lord Owen – a nemzetközi tárgyalófél – terveket készített az ország nemzeti alapon történő felosztására, javaslatai azonnal a lehetséges legvéresebb népirtást és etnikai tisztogatást ered­ményezték. (Idézőjelet azért használok, minthogy az etnikumot rendszerint a közös származás definiálja, Bosznia különböző „etnikai" népessége viszont azonos származású.)

A kevert népesség egy aspektusa a vegyes házasságok kö­tése. A vegyes házasságok eredménye a „vegyes etnikum", je­len esetben a jugoszláv etnikum. Különbséget kell tenni az etni­kum és az állampolgárság között. Nem létezik amerikai etni­kum, csupán amerikai állampolgárság vagy polgári nemzet. A jugoszláv esetben ezek együttesen létezhetnek. A legutóbbi népszámláláskor a lakosságnak körülbelül öt százaléka tekin­tette magát etnikailag jugoszlávnak, többnyire Horvátországban, Boszniában és a Vajdaságban (több mint nyolc százalék; Ičević , 1989.124.). Ezek a százalékok egyik cenzustól a másikig emel­kedtek, és a jugoszlávok Jugoszlávia modernizációjának hordo­zói voltak. Mindazonáltal az állam létezésekor nem voltak nép­szerűek (Dugandžija, 1985. 61-65.), s annak megszűnésekor hontalanná váltak. Hivatalosan „etnikailag nem definiáltnak" (neopredijeljeni) tekintették őket, és számukra most már nem engedélyezett a jugoszláv elnevezés használata.

A fenti megfontolások hasznosak a nacionalizmus két típusá­nak -ti. etnikai és polgári nacionalizmus – elhatárolásakor (Brad, 1993. 151.). Az előző exkluzív – egy meghatározott nemzetbe kell beleszületnünk -, a másik inkluzív – a származására való tekintet nélkül minden polgárt érint. Az előző örökölhető, az utób­bi elsajátítható. Az előbbi magában foglalja a zárt csoportban a Ml és az ŐK mellérendeltségét, és végzetes konfliktusok oko­zója. A ragaszkodás valamely zárt csoporthoz generálja a cso­porthoz nem tartozók, a mások gyűlölését. A polgári nacionaliz­mus szintén csoporthoz kötődő fogalom, de itt legalább nyitott csoportról van szó. Így, bár ez utóbbi sem teljesen veszélytelen, mindazonáltal összeegyeztethető a különböző etnikai népcso­portok civilizált együttélésével. A nacionalizmust gyakran a mé­dia gyűlöletkeltő propagandája alakítja szélsőséges intoleran­ciává. A jelenség a rádió 1895-ös feltalálása és a televízió má­sodik világháború utáni használata előtt alig volt ismert.

Az etnikai nacionalizmus jelentését gyakran valamely nemzet szeretetével és egy másik gyűlöletével határozzák meg. A definí­ció meglehetősen pontatlan. A „szerető" rész azért kétséges, mert ez a fajta „szeretet" nagy károkat okozhat a saját nemzetnek is. A „Nagy Németországot" vagy a „Nagy Szerbiát" célzó szeretet e népeket veszedelembe sodorta. A gyűlölet elem nem szükség­szerűen, bár rendszerint velejárója az etnikai nacionalizmusnak, mert a MI kizárólagos az ŐK ellenében. Más szavakkal nemzeti sovinizmussá vagy gingoizmussá válik. Az etnikai nacionalizmus pontosabb definíciója lehet a következő: az irracionális önszere­tet és a saját csoportunkon kívüliek gyűlölete.

A terminológia kiterjeszthető úgy, hogy még néhány más fo­galmat is tartalmazzon. A patriotizmus jelentheti akár az etnikai (saját ország szeretete), akár a mások gyűlöletétől mentes pol­gári nacionalizmust. Az egoista nacionalizmussal¹ ellentétben, a patriotizmus altruista. A patriotizmus nyilvánvalóan pozitív ér­zés, gyakran a legnagyszerűbb cselekedetek forrása. Országunk hőseire akkor is büszkék lehetünk, ha még csak nem is a mi országunkban születtek. Ha tehát a nacionalizmus fogalmát megszorítások nélkül használjuk, akkor legitim és pozitív érzés­nek tüntetjük fel. Ha tartalmazza mások diszkriminációját is, ak­kor megfelelő jelzője a nacionalista. Nemzeti-soviniszta és na­cionalista ezáltal szinonimák.

Nacionalista felbomlások

1918-ban a wilsoni Jugoszlávia egy földművelő (a lakosság há­romnegyed része) és félig analfabéta, – emiatt is – Európa utol­só előtti helyére besorolt ország volt. A második, 1990-ben meg­szűnő, partizán Jugoszlávia már egy új ipari állam, népességé­hez viszonyítva a legtöbb diákkal a világon, és a második világ­háború előtti összdiáklétszámnál nagyobb átlagos egyetem mé­retekkel. Az elérhető, nemzeti jövedelem összehasonlító statisz­tikák szerint (Summers and Heston, 1991.) az 1950 és 1985 kö­zötti 35 éves periódusban Európa legmagasabb növekedési rá­táját mutatta fel. Az általam e célra kidolgozott társadalmi index azt mutatja, hogy az ország népessége a világon a legmaga­sabb társadalmi jólétet érte el (születéskor várható élettartam, oktatás, egészségügy). A hierarchikus társadalmi viszonyo­kat – a munkásönigazgatás által – nagyobb mértékben csök­kentették, mint bármely más nemzetnél. Az egy főre eső tár­sadalmi termék lényegesen magasabb volt, mint Nyugat-Euró­pában közvetlenül a második világháború előtt. Valójában a fent említett 35 év gazdasági fejlődése dinamikusabb volt, mint az azt megelőző ezer évben!

Azt várhatnánk, hogy ilyen körülmények között egy elégedett népességet találunk, készen arra, hogy jövőbeni fejlődéséről ér­telmes párbeszédet folytasson. Sajnos, erre semmi jel nem utalt. A társadalmi pszichológia jelentősen különbözik az individuális pszichológiától, és egyik sem túlzottan racionális. Az éppen em­lített ezer év 35 évbe sűrítése a változások megemészthetetlen csomagjává lett. Az ország készen állt a dezintegrációra. A fo­lyamat szükségszerű összetevője az etnikai nacionalizmus új­raéledése.

Diplomás fiú és analfabéta szülei valóban ritkán támogatják egymást. A tudás elérhető, de – a normális esetben a család­ban és a helyi közösségben megszerezhető – kulturális hagyo­mány nem. Virágzónak tűnik a társadalom, de struktúrája szél­sőségesen ingatag, bármely kis zavar kimozdíthatja egyensú­lyából. Alkalmas és a veszély tudatában lévő vezetőkkel a po­tenciális robbanás talán megakadályozható. Azonban maguk a vezetők is a rendszer részét képezik – különösen, ha politikai demokráciáról van szó -, és kiválóságuknak csak meglehető­sen alacsony valószínűséggel van hatása.

Esetünkben az instabil egyensúlyt a következő, általam ne­gyedszázaddal ezelőtt azonosított, négy lényeges erő váltotta fel (Horvát, 1971.). Az ötödikkel, a legutóbbival, a következő fe­jezetben foglalkozom.

1. Bizonytalanság

A gyors fejlődés a népességnek vidékről a városi munkahelyekre történő áramlását okozta, melynek éves üteme 1,5 százalék volt. 1990-re a mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya a teljes aktív népességhez viszonyítva 3/4-ről 15%-ra csökkent. Mindez annyiban különbözik a nemzeti felszabadító harctól és az első háború utáni évektől – amikor is az egyének szintén tömegmére­tekben változtatták környezetüket és szokásaikat, viszont azon­nal és szorosan új környezetükbe integrálódtak -, amennyiben a társadalmi decentralizáció, demokratizálódás és individualizmus következtében az egyének növekvő mértékben maradtak maguk­ra. (Ez természetesen nem szükségszerű következménye a de­centralizációnak és a demokratizálódásnak, sokkal inkább a fo­lyamat rendszertelenségéből következik.) Egy ilyen helyzetben a támogatottság és az azonosság keresése természetes módon fe­jeződik ki abban a folyamatban, ahogyan az egyén azonosul az­zal a társadalmi csoporttal, amelyikben élete sorsdöntő változá­sait tapasztalja. A nemzet fontossága társadalmi szintre kezd emelkedni, túltengenék a nemzeti érzések. A saját hibák és ag­godalmak – amelyek gyors és átfogó változások idején számo­sak -, kivetítődnek a nemzetiségre, amely különböző okokból el­nyomott és veszélyeztett. A biztonság megtalálható abban a hit­ben, hogy ugyanazon nemzetiség más tagjaival szövetkezve har­ciasan és agresszívan nemzetiségünk pozíciójáért szállunk sík­ra. Ugyanezzel az eszközzel minden egyes egyén kiteljesedik és stabilizálódik. Ebből következik az a nézet, hogy ezideig minden nemzetet diszkrimináltak és elnyomtak. Alulképzett vagy lelkiis­meretlen kögazdászok különböző „számításokkal" erősítik ezt az elképzelést, melyből következik, hogy az illető nemzet „sérült". Ambiciózus és gátlástalan politikusok ugyanezt teszik. A valóság­ban, minthogy egyetlen nemzetiség sem domináns, a kielégület-lenségek azonnal az ellenség egyetlen lehetséges konkrét meg­jelenési formája, vagyis a föderáció irányába terelődnek. A föde­rációt fokozatosan szétbontják („szétbontódik", ..disassembled"), jelentősen csökken a rendszer hatékonysága, ez megemeli az összes köztársaság költségeit, és önmagát beteljesítő jóslatnak tűnik. A folyamat a föderáció teljes dezintegrációjával zárul.

Egyszerű úton meggyőződhetünk az események következő láncolatáról. A gazdasági hatékonyság megköveteli a szabad kezdeményezés, vagyis a piac létét. A szabad piac lehetővé te­szi a demokráciát, de bizonytalansággal is jár. Ez utóbbi nacio­nalizmust generál. Így a piac, a demokrácia, a nacionalizmus szoros korrelációban jelentkezik. Természetesen a folyamat más­ként is lejátszódhat, és a piac óvatos ellenőrzésével a bizonyta­lanság általában csökkenthető. De hány olyan nemzet van, ame­lyik tudja, hogyan kell ezt megtenni, vagy szabad annyira ideo­lógiailag, hogy elkerülhetné a kvázi-liberális laissez-faire-t?

2. Csalódottság

A fent vizsgált bizonytalanság jó esélyt teremt a nacionalizmus kifejlődésére. Ezt más tényezők tovább erősítik. Vegyük szem­ügyre először a kinyilvánított és megígért eszmények és ezek megvalósulása közötti folyamatosan növekvő távolságot, külö­nös tekintettel az önkormányzat és a demokrácia, valamint a balkáni államszerveződés közöttire. Azok az egyének, akik részt vettek az igaz forradalomban vagy hittek az ambiciózus refor­mok ígéreteiben, csalódtak. Csalódottságuk apátiához vezet, ez utóbbi befelé forduló individualizmushoz, ahonnan természete­sen vezet az út a nacionalizmusig.

Bizonyos fokig elkerülhetetlen a csalódottság, részben mert a törekvések forradalmi szintje valójában nem relizálható, és szük­ségszerűen színvonalesés jelentkezik. Azonban a csalódottság többnyire abból a gyors gazdasági, társadalmi és politikai fejlő­désből következik, amelyik olyan komplex társadalom megterem­téséhez vezet, amely szükségletei meghaladják egy nem meg­felelően kialakított és naivan elképzelt – vagy egyszerűen gya­korlatlan – állami apparátus szervezeti képességeit. Követke­zésképpen a társadalom reformtól reformig, krízistől krízisig ha­lad.

Egy ilyen helyzetben, amelyben a politikai döntések végrehajtatlanok maradnak, és nincsen társadalmi felelősséggel bíró szerv, amelyben a sorozatos kezdeményezések sorozatosan kudarcba fulladnak, megjelenik a menthetetlenség, a perspek­tívátlanság és a keserűség érzése. Az ipari sztrájkok és a más jellegű elégedetlenségek száma megsokszorozódik. Mindez el­kerülhetetlenül tömeges frusztrációt vált ki. Csodaszer: a saját nemzet és annak függetlensége.

3. A politikai rendszer tekintélyelvűsége

Az utókor éleslátásával tisztában vagyunk azzal, hogy a gazda­sági és társadalmi modernizáció hatalmas munkáját az egypart-rendszerben hajtották végre. Témánk szempontjából fontosabb, hogy a feladatot egyedül ezen a módon lehetett ilyen rövid idő alatt végrehajtani. Azonban az egypártrendszer egy idő után szükségszerűen deformálódik, és így a jövőbeni fejlődésnek in­kább gátjává, semmint eszközévé válik. Ha csak egy politikai párt van, fokozatosan egy dualista rendszer fog kifejlődni. A rend­szer „hátralévő" idejében a politikai struktúra tekintélyelvűsége konfliktusba kerül az önigazgatással – vagy a kinyilvánított de­mokrácia bármelyik más formájával. Kezdetben ez a konfliktus nem létezik – és a rendszer jól működik – a decentralizált gaz­daságot és társadalmat koordináló vezető párt monolitikus struk­túrája miatt. Ebben a periódusában érte el Jugoszlávia a világ leggyorsabb növekedési ütemét.

Egy idő után a monolitizmus anarchizmussá alakul. Lehe­tetlenség egyidejűleg fenntartani az önigazgatást „az alul lévők számára", és a hierarchikus centralizmust „a fent lé­vők számára". Megindul a vezető párton belüli megosztottság, ezzel együtt a konfliktusok, a reformokkal szembeni merev el­lenállás a konzervatívabb elemek, illetve az eltérő nemzeti ha­gyományokat őrzők részéről. Az ellenállás nemcsak a rejtett ér­dekeknek, hanem egyszerűen a megértés csődjének is követ­kezménye. Az ellenállás redukálásának módja a vezető párt fö­deratív felosztása: egy helyett nyolc (hat köztársasági és két autonóm tartománybeli) politikai centrummal. Ez csupán látszat­demokrácia, de nem azért, mert a politikai demokrácia a köztár­sasági szinten megreked egy laza föderatív szintű koordináció fennmaradásával. A rendszernek létezett megfelelő, nem hiva­talos elnevezése: „etatizmus több centrummal". Minthogy a köz­társaságok többnyire nemzetiségi alapon szerveződtek, a de­mokratizálódás ezen típusa közvetlenül vezet a nemzeti érde­kek és a nemzeti politikák összeütközéséhez, és tiszta, egysze­rű nacionalizmusban végződik.

4. A nemzeti-politikai revans vágya

A politikai rendszerek tekintélyelvűségének egyéb negatív kö­vetkezményei is vannak. A nemzeti-felszabadító harc nem min­den régióban kezdődött ugyanabban az időpontban, és ugyan­azzal az intenzitással. A különbözőség objektív fettételek által meghatározott, és önmagában nem jelent semmit. A felszaba­dulást követően, amikor új államot kellett építeni, a hatalmi struktúra legérzékenyebb pozícióiba a legtovább harcoló par­tizánok és a párt öregjei kerültek. Ezáltal a kezdeti eltérések folytatódtak. Mindezt szintén objektív feltételek határolták be. Ekkor azonban elkezdődik egy folyamat, immár teljesen külön­bözőjellemvonásokkal. A nem demokratikus politikai rendszer­nek köszönhetően az egyenlőtlenségek állandósulnak. A sze­mélyzetet „megbízható káderekkel", és – a dolgok természe­tes rendje szerint – a már a hatalmi struktúrában lévők roko­naival, ismerőseivel töltik fel. Nemzetiségileg homogén fölál­lásban a lényeg marad látható: a nem demokratikus politikai rendszer. Nemzetiségileg heterogén esetben ez nemzeti prob­lémává alakul. így Horvátországban általánosan elfogadott né­zet volt, hogy a szerbek aránytalanul nagy képviselettel ren­delkeztek a rendőrségben, az Állambiztonsági Hivatalban és a politikusok között (ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy a gazdasági vezetők és a tudósok körében alulreprezentáltak voltak). Minthogy a rendszer nem hagyott teret a fenti „arány­talanságok" kiigazítására, az állapot tartósan fennmaradt: ez egyre nagyobb haragot ébresztett, ami észérveket teremtett a széleskörben elterjedt véleménynek, mely szerint „Horvátország szerb irányítás alatt áll". (A hadseregben való túlreprezentált­ságuk, ami nemzeti hagyományokból fakad, a nacionalizmus erőszakossá válásakor sorsdöntőnek bizonyult.) A nemzeti-po­litikai revans egészet alkot. Hasonló folyamat zajlott Koszovó­ban, ahol a montenegróiak és a szerbek vettek részt arányta­lanul sokan a partizánháborúban – nyilvánvaló okokból, hiszen életüket és horvátországi vagyonukat védték. Ugyanakkor az albánoknak nem volt egyebük, mint iskoláik, közigazgatásuk, nyelvük, (majdnem) államuk, így nem láttak okot a hódítók el­leni harcra. Most az albánok elnyomottnak érzik magukat – lé­nyegtelen, hogy jogosan-e: nemzeti büszkeségüket sértették meg, ezért megpróbálták a szerb és a montenegrói elitet le­váltani, aminek következtében kiújult a szerb és az albán naci­onalizmus. Szövetségi szinten is ugyanilyen folyamat zajlott. Sorsdöntő politikai hibának bizonyult a szövetségi és a szerb főváros egy városba telepítése (Belgrád). Fél évszázaddal ké­sőbbre az az általános – és részben valós – érzés fejlődött ki, hogy szerbek irányítják az országot. Belgrád az idegen ura­lom alóli felszabadulás és függetlenség szimbólumából a bürokratikus önkény és hegemónia szimbólumává vált. A válasz a nacionalizmus újjáéledése, melyet ambiciózus politi­kusok a saját személyes hasznuknak alárendelten próbáltak kihasználni. A partizán „testvériség és egység" jelszavát a nem­zeti függetlenség és az „államépítés" egyetemes igénye váltotta fel.

A jugoszláv esetnek vannak bizonyos specifikus elemei, me­lyek kedveznek a nacionalizmus kialakulásának, de minthogy általánosan nem fontosak, figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Le­vonhatunk azonban két alapvető politikai konklúziót:

1. A gazdasági stabilizáció a stabilizációt elősegítő tényező le­het, de nem akadályozhatja meg a nacionalizmus kialakulását, és a soknemzetiségű államok végső nacionalista felbomlását. Másrészt minden olyan államban, amelyik a föderáció szétesé­sekor keletkezett, a gazdasági jólét jelentősen visszaesett, és mégis, kormányaikat formálisan demokratikusan választották meg.
2. Történelmileg a politikai demokráciát megelőzi – és ebben az értelemben annak előfeltétele is – a gazdasági demokrácia. Jugoszlávia a sorrendet megfordította, és politikai demokráciát próbált elérni gazdaságira alapozva (önigazgatás). Valódi tár­sadalmi forradalmat átélve az ország különösen kedvező felté­teleket élvezett ennek megtapasztalására – de a kísérlet kudar­cot vallott. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a politikai de­mokrácia alapvető jelentőséggel bír, és a társadalmi fejlődés­ben az előzményt képviseli. Ugyanúgy, ahogyan a negatív sza­badság történelmileg és logikailag megelőzi a pozitívat, és a va­lós világban a kettő nem érhető el egyszerre. Az ország elér­het egy elfogadható politikai demokráciát gazdasági nélkül. A fordított út nem járható.

A kollektivizmus

Erich Fromm kiemeli az ember mély igényét a meggyökerezettségre, amely hozzájárul a biztonsághoz, és segít az élet orien­tálásában. Ez a szükség különösen a létezést veszélyeztető helyzetekben intenzív, akkor, amikor az emberek különösen ér­zik bizonytalanságukat. A meggyökerezettség a születési hely­hez nyúlik vissza. Ismert, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei gyakran költözködnek egyik helyről a másikra, később mentális zavarokkal küszködhetnek. Ezért várhatjuk el, hogy a regionális különbségek erős bizonyítéka lesz a meggyökerezettség, és így érdemes figyelembe venni ezt, amikor egy ország regionális de­centralizációját vizsgáljuk. A modern ember nagyon mobil, de ennek ellenére szükségét érzi, hogy maga előtt lásson egy adott – barátokkal, vidékkel, nyelvjárással, természettel jellemezhe­tő – környezetet, konkrétan a saját környezetét. Ezt a szükség­letet érdemes a lehető legteljesebben kielégíteni.

Különbséget tehetünk a meggyökerezettség néhány foka kö­zött. Az első inkább biológiai, míg a többi inkább kulturális. Az emberi lény egy bizonyos családba született, amelynek vannak ősei és később utódai is. Ő csak egy kapocs a biológiai lánc­ban, és legerősebben a családhoz kötődik. Szintén ismert tény, hogy a menhelyeken és a szülők nélkül felnövő gyerekek gyak­ran szenvednek pszichikai zavaroktól. Ugyanígy egy férfi vagy egy nő, szűkebb vagy tágabb értelemben, egy származási hely­hez tartozik. Továbbá, a férfi és a nő fajilag determinált (a múlt­ban a törzshöz tartozás – ennek nyomai Montenegróban és Al­bániában még mindig fellelhetők -, ma a nemzethez tartozás).

Fromm meglátását Ralf Dahrendorf továbbfejlesztette, a kö­vetkező kérdéssé: Hová tartozom? A modern nacionalizmus a kérdésre kétféleképpen válaszolhat: a Nyugathoz vagy a Kelet­hez.

A kapitalizmusban a korábbi merev uradalmi rendszert felvál­totta egy zavaros társadalmi osztálykollektíva, és a vallásos hit is gyengült. Megjelent a szükséglet valamiféle hosszútávú ori­entációra, és a homogén nemzet ezt ki is elégítette. Az irodalmi nyelv egységesülése, az oktatás homogenizálódása, az egyre gyorsabb és intenzívebb kommunikáció különösen kedvez a nemzetek kialakulásának. A folyamatot a nemzetállamok meg­alakulása zárja.

A modern világban a vallásos kötődések gyengültek, valamely vallás könnyen helyettesíthető egy másikkal, vagy akár teljesen el is hagyható. A társadalmi szolgáltatások csökkentették az osz­tálykülönbségek élességét. A piac egyetemessége, a velejáró politikai demokráciával, a polgárt függetlenítette. Az ember hir­telen egyedül találta magát. Ahogyan Sartre mondaná: az em­bert szabadságra kárhoztatták.

Ezekre a változásokra sok nemzet nem készült fel, és popu­lizmussal vagy népi diktatúrával válaszolt, amelyekben a veze­tőnek vissza kellett volna adnia az elveszített, a meggyökere-zettséghez kötődő biztonságérzetet. Ez történt a két világhábo­rú közötti fasiszta Európában (a teljes Dél- és Kelet-Európában), Latin-Amerikában, a posztkommunista Európában, beleértve Horvátországot és Szerbiát. Afrikának és Ázsiának különálló populizmusa volt. Minden nemzet erős nacionalizmussal reagált, amikor lecserélte a meggyökerezettség korábbi formáit.

Most válnak relevánssá az előzőekben említett különbségek. Demokratikus országokban a kollektív önazonosításnak külön­böző lehetőségei léteznek, úgymint különböző vallások, politi­kai pártok, szakszervezetek, humanitárius és egyéb netsi-kor-mányzati szervezetek. Az ilyen lehetőségek az egypártrend­szerben nagyon korlátozottak. Majdnem minden struktúra romok­ban hever, a vallás elnyomott, a családi kapcsok lazulnak. A tár­sadalom atomizálódik, egyidejűleg azonban elzárt a szövetke­zésektől is. Az uralkodó párt egy bizonyos mértékig kielégíti a kollektív szükségleteket, de a hierarchia és az elnyomás a meg-gyökerezettségnek csak gyenge helyettesítését teszi lehetővé. Az atomizált társadalom irányítása egyszerűbb feladat, ezért a kommunista rendszerek hosszú életűek. Azonban, amint a vál­tozások elkezdődnek, helyzetük valószínűleg katasztrofálissá válik, és a társadalmi kapcsolatok újraerősödése szélsőséges nacionalizmussal támogatva egy alacsony, ösztönös és irracio­nális szinten történik. Egyik kollektivizmust (osztálypárti) váltja a másik (nemzeti) – és csupán az erős, saját szabadságukért felelősséget vállaló egyéniségek képesek ebből kiszabadulni.

Emiatt Európában az egypártrendszerek bukását valószí­nűleg szélsőséges nacionalizmus követi, megteremtve a fel­tételeket az irracionális csoportviselkedéshez, és akadályt állít­va az értelmes párbeszéd elé, annak ellenére, hogy a nemzet így nyilvánvalóan károsodásokat szenved (munkanélküliség, nyomor, a kulturális élet lerombolása, barbár háborúk). Ez a faj­ta, a saját nemzetnek éppen az elemi érdekeit támadó nacio­nalizmus a helyi körülményektől függően módosulhat (Cseh­országban elhalványul, Szerbiában erőszakos), de minden eset­ben kinyilvánított nacionalizmus (Csehország ugyanúgy széthul­lott, mint Jugoszlávia).

A nacionalizmust hordozó társadalmi rétegek a pszichológiai egyensúlyuk helyreállítása érdekében kollektív azonosulásra vágyó, függő személyiségekből állnak. Alulképzett és szegény rétegek, melyek a társadalomnak a – most már lerombolt – pat­riarchális szegmentumaiban éltek; a városi élethez nem alkal­mazkodó, így Durkheim anómiájától szenvedő első és másod­generációs értelmiségiek; és természetesen mindenfajta dek­lasszált egyének, akik a kollektív érzést saját érdekükben hasz­nosítják. Horvátországban a tanulatlan munkások és a parasz­tok a jelenleg kormányzó, nacionalista pártra és nem a munkás önigazgatásra szavaztak (sőt, annak lerombolását sem ellenez­ték). Szerbia fejlettebb tartományaiban Milosevics² ellen, az el­maradottakban mellette szavaztak. Ehhez a nacionalista emig­ráció revansvágya is hozzájárult. Ez tehát egy valószínűleg rö­vid életű, instabil államalakulat, azonban amíg fennáll, valós nem­zeti érdekeknek okoz óriási károkat. A nacionalista viselkedés eltérően a valóstól, álnemzeti érdekeket fejez ki. Ez utóbbiak ár­talmasak a nemzetre.

A történelemből ismét levonhatunk két következtetést:

1. A nemzeti érzések sokkai korábbról erednek, a biológiai lé­nyeghez közelebb állók, mint az osztályérzések. Az osztály min­den nemzetet átfog, s ez internacionalizmushoz vezet. Amikor társadalmi űr vagy társadalmi veszély jelentkezik, az osztály könnyen helyettesíthető a nemzettel, a szocializmus a naciona­lizmussal, a demokrácia a populizmussal.
2. A meggyökerezettség igénye kollektivizmust eredményez, és az egyik típusú kollektivizmus könnyen fölváltható egy má­sikkal. A nacionalizmus a primitív kollektivizmus egyik megjele­nési formája. Ha harcolni akarunk a nacionalizmus ellen, akkor nem egy másik kollektivizmust kell hirdetnünk, hanem az indivi­dualizmust. De biztosan nem a laissez fairé típusú individualiz­must, mert az szintén kollektivizmust táplál, a belőle fakadó tár­sadalmi polarizáció elleni reakciók formájában. Amire szüksé­günk van, az a felelős vagy emancipált individualizmus, amely más egyének jogos érdekeinek veszélyeztetése nélkül készteti az egyéneket önmaguk emancipációjára.

Új nemzetállam

A legjelentősebb nemzetállamok az elmúlt században jöttek lét­re (Anderson, 1983.; Hobsbawm, 1990.). Ez magyarázható a nemzeti tulajdonos osztályoknak azon törekvéseivel, hogy ha­tárokkal, rendőrséggel és hadsereggel védjék meg érdekéiket. Ebben a korszakban kevés számú viszonylag nagy állam léte­zik, nincsenek nemzetközi intézmények, és a világ „rendjét" a nagyhatalmak biztosítják. Ezek saját érdekszférával rendelkez­nek és kiépítették – hatalmuk és gazdasági előnyük forrása­ként – a gyarmatbirodalmakat. Ez volt a területi imperializmus korszaka. A kis nemzetek, ha egyáltalán képesek, csak hatá­raikkal védhetik magukat. Nem soknak sikerült.

Az első, de különösen a második világháborút követően je­lentős történelmi változások következtek be. A gyarmatbirodal­mak szétestek, a nemzetállamok száma megsokszorozódott. Jelenleg körülbelül 200 létezik, és az újak alapításának folya­mata tovább tart. A világ több mint 8.000 etnikai csoportjának még nincsen „saját" állama (Armstrong, 1982.). A gyarmati né­pek kulturálisan, képzettségben és gazdaságilag megértek arra, hogy megvédjék identitásukat gyarmati irányítóikkal szemben. Számos nemzetközi szervezet működik, és ezek megkezdték a világ rendjének szabályozását.³ A korábbi nagyhatalmú orszá­gok felismerték, hogy dominanciájukat hatékonyabban őrizhetik gazdasági szálakkal, mint politikaiakkal, és valamivel később beleegyeztek „nemzeteik" politikai függetlenedésébe.

Jelenleg a nemzetek közötti kapcsolatok általában sokkal civi­lizáltabbak. A háborúba nem sodródó nemzetek száma évtizedek óta emelkedik. A Helsinki Megállapodás kinyilvánítja, hogy euró­pai államok határai erőszakkal meg nem változtathatók. Ennek az európai háborúk végét kell jelezni – abban az Európában, ahol csupán két évtized választja el két világháború kirobbanását. Az emberi jogok ENSZ általi védelme jelzi, hogy a formálódó Euró­pában milyen jellegű társadalom van kialakulóban.

Egy ilyen Európában a régi nemzetállamok anakronizmusnak tekinthetők, és egy új nemzetállam megjelenésére kell számíta­nunk. Ha háborúk és imperialista területi hódítások nincsenek, akkor a nemzetállamok merev határai a továbbiakban szükségte­lenné válnak. A nemzetgazdaságok egy globális gazdaság felé tartanak, és amint azt az Európai Unió is példázza, a nemzeti érdekek kikényszerítik az integrációt. A politikai szuvereni­tás nagymértékben korlátozódik, és egy bizonyos típusú ad­minisztratív és kulturális autonómiává alakul át. Ennek két oka van: megvalósítása ugyanis egyrészt szükséges, másrészt lehet­séges. Az általános oktatási és társadalmi szolgáltatások érzé­kenyebbé tették az embereket kultúrájuk egyedi jellemvonásaira (nyelv, történelem, szellemiség, intézmények). Ezért a nemzetál­lamoknak kötelessége ezen sajátosságok megőrzése. Másrészt a nemzetközi koordináló intézmények növekvő száma – Európá­ban még a bíróság is nemzetek feletti lesz – lehetővé teszi, hogy a nemzeti sajátosságok egymást ne veszélyeztessék. Egyedi di­alektika érvényesül: minél inkább elkülönülnek és önállósod­nak a nemzetek, szuverenitásuk annál inkább korlátozódik, annál erősebben függővé válnak egymástól. Egy olyan társada­lomban, ahol minden közös konfliktust nemzetközi testület kezel, a soknemzetiségű államok viszonylag homogén etnikai összeté­telű részekre szakadnak. Ezzel egyidejűleg az alapvető emberi jogok egyetemlegessé válnak, tehát az etnikai hovatartozás kizá­rólagossága megszűnik. Számos etnikai csoport nem atomizáló­dik, hanem a társadalomba integrálódik. Mindez azonban nyilván­valóan csupán egy megfigyelhető tendencia, nem pedig az össze­tűzések feltétlen kifutását jelenti.

A történelmi tendencia fényében azt várhatjuk, hogy a jelen­legi európai soknemzetiségű államok vagy meglehetősen radi­kális, nacionalista autonóm közösséggé alakulnak, vagy pedig további darabokra hullanak. Az előbbi fejlődés Nyugat-Európa sajátossága (Skócia, Wales, Katalónia, Baszkföld, flamand és vallon Belgium), míg az utóbbi Kelet-Európáé (Jugoszlávia, a Szovjetunió, Csehszlovákia). Bár néhány föderáció részben vagy egészében újraegyesülhet, ez már teljesen új módon követke­zik be. A nemzetállamok megmaradó egyesülése szintén régiók szövetségévé alakul. A XIX. századi, Mazzinitől kölcsönzött „min­den szerb egy államban" jelszó elavult lesz, jelentését elveszí­ti. Az élet szabad és sikeres egyéneket követel meg, a szabad­ság és a siker pedig a zárt nemzetállam közvetítése nélkül is elérhető.

Végül még egy történelmi következtetést vonhatunk le.

A kelet-európai társadalmak – s ennyiben különböznek a nyu­gat-európaiaktól – társadalmi, politikai és gazdasági fejlődésük­ben lemaradtak. Ők nem élték meg sem a liberális politikai stá­diumot, sem pedig a múlt századi önálló nemzetállami létet. Gaz­daságilag szintén fejletlenek voltak. Az utolérés érdekében kü­lönböző forradalmakkal és radikális reformokkal kísérleteztek. A forradalmak rendszerint különféle aránytalanságokat okoztak, amelyek reakcióként ellenforradalmakat váltottak ki. Az értelmes vitának alig van hatása. S századunk végére a kelet-európai tár­sadalmak régi nemzetállamok és laissez faire liberalizmusok visszaállításával végezték. Ugyanebben az időben az európai közösség fejlettebb része az új nemzetállamok, a gazdasági és politikai integráció, és a posztjóléti állami fejlődés következő fá­zisába érkezett. A türelmetlen nacionalizmus, a populista demok­rácia és a véres konfliktusok a jelenlegi alkalmazkodás megnyil­vánulási formái, de egyáltalán nem hatékony eszközei az utol­érésnek. A zavar meglehetősen általános. Ez egy további oka a bizonyosan elkerülhetetlen – mindamellett romboló – naciona­lizmusnak.

(Fordította: Turján Beáta)

Jegyzetek

¹ Miric idézi a pszichológus Miljeko Karant (véletlenül mindketten szer­bek), aki a nacionalizmus szerint etnocentrikus, egoista, irracionális, pri­mitív, csoportképző, merev, nyugtalanító, erőszakos és haladásellenes (Miric, 1990. 105.).

² Ez előre jelezhető volt. Rot és Havelka (1973. 247-58.) felsőfokú oktatási intézményekben tanuló diákok körében végzett felmérése azt mutatja, hogy a városi népesség negatívan korrelál a nacionalizmussal és pozitívan az internacionalizmussal; szüleik alacsony végzettsége (ele­mi vagy annál kevesebb) pozitívan korrelál a nacionalizmussal és nega­tívan az interacionalizmussal, és éppen ellenkezőleg, ha a szülők egye­temet végeztek; a tekintélyelvűség a falvak és az elemi iskolát végzet­tek jellemvonása, és korrelál az etnocentrizmussal és más nemzetekkel való társadalmi távolságtartással.

³ 1951 és 1984 között a kormányzati nemzetközi szervezetek száma 123-ról 365-re, a nem kormányzatiaké 832-ről 4615-re nőtt (Hobsbawm, 1990. 197.)

Irodalom

Armstrong, J. A.: Nations Before Nationalism. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1982.

Anderson, B.: Imagined Communities. London, Verso, 1983.

Brad J.: Ethnic Identitty and Rationality. Revija za sociologiju, 1993. 3-4., 151-156.

Dugandžija, N.: Jugoslavenstvo. Beograd, Mladost, 1985.

Hobsbawm, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Cambridge, CUP, 1990.

Horvat, B.: Nationalism and Nationality. International Journal of Politics, 1972. tavasz, 19-46., átvéve: Gledišta, 1971. 5-6.

Horvat, B. : Welfare of the Common Man in Various Countries. World Development, 1974. 7. 29-39.

Ičević, D.: Jugoslavenstvo i jugoslavenska nacija. Beograd, Naučna knjiga, 1989. – ,

Mirić, J.: Iskušenja demokracije. Zagreb, Radnčike novine, 1990.

Rot, N. – Havelka, N.: Nacionalna vezanost i vrednosti kod srednjoškolske omladine. Beograd, IDN, 1973.

Summers, R. – Heston, A.: The Penn World Table. Quarterly Journal of Economics, 1991. 327-68.

Supek, R.: Društvene predrasude i nacionalizam. Zagreb, Globus, 1992.

Kelet-Európa a multikulturalizmus figyelemre méltó példája mind­három alrégióját tekintve. A térségen belül ugyanis – a jobb meg­értés érdekében – három alrégiót különböztetünk meg. Ezek közül az egyik – ahogy manapság nevezik – Kelet-Közép-Eu­rópa, azaz a jelenleg használatos földrajzi fogalmaink szerint: a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyar­ország, Szlovénia és Horvátország. Ausztria, a Habsburg Biro­dalom részeként, az újkortól kezdve szintén Kelet-Közép-Euró­pához tartozott. Az eképp körülhatárolt alrégiót elsősorban az a körülmény különbözteti meg a másik kettőtől, hogy az itt létre­jött államok a kora középkorban a nyugati kereszténységhez, azaz a katolikus egyházhoz csatlakoztak. Ez azzal járt, hogy a nyugatról érkező szellemi áramlatok egészen a XVIII. szá­zad végéig megtorpantak az említett államok határainál. A mentalitásban, intellektuális szemléletmódban és egyéb jegyek­ben megmutatkozó különbségek főként ebből a körülményből fakadnak.

A másik alrégiót, amely a mai Jugoszláviát, Romániát, Bulgá­riát, Albániát és Görögországot foglalja magában, Délkelet-Eu­rópának nevezzük. Területe azonos a valamikori Bizánci és az utána jövő Ottoman Birodalommal.

A harmadik alrégió maga a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa, azaz Oroszország, Ukrajna és Belorusszia. Nem soro­lom ide az orosz gyarmatokat: a Kaukázust, a Kaukázuson túli területeket és Közép-Ázsiát, amely kutatásaink szempontjából Kelet-Európán kívüli területnek tekintendő. Mindazonáltal hoz­zá kell tennünk, hogy Ukrajna és bizonyos mértékig Belorusszia a XlV-től a XVII. századig a lengyel-litván államközösséghez (lengyelül: rzecz pospolita, azaz köztársaság) tartozott, s a gö­rög katolikus (unitus) egyház részeként nyugati befolyás alatt állt. Délkelet- és Kelet-Európa államai azonban többségükben a ke­leti ortodox egyházhoz csatlakoztak, ami megint csak rányomta a bélyegét lakóik mentalitására.

A három alrégió abban is hasonlít egymásra, hogy az itt található országok lakossága meglehetősen kevert. A térség történelmi fejlődésének eredményeként ugyanis különböző ere­detű népek települtek egymás közeli szomszédságába lehetet­lenné téve az etnikai határok pontos meghúzását. Az etnikai kü­lönbségek nem egyszer társadalmi különbségeket is jeleznek: a földbirtokos más nemzetiségű, mint a paraszt, a városlakó pe­dig megint csak más nemzetiséghez tartozik – csaknem a kez­detektől fogva.

De miféle kezdetektől fogva? Angolszász szokás szerint az i. sz. 500. évet tekintem kiinduló pontnak. Kelet-Európa ekkor azo­nos a Bizánci, más néven a késő Kelet-római Birodalommal. A birodalmon kívüli területek etnikai összetételéről nincs tudomá­sunk. A régészeti leletek nem árulkodnak arról, milyen népek lakhattak egykor az ásatások színhelyén. Ami bizonyosnak tű­nik, az a szlávok jelenléte a Bizánci Birodalomtól északra. Ezek a szlávok hamarosan keresztülözönlöttek a birodalom határain, egészen az anatóliai területekig jutottak, és tartósan leteleped­tek a Balkán-félszigeten. Valószínű, hogy a románok ősei vala­hol a Balkán középső vidékén, az illír és/vagy trák eredetű albá­nok szomszédságában kovácsolódtak egységes etnikummá. A latin nyelvjárást beszélő románok mellett örmények és egyéb kaukázusi népek is éltek a félszigeten.

Az északi vidékeken különböző szláv törzsek éltek. Ezek ala­pították meg később a Nagy Morva Birodalmat, amelynek pon­tos elhelyezkedése máig vitatott. A nomád magyar törzsek a IX. század végén érkeztek feltehetően Nyugat-Szibériából, letele­pedésükkel éket verve a szláv népek közé. A honfoglaláskor va­lószínűleg vlachokat, azaz románokat is találtak a térségben. A magyarok i. sz. 1000-ben keresztény királyságot hoztak létre. Telepeseket hívtak be nyugatról, főleg németeket a Szent Ró­mai Birodalomból, de rajtuk kívül franciák és olaszorfTs érkez­tek. Itáliából hittérítők, a német területekről lovagok, szerzete­sek és városalapító polgárok jöttek be az országba. A királyság különböző vidékein települtek le, és – a sztyeppékról beáramló török törzsekkel együtt – fokozatosan beleolvadtak a magyar­ságba. Szent István, az első magyar király, fiához intézett intel­meiben arról beszél, hogy az egy nyelvű és egy szokású király­ság gyenge. Vendégeket kell befogadni az országba, hogy meg­tanítsák a magyarokat a keresztény szokásokra és különböző mesterségekre.

Hasonló volt a helyzet Csehországban. Mivel a fejedelemség – 1212-től királyság – beleolvadt a Szent Római Birodalomba, új telepesek elsősorban a német területekről vándoroltak be, hogy új hazát találjanak a határmenti hegyvidékeken, ahol az ércbányászat biztosított számukra megélhetést, és a városok­ban, ahol mesteremberként és kereskedőként teremtették elő a kenyérre valót.

A német telepeseket és polgárokat Lengyelországban is meg­találjuk, először 963-ban tesznek róluk említést. Akárcsak Ma­gyarországra és Csehországba, ide is magukkal hozták a föld­művelés és a bányászat új módszereit, s még egy új társadalmi státuszt is meghonosítottak az egykori rabszolgák és szabadok számára – a bérlőét. A lengyel területektől északkeletre feküdt a balti népek közé tartozó pogány litvánok földje. Jogaila (ké­sőbb lengyelül Jagiello) hercegnek a lengyelországi Hedwig-Jadwiga királynővel kötött házassága után, 1385-ben Litvánia felvette a nyugati kereszténységet (a XIII. században egyszer már sor került erre, ám sikertelenül), és perszonál, majd később reál unióra lépett a lengyelekkel. Az egyesült birodalom számos területet elhódított Oroszországtól; az itt élő ortodox keleti szláv lakosság azonban megőrizte különállását, belőlük alakult ki az ukrán, illetve a belorusz etnikum.

Az ősi Ruszt viking harcosok és kereskedők alapították a IX. században; földjét keleti szláv népek lakták, de határai mentén finnugor és török törzsek települtek le, majd kerültek orosz fenn­hatóság alá, ahogy északkelet felé vándoroltak. A déli orosz sztyeppe emberemlékezet óta nomád törzsek, kunok, tatárok és egyéb ázsiai népek otthona volt; az orosz birodalom hosszú év­századok után rájuk is kiterjesztette uralmát.

A mai kelet-európai nemzetek különböző népektől és állam­alakulatoktól származtatják magukat. Nem mindig könnyű, kimu­tatni ezeket a kapcsolatokat, de a történészek fáradhatatlanul, kimeríthetetlen képzelőerővel keresik az ősi dicsőség nyomait. Ezzel szemben a középkori ember aligha tudta volna rnegmondani, melyik nemzetiséghez tartozik.

Hozzá kell tennünk, hogy a latinul beszélő Kelet-Közép-Eu­rópában ismerték ugyan a „natio" fogalmát, de a feudális, föld­birtok szerint szerveződő uralkodó elitet értették alatta (status et ordines). Lehetett tehát valaki nemzetiségét tekintve litván származású, mégis a lengyel nemzet, értsd: a nemesség tagja (gente Lithuanus, natione Polonus). Ugyanez volt a helyzet Csehországban és Magyarországon is (natio bohemica, natio hungarica).

A balkáni szlávok több államot is alapítottak; a bolgár (ez i. sz. 680 körül, eredetileg török államalakulatként szerveződött, de a hódítók később beleolvadtak a szlávokba), a horvát és a szerb államon kívül még bosnyák állam is létezett. A bizánci, majd az Ottoman török hadak időről időre lerohanták ezeket a képződményeket. A XIV. században jött létre a Moldvai és a Ha­vasalföldi Fejedelemség, amely hol magyar, hol lengyel fennha­tóság alatt állt. E két román fejedelemség a XV. század végétől a török birodalom adófizetője lett.

A XIV. század közepétől a XVI. század elejéig hatalmas vál­tozások mentek végbe. A térség eredetileg is sok nemzetiségű államai helyén négy, többféle kultúrát magába olvasztó biroda­lom jött létre: a Habsburg Birodalom, a lengyel-litván állam, Oroszország és az Ottomán Birodalom. Ezekben az államala­kulatokban egyre több nemzetiség keveredett. A törökök elől menekülő délszlávok a XIV-XV. században érték el a magyar határokat, és elsősorban az ország déli vidékein települtek le. A Habsburg Birodalmon belül élő román népesség is nőttön nőtt, függetlenül attól, hogy honnan származott, a Balkánról vagy Er­délyből. Csehországba a németek települtek be mind nagyobb számban. Ebben az időszakban érkeztek meg a Német Biroda­lomból és a Spanyol Királyságból kiűzött zsidók a lengyel-litván állam és az Ottomán Birodalom területére. Miután a törökök meghódították a magyar állam középső részeit, délszlávok, tö­rökök, görögök és örmények áramlottak be ezekre a vidékekre. A balti térségben a német lovagrendet és a német városlakókat svéd hódító hadak követték elfoglalva a balti törzsek területei­nek egy részét.

Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a történelmi Magyaror­szág visszafoglalása után az uralkodók idegen telepeseket, el­sősorban katolikus német parasztokat hívtak be az elnéptele­nedett vidékekre. Rajtuk kívül azonban nagy számú szerb, sőt bolgár is érkezett, az előbbiek főleg az 1690-es nagy üldözteté­sek elől menekülve. A szlovákok és a rutének Magyarország északi részeiből a melegebb éghajlatú és termékenyebb nagy magyar Alföldre vándolroltak, és az ország legdélibb határáig jutottak. A mai Vajdaság területén különböző népek települtek le, köztük még cseheket is találunk. Egyik etnikum sem került azonban többségbe – sem abszolút, sem relatív értelemben. Oroszországban német és szerb telepesek kerestek új hazát olyannyira, hogy a déli vidékeket Új Szerbiának nevezték (a mai Ukrajna területén).

Hogy a hatalom miként viszonyult az így kialakult helyzethez, az országonként változott. A Habsburg Birodalom, bár vala­mennyi állam közül itt uralkodott a legszélsőségesebb abszolu­tizmus, elismerte a cseh, a magyar, és a horvát rendek létét, sőt Lengyelország első felosztása után a lengyel rendekét is. Az 1620-ban vívott fehérhegyi csatát követően számos arisztokra­ta érkerzett a birodalom különböző részeiből, köztük spanyolok és portugálok a németekről és olaszokról nem is beszélve. Bár az újonan jött arisztokraták hatalmas birtokokat kaptak Cseh-és Morvaországban, a földbirtokos elitnek legalább a fele tgvábbra is cseh származású volt. A rendek hatalma és befolyása meg­maradt. Ugyanilyen kép fogad Magyarországon, Horvátország­ban és Sziléziában, ez utóbbit azonban a XVIII. századköze­pén Poroszországhoz csatolták. Másként alakult azoknak a né­peknek a sorsa, amelyeknek nem volt saját arisztokráciájuk és nemességük. Közéjük tartoztak az Ausztria déli tartományaiban élő szlovének, továbbá a magyarországi szlovákok és románok. A szerbek sajátos helyzetben voltak: önálló egyházzal rendel­keztek, s időről időre zsinatot hívhattak össze. A galíciai ukrá­nok hasonló cipőben jártak, mint a szlovének vagy a szlovákok.

Eltérően alakult a történelem a lengyel-litván államban. Az 1569-es lublini unióval a litvánok ugyan egyenrangúakká váltak a lengyelekkel, csakhogy a litván nemesség erősen ellengyelesedett. Hasonló történt a keleti országrész keleti szláv nemzeti­ségű arisztokratáival és nemeseivel is. Nem kaptak egyenlő jo­gokat még a breszt-litovszki egyházegyesítés után sem, amikor az ortodox egyház elismerte a pápa fennhatóságát. A zsidók sem földműveléssel, sem iparűzéssel nem foglalkozhattak, s így get­tóikba zárva megőrizték ősi kultúrájukat.

Az orosz birodalom a XVIII. század folyamán az egész balti térséget bekebelezte, de egyedül a német bárók és polgárok számára biztosított kiváltságokat. A politikai elitnek eszébe sem jutott, hogy az észt és lett parasztok egyáltalán a világon van­nak. A Fekete-tenger partjára érve az orosz hódítók tatárokkal találkoztak. A Krími Kánság valamikor félelmetes ellenség volt. De most, leigázva, már nem számított. Akárcsak a kisorosznak nevezett ukránok, vagy a fehéroroszként emlegetett beloruszok, akik, mint a nevük is mutatja, valamennyien oroszok voltak.

Az Ottomán Birodalomban mindössze kétféle embert ismer­tek, mohamedánokat és nem mohamedánokat. E két csoport etnikai összetétele közömbös volt a hatalom számára. Mindazo­náltal tagjaik különböző felekezetekhez, illetve egységekhez, az úgynevezett milletek-hez tartoztak. E különböző csoportok kü­lönböző etnikumokat képviseltek. így tehát a török kormány – a Habsburgokhoz hasonlóan – elismerte, hogy határain belül több­féle kultúra él egymás mellett. A nemzetiségi és felekezeti ho­vatartozás mindenhol szoros összefüggésben volt egymással -akárcsak ma.

A tradicionális társadalmakban az etnikai különbségeknek nem volt jelentősége. Valamennyi birodalomban létezett egy „lingua franca"; a Habsburg-területeken ennek szerepét a német és a latin, Lengyelországban a lengyel és a latin, Oroszország­ban az orosz, a török birodalom balkáni tartományaiban pedig a görög töltötte be. E nyelveket általában mindenki megértette. Nem a nyelvi, hanem a társadalmi különbégek számítottak.

A következő nagy változást a francia felvilágosodás, és a nyo­mában kitörő forradalom hozta. Kelet-Európában a felvilágoso­dás indította el a nemzeti mozgalmakat. A romantikus eszmék szintén hozzájárultak a nemzeti érzések fellobantásához. Kiala­kulóban volt a nemzet, a szó mai értelmében. A Kelet-Európa számára mindig követendőnek tekintett Nyugat kétféle utat kí­nált: a franciát és a németet. A francia út a nemzetállamot jelen­tette, egyenlő jogú polgárokkal és a nemzeti eszme kultuszával. A meglévő nemzetiségi ellentéteket Franciaországban nem vet­ték tudomásul. A második utat képviselő németek több mint 300 országba szétszórva éltek, s csupán 1806-ig egyesültek a Szent Németrómai Birodalomban. A nemzet kötőeleme a nyelv és a kultúra volt. Kelet-Európa, amelynek nemzetiségei kívül reked­tek az államhatalmon, az utóbbi példát követte.

Kelet-Európában egymás után indultak útjukra a nemzeti moz­galmak, amelyeket a kortársak rendszerint nemzeti újjászületés­nek, újjáéledésnek, ébredésnek neveztek. Miroslav Hroch cseh történész három szakaszt különít el e mozgalmak történetében. Az első szakaszban a mozgalmat mindössze maroknyi értelmi­ségi képviseli, akik fel akarják ébreszteni, éleszteni az alvó nem­zetet. A második szakaszban ezek az értelmiségiek a nemzeti eszme hirdetésével mind szélesebb közönséghez jutnak el. A harmadik szakaszban a nemzeti eszme a tömegeket is magá­val ragadja. E folyamatot elsősorban az iskolák mozdítják elő, amelyek arra tanítják a tömegeket, hogy valamely nemzethez tartozzanak. A nemzet az identitás meghatározójává vált, és ezt az identitást már nem az határozta meg, hogy az egyén kinek az alattvalója vagy melyik város polgára. E nemzeti tudat meggyökeresedése nem ment végbe egyik pillanatról a másikra, igénybe vette 1789-től 1914-ig csaknem az egész hosszú XIX. századot.

A nemzeti újjáéledés során két tényező jutott különösen fontos szerephez: a nyelv és a történelem. A nemzeti irodal­mi nyelvet vagy az ősi, elsüllyedt nyelvi normákból vagy a be­szélt nyelvből kiindulva kellett megteremteni. Nyelvújításra is szükség volt, hogy a nyelv, a modern kor követelményeinek meg­felelően, a mindennapi élet új jelenségeinek kifejezésére és a művelt társalgásra egyaránt alkalmassá váljon. Azok az etnikai közösségek, amelyek nem alakították ki saját irodalmi nyelvü­ket, nem forrtak nemzetté (mint például a németországi szorbok).

A nemzetté válás másik eszközét a nemzeti történelem jelen­tette. Ahol létezett egykor feudális nemesség, amely ténylege­sen működtette az államot, ott a nemzeti történelem csaknem teljesen egybe esett a történelem valódi menetével. Ahol hiányzott az ilyen uralkodó elit, ott az ébredők mítoszokhoz folyamod­tak.

Miután a potenciális nemzet valamennyi tagjában felébredt és kikristályosodott a nemzeti tudat, megszületett maga a nemzet. A kulturális törekvések helyét politikai törekvések vet­ték át. A nemzeti mozgalmak vezetői először egyfajta autonómi­át követeltek a soknemzetiségű birodalmon belül, távoli célként a teljes függetlenséget és az önálló államiságot tartva szem előtt.

A hosszú XIX. század elején Lengyelország eltűnt Európa tér­képéről. Az eredeti államnak csupán egy töredékét állították hely­re mint az orosz cár uralma alatt álló lengyel királyságot. Meg­maradt a három soknemzetiségű birodalom, a habsburg, az orosz és a török. Ez utóbbi fokozatosan széthullott az egymást követő nemzeti felkelések és forradalmak következményeként. Helyén nemzetállamok alakultak: a szerb (1804-1815), a görög (1829), a két fejedelemség egyesülésével a román (1859-1861), végül a bolgár (1878) és az albán (1912). A balkáni háború kitö­réséig a Balkán-félsziget egy része török uralom alatt maradt. Az új nemzetek népes kisebbségeket hagytak mind az Ottomán, mind a Habsburg Birodalomban, amelyet az 1867-es kiegyezés után Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek.

Ebben az államalakulatban a nemzetek nem követeltek teljes szuverenitást, csupán nemzeti autonómiát. Mint Palacky, a cseh történész és politikus 1848-ban megállapította: az oroszok és németek közé szorult kis nemzeteknek – amelyek ezt a birodal­mat alkották – ki kellett tartaniuk Bécs mellett, ha nem akartak német vagy orosz uralom alá kerülni. A kormány számára las­san tudatosult, hogy milyen sokféle nemzet él együtt a biroda­lomban. A kiegyezés után az osztrák és a magyar kormány két­féle viszonyt alakítottak ki a nemzetekkel, vagy ahogy nevezték őket: a nemzetiségekkel szemben. Azok a nemzetek (Volksstamme), amelyek Ausztriában, azaz a birodalom Lajtán túli te­rületein éltek, már az 1848-as alkotmány értelmében is teljes egyenlőséget élveztek. Saját iskolákat, kulturális szövetségeket, sőt egyetemeket alapíthattak. A cseheknek Prágában működött az egyetemük a középkori prágai univerzitás szétválása után (az egyikből cseh, a másikból német egyetem lett), a lengyeleknek pedig két egyetemük is volt, egy Krakkóban, egy meg Lemberg-ben (ma Lvov). A nemzetek politikai pártokat szerveztek – nem is egyet -, amelyek a tartományi parlamentekben (Landtag) és a központi Reichsratban képviselték érdekeiket. A közigazga­tás valamennyi szintjén saját nyelvüket használhatták.

Hasonló jogokat élveztek a magyar korona területén élő hor­vátok is. Saját parlamentjük volt, és önálló kormányuk is műkö­dött, amely azonban csak belügyekben mondhatta illetékesnek magát. A horvátok részt vehettek a magyar országgyűlés dön­téseiben, nyelvüket hivatalos nyelvként használhatták, s a zág­rábi egyetemen kívül még tudományos akadémiát is alapítottak, amely Horvát (hivatalosan Délszláv) Tudományos Akadémia né­ven nyitotta meg kapuit. Hasonló intézményeket hoztak létre a csehek és a lengyelek is a lajtán túli vidékeken. A Magyarorszá­gon élő többi nemzetiség: a románok, a szlovákok, a szerbek és rutének számára az 1868-as nemzetiségi tövény csupán a magyar politikai nemzet részeként biztosított egyenlő jogokat.

(Amennyiben a dolgok kedvezőbben alakulnak, a francia minta vált volna követendővé). Ezeknek a nemzetiségeknek megvol­tak a maguk – többnyire a különböző egyházak által működte­tett-iskolái és kulturális intézményei. A közöttük deklarált egyen­lőség azonban egyre korlátozottabb érvényű volt. Magyarország soknemzetiségű állam volt, de egyidejűleg megmaradt magyar nemzetállamnak.

Még rosszabb volt a helyzet Oroszországban és az újonan ala­kult balkáni államokban. Oroszországban egyedül az orosz nem­zetiséget ismerték el, és a balti nemzetek, illetve a lengyelek még azok után sem merték szóbahozni az autonómia kérdését, nem beszélve a függetlenségről. A helyzet az 1905-ös forradalom után sem változott, amikor félparlamentáris rendszert hoztak létre. Ukrajnában már 1863-ban betiltották a sajtótermékek nyomta­tását. Ukrán könyvek és folyóiratok csupán Galíciában jelenhet­tek meg. Oroszország – bár ezt hivatalosan sohasem jelentet­ték ki – egyetlen politikai nemzet otthona volt.

A megalakulásuk utáni első évtizedekben a balkáni államok területén még nem éltek számottevő nemzeti kisebbségek. Eb­ben az időben inkább az okozott gondot, hogy a nemzet tagjai­nak egy része a határokon kívül rekedt, és az anyaországra várt a feladat, hogy felszabadítsa őket. 1878 után azonban jelentős török kisebbség került a bolgár állam területére. 1913-ban fel­osztották Macedóniát, s lakói zömükben szerb és görög fenn­hatóság alatt éltek tovább. Ezek az államok könnyedén megol­dották a macedón kisebbség okozta gondokat. Szerbia valami­féle furcsa dialektust beszélő szerbeknek tekintette őket. A gö­rögök pedig kijelentették, hogy a macedón nemzetiség a hellén nép egyik szláv nyelvet beszélő ága.

Oroszország, valamint a balkáni államok nemzetállamnak te­kintették magukat, és nem ismerték el, hogy határaikon belül többféle kultúra él egymás mellett. A Balkánon elvárták a nemzetiségektől, hogy asszimilálódjanak. Az Orosz Birodalomban már kissé más volt a helyzet, a zsidók asszimilációja elé példá­ul kifejezetten akadályokat gördítettek. A varsói kormány (a ko­rábbi Lengyel Királyság) területén a zsidó és a német kisebb­ség asszimilálódott a lengyelekhez. Ausztriában kölcsönös volt az asszimiláció: az egykori német Prága cseh város lett, a Bécs­ben nagy számban élő csehek pedig osztrákokká váltak. Ma­gyarországon a nemzetiségek ellenálltak az erőltetett asszimi­lációnak, a városokban viszont megindult a természetes egybe­olvadás, amelynek eredményeként a századfordulón Budapest már magyar városnak mondhatta magát. Az asszimiláció te­hát nagyrészt városi jelenség maradt, a parasztság csaknem mindenhol érintetlenül megőrizte hagyományait.

Az első világháború után ismét fordulópont következett a tér­ség történetében. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egymás után jöttek létre az új nemzetállamok. Jugoszláviának – eredeti nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak – és Csehszlováki­ának már a nevéből is kiolvasható, hogy sok nemzetiségű ál­lam. A csehszlovák kormány hiábavaló erőfeszítéseket tett a csehszlovák nemzet létrehozására, amelynek gondolata ellen még maguk is a csehek is berzenkedtek. E két alrégióban a két világháború között voltaképpen nem létezett olyan állam, amely ne tudott volna határai között kisebb-nagyobb nem­zeti kisebbségeket. Még Észt- és Lettországban is számotte­vő kisebbség élt, elsősorban németek és oroszok. Magyarország lakosságának egyharmadát, Ausztria pedig német ajkú népes­ségének valamivel több mint egyharmadát elvesztette. A mace­dónok zöme jugoszláv, értsd: szerb fennhatóság alatt maradt, a bolgárok pedig kezdték a területükön élő macedónokat egyre inkább bolgároknak tekintetni.

A Népszövetség által kidolgozott kisebbségvédelmi rendszer­hez valamennyi kelet-európai államnak tartani kellett magát (a Szovjetunió kivételével). A kisebbségek panaszt tehettek az őket ért hátrányos megkülönböztetések ellen – bármilyen formában nyilvánultak is meg -, és a kormányoknak kötelességük volt vá­laszt, valamint megfelelő elégtételt adni. A rendszer azonban valójában nem működött. A két világháború közötti évtizedek­ben 8.000-nél is több panaszt küldtek a Népszövetséghez, ám ezek közül alig több mint ezret intéztek el. Az esetek többségé­ben az érintett kormányok arra való hivatkozással nem tárgyal­ták le a beérkezett panaszokat, hogy azok sértik államuk szu­verenitását. A multikulturalizmus, amely még a háború előtti idő­szakénál is fokozottabb volt, a politikusokat és a nyugati értel­miségieket egyaránt bosszantotta.

A világtól elszigetelt Szovjetunió egyebek közt azért nyerte meg a forradalmat, mert a cári birodalom kis és nagy népe­inek egyaránt egyenlőséget és függetlenséget ígért. Sorra alakultak a független és autonóm köztársaságok, az aprócska nemzetek pedig legalább megkapták az autonóm terület státu­szát. Ám a szovjet rendszer valójában csupán formális egyenlő­séget biztosított az orosz kézben lévő kommunista párt uralma alatt. A többi nemzetnek népi együttesekkel kellett beérnie. E nemzetek egy része – némelyikük egyáltalán nem ismerte az írást vagy arab írásjeleket használt – új, latin betűs ábécét ka­pott a húszas években, de csak azért, hogy a harmincas évek­ben ugyanezt cirill betűsre cseréljék. A kommunista párt által hir­detett bősz internacionalizmus a valóságban nagyorosz nacio­nalizmusnak és sovinizmusnak bizonyult. A birodalmon belül élő nemzetek történelmét össze kellett kapcsolni az orosz történe­lemmel, a szovjet népek barátságát pedig ősréginek kiáltották ki. Függetlenségről szó sem eshetett; az ilyen irányú követelé­seket a burzsoá sovinizmus és szeparatizmus jelének tekintet­ték, mint ilyet elutasították és büntetéssel sújtották.

Amikor a német megszállókat Kelet-Európában az oroszok váltották fel, a fent leírt, orosz nacionalizmussal ötvözött szovjet típusú internacionalizmust az egész térségre rákényszerítették, egyedül Görögország maradt kivétel. Ez a fajta internacionaliz­mus, amelyet még a renitens Jugoszlávia, majd Albánia is a magáévá tett, a régió államaiban sem volt mentes a rejtett naci­onalizmustól. Magyarországon a kommunisták a nép ellensé­gei: a Habsburgok, a németek és egyáltalán a Nyugat ellen ví­vott szüntelen harcként értelmezték a történelmet. Bulgáriában Bizáncot, Szerbiát és a török birodalmat tették meg főellenség­nek, azaz mai fogalmakra lefordítva: a két NATO-államot és a fekete bárány Jugoszláviát. A lengyelek és a csehek a némete­ket tekintették örök ellenségeiknek, s még folytathatnánk a sort. Bezzeg az oroszok mindig is jó nagy testvérek voltak, s ha ne­tán mégis másképp alakult, mint Magyarországon 1849-ben, akkor azt egyszerűen a cárizmus rovására írták. A lengyelek­nek még óvatosabbaknak kellett lenniük.

Az európai népi demokráciák elvileg nemzetállamok voltak; a németeket kitelepítették, a csehszlovákiai magyarok egy részét úgyszintén. A nemzeti kisebbségek – még a németek is – csak szálka voltak a kormányok szemében. A szocialista országok kötelező jellegű barátsága csak üres szó maradt, az ember jobban tette, ha megfeledkezett határon túl élő honfitársai­ról. Olykor-olykor elhangzott, hogy a nemzetiségek hidat jelen­tenek az államok között. De bármilyen hévvel emlegették is ezt, senki sem törődött azzal, hogy valóban eljátsszák e szerepet. Ha mindössze csekély számú nemzetiség élt egy országban, akkor viszonylag jó bánásmódban részesült. A tekintélyes nem­zeti kisebbségek azonban örökös fenyegetést jelentettek az ál­lam biztonságára, s így semmi jóra nem számíthattak.

A nyugatiak előszeretettel hangoztatják, hogy 1989 után az elfojtott nacionalizmus hirtelen a felszínre tört. Az igaz­ság azonban az, hogy a nacionalizmust korántsem fojtották el, csupán eltorzították, és a Nyugat, az osztályellenség, illet­ve az egyébb ősi ellenségek ellen irányították, amelyekből vala­mennyi kelet-európai nemzetnek volt egy pár. A nacionalizmus ilyen eltorzított formában élt tovább, nem mentesen a szocializ­mus előtti időszak nacionalizmusának egyes elemeitől. A kom­munizmus idején nem kerülhetett sor katonai összeütközésre, csak ha a hatalom elleni nyílt támadást kellett leverni (1953, 1956, 1968, 1980-1981). 1989 után a nemzetek közti gyűlölet szabad utat kapott.

Az évszázadok óta megoldatlan gondot jelentő kisebbségek továbbra is velünk élnek, és ellenállnak minden beolvasztási kísérletnek. Hatalmának utolsó éveiben Ceauşescu nyíltan tö­rekedett arra, amit mások csak burkoltan mertek megpróbálni. Most eljött az ideje, hogy folytassák Ceauşescu örökét. A né­pes nemzeti kisebbségeket sehol sem nézik jó szemmel. Pedig milliók vannak ilyen helyzetben, egyebek közt tíz millió orosz a volt Szovjetunió területén. A csekély számú kisebbségeket vi­szont megtűrik, mint például az olaszokat Horvátországban.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, a nagy politikai átalakulá­sok ellemére a nemzetek magatartásmódját inkább a folytonos­ság, semmint a változás jellemzi. Igyekeztem bemutatni a Ke­let-Európában meglévő kulturális sokféleséget, végigkövetve az egyes történelmi korokat. A különböző kultúrájú etnikumok 1789 előtt még viszonylag jól megfértek egymással, a probléma jó­szerével meg sem fogalmazódott. 1789 után, a nemzeti újjáéle­déssel, a nemzetállamok kialakulásával és az egységes nem­zet megteremtésére irányuló igény megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a multikulturalizmus meghátrált a nacionalizmus, a nemzeti iden­titás vagy a sovinizmus – kinek mi tetszik – erői előtt. Az úgyne­vezett nemzetállamok határain belül és kívül ma egyaránt a gyű­lölet uralkodik.

De bízhatunk-e így a jövőben? Tertullianus szavaival élve: Credo, quia absurdum (Hiszem, mert lehetetlen).

Tartalomjegyzék

1. Gazdag Ferenc, Lugosi Győző, Balogh András, Krausz Tamás, Keleti György : Kell-e nekünk NATO? – Kellünk-e a NATO-nak?
2. Jochen Hippler : A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után
3. Szelényi Iván, Eric Hanley, Fodor Éva : Baloldali fordulat a volt szocialista országokban – újjáéled-e az osztályszemlélet?
4. Thoma László : Kelet-európai liberálisok
5. Krausz Tamás : Futball és rasszizmus Magyarországon – avagy miről szól az Ajax-Fradi ellentét?
6. Alan Freeman : A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei
7. Stephanie Rosenfeld : A chilei gazdasági csoda mítosza
8. Emily Morris : Gazdasági reformok Kubában – Külső feltételek és gazdaságpolitikai lehetőségek
9. Jonathon W. Moses : Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája
10. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Utószó 1993 októberéhez
11. Oliver Tolmein : A NATO és Csonka-Oroszország – A keleti bővítés terveinek hátteréről
12. Szalontay Balázs : Titkosrendőrség, terror és tolerancia a modern diktatúrákban
13. Néhány ötletes tanács a privatizációs többletbevétel felhasználására avagy hogyan őrizzük meg a pénzügyi egyensúlyt?