1793 a francia forradalom leghevesebb radikalizálódását hoz­za magával. A történelem egyik leghatalmasabb forradalmi mozgalma ez, amely öt éven át legyőzhetetlenül, a gazdasági, szociális és politikai korlátok egymás utáni áttörésével a pol­gári forradalmat a csúcspontjára juttatja, és erőfeszítéseiben előrevetíti egy még el nem érkezett jövő körvonalait is. Erről az epizódról – még inkább, mint a Bastille elfoglalásáról – bízvást mondható, hogy jelentősen többet kell látnunk benne, mint pusztán akadémiai viták és tudományos kutatások mes­terkélt, mondvacsinált témáját. A francia forradalom általános megünneplése 1989-ben hajlamosnak mutatkozott eltüntetni ezt a második évet¹ a megemlékezésekből és beszámolókból, és glorifikálni 89 eredményeit és az emberi jogok első Dek­larációját; hogy aztán a jakobinus „félresiklást" egybemoshas­sa minden totalitarianizmussal általában.

Miután Franciaország 1815 óta az egyik legreakciósabb képviselőházat tudhatja magáénak, 1993 igazán nem lehet számunkra szégyellnivaló bicentenárium. Nem mintha külö­nösképpen kedvelnénk az ünnepségeket, hanem mert az em­lékezés tétje igen nagy. 1793, a kizsákmányolás és elnyomás elleni hosszú, sok évszázados ós befejezetlen harc egy lapja, olyan forradalmi esemény, amely gazdag tanulság a ma szá­mára, és amelynek elemzése nem lehet közömbös számunk­ra. E periódus tétjeinek és ellentmondásainak megértése azért is fontos, mert a benne rejlő tendenciák máig sem vesztették érvényüket.

A nagy forradalmi nyomás

1793 elején, úgy tűnik, a girondisták szilárdan kézben tartják a hatalom gyeplőjét. Egy forradalom kedvezményezett, győ­zedelmes burzsoáziáját képviselik, amely nekik adta a hatal­mat, a nemzeti javak eladásával megnövelt pénzügyi alappal és az egy évvel korábban deklarált háború profitperspektívá­ival. Semmit sem áll szándékukban elveszíteni a megszerzett helyzeti előnyből, meg akarják védeni a forradalom által életre keltett művet, és pontosan itt meg is állítani a folyamatot.

A háború azonban, amelyet a kontinens koronás fői meg Anglia, a nagy kereskedelmi rivális ellen indítottak, hamarosan megingatja és megsemmisíti törékeny egyensúlyukat. Az északi fronton Dumouriez tábornok többszörösen kudarcot vall az osztrákok elleni hollandiai offenzívájával. Dumouriez ekkor utolsó kártyáját kijátszva átáll az ellenséghez, s megkísérli Párizsban a Konvent feloszlatását és az 1791-es monarchikus alkotmány visszaállítását. A koalíciónak abban a pillanatban sikerül kiterjesztenie a háborút francia területre, amikor a me­gyékben a Vendée fellázad háromszázezer férfi besorozása ellen. Ez a polgárháború, melynek a nemesek és monarchis-ták gyorsan megértik a tétjét, meggyorsítja a girondisták bu­kását, akiket felelősnek látnak a vereségért. Párizsban új élet­re kel a népesség hazafias mozgolódása, és összekeveredik a szociális elégedetlenséggel.

A Gironde előzetesen úgy kalkulált, hogy a háború költsé­geit a meghódított országok fogják megfizetni. A vereségek tehát új társadalmi problémát vetnek fel: ki viselje a háborús erőfeszítés terheit? Az asszignáta-pénz növekvő kibocsátása hozzájárul a fogyasztói árak emelkedéséhez, és bátorítja a gabonakereskedők és -termelők spekulációját. így aztán a vá­rosi dolgozó népesség többségét alkotó kézművesek, bér­munkások, kiskereskedők fizetik a girondista liberalizmus költ­ségeit, a kereskedelem terén elért „legteljesebb szabadságot".

A tél támogató hatására, amikor csoportosulások keletkez­nek a pékségek előtt, a Veszettek a létfenntartási eszközök adóztatását, a gabona rekvirálását és a pékségek szabályo­zását követelik, nemkülönben segélyeket az önkéntesek csa­ládtagjainak és a nyomorgóknak. 1793. február 17-én negy­vennyolc párizsi sans-culotte szekció a Konvent bírósága előtt kinyilvánítja, hogy „ahol nincs kenyér, ott nincs többé szabad­ság, nincs többé törvény és nincs többé Köztársaság sem", és bejelentik, hogy szembenállnak a gabonakereskedelem ab­szolút szabadságával. Ekként fokozatosan kialakulnak és po­litikai tartalmat nyernek a népi szociális követelések.

Ez idő tájt a mobilizáció még képtelen beindítani az irányított gazdaság ezen programját, amelytől militáns hívei a válság vé­gét várják. Marat és Robespierre e követelések ellen nyilatkoz­nak: a népnek fontosabb dolga is van, mint hogy hitvány porté­kákért felkeljen, „fel kell kelnie, de nem azért, hogy begyűjtse a cukrot, hanem azért, hogy térdre kényszerítse a brigantikat".

1793 májusában a girondista politika csődje nyilvánvalóvá válik. Ez a politika, mivel háborús hódításokból és profitokból akart forrásokhoz jutni, képtelennek bizonyult olyan hatásos intézkedések megtételére, amelyek a nép mozgósítására ala­pozva biztosítják a győzelmet. Bár örököse volt a forradalom első éveinek, a girondista politika megtagadta a forradalom további elmélyítését. A vívmányok életben tartása nem ért meg annyit számára, hogy gazdasági liberalizmusát és profitjainak egy részét feláldozza a sans-culotte-okkal való szövetség ol­tárán. Az igazi ellentét a hegypártiak és a girondisták között feszül a veszélyben levő forradalom sorsa körüli politikai vi­tában, melyben a burzsoázia két frakciója áll szemben egy­mással. A hegypártiak ugyanis tudatában voltak annak, hogy az ellenforradalom leküzdéséhez a határoknál és az országon belül legalábbis részleges engedményeket kell tenniük a sans-culotte-oknak.

A Konventben tehát előtérbe került a szociális vita, ami óha­tatlanul a tulajdon kérdése körül polarizálódott. Hogy megkí­séreljék befolyásuk megmentését, a girondista szónokok harc­ra buzdították a tulajdonosokat: „Tulajdonotokat fenyegetik, ti pedig becsukjátok szemeteket a veszély előtt. Háborúságot szítanak azok között, akiknek van valamijük s akiknek sem­mijük sincs, és ti semmit sem tesztek, hogy ezt megakadá­lyozzátok… Párizsiak, lépjetek ki végre letargiátokból, és szo­rítsátok vissza ezeket a gonosz darazsakat a fészkeikbe!"

Ugyanekkor Robespierre a Hegypárt mozgalmának döntő jelentőségű előrelépését vázolja fel, amikor a tulajdont aláren­deli a társadalmi hasznosságnak: „Hosszasan felsoroltátok mindazokat a cikkelyeket, melyek a tulajdon gyakorlásának mind nagyobb szabadságát hivatottak biztosítani, ám egyetlen szóval sem határoztátok meg annak törvényes kereteit; így ez nem az emberi jogok nyilatkozata, hanem a gazdagoké, a harácsolóké, a spekulánsoké meg a zsarnokoké." S Robespierre ekkor új meghatározást javasol a tulajdonjog számára: „A tulajdon az a jog, amelynek birtokában minden állampolgár élvezheti a javak azon részét, és rendelkezhetik is vele, me­lyet a törvény biztosít számára."² A tulajdon, amely az 1789-es jogi Deklarációban még „szent és sérthetetlen" természetjog, így válik társadalmi intézménnyé az 1793-as Deklarációban.

Elkerülhetetlen, hogy ez a két szociális koncepció – és a forradalmi burzsoázia bennük rejlő kétféle politikai stratégiája – konfliktusba ne kerüljön egymással, s e konfliktus kimene­telét a népi mozgalomhoz fordulás fogja meghatározni. Mégis a Gironde kezdeményezi a párizsi községtanács, a hegypár­tiak fellegvára elleni harcot, mégpedig május 24-én, a Veszet­tek szóvivője, a Pere Duchesne újságírója, Hébert bebörtön­zésével. A politikai egyensúlynak vége, a hatalom bizonytala­nul oszlik meg a forradalommal szemben ellenséges erők tá­borában. Számos megyében a girondisták a monarchistákkal szövetkeznek. Marseille-ben a kiküldött képviselőt elűzik, és elfojtják a sans-culotte mozgalmat. A helyi burzsoázia minde­nütt megkísérli megállítani a forradalmi lendületet. Magában Párizsban a Konvent elnöke így kiált fel: „Ha ezek a folyto­nosan újjászülető felkelések odáig fajulnak, hogy kihatnak a nemzeti képviseletre, akkor – egész Franciaország nevében mondhatom: – Párizs megsemmisül, és hamarosan azt kutat­ják a Szajna-parton, hogy egyáltalán létezett-e valaha is."

Május 25-én a jakobinusoknál Robespierre felkelésre hív: „Amikor a népet elnyomják, amikor önmagán kívül nem marad más számára, akkor gyáva lenne, aki nem tanácsolna neki felkelést." A május 31-i és június 2-i felkelések megdöntik a Gironde-ot, képviselőit letartóztatják, és a Hegypárt a sans-culotte-okra támaszkodva hatalomra kerül. Ő tudta felfogni és kanalizálni a népi elégedetlenséget. Ezeket a forradalmi na­pokat gondosan előkészítették és keretek közé szorították a jakobinusok, nem volt itt semmiféle spontán népi kitörés Pá­rizs utcáin, mint 1789 júliusában. Ám a jakobinusok, éppen azáltal, hogy kezükbe ragadták a kezdeményezést, megmen­tették a parlamenti legalitást: annak ellenére, hogy népi nyo­másra cselekedtek, a Konvent szuverén maradt. A Hegypár­tiak a Nemzetgyűlésben kisebbségben voltak ugyan, de arra készültek, hogy kihasználják a radikális társadalmi mozgal­mak és a konzervatívabb jellegű parlamenti többség közötti ellentétet. Miközben a legitimitásnak mindkét forrására tá­maszkodtak, igyekeztek ezeket kölcsönösen semlegesíteni, hogy saját erőiket a döntőbíró helyzetébe hozzák

A mérsékelt Hegypárt

A Hegypárt válaszúthoz ért; ez magyarázza kezdetben nagyon is mérsékelt politikáját. A Konvent két erő harapófogójában mű­ködik: az egyik a párizsi sans-culotte-ok mozgalma, a másik az a „föderalista" lázadás, amelyet egyes girondista képviselők szí­tottak a megyékben, miután megmenekültek a letartóztatástól. A Hegypárt megkísérli megnyerni ezt az ex-girondista vidéki burzsoáziát, amely egészen idáig támogatta a forradalmat, ki­elégítve a feudális jogok eltörlésére irányuló paraszti követelé­seket. A hatalom tehát megkísérli a népi mozgalom lefékezését, anélkül, hogy a Gironde-nak kedvezne. Ezt az ingatag egyen­súlyt végül is a júliusi válság rombolja le.

A mérsékelt politika nem valósítja meg a sans-culotte prog­ramot, mindazonáltal a terjedő ellenforradalmat sem tartóztat­ja fel. Lyon és Bordeaux fellázad, Bretagne-ban, Normandiá­ban, Dél-Nyugaton, Délen és a Franche-Comté-ban a helyi hatóságok elszakadnak, a jakobinusokat üldözik. Június vé­gére 55 megye vonja ki magát a Konvent fennhatósága alól. Ám ez a mozgalom megosztott, nevezetesen a királypártiak, – akik az ancienne régime (a Vendée) visszaállításában ér­dekeltek -, illetve a girondisták között, akik viszont 1789-1791-ben elért hódításaik elkötelezettjei. A koalíciós hadsere­gek előnyomulása kiélezi az ellentéteket egy olyan burzsoá­zián belül, amely végül is nem akarhatott elmenni a Köztár­saság lerombolásáig.

így a Konvent könnyen győzött. Júliusban a Köztársaság még a szakadék szélén állt. Augusztus végére a válság meg­oldódott. Ehhez elégségesnek bizonyult a föderalista vezetők visszaszorítása (kivéve Lyont és Toulont). A vidéki nemesség csatlakozott a Konventhez, amely garantálta számára a nem­zeti javak sérthetetlenségét.

Sans-culotte-ok és Veszettek

Bár a hegypárti halogatás meghozta gyümölcseit az előkelő­ségekkel szemben, másfelől növelte a szociális elégedetlen­séget. A létfenntartási és élelmezési válság egyáltalán nem oldódott meg, és elsőszámú mozgatórugója maradt a városi, népi mozgalomnak. Az asszignáták elértéktelenedése felerő­sítette az ínség hatását, és gyorsította az inflációt.

Ebben a kontextusban a „Veszettek" militánsai érthető módon új visszhangra lelnek a párizsi nép körében. Maguk is e népből vagy hozzá közeli rétegekből származván, mint például a plébá­nos J. Roux, olyan kulturális poggyásszal rendelkeznek, amely gyakorta hiányzik a sans-culotte militánsainál, és amely lehető­vé teszi számukra, hogy a népi vágyakat kifejezzék és formába öntsék. Ők még inkább, mint Hébert vagy a jakobinusok, a pá­rizsi sans-culotte-izmus igazi rezonanciatartományában vannak, mivel alapvetően osztoznak annak életfeltételeiben.

A hegypártiak félnek a befolyásuktól és esetleges áttöré­süktől. Ha meg vannak is győződve arról, hogy a Köztársaság csak a népi erőkre támaszkodva győzhet – amihez tehát szük­ség van ezek igényeinek kielégítésére, a városok élelemmel való ellátására -, elsősorban mégis az arisztokráciával szem­beni elégedetlenség kanalizálására törekednek. A Konvent visszautasítja a terrort, a népfelkelést és az irányított gazda­ságot. A halogatás taktikája egész augusztusban tart.

Így aztán, bár megszavaztatja a harácsolok elleni törvényt, Robespierre megtámadja a Veszetteket. Nem habozik J. Roux-t „külföldi ügynökként" jellemezni. 1793 végén a vörös plébánost letartóztatják. Megtörten és legyőzötten néhány hó­nappal később az öngyilkosságot választja, hogy megmene­küljön a forradalmi törvényszék elől. „A jellemes embereket mindenhol felhasználták a forradalom érdekében – írja kese­rűen. Amikor nincs többé szükség rájuk, úgy törik össze őket, ahogy egy üvegpoharat."

Mégis, a sans-culotte nép a Hegypárt előtt jár, és maga után vonja. Szeptember elején semmi sincs elintézve, azon­ban egy eszme utat tör magának a párizsi körzetekben: új fordulat szükséges a népi program elfogadtatásához.

1793. szeptember: kétértelmű győzelem

Szeptember 4-én munkásgyülekezet követel kenyeret a pári­zsi Községtanács előtt, ilyen kiáltásokkal: „háborút a zsarno­kok, az arisztokraták és a harácsolok ellen!" Másnap hatalmas felvonulás megy a Konventhez, körülzárja azt, s a Hegypárt végül enged. A Konvent végül dekrétumot hoz a forradalmi hadsereg felállításáról, a forradalmi bizottságok megtisztításá­ról, a gyanús elemek letartóztatásáról. Ez a terror napirendre kerülését jelenti. A Nemzetgyűlés Danton javaslatára hason­lóképpen megszavazza, hogy ülésenként 40 sou napidíjat fi­zessenek azoknak a polgároknak, akik részt vesznek a heti kettőre csökkentett szekciógyűléseken.

Szeptember 4-e és 5-e fontos népi győzelmet hoz, a sans-culotte-ok újfent meghátrálásra kényszerítik a Konventet. Mindazonáltal ez befejezetlen győzelem. A gazdasági és szo­ciális intézkedések csak később és még mindig csak nyomás­ra születnek: a gabona és a búza árának maximálását szep­tember 11-én, az élelmiszerárak és a bérek maximálását 29-én csikarták ki.

Miközben a Hegypárt eleget és időben engedett ahhoz, hogy megőrizze a nép támogatását, megmentette a számára leglényegesebbet: a sans-culotte-ok elfogadták a Konvent ha­talmát, s nem vonták kétségbe a parlamenti legalitást. A tör­vényes hatalom paradox módon felkelések által nyeri el legi­timitását, a legális terror győzedelmeskedhet a spontán akci­ókon, s az állami erőszak a társadalmi mobilizálás helyébe léphet. A szeptemberi napok kétségkívül a Francia Forradalom és a tömegmozgalmak radikalizálódásának csúcspontját jel­zik. A Forradalom gazdasági és szociális tétje ekkor mutatko­zik meg legkiteljesedettebb formájában.

A második év tétje

A legradikálisabb párizsi népesség ekkor érte meg a közvetlen demokrácia egyik ritka történelmi pillanatát. A népi mozgalom a permanens önszerveződés struktúráiban bontakozik ki: a „szekciók" (körzetek) gazdag és intenzív politikai élet színterei. A legharcosabbak ott találkoznak minden este, hogy kifejtsék a Forradalom általános vagy lokális problémáit, és megvitas­sák a követendő lépéseket, megszerkesszék beadványaikat a Konventhez vagy pedig más párizsi szekciókkal levelezze­nek stb. Ott, a szekciókban nevelődtek ki az igazi sans-culotte militánsok, ott vitatkoztak a Veszettek javaslatairól. 1793 nya­rán és őszén a mobilizáció csúcspontján, a közvetlen demok­ráciának ez az aktivitása egészen a felkeléshez való jog kö­veteléséig és gyakorlásáig jutott el, amelyet a nép kormány­zókkal szembeni önvédelmi jogaként fogtak fel, mi több, a sans-culotte-ok nyomására azt is elérték, hogy ezt becikkelyezzék az Alkotmányba!

Ebből a szempontból tehát a nemzeti Konvent kénytelen volt alávetni magát egy szigorú népi kontrollnak, hiszen a kép­viselők „a nép megbízottai", akiknek a nemzetgyűlés szekció­iban rendszeresen emlékezetébe vésik feladataikat.

Ami a hegypártiakat illeti, ők az ellentmondásos követelmé­nyek között manővereznek, a forradalom megvédésének szükségessége és az ettől radikálisan eltérő államkoncepció­juk között. A közvetlen demokráciával a Köztársaság egységét és oszthatatlanságát állítják szembe, amelyet a hosszú hóna­pokkal korábban megválasztott Nemzetgyűlés testesít meg, és ahol a hallgatag többség, a mocsár, a parlamenti élet ma­nővereinek bázisául szolgál és igazolja a félmegoldásokat. Sok képviselő számára a sans-culotte-utasítások tolerálhatatlanok. A népi mozgósítás áradatának a parlamenti legalitás medrébe kellett igazodnia. „A társadalom építményét lándzsá­val lehet megdönteni, felemelni és konszolidálni viszont a zse­ni és az ész iránytűjével lehet" – írta Danton.

Mindazonáltal a sans-culotte-ok sohasem vitték végig logi­kájukat: a Konvent autoritását mindig elismerték. A népi moz­galomnak a szeptemberi napokban még sem szándéka, sem eszköze nem volt a Nemzetgyűlés megdöntésére. Az így meg­őrzött állam hamarosan kicsúszik a kezük közül.

Gazdasági program vagy szociális vágyak?

A „meztelen karúak" gazdasági és szociális követelései olyan társadalmi ideált vázolnak fel, amely radikális szakítást jelent a forradalmi burzsoázia liberalizmusával.

A maximálási követelések először a létfenntartási cikkek árára vonatkoznak, aztán kiterjednek előbb minden árura, majd a bérekre, és végül a tulajdonra. „Ugyanazon egyén csak egy maximum erejéig birtokolhat" – hangsúlyozza a kis-tulajdonra való általános törekvés jellegzetes szellemében a sans-culotte-izmus. E kistulajdonosi rendszerben a bérmun­kások nem rendelkeznének olyan meghatározó szereppel, amely lehetővé tenné számukra saját nézőpontjuk elfogadta­tását. Robespierre-nek magának is el kellett ismernie, hogy a tulajdonjog alárendelődik a Köztársaság által garantált meg­élhetési jognak (ami számára a legitimitás forrása), ám éppen a „mindenki tulajdonos" elve tűnik a legjobb eszköznek a bő­ség megvalósítására. Ugyanígy a sans-culotte-ok nem érzé­kelik az ellentmondást abban, hogy az élelmiszerárak maxi­mumának megszabását éppúgy követelik, mint a bérek beha­tárolását.

A csapda később lép működésbe, Thermidor előestéjén, amikor a Robespierre-isták ki akarják kényszeríteni a bérek maximálását, miközben szabad folyást engednének az árak alakulásának. Valójában a gazdasági liberalizmus, a „laissez-faire, laissez-passer", ami 1789 óta minden kormányt vezetett, számukra meghaladhatatlan horizontnak bizonyul. Számukra a gazdasági dirigizmus, a maximálások, a rekvirálások rész­ben háborús követelmények, részben a népi nyomás által ki-kényszerített kényszermegoldások. Egyébként a szeptember­ben megszavazott ármaximumokat a valóságban végül is se­hol sem alkalmazták, lévén, hogy a hatóságok ez idő tájt in­kább elnézték a tulajdonosok, a termelők, a birtokosok túl­adóztatását. Amint a háborús veszély elmúlt, a liberalizmus ismét előtérbe került.

Ki az a sans-culotte?

Törekvéseik és gyakorlatuk felvázolása után fokozatosan elénk tűnik a sans-culotte-izmus ellentmondásos képe. Vajon a munkásmozgalom őséről vagy a történelem kerekei alá ke­rült kisburzsoázia utolsó fellángolásáról van-e szó?

A sans-culotte-izmusnak több arca van, s a definíciója politikai-szociális. Nem osztály, nem politikai platform, hanem a népi mozgalom maga, előretörésben a maga dinamizmusával, sokféleségével, de ellentmondásaival és korlátaival együtt. Szociális összetételében átfogja a kézműveseket, a kereske­dőket, a bérmunkásokat, de azok alkalmazóit, a kistulajdono­sokat is. A bérmunkások csak később, a harmadik évben vál­nak jelentőssé, amikor a Köztársaságnak egyetlen ütőkártya­ként már csak a csapatok állnak rendelkezésére. A sans-cu­lotte törvényességnek tehát mélyek a gyökerei. A gazdasági­lag és kulturálisan önállótlan, szociálisan változatos és hete­rogén sans-culotte-izmus nem munkálhat ki olyan autonóm és saját nézőpontú politikát, amely független a forradalmi bur­zsoáziáétól, melynek rettegett, de végső fokon legyőzött szö­vetségese marad. A Veszettek is csak maroknyian vannak, és távol maradnak a hatalomtól.

A népi mozgalom valójában az idő elhúzódása folytán merül ki. A drága megélhetés, az ínség, a gazdasági nehézségek kötik le erőit. A sans-culotte-izmus legjobb harcosait a fron­tokra való mozgósítás szívja fel, így a forradalmi bizottságok­ban kifejtett aktivitás gyorsan átkerül a Közjóléti Bizottság el­lenőrzése alá. A heti kétszerire csökkentett szekciógyűléseken résztvevő aktivistáknak szeptemberben javasolt segéllyel Danton telibe talál. A szekciók szüntelen működése azt koc­káztatja, hogy a népi aktivisták kimerülnek, hiszen keményen kell dolgozniuk a megélhetésért. Mindazonáltal a szekciómoz­galom ettől elgyengül, és ereje nem tér vissza. Csak a legel­szántabb aktivisták maradnak meg a népi egyesületekben, amelyek később felvirágoznak, egészen az 1794-es tavaszi feloszlatásukig, amely kormányzati nyomásra következik be.

Stabilizálódás és apály

A gazdasági és politikai téren kivívott nyilvánvaló győzelem hatására a forradalmi aktivitás újraéled és más területekre te­vődik át. Ez 1793 őszének nagy dekrisztianizációs fellángo­lása. Túl egyik vagy másik jakobinus szereplésén, ilyen vagy olyan képviselőjük feladatán, az egész népi avante-garde részt vesz benne.

A dekrisztianizáció

1791 és a klérus civil Alkotmánya után, amely az állam és az egyház elválasztásának kezdetét jelentette, a klérus jó része ellenséges a forradalommal szemben. 1793-ban az alkotmá­nyos papság többsége már Hegypárt-ellenes. A Hegypárt em­berei a maguk részéről nem gondolnak a kultusz, s különösen nem a vallás elnyomására. De azért az állam, az ünnepek, a népi áhítat formái és hamarosan a naptár is laicizálódnak.

1793 őszén a dekrisztianizáció hulláma, amely eredetileg vidékről indul, úrrá lesz a Nemzetgyűlésen is. November 6-án egy vallásellenes álarcos menet betör a Konvent-bíróság elé.

Azok a papok, akik maguktól nem lépnek ki a rendből, hogy megházasodjanak, szinte mindenütt arra kényszerülnek, hogy lemondjanak társadalmi rangjukról; a templomokat be­zárják, a vallási szertartás tilos, a harangokat leszerelik és beolvasztják, hogy ágyút öntsenek belőlük, a „fanatizmusnak, babonának és hűbériségnek" minden jelét megszüntetik, a kö­zösséget újrakeresztelik.

Ez a szándék azonban, nevezetesen, hogy radikális tabula rasa-i teremtsenek a meggyalázott múlt helyén, kisebbséginek bizonyult. A népesség még erősen kötődik a hagyományos valláshoz. A dekrisztianizáció azt kockáztatja, hogy leválasztja az avante-garde-ot a népesség többi részéről. így érvel Robespierre is, amikor megálljt mond: a vallásgyakorlás eltörlése az ő szemében politikai hibának tűnik. így a Konvent decem­ber 6-án dekrétumot ad ki a vallásszabadságról. Bár a temp­lomok ismételt megnyitása lassan haladt, a Közjóléti Bizott­ságnak mégis sikerült megerősítenie tekintélyét a mobilizáci­óval szemben, amely teljesen kikerült az ellenőrzése alól. Első sikereiktől felbátorodva a jakobinusok fokozatosan távolodni kezdenek a sans-culotte-októl.

Robespierre és a folyamat megakadása

A jakobinusok, minthogy nem tudnak meglenni a tömegmoz­galmak nélkül, megkísérlik ellenőrizni, kanalizálni őket, s ugyanakkor támadják legelőrehaladottabb törekvéseiket. A vallásszabadság megerősítése is ebbe a kontextusba tartozik. Robespierre ugyancsak csapásokat mér a Veszettekre és a forradalmi feministákra. Ezek a tömegmozgalmak élén ide-oda fluktuáló csoportok gyakran elszigetelt, könnyű támadási felü­letet nyújtanak. A Közjóléti Bizottság megerősödése ezek fel­számolásán keresztül történt. „A népi mozgalmak csak akkor jogosak, amikor azokat a zsarnokság szükségessé teszi" írja szeptember 19-én a Journal de la Montagne. Miután J. Roux-t és Leclerc-t letartóztatják, marad a Claire Lacombe-féle Forradalmár Republikánus Asszonyok Társasága, amit azután október 20-án oszlatnak fel, amikor is betiltják a női klubokat. 1793-ra a Forradalom két ékét, az örökké elsőként mozgósított Veszetteket és a Forradalmi Feministákat leverik. Az állam logikája felülkerekedett a tömegmozgósítás logiká­ján.

Az állam építménye

A Közjóléti Bizottság kormánya – mely „a béke eléréséig forra­dalminak" nyilvánítja magát – arra törekszik, hogy a terror gya­korlásán keresztül a győzelmet legális keretek között vívja ki, a népi mozgalom kordában tartásával. A háború meggyorsította a Gironde bukását, olvasztótégely ott, ahol kikovácsolódik és megerősödik a forradalmi hatalom, amely az állami mobilizáció logikáját írja elő a társadalom szereplőinek. A tömegfelkelés, a rekvirálások, az ármaximálások bevezetése, a háborús üzemek nacionalizálása, a tábornoki kar megrendszabályozása mobili­zálja a népesség és az állam minden energiáját. Egészen az aggastyánokig ki kellett vinni az embereket a közterekre, hogy „bátorítsák a harcosokat, hirdessék a Köztársaság egységét és a királyok gyűlöletét!". A burzsoázia szemében a gazdasági dirigizmus éppen ebben találta meg igazi és átmeneti létalapját.

1793 őszén a megszilárduló győzelem módosítja a politikai erőviszonyokat. Az egybeesés frappáns: a külső fenyegetés elmúltával a kormány rögvest a Veszettekre támad. Az állam által monopolizált háború, a győzelem a sans-culotte-ok ellen fordul. 1793 decemberében (második év, Frimaire) a kormány tovább növelheti előnyét. A helyi hatóságokat és a forradalmi szervezeteket alávetik a Közjóléti Bizottságoknak. Az állam­apparátusban a kinevezések győzedelmeskednek a választá­sok fölött, az adminisztratív stabilizáció és centralizáció fel­számolja a tömegmozgalmak autonómiáját.

Robespierre bukása

Tél végén az újjáéledő élelmezési válság alkalmat adott a kormánynak arra, hogy szakítson saját népi bázisával. 1794 februárjában a Cordelier Klub, a hébertisták bástyája, agitációba kezd a terror felgyorsításáért és az irányított gazdaság megerősítéséért.

A cordelier-k és a jakobinusok szembenállása törékennyé tette a Közjóléti Bizottságot. Március elején az újságíró Hébert leleplezi a „szunyókálókat", és egy új „Párizs napjával" fenye­geti meg Robespierre-t; – anélkül azonban, hogy előkészítené ezt, vagy kialakítaná a politikai szakítás feltételeit. A hatalom ekkor offenzívába mehetett át. Március 14-én a cordelier-k ve­zetőit letartóztatják, majd kivégzik. Hogy a kormányzati poli­tikai egyensúlyt megkísérelje fenntartani, Robespierre ezután felszámoltatja a Danton megszemélyesítette Engedékenyek lázadását. Az elnyomás a csüggedt harcosok ellen fordul, fé­lelem és bénultság lesz úrrá a szekciók életén. „A forradalom megfagyott" – írja Saint-Just.

Azután, hogy a népi bázissal való kapcsolatot megszakítják, s a Konventben szájkosarat kényszerítenek a mocsárra, a Közjóléti Bizottság még néhány hónapig fenn tudja tartani ma­gát, megél az űr fölött, a fellendülő terror „együttesen ható erényére és erejére" támaszkodva. Míg 1793 márciusától jú­niusáig naponta 3-4 elítélt volt, a Robespierre bukását meg­előző hónapban a kivégzések átlagosan mintegy napi 40 főre emelkedtek. Egy időre a guillotine helyettesíti a politikai har­cot. De Robespierre semmit sem tehet a sans-culotte-izmus elhidegülésével és a burzsoázia növekvő ellenállásával szem­ben. Az első külső győzelmek, miközben egyszersmind iga­zolják módszerei eredményességét, elveszik tőle legitimitásá­nak maradékát is. Miért kellene fenntartani a terrort, ha a ka­tonai fenyegetettség távolodik? A végkifejlet ezután már csak idő és kezdeményezés kérdése.

A Konventben a mocsár ismét összeszedi magát. Kihasz­nálva a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság né­zeteltérését, a Konvent Thermidor 9-én letartóztatja Robespierre-t. Parlamenti legalizmusuk nem tette lehetővé a jakobi­nusok számára, hogy a Nemzetgyűléssel szemben szervez­zék meg szimpatizánsaikat. Másnap, a vérpad felé vivő úton, Robespierre hallhatja a párizsi munkások tiltakozását az öt nappal korábban bevezetett munkabér-maximálások ellen.

A hegypárti kormány bukásával a Forradalom új lapja kez­dődött. Néhány kísérlet ellenére a népi mozgalom többé már nem ért el olyan kedvező erőviszonyokat, mint amilyenek e második évben voltak, és 1795-ben drága árat fizetett az Első Köztársaság burzsoá stabilizációjának kísérletéért.

[Critique Communiste, 130-131., 1993. május]

(Fordította: Szigeti Péter)

Jegyzetek

1 A Gilbert Romme által készített köztársasági naptár időszámítása szerinti II. évről van szó (1793-94). A naptárt a Konvent 1793. október 5-én fogadta el. (A ford.)

2 Vö. Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Budapest, 1988. 337.

Résztvevők: Mocsáry József, a közgazdaságtudomány kandidátusa, Szigeti Pé­ter, a politikatudomány kandidátusa, Lóránt Károly mérnök-közgazdász, a Pénzügyminisztérium kutatóintézetének osztályvezetője és Andor László, az Eszmélet főszerkesztője. A vitát az Eszmélet Baráti Kör rendezte 1993 de­cemberében, az óbudai Kerék vendéglőben. Vitavezető: Krausz Tamás.

K. T.: Tisztelt Barátaim, mai beszélgetésünknek akár „A piac­gazdaság történelmi típusai" címet is adhatnánk, hiszen az alapkérdés az, hogy van-e a piacgazdaságnak jelzős szerke­zetben egyáltalán értelme? Sokan használják ugyanis a szo­ciális piacgazdaság vagy a szocialista piacgazdaság kifeje­zést. Van, aki általában a piacgazdaság kifejezést használja és a kapitalizmussal azonosítja, a kapitalizmuson kívül sem­miféle értelmet nem tulajdonít ennek a kategóriának. Tehát itt számos elméleti probléma merül föl éppen a rendszerváltás folyamatában, és úgy tűnik számomra, hogy a rendszerváltás befejeződésével ez a kategória is új elemzést igényel. A mai beszélgetésünkre – mind a bevezetők megtartására, mind hozzászólásra – ezért kértünk fel olyan kollégákat, akik kép­zettségük és foglalkozásuk szempontjából különböző tudo­mányágakat képviselnek.

M. J.: A szocialista piacgazdaság kérdését – a gyakorlati köz­gazdász nézőpontjából közelítve – azzal indítanám, hogy ez elméleti kérdésfeltevés; a gyakorlatban a menedzser az ál­lamgazdasággal találkozik – azelőtt is és most is -, és az államgazdaság is piacgazdaság, ha a piacgazdaságot nem a fejlett tőkés országok konkrét viszonyainak terminus technicusa-ként használjuk, hanem a termék áruvá válása és a vég­ső fokon az értéktörvény alapján működő piaci mechanizmus jellemzésére. Az átlagos értelmiségi számára azonban az ál­lamszocializmus ugyebár: tervgazdaság, állami tulajdon, ala­csony hatékonyság, egyenlősdi; a piacgazdaság viszont: ma­gántulajdon, tőkés termelés, gyors és hatékony fejlesztés, nagy társadalmi ellentmondások. Nagyjában ezekben a gon­dolatokban él. Ezért amikor normál értelmiségivel vitatkozom, szinte nem beszélünk egy nyelvet.

És most az államgazdaságról. Szándékosan használom az államgazdaság szót, bár az átlagos magyar értelmiségi ezt az államszocializmussal azonosítja. A közgazdasági valóság­ban azonban az államgazdaság messze túlterjed Kelet- és Közép-Európán – az államszocializmus területén -; ide sorol­ható Latin-Amerika, Ázsia, Afrika jelentős része, amit nehezen lehetne államszocializmusnak nevezni. És minek nevezzük a közgazdasági tartalmában alig változott jelenlegi magyar – és általában kelet-európai – gazdaságot? A helyes meghatáro­zás alighanem az államkapitalizmus lenne. Ez azonban sokak érzékenységét sértené, akik hittek, áldozatokat hoztak a szo­cializmusért, és nem láthatták előre az eltorzulását, ami talán nem is volt szükségszerű – de mégis megtörtént. Mindezért, hogy ne legyen ideológiai vita, az államgazdaság nálam az összefoglaló kifejezés, amelynek azonban nem az állami tu­lajdon az egyedüli ismérve (bár fontos ismérve), mert gondol­juk meg: Jugoszláviában létezett államgazdaság állami szek­tor nélkül, és működött. Az államgazdaságot általában négy ismérv jellemzi: a gazdaság állami szektora; a GDP költség­vetési koncentrációja és újraelosztása; a nagyfokú monopolizáltság (nemcsak a termelésből kinőtt természetes, hanem mesterséges monopóliumok: üzemhalmaz-nagyvállalatok és a kereskedelem monopolizáltsága); és végül az állam gazdasá­gi túlhatalma. Ez utóbbit nincs időm részletezni, de gondoljá­tok meg, még az értelmiség felett is uralkodik az állam mint munkaadó, mecénás stb., mint életük meghatározója, vagy, hogy a vállalkozói szféra felett majdnem akkora, vagy na­gyobb az állam hatalma, mint az állami szektorban stb.-

A másik jelenség, amivel általában nem szoktunk szembe­nézni, hogy az államgazdaság a valóságban nem olyan tisz­tán jelenik meg. Bennetek az az emlék él, mint értelmiségi­ekben, hogy Magyarországon 1989-ben 95% felett volt az ál­lami szektor. A valóságban akkoriban úgy számoltunk, hogy a GDP-nek kb. 20-30%-át a magánszektor állította elő. Tu­dom, hogy meglepő ami mondok, de a téesz-háztáji kb. a mezőgazdasági termelés 40%-a volt. Aztán a bedolgozók, akikről az ember – ha benne volt – pontosan tudta, hogy az ún. rezsigazdáknak nevezett kis- és középvállalkozók alkal­mazottai, továbbá a vállalati gazdasági munkaközösségek stb., ezek a statisztikában a téesz-, illetve a vállalati szektor­ban jelentkeztek. Folytatom a kisszövetkezettel, amelyikben száz dolgozó tag tulajdonos lehetett meg alkalmazottak, és én ismertem olyat, ahol ezer munkavállaló volt és ugyanakkor csak töredéknyi vagy néhány dolgozó tag tulajdonos. És végül a gebin meg a szürke-feketegazdaság.

Áttérve az államgazdaságnak a piacgazdasággal való összehasonlítására, a klasszikus piacgazdaság nyilván olyan berendezkedés, ahol nem az állammal való kapcsolattól függ egy vállalat sorsa, veszteségesből nyereségessé, vagy nye­reségesből veszteségessé válása, fejlődése, hanem a piac realizálja a nyereséget, a piac dönt a termelőerők szétosztá­sáról, a tőkéhez jutásról, árakról, bérekről, termelési profilról, termékstruktúráról, a piac koordinálja a gazdaság egészét. Most ezzel kapcsolatban nézzük meg a piacgazdaságot. Mert ugye a humán értelmiségiek fejében ezek abszolút kategóriák. A valóságban azonban, ha megnézzük például a monopolizáltságot, hát bizony a piacgazdaságok – Amerika, Németor­szág stb. – nagymértékben monopolizáltak. Ugyanígy a GDP redisztribúciója is létező kategória a fejlett piacgazdaságok­ban is. Ugyanakkor az államgazdasággal kapcsolatban hadd mondjam – pl. a latin-amerikai államgazdaságról -, hogy tipi­kusan jellemzi a multik szigetszerű jelenléte: pl. Brazíliában a Volkswagen és sok más multi, a gazdaság jelentős szektora. Ezenkívül működik még a kisárutermelő-, kézművesszektor, a parasztság, sőt kapitalista kis- és középvállalkozói szektor, amelyeken az államgazdaság uralkodik, alárendelve és ki­zsákmányolva őket. Végül jellemzőek az uralmi elit élősködő – az állami szektorra ráfonódott – magán, vagy félállami ve­gyes vállalatai. Tehát a két rendszer messze nem válik szét annyira a valóságban, mint az értelmiségi fejekben.

Na most a piacgazdaságról mindenki fejében tisztának, ideológiailag világosnak tűnik, hogy a piacgazdaság magán­tulajdonú tőkéstermelés. Ha azt kérdezzük, hogy szocialista piacgazdaság létezik-e, ideológiai meggyőződéssel mondják, hogy nem. De vajon hogyan állunk a piaci szereplők kérdé­sével, azzal, hogy a piacgazdaságban dolgozói, szövetkezeti tulajdon is lehet. Megjelenhetnek dolgozói kollektívák mint a piac szereplői. Erre persze azt lehet mondani, hogy ez elvont, elméleti kérdésföltevés. Nem véletlenül nyilatkozik erről sok közgazdász, baloldaliak is, mint kuriózumról, lényegtelen és sikertelen jelenségről. Igen, de a tények makacs dolgok. Ame­rikában 12 millió munkás kb. 12 ezer közép- és nagyvállalat­ban az ESOP keretében munkahelyének társtulajdonosa, te­hát közel annyi, amennyi szakszervezeti tag van. És ami még érdekesebb, ezen belül másfél millió ember kb. 1500 cégnél az ellenőrző pakett tulajdonosa, tehát ténylegesen ők az ame­rikai piaci verseny effektív résztvevői. Vagyis a kérdés eleven, létező valóság, amelyikre válaszolnunk kell, hiszen az USA és még sok ország dolgozói kollektívái, vagy az olasz terme­lőszövetkezetek letagadhatatlanul létező résztvevői a piacgaz­daságnak.

Tehát nem letagadva a születő dolgozói tulajdon problémáit, belső ellentmondásait, ez sokkal komolyabb jelenség, mint­sem dogmatikus marxista vagy liberális alapállásból azt le­hessen mondani: ugyan kérem, ezek egyszerűen kollektív tu­lajdonosok, kollektív tőkések, vagy kisrészvényesek, akik vé­letlenül munkahelyükön rendelkeznek részvénytulajdonnal. De ne felejtsük el azt, ami talán a leglényegesebb. Az amerikai ESOP-ot nem egy szocialista állam akarata hozta létre és tette ilyenné, hanem a modern posztindusztriális gazda­ság objektív mozgástörvényei, konkrétan az ugyanazon ki­hívásoknak hatására létrejött japán ipari modellel való verseny kényszere. Másrészt pedig konkrét részleteiben az ESOP-ot munkástulajdonosok akarata alakította ki. Az ilyen programok­ban résztvevő amerikai munkás általában kollektív tulajdonosa az üzemének, vagyis részvényeit csak a gyáron belüli mun­katársának adhatja el, az is meg van szabva, hogy valakinek mekkora része lehet a közös tulajdonból. Ha elmegy, vagy nyugdíjba megy, akkor az ESOP szervezet megvásárolja, át­veszi a részvényét – nyugdíjnál általában nyugdíjjáradékért – és egy másik dolgozónak adja el. Ez pedig spontánul, a dol­gozók – a munkások és a menedzserek – akaratából alakult így ki.

Persze ugyanennek van ám másik oldala is. Ezek az üze­mek ugyanolyan kemény versenyvállalatok, mint a magántő­kés cégek. Például a tévében látjátok a Procter and Gamble-t – intimbetét és sok minden – ezeknél is dolgozóké az ellen­őrző pakett. (Elnézést kérek, hogy étkezésnél mondom, de a tévé is mondja.)

Végül a dolgozói tulajdon Magyarországon is aktuális prob­léma. Nálunk az ÁVÜ által kezelt cégek tőkéjének 11,5%-a van külföldi tulajdonban, 21,5%-a hazai magántulajdonban. Ebből dolgozói tulajdon 5,9%. Tegyük hozzá, hogy míg a 15,5% nem dolgozói magántulajdon 5 év alatt, 1989 óta jött össze, addig a kevesebb mint két éve indult dolgozói tulajdon már ennek egyharmada, több mint 44 milliárd Ft. Magyaror­szágon több 10 ezer munkás már dolgozói tulajdonos és 429 cég van többségi dolgozói tulajdonban, átlag 50 millió Ft-os tőkével, benne komoly nagyvállalatok, pl. a Centrum áruház­lánc, az Akkumulátorgyár, az egyetlen megmaradt hazai cse­répgyár, a tatai stb. Az Antall-kormány is megrémült, amikor rádöbbent, hogy mi indult meg. A magyarázat az, hogy a dol­gozói tulajdon eleven, széles tömegmozgalommá válik, amely nemcsak a résztvevőket, hanem a bérből-fizetésből élők egész tömegét foglalkoztatja, megmozgatja. Jelenleg is 100-nál több MRP-szervezet van kialakulóban, 30 ezer tag­gal, tehát ez nem elméleti kérdés. És még egy percig a dol­gozói tulajdonról! Ezzel kapcsolatban új módon kell elgondol­koznunk azon, amit megtanultunk, hogy a szocializmusnak nincsen csírája. Hátha van? Nem lehetséges-e, hogy a fejlett kapitalizmusban a dolgozói tulajdon lehet a csíra?

A következő kérdés, amire kitérek, a piacgazdaság „csoda­tévő ereje". Az egész 89-90-es rendszerváltás erre alapozott, hogy jön a piacgazdaság, jönnek a valódi tulajdonosok, és ezek rövid idő alatt csodát fognak tenni a verseny kény­szerében. Azóta eltelt négy év, és csoda nem történt sem nálunk, sem sehol Közép- és Kelet-Európában, hacsak nem az egyre mélyülő válság „csodája". Egyre nyilvánvalóbb annak a kérdésfeltevésnek a jogosultsága, hogyha a világ kétharma­dán – amelyik mögöttünk, sőt messze mögöttünk van ipari fejlettségben: Törökország, Portugália, Latin-Amerika, Ázsia és Afrika jelentős része -, ahol sose volt szocializmus, csak magántulajdon meg tőkés termelés, és a piacgazdaság cso­dája mégsem jelentkezett, akkor miből gondoljuk, hogy pont nálunk jelenik majd meg. Eltelt négy év, és csak várjuk, mint – Móricka szerint – Nasszer Szueznél a nagy orosz telet, hogy egy régi viccet idézzek.

A csodavárás helyett szembe kell néznünk azzal, hogy a piacgazdaságnak feltételei vannak. Mégpedig egy meghatá­rozott műszaki-technikai-gazdasági fejlettség és "világpiac­ba való egyenrangú betagozódottság. Mindennek valószínű­leg 1968-ban értük el a minimális szintjét, amikor a piacgaz­daságra való áttérést el is kezdtük. Megkezdtük a nyitást a világpiac felé és az áttérést a piacgazdaságra. Hogy mi ren­dezte ezt vissza, mindannyian tudjuk, emlékeztek az 1973-as visszarendeződésre, Németh Károly, Borbély, Biszku és az ő szovjet támogatásuk. A piacgazdaságra való áttéréssel kap­csolatban fel kell vetnünk a kérdést, hogy igaz-e – amit ál­landóan hallunk kormánypolitikusoktól és a sajtóban -, hogy az államszocializmus működésképtelenné vált, összeomlott, és ez tette szabaddá a rendszerváltás útját. Ez nem igaz. A magyar államszocializmus, mint minden államgazdaság, egy modernizációs modell, és éppen nálunk egy sikeres moderni­zációs modell volt, amelynek felszámolását éppen sikere tette aktuálissá azzal, hogy 1968-ra elvitt minket a piacgazdaságra való áttérés előfeltételeihez. Akkor politikai okokból volt egy elakadás, visszarendeződés, ami nagyon komoly negatív következményekkel járt: eladósodással, stagnálással. Lé­nyegileg 1989-ben mi újra kezdtük az áttérést. Csak akkor az új rendszerváltó elit dilettantizmusa folytán a piacgazdasági áttérésből a termelőerők tömeges pusztulása lett, a világpiaci nyitásból pedig félperiferizálódás, félgyarmati helyzetbe kerü­lés. Nem véletlenül mondja a közgazdaságtan, hogy az egyenrangú bekapcsolódás a világpiacba a piacgazdaságra való áttérés feltétele, mi azonban félperifériaként kapcsoló­dunk be.

Ma pedig sokkal messzebb vagyunk a piacgazdasági átté­réstől, és fel lehet vetni, hogy egyáltalán aktuális-e a jelenlegi helyzetben a piacgazdaságra való áttérés – nem szándékként, jelszavakban, hanem ténylegesen. Vajon nem egy stabilizáci­ós, majd egy újabb sikeres gazdasági fejlődési periódus kell, hogy újra elérjük a piacgazdaságra való tényleges áttérés kü­szöbét?

Végül érdemes szembenézni a világ államgazdaságainak – főleg a latin-amerikai államgazdaságok tapasztalatai alapján – azzal, hogy az egyes államgazdaságok igen eltérő hatékonyságúak. Vannak igen jó és nagyon alacsony hatékonyságúak, és a felmenő, majd leszálló korszaktól függve is vál­tozik a hatékonyság. Általánosan igaz azonban, hogy az ál­lamgazdaságok a piacgazdaságnál kevésbé hatékonyak. Azonban az áttérés nem szubjektív akarattól függ, hanem a feltételek meglététől. Amikor az államgazdaság, egy moderni­zációs modell elér egy bizonyos pontot, történelmileg aktuális a piacgazdaságra való áttérés. Ha elmarad, az stagnálást, visszaesést, negatív következményeket eredményez. Mindezt megpróbáltuk. Azonban az államgazdaságoknak még egy fon­tos tapasztalatuk van, és ez az utolsó gondolat, amit megfon­tolásra javaslok: az ugyanis, hogy hallatlanul irányításigénye­sek, ez az egyik súlyos problémájuk. Ha az államgazdaság­ban az irányítás, vagy akár csak a szakmai színvonal visszaesik, zuhanásszerűen esik a teljesítmény. Allende Chiléje, Mao Ce Tung Kínája, az öreg Marcos Fülöp-szigete. Foly­tatom: Gorbacsov Szovjetuniója, a Tito halála utáni Jugoszlá­via, vagy Antall József Magyarországa. Tulajdonképpen a mi balsorsunknak az elmúlt négy évben az az alapvető oka, hogy egy teljesen dilettáns gazdasági vezetés lépett színre, és ezért a hallatlanul irányításigényes államgazdaságban zuhant a teljesítmény.

Ha egy államgazdaságban megjavul a gazdaságirányítás színvonala – és erről vannak már történelmi tapasztalatok -, akkor a teljesítmény igen gyorsan rendbe hozható. Eltekintek most a külső tényezőktől – attól, hogy félperifériává vált a gazdaságunk, és részben megszállta a külföldi és a spekulá­ciós tőke én most csak önmagában a rendszert elemzem. Gondoljunk Chilére, ahol az összes negatívummal együtt rendbe hozták a gazdaságot. És a legnagyobb példa Kína, amelyik 15 éves szinten (1978-94) a kelet-ázsiai törpeóriások legnagyobb „törpe" óriása lett. Ennek a sok negatívumot fel­mutató Kínának – amelyik lényegében államgazdaság vagy államszocializmus, kinek melyik kifejezés tetszik jobban – hal­latlanul jók a teljesítményei: 15 éves szinten 10% felett van a GDP évi növekedése, még magasabb az ipari növekedés, évi 14%-kal nő az export, az iparban a 90% feletti állami tu­lajdont folyamatosan bontják le, 93-ban a szövetkezeti és a magántermelés már 45% stb. Ebben a perspektívában kell tehát a magunk helyzetét nézni: ha egy államgazdaságban rendbe tudják hozni az irányítást – tudomásul véve a gazda­ság valós állapotát – és ideologikus álmok helyett (fejlett pi­acgazdaság, nemzeti keresztény középosztály teremtése, pri­vatizáció mindenáron) a valós helyzetnek megfelelő pragma­tikus lépéseket tesznek, akkor hallatlanul gyors lehet a gaz­daság helyreállítása és utána a fejlődés is. Ez nem biztos, és – szomorú amit most mondok – kérdéses, hogy-ma Magyar­országon négy év-a második világháborúval felérő – szörnyű pusztítása után egy újabb stabilizációs korszak nélkül felké­szültünk-e a piacgazdaságra való áttérésre.

K. T.: Felmerül már a vita legelején, és jó lenne, ha a többiek is reagálhatnának Latin-Amerika és Kelet-Európa államgazda­ságának analógiás megközelítésére. Van-e valami differencia specifikája az „államgazdaság" e két típusának? A végén ugyanarra az absztrakcióra juthatunk, mint Kornai János, aki a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalmai és logikája mentén gondolja végig a nemzet- és világgazdaság folyamatait, ami erősen leegyszerűsítőnek tűnik. E gondolatok felvetése után Szigeti Péternek adnám a szót.

Sz. P.: Azt hiszem, meg kellene kísérelnünk bizonyos fogalmi egzaktságot bevezetni beszélgetésünkbe, mert egyébként re­ménytelen vállalkozás lenne, hogy a valóságos konkrétumok gazdagságát gondolati konkrétumokba képezzük le, holott a megismerés feladata éppen ez.

Azzal kezdeném, hogy a naturálgazdaság és a piacgazda­ság fogalma a kiinduló pont, ahol utóbbi árugazdaságot, áru­termelő gazdaságot jelent – ezek egymás szinonimái. Naturálgazdaság és árugazdaság egymást mint ellentétek határoz­zák meg. Tehát a naturálgazdaság az, ahol a saját szükséglet kielégítése a termelés célja, mindegy, hogy ezt egy egyén vagy egy közösség vagy valamilyen termelőegység végzi. Az árugazdaságnál, az árutermelő gazdaságnál pedig nem köz­vetlenül a szükséglet kielégítésére, hanem az áru értékesíté­sére, azaz haszonra termelnek, tehát a csereérték, a haszon mozgatja, motiválja a termelőt. Mindez már a kiindulóponton bonyolult érvényességi problémákat vet fel. Ugyanis az áru­gazdaságnak és a naturálgazdaságnak ez a fogalmi megha­tározása elvont, sovány magyarázat, amibe történelmileg sok minden belefér. Épp ezért az árugazdaság egyetemes kate­gória, amit történelmileg kell specifikálni. Nem minden fér bele a történelemből, de a háromnegyede biztosan. Problémát je­lent az is, hogy ahol a háromnegyede belefér, ott is kiegészí­tőként létezik a naturálgazdaság. Tehát ami fogalmilag el­lentét, az a történelmi realitásban egymást kiegészítő, komplementer viszonyba léphet, és lép is.

Az biztos, hogy az árugazdaságok történelmileg legfejlet­tebb teljesítményeit a mai OECD országok nyújtják, de ugyan már mondja meg nekem valaki, hogy ott nem szoktak-e otthon bütykölni a személyes szükséglet kielégítésére? Nem is jelentéktelen az a mennyiség, amit otthon bütykölnek. Rengeteget foglalkoznak vele az adóhivatalok, hogy megadóztassák, meg áfa alá vonják ezeket a tevékenységeket, holott ez lehetetlen. Tehát a házi gazdaság elemeként a naturálgazdaság még a legfejlettebb árugazdaságban is jelen van. A probléma ott ve­tődik fel, ahol a nagy elméleti rendszerek érintik ezt a kérdést. Nevezetesen itt arról van szó, hogy Marxnál az a kiindulópont, hogy az áru az elemi konkrétum, és az áru, illetőleg az áru­termelő munka kettős jellegéből bomlik ki, az egész gondo­latmenet. Az áru az elemi konkrétum, és „A tőke" első köte­tében van egy lábjegyzet, ahol a szerző arra mutat rá, hogy az árutermelés attribútumaival olyan alakzatokat dicsőítenek, melyek erre nem feltétlenül szorulnak rá. Megtehetik, mert azok az elvont sajátosságok mindenütt jelen vannak, az óin-diai faluközösségtől kezdve az olasz városállamok kezdeti ka­pitalizmusain át a liberális korszak kapitalizmusáig és a maiig. Mindenütt, ahol elkülönült termelőerők tevékenységcseréje ját­szódik le, elvonatkoztatva a tulajdoni formától, szerkezettől. Nevezetesen, hogy a termelő haszonra termel: kiviszi a ter­méket a piacra stb., stb. Itt voltaképp a piacgazdaság semmi mást nem mond ki, mint azt, hogy a társadalmi tevékeny­ségcserének van egy színtere, ahol az lezajlik, de már itt nem az a fogalmi oldal szerepel, hogy mi motiválja a termelőt, ha­nem a tevékenységcsere színtere, ahol az egyéni részmunkák megméretődnek, hogy össztársadalmilag hasznosak-e, vagy milyen össztársadalmi munkamennyiséget tartalmaznak. Te­hát egy összetett és bonyolult fogalomról van szó, Magyaror­szágon is voltaképpen az történik, hogy az árugazdaság köz­vetlenül belátható evidenciáival cicomázzák fel azt az átala­kulást, ami a tőkés árugazdaságba visz el minket. Az én fel­fogásom az, hogy köztulajdon alapján is lehet árutermelő gazdaság, és épp ezért számomra – hogy Krausz Tamás egyik kérdésére válaszoljak – a szocialista piacgazdaság vagy árugazdaság nem nonszensz, hanem egyenesen egy törté­nelmileg meg nem haladható problematika.

A fogalmi elemzésben tehát a naturálgazdaságnak-árugazdaságnak az ily módon felfogott szembeállítása a kiinduló­pont. A társadalomtudomány másik legnagyobb figurája, Marx mellett, Max Weber. A polgárság mindmáig legnagyobb társa­dalomtudósáról van szó, és Marxszal összevetve már a kiin­dulóponton is világos a különbség. Webernél ugyanis arról van szó, hogy szerinte az előbbi értelemben vett árugazda­sági fogalom már a kapitalizmussal azonos. Nevezetesen azt mondja, hogy ahol a szükségletek zömét vállalkozások útján elégítik ki, ott fogalmilag kapitalizmus van. Szembenéz azzal a történelmi ténnyel, amit már említettem, hogy otthon lehet barkácsolni, de a nagy történelmi ellenpélda, az „oikosz", a prekapitalista formációk házközössége, ahol a vállalkozás nem válik el a magángazdaságtól, a házi gazdaság nem válik el a vállalkozó gazdaságtól, hanem a kettő egy egységes szerkezetben van. Ez az „oikosz" a korai feudalizmus királyá­nak tulajdonára is érvényes, akié az egész ország, aki utazgat és feléli a jövedelmét. De ráillik számtalan történelmi formá­cióra.

A lényeg az, hogy Weber e fogalmi meghatározása után az nevezhető kapitalizmusnak, ahol a szükségletek zömét vállal­kozások útján elégítik ki, és csak mellékesen lépnek be azok az előfeltételek és kritériumok, amikkel Marx is foglalkozik. Csakhogy Marxnál történelmi értelemben az a döntő, hogy a kapitalizmushoz az eredeti felhalmozás vezet, vagyis az a po­larizáció, ahogy a termelőt elválasztják a tulajdontól, és létre­jön a kettős értelemben szabad bérmunkás és a tőkés. Az eredeti felhalmozási folyamat teremti meg az áttörés, az ipari tőke működésének előfeltételeit, ami a modern kapitalizmust létrehozza. Webernél nem ez hozza létre, nem ez az ugró­pont, a kapitalizmus elvont fogalmához szerinte az kell még, hogy bevezessék a 16. században feltalált kettős könyvvitelt, mert technikailag ez bizonyítja, hogy most már nem „oikosz", nem házigazdaság van. Ha már el tudom választani a bevételt a kiadástól és azt a részt, amit a vállalkozásba fektetek önál­ló vagyontömegként és ami a személyes szükséglet a saját háztartásomban, akkor nemcsak fogalmilag, de történelmileg is kapitalizmus van.

Tehát Webernél a könyvvitel az ugrópont, ezzel a 16. szá­zadi felfedezéssel specifikálja történelmileg a kapitalizmus fo­galmát. Illetőleg van még egy összetevő: a protestáns etika szellemiségének sok vitát kiváltó magyarázata, amit Weber hívei is bíráltak. Felvetve, hogy nincs-e egy kicsit túláltaláno­sítva a protestáns aszkézis, amelyik természetesen összefügg a könyvvitellel. Mert hogy részben szabadon sáfárkodhatunk a reánk bízott talentumokkal, részben pedig eredendően arra vagyunk motiválva, hogy minél kevesebbet éljünk fel, amit mérni kell. És tulajdonképpen a jó vállalkozónak kétségtelen tulajdonsága, hogy a rendelkezésére álló vagyon minél na­gyobb hányadát az újratermelésbe fektesse be, és ne élje fel. A szellem itt találkozik a könyvviteli technikával. Webernél már csak az előfeltételek között szerepel, hogy a szabad bérmun­ka, vagy a feudális kötöttségektől mentes tulajdoni formák, tehát a forgalomban nem kötött formák rendelkezésre álljanak. További epizód, az egyik előfeltétel a sok közül, hogy ilyen szabad munkaerő rendelkezésre álljon. Mindez Marxnál – is­métlem – az eredeti felhalmozás, egy történelmi elválasztási folyamat eredményeként jön létre.

Tehát már a kiindulóponton is léteznek ezek a nagy szemléleti ellentétek, noha a problémák azonosak. De hol az azo­nosság? Marx is foglalkozik A időében a vallás szerepével, de nem azzal a helyiértékkel, súllyal, mint „A protestáns etika" Webere teszi. Vagy amit Weber a kapitalizmus irracionális for­máinak nevez (zsákmányolás, rablás, harácsolás, háborúban szerzett vagyon, uzsora) ugyanezek Marxnál a tőke özönvíz előtti formáiként nagyon hasonló módon képezik le a preka-pitalista termelési formákat és módokat. Tehát nincs minden­ben „ég és föld" különbsége közöttük.

A frankfurti Claus Offe weberi-marxi osztályfogalomról be­szél, mert az azért mind a kettőnél világos, hogy tulajdonkép­pen a termelőeszközök feletti rendelkezés – amit Weber úgy mond, hogy az a vállalkozó, aki végső értelemben érdekelt abban, hogy a termelőeszközöket mozgassa – jelöli ki a jö­vedelemmegosztásnak egy módját és ezen keresztül az élet­lehetőségek egy közösségét. Persze még az osztályfogalom­ban is lehet különbségeket találni, de megvan ez a közös mozzanat a termelőerőkkel. Ami Marxnál árugazdaság, az Webernél már kapitalizmus. Történelmileg az ugrópont az egyik esetben az eredeti felhalmozás, a másik esetben a ma­gánháztartástól elválasztott vállalkozás, a könyvvitellel és a protestáns etikával.

Nem véletlen az sem, hogy Weber a saját horizontján a szocialista elméleteket úgy jellemzi a „Rechtssoziologie"-ban, hogy azok voltaképpen kizárólag a saját munkán alapuló szer­zést ismerik el legitim szerzésmódnak. Ebben igaza van, de ezek után közli – és ez már nagyon a korabeli kommunista, szocialista elképzelések leképezése, meg a hadikommuniz­musé -, hogy a szocialista elméletek általában nem ismerik el, hogy a csere formális szabadsága is legitim szerzésmód. Igaz, hogy ha valaki Kautskyt olvassa vagy Bebelnek a „Nő és a szocializmus"-át, ott a szocializmus kritériuma az, hogy nincs csere, mert saját szükségletre, közvetlen szükségletki­elégítésre termelnek, és csak a saját munka legitim. Amikor azt mondom, hogy a köztulajdonnal összefér az árugazdaság, akkor természetesen minden önigazgató kollektíva a saját munkájával legitim módon előállított terméket legitim módon cserélheti ki, sőt szükséges is kicserélnie, hiszen az árugaz­daságban is szükségképpen fennáll a részmunka és az össz­munka megosztása. Enélkül a munkamegosztás előnyeiről kellene lemondani. Mindenki csak egy bizonyos társadalmi részmunkát végezhet el, és azt közvetítenie kell, ki kell cse­rélnie, mert sokoldalú szükségleteit nem tudja csak egy-egy tevékenységformán keresztül kielégíteni. Tehát már itt, törté­nelmileg ezen a horizonton fölmerül, hogy vajon a csere, a kereskedelem és a pénzfunkciók kiteljesedhetnek-e? Azt gon­dolom, az árugazdaságból következik, hogy ki kell teljesedni­ük, és nem ez a vízválasztó a kapitalista és szocialista gaz­daság között. (De hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a 19. század szocialistái közül sem volt mindenki ilyen, mint Kautsky és Bebel, és nem feltétlenül ezt interpretálták a marxi életműből. Nem kell összekeverni a kommunizmust a szocia­lizmussal és az átmeneti kor problémáival.)

A 19. század szocialistái közül a kispolgári réteg vagy az anarchisták a versenyelv igazságosságát általában nem von­ták kétségbe, hanem annak előfeltételeit keresték. Az igazsá­gos versenyt akarták megteremteni, ahol mindenki a saját munkája produktumát versenyezteti. Az anarchisták szerint igazságtalan az örökösödési jog, mert akkor rögtön olyasmivel gazdálkodom, amit nem én állítottam elő, hanem örököltem. Az volt a feltételük, hogy a „start" igazságos pillanatát meg­teremtsék, ahogy általában a mai kispolgári demokratikus gondolkodásnak is szimpatikus törekvése, hogy meg akar te­remteni – egyfajta nivellálás útján – egy kiindulópontbeli egyenlőséget, ha tetszik, esélyegyenlőséget. A probléma az, hogy megteremthető-e ez és hogyan? Illetve – és ez már át­vezet egy további kérdéshez ha megteremtenek is egy ilyen egyenlőséget kiindulópontként, egy további nehézség minden­képp adódik. Nevezetesen az, hogy a verseny, a konkuren-ciaelv legsajátabb terméke a monopólium. Ha viszont ez így igaz, akkor valótlan, hogy van önszabályozó piacgazda­ság, mert az egyik lerontja a másikat. Ha a monopolizálódás kizárólagos hatalmat ad, akkor nem önszabályozó a piacgaz­daság, mert a monopólium diktálni tud a nem-monopólium­nak.

Hadd mondjak egy adatsort a monopolizáltság fokáról, amit ismerek. A világ milliárdos tőkeerejű vállalatainak a dinamikája úgy alakult, hogy 1900-ban egy darab volt, a United Steel, 1904-re 4 darabra nőtt a milliárdos tőkeerős vállalatok száma, 1918-ra 37 – ha jól emlékszem -, 1945 körül 386 ilyen milli­árdos nagyságrendű multinacionális vállalat volt, a 70-es évekre pedig 665. Nem tudom, hogy ma ez a szám pontosan mennyi, de sajnos az „önszabályozó" piacgazdaságban mint világrendszerben ez a néhány száz multinacionális tröszt a világ össztőkéjének felével rendelkezik, úgyhogy problemati­kus az önszabályozódás tézisét a monopolizálódás ilyen foka mellett fenntartani. Még akkor is, ha a multik között is van verseny. Az csak mítosz, hogy kizárólag a versenyelv szelek­ciója érvényesülne, a láthatatlan kézé, még ha az árugazda­ság versenyelvében van is önszabályozó mozzanat, de hogy ez tiszta formában működhetne az erőfölény gazdasági ki­használása nélkül, annak a monopolizálódás tényei alapvető­en ellentmondanak. A világgazdaságban egyenlőtlen és hie­rarchikus viszonyok vannak. Egy szocialista piacgazdaságban pedig az állami koordinációnak nivellálnia kell. Tehát szerin­tem lehet szocialista köztulajdon árugazdaság mellett.

De mi a helyzet a magántulajdon uralma esetén? Ez persze csak szónoki kérdés, hiszen tudjuk, hogy ha a szociális szem­pont uralkodik, akkor nem uralkodik a versenyelv, ha pedig a versenyelv uralkodik, akkor nem uralkodhat a szociális szem­pont. Részlegesen azonban összeférnek. Nem lehet szociális egy árugazdaság, piacgazdaság az árupiac, a pénzpiac és a tőkepiac szempontjából. De a negyedik nagy piac, a munka­erőpiac szempontjából nagyon is lehet szociális, sőt szükség­képpen az, mivel a munkaerő reprodukciós színvonala tekin­tetében mindenképpen van értékmozzanat. Az egész bérharc, mint szubjektív tényező, e körül a színvonal körül mozog. Az önszabályozó piacgazdaság teóriája ezt sem veszi figyelem­be, hogy egyetlenegy áru – nevezetesen a munkaerőáru -, az összes többitől különbözik, mert saját akarata és öntudata is lehet, és ezért nem a dolgok módjára viselkedik. A különféle piaci formák működésén belül látni kell, hogy normatíve, ér­tékszempontból a munkaerőáru nem semlegesíthető. Ezért a szociálliberalizmus a felvilágosult tőkés magánvállalkozó álláspontja – nem a közösségi társadalomé. Más kérdés, hogy a munkaerőnek egyéb fontos tulajdonságai is vannak, pl. hogy önmaga értékesítési költségein túlmenően új értéket, értéktöbbletet képes előállítani. A kettő persze szorosan összefügg egymással, hiszen azért nem semlegesíthető normatíve, mert rendelkezik ezzel a képességgel, amely az uni­verzum rendjében egyedül az ő sajátossága.

A létezett szocializmusok vereségével kapcsolatban, elte­kintve attól, hogy történelmileg valószínűleg szükségszerű volt ez a bukás, számomra mégis az a probléma, hogy ebben az összeomlásban van-e valami, ami elméleti tapasztalattal szol­gál a jövőre nézve. Ami végül megdönthetővé vált, az lénye­gében a szovjet típusú tervgazdaság, de 70 éves történetének nem minden pillanatában volt ez így. A 29-es fordulattól a 60-as évek elejéig lényegében változatlan formában működött a tervgazdaság tervutasításos formája, csak ezután vezettek be néhány technokratikus reformot. Egészében véve azon­ban, az én megítélésem szerint, a szovjet típusú szocializmus gazdasága a naturálgazdaságnak egy történelmi formációja, amiben az áruelemek technikai segédeszközök, lebonyolítási formák. Ez bukott el, mert megragadt a második ipari forra­dalommal még összhangban álló társadalomszervezési elvek­nél, amikor már az atomiparral, mikroelektronikával, kommu­nikációval a negyedik ipari forradalomba léptünk. Ezzel szem­ben a magyar és jugoszláv modell elméleti értelemben olyan hagyatékot mutat fel – szemben mondjuk Bihari Mi­hálynak azzal a 91-es értékelésével, hogy csak a diktatúra rossz szájízét hagyta történelmileg hátra-, amit a közepesen fejlett kapitalizmusok ez ideig nem nagyon múltak felül.

Mocsáry Józseffel abban a tekintetben hadd vitatkozzam, hogy az államgazdaság fogalma nagyon túlfeszített és prob­lematikus, mert a létező szocializmusban nem volt döntő a magántőke, hiszen az állam volt az össztőkés a makrogaz­dasági irányításon keresztül, és így a makrogazdasági koor­dinációval egyfajta szelídített árutermelés működött. A munka­erőpiac működését azonban alapvetően megváltoztatta, és a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióit mérsékelte, szemben Latin-Amerikával, amellyel Mocsáry József egy kalapba gyö­möszölt minket. Az már más kérdés, hogy az „átmenetből" miért, hogyan és kik csináltak és csinálhattak „visszamenetet" nálunk, amikor a külső feltételek megváltoztak.

K. T.: Köszönjük szépen. Nemrég meghalt barátunk, Szabó András György és a nagyon is élő Tütő László úgy fogalma­zott, hogy a szocializmus lényegi dimenziója mégiscsak az, hogy egyfelől a munka és tulajdon, másfelől pedig a gazdaság és politika elválasztottságát felszámolják az abban érdekelt történelmi erők. Bármennyire is elvont és filozófiai ez a meg­állapítás a szocializmusról, mégiscsak értelmes kérdésfölte­vés, és ez is a marxi örökség ún. aktualitásának bizonyítéka. Lóránt Károlynak nyilván van mit mondania a politika és a gazdaság, vagy másképpen az állam és a gazdaság kapcso­latáról.

L. K.: Mint gyakorlati ember a piacgazdaság problémakörét elsősorban a gazdaság tényleges működése alapján próbá­lom megközelíteni. Egyetértek Szigeti Péterrel, hogy a fogal­mak és definíciók szerepe rendkívül fontos, többek között azért is, mert a közgazdaságtan, mint minden társada­lomtudomány, a valóság jelenségeit többféleképpen is magya­rázhatja, és az eltérő magyarázatoknak megfelelően más és más modellt alakíthat ki a valóságról. Az eltérő magyarázatok, illetve modellek alapján adhatjuk egy valóságosan működő gazdaságnak a szocialista vagy piaci jelzőt. A valóságról azért alakítható ki többféle modell, mert mindegyik elképzelés alap­vető jellemzői bizonyos fokig megvannak benne. Attól függő­en, hogy melyik elemet emeljük ki, melyikre építünk egy el­méletet, annak megfelelően fog a gazdaság – az elmélet sze­rint – működni. Tudnunk kell, hogy a közgazdaságtudomány­ban az elmélet mindig valamiféle érdeket szolgál, ezért fontos számunkra, hogy milyen érdekek védelmében vizs­gáljuk a közgazdasági problémákat.

Szigeti Péter próbált egy meghatározást adni a piacra. Én is úgy gondolom, hogy a piac alapvetően az a hely, ahol a kereslet és kínálat találkozik egymással és igyekszik egymást kölcsönösen befolyásolni. A kérdés az, hogy mi határozza meg a keresletet és a kínálatot? Egy sztálini típusú tervgaz­daságban az volt a feltételezés, hogy a keresletet, illetve a kínálatot központilag részletekbe menően meg lehet határoz­ni. Ehhez még az a feltételezés is járult, hogy a központi dön­tések kiküszöbölik a piacgazdaság utólagos szabályozásából származó ciklusosságot és veszteségeket. Ez a valóságos gazdaság egyik, szélsőséges modellje. A másik ennek az el­lentéte, amikor – az elmélet szerint – az államnak nem szabad beavatkoznia a gazdaságba, mert kizárólag a piaci szereplők tudják jól felismerni érdekeiket, és a piacon kell mindennek eldőlnie.

A két szélsőség a valóságban sohasem létezett, csak azért használják, mert az elméletet mindig könnyebb fölépíteni egy leegyszerűsített esetre. így van ez valamikori szűkebb terüle­temen, a villamosságtanban is. A televíziós adóantennáknál például az elmélet egy cérnavékonynak elképzelt, úgyneve­zett dipólusantennára szól, a valóságos antenna viszont olyan vastag, mint a karom, vagy még vastagabb, másképp is vi­selkedik, mint az ideális modell, de mégis viszonylag jogkö­zelítést nyújt a méretezéshez.

Az elmélet sohasem tudja a gyakorlatot teljes egészében követni. A valóságos gazdaságban a kétféle (piaci és közpon­ti) koordinációnak mindig is megvolt a maga szerepe. Azt, hogy egy gazdaság valójában hol áll a két szélsőséges elmé­leti modell között, nehéz meghatározni, és itt kezdődik az ideológia szerepe. A valamikori szocialista országok ideológu­sai a központi koordinációt emelték ki, holott a piaci koordi­náció – igaz, csekély mértékben – még ezekben az orszá­gokban is működött annak idején. A polgári közgazdászok a piaci koordinációt emelik ki, holott, ahogy Mocsáry József is említette, a tőkés gazdaságoknak – ha az árbevétel alapján mérünk – talán fele vagy még annyiadrésze sem tekinthető valóban piacgazdaságnak, vagyis olyan területnek, ahol csakis a piac koordinál és az állam szerepe elhanyagolható.

Ha a gazdasági modellekről szóló vita önmagában egy tisz­tán elméleti konstrukció lenne, ha nem kapcsolódna szorosan a tulajdonviszonyokhoz és a jövedelemelosztáshoz, akkor nem lenne olyan fontos. Jelentőségre éppen azáltal tesz szert, hogy a jövedelemelosztás egyik elméleti alátámasztását jelenti. A piacgazdaság elmélete ugyanis a magántulajdon do­minanciájára épít, ami meghatározza a jövedelmek elsődleges elosztását is. Valójában ahhoz, hogy piaci szereplők megje­lenjenek és kicseréljék áruikat, lényegében csak elkülönült tu­lajdon kell, ami nemcsak magántulajdont jelent. A piaci sze­replők egy része lehet magántulajdonos, de a piacon ugyan­úgy lehetnek más tulajdonformák is. így van ez a mai fejlett ipari országokban is.

A piacgazdaság, illetve a magántulajdon hatékonysága megint csak ideológiai kérdés. Statisztikai adatokkal nem lehet alátámasztani, hogy a magántulajdon vagy a piac­gazdaság hatékonyabb lenne, legalábbis akkor, ha vala­mennyire is tudományos, egzakt módszereket kívánunk hasz­nálni. Azt, hogy mi hatékony és mi nem, az adott szituáció dönti el. Van, amikor az adott problémát a központi tervezés, van, amikor a piac tudja jobban megoldani. A szocialista or­szágokban kezdetben – ideológiai okok miatt – még a hajnyí­rást is államosították. Ez nyilvánvalóan szélsőség. Hasonlóan szélsőség az oktatás vagy az egészségügyi ellátás piacosí­tása a másik oldalon.

A lényeg, amit hangsúlyozni szeretnék, az, hogy a magán­tulajdon hatékonysági fölénye a szélsőséges esetektől (pél­dául állami fodrászat) eltekintve nem bizonyítható, és ennek következtében hatékonysági érvekkel nem lehet igazolni a magántulajdon erőltetett kialakítását. Az elmélet arra jó, és arra kell, hogy meghatározott társadalmi csoportok a privati­záció eredményeként rátegyék kezüket a nemzeti vagyonra. Az elmélet szerepe pusztán az, hogy egy új tulajdonosi réte­get hozzon létre, és elméletileg megalapozza a nemzeti va­gyonhoz való jogát. Ez a réteg létrejött, illetve létre fog jönni, de azok az ígéretek, hogy ettől a szélesebb társadalmi réte­gek is jobban élnek majd, nem fognak beválni, akkor sem, ha a szocialisták nyernek az 1994-es parlamenti választásokon. Korai még eltemetni azt az értékrendet, ami a világ keleti felét jellemezte az utóbbi évtizedekben, mert az emberek egy-két éven belül rádöbbennek, hogy becsapták őket. Azt a fajta ér­tékrendet, amit a 17-18. századi kapitalizmus képviselt, nem lehet visszahozni azok után, ami itt az elmúlt 40 év alatt tör­tént, nem is lenne indokolt, hiszen nem az eredeti tőkefelhal­mozás korát éljük. A termelőerők létrehozása pedig a volt szo­cialista országokban is megtörtént.

Mondanivalómat azzal szeretném zárni, hogy föl kell ké­szülnünk arra, hogy a magántulajdon mellett felhozott ér­veket gyakorlati példákkal, elméletileg alátámasztva is vissza tudjuk utasítani. A közös tulajdonból, a nemzeti tu­lajdonból egy szűk tőkés réteg létrehozása nem fogja növelni a társadalom jólétét, hanem egyszerűen csak a jövedelmeket csoportosítja át egy szűk réteg javára. Érvrendszerünkben fel kell használni azokat a tényeket, amelyeket Mocsáry József említett az állam és a közös tulajdon szerepéről a fejlett pi­acgazdaságokban. Ehhez én még hozzátenném a dán mező­gazdasági szövetkezetek példáját. Rá kell mutatni arra a Szi­geti Péter által szellemesen megfogalmazott ellentmondásra is, hogy önszabályozó piacgazdaság valójában nincs, mert a „szabad" piacon előbb-utóbb monopóliumok jönnek létre, amelyek eltorzítják a piac működését, és ezek szerepének csökkentéséhez, az „igazi" piaci viszonyok visszaállításához is állami beavatkozás szükséges.

K. T.: Lóránt Károly gyakorlatias tézisei igen fontos elemekkel egészítették ki az eddig elhangzottakat, bár alighanem Andor Lászlónak kell majd a különböző „szakmai" nyelveket egyez­tetni és olykor „lefordítani". Ezért most ő kapja meg a szót.

A. L: A 80-as évek reformvitái során ismétlődően szembe kellett nézni azzal a kérdéssel, hogy jó-e a piacgazdaság, kell-e az nekünk és ennek érdekében milyen és mennyi reformot kell végrehajtani. Egy idő után világos volt, hogy sokan, akik piacgazdaságot mondtak, ezt valamiféle fedőnévként vagy látszólag szakszerű megnevezésként használták a ka­pitalizmus helyett. A szocialista jelzővel való kiegészítés pedig annyit jelentett, hogy „bármi mehet, kivéve a párt vezető sze­repét". A Grósz-korszakban, amikor a szocialista piacgazda­ság jelszóvá vált, már sem az állami tulajdon, sem a teljes foglalkoztatás nem volt tabu. (E rejtjelezésnek egyébként van­nak kései példái is, például amikor az utóbbi egy-két évben megjelentek a szélsőjobboldali tendenciák, akkor nagyon so­kan szerették volna már kimondani, hogy itt fasiszta, vagy fasisztoid tendenciákat látnak, de az illendőség vagy a politi­kai közgondolkodás vagy a közdialógus ezt nem hagyta, és ezért sokan populizmusról beszéltek. Azt hiszem, hogy a je­lenlevők között is vannak, akik ennek a kísértésnek engedtek.)

A lényeg az, hogy amikor a reformvita a 80-as évek folya­mán megélénkült, akkor felvetődött a kérdés, hogy ez a ter­minológia – ami azért sokkal több volt, mint terminológia, mert ahogy Szigeti Péter kifejtette, egy konkrét elméleti iskola állt mögötte – mit mondott a marxizmus számára, hogy lefordít­ható volt-e a marxizmus nyelvére, illetve egyáltalán hogyan lehetett kommunikálni a két elmélet között, volt-e valamiféle áthallási lehetőség? Amikor ugyanis néven akartuk nevezni a gyereket, akkor rögtön megkaphattuk, hogy ne használjunk ilyen durva szavakat, mert ez egy pejoratív, lejáratott kifeje­zés, és különben is fölidézi azokat a politikai, erkölcsi és ha­sonló vonatkozásokat, amit igazából a gazdaságba nem sza­bad – mondták ők – mesterségesen belekeverni. Számunkra nyilvánvaló azonban, hogy ami mesterséges és erőltetett, az nem az összekapcsolás, hanem a szétválasztás. Tehát az első fontos megállapítás, hogy amikor elfogadjuk az elem­zés alapjául a gazdasági mechanizmusokat – tehát, hogy az piacgazdaság, vagy sem -, akkor tudatában kell lenni annak, hogy az egész gazdasági folyamatot megpróbáljuk leválasz­tani annak társadalmi vonatkozásaitól, és ez következmények­kel jár.

Ahhoz, hogy az integrációs mechanizmusokra lehessen terel­ni a vitát az osztályelemzés helyett, nemcsak Max Weber volt segítségül hívható, hanem például a kiváló magyar származású és világszerte elismert szociológus, gazdaságtörténész Polányi Károly is. Amikor valaki el akart távolodni a kötelező marxi vagy marxista terminológiához kapcsolt formációs vitáktól, akkor kéz­nél volt Polányi elmélete, ami még mindig egy tisztességes bal­oldali álláspont. Polányit nem lehet semmilyen formában anti­szocialistának, vagy jobboldalinak beállítani, de mégsem a mar­xi formációelmélet alapján dolgozott, hiszen – amint azt a 80-as évek során nálunk is az új liberális nemzedék körében, elég széles körben, fejtegették – ő volt az, aki kidolgozta a gazdasági integrációs mechanizmusok egyfajta elméletét a piac, a redisztribució és reciprocitás megkülönböztetésére.

Miért volt ez érdekes? Azonnal felkeltette a figyelmét azok­nak, akik az addigi vitákban mint piac és állam dilemmájában vergődtek, hogy Polányi nem kettő, hanem három lehető­séget, három integrációs mechanizmust különböztetett meg, és ebben nem is volt egyedül. Hogy egy nagy ugrást tegyünk, és még egy olyan szakembert, társadalom- vagy gazdaságkutatót említsünk, aki szintén három integrációs me­chanizmussal operált a 80-as években, Soós Károly Attilára hivatkozhatunk, aki az ún. szocialista gazdaságról írott köny­vében a terv, a kampány és a pénz mechanizmusait külön­böztette meg.

Még szélesebb spektrumban végezte el az összehasonlító elemzést Kornai János, aki ugyan Bürokratikus és piaci koor­dináció cím alatt mondta el akadémiai székfoglalóját, de ab­ban a tanulmányban nemcsak bürokratikus és piaci koordiná­cióról volt szó, hanem e kettő mellett még az etikai koordiná­cióról is, ami szegről-végről rokonságba hozható a Polányi-féle reciprocitás-elgondolással, és akkor Kornai még az ag­resszív koordinációt is megemlítette. Ehhez képest érdekes, hogy majdnem tíz évvel később, amikor megírta híres röpiratát a gazdasági átmenet ügyében, akkor már valóban csak két mechanizmus maradt a szeme előtt, az a bizonyos bürokra­tikus és a piaci koordináció, ami leginkább arra volt jó, hogy leegyszerűsítse az alternatívát az emberek számára. Egy for­radalmi helyzetben – nevezzük annak a 89-es helyzetet, ami­nek akarjuk – az ember nagyon egyszerűen fogalmaz: „rabok legyünk, vagy szabadok?" Négy éve ez volt Kornai kérdése, ami korábbi tudományos teljesítményének jelentős leegysze­rűsítése.

Még egy szerzőt kell említeni – igazságtalan lenne kihagyni -, hiszen a 80-as évek reformvitáinak megtermékenyítő előfu­tára volt: Bauer Tamás. Ő nagyon korán és helytállóan ész­lelte, hogy az elmúlt rendszerben nem egyszerűen egy pa­rancsuralmi gazdaság, nem egyszerűen tervutasításos gazdaság, nem egyszerűen egy államgazdaság működött, hanem valamiféle vegyes gazdaság, mivel azonban ez a vegyes gazdaság minden integrációs mechanizmusát megle­hetősen tökéletlenül üzemeltette, ezért ő egy szellemes for­dulattal élve mindezt a „sem terv, sem piac" leíró meghatáro­zásával jellemezte.

Ez azért érdekes, mert ha valaki alaposan megvizsgálja e tipológiákat, az esetek többségében azt találja, hogy a köz­gazdászok fejében igen korlátozott felfogás él az államról, pontosabban a politika világáról, és ezért számukra minden, ami nem piaci, eleve irracionális, vagy korlátozott racionali­tással bír, és ezért idővel el is fog múlni. Az uralkodó közgaz­dasági elmélet – és így a közgazdasági oktatás – nem ma­gyarázza meg azt, hogy a politikum szférája igazából mit je­lent, hogyan működik, és mi a kapcsolata az élet többi szfé­rájával. E probléma másik oldalát képezi az a tézis, mely sze­rint ideális esetben sem a gazdaságban, sem a „civil" társa­dalomban nem jelenhet meg a politika.

El kell gondolkodni például azon, hogy amikor szembeállít­ják egymással az államot meg a piacot, és a kettőből egy alternatíva lesz, akkor különböző fogalmakat hasonlítanak össze. Minthogy az állammal szemben igazából nem a piac áll, hanem a magánszféra, a piaccal szemben nem az állam áll, hanem mindazok a tevékenységek, vagy nagyobb tevé­kenységcsoportok, amelyeket az állam konkrét történelmi for­máiban a gazdasággal kapcsolatban végez. Ez azt jelenti, hogy meg kell tudni különböztetni, az én felfogásomban mi­nimum három fő tevékenységcsoportot, amit az állam mint a politikum átfogó intézménye a gazdasággal kapcsolatban el­végez.

Az egyik az, amit – ha egy szóval kell mondani – szabá­lyozásnak nevezünk, de ezen azt értem, ami már a modern állam, vagy a modern gazdaság keletkezési időszakában, te­hát az abszolutizmus idején is az állam nagyon fontos sze­repe volt: vagyis hogy konkrét szabályokat írjon elő a gazda­sági tevékenységre vonatkozóan, ha kell, akár kényszerpá­lyákat iktasson be a pénzmozgásba, anélkül, hogy a pénzfo­lyamatokat a saját kasszájában centralizálná, és termé­szetesen a jövedelmek újraelosztása nélkül. Ehhez képest va­lóban újdonság volt, amikor a 20. században, különösen a 30-as évek után megjelent az újraelosztás. Nyilván az előző időszaknak is voltak újraelosztási hatásai, de nagyságrendjét, méretét tekintve egészen más dologról van szó a háború utáni újraelosztási mechanizmusok mint állami gazdaságirányító te­vékenység megjelenésével. És még egy harmadik dolgot kell megkülönböztetni, ami politikai jellegű tevékenység a gazda­ságban, és ez a tervezés. Most itt nincs idő arra, hogy kifejt­sük ezeket külön-külön, de szerintem ez egy nagyon fontos és nagyon sok lehetőséget rejtő megkülönböztetés.

Aszerint, ahogyan ezeket a mechanizmusokat megkülön­böztetjük, vagyis azáltal, hogy egy sokkal árnyaltabb, bo­nyolultabb képet kapunk az államról, sokkal többet fo­gunk megtudni a piacról meg a piacgazdaságról is. Ennek alapján nyilván már senki nem mondja azt, hogy létezik piac­gazdaság abban az értelemben, hogy csak a piac lenne. (Iga­zából nem is mondta senki, csak a tényleg nagyon elvakult szabadpiaci liberális ideológusok követői közül néhányan. Jó­formán még maguk az ideológusok sem mondják.) Amikor a piacgazdaságot említik, nyilván azt értik rajta, hogy az egy olyan formáció, ahol, amelyben a sokféle integrációs mecha­nizmus közül a piac dominál. Ez ugyanaz a leegyszerűsítés, mint a politikaelméletben használatos demokrácia kategóriá­juk. Amikor azt mondja valaki a nyugati társadalmakat jelle­mezve, hogy ez demokrácia, akkor valóban, igazából miről van szó? Igazából egy polgári köztársaságról vagy egy alkot­mányos monarchiáról van szó, de az általános választójog, parlamenti választások, szabad pártszerveződés, szabad vé­leménynyilvánítás, érdekegyeztető mechanizmusok óta való­ban van egy komoly demokratikus elem ezekben a politikai rendszerekben. Ha ezeket mérlegeljük, akkor valószínűleg de­mokratikus, autokratikus, bürokratikus, technokratikus és más egyéb elvek között a demokratikus elv igen nagy hangsúlyt kaphat a 20. században, különösen az elmúlt 40-50 évben.

Ha viszont a leegyszerűsítéseket el akarjuk kerülni, akkor nem biztos, hogy az egyes rendszerek meghatározását egy­szavas vagy kétszavas definíciók adják meg. Hogy egy a New Lett Review-ban nemrég megjelent cikkre utaljak, amely a skandináviai politikai átalakulással foglalkozott, és a skandi­náv politikai struktúrát – nyilván a New Leit Review hagyo­mányában nem pusztán a politikai, hanem az egész társa­dalmi-politikai struktúráról van szó – elemezte, azt a megne­vezést használta, hogy az egy „szociáldemokrata államkapi­talizmus". Mi sem afelé törekszünk, hogy feltétlenül a napi sajtó által kezelhetőén dolgozzuk ki elemzésünket, az már egy másik közvetítő szint. A mi esetünkben fontosabb, hogy egy elméleti konzisztenciát alakítsunk ki, minthogy az előbb emlí­tettnél sokkal egyszerűbb szavakba próbáljuk sűríteni, amit mondunk.

A másik következtetésem, hogy mégiscsak ki kell alakítani valamiféle preferenciát, az egyes gazdasági mechanizmusok tekintetében értékítéletet kell mondanunk. Amit az előbb el­mondtam, hogy ezek az állami vagy politikai gazdaságszer­vezési és irányítási mechanizmusok egymást követik, abból, azt hiszem, kiderül, hogy a progressziót szem előtt tartva mi­lyen preferencia állítható föl közöttük. A szocialista piacgaz­daság kifejezésnek tehát van értelme, amennyiben az össze­tételben a piacgazdaság azt jelenti, hogy az áruviszonyokat semmiképpen sem lehet egy csapásra eltüntetni a társa­dalomból, a szocialista pedig azt, hogy a társadalomban vi­lágosan és méltányosan meghatározott elosztási – és ha kell, újraelosztási – elveket érvényesítenek, a termelés vonatkozá­sában pedig egyre szélesebb körben sikerül felülbírálni a cse­reértéket, a hosszú távú társadalmi érdekek érvényesítésének igényével. Ezt tehát elsősorban egyfajta történelemfilozófiai állásfoglalásként lehet képviselni, amelyhez viszonyítani lehet a konkrét gazdasági koncepciókat.

K. T.: Köszönöm szépen. Itt több gyümölcsöző kérdésföltevés hangzott el, az egyik ezek közül bizonyosan az, hogy a ko­rábban kialakult koncepciókat, elméleteket funkciójuk szerint érdemes megvilágítani. így érthetjük meg ugyanis, hogy egy-egy elmélet miért is született. Igazából az ismeretelméleti kri­tikát is akkor tudjuk elvégezni, ha látjuk ezen elméletek tör­ténelmi-politikai funkcióját is. Volt szó az árugazdaság-naturálgazdálkodás szembeállításról, az állam-piac szembeállítás­ról és a szocializmus-kapitalizmus szembeállításról is. Jó len­ne, ha ezeknek a szembeállításoknak történeti és filozófiai ér­telméről elhangzana még valami, ebben a vitában. Számomra legalábbis úgy tűnik, hogy ezek alapvető jelentőségűek az újraértelmezési folyamatban. Lendvai L. Ferenc és Szász Gábor jelentkezett, hogy az eddig elhangzottakat kiegészítse.

L. F.: Két nagyobb és egy kisebb lábjegyzetet szeretnék tenni az előttem mondottakhoz. Az első nagyobb lábjegyzet a szo­cializmus versus kapitalizmus fogalomhoz, illetve ezekhez a megnevezésekhez kapcsolódik. Én annak örültem, hogy itt a szocialista jelző nem úgy fordult elő (azt hiszem, szinte sen­kinek a hozzászólásában sem), hogy ezzel a szóval valami föltétlenül nagyon értékeset, nagyon pozitívat, nagyon magas­rendűt stb. mondjanak. Tehát tulajdonképpen nem az igazsá­gosság, vagy az igazságos elosztás oldaláról közelítették meg a szocializmus problémáját, hanem úgy gondolom, hogy vég­ső soron, hacsak implicite is, a tulajdonlás oldaláról, amire Krausz Tamás az előbb itt már utalt. Ezért is vált lehetségessé mindkét bevezetőt adó hozzászóló részéről a szociális piac­gazdaság, vagy a szocialista piacgazdaság összetételeknek értelmes fogalmakként való használata.

Korábban, mikor ezeket az összetételeket használták, vagy használtuk, akkor az úgy hangzott, mintha azt mondtam vol­na, hogy repülő ló. Tehát mintha a jelzővel meg akartuk volna változtatni a jelzett főnév értelmét. Hálistennek nem így hang­zott el egyszer sem, hanem értelmes formában, mintha azt mondtam volna, hogy a szekér elé fogott ló. Azt kell mondani, és itt erről volt szó pontosan, hogy a szociális vagy a szocia­lista piacgazdaság egy bizonyos fajtája a piacgazdaságnak, még ha esetleg a kettő között bizonyos ellentmondás feszül is, mert arra is helyesen történt többek részéről utalás, hogy egészen tiszta formák ugyebár soha sincsenek, csak az el­méleti absztrakciókban vannak, a valóságban soha.

A második nagyobb lábjegyzet az, hogy ez a naturálgazdaság, árugazdaság, piacgazdaság sor az, ahol sokszor tudatos keveredések fordulnak elő, többek között éppen polgári szer­zők részéről. Ugye a naturálgazdálkodással helyesen állítjuk szembe az árugazdaságot, és pontosan a polgári szerzők azok, akik előszeretettel keverik össze az általában vett árugazdaságot a kapitalista árugazdasággal. (Erre utalt Szigeti Péter.) Ezzel kapcsolatban elmondanám egy anekdo­taszerű élményemet. A Filozófiai Szemlé-ben publikáltuk a hí­res (talán hírhedt) angol konzervatív ideológusnak, Roger Crutonnak egyik cikkét, amit én szerkesztettem. Cruton a szocia­lizmus és kapitalizmus fogalomról azt mondta, hogy ez egy tökéletesen értelmetlen szembeállítás, mert úgy teszik föl a kérdést, mintha egyáltalán lehetséges lenne bármilyen más gazdasági rendszer, mint a kapitalista, hiszen amióta civilizá­ció és gazdasági rendszer van, azóta csak a kapitalizmus lé­tezik. Megszerkesztettem a cikket, és később nem álltam meg, hogy 89-ben a Társadalmi Szemlé-ben megjelent cik­kemben ne közöljem a lábjegyzetet, melyben idéztem ezt a passzust Crutontól, és azt a megjegyzést fűztem hozzá, hogy ez a csúsztatás annyira nyilvánvaló, hogy csakis jóhiszeműnek lehet föltételezni.

Tehát az árugazdaság és a piacgazdaság nem azonosak egymással, mint ahogy az árugazdaság és a kapitalista áru­gazdaság sem azok. Én úgy gondolom, hogy Mocsáry József jól használta ezeket a fogalmakat, amikor a piacgazdasággal szembeállította az államgazdaságot, és így a modern polgári kifejlett árugazdálkodás rendszerét és annak két variációját írta le. Na most, hogy az államgazdaság kifejezés helyes-e, vagy nem? Ma már nem helyes, joggal utaltak rá, hogy az állammal szemben nem föltétlenül a piac áll. Talán inkább azt lehetne mondani, hogy az irányított gazdasági rendszer, vagy ha úgy tetszik a bürokratikus, vagy bürokratikusán vezérelt gazdasági rendszer áll szemben a piac gazdasági rend­szerével.

Az egészen apró kis lábjegyzetem pedig az, hogy Szigeti Péter hozzászólásában mintha lett volna egy bizonyos misz­tikus felhangja a munkaerőárunak. Többek között arra utalt – és még egy kozmikus távlatba is belehelyezte -, hogy a mun­kaerőáru az egyetlen áru, amelyik ilyen, meg ilyen stb. Ennek misztikus okai nincsenek, egyszerűen arról van szó, hogy a munkaerő árát mindig úgy szabják meg, hogy annak ér­téke alacsonyabb legyen, mint az általa megtermelt áruk értéke, ennyi az egész, és ezzel minden misztikum megoldó­dott.

K. T.: Mielőtt Szász Gábornak megadnám a szót, tennék egy megjegyzést. A vitában gyakran elhangzik, még Lendvai Fe­rencnél is előfordult, Mocsáry József pedig kifejezetten épített rá, amit közgazdaságilag a legélesebben Komái fogalmazott meg a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalma­ival. De mintha a történeti folyamat ki lenne lúgozva ebből a koncepcióból. Mégsem arról van szó, hogy eszmék és mo­dellek leszállnak és megvalósítják önmagukat, hanem a tör­téneti folyamat felől lehet ezeket kibontani. Most pedig ezen mellékes megjegyzés után Szász Gáboré a szó.

Sz. G.: Köszönöm. A formáció-témához szeretnék hozzászól­ni. Az átmeneti korszakban ugyanis nyilvánvaló, hogy a mun­kák még közvetlenül nem társadalmiak. Mivel előre nem tud­ható, hogy egy-egy munka társadalmilag hasznos-e, ezért még az is kérdéses, igaz-e az, hogy az átmeneti korszakban kitűzhető a munka szerinti elosztás elve – tehát ez is proble­matikus. Az nyilván csak a kommunizmus alsó fokának felel meg, amikor nem utólag derül ki egy munkáról, hogy társa­dalmilag hasznos, hanem mindjárt az elején tudható. És ter­mészetesen ez az a korszak, amelyben a munka legitimál. A felső fokon nem a munka legitimál, ott a szükséglej legitimál, és ott van csak abszolút szükségletorientáltság. Ezt azért meg kellett volna említeni. Hogy Tütő Lászlót idézzem, a piac hang­sorral túl sok fogalmat szoktak lefedni, így jelenti például azt is, hogy szükségletek versengése az önkormányzati piacon és egyéb dolgokat is, amiről itt nem beszéltünk, úgyhogy tény­leg sokféle piacgazdaság van.

Hadd szóljak néhány szót az irányíthatóságról. Amit Mo­csáry József államgazdaságnak mond, az egy erőteljesen ve­zérelt rendszer olyan időszakban, amikor modernizálunk. Te­hát állapotváltozást szabályozással nem lehet olyan dinami­kával csinálni, amit kitűz maga elé egy intenzív modernizáci­óra kényszerült társadalom. Ezt általában vezérléssel csinál­ják. Abban is igaza van – és a technikai rendszerekkel is így van -, hogy míg a vezérlésnél az irányított szakaszt pontosan ismernem kell, a szabályozásnál elég, nagyjából a jellegét is­merni, mert a visszacsatolás kellő korrekciót tesz lehetővé olyankor is, ha nem várt módon reagál maga a szabályozott szakasz. A 86-os Marxism Today-ben írt Ernest Mandel egy nagyon érdekes cikket a szocialista tervezés védelmében, ahol leírja, hogy mikor lehet egyáltalán elkezdeni valamit ter­vezni, és közli a szükségletek hierarchiáját: elsődleges szük­séglet, magasabbrendű szükségletek, és a szükségletek telí­tődése (ha piaci kategóriát kell használni, ez az, amikor az árrugalmasság nullává, vagy esetleg negatívvá válik), abban az esetben tervezhetővé válik az adott szükséglet kielégítése, és ilyenkor nagyon sok helyen terveznek.

Az átmeneti korszak elején, ha az olyan régiókban kez­dődik, ahol szinte elsődleges szükségletek vannak, kér­dés, hogy lehet-e másképp modernizálni, mint vezérlés­sel? Az is kérdéses, hogy hogyan lehet az átmeneti korszak második szakaszára átmenni, amikor már vannak magasabb­rendű szükségletek is, amelyeket ma szinte mindenütt piaci formában koordinálnak. Az a kérdés, hogy ahol még az el­sődleges szükségletek kielégítése is milliók számára problé­más, vagy nincs megoldva, ott a másod- és harmadlagos szükségletek érdekében olyan viszonyokat fönntartani, ahol ezek a páriák nem tudnak mit csinálni, fölveti azokat az etikai problémákat, amik miatt még olyan emberek is baloldalinak vallják magukat, akik egyébként nem fogékonyak sem a for­mációelméletre, sem egy sor olyan dologra, amit mi itt evi­denciaként kezelünk.

Még valamit szeretnék mondani. A mi gyarló szocializmu­sunkkal tulajdonképpen az volt a probléma, hogy azt a váltást nem tudta megoldani, hogy egyre több ember szellemileg be­kapcsolódjon az értékalkotó, használati érték alkotó folyamat­ba; vagyis nem egyszerűen az anyagi érdekeltségről van szó, hanem arról, hogy minél többen, magukénak érezve a dolgo­kat, tehát nem magánemberként, hanem társadalmi egyén­ként viszonyulva hozzájuk, törjék fejüket a fejlesztésen. A lé­nyeg azonban a tulajdoni rendszer, vagyis hogy melyik a do­mináló tulajdonforma, amelynek alapján a többi is betagozódik a gazdaságba, vagyis amelyik a felépítményt meghatározza. Ezért fontosak és érdekesek azok a csírák, amelyek még nem érték el a tulajdoni rendszerré válás fokát, és ez az átmeneti időszakok egyik nagy kérdése is.

K. T.: Köszönöm a kiegészítéseket. Az idő már csak rövid reagálásokat tesz lehetővé, amennyiben arra a felek igényt tartanak.

Sz. P.: Lóránt Károllyal jószerivel azonos vonalon mozogtunk, Mocsáry Józsefnek pedig már részben reagáltam. Most a vita – Andor László által is felvetett – fontos összetevőjére szorít­koznék: az integrációs sémák ügyére.

Minden társadalmi alakulat több termelési módot és formát integrál (lásd Poulantzasnál). Az alapkérdés az, hogy melyik tulajdoni forma a domináns szervező elve, azaz melyik osztály uralmát valósítja meg. Nem a házi gazdaság (naturálgazda­ság), nem az egyszerű árutermelő munkája, nem a kaláka házépítés és nem a fekete gazdaság integrál és minősít egy rendszert. Továbbá gazdasági és nem gazdasági (hatalmi-politikai, ideológiai, erkölcsi) összetevői egyaránt vannak min­den integrációs rendszernek, a gazdaság ontológiai, de nem feltétlenül determinációs elsőbbségével.

A Bauer Tamás-féle „se terv-se piac" állapot a 70-es évek­ben még nem jellemezte viszonyainkat. A felbomlás és az átmenet visszamenetté tételének persze programadó munkája volt az övé, s az a 80-as évekre be is következett. W. Brus 1965-ös könyve nyitotta meg a mechanizmusvitát, s nem gon­dolom, hogy ez eleve tulajdonváltáshoz kellett hogy vezessen. Nevezetesen akként, hogy ahol árugazdasági mechanizmu­sok működnek, ott törvényszerűen a magántulajdon jut túlsúlyra, mint ezt ma mondják azok, akiknek a szocialista piacgazdaság csak „szimulált" lehetett. Nem, a világgazdasági függés és a belső erőviszonyok együtt vezettek ahhoz, hogy az előző irodalmi álláspont képviselőinek (Bauer, Kornai, Tardos) nagy örömére mindez bekövetkezzék. Addigra gondola­taik már húsz éve uralták a hatalmi elit fejét és cselekedeteit. Elméletileg nézve, más geopolitikai konstelláció mellett – nem az inadekvát szovjet rendszer összeomlása mellett -, az ál­lami tulajdon társadalmasításának és tényleges demokratizá­lásának útjára lépve (amire szándék sem volt a hatalom ré­széről), az átmeneti gazdaság szocialista vonásait és a tár­sadalmi rendszer legitimációját erősítve más eredmény szü­lethetett volna. Elméletben – mondom. A valós történelemben azonban azt hiszem, sokáig várhatunk újabb szocialista kísér­letekre, noha az új rendszer alulmúlja a kissé elkoptatott régi teljesítőképességét. Ennyit arról, hogy „minden társadalom története osztályharcok története", nem pedig az igazság dia­dalmenete.

A. L: Szigeti Péterrel együtt jól ismerjük a szocialista megol­dásokat a távoli jövőbe vagy az utópiákkal határos elméletek­be száműző véleményeket. Azt hiszem, e pillanatban a leg­fontosabb mégis felhívni a figyelmet az aktuális feladatok so­kaságára. Szó van itt a Mocsáry József által leírt dolgozói kezdeményezésekről is, de másról is. Természetesen fel kell ismerni az általános piaci környezetben létrejövő önigaz­gató szigetek progresszivitását, ám ezek bármilyen nagy mennyiségben sem helyettesíthetik az össztársadalmi szintű elgondolásokat és megegyezéseket a gazdasági fo­lyamatokról. Magyarán a különböző szintű és jellegű önigaz­gató kezdeményezések támogatása mellett legalább ekkora súlyt kell fektetni arra, hogy a pénzügyi logika mellett, helye­sebben azzal szemben, létrejöjjenek azok a strukturális, szo­ciális, környezeti és regionális politikák, amelyek a naturális szempontokat – vagyis a valós társadalmi igényeket – szem­besíteni és érvényesíteni tudják a monetáris szempontokkal szemben. Ezt akkor is el kell végezni, ha többeket az állam­gazdaság modelljére (modelljeire?) emlékeztet majd.

Az államgazdaságot mint gazdaságelméleti kifejezést egyébként én is félrevezetőnek tartom, mint ahogy például a politikaelméletben a totalitarizmus fogalmát is. Ez utóbbiról egyébként meggyőző bírálat jelent meg az Eszmélet egy ko­rábbi számában (a 18-19-es számról van szó. A szerk.). Ha ugyanis csak két kategóriánk van – akár ideáltípusokként is -, az államgazdaság és a piacgazdaság, akkor térben és idő­ben egymástól egészen távol eső rendszereket kell ugyanaz­zal a megnevezéssel illetnünk. A maradék két rendszer közül kénytelenek leszünk valamilyen alapon választani, és nyilván­valóan azt választjuk majd, amelyikhez a közkeletű vélekedé­sek a szabadságot, a hatékonyságot és az egyensúlyt társít­ják. Így kitüntetett pozícióba kerül egy olyan rendszer, amely a történelemben egy múló fejezet volt csupán, és a hozzá való visszatérési kísérletek elkerülhetetlenül nagy veszteségeket okoznak. Már csak azért is, mert a piaci me­chanizmus – többen utaltak már rá a vitában – önmagában nem stabilizálja a gazdaságot. Ezt a funkciót – a fejlesztés nagy részével együtt – éppen az állami vagy bürokratikus in­tézmények látják el a jelenkori gazdaságokban. Lehet persze a kudarcért, a destabilizációból fakadó károkért, szubjektív té­nyezőket okolni de jobb, ha – egy árnyaltabb és valósághűbb elmélet talaján állva – nem keressük a megoldásokat ott, ahol nem lelhetők fel, és inkább előre próbálunk haladni a törté­nelemben, és nem hátrafelé.

Aki a piacgazdaságot mint a történelem végpontját tűzi ki, és előnyben részesíti az általában vett államgazdasággal (va­gyis minden egyébbel) szemben, az elfogadja, hogy a politika és a gazdaság között éles határvonalat kell húzni, aminek következtében viszont a demokrácia intézményei a levegő­ben fognak lógni, és alkalmatlanná válnak az anyagi fo­lyamatok befolyásolására. Amennyiben azonban a szocia­lista piacgazdaságot nemcsak mint egy absztrakt kategóriát tartjuk lehetségesnek, hanem programértékűnek tekintjük, ak­kor nem lehet elfogadni például azt, hogy egy településen két-három magánszemély döntésétől függjön az, hogy két-há­romszáz vagy ezer munkahely létrejön vagy megszűnik; vagy azt, hogy olyan hatékonysági kritériumok szabjanak korlátokat a termelésnek, amelyek az eredményt azon mérik, hogy az adott folyamat hoz-e többletet a tulajdonosok szűk körének. A politika, a társadalmi részvétel gazdasági szerepét ki kell alakítani a helyi közösségektől a világtársadalomig a legkü­lönbözőbb szinteken.

K. T.: Köszönöm a válaszokat is; remélem, hogy az Eszmélet olvasói számára is hasznos és érdekes lesz majd ez a vita.

Bevezetés

A rendszerváltó kelet-közép-európai országokban zajló gaz­dasági átalakulási folyamatnak kétségkívül legmélyebben szántó mozzanata a tulajdonviszonyok átalakulása. E folya­matot – pontatlanul – szokták a privatizáció kifejezéssel jelöl­ni. A privatizáció (amely eredetileg állami tulajdon eladás útján történő magánkézbe kerülését jelenti) legszűkebben értelme­zett fogalma a konszolidált tőkés gazdaság evolúciós jellegű változásait írja le. Érdemes itt megjegyezni, hogy piacgazda­ságokban lezajló privatizációs folyamatoknak is van egy tá­gabb értelmezése. Eszerint privatizációról van szó minden olyan esetben, ha állami vállalat kilép a piaci verseny színte­rére, vagy a különböző közjavak, szolgáltatások nyújtását az állam piaci szereplőkre bízza. Ezek az esetek azonban nem változtatnak a gazdaság és társadalom alapszerkezetén és működési módján. Éppen emiatt alkalmatlan az átalakuló or­szágok revolutiv tulajdoni változásainak leírására.

A tulajdoni átalakulás, vagy az általam korábban használt rendszerváltó privatizáció kategóriája éppen a változások mi­nőségi vonatkozásait próbálja kifejezni. Itt a tulajdonviszo­nyokban, a piaci szereplők számában, összetételében lezajló módosulások megváltoztatják a társadalom szerkezetét, a gazdasági szereplők motivációit, a gazdasági hatalom elosz­tását, végül is változik a gazdaság működési módja.

Az átmeneti gazdaságokban a magántulajdon kialakulása több formában mehet és megy is végbe. Az egyik csatorna a meglévő magánszektor (ezen belül a második gazdaság) saját tőkefelhalmozásán alapuló bővülése. E folyamat meglehető­sen összetett. A magántulajdonosi viszonyok bővülésével a magánszektor egyik kiindulópontját jelentő második gazdaság folyamatosan felszámolódik, hiszen megszűnnek azok a spe­ciális tényezők, amelyek e szektor létalapját biztosították. A másik oldalon e tőkefelhalmozás korántsem mentes az állami támogatástól. Az állam magánszektort „nevelő" tevékenysége igen sokrétű és szofisztikáit. Beletartoznak ebbe az adórend­szer olyan „finom szabályai", amelyek egy bennfentes „értő" körnek megfelelő adóelkerülési játékteret engednek, biztosítva ezzel a tőkésedést. Az adórendszer különböző megoldásokkal diszpreferálja az állami szektort (az adó és társada­lombiztosítási járulék viszonylag könnyű behajthatósága) és kedvezményezi a magánszektort, amely sajátos tőke átszivattyúzást eredményez az előbbiből az utóbbiba. A magán­szektor tőkefelhalmozását tehát erőteljesen ösztönzik a „rejtett privatizáció"¹ különböző csatornái. E folyamat negatív hatásait abban látom, hogy a kialakuló piacgazdaság intézmény­rendszerébe eleve beépülnek azok a magatartásformák, amelyek a kapitalizmus legkevésbé civilizált formáját jel­lemzik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az államilag ösztön­zött adócsalás nyomán kialakult gazdasági magatartások a szabályok és az ellenőrzés erősítésével könnyen megváltoz­tathatók.

A magántulajdon izmosodásának másik csatornáját a köz­vetlen külföldi tőkebefektetések jelentik. A külföldi működőtőke befektetések három formája valósult meg eddig. Egy ré­szük egyértelműen spekulációs célzatú. Erre utal az a tény is, hogy a vegyesvállalatok mintegy 60%-a a minimálisan megkövetelt alaptőkével jött létre. E „vállalkozások" alapításá­nak célja, hogy a forint- és devizaszámlavezetés lehetősége­inek felhasználásával a hazai viszonylag magas kamatszint­ből, illetve az árfolyamváltozásokból adódó spekulációs lehe­tőségek kihasználását legalizálja. E csoportba sorolandó a pénzmosási szándékkal ideáramló tőke is.

A privatizációs jellegű (magyarán vállalatfelvásárlási célú) befektetésekről a későbbiekben lesz szó. E kategórián belül sajátos átmenetet jelent a harmadik típusú tőkebefektetés felé, amikor a külföldi tulajdonossal végrehajtott privatizáció tőkeemeléssel megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az eladott vállalat tőkeereje nő.

A harmadik forma az úgynevezett „zöldmezős" beruházá­sok, illetve a már működő külföldi érdekeltségű vállalatokban keletkezett profit újra beruházása. Ezek révén a magántulaj­don kétségtelenül teret nyer. Ugyanakkor egyáltalán nem biz­tos, hogy az ilyen típusú befektetések nyomán létrejött kapa­citások a nemzetgazdaság integrált részévé válnak. Reális annak a veszélye, hogy ezen új vállalatok nem tagolódnak a nemzetgazdasági munkamegosztásba, inkább enklávé-szerűen a transznacionális munkamegosztás részei lesznek. A kül­földi tőkebefektetések szerepének, (el-)várható hatásainak megítéléséről a politikai életben meglehetősen szélsőséges (és így szükségszerűen egyoldalú) vélekedések vannak for­galomban. A magyar gazdaság számára ma nem úgy merül fel a kérdés, hogy kell-e a külföldi befektetés, vagy nem. A kérdés az, hogy a politika és a gazdaságpolitika milyen feltételeket tud kiharcolni a külföldi befektetőknél. A tőke viselkedését ugyanis az a konstelláció határozza meg, amely­ben működik. Nem nehéz belátni, hogy egy súlyosan eladó­sodott, közepesen fejlett, tőkeszegény gazdaságban a külföldi befektetésektől nem várható ugyanaz a – zömmel pozitív – gazdasági hatás, mint egy fejlett országban.

A magántulajdon térnyerésének harmadik útja maga a pri­vatizáció. A rendszerváltó privatizációk és a piacgazdaságok­ban több hullámban végrehajtott privatizációk közötti lényeges különbségek egyben behatárolják a felhasználható privatizá­ciós technikák körét. Az átalakuló poszt-szocialista országok­ban elvileg a következő főbb megoldások jöhettek szóba. Leg­kézenfekvőbbnek látszott, de sem politikailag, sem gazdasá­gilag nem volt megvalósítható, a reprivatizáció fő szabályként való érvényesítése. Néhány országban hoztak úgynevezett restitúciós törvényeket, de ezek a privatizáció karakterét se­hol sem befolyásolták. A másik elvi lehetőség az állami tulaj­don decentralizálása. Itt az állami tulajdon bizonyos körének a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok, vagy közalapítványok részére történő ingyenes átadásáról vol­na szó. Ilyen típusú, az állami tulajdon döntő részére vonat­kozó államtalanítási elképzelések baloldali körökből származ­tak, és a társadalmi igazságosság érvényesítését célozták. A rendszerváltás azonban – a dolgok természetéből adódóan – nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság megvalósítása érdekében valósult meg. Az ilyen típusú megoldásokkal szem­beni „ellenérv" a gazdasági racionalitásra apellál, amennyiben ezen intézményi tulajdonosokat nem találják „igazi" tulajdo­nosnak. Az állami tulajdon részleges decentralizációja több ország privatizációs folyamatában jelen van, bár döntően a versenyszférán kívüli állami vagyonrészeket érintette. (Példa­ként említhető a magyar eset. Itt megtörtént a települési ön­kormányzatok részére az ingyenes vagyonátadás. Bár az An­tall-kormány az Alkotmánybíróság által kifogásolt Lakástör­vényben megpróbálta e tulajdon egy részét újra államosítani. A társadalombiztosítás számára való ingyenes vagyonátadás azonban évek óta húzódik.)

A harmadik elvi lehetőség az úgynevezett piaci privatizációs technikák alkalmazása. Ezek gazdag tárházát itt felsorolni fö­lösleges volna. Lényegük, hogy az állami vagyonátadás tény­leges, de legalább formai adásvételen alapul. A tényleges adásvételen alapuló privatizáció a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresletet feltételez. A poszt-szocialista országok korábbi fejlődési modelljéből adódóan az állami vagyon érté­kesítéséhez szükséges pénztőkék nem álltak rendelkezésre. Tényleges készpénzes kereslet csak külföldi befektetőktől je­lentkezett. A piaci privatizációt fő szabályként azok az orszá­gok alkalmazták, amelyek érdekeltek voltak konvertibilis devi­zabevételük növelésében.

A negyedik elvi lehetőség az úgynevezett tömegprivatizáci­ós technikák alkalmazása. Ennek legkifejlettebb megvalósult formájával a cseh privatizáció kapcsán találkozhatunk.

Az egyes országok gyakorlatának vizsgálata azt mutatja, hogy az átmeneti gazdaságok speciális adottságai azt kény­szerítik ki, hogy a tényleges folyamatok a harmadik és negye­dik elvi lehetőség kombinációjával menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a tisztán a piaci privatizáció elvét alkalmazó Ma­gyarország kénytelen volt mesterséges privatizációs keresle­tet teremtve a tömegprivatizációs technikákra emlékeztető megoldásokhoz nyúlni. (A kárpótlási jegy-részvény csere, vagy a Kisbefektetői Részvényvásárlási program.) A másik ol­dalon a cseh privatizációban is jelentős vagyonrészt kivontak a kuponos privatizáció alól.

A magyarországi privatizáció tapasztalatai

A magyarországi privatizáció a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött. E folyamat mögött akkor két meggondolás hú­zódott. Az egyik a gazdaságpolitikai kényszer. A"külső adós­ság finanszírozása nem volt megoldható a folyó bevételekből, így a termelővagyon egy részének külföldi tőkével való priva­tizálása jelenthetett – legalábbis átmeneti – kiutat e helyzet­ből. E számítások beváltak, az Antall-kormány egyik gazda­ságpolitikai sikere alapozódott itt meg. A külföldi tőkével le­folytatott privatizáció azonban más gazdasági előnyt nem eredményezett. A várt korszerűsítési hatás elmaradt, a hazai monopolpozíciók jó részét meg-, illetve átvette a külföldi be­fektető. A megvásárolt vállalatok ágazati szerkezete és a kialkudott ár azt is lehetővé tette, hogy viszonylag kis be­fektetéssel a gazdaság jó néhány kulcsterületét a külföldi tőke ellenőrizze, oly módon, hogy a gazdaság e tranzak­ciók révén pótlólagos erőforrásokhoz sem jutott. Az or­szág pozícióját és külföldi megítélését jól mutatja az a tény, hogy eddig kizárólag szakmai befektetők jelentkeztek, akik, szemben a pénzügyi befektetőkkel, nem, vagy nem elsősor­ban az adott vállalat jövedelmező és bővülő működésében érdekeltek, hanem saját versenypozíciójuk javításában, ami adott esetben a megvásárolt vállalat leépítését is jelentheti. A privatizáció elkezdésének másik mozgatórugója az akkori ve­zető elit egy csoportjának az a törekvése volt, hogy a magyar gazdaságot fokozatosan egy vegyes tulajdonú modell felé te­relje.

A szocialista világrendszer igen gyors összeomlásával a fo­kozatos átmenet lehetősége megszűnt. A politikai rend­szerváltással megindult az „osztályharc" a tulajdonért. A for­málódó új burzsoázia több csoportból rekrutálódik. Az egyik „frakció" a Kádár-rendszer utolsó időszakában kitermelődött vállalkozói réteg. Ezek részben a második gazdaságból nőttek ki, részben az 1980-as években adódott lehetőségeket kihasz­nálva lettek relatíve gazdagok. A másik csoport az úgyneve­zett „új technokrácia", amelybe a szocialista állami vállalatok menedzsmentjének és a központi gazdaságirányítási appará­tusnak egy része tartozik. E réteg (amelyet szokásos nómenk­latúra burzsoáziának is nevezni) a vállalatvezetésben elfoglalt pozícióját, illetve a gazdaságirányításban szerzett jártasságát igyekezett több-kevesebb sikerrel kamatoztatni. Az új tőkés­osztály további alkotóját jelentik a második világháború előtti uralkodó osztály két „frakciója", az ún. urbánus polgárság és az „úri osztály" leszármazottai.

Az elmúlt négy esztendő privatizációs történései periodizálhatók ezen „osztályharc" alakulása alapján.² Ennek főbb sza­kaszai a következők:

1. A választásokat megelőző és azt közvetlenül követő idő­szak a „paktum" bomlásáig. Ekkor az MDF és SZDSZ a nó­menklatúra megtörésén munkálkodott.
2. 1990 kora őszétől a koalíció kísérlete a centralizált pri­vatizáció megvalósítására. A keresztény nemzeti középosz­tály, illetve a kormány hátteréül szolgáló klientúra kiépítésének elindítása.
3. 1991 végén – 1992 elején kiegyezési kísérlet a kormány részéről a főbb szereplőkkel. Erre az időszakra világossá vált, hogy a gazdaság működőképessége nem tartható fenn a gazdasági elit összefogása nélkül. A kormánykoalíció felvilá­gosultabb képviselői (Széles Gábor és Bogár László) világo­san látták a kiegyezés szükségességét. Ekkor lazultak a cent­ralizált privatizáció kötöttségei, a folyamatnak egy szélesebb (bár nem abszolút széles) kör lehetett haszonélvezője.
4. 1992 második fele, a piaci privatizáció kifulladásával a politikai és gazdaságpolitikai csapdahelyzet felismerése. Itt a legnagyobb kormánypárt belső megosztottsága is láthatóvá vált. E csapdahelyzet felismerése inspirálta Csurka István em­lékezetes fellépését is. Végül nem sikerült (nem is sikerülhe­tett) négy esztendő alatt megteremteni, pontosabban reprodu­kálni a második világháború előtti úri középosztály modern változatát.

Gazdasági hatások

A privatizáció, a privatizációs politika egyszerre eszköze az új rend társadalmi alapjai megteremtésének és a gazdasági válságkezelésnek. Az Antall-kormány legelső lépései között volt az Állami Vagyonügynökség szerepének és függelmi vi­szonyainak megváltoztatása. Az ÁVÜ, amely eredeti mandá­tuma alapján a privatizáció ellenőrzését volt hivatott parlamen­ti kontroll alatt végezni, a kormány privatizációs és tulajdonosi minisztériumává alakult át. 1990 nyarán sikertelen rohammal (az állami tulajdonú vállalati tanácsok irányította üzemek me­nedzsereinek leváltását igazgatóválasztások kierőszakolásá­val kísérelte meg) egy lépésben próbálta leváltani a régi me­nedzsmentet. E kampány sikertelensége után az állami válla­latok társasági formába való átalakítása volt a befolyás kiter­jesztésének fő eszköze. Az „új" társaságok menedzsmentjébe és tulajdonosi testületébe (igazgatóságaiba) tömegesen kerül­tek kormánypárti politikusok. Mind az Állami Vagyonügynök­ség, mind az 1992-ben létrehozott állami szuperholding: az Állami Vagyonkezelő részvénytársaság szervezetén belül fon­tos szerep jut a „humánpolitikai" részlegeknek a „rátermett" vállalati vezetőréteg kiválasztásában.

A privatizáció központosításának és parlamenti kontroll alóli kivonásának eszköze volt a decentralizált állami tulajdon „visszaállamosítása", a területi önkormányzatok kihagyása a működési területükön folyó ügyletek előkészítéséből és lebo­nyolításából, a korábbi tanácsi vállalkozói vagyon államosítá­sa. 1992 nyaráig nem születtek meg a privatizáció törvényi keretei. Az adott évi privatizáció és állami vagyonkezelés jog­szabályi kereteit biztosító Vagyonpolitikai irányelvek két évig nem léteztek. Azóta „haladó hagyománnyá" vált, hogy ezen országgyűlési határozatot a tárgyév végén fogadják el. Ez biz­tosítja a kormányzat számára a szükséges önállóságot és ru­galmasságot.

Az Antall-kormány privatizációs politikáját és gyakorlatát több fordulat jellemezte. 1990 őszétől kísérlet történt a cent­ralizált privatizáció megvalósítására. Itt mintegy a spontán privatizáció ellentéteként központi és ágazati privatizációs programokat hirdettek meg annak érdekében, hogy a régi vállalati menedzsmentet kihagyják a privatizáció előkészí­téséből és megvalósításából. Elfogadást nyert az előpriva­tizációs törvény és az önkormányzatok vagyonát rendező tör­vény. A centralizált privatizáció kudarca két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy a menedzsment ebben az ügyben kikerülhe­tetlen, másrészt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi privati­zációs kereslet nem elégséges a gyors áttöréshez. 1991 vé­gétől 1992 közepéig az MDF gazdaságpolitikusainak körében teret nyert az a nézet, hogy a nómenklatúra burzsoáziával a kiegyezést és nem a konfrontációt kell keresni. Ebben az idő­szakban született az „önprivatizáció" konstrukciója, amely nemcsak a menedzsereknek, de a lebonyolításban közremű­ködő pénzügyi tanácsadó cégeknek is jó lehetőségeket és anyagi előnyöket biztosít. Ebben a két periódusban a döntő szerepet a külföldi vásárlások játszották. A hazai kereslet biz­tosítására egyedül az egzisztencia-hitel és a privatizációs hitel – ekkor még a kamatlábak miatt nem túl vonzó – konstrukciója állt rendelkezésre. A kormány nem számolta föl, sőt bővítette a „rejtett privatizáció" csatornáit. Az állami vállalati szférára nehezedő pénzügyi nyomás a csődtörvény bevezetésével erő­södött. Nőtt a felszámolási eljárások keretében zajló privati­záció, ami valószínűsíti egy meghatározott kör igen kedvező feltételek melletti tulajdonhoz jutását. A vagyonosodé réteg sa­ját tőkéjét és a kedvezményes „E" hitelt felhasználva az ala­csony piaci értékű tőkeelemeket, vagyonrészeket megszerez­ve tud tovább lépni a vagyonosodás útján.

A privatizáció a válságkezelésben fontos szerepet tölt(ött) be. A devizában befolyt bevételek a külső adósságszolgá­lati kötelezettségek teljesítését szolgálták. Tulajdonkép­pen egy csendes adósság-tulajdon csere zajlott. E folya­matot rejtette magában az, amikor a privatizációs bevételeket a belső államadósság törlesztésére használták.

1992 nyarán elfogadták az ideiglenesen állami tulajdonban és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosítá­sára és kezelésére vonatkozó törvényeket. Ezek formálisan is kettéválasztják a gyorsan értékesítésre szánt és az állam stratégiai készletébe tartozó vagyont. Ez utóbbi kezelését egy társasági formában működő, így a parlament ellenőrzése alól kivonható szuperholdingra (ÁV RT.) bízták. 1992-ben világos­sá vált, hogy az addig követett úgynevezett piaci (tehát for­mális adásvételen alapuló) privatizáció kifulladóban van. En­nek oka részben az elégtelen hazai és külföldi keresletben, részben a privatizációs kínálat rohamos romlásában keresen­dő. A kínálat romlásában egyfelől szerepet játszott, hogy a jó vállalatok már elkeltek, másfelől a meglévő állami vagyon gyorsuló értékvesztése. Ez utóbbi jelenség a vállalati szféra elhúzódó pénzügyi válságával van összefüggésben. A kiala­kuló gazdaságpolitikai csapdahelyzetet mi sem bizonyította jobban, mint a privatizációt a kormánykoalíción belülről ért tá­madások. Ezen támadások egy része (például a keresz­ténydemokratáké) azt a felismerést tükrözte, hogy az átgon­dolatlan privatizáció a gazdasági válságot tovább mélyíti. A támadások másik része az addig megvalósult privatizációk­ban azt kifogásolta, hogy túlzott szerep jutott a külföldi tőké­nek és a kormánykoalícióhoz nem közel álló hazai tőkés cso­portoknak (Csurka István, Monopoly csoport fellépései). Eb­ben a helyzetben kerültek előtérbe azok a hazai viszonylatban új technikák, amelyek a válságkezelést és a koalíció társada­lmi preferenciáit a következő időszakban hatékonyabban moz­díthatják elő. A tőkeemeléses privatizációt elsősorban a to­vábbra is szükséges külföldi források korábbinál célszerűbb formájának szánják. A vállalatok működőképességének meg­őrzését szolgálják az MRP, a lízing és az MBO technikák be­vezetése. E technikák bevezetése mellett jelentősen könnyebbedtek az „E"-hitel feltételei. A privatizációs bevételek visszaforgatása a vállalati reorganizációk pénzügyi feltételeit hivatott biztosítani. A politikai preferenciák teljesülését szolgálják a kistulajdonosi részvényvásárlási program ki­dolgozása és a kárpótlási jegy-részvény csere számára kiemelt kínálati portfolió biztosítása.

Azt gondolom, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek az Antall-Boros-kormányt a privatizáció általános lassításával vá­dolják. A privatizációs bevételek képződésének lassulása csak a piaci privatizációt minősíti. A kormány legitimitásának fontos forrása a magántulajdon terjesztése. A kisvállalkozásokból, a gyors megtérülésű tevékenységekből akkumulált tőkék tulaj­donosai a mai privatizációs technikák és ösztönzők mellett igen kedvező feltételekkel gyarapíthatják vagyonukat alacsony piaci értékű vagyontárgyak megszerzésével. A felszámolás alatt lévő vállalatok vagyonának kedvezményes hitelekkel való megszerzése új lökést adhat az eredeti tőkefelhalmozásnak. A magánszektor izmosodása így a saját vállalkozásból történő tőkefelhalmozás és a privatizáció kombinációjának eredménye lesz. E folyamat számára kedvező feltételeket biztosít a kö­vetkező részben ismertetésre kerülő válságkezelő politika.

A kormány kétségtelenül nem kívánt belátható időn belüli privatizációt néhány kiemelt területen. Ezt saját politikai és gazdaságpolitikai cselekvőképességének megőrzése érdeké­ben tette. Ez a taktika nemcsak hazai és külföldi érdekcso­portok elképzeléseivel ütközik, de bizonyos esetekben a gaz­dasági stabilizáció követelményeivel is. A legjobb példa erre a kereskedelmi bankok privatizációja. A mai magyar gazda­sági helyzetben a kereskedelmi bankok külföldi tulajdon­ba kerülése nem egyszerűen a banküzem elidegenítését jelenti, hanem ennél sokkal többet. A kiterjedt pénzügyi vál­ság miatt a bankok birtokában nemcsak betétek és hitelek vannak, hanem a rossz hitelek fejében elzálogosított vagyon­részek, kényszerbefektetések, vagyis jelentős vállalkozói va­gyon. A pénzügyi válság megoldásának döntő feltételei össz­pontosulnak a bankszektorban.

A kör ördögi. A hazai bankszektor alultőkésítettsége, vala­mint a gazdasági válság miatt felhalmozódott kétes és rossz követelései okán újratőkésítésre szorul. A hazai bankrendszer ebben a helyzetben fokozatosan kiszorul a legjobb hazai vál­lalatok hitelezéséből. Ezek igényeit ugyanis a vegyes bankok és a külföldi bankok közvetlen hitelezéssel kielégítik, mivel pozíciójuknál fogva kedvezőbb hitelfeltételeket tudnak kínálni. A friss tőke tehát elengedhetetlen. Ezt elvileg két úton sze­rezhetik meg. Külföldi stratégiai befektető közreműködésével végrehajtott tőkeemeléses privatizációval. A bankok jelen helyzetében azok részvényeinek piaci értéke alacsony. A pri­vatizáció során az állam jelentős tőkeveszteséget könyvelne el plusz elveszíti az előbb említett, nem közvetlenül a bank­üzemhez tartozó vagyont és a pénzügyi válság kezelésének kulcsintézménye feletti meghatározó részesedést. A friss tőke bevonásának másik útja az állami tőkeemelés, amelynek for­rása a kormány által felvett külföldi hitel. Ez a megoldás az állam tulajdonosi szerepét konzerválná a bankszektorban, ugyanakkor jelentős további külső eladósodással járna.

Más vállalkozói vagyonelemek állami tulajdonban tartása (stratégiai megfontolásokból, vagy privatizáció előtti reorga­nizáció céljából) is hasonló dilemmákat vet fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy e vállalati kör ebben a helyzetben csak a kormány által garantált hitelfelvétellel juthat friss forráshoz, és, ráadásul, az állami vagyonkezelés mind intézményeit, mind személyi feltételeit illetően meglehetősen rossz helyzetben van.

1993-ban világossá vált az úgynevezett piaci privatizá­ció régi módon való folytathatatlansága. A gazdasági vál­ság elhúzódásával a feltételek romlottak. Egyfelől a privatizá­ciós kereslet – megfelelő hazai vásárlóerő és a külföldi tőke érdeklődésének csökkenése miatt – nem biztosítja a gazda­ságpolitika által korábban célul kitűzött privatizációs ütemet. A készpénzben befolyó privatizációs bevételek nagyságrendi­leg maradtak el az államháztartás hiányának finanszírozásá­hoz szükséges összegektől, a belföldi államadósságról nem is beszélve.

Másfelől a kínálati oldalon is jelentős átrendeződések men­tek végbe. Romlott a kínálat minősége azzal, hogy a csődök és felszámolások miatt rohamos az állami vagyon értékvesz­tése. Az ÁV RT. felállásával jelentős vagyontömeg vonódott ki a privatizálást közvetlenül végző ÁVÜ hatóköréből. Jelentős és viszonylag értékes vagyontömeg kivonódása kezdődött meg a piaci privatizáció hatóköréből azzal, hogy különböző alapítványok és a TB alapok számára ingyenes vagyonjutta­tást határozott el a kormány.

1993-tól változtak a kormány privatizációs politikájának pri­oritásai. A kormányzat felismerte, hogy a privatizáció gyorsí­tásának a reorganizáció a feltétele. Ezek a privatizációs kíná­lat javítását célzó akciók azonban szakmailag nem voltak kel­lően kiérleltek, ezért a gazdaságpolitika ambivalensen fogadta őket. Ez a tény eleve magában rejtette ezen akciók sikerte­lenségének lehetőségét. Pozitív változásnak tekinthető azon­ban, hogy a privatizációs megoldásoknál előtérbe kerültek a tőkeemeléses konstrukciók. A privatizációs politika változásá­nak másik eleme, hogy a gazdaság külső egyensúlyi viszo­nyainak drasztikus romlása miatt újból előtérbe került a kész­pénzes devizabevételek szerzésének kényszere. Ennek lé­nyege, hogy a külső fizetési pozíció megrendülése esetén a külföldi tőke bevonásának ösztönzésére néhány nagyvállalat (nagybankok, nagy közszolgáltatók stb.) gyors privatizálására kerülhet sor. Mivel e területen a működőképesség a tőkeeme­léses megoldást követeli, a költségvetés helyzetén ezen ak­ciók nem segítenének, de mint azt 1993 végén a MATÁV el­adása mutatja, ezen a módon jelentős devizabevételekhez le­het jutni. További bevételi tartalékot jelentenek a koncesszióba adásból származó díjbevételek.

1993-ban a privatizáció folyamataiban tendenciaváltás tör­tént. Ennek lényege, hogy alig nőtt az értékesített vagyonér­ték. Míg 1992-ben 74,5 milliárd forint volt, addig (a MATÁV privatizációját nem számítva) ugyanez 1993-ban 78 milliárd. 1991-1992 között ez az érték megduplázódott. Ráadásul ezen belül (ugyancsak figyelmen kívül hagyva a MATÁV-akciót) abszolút számokban is visszaesett a készpénzbevétel. Ez 1992-ben 63 milliárd, 1993-ban 43 milliárd forint volt. Nagy szerephez jutott ugyanakkor a kárpótlás és a kedvezményes technikák alkalmazása. A táblázat e szerkezetváltozásokat mutatja.

1994 első felében tovább folytatódott a kedvezményes konst­rukciókkal történő vagyonértékesítés. Ez zömmel az ÁVÜ port­foliójába tartozó vagyont érinti. A kárpótlás céljára felajánlott vagyon egy része az ÁV RT-hez tartozik. A már meglévők mellé csatlakozik az eléggé vérszegényre sikeredett Kisbefek­tetői Részvényvásárlási Program. Az új koalíciós kormány ezen akciókat várhatóan a legrövidebb időn belül lezárja. Az ÁVÜ 1994-re tervezett készpénzbevétele 47 milliárd forint kö­rüli. Ennek realitása kérdéses. Az összes vagyoneladás 72 milliárd forint értékűre tervezett. Ez 65%-os készpénzhánya­dot jelent. E készpénzbevételek zöme az államháztartáson belül kerülne elköltésre.

Az 1994-es privatizációs folyamatok másik – lehet mondani, meghatározó – eleme az ÁV RT. portfolióját érintő „nagypri­vatizáció", vagyis a stratégiai készletek kiárusítása. A féléves fizetési mérleg adatok arra utalnak, hogy az új kormány rá­kényszerül ilyen akciókra.

Néhány következtetés

Az eddigi folyamatok tapasztalatai alapján legalább a követ­kező következtetések vonhatók le:

1. 1990 és 1994 között az új politikai elit érdekérvényesítési törekvései a privatizáció során, jó néhány ponton ellentmon­danak a gazdasági stabilizáció szempontjainak. Ezért nem kö­zömbös, hogy a kialakuló új tulajdonosi osztály milyen összetételű lesz.
2. Nem helyes a gazdaságpolitikai célrendszerben a pri­vatizációt első, vagy domináns helyre tenni. Úgy tűnik, hogy a gazdaság stabilizálását mindent megelőző prioritás­ként kell(ene) kezelni. A leköszönt kormány sikerleltárának az a kitétele, hogy sikerült a magánszektort uralkodóvá tenni, legalábbis megkérdőjelezhető. A közvetlen állami tulajdon ki­mutatható csökkenése mögött ott van egy igen jelentős köz­vetett állami tulajdoni rész. A privatizált társaságoknál (is) a rossz hitelek mögött végül is a döntően állami tulajdonú ke­reskedelmi bankok explicit vagy implicit tulajdonosi jogosítvá­nyai állnak.
3. A tulajdonváltás rövid- és középtávon biztosan nem jelent pótlólagos növekedési hajtóerőt a gazdaságban, ső inkább pótlólagos terhet a működésben. Az alkalmazott priva­tizációs technikák az érintett vállalatok tőkehelyzetét nem­hogy stabilizálták volna, inkább destabilizálták. A hitelekkel privatizált vállalatokból a hitelek visszafizetése és a kamatfi­zetési kényszer miatt tőkekivonásra kerül sor. További prob­léma, hogy a privatizációs hitelterhek miatt az érintett társa­ságok nem hitelképesek, így forgóeszköz szükségleteiket és fejlesztési elképzeléseiket hitellel megvalósítani nem tudják. Súlyos problémát jelent a gazdasági növekedés szempontjá­ból az is, hogy az állami vagyonkezelés minősége igen ala­csony szintű.
4. A tulajdonváltásból adódó bizonytalanságok akadályoz­zák a gazdasági „jogállamiság" megszilárdulását (ez a piac­gazdaság alapfeltétele volna), valamint a piaci privatizáció ed­digi útja akadályozza a piaci intézmények „rendeltetésszerű" működését. A tulajdonváltás a már privatizált szektorban sem teremtett stabil tulajdonosi struktúrát, hiszen a hitelezési technikákkal privatizált szférába egy későbbi csődhullám szinte be van programozva. Ennek eredményeként nem zár­ható ki a tulajdonrendszer térképének újrarajzolása.

Jegyzetek

1 A rejtett privatizáció fogalma Kopácsi Sándortól származik.

2 Erre tettem kísérletet „A magyarországi privatizáció fordulatai" című cikkemben. Valóság, 1993. 6, szám

A tanulmány az OTKA 4624. számú projekt keretében készült.

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.¹ Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.²

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.³ Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.⁴ Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.⁵ Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.⁶ Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.

Több mint két évtizedes múltra tekint vissza a brit szocialista köz­gazdászok elméleti folyóirata, a Capital and Class (Tőke és Osztály). A negyedévente megjelenő lap története összefonódik a Szocialista Közgazdászok Konferenciájáéval (CSE). E történetet az 1994-es kon­ferencia alkalmával az alábbiakban foglalta össze Hugó Radice (aki­nek írását közöljük a kelet-európai privatizációval kapcsolatban is az Eszmélet e számában).

„A CSE története onnan indul, amikor az »újbaloldal« és a szak­szervezeti baloldal egymásra talált a 60-as évek végén. A diákmoz­galom, az üzemi bizalmik mozgalma, a Május Elsejei Kiáltvány és a Munkásellenőrzésért Intézet típusú szervezetek mind a kapitalizmus jelenkori trendjeinek elemzésén fáradoztak, törekedve a szocialista elmélet és a politikai gyakorlat összekapcsolására. 1969 májusában tett javaslatot egy kis csoport a szocialista közgazdászok konferen­ciájának megrendezésére, a baloldali politikai közgazdászok össze­hozására. Erre a konferenciára 1970 januárjában került sor London­ban, ahol döntöttek egy állandó szervezet létrehozásáról. Egy 1970 végén megrendezett újabb konferencia után fogtunk hozzá, hogy írá­saink egy részét közzétegyük a Bulletin of the Conference of Socialist Economists című kiadványban, mely először 1971 decemberében je­lent meg.

Az 1970-es évek során a CSE folyamatosan bővült, és 1979-ben érte el az 1.400 fős csúcsot. Addigra a BCSE már Capital and Class-á változott, CSE Books név alatt könyveket, Head and Hand címmel pedig könyvrecenziókat adtunk ki. Az 1979-es konferencia több mint ötszáz főnyi részvevőt vonzott. A CSE 70-es évekbeli történetéből öt fő vonás emelhető ki. Először is sikerült a szektásságtól mentesnek maradnunk, fórumot kínálva a baloldal különböző irányzatai közötti vitáknak. Másodszor: erősen nemzetközi jelleget öltöttünk, hiszen tagságunk 40 százaléka az Egyesült Királyságon kívülről jött. Har­madszor: sikerült felelevenítenünk és az elemzés alapjává tennünk a marxi tradíció klasszikus témáinak széles körét, miközben hozzászól­tunk fontos aktuális politikai kérdésekhez is. Negyedszer: a »politikai gazdaságtan« általunk adott gyakorlati meghatározása elég tág volt ahhoz, hogy – diákjaink és értelmiségi kollégáink soraiból – a leg­különbözőbb tudományterületekről vonjunk be részvevőket, beleértve a szociológiát, a jogot, az építészetet, az oktatást és a termé­szettudományokat. Végül pedig: a CSE gerincét olyan munkacsopor­tok és helyi csoportok alkották, amelyek rendszeresen találkoztak, és dolgoztak a konferenciák és a kiadványok számára. Ugyanakkor el kell mondani, hogy kísérleteink a CSE tevékenységének a munkás­mozgalmi és más szociális küzdelmekkel való összekötésére csak esetenként voltak sikeresek, bár sok CSE-tag hasznosította vitáink eredményeit más, közvetlenül aktív szervezetekben és csoportokban.

Az 1980-as években a CSE tevékenysége élesen visszaesett, ha­sonlóan a legtöbb brit baloldali csoportéhoz. Lehetetlenné vált a könyvkiadásunk a korábbi önkéntes alapon, és ezért elhatároztuk a CSE Books megszüntetését. A taglétszám és a folyóirat példányszáma csökkent, a helyi és munkacsoportok megszűntek. Megszűnt a poli­tikai gazdaságtanon túlmenő' tevékenységeink jelentó's hányada, rész­ben azért, mert új folyóiratok és csoportok jöttek létre más területe­ken. Az 1980-as évek közepére a CSE lényegében egyet jelentett a Capital and Class folyóirattal és az éves konferenciával. Másrészt viszont a CSE tagjai igen aktívan vettek részt a helyi tervezés és demokrácia kísérleteiben, a Nagy-Londoni Tanács (GLC) és más helyhatóságok égisze alatt.

A legutóbbi években valamelyest ismét nőtt a taglétszám. Ez a thatcherizmus elmúlásának tulajdonítható, és annak az űrnek, amit a szovjet típusú államszocializmus összeomlása hagyott a baloldalon."

Csak most, a 24. konferencia alkalmával került sor a CSE írott alkotmányának elfogadására. Eszerint a szervezet három választott testületének egyike gondozza és szerkeszti a folyóiratot.

Néhány cím a közelmúlt lapszámaiból: A szocializmus válsága vagy az állam válsága?; Osztályelemzés és az új társadalmi mozgal­mak politikája; Új utópiák öregek számára: fordista álmok és poszt-fordista fantáziák; A transznacionális vállalat és a nemzetállam; Adós­ságválság és osztálykonfliktus Latin-Amerikában; Frank Lloyd Wright és a fordizmus elmúlása; A szakképzés politikuma Nagy-Bri­tanniában. Tavaly, a Capital and Class ötvenedik, jubileumi számá­ban a mozgalom egyik alapítója, Micliael Barratt Brown tekintett vissza az addig megjelent félszáz számra. (Az Eszmélet 21-22-es szá­mában az ő írását közöltük Adósság és háború Jugoszláviában cím­mel.)