Mi az a „világszabadság"? Amikor a múlt században eszménnyé vált ez a fogalom, s világ- (vagy legalábbis Európa- és Ame­rika-) szerte emberek ezreit késztette életűk nemesnek ítélt felál­dozására, akkor tartalma jóval egyértelműbbnek tűnt, mint utó­lag látszik. Az ő szemükben jóval egyértelműbbnek tűntek a vi­szonyok annál is, mint amilyennek korábban, a Nagy Francia Forradalomban mutatkoztak. Egyik oldalon a zsarnokok „szent" szövetsége, a másik oldalon a szabadság hívei. Világszabadság! „S ezt el harsogják,/ Elharsogják kelettől nyugatig/ S a zsarnok­ság velők megütközik."

Ahhoz, hogy ez a kép kialakuljon, alapvetően két dolog volt szükséges. Mindkettőnek alapfeltétele a polgárság uralomra jutása a világ centrumában. 1. Csak a már győztes helyzetből lehetett olyan új lapot nyitni a történelemben, amely egyértelműen két oldalra osztotta a világot: a régi, rossz rend védelmezőire – min­denáron, akár erőszakkal is védelmezőire, a Tegnap képvi­selőire, a „zsarnokokra és csatlósaikra" – egyfelől; s másfelől „a régi világ jármait lerázó Új", azaz a „Szabadság" hőseire. 2. A másik feltétel a világ egyben-érzése, amit az hozott létre, hogy a csaknem az egész Földre kiterjedő, a polgárság által összefogott világgazdasági tér tudata összekapcsolódott a korszakok egymás­ra következésének élményéből kinövő világtörténelmi idő tudatá­val. Ettől fogva, ami történendő, az a világgal, mint egésszel tör­ténik: s ha a régi rendet az újtól a „szabadság" hiánya különböz­teti meg, akkor a szabadság eszményének az egész világon győzedelmeskednie kell.

Csakhogy: ezek a feltételek eleve ellentmondásban állnak egymással. A (gazdaság által) egységbe fogott térben egymás mellett él, s így egymással kerül szembe a Tegnap és Holnap vi­lága. Ami az egyik szempontból az egység feltétele – ti. az eltérő fejlődési fázisban lévő részek viszonya, mint a gazdaság működ­tetője (egyenlőtlen csere, a tőke hátországának biztosítása, a fel­halmozott anyagot, illetve munkaerő-utánpótlást szolgáltató bázis stb.) -, az a másik szempontból harc. A tőkés centrumok expan­ziója a rajtuk kívül álló területeket gazdaságilag aláveti, politika­ilag fölszabadítja. Vagy éppen fordítva: politikailag fölszabadít­ja, hogy gazdaságilag alávethesse. Ez a sajátosság egyrészt önál­ló alrendszerekké idegeníti egymástól pl. a gazdaságot és a politi­kát, másrészt ezáltal önálló erőkké hatalmazza fel őket. A politikai szabadságeszmény így elválik a gazdasági szabadságesz­ménytől, s azokban a társadalmakban, amelyek a gazdasági függőség helyzetében kerülnek a politikai szabadságeszmény hatása alá, a szabadságtörekvésben egyszerre jelenik meg a pol­gári-tőkés társadalom felszabadító eszményének húzóereje és a tőke ellen lázadó alávetettek felszabadulás igénye. A 48-as polgá­ri forradalmak ezért egyszersmind proletárnépek lázadásai is, az ekkor „piros zászlók" alatt harsogott világszabadság-eszmében együtt hangzanak a Polgári jogok Nyilatkozatának és a Kommunista Kiáltványnak ideáljai. A Guyonokban, Leiningenekben, Bemekben s a kor többi „internacionalistájában" Napó­leon polgárjogokat terjesztő ágensei és a XX. század romantikus baloldali hőstípusai ötvöződnek.

A kommunista mozgalom már ekkor a „proletariátus" nemzet­köziségét, „hazátlanságát" hirdeti. A „nemzetköziség" fogalmá­ban azonban összekeveredik a nemzeteket összekapcsoló és a nemzeteken túlnyúló mozzanat. A „proletariátusnak" van hazája, s bár a vándorló mesterlegénytől a legújabb idők vendégmunká­saiig a munkaerő valóban áramlik az országok között, a mun­kásság nagyobb része mégiscsak beágyazódik egy-egy ország társadalmába, s a „nemzetköziség" eszménye így semmivel sem hat rá erősebben, mint a nacionalizmus. Az Internacionálé a világszabadság-eszmény politikai konkretizációja, de nem úgy nemzetek feletti, mint maga a tőke, hanem nemzeti tagozatok szö­vetsége. Marx a tőke nemzetek feletti természetéből jut el egy, a tőkével szembeszállni képes, s a világszabadság-eszményt a munka felszabadítására is alkalmazó nemzetközi mozgalom szükségességéhez: ő világrendszerben gondolkozik, ahhoz méri az egyes helyi események jelentőségét. A munkásmozgalom gya­korlatában azonban nem érvényesül a világrendszer-szemlélet: néhány (nem különösebben eredményes) szolidaritási akciótól eltekint­ve, mikor is a figyelem ráirányul arra a tényre, hogy a tőkének a világ egyik részén kifejtett tevékenysége káros lehet a világ má­sik részén élő munkásság számára is, a munkásság általában nem érzékeli a világrendszer mint egész működését (s a jóléti ál­lamok belső munkáspolitikája ezeket az összefüggéseket tovább is halványítja).

A sztálinizmus látszólag világrendszer-szemléletű, hiszen a XIX. századiakhoz hasonlóan újra a Tegnap és Holnap, Rossz és Jó összecsapásában ábrázolja a világot, ám a világnak ez a for­mális – politikai – világrendszer-szemlélete teljességgel elfedi a valóságos – például gazdasági – világrendszer-összefüggéseket. A gazdasági és politikai alrendszerek különválása lehetőséget adott a XX. századi kommunista mozgalomnak, hogy pusztán a politikára tá­maszkodva megteremtsen egy kvázi-önálló (fél)világrendszert, egy vir­tuális csak-politikai világrendszeren belül az egyik erő képviseletét, mi­közben a gazdasági világrendszerben nem történt lényegi változás. En­nek viszont az is volt a következménye, hogy az egész világ­rendszert, tehát egy valóban társadalmi, komplex (éppúgy gazda­sági, mint politikai) alternatívát képviselő ellenerő nem jött létre a tőkével szemben.

Az „újbaloldal" megjelenése megint új minőséget hozott ebbe a viszonyba. A new leftesek újra felfedezték a világrendszert, mint egységet s (a hatvanas évek strukturalista világképével összefüggésben) részletesen kifejtették a marxi gondolatnak ezt és éppen ezt az aspektusát (lásd erről az Eszméletben is Wallerstein, Amin, Frank és mások írásait). Noha ezen elmélet a gyakorlatban elsősorban Mao „a Falu a Város ellen" politikai célkitűzésében (illetve a guevarizmusban vagy a negritude-mozgalomban: mai, általános formát nyert megfogalmazásával az Eszak-Dél antagonizmusban, vagyis elmaradott, zömükben pa­raszti, sőt, nomád társadalmak függetlenségi antikapitalizmusá­ban) öltött testet, eredete szerint értelmiségi, még az eredeti mar­xizmusnál is értelmiségibb irányzat ez. Annak az értelmiségnek ideológiája, amely az ötvenes-hatvanas évek nagy konjunktúrájában – amikor a (mindinkább nemzetek feletti jellegű) tőke önnön világgazda­sági hatalmát nagy, a világ egészére kiterjedő (s mindinkább nemzetek feletti jelleget öltő) politikai struktúrák kialakításával húzta alá – e struktúrák működtetőjeként maga is mindinkább nemzetek feletti hely­zetbe kezdett kerülni. Ezen értelmiségi ideológia színrelépése előtt a világszabadság-eszmény az Egyesült Államok hegemón szere­pének következtében már-már az „amerikai álommal" kezdett összemosódni; a világban jelenlévő prekapitalisla rendszerek, fa­siszta diktatúrák ellenében még a huszadik század második fe­lében is lehetséges volt az amerikai hegemónia terjesztését a „szabad világ" bővüléseként, a világszabadságért folytatott küz­delem részeként eladni.¹ Sőt, mivel a „ munkás hatalmat" megva­lósító államok szocializmusa (legalábbis egyes) szabadságjogok egyértelmű korlátozásával működött, a „világszabadság" esz­ményt ezen rendszerek lerombolása érdekében is lehetett moz­gósítani. (A helyzet paradox voltára, a szabadság-fogalom válto­zó helyi értékére utal, hogy amikor ezekben az országokban győzött a polgári „szabadság", a helyi társadalmak „világsza­badságért" harcoló polgárai a láncok lerázását olyan fogalmak detronizálásával tudták szimbolizálni, mint a „népköztársaság", a „felszabadulás", a „(népi) tanácsok" stb.) A new left teoretiku­sait azonban nem bénította a „létező szocializmusok" pszeudo-világszabadság képviseletének szabadságnélkülisége, s nem va­kította el az „amerikai álom" sem. Az ő világszabadság-fogalmuk mindkét féle szabadságkorlátozás ellen fordulhatott: ezért is tudtak a sztálinista szocializmus kialakulása után egyre bonyo­lultabbá váló viszonyok ellenére is újra egyszerű, polarizált kép­letben fogalmazni. A centrum-periféria ellentét középpontba he­lyezése azt is jelentette, hogy a „világszabadság" fogalma újra a marxi tartalomhoz közeledett. Az újbaloldal képviselői általában nem tagadták a polgári szabadságeszmények jogosultságát a totalitárius diktatúrákkal szemben,² ugyanakkor egyértelművé tették, hogy a világon a centrum tőkecsoportjai uralkodnak, s igen nagy térségek lakóinak szabadsághiánya erre, és éppen erre vezethető visza.³ A „világszabadság" mindinkább a tőke (vi­lág)hatalmának megtörését jelentheti. A nemzetek feletti értelmiség tehát szembehelyezkedett a nemzetek feletti tőkével, s miként amaz szá­zötven évvel korábban, most ő kezdte kijelölni a „világszabadság" esz­mény tartalmát. Ez az áramlat azonban eszméinek igazolását látta az ázsiai-afrikai-latin-amerikai fél- (vagy háromnegyed)paraszti országok szabadságharcában, általában elhanyagolta annak a tény­nek az észrevételét, hogy ezek a küzdelmek még a sztálinizmusba tor­kolló kommunista „internacionalizmusnál" is kevésbé képeznek nemze­tek feletti erőt. Az egyes kizsákmányolt országok (megint csak po­litikai) kiszakadása a tőkés világrendszerből (tehát egy-egy sza­badságharc vagy forradalom győzelme) ugyan a tőke érdekeire, a tőkére mint világrendszerre mért megrendítő ütésnek, a tőkés világrendszerrel szemben ellenérdekű erők, egy új, szabadabb világrendszer erői győzelmének tűnhet. Valódi kiszakadás azonban sohasem történik, s éppen azért nem, mert a helyi „győzelmeket" nem egy új világrendszernek tartalmat adni képes erők, hanem nagyon is he­lyi érdekű, partikuláris erők aratják, amelyek még a nemzet kereteit is csak ideiglenesen tudják kitölteni, még a nemzetnél is kevésbé átfogó érdekmezőt tudnak csak mozgósítani.

A tőkés világrendszer a „létező szocializmus" összeomlása után már alig-alig tudja kisajátítani a „világszabadság" eszmény képviseletét. Többek között ezért – egyéb mozgósító ideológiái ki­merülése folytán – is támadhat szükségük a tőkés világrend ön­fenntartó mechanizmusainak az ezredforduló felé közeledvén is­mét valamiféle újváltozatú fasizmus,⁴ valamiféle tekintélyuralmi rezsim kialakítására: az efféle rezsimeknek a polgári demokráci­ával való váltakozása rendszeren belül tartja az elkerülhetetlen változásokat, s a tekintélyuralmi időszak után a polgári demok­rácia újra hitelesen léphet fel a „világszabadság" képviselője­ként. Ám ma annyi még mindenképpen érvényes az újbaloldal téziseiből, hogy a világszabadság legfőbb korlátozója a centrum­országokból kinőtt nemzetek feletti tőke uralma, még ha jelenleg egyelőre nincs is jelen olyan, ugyancsak nemzetek fölötti erő, amely e tőkével szemben ki tudna vívni egy nem-tőkés „világ­szabadságot".⁵

De… mit is? Mert ha azt tudjuk is, mit tekinthetünk ma a világsza­badság korlátozójának, az kevésbé egyértelmű, hogy mint pozitív esz­mény, mi is lehet ez a „világszabadság". Ha abból indulunk ki, hogy a világ egyes országainak szabadságát ma elsősorban közvetve vagy közvetlenül a tőkeerős centrumok diktátumai korlátozzák, akkor a „világszabadságnak" nyilván az ez alóli felszabadulást kell jelentenie. De miképpen? A „falu" említett rohama a „vá­ros" ellen még akkor sem kecsegtetne sok jóval, ha a Dél valami­képpen „nemzetek fölötti" erővé szerveződnék. Ez megint csak „az ínséget tenné általánossá".⁶ (Egy ilyen perspektíva fényében festik ma egyesek egy új „sötét középkor", egy új „barbárság" fekete jövőképét, arra a szerintük elkerülhetetlen fejleményre utalva, miszerint a Dél kisemmizett tömegei vagy nyílt „roham­mal", vagy a centrumokba való megállíthatatlan beszivárgással – vagy a kettő kombinációjával – az ókori Róma sorsára juttatják az azéhoz hasonló dekadenciába süppedt Nyugati illetve Északi Civilizációt. Az új „barbár"⁷ világrend pedig – a „harmadik vi­lág" nagy területeinek mérhetetlen hátrányai folytán – nyilván csak évszázadokban mérhető fejlődés után juthatna el a jelenlegi szintet meghaladó virágzáshoz.) Az eddigi világtörténelmi ta­pasztalatok azt is kérdésessé teszik, hogy a régi – zsarnoki – vi­lágrend megdöntése valóban szabadsághoz (vagy legalább an­nak növekedéséhez), avagy éppen hogy új (s ezért nehezebben kezelhető) szabadságkorlátozásokhoz vezet-e? Meg aztán léte­zik-e egyáltalán „világszabadság", vagyis olyan szabadság, ami a világ minden népét-országát felszabadítja, vagy a nemzetekbe (illetve egyéb partikularitásokba) különültség következtében az emberiség léte eleve csak különböző szabadságfokú életterek vi­szonyrendszereként képzelhető el?

További kérdés, hogy a világot valóban az Észak-Dél ellentéttel, vagy sokkal inkább különböző „északi" hatalmak versenyével lehet-e igazából jellemezni?⁸ Utóbbi esetben ugyanis az Észak-Dél ellen­tétek is csupán a nagyhatalmak versenyének kifejeződésévé, terepévé válnak⁹ (mint ahogy vannak olyan – ugyancsak megfon­tolandó – interpretációk is, amelyek az egész szovjet kísérletet is úgy értelmezik, mint a tőkés hatalmak közötti verseny egy – mellékszálon végigvitt – kísérőjelenségét, minek értelmében a Szovjetunió végső veresége az amerikai hegemónia végzetes ha­nyatlásának kifejeződése lenne). Ha elfogadjuk ezt a „nagyhatal­mi verseny" -e1méletet, a „haladás" hívei számára újra meg fontolandóvá válik az a kérdés, amellyel a II. világháború előtt az egész nemzetközi baloldalnak és a Szovjetuniónak is szembe kellett néznie: a hanyatlóbb tőkés nagyhatalmat támogassa-e, vagy az agresszívebbe t?¹⁰ (Sztálin Szovjetuniója sorban mindkét variációval megpróbálkozott.) Mert ha a dolgok valóban így áll­nak-akkor az egész tőkés világrend elutasítása is (mint bármely döntés) végső soron csak a versengő tőkés hatalmak egyikének kedvez. (Ezzel kapcsolatban egy bizonyos: a háború bizonyosan tőkés érdek, és a tőkés világrend megszilárdítója, ezért az antika­pitalista politikának továbbra is és mindig következetesen hábo­rúellenesnek kell lennie.)

Véleményünk szerint az emberiség szabadságfokának növe­kedése mindennek ellenére nem ábránd. Természetesen ez nem valamiféle abszolútum felé való közeledést jelent: az egyes kor­szakok szabadság-eszményei és szabadság-reményei csupán an­nak a folyamatnak a kifejeződései, amelynek során az ember – valóban – távolodik a teljes természeti meghatározottságtól, tágít­ja korlátait. (Amikor az ilyetén fejlődésben való kétely válik „korszellemmé", akkor csupán arról van szó, hogy az adott tár­sadalmi forma lehetőség-tágító tartalékai apadtak el.) „Világ"-szabadságról sem illúzió beszélni abban az értelemben, hogy egy világrendszerré vált társadalmi forma korlátai csak világmé­retekben feszíthetők szét.¹¹ S az is a történelem könnyen belátha­tó ténye, hogy az emberiség története egyesülési (mind nagyobb egységek összefüggését megteremtő) folyamat is, az eddig létre­jött egységek természete pedig azt is jelzi, hogy az egységesülés mindig belső differenciálódással is jár, így ha a folyamat elérné is természetes végpontját az egész emberiség valamiféle formális egyesülésében;¹² ez az egyesülés akkor sem jelentene sem egyszínűsödést, sem a továbbfejlődés lehetetlenségét (hiszen a diffe­renciálódás új egyesülési tendenciák alapja lehet, és így tovább a végtelenségig); azt viszont igenis lehetővé teszi, hogy a szabad­ságfok növekedése jóval gyorsabban – ti. a világrendszer legkü­lönfélébb pontjain szinte egyidejű változást okozva – mehessen végbe.

Az Észak-Dél ellenlét közvetlen-nyers robbanása szerintünk sem vezethet megnyugtató eredményhez. A helyzet ugyanaz, mint bármikor az emberiség osztályharcainak történetében, az „osztályharcban" csupán kifejeződnek egy adott társadalmi for­ma belső ellentmondásai, s ebből fakadó korlátai: a megoldás so­sem ezen ellentmondások végsőkig feszítése, hanem olyan új vi­szonyok kialakítása, amelyekben ezek az ellentmondások már nem érvényesülnek. Más szóval: akár az Észak-Dél viszonyt te­kintjük a világrendszer meghatározó viszonyának, akár a tőkés centrumok versenyét (hajlunk arra, hogy mindkettőt annak kell tekinteni, és kölcsönös meghatározottságukban vizsgálni őket), mind kettőből az következik, hogy a hatékony antikapitalizmus a világ(kapitalizmus) struktúrájának (s különösen meghatáro­zó centrumainak) belső átalakítása. Amikor úgy látjuk, hogy a jelen minden konkrét társadalmi döntéshelyzete vagy a tőkés vi­szonyok vagy a „szellemi termelési mód" lehetőségeit erősíti (te­hát a világban e két termelési mód versenye folyik); ebből az is következik, hogy a „világszabadság" kivívásának (vagyis a sza­badságfok – „holnapután" nyilván már csak nagyon viszonyla­gosnak minősíthető – tágításának) ma (és még sokáig) a „szelle­mi termelési mód" térnyerése a lényege. A nemzetek feletti „szel­lemi termelés" térhódítása, behatolása ruházhatja fel a Dél országait is azzal az erővel, amellyel azután a tőke régi világrendje eredményesen lesz szétfeszíthető. „És addig? Addig nincs megnyugvás,/ addig folyvást küszködni kell" – ahogy Petőfi Sándor biztatta magát a múlt században, a „világszabadság" eszmény megszületése ide­jén. Abban a korban, amely egyben a tőke és a „szellemi terme­lési mód" útjainak elválását is jelentette. Ezt akkor persze nem lehetett látni. A (feudális) zsarnokság elleni forradalmi roha­mokban (ami a világtőke részéről már csak egy afféle romeltaka­rítás része volt), úgy tűnhetett, hogy a „világszabadság" is ilyen rohamokkal elintézhető kérdés. Az egyik „termelési mód" ura­lomra jutása a másikkal szemben azonban nem az efféle roha­mokban, hanem a mikroviszonyok változásaiban alapozódik meg.

Ez sem megy viszont magától. A „világszabadság" eszmé­nyének továbbra is lesznek (a két termelési mód versenyét felis­merő, s e versenyben a „szellemi termelés" súlyát erősítő) hívei, akkor is, ha romantikus csatatér híján csak képletesen jöhet el a győzelem, a küzdelmek történelmi visszaigazolásának napja is, midőn „a hősöket egy közös sírnak adják,/ Kik érted haltak, szent világszabadság!"

E „közös sírban" együtt nyerik majd el az utókor főhajtását azok, akik a XIX. század eszméinek révületében emberfaló forra­dalmak csataterein estek el; azok, akiket a világszabadság tegna­pi és mai korlátozói fegyveres erőszakkal vagy a hétköznapok lassú mérgeivel pusztítottak el: a tőkés világrendszer elfogyasz­tott áldozatai; s azok is, akik a humánusabb létviszonyok tuda­tos és szívós keresésével talán a legtöbbet, a legeredményesebbet teszik ezért a „világszabadságért".

Jegyzetek

1 Lásd erről bővebben e számunkban R. Burbach írását.

2 Bár az antikapitalizmus hevülete kétségtelenül többeket vitt be abba a zsákutcába is, hogy a tőke elleni harc mellett érvelve eltompuljanak a prekapitalista és egyéb diktatúrák egyértelműen negatív természetének érzékelésében.

3 Ez igen aktuális elmélet egy olyan korban, amikor például Magyar­ország gazdasági problémáit csak az államszocializmus természetére ve­zetik vissza, s nem szólnak arról, hogy az egész gazdasági csőd bemene­tel milyen mértékben következett abból, ahogy az itteni munka haszna a tőkés centrumokba vándorolt; amikor az eladósodáshoz vezető rossz gazdaságpolitikáról esik szó, de nem esik arról, hogy a tőke milyen uzso­rafeltételekkel hozta létre a jelen adósságválságot; amikor a magyar mezőgazdaság termelőszövetkezeti tönkretételéről értekeznek, de nem beszélnek arról, hogy a közös piaci erős mezőgazdasággal rendelkező országok érdeke miként kívánta meg a versenyképes magyar gazdaság szétzúzását stb.

4 A Szovjetunió összeomlása egyfajta „világliberalizmus"-eszmény térhódítása idején történt, amely semmiképpen sem a liberális ideálok abszolút győzelmét jelenti, hanem azt, hogy úgy tűnik, a liberalizmus új­fajta integráló erővé válik; rövid vagy maximum középtávon olyan vi­lágrend körvonalazódik, amelyben akár a fasizmus, akár a szocializmus, akár más irányzatok a liberális rendszer részeként, abba integráltan jelen­hetnek meg. Elképzelhető, hogy amennyiben a tőke nem talál magának más dinamizáló eszmét, győzelmi esélyekig menően feléleszti a fasizmus vagy a tekintélyuralmi rendszer valamilyen válfaját, ellentétben azonban a „klasszikus" fasizmussal, ezt a liberalizmus kebelén belül teszi: elkép­zelhető egy olyan társadalom, amelyben a fasizmus nem válik totálissá, nem iktatja ki a parlamentáris jogállamot, nem törekszik Endlösungokra, ellenfelei totális megsemmisítésére, nem provokál világháborút és egyál­talán, úgy jut politikai hatalomra, hogy közben a társadalom más szele­teiben megmaradnak a normális működések. (Kállai R. Gábor mutatta ki egy elemzésében, hogy az utóbbi évek háborúi – márpedig a hadsereg, tudjuk, mindig a békevilág laboratóriuma – sohasem voltak totális hábo­rúk: úgy vívták őket, hogy közben az anyaországban szinte teljesen za­vartalanul folyt tovább a hétköznapi élet, s mikor ez kezdett felborulni, akkor a háborúkat leállították. Hasonlóképpen képzelhető el a közeljövő hétköznapi világrendje is: egy „normális" liberális parlamentarizmus ke­retein belül, e kereteket szét nem feszítő szélsőjobboldaliság előretörésé­vel.) Mindez logikus – bár persze mint bármely szélső jobboldaliság, mindenképpen elkerülendő – fejlemény lenne, hiszen ahogy a harmincas évek fordista tömegtermelésének pszichológiai hatásai arra készítették fel az embereket, hogy maguk is egyfajta tömegtermelés nyersanyagaivá váljanak – a frontok és koncentrációs táborok számára; mára viszont oly mértékben individualizálódott a termelés és főleg a fogyasztás szerkeze­te, hogy az emberek elfogyasztásának (= elpusztításának) is jóval individualizáltabb formák felelnek meg.

5 Fontos figyelembeveendő tény, hogy a polgári parlamentarizmusban a (tényleges) hatalom többnyire egységesebb, mint ellenzéke. Ez termé­szetesen következik abból, hogy a hatalom a társadalom egészét igazgat­ja, amely szükségképpen heterogén, az igazgatás viszont éppilyen szük­ségképpen törekszik az entrópia növelésére. Diktatúra esetén az elnyo­más mindenkit érint, így az ellenerőket maga a diktatúra kovácsolja (időleges) egységbe. A parlamentáris demokrácia viszont azáltal, hogy az érdekkifejezésnek lehetőséget nyújt, érvényesülni engedi a sokfélesé­get, s ez szükségképpen a hatalom birtokosainak kedvez. Vagyis a de­mokrácia, azáltal hogy az uralom védelmének finomabb eszközeit alkal­mazza, egyúttal hatékonyabb is a status quo védelmében. Ez nagyon jó dolog, ha legalább relatíve igazságos világrendet véd, de nagyon ellent­mondásossá válik, mikor az egyenlőtlenségek fenntartásának eszköze­ként működik Ezért hangsúlyozzák mindig a baloldaliak annak szüksé­gességét, hogy a demokrácia terjedjen túl a politikán, s érvényesüljön a gazdaságban és a kultúrában is.

6 Ez különösen jól látszik a miénkhez hasonló félperifériáról nézvést, amely mindig elég köze! került a centrumhoz ahhoz, hogy reménye le­gyen a bekerülésre, de amelyet mindig vissza pofoztak; amely a nagy centrumhatalmaknak sohasem kellett igazán; de amely megkóstolta a hátat fordítást is, és ettől sem lett jóllakottabb.

7 A „barbár" itt csupán annak szinonimája – az Urbs szemszögéből fo­galmazva – amit a maói-guevarai elmélet „falunak" nevez. Hiszen két­ségtelen – s a nemzetközi baloldal újabb koncepciói éppen ezt hangsú­lyozzák (lásd pl. Samir Amin írásait e számunkban is) -, hogy a legvalódibb barbárságot – a szó „embertelenség" értelmében – ma a civilizált Nyugat (Észak) hatalomvédő erőszaka képviseli a világban. (A tömege­ket munkanélküliségbe, éhínségbe taszító tőkés világrend mindennapi barbarizmusától az Öböl-háború-féle „high-tech"-barbarizmusig.) A Co-nanok és Ram bók, G. 1. Joe-k és mindenféle szörnylények hiperagresszivitását övező kultusznak csak egyik összetevője az „elpuhult" polgár csodálata az életéből közvetlenül hiányzó „őserővel" szemben. A másik összetevő az ezekben a fantáziákban kifejeződő igazság: a – technológia­ilag bármily fejlett – világ működésében megnyilvánuló nyers barbariz­mus ténye.

8 Lásd például e számunkban is Bonzio vitáját Aminnal és Frankkal.

9 Ez az elmélet azért is vonzó, mert megfelel annak a dialektikus és véleményünk szerint rendkívül termékeny történelemszemléletnek, amely a világ struktúráit az e struktúrákat létrehozó és alakító működé­sekből, a működéseket a struktúrákból; az egyes országok belső viszo­nyait a nemzetközi viszonyokból, a nemzetközi viszonyokat viszont az uralkodó hatalmak belső viszonyaiból, azok kivetüléseként értelmezi.

10 Bár meglehet, hogy ma ez a kettő történetesen egybeesik.

11 No de persze: van-e egyáltalán világrendszer? A valódi viszonyokat elfedő, helyi politikákban gondolkozó szemlélettel szemben nagy fej­lődés annak kimutatása, hogy a világ Egy; viszonyai összefüggésrendbe állnak össze. De a tőkés világrendszer kialakítása másfelől örökké lezá­ratlan folyamat: ha egy partikuláris erő megpróbálja az Egészet uralma alá hajtani, ez eleve nem sikerülhet neki. Az, ami megkülönbözteti, amitől ő egy lesz a világ erői közül, ami alanyiságát meghatározza – az egyúttal korlátozza is lehetőségeit. Viszonyul a világ többi részéhez, tehát csak viszonyban áll vele, nem lehet vele azonossá. Ily módon a tőkés vi­lágrendszer is csak annyiban világrendszer, hogy mindig feltételez egy rajta kívül álló részt (Wallerstein hipotézise az, hogy mikor ez a rajta kí­vül álló elfogy, akkor a tőke története véget ér, s ez logikus is, csak éppen soha sem következhet be, hiszen a tőke, mint a világ bármely részegysé­ge, sohasem nőhet azonossá az Egésszel), tehát mindig önmaga + valami más. (A Gödel-törvény a társadalomban különösen érvényes, vagyis nincs olyan halmaz, amelynek ne lenne olyan része, ami ellentmond an­nak, aminek alapján a halmazt definiáltuk.) De miként a tőke nem képes a világrendszert teljesen hatalma alá vonni, úgy a tőkés világrendszer el­leni lázadás sem eredményezhet totális „világszabadságot" (a Gödel-tétel továbbra is érvényes). A tőkével szembenálló világszabadságért küz­deni csak annyit jelenthet, amit a tőke is tett a maga világszabadságáért: a tőke tudniillik megszervezett egy olyan világrendet, mely sohasem működik totálisan a tőke törvényei szerint, de amelyben a tőke törvényei a meghatározók, ezek jelölik ki a legfőbb viszonyok jellegét. Létrehozható léhát egy olyan világrend is, amelyben a szellemi termelési mód határozza meg az ural­kodó viszonyokat, jóllehet nyilván nem valamennyit.

12 Mint az imént utaltunk rá, az ilyen egyesülés a dolgok termé­szeténél fogva nem lehet egységesülés.

Hazánkban az utóbbi időben egyre elterjedtebb szokássá vált minduntalan Európára hivatkozni, az európaiságot emlegetni. Európa fogalmát a tudományos és mindennapi életben, valamint a tömegkommunikációban a legkülönbözőbb értelemben hasz­nálják, olykor egymással ellentétes politikai, erkölcsi, vallási tar­talmak kifejezésére. Általánosságban a civilizáltság, a kulturált­ság, a tolerancia jelzőjeként vagy szimbólumaként jelenik meg. Szűkebb értelemben többnyire Nyugat-Európát jelenti: a liberális polgári demokrácia társadalmi és politikai rendszeréből fakadó értékeket. Ide tartozik a politikai pluralizmus és a piacelvű gaz­daság éppúgy, mint a nyugati fogyasztási és életmódminták fa­vorizálása.

Az európaiság mindenkor egyaránt jelentett sajátos gazda­sági és társadalmi viszonyokat, civilizációt és kultúrát, társadal­mi és emberi magatartást, szellemiséget. Alapjait a görög-római antikvitásban találhatjuk meg, illetve a középkori „keresztény Eu­rópában". A keresztény univerzalizmus eszméje a középkorban végig egy fiktív egységet volt hivatva demonstrálni, Európa a va­lóságban azonban történelme során sohasem volt egységes egész. A nyugati térség már a IX. században igyekezett kisajátí­tani Európa fogalmát, a nagy egyházszakadással (1054) pedig még inkább elvált egymástól a nyugati és keleti régió – Róma és Bizánc hatósugara szerint.

Tudjuk, hogy a vallási megosztottság mellett Nyugat-Európa „elkülönülése" társadalmi-politikai téren is megmutatkozott a fej­lett agrárkultúrában, az autonóm városfejlesztésben, a rendi ér­tékek szerint tagolt politikai szféra létrejöttében stb.¹ A volt Karo­ling-birodalom határától, az Elba-Lajta vonaltól keletre távolodva a fenti jellegzetességek egyre kevésbé érvényesültek. Ismert az is, hogy miközben a nyugati fejlődéssel való azonosulás soha sem állt fenn, a határozott „elkanyarodás" a Lajtától keletre fekvő területeken gazdaságilag a XVI. századtól vált hangsúlyossá és döntővé.²

Mindebben – az eltérő belső feltételeken túl – nagy szerepe volt Amerika felfedezésének és gyarmatosításának. A tengeri kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból hatalmas mennyiségű nemesfém­kincs áramlott Nyugat-Európába. Ez elősegítette az áru- és pénzviszonyok további nagy fellendülését, a tőkés bérleti rend­szer és a manufaktúraipar elterjedését, megkönnyítette az ere­deti tőkefelhalmozást. Végső soron jelentősen hozzájárult ah­hoz, hogy a feudális társadalmi és politikai rendszer keretei kö­zött kialakuljanak és megerősödjenek a tőkés termelés és társa­dalom előfeltételei.

Ezzel szemben a Lajtától keletre a gazdaság nem kapott ilyen impulzusokat, az eddigi gazdaságfejlődés íve megtört, csak robotoltató majorsági gazdálkodással, a „második jobbágyság" bevezetésével látszott esély a fejlett Nyugathoz való felzárkó­zásra. A feudalizmus e kései, második kiadása azonban inkább visszalépés volt, s évszázadokra állandósította Európa gazdasá­gi megosztottságát. A keleti rész mezőgazdasági termékeket, nyersanyagot szállított a Nyugatnak, illetve a Nyugat iparcikkei­nek felvevő piaca lett.

Az ipari Nyugat és az agrár Kelet közötti áruforgalom és munkamegosztás korántsem volt egyenrangú, de kölcsönös előnyökkel is járt. A fejlett Nyugatnak szüksége volt közép és kelet-európai perifériájára. Ha fáziskéséssel is, de ez utóbbi te­rületeken is kialakult az agrártechnikának és a városfejlesztés­nek egy relatív fejlettsége, amely nélkül a Nyugat sem lett volna az, ami volt. A régiók egymásrautaltságát már a kortársak is fel­ismerték. Montesquieu például 1724-ben a következőket írta Eu­rópa egységéről: „Európa nem más, mint egy hatalmas, több ki­sebb népből összeállított nemzet. Franciaországnak és Angliának szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, miként az egyik tartomány rá van utalva másikra. Ha valamely állam a szomszédja leverésével akarja a hatalmát növelni, úgy rendsze­rint csak önmagát gyengíti."³ Nyugat és Kelet ily módon, minden ellentétességük ellenére, feltételezte, kiegészítette egymást.

Feltehető mármost a kérdés, vajon melyek voltak az európai identitásnak és szellemiségnek azok az értékei, amelyek az eu­rópai kultúrát a középkorban a legáltalánosabban áthatották? Nyilvánvaló, hogy megosztottsága ellenére a kereszténységből fakadó értékek e téren igen nagy jelentőségűek.⁴ Itt azonban nemcsak az egyház világi és lelki hatalmára, szellemi monopóli­umára, nem is csak az általános vallási érzületnek a mindennapi életet, erkölcsöt, kultúrát átható erejére kell gondolni. Úgy vélem, a kereszténységből fakadtak és az európai szellemiséghez tar­toztak azok az értékek is, amelyek a „hivatalos" kereszténység­gel szemben, az ellene folytatott eszmei és politikai harcban kovácsolódtak ki; a manicheusoktól kezdve a valdensek, albigensek, katharok, husziták, egészen a humanizmus és a reformáció törekvéséig – mind a keresztény eszmekörben mozogtak. A ka­tolicizmust (s gyakran rajta keresztül magát a társadalmi és poli­tikai rendszert) bírálták, támadták, reformálták, egyben gazdagí­tották is. Az eretnekségek sok esetben nem csak a valláskritikai, hanem az antifeudális progressziót, a korai polgári mentalitást is képviselték. Legnagyobb mértékben a protestanizmus, amely vallási megújulási mozgalomból lett a modernebb, világiasabb erkölcs és életfelfogás hirdetője. Új, személyesebb eszménye­ket, pragmatikusabb életelveket és munkakultúrát hirdetett a születő polgári társadalom igényei szerint. Eszméinek radikális politikai töltése folytán méltán válhatott a németalföldi, majd az angol polgári forradalom ideológiájává.⁵

A mai értelemben vett Európa kialakulásában meghatározó szerepet játszott a polgárosodás folyamata. A nyugat-európai polgárosodás főbb ismérvei a következők:

Bár a fenti ismérvek megvalósulása esetenként csak tenden­ciaként értendő, nem vitás, hogy ez a fajta dinamikus moder­nizáció a tőkés tömegtermelés és a polgári szabadságjogok összekapcsolásával megteremtette a mai nyugati polgári de­mokráciák alapjait. Ehhez azonban a régión belül is kivételesen kedvező körülmények kellettek, amelyek csak néhány ország számára voltak adottak. A polgárosodási folyamat legkorábban, egyben a legteljesebben, legkonzekvensebben a korabeli nyu­gat-európai nagyhatalmak (Hollandia, Anglia, Franciaország) esetében ment végbe. A fenti országokban a gazdasági és poli­tikai viszonyok szerves belső fejlődés útján jutottak el a kapitaliz­mus szintjére. Az egyéniség felszabadulása a prekapitalista kor­látok alól a gazdasági szabad versenyben és a politikai szabad­ságjogokban öltött testet. Nem véletlen, hogy az újkor nagy gon­dolkodói (például Kant, Hegel, Marx) a nyugat-európai fejlődést tekintették az emberi történelem szerves, következetes kialaku­lási útjának. A hegeli rendszerben például az Abszolút Szellem önmegvalósítási folyamata az európai „germán világban" éri el a kiteljesedését, ez a szabadság birodalma. A belső szerves fejlődést a külkereskedelem és a gyarmati rendszer világmé­retűvé tágítása nagymértékben ösztönözte, segítette. Például Anglia, a világpiac ura, gyarmatbirodalma segítségével messze Európa határain túlra is kiterjeszthette az európai gazdaság és civilizáció értékeit. így jöhetett létre – az európai értékek talaján, mintegy Európa „meghosszabbításaként" – Észak-Amerika.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlődése mindinkább ha­sonló pályán haladt. A XIX. században Angliával együtt az USA is világhatalommá vált, a világkapitalizmus vezető ereje lett. Az európai eredetű polgárosodás amerikai talajba való átültetése révén az USA is „európaizálódott", bár az antik és feudális törté­nelmi hagyományokat természetszerűleg nem lehetett adaptálni. Az angol-amerikai típusú polgárosodás nagy hatással volt a fej­lett országok tágabb környezetére is. A XX. századra hatóköré­be vonta Észak-Európát és Dél-Európa egy részét, de a keleti régió továbbra is megmaradt perifériának. A fejlett országok Ke­let-Európa (és a gyarmati világ) alulfejlettségének tartósításában voltak érdekeltek, a világpiaci alávetés, az egyenlőtlen munka­megosztás viszont akadályozta az utóbbiak kapitalizálódását. Kelet és Nyugat korábbi megosztottsága továbbra is az Elba-Lajta vonal mentén manifesztálódott.

Az Elbától keletre fekvő országoknak a Nyugattól való elma­radása tehát történelmi folyamatszerűséggel alakult ki, nem szubjektív szándékok függvénye volt. Az alulfejlettség a nem szerves, inherens fejlődés útján lezajló és megkésett polgároso­dás terméke volt. Kelet-Európa csak az 1848-as forradalmak után indulhatott meg a kapitalizálódás útján, a túlnyomóan ag­rár-jelleg és a viszonylagos elmaradottság fennmaradásával. A nagybirtok „porosz utas" kapitalizációja a társadalomban és a politikában is a konzervatív-feudális erők átmentésének kedve­zett, állandósította a munkaerő személyi függését, korlátozta a polgári szabadságjogok és a civil társadalom kialakulását. A tér­ségben az eredeti tőkefelhalmozás csak részlegesen ment vég­be, az iparfejlesztés – jórészt külföldi tőkével – csak egyes ipar­ágakra korlátozódott. A polgári és független nemzetté válást a XX. századig lehetetlenné tette a dinasztiák által urait soknem­zetiségű birodalmak elnyomó, beolvasztó tevékenysége.

Ezek után felmerül a kérdés: ha az Elba-Lajta vonal ennyire markánsan és tartósan kijelölte Európa Nyugatra és Keletre való megosztottságát, ha ennyire bipoláris Európát, szinte „két Euró­pát" teremtett, lehet-e valamiféle átmeneti, közbülső régióról, azaz Közép-Európáról beszélni? A probléma régóta élénk vita tárgya. Az mindenesetre nem vitás, hogy ez a „közép" nem egy pontosan behatárolható földrajzi térséget jelent, hanem minden­kor csak a két nagy régióhoz képest, azaz történeti viszonyla­gosságában értelmezhető. Az egyház, a vallás, a szellemiség alapján inkább a Nyugattal, a kései feudalizmus jobbágyrend­szere alapján pedig inkább a Kelettel rokonítható. Ugyanakkor mégsem jellemezhető csupán azzal a fogalom párral, hogy „rész­ben Kelet, részben Nyugat". A történeti értelemben vett Közép-Európa egyedi arculatú, viszonylag önálló alrégiókra bontható, amelyek sajátos kultúrával, szellemiséggel, életmóddal gazdagí­tották és gazdagítják az összeurópai mentalitást. A probléma ab­ban áll, hogy az egyes korokban milyen mértékben ismerjük el a mi régiónknak mind a nyugati, mind a keleti struktúráktól eltérő sajátosságait.⁷

A múlt századi polgárosodás időszakában „Közép-Kelet-Eu­rópát" szűkebb értelemben a Habsburg-monarchia képviselte. A birodalom népek, nemzetek, nemzetiségek sokaságát foglalta széles államkeretbe. Az egyes részek között igen nagy nyelvi, etnikai és fejlettségbeli különbségek voltak az iparilag legfejlet­tebb Csehországtól az ellentétes pólust jelentő Bosznia-Herce­govináig. Bármennyire is az etnikai-nemzeti ellentétek által szét­szabdalt, laza konglomerátumról volt szó, a Monarchiának sok vonatkozásban sikerült mintegy népek, nemzetek feletti kép­ződményként, gazdasági és politikai egységként funkcionálnia. Gazdaságilag egységes és kiterjedt belső piacot teremtett, bizto­sította a belső szabad munkaerőmozgást, az eltérő termelési módszerek, a munkakultúrák és technológiák szabad cseréjét.⁸ Politikailag az egységet az óriási történelmi tradíciókkal és ezen alapuló tekintéllyel rendelkező Habsburg-udvar centralizációja és a „birodalmi érdeket" mindvégig szem előtt tartó egyensúlypo­litikája volt hivatva demonstrálni. A Habsburg államkeret – ha nem felelt is meg az ideális közép-európai föderációt megálmo­dó, különböző utópiáknak – olyan reális államszövetség volt, amely népei előtt nem zárta el (bár korlátozta) a fejlődést a pol­gári nemzetté válás felé. Lehetővé tette, hogy az osztrák és cseh tartományokon keresztül a birodalom népei befogadhassák a nyugat-európai civilizáció szellemi, kulturális értékeit. Ezzel elősegítette, hogy a térség leghaladottabb nemzetei a XX. szá­zadra szétfeszítsék az ekkorra már elavult birodalmi kereteket, és a független, polgári nemzeti fejlődés útjára lépjenek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Monarchia politikai-katonai értelem­ben fontos tényezője volt az európai hatalmi egyensúlynak. Olyan integrációt hozott létre, amely hatékony ellensúlyt jelentett akár Anglia, Franciaország, akár Oroszország túlzott kontinentá­lis hatalmával szemben. A Monarchia felbomlása után megada­tott a lehetőség, hogy a térség népei, ha megkésve is, de – nyu­gati mintára, nemzeti és föderatív alapon – szuverén államokat, államszövetségeket hozzanak létre. Ez a lehetőség – nézetem szerint – csak részlegesen és ellentmondásos módon realizáló­dott. Ebben a következő fő okok játszottak közre:

Mivel a régió államai a történelem során gyakran voltak „üt­köző-államok", a XX. században is rendkívül lényeges lett volna egy egységes közép-kelet-európai integráció létrejötte. Ez egyaránt létérdeke lett volna a térség „tagállamainak" és az eu­rópai egyensúlyt őrizni hivatott nagyhatalmaknak. Ennek hiányá­ban a második világháború után az orosz politikai-katonai hata­lom könnyebben felboríthatta az európai status quo-t (amelyet azelőtt a hitleri Németország túlsúlya jellemzett), s érdekszférá­ját az Elbáig kiterjeszthette. Kelet-Európa, s vele együtt Közép-Európa nagy részének „szovjetizálása", szovjet övezetté válása ismét fölerősítette Európa kétpólusú megosztottságát, lefokozta a középső régió specifikumait. A szuperhatalommá váló Szovjet­unió túlzott európai befolyásának ellensúlyozására csak a másik világhatalom, az Egyesült Államok lehetett képes. Európa törté­netében először állt elő az a helyzet, hogy a kontinentális egyen­súlyt nem belső erők, hanem egy területileg nem-európai és egy nagyrészt nem-európai nagyhatalom tartotta fenn. Ez persze ke­vésbé meglepő, ha tudjuk: az USA mintegy „Euro-Amerikaként" évszázadok óta szoros kapcsolatban állt Nyugat-Európával, Oroszország pedig – „ázsiai" vonásai ellenére, legalább is Nagy Péter óta – mint kereskedelmi partner, diplomáciai és katonai ri­vális „bebocsátást nyert" Európába. Annál is inkább fontos kér­dés tehát, hogy mennyire volt „európai" a szovjet típusú szo­cializmus, illetve hogyan befolyásolta az egyes régiók további fejlődését.

Múlt századi elméleti forrásaira nézve a szocializmus euró­pai gondolat, hogy – akár kispolgári-utópista, akár proletár-mar­xi változatát tekintjük. Létét annak köszönheti, hogy a fejlett világ modernizációs paradigmája a társadalomban nemcsak viszony­lagos jólétet és demokráciát, hanem lényeges ellentmondásokat is eredményezett, amelyek megoldására a rendszer keretein be­lül nem rendelkezett kielégítő eszközökkel és stratégiákkal (pél­dául: a periodikus túltermelési válság, a munkásság alulfizetett­sége, kiszolgáltatottsága, az elidegenedés stb.). A szocializmus úgy jelentkezett, mint kiútkeresés ezekből az ellentmondások­ból. Marx és Engels nem kérdőjelezte meg a szerves nyugat-európai polgári fejlődés értékeit (nagyüzemi termelés, urbani­záció, iparosodás, világpiac, „civil társadalom"), inkább termé­szetes előfeltételnek tekintette egy magasabb, posztkapita­lista társadalom megteremtéséhez. Olyan garanciákat keres­tek – elsősorban a tulajdonviszonyok megváltoztatásában, ame­lyek a rendszer lényegéhez tartozó ellentmondások megoldását biztosítják, s ezzel nem tagadják, hanem kiteljesítik az európai fejlődés addigi vívmányait. Marx és Engels eszmeileg is az euró­pai kereszténységhez kapcsolódott, mégpedig annak „forradal­mi" irányzatához, a protestanizmushoz. A polgári forradalmak a megreformál*', a szocialista forradalmak pedig a „szekularizált" kereszténységben, azaz a marxizmusban nyerhettek ideológiai támaszt. „Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti, a re­formáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes [ti. Luther B. E.], most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik" – írta Marx 1844-ben.¹⁰ A katolikus Maritain számára sem kétséges, hogy Marx „a zsidó-keresztény hagyomány eretneke, a marxiz­mus… az utolsó keresztény eretnekség."¹¹ Marx persze nem „vi­lágboldogító eszmeként" értelmezte a kommunizmust, hanem olyan „valóságos mozgalomnak", amelynek feltételei a fejlett vi­lágban már fennálló feltételekből adódnak.

A marxi elmélethez képest az úgynevezett „létező szocializ­mus" alapvető problémája az volt, hogy nem a szerves nyugati fejlődés folytatásaként, hanem történelmi „kényszerhelyzetben" született. Nem a centrumban, hanem a periférián, nem a fejtett európai, hanem a marginális „eurázsiai" térségben.¹² Márpedig a kapitalizmusénál alacsonyabb anyagi és szellemi szinten, nemzeti keretekbe „zárkózva", a fejlett Nyugat kizárásával és el­lenére marxi értelemben vett szocializmus nem lehetséges. Már csak azért sem, mert a marxi szocializmus csak világrendszer­ként, „világtörténelmi létezésként" képzelhető el, ami lényegileg annyit jelent, hogy gazdasági értelemben uralomra jut a világpi­acon.

Évszázados tapasztalat, hogy a szocializmus sorsa a fejlett világhoz való felzárkózásától vagy a Nyugatnak a szocializmus­hoz való „csatlakozásától" függ. A gyakorlatban egyik alternatíva sem valósult meg. Ennek okát sokan abban látják, hogy a szov­jet modell történelmi gyökereit tekintve egy sajátos ázsiai terme­lési módból táplálkozott. Ez a felfogás még az orosz marxizmus „atyjától", Plehanovtól ered. Azonban követői, oly nevesek is mint Lenin vagy Trockij, nem osztották az oroszországi történel­mi fejlődés tisztán ázsiai eredetéről szóló tézist. Az 1905 után kibontakozó hosszú-hosszú történelmi vitában mindinkább Oroszország fejlődésének szükségszerűségeiről beszéltek.¹³ Mindenekelőtt az állam nagy szerepe, a despotizmus, a stagná­ló gazdaság és a bürokratizmus tartoztak a sajátszerűségek kö­zé. Túlzás tehát a rég letűnt ázsiai formáció közvetlen tovább­éléséről beszélni, de kétségtelen, hogy visszamaradtak bizo­nyos politikai magatartásformák, közigazgatási-hatalomgyakor­lási hagyományok és gondolkodási sémák, amelyek az „ázsiai" múltra emlékeztettek (például: a világ örök rendjének képzete, az egyén lefokozása a kollektivitáshoz képest). Ezek a jellegze­tességek Kelet és Közép-Európától sem voltak teljesen idege­nek, mivel a régió egy részének történetében a török uralom, sőt a belső fejlődés feudális csökevényei is hasonlóképpen hatottak.

Ily módon nem meglepő, hogy a Kelet-Európára kiterjesztett szovjet modell nem hozta egymáshoz közelebb a „két Európát". Ellenkezőleg: a polgári demokráciát elvető egypárti diktatúra és bürokratikus centralizmus expanzív törekvései elzárkózásra és védekezésre késztették a Nyugatot. A Nyugat és a Kelet közötti szakadék elmélyült, a „szovjetizált" régió, önmagát Moszkva-köz­pontú „világrendszerré" nyilvánítva, kezdetben még a korábbinál is kevesebb nyugati hatást fogadott be. Ilyen körülmények között egy lehetséges kelet-közép-európai integráció esélyei is tovább romlottak, bár a Nyugattól való eltávolodás, a politikai-katonai szembenállás mellett a közeledés, az egymásrautaltság jelei is megmutatkoztak.

A szovjet mintájú államszocializmustól sem lehet azonban teljes mértékben megtagadni az európaiságot. Hiszen a politikai abszolutizmus által vezérelt szocialista gazdaság célja éppen a fejlett Nyugathoz való felzárkózás volt; az, hogy egy tervgazdál­kodással megalapozott, erőltetett modernizáció útján kísérletei tegyen a Kelet évszázados lemaradásának felszámolására. E felzárkózási kísérlet, minden gyengeségével együtt, gazda­ságilag Nyugat-Európának sem volt hátrányos. (Nem számít­va a kelet-európai piac kiesését.) A keleti régió nem jelentke­zett vetélytársként a világpiacon, a relatív elmaradottság le­hetővé tette diszkriminatív szerződések megkötését, a hite­lekre való rászorultság és a „valutaéhség" pedig lehetősé­get nyújtott a szocialista országok gazdasági függésbe vo­nására. Ebben a viszonylatban továbbra is kifejeződött a cent­rum és a periféria hagyományos kapcsolata és ellentmondása.

A fenti áttekintésből kiderül, hogy Európa fogalma, értelme­zésem szerint, nem szűkíthető le Nyugat-Európára. Európa mindvégig csakis (viszonylagosan elkülönült) régióinak együtte­seként s régiók egymásra vonatkozásaként értelmezhető. A fej­lett Nyugat is csak a többi régióhoz képest, velük kölcsönhatás­ban az, ami. Az európaiságot az Európát alkotó régiók által tör­ténelmileg felhalmozott, kiküzdött, megőrzött értékek, s ezen ér­tékek cseréje, kölcsönös gazdagítása jelenti. (Még ha ezek az értékek az idők során a régiók szembenállásában, egymás elleni harcában jutottak is érvényre.) Az európaiság tehát az értékek sokszínűsége, az értékek változatos gazdagsága, kölcsönös tisztelete, gyarapítása.

A kelet-európai államszocializmus bukása után látszólag azonnal elhárult az akadály az elől, hogy a történelem során először megvalósuljon Európa egysége. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a kontinens megosztottsága hosszú történelmi korszakokon és sorsfordulókon keresztül alakult ki és szilárdult meg, akkor indokoltnak tűnik a feltételezés, miszerint a megosz­tottság felszámolása is egy történelmi korszakot fog igényelni. Kelet-Közép-Európában, így hazánkban is, a Nyugat-Európához való „csatlakozás" természetesnek és rövidtávon elérhetőnek látszik, nem szabad azonban megfeledkezni néhány alapvető el­vi és gyakorlati nehézségről. Először is: az európai közösségek­hez és szervezetekhez való csatlakozás még nem teszi az or­szágot nyugat-európaivá; egyáltalán: lehetséges-e, szükséges-e közép-európai történelmi és geopolitikai tradíciónkat „feledve" nyugat-európaivá válnunk? Ma a jelszó: „Visszatérés Európá­hoz!" Igen ám, de melyikhez? Akik a visszatérést emlegetik, gyakran úgy vélik, hogy ahhoz a „keresztény Európához" kell visszatérni, amelynek hazánk a szocializmus előtt szellemiségét tekintve része volt. A Nyugat dominánsnak tekintett polgári libe­rális értékrendje azonban már nem „nemzeti keresztény" módon értelmezi az európai kultúra alapjait. Elveti a nacionalizmust és a vallási (etnikai, nyelvi, világnézeti stb.) intoleranciát. E téren ha­zánknak és a szomszédos országoknak még sok történelmileg felhalmozódott problémát kell megoldania. Már csak azért is, mi­vel régiónk belső feszültségei, a kellő gazdasági és politikai együttműködés hiánya a Nyugathoz való óhajtott felzárkózást is nehezítik.

A demokratizálódás és a gazdasági stabilitás az a kettős kö­zös cél, amely egységbe vonhatja a régió egymásra utalt nem­zeteit. Nyitni kell tehát egymás felé, hogy együtt (s nem egymás ellenére) nyithassunk a Nyugat irányában.

Gazdasági téren Kelet- és Közép-Európa egyaránt „válság­övezetnek" tekinthető. Ez nem csak egymásrautaltságunkat fo­kozza, hanem a nyugati segítségre való rászorultságunkat is. A gazdasági válság (infláció, munkanélküliség, valutahiány stb.) leküzdéséhez még hathatós külföldi támogatás és működő tőke esetén is idő kell, s a recesszió a politikai stabilitást is veszé­lyeztetheti. Szembe kell nézni azzal, hogy hazánk (és régiónk) számára sem a parlamentáris demokrácia, sem a piacgazdaság nem lehet egycsapásra olyan csodaszer, amely megszünteti a fejlett Nyugathoz képest marginális, perifériális helyzetünket.

Jegyzetek

1 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, 1983. p. 112.

2 Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV.-XVII. században. Kossuth, 1963.

3 Montesquieu: Európa egységéről. Phönix kiadás. 1943. p. 54.

4 Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In.: Válogatott ta­nulmányok III. Magvető, 1986. pp. 176-181.

5 Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondo­lat, 1982. pp. 142-143., 167-168., 176-181.

6 Vitányi Iván: Az „Európa-paradigma". Magvető, 1986. pp. 16-32.

7 Niederhauser Emil Kelet-Európát négy alrégióra bontja, koncepciójá­nak szintézisét lásd az Eszmélet 5. számában.

8 Katus László: A Monarchia közös piaca. Magyar Tudomány, 1989/10-11. sz. pp. 808-820.

9 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In.: Válogatott tanulmányok II. Magvető, 1986. pp. 195-197.

10 Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. pp. 385-^86.

11 Maritain: Az erkölcs filozófiája. In.: Huszár Tibor szerk.: Modern pol­gári etika III. Bp. 1987. p. 123.

12 A centrum-periféria viszonyról, a világgazdaság mint világrendszer működéséről lásd az Eszmélet 8. és 11-12. számában I. Wallerstein és A. G. Frank írásait.

13 E vita történetéről részletesebben lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. (Viták az „orosz történelmi fejlődés sajátosságairól", különös tekintettel a 20-as évekre.) Akadémiai Kiadó, 1991.

Feltételezhető volt, hogy a sztálini rendszerek bukása kedvező feltételeket teremt a nemzetközi baloldal megtisztulása és meg­újulása számára. Megszabadult azoktól az elméleti, politikai, eti­kai tehertételektől, amelyek hiteltelenítették és kompromittálták. A baloldaliak levonhatják a kapitalizmus meghaladására tett első történelmi kísérlet tanulságait, azt, hogy hogyan lehet szer­vesebben, történelmileg megalapozottabban egybekapcsolni a de­mokratikus és a szocialista törekvéseket, a világrendszerbeli és a nemze­ti adottságokat.

A jelenlegi szakaszban azonban nemcsak a kommunista pár­tok térveszteségének, felbomlásának vagyunk tanúi, hanem szá­mos országban a szocialista és a szociáldemokrata pártok hitel­vesztésének, a belső frakcióharcok nyomán bekövetkező labilitá­suknak, az új társadalmi mozgalmak stagnálásának, a hagyomá­nyos nemzeti-felszabadító mozgalmak súlyos politikai, erkölcsi leértékelődésének is. Szétestek az olyan, nem-kommunista egy­ségszervezetek is, mint az el nem kötelezett mozgalom, az Afri­kai Egységszervezet, az Arab Liga.

A baloldal pillanatnyilag nem testesít meg valóságos alterna­tívát. Híveinek jelentős része nem tud mivel azonosulni, elkese­redett, dezorientált. A kétségbeesés, a kiábrándultság, az apátia, olykor az undor uralkodik körükben. Értetlenül állnak egy sor kérdés előtt. Miért vezetett az októberi forradalom a kapitaliz­mus visszaállításához? Miért destabilizálódnak a demokratikus rendszerek? Miért feslik fel a társadalom kulturális és erkölcsi szövete? Vakok lettünk, vagy csak vakít az események szokatlan fényjátéka? Bénák lettünk, vagy csak bénítólag hat, hogy egy helyben topogva keressük a helyes irányvonalat? Az emberek érzéketlenné váltak-e egyéni sorsuk, az emberiség sorsa iránt?

A baloldal tehetetlensége, erőtlensége nemzetközi méreteket ölt. Az országok nagy részében egy szétvert, visszavonuló had­sereghez hasonlít.

Töprengéseimet e helyzet láttán az alábbiakban lényegében egy problémakörre koncentrálom: lehet-e elsődlegesen vagy ki­zárólagosan a létező szocializmus összeomlására visszavezetni a baloldal térveszteségét? A baloldal világméretű válsága, vissza­szorulása azt jelzi-e, hogy a forradalmak, átalakulások, a kapita­lizmus meghaladásának történelmi lehetőségei is kimerülőben vannak, vagy inkább azt, hogy a demokratikus forradalmaknak, átalakulásoknak, a baloldali mozgalmaknak új módon, új uta­kon kell kibontakozniuk, ha egyszer a globalizálódás következtében transznacionalizálódásra kényszerűinek a nemzetállamok, amelyek­nek keretében pedig eddig a politikai közösségek, a demokrati­kus intézmények, a civil társadalmak, a politikai küzdelmek és társadalmi erők közötti konszenzusok létrejöttek. ÚJ típusú kihí­vásokkal szembesülnek a demokratikus, baloldali erők, de ezek megválaszolására még nem készültek fel érdemlegesen. Vajon a demokratizálódás és elmaradottság kizárják-e egymást egy hierarchizált világrendszeren belül?

Mindjárt az elején különös paradoxonra bukkanunk: a balol­dal térvesztése, vérszegénysége, kudarcai aligha abból fakadnak, mintha a történelmi kapitalizmusban, globalizálódó világunk­ban enyhültek volna az ellentmondások, a feszültségek, az egyenlőtlenségek, az igazságtalanságok, az elidegenedés, a zűrzavarok, a konfliktusok. Hiszen fokozódnak a megrázkódta­tások, amelyeket a nagyhatalmak, a transznacionális vállalatok rivalizálása, a nemzeti és vallási ellenségeskedések váltanak ki. Egyidejűleg ível felfelé a tudományos, technikai, termelékenysé­gi teljesítmény és a marginalizálódotlak, kiszorítottak, kizártak száma. Sőt, halmozódnak az emberiség túlélését veszélyeztető jelenségek. A retrográd erők előrenyomulását sokféle tényező összefonódása készítette elő, és tette – remélhetőleg csak átme­netileg – feltartóztathatatlanná: a multinacionális-vállalat ok által indukált globalizálódás, az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a társadalmi tagozódásban végbemenő változások, a fogyasztói társadalom nemzetközi térhódítása, az au­diovizuális információk és kultúra világméretű elterjedése (és né­hány társaság által való monopolizáltsága), s végül, de nem utol­sósorban, a baloldal bezárkózása a nemzeti határok közé, egy olyan korban, amikor a társadalmi élet szférái nemzetköziesednek.

Az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a világrendszerben. A baloldal kérdőjelek között

Az atomfegyverek és a ballisztikus rakéták feltalálása következ­tében a jaltai világrendszerben valószínűtlenné vált egy új világ­háború, de elkerülhetetlenné lettek a hidegháború és az „enyhü­lési háborúk", a szaporodó helyi konfliktusok. A világ két nagy birodalomra oszlott. Expanzionista törekvései mérlegelésekor a két katonai szuperhatalom tekintettel volt a másik fél létfontos­ságú érdekeire, konfliktusos egyensúlyi helyzetet teremtettek.

Az Egyesült Államok és a nyugati világ nem a hidegháborút nyerte meg, ahogyan ezt Bush elnök állítja, hanem az „enyhülési háborút".¹ Természetesen mindkét szuperhatalom az enyhülés időszakában is arra törekedett, hogy biztosítsa katonai fölényét (a Szovjetunió annak érdekében, hogy visszavonulásra, enged­ményekre kényszerítse az amerikaiakat és szövetségeseiket, az amerikaiak pedig, hogy fenntarthassák hegemóniájukat szövet­ségeseik felett, és a fegyverkezési verseny fokozásával gazdasá­gilag tovább gyengítsék a szovjet tömböt, előmozdítsák és fel­gyorsítsák dezintegrációját).

Az „enyhülési háborúnak" számos nem-katonai vonatkozása is volt. Az iparilag fejlett tőkés országokban, az évtizedeken át tartó fellendülést arra használták fel, hogy megteremtsék a kon­szenzust az államhatalom, a vállalkozók és a munkavállalók kö­zött (jóléti állam). A szovjet tömbön belül az enyhülés előmozdí­totta a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesítését a nyu­gati világgal. A domináló katonai társadalom mellett igyekeztek kielégíteni a civil társadalom szükségleteit, és bizonyos fokig li­beralizálták a sztálini rendszert. Egy sor reformkísérlet született, különösen az SZKP XX. kongresszusa után. A reformtörekvések megnyilvánultak a kommunista mozgalomban is (euró kommu­nizmus, kádárizmus).

Számos belső és külső, történeti, társadalmi és lélektani té­nyező kölcsönhatása következtében azonban bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust és gazdasági rendszert nem lehet be­lülről megreformálni. Az „enyhülési háború" a létező szocializ­mus, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlásához vezetett.

Az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati nagyhatalom a maga javára tudta fordítani Gorbacsov új nemzetközi politikai gondolkodását, visszavonulási stratégiáját, aki viszont felte­hetőleg arra számított, hogy befogadják a „G7" csoportjába, és a Szovjetunió egy új Szent Szövetségen belül megtarthatja nagyha­talmi státusát. A peresztrojka azonban – kezdeményezője szán­déka ellenére – nem egy új világrend előmozdítását, nem a Szov­jetunió presztízsének növekedését, nem a demokrácia elvein ala­puló rend megszilárdítását eredményezte, hanem a felbomlási folyamat felgyorsulását, a lappangó feszültségek és ellentétek felszínre törését.

A világ végül katonailag lényegében egypólusúvá vált. Az USA eddig a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot hasz­nálta fel arra, hogy érdekeit rákényszerítse a világra. A legutóbbi időben az ENSZ-t is igyekszik felhasználni hegemonikus szere­pének megerősítésére. Azáltal, hogy az USA nyerte meg az eny­hülési háborút, retrográd erők vezérlik a demokratikus átalaku­lást, amely ettől kívülről is, belülről is ingataggá válik. A balol­dali erők a jelenlegi szakaszban lényegében egymástól elszigetel­ve küzdenek a fennmaradásért, új koncepció kidolgozásáért. A két világcsendőr által ellenőrzött világban ugyanis kiszélesedett az emancipációs mozgalmak mozgástere, manőverezési le­hetőségeik. Ám az egyik szuperhatalom kiesése ezt a mozgáste­ret újra beszűkítette.

Fordítsuk most figyelmünket azokra a dilemmákra, ame­lyekkel az Európai Közösség kerül szembe a keleti országok in­tegrációjával kapcsolatban – dilemmákra, amelyekre a balol­dalnak sincs egyértelmű válasza.

Vita folyik az Európai Közösségen belül arról, hogy a szovjet tömb összeomlása után az integráció elmélyítésének vagy kiszélesí­tésének a stratégiáját helyezzék-e előtérbe. Nem zárható ki, hogy az Európai Közösség Kelet-Európa bevonásának elhúzódásával, Európa kettéosztottságának fenntartásával versenyképességét szeretné fokozni Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Az „elmélyítés" hívei az egymásrautaltságot hangsúlyozzák, at­tól a gondolattól vezérelve, hogy könnyebb lesz szűkebb keretek között elfogadtatni az állampolgárokkal a nemzeti államok transznacionalizálását. De vajon az „elmélyítési" stratégia növeli vagy fékezi az újraegyesített Németország hegemonisztikus helyzetét a Közösségen belül és Kelet-Európában? Előkészíti-e az elmélyítés stratégiája Németország és Japán közeledését? Va­jon időhúzás ez, amely lehetővé teszi az erőviszonyok átcsopor­tosítását, a mély tendenciák kikristályosodását (annál is inkább, hogy Nyugat-Európára áramlanak vissza a kelet-európai és ex-Szovjetunióbeli zavarok hullámai? Mi kívánatosabb, illetve mi veszélyesebb a Nyugat számára: egy felbomló, vagy egy stabili­zálódó FÁK?

A „kiszélesítés" stratégiáját is precízebben és konkrétabban kellene megfogalmazni. A vég nélküli ígéretek kompromittálják a széptevőt. A rosszul szeretettek sirámai (Vö. Apollinaire: La chanson du mal-aimé) a kiábrándult szerelmesek szemrehányá­saivá fajulnak Mi, kelet-európaiak, elvárnánk, hogy a Közösség hatalmasai ne folyamodjanak egy kolonialista típusú retoriká­hoz: „Ezek a balkáni, félázsiai országok nem elég fejlettek, éret­tek ahhoz, hogy befogadhassuk őket, és szembenézhessenek a piacgazdaság törvényeivel és következményeivel" (azelőtt azt hangoztatták, hogy a gyarmati népek nem eléggé érettek a füg­getlenségre).

Miként járul hozzá a Közösség a piacgazdaságba való átme­netet megkönnyítő szakasz előkészítéséhez? Új nemzetközi munkamegosztást kellene megteremteni. Jelenleg az integráló­dást a volt keleti tömb országai elsősorban azzal készítik elő, hogy a nyugati termékek beáramlását fokozzák piacaikon. Ez veszé­lyezteti termelőrendszerüket és a demokratikus rendszert. Az aktív la­kosság mind nagyobb része hátrányos helyzetbe kerül, a kis és középvállalatok zöme a spekulációs gazdaság felé vonzódik. El­kerülhető-e egy olyan típusú modernizáció, amely a kelet-euró­pai lakosság gépkocsiállományának megújításához hasonlít, amelyet a nyugatiak számára már használhatatlan, leértéke­lődött autók behozatala, beszerzése jellemez?

Nyugaton a baloldali erők eltérő álláspontokra helyezkednek az Európai Közösség integrációs stratégiája, az Európa Parla­ment jogosítványainak kiszélesítése, a végrehajtó hatalom transznacionalizálása vonatkozásában. Viták folynak arról, hogy gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik stratégia.

Kelet-Európában a baloldal nem zárkózhat el az integrálódás elől, de nincs egyértelmű és világos elemzése arról, hogy milyen előnyös, il­letve hátrányos következményei lesznek az integrációnak, és hogyan le­het a káros kihatásokat enyhíteni. Hogyan lehet versenyezni a fejlet­tebb nyugat-európai vállalatokkal, elkerülni a szabadpiac látha­tatlan, de kíméletlen kezét?

A kelet-európai „barbárok" ma nem akarnak hódítani, de re­mélik, hogy meghódítják őket. Vajon, ha nem garantálják politi­kai, területi biztonságukat, ellen tudnak-e állni annak a migráci­ós folyamatnak, amely az Uraitól kiindulva elöntheti a közép-kelet-európai térséget? Mi lesz, ha a közösség lezárja határait, és Közép-Európa nem tudja fékezni a nagy népvándorlásokat, in­váziókat, ahogyan ez a tatárokkal és törökökkel történt? Ez eset­ben mi újra egy megtizedelt, feldúlt, széttaposott régió leszünk.

Nem lenne ideje már gátat vetni a kíméletlen állatiassággal dühöngő emberi mohóságnak? Egy hierarchizált világban csak hierarchizált Európa képzelhető el? Paloták <:s kunyhók, kasté­lyok és hátsó udvarok…

Egy új, emberibb világrend felé vivő előrehaladás hiányában félő, hogy az emberiség történelme nem lesz más, mint az emberi­ség elcsökevényesedésének és hanyatlásának története. Nemzeti, európai és világviszonylatban is érdemes idézni Alexis Tocqueville megállapítását és jóslatát: „Korunk nemzetei a körülmények ala­kulása folytán nem lehetnek nem egyenlőek; de minden attól függ, hogy az egyenlőség mire vezet: a szolgasághoz vagy a sza­badsághoz, a felvilágosultsághoz vagy a barbársághoz, a pros­peráláshoz vagy a nyomorúsághoz… A kis nemzetek gyakran nyomorúságos helyzetben vannak, nem azért mert kicsik, ha­nem mert gyengék; a nagyok prosperálnak, nem azért, mert na­gyok, hanem azért, mert erősek. Az erő a nemzetek számára na­gyon gyakran elsőleges feltétele a jólétnek, sőt magának a lét­nek.''²

A baloldal szembesülése a világ globalizálódásával

A korábbi időszakokban a baloldali erők ki tud ták aknázni a vi­lágrendszerben jelentkező zavarokat, visszásságokat, igazságta­lanságokat, és nem egy esetben olyan szabályozásra kényszerí­tették a kormányzatokat, amelyek – legalábbis részlegesen – te­kintettel voltak az ellenzéki erők követeléseire. A kikényszerített konszenzusok erősítették a munkáspártok, a szakszervezetek, a demokratikus irányzatok tekintélyét, elősegítették befolyásuk ki­szélesítését.

A szovjet tömb elleni harc során a nyugati világ arra töreke­dett, hogy a demokratikus értékek, a szellemi szabadság, a gaz­dasági hatékonyság, a tudományos és a technológiai teljesít­mény, a társadalombiztosítási szolgáltatások megtestesítője le­gyen. A „szocialista világ", ellenségük, arra kényszerítette őket, hogy tekintettel legyenek saját baloldali közvéleményükre. (Ez nem zárta ki, hogy a nemzetközi politikában – különösen a har­madik világban – ne támogassák a katonai diktatúrákat, az anti­demokratikus erőkel, és ne építsék ki az uralmi-alárendelési vi­szonyok új hálózatát.)

A 70-es években a jobboldali, a konzervatív erők új ideoló­giai-politikai platformot kezdtek kimunkálni, a neoliberaliz­must, a konzervatív forradalmak elméletét, amely figyelembe vette a globalizálási folyamatokat, a bérből élők világának differenciá­lódását, a kétsebességű társadalmak konfliktusait, a harmadik világ új tagoltságát, a fogyasztói társadalom térhódítását, a szov­jet világban mutatkozó törésvonalakat, a nyugati nagyhatalmak együttműködését a világfolyamatok szabályozásában (hegemó­niájuk megőrzése érdekében).

A baloldal megújulási kísérletei eddig nem vezettek olyan al­ternatívák kidolgozására, amelyek összhangban lennének a vi­lágrendszerben végbemenő változásokkal, az emberek új igé­nyeivel és várakozásaival. A baloldal túl sokáig kötődött ha­gyományaihoz. Konzervatívvá vált. Míg a tőke nemzetköziesedett, globalizálódott, a baloldal mindinkább elnemzetiesedett. A nemzeti politikát nem világrendszerbeli megközelítése szem­szögéből elemezte.³ Pedig a nemzetközi baloldalnak – minden áramlatának – mélyebben és átfogóbban kellene figyelembe ven­nie a globalizáció jelenségét és annak kihatásait a társadalmi élet minden szférájára, annak érdekében, hogy elméletileg megala­pozottabb stratégiát dolgozzon ki, az egyes régiók sajátosságait figyelembe véve. Samir Amin új könyvében (L'empire du chaos – A káosz birodalma?)⁴ elemzi ezt a problémakört. Abból a tételből indul ki, hogy a kapitalizmus mindig nemzetközi rend­szert alkotott. Maga a tőke, amely a mai napig lényegében nem­zeti maradt, éppen korszakunkban kezdi ezt a minőségét elve­szíteni, és ehelyett a mundializáció révén uralkodó nemzetközi tőkévé válni, mégpedig elképzelhetetlen gyorsasággal – írja a szerző. E minőségi változásoknak számos következménye van. A felhalmozás szabályozása a centrum államaiban azoktól a po­litikai és társadalmi harcoktól függött, amelyek nemzeti szinten kialakultak, és meghatározták a hatalomra kerülő szövetségi blokk szerkezetét. Nemzetközi érvényű szabályozási mechaniz­mus még a hárompólusú konstellációban (USA, Japán, Európa) sem alakult ki. Korunk drámája éppen a társadalmi tudat azon hiányosságából ered, hogy nem vagyunk képesek a mai körül­mények között pozitív és haladó, koordinált és komplementer alternatívákat felvázolni és előremozdítani. Ez a tehetetlenség egyfelől azt eredményezi, hogy az államok csupán helyi hatalmi érdekeket közvetítenek, másfelől azt, hogy a társadalmi mozgal­mak tevékenysége csak spontán reakciókra, válaszadásokra kor­látozódik. Ezek a megnyilvánulások igen gyakran elkerülhetet­lenül csekély hatékonyságúak, bukással fenyegetettek Úgy me­nekülnek előre, hogy a régmúltba esnek vissza. (Vallási, etnikai bezárkózás.)

A globalizációval együtt jár a polarizáció a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül. Michel Chossudovsky pél­dául, az ottawai egyetem tanára, „Nehogy a szegénység világ­méretűvé váljék" című írásában sok adalékot szolgáltat arról, hogyan váltja ki a globalizáció a polarizációt:

„A nemzetközi pénz­ügyi szervezetek egyfajta párhuzamos kormányzatot alkotnak, amely nem tartozik számadással a civil társadalomnak. … Az uralomnak ez az új formája, amelyet »piaci kolonializmusnak« nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek és tudatos manipulációinak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan szituáció. … Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól. A reálbérek leszorítása és a nemzetgazdaságok nyugati piaci nyitása követ­keztében bezárják a belső piac ellátására berendezett, »nem hatékony« vállalatokat. … Itt is hat a szegénység világméretű fejlődése, amely az exportra rendezkedik be, és alapja az olcsó munkaerő, termelési kapacitása pedig hatalmas, tekintettel a munkaerő óriási tömegére. A harmadik világban a reálbérek át­lagosan csak a harmincad részét érik el az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban fizetett reálbéreknek. … Expor­tálni vagy meghalni – ez a jelszó. … Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. … Az export nö­velési politika növelése csökkenti a termékek árát, következés­képpen a jövedelmet is, amelyet az adósság törlesztésére szántak volna. Valójában egy túltelített világpiacon ez a stratégia csak néhány alacsony munkabérű országnak hozhat hasznot. … A Dél szegénysége szűkíti az import iránti keresletet. … Bűvös kör alakul ki: az ipar áthelyezése a harmadik világba a gazdaság és ezzel a munkanélküliség átrendeződését váltja ki a fejlett orszá­gokban. … (A ruházati ágazatban például a divatárus három vagy négy dollárért veszi meg a Vietnamban vagy Thaiföldön tervezett inget. Ezt az inget aztán 45 dollárért adja el Nyugaton.) … Miközben a Nyugat-Európában és az USA-ban fogyasztott termékek növekvő része származik a harmadik világból, a gaz­dag országok járadékgazdasága a világjövedelemnek mintegy 80 százalékára teszi rá a kezét. Itt van a forrása a Dél eladósodá­sának."⁵

Ricardo Petrella, az Európai Közösség Bizottságának FAST-programja (a tudomány és a technológia értékelésével és jövőku­tatással foglalkozó program) igazgatója több írásában elemzi a multinacionális vállalatok és a nemzeti kormányok új viszonyát és an­nak kihatásait a politikai és ideológiai életre. Azok, akik azt hirdetik, hogy a „láthatatlan kézre" kell bízni az egyének, vállalatok, vá­rosok, országok közötti gazdasági irányítást – írja Petrella -, be­folyásuk folytán igen nagy hatalmat tartanak kézben. Valójában számos „látható kéz" irányítja a világgazdaságot, de kizárólag saját, alapvetően ágazati és testületi jellegű érdekeinek megfe­lelően. Gondolni lehetne jól irányzott intézkedésekre, amelyek megakadályozzák nagy ipari világtrösztök létesítését. Az orszá­gos szinten létező legszigorúbb trösztellenes törvény sem akadá­lyozza meg a világméretű „birodalmak" kifejlődését, és nem na­gyon hatékony az ipari és pénzügyi koncentrációval szemben. Tíz-húsz év múlva csupán két nagy műholdgyártó világcsoport létezik majd, három-négy autógyár, hat-nyolc nagy távköz­lési hálózat stb. Vajon gondolnak-e erre, amikor a piac „szabad­ságát" követelik? így tehát valójában nem a „láthatatlan kéz" és a „látható kéz" között lehet választani, hanem kétféle típusú kéz között, amelyek mindegyike egyformán látható: az egyik olda­lon állnak a világméretű magán oligarchiák, amelyek a nemzeti államok apparátusainak támogatását élvezik, a másik oldalon a mindenki által ismert intézmények és játékszabályok. Ez utóbbi­ak lehetővé tehetnék az állami és magánszerveknek, hogy a vi­lág gazdaságát világos alapokra támaszkodva irányítsák, szá­mos egyeztetés után világosan meghatározva és felkutatva a kol­lektív közérdekeket és az emberiség fejlődésének nagy irányvo­nalait.⁶

Abban a jelentésben, amelyet Ricardo Petrella a Belfortban tartott nemzetközi kollokviumra készített („Európa, Köztársa­ság, Egyetemesség" 1991. szeptember 21-22), és amelynek el­nökségét Chevénement volt hadügyminiszter vállalta, a követ­kezőt olvashatjuk: „Új jelenség, hogy az államok és a vállalatok, többek között a globalizáció következtében, a szövetség és az együttműködés új szakaszába léptek… A vállalatoknak szüksé­gük van a »lokális« (a nemzeti) államokra, hogy szembesülhes­senek a mundializációval, és ők maguk is mundializálódhassa­nak. A lokális államoknak pedig szükségük van transznacionális vállalatokra, hogy biztosíthassák legitimitásuk folyamatosságát, lövőjüket (úgy is, mint politikai formáció, és úgy is, mint «lokális» társadalom)."

A hatvanas évek óta a nemzeti hídfőállásokból kiindulva fel­gyorsult a transznacionalizálódási folyamat. A multinacionális vállalatok már nincsenek alárendelve az államnemzet hatalmának, mindazonáltal megfelelő forrással kell rendelkezniük abból a célból is, hogy stabilizálják, erősítsék, szélesítsék pozícióikat, javítsák versenyképességüket az idegen multinacionális vállalatokkal szemben a termelés, a kereskedelem, a pénzügyek, az anyagi és szellemi infrastruktúra tekintetében. Azt lehet állítani, hogy az a nemzetállam, amelyik rendelkezik multinacionális vállala­tokkal, érdekelt is azok sikerében. Ez vonatkozik a hatalmon lévő politikai elitre, a szakszervezetekre, és bizonyos fokig és bizonyos érte­lemben a lakosság egészére.

A fejlett tőkés országokban a baloldal számára új dilemmát teremt ez az érdekegybeesés, ez a – nem konfliktusmentes – új szövetségi rendszer. Relatíve privilegizált helyzetbe kerül a bérből élők többsége, összehasonlítva az elmaradt európai és a nem-európai térség aktív lakosságával. (Bérek, társadalombizto­sítások, juttatások színvonala, képzési rendszer, nemzetközi po­litikai befolyás.)

Európában az államnemzetek nemzetközivé tétele olyan mo­dellt kínálhatna, amely lehetővé tenné a nemzeti különbségek mérséklését, a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását kínálhatná, és biztosíthatná a konfliktusok kezelését. Ebből a szempontból az újraegyesített Németországnak nagy a felelőssé­ge. Németország missziója kettős lehet: lehetősége van arra, hogy az európai baloldal támogatásával hegemón szerepet vállaljon egy új európai entitás megteremtésében, amely egy kevésbé embertelen világrend kialakítására irányuló törekvés fő mozgatóereje lenne, de fennáll az a lehetőség is, hogy önnön világhegemonisztikus terjeszkedését fogja szorgalmazni. Hogy Németország végül is melyik utat vá­lasztja, ez összefügg azzal a másik kérdéssel is: vajon Európa egyesülése a hegemóniáért folyó versenyt fogja-e erősíteni, vagy az egyesülés értékei realizálódnak?

Nehogy hátrálva lépjen be a nemzetkőzi baloldal a XXI. századba…

Az eddigi fejtegetések arra szolgáltak, hogy érzékeltessek né­hány olyan tényezőt, amely alátámasztja azt a feltételezéseméi, miszerint a hagyományos baloldal történelmi lehetőségei kimerülőben vannak. Ugyanakkor úgy látom, hogy a megújuló balol­dal hosszú távon visszanyerheti korszerűségi koefficiensét, vi­lágméretű lendületét.

A történelmi kapitalizmus a XVI. század óta egyrészt olyan eszméket, változásokat, mozgalmakat keltett életre, amelyek megkérdőjelezték, szétroncsolták vagy felszámolták a prekapitalista társadalmakat, másrészt olyanokat, amelyek szembeszáll­tak a kapitalizmus által kitermelt elembertelenítő ellentmondá­sokkal, az egyéni szabadság és a piaci szabadság korrelációjából adódó torzulásokkal a társadalmi élet minden szférájában, nem­zeti és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt.

A kapitalizmus a demokrácia és a szocializmus táptalaja. Előmoz­dította a nemzetté válás folyama tát és a nemzeti dezintegrációt, a modernizációt és az elmaradottságot; egy olyan hierarchikus vi­lágrendszer kialakulását, amelynek szimbólumai a felhőkarco­lók és a bádogvárosok. A történelmi kapitalizmus sorsát alakító nagyhatalmaknak és oligarchiáknak sikerült eddig felbomlasztani, le­verni, bekebelezni, semlegesíteni a rendszeridegen (l. Wallerstein) moz­galmakat, forradalmakat, lázadásokat, mégpedig kiaknázva gazdasági, pénzügyi, hatalmi, katonai, ideológiai fölényüket és az ellenük szegülő mozgalmak belső gyengeségeit, torzsalkodásait, nem-adekvát stratégiá­jukat és szervezeti-működési jellegüket.

A XX. század végén a kapitalizmus világméretű győzelmet könyvelhet el. A demokrácia világa földrajzilag jelentősen ki­tágult, ugyanakkor mindenhatóvá vált a profit logikája, a nagyhatalmak Szent Szövetsége. Nem a kommunizmus kísérte­te járja be Európát és a világot, hanem a valóságosan létező kapi­talizmus csodái és rémei kísértenek. A globalizáció kiváltja a po­larizációt, az egyenlőtlen fejlődést (Samir Amin), egy új típusú dualizmust: „Lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazda­sági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjén napjainkban egy globális méretű kettős gazda­ság és társadalom van kialakulóban… Ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve, akik többé nem tud­nak részt venni a világméretű munka megosztásban… A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták." (így A. G. Frank.⁷ )

A hagyományos és az új demokratikus rendszerek végső soron egy totalitárius világrendszeren belül vergődnek. Ennek fő mozgatói és irányítói az Egyesült Államok, Japán, Németország és azoknak transznacionális oligarchiái.

Századunk végére a nemzetközi baloldalt szétpattintotta ez a totalitárius világrendszer. A hagyományos baloldal lényegé­ben nemzeti keretek között folytatta harcát, fogalmazta meg célkitűzéseit, de képtelen volt befolyásolni azokat a mélyáramlatokat, amelyek kialakították a világrendszer fő vonásait. Nem volt képes korlátok közé szorítani a nemzetközi tőke uralmát. A hagyományos baloldal nemzetközi szolidaritása, együttműködése a vezető testületek tanácskozásaira és az ott megfogalmazódott javaslatokra, illetve határozatokra korlátozó­dott.

A baloldalnak keresnie kell azokat a módozatokat, amelyek révén valamilyen módon szabályozni tudja a mindenható transznacionális tőke mozgását, amely jelentős mértékben – ahogyan ezt már említettük – függetleníti magát a nemzeti tár­sadalmaktól és megszabja azok sorsát, felfelé ívelő vagy ha­nyatló pályáját. A baloldal nem folyamodhat a babitsi Jónás hi­ábavaló haragjához, szemrehányásaihoz. A világon a baloldal potenciális hívei és hívői, rokonszenvezői túlnyomó többséget alkotnak. Az állóháború és a frontális támadás között milyen le­hetőségek kínálkoznak az egyes országokban és régiókban? Hogyan lehet koordinálni a szenvedő népek ellenállását? Milyen közbülső szakaszokon keresztül lehet majd elérni a világrend­szer működésének szabályozását? Hogyan lehet összekapcsolni az eltérő indíttatású és jellegű tiltakozásokat, szembenállásokat, aspirációkat? Mennyire tudja majd a baloldal befolyásolni a nemzetállamok transznacionalizálási folyamatát és azok intéz­ményrendszerét?

A hagyományos baloldal által hozott áldozatok, a megvívott harcok, a meghirdetett eszmék és célok hosszú időn keresztül összhangban voltak a kor lehetőségeivel és követelményeivel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a haladó ideáloknak az a sorsuk, hogy anticipálják a jövőt, elősegítsék egy új korszak el­jövetelét, amelynek valóságos mozgása azután diszkreditálja és megcsúfolja őket.

Ahhoz, hogy a baloldal visszanyerje időszerűségi koefficien­sét, és célravezető alternatívát dolgozzon ki, hosszú időre lesz szükség, nem utolsó sorban azért is, mert – ahogyan említettem – nem kristályosodott ki még az új világrend.

Íme néhány követelmény, amellyel a megújuló baloldal fel­tétlenül szembesül.

Mint már szó volt róla, napjainkkal a nemzetállamok transznacionalizálásának korszakába kerültünk. Nélkülözhetetlenné vált a világrendszerbeli megközelítés. Ami távolinak tűnik tér­ben és időben, az a jelen szívlüktetését jelzi.

A globalizálódás nem iktatja ki a nemzetit, a lokálist. Az ön­szerveződést, az önvédelmet, az asszociatív életet kell hangsú­lyozni éppen abból a célból is, hogy az állampolgárok szerveseb­ben tanulják meg összekapcsolni a közvetlent és a távolit, a he­lyit és a világrendszerbelit.

A hagyományos baloldal a XX. század közepéig eltérő forrá­sokból táplálkozott, változatos eszméket hirdetett, egymáshoz közel álló, de mégis megkülönböztethető társadalmi rétegekre támaszkodott. Felháborodásukban gyakran közösen meneteltek, a célok és megoldások módozataiban gyakran szembekerültek egymással. A hagyományos baloldalon belül két fő áramlatot kü­lönböztethetünk meg, mindkettőn belül sokféle elágazással. Az egyik fő áramlat mindenekelőtt a francia forradalom hagyomá­nyaihoz kötődött. A demokratizálódás kiszélesítését, gazdagítását szorgalmazták, érzékenyek voltak minden iránt, ami csorbította az em­beri méltóságot, a szellemi és morális értékeket, a demokratikus jogok érvényesítését. Közelebb álltak a munka világához, mint a tőke vi­lágához. Ezen áramlatban találjuk a kistulajdonosokat, az értel­miséget, a szociális problémák iránt érzékeny hívőket. A hagyo­mányos baloldal másik áramlata ellenben elsősorban a munka vi­lágához kötődött, mindenekelőtt a tőke és a munka ellentétét hangsúlyozta. A szabadságot alárendelték az egyenlőségnek és a mun­kások közötti szolidaritásnak. A szakszervezeti mozgalmakon és a munkáspártokon keresztül törekedtek érvényesíteni politikai és gazdasági érdekeiket. A III. Internacionálé megalakulása után a szociáldemokrácián belül a reformista irányzat, a kommunista mozgalmon belül pedig a voluntarizmus erősödött. A lehetséges minimum elérésének elhalasztása és a történelmileg lehetetlen követelése között húzódott a határvonal.

A megújuló baloldalnak el kell hárítania az ouvrierizmust és azt a hiedelmet, hogy a nyomor önmagában forradalmasít. A fejlettebb országokban a következő évtizedekben egyér­telműen a szellemi bérből élők válnak a társadalmi élet fősze­replőivé. A gyenge láncszemekben az ipari tartaléksereg és a foglalkoztatottak, a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti elválasztó vonal bizonytalanabbá válik, és bonyolult át­meneti formákat fog felmutatni. A baloldal új szerveződési for­máinak feltétlenül igazodniuk kell ezekhez a változásokhoz.

Kongassuk meg a vészharangot!

A nemzetközi baloldal közvetlen főfeladata a jelenlegi szakaszban: feltartóztatni a neoliberális és a szélsőjobboldali erők közös offenzíváját

Világrendszerünkben fokozódnak az instabilitást kiváltó té­nyezők; a baloldal elerőtlenedése csak egy ezek közül. „A kon­zervatív és a jobboldali eszmék, értékek, mozgalmak újraéledése és megújulási kísérletei nem kis mértékben arra is visszavezet­hetők, hogy a kommunista madárijesztő eltűnésével a liberális kapitalizmus elvesztette legjobb alibijét. Ezentúl a szegénység övezetei az Európai Közösségben és Észak-Amerikában, a fejlődő országok társadalmi zavarai – mindez ama fennálló egyet­len gazdasági rendszernek lesz tulajdonítható, amely nem tud új erőre kapni. Meddig mernek még türelmet prédikálni a fellendülésre várva? … A politikusok kitérnek az érdemi válasz elől…. Porhin­tés, szédelgés ez, ha előbb nem tűzik ki a gazdasági és szociálpo­litika megváltoztatását, amely napról-napra új híveket sorakoztat fel Le Pen mögé…. A kommunizmus romjain kihajt a tekintélyural­mi rendszerek csábítása, amelyek rendet ígérve, de félretolva a demokráciát, kikényszerítik a piaci törvények szabad érvényesü­lését. A szélsőséges áramlatok a régi demokráciákban is teret nyernek. Milyen közei van hozzánk Kelet-Európa, és nemcsak földrajzilag…"⁸

Christian de Brie a Le Monde Diplomatique 1992. januári szá­mában ugyancsak terjedelmes és félelmetes cikket ír a szélsőjobb európai internacionáléjáról. Felhívja a figyelmet: „1989-ben összesen mintegy 7 millió európai választópolgár szavazott faj- és idegengyűlölő pártokra.⁹ Politikájuk vegyes elemeire jellemző a német republikánusok mérsékeltnek számító – és Le Pen szélsőséges nézeteit gyakran kritizáló – pártprogramja: a külföl­diek fokozatos eltávolítása, szociális jogaik megvonása, internáló és kényszermunkatáborok létesítése (a politikai ellenzék számá­ra is), a cenzúra bevezetése, a szakszervezetek állami irányítása. … A cél egy és ugyanaz: minden esetben a faji kérdés az a fe­szítővas, amellyel a demokratikus rendszert ki lehelne billenteni, s beledönteni abba az »új rend« nevű szakadékba, amelyből csaknem fél évszázaddal ezelőtt Európának mintegy 50 millió halott árán sikerült kikecmeregnie. A félelem pontosan annyira megalapozott a fenyegetett középosztályok részéről, mint amennyire valóságos a nyugati társadalom válsága. Mindaddig, amíg a demokrata állampolgárok sorsukat elvakult elitpolitiku­sokra bízzák, a szélsőséges kísértések erősödnek."

A baloldal nem túlozhatja el, de nem is kicsinyelheti le a ret­rográd erők nemzetközi offenzíváját. Feladata, hogy figyelmének és tevékenységének középpontjába állítsa a szélsőjobboldal felé sodródás veszélyének elhárítását. Kongassuk meg a vészharangot, nehogy nekünk szóljon a lélekharang. Ne feledkezzünk meg róla, hogy annak idején a nem-fasiszták bénultsága, helytelen helyzet­értékelése Hitler hatalomra jutását eredményezte. Napjainkban nincsenek Hitlerek, de szaporodnak a felfegyverzett próféták, azok a politikusok, akik azt hirdetik, hogy messianisztikus kül­detésük a rend visszaállítása a demokratikus zűrzavarok kikü­szöbölésére. Le Pen 1991. szeptember 1-jei üzenetében azt írja: „a gát mögött a dagály mind magasabbra csap, míg el nem sodorja a gát zsilipéit". (Idézzük ehhez Victor Hugo figyelmeztetését a „Borzasztó év" [l'Année Terrible] című verseskötetéből: „Azt hi­szitek, hogy én vagyok a dagály, pedig özönvíz vagyok.")

A baloldalnak nem az a hivatása, hogy Noé-bárkákat építsen a menekülők számára, hanem, hogy minél több, mind nagyobb szakértelemmel rendelkező gátépítőket toborozzon, akik képe­sek lesznek megszilárdítani a gátat mélységében, magasságában és szélességében. Az apátia, a közömbösség azoknak nyújt segít­séget, akik egy kemény hatalmat akarnak megteremteni, hogy könnyedebben és hosszadalmasabban kordában tarthassák azo­kat, akik beletörődtek abba, hogy gyengék. Széles nemzetközi összefogásra lenne szükség a retrográd neoliberális áramlatok és a szélsőjobboldali erők szövetségének megakadályozására.

A demokratikus vívmányok megvédésén és gazdagításán keresztül lehet összekapcsolni – s különösen így van ez a kelet-európai országokban – egy perspektívát nyújtó politikai irány­vonalat és a bérből élő világnak, a lakosság széles rétegeinek ér­dekérvényesítését.

A baloldal megújulásának egyik döntő feltétele a demokrati­kus vívmányok védelmezése. A konzervatív erők számára a francia forradalom befejezett forradalom. A baloldal számára a forradalmi fejlődésnek, az individualizációnak és a szocializáló­dásnak nincsenek ha tárai.

1992. március.

Jegyzetek

1 „Enyhülési háborúról" lehet beszélni, mert az enyhülés ernyője alatt mindkét szuperhatalom katonai erőfölényre nem-katonai téren pedig társadalmi-politikai fölényének demonstrálására törekedett. Egymás ki­szorítására, legyőzésére. Az amerikai fél, a Nyugat nem segítette elő a reformkísérletek sikerét. Az enyhülésből adódó lehetőségek kiaknázásá­ra törekedtek, elsősorban a Szovjetunió és szövetségei közötti viszony la­zítására, az ellenzéki csoportok fokozottabb támogatására.

2 Alexis Tocqueville: La Démocratie en Amerique. Összes Művei 1. kötete, 164. rész.

3 Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Hamvas Béla gondolatai­ra, amelyeket a Világválság c. művében olvashatunk: „A nagy kultú­rával feltétlenül, együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember továbbépít­se. Kultúrában születni nem csak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltsá­gokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészí­teni az utódok kultúráját. … E kettőséget kell élni. Aki nem éli, az nincs jelen a korban és minél kevésbé éti, annál nagyobb a „korszerűtlenségi koefficiense" (Ortega kifejezése). … A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. … A legfontosabb helyzet az időszerűség helyzete. … Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlan problé­mastruktúrából következik, és annak az az emberi tudatban való jelent­kezése. …" Hamvas Béla: A világválság. Magvető, Budapest, 1983. p. 41.

4 Samir Amin: l'Empire du chaos. La nouvelle mondialisation capitaliste. L/Harmattan. Paris, 1991. 9. és 13. oldal alapján.

5 A Le Monde Diplomatique 1991. októberi számából.

6 Le Monde Diplomatique, 1992. február.

7 Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. szám, pp. 242-243.

8 Claude Julien: Oda az alibi – támadnak a szélsőségesek. Le Monde Diplomatique, 1991. december.

9 Meglehet, 1992-ben a helyzet még rosszabb. (A szerk.)

1. Az Öböl-válság lényege

Az Öböl-válság nem egyéb, mint egy annak rendje és módja szerint megnyilvánuló Észak-Dél konfliktus. Az iraki rezsim ter­mészete, meg Szaddam Huszéin személyisége¹ minden bi­zonnyal érdekes elemek benne, ám másodlagosak. Valójában az egész Nyugat intervenciója – máig nem láttunk hasonló erejű fegyveres erőt – egy percig sem a nemzetközi jog betartására vagy az iraki demokrácia helyreállítására irányult. Egyszerűen a politikai status quo fenntartását és a közel-keleti olaj ellenőrzé­sét szolgálta. Elsősorban az iraki hadsereg szétveréséről volt szó, amit már Tel Aviv is hosszú idő óta áhított (attól a pillanattól fogva ugyanis ez utóbbi, a cionista állam teljes felsőbbrendűsé­ge okán, tetszés szerint tevékenykedhet a térségben). Cél volt továbbá állandósítani a Nyugat rablópolitikáját a mesterséges olajállamok segítségével. Valójában tehát ezek voltak a művelet kizárólagos céljai, a többi csak képmutatás.

Jó húsz éven keresztül a Nyugat támogatta Szaddam Huszeint, a hiábavaló és bűnös tízéves háború során is, mert akkor a Nyugatnak szüksége volt Szaddamra. Ez idő tájt senki sem fe­dezte fel, hogy nem valami túlságosan demokratikus alkat. Egyébként a demokrácia ürügye kicsit nevetségesen hangzik, ha Szaúd-Arábia védelmét tűzték ki célul az intervenció elé, hi­szen ez utóbbi sem éppen a demokrácia modellje. A kuvaiti re­zsim sem sokat ér ezen a téren. Hasonlóképpen: hirtelen előtér­be kerül a kurdok kiirtása. És mi van ugyanezen kurdok állandó gyilkolásával Törökországban és Iránban? És a tuaregek most is zajló irtásával? Magától értetődik, hogy nem nagyon hozzák szóba e gyilkos rezsimek gaztetteit, hiszen ezek a nyugati szö­vetségi rendszer részei. Függetlenség vagy a médiumok aláren­deltsége? Ami a „nemzetközi jogokat" illeti, beszéljünk csak ró­luk. Mit tett a Nyugat, hogy betartassa Izraellel a 242. határoza­tot, miszerint ki kell ürítenie azokat a területeket, amelyeket több mint húsz éve illegálisan tart megszállva? Mit tett a Nyugat, hogy elutasítsa a Golan törvénytelen annektálását? Nem nevet­séges-e hallani Törökország tiltakozását (amely Görögország szövetségese) Kuvait megszállásáért, miközben Törökország, a NATO tagjaként, megszállta Ciprust, és a Nyugat nem szólt egy szót sem?²

2. Az Észak-Dél konfliktus és a harmadik világ újra-kompradorizálása

Az Észak-Dél konfliktus valóban alapvető ellentét annak a világ­jelenségnek a keretében, amelyet én reálisan létező kapitaliz­musnak nevezek. A kapitalizmus mint „reálisan létező" világ­rendszer, kezdeteitől fogva – tehát öt évszázad óta – felelős a világméretű polarizációért, vagyis, modern megfogalmazással élve, felelős az Észak-Dél .elágazásért"! Manapság ez a polari­záció a periférián élő néposztályok számára (tehát az emberiség többsége számára) elviselhetetlen feltételeket teremt, mind gaz­dasági és szociális síkon (növekvő nyomor), mind politikai téren (nemzeti jogok eltiprása, a demokrácia hiánya stb.). Mindez tö­kéletesen beleillik a világméretű tőkefelhalmozáshoz szükséges logikába.

Gyakran mondják, hogy az utóbbi negyven évben az Észak-Dél konfliktust elrejtette a Kelet-Nyugat konfliktus, amelyet fontosabbnak ítélnek. Valójában a Kelet-Nyugat konfliktus szerin­tem hasonló természetű volt, mint amelyet az Észak a Dél sze­mére vet. Az orosz és a kínai forradalmak, szocialisták lévén, végül is nem voltak egyebek, mint a kapitalizmus perifériáján élő népek felemelkedési kísérletei, azon népekéi, amelyeknek társa­dalmi, gazdasági és politikai helyzete elviselhetetlenné vált a ka­pitalizmus miatt (Oroszországban 1917-ben, később Kínában, Kubában vagy Vietnamban). Ezek a forradalmak nagyon is bele­illenek a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmainak családjába; annyiban térnek el ezektől, hogy a szocialista forra­dalmak a maguk idejében a legradikálisabbak voltak a kapitalis­ta rendszer perifériáján élő népek forradalmai és mozgalmai kö­zül, és ezért a kapitalista Nyugat ezeket ítélte a legveszélye­sebbnek. Persze a Szovjetunióban végbemenő evolúció a má­sodik világháború után, a Szovjetunió felemelkedése katonai szuperhatalommá (s ezen a téren egyenlővé válása az Egyesült Államokkal) módosított néhány nemzetközi viszonyt, ideértve némely Észak-Dél viszonyt is. Ez az evolúció összességében elősegítette a harmadik világ emancipálódását, akkor is, ha csak részleges volt, és a helyi burzsoázia a nemzeti felszabadítási kísérletek nagy részét felszámolta. Másfelől ugyanakkor ez az evolúció bizonyos fokig be is határolta a perifériák népeinek har­cát, meghatározva az elmúlt negyven év „fő ellentmondásait".

Mára megfordult volna minden? Rövid távra minden bizonnyal, mivel a Szovjetunió világosan kinyilvánította szándékát a Nyugathoz való visszacsatlakozásra. Persze könnyen lehet, hogy csak ideiglenes visszafordulásról van szó, hiszen a keleti országok társadalmaiban a kapitalizmus nem old meg semmiféle alapvető problémát. Némelyek már kezdik is érzékelni annak hatását, ahogy lassan a kapitalista világrendszer perifériájára kényszerülnek. Várható tehát, hogy Keleten újabb népi meg­mozdulások lesznek, hasonlóak ahhoz, amelyek a múltban és ma egyaránt megnyilvánulnak a harmadik világ társadalmaiban.

A reálisan létező kapitalizmus alapvető konfliktusai szem­pontjából, vagyis a világméretben uralkodó tőke és a periféri­án élő népek szempontjából a hetvenes és a nyolcvanas évek monoton időszaknak számítanak, amikor a népi erők világméretekben visszaszorultak. Ezt az időszakot, elsősor­ban a harmadik világban, a szétmorzsolódás jellemezte, miután a főleg az ötvenes és a hetvenes években jelentós nasszeri típu­sú nacionalista próbálkozások összeomlottak. Ezzel párhuzamo­san a nyolcvanas években az európai kommunista mozgalmak Nyugaton jórészt elkötelezték magukat az úgynevezett neolibe­rális politika mellett, amelyet a következetes jobboldal (Reagan, Thatcher stb.) folytat. Végül, de nem utolsósorban, megérhettük a kelet-európai kommunista rendszerek és a Szovjetunió össze­omlását. Ilyen körülmények között a nyolcvanas évek második felében részesei lehettünk a nemzetközi tőke hatalmas offenzívájának, amely a harmadik világ új kompradorizálását tűzte zászlajára, vagyis hogy újra alattvalójává alacsonyítsa, alávesse ezen politikai és gazdasági rendszereket a korlát­lan tőketerjeszkedés logikájának. A Valutaalap és a Világbank szanálási előirányzatai e terv szerves részét képezik. Az Öböl­ben folyó intervenció ugyanennek a megnyilvánulási formája, a legerőszakosabb, de nem az első. Megelőzte a kontrák által folytatott háború Nicaraguában; ott volt az intervenció Grenada ellen, hogy amerikai pénzen bábrezsimet hozzanak létre; no és a panamai intervenció, amelyet ugyan elég zavarossá tett az ot­tani elnök magatartása, de célja végül is az amerikai domínium fenntartása volt a térségben, lévén ez, és semmi más, az USA „stratégiája". Számos intervenció volt még, különösen Francia-Afrikában, hogy nem kifejezetten demokratikus államférfiak a helyükön maradhassanak. Regresszív időszakban vagyunk te­hát, abban az értelemben, hogy az utóbbi évek eseményeinek fényében, úgy tűnik, a harmadik világ országainak „újrakompradorizálása" elfogadtatott az ottani uralkodó osztályok által, és hatékonyan működik is.

3. Egy elavult rend vége

A helyzet tehát hirtelen robbant, bizonyosan sok vitatható körül­mény közepette, de a lényeg mégiscsak ez a váratlan változás.

Visszatérek kiindulópontomhoz: a probléma lényege nem Szad­dam Húszéin személyiségében vagy rendszere sajátosságában van. A lényeg az arab világban az olajból származó hatalom kér­désének újra felvetése. S ez a felvetés – az 1990. szeptember havi Le Monde Diplomatique cikkének szerzője szerint is – „az elavult arab rend összeomlásának" köszönhető. A szóban forgó rend nemcsak a franciák és angolok általi, 1919-ben történt fel­osztás terméke volt – mesterséges, mint minden gyarmati fel­osztás -, hanem a különböző bábrezsimek, olajállamok felépíté­sének stratégiai részét is képezi. E felosztás tette lehetővé az alábbi csoda kialakulását: majd minden olajban gazdag ország híján van a népességnek, míg minden népes ország olajban szegény, vagy majdnem az! Ezért hozott létre a Nyugat olyan konstrukciókat, amelyeknek nincs történelmi legitimitása. Le kell szögezni: egy arabnak nem mond semmit Kuvait, az Emirátus vagy Szaúd-Arábia függetlensége, mert ezek nem nemzetek, hanem gyarmati koncesszió-félék, amelyeket államoknak álcáz­nak. Ez az imperialista status quo nemcsak nagyon kedvező volt a Nyugat gazdasági érdekei számára (olaj), hanem sokat hasz­nált politikai érdekeinek is, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években, a radikális nacionalista arab mozgalmak pangása ide­jén, az olajállamoknak illegitim, bár reális hatalmat adott. Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok, Katar stb. preferálása mellett a nyomorúságos országoknak kisebb pénzeket juttattak, ezáltal úgy tűnt, mintha az arab politikát egészében ők irányították vol­na. Nos, ennek szakadt vége. Mert bármi legyen is a harc kime­netele, az Öböl olaj országai most már tudják, hogy csak úgy maradhatnak fenn „függetlenek" gyanánt, ha a nyugati hadsere­gek közvetlenül és állandóan védelmezik őket.

Ez a helyzet viszont végül is azt jelenti, hogy az elavult rend előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik, hiszen bárhogyan is, a katonai megszállás nem tarthat örökké. Mindez azután – a dolgok logikája szerint – egy újabb elhúzódó antikolonialista há­borúba vezet. Ebben az értelemben az Öböl-háború kifejezetten Észak-Dél-válság, más válságok előhírnöke. Mert ez nem pusz­ta véletlen. Hasonló robbanások kitermelődőben vannak a har­madik világ más térségeiben is, más és más formákat öltve. Embrionális állapotban fellelhető volt azokban az éhségfelkelé­sekben is, amelyek a Valutaalap szanálási programja elleni tilta­kozásként robbantak ki. Ezek a hol itt, hol ott fellobbant felkelé­sek a világkapitalizmus által rájuk kényszerített elviselhetetlen rend ellen lassan a Délhez tartozó népek új harcának szaka­szává kristályosodnak ki.

4. Égtájak és politikai régiók

Felmerülhet a kérdés: végül is jogos-e 2Délről" és „Északról" be­szélni – egyes számban -, mint ahogy én teszem?

Ami az Északot illeti, igennel válaszolnék, legalább is egy bi­zonyos pontig. Az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán – az utóbbi időkben az egymás közötti konkurenciaharc közben bekövetkezett változások ellenére – egymáshoz közelálló társa­dalmak, és közös érdekeik vannak. Pontosan ezért nem vonja kétségbe sem Európa, sem Japán az Egyesült Államok elsősé­gét, ahogy ezt az Öböl-háborúban is láthattuk. Minden szándék ellenére az amerikaiak döntenek – az európaiak végrehajtanak. Ilyen értelemben a Nyugat teljesen egynemű Kelet-Európa és a Szovjetunió vonatkozásában is. Elég elolvasni ebben a témában a Trilaterális Bizottság legutolsó jelentését a peresztrojkáról,³ hogy megértsük: az esetleges enyhe ellentéteken túlmenően – mindez puszta retorika – a nyugati kormányok, legyenek azok választási szempontból jobb- vagy baloldaliak, egyértelműen kö­zös stratégiát alkalmaznak.

Ezzel szemben sem a Kelet, sem a Dél nem képez ilyen egységes régiót. De soha nem is voltak egységesek. A kapitaliz­mus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen homogén, míg a perifériája a végtelen­ségig egyenetlen.

A hetvenes és nyolcvanas években felmerülő új megkülön­böztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világexpanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. És ha az ipari forradalomtól a máso­dik világháború utánig a centrum-periféria polarizáció nagy vonalakban megfelel az „iparilag fejlett", illetve „fejletlen" megkülönböztetésnek, a második világháború óta ez már nem igaz. A harmadik világ egyenetlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a pe­rifériák felett ma már teljesen új formákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a technológiai és a kommuni­kációs szisztémák. Hasonlóképpen többes számban kell be­szélni a perifériákról is, vagyis nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy mindegyiket közös nevezőre hozzuk, mintha azonos társa­dalmi struktúrájuk lenne. Róluk szólván csak abban az értelem­ben szabad általánosságban beszélni, hogy alapvető konfliktus húzódik meg az iparilag fejlett és fejletlen országok népei és a világkapitalizmus logikája között. Mindez igaz, hiszen a félig ipa­rosodott régiókban hevesebbek a harcok, mint a szegényebb te­rületeken.

5. „Viharzóna" a nyugati offenzíva és a „policentrizmus" között

A harmadik világ mindenesetre – miként a kínaiak mondják – a világrendszer .viharzónája" marad. A Nyugat (az USA, Kanada, Ausztrália, a kelet felé terjeszkedő Nyugat-Európa, Izrael, Ja­pán) e tény tudatában a második világháború után működésbe hozott egy sor eszközt – katonaiakat is beleértve -, amelyek biz­tosítják számára a szolidaritást a szervezeten belül, nemkülön­ben a közös stratégia végrehajtását: ilyenek az OECD és a Kö­zös Piac gazdasági téren, az Európa Tanács és a Trilateriális Bi­zottság politikai téren, a NATO katonai téren. Mindezt, úgymond, a „kommunizmus" ellensúlyozására (ez egy olyan elnevezés, amelyet a médiumok adtak a legitimáció érdekében, hogy az USA hegemóniáját ezzel is is biztosítsák; eközben az említett in­tézmények éppenséggel garantálták a nemzetközi status quo-t, amely kedvezett az imperialista uralomnak). Emellett a Kelet-Nyugat közötti konfliktus némi határt szabott a brutális nyugati intervenciónak, de csak meghatározott esetekben és bizonyos mértékig. A világ egyesítése a „piac által" nem a „békét" kény­szeríti ki, hanem, ellenkezőleg, intenzívebbé válnak az erősza­kos intervenciók a népek ellen, amelyek e „béke" áldozataivá válnak.

Tudatára ébredhet-e a harmadik világ a dolgok ilyen állásá­nak, és meg tudja-e szervezni saját kollektív válaszát?

Megismerhettünk már két olyan kísérletet, amelyek ebben az irányban hatnak, és amelyek létrejöttének feltételei egyáltalán nem különböznek – tizenöt év távlatában sem – a mai helyzettől. Az első az „el nem kötelezettek" bandungi értekezlete: e mozga­lom megfelelt az ázsiai és afrikai függetlenségi harcok imponáló növekedésének. A második az 1975-ben létrejött „új nemzetközi gazdasági rend" tervezete, amelyről egyebütt leírtam, hogy a bandungi front győzelmein felbuzduló nemzeti-burzsoá illúzión alapult.

Egy .Dél-front" létrehozásának nehézségei igen számot­tevőek. Ám a perifériákon levő országok helyzetének és „érde­keinek" különbözősége, ahogyan azt a vezető osztályok értel­mezik, nem kisebbíti a harmadik világbeli népek közös érdekei­nek objektív jellegét. A hatalmon levő rezsimek kompradorizálása növeli e nehézségeket, lehetetlenné teszi a „Dél-front" kiala­kítását, mivel ezeket a rezsimeket nem döntik meg nagy szám­ban. Ma, az Öböl-válság alkalmával, újra felvetődik a régi ameri­kai és európai javaslat egy „regionális katonai paktum" megala­kítására (CENTO volt a neve az ötvenes, hatvanas években lé­tező ilyen szervezetnek), amely összefogná a térség komprádor rezsimjeit, s felhívná a Nyugatot a status quo garantálására, meghosszabbítva ezáltal a NATO-t, s felruházva azt egy látszó­lagos legitimitással, hogy bárhol beavatkozhassak, ahol a népek felkelnek. Szeretnék emlékeztetni, hogy a CENTO-t annak ide­jén szovjetellenesként mutatták be, miközben az imperialista status quo védelmének dimenzióját alig-alig leplezték az anti­kommunista retorikával. Lám, ma megint, amikor pedig az (ex-) Szovjetunió megszűnt ellenségnek lenni, újra csak felmerül a CENTO terve.

Ugyanígy a „Szövetség a haladásért" is új életre kel a „de­mokratizálás" hazug álcáját öltve (ha nem a „kábítószer elleni harc" ürügyén) Latin Amerikában; a Közös Piac és az ACP (ki­egészítve a „védelmi paktumokkal") a szubszaharai Afrikában, a SEATO Délkelet-Ázsiában – mindezek a képződmények, a már meglevőkkel (a NATO-val) együtt, olyan, a Nyugat által vezetett hálózatot képeznek, amelynek láncszemei nyilvánvalóan nem kerülnek egymással konfliktusba.

5. No és az ENSZ?

Az utolsó kérdéskör arra vonatkozik, milyen szerepet tölthetne be az ENSZ a jövőben. A mai napig ugyanis soha sem működött úgy ez a nemzetközi szervezet, ahogyan az okmányaiban sze­repel. Hacsak nem arról van szó, ahogy gyakran mondják, hogy munkáját megbénította a Kelet-Nyugat konfliktus. Valójában az ENSZ-t az egész rendszeren uralkodó nyugati uralom bénította meg, attól a pillanattól kezdve, hogy a harmadik világnak adan­dó hely a szervezetben csak a retorikában volt fontos. Soha nem fordult még elő (máig legalábbis nem), hogy az Egyesült Nemzetek képes lett volna bármely ügyet előmozdítani, amely a harmadik világ népeinek érdekeit a nyugati akaratnak ellentmon­dóan szolgálta volna. A világos példa ezen a téren a híres 242. határozat sorsa, amely az 1967-es dátumot viseli!

És mivel lehetne visszaadni az ENSZ-nek pozitív szerepét? Az Öböl-válság fel sem vethet ilyen jellegű kérdést, miután csak az USA brutális kérdésfelvetéséről van szó, aki saját magát „nemzetközi" rendőrnek nevezte ki, saját kizárólagos hasznára, felhívva mindenki mást az ő támogatására. Ám ma egy sor okból kifolyólag – feltehetően a belső közvélemény miatt – egyes eu­rópai kormányok igyekeznek jobban előtérbe helyezni az ENSZ szerepét. De még pontosítani kellene azokat a szükséges felté­teleket, amelyek közepette az ENSZ méltósággal meg tudna fe­lelni feladatainak.

Nem szeretnék hosszasan időzni ezen az összetett témán. Csak nagy vonalakban vázoltam fel a gazdasági, politikai világ­rend újjáépítésének szükségességét, a „policentrizmus" szüksé­gességének felismerése alapján. Ezért a perspektíváért kell har­colni, az egyetlenért, amely képes elkerülni a „globalizáció" bar­bár útját.

[Marx Centouno, 4. 1991. február.]

(Fordította: Földes J. György)

Jegyzetek

1 Huszein az Irán elleni ostoba, bűnös háború után, amelyből nem győztesként került ki, minden bizonnyal valamiféle, a helyzetet meg­mentő „nemzeti aktust" látott kívánatosnak.

2 lrak okkal nem ismerte el sohasem Kuvait „függetlenségét", lévén az az angol diplomácia mesterséges alkotása (mint az Emirátusok, Bah­rein stb.}. Kuvait „egy állami rangra emelt olajtársaság". Úgy tűnik, a ku­vaiti emírt az amerikaiak tudatosan provokatív magatartásra ösztönöz­ték. Az emír iraki olajt szivattyúztatott át az altalajon keresztül; továbbá azzal fenyegetőzött, hogy elvágja Bászra tengeri útvonalát (elég egy tér­képre nézni, hogy lássuk, Iraknak nincsenek tengerre jutási lehetőségei) stb. Taiefből történő visszatérése után, az iraki invázió előestéjén, az emír szélsőséges Irak-ellenes beszédeket mondott. E mögött nyilvánva­lóan az amerikaiak és a szaúdiak álltak, talán azzal a céllal, hogy csap­dát állítsanak Huszeinnek. A csapda-tézist az látszik alátámasztani, hogy Húszéin két nappal Kuvait elözönlése előtt értesítette szándékairól az amerikai nagykövetnőt Bagdadban. Mivel semmilyen negatív reagá­lás nem érkezett az USA részéről, talán azt a következtetést vonta le, hogy zöld utat kapott, és így beesett a csapdába. Ki akarhatta ezt a csapdát? Minden bizonnyal az USA-ban (és Európában) jelenlevő cio­nista klán. Meggyőzték volna Busht – aki igazán kevéssé intelligens -, és követte volna őket anélkül, hogy előzőleg konzultált volna az amerikai establishmenttel? Esetleg az olajlobby szeretné garantálni az Öböl tér­ségének felügyeletét? Netán azok az USA-beliek, akik ezen ellenőrzés segítségével eszközhöz szeretnének jutni Európa és Japán sakkban tar­tásához? (Merthogy éppen Európa és Japán lesznek a biztos áldozatai ennek a korlátlan amerikai ellenőrzésnek.)

3 Amin cikke 1990 novemberében íródott. (A szerk.)

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Lapunk szerkesztője ebben a könyvismertetésben is arra törekszik, mint Hayek vagy Keynes kapcsán: bemutatni, hogy a szocializmussal szembeni érvelések kedvelt hivatkozási alapjául szolgáló szerző műveiben miként van jelen egy hol rejtett, hol kifejtettebb kapitalizmuskritika (is).

Schumacher híres könyve¹ hazai megjelentetésének késedelmességé­ben van valami orwelli vonás. Az 1984-ről sokáig csak azt hallottuk, hogy „kíméletlen bírálat a totalitárius pártállammal szemben". Aztán hoz­záférhetővé vált ez is, meg az Állatfarm is, és kiderült, hogy Orwell korá­nak nyugati társadalmára nézve sem hízelgőek ezek a művek. S amikor a spanyol polgárháborúról szóló riport is megjelent, egészen másnak lát­tuk már a szerzőt, mint amilyennek az első hírek hallatán elképzelhető volt.

Schumacherről már régóta tudtuk, hogy „ő volt az, aki a hetvenes években annyira dicsérte a kisvállalkozásokat". Talán egy kicsit ő is se­gített felismerni, hogy számunkra sem a Csepel Művek és az LKM az igazi. A könyvet olvasva azonban a kisvállalkozás melletti érvelés majd­hogynem marginálisnak mutatkozik. A magánvállalkozás apológiája he­lyett a tőkés társadalom és gazdaság mélyreható bírálatát vagyunk kénytelenek tanulmányozni, és Schumacher mint valami „intuitív szocia­lista" áll elénk.

Melyek Schumacher kapitalizmuskritikájának főbb elemei?

Szerinte a modernség még nem jelent fejlettséget. Nem igaz az a so­kak által megkérdőjelezhetetlennek tartott axióma, hogy korunk nyugati civilizációja a termelés kérdéseit megoldotta. Erre mindenekelőtt a hatal­mas pazarlás világít rá. Az emberek cselekvését a mohóság, az irigység és a fényűzés vezérli, éspedig távolról sem a legkívánatosabb irányba. Ennek oka, hogy a piaci mechanizmus mindent a pénz nyelvére fordít le, minden létező dolgot egyetlen szempontból vizsgál: mennyiért lehet megvenni. Egyetlen érinthetetlen érték van: a nyereség. „Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedé­kek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy 'gazdaságta­lan', valójában nem kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát." (p. 41.)

Súlyosbító körülmény, hogy a rendszer működtetői nem megszün­tetni, hanem tagadni, elleplezni próbálják a nyereségközpontúsá­got, igyekeznek emberinek és szociálisnak mutatni a viszonyokat. Például a fogyasztói társadalom illúziója segítségével, ami viszont nyugodtan hasonlítható a kábítószer fogyasztáshoz. A piac az álta­lános fejetlenség eluralkodását is jelenti. A pénzközpontúság a maga egyszerű arcára formálja a gazdaság szereplőit. „Nem véletlen, hogy a sikeres üzletemberek gyakran megdöbbentően primitívek; olyan világ­ban élnek, amelyet ez a leegyszerűsítési folyamat primitívvé tesz." (p. 262.) A nagyvállalatok vezetői, tulajdonosai kezében pedig túlontúl is nagy hatalom összpontosul, emberek tömegei válnak kiszolgáltatottá nekik.

Még sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ országaiban, ahol a kapitalista rendszer kettős társadalmat hoz létre, ultramodern szigetek­kel az elmaradottság tengereiben. E társadalmak gondjait nem oldja meg az idő. Éppen ellenkezőleg: a jelenlegi tendenciák folytatódása ka­tasztrófákhoz vezethet. A helyzetet súlyosbítja a nem szándékos neokolonializmus, vagyis hogy a gazdag országok a problémák kellő megérté­se nélkül próbálnak segíteni, és csak még nagyobb károkat és függősé­geket idéznek elő. „A szegény országokban viszont a tanult emberek, ez a rendkívül kiváltságos kisebbség, túlságosan is gyakran a gazdag tár­sadalmak divatját követik – ez a nem szándékos neokolonializmus egy másik formája -, és minden problémára érzékenyek, kivéve azokat, amelyek honfitársaik szegénységét érintik. Nekik erős irányításra és in­díttatásra van szükségük ahhoz, hogy saját társadalmaik sürgető problé­mái felé forduljanak." (p. 206.)

És végül: teljesen elhibázott alapokon, hibás feltételezéseken nyug­szik a modern társadalomtudomány. Mindenekelőtt a közgazdaság-tu­domány, amely a jelenlegi anyagias, természetellenes, és többnyire em­bertelen viszonyokat igyekszik igazolni. Képviselői általában el is felejtik megvizsgálni: „vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahova eljutni szán­dékoznak." (p. 62.) Nem jobbak a természettudományok sem, hiszen például az atomfizika az erőszak erősödése felé taszítja a társadalmat.

S ha észleli is a problémákat az értelmiség, többsége „előre mene­kül", gyógyszernek szánt megoldásaival olajat önt a tűzre. Ennek példá­ja a nálunk is általánossá vált köztulajdon-ellenesség. „A köztulajdon kategorikus elvetése a magántulajdon kategorikus igenlését jelenti. Ez pontosan olyan dogmatizmus, mint a legfanatikusabb kommu­nisták ellenkező irányú dogmatizmusa. Csakhogy, míg minden fana­tizmus értelmi fogyatékosságra utal, addig ha valaki teljesen bizonytalan célokat tűz maga elé, és fanatikusan ragaszkodik bizonyos eszközökhöz a cél elérése érdekében, ez már merő gyengeelméjűség." (p. 265.)

Schumacher a „rend és szabadság" páros kritériumát szem előtt tart­va vázolja fel programpontjait.

Mindenekelőtt itt van a közismertté vált kisléptékűség. Ez azonban nemcsak kisvállalkozásokat jelent, hanem az óriásvállalatok szervezeté­nek tagolását, decentralizását is. A lényeg az, hogy az ember valódi igé­nyeihez illeszkedő, általa áttekinthető egységek jöjjenek létre. Schuma­cher nem abszolutizálja a kis méreteket, a maga szerepében elismeri a nagy és a közepes létjogosultságát is. Ezért végső válasza a méret kér­désére nem lehet más, mint egy határozott „attól függ". „Milyen lépték a megfelelő? Az attól függ, mit kívánunk csinálni." (p. 67.)

A szövegek számos részlete enged arra következtetni: a lépték körüli érvelés mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy Schumacher a méret problémájaként érzékeli a tőke ós a munka ellentétét. Hosszasan fejtegeti például, hogy az emberiesség és a munkalehetőségek biztosí­tása érdekében maximálni kell a munkahelyenkénti tőkebefektetés átla­gos összegét, vagyis hogy az egy alkalmazottra eső tőkemennyiség ne lehessen túl nagy. (Ez persze nem egzakt, és mellesleg egyfajta modern gépromboló jelszónak is beillik.) Az elkerülhetetlennek látszó nagy szer­vezeteknél a társadalmi tulajdon biztosíthatja az emberléptékűséget – tudhatjuk meg a szövegből. Ugyanerre utal a Soott Bader Commonwealth, egy, a tulajdonos által társadalmasított vállalat történetének pél­daértékű elbeszélése is. „A kicsi a szép" jelszava tehát végül is azt jelen­ti: „Éljen a munka!"

Az áttöréshez mindenekelőtt gyökeres szemléletváltozásra van szük­ség. A közgazdaságtudomány középpontjába a maradandóság kritériu­mát kell állítani. Az ökonómiának magába kell integrálnia a bölcsesség gondolatát, de ugyanakkor magának is a bölcsesség egyik ágává kell válnia (aminek egyébként eredetileg indult). A tudomány vegye az irányt a szervesség, a gyengédség, az erőszakmentesség, az elegancia és a szépség felé. Az oktatás teljes embereket neveljen, és építse újjá a me­tafizika rétegeit.

Hogyan segítsenek magukon a szegény országok? Számukra az önerőre való támaszkodás lehet az egyetlen cél. Az export-orientáció semmiképp nem megoldás (gondoljuk csak meg, a világtársadalom egé­sze sem export-orientáltan fejlődik). Legfőbb prioritás az, hogy minden­kinek legyen munkája. Nélkülözhetetlen a fejlesztési politika kidolgozá­sa, a regionális fejlődés irányainak megállapítása. Nem kell hajszolni az élenjáró technikát, és meghonosítása amúgy is igen körülményes az el­maradott viszonyok között. Fokozatosságra van szükség, „köztes techni­kára". Oktatás, szervezés, fegyelem.

A szegény országoknak szóló ajánlások kísértetiesen hasonlítanak az új baloldali marxista Samir Amin „lekapcsolódás"-koncepciójához. Nem is beszélve az alábbi szövegrészletről. „A gazdasági fejlődés vala­mi sokkal szélesebb és mélyebb dolog, mint a közgazdaságtan, nem is szólva az ökonometriáról. Gyökerei kívül esnek a gazdasági szférán. Az oktatásba, a szervezésbe, a fegyelembe, ezen túl pedig a politikai füg­getlenségbe és az önerőre támaszkodás nemzeti öntudatába nyúlnak vissza. Nem 'állíthatják elő' ügyes oltási művelettel külföldi műszaki szakemberek vagy a bennszülött elit, amely különben is elvesztette kap­csolatát a közönséges emberekkel. A gazdasági fejlesztés csak akkor sikerülhet, ha széles, népi 'újjáépítési mozgalom' hordozza, ahol is a fő hangsúly az egyes emberek lendületének, lelkesedésének, értelmének és munkaerejének teljes felhasználásán van. A siker nem érhető el va­lamiféle, a tudósok, a műszaki emberek vagy a gazdasági tervezők által előidézett mágiával. Csak az egész népesség oktatását, szervezését és fegyelemre nevelését magában foglaló növekedési folyamat eredménye lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, szükségképpen kudarccal végződik." (p. 209.)

Vessük össze a fenti üzenetet az alábbi részlettel. „Melyek azok a fő erők, amelyek… biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet? Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegei­nek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azo­ké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és techniku­sokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkás-mozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy e nélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.'' E szövegrészlet Sztálintól való, 1933. január 7-ei, Az első ötéves terv eredményei című előadói beszédéből. Csak nem sztálinista Schumacher?

Schumacher nem sztálinista, és nem is marxista. Természetesen, aki a kapitalizmust bírálja, az sok hasonlóságot mutat Marxszal. Így van ez például Schumacher totalitiás igényével, a nyelvről és a gondolkodásról tett filozofikus megjegyzéseivel, az elidegenedés problémájának hosszas boncolgatásával, a piaci érték és a dolgok „valódi természetének" szembeállításával, a mennyiség uralmának bírálatával. Schumacher hal­lott már valamit harangozni a marxi értékelméletről, ezt bizonyítja az alábbi részlet: „…elidegenedünk a valóságtól, és hajlunk rá, hogy érték­telennek tartsunk mindent, amit nem mi magunk hoztunk létre. Még a nagy Marx doktor is áldozatul esett ennek a végzetes tévedésnek az úgynevezett 'munka-értékelmélet' megfogalmazásakor." (p. 13.)

Schumacher tehát azt sem ismerte fel, hogy ugyanazt bírálja a kapi­talizmus értékrendszerében, amit Marx bírált – száz évvel korábban, és jóval precízebb tudományos kifejtésben.

Érdekes ellentmondás, hogy Schumacher számára Marx ökonomis­ta, ugyanakkor viszont a szocializmus azért érdekes számára, mert „nem gazdasági értéket képvisel", (p. 261.) Míg tehát Marx szocializmu­sa alapvetően egy, a tőkésnél magasabb rendű termelő mód (tehát masszívan gazdasági kategória), addig Schumacheré – idealista követ­kezetességgel – alapvetően kulturális eredetű, még ha programja megint csak a marxit idézi is. „Nem a gazdaság forog kockán, hanem a kul­túra, nem az életszínvonal, hanem az életminőség. A gazdaságról és az életszínvonalról ugyanúgy gondoskodhat a kapitalista rendszer is, ha egy kis tervezés és újraelosztó adóztatás mérsékli a hatásait. Ám a kul­túrát ós általánosságban az élet minőségét ez a rendszer ma csak leala­csonyíthatja.

A szocialistáknak azon kellene igyekezniük, hogy az államosított iparágakat ne egyszerűen csak a tőkések lepipálására használják – ebben a kísérletükben vagy sikerrel járnak, vagy sem -, hanem hogy kifejlesszék az iparirányítás demokratikusabb és emberhez méltóbb rendszerét, a gépek emberibb alkalmazásának lehetőségét, valamint az emberi leleményesség és erőfeszítés gyümölcseinek értel­mesebb felhasználási módját. Ha ezt meg tudják tenni, akkor a jövő a kezükben van." (p. 268.)

Bár a Schumacher által érintett problémák javáról (ökológia, harma­dik világ, munkaszervezet stb.) az írások születése és a magyar kiadás között eltelt időszakban sokkal alaposabb, érettebb munkákat is olvas­hattunk már, e könyv tanulmányozása mégis szükséges állomás egy olyan időszakban, amikor majdnem hogy a nulláról kell kezdeni a kritikai társadalomtudomány újjáépítését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha a szöveg túlnyomó része Marx előtti szemléletet tükröz. Erre utal a fel-felbukkanó technikaellenesség és romantika, a keresztény alapokra, a hét bűnre, a hitre való hivatkozás, a buddhista közgazdaságtan dicsére­te, a „nobblesse oblige" elvének átültetése az emberiségre, vagy Malthus megidézése az erőforrások tárgyában („az anyagi fogyasztás vég­telen növekedése egy véges világban képtelenség"; p. 125.). E szenten­cia meglehetősen sovány konklúzió a hegyeket mozgató elemző fejeze­tek után.

Intuitív, idealista szocializmusával Schumacher az Igazak Szövetsé­gének késői leszármazottja. Egy helyütt szó szerint le is írja könyvében: „minden ember testvér" (p. 66.). Innen pedig már csak egy lépés a tudo­mány. Egy kopernikuszi fordulat…

Jegyzet

1 Schumacher műve Small is beautiful címen 1980-ban jelent meg Londonban. A magyar fordítás: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.