A közép-amerikai környezetet számos veszély fenyegeti, ám ezek közül is a legközvetlenebb az a bulldózerekkel és lombtalanítókkal folytatott háború, amely egyaránt támadja a természetet és az emberi életet. Az alábbiakban Pip Hinman tudósít a régió fejleményeiről, s egyúttal bemu­tat néhány, a válság ellenére is reményteli helyi kezdeményezést.

*

Közép-Amerika ökológiai sokfélesége világviszonylatban is egyedülálló. A morpho-lepke kékes csillogásától a panamai esőerdőkben a legendás guetzalig, amelynek ritka árnyéka beleég Guetamala hegyvidékének kö­débe, a régió természeti jelenségei több generációnyi természetkedvelőt kápráztattak el. Hosszú időn keresztül e zsúfolt földnyelv hídként és át­meneti zónaként szolgált a trópusi és a mérsékelt égövi életformák szá­mára Észak- és Dél-Amerika között. A világon csak itt megtalálható több mint ezer növényfajta orvostudományi és mezőgazdasági kincseket rejt.

Évek óta szenved e térség az erdőirtások, a talajerózió, a rovarirtók és az ipar szennyezése okozta ökológiai pusztítástól. Most azonban Kö­zép-Amerika környezete egy még közvetlenebb veszéllyel kénytelen szembenézni. A Panamától Guetamaláig fegyvereket halmozó hadsere­gek órák alatt megsemmisíthetik azt a természeti szépséget, amelynek több ezer év kellett, hogy létrejöjjön. A bombák, bulldózerek és lombtalanítók, amelyek oly központi szerepet játszottak Vietnamban, most újra színre lépnek a világnak ebben a részében.

Háború és nyomor

A legszörnyűbb pusztítás El Salvadorban ment végbe, ahol az eredeti trópusi erdőknek több mint 95 százaléka tűnt el, s az országnak ma már kevesebb mint 7 százaléka erdős. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (FMNL) elleni harcában az Egyesült Államok által támoga­tott salvadori hadsereg az USA vietnami felperzselt föld taktikájához ha­sonló eljárásokat alkalmazott Csupán egyetlen tartományon belül 12 200 hektárnyi területet pusztított el a bombázás okozta tűz, és lombtalanítók­kal permetezték azon hegyvidéki területek erdőit, ahol az FMNL-harcosok menedékre leltek.

Ugyancsak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a guetamalai had­sereg a főként indián közösség okozta zavargások ellen, s a tizenöt éves polgárháború Nicaraguában súlyos gazdasági válságot eredmé­nyezett, amely ellehetetleníti a környezetpusztítás elleni védekezést.

A kétségbeejtő nyomor ugyancsak jelentős tényezője a térségben végbemenő környezetpusztításnak. A földnélküli parasztok (campesinos) erdőket vágnak ki, hogy így csináljanak helyet a mezőgazdaság­nak, ám az erdők lombozatában tartalmazott tápanyagok elvesztése in­stabillá teszi a talajt, úgyhogy számos ilyen farmot csakhamar kénytele­nek feladni. Másutt a campesinók olyan meredek lejtőkön kísérlik meg a növénytermesztést, hogy munkájuk közben gyakorta karókhoz kell kö­tözniük magukat, nehogy lecsússzanak. Az eredmény, természetesen, nagybani talajerózió. Becslések szerint El Salvadorban ez az országnak körülbelül 77 százalékát érinti, míg Costa Ricában az ország 41 száza­lékáról állítható, hogy kisebb vagy súlyosabb mértékben szenved a talaj­eróziótól.

Ugyanakkor a pusztítás mindaddig nem maradhat abba, amíg a mezőgazdaságilag használható földek túlnyomó része a vagyonos elit tulajdonában marad. Guetamalában a művelhető földterület 80 százalé­ka a lakosság 2,1 százalékának tulajdonában van, El Salvadorban a „14 família" néven ismert elit 60 százalékot birtokol, Hondurasban pedig a lakosság 44 százalékának egyáltalán nincs földtulajdona.

Kártevőirtók és szarvasmarha

A szarvasmarha-termelés (az észak-amerikai piacra) riasztó méretű er­dőpusztulást okoz. A jelenlegi trendek alapján a következő éves pusztu­lási adatokkal számolhatunk: 900 négyzetkilométer Guetamalában, 800 Hondurasban, 600 Costa Ricában, 500 Panamában. Míg Costa Ricában a lakosság többsége éhezik, hatalmas földterületeket különítenek el, hogy olyan virágokat termesszenek rajtuk, amelyeket naponta szállíta­nak repülőgéppel New York nagy éttermeibe.

A vízszennyezés okozta gyomorfertőzés és bél-rendellenességek al­kotják a legjelentősebb halálokot Belize, Guetamala, Honduras és Nica­ragua alultáplált lakossága körében. A víz által hordozott fertőzések Hondurasban a halálozás 12 százalékáért felelősek

Az 50-es években megindult fellendülés a gyapottermelésben a rop­pant mérgező organofoszfátok, illetve olyan perzisztens organoklorinok nagybani használatához vezetett, amilyen például a DDT. A 60-as évek­re Közép-Amerika vált az Amerikából importált kártevőirtók egy főre jutó legmagasabb fogyasztású felhasználójává, s egy 1976-ban elvégzett felmérés azt mutatta ki, hogy Honduras és Guetamala vezetik a világ­ranglistát a kártevőirtók okozta mérgezések területén. A Közép-Ameriká­ban alkalmazott kártevőirtók kb. 75 százalékát az USA-ban már betiltot­ták

A nicaraguai kísérlet

A 80-as években a nicaraguai sandinista kormány komoly erőfeszítése­ket tett annak érdekében, hogy radikálisan csökkentse a kártevőirtók al­kalmazását, és lelassítsa az erdőirtás mértékét. A széles körre kiterjedő föld-újraelosztási program jelentősen csökkentette mind az erdőirtást, mind a talajerózió mértékét, a kormány pedig támogatást nyújtott a kör­nyezetvédő szervezetek konzervációs kezdeményezéseihez és olyan, helyi közösségeken alapuló programokhoz, amelyek a földművelés öko­lógiailag is megfelelő módszereinek bevezetését célozták.

Ahogy azonban megerősödött a harc az USA támogatta kontrák el­len, e környezetvédelmi kezdeményezések forrásai kiapadtak, s a sandi­nisták mára különben is kihullottak a hatalomból.

A Managua-tó vize, amelyet súlyosan szennyez a Managuából szár­mazó tisztítatlan szennyvíz illetve az USA-beli Penwalt cég által bele­eresztett nagymennyiségű higany, lassan beleszivárog a város ivóvíz el­látási rendszerébe. Túl ezen, amerikai cégek azt tervezik, hogy az or­szág atlanti partjai mellett mérgező pernyét és nukleáris hulladékot bo­csátanak a tengerbe.

Ki a felelős?

A közép-amerikai környezetpusztításért a felelősség jelentős része azon kormányokat terheli, amelyek lehetővé teszik, hogy a destruktív tenden­ciák korlátlanul növekedhessenek. El Salvadorban és különösen Guate­malában az USA-kormány közvetlen segítséget nyújt a hadseregnek az ökocidium végrehajtásában. Valamennyi közép-amerikai országra igaz, hogy a gazdag földtulajdonosok folytatják a régió természeti erőforrása­inak kizsákmányolását, ügyet sem vetve a jövőre.

Másfelől azonban, a közép-amerikai gazdasági fejlődés mintáját jó­részt az észak-amerikai piac szükségletei határozták meg (európai és japán kereskedők illetve befektetők jelenléte mellett). A nemzetközi ban­kok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kétségbeejtő következmé­nyekkel járó fejlesztéseket finanszíroztak Az Egyesült Államok bőkezű támogatást nyújtott az olyan rezsimeknek, amelyek csaknem kizárólago­san a vagyonos eliteket képviselik. Példa erre az USA napi 1,5-2 millió dolláros katonai támogatása a salvadori hadseregnek.

Világos, hogy szinte mit sem lehet tenni a válság ellen, míg meg nem oldódnak a katonai konfliktusok, s véget nem ér a térségben a külső be­avatkozás. Ugyanakkor a pozitív helyi kezdeményezések nemzetközi tá­mogatást igényelnek, különösképpen Nicaraguában, ahol a kormányvál­tozás számos biztató programot és tervet sodort veszélybe.

(Ford.: Várkonyi Gábor)

Green Left Weekly, 63-64.

Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)

A fordizmus válsága

szerint dolgozó fran­cia közgazdászok munkáira utal, és a sajátos felhalmozási mo­dellt megtestesítő háború utáni kapitalizmus néhány főbb jelleg­zetességét írja le. E felhalmozási modell három fontos tényezőn alapul:

• A reálbérek a munkatermelékenységgel arányosan növe­kednek, azaz a bérek aránya az összértékhez állandó.
• Növekszik az egy munkásra jutó tőkemennyiség, de mivel ezt a fejlődést a munkatermelékenység növekedése ellensúlyoz­za, a termelésegységre jutó tőke együtthatója állandó marad.
• A fogyasztási szint összhangban van a tömegtermelés igé­nyeivel. A munkások egyre több gyári terméket fogyasztanak, amit fokozódó termelékenységgel ők maguk állítanak elő.

A fenti modell a nyereség csökkenése és a piacok beszűkü­lése következtében válságba került. Az 1974 és 1975 között be­ütött első általános recesszióra a kormányok a hagyományos keynesi eszközökkel, a közkiadások és társadalmi juttatások ki­terjesztésével válaszoltak. Ám ezek az intézkedések egyáltalán nem teremtették meg az egyenletes fejlődés feltételeit, csak fo­kozták a diszfunkciókat (mint: infláció, költségvetési deficit, nem­zetközi stabilitás megbomlása), és az 1980 és 1982 kőzött bekö­vetkezett második általános válságból már kitűnt, hogy itt jóval többről van szó, mint egy egyszerű ciklikus visszaesésről. Reagan és Thatcher hatalomra kerülésével az 1980-as években a liberális irányvonal vette át a kezdeményezést, két fő célt tűzve maga elé: a rentabilitás visszaállítását és a „rugalmatlan­ságukkal" a normális piac működését gátló fordista társadalmi viszonyok, a jóléti állam lebontását. Az új stratégia térhódítása azt jelzi, hogy a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi egyenlőséget ezentúl különálló, sőt ellentétes céloknak te­kintik, pedig úgy látszott, hogy a fordizmusnak sikerült egyesítenie a két törekvést.²

A 80-as évek fellendülése

Az 1983-tól 1990-ig terjedő időszak 3,5%-os növekedése alatta maradt ugyan a prosperitás éveinek, de meghaladja az 1974 és 1979 között elért eredményeket (lásd az 1. táblázatot).

A munkanélküliek száma ugyanilyen ütem szerint emelkedett: az OECD-országok egészére nézve az 1970-ben mért 3,1%-ról az 1975-ös 5,2%-ra, majd az 1989-es 6,2%-ra ugrott.

A profitráta hosszabb időszakon át vizsgáit mozgásai szoros összefüggést mutatnak a növekedés ütemével (lásd a fenti gra­fikont). Az elmúlt húsz év történelme ezek szerint a követ­kezőképpen összegezhető. Az 1970-es évek kezdetétől a profit­ráta folyamatos csökkenésnek indult. Az első általános vissza­esés az olajárrobbanással kezdődött, és nyomában mind a pro­fitráta, mind a növekedési ütem csökkenése bekövetkezett. A hagyományos keynesi politika egy időre visszaállította a fejlődést, s csekély mértékben a profitráta emelkedéséi is bizto­sította, ám 1979 és 1982 között ez utóbbi újból zuhanni kezdett. A második általános recesszió lezárulta egyben a liberális évti­zed nyitányát is jelenti, amelynek során, az 1982-től 1989-ig ter­jedő időszakban egyidejűleg sikerült fellendíteni a profitrátát és a növekedési ütemet is. Mindazonáltal a profitráta nem érte el a válság előtti szintet, sőt az 1990-es évekkel újabb gazdasági ha­nyatlás köszöntött be.

A fentiek következtében a profitráta emelkedése a korszak legfeltűnőbb jellegzetessége. Ez az emelkedés, amely maga is kettős folyamat eredménye, mindenekelőtt a bérhányad csökke­nésének tudható be. A válságot a munkatermelékenység erőtel­jes visszaesése kíséri: növekedésének mértéke átlagosan a felére csökken. Fokozatosan lelassul a reálbérek emelkedése is, bár ez számos országban, mint például Franciaországban és Olaszországban heves ellenállásba ütközik. A liberális évtizedet tehát a reálbérek megcsappanása jellemzi, növekedése az ezt követő években a munkatermelékenység alatt marad. E kettős folyamat eredménye a bérhányad visszaesése a főbb ipari or­szágokban; ez alól csak Nagy-Britannia jelent kivételt, ahol e változás már korábban bekövetkezett. (2. táblázat.)

A termelékenységből eredő hasznokat mindinkább a profithá­nyad növelésére, s nem a béremelésekre fordították. Ez a stra­tégia szakít a fordista modell egyik legfontosabb szabályával, a reálbér és a termelékenység párhuzamos fejlesztésével. Ilyen körülmények között a legfőbb kérdés a rendszer újratermelése. Keynesi vagy marxi fogalmakkal élve: a termelékenység és a bérek eltávolodása a realizáció válságához vezet, ha a munkás többet termel, de a bére zsugorodik, ki fogja megvenni a keze alól kikerülő termékeket? A béreket minden iparágban és min­den országban megnyirbálták, ami valószínűleg újabb, ezúttal a szűkülő kereslet következtében előálló válsághoz fog vezetni.

A foglalkoztatás válsága

Az 1980-as évek egyik legfőbb jellegzetessége a munkanél­küliség növekedése. 1989-ben az OECD-országokban 25 mil­lió ember állt munka nélkül, ami annyit jelent, hogy hatalmas tö­megű potenciális munkaidő marad társadalmilag kihaszná­latlanul. Franciaországban a fizetett munka összmennyisége 1970 és 1988 között abszolút számokban kifejezve rendkívüli mértékben csökkent: az évi munkaórák száma 12%-kal, 38-ről 33,4 milliárdra zuhant. Ezzel egyidejűleg 500.000-ről 2.500.000-re ugrott a munkanélküliek száma, és a munkanélküliségi ráta 2,4-ről 10,2%-ra emelkedett.

Ezt az újabb recessziót a munka válságának nevezhetjük: a kapitalizmus, természetéből fakadóan, folyamatosan növeli a társadalmak termelőképességét, miközben csökkenti a termék­egységre jutó munkaidőt. Ez az alapja az eredményeinek. Az így megtakarított munkaidőt azonban semmiféle célra nem hasz­nálják föl; hasznosításával ideális esetben tovább lehetne fokoz­ni a termelést, vagyis, a gyakorlat nyelvére lefordítva, a fölös munkaerőt újból visszairányíthatnák a termelésbe, új iparágakat találva a számára, ahol hasonló termelékenységgel s így hason­ló nyereségességgel dolgozhatna, mint azelőtt. Minthogy ez nem lehetséges, a kapitalizmus a munkanélküliséget, a terme­lésből való kirekesztést választja. A jelenlegi válság legfőbb jel­legzetessége az automatizációból fakadó ellentmondás, ami új fejezetet nyit meg a gazdaság történetében. A munkanélküliség a bérből és fizetésből élők helyzetének általános leromlásához vezet: bizonytalan, kétes, be nem jelentett, részmunkaidős állá­sok teszik ki a munkahelyek mind nagyobb hányadát; például Franciaországban a becslések szerint a munkahelyek egyötö­dét. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti jogok is fokozatosan elsorvadnak.

A tőkés országok mélyülő egyenlőtlensége

Világszerte olyan fejlődés megy végbe, amely mélyülő szakadé­kot teremt az egyes régiók között. 1987-ben a tőkés világban 3,4 milliárd ember élt. Évi átlagos jövedelmük 3.600 dollár volt. Ám a szegényebbek fele alig keresett többet évi 1200 dollárnál, és az összlakosság kétharmadának bére évi 3.000 dollár alatt maradt. Ráadásul 1980 és 1987 között a második világháború óta először történt meg, hogy csökkent az egy főre eső termelés olyan hatalmas népességű térségekben, mint Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika. Csak a híres négy délkelet-ázsiai or­szág, a „négy sárkány" (Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Taj­van) jelent kivételt, de ezek a világ összlakosságának mind­össze 1,4 %-át képviselik.

Néhány tapogatódzó következtetés

Az 1980-as évek legfőbb fejleménye, hogy a világban többé alig­ha lehet általános, akár egyenlőtlen növekedésre számítani. A föld országainak jelentós része egy főre eső nemzeti jövedelmé­nek abszolút csökkenését volt kénytelen megtapasztalni.

Kelet-Európára nézve is határozott prognózist állíthatunk föl: a piacgazdaság térhódítása nem lesz egyenes irányú folyamat. A nemzetközi beruházások egyáltalán nem fogják Kelet-Európa népeit az Eldorádóba röpíteni, ellenkezőleg, olyan szelekciós mechanizmusokat indítanak majd el, amelyek lemorzsolják a nemzetközi munkamegosztásba betagolódni képtelen termelési ágazatokat. Az új technológiákhoz alkalmazkodni nem tudó, ver­senyképtelen iparágak és munkavállalói rétegek kiszorításával és marginalizálásával a térség társadalmai fokozatos bomlásnak indulnak, s végül teljesen polarizálódnak. A külföldi tőke számá­ra kevésbé vonzó országok pedig egy idő után teljesen lemarad­nak. Ne gondoljuk, hogy mindez csak képzelgés, hiszen Mexikó­nak az Egyesült Államok gazdaságába való integrálásával is ha­sonló folyamat ment végbe: az ország ipari exportja növekedett, ám ennek hátoldalaként mélyült az egyenlőtlenség a versenyké­pes, exportorientált ágazat, és a lépést tartani képtelen, a lakos­ság nagy többségét foglalkoztató szektorok között.

(Ford.: Náday Judit)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg előadásként hangzott el az Állam, privati­záció és társadalmi viszonyok című nemzetközi konferencián (Párizs, 1991. június 17-19.). Itt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

1 Vö. pl.: Boyer R.: La théorie de la régulation: une analyse critique. Découverte, Párizs, 1986.

2 Érdemes elgondolkozni azon, hogy a világkapitalizmusnak ez a kor­szakváltása milyen szerepet játszik a „létező szocializmusok" összeom­lásában (illetve feladásában). (A szerk.)

Vázlat

1. A piacgazdaságok társadalmi fejlődésének legfőbb jellegzetessége ma világszerte a szegénység rendkívüli megnövekedése. Az 1960-as évek óta 15-ról 62-re, azaz négyszeresére növekedett azoknak az or­szágoknak a száma, amelyekben csökkent az egy főre Jutó bruttó nemzeti termék. A visszaesés ma 12-szer annyi embert érint, mint azelőtt, vagyis 71 millió helyett 808 milliót.
2. A fenti időszakot tekintve az iparosodott országokhoz felzárkózók száma – szintén az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket alapul véve – 601 millióról 90 millióra csökkent.
3. A piacgazdaságok összlakosságának emelkedő aránya, 45 helyett 75%-a tapasztal az egy főre jutó nemzeti termék mennyiségében visszaesést, vagy az iparosodott országokhoz képest további lemaradást.
4. A súlyosbodó világszegénység Afrika, Közel-Kelet, Latin-Amerika és a karibi szigetvilág csaknem minden országát érinti. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék Afrikában 1974, a Közel-Keleten 1977, Latin-Amerikában és a karibi szigetvilágban pedig 1980 óta folyamatosan csökken. Vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága a 20 évvel ezelőtti szintre esett vissza, és vannak olyanok, ahol 70%-kal zuhant vissza az egy főre jutó bruttó nemzeti termék.
5. Az általánosan tapasztalható trendek eredményeképpen a világ­történelemben eddig soha nem látott mértékűvé tágult a gazdasági egyenlőtlenség.
6. Ilyen körülmények között abban reménykedni, hogy az 1990-es a szélesedő konszenzus és a békés fejlődés évtizede lesz, alapvetően té­vedés. Ha nem küzdjük le a növekvő világszegénységet okozó problé­mákat, a következő tíz évben Észak és Dél konfliktusának kiéleződésére számíthatunk.

Eufória és kijózanodás

Az 1990-es évek kapujában a szocialisták, úgymond, egyedülálló kihí­vásnak néznek elébe. Fukuyama hírhedtté vált cikke nyomán sokan te­szik fel a kérdést, hogy valóban „vége a történelemnek?”, és úgy gon­dolják, hogy a szocialistáknak szembesülniük kell a liberálkapitalizmus és a piacgazdaság világméretű hódításával.

A kérdés feltevői, Fukuyama metafizikáját Reagan, Thatcher és Bush valóságára fordítva azzal a kijelentéssel állottak elő, hogy a szabadversenyes kapitalizmus olyan nemzetközi renddé szélesedett, amely el tud­ja hozni a világnak a gazdasági prosperitást, a liberális demokráciát és a békét. Ráadásul – állítják – a kelet-ázsiai újonnan iparosodott orszá­gok – mint Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong – példái megmu­tatták, hogy a bőség és a szabadság nemcsak a fejlett ipari országok­ban létezik, hanem következetes gazdálkodással a fejletlenek számára is elérhető.¹

Elismerték ugyan, hogy akadnak kivételek, de az a tény, hogy Etiópi­ában és Szudánban százezrek pusztulnak el sorozatos éhínségek miatt, és hogy az UNICEF számításai szerint félmillió gyermek hal meg az adósságválság közvetlen vagy közvetett következményeképpen, mind­össze csak néhány lábjegyzetet érdemelt, és csupán széplelkű jótékony­ságra buzdított. E kivételeket a fejlődés általános trendjétől független anomáliáknak tekintették.

A brit politikusok arról ábrándoztak, hogy az 1990-es évek a nemzet­közi béke, mi több, az „új világrend”, a modern „pragmatizmus” és kiszé­lesedő „kompromisszum” évtizede lesz. Az értelmiséget pedig az „Euró­pa Ház” tervezgetése kötötte le, amelynek falai között persze nem jut hely a harmadik világban élő hatalmas népességnek.²

A szocialistákat egy letűnt korból itt maradt őslényeknek tekintették, akiknek a reaganizmus és a thatcherizmus új, vibráló valóságával kell szembenézniük.

Alig egy év elteltével a világ már egészen más képet mutat. Az 1990-es karácsony az Öböl-háború rémségeinek árnyékában telt. Az adós­ságválság okozta elnyomorodást ma már aligha lehet nem észrevenni. Az amerikai és nagy-britanniai gazdasági prosperitás fénye elhomályo­sult (s ma már mind többen tekintik a teljes pénzpiaci szabadság korát egyszer s mindenkorra lezárultnak). Az új rend megteremtésénél buz­gólkodó kelet-európaiak sem vélik már a szabad piac minden folyomá­nyát egyértelműen pozitívnak. Kétely férkőzött a nagy álomba, hogy az eljövendő évezredben a kapitalizmus diadalmaskodik. Thatcher asszony leköszönt, és a Reagan-országlás olyan súlyos pénzügyi és gazdasági gondok elé állította Amerikát, amilyenekre a Nagy Válság óta nem volt példa.

Piacgazdaság és mélyülő nyomor

A valóság azonban még ennél is sokkal kegyetlenebb. A piacgazdaság mellett kardoskodók éppen az ellenkezőjét állítják az igazságnak. A ka­pitalizmus ma egyáltalán nem a békét és a felvirágzást hozza, hanem a szinte elképzelhetetlen mértékű nyomort – olyan általános elszegénye­dést, mely egyedülálló a második világháború óta. Ez a szegénység, ahelyett, hogy fokozatosan felszámolódnék, mind súlyosabbá és súlyo­sabbá válik.

Az események pontosan az ellenkező irányba haladnak, mint amit a piacgazdaság ideológusai 1989 végén divatossá vált kijelentéseikben meghirdettek. Az 1950-es és az 1960-as években – mint látni fogjuk – még tényleg lehetséges volt arról beszélni, hogy a kapitalizmus emelni fogja a világ népeinek életszínvonalát. Ebben az időszakban példátlan gazdasági növekedés köszöntött be, ez a prosperitás azonban egyes or­szágokban nagyobb volt, mint másutt, és környezetkárosító hatásai mel­lett bizonyos megnyilvánulásaival más veszélyeket is hordozott magá­ban. Mindazonáltal az életszínvonal valóban mindenhol növekedett, és a gazdaságok virágoztak.

Az 1980-as évek kezdetével a helyzet gyökeresen megváltozott. A pi­acgazdaságokat általában többé nem a prosperitás, hanem az abszolút vagy relatív elszegényedés jellemzi. Először törtónt meg a második vi­lágháború óta, hogy a kapitalizmus látványos kudarcot vallott a világmé­retű jólét megteremtésében. Ahelyett, hogy liberálisabbá vált volna a vi­lággazdaság, és javultak volna az életkörülmények, a helyzet mind két­ség beejtőbb képet mutat.

Gazdasági holokauszt

A szegénység olyan méreteket öltött, hogy teljes komolysággal állíthat­juk, – 1945 óta először – egyfajta gazdasági holokauszt közeleg. Most nem arról van szó, hogy egy rezsim kiirt egy vallási közösséget, hanem arról, hogy a piac működése milliókat fog a pusztulásba kergetni.

Hogy e döbbenetes, globális elnyomorodást egyes országok nem érezték meg közvetlenül, annak egyedül az az oka, hogy a 80-as és 90-es években egy szűk sávban, Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban és néhány hűbérgazdaságban – Kelet-Ázsia úgynevezett újonnan iparosodott országaiban – a kapitalizmusnak sikerült tovább gyarapodnia Az emberiség zömének azonban ez nem jutott osztályré­szül, s csak távolról szemlélheti a jólét szigeteit.

De lássunk világosan: szegénységről szólván nem az angliai nincste­lenekre gondolunk, bár az ő helyzetük is sérti a civilizált ember szemét. És nem is a papundekli-városok iszonyatos nyomorára kívánjuk felhívni a figyelmet. Nem, arról a szegénységről beszélünk, mely szó szerint öl, és nem egyeseket, hanem milliókat – közvetve vagy közvetlenül.

Az etiópiaihoz hasonló katasztrófák, néhány nevezetes televíziós műsor és könyv, továbbá az Öböl-válság okait kutató némely komolyabb elemzés már kezdték megsejtetni a nagyközönséggel, hogy mi is folyik Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán szűk határain kívül.

Az ismertté vált kirívó jelenségek azonban csak a jéghegy csúcsát je­lentik, csupán rövidke fejezetei az emberiséget sújtó csapássorozatnak. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy a növekvő világszegénységre vonatkozó adatok összegyűjtésével és rendszerezésével feltárja, milyen is a piacgazdaságok helyzete valójában.

Mivel a bemutatott kép esetleg túlságosan ijesztő lehet, s alkalmasint szögesen ellentétes a toryknak, a piac liberális apologétáinak „hagyo­mányos okfejtésével”, előre kell bocsátanunk, hogy a felvonultatott ada­tok nem radikális baloldali közgazdászoktól származnak. Információkért mindannyiszor a nemzetközi kapitalizmus köztiszteletben álló, ortodox szervezeteihez fordultunk – a Nemzetközi Valutaalaphoz, a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szervezetéhez (OECD), a Világbankhoz és az ENSZ-hez. Mindent egybevéve, három meghatározó körülmény ötlik rögtön a szemünkbe:

• Az emberiség az 1990-es évek elején történelmének legsúlyosabb gazdasági egyenlőtlenségével néz szembe.
• Ha az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket vesszük, az ipari orszá­gok mellé felzárkózó államok száma az 1980-as években egyharmadára esett vissza.
• Az 1960-as évek óta megnégyszereződött azoknak az országoknak a száma, ahol az egy főre eső bruttó nemzeti termék abszolút mérték­ben csökkent, és csaknem tucat szorosára duzzadt az a népességtö­meg, mely a gazdasági hanyatlás által érintett államokban él.

Következzék állításaink bizonyítása.

A nemzetközi egyenlőtlenség kialakulása

Ha különböző országokat avagy hosszabb időszakokat kívánunk gazda­ságilag összehasonlítani, az természetesen komoly módszertani problé­mákat vet fel. Figyelőmbe kell vennünk, hogy milyen hatásokat váltanak ki a pénzforgalom mozgásai, az egyes országokban érvényesülő külön­böző árszintek és a termékszerkezet változásai. Nehezíti a helyzetet, hogy a nemzeti jövedelem elosztására vonatkozó, módszeres összeha­sonlításra alkalmas adatok a legtöbb országban hiányoznak. Ha árnya­latnyi, apróbb változásokat akarnánk a nemzetközi szegénység alakulá­sában kimutatni, nehéz lenne határozott következtetésekre jutnunk. Mi­után azonban a változások egyáltalán nem csekélyek, semmi kétséget nem hagynak irányuk felől, és a különböző adatfelmérések – kevés kivé­tellel – ugyanazokat a trendeket tárják elénk, egyértelműen bizonyítva, hogy mi is történik valójában.

Az egyes országok gazdasági helyzetének összehasonlításához per­sze – ideális esetben – olyan, huzamosabb időszakot felölelő számítá­sok szükségeltetnének, amelyek figyelembe veszik a különböző álla­mokban létező árszinteket, azaz megadnák a PPP-re (Parity Purchasing Power – viszonyított vásárlóerő) vonatkozó adatokat. Sajnos, hosszabb periódust figyelembe vevő, összehasonlító PPP-kalkulációk nem állnak rendelkezésünkre minden országból, s így gyakran változatlan, napi ár­folyamadatokkal kell dolgoznunk. Mindazonáltal a világban olyan nagyarányú változások mennek végbe, hogy azok iránya félreérthetetlen – s ezt a már meglévő PPP-vizsgálatok is megerősítik.

Az elmúlt három évtizedben végbement világgazdasági változások főbb vonulatát az első és a második táblázat, valamint az 1. és a 2. ábra mutatja. A főbb következmények nyilvánvalóak.

Mélyülő abszolút szegénység

Ami rögtön a szemünkbe tűnik, az az abszolút értelemben elszegényedő – vagyis a bruttó nemzeti terméküket tekintve visszafejlődő – országok számának drámai megugrása. A visszaesés által érintett országok szá­ma az 1960-70-es évtizedben megadott 15-rói 1970 és 1980 között 27-re, majd az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban 62-re emelkedett (2. táblázat). Ez annyit jelent, hogy az elszegényedés 1960 és 1970 között 71 millió, 1970 és 1980 között már 204 millió, majd 1980-ról 1988-ra összesen 808 millió embert sújtott (3. ábra). Röviden: az egy főre jutó brut­tó nemzeti termékük csökkenését átélő népesség száma az elmúlt har­minc évben megtizenkétszereződött, s a legnagyobb arányú helyzetrom­lás az 1980-as években következett be.

3. ábra: Összlakosság azokban az országokban, ahol csökken az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, 1960-1988

Míg az 1960-as években még el lehetett mondani, hogy az abszolút elszegényedés marginális jelenség – a piacgazdaságok lakosságának ekkor még mindössze 3%-a szenvedett országának gazdasági hanyatlá­sától -, az 1970-es években már nyilvánvalóan nem ez volt a kép, hi­szen ekkorra már a piacgazdaságok népességének 7%-a, tizennegyed része ért olyan államokban, ahol abszolút mértékben fogyatkozott a brut­tó nemzeti termék. Az abszolút elnyomorodás az 1980-as évtizedre vált igazán súlyossá – ebben az időszakban már a piacgazdaságok lakossá­gának 23,7%-ára, csaknem egynegyedére volt kihatással a gazdasági visszaesés. Látni fogjuk, hogy a gazdaságok sorvadása nem valami ki­vételes szerencsétlenség, hanem általánosan kibontakozó trend.

A relatív szegénység elmozdulásai

A változások másik iránya az a félreérthetetlen arányeltolódás, amely a gazdasági fejlődési trend szempontjából vett két fő országcsoport között végbement; az egyik csoporthoz tartoznak az ipari és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék tekintetében melléjük felzárkózott államok, a má­sikba az abszolút elszegényedő, illetve az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államoktól mind inkább lemaradó országok.

Az 1950-es és az 1960-as években még a piacgazdaságok népessé­gének többsége, 54%-a élt iparosodott vagy a fejletteket beérő orszá­gokban (1. táblázat). Ez az arány azonban már az 1970-es években 50%-ra csökkent.

Az 1980-as évtizedre már a piacgazdaságok lakosságának zöme, 74%-a élt olyan országokban, ahol vagy visszazuhant az egy főre eső bruttó nemzeti termék (abszolút elszegényedés), vagy, ezt az adatot alapul véve, lemaradás volt tapasztalható az ipari államokhoz képest (relatív elszegényedés). A már tárgyalt, abszolút értelemben szegé­nyedő államok mellett a piacgazdaságok lakosságának növekvő része -1960-tól 1979-ig 43,5%-a, de az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban már 51,1 %-a – él relatíve romló helyzetű országban. Látható a változá­sok kettős iránya: a tényleges gazdasági visszafejlődéstől szenvedő ál­lamok számának radikális megemelkedése, és a fejlett országokat utol­érő népek táborának feltűnő megcsappanása

A két trendet figyelembe véve egyértelmű, hogy miként alakult a fejlődés 1960 és 1980 között. Az 1960-as évtizedben a piacgazdaságok­ban élő emberek javarésze ugyanannyi egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méket könyvelhetett el, mint az ipari államok, vagy legalább is jó úton volt afelé, hogy ez utóbbiakat utolérje. Ám az 1980-as évekre a lakos­ságnak már a háromnegyed része panaszkodhatott hazájának csökkenő termeléséről, vagy arról, hogy országát mind mélyebb szakadék választ­ja el a fejlett államoktól.

A felzárkózó államok megfogyatkozása

A nemzetközi szegénység elmélyülésének egyik velejárója, hogy jócs­kán megcsappant azoknak az országoknak a száma, amelyek egy főre jutó bruttó nemzeti termékük tekintetében kezdték beérni az iparosodott államokat. 1967 és 1970 között, dollárban számolva, 35 ilyen ország volt. 1970-től 1980-ig 49-re szaporodtak, ám az 1980-tól 1988-ig terjedő periódusban számuk 14-re zuhant vissza A felzárkózó országok összla­kosságának megfogyatkozása azonban még szembeszökőbb: azok után, hogy az 1967 és 1970 között mért 600,8 milliós adat az 1970 és 1980 közötti évtizedben 700,5 millióra ugrott, 1980-tól 1988-ig közel 90%-os visszaesés következett be, vagyis a szám 89,5 millióra apadt. (1. táblázat.)

Egyszóval a fejlett államokhoz közelítő újonnan iparosodott államok példája egyáltalán nem általánosítható, sőt sokkal inkább kivételnek szá­mít a ma érvényesülő szabály alól. A kelet-ázsiai újonnan iparosodott ál­lamoktól eltekintve – ide tartozik Hongkong, Dél-Korea, Tajvan és Szin­gapúr -, azoknak az országoknak a tábora, amelyeknek gazdasági hely­zete a fejlettekhez viszonyítva javult, mára drámaian csökkent, s mind­össze maroknyi, jelentéktelen és túlszakosodott gazdasággal rendel­kező csoportra szorítkozik (nevezetesen a Bahamák, Barbados, Grenada Málta, Seychelles, St. Vincent, Vanuatu és a volt Jemeni Népi De­mokratikus Köztársaság). Ezek a változások éles ellentétben állnak az 1960-tól 1980-ig terjedő időszak eredményeivel, amikor is olyan orszá­gok indultak meg a felzárkózás útján, mint Algéria, Brazília, Irán, Irak, Mali, Mexikó és Nigéria. A fejlődés azonban megakadt, és a beérkező államok köre mára drasztikusan összeszűkült.

 

 

Amiről a számok beszélnek

A tényekből kibontakozó trendet az 5. ábra illusztrálja – ebből láthatjuk az egy főre jutó bruttó nemzeti termék alakulását a harmadik világ négy fő régiójában (Afrikában, Ázsiában, a nyugati féltekén – az Egyesült Ál­lamokat és Kanadat kivéve -, továbbá a Közel-Keleten), valamint az iparosodott országokban. Az adatokat a Nemzetközi Valutaalap konti­nentális növekedésre vonatkozó összesített számításaira támaszkodva adjuk meg.

Egy főre jutó BNT 1980-ban, US-dollárban, 1960-as árfolyamon, 1960-87

Mint láthatjuk, az 1960-as évtizedben (és a rendelkezésünkre álló in­formációk alapján az 1950-esben is) az összes piacgazdasági övezet „egységesen” fejlődött, vagyis – a gyorsabb iramú Közel-Keletet kivéve – nem volt lényeges különbség az egyes régiók között, az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mindenhol növekedett.

Az 1970-es évektől kezdve azonban a helyzet egyszeriben megválto­zott, amikor a kapitalista világ két régióra szakadt: egyfelől a továbbra is fejlődő iparosodott államokra és Ázsiára (A Nemzetközi Valutaalap szá­mításai Kínát is ide sorolják), másfelől a hanyatló gazdaságú Afrikára, Közel-Keletre, Latin-Amerikára és a Karib szigetvilágra.

Vessünk egy pillantást először a visszafejlődő régiókra:

Afrikában az egy főre eső bruttó nemzeti termék növekedése 1974-ben megakadt, majd azok után, hogy évekig stagnált, 1977-et követően csökkenni kezdett (ha Dél-Afrikát beleszámoljuk, ti. a Szaharától délre fekvő fekete-afrikai országok helyzete – mint később látni fogjuk – ennél is rosszabb). 1989-re az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 14,1%-kal esett vissza, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a fekete kontinens gazdasága 1969-es szintjére zuhant, azaz csaknem két évtizedet lépett hátra a fejlődésben.

A Közel-Keleten az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mennyiségé­nek gyarapodása 1977-ben állt meg, majd innen feltartóztathatatlanul fo­gyatkozásnak indult. 1988-ra 24,9%-kal csökkent, vagyis az 1971-es szintre esett vissza. Másfél évtized gazdasági fejlődése vált ily módon semmivé.

A nyugati féltekén, vagyis Közép- és Dél-Amerikában, valamint a ka­ribi szigetvilágban az egy főre jutó bruttó nemzeti termék növekedése 1980-ban érte el csúcsát, majd ezt követően 10%-kal csökkent. A későbbi gazdasági fellendülés visszaszerzett négy százalékot a veszte­ségből, de az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1988-ban még így is 7,9%-kal alatta maradt az 1980-ban mért adatnak, vagyis nem tudott túl­lépni az 1977-es szinten. 11 év gazdasági fejlődése foszlott szerte.

Hangsúlyoznunk kell, hogy itt mindenütt átlagokról van szó, úgyhogy lehetnek olyan országok, amelyeknek még ennél is rosszabb a helyzete. Zambiában 70%-kal csökkent az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, Li­bériában több mint 60%-kal. Nicaragua, ahol az amerikaiak által pénzelt kontra-háború pusztított, több mint 50%-os visszaesést szenvedett el, Zairében és Bolíviában pedig 40%-os volt a visszafejlődés.³

Az általános hanyatlással szemben Ázsia még az iparosodott álla­moknál is gyorsabban növekedett, habár ebben – mint később látni fog­juk – élesen elkülönül az országok többségétől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy míg az 1950-es és 1960-as években a nemzetközi piacgazdaság egyenletesen fejlődött, és minden régió egyformán fellendülésnek indult, 1970-et követően a helyzet olyannyira megváltozott, hogy egységes felemelkedésről többé nem beszél­hetünk.

Az általános gazdasági progresszió a múlté. Habár az iparosodott or­szágok továbbra is gyarapodnak, ez csak szűk kivétel a jóval nagyobb népességű harmadik világbeli államok zöméhez képest. A piacgazda­ságokban élő népek hatalmas tömegei egyre súlyosbodó nélkülözésnek néznek elébe.

Az egyenlőtlenség alakulása

Ha a pillanatnyi változásokról a hosszabb távú fejlődésre irányítjuk fi­gyelmünket, szembe kell néznünk azzal, hogy Afrikára és a Közel-Kelet­re vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre huzamosabb időszakot felölelő, történelmileg összehasonlítható adatok. Mindazonáltal Angus Maddisonnak sikerült a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szerve­zete (OECD) számára Ázsiáról, Latin-Amerikáról és az ipari országokról olyan számításokat készítenie, amelyek az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket az egész huszadik századon végigvonulva felbecsülik a PPP szempontjából. A Maddison által vizsgált 32 ország a világ bruttó ter­melésének 85, összlakosságának pedig 76%-át adja.

A hatos számú ábra mutatja az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút értékeinek hosszú távú alakulását Az ábra alátámasztja a mé­lyülő egyenlőtlenségről mondottakat, azonkívül megvilágítja és összefüg­géseiben magyarázza az elmúlt időszakban Ázsiában végbement relatív fejlődést.

Tekintsük először a Latin-Amerikát az iparosodott OECD-áliamokkal összehasonlító adatokat. Latin-Amerika átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 41,8%-a, 1913-ban 44,9%-a, 1929-ben 44,7%-a, 1950-ben 45,3%-a, 1973-ban 35,1 %-a, 1987-ben pedig 29,7%-a volt az OECD-országokénak. Más szóval, Latin-Amerika 1900 és 1913 között kezdte be­érni az OECD-országokat, helyzetét az 1913-tól 1950-ig terjedő időszak­ban is megőrizte, esetleg csekély mértékben javított is rajta, ám ezt kö­vetően mind jobban és jobban lemaradt. 1973 után pedig még gyorsab­bá vált gazdaságának hanyatlása.

Ázsia átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 26,7%-a, 1913-ban 24,2%-a, 1929-ben 22,00%-a, 1950-ben 14,2%-a, 1973-ban 13,5%-a, 1987-ben pedig 19,1 %-a volt az OECD-országokénak. Ázsia relatív helyzete az OECD-országokéhoz viszonyítva 1900-tól 1950-ig – az 1930-as és 1940-es évek között bekövetkezett abszolút visszaesést is beleértve – fokozatosan romlott, az 1950-tól 1973-ig terjedő időszakban stagnált vagy kis mértékben hanyatlott, majd 1973-at követően javulás­nak indult. A fejlődés ellenére azonban Ázsia – az 1900 és 1929 közti időszakhoz képest – 1987-re még inkább az iparosodott államok mögé szorult, tekintve, hogy a nagyobb ázsiai országok egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1900-ban egynegyede, 1987-ben pedig mindössze egyötöde volt az OECD-államokénak. Nyilvánvaló tehát, hogy az elmúlt években Ázsiában gazdasági fellendülés következett be, ám a földrész­nek nem sikerült behoznia relatív lemaradását.

Az egyetlen nagyobb állam, amelynek az egy főre jutó bruttó nemzeti termékét alapul véve jelentősen sikerült ebben a században az iparoso­dott országoktól mért távolságát csökkentenie, a Szovjetunió volt – ami érthetővé teszi, hogy az 1950-es és 1960-as évek között miért vált olyan vonzóvá a szovjet modell a fejlődő országok számára A Szovjetunió egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1929-ben 38,3%-a volt az ipari ál­lamokénak. Ez a szám 1950-re, a háború pusztításai ellenére, 63,8%-ra növekedett, ám a fejlődés ezt követően lelassult, és 1973-ra csupán a 64,5%-ig sikerült eljutnia. A rákövetkező években a szovjet gazdaság megtorpant, majd válságba jutott: 1973 és 1987 között az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az OECD-országokhoz viszonyítva 58,6%-ra esett vissza.

Relatív növekedési ráták

A kontinensek viszonylagos növekedési rátáit a 7. ábrán láthatjuk. Az ábra logaritmikus skálája nem az egy főre jutó bruttó nemzeti termék ab­szolút különbségét mutatja, hanem az egyes földrészek fejlődési ütemé­nek ingadozását.

 

1900 és 1950 között az ipari államok növekedési üteme lassú volt, az 1950-tól 1973-ig terjedő periódusban jelentősen felgyorsult, majd 1973 és 1987 között megtorpant, de nem esett vissza korábbi szintjére.

Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti termékének növekedési üteme 1900 és 1950 között meghaladta az ipari országokét, ám 1950 után – annak ellenére, hogy ha lassabban is, de továbbfejlődött – már nem sikerült utolérnie a fejlett országok eredményeit, 1973-at követően pedig még inkább az ipari országok mögé szorult.

Ázsia fejlődése 1900 és 1929 között feltűnően lassú volt, és 1929-től 1950-ig abszolút mértékben is visszaesett, ám 1950 után az ázsiai gaz­daságok hirtelen növekedésnek indultak, és fejlődési ütemük 1973-at követően már meghaladta az iparosodott államokét.

(Szovjet-)Oroszország növekedési rátája 1900 és 1913 között egy szinten volt az ipari államokéval. 1913-tól 1929-ig, a forradalmi zűrzavar­nak és utóhatásainak következtében a szovjet gazdaság stagnált, de az 1929-tól 1950-ig terjedő időszakban fejlődési üteme már meghaladta az ipari államokét. 1950 és 1973 között – az ipari országok megugrásának, s nem saját hanyatlásának betudhatóan – a Szovjetunió lemaradt a fej­lett országok mögött, 1973 után pedig helyzete drasztikusan megrom­lott, s már nemcsak az ipari országok, hanem még Ázsia is lehagyta a növekedésben, miközben ő maga egyedül Latin-Amerikánál mutatkozott eredményesebbnek.

A világ országainak relatív helyzete

Ha vizsgálódásainkat a világ összes országának fejlődésére ki akarjuk terjeszteni, felmerül az a nehézség, hogy nem állnak rendelkezésünkre hosszabb időtávot felölelő PPP-számításokon alapuló adatok. Ezek hi­ányában a számokat – a Világbank felméréseire támaszkodva⁴ – valutá­ban, azaz dollárban kell megadnunk. Mint korábban említettük, ez – a le­ás felértékelések következtében – arányeltolódásokhoz és eltérő árszer­kezetekhez vezet. Mindamellett az eredmények, a gazdasági szempont­ból legtarkább képet mutató Ázsia kivételével, a belőlük kibontakozó trend tekintetében lényegében korrelálnak a korábban idézett konstans árszámításokkal és PPP-felmérésekkel. A változás iránya tehát itt is ugyanaz, egyedül az abszolút értékek változnak. A valutában megadott adatok csak megerősítik és nyilvánvalóbbá teszik az általános trendet, ami a 7. ábrán is jól látható.

Az eddigi számításokkal összhangban az a kontinens, amelynek napi dollárárfolyamban kalkulálva leginkább súlyosbodott a helyzete, Afrika volt. A Szaharától délre fekvő országoknak az ipari államokhoz viszonyí­tott relatív helyzete 1976-ban állt a legjobban, amikor b dollárban kifeje­zett egy főre jutó bruttó nemzeti termékük 5,3%-a volt az OECD-országokénak. Ez a szám 1988-ban több mint felére, 1,9%-ra csökkent.

A latin-amerikai gazdaságok visszaesése relatív értelemben nem volt olyan mérvű, mint az afrikai országoké, ám az abszolút számok annál súlyosabb helyzetről tanúskodnak. A dollárban megadott egy főre jutó bruttó nemzeti termék viszonylagos értéke 1976-ban volt a legmaga­sabb – 19,3%-a az ipari országokénak. Ám ez a szám 1988-ban már 10,7 %-ra, csaknem a felére zuhant vissza

A Közel-Keletnek relatív helyzetén 1982-ben sikerült a legtöbbet ja­vítania, dollárban kifejezett egy főre jutó bruttó nemzeti terméke ekkor 10,5%-a volt az ipari országokénak. 1988-ban ez az érték 6,9%-ra esett vissza, ami egyharmados csökkenést jelent.

Mint korábban említettük, Ázsia élesen különbözik az átlagtól, és a folyóárban megadott adatok e földrész esetében térnek el legjobban a Maddison-féle számításoktól. A folyóár-számítások szerint Dél-Ázsia vi­szonylagos helyzete jelentősen romlott az iparosodott államokéhoz ké­pest, míg Maddisonnak a fontosabb dél-ázsiai országokról készített fel­mérései szerint a régió megőrizte pozícióját. 1988-ban a térség egy főre jutó bruttó nemzeti terméke az ipari országok eredményeinek 1,8%-ára csökkent.

Kelet-Ázsia – Kínát is beleértve – 1984-ben dicsekedhetett a legma­gasabb, 4,1%-os, dollárban kifejezett relatív értékkel, ám 1988-ban brut­tó nemzeti terméke már csak 3,2%-a volt az ipari országokénak. Maddi­son PPP-számításai és a konstans árakra vonatkozó adatok azt mutat­ják, hogy Kelet-Ázsia 1987-ig határozottan javított helyzetén (az eltéré­sek jórészt abból adódnak, hogy a térség fontosabb országai egészen az 1980-as évek végéig igyekeztek valutaárfolyamaikat minél alacso­nyabban tartani a dollárhoz képest, ami mesterségesen csökkenti dollár­ban kifejezett bruttó nemzeti termékük összegét az ipari államokéval összehasonlítva). Helyesebb, ha Kelet-Ázsia tekintetében inkább a PPP-adatokat tekintjük irányadónak.

A dollárszámítások tehát – Ázsia kivételével – szemmel láthatóan megerősítik a más úton nyert adatokat. A számok szerint Afrikát és La­tin-Amerikát gazdasági katasztrófa sújtotta, a Közel-Keleten is nagyará­nyú visszaesés következett be. Az egyedüli eltérés az, hogy a konstans árszámítások Afrika esetében az 1974-tól 1977-ig terjedő időszakra, a Közel-Keleten 1977-re, Latin-Amerikában pedig 1980-ra teszik a forduló­pontot, míg a folyóár-adatok alapján történő összehasonlítások szerint Afrikában és Latin-Amerikában 1976-ban, a Közel-Keleten pedig 1980-ban kezdett a gazdaság mind jobban lemaradni az ipari országokhoz ké­pest. A részletkülönbségek azonban nem fedhetik el előlünk a változá­sok általános irányát.

Az adatok egyedül Ázsia esetében ellentmondásosak, ahol az ipari országokkal történő folyóár-összehasonlítások a helyzet romlását, míg a PPP- és a konstansár-kalkulációk a gazdaság fellendülését jelzik. Az utóbbi adatok megbízhatóbbnak tűnnek. A folyóár-számítások és Maddi­son PPP-kalkulációi Latin-Amerika esetében különböző abszolút értéke­ket eredményeznek. Bár Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méke 1987-ben Maddison adatai szerint egyharmada, a folyóár-számítások szerint pedig egyötöde volt az ipari országokénak, a fejlődés iránya és a fordulat időpontja nagyjából egy. Az abszolút különbségek vizsgá­latánál inkább a PPP-alapú értékekre kell támaszkodnunk, de – a többi számítás mellett – a folyóár-adatok is megerősítik, hogy az 1970-es évek véget követően Latin-Amerika helyzete súlyosan megromlott.

Beruházások

Hogy teljesebbé tegyük a képet, és rámutassunk a jövő fejlődési le­hetőségeire, dolgozatunkat a beruházások földrészenkénti szemrevéte­lezésével zárjuk. Minthogy a beruházások nemcsak törvényszerű velejá­rói, hanem hajtóerői is a növekedésnek, nem képzelhető el, hogy a sze­génységbe süllyedt kontinensek javíthatnának helyzetükön nagyarányú invesztíció nélkül. A beruházások bővülését az egyes földrészeken a nyolcadik ábrán láthatjuk. Ebből kitűnik, hogy Afrikában, Latin-Ameriká­ban és a Közel-Keleten a beruházások még az egy főre jutó bruttó nem­zeti terméknél is drámaibban csökkentek.

 

Afrikában 1977-ben a beruházások a bruttó nemzeti termék 30,7%-át tették ki, ám ez az érték – jórészt az állótőke túlzott arányának köszön­hetően – 1987-ben 18,8%-ra, azaz 40%-kal esett vissza.

A nyugati féltekén a beruházások az 1974-ben mutatkozó 24,8%-ról 17,5%-ra csökkentek 1984-ben (ezek az utolsó rendelkezésre álló ada­tok), ami 30 %-os visszafejlődést jelent.

A Közel-Keleten a beruházások az 1984. évben mért 28,4%-os tetőpontról 1985-ben 22,4%-ra zuhantak vissza – itt tehát 21%-os a visszaesés.

Ázsiában az 1960-as évek elején a bruttó nemzeti termékből beruhá­zásra szánt összeg minden kontinensnél alacsonyabb volt, ám az 1950-es adatok, ahol fellelhetők, Ázsia korábbi elszegényedésének folyomá­nyaként még ennél is rosszabb képet mutatnak. Az 1970-es években a beruházások aránya növekedett, és 1981-ben elérte a legmagasabb szintet, 28,3%-ot. Ezután csekély mértékű visszalépés következett, 26,0%-ra. Az egyes országokra vonatkozó adatokból kitűnik, hogy az ázsiai fejlődés egyáltalán nem jellemző, a beruházások aránya itt jóval magasabb, mint az újonnan iparosodott országokban, viszont alacso­nyabb a többi állam átlagánál.

A változások általános iránya

A beruházási arányok alakulása félreérthetetlenné teszi a már jelzett trendeket, és szemmel láthatóan követi az egy főre jutó bruttó nemzeti termék változásait.

Afrikában a bruttó nemzeti termék 1974 és 1977 között, a beruházá­sokra jutó hányad 1977-ben volt a legtöbb.

A közel-keleti országok 1977-ben termelték a legtöbbet, az ipari or­szágokhoz viszonyított helyzetük, dollárban kifejezve, 1982-ben volt a legjobb, a beruházási hányad pedig 1984-ben érte el a legmagasabb szintet.

A nyugati félgömbön a beruházások aránya 1974-ben volt a legna­gyobb, az iparosodott országokhoz viszonyított, dollárban számított rela­tív helyzet 1976-ban állt a legjobban, az egy főre jutó bruttó nemzeti ter­mék pedig 1980-ban tetőzött.

Ázsia, jelentós belső különbségeitől eltekintve, egészében közeledett az ipari államokhoz, és a bruttó nemzeti termékből beruházásra fordított hányadot is igen magas szinten tartja.

Mindazonáltal a beruházási adatok megerősítik azt, amit az eddig is­mertetett számok már elmondtak a szegényedésről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem ciklikus, hanem kumulatív folyamatról van szó. Ez után a hanyatlás után nem következik fellendülés. Kontinensek jutnak gazda­sági romlásba anélkül, hogy akár csak reményük lehetne a kilábalásra. A beruházások drasztikus csökkenése valójában lehetetlenné teszi, hogy a sorvadó gazdaságú földrészek felépüljenek a nemzetközi helyzet gyökeres megváltoztatása nélkül. A világon mind nagyobb tömegek vál­nak nincstelenné, a beruházások pedig, Ázsia és az iparosodott államok kivételével, drámaian csökkennek.

Ezek azok a változások, amelyeket a piacgazdaság apologétái nem hajlandók a folytonos fejlődésről alkotott képbe berajzolni.

A nagy ugrás – hátra

A világ piacgazdaságainak helyzetéről már akkor áttekintő képet kap­tunk, amikor John Toye az 1987-es OECD-szimpozionon ismertette Morawetznek a gazdasági fejlődésről készített felmérését. Érdemes itt kö­vetkeztetéseinek teljes szövegét idéznünk:

„Rendkívül érdekes, hogy Morawetz, miután áttekintette az elmúlt 20 év fejlődését, 1977-ben az alábbi reményeinek adott kifejezést:

1. kevéssé valószínű, hogy a jövőben az éhínségek tömeges halált okozzanak;
2. nem valószínű, hogy az adósságprobléma útját állná a fejlődő or­szágok széles körű gazdasági megerősödésének;
3. a monokulturális gazdaságból származó gondok előreláthatólag nem fognak olyan súllyal felmerülni, mint korábban;
4. a szegénység felszámolása nem lesz többé olyannyira felkapott téma, mint eddig.

Az emberek zöme, amikor az elmúlt évtized fejlődésére legjellem­zőbb négy probléma megjelölésére kérték, az alábbi válaszokat adta (közülük legalább egyet):

1. pusztító éhínségek okoztak végzetes katasztrófákat, elsősorban Etiópiában és Szudánban 1984-ben és 1985-ben;
2. 1982 óta megoldhatatlannak látszó adósságproblémák szorongat­ják a latin-amerikai államokat és néhány más országot; e súlyos gondok megfordították a pénzáramlás irányát az adós és az OECD-országok kö­zött;
3. olyan újabb monokulturális gazdaságok jelentek meg – Nigéria, Lí­bia, Indonézia, Irán -, amelyek az 1982-1983-as olaj áresés következté­ben válságba kerültek;
4. 1980 után a szegénység enyhítésének gondja gyakorlatilag leke­rült a napirendről a vezető OECD-országokban és a Világbankhoz ha­sonló nemzetközi szervezetekben. Egyes helyeken meg a híres „csur­ran-cseppen” teória is újból megjelent,⁵ s terjedőben van az a nézet, hogy a szegénység tulajdonképpen hasznos, mert kemény munkára ösztönöz, és fokozza a vállalkozó kedvet.”⁶

Nos, miként jelen írásunkból is kitűnik, semmiféle bizonyítók sincsen arra, hogy a világgazdaságban bármi is „csurranna-csöppenne” a fejlődő országoknak; ami pedig a szegénység ösztönző erejét illeti, ennek meg­ítélésére talán javasoljuk, hogy végezzenek egzakt felmérést Etiópia pa­rasztjai vagy a többi hanyatló gazdaságú ország 300 millió lakosa kö­zött.

Mélyülő egyenlőtlenség

A világgazdaság fejlődési irányait vizsgálva az alábbi következtetésekre jutunk:

A nemzetközi egyenlőtlenség általános trendjét elemezve Maddison megállapítja, hogy „A bruttó nemzeti termék átlagos OECD-szintje 1900-ban közel ötszöröse volt az ázsiainak és háromszorosa a latin-amerika­inak. A térségek közti szakadékok tovább mélyülnek… 1987-ben a leg­gazdagabb és a legszegényebb ország bruttó nemzeti termékének ará­nya 36 volt az 1-hez, többszöröse az 1900-ban mért legnagyobb különb­ségnek, amit 8:1-nek kalkuláltak.”⁷

A legszegényebb országok helyzete, amelyekről a Maddison által vizsgált elmúlt 90 évre vonatkozóim nincsenek adataink, még ennél is kétségbe ejtőbb. Az 1987-es World Economic Surveyben olvashatjuk az ENSZ legutóbbi időszakra vonatkozó következtetéseit, amelyek szerint: JK legszegényebb és a leggazdagabb országok közötti szakadék mélyül. Az iparosodott államok átlagos egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy ötszöröse a legfejletlenebb országokénak.”⁸

A Világbanknak a háború utáni időszakra vonatkozó felmérése sze­rint 1967-ben a leggazdagabb országnak, az Egyesült Államoknak egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 81-szerese volt Ruandáénak, az akkor legszegényebb államénak. 1987-ben a különbség még nagyobb, a leg­gazdagabb ország, Amerika 141-szer annyi egy főre jutó bruttó nemzeti terméket könyvelhetett el, mint a legszegényebb, Mozambik.⁹

Noha a valutaárfolyamok befolyásolják az arányeltolódásokat, ezek mégis szemléletesen bizonyítják a nemzetközi egyenlőtlenség elmélyü­lését, ami napjainkra történelmileg példátlan mértékűvé vált.

Politikai következmények

A számokból kibontakozó trendek politikai következményei teljesen vilá­gosak. Thatcher, Reagan és Bush hangzatos szavainak semmilyen alapja sincs – pontosan az ellenkezőjük bizonyult igaznak. Az 1950-es és az 1960-as években a tőkés világ még némi joggal állíthatta, hogy a kapitalista rendszer mindenki számára javuló életkörülményeket hoz, ab-szolút vagy relatív értelemben. Ma azonban ez már nem áll. Napjaink­ban már az abszolút értelemben elszegényedő országok egyre széle­sedő táborában él a tőkés országok összlakosságának csaknem egyne­gyede. A kapitalista országok zömében csökken az életszínvonal az ipa­rosodott államok életkörülményeihez viszonyítva, de sok helyen abszolút értelemben is. Mondhatni, jelentéktelenre zsugorodott azoknak az or­szágoknak a száma, ahol az életszínvonal közelít a fejlett államokéhoz.

Növekvő egyenlőtlenség, gyors elszegényedés: ezek, s nem a néhány nyugati állam prosperálása jellemzi valójában a nemzetközi kapitalizmus mai helyzetét, rémisztő, ám igaz válaszként Fukuyamának, a „történelem végéről” szóló mítoszára és a szabad verse­nyes kapitalizmus győzelmére. Ezek a változások a huszadik század végének politikáját is megjósoljak. Hányszor hallottuk, hogy az évezred vége a béke, a konszenzus, az új, haladó világrend kora lesz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyorsan növekvő világszegénység nem lehet alapja egy ilyen irányú fejlődésnek. Képtelenség, hogy miközben a szó szoros értelmében százmillióknak csökken folyamatosan az életszínvonala, és többezermilliós népesség marad le mindjobban az iparosodott államok mögött, béke és konszenzus uralja a nemzetközi politikát. Ellenkezőleg, ilyen körülmények között csakis az Észak és a Dél sorozatos összecsa­pásaira számíthatunk, olyan ütközetekre, amelyek mellett eltörpülnek majd századunk háborúi. Az „új világrendet” nem a béke fogja jellemez­ni, hanem Észak Dél ellen vonuló hadseregei. A háborúk terhei azonban végül aláássák Észak gazdasági prosperitását, s belegondolni is rossz, mennyi szenvedéssel és pusztulással járnak majd együtt.

Az Észak hiába követel a Déltől lefegyverzést és atomsorompót, amíg a világ nagy részét szegénység és sorscsapások sújtják. Ha a ta­nulmányunkban ismertetett gazdasági körülmények nem fognak javulni, a Dél tűzfészekké válik, s megsokasodnak az Észak nyomasztó fölényé­vel szembeszegülő fegyverek.

Nem maradhat fenn az a rendszer, amely ilyen nagymérvű igazság­talanságon alapul. Valójában minden, e rend tartósítására tett kísérlet a kapitalizmus haszonélvezőinek, Észak országainak békéjét és virágzá­sát dúlja fel, mert egy effajta nemzetközi gazdasági helyzetből nem szü­lethet más, csak konfliktus és háború.

Mindez egy olyan korban, amikor fillérekért vesztegetik a nukleáris és vegyi fegyverek technológiáját, olyan jövőt fest elénk, amely túlságo­san is ijesztő ahhoz, hogy számolni merjünk vele.

Az 1989-ös átalakulásnak, amely lezárja az 1914-es Nagy Háború és politikai csúcspontja, az 1917-es forradalom által megnyitott kurta hu­szadik századunkat, a diagnózisa még mindig bizonytalan. Függ attól, hogy az európai Északot, bolygónk fejlett, iparosított kisebbségét tartjuk-e szem előtt, Vancouvertől Vlagyivosztokig, annyi lakossal, amennyi Kíná­ban él, vagy a Délt, ahol nagyjából kétszer annyian élnek; ez a Dél, per­sze, már nem oly differenciálatlan, mint a múltban, de bármilyen fejlődé­si stádiumban legyen is, kétségkívül különféle robbanások előtt áll; vagy végül az ázsiai világot, kínai-japán kétpólusosságával és másutt egyenlőtlen fejlődési szintjével, amely világ tíz év óta ismét felfedezte kulturális elszigetelődésének képességét, miközben terjeszkedéséhez hatalmas erkölcsi tartalékaiból merít felmérhetetlen eszközöket, bár ezek csupán korlátozott teret hagynak a demokratikus fejlődés számára. Há­rom világ ez, mindegyik saját logikájával és kulturális tropizmusukkal (amit a gazdasági összefonódás távolról sem simít el, hanem ma inkább élezni látszik), három világ, amely súlyosan zuhan vissza önnönmagába, az emberiség túl korai egyesítésének heroikus és szörnyű prométheuszi kísérlete után, amit az éppen legyőzött kommunizmus erőszakkal, de vi­tathatatlan messianisztikus racionalitással próbált ráerőltetni; amit a rosszul kézben tartott politikai vallásosság már nem egyszer eltérített út­járól, akár egy folyamot az áradás.

A konfuciuszi Ázsiában 1912 és 1945 között, előbb Kínában majd Ja­pánban, két versengő forradalommal kellett szembenéznie a régi csá­szári rendnek: az egyik a falu egyenlősítő forradalma, amely az európai kommunizmustól kölcsönözte szóhasználatát és szertartásait, fejlődési stratégiáját azonban kevésbé; a másik a városok és a környező szigetek kapitalista forradalma, amely pragmatikus okokból az angol-amerikai katonai protektorátusra támaszkodott. Az első forradalom a hetvenes évek végén fejeződött be, a vörös khmerek véres epizódjával Kambo­dzsában, a szocialista ipar növekedésének megtorpanásával Vietnamtól Észak-Koreáig, és a régi maoista gárda eltávolításával Pekingben, Teng Hsziao-ping sikeres thermidorja által. A másik forradalom ezzel szem­ben csak most kezd kiteljesedni, a japán növekedés lendületével, Dél-Korea, Tajvan és a tengerentúli kínai országok kibontakozásával, egész Délkelet-Ázsiában. E két forradalom politikai logikája ellentétes és egy­szersmind egymást kiegészítő: a kínai kulturális forradalom féktelen anarchikus tévelygéseitől eltekintve – amelyeknek különösen gyászos végkifejlete a kambodzsai tragédia -, az ázsiai szocializmus egy köz­pontosított császári, birodalmi állammodellt próbált meg rekonstruálni mandarinéi is közszolgálattal, a „jó kormányzat” évezredek óta használa­tos modelljét: egy Csou En-laj, egy Ho Si Minh pontosan beleülik a hala­dó mandarinoknak ebbe a tradíciójába, ahol még a klasszikus regények hőseinek is helyük van, mint a bátor és őszinte vezér, aki kegyvesztett lesz az uralkodónál (Peng Tö-huaj vagy Dzsiap) és a rókalelkű áruló (Nguyen Chi Thanh, Li Peng). Ezzel szemben, amint Karén Van Wotferen írja mélyen szántó elemzésében Japánról, az állam nélküli társada­lom uralkodik, feudális rétegek – nemrég még kalózok és kereskedők, majd bankárok és exportőrök – versengésének talaján, alávetve gyenge és valódi vezetés nélküli politikai szervezeteknek, és katonai biztonságát sarccal vásárolva meg az Egyesüli Államoktól, a jövőben pedig majd egyesek, mint Thaiföld, valószínűleg magától Kínától. Politikai és katonai síkon a 38. szélességi körtől a Mekongig, míg 1949-tól 1979-ig egymás­sal szemben állt, ma e két modell tökéletesen együttműködik: Brezsnyev ügyetlen politikája Kína bekerítésére Pekinget, Tokiót és Washingtont katonai kvázi-szövetségbe hozta össze; túlnyomó részének finanszíro­zását a japánok lelkesen vállalták, míg a gazdasági hatalom növekvő aránytalansága a belső új birodalmi államot egyre inkább a periférikus szigetvilág „hi-tech” feudális országainak alárendelt alrendszerévé teszi. (Japánban Sin Kanemaru, Szingapúrban Li Kuan Ju a jóindulatú ke­resztszülője ennek a nagy szövetségnek, bölcsen fizetve a stabilitás adóját Észak-Koreának, a Li Peng-csoportnak Kínában, a burmai kato­náknak, hogy fenntartsák az egész együttes stabilitását, időnként azzal a hátsó gondolattal, hogy lassítsák új, konkurens ipari centrumok kiala­kulását Saigonban, Sanghajban, Kantonban, amelyek néhány éves le­maradással megismételnék a dél-koreai csodát.)

A világnak ebben a részében a demokrácia még nem igazán tétje a politikai küzdelmeknek: Japánban és a „négy kis sárkánynál” a kapitalis­ta „nem-állam” a munkahely biztonságával és a jövedelmek emelkedé­sévél biztosítja a növekvő elégedettséget, ami a véleménynyilvánítás szabadságát egyre inkább összeegyeztethetővé teszi magának az igen nyílt és meritokratikus oligarchiának az érdekeivé!. A hatóságok decent­ralizálásának és az alapvető szabadságjogok szélesedésének ez a kom­binációja egyelőre elegendő ahhoz, hogy a tényleges hatalmat hozzáfér­hetetlenné tegye mindenféle demokratikus ellenőrzés számára. A térség belsejében a válságban lévő birodalmi hatalmat továbbra is elfogadja az óriási paraszti többség, amely Kínában egy évtizede, Vietnamban nem­rég, Észak-Koreában pedig holnapra ismét felfedezi a termelés autonó­miáját. Ami a többit illeti, vagyis a mozgás szabadságát (ami pillanatok alatt megfojtaná a nagyvárosokat), a képviselők megválasztásának sza­badságát (ami darabokra törné a központi hatalmat), ezek továbbra sem valami népszerűek, noha a kommunista ideológia a forradalmárok nemzedékének eltűnésével kihalni látszik.

Az ázsiai világ konfliktus-övezete az 1989-es események után, két határfelületre korlátozódik, az egyikük szociális, a másik földrajzi.

A szociális határfelület: a birodalom és a kapitalista perifériák érintke­zési pontjain és mindenekelőtt a nagy városok, Saigon, Kanton, Sang­haj, Peking, Szöul és Tajpej fiatal értelmiségi köreiben nagy a politikai nyugtalanság; a mandarinális szervezet válsága és a kapitalista modernség okozta sokk itt erős igényt ébreszt nemcsak a vállalkozás szabadsága iránt, hanem ezen felül az európai mintájú valódi demokratikus közélet iránt is. Vang Run Nan, az első informatikai magánvállalat alapítója Kínában, aki egymás után két első vonalbeli kommunista pártvezetőnek lett a veje, és a Tienanmen téri diákok guruja volt, különösen jól képviseli ezt az irányzatot. Továbbra is lehetséges, hogy akár a szociális mandarinátus, akár a perifériák kapitalistáinak egy kritikus tömege hosszabb-rövidebb időre egy pragmatikus szövetség felé billen e demokratikus irányzatokkal; ez történt a Fülöp-szigeteken Cory Aquinóval, ez van kialakulóban Thaiföldön, megtörténhet Dél-Koreában, Burmában és, last but not least, magában Kínában: a Peking-Sanghaj szövetségben lehorgonyzott neo-sztálinista bürokráciának többé-kevésbé békés felváltása egy ipari-progresszivista bürokrácia által, amelynek bázisa a Senjang-Tiencsin-Kanton körív lenne. De még egy ilyen történelmi jelentőségű fordulat sem hozna létre közvetlenül demokratikus változást, hanem inkább egy új, dinamikus központ megjelenését jelentené, Japán versenytársát az ázsiai térség belsejében.

A második, a földrajzi határfelület a konfuciánus fejlődési modell, amely északon és nyugaton elérte „természetes” határait (sőt Sinkhungnál néha túl is lépett rajtuk), s tovább terjed délre, Indonézia felé, nem minden civilizációs nehézség nélkül. A maláj világ, amelyet előbb indiai­vá, majd igen nagy többségében iszlámmá tettek, elkeseredetten ellen­áll a kínai terjeszkedésnek, amely az ötvenes években szocialista volt, majd 1980-tól kapitalista lett. Malajziának különösen nagy esélye van arra, hogy etnikai összeütközések színterévé váljék, rasszista jogrendsze­rével, amely az országban élő kínaiak 40%-át kizárja a hatalomból, a be­olvasztás híveivel, akiket Irán és Líbia pénzel, és szinte kizárólag kínai kézben lévő dinamikusan fejlődő iparával, míg a jávai közvélemény már a kínai üzletemberek önkényes megadóztatását kívánja. Japán és a pe­rifériális kis-Kínák gazdasági hatalma azonban itt is túlságosan erős már ahhoz, hogy a fejlődéssel szembeni lokalizált ellenálláson túl bármi is el­képzelhető lenne: ha a maláj-iszlám ideológia igen nyíltan felidézi is unokatestvérét, az arab-iszlám ideológiát, témáit és szóhasználatát il­letően (a cionizmust Kína helyettesíti), befolyása és dinamizmusa korlá­tozottabbnak tűnik. A maláj világ azelőtt Vietnam elszakadását támogat­ta Pekingtől, most pedig azt reméli, hogy Japán ereje ellensúlyozza majd a kínai dinamizmust. E játék sem fenyeget katasztrofális változá­sokkal.

Bolygónk déli része, vagyis az indiai világ, a klasszikus iszlám világ (arab, török és iráni), Fekete-Afrika és Latin-Amerika – Ázsiával ellentét­ben – valamilyen kavargó jelenséget idéz fel; és Antonio Gramsci kifeje­zése ötlik eszünkbe, aki így jellemezte Olaszország déli részét: mérhe­tetlen dezorganizáció. Ázsiával ellentétben a Délt csak felületesen érin­tette a kommunista elképzelés; kétségkívül lázba hozta az elnyugatosodott eliteket (és az etnikai kisebbségeket), a roppant vidéket azonban soha, ez alapjában konzervatív vagy anarchikus (ami, végül is, egyre megy). Az a néhány kommunisztikus központ, amely megszületett, városi utópiák, nasszeri típusú iparosítási modellek, Dél-Afrikában az ANC, helyi kommunista kísértetek Bengáliában és Keralában – mindezek sokkal inkább fennmaradtak, mint nyugati vagy ázsiai megfelelőik; annyira keveset vettek át a Nyugat marxista kultúrájából (még Havannát is ide értve). Egyébiránt, a Szovjetunió globális politikájának összeomlása bizonyos elemektől megfosztja a Délt; kétségkívül megfosztja az agresszió elemétől (Afganisztán), de minden jel szerint megfosztja az egyensúlyozás elemétől is, mégpedig két minőségben: bizonyos szovjet beavatkozások – nevezetesen az angolai – semmiképpen nem tekinthetők politikai katasztrófának; másrészt, az újabb támadások fenyegetése arra késztette az európaiakat és amerikaiakat, hogy valamit befektessenek olyan, igen szegény övezetek stabilitásába, amelyeknek egyetlen értéke földrajzi helyzetük volt a hidegháború keretében. A Moszkva és Washington közötti fegyverszünetet követő közömbösség ily módon szörnyű félresodródást okozott, mégpedig a Dél legszegényebb övezeteiben, Fekete-Afrikában és az indiai szubkontinensen. A szovjet „nagy hátország” elvesztése alig érintette Szaddam Huszein új, agresszív politikáját 1990 elejétől és rövid életű, de viharos megtérését a dzsihád-doktrínához. Radzsiv Gandhi tragikus halála, Benazir Bhutto kiiktatása a politikából felveti a haladó el-nem-kötelezettség politikájának megvalósíthatatlanságát egy olyan pillanatban, amikor a demográfiai bomba teljes erejével sújt le az indiai szubkontinensre.

Az igen gyenge államok – mint Libéria, Szomália, holnapra talán Ru­anda – szinte már el is tűntek a forgatagban anélkül, hogy ez valakinek is különösebb izgalmat okozott volna. Mozambik, Etiópia, Mauritánia, Banglades (100 millió lakossal) sincsenek túl messze az összeroppa­nástól. A szerkezeti egyensúlyvesztések listája (a népesség növekedése meghaladja a gazdasági növekedést, az ivóvíz problémája, a rohamos elsivatagosodás, a nagy városok robbanása, a katasztrofális járványok, mint az AIDS Fekete-Afrikában és a kolera Peruban) ma jól ismert és apokaliptikus jelleget ad a képnek.

Mindazonáltal hiba lenne, ha csupán a görbék negatív menetét re­gisztrálnánk és nem számolnánk az újabb eredményekkel. Es elsősor­ban azokkal, amelyek a hidegháború befejeződéséből következtek. Az amerikai-szovjet együttműködés nélkül elképzelhetetlen lett volna Frederik de Klerk vakmerő politikája Dél-Afrikában. Ez az együttműködés biztosította Angolában is a békét, kilátásba helyezve a szabad választá­sokat, és fokról fokra lehetővé tette a demokratikus viták egész hullámát Fekete-Afrikában (Maliban, Beninben, Togóban, az Elefántcsontparton) azzal a perspektívával, hogy Nigériában stabil kétpárti rendszer épül ki; mindezt abban a mértékben, ahogy a hidegháború befejeződése a Nyu­gat biztonságára nézve ártalmatlanná tette a demokratizálásnak ezt a „veszedelmes” kísérletét. A szovjet visszavonulás Afganisztánból enyhí­tette az indiai-pakisztáni viszonyt, és némi stabilizálódás irányában mó­dosította a regionális arcvonalakat.

A peresztrojka közvetve is elősegítette a demokrácia fejlődését Tö­rökországban, és a Szovjetunió muzulmán köztársaságai számára az ankarai kormányban nagy politikai hátteret és gazdasági stabilizáló erőt biztositól. Végül, napról-napra világosabbá válik, hogy a szabad válasz­tások Nicaraguában egyáltalában nem a sandinizmus elpusztítását szentesítették, hanem éppen lehetővé tettek egyfajta történelmi kompromisszumot, amely megteremti a demokráciát anélkül, hogy megalázná vagy semlegesítené a forradalmi erőket, amelyek így a jövőre nézve tényleges legitimitáshoz juthattak, a váltakozási politika révén.

E mérleghez hozzá kell fűzni azt a jelentős haladást, amelyet 1988 óta az adósság csökkentése terén elértek; nyilvánvaló, hogy az adósság nem lesz az a gazdasági bomba, aminek egyesek még az évtized fordulóján is hitték. Végül, az elmúlt öt évben bekövetkezett a chilei junta és a paraguayi diktatúra eltűnése, Noriega eltávolítása Panamában, politikai pluralizmus bevezetése Mexikóban, a demokrácia megszilárdítása Brazíliában, egy sikeres váltás Argentínában, egy választási meglepetés Peruban, a baloldal győzelme Haitin, a dél-afrikai kommunisták legalizálása, a demokrácia előjelei Algériában, Tunéziában, Jemenben és egyre határozottabban Egyiptomban. A nagy indiai demokrácia elviselte azokat a szörnyű megpróbáltatásokat, amelyeknek egyfolytában ki van téve, és modellje végül is lépésről-lépésre megnyerte valamennyi szomszédos államot, Pakisztánt, Nepált, Bangladest.

Indokolt tehát fenntartani a következő évszázad hajnalára az egyen­súly lehetőségének és a nyilvánvaló politikai haladásnak a képzetét, kü­lönösen, ha a Dél legdinamikusabb övezeteit tartjuk szem előtt: Ausztrál-Amerikát, Mexikót, a Maghrebet, Törökországot, Dél-Afrikát. E haladást mindazonáltal megterhelheti két látszólag ellentétes természetű jelen­ség, amelyek azonban középtávon erősítik egymást.

Az első jelenség: a gazdaságok, a társadalmak destrukturálódása ka­tasztrofális formákat ölthet: a kábítószerek termesztésének szerepe egyes latin-amerikai országokban, egy nemzedék elpusztulása az AIDS által Fekete-Afrikában, a városi szolgáltatások megbénulása a nagy fővárosokban Mexikótól Kalkuttáig, az elitvesztés a kivándorlás miatt Ar­gentínában, a Maghrebben, Iránban. Ez a tömeges destrukturálódás kapcsolatban áll az államok gyengeségével, amelyek gyakran túlságo­san kicsik (Fekete-Afrika, Közel-Kelet), vagy a korrupció és az elitek el­vándorlása aláásta őket.

Második jelenség: a hagyományos keretek szétrobbanása a rend és a szolidaritás eszeveszett kereséséhez vezet, ezeket gyakran a múlt misztifikált látomásában vélik megtalálni; e látomás szorosan kapcsoló­dik az európai politikai romantikához, amint az a francia forradalom más­napján, némileg analóg körülmények között, megjelent. A politikai iszlá­mizmus a legvirulensebb e konzervatív forradalmi mozgalmak között, de már létrejöttek nem-muzulmán megfelelői: az Akali Dal szikhjei, a Bhara­tija Dzsanata tiszta és kemény hinduistái, a szélsőséges vallásos pártok Izraelben. A latin-amerikai posztkommunista felszabadító mozgalmak messianisztikus elhajlói, akiket a felszabadítás teológiái inspirálnak, miközben megszállottan keresik a „hitelességet” és elátkozzák az ipari civilizációt, időnként mintha ugyanerre a lényegét tekintve antidemokrati­kus romantikus irányzatra emlékeztetnének. Az a nyilvánvaló akarat, hogy bármi áron új szerkezetet adjanak a társadalomnak egy új szerves totalitásban, amely egy „áldott” múlttal ismét összekapcsolódik, gyakran az értelmet kijátszva, a törzsi destrukturálódás fokozódásához vezet: az iráni iszlám forradalom a huszadik század legvéresebb muzulmánok kö­zötti háborúját váltja ki; az algériai iszlamizmus, ha győz, oda fog vezet­ni, hogy a Maghreb berber világa politikailag eljelentéktelenedik; a töké­letes hinduizmus szétrobbantja az indiai demokráciát. Mindehhez képest a politikai haladás a latin-amerikai társadalmakban (amelyeknek politikai törvénytára azonos a Nyugatéval) arra enged következtetni, hogy ez utóbbiak védve vannak a komoly fundamentalista mozgalmaktól, még ha a Fényes Ösvény továbbra is gyilkol Peruban, ha az argentínai peronisták és a brazíliai munkásmozgalmárok nem tértek is meg a gazdasági realizmushoz, és ha a salvadori és guatemalai gerillák tovább élnek is (némiképp lankadtabb vehemenciával).

Egyébiránt az integrista veszély az államok felbomlásával arányosan növekszik. A Dél fejlődésének biztosítéka is – ma inkább, mint valaha – elsősorban politikai, nem annyira gazdasági. Csak erős és történelmileg legitim államok képesek felvállalni a negatív tényezők megfordításának óriási munkáját. Ott, ahol ezek az államok még nem léteznek, a lehető legsürgősebben közös piacon alapuló konföderációknak kell a helyükbe lépni (ahogyan az argentinok és a brazilok csinálják). Afrikának nagyon nagy szüksége van Nigériára és Dél-Afrikára, Latin-Amerikának Brazíliá­ra és Mexikóra, Indiának meg kell maradnia annak a regionális nagyha­talomnak, ami ma, egy nagy Maghrebnek kell kiépülnie, Törökországnak meg kell erősödnie stb. Ha nem épülnek meg a stabilitásnak ezek a többközpontú oszlopai, a Dél a következő években sem lát majd „új vi­lágrendet”, egyáltalán semmiféle rendet.

Hátra van még a mi fejlett nyugati világunk, amely mértéktelenül megnőtt a berlini fal leomlásával, és amely egy csapásra ismét megtalál­ta az első európai terjeszkedés igazi dimenzióit, a XVI. század terjesz­kedését, keletre az Amur folyóig, nyugatra, az Atlanti Óceánon át, az amerikai és óceániai Új Világok felé.

Sok tekintetben egyre inkább ide kapcsolódik Latin-Amerika; az észak-amerikai közös piac Mexikó és a Karib-övezet vonatkozásában ugyanúgy hatol dél felé, amint az európai kapitalizmus terjeszkedik Kö­zép-Európa irányában. Ezenfelül az orosz térség, amelyet minden ko­rábbi forgatókönyv a Nyugat befolyásától hermetikusan lezártnak kép­zelt el, ismét magára talál most mint Európa keleti előőrse, átkereszteli nagyvárosait ós, megkapó nyugalommal, lelkes híve a demokratikus fejlődésnek, időnként mélyebben, mint közvetlen kelet-európai szomszé­djai, Lengyelország, Románia vagy Szlovákia. Tökéletesen érthető, hogy az európai kommunizmus összeomlása – nemcsak az államoké, hanem a pártoké is, mint Franciaországban vagy Olaszországban – demokrati­kus fellendülést váltott ki a politika régiójában: az általános választások elsöpörték a parancsuralmi bürokráciát, egészséges intellektuális ver­seny kezd kialakulni ott, ahol Aesopus nyelve és a cenzúra rácsai ural­kodtak. Olaszországban a kommunizmus identitásváltozása felkelti a re­ményt, hogy a választók negyedének körében végbemenő politikai olva­dás véget vet a rendszer leblokkolódásának. Németország, megszaba­dulva biztonsági rögeszméjétől mind jobb, mind bal felől, végre beléphet a demokratikus normalitás kereteibe. Ezen felül, a visszatérés a viszony­lagos stabilitáshoz – megerősödve a hatalom érzésével, amit az Öböl-háború nyújtott a számára – az Egyesült Államokat is arra készteti, hogy revideálja prioritásait, és csökkentse a katona-ipari komplexum súlyát az iparán belül. (Véleményem szerint az a tény, hogy több szociálde­mokrata típusú pártnak – angol munkáspárt, német szociáldemokraták, szövetségben a zöldekkel – nem sikerült kellőképpen figyelembe vennie saját nemzetének stratégiai és katonai érdekeit, sokkal nagyobb szere­pet játszott a baloldal meggyengítésében, mint a konzervatívok többé-kevésbé megfelelő gazdasági programjai.) A hidegháború befejeződésé­vel a Labour és a német szociáldemokrata párt elfeledtetheti az egyol­dalú leszerelés iránt érzett vonzalmát vagy azt, hogy nem kívánta a szovjet birodalom felszámolását.

Mindennek alapján a jövő perspektívája akár derűlátóan is megítél­hető. Az elmaradhatatlan kezdeti nehézségek után, Kelet-Európa, Oroszország és a Karib-medence természeti és emberi forrásainak megnyitása gyorsíthatja az amerikai és a nyugat-európai gyárosok szí­vének meglágyítását; s mindez bizonyára rendkívül kedvező alapot nyújt a demokrácia fejlődése, az emberi szabadság terjeszkedése számára.

Ezt az optimizmust azonban csökkenti két olyan nagyon komoly aka­dály, amely jelenleg elállja ezt a tévesen egyenesnek tekintett utat.

1, A kölcsönhatások új terhei. Míg Sztálin Szovjetuniója magának és környezetének a terror uralmát hozta, ellenfeleinél minden ízében hala­dó jellegű hatást váltott ki: a teljes foglalkoztatottság keynesi ideálja, a beruházások rugalmas tervszerűsítésének fogalma, a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok hegemóniája alatt általánossá tett jóléti állam”. Marshall, Jean Monnet és mások kereskedelmi és tervgazdasági internacionalizmusa (amiket bizony fel kellett találni, hogy elkerüljék a kremli mintájú proletár internacionalizmus előretörését) – mindez megvál­toztatta a Nyugat arculatát, és egymást követő korrekciókkal bevezette a szocialista ideál némely fontos alkatelemét. A verseny ma egy Nyugat és Ázsia közötti polaritásban jelenik meg, ahol a japán modell, miközben a közvetlen érdekelteknek összehasonlíthatatlanul előnyösebb a szovjet­nél, jelentős regressziós tényezőket hoz magával a nyugatiak számára. Kénytelenek vagyunk lépésről lépésre olyan fejlődési modellt alkalmazni, amelyben az állam eltűnik a vertikális feudális nagytőkével szemben, ahol a szakszervezet kiszorul az üzemekből és minőségi körök foglalják el a helyét, ahol az intellektuális konformizmus és a szervezettel szem­beni odaadás kerül olyan transzcendens értékek helyére, mint a köztár­saság, a nemzet, az emberi jogok.

Az európai kontinensen leginkább a német föderalizmus felel meg a japán modellnek (gyenge föderális állammal és igen nagyhatalmú gaz­dasági szervezetekkel), míg a legtöbb potenciális károsodás a francia köztársaságot fenyegetheti. A japán kihívásnak kétségkívül megvannak maga pozitív mellékhatásai: a munkások és technikusok fokozott kép­zését, az ipari munka újraértékelését és méltóságát, a foglalkoztatás szigorúbb garanciáit el kellene tanulnunk nyugaton, és ez hasznunkra vál­na. De ne áltassuk magunkat e modell mindenekelőtt erős fejlődésbeli különbségeket gerjeszt, ezek együtt járnak vele, míg azelőtt még az amerikai és a szovjet modell együttese is konvergálva csökkentette az egyenlőtlenségeket. Ehhez az elsődleges kölcsönhatáshoz járul még a válságban lévő Dél népességtömegeinek elvándorlása Északra, éppen abban a pillanatban, amikor a nagy japán termelékenység okozta sokk a legerősebb lesz. Ezt a népességmozgást nem szabad egysíkúan kezel­ni: a nagymértékben csökkenő német népszaporulat – amint a keleti tartományok konjunkturális munkanélküliségét leküzdötték – a történelmi tradíciókat is követve megkívánja munkások behozatalát és az emberek újrakezdődő folyamatos áramlását a szláv országokból (a Ruhr-vidék lakosságának 35 százaléka lengyel származású). Franciaországot, amely jó egy évszázada folyamodott a bevándorláshoz, kemény csapásként éri a kulturális – mindenekelőtt a vallási – különbözőségek intenzitása és a folyamatok gyorsasága (míg a portugál, a libanoni és holnapra a kelet-európai bevándorlást továbbra is jól fogadja): ennek köszönheti Le Pen Front Nationaljával a kontinens legaktívabb fasiszta mozgalmát. Az Egyesült Államoknak sikerült integrálnia és kordában tartania a latin-amerikai beáramlást, és megfelelő stratégiát találtak a lefékezésére: kö­zös piacot csinálnak Mexikóval. A Maghreb és Törökország Európával való szoros szövetsége nélkül nehezebb lenne megfékezni az illegális bevándorlást, jóllehet a harmadik világ nagy néptömegei nem ott van­nak, hanem Fekete-Afrikában és Indiában.

Mindazonáltal, még viszonylag csekély létszámuk is megrendíti ma Franciaországban az iskolarendszert és a városi életet, és közvetett mó­don megnöveli társadalmainkban az egyenlőtlenségi hatásokat, neveze­tesen a szegény nemzetiségek kárára, akik közvetlenül érintve vannak (hasonlóképpen a fekete és szegény fehér amerikaiak kárára, akik a la­tin-amerikaiak versenyének vannak alávetve). A világ két másik részé­nek hatása ily módon még kézben tartott és megszelídített állapotban is inkább negatív szerepet játszik az euro-amerikai demokrácia jövőjében.

2. A másik akadályt a zárt nemzeti identitások megszületése jelenti, éppen egy olyan pillanatban, amikor a nemzeti magatartás elveszíti te­kintélyét. Világosan és félelem nélkül ki kell mondani: a nemzeti kérdés, a modern nemzetállamok felbukkanása a császári-pápai birodalmi konstrukciók romjain, az európai politika tengelyét képezte egészen 1917-ig. A jakobinus vagy, ha úgy tetszik, Garibaldi-féle nyitott és beil­leszkedő nemzetfelfogás mindenekelőtt szembenáll a Szent Szövetség urtramontán és konzervatív rendszerével, amely, Metternich nyomán, az európai soknemzetiségű birodalom eszméjének fenntartásán alapult, neo-feudális jellegű, egymást támogató részvételeken át: porosz-oszt­rák közös hegemónia a megtizedelt Németország fölött, ugyanezek és Oroszország közös osztozkodása a végtagjaitól megfosztott Lengyelor­szágon, osztrák-pápai közös befolyás a darabokra tört Olaszország fö­lött, egy katolikus és Bourbon Franciaország visszaállítása Madridban és Nápolyban a családi paktumok újraélesztésével.

A nagy 1848-as kiseprűzéssel ez az elképzelés megbukott, és a helyére lépett egyrészt a haladó nacionalizmusok (olasz, magyar, rajnai alapon nagy-német, francia, belga, katalán, lengyel, balkáni, sőt, orosz populista-demokrata és lincolni jenki), amelyeknek Victor Hugo, Garibal­di, a Pál-templomban tartott frankfurti német nemzetgyűlés a szimbólumai. Másrészt a katolikus és konzervatív nacionalizmusok és utódaik szembenállása, protestánsok Poroszországban és az Egyesült Államok déli részén, ortodoxok az orosz birodalomban, akik a Szent Szövetség irracionalista politikai romantikájában találták meg az igazi szervező elvet: a népakarattal és a demokráciával a vért, a talajt, a fajt és igen gyakran a társadalmak archaikus formáinak fenntartását állították szer be (horvátok, Palacký csehei, az orosz pánszlavisták, a porosz „kis-németek”, baszk karlisták, a rabszolgatartás hívei az Egyesült Államok déli részében…). Anélkül, hogy elfogadnánk Marx és Engels eltévelyedését, amikor is „reakciós népekről” beszélnek a csehekkel és horvátokkal kapcsolatban, akik a bécsi, budapesti és velencei forradalmak sírásói, meg kell állapítani, hogy a nemzeti érzés felébredése változó körül­ményeket támaszt, mind az időt, mind az európai térséget illetően. Egymástól csupán néhány száz kilométer távolságra megtaláljuk a liberális nacionalizmus klasszikus modelljét és a Baszkföldet, a faji kizárólagos­ság érzésével. Cseh földön, a nemzeti tényezőt egyre inkább a demokratikus középosztályok és a helyi szabadkőművesség hordozta, míg a szlovák nacionalizmus, a kis protestáns minoritást leszámítva, az ellen­reformáció vadul antiszemita és magyarellenes egyházának a szülötte. A román nemzeti tényezőt egy hellenizált nagybirtokos arisztokrácia je­lentette, amely nagyon ellenséges a demokráciával szemben; a bolgár nemzeti tényezőt demokratikus kispolgárok és tanítók hordozzák, még akkor is, ha hevesen oroszbarát szeretne lenni. Lengyelországban, a hitetlen liberális elitek megtizedelése az orosz elnyomás által szabaddá tette a terepet az egyház és társadalmi csahosai számára a XIX. század végétől fogva, az írországi liberalizmust pedig megtörte az általános Home Rule kudarca 1910 után, és győzött egy klerikális nacionalizmus, amely az erőszak bűvöletében él.

Egy adott nacionalizmust ily módon nem ítélhetünk meg anélkül, hogy megvizsgálnánk történelmi képződésének sajátosságait, mi­után csak ezek teszik lehetővé, hogy helyesen értékeljük egymástól néha igen elütő jellegüket. E jelleg magyarázata pedig abban van. hogy két ellentétes minta létezik – a jakobinizmus és a Szent Szövetség-, és mindkettő egyformán nemzeti érzés termelője. Mármost, e kez­dettől meglévő komplexitás nagymértékben elősegítette a fasiszta elto­lódást az európai lelkiismeretben 1920 és 1945 között. Próbáljuk meg most egy pillanatra a fasizmust Hitler nélkül elképzelni. Nem mintha Hitler nem tartozna hozzá, mintegy megkoronázásaként, hanem mert Hitler őrülete, történelmileg azonos fázisban egész Németország őrületével, végül is idő előtt – és az általános katasztrófában – kioltott egy politikai ciklust, amelyik programjának mérsékeltebb hangvétele miatt Hitler nélkül való­színűleg sokkal hosszabb ideig eltartott volna, vagyis a 70-es évek köze­péig, amikor Spanyolországban Franco uralmának és Németországban Heidegger és Karl Schmidt életének vége lett. Hitler túl korán egyesítette az európai fasiszta mozgalmat, és összezúzta az akadályon, amikor a mozgalom életereje – ellentétben a kommunista mozgalomnak a 80-as évekbeli állapotával – teljes volt. Ma, a nemzeti kérdések olvadása kele­ten, a történelmi revizionizmus hulláma, amelyet – különösképpen Né­metországban – táplál a kommunista felettes-én összeomlása az euró­pai kultúrában, teret ad a szélsőjobb részbeni megújulásának, de minde­nekelőtt egy szélesebb konzervatív szintézisnek, főleg az egész konti­nentális Európában. A hitleri brutalitás nélkül (de részben ezzel a bruta­litással is) kontinentális méretben újraszerveződtek volna a konzervatív és nacionalista erők, hogy mindenütt elpusztítsák a demokratikus öveze­teket, és már a csúcsán megtörjék a munkásmozgalmat: egy salazarista és gyarmati Portugália, a francoista Spanyolország, amely az egyház elsőbbségére és a kasztíliai birodalmi centralizmusra épül, a Mussolini-féle Olaszország, amelyet a Dél nagybirtokosainak és az Észak német­barát nagyiparosainak szövetségében kovácsoltak ki, a pétainista-korporációs Franciaország, a Maurras-nak oly drága „reális ország” revansa a törvényes köztársasági államon, anarchista és szeparatista Fland­ria a liberális Belgium ellen, Giuseppe Motta oligarchikus Svájca, kleriká­lis szlovák szeparatizmus, ugyancsak klerikális horvát szeparatizmus, olaszbarát Albánia, román Vasgárda, magyar, bolgár, görög katonai dik­tatúrák, finn, balti, ukrajnai és – ha Hitler nem tett volna tönkre mindent München után – lengyel nacionalizmus. Ennek az új szent-szövetségi rendszernek a szíve egy megnövekedett Németország lett volna, kato­nailag szuper-erős, ahol a porosz al-államot, amelyet 1920 óta eltulajdo­nított a köztársasági szociáldemokrácia, lebontják a déli és centrális kon­zervatív és katolikus tartományok javára, ahonnan a nácizmus vezető kádereinek zöme származott. Elegendő elolvasni Hitler gyakran késői konzervatív ellenfelei tantételeinek vagy kritikájának néhány töredékét, hogy megértsük, a Nagy Európai Koalícióra vonatkozó elképzelésük, bi­zony, megvalósítható lett volna az angolszászoknak és Sztálinnak tett néhány politikai engedménnyel. Észre kell tehát vennünk: a kommuniz­mus visszahúzódása ma nemcsak egy hatalmas demokratikus térséget szabadít fel, hanem egyben a 30-as évek régi fasiszta térségét is.

Az új Európa, amely a szemünk előtt megszületik, nyilvánvalóan e két (liberális és konzervatív) térség szuperpozíciójának az eredője. Va­jon helytálló-e az a megállapítás, hogy fennáll egy reális fasiszta fenye­getés? Bizonyára nem, még keleten sem, ahol újra megjelennek a régi emlékek és néha a régi vezetők gyermekei, mint Landsbergis Litvániá­ban és Čarnogurský Szlovákiában, ahol a demokrácia hegemóniája még egyáltalában nem a legerősebb. De a konzervatív nacionalizmusok koalíciójának és a régi rend iránti nosztalgiának lehetnek más torz hatá­sai is, mint például a jobboldali államok gyengítése és helyettesítésük a törzsi regionalizmusok és a hatalmas gazdasági korporációk összefonó­dásával, amelyet felülről egyrészt az erős európai technostruktúra, más­részt a neoklerikális lelki pótlék kontrollál. Mert résen kell lenni, XII. Pius pápasága a fasiszta dinamikával való teljes megbékélés jegyében kezdődött, XI. Pius bátor elítélő megnyilvánulásai után. És akkor is csu­pán Hitler vad katolikus-ellenessége és keresztény-ellenessége akadá­lyozta meg az Új Birodalom és az Új Pápa szövetségét. Az analógia per­sze nem állja meg a helyét; II. János Pál perszonalista és a munkáspa­pok védelmezője már 1950 óla, híve a II. vatikáni zsinatnak; aki már 20 évesen ellenállt a nácizmusnak, ellentéte Pacelli pápának. De a kommu­nizmus feletti győzelem ma egy konzervatív-demokrata program ideoló­giai vezérévé teszi, amely a megelőző történelmi mozgalomban összegyűjtött szerves erőforrósokból merít: Spanyolországban Aznar már ott áll Gonzalez mögött, és Prágában a konzervatív monetarista Vaclav Klausnak már több hatalma van, mint Havelnek.

Miután Poroszországot elpusztította a történelemnek az a csele, amit NDK-nak hívtak, az új Németországot Bajorország, a Svábf öld és a Rajnavidék kormányozza, ezek lettek a technológia fővárosai. Franciaor­szág, a gaulle-izmus és a kommunizmus árvája, Le Pennel megtalálja a köztársaság 20%-nyi deklarált ellenségét, Olaszország pedig issza egyenetlen fejlődésének levét, úgyhogy a virágzó Észak már azon töri a fejét, hogy elválik a maffia-gyötörte Déltől, amelynek gazdasági mutatói jelenleg rosszabbak Portugáliáéinál. Két év sem kellett ahhoz, hogy az általános választások keleten elseperjék a forradalom demokratikus kez­deményezőit, Mazowieckit, Geremeket (Lengyelországban), Brazankast (Litvániában), Ante Markovićot (Horvátországban), hogy helyükbe lépje­nek a többé-kevésbé konzervatív-nacionalista populisták: Lengyelor­szágban Wałęsa, Szlovákiában Mečiar, Litvániában Landsbergis, Hor­vátországban Tudjman. A civilizált kereszténydemokráciának és az erőszakos marginális populizmusoknak ez a koalíciója ma uralkodó az új Európában.

Ez a hegemónia azonban nem katasztrofális, és nem végérvényes. Nem katasztrofális, mert társadalmaink demokratikus és törvényes fejlődésének áramlásába tartozik bele, amelynek nem tudja megfordítani az irányát, még ha erősen negatív hullámok táplálják is. És nem végér­vényes, mert legyőzheti egy másik, hatalmasabb és a történelem folya­matába jobban beleillő koalíció, a demokratikus és köztársasági erőké, amely lényegében a baloldalhoz tartozik, de nemcsak a baloldalhoz, ha­nem a világi, liberális és köztársasági centrumhoz is.

Mindamellett meg kell érteni a kleriko-konzervativizmus jelenlegi előnyét lehetséges ellenfeleivel szemben: kevésbé megosztott és job­ban van szervezve. A régi európai baloldal még ott találja az útján a pusztuló kommunizmus által hátrahagyott omladékokat: a kitűnő Gregor Gysi és barátai az életüket áldozzák arra, hogy a sietősen visszavonuló zsaruk és besúgók hagyatékát igazgassák; a dicsőséges olasz kommu­nista párt átalakult egy förtelmes nagygyűléssé, amely felszámolja az el­képedt balosokat; a környezetvédő mozgalmak a maguk állatbarát anti­humanizmusával, miközben figyelmüket teljesen leköti a főld és a táj, a baloldal erőit megbénítva ellenfeleiknek tesznek szolgálatot; a verbális antikapitalizmus eltávolítja a baloldalt a hatalomtól, anélkül, hogy a legki­sebb mértékben is korlátozná az új gazdasági hűbérrendszerek túlkapá­sait, s főleg, a mai anti-etatizmus mindenütt paralizálja a demokratikus államok és az általános választójog védelmét. Ennél is rosszabb, hogy míg azelőtt a baloldal maga volt a nemzetköziség tárgyalóhelye, most ellenfeleinél sokkal de sokkal kevésbé szervezett, a gondola­tok, nemzetről-nemzetre, sokkal távolabb állnak egymástól. A demokrá­cia nem elégedhet meg az arisztokratikus „kozmopolitizmus” jelszóval, amely túlságosan nagyra is sikeredett a számára. A demokrácia nem korlátozódhat arra, hogy csupán megvédje a francia, német, olasz, spanyol állam-nemzeteket (amint azt Jean-Pierre Chevenement tette Jacques Delors-ral, Willy Brandt Oskar Lafontaine-nel, Giorgo Napolitano Achille Occhettoval, Felipe Gonzales pedig a spanyol kommunisták­kal szemben).

Az európai demokráciának képesnek kell lennie arra, hogy összefog­ja – amint 1848-ban és 1889-ben is, a Második Internacionáléban, tette – azokat az erőket, amelyek kezdetben ugyan heterogének, de amelye­ket ugyanaz az egyenjogúsító és republikánus eszme mozgat, miközben tiszteletben tartják egymás nemzeti sajátságait és saját nyelvezetét. Egy rajnai és lotharingiai kereszténydemokrata geográfiával, amelyet a pári­zsi, madridi és római centralizmus várt fel, e demokrácia szembeszegez­heti a nagy szabad városok, Hamburg, Berlin, Prága és Bologna diffe­renciált hálózatát, a Lyon-Barcelona-Milánó ipari háromszöget, és a ré­gi portugál, holland, francia, cseh, magyar, sőt, porosz jogállamok kitar­tását az állam mellett. De ez már egy olyan politikai akaratot, egy olyan politikai kultúrát tételez fel, amelyet még meg kell teremteni.