Névmutató 

A tanulmányok és bibliográfiák, táblázatok szerzői, ill. összeállítói

Andor László 6: 147

Ankerl Géza 7: 154

Belocerkovszkij, Vagyim 6: 136

(Sz.) Bíró Zoltán 8: 103 (8)

Bodó László 7: 71

Bowles, Samuel 8: 121

Buldakov, V. P. 8: 9

Cazzaniga, Gian Maria 6: 118

Csanády András 6: 67

Damette, Félix 2: 79

Durucskó Mihály 8: 3; 8: 16; 8: 56; 8: 57; 8: 70 (B)

Feitl István 2: 42

Fekete Gyula. dr. 1: 100

Füzes Oszkár 5: 65

Girondeaux, Gilbert 7: 91

Hajdú F. András 5: 103 (B)

Harsányi Iván 2: 25

Herlitz, Urban 425

Hoerr, John – Collingwood, Harris 2: 124

Juhász József 5: 70

Kagarlickij, Borisz 2: 86

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor:  1: 7; 2: 4; 4: 59; 6: 29; 7: 4

Keresztes Lajos 7: 102

Koháry Ilona 7: 42

Krausz Tamás 1: 14; 4: 115; 5: 4; 8: 53

Landau, Saul 4: 55

M. Lengyel László 5: 132

Lepehin, V. 8: 81

Loránd Ferenc 7: 124

Lóránd Károly 6: 80

Magyar Péter 5: 149

Maróthy János 3: 95; 7: 137

Marton Imre 2: 110

Merza József 7: 143

Meginterjúvolt személyek:

Denitch, Bogdán 5: 146

Havas Gábor 6: 125

Köllner Ferenc 2: 128

Márkus Péter 2: 132

Pinior, Józef 5: 126

Simon Zaven József 6: 85

Szilágyi Ákos 8: 17

Szili Sándor 8: 157

Wallenstein, Immanuel 7: 59

Wasserman, Gilbert 8: 133

Wekler Ferenc 7: 158

Az interjúk készítői:

Herman József 5: 146

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 7: 59; 8: 133

Kállai R. Gábor 3: 102

Kiss Margit Rita 5: 126

Marton Imre 8: 133

Szénási Sándor 8: 17

Szűcs Katalin 6: 85

Tót Éva 2: 128; 3: 102; 6: 125; 7: 59; 7: 158; 8: 157

Mocsáry József 3: 43

Nagy Balázs 3: 56

Nagy Péter Tibor 8: 71

Niederhauser Emil 5: 24

Orcun, Fuat 6: 89

Osztojkán Béla 6: 112

Pomeranc, Grigorij 3: 83

Porosz Tibor 4: 83; 724

Hácz József 7: 112

Sebeök János 7: 148

Singer, Dániel 8: 125

Sipos Péter 6: 109

Slemmer László 4: 148

Sz. Bíró Zoltán lásd Bíró Zoltán

Szabó András György 3: 73; 4: 103

Szalai Erzsébet 3: 39

Szegő Andrea 1: 65

Szépkúti István 3: 65

Szigeti Péter 4: 37

Tálas Péter 1: 35; 5: 44

Thoma László 5: 86

Tőkei Ferenc 1: 3

Trockij. Lev 1: 56

Tütő László 4: 4

Vass Csaba 3: 23

Wallerstein, Immanuel 6: 52; 8: 105

Wassermann, Gilbert 6: 46

a 1: 118; 4: 81; 6: 105

K. 3: 79

K.G. 6: 121

M.M. 8: 139

tót 1: 113

T. 3: 114; 5: 161

… 1: 4; 3: 4; 7: 142; 8: 5

Kerekasztal-beszélgetések résztvevői:

Angyal Ádám 8: 141

Drucker Tibor 3: 102

Für Lajos 6: 5

Juhász Pál 2: 11; 3: 5

Kemény Csaba 3: 102

Kósa Ferenc 6: 5

Lengyel László 2: 11; 3: 5

ifj. Marosán György 8: 141

Mocsáry József 8: 141

Szabó Miklós 6: 5

Tütő László 2: 11; 3: 5

Varga Csaba 2: 11; 3: 5

Varjas András 3: 102

Bemutatott könyvek szerzői:

Bergyájev, Nyikoláj 8: 58

Csanády András 3: 79

Diósi Ágnes 6: 121

Lomax, Bill – Kemény István 4: 81

Mészáros István 8: 125

Samary, Catherine 5: 161

Schiller, Herbert 4: 5

Közölt dokumentumok:

Autonómia Csoport 3: 114

A csehszlovák Baloldali Alternatíva 5: 117

A CSKP 1968-as programja 1: 43

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának nyilatkozata 7: 147

Az „M" című francia folyóirat bemutatása 3: 130

A Marxism Today angol folyóiratbeli kerekasztal másodközlése 5: 110

Munkástanácsok dokumentumai 5: 170

A németországi Egyesült Baloldal 5: 121

Az OSZDMP (mensevikek) 1920-as tézisei 4: 138

Önkormányzati Mozgalom 2: 136

Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége 8: 153

A szovjet anarchoszindikalista mozgalom 5: 129

A Zöldek (NSZK) programja 2: 53

Kislexikon-témák:

Egyenlőség 1: 125

Kizsákmányolás 2: 141

Kommunizmus 1: 121

Liberalizmus 4: 52

Munkás 4: 146

Nemzet 5: 43

Osztály 1: 123

Piacgazdaság 2: 141

Privatizálás – reprivatizálás 3: 112

Szocializmus 5: 159

Társadalmi tulajdon 2: 141

Tulajdon 3: 77

Tárgymutató

(Csupán a fogalmak azon előfordulásait tüntettük fel, amelyek elemzést, értelmezést, vagy bírá­latot tartalmaznak).

abszolutizmus 5: 30

abszurd 7: 54

adósságcsapda 1: 65, 68, 82, 323, 5: 10,87, 6: 81, 8: 142

agresszió 7: 115

alkalmazkodási modell 1: 70

alkotmány 3: 36

állam 1: 56, 4: 9, 61, 85, 104, 5: 27,119, 134, 156, 6: 58, 7: 24, 60, 91, 162, 8: 11

államkapitalizmus 1: 16, 3: 55, 58, 4: 6, 154

államszocializmus 2: 129, 3: 74, 4: 103, 6: 105

állami tulajdon 2: 137, 5: 132, 6: 140

alternatívák 1: 23, 5: 90, 6: 62, 8: 6, 141

anarchizmus 2: 7, 3: 114, 7: 25

anarcho-szindikalizmus 5: 129, 7: 38

antikommunizmus 5: 18

antiszemitizmus 6: 47, 110, 8: 25

asszimiláció 5: 32, 6: 9, 42, 7: 154

átalakulási törvény 3: 39

átlag alatti jövedelmek 1: 101

baloldal 1: 96, 118, 2: 4, 112, 3: 4, 5: 68, 117, 152, 6: 26, 29, 107, 125, 7: 59, 8: 91, 121, 134

bankrendszer 4: 84, 6: 19

bérlakás 1: 115

bérlet 3: 76, 5: 135

bérmunkás 4: 12, 146, 149, 5: 163, 138

betegség 7: 151

birodalom 8: 112

bolsevikok 4: 119, 6: 95, 8: 14, 62

Brezsnyev 2: 90

Büchner 7: 42

bürokrácia 5: 163,8: 26, 49, 81

cigányok 2: 69, 6: 14, 112, 121, 130, 7: 116

család 3: 26

cselekvés 7: 28

CSKP, Csehszlovákia 1: 35, 5: 117

cserearány, csereérték 4: 84, 6: 69, 79

demokrácia 1: 10, 95, 2: 58, 102, 3: 64, 4: 43, 100, 141, 5: 86, 118, 128, 153, 6: 11, 115, 142, 149, 7: 25, 71, 136, 151, 8: 82, 122

diktatúra 7: 20, 8: 77

egészségügy 2: 16, 75

egyenlőség 1: 125

egyén 7: 37, 126

egyenlőtlenség 1: 61, 125, 3: 62, 4: 75, 6: 70

egyetemesség 6: 64

egyház 5: 52

eladósodás 1: 81

életminőség 4: 66

életszínvonal 7: 69

elidegenedés 1: 71, 5: 118, 6: 145, 7: 84

elit 2: 22, 3: 5

ellenforradalom 4: 162

ellenzék 6: 61

elmaradottság 5: 25

elnyomás 2: 60

elpolitikaiasított tulajdon 3: 23

emancipáció 4: 70, 7: 39

emberi jogok 6: 119

Engels 4: 5

érdekvédelem 1: 115, 3: 16

erkölcs 7: 40

erőszak 7: 4, 24, 112, 124, 144. 148

erőszakmentesség 2: 60, 7: 19. 142, 147

értelmiség 3: 81, 4: 62, 5: 92, 7: 14, 8: 12, 65

érték 4: 72, 92, 6: 6, 52, 117, 7: 125

ESOP 2: 124, 3: 67, 8: 146

Európa 7: 65, 71, 147

ezerkilencszázötvenhat 2: 42, 8: 159

falu 7: 158

fasizmus 7: 114, 140, 8: 77

fegyverkezési verseny 7: 95

fél-autonómia 3: 6

fiatal szocialisták 2: 86

filozófia 4: 93

FKP. Franciaország 6: 49, 7: 76

fogyasztás 6: 40

forradalom 4: 138, 7: 10, 29, 42. 138, 8: 5, 9, 17

függetlenség 6: 93

földtulajdon 2: 13, 3: 54, 5: 136, 6: 137

gazdaság 4: 52, 6: 83, 7: 82, 8: 141

gazdasági reform 1: 50, 2: 79

gazdasági válság 2: 56

grúzok 6: 100

Guinea 2: 115

gyermekügy 2: 66

háború 7: 36

hadiipar 7: 91

hadügy 1: 59

haladás 7: 131

halálbüntetés 7: 143

hatalom 5: 19, 26, 147. 6: 33, 75, 7: 8, 24

Hruscsovizmus 8: 115

huliganizmus 8: 29

humanizmus 7: 19, 142

IBM 1: 15

ideológia 6: 155, 7: 8.120,8: 71, 119,125

IMF 1: 69, 5: 87

induló 7: 137

infláció 1: 109

információ 4: 35, 63, 97, 6: 13

III. Internacionálé 4: 126

intézmények 4: 143, 6: 133

irenizmus 2: 81

iskola 123

Japán 2: 84, 6: 151,7: 74

jobboldaliság 1: 8, 3: 96, 6: 46, 7: 59, 8: 91

jog 6: 56

jövedelmek 1: 100, 4: 22

Jugoszlávia 5: 70, 166

kamat 6: 25, 80

káosz 7: 148

kapitalizmus 2: 81, 3: 97,4: 4, 37, 60, 98, 123, 138, 148, 5: 161, 6: 140, 147, 7: 66, 101, 8: 128, 135

katarzis 7: 56

Kelet-Európa 4: 68, 5: 4, 24, 120, 6: 37, 105, 7: 74, 8: 121, 136, 139

kereszténység, keresztény kurzus 6: 109, 7: 143

keynesizmus 1: 98, 4: 46,5: 161, 6: 26

kisajátítás 3: 42

KGST 5: 123

kisárutermelők 4: 150

kisebbségek 2: 7, 6: 10, 32, 60, 77, 121, 7: 154

kispolgárság 4: 131

kizsákmányolás 2: 141, 4: 150

kollektivizálás 2: 28, 38

kommunizmus 1: 121, 2: 113, 4: 135, 159, 7: 85, 8: 17

konkurencia 6: 141

konzervatívok 8: 87

kormányzat 4: 18, 5: 102, 6: 143

korporatív nyelv 4: 55

kölcsönhatás 7: 134

középrétegek 6: 126

közöny 5: 100

Közös Piac 6: 18

közösség 6: 5, 32, 7: 129

közösségi tulajdon 2: 21, 3: 22, 8: 122

községi önkormányzat 2: 15

kultúra 2: 72, 4: 55, 92, 101, 5: 112, 6: 8, 23, 52, 68, 126, 7: 100, 149

lakáshelyzet 1: 109

Lassalle 4: 107

Latin-Amerika 1: 87

LEMP, Lengyelország 5: 44, 45, 93

Lenin, leninizmus 3: 89, 4: 45, 5: 112, 8: 65, 106

lepenizmus 6: 47

leszerelés 7: 91

létminimum 1: 103

liberalizmus 4: 52, 8: 91

lopás 7: 34, 822

Lukács 8: 64

macedónok 5: 40

magántulajdon 1: 10, 3: 11, 24, 4: 161, 5: 139

Majakovszkij 8: 27

Marx, marxizmus 1: 3, 121, 2: 6, 81, 4: 79, 5: 20, 110, 6: 21, 7: 4, 60, 8: 60, 105, 123, 129, 134

második gazdaság 3: 43

megye 2: 23,7: 160

mensevikek 4: 115

mezőgazdaság 5: 22, 6: 74, 8: 46

migráció 7: 68

minőség 7: 80

mitológia 7: 48

monetáris restrikció 8: 146

monopólium 8: 151

MSZMP 3: 104

multinacionális tőke 5: 86, 7: 85

munkabér 8:

munkaerőáru 4: 149

munkaerőpiac 4: 90, 6: 128

munkamegosztás 4: 157, 6: 59

munkanélküliség 6: 144, 8: 43, 156

munkásmozgalom 5: 39, 114, 127, 6: 20, 7: 138

munkásosztály 4: 107,154, 7: 11, 89, 8: 21, 41, 99, 106

munkástanács 3: 63, 119, 4: 81,5: 170, 174

munkástulajdon 3: 57, 74, 8: 164

művészet 6: 54, 8: 28

nacionalizmus 6: 30, 53, 106

nagyhatalmak 5: 32

NDK 5: 121

német katona 7: 103

nemzet 5: 26, 43, 80, 6: 5, 18, 29, 53, 89

nemzeti érzés 6: 16, 30

nemzeti mozgalmak 5: 14

nemzetiségek 6: 21, 68, 8: 51

nemzetköziség 4: 67

NEP 8: 40

népakarat 4: 145

népi nevetéskultúra 7: 43

népiség 2: 5, 5: 38

nőkérdés 2: 63

növekedés 4: 95

nyelv 4: 40, 6: 116, 7: 155

nyugdíjasok 2: 67

Offe 4: 23, 37

oktatásügy 2: 70

OKP 5: 149

olaj 6: 25, 80

Oroszország 8: 5, 9, 58, 72, 108

orvosok 2: 27

osztály 1: 123

ökológia 2: 57, 5: 120, 125, 7: 150

önigazgatás 2: 12, 43, 61, 79, 4: 102, 5: 119, 127

önkormányzat 1: 119, 2: 10, 11, 25, 120, 136, 3: 71, 117, 5: 70, 168, 6: 136. 7: 157

önszerveződés 6: 117, 128

örmények 6: 85, 90

parasztság 6: 39, 8: 110

Párizsi Kommün 4: 112

pártok 1: 45, 3: 35, 5: 33, 61, 68, 71, 82, 117, 129, 6: 19, 142, 7: 21, 77, 8: 12, 53, 87

pártállam 5: 88

pártdemokrácia 2: 62

paternalizmus 5: 31, 8: 144

pazarlás 8: 155

pedagógia 7: 124

pénzügy 5: 122, 7: 159

peresztrojka 8: 82

piacgazdaság 2: 17, 142, 3: 7, 32, 4: 8, 5: 146, 156, 166, 6: 138, 149, 7: 9, 73

pluralizmus 5: 37

polgárság 7: 137

Prágai Tavasz 7: 61

proletárdiktatúra 4: 124, 140

proletariátus 7: 11

propaganda 7: 110

punk 7: 112

racionalizmus 8: 34

redisztribúció 4: 89

reform 2: 89, 98, 5: 7, 46, 56, 66, 76, 150, 164

reprivatizáció 3: 112

Románia 5: 65, 6: 67

saját csoport 7: 117

sajtó 1: 48, 2: 74, 7: 28

sorban állás 4: 30

Spanyol Köztársaság 2: 25

szabadság, szabadságjogok 1: 47, 6: 65,7: 52, 132

szakszervezetek 2: 39, 44, 50, 102, 124, 5: 48, 120, 8: 43

szegénység 1: 105, 6: 125, 8: 153

szellemi munka 3: 80, 4: 63

szélsőjobboldal 6: 46

személyiség 1: 126

szervezetek 7: 161

Szlovákia 6: 67

szociáldemokraták 8: 93

szociális közösség 4: 16

szocialisták 8: 93

szocializmus 1: 21, 29, 62, 71, 97, 2: 34, 82, 95, 111, 3: 73, 83, 95, 4: 25, 59, 83, 117, 163, 5: 71, 89, 115, 118, 125, 147, 150, 159, 161, 6: 71, 148, 153, 8: 14, 26, 69, 101, 143

szociálpolitika 3: 36, 4: 11

szolgáltatások 4: 26

Szolidaritás 2: 11, 5: 12. 50, 96, 127, 6: 141

Szovjetunió 1: 14, 2: 80, 89, 3: 83, 5: 6, 132, 6: 37, 7: 106, 8: 81, 111

szövetkezet 2: 13, 3: 15, 43, 66, 4: 110. 5: 140, 8: 144

Sztálin, sztálinizmus 1: 56, 3: 91, 4: 83, 531, 6: 102, 8: 7, 19, 40, 111

sztrájk 5: 54, 128

szükséglet 3: 8, 100

tanácsi önkormányzat 2: 128

társadalom 1: 62, 6: 158, 7: 6, 29

társadalomlélektan 4: 73

technokrácia 2: 105, 5: 73

technológiai mód 4: 32

termelési mód 1: 11,4 : 111, 7: 99

természet 7: 150, 8: 154

terror 7: 35, 49

tervezés 5: 122

tervutasítás 3: 65

totalitarizmus 8: 34

tőkeközösség 4: 13

tőkés termelés 4: 87

tőkeviszony 1: 9, 124, 3: 61, 4: 19,88

tömegkommunikáció 6: 147

tömegmozgalmak 8: 95

Törökország 6: 98

törvény 7: 39

Trockij, trockizmus 1: 57, 3: 89

tudomány 1: 54, 8: 127

tulajdon 2: 19, 127, 3: 39, 77, 4: 94, 5: 20, 162, 6: 137

tulajdonreform 3: 28, 41, 60, 71, 5: 132, 8: 144

Tungsram 3: 56

USA 1: 80, 2: 84, 6: 152, 7: 62, 72, 87,8: 121

utópia 8: 119

üzemi tanácsok (NSZK) 2: 121

üzleti bukás 1: 106

vagyonügynökség 8: 151

vállalkozás 3: 49, 56, 72, 4: 105, 5: 145

vallás 5: 34, 6: 36, 90

válság 4: 40

verseny 2: 20

vezetői alkalmasság 2: 140

világgazdaság 8: 47, 116

világkultúra 6: 54

Waffen SS 7: 102

zöldek 2: 53, 4: 64, 7: 65

zöldségmaffia 3: 53

zsidókérdés 6: 14, 42

A név- és tárgymutatót összeállította:  Szak Péter Otmár

A magyar és a kelet-európai rendszerváltás gazdasági, szociális és politikai sa­játosságai iránti érdeklődés az egész nemzetközi baloldalon egyre élénkebb és elmélyültebb. Ezt bizonyította a folyóiratunk által szervezett nemzetközi kon­ferencia is, amelynek anyagaiból következő számunkban kaphat ízelítőt az ol­vasó. Ez alkalommal a hazánk történetével – mindenekelőtt az 1956-os felkelésével – foglalkozó jól ismert angol baloldali kutató, Bill Lomax igen­csak meggondolkodtató tanulmányát közöljük. Különösen fontosnak azért tart­juk, mert a magyar „rendszerváltást" abban a történeti kontextusban tárgyalja, amelyet az új rendszer ideológusai – minden pompázatos forradalmi frázis el­lenére – egyszer sem mertek becsületesen megvizsgálni. Mennyiben bukott el 1989-90-ben 1956 szocialista hagyománya, mennyiben merült feledésbe, mennyiben tűnt el 1956 progresszív munkástanácsi öröksége a rendszerváltás restaurációs eufóriájának ködfüggönye mögött? (A szerk.)

***

Az 1956-os magyar forradalmat gyakran úgy tekintik, mintha az az értelmiségé lett volna, vezetői írók és egyetemisták; míg 1989 őszének eseményeit, a kommunista rezsimek hatalmának megdöntését Kelet-Európa szerte mint a „népek forradalmait" írják le. Világos, hogy az igazság ennek épp ellenkezője: a vé­gén még a kommunisták is rájöttek, hogy 1956 „népfelke­lés" volt, 1989-ben pedig az elitek cseréje, az értelmiség hatalomra jutása ment végbe. Hogyan lehetséges hát, hogy az ilyen elterjedt értelmezések ennyire ellentmondanak a té­nyeknek – miért állítja az ideológia a feje tetejére a világot? Az itt következő rövid írásban ezzel a kérdéssel foglalkozom.

1956 sok megfigyelő számára a liberális értékek győzel­mét jelenti a totalitarianizmus felett; 1989 a demokrácia diada­lát. Az ilyen jellegű értelmezések egyaránt elterjedtek a bal- és a jobboldalon. Sokkal többen szálltak szembe az 1956-os for­radalommal azon az alapon, hogy az a kapitalizmus restauráci­ójára irányuló ellenforradalmi kísérlet volt, mint ahányan kétségbe vonták az 1989-es változások céljait. Ugyanakkor, azt hiszem, ez az értelmezés is nyilvánvalóan visszájára fordít­ja az igazságot.

Hannah Arendt, a politikai filozófia egyik legkiemelkedőbb művelője azok közül, akik a magyar forradalmat liberális forra­dalomnak tekintették, azt a tényt emelte ki, hogy ennek célja – szerinte – nem a materiális nyomor enyhítése, a szociális felté­telek javítása volt, hanem valójában, a társadalom privilegizált tagjainak mozgalmaként, tisztán politikai szabadságjogok meg­teremtését célozta meg. Dicsérte a munkástanácsok szerepét, azonban csak addig, amíg azok kizárólagosan politikai intéz­mények maradtak. Azokat a kísérleteiket, amelyek a gyárak át­vételére, az ország egészét átfogó új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásában való részvételre irányultak, Arendt eleve halálraítéltnek, végzetesen hibásnak tekintette.

Némileg paradox módon, Kemény István, a magyar szo­ciológus követi Arendtet abban, hogy a munkástanácsoknak csupán korlátozott szerepet tulajdonít, azonban, vele ellentét­ben, ő ezeket elsősorban gazdasági, nem pedig politikai intéz­ményeknek tekinti. Joggal dicséri a munkástanácsokat, amiért nem követeltek maguknak minden hatalmat, hanem egy olyan rendszerre törekedtek, amelyben nem lehetséges abszolút ha­talom; ám amellett is érvel, hogy a munkástanácsok egyáltalán nem kívántak maguknak politikai hatalmat: azzal csupán hiva­tásos politikusokat akartak megbízni.

Mindkét nézettel vitatkozni fogok, mivel ezek egyaránt ideologikus értelmezésnek tűnnek a számomra: egyik sem fér össze a tényekkel, s egyik sem méltányolja kellőképpen a munkástanácsok mozgalmának sem spontaneitását és eredeti­ségét, sem gazdag összetettségét.

Két magyar szerző, Fehér Ferenc és Heller Ágnes elgon­dolása szerint a magyar forradalmat leghelyesebben a „radiká­lis demokrata" terminus írja le. Ez a forradalom létrehozta saját, új és eredeti intézményeit, amelyek között éppúgy szerepeltek a munkástanácsok, mint a hagyományos politikai pártok. Így létrejött egy „új, radikális politikai közösség", s a szocializmus mint radikális demokrácia éledt újra. Az ő véleményük szerint éppúgy, mint szerintem, a munkástanácsok egyaránt voltak a gazdasági és a politikai emancipáció szervei.

A forradalmárok csaknem minden esetben abban a hitben tevékenykednek, hogy a világ újrateremtésében, egy új és igazságosabb társadalom megalkotásában vesznek részt, s a forradalmakra mindig jellemző volt az idealizmus és az önfelál­dozás szelleme, résztvevőiknek az a meggyőződése, hogy ügyük hatalmasabb, mint a puszta önérdek. Hannah Arendt ezt mint a forradalom újdonságát és kreativitását, eredetiségét reprezentáló, „forradalmi szellemet" említi, amely megteremti a közös cselekvés alapjait s az új népközösség létrejöttét inspirá­ló elveket. Meglehet, Shelley szavai fejezik ki legjobban e szel­lemiség lényegét: „Áldás volt megélni azt a hajnalt". Talán megengedik, hogy felidézzem ennek egyetlen megnyilvánulá­sát 1956-ból. Egy akkori fiatal joghallgató, aki a Nagybudapesti Központi Munkástanács tevékenységében működött közre, úgy emlékszik, hogy amikor a szervezetet betiltották, társai a követ­kező szavakkal bocsátották útjára: „Közöttünk éltél. Tudod, mi­ért harcolunk. Ha külföldre menekülsz, vidd magaddal az eszméinket is – a világ munkásaihoz. Nem a kormányokhoz, mert tőlük soha nem kértünk és nem is vártunk semmit. De a népek hadd tudják meg az igazságot…" Sok résztvevő számá­ra az 1956-os forradalom volt életének legfontosabb esemé­nye, s a legtöbb esetben mindmáig az maradt – ennek oka, azt hiszem, a forradalmi szellem részegítő erejében rejlik.

Véleményem szerint a forradalmi szellem gondolatát leg­jobban Rousseau-nak, a felvilágosodás filozófusának „általános akarat" fogalma világítja meg, amely a közjót, a társadalom ál­talános érdekét képviseli, az általános értékeket a partikuláris értékek helyett. Ezért tűnnek rendkívüli eseményeknek a forra­dalmak, ezért érzik úgy résztvevőik, hogy valami olyasmiben vesznek részt, ami nagyobb náluk, maguknál, s ezért tekintik e forradalmakat a filozófusok és társadalomtudósok „világtörté­nelmi" jelentőségű eseményeknek. S valóban, a forradalmak nem csak saját társadalmuk javát képviselik. Gyakran érezzük, hogy kihatással vannak az emberiség sorsára, az egész embe­ri fajra.

S ezért nem érzem úgy, hogy az 1989 őszi események megérdemelnék a „forradalom" nevet. Az egyik legélénkebb emlék, ami azokból a napokból megmarad, azoknak a kelet-né­meteknek a képe, akik Magyarországról Nyugatra menekültek, vagyis – ahogy leggyakrabban mondták – a „szabadságba". „Szabadságon" azt értették: „megmenekülés". Mi sem áll távo­labb a múlt forradalmait jellemző reményteli szellemtől. Nem jut eszembe egyetlen forradalom sem, amit az jellemzett volna, hogy a forradalmárok elmenekülnek hazájukból, legalábbis azelőtt nem, hogy a forradalmukat leverték volna. Ezekben az eseményekben sehol sem jelent meg a teremtés vagy az uni­verzalitás eleme: az emberek tisztán önérdekből cselekedtek. Ha egyáltalán beszélhetünk közös érdekről, akkor a rousseau-i „mindenki akarata" jöhet szóba legfeljebb – az egyéni vagy specifikus érdekek összege -, azonban semmi sem volt, ami akárcsak hasonlított volna is az általános akaratra. S ez nem csak a kelet-németek viselkedéséből látszik. Percekkel azután, hogy meghozták a döntést, amely lehetővé tette, hogy eltávoz­zanak, a magyarok sáskák módjára szállták meg a budapesti kelet-német táborokat: taxisofőrök, akik utasokat kerestek a ha­tárig, s mások, akik a kelet-németek járműveire vagy egyéb olyan tárgyaira alkudtak, amit azok nem vihettek magukkal. S ez igencsak elüt a magyarok 1956-os viselkedésétől.

Keserű és kegyetlen paradoxon, hogy az 1948-tól 1953-ig tartó sztálinista rezsim a közös emberség és szolidaritás érzé­sét hívta életre a magyar társadalom egészében, ez az érzést, amely oly tisztán mutatkozott meg az 1956-os forradalomban, s amely megannyi külföldi megfigyelőt is megihletett; a Kádár­rezsim liberálisabb korszaka viszont az önzés és szemé­lyes előmenetel törekvéseit erősítette, s aláásta a közösség és együttérzés szellemét, amely az elnyomás és közös ínség fel­tételei között virágzott. Az 1989-es események semmilyen módon nem képviselték az 1956-os forradalom szellemé­nek újraéledését – ellenkezőleg, azt tükrözték, hogy a Ká­dár-rezsim sikeres volt e szellem s az általa hordozott általános értékek megsemmisítésében, a népesség depolitizálásában, s abban, hogy az egyén viselkedését a közér­dek helyett az önérdek felé fordítsa.

A mai Magyarország, annak során, amit sokan a liberális demokráciába való átmenetnek tekintenek, a Kádár-évek örök­ségének terhét viseli. Az új demokratikus rezsimet egyre in­kább az a veszély fenyegeti, hogy elveszti legitimitását, s távolról sem világos, hogy megvannak-e a feltételek a liberaliz­mus és a demokrácia további együttélésére vagy akárcsak ar­ra, hogy a kettő közül egy is fennmaradjon. Liberalizmuson a hatalom megosztását és a korlátozott kormányzást értem; de­mokrácián pedig a társadalom valamennyi érdekének politikai képviseletét és artikulációját. A liberalizmus a hatalom korláto­zását, a demokrácia a hatalom elosztását követeli meg.

Valamennyi kommentátor megfigyeli az új politikai pártok gyenge társadalmi gyökereit s az emberek irántuk tanúsított apátiáját és érdektelenségét. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a nép mindörökre visszavonult volna a politika színpadá­ról. Ellenkezőleg: 1990 októberének végén olyan spontán népi megmozdulás ment végbe, amelyet sokak 1956 őszéhez ha­sonlítottak. A kormány bejelentette a benzin árának 75%-os emelését, mire a taxisok és a teherautósofőrök sztrájkba kezd­tek, s blokád alá vették Budapest és a vidéki városok főbb híd­jait és főútvonalait. A pártok csaknem egyhangúlag elítélték a blokádot, mint egy szektor érdekcsoportjának alkotmányellenes cselekedetét. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták, hogy a lakosságnak több mint 80%-a támogatta a sztrájkot. Bár a kormány kezdetben a blokád erőszakos feloldását szor­galmazta volna, végül kapitulált, s jelentós engedményeket tett a sztrájkolóknak.

Az incidens a piacgazdaságra való áttérés okozta növekvő elégedetlenségből fakadt. Az elmúlt évben a termelés több mint 20%-kal esett vissza, az infláció pedig meghaladta az 50%-ot. A további piacosítás és privatizáció tervezett intézke­dései a jelenlegi ipari kapacitás több mint egyharmadának megszüntetésével s egymilliónál jóval nagyobb számú munka­nélkülivel járnak majd. Ez könnyen több mint hárommillió em­ber megélhetését sodorhatja veszélybe. S ha valamennyi érintett csoport a taxisokéhoz hasonló módon adna hangot elé­gedetlenségének, s hozzájuk hasonló támogatást kapna a la­kosságtól, az ország egyszerűen kormányozhatatlanná válna. Egy „általános akarat" megteremthetné a demokrácia foly­tonosságának alapjait, azonban a mai Magyarországon nem létezik „általános akarat". A „mindenki akaratának" érvényre jutása viszont vagy anarchiába sodorja az orszá­got, vagy visszatéríti a diktatúrához.

Számos megfigyelő rámutatott már Kelet-Európa új de­mokráciái korai összeomlásának veszélyeire s az esetleges „latinamerikanációra" – mind a Nyugat-Európától való egyre na­gyobb függőség, mind az esetleg katonai rezsimek létrejötté­hez vezető növekvő nacionalizmus tekintetében. Jómagam azonban úgy vélem, a katonai puccsokra kisebb az esély, mint arra, hogy fokozatos visszacsúszás történjék az autoritarianizmusba, amely esetleg professzionális vagy technokratikus jelle­gű is lehet. Magyarország főbb pártjai valamennyien liberálisak, azonban éppen a nagy liberális, John Stuart Mill mondta, hogy a politikusok az orvosokhoz hasonlatosak, a páciensnek pedig nem az a dolga, hogy a kúrát megszabja, hanem az, hogy be­vegye a doktor által rendelt orvosságot. Ahogy Magyarorszá­gon elmélyül a gazdasági és társadalmi válság, a liberális pártok egykönnyen megállapodhatnak egy szakértői kormány létrehozásában – a parlamentben nincs hiány közgazdászokból és ügyvédekből -, amely elrendelné és végrehajtaná a kúrát. Ezzel véget érne az a fajta demokratikus pártpolitizálás, ame­lyet Nyugaton ismerünk, ráadásul – egy ideig – egy ilyen fejle­mény a lakosság támogatását is élvezné. Végső soron azonban ez a szcenárió mindenképpen a demokratikus sza­badságjogok és az érdekek szabad artikulációjának és képvi­seletének legalábbis részleges felfüggesztéséhez vezetne.

Ez azonban nem az egyedül lehetséges forgatókönyv. Az autoriter út a – demokratikus módon kormányozhatatlan -"mindenki akaratának" elfojtásához és a hatalomnak egy szűk, bár meglehet, jóindulatú, civilizált és liberális elit kezébe adásá­hoz is vezethet. Ez a liberalizmus győzelmét jelentené a de­mokrácia fölött, bár kétséges, maga a liberalizmus meddig élné túl ezt a győzelmet.

Egy másik szcenárió szerint a politikai pártok és a civil tár­sadalom más intézményei – a szakszervezetek, érdekcsopor­tok, polgári egyesületek – olyan irányba fejlődnének, hogy képesek legyenek a társadalom egészének tágabb érdekeit to­vábbítani, artikulálni, kifejezni és képviselni. Ehhez az embe­reknek a jelenleginél jóval szélesebb körű részvételére volna szükség a politikai folyamatokban és a döntéshozásban. Így létrejöhetnének azok a feltételek, amelyek mellett a liberaliz­mus és a demokrácia egyaránt tovább élhet. Annak azonban, hogy ez következik be, nem sok jelét látom.

Egy harmadik lehetőség 1956 forradalmi szellemének újra­éledését vonná maga után, s ezzel a „mindenki akaratának" át­alakítását egy új „általános akarattá". Nehéz elgondolni, hogy egy ilyen mozgalom milyen más ideológiai kifejezést találhatna magának, mint a szocializmust – amely a társadalom általános érdekeit képviseli a piac partikuláris érdekeivel szemben. 1990 őszén a magyar író, Konrád György, korának általános vélemé­nyét tükrözte, amikor azt mondta, hogy „a kapitalizmus az az ár, amit a demokráciáért fizetnünk kell". Ám Kelet-Európa ma azzal a veszéllyel néz szembe, hogy meglehet: a kapitalizmus ára éppen az lesz, hogy a frissen kivívott demokrácia nem él soká. Másfelől viszont könnyen lehetséges, hogy a demokrácia megmentése a szocializmus eszméjének feltámasztásával ér­hető el.

1956 radikális demokrata és, sok tekintetben, szocialista forradalom volt. Még ha egyáltalán forradalmaknak nevezhetők is az 1989-es események, akkor is inkább liberális, semmint demokratikus forradalmak voltak. Valóban, sokan a történelem végét és a szocializmus halálát látták bennük. A liberalizmus azonban felettébb gyönge alapot nyújt a demokráciához. A de­mokrácia összeomlása és a valamiféle autoriter kormányzás­hoz való visszatérés ellen a legerősebb garanciát talán egy újfajta népi szocializmus megjelenése adná, amely hangot és képviseletet nyújtana azoknak az érdekeknek és csoportoknak, amelyek a mai rendszertől egyre jobban elidegenednek és el­távolodnak, vagy éppen eltávolíttatnak.

1956 szocialista szellemének újjászületése megdöbbente­né az írástudókat, a világot pedig ismét szilárdan talpára állíta­ná.

(Ford.: Szalai Miklós)

A világ látszólag a politika körül forog. A politikusok háborúba viszik népeiket, a politikusok forradalmak élére állnak – életek milliói függenek egy-egy politikai döntéstől. S békeidőben is: egy-egy kormány sorsa, egy-egy párt felülkerekedése vagy szétesése, egy-egy politikus országlása és halála, népszerűsé­gének növekedése és elmúlta – úgy tűnik, a világ fordulását a politika határozza meg. A jelenlegi magyar társadalomban do­mináló erők is úgy igyekeznek beállítani a helyzetet, mintha a politika változásai azonosak lennének a társadalom változásai­val, vagy legalábbis pontosan azokat fejeznék ki.

Pedig a politika – bármekkora jelentőséget tulajdonítunk is neki időnként – csupán akcidentális része a társadalmi lét­nek (miként a vulgármarxisták és a gyakorló kapitalisták által fetisizált gazdaság is csak az). S ha az efféle részben – mint mondani szokták -, miként cseppben a folyó vagy a tenger, az egész tükröződik is, a cséppel sem szomjunkat oltani, sem raj­ta hajózni nem tudunk. A politika vagy a gazdaság meghatáro­zó része a társadalomegésznek, de ha a társadalmat pusztán ezek törvényei által véljük mozgathatónak vagy akárcsak értel­mezhetőnek, törekvéseink eleve kudarcra ítéltetnek.

A politika mint fétis

Más-másképpen, de mindegyik XX. századi társadalom feti­sizálja a politikát. A szocialistának és a fejlődőnek nevezett társadalmak a hatalommegragadás és -megtartás értelmében, a polgári társadalmak a pártküzdelmek formájában. Mindenütt úgy tűnik, az egyes ember és az emberiség élete, jelene és jö­vője elsősorban attól függ, hogy saját hazánkban és a világban milyen politika kerekedik felül. S mint a tévhitek általában, rész­legesen persze ez is igaz, nagyon is igaz, hiszen egy-egy poli­tikai döntés a szó szoros értelmében is elpusztíthatja az egyes embert vagy akár az egész emberiséget is. Mégis a politika – bárhogy is törekszik olykor az élet minden mozzanata fe­letti ellenőrzésre – rendre szűkebbnek bizonyul a társada­lomnál, annak mozgásalt nem tudja mind politikaivá csa­tornázni, s így a társadalmi mozgások előbb-utóbb rommá porlasztanak minden politikai építményt.

A politika mint többszintes építmény

A politikának különböző szintjei vannak. Politika az is, hogy személyek harcolnak egymással a hatalomért (a gyakorlatban mindig erről is szó van); az is, amikor érdekcsoportok, lobbyk ütköznek (a pártrendszerű politika idealizálói úgy állítják be, mintha semmi más, csak ez, a csoportérdek-artikuláció volna a politika); de a politika szintjón írható le az is, amikor valójában eltérő kultúrák, értékrendszerek összeütközése zajlik nemzetek között és nemzeteken belül; s politika az is, amit „a világpolitika sakkjátszmájának” neveznek (s amikor néhány, gazdasága vagy/és hadserege által naggyá tett hatalom hivatásos politiku­si elitje sakkozik emberek millióinak életével a világ erőviszo­nyainak átformálására).¹ Ezek a szintek összekeverednek, a politikai gyakorlatban teljesen áthatják egymást, s mivel a politi­ka² nagymértékben befolyásolja a társadalmak életének alaku­lását („eredményes” működése akár háborúba vagy gazdasági összeomlásba is torkollhat) a személyi vetélkedések vagy az erősebb lobbyk részérdekei valóságos – társadalmi – súlyuk­hoz mérten aránytalan szerephez juthatnak a történelem alaku­lásában.

A politika korlátai

A politika mindazonáltal nem uralhatja (csak befolyásolhatja) a társadalom életét: az él, működik, „megy” a maga útján; megy abba az irányba, amelybe megszámlálhatatlanul sok vektorá­nak (összetevőinek és körülményeinek) eredője mutat, s ame­lyek közül maga a politika csak egy lehet. Hiszen pl. az amerikai polgárháború mint politikai küzdelem alapvetően átfor­málta ugyan az Egyesült Államok társadalmát, de azok a társa­dalmi erővonalak (pl. az Észak és Dél gazdasági struktúráját, társadalomszerkezetét és ezekből is fakadó politikai stílusát jel­lemző különbségek), amelyek már jóval e háború előtt kialakul­tak, máig érzékelhetőek. Az utolsó Romanovok, Lenin, Sztálin vagy Gorbacsov politikája eléggé különböző, s nem tagadható, hogy mindegyik rajta hagyta a bélyegét Oroszországon; az orosz társadalomnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek behatárolják a politikai fordulatok lehetőségeit is. A társadalom a politikával szemben egyébként korántsem mindig mozgása lassúbb hömpölygésével bizonyítja szélesebb voltát. XVIII. La­jos politikai kormányzatát a francia társadalom már akkor anak­ronisztikusnak nyilvánította, amikor a politikai forradalom még nem söpörte el, s a bolsevik pártok sem attól vesztették el tö­megbázisukat, hogy hívő nemzedékei kiöregedtek, s az újak – politikailag – elfordultak tőlük, hanem attól (jóval korábban), hogy az ún. államszocializmus társadalmaiban olyan mozgások jöttek létre, amelyek nem termelték újra ezt a hitet: a társada­lom fejlődése objektíve nem mutatott ebbe az irányba, leg­alábbis nem e társadalmak közvetlen jövőjeként.

Ámde ha tudjuk is, hogy a politika egy csupán a társada­lom alrendszerei közül, a politikai aktivitás következményeinek bűvöletében mégis könnyen válunk homo politicusszá (miként másfajta aktivitásaink bűvöletében egyoldalú – s ezáltal korlá­tozott – homo oeconomicusszá, homo faberré, homo criminalisszá stb. is), hiszen a társadalom alrendszere így a politika is, részszempontokat képviselvén hajlamosak az egyes embert is egyoldalúsítani, egy-egy képességére egyszerűsíteni, a társa­dalmi lét egy-egy szeletéhez – s szinte csak ahhoz – hozzá­rendelni. S mivel tévhit az, hogy a politika létünk legfőbb meghatározója, e hozzárendelődés is eleve csak szűkítheti, korlátozhatja az egyes emberek és a túlságosan politika-centri­kus társadalmak lehetőségeit.

A politika funkciói

Mire is való a politika? A legkézenfekvőbb, hogy alapvető funk­ciója az érdekek képviselete. A politikai erők természetesen megjelenítik egyes társadalmi csoportok érdekeit, de a politika mégsem csupán érdekképviselet. A társadalom érzelmi reak­cióinak kifejezője? Ez is, de lényegét nem írtuk le ezzel. Az a társadalmi alrendszer, amely a többi alrendszer egyensúlyának létrehozója? Ez deklarált célja lenne, de a társadalmi egyen­súlyt sosem a politika hozza létre; ha a társadalomban létrejön ilyen egyensúly, akkor rendszerint adódik olyan politikai erő is, amely ezt megjelenítő „egyensúlypolitikára” képes.³ Az egyen­súly azonban, mint mondtuk, létrejön, nem „csinálják”. A politi­ka egyik lényegi vonása viszont éppen az, hogy állandóan „csinálni” igyekszik az integráció folyamatát, állandóan a társadalomegész szerepében kíván fellépni, mint annak alanyi képviselete.⁴

A politika mint maszk

A politikának, amikor a „kormánypolitikát”, a hatalmon lévők po­litikáját jelenti, elsődleges jellemzője a rendszerapológia. Ez természetes, hiszen a társadalom integráltsága az adott rend­szer fennállásában érdekeltek számára a rendszer minél za­vartalanabb működésének függvénye. Ennek az apologetikus törekvésnek alapvető hamisítások a következményei. Mivel a rendszert magát stabilnak, széthúzó mozgások által nem fenyegetettnek Igyekeznek feltüntetni, kénytelenek ezek helyett a valóban statikus, visszahúzó elemeket láttatni mozgónak: így jön létre az a képzet is, miszerint a politiká­ban bekövetkező változások alapvető változásokat jelente­nek a társadalomban, jóllehet valójában a radikális (társadalmi változásoknak feltüntetett) politikai változások esetleg éppen a társadalom lényegi mozdulatlanságát biz­tosítják. Egyes politikai döntések persze alapvető változásokat hoznak a társadalomszerkezetben (e tény tette oly erőssé a politikai forradalmakba vetett hitet a most magunk mögött ha­gyott száz évben), a politika azonban nem képes többre, mint amit a társadalomszerkezet egésze lehetővé tesz számára. Ezt határolta be természetesen a magukat politikailag „szocialistá­nak” nyilvánító társadalmak lehetőségeit is a számukra adott feudalisztikus-bürokratikus és kezdetlegesen kapitalista feltéte­lek között; másfelől viszont, mivel az e társadalmakban hozott politikai intézkedések azért jelentős társadalmi változásokat is okoztak, a Kelet-Európában 40 – illetve 70 – év alatt létrejött változások hasonlóképpen kemény korlátokat jelentenek a je­lenlegi restaurációs politikai erők számára. (Ez még a politikai stílus mozgásterére is hatással van: A. Pribelsky osztrák kultúr­antropológus a külső szemlélő tárgyilagosságával figyelte meg például már nem sokkal az 1990-es magyarországi választá­sok után, hogy a győztes MDF image-át megszabó „nyugodt erő” sem más, mint a kádárizmus évtizedeken át sikeresnek bi­zonyult politikai stílusának közvetlen továbbvitele.)

A politika mindig változtatja a társadalmat, de mert maga a változtató politika is összetett – nem beszélve a változtatandó társadalomról -, hatásai korántsem vezethetők le az adott poli­tikai erő deklarált céljaiból. Meghökkenünk az ateizmus, az in­ternacionalizmus és a közösségelvűség évtizedei után előhömpölygő vallásosságon, nacionalizmuson és gazdaság­-centrikus individualizmuson, s azzal magyarázzuk, hogy mind­ezek eddig is jelen voltak, csak a „szőnyeg alá söpörve”. Ha azonban csupán erről lenne szó, e hatások mégiscsak valame­lyest gyengültek, nem pedig erősödtek volna. Valójában az a helyzet, hogy maguk a „szocialista” rendszerek, e rendszerek politikai hatalmai is táplálták a vallásosságot, a nacionalizmust, a gazdasági individualizmust; s nemcsak hiányuk által, nem­csak ellenzéki ideológiákként, hanem a rendszer immanens vo­násaiként is: a „szocialista” ideológiát vallásos szerkezetben próbálták terjeszteni, a „szocialista” államok létrejöttük „világfor­radalmi” illúzióját gyorsan zárójelbe téve nacionalista egysé­gekként szerveződtek meg, s a gazdasági individualizmust sem csupán e rendszerek gazdasági irracionalizmusa erősítet­te – mintegy közvetett hatásként -, nem, a kezdeti önfeláldo­zás-propagandát hivatalosan is az egyéni gyarapodás központi értékké emelése és a közösségi struktúrák szétzúzása követte. A jelenlegi állapot tehát nemcsak visszahatás az államszocia­lizmus évtizedeire, hanem annak egyenes következménye, építménye is, mint ahogy magát a – felemás – polgárosodást is ezek a rendszerek alapozták meg a kelet-európai régióban. Ám ez nem azt jelenti – mint sokan értelmezik -, hogy az állam­szocializmus csupán a kapitalizálódás egy torz útja; ezek a po­litikai rendszerek természetesen nem kapitalizmust akartak létrehozni; azonban a társadalom valóságos integrációját (s ezen keresztül a politikát is) ebben az esetben is a társada­lomegészben adott feltételek határozzák meg.

Ez a meghatározottság persze ugyanakkor sohasem mű­ködik fatális eleve-elrendeltségként, a politikának mindig mód­jában áll több lehetőség között választania, s így a feltételek nem mentik föl. (Választhatja például azt is, hogy felismeri: az általa képviselt politikai-ideológiai célok az adott történelmi pil­lanatban nem tudnak a társadalmi mozgások eredőjeként ér­vényesülni, így hatalmi képviseletük nem aktuális, s a hatalomátvétel vagy -megtartás mint politikai cél az adott pilla­natban önpusztítást eredményező tévedés.⁵ )

A politika mint hamis tudat

Ennek ellenére a politikai elvek képviselői igen gyakran meg­próbálnak erőszakot tenni a társadalmon. És nemcsak a politi­ka által kitűzött irányok és a társadalom adottságainak ütközéséről van szó, mint eddigi példáinkban; sok esetben nem az a lényeg, hogy a társadalom nem mozdul a politika szándékai szerint, s ezáltal deformálja azok kifutását, hanem az, hogy a társadalom nagyon is mozog, de nem abban az irányban, amelyben a politika e mozgásokat kifejezni, képvisel­ni véli. Véleményünk szerint ez történik ma Magyarországon is, ahol a politikában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek a társadalom egyes rétegeinek ideológiai várakozásaihoz kap­csolódnak, de nem azokból a társadalmi feltételekből indul­nak ki, amelyek az 1990-es évek Magyarországát jellemzik.

Az ilyen széttartó tendenciák – társadalmi és politikai moz­gások viszonyában – különösen két jellegzetes helyzetben szoktak előfordulni: Az egyik, amikor egy ország politikai rend­szere valamely külső erőkényszer alatt alakul: a politika ilyen­kor azért szakad el a társadalomtól, mert ahelyett, hogy annak különösségét juttatná érvényre a külső erővel szemben (önma­gát a társadalomból építve fel), a külső erők diktátumainak esz­közévé válik saját társadalmával szemben. Ez akkor is érvényesül, ha közben-közben a nemzeti politika igyekszik túl­járni a föléje nehezedő külső erők eszén. A másik tipikus eset, amikor a társadalomban kifejletlen a politikai tudatosság, s ezért olyan ideologikus gyökerű politikai erőket segít hatalomra, amelyeknek ideológiáját – tévesen – érvényesnek érzi saját vi­szonyaira. (Itt is alkalmas példa a 17-ben egy militarizált pa­raszt-birodalom elégedetlenségi hullámán uralomra jutott bolsevik párt vagy a kelet-európai társadalmak demokratizációs és modernizációs szükségleteinek hullámán uralomra jutó nemzeti-konzervatív ideológiáké.)

A politika rendszerapologetikus szerepének csak egyik össze­tevője az, hogy a politikai mozgásokkal a társadalmi változáso­kat vagy azok hiányát próbálja elfedni. A „politikai” szemlélet azzal is jár, hogy az adott rendszerhez való viszonyulások szinte mindegyikét „átpolitizálja”, így a rendszernek a rend­szer tagadásában kifejeződő ellentmondásai nem a rend­szer lényegeként jelennek meg (amik valójában), hanem egy tagadó – politikai – részérdekként, partikulárisként, s ez a rendszer megváltoztatásának esélyeit nagymértékben csökkenti.⁶

Ha azután mégis bekövetkezik egy forradalom, olykor még ez is lehet konzerváló hatású: mivel önmagában nem változtat­ja meg a társadalmat, radikális politikai jelenségeivel elfedheti, elleplezheti a valóságos viszonyokat, ha másban nincs lényegi változás. Sőt, még amikor valódi társadalmi átalakulás kifejező­je a politikai forradalom (mint pl. a nagy francia forradalomban), a politikai síkra terelés akkor is szubjektivizál, partikularizál (a francia forradalomban is így kompromittálta némiképp a politi­kai cselekménysor magukat a társadalmi mozgásokat is).

A politika haszna

Persze, mint említettük, a politikának megvan a maga aktív, alanyi szerepe a társadalom mozgásai között, és ez igen pozi­tív szerep is lehet. A politika döntésein keresztül, új intézmé­nyek, új jogrend, új viszonyulásmódok kialakításával nagyon is beleszólhat a többi társadalmi szféra alakulásába; terelheti a társadalom egészét valamilyen irányba; s legfőképpen mozgó­sítja a társadalmi lét minden változás szempontjából legfonto­sabb elemét: maguknak az embereknek az aktivitását. A politika nemcsak elleplez, de tudatosítja is a társadalom viszo­nyait; nemcsak hatalmi súllyal fékezi a haladást, de el is távolít­ja a haladás hatalmi akadályait; nemcsak manipulál, nemcsak egyensúlynak hazudja a társadalom egyensúlytalansági állapo­tait, de technikát is ad a társadalom erőinek ahhoz, hogy a va­lóságos viszonyoknak megfelelő egyensúlyok politikai kereteit megteremtsék.⁷

Mindazonáltal az eddigiekből is következően az eredmé­nyes politikai magatartásnak keskeny útja nyílik. Ha – az „exigenciák tudományához” illően – a társadalmi mozgások éppen adott eredőjére, a jelenre függeszti figyelmét, nemigen kerülheti el azt, hogy konzervatív erővé váljon. Ha meg a jövővel jegyzi el magát, óhatatlanul voluntarizmusba torzul, hiszen „egymagá­ban” sohasem képes a társadalom valamennyi hatótényezőjét (azok összjátékát, kapcsolódásaik, ütközéseik, egymásba való átmeneteik együttes hatását) helyettesíteni, a valóságos jövőt helyettük egyedül felépíteni.

A politika mint a tükör homálya

A politika következésképpen igen ritkán, s rendszerint akkor is csak rövid ideig kerül abba a helyzetbe, hogy a társadalom va­lóságos erőviszonyainak, a valóságos mozgások eredőjének kifejeződése legyen.⁸ Politikai erők, politikák és politikusok igen gyorsan felélik hitelüket, „elszakadnak” a társadalomtól. De a politika természetének dialektikájához tartozik az is, hogy ez is látszat csupán. Huzamosabb hatalmon maradásra csak olyan politika képes, amely valamilyen értelemben kon­szenzusra jut a „néppel”: lehet, hogy utálják, de valamit elfo­gadnak belőle; valamely vonása a közgondolkodás tükrözője.

Az államszocializmus története is azt mutatja, hogy noha leg-emberellenesebb korszaka Európában a Sztálin által irányított időszak volt, nem ezt söpörte el az általános elutasítás: a rend­szer akkor omlott össze, amikor a hatalmon lévő politika már minimális tömegtámogatást sem tudott szerezni eszméinek, céljainak.⁹ (Sztálin koráról ez nem mondható el: abban az idő­ben nem csupán azért sikerült a hirdetett ideológiának híveket szereznie, mert az emberek naivabbak, egy újabb csalódásra felkészületlenebbek voltak, hanem nagymértékben azért, mert a politikai hatalom adott formája alkalmas volt a társadalmi erők közti eredő – a paraszti országban zajló eredeti felhalmo­zás és erőltetett ütemű iparosítás, a katonai-bürokratikus biro­dalomirányítás és a hozzá kapcsolódó nagynépi nacionalizmus, a mélyen gyökerező cárkultusz és egalitariánus kollektivizmus eredőjének – megjelenítésére.¹⁰ )

A politika tehát egyszerre tükrözi is a valóságos viszo­nyokat, meg el is torzítja őket: tükrözi, amennyiben min­dennapi gyakorlatát azokra építi; s torzítja, amennyiben egyetlen iránynak tünteti fel (ti. egyetlen irányba igyekszik terelni) a vektorok sokaságát.

A politika mint alrendszer, avagy miért ilyen a politika?

A politika persze nemcsak a legújabb korban vált a társadalom életében meghatározó erővé. Jóllehet a szabad polgárok összességét aktivizáló, a modern korban is használatos értelmé­ben – mint a szó etimológiája is utal erre – a politika a görög poliszban születik, semmi okunk rá, hogy kizárjuk fogalmából a poliszok kialakulása előtt már létezett azon formáit, amelyek­nek megfelelőit a ma politikájában is megtaláljuk. Ilyen értelem­ben a politika a hatalom születésével, illetve a társadalom belső differenciálódásának megjelenésével egyidős.

A kezdetektől fogva kettős funkcióról van szó.

Egyfelől minden közösségnek, minden társadalomegy­ségnek működnie kell kifelé, pragmatikus gyakorlattal ér­vényesíteni kell a közös érdekeket. (Például az adott társadalomegység hatalmát: a háborúkban megnyilvánult ér­dekütköztetések kezelésére a háborúk után/között is szükség van; mihelyt erre pl. két törzs viszonyában sor kerül, ez már politika.) A hatalom „kifelé”, mások felé megkísérelt érvényesí­tése azután mindig is a politika egyik meghatározó oldala.

Másfelől a társadalom belső differenciálódása, eltérő hely­zetű csoportok elkülönülése azt hozta magával, hogy megkér­dőjelezhetővé vált a társadalomegység élén állók, az irányítók legitimitásának abszolút volta. (Amely magától értetődően csak addig abszolút, amíg a közösségnek abszolút – közvetlen – el­lenőrzése van fölötte.)¹¹ Ez ahhoz vezet, hogy megindul a harc a társadalomegységen belüli hatalomért (hiszen ha a hatalom nem abszolút, akkor megszerezhető) – s ez a poli­tika másik döntő összetevője.

Mindebből azonban eleve következik az is, hogy a politika mindenképpen partikularizál. A hatalom mindenképpen a rész uralma, egy rósz uralma a többi felett, akár belső, közös­ségen belüli, akár külső, más közösségek feletti hatalomról van szó.

A politika tehát mindig tartalmazza a pragmatizmus mozzanatát, és mindig partikuláris, e vonásai a legkülön­bözőbb társadalmakban érvényesülnek, s okozói a fentebb már említett kettősségnek: társadalomtükröző és egyszer­smind -torzító természetének. A polgári társadalomban azon­ban jelentős módosulás következik be: bár korábban is vannak a politikát többé-kevésbé hivatásszerűen űző férfiak (és nők), a polgári társadalomban minden – s így a politika is – eszközzé válik, s mint ilyen professzionalizálódik, mind körülírtabb szak­szerűséggel fejlődik ki.¹²

A politika a polgári társadalomban

A politika modernkori (polgári) kifejlődésének is kettős követ­kezménye van. Egyfelől közelít a társadalomhoz, mindinkább az emberért valóvá válik: ez következik eszközzé tételéből is. (Mint ahogy a polgári társadalom ekképpen mindent elindít egy­fajta humanizáció felé.) Másfelől, mivel professzionalizálódik, ez körülírtságának növekedését is jelenti: önálló szubsztancia­ként, önálló társadalmi alrendszerként rögződik. Ez fokozza partikularitását, a politika mindinkább távolodik a társadalomtól, mindinkább mechanizmussá, s ezáltal mind embertelenebbé is válik. (Ez is mindennel így van a polgári társadalomban.)

A polgári társadalmat minden tekintetben az a kettősség jellemzi, ami a piacgazdaságot: a kínálat az emberek igényei­ben megmutatkozó kereslethez igazodik; de ezt a keresletet a piaci konkurencia miatt mindenképpen befolyásolni kell. A poli­tika is a kereslethez igazodó: ezt fejezi ki széles körű érdek­képviseleti rendszere; ugyanakkor széles tömegek számára azt sugallják, hogy a politika képviselete csak alapos szaktudással lehetséges, amelyhez e tömegeknek nem kell érteniük.

A polgári politika természete igen látványosan mutatkozik meg a mi régiónk mostani átalakulása során is. Egyrészt látvá­nyosan robbant be ide a politikai pluralizmus: az érdekképvise­leti szerveződés. (Valójában csak explicitté váltak azok a viszonyok, amelyek eddig nem voltak azok: korábban is voltak érdekcsoport-ütközések, de ezek többnyire a színfalak mögött maradtak, ritkán bukkanhattak felszínre.) Másrészt a politikától való elfordulás, annak az „osztozkodó hivatásosokra” bízása nemcsak a különböző csalódások csömörének a következmé­nye, de sokszoros visszajelzésével táplálja ezt az elfordulást maga a politikai vezetés is, melynek mintha érdeke lenne a tö­meges passzivitás. (A polgári társadalmak politikai viszonyai már jó néhány évtizede mutatják, hogy ez így is van.)

A marxizmus ellentmondásos viszonya a politikához avagy elvetélt kísérlet az alrendszerjelleg felszámolására

Marx a társadalomegész megváltoztatását tekintette mozgalma céljának. A változtató mozzanatot – pl. a Feuerbach-tézisekben – erőteljesen kiemelte. Ha életműve egészét tekintjük azonban – éppen mert társadalomegészben gondolkodott -, a politikai (forradalmi) mozzanat nála csak az Egész változásával össz­hangban értelmezhető, egy olyan, a társadalom minden jelen­tős szférájára kiterjedő rendszerváltás során, amely azután a részrendszereket – s így a politikát is – felszámolja, helyeseb­ben feloldja az alanyivá váló társadalomegészben. Mind­azonáltal – minthogy szemléletének lényegeként a tőkés rendszer egészének tagadása vált közismertté – Marx úgy vált „izmusának” névadójává, mint a rendszer egésze ellen indított koncentrált támadás szimbóluma. A koncentrált támadás vi­szont egyetlen centrum elleni támadás, s a szemlélet itt már átcsúszik a politikai partikularitás terepére. Az osztályharc mindinkább a tőkés hatalmi centrumok elleni politikai harcot kezdett jelenteni; az osztályharcos politikai mozgalom – kora­beli ellenfelét másolva – maga is centralizálódott, Marx pedig – s ez már csak az ő szemlélete ellenében volt lehetséges – e centralizált világkép szimbólumává, a világrend középpontjában álló mindentudó Atyává stilizálódott.

A szocialista mozgalom további története során megpró­bálták áthidalni azt az ellentmondást, amit az okoz, hogy a cél az Egész megváltoztatása, s ezt mindinkább egy részre, egy alrendszerre – s mindinkább csak erre (ti. a politikára) – építve kísérelték meg elérni.¹³ Feltételezték – régebbi írásainkban ez nálunk is felbukkan -, hogy az ellentmondást az oldja fel, hogy szocializmusként éppen egy politikai társadalom jön létre, ame­lyet minden elemében áthat a politika, s a politika partikularitá­sa, a társadalomegésztől való elkülönültsége ezáltal szűnik meg. Az átpolitizálást – tudjuk – az államszocializmus modelljé­ben a gyakorlatban is megpróbálták keresztülvinni, de mivel ki­derült, hogy a politikai alrendszer sehogy sem képes lefedni az egész társadalmat – „törvényének szövedéke mindig felfeslett valahol”-, így az államszocializmus hatalmi politikája váltott, és a társadalom depolitizálásával mintegy nyilvánosan is beismer­te, hogy feladja korábbi rendszerváltó elképzeléseit. (A hatal­mat ekkor még nem adták fel, pedig ez lett volna a konzekvencia.)

Egyetlen alrendszerének meghódításával nem lehet egy rendszert megváltoztatni, de ez másfelől azt is jelenti, hogy az alrendszer ki sem vonható a rendszer hatása alól, vagyis nem lehetséges pl. külön „kommunista” politika – a pol­gári világtársadalom fennállásáig csak polgári politikák lehetsé­gesek. (Szándékaiktól függetlenül a kommunista pártok is csak polgári politikát tudnak folytatni – feltételezve természetesen, hogy a polgári politika a nemzetek és tőkék érdekviszonyaiban megjelenő tőkés világrendszer viszonyainak artikulációja is, és nem szűkül le a demokrácia technikáira.) A tipikus tőkés-pol­gári politika persze jelentősen különbözik a rendszer radikális ellenzékének szerepét betöltő kommunista politikától abban is, hogy míg a kommunista felfogás a rendszer egészéhez igyek­szik viszonyulni, tagadván azt, a polgári politika a rend­szeregészet igyekszik eltüntetni az alrendszerek mögött. (Nem kell itt feltétlenül tudatos manipulatív törekvésre gyanakodnunk: a polgári gondolkodás eleve igyekszik mindent relativizálni; nincs egyetlen törvénye, egyetlen orákuluma, a rendszere lé­nyegét megragadó egyetlen bölcsessége, hiszen a rendszer alapját adó viszonyok is sok tőke versenyén nyugszanak.)

Hogyan lehet meghaladni a politika mai korlátait?

A társadalomegész helyébe semmiképpen sem léphet a politi­ka. De a humanizációs tendenciák és a fokozódó ellélektelenedés kettősségéből elmozdulhat a társadalom a humanizáció felé; a politika, a politikai cselekvésmód közelítése a társadalmi folyamatokhoz nem feltétlenül illúzió. Amikor egy szellemi ter­melési mód kialakulásáról beszélünk, a politika vonatkozásá­ban azokra a folyamatokra gondolunk, amelyek a szellemi munka szerepének rohamos növekedésével a tőkés társada­lom minden területén végbemennek. E folyamatok közös voná­sa, hogy mindazt, amit korábban a tőke eszközzé változtatott – a tőkés társadalom keretei között még esz­közként működve, de – alanyiasítja. (Maga a szellemi munka is ilyen: a tőkés társadalomban eszközzé vált, de a befektetett alkotó energiák révén alanyi szerepét sosem veszti el, sőt, megteremti a holt eszközök „alanyiságát” is; elég, ha csak a múlt századi gépek és a komputertechnika különbségére gon­dolunk.) A szellemi munka szerepnövekedése nemcsak alanyiasít, de aktivizál is, méghozzá az emberek mind nagyobb tömegeit. (Sokat szidjuk az informatikai forradalom azon követ­kezményét, hogy ez a technika az embereket képernyő elé szegezi, passzivitásra kárhoztatja. A használatmód persze az adott társadalom viszonyaiból is következik, amelynek a rend­szer konzerválása végett érdeke az emberek passzivizálása; a lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a múlt századi gyár­üzem munkásainak lehetőségeihez képest az e technika által lehetővé tett potenciális aktivitásfok összemérhetetlenül meg­növekedett.)

A politikában ugyanezek a folyamatok játszódhatnak le. A tudatos aktivitás szélesedik (hiszen a szellemi munkavégző po­litikai aktivitása kimutathatóan nagyobb); s ami a politikának a társadalom felé közeledése szempontjából még fontosabb, nő az egyéni részvétel alanyisága, az egyén számára fontos dolgok politikai artikulációjának lehetősége.

Mindebből azonban egészen újfajta politikai magatartások következnek. Nemcsak a tagadás formájában, ahogy pl. a fun­damentalista Zöldek alternatívát hirdettek meg a parlamenti de­mokráciával szemben, hanem abban is, hogy a pártpolitika mindinkább átadja a helyét az egyének konkrét célokat szolgáló összefogásán¹⁴ alapuló politizálási módoknak: ad hoc mozgalmaknak, állampolgári kezdeményezéseknek.

Ha a centralisztikus államszocialista kísérletet az „egyetlen törvény” dogmatizmusával, a polgári társadalmat a „nincs álta­lánosan érvényes törvény” liberalizmusával jellemezhetjük, az alakuló szellemi termelési mód politikai szemléletét (mint ahogy általános szemléletét is) a „több egyenrangú általános érvényű törvény” egyidejű elfogadásával írhatjuk le. Hogy ez mit jelent?

Ez a szemlélet társadalomegészben gondolkodik, de azt nem próbálja egyetlen rohammal meghódítani, tudja, hogy arra sen­ki sem jogosult: minthogy a rendszeregész – különböző met­szeteiben szemlélve – mindig több, egyidejű rendszer, ezért leírni is csak több, egyidejű igazsággal lehet. Ha pedig több az igazság, akkor egyik sem tarthat igényt kizárólagos ha­talomra az Egész felett, de mindegyik igényt tarthat arra, hogy az Egészben érvényesíthesse magát. Ez a szemlélet nem tud hatalomért (azaz kizárólagosságért) küzdő pártok­ban gondolkodni, csak egy-egy ügy érvényesítéséért való összefogásban (s az ember élete során így igen sok különbö­ző ügyet vállalhat fel, hol ezzel, hol azzal alkotva szövetséget: az embereknek egy ilyen politika-felfogásban nincsen egyszer és mindenkorra szabott helyük). S minthogy a társadalomban az érdekek eleve így oszlanak el, ha egy ilyen „politikai” felfo­gás – a társadalom hagyományos politizációja helyett a politika társadalmasítása – uralkodóvá válik, ez valóban a „politika” és a társadalom összeolvadását, a „politika” va­lóságos megszűnését jelentheti.

Jelenünk azonban ettől még igen távol áll. A „politika” fénykorát éli, mindent meghatározni látszik. És – megint – mindinkább elszakad attól a társadalomtól, amelynek érdekvi­szonyait kifejezni ígéri.

Jegyzetek

1 S persze ebben a világpolitikai sakkjátszmában egészen kis országok is részt vehetnek, sőt, a világpolitikai lépték – hiszen ez szemlélet kér­dése – bármilyen helyi politikában érvényesíthető.

2 A „politikán” a továbbiakban mindezt együtt értjük. Mint ahogy együt­tesükben tekinthetjük „politikának” pl. a kormányzati-jogi politikát, a po­litikai érdekképviseletet és a közvélemény nyomását, amelyek igen eltérő módon „politikaiak”, de egy társadalom politikai élete ezekből, ezek egymásra hatásából összetevődő (al)rendszer.

3 Talcott Parsons sokat idézett modelljében a társadalom 4 alrendsze­rét szembesíti egymással: gazdaság – politika – kultúra – társadalmi közösség; ezekhez egy-egy funkció társul: alkalmazkodás – célelérés – a szerkezetminták fenntartása – integráció. Véleményünk szerint e modell fő gyengéje, hogy nem egynemű kategóriákat hoz közös neve­zőre. Jürgen Habermas, aki hivatkozik is Parsons rendszerére, érzi ezt a problémát, mégis fenntartja ezt a (a polgári társadalom funkcionális széttagoltságát jól kifejező) kategória-rendszert, csak a társadalmi kö­zösség – illetve a kultúra – átfogóbb jellegét hangsúlyozza. A valósá­gos integrációt azonban nemcsak hogy nem a politika, de nem is a szintén a társadalomegész alrendszereként felfogható „társadalmi kö­zösség” mint alany hozza létre, hanem az a folyamatok eredőjeként létrejön.

4 A parsonsi-habermasi felfogásban mindegyik társadalmi alrendszer elsődleges funkciója végül is a racionalizáció. A polgári társadal­makban ez valóban meghatározó érték, s ennek érvényesítésével a gazdaság vagy a politika is integratív szerepet játszik. Ha azonban fel­tételezünk egy, a polgárinál fejlettebb társadalmat, amelyben a humanizáció értéke tölti be a rendszerszervező erő szerepét, akkor egyértelművé válik a gazdasági, illetve a politikai alrendszerek kiemelt helyzetének történelmi relativitása, a polgári társadalmakhoz kötöttsé­ge is.

5 Ilyen felismerés híján a politika a saját mozgásterét szűkíti le: pl. a nyolcvanas évek Lengyelországában, ahol a katonai diktatúrával csak annyit tudtak elérni, hogy elvágták a társadalom politikai kifejeződését, lefojtották a társadalmat, s ezáltal egy megoldatlan helyzetet konzer­váltak, amely azután szükségképpen visszavetült rájuk: ha a politika, amikor a társadalom mozgásban van, csak elfojtani tud, maga bizo­nyítja megoldásképtelenségét, alkalmatlanságát. (Mint az olyan félté­keny férj, aki asszonya gyanús eltávolodására csak úgy tud reagálni, hogy rázárja az ajtót.) És ekkor már kényszerpályára kerül. S itt politi­kán nemcsak a kormánypolitikát értve. A politikai szférában hozott bár­mely lényeges döntés a társadalom egész politikai alrendszerének mozgásában gyűrűzik tovább, s ha a politika valamely fontos aktorának tevékenysége elmozog a társadalomegész valóságos állapotától, akkor az egész politikai alrendszer elmozog tőle, és csak nagy nehéz­ségek árán kerül vele újra – persze mindig csak viszonylagos – össz­hangba.

6 A szocialista mozgalmak politikai jellege elválaszthatatlan attól, hogy e mozgalmak a kapitalista társadalomban jöttek létre, amely maga is túl­ságos súlyt ad a politikának.

7 Nagyon jelentós összefüggés a társadalomban a politika és a gazda­ság közötti viszony. Egy drasztikus gazdaságpolitika éppoly jelentősen meghatározhatja az ország gazdasági fejlődését, mint ahogy ez a gaz­dasági fejlődés a politika állandó hánykolódásai között is végbemehet (jól ismerjük a II. világháború utáni olasz példát, állandó kormányválsá­gaival – és a gazdaság szinte folyamatos erősödésével). A magyar gazdasági reform viszont állítólag egy politikai fordulaton akadt el 73-ban (valójában a társadalmi feltételek végiggondolatlanságán, amit ké­sőbb sem pótoltak: bár felismerték, hogy a társadalmi rendszer okozza a problémát, de ezt a kérdést elintézték azzal, hogy a piacgazda­sághoz kapitalista társadalmi rendszer kell, s ettől kezdve egyre erő­teljesebben követelték a társadalmi változáshoz vezető politikai fordulatot, azzal a jelszóval, hogy piacgazdaságot csak piacbarát politi­kai környezetben lehet kialakítani). A társadalom és a politika fogalma­inak összecsúsztatása a rendszerváltás után „gyümölcsözik”, mikor a társadalmi feltételeken, melyekkel változatlanul nem számolnak, sorra elkopnak a politikai erők. Mindenesetre mindaz a fordulat, ami a gaz­daságban végbement: a hadikommunizmus, a mechanizmusreform, a visszarendeződés és a mai privatizáció – politikai fordulatok voltak a gazdaság politika-szempontú befolyásolására. A politikának éppen az a drámai vétsége ezekben az esetekben, hogy a gazdaságot az ilyen vagy olyan politikához igyekszik idomítani, s nem a társadalomhoz.

8 Ezért is kerül oly gyakran összeütközésbe a politikai alrendszer belső logikája az erkölcsével. Utóbbi ugyanis a társadalom mikromozgásainak összehangolója, kiegyensúlyozója – a társadalom logikája szerint. A politika, a politikai hangsúlyokat érvényesítő alkalmazkodás azért kí­ván oly gyakran erkölcstelenséget képviselőitől, mert szférája a tár­sadalomegésztől különválik, s hogy az attól idegenné lett rész­szempontjait a társadalomegészben érvényesíthesse, erőszakot kell tennie a társadalmat egyébként egyensúlyban tartó magatartási nor­mákon.

9 A bukás közvetlen oka éppen az volt, hogy megpróbálták a rendszert demokratizálni, közelíteni eredeti elveihez, magasabb szintre emelni. Ez nem azért vezetett kudarchoz, mert „emberarcú szocializmus” nem lehetséges, hanem azért, mert amikor a reformkísérlet bekövetkezett, a társadalomegész nem ebbe az irányba mozgott, az emberek több­ségének reflexeit egyáltalán nem ez a célkitűzés mozgatta (ha­nem például a magasabb életszínvonal vagy a nagyobb individuális szabadságfok igénye).

10 A politika szerepének megnövekedése, az ember „homo politicusi” oldalának előtérbe kerülése egyébként gyakorta torkollik a cézárizmus vagy a despotia valamely formájába. A teljhatalmú politikai vezető ilyenkor éppen a homo politicus szimbólumaként emelkedik fel, olyan emberként, aki mintegy magába sűríti a kor politikai emberének képes­ségeit; átveszi a többiektől a politikai cselekvés felelősségét.

11 A későbbi „abszolút” hatalmakat már vallásokkal, jogelvekkel kell le­gitimálni, abszolút voltukat bizonyítani, hiszen magától semmiféle egyenlőtlenség nem fogadtatik el „természet adta” különbség gyanánt.

12 Ez összefügg azzal is, hogy tömegek válnak a politika aktív résztve­vőivé; a (az aktivitás az antikvitásban is megvolt, de ott, bármily sokan politizáltak is, ezt egyénekként tették, a modern pártpolitikai rendszert éppen a tömegek mint tömegek szerepe különbözteti meg). A politika is ugyanúgy tömegfogyasztás tárgya lesz, mint bármely árucikk, s ezért ugyanolyan iparszerűen kell megtermelni is.

13 A politikára épített rendszerváltási kísérlet, az ezt végrehajtó politikai, majd állami centrum szimbólumaként Lenin emelkedett Marx mellé. Megkülönböztetett funkciójuk mindvégig meg is maradt: a hagyomá­nyos kommunista világképben Marx mindenképpen a centralisztikusan felfogott – építendő – világrend, Lenin pedig az állami-politikai irányítás szimbóluma és nemtője.

14 Vegyünk egy történelmileg talán távolabbi példát. A fasizmus megállí­tására népfrontokat szoktak szervezni: egyébként különnemű pártok összefogását a közös ellenség ellen. Természetesen e népfrontok akti­vitása sokkal többet ér, mint a passzív bezárkózás, e népfrontok mégis illúziók forrásai. A pártok azért pártok, mert különböző irányokban ha­ladnak. Ha együttműködnek, ez mindig azt jelenti, hogy az erősebb ki­terjeszti befolyását a gyengébbre. S esetleg éppen nem az az erősebb, akinek nagyobb a történelmi igazsága. Mivel minden párt meg van győződve arról, hogy az ő történelmi igaza az erősebb, így mindenki félti azt a többiektől, akiknek céljait a saját célok hű követése esetén még időlegesen sem lehet elfogadni, s ez aztán sok esetben a népfront megvalósulásának akadályává válik. Ebből is az következik, hogy ilyen esetekben – s ez minden közös ügy modellje – nem mint pártoknak kell összefogni, hanem az aktuálisan új politikai minő­ség (a választott példa esetében ez az „antifasiszta”) alapján az egyes embereknek.

Rövid ismertetés az 1991. április 10. és 12. között folyóiratunk által szervezett nemzetközi találkozóról.

1991. április 10. és 12. között konferenciát tartottunk Budapesten. A konferenciára meghívtuk a baloldali gondolkodás számos ismert kép­viselőjét, valamint különböző európai és tengerentúli baloldali folyó­iratokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az 1989/90-es kelet-európai változások fényében megpróbáljuk az e változásokból is következd elméleti feladatokhoz, a világfolyamatok elemzéséhez, értelmezéséhez (s ezen belül a kapitalizmussal szembeni alternatíva reális lehetősége­inek kereséséhez) összefogni a baloldali gondolkodás erőit. Vélemé­nyünk szerint ugyanis a kelet-európai (orosz) modell összeomlása azt is jelenti, hogy megszűnt egy olyan viszonyítási pont, amely eddig sikerrel tartott össze különböző antikapitalista erőket, részben, mert valamiféle erőközpontjuk volt, részben pedig azáltal, hogy el lehetett határolódni tőle. Márpedig a kapitalizmus kritikusainak ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek, valamiféle viszonyítási pontra mindenképpen szükségük van; ezt azonban a baloldalnak ma teljesen újra kell terem­tenie. Szubjektív indítékunk a kezdeményezésre az volt, hogy a ke­let-európai jobboldali hullám és a baloldali elbizonytalanodás, önmar­cangolás és bénultság viszonyai között mi, az Eszmélet szerkesztői is légüres térben találtuk magunkat; s jól tudtuk azt is, hogy számos elméleti folyóirat van hasonló helyzetben szerte a világon, anélkül, hogy akárcsak információkkal rendelkeznének egymás tevékenységé­ről. Úgy gondoltuk, éppen a jelen helyzet teszi elkerülhetetlenné ele­venebb információs kapcsolatok kiépítését a baloldali lapok között, s bár tudtuk, hogy erre már korábban is történtek kísérletek, most ma­gunkat ajánlottuk egy újabb, talán hatékonyabb kezdeményezés ani­mátoraiként.

Összesen 55 folyóiratnak és 89 magányszemélynek küldtünk meghívót a fenti célokat szolgáló konferenciára, s közülük igen sokan jelezték részvételi szándékukat. Ez is megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy sokakban él valóságos igény az effajta együttműködésre.

A konferenciára végül a magyar résztvevőkön kívül 20 folyóirat (34 személy) érkezett meg. Az első munkanapon, április 11-én kerek­asztal-beszélgetésre került sor, s ennek rövid összefoglalása olvasható az alábbiakban.

Először a házigazdák, az Eszmélet szerkesztői, illetve a folyóirat el­nöke, Tőkei Ferenc köszöntötték a vendégeket. Kapitány Gábor a bal­oldali gondolkodás néhány újragondolandó kérdésének felvetésével igyekezett a konferencia számára vitapontokat kínálni (milyen társa­dalmi csoport ma a fejlődés alanya; a politika-e a baloldal legadek­vátabb cselekvési terepe; milyen termelési mód lehet versenyképes a kapitalizmussal stb.). Kapitány Ágnes a kelet-európai átalakulások ma­gyar irodalmát rendszerezte aszerint, hogy milyen típusai vannak e változások értelmezésének. Krausz Tamás pedig a kelet-európai „kon­zervatív forradalmak” természetét elemezte, megkérdőjelezve a de­mokratikus fordulat iránti illúziókat. Ezután került sor a kerekasztal résztvevőinek rövid hozzászólásaira. A vitát Simkó János vezette.

Peter Hess (Németország) arról szólt, hogy az NDK létrejöttekor antifasiszta, demokratikus Németország megteremtése volt a cél, de elfogadva egy sztálinista párt irányítását, ez mind nehezebbé vált, s ebben a baloldalnak is van felelőssége. A mai baloldal fő feladatának a kapitalizmushoz való viszony tisztázását látja.

Enrique Dussel (Mexikó) arra hívta fel a figyelmet, hogy hajla­mosak vagyunk csupán a vezető kapitalista államok helyzetét szem­ügyre venni, pedig a Dél és általában a perifériák is a kapitalizmushoz tartoznak. Európa igen kis, mindössze tíz százaléka a világ népessé­gének; ideje volna a hatalmas többséget is figyelembe venni a világ­méretű programok kidolgozásánál.

Szentes Tamás (Magyarország) lényegében Dussel álláspontját tá­masztotta alá rövid hozzászólásában.

Radu Florian (Románia) emlékeztetett arra, hogy a baloldal né­zetkülönbségeit a jobboldal mindig kihasználta. Mindazonáltal a bal­oldal-jobboldal fogalma egyre zavarosabb, hiszen az ún. szocialista országokban a kommunista pártok sok esetben jobboldali jellegűek voltak, konzervatív erőt képviseltek. Ezekben az országokban nem a szocializmus omlott össze, hanem egy nem kapitalista, periferikus for­ma. Fontosnak minősítette annak az elemzését, hogy mi vitte egyfajta katasztrófa-forgatókönyv felé még azokat a kelet-európai országokat is, ahol pedig átfogó reformfolyamatoknak is volt realitásuk. Általában is sürgette az elemző elméleti munka felélesztését, közös kialakítását.

Vietorisz Tamás (USA) szerint az USA-ban ma általános a meg­győződés, hogy egy globális információs társadalom felé halad a világ, amelyben van egy sor kapitalizmusból átörökített tényező is. Az in­formáció ma áru, de lényege sok tekintetben már ellentétes az áru-ter­mészettel. Az elemzések elhanyagolják a termelési mód kérdését. A jövő szocialista társadalmában nem a „szocialista” elnevezés és az ideologikus szempontok a döntőek, hanem az, hogy ennek fejlett in­formációs technikán kell alapulnia, és fel kell oldania azt az ellent­mondást, amely a jelen kapitalizmusában a termelőerők és a termelési mód között fennáll.

Ivo De Sanctis (Olaszország) szerint a kelet-európai ún. kommu­nista modell összeomlásában a tömegmozgalmak játszották a fő sze­repet. Ez talaja lehet egy demokratikus szocializmus későbbi lehető­ségének. Hangsúlyozta, hogy a legjobb szellemi erők együttes moz­gósításával az ide vezető okoknak, a jelen helyzet elemzésével az ebből következő cselekvésformáknak a megfogalmazásáig kell eljutni.

Julian Bartosz (Lengyelország) vitatkozott azokkal, akik a „posztkommunizmus” kifejezést használják. Az egypárti, központosí­tott rendszerek sem kommunisták, sem szocialisták nem voltak.

Henri Wilno (Franciaország) leszögezte: abban bizonyára vala­mennyien egyetértünk, hogy a Kelet-Európában történtek nem a szo­cializmus bukását jelenük, ám, mivel a világon sokan így látják, el­méleti érvek is szükségesek ezen álláspont alátámasztására. Látni kell például azt is, hogy számos vívmányt – így a társadalombiztosítás rendszerét – a kapitalizmus és a harmadik világ is éppen Kelet-Euró­pától vette át. Másrészt figyelni kell azok megnyerésére is, akik a kapitalizmus alternatíváját keresik, de úgy vélik, hogy a szocializmus egy speciális, ma már lezártnak tekinthető korszak szocializációs for­mája volt. Leszögezte azt is, hogy a kapitalizmus képtelen az embe­riség alapvető problémáinak megoldására. Aki marxistának tartja ma­gát, annak a gyakorlatban is ki kell állnia a kizsákmányoltak mellett. A baloldal egyik fontos teendője, hogy kiterjessze a demokrácia fo­galmát a gazdaságra is, melynek kapui előtt a liberális demokrácia megáll; illetve hogy a kollektivitás és egyéni aspirációk viszonyában az előbbi eddigi túlhangsúlyozásával szemben az egyének szabad ön-kibontakoztatására kell építeni.

David Ruccio (USA) megjegyezte, hogy az elmúlt 3 évben az USA-beli, marxizmussal foglalkozó konferenciákra a vártnál többen (több ezren) jöttek el. Az emberek érzik a kapitalizmus visszataszító voltát, s nem utasítják el eleve a marxizmust sem. Ó is fontosnak tartja a marxista hagyományok újragondolását, visszaszorulásuk oka­inak elemzését, az elméleti humanizmus problémáival való foglalko­zást, szorgalmazza a tudományban uralkodó pozitivista jelenségek kri­tikáját, az osztályfogalom új használatának megalapozását, a marxi elemzésmód alkalmazását a jelen kérdéseire. A posztindusztriális be­rendezkedéssel kapcsolatban is felmerül: mi ennek a viszonya a ka­pitalizmushoz, s mi a viszonya a marxizmusnak a posztmodernizmushoz?

Gus Fagan (Nagy-Britannia) a kelet-európai szocialista államok összeomlásának gazdasági okai közül az alacsony fokú termelékeny­séget emelte ki, amelyen a munkások az önigazgatás, a munkástulaj­don révén próbáltak volna segíteni – eredménytelenül (l. pl. az ukraj­nai bányászsztrájkokat). Kelet-Európában jelenleg – a privatizáció el­lenére is – az ipar nagy részének állami irányítás alatt kell maradnia; ilyen körülmények között kell kialakítani a gazdaság demokratikus irányításának intézményrendszerét.

Ezután Kemény Csaba vezetésével folytatódott a vita.

A következő felszólaló, Gajo Petrović (Jugoszlávia-Horvátor­szág) is azt állította, hogy Kelet-Európában nem szocializmus volt, s ami volt, nem felelt meg Marx elveinek. Már a jugoszláv kommunisták és Sztálin konfliktusa is módot adott az apológia elutasítására, bizo­nyos fokú elméleti tisztázásra. A marxizmus címén, tudjuk, anti­marxista elméleteket (is) tanítottak. A kritikát árulásnak ítélték. A szo­cializmus – valódi formájában – humanista társadalom, melyben az individuum megvalósíthatja történelmileg kialakult és meghatározott lehetőségeit. S ez nem bukott el.

Frank Cunningham (Kanada) abból indult ki, hogy az Öböl-há­ború felhívta a figyelmet a globális egyenlőtlenségre, az ún. demok­ráciák hatástalanságára. A kapitalizmus politikájának következtében demokratikus döntések is nem demokratikusként jelenhetnek meg, és viszont. Nem szabad összekeverni a népek igényeit és a nemzetközi gazdasági versenyt, mely utóbbi olyan tömbök létrehozásához vezet­het, melyek sértik a bennük részt vevő országok belső gazdásági in­tegritását. Idézte azt a véleményt, mely szerint a fogyasztói társadalom egzigenciái csaknem kizárják a globális egyenlőtlenség megszüntethe­tőségét. Mindez a demokrácia fogalmának árnyékában történik, ezért nagyon fontos a demokrácia és a szocializmus kategóriáinak és egy­máshoz való viszonyuknak vizsgálata.

Nicolas Tertullian (Franciaország): A restauráció és az antimar­xizmus korát éljük. Az ún. létező (= létezett) szocializmusban üldözték vagy háttérbe szorították az autentikus marxista gondolkodókat. (Ilyen például Lukács, ha volt tanítványai ma megtagadják is. Egyébként kialakulóban van valamiféle általános sznobizmus, melyben ma már pl. Sartre is áldozatául esik olyanoknak, akik sem az ő, sem Lukács szellemi nívóját meg sem közelítik.) Végezetül a restaurációs törek­vésekkel szembeni szellemi offenzíva szükségességét hangsúlyozta, abban a meggyőződésben, hogy ehhez elegendő érv van a baloldal birtokában.

Pierre Soulier (Franciaország) egy korábbi hozzászólásra is rea­gálva úgy vélte, hogy a legújabb változások révén kikerülünk ugyan a bürokratikus központosítás világából, a tömegek azonban most sem jutnak szóhoz. Meg kellene vizsgálni a különböző társadalmi rétegek részvételét (arányuk és céljaik tekintetében) az általános folyamatban, ő is egyetért azzal, hogy a periferikus országok tapasztalatait is fel kell használni. Látni kell, hogy jelenleg – 1976 óta – a liberális ka­pitalizmus nagy gazdasági offenzívája határozza meg a folyamatokat: erre kell reagálni az alternatívák keresőinek.

Hannes Hofbauer (Ausztria) azzal kezdte, hogy a 70-es évektől a nyugati baloldal sem tekintette szocializmusnak, ami Kelet-Európá­ban létrejött: akik ma restaurációt emlegetnek, a letűnt rendszer híve­inek utólagos önigazolását teremthetik meg. Arra a kérdésre, hogy Kelet-Európa az „első” vagy a „harmadik” világ felé tart-e, azt vála­szolta, hogy Kelet-Európa nem egységes: ma párhuzamosan folyik benne egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat. A leendő Eu­rópai Unió sok kérdés eldöntésében fontos szerepet játszhat, így ebben is. A Nyugat számára a dezintegrációnak vannak előnyei és hátrányai (előny: befolyásának potenciális kiterjesztése; hátrány: a nyugtalanság fészkeinek fennmaradása). Az sem zárható ki, hogy e két ellentétes folyamat Kelet-Európa kettéoszlásában fog kifejeződni.

Andrea Komlosy (Ausztria) cáfolta azt a véleményt, hogy a letűnt kelet-európai rendszerekről egyáltalán nem lehet szocializmusként be­szélni, hiszen ez a kísérlet, ha politikailag a baloldali embereket el­lenzékbe kényszerítette is, része annak a több mint százéves folya­matnak, amelynek lényege, hogy a lakosság nagyobb része méltányos részesedést kíván magának az anyagi javakból. A változások fő tanul­ságát abban látja, hogy egy ország vagy országcsoport nem vonhatja és nem is vonta ki magát a kapitalizmus világrendszeréből. Ma első­sorban a létlehetőségek megjavításáért vívott harcnak látja realitását.

Ezután került sor Havas Ferenc vitavezetésével a folyóiratok bemu­tatkozására (ennek rövid kivonatát lásd e számunk Lapvárta rovatá­ban), valamint annak eldöntésére, hogy az együttműködés milyen for­máját lehet közös nevezőként elfogadni. A beterjesztett 3 változat (laza együttműködés – szoros együttműködés: szerződés – nemzetközi szer­vezet) közül az elsőt, a laza együttműködési formát ajánló változatot fogadta el mindenki; bár néhányan a szorosabb együttműködést is ak­tuálisnak tartották volna. A javaslatok alapján egy ad hoc szerkesztő­bizottság az alábbi nyilatkozatot szövegezte, amelyhez azután vala­mennyi jelenlévő folyóirat (és néhány magánszemély is) csatlakozott.

 

SZÁNDÉKNYILATKOZAT

baloldali folyóiratok együttműködéséről

1991. április 11-12-én Budapesten különböző baloldali folyóiratok képviselői megvitatták együttműködésük lehetőségének változata­it, és a következőkben egyeztek meg:

1. Fel kell deríteni a világ minden táján megjelenő baloldali folyóiratok együttműködésének konkrét módjait.
2. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen kicserélik egy­mással közzétett cikkeik kivonatait. (A kivonatokat lehetőleg angol nyelven Kell megfogalmazni.)
3. Az együttműködő folyóiratok minden eszközzel megkönnyítik az eszmék áramlását a folyóiratok között, Ideértve cikkek újraközlését Is.
4. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen tájékoztatják egymást a kölcsönös érdeklődésre számot tartó publikációkról (fo­lyóiratok, könyvek, tanulmányok) és konferenciákról.
5. Az együttműködő folyóiratok megvizsgálják a baloldali fo­lyóiratok között már működő hálózatok és más típusú kapcsolatok, egyebek mellett az információs bulletinek, számítógépes hálózatok stb. lehetőségeit.
6. Az együttműködő folyóiratok igyekeznek minden lehetőséget megragadni képviselőik rendszeres (félévenkénti, évenkénti vagy kétévenkénti) találkozóinak megtartására.
7. Az alapítók felhívnak minden független baloldali folyóiratot (mindenekelőtt az elméleti jellegűeket), hogy a fenti pontokban való egyetértés esetén a magyar Eszmélet folyóiratnál való jelentkezés útján csatlakozzanak e kezdeményezéshez.

 

1991. április 12-én pénteken Székely Gábor volt a levezető elnök. Ekkor került sor a hosszabb előadásokra.

Az első előadó, Vietorisz Tamás (USA) azzal kezdte előadását, hogy annak két célja van. Az egyik az információs társadalom lénye­gének bemutatása, a másik egy olyan visszavonulási pozíció megfo­galmazása, ahonnan kiindulva könnyebb az orientáció egy humánus szocializmus létrehozása felé, mint egy amerikai típusú liberalizmusra épített gazdasági rendszer talajáról.

Az előadó abból indult ki, hogy kétféle információ van: kurrens és ténylegesen új információ. Kurrens információ pl. a kereskedelmi ügyletek rögzítésének technikája vagy a tőzsdei ármozgások, tehát minden olyan információ, ami a gazdaság és a társadalom mindennapi életfolyamatainak fenntartását szolgálja. Az új információ a változá­sok, a fejlődés előmozdítója, a kutatási-fejlesztési ismereteket gyara­pítja; ilyen minden új művészeti termék, az oktatás egy jó része és minden olyan szellemi teljesítmény, amely a társadalmi mozgást ve­zérli, amely új társadalom felé mutat. A kétfajta információ tisztán információelméleti szempontból abban különbözik, hogy az első típus sokkal inkább mennyiségi jellegű, és így könnyebben csatolható in­formációs hálózatokba – az új információ viszont nagyon nagy mér­tékben minőségi jellegű és sokkal nehezebben cserélhető hálózatok útján. Amerikában a munkavállalók kb. 60%-a ma már az informáci­óval kapcsolatos munkát végez, de ezen belül csak 15-20% körül lehet az új információ.

A tőkés világ vezető országai között nagy különbség mutatkozik a tekintetben, hogy hogyan alkalmazkodnak az információ-átstruktu­rálódáshoz. Az alkalmazkodás egyik momentuma: mennyire tud egy társadalom áttérni a termelés és az értéktöbblet-elvonás új típusára, ahol a munkás maga kontrollálja és fejleszti a munkatevékenységet, részt vesz a vezetésben és a tevékenység napról napra való változta­tásában. Az alkalmazkodás másik momentuma az állam szerepének megváltozása.

Amikor rövid és középtávon a szocialista társadalom nem látszik konstituálhatónak, e tekintetben legalább a japán, illetve francia típusú tervezés rendszerét kellene követnie Kelet-Európának is. Könnyen le­het, hogy az információs gazdaság, bár kapitalista alapon jön létre, az utolsó olyan termelési forma, mely még egyáltalán összefér a kapita­lizmussal, lévén, hogy ellentmondás van az információ lényege és áru­volta között. Egy már megtermelt software-t például ingyen lehetne elosztani a társadalom tagjai között, hiszen semmilyen marginális költ­séget nem tartalmaz; ha pénzért adják, ezzel csak akadályozzák a ter­jedését. Tehát ha az információ a társadalmi érték termelésének je­lenlegi 10-20%-áról esetleg 70-80%-ára emelkedik, akkor az áruvi­szonyokkal fennálló ellentmondás már igen súlyosan fogja érintem a társadalmi termelékenységet és a rendszer történelmi fennmaradásának esélyeit.

Luigi Pestalozza arról az utóbbi évtizedben kibontakozott folya­matról beszélt, amely a kultúra privatizációjaként jellemezhető. 1978 végén nyíltan meghirdették, hogy a kultúrának az ipar, a tőke tulaj­donává kell válnia. Ez annyit tesz, hogy a társadalom azonosítsa magát a tőke igazságával és értékrendszerével. A 60-as és 70-es években a munkásmozgalom, a kommunista párt politikája kedvező feltételeket teremtett az értelmiség és a társadalom közötti kontaktusok gyarapí­tására, a tudás társadalmasítására. A privatizáció során azonban az egyszerű embereket ismét degradálták, az értelmiséget pedig – persze körülhatárolt funkciókkal – mintegy elemelték a társadalomtól. A pri­vatizáció egyik legsúlyosabb következménye, hogy atomizálja az egyéneket, megnehezíti kontaktusaikat, a kollektív kultúra megterem­tését. Ezért a baloldalnak új társadalomelméletre és kulturális straté­giára lenne szüksége. Ma a privatizáció a felsőoktatás és általában a szellemi munka egészére rányomja a bélyegét, és diszpreferálja az önálló gondolkodást. A tömegtájékoztatás is meghatározott részérde­kek propagandaeszközévé vált, az információ a dezinformáció eszkö­zévé lett (lásd pl. az öböl-háború tálalását). Ugyanez látszik például abban az elkeseredett harcban is, amelyet jelenleg Olaszországban kü­lönböző pénzügyi csoportok a Montadori kiadó megszerzéséért vív­nak, méghozzá olyanok, pl. a Benedetti-féle Fiat-üzem, amelyek ko­rábban soha nem foglalkoztak kiadói ügyekkel, kultúrával. Világos, hogy itt a kiadó megszerzése kizárólag a hatalom, a propagandaesz­köz, a befolyásolás megkaparintására irányul, a tudás privatizálásáról van szó. Végül egy szemléletes példát hozott a saját szakterülete, a muzikológia szférájából arra, hogy milyen részletekre is kiterjed a nép­butítás. A háborús filmeket, miközben vizuálisan a tragédia legször­nyűbb részleteit mutatják, csendes, mintegy megnyugtató aláfestő ze­nével tálalják, hogy a nézőnek az a benyomása legyen: a háború végül is nem olyan dolog, amitől nekik, akiket közvetlenül nem érint, ne lehetne nyugodtan és tiszta lelkiismerettel aludniuk… Ez csak egy kis példája annak, ami ma a tudás privatizálásaként, a gondolkozás meg­vásárlásaként, az egyének atomizálásaként, a közösségi kultúra lerom­bolásaként foglalható össze.

Giuseppe Prestipino abból a (parsonsi) modellből indult ki, hogy az emberi társadalomban mindig a materiális termelés, a kultúra, a társadalom és az intézmények kölcsönhatása megy végbe. A külön­böző korszakokban mindig más dominál ezek közül: a primitív for­mációban a termelés, az antik-középkori formában a társadalmi vi­szonylatok (kaszt, osztály), a modernitásban a kultúra, a ráció hatja át a világot (ezt a korszakot a gépi manufaktúra, a politikai hatalom gépezetté tétele, a piac automatizálása, az egyének, osztályok rivali­zációja jellemzi), a posztmodem kort pedig az intézmények dominan­ciájához lehet kötni.

Az előadó egy olyan – kommunista – modell mellett szállt síkra, amely a termelési potenciák igazságos újraelosztását helyezi előtérbe, ezek jobb kihasználása végett: a tudományos információknak, az ener­giaforrásoknak az összes ember érdekében való felhasználását, a ter­melés társadalmi ellenőrzését biztosítja. Hangsúlyozta, hogy a figyel­met az etnikai-helyi konfliktusok felszámolására, a gazdasági károk helyrehozására, a felelősségtudat erősítésére, a kommunizmus felté­teleként a relatív autonómia és a közösségi értékek hegemóniájának kivívására kell összpontosítani.

Gajo Petrović a demokrácia fejlődését vázolta Jugoszlávia törté­netében. Megállapította, hogy Jugoszláviában a demokrácia a háború után szélesebb volt, mint a Szovjetunióban, később azonban konfliktus támadt a politikai vezetés és a filozófusok között. A politikai vezetők elzárták a filozófusok elől a csatornákat, jóllehet ezek is, azok is sza­badságról beszéltek. A politikusok csak kis lépéseket véltek helyesnek a demokrácia közelítésében, de közben persze a hatalmat is meg akar­ták tartani, s ez lett a döntő szempont, ami mindinkább a korlátozások „szükségességéhez” vezette őket. Eközben körvonalazódni kezdett egy demokratikus ellenzék. A 60-as évektől a nemzeti tudat reneszánsza ment végbe, az ellenzéket is nemzeti alapon kezdték besorolni. Foko­zatosan megjelent a köztársasági autonómia is, de ez csak annyit je­lentett, hogy mindenkinek az adott hely bürokratikus vezetéséhez kel­lett alkalmazkodnia. Amikor megjelentek a pluralizmus feltételei, és a nép azokat választotta, akik valóban demokratizálni akartak, a ma­nipuláció is növekedett Bebizonyosodott, hogy aki elnyomást gyako­rol, az előbb-utóbb elveszti hatalmát. Az individualizmus és a nacio­nalizmus előretörése ma ismét felértékeli a demokratikus ellenzék sze­repét és új feladatokat ad a számára.

Luciana Castellina előadása is a konkrét politikai analízis példá­ját nyújtotta: az OKP (a kelet-európai rendszerek összeomlásával pár­huzamos) szétesésének okait elemezte. Megállapította, hogy a kom­munizmusfogalmának legalább két értelme van: 1, az októberi forra­dalommal hatalomra jutott rendszer, illetve 2. a jövőre vonatkozó, de nem utópisztikus idea, amely a kapitalizmus alapvető tulajdonságait (piac, nyereségelv, a szellemi és a fizikai munka szétválasztása) ne­gálja. Véleménye szerint, noha rettenetes dolgok történtek a kommu­nizmus nevében, a kommunizmus újra vonzóerő lesz. A kelet-európai rendszerek a marxizmus elveivel ellentétben fejlődtek, ma új fejlődési pálya indulhat, amelyet neokommunizmusnak lehet nevezni. A ma te­endői közül kiemelte a munka kreativitásának védelmét az elidegene­déssel szemben, a kultúra kommercializálódásának kritikáját, a piac­kritikát, az olyan józan valóságelemzést, amely a kapitalizmus irraci­onalitásának (felesleg-felhalmozás, a kreatív munka, a víz, a levegő jelentőségének csökkenése stb.) empirikus észlelésén alapszik. Figyel­meztetett az új mozgalmak, pl. a diákmozgalom megértésének szük­ségességére; arra, hogy figyelni kell mindenre, ami mozog a társada­lomban. Bízik abban, hogy a jelenlegi sokk után a nemzetközi baloldal eljut az általa is képviselt neokommunista koncepcióig.

David Ruccio abból indult ki, hogy a terv-piac ellentét helyett új viszonyrendszerben kell gondolkodni. A kelet-európai szocializmus összeomlása csak egy forma bukása volt, nem jelenti a marxizmus bukását, mindazonáltal le kell számolni a gazdasági determinizmussal. Nem kerülhetjük meg a szubjektum újraértékelését sem. Az általa hangsúlyozott kollektív szubjektivitás az individuális identitással szem­ben nem a különbségeket erősíti a közösségi lét rovására, hanem azo­kat a közös érdekeket, amelyek el voltak fojtva (a kollektivista rezsi­mek által is).

Rudolf J. Siebert Habermasra hivatkozott, a kriticizmus legkivá-lóbbjának, de hatékony politikusnak is nevezve őt, aki a gyakorlati filozófia hagyományait is védte a posztmodem filozófia antiraciona­lizmusával szemben. Korunk fő kérdéseként azt emelte ki, hogy az ember szolgaviszonyait a szolidaritáselvvel kell végre helyettesíteni. Üdvözölte Kelet-Európa „utolérő” forradalmait (Habermas), amelye­ket az októberi forradalom hibáit kiigazító társadalmi fejlődés meg­nyilvánulásának tekint. A konzervatív nemzeti populizmus és a nyu­gatorientált polgárjogi neoliberalizmus kelet-európai előretörésével kapcsolatban problémának tekinti, hogy jelenleg nincs olyan alterna­tíva, mint 68-ban a „humanista szocializmus” volt.

Az igazi szocialista emancipáció feltétele a burzsoá jog érvénye­sítése: a despotizmus talaján nem lehetséges szocializmus. Habermas, akivel Siebert egyetért, a kommunikatív tevékenység szférájában, a kommunikatív racionalitás érvényesítésében látja a kulcsot, kiemelve, hogy a parlamentáris demokrácia önmagában nem biztosít elég ellen­állást a társadalom ellentmondásaival szemben.

Nicolas Tertullian szerint ma apokaliptikus képet festenek Kelet-Európáról, és megfeledkeznek az ott jelen volt önálló marxista gon­dolatról, s (kegyetlenül elnyomott) bírálatáról a létező viszonyok fö­lött. A sztálini szocializmus nem tartalmazza a marxizmust. Általában nem ismerik a marxisták itt folytatott ellenállását a sztálinizmussal szemben. Pedig éppen ennek alapján is állítható, hogy a rendszerek (= a kommunizmus) összeomlása nem azonos a marxizmus összeom­lásával. A jelentős marxista gondolkodók (Lukács, Bloch, de pl. Sartre is) egyaránt antisztálinisták voltak. Erre kell ma is támaszkodni, nem pedig a szocializmus végéről beszélni, amikor a sztálinizmus marad­ványai omlottak össze.

Henri Wilno azzal kezdte, hogy Kelet-Európa, jóllehet mindig a piacgazdaságba való átmenetről beszélnek, valójában a kapitalizmus­ba való átmenetet valósítja meg. Ennek ideológiája a neoliberális gaz­dasági paradigma, amely azt állítja, hogy működése konfliktusmentes; hogy a piac szereplői egyenjogúak: hogy az emberek szabadon lépnek ki a piacra; hogy a piac lényegében egyensúlyban van; hogy mindez az optimumot képezi. A létező kapitalizmus azonban nem ilyen. Tele van konfliktusokkal; nem spontaneitásra épül, hanem intézményekre, erőviszonyokra. A kelet-európaiak jelentős része a jelen változásokban a polgárosodás szükségletét éli át. De a Harmadik Világ tapasztalata is az, hogy a privilegizáltakból nem lesz szükségképpen valóságos polgárság. Még ha kialakul is egyfajta polgárság (s nemcsak parazita rétegek), akkor is kérdés, mi lesz a munkásosztállyal? Mi lesz, ha a munkásságra rákényszerítik a munkanélküliséget? Kié lesz a dominan­cia a társadalomban? Mi lesz a szerepe az idegen tőkének? Milyen politikai és társadalmi konfliktusok várhatók? Hogyan fognak, hogyan tudhatnak belépni a világpiacra a kelet-európai országok? A világpiac ugyanis nem egyenlők piaca. Lássuk, miért is invesztálna ebbe a tér­ségbe az idegen töke? Nyilván vagy olcsó nyersanyag és olcsó mun­kaerő fejében, vagy piaca biztosítására – de ezek egyike sem előnyös Kelet-Európa számára. Az előadó Dél-Koreát idézte, ahol sikeres a kapitalizmus, de szakszervezeti demokrácia nélkül, romló életkörül­ményekkel. (Franciaországban 1.580 munkaóra esik egy évre, Dél-Ko­reában 2.800.) Nem szabad elfelejteni, hogy míg a „létező szocializ­mus” elpazarolta a munkaerőt, a kapitalizmusban minden a munka alá van rendelve, általa kiszipolyozva. Van-e új alternatíva? A feltehetőleg igen gyorsan bekövetkező illúzióvesztés talaján ilyen alternatíva ke­resése irányában mozdítja el Kelet-Európát, s ez a Nyugatot is új pá­lyára lendítheti.

 

Ezzel a délelőtti előadások véget értek, s lehetőség nyílt a hozzászó­lásokra.

Tőkei Ferenc is azokhoz csatlakozott, akik azt állítják, hogy nem a marxizmus dőlt össze, hanem a sztálinizmus. A sztálinizmus lénye­gét abban határozta meg, hogy utópikus módon „egy országban”, te­rületileg körülhatároltan próbálkozott egy új társadalom felépítésével (ez ugyanis strukturálisan akkor is így van, ha az „egy ország” idővel tucatnyi állam területére terjedt ki). Az utópiamegvalósítási kísérletek mindig csődbe mennek. Természetükből következik a terror is, mert utópiát csak erőszakosan lehet „bevezetni”. A marxizmus mindig az utópiák ellen, az elmélet megtisztításáért is folytatott küzdelmet jelen­tett. Világos, hogy ha a kapitalizmus világrendszer, a szocializmust sem lehet tőle független területen megvalósítani.

Peter Annear hozzászólása szerint 1985-től vált egyértelművé az a felismerés, hogy a „létező szocializmus” mint a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető út járhatatlan. 1989 után új polarizációk oszt­ják meg a társadalmakat, nem a jobb- és baloldal között húzódik a fő határvonal, hanem, például a cseheknél, az IMF-barát keresz­ténydemokraták és a liberálisok között. Magyarországon hasonló a felállás. A fő veszély a klasszikus kapitalizmus felé fordulás, de az állam és piac összefonódásának is van realitása.

Nikosz Kociasz azzal kezdte hozzászólását, hogy egy provokatív tézist szeretne felvetni: ő húsz évvel ezelőtt antisztálinistaként hatá­rozta volna meg magát, de ma túlhaladottnak tekinti az e kategóriák­ban való elemzést. A baloldalon az antisztálinizmus ma új dogmatiz­mus forrásává válhat, hiszen a dogmatizmus azt jelenti, hogy az em­berek bizonyos jelenségektől félnek, ahelyett, hogy új kérdéseket vetnének fel. Az, hogy Sztálin az ok, túl egyszerű. Vajon Marxnak minden válasza megvolt, csak Sztálin akadályozta meg ezek érvény­re jutását? Sürgősen fel kell tárni elméletileg a marxizmus és a baloldal válságának okait, s nem csak beszélni a válság tényéről.

Mi, marxisták, sokat ostoroztuk a hibás válaszokat, de sok kér­désről lemaradtunk, amit a nem-marxista értelmiség vetett fel, s ké­sőbb sem tudtuk megelőzni őket. Ez komoly felelősségünk.

Enrique Dussel – immár a délutáni ülésszakon – ismét arról be­szélt, hogy a kapitalizmus iránti illúziók Kelet-Európájában annak tu­datosítása válik szükségessé, hogy a nemzetközi természetű tőke cent­rális és perifériális kapitalizmusból áll, nem lehet pusztán csak a cent­rálissal azonosítani. A Marxhoz való visszafordulás sokat segíthet a mai ellentmondások megértéséhez is. Ám a marxi életmű 75%-a va­lójában még ismeretlen. Kevéssé ismertek Marx fejtegetései az érték és a csereérték különbségéről, vagy azok az elemzések, amelyek azt bizonyítják, hogy a szegények léte miként integráns része a tőkének. Ha visszatérünk Marxhoz, látjuk, hogy Kína és India is kapitalista. No és Kuba és Santo Domingo? Az is a kapitalizmus része, csak rosszabb: a „fejlődő” országokban nem tud úgy fejlődni a kapitaliz­mus, mint Európában. Valószínűleg új elképzelésre van szükség. Nem feledhetjük el, hogy a világ 80%-a az éhezés zónájában van, és csak 10%-a fejlett. De remélhetőleg a következő konferenciánkon jön majd valaki Ázsiából illetve Afrikából, és ő majd optimista lesz.

Marija Hevesi (a Marxról a Szovjetunióban folytatott viták kap­csán) először megállapította, hogy mivel a civilizáció a kapitalizmus­ban az elidegenedéssel fonódik össze, az antikapitalista alternatíva keresése még sokáig aktuális lesz. Marx néhány alapgondolatát sorra véve: van, aki szerint Marx formációelmélete csupán egy chiliasztikus utópia. Mások szerint érvényes ugyan, de csak a közép-európai civi­lizációra. Hasonló kétellyel illetik azt a tételt, hogy a proletariátus a „megváltó” osztály (amit főleg Lukács Történelem és osztálytudat c. műve alapján értelmeznek). De ha ez nem fogadható el, felmerül az a kérdés is, miképpen viszonyuljunk Marx tulajdonfelfogásához? Az ő válasza: a társadalmi tulajdon fogalma nem csak gazdasági, hanem szociokulturális kategória.

Gáli Ernő a romániai magyar baloldalról beszélt. Ő is azt hang­súlyozta, hogy ami történt, az nem a szocializmus, hanem az állam­szocializmus csődje. De attól ez még trauma, személyes sorsok tragé­diáit jelenti. Ha Magyarországon perifériára szorult a baloldal, még-inkább így van ez Romániában, ahol diszkreditálása még végletesebb volt, s ma jobboldali kurzus fenyeget. A romániai magyar baloldal sokáig hamis illúziók rabja volt. Energiáit csupán a magyar kultúra védelmére fordította, bár ez sem volt hasztalan: néhány értéket (a hű­ség, a nacionalizmusellenesség, az antifasizmus, a románság érzékeny­sége iránti empátia stb.) sikerült kifejlesztenie magában: ezekre kell építeni a jövőben is.

Radu Florian úgy látja, hogy a kelet-európai országok többségé­ben tőkés restauráció zajlik, de a fejlett kapitalizmus előfeltételei nin­csenek meg. Nincsenek jelen a fogyasztásösztönzés feltételei. Perifé­rikus gazdaság, latin-amerikai jellegű szegénység kialakulásának van leginkább valószínűsége. S reális az a veszély, hogy a gazdasági-tár­sadalmi fejletlenség konzerválódik. A társadalmi fejlődésnek nemcsak gazdasági vonatkozásai vannak (amelyekben a fejlett kapitalizmus viszonylag a legsikeresebb). A szocializmus csak akkor lehel uralkodó irányzat, ha be tudja bizonyítani, hogy képes a globális haladás elöbbrevitelére.

Jelenleg a tőkés Európa javában szerveződik, a baloldal Európája viszont még nem nagyon nyilvánul meg. Bizonytalanná teszi a világ­fejlődést az USA és Japán szerepe is. A fejlemények kiszámíthatatla­nok, a baloldal dezorientált, megosztott, nem tud szocialista mozgal­makat szervezni. Halaszthatatlan a baloldal megújulása, elkövetett hi­báinak elemzése, egy új szocialista társadalmi elképzelés és pragmatikus gazdaságpolitikai alternatíva kidolgozása.

Frank Cunnigham közölte: az előző napi kerekasztal-beszélgeté­sen feltett körkérdésére, hogy tudniillik miként is lehetne meghatározni a szocializmus fogalmát, 15 választ kapott. A kapott definíciókat ilyen hangsúlyok jellemzik: kölcsönös segítség, antikapitalista gyakorlat, a termelés kollektív megszervezése, az egyének önszerveződése, 2 de­finíció pedig azonos a demokráciáéval. A demokrácia: önszerveződő társadalom, mindenkinek egyenlő jogok biztosítása, egyenlő esélyek, materiális és kulturális egyenlőség, egyenlő részvétel, egyéni érdekek érvényesítése a közérdek megvalósítása érdekében; s jött olyan meg­határozás is, mely szerint a demokrácia azok társadalma, akiknek nem ültetnek jobb kormányt a nyakukra, mint amilyet megérdemelnek. A két kategória összefüggését háromféleképpen lehet értelmezni: 1. a szocializmus és a demokrácia kölcsönösen összefüggenek; 2. az igazi szocializmus automatikusan magával hozza a demokráciát; 3. eltérő dolgokról van szó, és a szocializmus hozza vagy hozhatja magával a demokráciát. Szerinte a demokrácia folyamat. Mindenütt jelen van va­lamilyen foka, de többnyire jelen van az antidemokrácia valamilyen eleme is. Egy társadalom akkor nem-demokratikus, ha ez utóbbiak vannak túlsúlyban. Semmiféle interakció sem elképzelhető valamelyes demokrácia megléte nélkül. A kérdés az, hogy miképpen lehet növel­ni? A demokrácia nem öncélú: a gazdaság, a politika jobb funkcio­nálását biztosítja. Ha önmagáért tekintjük célnak, akkor a ráépüld „de­mokratikus” intézményrendszer is öncélúvá válik. Nem véletlen, hogy a válaszolók közül senki sem utalt szervezett politikai mozgalomra, hiszen nyilvánvaló, hogy az ezzel járó szektás jelleg szükségképpen nem-demokratikus tendenciákhoz vezet – állapította meg az előadó. A demokrácia feloldandó ellentmondásának nevezte viszont, hogy ha az embereket kívánságaik szerint irányítják, és adott esetben a kapi­talizmust óhajtják, akkor ezt egy demokráciában el kell fogadni. A szocialistáknak tehát valamiképpen el kellene érniük, hogy az emberek ne a kapitalizmust akarják.

Leopold Spira abból indult ki, hogy a baloldalon belül is túl sok a bürokratikus elem, s így a baloldal nem tudja hasznosítani a benne rejlő lehetőségeket. Újra jelentős probléma a nacionalizmus. Ausztri­ában az utóbbi időben kialakult munkásság jelentős része nem osztrák, s komoly feladat az, hogy az osztrákokkal elfogadtassák: egyenlőként tekintsenek a bevándorlókra, vendégmunkásokra. Egyébként a beván­dorlók első asszimilálódási reflexe is egyfajta sovinizmus (antiszemi­tizmus, rasszizmus stb.) belsővé tétele volt.

Nikosz Kociasz megállapította, hogy a jelen válság elméleti elem­zéséhez tudományos kritériumok kellenek, nem lehet közgazdasági szintre redukálni a válság elemzését. Castellinához hasonlóan ő is megkülönböztette a „marxizmus” fogalmának azt a két változatát, mely szerint 1. ha a marxizmus a kommunista mozgalom elmélete és gyakorlata – ami bürokratizáltságához vezetett, s ami Foucault kife­jezésével, az „agy rendőre” funkciójába juttatta -, akkor ez a valami ma olyan krízishez jutott, amely – üdvözlendő módon – összeomlásba torkollik. 2. Ha azonban fordulat következik be a marxizmusban, és képes egy új fejlődési pályához kapcsolódni, akkor igenis van jövője. Az elmélet válságának forrásai közül az előadó az alábbiakat sorolta fel: a marxizmus – az ún. szocialista országokban – túlságosan leíró jellegű volt, képviselői rendre elbeszéltek egymás mellett, a termékeny viták elsorvadtak (ez a „párhuzamos beszélés” szerinte ezt a konfe­renciát is jellemzi); a marxizmust nem kezelték tudományként, hanem tudománytalan apológiáját emelték gyakorlattá; legitimációs teóriává próbálták alacsonyítani; a társadalomtudományokon kívüli tudo­mányok eredményeit nem integrálták a társadalomtudományokba, s ezzel elsekélyesítették őket; a marxizmuson kívüli iskolák gondolatait elvetették; a másként gondolkodókkal szemben hangsúlyozták azok egyoldalúságait, s elfelejtették, hogy ha nem egyoldalúságaikra he­lyezték volna a hangsúlyt, számos termékeny szemponthoz jutottak volna általuk – így viszont maguk is egyoldalúságokba estek. Vége­zetül hangsúlyozta, arra is fontos felfigyelni, hogy a modern kapita­lizmushoz más szervezeti struktúrák is tartoznak: a Kommün, majd (a huszadik század terrorisztikus periódusában előtérbe került) szocialis­ta, kommunista pártok korszakai után megint új formát kell találni a baloldali mozgalmak számára.

Julian Bartosz érvelése szerint a szocialista mozgalmak a tizen­kilencedik században is célnak tekintették, hogy a polgári szabad­ságjogokat kiharcolják a negyedik rend számára is. Az államszocia­lizmus diktatúrájával, rendkívüli állapotaival, cenzúrájával, politikai rendőrségével szemben pozitívan kell értékelni a mostani kelet-európai változásokat. Látni kell, hogy a rendszerrel szembeni ellenállást nem­csak a gazdasági jogok követelése, hanem éppen a politikai szabad­ságtörekvések is motiválták. De nyomban felmerül az is, hogy az óri­ásivá növekvő munkanélküliség stb. viszonyai között mennyire képesek az emberek egyáltalán igénybe venni a politikai szabadságjogokat? Bűn volt a munkásmozgalomtól – amely állampárttá dicsőítette magát -, hogy azt mondta a kisembernek: „mi helyetted is döntünk”, „neked nem kell önállóság”. És az emberek a relatív biztonság érdekében hajlandóak voltak lenyelni a politikai szabadságjogok hiányát. Ma azonban nem volna szabad a politikai szabadságjogok ellentételeként lenyelni a létbiztonság feladását. A kettő együttes megvalósítása a fő feladat ezekben az országokban.

Peter Hess szerint ma a globális humanizációs problémák állnak a közgondolkodás előterében. De mivel mindezt különválasztják a ka­pitalista politikától, ezeket sem lehet megoldani. A tőke ugyan elren­dez néhány kérdést, ám világméretekben fel is halmoz problémákat (a munka bizonytalansága, ökológiai válság, szolidaritáshiány, egyen­lőségképtelenség, a háborúhoz, erőszakhoz való viszony stb.).

Pierre Soulier megállapította, hogy a berlini fal ledőlése jelkép; annak jelképe, hogy legyőztetett az ellenség: a sztálinizmus, amely az októberi forradalom óta szocializmus címén egy totalitárius rendszer kiépítésével vezette félre a népeket, s kisajátítva a „szocializmus” fo­galmát, létével befagyasztotta a forradalmi mozgásokat. A vonzerejét vesztett „népi demokráciával” szemben ma az önkormányzaton ala­puló köztársaságnak kell a szocialisták célját képeznie: nagyon fontos, hogy a szocialisták ne egyfajta elitet alkossanak a tömeg fölött, hanem egy pluralista alapon szerveződő antikapitalista front részeként hatá­rozzák meg magukat. Nem a hatalom mindenáron való megközelíté­sére kell törekedniük, hanem segítséget kell nyújtaniuk a tömegeknek az átalakulásokhoz.

Andrea Komlosy, az utolsó felszólaló, történeti áttekintésre vál­lalkozott. Rámutatott, hogy az ún. „szocialista” országok mindig is a Nyugathoz igazodtak, a nyugati fejlődési minta utánzására törekedtek. Túlsúlyos ipari preferencia alakult ki: az extenzív fejlődés elérte a maga határait; a fejlődés mennyiségi volt, nem minőségi. Mindezek okai közé sorolhatjuk azt a tényt, hogy az ipari fejlődés túl későn következett be; utalhatunk a kelet-európai országok sorsát meghatáro­zó történelmi függőségre, az elszigeteltségre és a modernizációs tech­nika alkalmazásának korlátaira. A növekedés idején ezekben az orszá­gokban konszenzus volt a politikai irányítás és a nép között. De el­kerülhetetlen változások következtek be. A fejlődéshez a nyugati technika importjához folyamodtak, ennek finanszírozásához hitelek kellettek. Az egyes országok mindinkább külön próbálkoztak, mind fontosabbá vált a konkurrenciaképesség. Mindent egybevetve fokozó­dó mértékben alkalmazkodtak a Nyugat gazdaságpolitikájához.

Nyugaton viszont a hatvanas évektől makacs válság alakult ki. A profitok csökkentek, a tőke a spekuláció felé fordult, illetve szen­vedélyesen kutatott új piacok és olcsó termelőerő után. Kelet-Európa megérett erre a szerepre. Az integráció mint eszköz kifulladt, megbu­kott. A fejlesztések túl drágának, konkurrenciaképtelennek bizonyul­tak. Az importéhség azt is eredményezte, hogy a válság következmé­nyeit is „importálták”. Bezúdultak az olajárrobbanás hatásai, a kama­tok növekedése: az adósságcsapda bezárult. Az állami bürokrácia el akarta odázni a válságot: újabb hiteleket vettek fel. Hogy a hatalmat mentsék, reformokba kezdtek, ám ezek eleve sikertelenségre voltak kárhoztatva, hiszen a külgazdasági nyitás aláásta az egyetlen előnyt, amellyel ezek az országok a Nyugattal szemben rendelkeztek: a hata­lomösszpontosítással kézben tartott gazdaságirányítás lehetőségét. A folyamat végső lépéseként a felhalmozott hatalmat átadták az IMF-nek.

 

Mivel ezután hozzászólások már nem érkeztek, a konferencia házi­gazdájának szerepét ellátó Eszmélet főszerkesztője. Kapitány Gábor berekesztette a tanácskozást. Zárszavában a szerkesztőség munkatársai nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik eljöttek, hogy részt vegyenek ezen az eszmecserén, illetve azoknak, akik a konferencia működtetéséhez járultak hozzá fáradhatatlan munkájukkal. Megkö­szönte a Lukács György Alapítvány, a Villányi Úti Konferenciaköz­pont és Szabadegyetem Alapítvány, a Csillebérci Ifjúsági és Gyermek Központ, a Népszabadság, az Express Ifjúsági Utazási Iroda, az Ag-roinvest, az Optimist International Filozófus Optimista Klub, a Mu­zsikás Együttes, az Eszmélet Baráti Kör (név szerint is Csanády And­rás, Durucskó Mihály, Forgács Iván, Gál József, Gálné Kaposy Márta, Kemény Csaba, Kósa Judit, Kovács Katalin, Lugosi Győző, Marton Imre, M. Tóth László, Rytkó Emília, Sarlós Júlia, Siklósi Attila, Simkó János, Slemmer László, Szász Katalin, Sz. Bíró Zoltán, Székely Gábor, Zalai K. László), valamint a Petőfi Sándor Gimnázium diákjainak tá­mogatását, illetve közreműködését.

Ha némely más kelet-európai országgal, különösen ha, mond­juk, az NDK-val, Csehszlovákiával vagy Romániával hasonlítjuk össze, a magyarországi átmenet a kommunista egyeduralomból a többpárti demokráciába szinte már természetes fejlődésként tűnik fel. A politikai élet demokratizálódását és a piacgazdaságra való áttérést, a Varsói Szerződés országaiban végbement át­alakulások e két lényegi momentumát, Magyarországon egy hosszú előkészítő folyamat előzte meg. A kádárista rezsim kor­látozott, mindazonáltal kézzelfogható liberalizmusa már jóval korábban lehetővé tette egy alternatív gondolkodású elit szín­relépését és eszméik megfogalmazódását. Ezzel egy időben a rezsim által 1968-ban megkezdett piaci reformok egyre radiká­lisabb, bár egyenetlen megvalósítása (mind a gyakorlat, mind az elmélet szintjén; a kommunista párton belül és kívül) azt mutatta, hogy a szükséges változtatások alapvető iránya te­kintetében a hivatalos, a félhivatalos és az ellenzéki elit tu­lajdonképpen már a 80-as években megegyezésre jutott. Ebből adódott, hogy Magyarországon az átmenet végül nem jelentett mást, mint a társadalom egy igen szűk rétegén, a po­litikai és kulturális eliten belüli hatalomváltást, mely ugyan a tömegek részvétele nélkül, de ugyanakkor, persze, mégis ob­jektív szocio-ökonómiai és politikai tényezők hazai és külső nyo­mására ment végbe.

A gazdasági reform kudarca

A közgazdászok és a hivatalos irányítás képviselői – beleértve a vezető pártfunkcionáriusokat is – egyaránt arra a megállapí­tásra jutottak, hogy a reform nem hozta meg azt a minőségi áttörést, amit szorgalmazói reméltek tőle. E megállapítás két, a reformfolyamat céljával, illetve eszközével összefüggő kritérium­ra alapozódott. A reform célja a gazdaság hatékonyságának megteremtése volt, mindazzal együtt, amit ez az előállított javak minősége, az export stb. területen maga után von. Az eszköz a nagyobb piacfüggőség kialakítása lett volna, szemben a bü­rokratikus koordinációval. (E kísérletig a legátfogóbb koncepció, ami a szocialista gazdaság megújítására született, a jugoszlá­viai önigazgatási reformok korai szakaszának koncepciója volt.) A 80-as évek második felében a magyar gazdaság teljesítmé­nye – a növekedés, produktivitás, reáljövedelem, külkereskede­lem és eladósodás standard kritériumai alapján – már semmivel sem volt jobb, mint a többi KGST-ország gazdaságaié, ahol ilyen reformok nem történtek. Az életszínvonal egyértelműen hanyatlott (lényegében az 1973-as szintre esett vissza); az or­szág egy főre eső adósságállománya magasabb volt, mint bár­mely más KGST- államé (az összvolumen elérte a 20 milliárd dollárt); a 10 milliós népesség 20 százaléka a hivatalosan meg­állapított létminimum alatt élt; a nyugati országokkal folytatott kereskedelem intenzitása csökkenő tendenciát mutatott.¹

De a reform nemcsak céljának, a gazdasági hatékonyság­nak megvalósításában vallott kudarcot, hanem – ahogyan szé­les körű felismerés mutatta – az eszköz tekintetében is, amennyiben a remélt áttérés a bürokratikus koordinációról a piacra alapjában véve nem törtónt meg. Kornai János, Magyar­ország egyik legelismertebb közgazdásza, 1986-ban ezt írta: „a vezetők előmenetele, a cég fennmaradása vagy megszűnte, az adók, az állami támogatások és hitelek, az árak és a bérek és egyáltalán a cég prosperitását érintő valamennyi pénzügyi »sza­bályozó« sokkal inkább a felsőbb hatóságok, mint a piaci viszo­nyok függvénye”.² Ugyanezt a nézetet fogalmazta meg még erőteljesebben Bauer Tamás: „a nagyobb törvényi vagy formális függetlenség ellenére, a magyar állami vállalatok az 1980-as évek közepére kiszolgáltatottabbak voltak az állami hatóságok­kal folytatott alkufolyamatok eredményének, mint 10-15 évvel korábban”.³

Minthogy sem a hivatalos gazdaságirányítás, sem az állami vezetők többsége és a külföldön élő értelmiségiek sem tekintették soha lehetséges alternatívának a döntésho­zatal demokratikus kontrollját a piac kényszerítő fegyelmé­vel szemben, a magyar gazdaság kudarcalt általánosan, gyakorlatilag a kritikusan szembenálló értelmiség egésze – és egyre növekvő mértékben maguk a pártvezetők is – a piaci politika következetes végigvitele elégtelenségének tudták be. Az 1980-as évek vége felé a párt vezetői nyíltan felvállalták a piacgazdaságot (ahol a piac immár nemcsak a javak, hanem a tőke és munka piacát is jelentette) mint a gaz­dasági válságból való kilábalás egyetlen útját. 1989 elején az MSZMP által uralt parlament megszavazta a Társasági Tör­vényt, amely tulajdonképpen nem volt más, mint a termelőesz­közök magántulajdonba kerülése törvényes kereteinek biztosí­tása. Ebben az időszakban születtek meg azok a törvények is, amelyek a külföldiek tulajdonszerzése, az állami vállalatok ki­árusítása és a tőzsde újbóli megnyitása számára előkészítették az utat.

Hogy ez a gyökeres váltás, az akkor még hatalmon lévő kommunisták irányításával a hivatalos társadalmi értékek és cé­lok területén, bár nem minden belső pártharc nélkül, de végbe­mehetett, ahhoz nem kis mértékben hozzájárult a Szovjet­unióban megkezdődött peresztrojka is, amely a magyar kom­munista vezetést végleg megszabadította minden ideologikus kényszerétől. Azt mondhatjuk tehát, hogy az eredeti (kapitalista) piacgazdaság irányába való előrehaladást, mely a jelenlegi poszt-kommunista rezsim célja, egy meglehetősen hosszú pe­riódus során – amit a magyar stagnálás korszakaként emleget­nek – maguk a magyar kommunisták készítették elő.

A magyar „pangás”

A nem kommunista uralomra való átmenet magyar variánsában számos paradox jelenséget figyelhetünk meg. Az aktív ellenzé­kiek száma csekély volt, a néptömegek politikai apátiába süllyedtek. Míg Csehszlovákiában, Kelet-Németországban és Romániában a népi tömegmozgalmak a szó szoros értelmében kiragadták a hatalmat a kommunista pártok kezéből, addig Ma­gyarországon az MSZMP olyan kis értelmiségi csoportoknak adta át – gyakorlatilag önként – a hatalmat, amelyek az 1990-es áprilisi választások döntő fordulójában a szavazásra jogosultak­nak még a felét sem voltak képesek mozgósítani. A kádárizmus végleges politikai kimúlása pedig – azé a kádárizmusé, amelyet hosszú időn át a piaci stílusú reformok politikájával és a (kor­látozott) politikai liberalizációval azonosítottak – éppen akkor vált egyértelművé, amikor a hasonló politikai törekvésekkel fém­jelzett gorbacsovizmus színrelépése a brezsnyevi stagnálás kor­szakának végét jelezve új lendületet adott a szovjet politikai életnek.

A magyarországi átmenet sajátos formáját – az adott nemzetközi helyzet kontextusán belül – tulajdonképpen há­rom belső tényező kombinációja határozta meg: magának a kádárizmusnak mint politikai formációnak a természete; a gazdasági, politikai és társadalmi-kulturális stagnálás, amelyet a kádárista vezetés, bár az 1980-as évek közepére a dolog egyértelművé vált, képtelen volt visszafordítani; egy olyan alternatív vezetés vagy stratégia hiánya magán az MSZMP-n belül, mely képes lett volna a magyar mun­kásosztály Jelentős hányadának támogatását megnyerni.

Miután az 1956-os ébredésben mind a kommunista refor­merek, mind a régi rákosista keményvonalasok, akárcsak a nem kommunista pártok, vereséget szenvedtek, a kádárista pártnak az 1960-as évek folyamán egy olyan politikával sikerült konszo­lidálnia hatalmát, amely egyfajta kétoldalú kompromisszumnak vagy kölcsönös engedménynek tűnt a párt és a magyar társa­dalom között. Egyfelől a rezsim egy olyan gazdaságpolitikát kö­vetett, mely az átlagemberek életszínvonalában kézzelfogható javulást eredményezett. Másfelől az intellektuális és kulturális élet addigi, az egész szovjet blokkban általános megkötöttségei is jelentős mértékben enyhültek. A gondolatok és információk cseréjének viszonylagos szabadsága az intellektuális és tudo­mányos közösségen belül, a szabadabb életpálya választás és utazás egy bizonyos modus vivendit teremtett az értelmiség és a rezsim között, miközben a fogyasztói igények kielégítésé­vel és a mindennapi élet színvonalának érzékelhető javulásával az olyannyira áhított célt, a tömegek depolitizálását is sikerült elérni. A kádárista rezsim, mely 1956-ban szovjet katonai se­gítséggel jutott hatalomra, nem táplált illúziókat a naptömegek­hez fűződő valós viszonyáról. Az „aki nincs ellenünk, az ve­lünk van” hivatalos szlogenje a passzivitás bátorítására ki­talált formula volt.

Ez az értelmiséggel kötött „történelmi kompromisszum”, a kádárizmus jellegzetes vonása, az 1970-es évek alatt sokat vi­tatott téma volt. Az egykori Lukács-tanítvány Vajda Mihály, akit 1973-ban kizártak a pártból (ós filozófusi állásából is elbocsá­tottak), így írt erről: „az értelmiség nem kérdőjelezte meg az alapstruktúrát, a pártvezetés pedig a maga részéről mindent megtett, hogy az élet az adott határokon belül a lehető legel-viselhetőbb legyen. Így vált lehetővé, hogy a magyar hatóságok 'liberálisak' legyenek”.⁴ Bár a kisszámú, hangos „másként gon­dolkodót” zaklatták, és a fogyasztás fellendülése is korlátozott volt, a konszolidáció e két eleme mégis hozzásegítette a kádá­rista rezsimet hatalmának egyfajta torz legitimációjához. Ettől lett más a magyarországi kommunista rendszer, mint az összes többi kelet-európai. Az értelmiséggel kötött kompromisszum és a fogyasztóbarát gazdaságpolitika fontos politikai tartalékot biz­tosított a kádárizmus számára. Az 1980-as évek közepére vi­lágossá vált, hogy ez a politikai tartalék kimerült, a stagnálás jelei egyre nyilvánvalóbban mutatkoztak. Az évtized második felében a rezsimnek egy olyan gazdasági és társadalmi/politikai válsággal kellett szembenéznie, mely hatalmának mindkét pil­lérét aláásta.

A gazdasági élet válságának egyik szimptómája volt, hogy a megszokott életszínvonal a lakosság szóles rétegei számára csak a „második gazdasághoz” való visszatéréssel lett fenntart­hatóvá. A növekvő önkizsákmányolásnak azonban megvoltak a maga fizikai határai, és egyúttal azzal a nemkívánatos követ­kezménnyel is járt, hogy – mivel a második gazdaságban való tevékenykedés lehetősége a társadalom különböző csoportjai számára eltérő mértékben volt adott (a nagyiparban foglalkoz­tatott munkásság esetében például kevéssé) – a társadalmi egyenlőtlenség nőtt. A fogyasztói igények kielégítése a nemzeti jövedelem emelkedésétől függött, ez pedig egy olyan szovjet típusú expanzív gazdaságban, mint amilyen a magyar volt, a túlmunkához szükséges munkaerőkapacitáson és a nyersanya­gokhoz illetve az energiához való olcsó hozzájutáson múlott. Az 1970-es évek folyamán ezek az előfeltételek eltűntek, és az egyetlen út, mely a rezsim számára a pénzügyi stabilitás (a fogyasztói igények kielégítése, a depolitizálás) megőrzésére még nyitva állt, a nemzeti adósságállomány növekedésén ke­resztül vezetett. Ám ennek szintén megvoltak a maga korlátai, és a válságot valójában csak fokozta. 1975-ben az ország kemény­valuta-exportjának 20 százaléka fordítódott a nemzeti adósság törlesztésére, 1986-ra ez az adósságszolgálati arány 60 százalékra emelkedett. 1982-ben Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valuta Alaphoz, s ennek nyomán az 1980-as években számos olyan szigorú intézkedés meghozatalára kény­szerült, amely a rezsim és a lakosság között az elidegenedést még inkább elmélyítette. Mindez a fokozódó gazdasági és tár­sadalmi válságban semmiféle megoldással nem kecsegtetett. Gáspár Sándor, a szakszervezetek akkori vezetője, aki a poli­tikai bizottságnak is tagja volt, 1986-ban annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarország az 1956 óta legsúlyosabb po­litikai válságát éli.

A növekvő gazdasági és társadalmi Válság elkezdte aláásni a rezsim és az értelmiség (a művelt középosztályok) viszonyát, és a kormányzathoz addig hű, fontos értelmiségi csoportok sem voltak már hajlandók ellenkezés nélkül elfogadni a kommunista párt politikáját. (Ezt jelezte többek között a „Fordulat és reform” című dokumentum, amelyet – bár olyan szakemberek állították össze, akiknek jó része a rendszer mértéktartó eleme volt – a Központi Bizottság végül elvetett, valamint az írószövetség kö­rüli bonyodalom 1986 novemberében.) Általában véve attól kezdve, hogy a Kremlben Gorbacsov hatalomra jutott és a vele jövő új szovjet vezetés nemcsak a magyar stílusú piaci politikát tette magáévá, de ami még fontosabb volt, egy olyan gyöke­resen új nemzetközi és biztonsági politikát is, ami a háború után kialakult helyzet békés megoldását lehetségessé, sőt el­kerülhetetlenné tette, a magyarországi rendszerhű értelmiség egyre inkább hajlott a jövőt a radikális liberalizmus talaján el­képzelni. Szemük egy olyan kapitalista piacgazdaságra szege­ződött, amely a parlamentáris demokrácia politikai keretei kö­zött, az országot gazdaságilag és kulturálisan a Nyugathoz kap­csolná. A kádárizmus társadalmi bázisa, mely e rendszert a kelet-európai bürokratikus kormányzás sajátos, egyedülálló for­májává tette, megszűnt létezni.

A reformkommunisták

A fent említett 1986-os dokumentum annak a Hazafias Nép­frontnak a támogatásával jött létre, amelyet Nagy Imre szerve­zett meg még 1954-ben, a pártonkívülieknek a kormányzati ügyekbe való bevonására. 1982-től a Hazafias Népfrontot Pozsgay Imre vezette. Pozsgay 1976-ban kulturális miniszter lett, de e posztról 1982-ben eltávolították gyanús nemzetieskedő és li­berális tendenciái miatt. Pozsgay, aki a párt reformszárnyának prominens egyénisége volt, ekkor a Hazafias Népfrontot hasz­nálta fel arra, hogy bázist teremtsen magának, és kapcsolatait az ellenzéki értelmiséggel szorosabbra fűzze. Bár az 1956-os reformerekkel való kontinuitásukat hangsúlyozták, a párt Pozsgay-féle csoportosulása egy annál valójában jóval modernebb jelenség volt, ideológiailag és politikailag is sokkal inkább össz­hangban volt azzal a populista értelmiséggel, amelynél. Nyu­gat-barát, kapitalista orientációja az 1987 szeptemberében meg­alapított Magyar Demokrata Fórumban nyert szervezeti kifeje­ződési formát. A pozsgaysta csoport lényegében nem tett mást, mint hogy opportunista módon reagált a Moszkvából fújó új sze­lekre és saját értelmiségének a „szocialista” tervezés minden formájából való teljes kiábrándulására.

Bár a liberális-reformista csoportot a pártban eleinte keve­sen támogatták, bizonyos tényezők összjátéka mégis egyre elő­rébb juttatta. Az egyik ilyen tényező volt, hogy a kádárista ve­zetés, a hatalomban eltöltött több mint harminc év után, látha­tóan képtelen volt a válság adekvát kezelésére. 1988. március 17-én – ugyanazon a napon, amikor egy másik ellenzéki cso­port, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (ebből lett később a Szabad Demokraták Szövetsége, a második legnagyobb par­lamenti párt) is kimondta megalakulását – Kádár egy televíziós nyilatkozatban, melyet a nemzethez intézett, kijelentette, hogy „szó sincs semmiféle válságról… mindenkinek kell tennie a dol­gát, ahogy korábban, csak jobban és még szorgalmasabban”. Egy további tényező volt, hogy a liberális-reformista csoport politikája nemcsak az értelmiség követeléseivel volt összhang­ban, de a Nemzetközi Valuta Alap követelményeivel is, mely a további támogatás előfeltételeként a piaci fegyelem következe­tesebb alkalmazását szabta meg. Végül látható volt az is, hogy irányvonaluk jobban megfelel mind a Moszkvában kialakulóban lévő új rendnek, mind a nagyobb demokratizálódás felé haladó elkerülhetetlen folyamatok követelményeinek.

Ha a magyarországi események menetében egyáltalán meg lehet jelölni fordulópontot, az minden bizonnyal az 1988. májusi pártértekezlet volt, ahol Kádárt legtöbb támogatójával együtt a politikai bizottságból eltávolították, helyét a párt élén Grósz Károly vette át, Pozsgay és Nyers pedig a Politikai Bi­zottság tagja lett. A Grósz-vezetés azonban csak közbülső ál­lomás lehetett. Hogy megértsük azt a valós, a helyzetben gyö­kerező dilemmát, amellyel az új vezetés magát szemben találta, két dologgal kell tisztában lennünk. Az első, hogy a régi párt­vezetés kádáristákból, és nem tradicionális sztálinistákból állt. Kádár nem Honecker volt vagy Ceauşescu. A kádáristák ha­gyományos „reformerek” voltak, akik a tervezést és a piacot kombinálni akarták, és régóta elhatárolták magukat a gazdaság régi parancsuralmi modelljétől. Felhagytak az olyan próbálko­zásokkal is, hogy a nemzet intellektuális és kulturális életét el­lenőrzésük alá vonják. A második, hogy az új vezetésben egyet­len csoport sem mutatott fel valami módon még szocialistának nevezhető stratégiát a vezetők és vezetettek viszonyának radi­kális átalakítására. A „munkásosztály”, de még a „szocializmus” is gyanús, a „kommunizmussal” és a „proletárdiktatúrával” asszociált fogalmakká lettek, a múltat idéző zavaró kísértetekké. „Harmadik út” nem merült fel Magyarországon.

Egy ilyen helyzetben a Grósz-vezetés számára nem maradt más lehetőség, mint hogy engedményeket tegyen, és rálépjen arra az útra, melyet a Pozsgay és Nyers vezetésével kibonta­kozott, most már határozott körvonalakat öltő társadalmi-de­mokratikus áramlat kínált.

A három év alatt, míg a párt súlyos vezetési és stratégiai válságával küszködött, a vidék nagyjában-egészében békés maradt. Amint az általános rossz közérzet messze ható követ­kezményei világossá váltak, számos tanulmány növekvő elége­detlenségről számolt be. Az ország a világ legmagasabb ön­gyilkossági arányát mondhatta magáénak, és egy főre eső tömény­alkohol-fogyasztásával az első helyen állt. A hivatalos sta­tisztikák az alkoholisták számát félmillió fölöttire becsülték. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO által publikált adatok szerint Magyarországé volt a harmincöt-negyvennégy év közötti korosztály legmagasabb halandósági rátája, összefüggésben a várható élettartam általános hanyatlásával. Az 1980-as évek elején a bűnesetek száma Budapesten 30 százalékkal emelke­dett. A néptömegek megmaradtak passzivitásukban, az értelmi­ség volt az a réteg, amely mozgolódni kezdett.

Ezzel egy időben, nem egészen két hónappal azután, hogy az októberi pártkongresszuson a liberális reformerek győzelmet arattak és a pártnak új nevet adtak, egy újjáéledt MSZMP is bejelentette létezését. 1990 januárjában közzétett programjuk­ban kifejezték a társadalmi tulajdon melletti elkötelezettségüket, és a „nagy kapitalista monopóliumok” dominanciájával való szembenállásukat. Az újjáélesztett párt a nemsokára esedékes választásokon marginális szerepet játszott (3,7%). Az MSZP ok­tóberi konferenciáján a népi demokratikus platform kínált balol­dali alternatívát a „régi, konzervatív, sztálinista erőkkel” és a párt jobbszárnyát képező pozsgaysta csoportosulással szem­ben. Ennek a platformnak a tagjai voltak azok, akik pártonkívü­liekkel és más pártok baloldali érzelmű tagjaival együtt létre­hozták a Baloldali Alternatíva Egyesülést, mely a vállalati mun­kástanácsok megalakításának előmozdítását is feladatának tekintette (lásd később).

De éppen úgy, ahogyan a Grósz-féle párt belső felállásá­nak logikája sem hagyott semmilyen más konzisztens alterna­tívát a Pozsgay és Nyers vezette csoport szociáldemokrata, pi­acosító törekvéseivel szemben, úgy most az MSZP sem ajánlott semmilyen elfogadható alternatívát azzal szemben, amit az 1987-88-ban létrejött új értelmiségi pártok a magyar választók­nak kínáltak. A párt 1956-tal kapcsolatos politikájának Pozsgay által szorgalmazott felülvizsgálata is csak még jobban aláásta azt, ami még a régi pártrezsim – amelyhez Pozsgay is tartozott – legitimációjából addig még megmaradt. A romániai magyarok védelmében az MDF populistáin nem tehettek túl. A szabadde­mokraták és az MDF nem csak radikálisabb piaci politikát kí­náltak, de a nyugat-európai és észak-amerikai politikai elit tá­mogatását is élvezték. A nyugat-európai szociáldemokrata pár­tok tekintélyük teljes súlyával a kicsiny, 1989 januárjában alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt mögé álltak. Egy 1989-es március-áprilisi közvélemény-kutatás az – akkor még egységes – MSZMP csupán 26 százalékos budapesti és 20 százalékos országos támogatottságát mutatta.

Az új politikai erők

A Kádár-korszak „liberalizmusa” odáig nem terjedt, hogy füg­getlen politikai társaságok és pártok megalakítását elnézte vol­na. A kommunista párt hatalmi monopóliuma a rendszer létfon­tosságú eleme volt, amit Magyarországon is, akárcsak másutt Kelet-Európában, csak a rendszer pusztulásának végső stádiu­mában lehetett megtörni.

Magyarországnak már az 1970-es évektől kezdve megvol­tak a maga kis „másként gondolkodó” csoportjai. A városi ér­telmiségiek – közülük egyesek marxista múlttal – szamizdatokat adtak ki, kapcsolatokat építettek nyugati baloldali és liberális-demokrata csoportokkal, de komoly politikai veszélyt, jóllehet a rezsim állandóan zaklatta őket, sohasem jelentettek. Számos közgazdász, szociológus és filozófus volt közöttük, és az 1970-es, 80-as évek alatt az ő írásaik jelentették a fő információs és elemzési forrást, amelyre a kelet-európai szocializmus és de­mokrácia kérdése iránt érdeklődő nyugati baloldaliak támasz­kodhattak. Az 1980-as években e független csoportok tevékeny­ségi köre kibővült a béke és az ökológia kérdéseivel is, és ennek nyomán kapcsolatba kerültek nyugat-európai békemozgalmak­kal és környezetvédő csoportokkal. 1988 májusában létrehozták a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, egy legális politikai szervezetet, amely még ugyanez óv novemberében politikai párttá, a Szabad Demokraták Szövetségévé (SZDSZ) alakult. Önmagukat mint politikai irányzatot úgy határozták meg, mint amely elveti a gazdasági nacionalizmus vagy szeparatizmus minden formáját, illetve bármiféle „harmadik”, specifikusan ma­gyar utat, hangsúlyozottan a nyugati kulturális és politikai érté­kekkel azonosul, és keményen ragaszkodik ahhoz, hogy a kül­földi tőkének a magyar gazdaságba való behatolását minden korlátozás nélkül lehetővé kell tenni. Szoros szövetségbe tömö­rültek a Fiatal Demokraták Szövetségével, akik hasonló, bár talán némileg radikálisabb módon közelítették meg a piacosítás és a magyar függetlenség kérdését.

Bár az SZDSZ ellenzéki értelmiségiéi jól körülhatárolható csoportot alkottak már 1988 májusa előtt, nem ők voltak az elsők, akik (potenciális) politikai párttá szerveződtek. Az első ilyen pártalakulás 1987 szeptemberében zajlott le, a Magyar Demokrata Fórum létrejöttével. Azoknak az értelmiségieknek a háttere, akik a Fórumot létrehozták, nagyon különbözött az SZDSZ-t létrehozó ellenzéki urbánus értelmiségiekétől. Ezek a népi irányzathoz tartozó kritikus, de nem „ellenzéki” erők hang­súlyozták a nemzet és a család értékeit, a szovjet rendszert a „nemzettől idegennek” látták, és arra törekedtek, hogy a külföldi tőke ne kaphasson túl nagy részesedést a magyar iparban. Vá­lasztási programjukban úgy írták le magukat, mint egy „demok­ratikus nemzeti középpártot”, amelynek ideológiája magába fog­lal „francia vagy német típusú kereszténydemokrata eszméket”, együtt olyan „középosztályi liberális értékekkel”, amelyek a pár­tot „az Egyesült Államok Demokrata Pártjával rokonítják”. Bár a párt egyes támogatóinak részéről kétségkívül sor került anti­szemita megnyilvánulásokra, az MDF visszautasította azt a vá­dat, hogy „népi-nemzeti” felfogása antiszemitizmust takarna. Az alapvető gazdasági és társadalmi kérdésekben a két fő anti­kommunista párt között nagyon kevés lényegi különbség mu­tatkozott, kivéve, hogy a Fórum talán némileg bizalmatlanul szemlélte a Szabad Demokratáknak a korlátlan gazdasági libe­ralizmus melletti nyílt elkötelezettségét.

Rögtön 1987 elejétől és az ezt követő, az 1990-es válasz­tásokhoz vezető időszak folyamán volt egy bizonyos mértékű nyílt ellenségeskedés az MSZMP/MSZP e két fő riválisa között. Az SZDSZ vezetői (Kis János, Rajk László, Magyar Bálint, Demszky Gábor, Haraszti Miklós és sokan mások) sok éve nyíl­tan szemben álltak a rendszerrel, vállalva mindazt, amit ez a karrier, a rendőri bántalmazások, korlátozott utazási lehetősé­gek stb. vonatkozásában magával hozott. A Fórum vezetői (An­tall József, Csurka István, számos jól ismert író és művész), bár nem voltak párttagok, számottevő pozíciókat töltöttek be Magyarország kulturális és szellemi életében. Pozsgayt meg­hívták, hogy beszéljen a Magyar Demokrata Fórum 1987-ben Lakitelek faluban tartott alakuló gyűlésén, de az ellenzékieket nem hívták meg. A Szabad Demokraták azzal vádolták a Fó­rumot, hogy alkut kívánnak kötni a reformkommunistákkal a ha­talom megosztásáról. Elhangzottak olyan utalások is, hogy a Fórum magatartását az a tény határozta meg, hogy a Szabad Demokraták vezetői közül sokan zsidók. Ezek az ellenséges­kedések azonban nem alapvető politikai nézetkülönbségeken alapultak.

Valójában ez az egység, amely az alapvető kérdéseket il­letően az összes számottevő politikai erő között létrejött, egyik jellegzetes vonása volt a magyar átmenet első szakaszának; olyan sajátossága, amelyben osztozott a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatokkal. Az új elitcsoportok, amelyek a pár­tok körül kialakultak, és a magyar választásokon egymással ver­sengtek, nem fejeztek ki már létező (vagy egymással szemben álló) társadalmi érdekeket. A viszony ezek között a pártok és csoportok valamint a társadalom között feszült volt, mivel e pár­tok programjai igen elvont jellegűek voltak. A volt kommunisták, az MSZP döntése a gyárakhoz fűződő szervezeti szálak meg­szakításáról, úgy tűnik, erényt kívánt kovácsolni ebből az el­vontságból. Ebben a helyzetben a nemzeti és történelmi szim­bólumoknak, erkölcsi meggyőződéseknek és utópikus progra­moknak (Európa, a piac, a nyugati értékek) nagyobb jelentő­sége volt, mint a kidolgozott társadalmi alternatíváknak.

Az 1987 utáni időszak folyamán számos politikai csoport és párt jött létre, de különböző okokból egyiküknek sem sikerült jelentősebb bázisra találnia a magyar társadalomban. Néhány jobboldalibb jellegű párt megkísérelt létrehozni bizonyos konti­nuitást az 1947 előtti tradíciókkal. Különösen vonatkozik ez az 1988 novemberében alakult Független Kisgazdapártra, amely a választásokon a szavazatok 11 százalékát kapta, és az új kor­mányban a Demokrata Fórum koalíciós partnere lett. Az FKGP igyekezett magának tömegbázist teremteni falun, és azzal a kö­vetelésével vívott ki magának különálló helyet a magyar politikai élet palettáján, hogy a földet, az 1947-es jogi állapot alapján, adják vissza az eredeti tulajdonosoknak. (Az 1945-ös választá­sokon a Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát szerezte meg, míg a kommunista párt ugyanekkor csupán 17 százalékát. Ám 45 év után semmiféle, a múlt által adott legitimációnak nem volt komoly vonzereje az átlag magyar számára, akit elsősorban a jövő érdekelt, a piac, és a Nyugat.) A magyar vidék szerke­zete is gyökeresen megváltozott 1945 óta. Az iparban is meg­kísérelt reformok a mezőgazdaságban már jóval korábban meg­kezdődtek, és sokkal több sikerrel jártak. A mezőgazdasági munkaerő háromnegyed része szövetkezetekben dolgozott. 1984-ben 1279 mezőgazdasági termelőszövetkezet működött (átlag 4.000 hektáros földterülettel). Ez a szövetkezeti struktúra lehetővé tette a mezőgazdaság nagyfokú gépesítését, termelé­kenységének szintje közel állt a nyugati standardokhoz, s ez nyilvánvaló módon megmutatkozott a falusi lakosság életszín­vonalában is. A háztáji földművelést bátorították, és a magyar mezőgazdaság össztermelésének 34 százalékát ez adta. A földművelést főfoglalkozásként űző magán parasztok csupán a mezőgazdasági munkaerő mintegy 6 százalékát alkották. Tény, hogy a magyar mezőgazdaság rendkívül sikeres volt. A legtöbb élelmiszer vonatkozásában Magyarország önellátó, és ugyan­akkor mezőgazdasági termények állandó exportőre. Bár a ma­gyar vidéknek kétségtelenül vannak problémái, és a mezőgaz­dasági szektor bizonyos átszervezése elkerülhetetlen, nincs széles bázis az 1945 előtti típusú tradicionális parasztpártok számára.

Az 1989 áprilisában alakított Kereszténydemokrata Néppárt még a kisgazdákénál is régebbi tradícióhoz nyúlt vissza, és a magyar katolikusok bizonyos mértékű támogatásával a háta mögött, a szavazatok kevéssel több mint 5 százalékát kapta meg a választásokon. Bár a magyarok körülbelül 60 százaléka névleg katolikus, az egyház nem játszik döntő szerepet a ma­gyar politikai életben. Pontos adatok ugyan nem állnak ren­delkezésre, de egy 1980-as közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a népességnek csupán mintegy 20 százaléka jár rend­szeresen templomba, és a 20-29 éves korcsoportnak csak kb. 25 százaléka vallja magát valamilyen értelemben istenhívőnek. Az egyház 1948-ban elvesztette földtulajdonát és az oktatás fölötti ellenőrzését, ma [e tanulmány megírásának idején – a szerk.] csak nyolc katolikus gimnázium működik az országban, és a gyerekek mindössze kb. 6 százaléka részesül katolikus hitoktatásban. Az 1960-as évektől (és különösen Mindszenty bíboros 1974-ben bekövetkezett halála óta) az egyház és a kommunista kormányzat viszonya javult. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán számos „bázisközösség” kezdte meg működését az egyházon belül, amelyek kritikusan szemlélték az egyházi hierarchia és a kormányzat közötti barátságos viszonyt, és részt vettek a katonai szolgálat elleni kampányban. Ezeket a csopor­tokat az egyházi vezetők és a hatóságok egyaránt igyekeztek elnyomni. 1983-ban a Vatikán elítélte őket a kormány és a hívők közötti jó viszony veszélyeztetése miatt. Magyarországon van még kb. 2 millió kálvinista, kevesebb mint félmillió lutheránus, és hozzávetőlegesen nyolcvanezer zsidó. Lengyelországtól eltérően tehát, úgy tűnik, a vallásosság valóban csökkent a la­kosság körében, a vidéken és a városokban egyaránt zajló tár­sadalmi folyamatok eredményeként. A magyar egyház, kelet­német megfelelőjével ellentétben, távol tartotta magát az ellen­zéki tevékenység minden formájától.

Szocialisták és szociáldemokraták

A magyarországi átmenet egyik érdekes vonása volt a szo­ciáldemokraták alacsony támogatottsága a választásokon. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely 1989 elején alakult és még ugyanennek az évnek során a Szocialista Internacio­nálé felvette tagjai sorába, éppen a régi, nem reformkommu­nista MSZMP mögött végzett a választásokon, a szavazatok 3,6 százalékával. A párt meglehetősen későn alakult és sokat szenvedett a belső megosztottságoktól. Működésének első éve alatt nem volt bázisa a gyárakban, a szakszervezetekben, és az MSZP-hez hasonlóan ez a párt sem tett kísérletet arra, hogy a munkásosztály pártjaként tüntesse fel magát. Osztozott a töb­bi párttal a piacgazdaság szükségességére vonatkozó konszen­zusban, a gazdaságtalanul működő vállalatok felszámolására hívott fel, és az ellenőrzött privatizáció mellett foglalt állást, ami­kor is egyes vállalatokat olyan részvénytársaságokká alakítanak át, amelyeknek kibocsátott részvényeit készpénzzel fizető valódi tulajdonosoknak adnák el. 1990 januárjában közzétett válasz­tási programjuk támogatta a föld visszaadását az 1947-48-as tulajdonosoknak vagy leszármazottaiknak, és a párt elnöke egy közvetlenül a választások előtt sugárzott tévéinterjúban az új Magyarország egyik fő feladatát egy új, nemzeti vállalkozói ré­teg megteremtésében jelölte meg. A zavaros, opportunista és inkább jobboldali jellegű politika, amelyet a párt folytatott, a párt eredeti vezetői közül néhányat és velük néhányszáz tagot egy új párt, nevezetesen az 1989 novemberében alakult Független Szociáldemokrata Párt létrehozására indította. Az FSZDP kevés jelöltet állított a választásokon, egy jelöltje azonban – ellentét­ben a hivatalos MSZDP jelöltjeivel – bejutott a választások má­sodik fordulójába is. Parlamenti képviseletre egyik pártnak sem sikerült szert tennie. A volt kommunista Magyar Szocialista Párt szintén kérte a Szocialista Internacionáléba való felvételét.

A munkásosztály és a szakszervezetek

A magyar munkásosztály csupán passzív résztvevője volt a kommunista rendszerből az új rendszerbe való magyarországi átmenetnek. A magyarok nagyon is tudatában voltak a közel­múlthoz és a többi kelet-európai országhoz képest magas élet­színvonaluknak. A háztartások kb. 90 százalékában van televí­zió, mosógép és frizsider. Az élelmiszer-ellátás sokkal jobb, mint 15-20 évvel ezelőtt. Különösen igaz ez a mezőgazdaság­ban foglalkoztatott munkaerőre, amely az aktív népesség 20 százalékát alkotja. A munkaerőhiány, és az hogy viszonylag könnyen lehetett állást változtatni, jó alkupozíciókat biztosított a munkásoknak, elsősorban a szakmunkásoknak a menedzserek­kel szemben, kiváltképp a béreket illetően. A vállalatok autonó­miájának növekedésével és különösen a lengyelországi Szoli­daritással kapcsolatos tapasztalatok után a hivatalos szakszer­vezetek többé nem a párt politikájának egyszerű végrehajtói voltak, hanem egyre komolyabb szerepet játszottak a vállalatok közötti, illetve a vállalatok és a minisztériumok közötti vertikális és horizontális alkufolyamatokban. Az életfeltételek romlásával párhuzamosan a nyolcvanas években a munkások életszínvo­naluk megőrzése érdekében egyre inkább a második gazdaság felé fordultak. A magyar munkások hosszabb munkaidőben dol­goztak, mint társaik bárhol másutt Kelet- vagy Nyugat-Európá­ban. 1982-ben a rendszer bevezette a vállalaton belüli ún. „szer­ződéses munkacsoportok” intézményét, ami lehetővé tette a munkásoknak, hogy kialkudott díjért bérbe vegyék a vállalat fel­szerelését munkaidő utáni munkára, saját maguk vagy egy má­sik vállalat által kötött szerződésekben vállalt munka teljesítése céljából. Ez a jövedelem adóköteles volt, de a bórszabályozók nem vonatkoztak rá. Az ilyen magánjellegű vállalati gazdasági munkaközösségekből sok ezer jött létre az országban, de, jól­lehet a vállalatvezetés és a rezsim számára hasznosak voltak, ez végül is nem volt más, mint a túlmunka egy új formája.

A kormány takarékossági politikája, a növekvő infláció, a romló életszínvonal és egy esetleges jövőbeli javulás csekély kilátásai széles körű elégedetlenséghez vezettek, ez azonban nem torkollott a munkások szervezett tiltakozásába vagy politi­kai akciójába. A régi kádárista vezetés belülről történt össze­omlása és a Pozsgay és Nyers által vezetett szociáldemokra­ta-liberális irányzat hajlandósága, hogy megtegye azokat a po­litikai jellegű és piacosító irányba mutató engedményeket, amelyeket a középosztályi értelmiség követelt, azt jelentette, hogy nem indult olyan kezdeményezés sem, amely a munká­sokat cselekvésre késztette vagy a politikai életbe bevonta vol­na, ahogyan ez például Csehszlovákiában törtónt. A kormány új intézkedései, amelyek részben az IMF-fel és más tőkés szer­vezetekkel való kapcsolatokkal függenek össze, az életszínvo­nal további csökkenését fogják maguk után vonni, munkanél­küliséget és növekvő jövedelmi aránytalanságokat. Hátravan még a feladat, hogy a munkásokat meggyőzzék: az ilyen sokk­terápiás intézkedéseket gazdasági szükségszerűségek igazol­ják, és megérik a velük járó áldozatot. Ezt még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy a nagyvállalatoknál dolgozó mun­kások tömege – akik közül sokakat a feleslegessé válás és az elbocsátás réme fenyeget – még mindig nem szervezte meg saját önálló szervezeteit, úgy, ahogyan ez Lengyelországban történt és a Szovjetunióban jelenleg folyamatban van.

Megjelentek már független szakszervezetek, de ezek igen kis létszámúak és egyelőre majdnem kizárólag az értelmiségiek körében szerveződnek. Az első ezek sorában a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete volt, mely 1988 máju­sában alig több mint ezer taggal alakult meg Budapesten, s legtöbb tagja a különböző tudományos intézetek és egyetemek oktatója vagy adminisztrátora. 1988 decemberében Szabad Szakszervezetek Demokratikus Ligája néven létrejött ezeknek a kis független szakszervezeteknek a szövetsége. Ekkor a Li­gának öt társult tagszervezete volt, mintegy 40.000-es taglét­számmal (az új tagok főleg a médiák dolgozói és a tanárok közül kerültek ki). A választások idejére a társult tagszervezetek száma 17-re emelkedett, de a taglétszám még mindig alig volt több hatvanezernél. Az ipari és kétkezi dolgozók körében tehát továbbra sem került sor a független szakszervezetek áttörésére. Bár szervezeti szabályzata alapján a Liga pártoktól független szervezet, a gyakorlatban szoros kapcsolat fűzi a SZDSZ-hez. Egy, a Ligához csatlakozott kisebb szerveződés, a Munkás­szolidaritás, az SZDSZ próbálkozása volt arra, hogy valamiféle bázist építsenek ki maguknak a munkásosztályban. Egyik ve­zető szóvivője, Kerényi György, a Fiatal Demokraták jelöltje volt a választásokon. Mindazonáltal ezideig a hagyományos szak­szervezetek maradtak a munkástömegek szervezetei. 1988-89-ben a munkástanácsok megalakulásával sok gyárban jelentke­zett egy új munkásszerveződési forma. Ezek a tanácsok sok esetben válaszként jöttek létre a munkanélküliség fenyegetésé­re. E tanácsok közül néhányba az SZDSZ is és a Magyar Demokrata Fórum is bekapcsolódott, mert jó eszközt láttak ben­nük a SZOT kiszorítására. 1989 decemberében megrendezték a munkástanácsok képviselőinek konferenciáját, amelyen létre­hozták a Munkástanácsok Szövetségét. A választások idejére körülbelül 40 munkástanács csatlakozott a Szövetséghez, ame­lyek közül sok eredetileg függetlenül szerveződött. Jóllehet a baloldal a munkástanácsokban az önigazgatás szerveit látja, sem maguk a tanácsok, sem a bennük résztvevő különböző politikai erők között nincs egyetértés a munkástanácsok által betöltendő szerepet illetően. A Magyar Demokrata Fórum hata­lomra kerülése, amely nyíltan ellenezte az önigazgatás minden formáját, nyilvánvalóan érinteni fogja ennek a küzdelemnek a kimenetelét. [Az MDF azóta jelentős pozíciókat szerzett ma­gának a munkástanács-mozgalomban. – a szerk.]

A nemzeti kérdés

A Szovjetunió és a kelet-európai országok közötti kapcsolat jel­lege elkerülhetetlenül maga után vonta, hogy a nemzeti szim­bólumok és a nacionalista érzelmek fontos politikai szerepet játsszanak a kommunista rendszerről az új rendszerre való át­menet folyamatában. Magyarország esetében a romániai ma­gyar közösség sorsa még fokozta ezeknek a tényezőknek a szerepét. Ez a – mérsékelt – nacionalizmus fontos eleme volt a politikai konszenzusnak. Annak, hogy ez a nacionalizmus nem öltött szélsőséges formát, egyik fő oka az volt, hogy egy másik, az új elit számára fontos orientáció, az európai, kiegyensúlyoz­ta. Már az 1980-as évek elejétől egyes kelet-európai értelmisé­giek (Konrád Magyarországon, Kundéra Csehszlovákiában és sokan mások) megkezdték ezt a vitát Közép-Európáról. Az új elit profiljának – beleértve a korábbi ellenzéket is – egyik köz­ponti eleme volt ez az Európa felé irányuló orientáció. Ez nem egyszerűen gyakorlati kérdés (gazdasági racionalitás az Euró­pai Közösségbe való belépés stb.), hanem sokkal inkább álta­lános történelmi önfelfogás kérdése. Ahogyan Jadwiga Staniszkis kimutatta, az új elitnek ezt az europaizmusát egy XIX. századi, majdnem hegeliánus történelemfelfogás kíséri.⁵ E felfogás sze­rint Magyarország egyszerűen visszatér történelme valódi útjá­ra, amely 1945-ben megszakadt. Ez magába foglalja a Nyugat-Európában kifejlődött piacgazdasági mechanizmusok bevezeté­sét (bár ottani kialakulásuknál gyorsabb ütemben) és a politikai struktúra átvételét a nyugati országoktól. Mindkettőt úgy tekintik, mint a történelmi fejlődés természetes szakaszát.

Ebben rejlik Magyarországon (ahogyan Lengyelországban és másutt is) az átmenet dilemmáinak egyike. Az európai rend­szerrel való kapcsolatában és az abba való betagozódását il­letően Magyarország csak nagyon kevés önálló cselekvési tér­rel rendelkezik. A beruházások, technológia és hitel területén az európai orientáció nem egyszerűen kulturális aspiráció, ha­nem kemény gazdasági és társadalmi kényszer. Fennáll a ve­szély, hogy az ország nyugat-európai „kolonizációjának” társa­dalmi és gazdasági következményei súlyos politikai problémák elé fogják állítani az új elitet. A hatalom csúcsain uralkodó po­litikai egység, az első politikai fázis jellegzetes vonása, nem lesz tartós. Ennek a politikai egységnek a megbomlása (amely Lengyelországban és Csehszlovákiában sokkal hamarabb be­következett) Magyarországon is elkerülhetetlen lesz. Ilyen kö­rülmények között a mérsékelt nacionalizmus nagyon gyorsan szélsőségesebb formákat ölthetne.

A jövő

Azok a társadalmi és gazdasági problémák, melyekkel a ma­gyar népnek a következő periódusban szembe kell néznie, ha­talmasak. A gazdasági szakértők „Kék Szalag” Bizottsága, amely tanácsadó szerepet tölt be a kormány mellett, egy igen ambiciózus privatizációs tervvel állt elő. A cél 35 százalékos privatizáció három éven belül, és 75-80 százalékos privatizáció tíz éven belül. Hogy e vállalkozás méreteit fel tudjuk mérni, arra kell gondolnunk, hogy a brit konzervatív kormány tíz év alatt is csupán a közvagyon 5 százalékát adta magánkézbe! A „Kék Szalag” Bizottság arra számít, hogy a 20 milliárd dolláros ma­gyar külföldi adósság egy jelentős részét az állami tulajdonban lévő vállalatok eladásából származó jövedelemből (amit 30 mil­liárd dollárra becsülnek) az ország visszafizetheti. De ez felté­telezi, hogy léteznek a nagy állami vállalatok megvásárlására kész vevők. A Kelet-Európának szánt nyugati gazdasági segít­ség összehangolásáért felelős Európai Bizottság számításai szerint Magyarországnak ezen a segítségen felül még legalább további 20 milliárdos tőkeberuházásra lesz szüksége, és még ilyen kedvező körülmények között sem lesz abban a helyzetben, hogy tíz évnél előbb az Európai Közösségbeli tagságért folya­modhasson. Fel sem merül, hogy a 20 milliárdos adósságot át lehetne ütemezni, még kevésbé leírni. Az Európai Gazdasági Közösség Bizottságának jelentése ugyancsak alábecsülte a helyzet súlyosságát, amikor azt állította, hogy „a megkövetelt intézkedések a munkanélküliség jelentős emelkedését fogják magukkal hozni”. A 24 országból álló csoport által Magyaror­szágnak és Lengyelországnak nyújtott segély, amelyet az Eu­rópai Gazdasági Közösség Bizottsága hangol össze, és 1990-re 600 millió ECU-t irányoz elő, valójában nem a magyar gazdaság egészének van szánva, hanem a demokratikusan választott kor­mány belátására bízzák, hogy úgy ossza el, ahogyan jónak lát­ja. Az Európai Közösség szabályozói abban az irányban hatnak, hogy ez a pénz elsősorban a magánszektorban hasznosítódjék, és ki kelljen egészíteni további megfelelő pénzalapokkal – vagy­is a magyar kormánynak, hogy a segélyt megkapja, saját erő­forrásai jelentős részét kellene a magánszektor támogatására fordítania. Mind a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szö­vetsége, mind a Szakszervezetek Európai Szövetsége nyíltan kritizálta az Európai Közösség segélyprogramját, amiért figyel­men kívül hagyja azokat a társadalmi problémákat, amelyek az ilyen új intézkedések nyomán Magyarországon csak növeked­hetnek. Az IMF már 1990-ben egy, a kormánnyal kötött meg­állapodást attól tett függővé, hogy a kormányzat visszaszorítja a hiteltámogatások folyósítását. Még a segélycsomagok részle­tes elosztása sem lesz teljesen a demokratikusan választott kor­mány kezében. Ahogyan az Európai Közösség dokumentuma mondja: „A Bizottság lépéseket fog tenni azoknak a területeknek a meghatározására, ahol az ilyen segély a leghasznosabb le­het.” A segélynek ez a kényszerítő jellege és a takarékossági intézkedések keresztülvitele érdekében a külföld részéről a kor­mányzatra nehezedő nyomás hatalmas problémákat fog terem­teni egy olyan vezetés számára, amelynek legitimitása demok­ratikus konszenzuson nyugszik. Magyarországon növekszik a bizonytalanság amiatt, hogy a munkásosztály a rendszerváltás során nagyjából passzív maradt, és soraiban a parlamenti pár­tok egyikének sincs szervezett bázisa.

A magyar nemzetet 1918 előtt Bécsből kormányozták, 1945 után pedig Moszkvából. Az 1848-as és 1956-os forradalmak kísérletek voltak ennek a nemzeti szolgaságnak a lerázására. Mindkettő elbukott. 1990 „békés forradalmának” valódi tétje az lesz, hogy vajon valóban lehetővé teszi-e a magyar nép szá­mára, hogy szabadon és demokratikusan határozza meg saját jövőjét, gazdasági és társadalmi téren éppúgy, mint politikai téren.

(Ford.: Szalai Miklós)

Gus Fagan itt közölt írásában számos, Magyarországon természetesen ismert tény szerepel. Érdekesnek találtuk azonban annak bemutatását, hogy miként látszanak e folyamatok kívülről nézve. (a szerk.)

Jegyzetek

1 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja. A magyar tapasztalat. In: Jan. S. Prybyla: Privatizing and Marketizing Socialism (A The Annals of the American Academy of Political and Social Science 1990. januári kiadá­sa), p. 106. V. Brus és K. Laski szerint „a növekedés gyorsulása és lassulása Magyarországon szorosan megfelelt a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatoknak (eltekintve a SZU-tól és Jugoszláviától), amelyeknek gazdaságát lényegében nem reformálták meg; ha egyál­talán volt különbség, ez abban mutatkozott meg, hogy a magyar nö­vekedés lassulása még kifejezettebb volt, 3,2 százalék évi növekedési rátával 1976-80 között, szemben Kelet-Európa egészének 3,9 száza­lékos átlagával, és 1,4 százalékkal Kelet-Európa 2,4 százalékával szemben 1981-65 között. L: V. Brus-K. Laski: From Marx to Market. Socialism in Search of an Economic System. Oxford, 1989. p. 65.

2 Kornai János: „The Hungarian Reform Process. Visions, Hopes, and Reality” Journal of Economic Literature. 1986. december, p. 1700.

3 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja p. 111.

4 Vajda Mihály: The State and Socialism. London, 1981.

5 Jadwiga Staniszkis: „Dilemmata der Demokratie in Osteuropa”. In: Rainer Deppe et al. (eds), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frank­furt, 1991. p. 343.