A társadalomszervezés, hatalomgyakorlás egyik formája, illetve technikája. Szó szerint népuralmat jelent, a valóságban valamilyen többség uralmának a kinyilvánítását. A demokrácia kategória egyrészt elméleti ideológiai elképzelésekkel, másrészt társadalmi-politikai gyakorlatokkal kapcsolatosan jelenik meg. Gyűjtőfogalom, amely jelzős összetételeiben más-más konkrét tartalmat fejez ki. A jelzős összetételek egyik része (törzsi, antik, nemesi, polgári, szocialista) történelmi, másik része (közvetlen, közvetett, formális, tartalmi, politikai, gazdasági, társadalmi) strukturális konkretizálást szolgál. E tartalmak közös vonása, hogy akikre valamilyen területen (gazdaság, politika, civil társadalom stb.) kiterjed, azok az adott területen – formailag vagy ténylegesen – egyenlő jogokat élveznek.

A demokrácia viszonyfogalom: a hatósugarába tartozók számára demokratikus, a belőle kizártak számára diktatórikus arculatot mutat. (Fogalmi ellentéte tehát nem a diktatúra, hanem az akrácia, vagyis a hatalomnélküliség.) Minden demokráciát meghatározott erők mozgatnak – meghatározott célok érdekében. Eszközei lehetnek békések és erőszakosak.

Az átfogó társadalmi demokrácia (azaz a társadalom valamennyi tagjára és területére kiterjedő jogegyenlőség) terjedelme a következő módon szűkíthető. 1. A nép fogalmának korlátozásával (belőle egyes – akár többségi – csoportok kirekesztésével.) 2. A demokratikus eljárások alkalmazásának a társadalom életének egyes területeire (pl. a politikára) történő korlátozásával. 3 A demokrácia formális játékszabályainak betartására való korlátozásával (pl. parlamentáris demokráciában).

A demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati törekvésének két irányzata alakult ki. A liberális irányzat a demokrácia formai, a plebejus irányzat a demokrácia tartalmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A demokrácia formális felfogásában a fő kritérium a hatalom formai legitimitása. Ezzel szemben a demokrácia tartalmi felfogásában az a döntő kérdés, hogy kié a tényleges hatalom.

A demokratikus hatalomgyakorlás jellege és tartalma történelmileg változik. Ez azért is szükségszerű, mert korszakonként, illetve társadalmanként mások számítanak hivatalosan a „nép” tagjainak. A törzsi demokráciában a közös ügyekről a törzs férfitagjai egybegyűlve, közvetlenül döntenek. Az antik demokráciában szintén személyes részvételt igénylő gyűléseken határoznak a szabad polgárok a közösség dolgairól. (A döntéshozatalból ki vannak zárva a nők, a rabszolgák és az idegenek.) A nemesi demokrácia az egybegyűlt nemesség intézménye, ahol a nemesség minden rétegének egyenlő – némely időszakban valóban érvényesülő – joga, hogy uralkodót, illetve vezért válasszon, továbbá (főleg helyi szintű) adókat és törvényeket szavazzon meg vagy vessen el.

A polgári korszakban a demokrácia hivatalos formájává a parlamenti demokrácia válik: a közvetlen, részvételi demokrácia helyébe közvetett, képviseleti demokrácia lép. A képviselőválasztás (azaz a néphez tartozás) jogát eleinte különböző módokon korlátozzák (pl. vagyoni cenzushoz kötik), majd általában valamennyi állampolgárra kiterjesztik. A parlamentarizmus annyiban sorolódik a formális demokrácia típusához, amennyiben a választópolgároknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy érdekeik és elképzeléseik konkrét képviseletére adjanak megbízást, illetve utasítást parlamenti képviselőiknek. A megválasztott képviselő, a konkrét döntésekből kizárt választóitól, az egész választási ciklusra kap felhatalmazást, egyfajta „biankó csekket”, hogy saját hatáskörében önállóan döntsön: mikor mire szavaz, illetve mit kezdeményez. Fizetését nem választóitól, hanem tőlük „függetlenítve”, az államtól kapja. Ezért érthető, hogy általában nem választói, hanem saját maga nézeteit képviseli.

A polgári demokráciát bíráló elméletek a következő két fő kérdésben kritizálják a pusztán politikai, parlamentáris demokráciát. 1. Az egyes állampolgárok számára csupán formális politikai jogokat ad, de nem teszi lehetővé a hatalomgyakorlás jellegének tényleges befolyásolását. 2. A formális demokráciát is a politika területére korlátozza, és nem biztosítja a gazdasági, kulturális stb. jogegyenlőséget (a gazdasági, kulturális stb. demokráciát). E kritikai elméletek a demokratikus tartalmaknak a társadalmi élet egész területén való érvényesítésében látják a megoldást. Ezt többnyire a közvetlen demokrácia gyakorlatának – a kapitalizmus előtti és a kora-kapitalista kezdemények továbbfejlesztése nyomán történő – meghonosításától várják. Nevezetesen: szükségesnek tartják a politikai állammal szemben a civil társadalom demokráciájának („kommün típusú demokrácia”, „tanácsdemokrácia”, „munkásdemokrácia”) megteremtését, vagyis a gazdasági és politikai élet egészének önkormányzati módon való szerveződését. A politikai állam funkcióit átvevő társadalmi (tehát nem pusztán helyi vagy részleges) önkormányzatot egyfajta mozgalomként, ezáltal a széles társadalmi tömegek iskolájaként, közvetlen cselekvésüket igénylő, általános társadalmi demokráciaként képzelik el.

A különböző alulról építkező társadalmi szerveződések és egyesületek 1990. december 1-jén tanácskozást tartottak és elhatározták, hogy létrehozzák az Ál­lampolgári Kezdeményezések Fórumát.

Felhívással fordulnak a társadalmi és érdekvédelmi szervezetekhez, szövetségekhez, mozgalmakhoz, pártokhoz, valamennyi állampolgárhoz – mind­azokhoz akik felelősséget éreznek hazánk sorsának alakításáért -: kapcsolódja­nak be a közös munkába, létrehozva annak helyi fórumait

A kezdeményezők célja, hogy túllépve a szűk elitpolitizálás keretein, a demokrácia széles társadalmi bázison teremtődjék meg. Az ország gazdasági, politikai és bizalmi válság korát éli. Ez a helyzet az anarchia, illetve a diktatú­ra veszélyét hordja magában, melynek elkerülése valamennyiünk érdeke. A ki­út csak a legszélesebb – minden rétegre és érdekcsoportja kiterjedő – nemzeti összefogással található meg.

Az Állampolgári Kezdeményezések Fóruma – építve a sajtó progresszív támogatására is – lehetőséget teremt az érdekek és vélemények nyilvános kép­viseletére és megvitatására, a politikai döntések és társadalmi folyamatok be­folyásolására.

A fórumrendszer kibontakozásához a Társadalmi Egyesülések Szövetsége fővárosi szervezetei biztosítják a feltételeket.

Csatlakozni a TESZ kerületi szervezeteinél és az Együtt Budapestért Egyesület központjában (Bp. VI., Andrássy u. 125.) lehet.

Budapest, 1990. december 1.

A modern társadalmak dichotóm társadalmak. Az egyik oldalon a hata­lom birtokosai állnak, a másik oldalon pedig a civil társadalom, amely­nek ellenőrzést kell gyakorolnia a hatalom felett. Én a hatvanas évektől kialakult álláspontom szerint fontosabbnak tartom a civil társadalom el­lenőrző funkciójának a teljesítését, mint a hatalomnak az egyik kézből a másik kézbe kerülését. Mert tapasztalhattuk, hogy a munkásból lett igazgatók is hamarabb sajátították el az igazgatói gondolkodásmódot, a hatalom gőgjét, a bürokrácia gőgjét, mintsem elsajátították volna a profi ismereteket, amelyek egy igazgató tevékenységéhez szüksége­sek. Többek között ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy számomra a hatalomért való harc másodlagos jelentőségű.

Ezért van az is, hogy noha szinte mindegyik pártban találok szim­patikus vonásokat, de mégis mindegyiknek ellenzéke vagyok. Viszont nagyon fontos az számomra, hogy a civil társadalomban, és ezen belül elsősorban a munkásságban legyenek olyan mozgalmak, mozgások, akár pártok is, amelyek nem a hatalomért versengenek, hanem ezt a kontrollfunkciót teljesítik. Ez nem azonos a szakszervezeti érdekvédel­mi funkcióval. Ez a társadalom érdekében kifejtett ellenőrző tevékeny­ség.

Számtalan alkalommal láttam ennek a hiányát, és azt, hogy ez mi­lyen károkhoz vezetett a nemzetgazdaságban. Csak egy példa: Most, hogy munkanélküliség van Magyarországon, a Puma tizenhét vállalat­tal kötött szerződést, de ebből már tizennégynél fölmondta, mert selej­tet gyártottak, a határidőt nem tartották be, és a másik háromnál is föl fogja mondani, és átmegy Szlovákiába. Most, amikor minden eshető­séget meg kéne ragadni, hogy munkaalkalmat találjunk a magyar mun­kás számára. Ilyenekre nem kerülhetne sor, ilyet nem lehetne megtenni munkás-kontroll mellett.

Úgy gondolom, hogy a civil társadalomnak nagyon sokféle intéz­ménye lehet. Éppen ezért a Munkásakadémiának – mert ugye erről akarunk itt beszélni – az egyik alapvető sajátossága, hogy semmiféle intézményhez nem kötődik, tehát független.

A tagjai – tehát akik a négy évet elvégzik, azaz nyolc szemesztert – egyaránt működhetnek egyházi szervezetekben, szakszervezetek­ben, pártokban. Tulajdonképpen nem lehet azt mondani, hogy maga ez az akadémia a civil társadalomnak ehhez vagy ahhoz az intézmé­nyéhez kötődik. Csakis a kontrollfunkcióhoz.

Miért éppen Munkásakadémia, mire utal az elnevezés?

Ezt a kérdést sokan feltették nekem, mondván, hogy lejáratott a szó a „munkás". Én munkáson olyan embercsoportot értek, akinek a munká­ját a hatalmat gyakorlók határozzák meg. Ez igaz egy irodai alkalma­zottra is. Őket is a Munkásakadémia lehetséges tagjainak tekintem. Nem értem bele azt, aki hatalommal rendelkezik mások munkája felett, és nem értem bele azt, aki önálló, aki fölött nincsen hatalom (például értelmiségi vagy kisvállalkozó). A munkás tehát az, aki alárendelt hely­zetben van. Egy kicsit provokatívan használom persze a szót, de szán­dékosan.

Hogyan jött létre az alapítvány? Kik csatlakoztak és hogyan működik? Egyál­talán, honnan áll rendelkezésre a szükséges pénz?

Az alapítvány egyelőre az én pénzemből áll. Ennek a következő a tör­ténete: 1988-ig rokkantsági nyugdíjat kaptam. Ez olyan ötezer forint kö­rül volt, először kevesebb, aztán az öt százalékkal növekedett; de aztán egyszer csak hirtelen, anélkül, hogy kértem volna, a Grósz-kormány a fejemhez vágta, hogy nem nyugalmazott gazdasági tanácsadó, hanem nyugalmazott miniszterelnök vagyok, és e szerint illet meg a nyugdíj. Természetesen visszaadhattam volna a pénzt, mint ahogy visszaadtam az autót. De nem adtam vissza, hanem megcsináltam belőle ezt az alapítványt. Remélem, hogy lesznek további támogatók is. Sem­miképpen nem szeretnénk olyan támogatót, mint amilyen például az állam vagy a pártok, mert a pártsemlegességet vagy az államtól való függetlenséget fontosnak tartjuk. De csatlakozhatnak különböző alapít­ványok, vagy akár vállalkozások, akik leírhatják az adóalapjukból. Akár Nyugatról is; jó kapcsolataim vannak például a Renner Intézettel.

A Munkásakadémia szervezeti intézményi formái egyébként már kialakultak. A kuratórium, és egy negyven-ötven tagú pártfogó testület már dolgozik, és ezzel együtt fontosnak tartom, hogy neves kül­földi előadók is szerepeljenek a programban, hogy tágabbra nyithassuk a hallgatók horizontját, látókörét.

Hogyan lesz valaki tagja az akadémiának? Milyen korból, hogyan toborzódik a tagsága?

A hallgatókat a pártoló testületeken keresztül próbáltuk toborozni, nem túl sikeresen. A következő félévben másképp próbálkozunk majd. Most talán egy bizonyos egyoldalúság jellemző az első évfolyamra. Úgy tű­nik, többségében a munkástanácsok emberei jelentkeztek. Ez egyéb­ként nem baj, a munkástanács-mozgalom a mostani állapotában, szellemében hasonlít egy kicsit ahhoz, amit én a munkáskontroll letéte­ményesénél szükségesnek látok.

Most indul az első szemeszter. Egy évfolyamon hozzávetőleg 25 hallgató lesz, és ha teljesen kiépül minden évfolyam, akkor nagyjából 100 tagja lesz az akadémiának.

El akarják ismertetni az itt szerzett végzettséget? Egyáltalán ad valamilyen igazolást az akadémia?

Természetesen ad majd valamiféle igazolást arról, hogy ezt a nyolc szemesztert a hallgató végigjárta. Ha magának a Munkásakadémiának lesz tekintélye, akkor ennek a papírnak is, ha meg a Munkásakadémiá­nak nem, akkor a papírnak sem lesz. Ez ugyan nem képesít semmire, de hát mire képesítettek, mire képesítenek például a különféle igazga­tói továbbképzések? Azokat mégis elismerték.

Tantárgyak egyébként nincsenek. Tematikus bontás viszont van. Az első szemeszter lényege, ha nagyon tömören akarnám mondani, az „izmusok" és a munkások. Tehát sztálinizmus, titoizmus, trockizmus, liberalizmus, meg a kereszténydemokrácia, végső soron az is va­lamiféle „izmus". Ezen belül az első témacsoport: A sztálinizmus és a munkások. A második: az önigazgatás és a munkásság. A harmadik: a posztsztálinizmus, kádárizmus. A negyedik: a szociáldemokrácia, szo­cializmus (tehát a nyugat-európai szocializmus). És az ötödik témacso­port: a kereszténydemokrácia.

Az anyagokat megkapják a hallgatók, és minden hónap utolsó péntekén van egy nyilvános előadás. Az adott témának valamely rep­rezentánsa, neves szakembere tartja. A sztálinizmus témakörben most így hívtuk meg Roj Medvegyevet. Az önigazgatás témában meghívtam Mihajlo Markovičot. A posztsztálinizmusra szeretném a Mlynařt, aki Dubček mellett dolgozott a CsKP-titkárság tagjaként. Utána jön négy előadás szombaton, amit magyar előadók tartanak. Ezt követően főleg szeminarizálás, az anyagok feldolgozása. Vasárnap délelőtt pedig úgy­nevezett közösségépítés szerepel a programban. Tehát az évfolyam­közösség alakítását szolgáló programok. Mert a Munkásakadémia egyféle társadalmi értelemben vett „koedukációt" is jelent. A legkülön­bözőbb rétegek, legkülönfélébb irányzatok képviselőinek kell megtanul­niuk az egymással szembeni empátiát, türelmet.

A második félév lesz azután a makroökonómia. A harmadik: a mikroökonómia. Tehát – mint mondtam – témacsoportok vannak, me­lyeket a legkülönbözőbb oldalról világít meg a szociológia, a törté­nettudomány, a pszichológia (főleg a szociálpszichológia). A cél az, hogy az a munkás, aki közéleti szerepet vállal, aki a kontrollfunkció gyakorlása által részt vesz a közéletben, képes legyen elég sokolda­lúan eligazodni. A mérce pedig az, hogy a hallgatóink ilyen értelemben vett kultúrájának meg kell haladnia az egyetemet végzettek kultúráját. (Nem speciális szakismeretben persze, hanem ebben az eligazodóképességben.)

Tervezzük egyébként egy bulletin-féle, egy „newsletter"-féle kiad­vány megjelentetését is, havonta, szerény keretek között, mert anyagi eszközeink egyelőre igen korlátozottak.

Hogyan szelektálnak a jelentkezők között?

Ameddig nem volt valóságosan működő akadémia, addig nem akartam a semmit propagálni, ezért került sor az első évfolyam kiválogatódására a pártoló tagok ajánlata alapján.

Lényegében két dologra figyelünk, amit előzetes beszélgetéssel próbálunk meg értékelni. Az egyik, hogy van-e az ajánlkozónak közéle­ti ambíciója, közéletiségre való hajlama. Ez alapvető dolog, mert nem privát embereket akarunk itt képezni. A másik, és ezt még nehezebb megítélni, hogy szeretnénk, ha az ide jelentkezők minél inkább kariz­matikus adottságokkal rendelkeznének. Ez független az iskolai végzett­ségtől, sőt ennek a szociális koedukációnak a szellemében akár a négy elemit végzett ember is rendelkezhet ilyen adottságokkal.

Kik a kuratórium, és kik a pártoló testület tagjai?

A kuratórium tagjai olyan személyek, akik nem elkötelezett pártem­berek. A pártfogó testületben vannak üzemorvosok, üzempszichológu­sok, történészek, de van közöttük politikus is.

Ami az előadókat illeti: a már említett külföldieket nem nagyzolásból hívjuk, hanem azért, hogy a hallgatók előtt egy kicsit szélesebb távlatokat nyissunk. Minden témához más tanárok lesznek, a csopor­toknak sincs állandó vezetője.

Még annyit: Az előadások helye a Benczúr utca 33-ban lesz.

A Marxismo Oggi az olasz Marxista Kulturális Társulás politikai-kulturális folyóirata. A lapban feldolgozott témák kapcsolódnak az OKP válságát érintő kérdéskörhöz, amely válság a közelmúltban egy új baloldali párt létrehozásával végződött, míg a balszárny egy új kommunista pártot hozott létre. Ezzel kap­csolatban a folyóirat is válságot él át. A folyóirat szerkesztőinek véleménye szerint azonban valójában a kapitalizmus kríziséről van szó, és a lapnak végső soron ezt kell bemulatnia és elemeznie.

Ernst Blochhoz kapcsolódva kapta nevét az Utopie Konkret című német fo­lyóirat, mai neve: Utopie Kreativ. A baloldal történelmi veresége feletti vitának kíván fórumot biztosítani. Nyitott minden baloldali áramlat előtt, felvállalja az Adam Schaff-i „ökumenikus baloldal”-programot. Bár a PDS-hez közel állnak, olyan tudósokat is sikerült bevonniuk, akik nem kötelezték el magukat pártok mellett, s az egyházi mozgalmak és a szociáldemokrata spektrum képviselőire is számíthatnak. Közleményeikben a tág értelemben vett marxista és szocialista, sőt általában humanista örökséget vállalják fel.

A Labour Focus on Eastern Europe 1978 óta létezik mint független szocialista folyóirat Angliában. Feladatának azt tekinti, hogy a Kelet-Európával foglalkozó brit baloldal számára információkat, dokumentumokat szolgáltasson. Idén a ke­let-európai eseményekre koncentráltak, a jövőben azonban Európáról mint egészről szeretnének beszélni, miközben folytatják információs és elemzési te­vékenységüket. Vitákat kivannak szervezni a szocializmus esélyeiről, elemzé­seket az angol-amerikai baloldaliak számára.

A Forum Internationale c. olasz folyóirat, amely eredetileg az SZKP-val való nemzetközi együttműködés keretében jött létre, kétnyelvű lap. Célja a nyugati és keleti marxizmus közötti fal áttörése, hogy a két oldalon folyó ideológiai vitáknak teret biztosítson a másik fél oldalán is.

A Rethinking Marxism című folyóiratnak nincsen szigorúan megállapított, egyetlen politikai irányvonala, elméleti és interdiszciplináris (szociológiai, köz­gazdaságtani és filozófiai kapcsolódású) cikkeit nem politikai determináció alapján választja ki. Az USA-ban szoros kapcsolat áll fenn a teoretikus és a radikális művészeti aktivitás között, gyakran egyazon személyekben megteste­sülve. Ezért a folyóirat a fentieken kívül művészinek mondható írásműveket is megjelentet. 1989 novemberében tartottak egy meglehetősen nagy nemzet­közi konferenciát „A marxizmus ma” címmel.

A Z című folyóirat 1982 óta jelenik meg Frankfurt am Mainban, teljes neve Zeitschrift für Marxistische Erneuerung. Az NKP-ban 82-ben jött létre a ,.meg­újítok” csoportja, akik kiléptek a pártból, majd az elméleti munka fórumául létrehozták ezt a folyóiratot. Negyedévenként, és ezért relatíve nagy terjedelmű számokkal jelenik meg. Nem aktuálpolitikai kérdésekkel, hanem a marxizmus­ról folyó vita kulcskérdéseivel foglalkozik, mint pl. a kapitalizmus jelenlegi perspektívái, történelmi alternatívái, a marxizmus és a különböző társadalmi mozgalmak viszonya a hetvenes években: nőmozgalmak, a társadalom demok­ratizálására irányuló mozgalmak stb. Legutóbbi számukban a változások szub­jektumának meghatározásával foglalkoztak, továbbá vitát indítottak arról a kér­désről, hogyan lehetne a marxi ökonómia felfogást úgy kiterjeszteni, hogy az ökológia problémaköre ne szervetlenül kapcsolódjék hozzá, hanem formáció-elméletileg is integrálódjék ebbe a koncepcióba.

Az ausztrál Green Left Weekly nevétől némileg eltérően inkább baloldali, mint zöld (a Zöldek Ausztráliában egyébként is a baloldali, illetve a marxista moz­galmak részét képezik). Bízván a szocializmus egy demokratikus formájának lehetőségében, elsősorban a létezett szocializmus kérdéseit és a fejlődő demok­ratikus pártok problémáit elemzik.

Az olasz A sinistra című folyóirat baloldali és kommunista-szimpatizáns újság, a Democrazia Proletaria jelenteti meg. Az olasz baloldali pártokat (kommu­nisták, szocialisták) bíráló nézeteknek is teret ad. – Egy másik folyóiratot, melynek címe Marx Centouno, Marx halálának 101. évfordulójával kapcsolat­ban alapítottak. Először igen vegyes tematikájú és nehezen forgalmazható fo­lyóirat volt. Az elmúlt két évben azonban egy új sorozatba kezdett, amely inkább politikává] és kultúrával foglalkozik. A lap 3. számában a Perugiában tartott, a létező szocializmus válságáról szóló konferenciájuk anyagát adták közre.

Az Inprecor egy csehszlovák nemzetközi szaklap kiadványa, mely egy „Infor­mációs anyagok” című kiadványsorozatból a 80-as években vált folyóirattá. Csak most jelent meg első legális számuk, 6.200 példányban. Közleményeik alapjában két célra irányulnak: a csehszlovák valóság marxista elemzésére és a baloldali erők elszigeteltségének feloldására.

Az Actuel Marx évente kétszer jelenik meg, eddig 9 vagy 10 szám látott nap­világot. Számaik többnyire tematikusak. A következő szám az erkölcs és a politika, illetve a marxizmus és az etika kapcsolatával foglalkozik majd. Egy konferenciát is rendeztek „A marxizmus vége?” címmel. A folyóirat céljául tűzte ki, hogy a baloldal végre kilépjen a jelenlegi eszmei gettóból, elkerülje a szektariánus pozíciókat, és nyisson akár a marxizmussal kapcsolatban igen kritikus nézetek ismertetése felé is. Nyárra tervezik második konferenciájukat, melynek témája a szocializmus és perspektívái; ez is nyitott, szektásságtól mentes vitának ígérkezik. Mindenkitől, aki e szellemiséggel egyetért, szívesen publikálnak folyóiratukban.

A Polarita a Baloldali Alternatíva [lásd Eszmélet, 5. 117-121.] folyóirata Cseh­szlovákiában. Ez a szervezet egy radikális baloldali mozgalom, amelynek tag­sága pluralista módon a baloldali liberálisoktól az anarchistákig terjed. A cseh­szlovákiai politikai, szociális, gazdasági problémák elemzésével foglalkoznak.

A Dialektiki című görög folyóirat politikailag független, együttműködik más baloldali folyóiratokkal. Tudományos-elméleti folyóiratnak tekintik magukat. Foglalkoznak természettudományos kérdésekkel, a szocializmus elméletével, a nemzetközi gazdasági élettel és a görögországi politikai eseményekkel.

A Forum című folyóirat 38 éve létezik. 27.000 példányban jelenik meg, ebből 19.000 előfizetés révén jut el az olvasókhoz. A folyóirat eredetileg meglehe­tősen kemény irányvonalú volt, az 50-es és 60-as években inkább a baloldal, a diákmozgalmak felé fordult. Ma a lap ideológiai pozícióját nem lehet szilár­dan valamely „izmus” mellett rögzíteni. Az ausztriai szellemi életben, ahol véglegesen kialakult vitakultúráról még nincsen szó, igyekeznek minden jelen­tős polémiának teret adni, s tartalmas irodalmi műveket is megjelentetnek.

A Concordia című filozófiai jellegű folyóirat 1982-ben magánkezdeményezésre jött létre, és Aachenben van a székhelye. Évente kétszer jelenik meg, három nyelven: németül, franciául és spanyolul. Egyetlen szervezettel vagy párttal sem áll közvetlen kapcsolatban, programjára nézve olyan folyóiratról van szó, amely a dialógus mellett kötelezte el magát mind geográfiai-politikai, mind tudományközi téren. Egyik legutóbbi száma a marxizmus újjáfogalmazásának témájával foglalkozott, most egy Latin-Amerika helyzetét bemutató számra ké­szülnek; 1993-ban Moszkvában fórumot terveznek az Észak-Dél párbeszéd elő­mozdítására.

A francia Critique Communiste folyóirat politikai lapnak tekinti magát, tehát nem elméleti folyóirat, bár közöl olyan cikkeket, amelyek bármely elméleti orgánumban megjelenhetnének. Rendszeresen szerveznek vitákat különböző marxista irányzatok résztvevőivel.

Az Ost-West Gegeninformationen című lapot az Alternatív Szocialista Kelet-Európa Bizottság adja ki, amely közel áll a IV. Internacionáléhoz. Évente négy­szer jelenik meg, mindig valamely súlyponti téma köré csoportosítva a közle­ményeket. Eddig például az ökológia, a nők, a mezőgazdaság, a sztálinizmus, a kelet-európai választások problémáival foglalkoztak.

A Sprawy i ludzie pluralisztikus, független, baloldali havilap, semmilyen párt­hoz, szervezethez nem kapcsolódik. Tartalmilag alternatív tájékoztatást nyújt a szabad elméleti szemlélődés talaján, olyan információkat, amelyek máshol nem hozzáférhetők. Munkájuk lényege a szocio-ökonómiai valóság és a kapi­talista valóság hiteles leírása. A folyóirat lényegében arra összpontosít, hogy hogyan tudják megvédeni érdekeiket a bérből és fizetésből élők az új rend­szerrel szemben. Jelenleg sok kis lengyel munkásújság számára készülnek egy hálózatot létrehozni, amely az ő havilapjukban kezdett munkáslap-szemléből nőne ki.

A Société et Culture – Nouvelle Alternative című folyóiratot 1991 januárja óta adják ki. Egy demokratikus folyóiratról van szó, amely a romániai illetve ke­let-európai társadalmi folyamatokat kívánja elemezni, és kísérletet tesz a marxista kultúra újraértékelésére.

A Sous le drapeau du socialisme című folyóirat a Nemzetközi Forradalmi Marxista Föderáció lapja. Fő tartalmi kérdésük a szocializmus és az önkor­mányzati gondolat egyeztetése.

 

A folyóiratok eme rövid ismertetése kivonat a konferencia első vitanapjának délutánján elhangzott ön-bemutatásokból.

Rövid ismertetés az 1991. április 10. és 12. között folyóiratunk által szervezett nemzetközi találkozóról.

1991. április 10. és 12. között konferenciát tartottunk Budapesten. A konferenciára meghívtuk a baloldali gondolkodás számos ismert kép­viselőjét, valamint különböző európai és tengerentúli baloldali folyó­iratokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az 1989/90-es kelet-európai változások fényében megpróbáljuk az e változásokból is következd elméleti feladatokhoz, a világfolyamatok elemzéséhez, értelmezéséhez (s ezen belül a kapitalizmussal szembeni alternatíva reális lehetősége­inek kereséséhez) összefogni a baloldali gondolkodás erőit. Vélemé­nyünk szerint ugyanis a kelet-európai (orosz) modell összeomlása azt is jelenti, hogy megszűnt egy olyan viszonyítási pont, amely eddig sikerrel tartott össze különböző antikapitalista erőket, részben, mert valamiféle erőközpontjuk volt, részben pedig azáltal, hogy el lehetett határolódni tőle. Márpedig a kapitalizmus kritikusainak ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek, valamiféle viszonyítási pontra mindenképpen szükségük van; ezt azonban a baloldalnak ma teljesen újra kell terem­tenie. Szubjektív indítékunk a kezdeményezésre az volt, hogy a ke­let-európai jobboldali hullám és a baloldali elbizonytalanodás, önmar­cangolás és bénultság viszonyai között mi, az Eszmélet szerkesztői is légüres térben találtuk magunkat; s jól tudtuk azt is, hogy számos elméleti folyóirat van hasonló helyzetben szerte a világon, anélkül, hogy akárcsak információkkal rendelkeznének egymás tevékenységé­ről. Úgy gondoltuk, éppen a jelen helyzet teszi elkerülhetetlenné ele­venebb információs kapcsolatok kiépítését a baloldali lapok között, s bár tudtuk, hogy erre már korábban is történtek kísérletek, most ma­gunkat ajánlottuk egy újabb, talán hatékonyabb kezdeményezés ani­mátoraiként.

Összesen 55 folyóiratnak és 89 magányszemélynek küldtünk meghívót a fenti célokat szolgáló konferenciára, s közülük igen sokan jelezték részvételi szándékukat. Ez is megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy sokakban él valóságos igény az effajta együttműködésre.

A konferenciára végül a magyar résztvevőkön kívül 20 folyóirat (34 személy) érkezett meg. Az első munkanapon, április 11-én kerek­asztal-beszélgetésre került sor, s ennek rövid összefoglalása olvasható az alábbiakban.

Először a házigazdák, az Eszmélet szerkesztői, illetve a folyóirat el­nöke, Tőkei Ferenc köszöntötték a vendégeket. Kapitány Gábor a bal­oldali gondolkodás néhány újragondolandó kérdésének felvetésével igyekezett a konferencia számára vitapontokat kínálni (milyen társa­dalmi csoport ma a fejlődés alanya; a politika-e a baloldal legadek­vátabb cselekvési terepe; milyen termelési mód lehet versenyképes a kapitalizmussal stb.). Kapitány Ágnes a kelet-európai átalakulások ma­gyar irodalmát rendszerezte aszerint, hogy milyen típusai vannak e változások értelmezésének. Krausz Tamás pedig a kelet-európai „kon­zervatív forradalmak” természetét elemezte, megkérdőjelezve a de­mokratikus fordulat iránti illúziókat. Ezután került sor a kerekasztal résztvevőinek rövid hozzászólásaira. A vitát Simkó János vezette.

Peter Hess (Németország) arról szólt, hogy az NDK létrejöttekor antifasiszta, demokratikus Németország megteremtése volt a cél, de elfogadva egy sztálinista párt irányítását, ez mind nehezebbé vált, s ebben a baloldalnak is van felelőssége. A mai baloldal fő feladatának a kapitalizmushoz való viszony tisztázását látja.

Enrique Dussel (Mexikó) arra hívta fel a figyelmet, hogy hajla­mosak vagyunk csupán a vezető kapitalista államok helyzetét szem­ügyre venni, pedig a Dél és általában a perifériák is a kapitalizmushoz tartoznak. Európa igen kis, mindössze tíz százaléka a világ népessé­gének; ideje volna a hatalmas többséget is figyelembe venni a világ­méretű programok kidolgozásánál.

Szentes Tamás (Magyarország) lényegében Dussel álláspontját tá­masztotta alá rövid hozzászólásában.

Radu Florian (Románia) emlékeztetett arra, hogy a baloldal né­zetkülönbségeit a jobboldal mindig kihasználta. Mindazonáltal a bal­oldal-jobboldal fogalma egyre zavarosabb, hiszen az ún. szocialista országokban a kommunista pártok sok esetben jobboldali jellegűek voltak, konzervatív erőt képviseltek. Ezekben az országokban nem a szocializmus omlott össze, hanem egy nem kapitalista, periferikus for­ma. Fontosnak minősítette annak az elemzését, hogy mi vitte egyfajta katasztrófa-forgatókönyv felé még azokat a kelet-európai országokat is, ahol pedig átfogó reformfolyamatoknak is volt realitásuk. Általában is sürgette az elemző elméleti munka felélesztését, közös kialakítását.

Vietorisz Tamás (USA) szerint az USA-ban ma általános a meg­győződés, hogy egy globális információs társadalom felé halad a világ, amelyben van egy sor kapitalizmusból átörökített tényező is. Az in­formáció ma áru, de lényege sok tekintetben már ellentétes az áru-ter­mészettel. Az elemzések elhanyagolják a termelési mód kérdését. A jövő szocialista társadalmában nem a „szocialista” elnevezés és az ideologikus szempontok a döntőek, hanem az, hogy ennek fejlett in­formációs technikán kell alapulnia, és fel kell oldania azt az ellent­mondást, amely a jelen kapitalizmusában a termelőerők és a termelési mód között fennáll.

Ivo De Sanctis (Olaszország) szerint a kelet-európai ún. kommu­nista modell összeomlásában a tömegmozgalmak játszották a fő sze­repet. Ez talaja lehet egy demokratikus szocializmus későbbi lehető­ségének. Hangsúlyozta, hogy a legjobb szellemi erők együttes moz­gósításával az ide vezető okoknak, a jelen helyzet elemzésével az ebből következő cselekvésformáknak a megfogalmazásáig kell eljutni.

Julian Bartosz (Lengyelország) vitatkozott azokkal, akik a „posztkommunizmus” kifejezést használják. Az egypárti, központosí­tott rendszerek sem kommunisták, sem szocialisták nem voltak.

Henri Wilno (Franciaország) leszögezte: abban bizonyára vala­mennyien egyetértünk, hogy a Kelet-Európában történtek nem a szo­cializmus bukását jelenük, ám, mivel a világon sokan így látják, el­méleti érvek is szükségesek ezen álláspont alátámasztására. Látni kell például azt is, hogy számos vívmányt – így a társadalombiztosítás rendszerét – a kapitalizmus és a harmadik világ is éppen Kelet-Euró­pától vette át. Másrészt figyelni kell azok megnyerésére is, akik a kapitalizmus alternatíváját keresik, de úgy vélik, hogy a szocializmus egy speciális, ma már lezártnak tekinthető korszak szocializációs for­mája volt. Leszögezte azt is, hogy a kapitalizmus képtelen az embe­riség alapvető problémáinak megoldására. Aki marxistának tartja ma­gát, annak a gyakorlatban is ki kell állnia a kizsákmányoltak mellett. A baloldal egyik fontos teendője, hogy kiterjessze a demokrácia fo­galmát a gazdaságra is, melynek kapui előtt a liberális demokrácia megáll; illetve hogy a kollektivitás és egyéni aspirációk viszonyában az előbbi eddigi túlhangsúlyozásával szemben az egyének szabad ön-kibontakoztatására kell építeni.

David Ruccio (USA) megjegyezte, hogy az elmúlt 3 évben az USA-beli, marxizmussal foglalkozó konferenciákra a vártnál többen (több ezren) jöttek el. Az emberek érzik a kapitalizmus visszataszító voltát, s nem utasítják el eleve a marxizmust sem. Ó is fontosnak tartja a marxista hagyományok újragondolását, visszaszorulásuk oka­inak elemzését, az elméleti humanizmus problémáival való foglalko­zást, szorgalmazza a tudományban uralkodó pozitivista jelenségek kri­tikáját, az osztályfogalom új használatának megalapozását, a marxi elemzésmód alkalmazását a jelen kérdéseire. A posztindusztriális be­rendezkedéssel kapcsolatban is felmerül: mi ennek a viszonya a ka­pitalizmushoz, s mi a viszonya a marxizmusnak a posztmodernizmushoz?

Gus Fagan (Nagy-Britannia) a kelet-európai szocialista államok összeomlásának gazdasági okai közül az alacsony fokú termelékeny­séget emelte ki, amelyen a munkások az önigazgatás, a munkástulaj­don révén próbáltak volna segíteni – eredménytelenül (l. pl. az ukraj­nai bányászsztrájkokat). Kelet-Európában jelenleg – a privatizáció el­lenére is – az ipar nagy részének állami irányítás alatt kell maradnia; ilyen körülmények között kell kialakítani a gazdaság demokratikus irányításának intézményrendszerét.

Ezután Kemény Csaba vezetésével folytatódott a vita.

A következő felszólaló, Gajo Petrović (Jugoszlávia-Horvátor­szág) is azt állította, hogy Kelet-Európában nem szocializmus volt, s ami volt, nem felelt meg Marx elveinek. Már a jugoszláv kommunisták és Sztálin konfliktusa is módot adott az apológia elutasítására, bizo­nyos fokú elméleti tisztázásra. A marxizmus címén, tudjuk, anti­marxista elméleteket (is) tanítottak. A kritikát árulásnak ítélték. A szo­cializmus – valódi formájában – humanista társadalom, melyben az individuum megvalósíthatja történelmileg kialakult és meghatározott lehetőségeit. S ez nem bukott el.

Frank Cunningham (Kanada) abból indult ki, hogy az Öböl-há­ború felhívta a figyelmet a globális egyenlőtlenségre, az ún. demok­ráciák hatástalanságára. A kapitalizmus politikájának következtében demokratikus döntések is nem demokratikusként jelenhetnek meg, és viszont. Nem szabad összekeverni a népek igényeit és a nemzetközi gazdasági versenyt, mely utóbbi olyan tömbök létrehozásához vezet­het, melyek sértik a bennük részt vevő országok belső gazdásági in­tegritását. Idézte azt a véleményt, mely szerint a fogyasztói társadalom egzigenciái csaknem kizárják a globális egyenlőtlenség megszüntethe­tőségét. Mindez a demokrácia fogalmának árnyékában történik, ezért nagyon fontos a demokrácia és a szocializmus kategóriáinak és egy­máshoz való viszonyuknak vizsgálata.

Nicolas Tertullian (Franciaország): A restauráció és az antimar­xizmus korát éljük. Az ún. létező (= létezett) szocializmusban üldözték vagy háttérbe szorították az autentikus marxista gondolkodókat. (Ilyen például Lukács, ha volt tanítványai ma megtagadják is. Egyébként kialakulóban van valamiféle általános sznobizmus, melyben ma már pl. Sartre is áldozatául esik olyanoknak, akik sem az ő, sem Lukács szellemi nívóját meg sem közelítik.) Végezetül a restaurációs törek­vésekkel szembeni szellemi offenzíva szükségességét hangsúlyozta, abban a meggyőződésben, hogy ehhez elegendő érv van a baloldal birtokában.

Pierre Soulier (Franciaország) egy korábbi hozzászólásra is rea­gálva úgy vélte, hogy a legújabb változások révén kikerülünk ugyan a bürokratikus központosítás világából, a tömegek azonban most sem jutnak szóhoz. Meg kellene vizsgálni a különböző társadalmi rétegek részvételét (arányuk és céljaik tekintetében) az általános folyamatban, ő is egyetért azzal, hogy a periferikus országok tapasztalatait is fel kell használni. Látni kell, hogy jelenleg – 1976 óta – a liberális ka­pitalizmus nagy gazdasági offenzívája határozza meg a folyamatokat: erre kell reagálni az alternatívák keresőinek.

Hannes Hofbauer (Ausztria) azzal kezdte, hogy a 70-es évektől a nyugati baloldal sem tekintette szocializmusnak, ami Kelet-Európá­ban létrejött: akik ma restaurációt emlegetnek, a letűnt rendszer híve­inek utólagos önigazolását teremthetik meg. Arra a kérdésre, hogy Kelet-Európa az „első” vagy a „harmadik” világ felé tart-e, azt vála­szolta, hogy Kelet-Európa nem egységes: ma párhuzamosan folyik benne egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat. A leendő Eu­rópai Unió sok kérdés eldöntésében fontos szerepet játszhat, így ebben is. A Nyugat számára a dezintegrációnak vannak előnyei és hátrányai (előny: befolyásának potenciális kiterjesztése; hátrány: a nyugtalanság fészkeinek fennmaradása). Az sem zárható ki, hogy e két ellentétes folyamat Kelet-Európa kettéoszlásában fog kifejeződni.

Andrea Komlosy (Ausztria) cáfolta azt a véleményt, hogy a letűnt kelet-európai rendszerekről egyáltalán nem lehet szocializmusként be­szélni, hiszen ez a kísérlet, ha politikailag a baloldali embereket el­lenzékbe kényszerítette is, része annak a több mint százéves folya­matnak, amelynek lényege, hogy a lakosság nagyobb része méltányos részesedést kíván magának az anyagi javakból. A változások fő tanul­ságát abban látja, hogy egy ország vagy országcsoport nem vonhatja és nem is vonta ki magát a kapitalizmus világrendszeréből. Ma első­sorban a létlehetőségek megjavításáért vívott harcnak látja realitását.

Ezután került sor Havas Ferenc vitavezetésével a folyóiratok bemu­tatkozására (ennek rövid kivonatát lásd e számunk Lapvárta rovatá­ban), valamint annak eldöntésére, hogy az együttműködés milyen for­máját lehet közös nevezőként elfogadni. A beterjesztett 3 változat (laza együttműködés – szoros együttműködés: szerződés – nemzetközi szer­vezet) közül az elsőt, a laza együttműködési formát ajánló változatot fogadta el mindenki; bár néhányan a szorosabb együttműködést is ak­tuálisnak tartották volna. A javaslatok alapján egy ad hoc szerkesztő­bizottság az alábbi nyilatkozatot szövegezte, amelyhez azután vala­mennyi jelenlévő folyóirat (és néhány magánszemély is) csatlakozott.

 

SZÁNDÉKNYILATKOZAT

baloldali folyóiratok együttműködéséről

1991. április 11-12-én Budapesten különböző baloldali folyóiratok képviselői megvitatták együttműködésük lehetőségének változata­it, és a következőkben egyeztek meg:

1. Fel kell deríteni a világ minden táján megjelenő baloldali folyóiratok együttműködésének konkrét módjait.
2. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen kicserélik egy­mással közzétett cikkeik kivonatait. (A kivonatokat lehetőleg angol nyelven Kell megfogalmazni.)
3. Az együttműködő folyóiratok minden eszközzel megkönnyítik az eszmék áramlását a folyóiratok között, Ideértve cikkek újraközlését Is.
4. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen tájékoztatják egymást a kölcsönös érdeklődésre számot tartó publikációkról (fo­lyóiratok, könyvek, tanulmányok) és konferenciákról.
5. Az együttműködő folyóiratok megvizsgálják a baloldali fo­lyóiratok között már működő hálózatok és más típusú kapcsolatok, egyebek mellett az információs bulletinek, számítógépes hálózatok stb. lehetőségeit.
6. Az együttműködő folyóiratok igyekeznek minden lehetőséget megragadni képviselőik rendszeres (félévenkénti, évenkénti vagy kétévenkénti) találkozóinak megtartására.
7. Az alapítók felhívnak minden független baloldali folyóiratot (mindenekelőtt az elméleti jellegűeket), hogy a fenti pontokban való egyetértés esetén a magyar Eszmélet folyóiratnál való jelentkezés útján csatlakozzanak e kezdeményezéshez.

 

1991. április 12-én pénteken Székely Gábor volt a levezető elnök. Ekkor került sor a hosszabb előadásokra.

Az első előadó, Vietorisz Tamás (USA) azzal kezdte előadását, hogy annak két célja van. Az egyik az információs társadalom lénye­gének bemutatása, a másik egy olyan visszavonulási pozíció megfo­galmazása, ahonnan kiindulva könnyebb az orientáció egy humánus szocializmus létrehozása felé, mint egy amerikai típusú liberalizmusra épített gazdasági rendszer talajáról.

Az előadó abból indult ki, hogy kétféle információ van: kurrens és ténylegesen új információ. Kurrens információ pl. a kereskedelmi ügyletek rögzítésének technikája vagy a tőzsdei ármozgások, tehát minden olyan információ, ami a gazdaság és a társadalom mindennapi életfolyamatainak fenntartását szolgálja. Az új információ a változá­sok, a fejlődés előmozdítója, a kutatási-fejlesztési ismereteket gyara­pítja; ilyen minden új művészeti termék, az oktatás egy jó része és minden olyan szellemi teljesítmény, amely a társadalmi mozgást ve­zérli, amely új társadalom felé mutat. A kétfajta információ tisztán információelméleti szempontból abban különbözik, hogy az első típus sokkal inkább mennyiségi jellegű, és így könnyebben csatolható in­formációs hálózatokba – az új információ viszont nagyon nagy mér­tékben minőségi jellegű és sokkal nehezebben cserélhető hálózatok útján. Amerikában a munkavállalók kb. 60%-a ma már az informáci­óval kapcsolatos munkát végez, de ezen belül csak 15-20% körül lehet az új információ.

A tőkés világ vezető országai között nagy különbség mutatkozik a tekintetben, hogy hogyan alkalmazkodnak az információ-átstruktu­rálódáshoz. Az alkalmazkodás egyik momentuma: mennyire tud egy társadalom áttérni a termelés és az értéktöbblet-elvonás új típusára, ahol a munkás maga kontrollálja és fejleszti a munkatevékenységet, részt vesz a vezetésben és a tevékenység napról napra való változta­tásában. Az alkalmazkodás másik momentuma az állam szerepének megváltozása.

Amikor rövid és középtávon a szocialista társadalom nem látszik konstituálhatónak, e tekintetben legalább a japán, illetve francia típusú tervezés rendszerét kellene követnie Kelet-Európának is. Könnyen le­het, hogy az információs gazdaság, bár kapitalista alapon jön létre, az utolsó olyan termelési forma, mely még egyáltalán összefér a kapita­lizmussal, lévén, hogy ellentmondás van az információ lényege és áru­volta között. Egy már megtermelt software-t például ingyen lehetne elosztani a társadalom tagjai között, hiszen semmilyen marginális költ­séget nem tartalmaz; ha pénzért adják, ezzel csak akadályozzák a ter­jedését. Tehát ha az információ a társadalmi érték termelésének je­lenlegi 10-20%-áról esetleg 70-80%-ára emelkedik, akkor az áruvi­szonyokkal fennálló ellentmondás már igen súlyosan fogja érintem a társadalmi termelékenységet és a rendszer történelmi fennmaradásának esélyeit.

Luigi Pestalozza arról az utóbbi évtizedben kibontakozott folya­matról beszélt, amely a kultúra privatizációjaként jellemezhető. 1978 végén nyíltan meghirdették, hogy a kultúrának az ipar, a tőke tulaj­donává kell válnia. Ez annyit tesz, hogy a társadalom azonosítsa magát a tőke igazságával és értékrendszerével. A 60-as és 70-es években a munkásmozgalom, a kommunista párt politikája kedvező feltételeket teremtett az értelmiség és a társadalom közötti kontaktusok gyarapí­tására, a tudás társadalmasítására. A privatizáció során azonban az egyszerű embereket ismét degradálták, az értelmiséget pedig – persze körülhatárolt funkciókkal – mintegy elemelték a társadalomtól. A pri­vatizáció egyik legsúlyosabb következménye, hogy atomizálja az egyéneket, megnehezíti kontaktusaikat, a kollektív kultúra megterem­tését. Ezért a baloldalnak új társadalomelméletre és kulturális straté­giára lenne szüksége. Ma a privatizáció a felsőoktatás és általában a szellemi munka egészére rányomja a bélyegét, és diszpreferálja az önálló gondolkodást. A tömegtájékoztatás is meghatározott részérde­kek propagandaeszközévé vált, az információ a dezinformáció eszkö­zévé lett (lásd pl. az öböl-háború tálalását). Ugyanez látszik például abban az elkeseredett harcban is, amelyet jelenleg Olaszországban kü­lönböző pénzügyi csoportok a Montadori kiadó megszerzéséért vív­nak, méghozzá olyanok, pl. a Benedetti-féle Fiat-üzem, amelyek ko­rábban soha nem foglalkoztak kiadói ügyekkel, kultúrával. Világos, hogy itt a kiadó megszerzése kizárólag a hatalom, a propagandaesz­köz, a befolyásolás megkaparintására irányul, a tudás privatizálásáról van szó. Végül egy szemléletes példát hozott a saját szakterülete, a muzikológia szférájából arra, hogy milyen részletekre is kiterjed a nép­butítás. A háborús filmeket, miközben vizuálisan a tragédia legször­nyűbb részleteit mutatják, csendes, mintegy megnyugtató aláfestő ze­nével tálalják, hogy a nézőnek az a benyomása legyen: a háború végül is nem olyan dolog, amitől nekik, akiket közvetlenül nem érint, ne lehetne nyugodtan és tiszta lelkiismerettel aludniuk… Ez csak egy kis példája annak, ami ma a tudás privatizálásaként, a gondolkozás meg­vásárlásaként, az egyének atomizálásaként, a közösségi kultúra lerom­bolásaként foglalható össze.

Giuseppe Prestipino abból a (parsonsi) modellből indult ki, hogy az emberi társadalomban mindig a materiális termelés, a kultúra, a társadalom és az intézmények kölcsönhatása megy végbe. A külön­böző korszakokban mindig más dominál ezek közül: a primitív for­mációban a termelés, az antik-középkori formában a társadalmi vi­szonylatok (kaszt, osztály), a modernitásban a kultúra, a ráció hatja át a világot (ezt a korszakot a gépi manufaktúra, a politikai hatalom gépezetté tétele, a piac automatizálása, az egyének, osztályok rivali­zációja jellemzi), a posztmodem kort pedig az intézmények dominan­ciájához lehet kötni.

Az előadó egy olyan – kommunista – modell mellett szállt síkra, amely a termelési potenciák igazságos újraelosztását helyezi előtérbe, ezek jobb kihasználása végett: a tudományos információknak, az ener­giaforrásoknak az összes ember érdekében való felhasználását, a ter­melés társadalmi ellenőrzését biztosítja. Hangsúlyozta, hogy a figyel­met az etnikai-helyi konfliktusok felszámolására, a gazdasági károk helyrehozására, a felelősségtudat erősítésére, a kommunizmus felté­teleként a relatív autonómia és a közösségi értékek hegemóniájának kivívására kell összpontosítani.

Gajo Petrović a demokrácia fejlődését vázolta Jugoszlávia törté­netében. Megállapította, hogy Jugoszláviában a demokrácia a háború után szélesebb volt, mint a Szovjetunióban, később azonban konfliktus támadt a politikai vezetés és a filozófusok között. A politikai vezetők elzárták a filozófusok elől a csatornákat, jóllehet ezek is, azok is sza­badságról beszéltek. A politikusok csak kis lépéseket véltek helyesnek a demokrácia közelítésében, de közben persze a hatalmat is meg akar­ták tartani, s ez lett a döntő szempont, ami mindinkább a korlátozások „szükségességéhez” vezette őket. Eközben körvonalazódni kezdett egy demokratikus ellenzék. A 60-as évektől a nemzeti tudat reneszánsza ment végbe, az ellenzéket is nemzeti alapon kezdték besorolni. Foko­zatosan megjelent a köztársasági autonómia is, de ez csak annyit je­lentett, hogy mindenkinek az adott hely bürokratikus vezetéséhez kel­lett alkalmazkodnia. Amikor megjelentek a pluralizmus feltételei, és a nép azokat választotta, akik valóban demokratizálni akartak, a ma­nipuláció is növekedett Bebizonyosodott, hogy aki elnyomást gyako­rol, az előbb-utóbb elveszti hatalmát. Az individualizmus és a nacio­nalizmus előretörése ma ismét felértékeli a demokratikus ellenzék sze­repét és új feladatokat ad a számára.

Luciana Castellina előadása is a konkrét politikai analízis példá­ját nyújtotta: az OKP (a kelet-európai rendszerek összeomlásával pár­huzamos) szétesésének okait elemezte. Megállapította, hogy a kom­munizmusfogalmának legalább két értelme van: 1, az októberi forra­dalommal hatalomra jutott rendszer, illetve 2. a jövőre vonatkozó, de nem utópisztikus idea, amely a kapitalizmus alapvető tulajdonságait (piac, nyereségelv, a szellemi és a fizikai munka szétválasztása) ne­gálja. Véleménye szerint, noha rettenetes dolgok történtek a kommu­nizmus nevében, a kommunizmus újra vonzóerő lesz. A kelet-európai rendszerek a marxizmus elveivel ellentétben fejlődtek, ma új fejlődési pálya indulhat, amelyet neokommunizmusnak lehet nevezni. A ma te­endői közül kiemelte a munka kreativitásának védelmét az elidegene­déssel szemben, a kultúra kommercializálódásának kritikáját, a piac­kritikát, az olyan józan valóságelemzést, amely a kapitalizmus irraci­onalitásának (felesleg-felhalmozás, a kreatív munka, a víz, a levegő jelentőségének csökkenése stb.) empirikus észlelésén alapszik. Figyel­meztetett az új mozgalmak, pl. a diákmozgalom megértésének szük­ségességére; arra, hogy figyelni kell mindenre, ami mozog a társada­lomban. Bízik abban, hogy a jelenlegi sokk után a nemzetközi baloldal eljut az általa is képviselt neokommunista koncepcióig.

David Ruccio abból indult ki, hogy a terv-piac ellentét helyett új viszonyrendszerben kell gondolkodni. A kelet-európai szocializmus összeomlása csak egy forma bukása volt, nem jelenti a marxizmus bukását, mindazonáltal le kell számolni a gazdasági determinizmussal. Nem kerülhetjük meg a szubjektum újraértékelését sem. Az általa hangsúlyozott kollektív szubjektivitás az individuális identitással szem­ben nem a különbségeket erősíti a közösségi lét rovására, hanem azo­kat a közös érdekeket, amelyek el voltak fojtva (a kollektivista rezsi­mek által is).

Rudolf J. Siebert Habermasra hivatkozott, a kriticizmus legkivá-lóbbjának, de hatékony politikusnak is nevezve őt, aki a gyakorlati filozófia hagyományait is védte a posztmodem filozófia antiraciona­lizmusával szemben. Korunk fő kérdéseként azt emelte ki, hogy az ember szolgaviszonyait a szolidaritáselvvel kell végre helyettesíteni. Üdvözölte Kelet-Európa „utolérő” forradalmait (Habermas), amelye­ket az októberi forradalom hibáit kiigazító társadalmi fejlődés meg­nyilvánulásának tekint. A konzervatív nemzeti populizmus és a nyu­gatorientált polgárjogi neoliberalizmus kelet-európai előretörésével kapcsolatban problémának tekinti, hogy jelenleg nincs olyan alterna­tíva, mint 68-ban a „humanista szocializmus” volt.

Az igazi szocialista emancipáció feltétele a burzsoá jog érvénye­sítése: a despotizmus talaján nem lehetséges szocializmus. Habermas, akivel Siebert egyetért, a kommunikatív tevékenység szférájában, a kommunikatív racionalitás érvényesítésében látja a kulcsot, kiemelve, hogy a parlamentáris demokrácia önmagában nem biztosít elég ellen­állást a társadalom ellentmondásaival szemben.

Nicolas Tertullian szerint ma apokaliptikus képet festenek Kelet-Európáról, és megfeledkeznek az ott jelen volt önálló marxista gon­dolatról, s (kegyetlenül elnyomott) bírálatáról a létező viszonyok fö­lött. A sztálini szocializmus nem tartalmazza a marxizmust. Általában nem ismerik a marxisták itt folytatott ellenállását a sztálinizmussal szemben. Pedig éppen ennek alapján is állítható, hogy a rendszerek (= a kommunizmus) összeomlása nem azonos a marxizmus összeom­lásával. A jelentős marxista gondolkodók (Lukács, Bloch, de pl. Sartre is) egyaránt antisztálinisták voltak. Erre kell ma is támaszkodni, nem pedig a szocializmus végéről beszélni, amikor a sztálinizmus marad­ványai omlottak össze.

Henri Wilno azzal kezdte, hogy Kelet-Európa, jóllehet mindig a piacgazdaságba való átmenetről beszélnek, valójában a kapitalizmus­ba való átmenetet valósítja meg. Ennek ideológiája a neoliberális gaz­dasági paradigma, amely azt állítja, hogy működése konfliktusmentes; hogy a piac szereplői egyenjogúak: hogy az emberek szabadon lépnek ki a piacra; hogy a piac lényegében egyensúlyban van; hogy mindez az optimumot képezi. A létező kapitalizmus azonban nem ilyen. Tele van konfliktusokkal; nem spontaneitásra épül, hanem intézményekre, erőviszonyokra. A kelet-európaiak jelentős része a jelen változásokban a polgárosodás szükségletét éli át. De a Harmadik Világ tapasztalata is az, hogy a privilegizáltakból nem lesz szükségképpen valóságos polgárság. Még ha kialakul is egyfajta polgárság (s nemcsak parazita rétegek), akkor is kérdés, mi lesz a munkásosztállyal? Mi lesz, ha a munkásságra rákényszerítik a munkanélküliséget? Kié lesz a dominan­cia a társadalomban? Mi lesz a szerepe az idegen tőkének? Milyen politikai és társadalmi konfliktusok várhatók? Hogyan fognak, hogyan tudhatnak belépni a világpiacra a kelet-európai országok? A világpiac ugyanis nem egyenlők piaca. Lássuk, miért is invesztálna ebbe a tér­ségbe az idegen töke? Nyilván vagy olcsó nyersanyag és olcsó mun­kaerő fejében, vagy piaca biztosítására – de ezek egyike sem előnyös Kelet-Európa számára. Az előadó Dél-Koreát idézte, ahol sikeres a kapitalizmus, de szakszervezeti demokrácia nélkül, romló életkörül­ményekkel. (Franciaországban 1.580 munkaóra esik egy évre, Dél-Ko­reában 2.800.) Nem szabad elfelejteni, hogy míg a „létező szocializ­mus” elpazarolta a munkaerőt, a kapitalizmusban minden a munka alá van rendelve, általa kiszipolyozva. Van-e új alternatíva? A feltehetőleg igen gyorsan bekövetkező illúzióvesztés talaján ilyen alternatíva ke­resése irányában mozdítja el Kelet-Európát, s ez a Nyugatot is új pá­lyára lendítheti.

 

Ezzel a délelőtti előadások véget értek, s lehetőség nyílt a hozzászó­lásokra.

Tőkei Ferenc is azokhoz csatlakozott, akik azt állítják, hogy nem a marxizmus dőlt össze, hanem a sztálinizmus. A sztálinizmus lénye­gét abban határozta meg, hogy utópikus módon „egy országban”, te­rületileg körülhatároltan próbálkozott egy új társadalom felépítésével (ez ugyanis strukturálisan akkor is így van, ha az „egy ország” idővel tucatnyi állam területére terjedt ki). Az utópiamegvalósítási kísérletek mindig csődbe mennek. Természetükből következik a terror is, mert utópiát csak erőszakosan lehet „bevezetni”. A marxizmus mindig az utópiák ellen, az elmélet megtisztításáért is folytatott küzdelmet jelen­tett. Világos, hogy ha a kapitalizmus világrendszer, a szocializmust sem lehet tőle független területen megvalósítani.

Peter Annear hozzászólása szerint 1985-től vált egyértelművé az a felismerés, hogy a „létező szocializmus” mint a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető út járhatatlan. 1989 után új polarizációk oszt­ják meg a társadalmakat, nem a jobb- és baloldal között húzódik a fő határvonal, hanem, például a cseheknél, az IMF-barát keresz­ténydemokraták és a liberálisok között. Magyarországon hasonló a felállás. A fő veszély a klasszikus kapitalizmus felé fordulás, de az állam és piac összefonódásának is van realitása.

Nikosz Kociasz azzal kezdte hozzászólását, hogy egy provokatív tézist szeretne felvetni: ő húsz évvel ezelőtt antisztálinistaként hatá­rozta volna meg magát, de ma túlhaladottnak tekinti az e kategóriák­ban való elemzést. A baloldalon az antisztálinizmus ma új dogmatiz­mus forrásává válhat, hiszen a dogmatizmus azt jelenti, hogy az em­berek bizonyos jelenségektől félnek, ahelyett, hogy új kérdéseket vetnének fel. Az, hogy Sztálin az ok, túl egyszerű. Vajon Marxnak minden válasza megvolt, csak Sztálin akadályozta meg ezek érvény­re jutását? Sürgősen fel kell tárni elméletileg a marxizmus és a baloldal válságának okait, s nem csak beszélni a válság tényéről.

Mi, marxisták, sokat ostoroztuk a hibás válaszokat, de sok kér­désről lemaradtunk, amit a nem-marxista értelmiség vetett fel, s ké­sőbb sem tudtuk megelőzni őket. Ez komoly felelősségünk.

Enrique Dussel – immár a délutáni ülésszakon – ismét arról be­szélt, hogy a kapitalizmus iránti illúziók Kelet-Európájában annak tu­datosítása válik szükségessé, hogy a nemzetközi természetű tőke cent­rális és perifériális kapitalizmusból áll, nem lehet pusztán csak a cent­rálissal azonosítani. A Marxhoz való visszafordulás sokat segíthet a mai ellentmondások megértéséhez is. Ám a marxi életmű 75%-a va­lójában még ismeretlen. Kevéssé ismertek Marx fejtegetései az érték és a csereérték különbségéről, vagy azok az elemzések, amelyek azt bizonyítják, hogy a szegények léte miként integráns része a tőkének. Ha visszatérünk Marxhoz, látjuk, hogy Kína és India is kapitalista. No és Kuba és Santo Domingo? Az is a kapitalizmus része, csak rosszabb: a „fejlődő” országokban nem tud úgy fejlődni a kapitaliz­mus, mint Európában. Valószínűleg új elképzelésre van szükség. Nem feledhetjük el, hogy a világ 80%-a az éhezés zónájában van, és csak 10%-a fejlett. De remélhetőleg a következő konferenciánkon jön majd valaki Ázsiából illetve Afrikából, és ő majd optimista lesz.

Marija Hevesi (a Marxról a Szovjetunióban folytatott viták kap­csán) először megállapította, hogy mivel a civilizáció a kapitalizmus­ban az elidegenedéssel fonódik össze, az antikapitalista alternatíva keresése még sokáig aktuális lesz. Marx néhány alapgondolatát sorra véve: van, aki szerint Marx formációelmélete csupán egy chiliasztikus utópia. Mások szerint érvényes ugyan, de csak a közép-európai civi­lizációra. Hasonló kétellyel illetik azt a tételt, hogy a proletariátus a „megváltó” osztály (amit főleg Lukács Történelem és osztálytudat c. műve alapján értelmeznek). De ha ez nem fogadható el, felmerül az a kérdés is, miképpen viszonyuljunk Marx tulajdonfelfogásához? Az ő válasza: a társadalmi tulajdon fogalma nem csak gazdasági, hanem szociokulturális kategória.

Gáli Ernő a romániai magyar baloldalról beszélt. Ő is azt hang­súlyozta, hogy ami történt, az nem a szocializmus, hanem az állam­szocializmus csődje. De attól ez még trauma, személyes sorsok tragé­diáit jelenti. Ha Magyarországon perifériára szorult a baloldal, még-inkább így van ez Romániában, ahol diszkreditálása még végletesebb volt, s ma jobboldali kurzus fenyeget. A romániai magyar baloldal sokáig hamis illúziók rabja volt. Energiáit csupán a magyar kultúra védelmére fordította, bár ez sem volt hasztalan: néhány értéket (a hű­ség, a nacionalizmusellenesség, az antifasizmus, a románság érzékeny­sége iránti empátia stb.) sikerült kifejlesztenie magában: ezekre kell építeni a jövőben is.

Radu Florian úgy látja, hogy a kelet-európai országok többségé­ben tőkés restauráció zajlik, de a fejlett kapitalizmus előfeltételei nin­csenek meg. Nincsenek jelen a fogyasztásösztönzés feltételei. Perifé­rikus gazdaság, latin-amerikai jellegű szegénység kialakulásának van leginkább valószínűsége. S reális az a veszély, hogy a gazdasági-tár­sadalmi fejletlenség konzerválódik. A társadalmi fejlődésnek nemcsak gazdasági vonatkozásai vannak (amelyekben a fejlett kapitalizmus viszonylag a legsikeresebb). A szocializmus csak akkor lehel uralkodó irányzat, ha be tudja bizonyítani, hogy képes a globális haladás elöbbrevitelére.

Jelenleg a tőkés Európa javában szerveződik, a baloldal Európája viszont még nem nagyon nyilvánul meg. Bizonytalanná teszi a világ­fejlődést az USA és Japán szerepe is. A fejlemények kiszámíthatatla­nok, a baloldal dezorientált, megosztott, nem tud szocialista mozgal­makat szervezni. Halaszthatatlan a baloldal megújulása, elkövetett hi­báinak elemzése, egy új szocialista társadalmi elképzelés és pragmatikus gazdaságpolitikai alternatíva kidolgozása.

Frank Cunnigham közölte: az előző napi kerekasztal-beszélgeté­sen feltett körkérdésére, hogy tudniillik miként is lehetne meghatározni a szocializmus fogalmát, 15 választ kapott. A kapott definíciókat ilyen hangsúlyok jellemzik: kölcsönös segítség, antikapitalista gyakorlat, a termelés kollektív megszervezése, az egyének önszerveződése, 2 de­finíció pedig azonos a demokráciáéval. A demokrácia: önszerveződő társadalom, mindenkinek egyenlő jogok biztosítása, egyenlő esélyek, materiális és kulturális egyenlőség, egyenlő részvétel, egyéni érdekek érvényesítése a közérdek megvalósítása érdekében; s jött olyan meg­határozás is, mely szerint a demokrácia azok társadalma, akiknek nem ültetnek jobb kormányt a nyakukra, mint amilyet megérdemelnek. A két kategória összefüggését háromféleképpen lehet értelmezni: 1. a szocializmus és a demokrácia kölcsönösen összefüggenek; 2. az igazi szocializmus automatikusan magával hozza a demokráciát; 3. eltérő dolgokról van szó, és a szocializmus hozza vagy hozhatja magával a demokráciát. Szerinte a demokrácia folyamat. Mindenütt jelen van va­lamilyen foka, de többnyire jelen van az antidemokrácia valamilyen eleme is. Egy társadalom akkor nem-demokratikus, ha ez utóbbiak vannak túlsúlyban. Semmiféle interakció sem elképzelhető valamelyes demokrácia megléte nélkül. A kérdés az, hogy miképpen lehet növel­ni? A demokrácia nem öncélú: a gazdaság, a politika jobb funkcio­nálását biztosítja. Ha önmagáért tekintjük célnak, akkor a ráépüld „de­mokratikus” intézményrendszer is öncélúvá válik. Nem véletlen, hogy a válaszolók közül senki sem utalt szervezett politikai mozgalomra, hiszen nyilvánvaló, hogy az ezzel járó szektás jelleg szükségképpen nem-demokratikus tendenciákhoz vezet – állapította meg az előadó. A demokrácia feloldandó ellentmondásának nevezte viszont, hogy ha az embereket kívánságaik szerint irányítják, és adott esetben a kapi­talizmust óhajtják, akkor ezt egy demokráciában el kell fogadni. A szocialistáknak tehát valamiképpen el kellene érniük, hogy az emberek ne a kapitalizmust akarják.

Leopold Spira abból indult ki, hogy a baloldalon belül is túl sok a bürokratikus elem, s így a baloldal nem tudja hasznosítani a benne rejlő lehetőségeket. Újra jelentős probléma a nacionalizmus. Ausztri­ában az utóbbi időben kialakult munkásság jelentős része nem osztrák, s komoly feladat az, hogy az osztrákokkal elfogadtassák: egyenlőként tekintsenek a bevándorlókra, vendégmunkásokra. Egyébként a beván­dorlók első asszimilálódási reflexe is egyfajta sovinizmus (antiszemi­tizmus, rasszizmus stb.) belsővé tétele volt.

Nikosz Kociasz megállapította, hogy a jelen válság elméleti elem­zéséhez tudományos kritériumok kellenek, nem lehet közgazdasági szintre redukálni a válság elemzését. Castellinához hasonlóan ő is megkülönböztette a „marxizmus” fogalmának azt a két változatát, mely szerint 1. ha a marxizmus a kommunista mozgalom elmélete és gyakorlata – ami bürokratizáltságához vezetett, s ami Foucault kife­jezésével, az „agy rendőre” funkciójába juttatta -, akkor ez a valami ma olyan krízishez jutott, amely – üdvözlendő módon – összeomlásba torkollik. 2. Ha azonban fordulat következik be a marxizmusban, és képes egy új fejlődési pályához kapcsolódni, akkor igenis van jövője. Az elmélet válságának forrásai közül az előadó az alábbiakat sorolta fel: a marxizmus – az ún. szocialista országokban – túlságosan leíró jellegű volt, képviselői rendre elbeszéltek egymás mellett, a termékeny viták elsorvadtak (ez a „párhuzamos beszélés” szerinte ezt a konfe­renciát is jellemzi); a marxizmust nem kezelték tudományként, hanem tudománytalan apológiáját emelték gyakorlattá; legitimációs teóriává próbálták alacsonyítani; a társadalomtudományokon kívüli tudo­mányok eredményeit nem integrálták a társadalomtudományokba, s ezzel elsekélyesítették őket; a marxizmuson kívüli iskolák gondolatait elvetették; a másként gondolkodókkal szemben hangsúlyozták azok egyoldalúságait, s elfelejtették, hogy ha nem egyoldalúságaikra he­lyezték volna a hangsúlyt, számos termékeny szemponthoz jutottak volna általuk – így viszont maguk is egyoldalúságokba estek. Vége­zetül hangsúlyozta, arra is fontos felfigyelni, hogy a modern kapita­lizmushoz más szervezeti struktúrák is tartoznak: a Kommün, majd (a huszadik század terrorisztikus periódusában előtérbe került) szocialis­ta, kommunista pártok korszakai után megint új formát kell találni a baloldali mozgalmak számára.

Julian Bartosz érvelése szerint a szocialista mozgalmak a tizen­kilencedik században is célnak tekintették, hogy a polgári szabad­ságjogokat kiharcolják a negyedik rend számára is. Az államszocia­lizmus diktatúrájával, rendkívüli állapotaival, cenzúrájával, politikai rendőrségével szemben pozitívan kell értékelni a mostani kelet-európai változásokat. Látni kell, hogy a rendszerrel szembeni ellenállást nem­csak a gazdasági jogok követelése, hanem éppen a politikai szabad­ságtörekvések is motiválták. De nyomban felmerül az is, hogy az óri­ásivá növekvő munkanélküliség stb. viszonyai között mennyire képesek az emberek egyáltalán igénybe venni a politikai szabadságjogokat? Bűn volt a munkásmozgalomtól – amely állampárttá dicsőítette magát -, hogy azt mondta a kisembernek: „mi helyetted is döntünk”, „neked nem kell önállóság”. És az emberek a relatív biztonság érdekében hajlandóak voltak lenyelni a politikai szabadságjogok hiányát. Ma azonban nem volna szabad a politikai szabadságjogok ellentételeként lenyelni a létbiztonság feladását. A kettő együttes megvalósítása a fő feladat ezekben az országokban.

Peter Hess szerint ma a globális humanizációs problémák állnak a közgondolkodás előterében. De mivel mindezt különválasztják a ka­pitalista politikától, ezeket sem lehet megoldani. A tőke ugyan elren­dez néhány kérdést, ám világméretekben fel is halmoz problémákat (a munka bizonytalansága, ökológiai válság, szolidaritáshiány, egyen­lőségképtelenség, a háborúhoz, erőszakhoz való viszony stb.).

Pierre Soulier megállapította, hogy a berlini fal ledőlése jelkép; annak jelképe, hogy legyőztetett az ellenség: a sztálinizmus, amely az októberi forradalom óta szocializmus címén egy totalitárius rendszer kiépítésével vezette félre a népeket, s kisajátítva a „szocializmus” fo­galmát, létével befagyasztotta a forradalmi mozgásokat. A vonzerejét vesztett „népi demokráciával” szemben ma az önkormányzaton ala­puló köztársaságnak kell a szocialisták célját képeznie: nagyon fontos, hogy a szocialisták ne egyfajta elitet alkossanak a tömeg fölött, hanem egy pluralista alapon szerveződő antikapitalista front részeként hatá­rozzák meg magukat. Nem a hatalom mindenáron való megközelíté­sére kell törekedniük, hanem segítséget kell nyújtaniuk a tömegeknek az átalakulásokhoz.

Andrea Komlosy, az utolsó felszólaló, történeti áttekintésre vál­lalkozott. Rámutatott, hogy az ún. „szocialista” országok mindig is a Nyugathoz igazodtak, a nyugati fejlődési minta utánzására törekedtek. Túlsúlyos ipari preferencia alakult ki: az extenzív fejlődés elérte a maga határait; a fejlődés mennyiségi volt, nem minőségi. Mindezek okai közé sorolhatjuk azt a tényt, hogy az ipari fejlődés túl későn következett be; utalhatunk a kelet-európai országok sorsát meghatáro­zó történelmi függőségre, az elszigeteltségre és a modernizációs tech­nika alkalmazásának korlátaira. A növekedés idején ezekben az orszá­gokban konszenzus volt a politikai irányítás és a nép között. De el­kerülhetetlen változások következtek be. A fejlődéshez a nyugati technika importjához folyamodtak, ennek finanszírozásához hitelek kellettek. Az egyes országok mindinkább külön próbálkoztak, mind fontosabbá vált a konkurrenciaképesség. Mindent egybevetve fokozó­dó mértékben alkalmazkodtak a Nyugat gazdaságpolitikájához.

Nyugaton viszont a hatvanas évektől makacs válság alakult ki. A profitok csökkentek, a tőke a spekuláció felé fordult, illetve szen­vedélyesen kutatott új piacok és olcsó termelőerő után. Kelet-Európa megérett erre a szerepre. Az integráció mint eszköz kifulladt, megbu­kott. A fejlesztések túl drágának, konkurrenciaképtelennek bizonyul­tak. Az importéhség azt is eredményezte, hogy a válság következmé­nyeit is „importálták”. Bezúdultak az olajárrobbanás hatásai, a kama­tok növekedése: az adósságcsapda bezárult. Az állami bürokrácia el akarta odázni a válságot: újabb hiteleket vettek fel. Hogy a hatalmat mentsék, reformokba kezdtek, ám ezek eleve sikertelenségre voltak kárhoztatva, hiszen a külgazdasági nyitás aláásta az egyetlen előnyt, amellyel ezek az országok a Nyugattal szemben rendelkeztek: a hata­lomösszpontosítással kézben tartott gazdaságirányítás lehetőségét. A folyamat végső lépéseként a felhalmozott hatalmat átadták az IMF-nek.

 

Mivel ezután hozzászólások már nem érkeztek, a konferencia házi­gazdájának szerepét ellátó Eszmélet főszerkesztője. Kapitány Gábor berekesztette a tanácskozást. Zárszavában a szerkesztőség munkatársai nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik eljöttek, hogy részt vegyenek ezen az eszmecserén, illetve azoknak, akik a konferencia működtetéséhez járultak hozzá fáradhatatlan munkájukkal. Megkö­szönte a Lukács György Alapítvány, a Villányi Úti Konferenciaköz­pont és Szabadegyetem Alapítvány, a Csillebérci Ifjúsági és Gyermek Központ, a Népszabadság, az Express Ifjúsági Utazási Iroda, az Ag-roinvest, az Optimist International Filozófus Optimista Klub, a Mu­zsikás Együttes, az Eszmélet Baráti Kör (név szerint is Csanády And­rás, Durucskó Mihály, Forgács Iván, Gál József, Gálné Kaposy Márta, Kemény Csaba, Kósa Judit, Kovács Katalin, Lugosi Győző, Marton Imre, M. Tóth László, Rytkó Emília, Sarlós Júlia, Siklósi Attila, Simkó János, Slemmer László, Szász Katalin, Sz. Bíró Zoltán, Székely Gábor, Zalai K. László), valamint a Petőfi Sándor Gimnázium diákjainak tá­mogatását, illetve közreműködését.