A szerző Wallerstein elméletét ama progresszív antikapitalista/rendszerllenes elméletek közé sorolja, amelyek a kapitalizmus mint világrendszer hierarchisztikus felépítését és kibékíthetetlen ellentmondásait a kor tán legmagasabb tudományos színvonalán elemzi. Lényeges belső ellentmondásai azonban szintén nem tagadhatók, amennyiben például a társadalmi forma marxi elméletét, valamint a szovjet, illetve az államszocialista fejlődés történeti jellemzőit nem dolgozta ki, s nem integrálta igazán. Wallerstein termékeny elmélete nyitott és kritikailag folytatható.

Immanuel Wallerstein egyetemes jelentőségű intellektuális teljesítmé­nye vitán felül áll, ezért ilyen értelemben vett „értékelése” szükségtelen, hiszen az Eszmélet szerkesztői, részben szerzői gárdája és olvasói is ezt az elméletet a világ megértése egyik fontos szellemi eszközének tekintik a folyóirat születése óta; mondhatom többes számban: gondol­kodásunkat megtermékenyítette. Ráadásul egész Kelet-Európában talán Magyarországon fedezték őt fel leghamarabb és a legtartósabban. Már a 60-as évektől két ismert történész, Ránki György és Berend T. Iván akadémikusok, valamivel később a közgazdászok körében és általában is a legkitartóbb Wallerstein „exportáló” és kritikus-támogató, Szentes Tamás „honosította meg” a világrendszer-elméletet és szemléletet Ma­gyarországon, hogy a későbbi, „Fejlődés-tanulmányok” című sikeres kiadványsorozatról ne is beszéljünk. Oroszországban például Wallerstein csak az utóbbi években jelent meg a marxista értelmiség közvetítésével. Népszerűsége manapság nem lehet széleskörű, ha arra gondolunk, hogy ez a kapitalizmuskritikai elmélet elsősorban a rendszerellenes, antikapi­talista mozgalmak szellemi tápláléka.

Wallerstein törekvése, az „új”, „szintetikus”, unidiszciplináris tudomány mind szaktudományos, mind módszertani-teoretikai, mind történeti érte­lemben mélyen beágyazott az emberi fejlődésbe. Ebben az értelemben a róla folytatott vita – egyúttal a történelemről és jelenkorunk alternatíváiról szóló tudományos eszmecsere. A szerkesztőség természetesen ennek tudatában, éppen ezért kérte fel a hozzászólókat, hogy kommentálják Wallerstein legutóbbi magyar nyelven is megjelent összefoglaló köny­vecskéjét, a Bevezetés a világrendszer-elméletbe (2010) c. munkát.

Történész lévén csak történeti és elmélettörténeti összefüggésekhez szólnék hozzá. Mindössze két, relevánsnak tűnő mozzanatot kívánok érinteni.

I.

Az Eszmélet folyóiratot, mindenekelőtt alapító szerkesztőit nem érheti a vád, hogy a tőkefelhalmozás problematikájának világtörténelmi je­lentőségét – a rendszerváltás előtörténetének és következményeinek, mindenekelőtt a privatizálásnak fényében – ne ismerték volna fel már az 1980-as években. Ehhez kétségtelenül elméleti támaszt nyújtott a világrendszer-elmélet (Wallerstein mellett Andre Gundel Frank, Samir Amin, Giovanni Arrighi, Hopkins, Chase-Dunn és mások), illetve termé­szetesen annak „előtörténete” (Marx, Lenin, Rosa Luxemburg, Gramsci stb.). Középpontba állították a globális tőkefelhalmozás folyamatait, a régiók és nemzetek közötti egyenlőtlen cserét, a regionális-nemzeti és a globális folyamatok brutális ellentmondásainak sok kérdését. A kelet­-európai kritikai marxista tradíciónak, amely még a régi, államszocialista rendszer keretein belül szakított az ún. marxista­-leninista legitimációs ideológiával, nem volt tehát nehéz a 89-es rendszerátalakulás periódu­sában az „új” tudományos „nagyelmélet” felé fordulni, amikor éppen az attól való elfordulás volt „divatban”. (A mainstream menekülési pálya a régi marxista értelmiség többsége számára egyfajta „pragmatizmus”, „empirizmus” és „neopozitivizmus” volt, amivel antimarxista-antikommu­nista fordulatukat igazolták.) A privatizáció aktualitásai, az állami tulajdon kiárusítása, magán-kisajátítása a tőkefelhalmozás ismételt „eredetiségét” állította előtérbe. Marx társadalmi formákra vonatkozó elméleti gondolata­iról is hamar kiderült, nem dobhatók félre. Ám éppen itt kell megjegyezni, hogy a világrendszer-elmélet hívei, talán az „ortodox marxizmustól” való elhatárolódásuk okán, nem hozták közvetlenül összefüggésbe a felhalmozásra vonatkozó elméletüket a társadalmi formákra vonatkozó marxi elmélettel. Ez első látásra a kelet-európai marxistáknak mégiscsak furcsának tűnik.

Wallerstein még e könyvében (2010, 51-52) is így fogalmaz: „A világ­rendszer-elmélet marxista kritikája lényegében az, hogy amikor az előbbi a világgazdasági munkamegosztást mint egy centrum-periféria tengelyt írja le, akkor túlságosan nagy hangsúlyt helyez az árucsere, a forgalom szférájára („cirkulacionista”), így elhanyagolja az értéktöbbletnek a ter­melési szférában található („produkcionista”) bázisát és a burzsoázia és a proletariátus közötti osztálykonfliktusokat […] A kritika […szerint] a bérmunkán kívüli kizsákmányolási formák szerepét túlbecsüli […] A vi­lágrendszer-elmélet művelői sokszor hangsúlyozták, hogy a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának, és a tőke szempontjából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb.”

Van ennek a vitának egy elvontabb „logikai” síkja, amelyen – s ez mondandóm lényege – az egész nézeteltérés kevésbé lesz fontos, hogy ne mondjam, irreleváns. Hisz a vitázó felek fogalmai sok mindent tartal­maznak a másik álláspontjából… Vajon maga a tőkefelhalmozás talán nem a tulajdonviszonyok megnyilvánulása, amely viszonyok a társadalmi formákról szóló marxi elméletnek a központi kategóriáját alkotják? Talán a tőkefelhalmozás nem a profittermelés megnyilatkozása? Vajon bármely háborús rablás, gyarmatosítás a modern társadalomban elválasztható a bérmunka-tőke viszonytól? Vajon a rablás eredményei nem kerülnek vissza a tőkés újratermelési folyamatba? A tőkefelhalmozás a modern világrendszerben (is) magának a tulajdonviszonyoknak a permanens új­ratermelődése, megújítása. A tőkefelhalmozás a tulajdonviszonyok átala­kulásának a legkonkrétabb megtestesülése, amit a 89-es rendszerváltás nyomán oly közelről megtapasztaltunk mi is a privatizáció folyamatában. A világrendszer-elmélet nagy érdeme volt, hogy a „megszokott” marxi „formaelméletet” – melyet nálunk Tőkei Ferenc képviselt a legmagasabb elméleti szinten a vulgár­marxista determinisztikus leegyszerűsítésekkel szemben – megnyitotta a kapitalista világrendszer új fejleményeinek értelmezése, elemzése előtt. Tőkei elméleti értelmezése a társadalmi formák változásairól maga is antikapitalista következtetéseket involvált, alternatíva felállítására ösztönzött a maga idején és ma is, mind az állam­szocializmus „államiságával” szemben, mind a kapitalista magántulajdon, a tőkerendszer kizsákmányoló természetével szemben – a társadalmi­-közösségi tulajdonlás rendszere irányába mutatva.

A termelést, a bérmunkát mint kiindulópontot tulajdonképpen Wallersteinék sem tagadják, csak más oldalról veszik szemügyre a történelmi folyamatot. Jól látják, hogy a lényeg nem önmagában a termék kelet­kezésében rejlik, hanem – s erre Marxnál sok gondolat található – az áru útjában, vagyis hogy az áru keletkezése és útja a fogyasztóig nem választható el egymástól, hiszen az áru ezen útja során újabb áruk és „in­tézmények” keletkeznek a nagyobb profit, a tőkefelhalmozás érdekében. (Persze ezek a kereskedelmi és általában az értéktöbblet realizálására szakosodott intézmények végső soron a termelőtőke infrastruktúrái.) Minden áru a kapitalizmus-tenger egy cseppje. A termelési és tulajdon­viszonyok átalakulása, formaváltozatai és a tőkefelhalmozás módjában beállt változások tehát ugyanannak a kérdésnek eltérő oldalról való meg­nyilatkozásai. A modern kapitalizmus, a tőkefelhalmozás, amelyről oly sok fontos dolgot tudhatunk meg Wallersteintől, csak mint világrendszer létezhet, végső soron ebből következett már Marx és Lenin közös meg­győződése is: a kapitalizmus, a tőkés társadalom közösségi társadalom­má transzformálása csak egyetemes folyamatként lehetséges, amelyben persze a kiindulópont nemzeti és/vagy regionális, de a „végeredmény” csak egyetemes lehet, mert a parcialitás visszavezet a kapitalista kiin­dulóponthoz. Az orosz forradalomtól a Szovjetunió összeomlásáig tartó történelmi folyamat drámai módon demonstrálta ezt az igazságot.

Az álviták ritkán visznek előre.

II.

Wallerstein könyvecskéjében – de általában is – elméletének történeti le­vezetése igen hézagos, mondhatnám, problematikus. Ezzel kapcsolatos, hogy a szerző elemzésében meglepő hiátus a Szovjetunió és általában a kelet-európai államszocialista régió „felhalmozás-történetének” konk­rétabb vizsgálata. E kis könyvéből erről úgyszólván semmit sem tudunk meg. Pedig Wallerstein terminológiáját használva, olyan történelmi „világ­rendszer” (vagy csak prekapitalista „világbirodalom?”) hét évtizedéről volt szó, amely radikálisan átalakította a világrendszer egész (geo)politikai és gazdasági szerkezetét, emberek százmillióinak életmódját, gazdasági és politikai struktúráját, mentalitását a Föld több mint egyhatodán; de azon kívül is megváltoztatta sok embernek a kapitalizmushoz fűződő viszonyát szerte a világban. Ez a hét évtized alapjában kihívás volt ama világrend­szer számára, melynek elemzését Wallerstein oly nagyszerűen elvégez­te. Nyugaton talán Keynes volt az első, aki már 1919-ben felismerte a „bolsevik kihívás” jelentőségét a Nyugat, a centrum számára. Wallerstein és hívei – akik közvetlenebbül kapcsolódtak a „kínai illúzióhoz” – nem tették világossá a szovjet és kelet-európai fejlődés hétévtizedes társa­dalmi-kulturális és ipari teljesítményének igazi jelentőségét, ami hátrá­nyos a rendszerváltást követő kiábrándító fejlemények megértésében is. Itt nem egyszerűen az állami tőkefelhalmozás-problémára gondolok, amelynek jelentőségét éppen Wallerstein nem egy munkájában hosszú fejezetekben ecsetelte, hanem mindenekelőtt arra, „mit adott” a szovjet fejlődés a világnak. Nem is feltétlenül a mérlegen van a hangsúly, csak magán a teljesítményen, a „kérdésfelvetésen”. Pedig éppen az ő elmé­lete alapján kínálkozik majd a jövő kutatói számára e feladat. A dolog ott kezdődik, hogy az orosz forradalom és szovjet fejlődés nélkül teljesség­gel érthetetlen és megmagyarázhatatlan a kínai forradalom, és jórészt annak fejlődési íve is. Az orosz forradalom egyáltalán nem az állami tőkefelhalmozás egy útját jelenti csupán, noha objektív okok folytán úgy tűnik, hogy végső soron ez előtt nyitott utat, de nyilvánvalóan nemcsak ez előtt. (Leninnel foglalkozó könyvemben (Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Bp., Napvilág, 2008.) igyekeztem ez utóbbi aspektushoz bizonyos adalékokat fűzni.)

Legutóbb Perry Anderson mutatott rá arra nagyon helyesen, hogy a kí­nai forradalom elválaszthatatlan az 1917-es forradalomtól. (P. Anderson: Two revolutions. NLR 2010. január-február, 61. sz. 59-62.) Más kérdés, hogy az államszocialista Kína fennmaradásának okait a szovjethez képest a kínai „szocializmus” vívmányának tekinti – nem ok nélkül. Az „utolérő fejlődés” kínai útja kevésbé nyitott az európai minta felé, ezért lelassította a felbomlást, ami nézetem szerint a kapitalizmus meghonosí­tásának csupán egy „megkésettebb” módját jelzi. Wallerstein ugyanebből az „utolérő” szempontból közelítette meg magát a Lenin-jelenséget is pár hónappal ezelőtt egy, a moszkvai útja által inspirált írásában (Lenin és a leninizmus ma és holnapután. Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27. Ld. magyarul a mebal.hu honlapon. Ford.: Terbe Teréz). Ám Wallerstein meglepő módon Lenin hagyatékának és az orosz forradalomnak igazi elméleti (és gyakorlati) jelentőségét nem érzékelte. Pedig nyitott lehetne az általam itt felvetett kérdést illetően, hiszen „1968 világforradalmát” az egész emberiség fejlődése szempontjából elemezte és hangsúlyozta.

De hát 1917 kisebb jelentőségű történelmi átalakítás volna, mint 1968? Ezt a problémát Wallerstein még csak fel sem veti, mintha egy szimpla evidenciáról volna szó. Nem érzékeli, hogy 1968 nemcsak az emberjogi és kisebbségi problematikát, nemcsak a másság és az antikapitalista ellenállás civil hagyományát hagyta ránk. Sajnálatosan nem tudott gazdasági alternatívát gerjeszteni a fennálló renddel szemben, sőt, „állam­ellenességét” a neoliberális kapitalizmus „ellopta” tőle. 1968 végső soron utat nyitott – ezt nem lehet nem látni – a jóléti állam neoliberális lerombolása előtt, némileg analóg módon az orosz forradalommal, amely éppen ellenkezőleg, az államhatalmi koncentráció irányába mozdult el a történelmi kihívások hatására.

Fentebb már jeleztem: az orosz forradalom és a szovjet fejlődés Le­nintől kezdve sohasem csak etatista tradíciót jelentett, noha napjainkban a mainstream gondolatkör már csak ezt kívánja láttatni. Sajnos – mint alább látni fogjuk – Wallerstein nagy félreértése is az „etatista Lenin” túlhangsúlyozása. Ugyanakkor – bármiképpen is ítéljük meg a sztáli­nizmus egész jelenségét – az orosz forradalom, a bolsevizmus és a szovjethatalom a szociális kérdést eredeti módon vetette fel. Mondjuk ki: világtörténelmileg is elsőként állította fel az emberiség előtt a szociális egyenlőség megvalósításának gyakorlati lehetőségét, noha ugyanakkor a szociális egyenlőség hamar szembekerült a szabadság hiányával. Ez az örökség – minden eltorzulása dacára – a Szovjetunió összeomlása után is egész földrészek népeinek elképzeléseiben tovább él, minden modern rendszerellenes mozgalom kultúrájának része, a Chiapas indiánoktól a megszorítások ellen tiltakozó görög milliókig. Ezért is meglepetés, hogy miközben Wallerstein 1789 és 1968 forradalmi átalakulásainak jelentőségét a világrendszer fejlődésében kimerítően vázolja, egysze­rűen nem említi, hogy a tőke a jóléti államok évtizedeiben – beleértve 1968 „világforradalmának kiprovokálását” is – éppen a szovjet fejlődés következtében sohasem tudta a szociális kiadások csökkentését olyan mértékben megvalósítani, mint napjainkban, amikor a Szovjetunió már nem létezik.

Az orosz forradalom legfontosabb hozzájárulása a közvetlen demok­rácia tradíciójához – bármennyire is eltorzították azt a sztálinizmus és a posztsztálinizmus évtizedei – elsőként Lenin munkásságában áll előttünk, elméletileg is artikulált formában a legteljesebben. A modern, valóban (tőke)rendszerellenes mozgalmak ehhez a forradalmi tradícióhoz kapcsolódnak, amely tradíció filozófiailag olyan műben is kifejeződött, mint Lukács György demokratizálásra vonatkozó 1968-as elméleti mun­kássága (Demokratisierung heute und Morgen), de – más színvonalon és síkon – például Rudi Dutschke vagy Daniel Cohn-Bendit forradalmi munkáiban is előbukkant, noha ez utóbbi szerző már régen elmerült a liberalizmus kínálta alternatívákban.

Úgy tűnik, hogy a szovjetek és a termelési kollektívák sztálinista álla­mosítását (államszocializmus) is szervesebben bele kellene, bele kellett volna építeni a történelmi világrendszer mozgásformáinak elemzésébe. A szovjet tapasztalat ne csak úgy jelenjen meg, mint az USA partnere a vi­lágrendszer fölötti ellenőrzésben. Bármennyire is igaz legyen Wallerstein és mások – például Samir Amin – tézise arról, hogy a Szovjetuniót végül is felemésztette az a világrendszer, amelyről nemcsak nem tudott, de végső soron nem is akart leszakadni, de egyúttal fennmaradt egy másik, legalábbis elméleti lehetőség, amely még ma is a tőkerendszer megha­ladására inspirál.

Wallerstein „russzifikálja” Lenint. A „leninizmus hat vonását” különböz­teti meg, amelyek között azonban Leninre mint teoretikusra gyakorlatilag nem történik utalás. Lenin csupán mint az államszocializmus előfutára, horizontos államférfija jelenik meg, amely beállítást Kelet-Európában a kulturáltabb liberális gondolkodóktól szoktuk meg: A „leninizmus” (nem mindig derül ki, hogy csupán a legitimációs ideológiáról van-e szó vagy csak a Lenin utáni politikai törekvésekről) „fő politikai célja – az utolérésre törekvő gazdasági növekedés a világméretű skálán számítva. Az összes többi célt és problémát az utolérésre törekvő gazdasági növekedés elsőbbségének rendelik alá. Vagyis természetesen az államnak és a pártnak más céljai is vannak, mint például a nemzeti kultúra fejlesztése vagy a természetvédelem, de ez soha nem a legfőbb prioritás.” (Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27.) Hogy Lenin valójában mint teoretikus és politikus eltérő pályán is mozgott, erről az ellentmondásról nem esik szó, miként Gramsci vagy Lukács György Lenin-értelmezései sem „hoz­záférhetők” számára. Lenin így az államszocializmus ideológiai össze­foglalójaként áll csak előttünk, mint „leninizmus”. Sőt, Lenint mint párt- és államalapítót, akit Wallerstein élő hagyománynak tekint, fura módon csak elhatárolja Marxtól: „Itt csak azt szükséges hangsúlyozni – írja -, hogy a leninizmus […] nem állt közvetlen és szükségszerű kapcsolatban sem a marxizmussal, sem magának Marxnak az eszméivel.” Ez a beállítás azonban egyáltalán nem verifikálható és Wallerstein ezt nem is bizonyítja. Éppenséggel magának Leninnek a határozott meggyőződésével, elméleti teljesítményével áll szemben ez a beállítás. Lehet, hogy Wallersteinnek igaza lesz és évtizedek múlva „Lenin mint nagy nemzeti hős és hazafi fog megjelenni, aki megmentette Oroszországot a teljes széthullástól, amit a régi rezsim kompetencia-hiánya idézett elő minden területen”. Még az is lehetséges, hogy „2050-ben már senki semmit nem fog tudni arról, hogy valójában mit gondolt Lenin magáról és a történelmi szerepéről.” Nem tudjuk; az ember csak 80 fölött merészkedhet a vátesz szerepébe. Aki megéli, majd meglátja, de az bizonyos, hogy nem segítünk azzal sem a történeti, sem az elméleti gondolkodásnak, ha mi magunk is beállunk a nemzeti mitológia gyártói közé és redukcionista módon Lenint, mondjuk, a török Atatürk kategóriájába szuszakoljuk.

Összefoglaló megjegyzésében Wallerstein ezt írja: „Másodszor azt gondolom, hogy Leninre úgy fognak tekinteni, mint Vitte gróf reformjainak folytatójára, mely reformokat a gróf politikai akadályok miatt nem tudott végigvinni.” Ez éppenséggel a mai oroszországi jobb indulatú konzervatív és liberális közhelyek visszavetítése és egyúttal a jövőre való extrapolá­ciója, amelyet inkább kétségbe kellene vonnunk, mint erősítenünk.

Mi lehet e beállítás oka? Nyilván nem az, hogy Wallerstein egyáltalán nem ismeri Lenin elméleti munkásságát vagy szimpatizálna a jelzett orosz áramlatokkal. Nézetem szerint arról van szó, hogy – mint mostani Bevezetése is demonstrálja – világrendszer-elméletének forrásait nem tudatosította teljességgel, nem tárta fel kellően saját előzményeit, elméleti hagyományait. Munkásságában sehol, Bevezetésében sem emlékezett meg arról, hogy bizony a világrendszer hierarchikus felépítésének és a régiók közötti egyenlőtlen cserének, a gyarmati szisztéma gazdasági struktúrájának talán a legelső elméletileg és szaktudományosan is megalapozott elemzését – éppen nem elválasztva az orosz kapitalizmus specifikumainak vizsgálatától – maga Lenin adta meg. Másutt kifejtettem Lenin ez irányú gondolatainak főbb vonatkozásait, itt nem ismételném meg magam, de annyit feltétlenül alá kell húzni, hogy a XX. században a világrendszer (legalábbis imperialista korszakának) megértéséhez min­den rendszerellenes elmélet – pozitíve vagy negatíve – Leninen keresztül érkezett el. Vonatkozik ez Wallersteinre is. Előbb-utóbb az antikapitalista elmélet (is) egy új, koradekvát és konkrét („a sokféle meghatározottság”) alternatív társadalmi-politikai stratégia végiggondolására kényszerül a világrendszer különböző régióiban…

A németalföldi festő művészete anarchista és irracionális sajátosságai ellenére hű leképezése az átmenetiség korának, a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének. Óriási változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta, és saját jogokat követelt. Egy forrongó, ellentmondásos erőktől szaggatott világ művészete az övé, amelyből száműzték az értelmet, s ahol állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.

Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyan­azokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk. (Hérakleitosz)

A Hieronymus Boschnak nevezett ember életéről vajmi keveset tudunk. Még a neve sem a sajátja, csak álnév, amellyel műveit szignálta. Valódi neve Jeroen Anthoniszoon van Aken, 1450 tájt született a gazdag hol­land kereskedővárosban, 's Hertogenboschban, a német határ mellett. A virágzó városnak 25 ezer lakosa volt akkoriban. A fő iparág a lenfonás volt, de a hely az orgonakészítőiről, harangöntőiről, fegyverkovácsairól, kés- és tűkészítőiről is nevezetes volt. A lakosok 90 százaléka földet művelt.

Bosch abban a korban élt, amelyet Huizinga a középkor alkonyának nevezett, és ami egybeesett a nagy kulturális megújulást jelentő rene­szánsz kezdetével. Felfedezések és élénk tudományos vizsgálódások zajlottak az intellektuális kíváncsiság légkörében. Az egyházi körmene­tek, zarándoklatok és más ájtatos külsőségek mögött az emberek hite egyre inkább megrendült az egyházban, és kételkedni kezdtek a dolgok istenadta rendjében. A nyomtatás fellendülése szélesebb körben is el­terjesztette a műveltséget.

Mindez óriási történelmi fordulatot jelentett. Ebben az időszakban ásta alá a kapitalizmus a feudalizmus alapjait, ahogy Marx (1975, 138) fogalmazott:

„A középkor jobbágyaiból lettek az első városok polgárai; ebből a polgárságból fejlődtek ki a burzsoázia első elemei.

Amerika felfedezése, Afrika körülhajózása új teret nyitott a fel­emelkedő burzsoáziának. A kelet-indiai és kínai piac, Amerika gyar­matosítása, a gyarmatokkal folytatott csere, a csereeszközök és egyáltalában az áruk gyarapodása – mindez eddig soha nem ismert lendületet adott a kereskedelemnek, a hajózásnak, az iparnak, és ezzel előidézte a széthulló hűbéri társadalom forradalmi elemének gyors fejlődését.

Az ipar űzésének eddigi feudális vagy céhes módja már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvő szükségletet. Helyébe a ma­nufaktúra lépett. A céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különböző testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes műhelyen belüli munkamegosztás.”

'S Hertogenbosch városa az új kapitalista fejleményeknek köszönhető­en virágzott. A középkorban minden mesterember tevékenységét a céhek szabályozták. Most viszont a munkások új termelési eljárásokat vezettek be. A sikeres munkások nagyobb haszonnal dolgoztak, mint a különböző mesterségek hagyományos művelői, és nagy vagyonra tettek szert. Hol­landia arisztokrata urai szövetkeztek a polgársággal, és részesedtek a termelés új kapitalista módszereinek nyereségéből. A céhek elzárkóztak a változástól, ez pedig tönkremenéssel fenyegette őket. Az ellentétes érdekek konfliktusa csaknem polgárháborúhoz vezetett.

Boscht csak a huszadik században fedezték fel újra, miután teljesen feledésbe merült közel három évszázadra. Nem véletlenül. A korábbi generációk nem tudtak mit kezdeni különös művészetével. Egy forrongó világ művészete az övé, egy ellentmondásos erőktől szaggatott világé, amelyből száműzték az értelmet, és ahol az állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.

Az átmenetiség kora

Bár több mint hat évszázad választ el tőlük, Bosch művei – úgy tű­nik- többet mondanak nekünk, mint számos más későbbi alkotás. E képek sokkal jelentőségteljesebbek a mi korunk számára. Különös és káprázatos vonzerejük van e festményeknek, de logika egyáltalán nincsen bennük. A józan észt provokálja mindegyik, a világ fejtetőre áll. A képek, amelyekkel szembesülünk, annyira hihetetlenek, annyira ellentmondanak a világról alkotott nézeteinknek, hogy szédülünk bele. Teljes erejével kólint fejbe bennünket Hegel mondata: az Értelem fölött győz az Értelmetlen.

E művészet lényege a bizarr furcsaság. A világ, amit tükröz, többé nem azonos önmagával, hanem minden pontján hasadt. Többé nem szilárd a talaj a lábunk alatt. Ami szilárd, az képlékennyé válik és viszont. Az óriási hegyek a Gyönyörök kertjének közepén mintha szörnyűséges növények­ké változnának, amelyek természetellenes érettséggel bukkannak elő. Hérakleitosz híres szavaival, minden az ellentétébe csap át, „minden van és semmi sincs, mert minden állandóan változik”.

Stílusukat tekintve Bosch művei nem emlékeztetnek sem a középkor, sem a reneszánsz alkotásaira. Bár mindkét korszak elemei megtalálhatók benne, Bosch művészete csodálatosan modernként szegez minket maga elé. Képei annyira megdöbbentőek, sőt sokkolóak, az egymás mellé helyezett alakok olyan ellentmondásosak és váratlanok, hogy szemlélői a szürrealizmus világában találhatnak csak valamennyire is hasonlót. Valójában e képek rémálomszerű jellege sokkal erőteljesebben hat, mint Dali meggyötört torzói vagy megolvadt órái.

Jól érzékelhető anarchista és irracionális sajátosságai ellenére e művé­szet valójában hű leképezése annak a világnak, amelyben Bosch élt. Az átmenetiség korának – a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének – művészete ez. Óriási kataklizma és változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend végképp széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta és saját jogokat követelt.

Amikor egy adott szociális-gazdasági rend lép működésbe, általános a bizalom és az optimizmus. Nem szokás megkérdőjelezni a fennálló rendet, eszméket és erkölcsöket. De itt a középkor hajdani világa a vallásos hit szilárd alapjaival együtt porladt szét. Hirtelen minden az olvasztótégelybe került. A vallásos hit rendszere került válságba, amely ezer éven át, a Római Birodalom széthullása óta uralt mindent. Helyette univerzális szkepszis és cinizmus hatotta át a társadalmat. Az általános társadalmi zűrzavar egyetemes kétkedésben tükröződött.

Egy őrült világ ez, egy halálosan beteg világ, amely nem talál gyógyírt. A Gyönyörök kertje mindent átható központi elemének témája éppen az efféle undorító rothadás. Óriási halakat látunk, mint fallikus szimbólumo­kat; a bűn – amelyet gyakran társítanak a szexualitással – hatalmas és húsos gyümölcsökben, főleg eprekben ölt alakot. Belső romlást sugalló túlérettségük undort kelt.

A XV. század végén zajlottak a százéves háború utolsó véres csatái. Ekkor támadtak először a törökök is. Nem véletlen, hogy a török félhold visszatérő motívum Bosch képein. Az emberek életét folyamatosan fenyegette az erőszak és a halál. A pestis, a fekete halál milliószámra szedte áldozatait, a háború és a felkelések is általánosak voltak. A tár­sadalmi összeomlás járványszerű tolvajlással, rablásokkal és általában véve törvénytelen magatartással járt.

Az afféle városok, mint 's Hertogenbosch tele voltak akasztófákkal, vér­padokkal, börtönökkel. A szakadatlan és értelmetlen erőszak idején a halál felismerhető és állandó társ lett. Torz arca minden templomban látható volt. Bosch festményein is mindig megjelenik a háttérben a halál, általában csontvázként. Ugyanez a vezérmotívum érvényesült Bosch egyetlen igazi követőjének, id. Pieter Brueghelnek A halál diadala című festményén.

A feudalizmus széthullása, amelyet mindenféle válság, háború, éhínség és pestis kísért, nyomorgó emberek óriási tömegének megje­lenésével járt: föld nélküli jobbágyok, szajhák és koldusok, házalók és jövendőmondók, leszerelt katonák és útonállók, akik elvágták a torkát bárkinek néhány fillérért. Németországban sok hűbérúr lett „rabló báró”, akik a parasztságon élősködtek. A társadalom e változatos hordaléka mind megjelenik a Bosch-festményeken.

A fekete halál, amely a XIV. században tizedelte Európát, eltüntette a lakosság legalább egyharmadát. A járványt éhínség követte, amely újabb tömegeket pusztított el. Majd sötét káosz és anarchia következett. Az emberek úgy hitték, a járványt démonok okozták, és a fekete halál az isteni harag biztos jele. A középkori gondolkodás szerint, amely át volt itatva misztikummal, szellemekkel és babonasággal, mindezek a világvége közeledtének jelei voltak. Egy közkeletű hiedelem szerint 1500-ban kezdődik a világvége. A pokol ott ólálkodott az emberek körül, és a többségnek nem volt reménye a megváltásra.

Világvége…?

Tudni lehetett, hogy a régi világra gyors és visszafordíthatatlan hanyatlás vár. Ellentmondásos hatások között őrlődött mindenki. A hitüket össze­törték és támpont nélkül maradtak egy rideg, embertelen, ellenséges és zűrzavaros világban. Az érzés, hogy közeledik a világvége, minden történelmi korszakban megjelenik, amikor az adott szociális-gazdasági rendszer visszafordíthatatlanul bomlásnak indul. Ahogy Peter S. Beagle (1982, 14) írja:

„Bosch születése idején kezdték megkérdőjelezni a dolgok rendjét. A feudalizmus könyörtelen biztonsága a dolgok mennyei rendjének általános felfogásán alapult. Az Úristen, a nagy hűbérúr a világ nagy birtokosaként felosztotta a földet és a hatalmat erős vazallusai között, a pápák, fejedelmek és királyok között, akik továbbadják azt másoknak.”

Hirtelen ez a bizonyosság megdőlt. Mintha kifordult volna a világ a sarkaiból. Az eredmény: rémisztő káosz és bizonytalanság. A XV. század közepére a régi hiedelmek e rendszere megdőlt. Az emberek többé nem az egyháztól várták a megváltást, a vigaszt és megnyugvást. Helyette vallási kisebbségek változatos formái ütötték fel a fejüket, a szociális és politikai ellenállási mozgalmak álöltözeteként.

Számos hasonló pontot találunk Bosch világa és a miénk között, ugyan­akkor óriási szakadék is van köztük. Manapság – legalábbis Nyugaton – a vallás magára hagyatva, lassan múlik ki. A késő középkorban a vallás min­denek felett állt. Ennek eredményeként természetes volt, hogy a politika és az osztályharc vallásos fogalmakban fejezte ki magát. Az egyetlen, ami elviselhetőbbé tette a létet a tömegek számára: a túlvilág reménye.

Az Anyaszentegyháztól várták a vigaszt a szegények számára és egy jobb világ reményét e bűnös siralomvölgy után. De ez a remény is kor­rumpálódott és devalválódott, ahogy Bosch egyik remekművén látjuk. A szegénység egykori eszménye, amely az első szerzetesek szeme előtt lebegett, ebben a korban már távoli emlékké foszlott. Az egyházi hatal­masságok vetélkedtek a világi urakkal, és gyakran felül is múlták őket a luxusjavak és mesés vagyonuk élvezetében.

A híveket megdöbbentette mindez, és mély nyomot hagyott bennük. Ha egyszer ez a világ olyan szörnyű, az egyetlen vigasz az a remény, hogy a túlvilágon egy jobb élet vár rájuk. Mivel ezt a reményt elvették, a legsötétebb kétségbeesés maradt csupán. Az egyház tekintélye egy­re jobban megkérdőjeleződött. A régi rend fellazulásának és közelgő szétesésének jeleként az emberek az egyházon kívül kezdték keresni a megváltást a legkülönbözőbb babonás és misztikus irányzatokban, amelyek közül nem egy veszélyes és felforgató társadalmi mozgalmakat leplezett.

Ebben az időben rengetegen rótták az országutakat mezítláb, vezeklő-csuhában, véresre korbácsolva magukat. A flagellánsok aggodalmasan várták a világvégét, amely akár a következő órában is beköszönthetett. Végül nem a világ, hanem a feudalizmus vége jött el, és utána nem az ígért új ezredév, hanem csak a kapitalista rendszer kezdődött el. Persze nem várható el az akkori emberektől, hogy mindezt értsék.

A feudalizmus hanyatlása és a kapitalizmus megjelenése forrongó új eszméket hozott, és a hit válságát, amely ellenzéki áramlatokban öltött testet, mint az angol lollard mozgalom, John Wycliffe és a cseh husziták. A szociális és vallási forradalom az ajtók előtt volt. A régi világ korruptnak és velejéig rothadtnak tűnt, amely imbolyog, és rögvest összedől. Nem érdemli meg, hogy fennmaradjon.

Bosch festményeinek szelleme ugyanaz a szellem, ami a flagellánsokat az utakra űzte. Az utolsó ítélettel vannak átitatva. A flagellánsok látványa, amint az utakon vonszolják magukat szörnyű „én vétkem” kiáltozásukkal, sikolyokkal és sóhajokkal, és az ostor belemar vérző hátuk húsába, az idők jele volt. Johan Huizinga A középkor alkonya című híres könyvében (1976, 24) írja:

„A fenyegető balsorstól való félelem állandósul, mindenütt örökös veszedelem leselkedik az emberre. […] Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék állandó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és ördögöktől való szorongást […] A gyűlölet tüze lobog mindenfelé, igazság­talanság uralkodik a földön. A sátán komor földet takar be fekete szárnyaival.”

A megváltás és az örök élet ígérete elméletben létezik, de a valóságban az általános jövőkép a fekete legsötétebb árnyalata. Ez a pesszimista érzet a kor költészetében is tükröződik, például a francia Deschamps következő soraiban, amelyek a világot egy elaggott, végelgyengülés előtt álló emberhez hasonlítják:

„Or est laches, chetis et moltz,

Vieux, convoiteux et mal parlant;

Je ne voy que foles et folz…

La fin s'approche, en verité…

Tout va mal.”

[A világ gyáva, romlott és roskatag,/ ósdi, sóvárgó, zavaros beszédű;/ akár férfi, akár nő, mind bolond…/ most már tényleg a vég közeleg… /minden rosszul megy.]

A Szénásszekér triptichon avagy a pénz hatalma

A feudalizmus idején a gazdasági hatalmat a föld birtoklása fejezte ki, a pénz szerepe másodlagos volt. A kereskedelem és a manufaktúrák erősödése és az ezekkel járó kezdeti piaci viszonyok megnövelték a pénz jelentőségét. A szédítő vagyonok kontrasztjaként a tömegek élete nyomorult, fájdalmas, kegyetlen és rövid volt. A feudalizmus korában a jobbágy élete még normális körülmények között is elképesztően kímélet­lenné vált, ebben a késői időszakban viszont nemigen voltak normálisak a körülmények.

Németalföldön a kapitalizmus korábban jelentkezett, mint bárhol más­hol, Olaszország kivételével. Fellendülését új gondolkodásmód kísérte, amelynek eredményeként fokozatosan megszilárdult egy új erkölcs és új vallásos meggyőződések. A Hanza-szövetség, több mint száz kereske­dővárosával tartotta ellenőrzése alatt az Angliától Oroszországig terjedő kereskedelmet. Óriási vagyonok születtek. Nagyhatalmú bankárcsaládok jelentek meg – mint amilyen a Fugger család – és váltak egyenrangúvá a királyi hatalommal. Új erő jelent meg, olyan erő, amely szétszakította a régi társadalom szövetét és aláásta annak értékeit: a pénz hatalma.

Új eszme terjedt el: a materializmus és a kommercializmus eszméje. Maga a művészet is egyre inkább árucikké vált. Egy sikeres művész ké­pes volt vagyont és rangot szerezni. A művészek többsége persze csak az alkotás napszámosa maradt, vagy a legjobb esetben mesterember.

A Szénásszekér című grandiózus triptichonján Bosch egy kapzsiság és erőszak uralta világot ábrázol, ahol az emberek a szénásszekér után loholnak. A megrakott szénásszekér ismerős látvány volt a tizenötödik század emberének, mint a télire elraktározott élelem és így a biztos megélhetés jelképe. A régi holland mondást idézi: „De werelt is een hooiberg; elk plukt ervan wat hij kan krijgen” [A világ szénásszekér, és mindenki annyit szed le róla, amennyit tud]. Az egész emberiség a szénásszekér rabszolgája, amelyet a jobb szélen látható hét ördög húz a pokol lángjai felé.

A festmény előterében zűrzavar: mindenki azért tolakszik, hogy egy kis „szénát” szerezzen. Elöl egy férfi aranyért vágja el a másik torkát. Az emberek ölni is készek a pénzért, és a pénz szekere átgázolhat rajtuk. A nők a testüket ajánlják fel érte. Az elöljárók a jó hírnevüket is áruba bocsátják. A jobb szélen a szekeret válogatott, különös alvilági démonok húzzák. Némelyik ilyen lény ember és hal keveréke, a másik félig madár, a harmadik kámzsás alak, akinek ágak nőnek ki a hátából.

Mellettük embereket látunk, amint egy földhalomba ékelt faajtón tó­dulnak ki. Magát a szénásszekeret nők és férfiak kísérik, akik megpró­bálnak néhány marék szénát megragadni; lökdösődnek és a kerekek közé zuhannak. Elöl két apáca látható, akik egy kövér szerzetesnek tömnek szénát egy zsákba, a szerzetest magát a misebor nyugodt iszogatása közepette látjuk, amint végignézi társai fosztogatását. Mindez nem pusztán azt sugallja, hogy az egyház kifosztja a népet, hanem a szerzetesek és apácák közti tilos szexuális kapcsolatra is utal. Ez általános képzet volt az egyház szereplőiről, és nem is alap nélkül. Rengeteg botrány kísérte az egyház működését, az igaz hívők magukra maradtak.

Az egyházaknak voltak a legtekintélyesebb földbirtokaik ebben az időben. Bár a papok és szerzetesek kegyességet és szegénységet fogadtak, sokkal fontosabbnak tartották a maguk anyagi boldogulását, mint hogy istenfélő életet éljenek. Az egyház vagyonának számottevő része származott a búcsúcédulák árusításából. A búcsúcédula kis papírszelet, amely a vásárlójának a purgatóriumból való szabadulást ígérte egy bizonyos összeg fejében. Hans Dietz – a közismert üzér, aki búcsúcédulákkal járt házról házra – állította, hogy a kárhozott lélek abban a pillanatban szökik ki a pokol bugyrából, amikor a búcsúcéduláért járó pénz megcsendül az erszényében. Hogy Bosch mit tartott az egyházról, azt jól mutatja, hogy az apácák és a szerzetesek mohón csatlakoznak a szénásszekeret marcangolókhoz.

A festményen csak a gazdagok tűnnek nyugodtnak és tartózkodónak: a bal szélen egy fejedelem, egy király és egy pápa lovagol a szekértől tekintélyes távolságban, a szénarakomány különös kíséreteként. De tartózkodó viselkedésük csak látszólagos. Csak azért nem rohannak a kocsi után úgy, mint a többiek, mert már több mint elég jutott nekik a „szénából”, de valójában éppolyan hű és alázatos szolgái a szekérnek, és ugyanolyan elszántsággal haladnak az utolsó ítélet felé.

A gonosz arca

Németországban a késő gótikus művészetben jelent meg először az olasz reneszánsz hatása. De míg az olasz művészet derűs és napfényes, a korabeli német alkotások sötétek, témájuk nyomasztó, a látásmódjuk groteszk. Két világ között állnak ezek az alkotások, áthatja őket az át­menetiség, mert a régi kor szülöttei, a késői feudalizmus és a kezdődő kapitalizmus találkozási pontján.

A német Matthias Grünewald 1506 és 1515 között festette az isenheimi oltárképet. A keresztrefeszítést brutális és szadisztikus módon ábrázolja. Nincs megnyugvás, nincs megváltás és nincs élet a halál után, csak végtelen sötétség. A jelenlévő démonok a gonosz diadalát testesítik meg. Egy félelemteli és nyugtalan kor művészete ez. Ez az érzés áthatja a kollektív psziché legmélyebb zugait is ebben a zaklatott korszakban, amikor az embereket minden oldalról a gonosz zabolátlan erői szorongatják.

Bosch Krisztus megcsúfolása című festményén az embereket ördö­gökként ábrázolja; arcuk nem emberi grimaszba torzul. Poncius Pilátus személye testesíti meg a hatalmat, akit Bosch visszataszító képmutató­ként és kajánul cinikusnak ábrázol. Az egyetlen emberi arc a mártírhalál előtt álló Krisztusé. Az emberség képe megint a visszájára fordul: egy tönkrement világ képét látjuk, a megváltását elmulasztó emberiségét.

Egy másik Bosch-festményen, a Keresztvitelen, amely Belgiumban, a genti szépművészeti múzeumban látható, a magányos és elkínzott Krisztust figyelhetjük meg, akit szörnyetegre emlékeztető arcok vesznek körül. Olyan emberek arcai, akik annyira mélyre süllyedtek, hogy em­berségük minden tartalmát és érzését elvesztették. De ha közelebbről megnézzük, ez a benyomás csak futólagos. Amit Bosch ábrázolni akar, az nem az emberiség általában, hanem egy konkrét társadalmi csoport. Nem szegény embereket látunk, hanem kereskedőket, egy páncélos lovagot és más tekintélyes személyeket, köztük egy domonkos szerzetes rút, vicsorgó alakját.

Míg a pokol kínjai közt vergődő bűnösöket Bosch úgyszólván távol­ságtartó szánakozással ábrázolja, a Keresztvitel szereplői iránt nyílt gyűlöletet fejez ki. Megint csak egy tanulság a mi korunk számára: Bosch abban az időben alkotott, amikor a piac és a pénz új jelenségek voltak, amely mint társadalmi erő épp csak akkor kezdett megerősödni. Mai nyel­vezetünkkel viszont olyan emberekről beszélünk, akik „aranyat érnek”, és nem is gondolunk bele szavaink jelentésébe – hogy az emberek puszta megvehető javakká váltak.

Hatalmuk, vagyonuk és kiváltságaik védelmében a gazdagok és be­folyásosak rémséges kegyetlenségre és elvetemültségekre is készek. A Keresztvitel elembertelenedett arcai a kapzsiság, a telhetetlen bírvágy és az emberi lélek züllésének kifejezői. A világ gazdagjainak és hatalma­sainak arcai: nem olyanoknak látjuk őket, amilyennek látszani akarnak, hanem amilyenek valójában. Bosch kíméletlenül tépi le a mosolygó maszkot és mutatja meg a mögötte rejtőző bestiát.

Természetesen a hatalom birtokosai szívesen tetszelegnek más szere­pekben, többek között ők az emberiség jótevői, a munkahelyteremtők, a gazdaság motorjai és így tovább. A talpnyaló portréfestők ilyen kedvező fényben jelenítik meg őket. A dolog magyarázata a szénásszekér. Az úgynevezett piacgazdaság az, ami korrumpálja a világot és megfosztja emberségétől.

 

 

A Gyönyörök kertje

Bosch legismertebb mesterműve a madridi Pradóban látható. Az emberi létezés tragédiája ezen a képen elragadó szemfényvesztésként jelenik meg. Az egész kép őrült szín- és mozgáskavalkád, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A részletek olyan gazdagsága, olyan meglepő képek, olyan társítások állnak előttünk, hogy az egész mű egyszerre befogadhatatlan. De ha részletről részletre haladva figyeljük meg, elámulhatunk a koncepció gazdagságán.

A Gyönyörök kertjében egy visszatérő Bosch-témával találkozunk: a kísértéssel, amely magában is ellentmondás, és antagonisztikus erők megtestesülése. A tiltott gyümölcsöt (a földi érzéki élvezetet, illetve a hústest bűneit) itt mint gyönyörű meztelen nőt látjuk, minden tiltott gyü­mölcsök legkívánatosabbikaként. Ugyanez az ábrázolás jelenik meg a Szent Antal megkísértésén. De ha közelebbről figyeljük meg, Bosch nem a földi gyönyöröket, hanem a pokol kínjait ábrázolja.

Ez a festmény is triptichon, akárcsak a Szénásszekér, azaz három részből áll. Jellegzetes középkori allegória ez is, története van. Ponto­sabban: konkrét történetet mesél el, az ember bűnbeesésének történetét. Balról jobbra haladva, az Édenkerttel kezdődik a történet. De már ebben a paradicsomban is jelen vannak a gonosz csírái. Már itt szörnyeket látunk: halat emberi kezekkel, egy kacsafejű lényt, amely egy könyvet szorongat egy üregből kiemelkedve, meg egy zsákmányt ejtő oroszlánt, amint a préda felfalására készül. A kép közepén az Élet groteszkül megformált kútja, a tetején egy félholddal, amely az ördög jele, és az iszlám valamint a törökök juthatnak eszünkbe róla.

Ennél is baljósabb a bagoly, amely a kút alján egy lyukból bá­mul kifelé. Az ókori görögök felfogásá­ban a bagoly Pallasz Athéné jelképeként a bölcsességet tes­tesítette meg (ezért lett bölcs a bagoly), de a középkorban ez az éjszakai madár baljós hangjával a go­noszt szimbolizálta. A bagolyfigura rendre visszatér Bosch fest­ményein.

A festmény közép­ső része az élet ha­talmas panorámája: m ezíte len ala ko k, fantasztikus állatok, méretes és túlérett gyümölcsök és külö­nös kőalakzatok. A hatalmas eprek, ame­lyek megízleléséért az ember elkesere­detten küzd, a kísér­tés legkézenfekvőbb megnyilvánulásának, a szexualitásnak a jelképei. Az óriás hal, amely a két szélen jelenik meg, fallikus szimbólum. Az első táblán az emberpár, Ádám és Éva nagyob­bak, mint az állatok, és hasonló arányúak, mint az Istent megtestesítő Jézus. Itt, a középső részen viszont megváltoznak a dimenziók.

Számos madár vegyül az emberekkel, sőt, ők kínálják meg a (tiltott) gyümölccsel őket. A zseni szürreális tobzódását látjuk, már-már szürre­alizmust. A valós életben a madarakat általában ártalmatlannak tartjuk. Vonzóak a színes tollaik és dallamos hangjuk. E madarak jelenléte azon­ban fenyegető és baljós. Mintha felfújták volna őket: sokkal nagyobbak az embereknél. Üresen meredő szemükkel és erős, éles csőrükkel mintha fenyegetnék a körülöttük lévő meztelen és védtelen embereket.

A Gyönyörök kertjében minden lépés veszélyt tartogat. Bosch a világi örömök mulandóságára int bennünket. A lédús gyümölcsök édessége hamar eltűnik. Minden emberi teremtmény egy irányba halad, ami a jobb táblán látható. Mindenestül pokoli itt a táj, élénk részletekkel állnak előttünk a kárhozottak kínjai.

Akik halálra ítéltettek, a bűnük szerint bűnhődnek: a falánkak örökös hányásra vannak ítélve, vagy a madárfejű Sátán üríti ki őket. Egy néhai zenésznek hárfahúrok hatolnak át a testén, egy másik végbelébe furulya fúródik. Elképesztő változatosságban láthatunk itt szörnyeket és démo­nokat, mindegyik rémálomba illő.

A legrémisztőbb és zavarba ejtőbb pokoli szörny mind közül a fa-ember a kép közepén. Üreges torzója két korhadt fatönkön áll, és hegyes ágak döfik át, amelyek a testéből nyúlnak ki. A fa-ember a kép szemlélője mögé néz, különös, sóvárgó arckifejezéséből arra következtethetünk, hogy Bosch az önarcképét alkotta meg, amint gyászosan tanulmányozza az emberiség bukását.

Ellentmondások

E jelentős festményeken fény és árnyék szélsőséges kontrasztját látjuk, végül mindig a sötétség győz. Íme a középkor minden rémálma össze­foglalva: kénkő és pokoli lángok, örök kárhozat és sötétség, sírás és fogaknak csikorgatása.

Bosch festményei láttán az ellentmondásosság erőteljes érzése fog el bennünket. Nem csak látjuk az összeférhetetlen erők öldöklő küzdelmét, de érezzük, tapintjuk, halljuk és ízleljük is. Az ábrázolás annyira élet­szerű, hogy kinyúlik a képből és torkon ragad. Időről időre megidéződik a szürrealizmus, amely egy hasonló történelmi környezet szülötte volt. A mélyben ugyanazok az ellentmondások húzódtak meg, amelyeket a motívumok nagy hatású társításával jelenít meg a festő.

Bosch mint valami tükör mutatta meg a kort, amelyben élt. Ez maga a földi pokol. Az akkori emberek nagy többségének a XV. század valóban földi pokol volt. Óriási mélységet látunk itt. Mint minden nagy művészet, Bosché sem marad a felszínen, hanem az emberi psziché legmélyére hatol, és leg­titkosabb álmait és rémeit hozza a felszínre. A művészet imitálja az életet.

Abban a világban, ahol annyian éheztek, a visszataszító falánkság képeit látjuk. Ugyanaz az otromba egyenlőtlenség gazdag és szegény között, ugyanaz az igazságtalanság, mint amit korunkban élünk meg. Mivel nem képes ezeket az igazságtalanságokat orvosolni a valóságban, Bosch a festményei révén vesz elégtételt. A kárhozottak kínjai szorosan kapcsolódnak a bűnük természetéhez: a pompás és élveteg nőket békák és gyíkok teszik magukévá, szemérmükbe csimpaszkodva. Ez a keresz­tény világkép elemi nőgyűlöletének kifejeződése, amely szerint az ere­dendő bűn Éva anyánknak köszönhető. A zenészeket a saját hangszereik gyötrik, amelyek kínzóeszközzé alakulnak és így tovább.

Bár feltűnően modernnek hat, e képzetek művészi inspirációja a kö­zépkorból ered. Találkozhatunk vele a démonok és kárhozottak groteszk figuráin, a templomok külső falain, például a vízköpőkön. A régi művészet legizgalmasabb területe volt ez a fajta ábrázolás. Addig alárendelt szere­pe volt, most viszont előtérbe kerül, és önálló életre kel.

Reformáció és ellenreformáció

A halál végül 1516-ban érte utol Boscht a szülővárosában. Egy évvel később egy fiatal szerzetes, Luther Márton felgyalogolt Wittenberg temp­lomához, és kitűzte 95 pontját az ajtajára. A polgárság első lázadása a feudalizmus ellen szükségképpen vallásos reformmozgalomban öltött testet. A protestáns vallás lényegében a polgárság világnézetét és érde­keit fejezte ki. Ugyanakkor a régi feudális rend legelvakultabb támaszát a katolikus Spanyolországban találta meg.

Egész Európa a forradalmi kor szélén állt, amely vallásháborúnak ál­cázta magát. Mintha a haláltáncba léptek volna, amely három évtizedig tartott. A Bosch pokoli vízióin felcsapó tüzek Hollandia, Németország és Csehország városaiban gyúltak ki. De sehol nem harcoltak a vallás ne­vében olyan kegyetlenül, mint Hieronymus Bosch szülőhazájában, ahol a történelem első polgári forradalma a nemzeti függetlenségért vívott harcként lángolt fel Németalföld és Spanyolország között.

A Bosch festette pokoli kínok hasonlítottak azokra, amelyeket a spanyol inkvizíció szabott ki szerencsétlen nőkre és férfiakra a vallás nevében. Mi­után a kegyetlen Alba herceg vérbe fojtotta a protestáns Németalföld első felkelését, Bosch leghíresebb festményeinek jó része Spanyolországba került. A vakbuzgó katolikus II. Fülöp, az ellenreformáció vezetője Bosch lelkes rajongója volt, és megvásárolta vagy elkobozta az összes művét, amire csak rá tudta tenni a kezét. Az Escorialban tartotta a képeket, amely különös keveréke kolostornak és birodalmi hatalmi központnak.

A fatáblát, amelyre Bosch a hét főbűn motívumát festette, Fülöp a hálószobájába helyeztette, és az még a halálakor is ott volt. Rejtélyes figyelmeztetés áll rajta: „Vigyázz, Isten lát”. Kérdés, hogy Fülöp látott-e bármit is. Sem Boscht, sem a festményeit nem értette, amelyek dühödt leleplezései a római katolikus egyháznak és korrupt gyakorlatának, mint amilyen az apácafátylas koca, amely épp egy okmány aláírására kény­szerít egy férfit, talán hogy világi javait adományozza az egyháznak. E képek erőteljes ábrázolásai az egyház morális hanyatlásának és mély­séges romlottságának.

A történelem furcsa fintoraként Bosch munkáit az ellenreformáció vezetői lelkesen éljenezték, köztük Fray José de Sigüenza, Fülöp lelki vezetője. Valójában Bosch egyetlen apácát vagy szerzetest sem ábrá­zolt kedvező fényben. Ha Bosch valamit előkészített, az épp az egyház megdöntése volt, nem a védelme. Azt is mondhatnánk, hogy Luther rendszerbe foglalta Bosch inkoherens művészeti elképzeléseit. Ebben az értelemben a művészet a történelem előfutára.

Egyes kutatók felvetették, hogy Bosch tagja volt valamely szakadár és eretnek csoportnak, amelyek gombamód szaporodtak abban az időben. Wilhelm Fraenger bizonyítani próbálta, hogy Bosch egy szakadár egyház­hoz, az adamitákhoz tartozott. E csoport tagjai testvérnek szólították egy­mást, és a nőknek kiemelt helyzetük volt a közösségben. Ünnepelték a pa­radicsom örömeit és a tudás fáját. Meztelenül imádkoztak együtt, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Merőben új eszme volt ez, már-már egalitárius. Fraenger szerint Bosch festményei adamita rituálékon alapulnak. Más szerzők ezt vitatták, és valódi bizonyíték nincs erre az elképzelésre.

Akkor és most

Boscht tekinthetjük a középkor utolsó festőjének. Erre az időszakra utalva írta Bosing (1993, 45): „A haldokló középkor teljes fényében ragyogott fel, mielőtt örökre kihunyt.” E művészet mégsem tűnik középkorinak a számunkra. Hangosan és tisztán szól. Úgy tartják, hogy Bosch stílusa és technikája ijesztően modern. Egyfajta rejtett tartalma van. Ez a művé­szet olyasmi, ami valamit üzen. Félelem nélkül néz szembe a realitással és ítélet kimondására kényszerít. Mennyire más, mint a mai művészet értelmetlen játszadozásai!

Bosch a kapitalizmus kezdetének korában festett. A kapitalizmus hőskora még a távoli jövő volt. De Bosch látómezején ez kívül esett: mindaz, amit látott, világos tünete volt a végső pusztulás fázisa előtt álló társadalomnak. Amikor egy adott társadalmi-gazdasági rendszer kifullad, ugyanazok a tünetek mutatkoznak: gazdasági krízis, háborúk és belpolitikai harcok, erkölcsi hanyatlás és az eszmék válsága, amely a régi vallási és erkölcsi meggyőződések gyengülésében jelenik meg, a misztikus és irracionális irányzatok felerősödésével kísérve; a pesszimizmus általános érzete és a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a művészet és a kultúra hanyatlása.

Ilyen jelenségeket fedezhetünk fel az olyan társadalomban, amelynek kifulladt a progresszív jellege és többé nem képes olyan előrevivő tenden­ciákat produkálni, mint korábban. Ezekben a helyzetekben rendre előjön a „nyakunkon a világvége” érzése. Az ókori Rómában ez a hiedelem a korai kereszténységben öltött testet, amelynek tanítása szerint a világ egyik napról a másikra lángok között fog elpusztulni. A feudalizmus ha­nyatlásának korszakában a flagellánsok városról városra járva jövendölték a világvégét. Mindkét esetben a világvége helyett a korábbi társadalmi­-gazdasági rendszer múlt ki: a rabszolgaság, illetve a feudalizmus.

Most, a XXI. század második évtizedének elején tisztán látszik, hogy a kapitalizmus is a végső pusztulás fázisába lépett.

Sok hasonlóság van Bosch kora és a mi jelenünk között. A korai XXI. század zajos, erőszakos és kaotikus kor, szeptember 11-e világa, az Irak és Afganisztán elleni erőszak világa. A világot, amelyben élünk, háborúk dúlják, éhínség és nyomor, a legvisszataszítóbb jólét és hivalkodás mellett.

A rendszer betegsége minden szinten megjelenik. Hat évszázaddal a Szénásszekér megalkotása után a szekér egyre csak gördül tovább, súlyos kerekei közé darálva boldog-boldogtalant. A kapitalista elidege­nedés és az árucikkek fétissé válása oly mértékig a pszichénk részévé vált, hogy észre sem vesszük. Egy Bosch formátumú alkotó tudná csak ezeket a rejtett meggyőződéseket tudatunk felszínére hozni.

A történelemben soha nem emelt ekkora válaszfalat ember és ember közé a pénz, mint manapság. Az embereket a tárgyak szintjére alacsonyít­ják, a lélektelen tárgyak pedig emberi jelentőséget kapnak. E folyamatban meggyengül, tönkremegy és elvész az emberség. A Bosch festményein látható érzéketlen, állatias, mohóságtól és fösvénységtől eltorzult arcokkal ma a tőzsdék parkettjein találkozunk, ezekben az óriási kaszinókban, ahol milliók életét dönti el a piaci görbe kiszámíthatatlan ugrálása.

Bosch rémálomba illő víziói nem állnak távol a mi korunk állapotától, csak épp e képeket nem festményeken, hanem esténként a televízió képernyőjén látjuk. Mindez mégsem fejeződik ki a kortárs művészet­ben. A kongói polgárháborúban négymillió férfit, asszonyt és gyermeket mészároltak le, közben a brit művészek legjelentősebb alkotása egy bevetetlen ágy.

Miért nézünk örökké a múltba és csodáljuk nosztalgiával a régi korok nagyszerű művészetét? Talán mert a művészetnek többé semmilyen értel­mes mondandója nincs. Pablo Picasso a spanyol polgárháborúra válaszul alkotta meg mesterművét, a Guernicát. Goya is a maga kora szörnyűségeit kommentálta és ítélte el A háború borzalmai című sorozatában. Ma még a cápákat is csak döglötten és formaldehidben tartósítva mutatják nekünk.

Ma a művészetet magát is üvegtárolókban teszik elénk, fertőtlenítve és balzsamozva. Először fordul elő az évszázadok során, hogy a művészet­nek semmi mondandója nincs a világról, amelyben élünk. A valóságtól eltávolodott gyűjtők és esztéták kicsiny klikkje sajátította ki a művészetet. Nem csoda, hogy miután a művészet közönnyel viseltetik az emberek igazi élete és gondjai iránt, az emberek is teljesen közömbössé váltak a művészet iránt.

A mi korunknak is szüksége van a maga Hieronymus Boschára, hogy tükröt tartson és megmutassa e kor valódi természetét. Valahol távol bizonyára léteznek ilyen művészek, de nem halljuk a hangjukat. Elfojtja a pénzcsinálás zajos tülekedése, amely ugyanúgy uralja a művészetet, mint a társadalom többi részét. Előbb vagy utóbb a művészet valódi hangja, egy bátor és igaz hang hallatni fogja magát, és az emberiség csak gazdagodhat általa.

(Fordította: Gerle Éva)

(Erdeti megjelenés: In Defence of Marxism, 2010. december 23. http:// www.marxist.com/bosch-art-of-death-agony-of-feudalism.htm )

Hivatkozott irodalom

Beagle, Peter S. 1982: The Garden of Earthy Delights. London, Viking Press

Bosing, Walter (1993): Hieronymus Bosch, 1450 k.-1516. Menny és pokol között. Budapest, Kulturtrade Kiadó

Huizinga, Johan 1976: A középkor alkonya. Budapest, Helikon Kiadó

Marx, Karl 1975 (1848): A Kommunista Párt Kiáltványa. In: Marx-Engels Válogatott művei, 1. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Az 1910-es mexikói forradalom századik évfordulóján a forradalom újra vita tárgya lett. E történet felülvizsgálata (is) nagy hévvel zajlik. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, melyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit. Állítsuk helyre a történelmi igazságot, hogy eligazodjunk a jelenben.

„[A hosszú időtartam szemléletének] elfogadása a történész számára annyit tesz, hogy alkalmazkodnia kell a stílus és a hozzáállás megváltozásához, a gondolkodás átalakításához, a társadalmi valóság új koncepciójához. […] Mindenesetre a lassú történelem e szintjéhez viszonyítva úgy gondolhatjuk újra át a történelem teljességét, mintha egy infrastruktúrából indulnánk ki."

(Fernand Braudel: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, 1958)

 

Száz évnyire az 1910-es mexikói forradalomnak a mexikói történelmen belül üdvözlendő és szükségszerű kirobbanásától, e forradalom most újra vita tárgya. Néhány évtizede a földkerekség szinte minden társadalmá­ban szükségszerűen eluralkodott az emlékezésre, megemlékezésre való törekvés. Az igyekezet puszta ténye miatt a kormányok, az egyetemek, az értelmiségiek és a legkülönfélébb intézmények vadásznak minden olyan megünnepelhető, megemlékezésre alkalmat adó eseményre, je­lenségre vagy történelmi folyamatra, amely óta már eltelt bizonyos számú év, évtized vagy évszázad. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, me­lyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit.¹

Éppen ezért talán még a személyiségeknél, folyamatoknál vagy a megemlékezésre szolgáló tényeknél is fontosabb az a különleges mód, ahogyan az emlékezés, a megemlékezés zajlik, amikor megismétlődik a már többször jelzett folyamat: a múlt szükségszerű újrakodifikálása és felhasználása, attól függően, hogy melyek a szükségletei és válaszútjai az azt felidéző és rá emlékező jelennek.² Ennek fényében paradoxon­nak tűnik, hogy Mexikó és a mexikói forradalom százéves évfordulójáról való megemlékezés esetében egy konzervatív és szélsőjobboldali kor­mány emlékezik meg, vagyis közvetlen örököse azoknak a konzervatív, Amerika-barát és reakciós csoportoknak, amelyeket az 1910-1921-es mexikói forradalom legyőzött.

Nagy valószínűséggel ez magyarázza, hogy miért tanúsít általános érdektelenséget a jelenlegi mexikói konzervatív kormány a mexikói füg­getlenségi mozgalom kétszáz éves és a mexikói forradalom százéves évfordulójával szemben, valamint azt is, hogy miért olyan alacsony intel­lektuális színvonalú személyekre bízta az ünnepségek megszervezését. Az is tény, hogy az említett ünnepségek sorába – turisztikai fürdőhely felújítása, új országút átadása vagy épületek tornyának építése mellett – állítólagos tudományos beszélgetések vagy sorozatok is beletartoznak, melyekben a résztvevő szakértők többségének semmi köze nincs sem a függetlenségi mozgalom, sem a mexikói forradalmak témájához.³ Annak ellenére, hogy mindkét történelmi folyamatban a mexikói elnyomott népi osztályokat és rétegeket végül is leverték, ugyanezekben a folyama­tokban kétségkívül legyőzték és marginalizálták az említett konzervatív és visszahúzó szektorokat is, amelyeknek történelmi leszármazottai kormányoznak tíz éve Mexikóban (igaz, az utóbbi négy évben csak egy botrányos és szégyentelen, arcátlan és nyílt választási csalás nyomán).

Fonák helyzet egy jobboldali kormány számára, hogy neki kell most megünnepelnie történelmi ellenségeit, meg kell emlékeznie róluk. Nekünk viszont túl kell mutatnunk a hivatalos megemlékezéseknek és a szintén hivatalos történelemnek és emlékezetnek a felületességén és ürességén, hogy helyette komolyabb és mélyebb kérdésekkel foglalkozzunk, és ezek segítségével új helyet találjunk a száz évvel ezelőtti mexikói forradalmi folyamatnak a mexikói fejlődés hosszú történelmi időtartamán belül, to­vábbá gazdag és összetett útja különböző történelmi időinek horizontján. Olyan kérdésekre van szükségünk, amelyek egy kritikusabb és tudomá­nyosabb egyensúly megvalósítását teszik lehetővé, mint amilyet ez a száz évvel ezelőtti folyamat jelentett. De foglalkoznunk kell a mai Mexikó harcai és útelágazásai szempontjából a forradalom legfőbb tanulságaival a szintén történelmi – és nem pedig kronológiai – 2010 előestéjén.⁴

Ahogy előrehaladunk a mexikói forradalom tanulságainak kritikai felmé­résében – a mély történelem szerkezetei felől, ahogy Fernand Braudel tanította -, azt kérdezhetjük magunktól: milyennek mutatkozik az 1910-es mexikói forradalom a hosszú történelmi időtartam szempontjából. És milyen globális mérleget vonhatunk a kronológiai XX. század eleji mexikói forradalom szerepéről, ha ezt a forradalmat Mexikó történelmi fejlődé­sének globálisabb görbéjén vizsgáljuk? Valójában milyen az a szerep, amelyet a mexikói forradalom egész Mexikó elnyomott és népi osztály­harcainak útján és általánosabb fejlődésén belül betölt? Kirobbanásának száz éves távlatából hogyan értékelhetjük a sikereket és a vívmányokat, valamint a korlátokat és a vereségeket, amelyeket a mexikói forradalom alapvetően fontos történelmi eseménye hozott az elnyomott rétegeknek, csoportoknak és osztályoknak?

Úgy gondoljuk, ezeknek a problémáknak a megértéséhez és a meg­felelő válaszhoz kétségkívül szükség van arra, hogy eltávolodjunk a mexikói forradalom hivatalos megítélésétől, vagyis a mexikói forrada­lomról a hatalom által kínált és a mexikói tudományos körökben jobbára legitimált hivatalos történelemtől. Ez a történelem mindig az elnökökre, a vezetőkre, a vezérekre koncentrált, nem vesz tudomást országunk elnyomott osztályainak és társadalmi csoportjainak alapvető szerepé­ről, az indiánokról, a földművesekről, a munkásokról, a nőkről, a városi szegényrétegekről, vagyis az említett mexikói elnyomott osztályok széles tömegeiről.

A hivatalos történelmet a csaták átmeneti győztesei írták, akik a mexi­kói forradalomban színre léptek, és ez a történelem, mint minden hiva­talos történelem, tele van mítoszokkal és hamis legendákkal, mert ez a múltat dicsőítő történelem, de mindenekfelett a legaktuálisabb jelenünket legitimáló és igazoló történelem. Szóval, ha újra átfésüljük ezeknek a hivatalos változatoknak a történetét, és megpróbálunk behatolni a népi osztályok és rétegek igazi ellentörténelmeinek területeire, esetleg talál­hatunk néhány fontos válaszelemet az előzőekben felvetett kérdésekre.

Ha a hosszú időtartam horizontja⁵ felől vesszük szemügyre, az 1910-1921-es mexikói forradalom monumentális kísérletnek bizonyul, melyet az elnyomott mexikói osztályok vittek véghez, azért, hogy meg­próbálják gyökeresen megváltoztatni saját sorsuk és Mexikó sorsának irányát. Monumentális próbálkozás ez, amely csakúgy, mint a francia forradalom vagy az orosz forradalom, világosan és nagyon gyorsan nemzeti dimenziót ölt, miközben különleges globális társadalmi mély­séget mutat, bár Mexikó az imént említett forradalmakhoz képest eltérő eredményt ért el.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mexikói forradalom, bár levert forradalom, nagyszerű volt, és országunk elnyomott osztályait illetően mély nyomot hagyott. Mind a francia forradalomnak, mind az orosznak sikerült a saját társadalmában és nemzetében gyökeres, átfogó változást elérnie, ezzel szemben a mexikói forradalom – mint levert forradalom – a társadalom különböző területeinek kiterjedt szövetében sokkal halvá­nyabb, kevésbé gyökeres, sokkal egyenlőtlenebb átalakulást gerjesztett. Egyenlőtlen átalakulást és sokkal kevésbé radikálisat, amit éppen az 1910-1921-es széles körű társadalmi mozgalomban résztvevő – kétség­kívül főszerepet játszó – paraszti rétegek veresége magyaráz.

Ily módon az imént vázolt összehasonlítás perspektíváján⁶ belül világos, hogy a francia forradalomnak sikerült teljesen és gyökeresen felszámolnia a francia feudális rendszert, és e mély és globális felszá­molás eredményeképpen létrehoznia a kronologikus XIX. és XX. századi Franciaország modern polgári társadalmát, továbbá ezzel párhuzamosan – ahogyan Marx írta annak idején – a modern politikai rendszer egyete­mes modelljét, azaz a modern polgári demokratikus állam klasszikus és paradigmatikus formáját általában.

Az orosz forradalomnak pedig legfőbb eredménye az volt, hogy sike­rült teljesen eltörölnie a cári politikai rendszert és az orosz parasztság szolgaságán alapuló társadalmi rendszert, ezenfelül az emberiség egész történetében egy nemzetre vonatkozóan először kísérelt meg létrehozni egy nem kapitalista társadalmat (amit sajnálatos módon nem tudott következetesen végigvinni, ehelyett sajátos orosz kapitalizmust hozott létre, amely bizonyos területeken rendkívül fejlett, más területeken pedig kevésbé, vagy éppenséggel fejletlen). Ugyanebből a szempontból néz­ve a mexikói forradalom alapvető eredménye pusztán annyi volt, hogy nemzeti szinten áthelyezte az átfogó hegemóniát a közép-mexikói vagy „központi országrészbeli" csoportoktól az „északi országrészben"⁷ lévő csoportok, az úgynevezett „Sonora csoport" hegemóniája irányába. A hegemónia fontos újraközpontosításával a mexikói nemzet vezetése átkerült az uralkodó osztály konzervatívabb és a régi földtulajdonhoz jobban kötődő frakciójától egy másik frakcióhoz, egy sokkal modernebb szektorhoz, amely a legújabb kapitalista viszonyokhoz kapcsolódott. Ennek következtében fontos változások mentek végbe a gazdaságban, a társadalomban, a politikában és a kultúrában is, ami felgyorsított bi­zonyos tendenciákat, melyek már Porfirio Díaz időszaka óta jelen voltak Mexikóban.

A kronológiai XVIII. illetve XX. századi Franciaországban és Oroszor­szágban a társadalmi változások radikálisak és globális méretűek voltak, Mexikóban viszont a forradalom, bár kétségkívül fontos változásokat hozott a gazdaságban, a társadalomban, a politikai berendezkedésben – amennyiben első ízben adta át e területeken a hegemóniát az újonnan született ország „északi szektorának" -, nem változtatta meg sem az irányát, sem az általános státuszát a XIX. századi Mexikónak.

Ahhoz, hogy a mexikói forradalom hatását reálisan értékeljük a hosszú történelmi időtartamon belül, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy Me­xikó a forradalom után is függő ország maradt. A durva és elszegényített hivatalos mexikói történetíráson belül⁸ makacsul táplált egyik mítosz ellenére, sem az 1810-es függetlenségi forradalomban (ahogyan minden iróniát mellőzve nevezik), sem az 1910-es mexikói forradalomban Mexikó nem nyerte el valódi integrált függetlenségét, azaz gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális függetlenségét általában.

Nyilvánvaló, hogy Mexikó manapság továbbra is szerkezetileg függő ország, a gazdaság, a technológia, a kereskedelem vagy a pénzügyek területén legalább annyira, mint a társadalmi viszonyok, a nemzetközi és a nemzeti politika, de a kultúra, az oktatásügy és általában a művészetek tág szférájában is. Mert a mexikói forradalom valójában csak a központok megváltozását idézte elő, és ennek mentén alakult ki különböző függő­ségeink többszörös láncolata – kezdetben a XIX. századi Nyugat-Euró­pa domináns országaitól, majd később ez az általános uralom minden területen áttevődött az Egyesült Államokra.

A világgazdaságot egymást követően uraló központoktól való több­szörös függőség feltétele fennmaradt, Mexikó az 1910-es forradalom után továbbra is periférikus, szegény és elmaradott ország volt. Annak ellenére, hogy a mexikói forradalom fontos gazdasági és társadalmi átala­kulásokat gerjesztett, ezek nem tudtak változtatni sem országunk függő­ségén, sem szegénységén, sem strukturális elmaradottságán. Ezenkívül Mexikó a kronológiai XX. század elején lezajlott mexikói forradalom után is túlnyomórészt paraszti ország maradt, amely – bár jelentős iparosítás kezdődött – nem tudott változtatni agrár jellegén egészen a kronológiai XX. század utolsó harmadáig.

Mexikó akkori függő, periférikus és paraszti jellege az egész társadal­mat és átfogó irányát jellemző valóság és meghatározó szerkezeti elem, amely több évtizeden keresztül lényegében változatlanul megmaradt az 1910-1921-es széles társadalmi mozgalom után is. Emellett bizonyos átalakulások – melyek már Porfirio Díaz kormányzása óta kialakulóban voltak -, a mexikói forradalom által kiváltott fontos változásoknak köszön­hetően jobban elmélyültek, gyorsabban és nagyobb ütemben folytak, mint ahogyan erre 1910 előtt lehetőség volt.

így például Mexikó 1921 után folytatta belső nemzeti piacának egysé­gesítését, annak nyomán, hogy az 1910-1921-es társadalmi konfliktus során ténylegesen ledőlt a fejlődése előtt álló legfőbb akadályok nagy része. A belső nemzeti piac egységesítési folyamatával párhuzamosan felgyorsult a nemzeti burzsoázia kialakulásának folyamata. Ez a burzsoá­zia először agrár jellegű volt, majd sajátosan ipari jellegűvé lett, ahogyan kibontakozott Mexikó általános iparosodása.

Ugyanakkor, a belső nemzeti piac megszilárdulásának kiegészítése­képpen megerősödik országunk urbanizációja is. Ez az urbanizáció nem egyéb, mint a mexikói kapitalista „modernizáció"⁹ globálisabb folyama­tának egyik kifejeződése: Ez a modernizáció szerencsétlenül átíródik az új feltételek között, melyek során kialakul országunk függősége az Egyesült Államoktól, az american way of life szűkre szabott és elszegé­nyített mintájára.

Hasonlóan Mexikó mostani gyorsabb kapitalista „modernizációs" folyamatának különböző kifejeződéseihez, újrastrukturálódik a régi osz­tályszerkezet globális konfigurációja is, országunkban új politikai elit és új állam jön létre, emellett új kulturális, társadalmi és általános civilizációs formák keletkeznek.

A mexikói forradalom érintetlenül hagyta országunk globális helyzeté­nek bizonyos szerkezeti vonalait, miközben nagy mértékben felgyorsí­tott a Porfirio Díaz időszakában már jelenlévő néhány tendenciát, és a mexikói társadalmi valóság különböző szintjein néhány, szintén fontos változást gerjesztett. A kronológiai XX. század elején lezajlott széles társadalmi mozgalom eredményeinek hatásai persze nem ugyanazok egyrészt az elitek és a hegemón társadalmi rétegek, másrészt a tár­sadalmi alávetettség sokszínű világát alkotó széles és eltérő rétegek, osztályok és csoportok számára.

Ahhoz, hogy pontosabban értékelhessük ezeket a hatásokat, körül­tekintőbben részleteznünk kell őket. Meg kell különböztetnünk azokat a következményeket, melyeket ezek az általános változások, felgyorsított folyamatok és makacs történelmi állandóságok gyakoroltak Mexikó hatal­mon lévő és hegemón osztályaira, és más szinten országunk elnyomott népi osztályaira.

Azt a tényt, hogy a kapitalista modernizáció és az ezt kísérő társadalmi változások Mexikóban nem voltak mélyek, teljes körűek és egységesek – mint az 1789-es franciaországi és az 1917-es oroszországi győztes forradalmakban -, az magyarázza, hogy a mexikói elnyomott osztályokat leverték a mexikói forradalomban. Ez természetesen gyengíti ennek a forradalomnak az általános eredményét, és sokkal korlátozottabb, hal­ványabb, részlegesebb és töredékesebb változásokat eredményez, mint az imént említett francia és orosz forradalmak.

Mindenesetre a vereség ellenére világos, hogy ezek az elnyomott mexikói osztályok – a mexikói forradalom kritikus időszakának egy meghatározott fázisában – lázadásuk és főszereplésük egy különösen fontos pontjára jutottak a kronológiai XX. század második évtizedében az átalakulás általános folyamatán belül. Mindez 1914 novemberében és decemberében nyilvánult meg a legélesebben és legvilágosabban. A népi osztályok szempontjából a mexikói forradalom egész sorsa és iránya dőlt el azokban a valóban meghatározó, kritikus pontot jelentő hónapokban. Ez az a „veszélyes pillanat", amelyikről Walter Benjamin beszél Tézisek a Történelemről című ragyogó művében – arról a veszélyes pillanatról, amelyikben a csata összes alapvető erői jelen vannak, és ahol dönteni kell, hogy az összes további lehetséges pillanat közül végül melyik nyomja rá bélyegét a többire.

A mexikói elnyomott osztályok szempontjából 1914 utolsó hónapjaiban dől el a mexikói forradalom egész sorsa és fő iránya.¹⁰ Hiszen a Nemzeti Forradalmi Konvent után, amely a mexikói forradalomban résztvevő összes alapvető elnyomott erők, osztályok és csoportok találkozási pontja, a paraszti tömegeknek a nemzeti terület nyolcvan százalékán sikerült főszerepüket betölteniük és megerősíteniük, ezenkívül országunk fővá­rosát is uralták. Az 1914 végi időpontra egyrészt Pancho Villa, másrészt Emiliano Zapata paraszti hadai a nemzeti terület durván négyötödét ellenőrzik, és Mexikóváros felé tartanak, majd 1914 decemberében gond nélkül el is foglalják.

Ne feledjük, hogy országunknak Mexikóváros köré történő mértéktelen központosítása alkotja és alkotta eddig is nemzetünk hosszú történelmi időtartamában a hatalom egyik valódi neuralgikus pontját. Mexikó hosszú ideig e körül, az egész országot irányító tengely, saját fővárosa körül for­gott, és emiatt még most is érvényes az, hogy a Mexikóvárost uraló cso­port országos szinten kétségkívül alapvető és hegemón helyet foglal el.

És ez nemcsak azért van így, mert Mexikóvárosban – túl azon, hogy jogilag ez a szövetségi központ – él minden negyedik mexikói, vagyis a lakosság huszonöt százaléka, hanem, mert ebben a városban összpontosul az ország iparának nagy része, a kulturális intézmények jelentős része, és ez a legfőbb színtere az egész országunkban vég­bemenő meghatározó politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok többségének is.

1914 utolsó időszakában a mexikói elnyomott osztályoknak sikerült kézben tartaniuk az ország négyötödét és rövid időszakra magát a fő­várost is, és az adott körülmények között rendelkeztek azzal a világos lehetőséggel, hogy kezükbe vegyék a saját sorsukat, meghatározva a Mexikó előtt álló utak globális irányát.

De akkor – hasonlóan ahhoz, ahogy Oroszországban is tervezték az 1905-ös forradalomtól kezdve, és az 1917-es győztes forradalom gyümöl­cseként kialakul majd valamilyen mértékben egy paraszti népköztársaság – Mexikóban lemondanak arról, hogy elmenjenek a végsőkig, átengedik központi helyüket, az ország fővárosa feletti uralmat. Ezzel utat nyitnak a kapitalista program burzsoá újraalakítása, vagyis az uralkodó csoportok teljes visszaállítása számára. Először Álvaro Obregón hadserege szer­veződik újjá, azután új paktumokat és egyezségeket kötnek a burzsoá uralkodó osztályok, mind a katonai ellenpuccsról, mind pedig az osztály hegemóniájának globális társadalmi helyreállításáról. Ez természetesen a népi osztályok és a radikális paraszti mozgalmak ellen irányult, az egész 1915-ös év folyamán pedig elsősorban a tulajdonképpeni – Villa-féle és zapatista – paraszti seregek ellen.

Ez végképp megpecsételte a mexikói forradalom globális sorsát, megszakította radikális – ahogy Lenin nevezte, plebejus – útját. Kompro­misszumokkal megcsonkították a forradalmat, vereségre ítélték és szét­szórták a paraszti csoportokat. A forradalom nyomorékká lett, és messze távolodott mind az 1917-es orosz, mind az 1789-es francia forradalomtól.

így 1914 végén és 1915-ben eldőlt az ország paraszti osztályainak globális sorsa, és a paraszti osztályoknak a társadalmi átalakításra vonatkozó radikális plebejus terve meghiúsult. Ezzel együtt eldőlt az egész mexikói forradalom fő iránya és jellege is. Mert az egyértelmű, hogy a mexikói parasztoknak és indiánoknak, akik főszerepet játszottak az 1910-1921-es mexikói forradalomban és annak központi, tömeges, strukturális csoportját alkották, a jövőben hosszú ideig, évtizedekig soha nem lesz újra hasonló erejük, mint amilyenre 1914 novemberében és decemberében szert tettek.

1915-től a forradalomnak ezt a plebejus paraszti és radikális útját felszámolták, ami azt eredményezte, hogy Francisco Villa és az ország északi részén levő csapatai visszavonultak csakúgy, mint Emiliano Zapatának a déli országrészben állomásozó egységei¹¹ , Venustiano Carranza pedig kezdi visszaszolgáltatni a korábban kisajátított birtokokat. Az uralkodóvá váló burzsoá programban a népi osztályokat, a születő munkásmozgalmat és a különböző felkelő paraszti csoportokat megint leigázzák és betagolják, miközben az új politikai elit (és a régi elit egy része) a születő új államhatalomért verseng a felső szinteken.

E szerint a logika szerint Venustiano Carranza kormánya csak egysze­rű átmenetként tűnik fel a mexikói uralkodó osztályok helyreállításának folyamatában, amely folyamat, mint jól tudjuk, végül az úgynevezett „Sonora Csoportnak" adja át a hegemóniát, még általánosabban Mexi­kó – az előbbiekben már emlegetett – „északi országrészének", amely (ahogy ez közismert) a globális nemzeti tervet több évtizeden át újra az ország északi és észak-keleti területeire összpontosítja.

Az „északi országrész" csoportjainak közel fél évszázados hegemó­niáját később majd újra átengedik a központi országrész csoportjainak 1950-től vagy 1960-tól kezdve, és attól kezdve, hogy megindul Mexikó központi területének, különösen Mexikóvárosnak és vonzáskörzetének az erőteljes iparosítása; a központi országrésznek ezek a csoportjai említett uralkodó pozíciójukat a mexikói általános nemzeti program irányításával szerzik vissza.

Érdemes hangsúlyozni azt a tényt, hogy amikor a dolgokat a hosszú történelmi időtartam mélyrétegei alapján vizsgáljuk, az elemzett folya­matok vagy események vagy történelmi jelenségek közül sok új, esetleg szokatlan fényben jelenik meg, és közben olyan nehézségeket és dimen­ziókat mutat meg, melyek általában rejtve maradnak, hogyha közvetle­nebbül és felszínesebben vizsgáljuk őket. Egy vereség tehát magába foglalhat sikereket, előrelépéseket és fontos vívmányokat, miközben egy győzelem viszonylagossá válik és elhalványul, visszalépésekkel, jelentős engedményekkel és szintén fontos veszteségekkel keveredik. Ezzel magyarázhatjuk a látszólag ellentmondásos, de valójában világos és nyilvánvaló tényt, hogy noha a Francisco Villa és Emiliano Zapata seregeinek két, paraszti és indián ága által képviselt radikális plebejus útját leverték, paraszti és népi társadalmi mozgalomként akkora erejük volt, olyan monumentális, olyan mindent elárasztó, olyan meggyőző és lenyűgöző, hogy még így is sikerült egy sor alapvető változást kikénysze­ríteniük; kivívni egy sor fontos társadalmi átalakítást, melyek Mexikót több értelemben és a kronológiai XX. század teljes időszakában a többi latin-amerikai országtól eltérő országgá tették. Mexikó Latin-Amerika általános fejlődésén belül¹² „vezető" ország lett az 1910-1921-ig tartó átmeneti időszakban, éppen a mexikói forradalom kritikus periódusától kezdve, az 1959-es kubai forradalom kitörésének pillanatáig; akkor kezdett el Mexikó Latin-Amerikán belüli vezető szerepe egyértelműen hanyatlani és meggyengülni, és végül lassan, de visszafordíthatatlanul meg is szűnt.

Mexikó és Latin-Amerika történelme a XX. század folyamán a mexikói forradalomnak köszönhetően formálódott, de az is világos, hogy orszá­gunk útja jelentős mértékben különbözött a többi latin-amerikai nemze­tétől. Mert ez az erős és mély, paraszti és népi gyökerű forradalom moz­gósította és lázba hozta az egész nemzetet, megrendítette a gazdaság, a társadalom, a politikai és kulturális élet alapjait az egész országban.

Ennek első eredményeként azonnal és egészében összeomlott a régi kormányzó csoport, Porfirio Díaz csoportja, amely Mexikó középső országrészét testesítette meg. Átrendeződött az uralkodó osztály belső egyensúlya, a nemzeti program irányításának hegemón pozíciója az or­szág központi területeiről átkerült az északi területekre. Ez természetesen nagyon különböző rendű és mértékű, árnyalt és egyenetlen, ugyanakkor fontos társadalmi átalakításokat indított el Mexikó központi területein csakúgy, mint az északi országrészben. Eközben pedig szinte teljesen érintetlenül hagyta a déli országrészt.

A hosszú történelmi időtartam távlatából tekintve azt láthatjuk, hogy a népi, paraszti forradalomként levert, de erős és mély hatást gyakorló mexikói forradalomnak köszönhetően országunkban készül el a XX. szá­zad első latin-amerikai agrárreformja, amely léptékében és nagyságában egyedülálló latin-amerikai fél-kontinensünk egész történetében.

Széleskörű és strukturális agrárreform volt ez, amely a sok tétovázás, a földbirtokos csoportokkal való egyezkedések és országunk bonyolult adottságain belüli egyenetlen jelenléte ellenére – a tanulmányok szerint a déli területeknek jutott a legkevesebb, azt szinte nem is érintette az agrárium nemzeti átalakítása – kétségkívül teljesen átformálta Mexikó mezőgazdasági szerkezetét, sokkal haladóbbá és fejlettebbé tette, mint amilyennel akkoriban a többi latin-amerikai ország rendelkezett.

Ez egyértelműen kitűnik, ha összehasonlítjuk a mai Mexikó mezőgaz­dasági fejlődését például Guatemaláéval, ahol a XX. század negyvenes-ötvenes éveiig nem volt agrárreform, és amikor megpróbálkoztak vele, az is kudarcba fulladt az USA által támogatott 1954-es katonai puccs miatt, ami napjainkig elodázta a guatemalai kapitalizmus gyorsabb és átfogó előretörését.

Vagy összevethetjük a mexikói agrárreform hatásait a brazíliai helyzet­tel az egész kronológiai XX. századra, sőt akár napjainkra vonatkozóan. Brazíliában a Föld nélküliek Mozgalma, amely az egyik legfontosabb rendszerellenes latin-amerikai mozgalom, éppen a brazil agrárreform történelmi hiánya miatt alakult ki. Olyan hiány ez, amely például abban a tényben ölt botrányos formát, hogy ebben a dél-amerikai országban máig létezik egy nagybirtok – egy tulajdonosa van -, amelyik akkora, mint egész Portugália területe.¹³ Ehhez hasonló nagyságú birtok – majdnem egész Chihuahua államnyi területtel egy család tulajdonában – Mexikó­ban is volt, az 1910-es forradalom kirobbanása előtt. A mexikói agrár­reform, annak ellenére, hogy felülről, a hatalom köreiből szabályozták, ellenőrizték, irányították és valósították meg, mély társadalmi mozgósítás, erős és élénk népi és paraszti mozgalom tiszta gyümölcse, és bár ezt a mozgalmat leverték, érvényre juttatja erejét és jelenlétét, eleven és tevékeny elemként szilárdan tartja magát gyakorlatilag Mexikó egész kronológiai XX. százada folyamán. Ez közvetetten mutatja a Walter Benjamin által védett tézis érvényességét. Ebben a tételben kijelenti, hogy a „legyőzött múlt", még ha leverték is, tovább él, tovább működik és érezteti hatását a történelem bizonyos időszakában, miközben tü­relemmel várja a megfelelő feltételeket, hogy újból felbukkanhasson, újra küzdelembe bocsátkozhasson a történelmi drámában az elsüllyedt lehetséges jövőbeli útirányok meghatározásáért.

A levert plebejus paraszti forradalom – amely mindenesetre képes volt elsöpörni a belső nemzeti piac kialakításának útjában álló legfőbb aka­dályokat – üdvözítő hatásai felgyorsították a mexikói ipari tőke számára az áruk, a pénz és a munkaerő részpiaci hármasának kialakítását. Ezzel sikerült megteremteni a kedvező feltételeket egy nemzeti szintű belső piac létrehozásához, ami magában foglalja, hogy a mexikói gazdaság a kronológiai XX. század folyamán egységesebb, szilárdabb és sokrétűbb gazdasági struktúrává alakult, mint a többi latin-amerikai gazdaság. Ez az egyik oka annak, hogy Mexikót a kronológiai XX. században, Brazília és Argentína mellett gazdasági téren Latin-Amerika három vezető országa között tartják számon. Ez részben kétségtelenül országunk méretének és a természeti erőforrások nagy gazdagságának, sokféleségének is köszönhető, de összefügg a szilárd és erős belső nemzeti piac sikeres kialakításával, következésképpen a különböző termelő és kereskedelmi ágazatok nagyobb mértékű gazdasági integrációjával.

Az 1910-1921-es levert parasztforradalom harmadik fontos hatása az, hogy ennek köszönhetően Mexikó, saját iparosítása megvalósításában, amely tömegesen és általános méretekben csak a második világháború óta kezdődött el, sokkal jobb feltételekre tett szert. Az iparosítás termé­szetesen erre az integráltabb gazdasági struktúrára és az agrárreformra támaszkodik. Ez utóbbi továbbra is egyenetlen, mégis fontos kiinduló­pontja ennek az iparosításnak, legalább annyira, mint a gazdasági mo­dernizáció általában. Ennek segítségével lesz Mexikóból Latin-Amerika egyik legfontosabb ipari országa. Olyan előny ez, amelynek jelentősége akkor érzékelhető világosan, amikor azt tapasztaljuk, hogy az említett iparosítás sajnos nem volt általános példa a latin-amerikai országok nagy részének gazdasági fejlődése során.

A mexikói forradalomnak, bár leverték, másik fontos hatása, hogy előidézte Mexikó teljes társadalmi szövetének általános átstrukturálását, azaz a mexikói társadalmi osztályok mély átalakítását, ami azt jelentet­te, hogy a legelmaradottabb régi uralkodó osztályokat, mint például a földbirtokos oligarchiát háttérbe szorították más, egyenértékű, sokkal korszerűbb és fejlettebb csoportok (az imént említett esetben az északi országrész akkoriban születő agrárburzsoáziája, majd a későbbiekben és általánosabb értelemben a mexikói ipari burzsoázia).

Vagy vegyük például a mexikói városi középosztály társadalmi felemel­kedésének esetét. Ez a születését is a mexikói forradalomnak köszönheti, amely az általános gazdasági modernizáció ösztönzésével előmozdította az urbanizációs folyamatot, ezzel együtt nagy mértékben a szabadfoglal­kozások fejlődését, a kiskereskedelem és a kisipar növekedését, az alkal­mazotti, hivatalnoki és kisvállalkozói középréteg felvirágzását – azokét, akik általában az említett városi középosztályt alkotják és újratermelik.

Ennek a forradalomnak – annak ellenére, hogy leverték – másik fontos társadalmi következménye, hogy az ország egészében érezteti előremutató hatásait. Olyan társadalmi rendszert alkotott, amelyben az úgynevezett „jóléti állam" sokkal inkább jelen volt és fejlődött, mint La­tin-Amerika más nemzeteinél. A mexikói társadalom – még a forradalom leverése után is – sokkal jobban át volt itatva a népi és elnyomott osztá­lyok igényeivel, mint más latin-amerikai társadalmak. Ezek az osztályok a vereség után is olyan erővel rendelkeztek, és annyira jelen voltak a társadalomban, hogy különböző módokon sikerült kikényszeríteniük néhány követelésük és igényük teljesítését.

Az 1910-es mély forradalom közvetlen gyümölcseként a mexikói társa­dalom kénytelen volt különböző módokon figyelembe venni az elnyomott osztályok és szektorok követeléseit, mely rétegek hosszú éveken keresz­tül félelmet és rettegést keltettek a kronológiai múlt század húszas éveitől megerősödő új uralkodó osztályokban. Mert ha – mint Carlos Monsivais állítja – a mexikói forradalom a „talaj alatti réteg betörését" jelentette nem­zetünk törékeny területére¹⁴ , akkor világos, hogy az új mexikói uralkodó osztály egyik elsődleges feladatának azt tekinti, hogy „újra megszelídítse a népet", visszaterelje ezeket az embereket a társadalom föld alatti területei felé és újfent kialakítsa a régi és új uralkodó osztályok új hegemóniáját, amely igencsak veszélybe került az 1910-1921-es forradalmi évtized alatt. De logikus, hogy a kontroll és az új hegemónia újbóli meghonosítása a mexikói forradalom kritikus évtizedét közvetlenül követő években nem volt lehetséges, csak számos társadalmi engedmény és a népi osztályok több követelésének elfogadása árán. A néprétegek – vonakodva és lassan – csak ezeknek a vívmányoknak a fejében fogadják el azt, hogy elnyomásuk és kizsákmányolásuk megújított feltételei közé taszítsák őket.

Például ezért alakul ki Mexikóban egy olyan társadalombiztosítási és egészségügyi rendszer, amely máig sokkal átfogóbb, szélesebb körű, kidolgozottabb és hatékonyabb, mint bármelyik másik, egész Latin-Ame­rikában. Ez egyáltalán nem a hatalom nagylelkű adománya, hanem a mexikói népi és elnyomott osztályok által kikényszerített vívmány. Ez az egészségügyi rendszer ugyan ma az általános válság miatt katasztrofális állapotban van, de a korábbi években és a kronológiai XX. századnak majdnem a teljes időszakában kiterjedt a társadalom nagy részére; emel­lett olyan szolgáltatásokat és ellátásokat tudott nyújtani használóinak, amelyeknek nincs párjuk Latin-Amerika más nemzeteinél.

A mexikói forradalom közvetlen gyümölcse és a népnek a hatalmon lévők akarata ellenében kikényszerített fontos vívmányainak megnyilvá­nulásaként megemlíthetjük azt a tényt is, hogy Mexikóban létrehoztak egy olyan egyetemet, amelyik jelentős mértékben nyitott országunk elnyomott rétegeinek befogadására. Ez az egyetem a XX. század első felétől kezdve a tömegek egyeteme, és ezzel alaposan megelőzött olyan folyamatokat, amelyek csak a második világháború után mentek végbe az egész világon.¹⁵ Ez az egyetem a teljes XX. század folyamán ingyenesen működött, ahol nemcsak az elit csoportok vagy az uralkodó osztályok tagjai tanulnak, hanem társadalmunk középosztályaihoz és a néprétegek egy részéhez tartozók is.

A néprétegek különböző csoportjaiból összetevődő diákságra épülő Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem a felfelé irányuló társadalmi mobi­litás folyamatos működését jelentette a kronológiai XX. században. Ez az 1999-ben és 2000-ben tartott nagyon hosszú sztrájkok idején vált nyilvánvalóvá, amikor a diákok az egyetemnek éppen ezt az ingyenes és széleskörűen népi jellegét védelmezték, amely az 1910-es mexikói forradalom közvetlen gyümölcse volt. A hatalom azzal, hogy ezt a jellegét meg akarta semmisíteni és vissza akarta vonni, tizenegy hónapos, jogos népi sztrájkot váltott ki, mely csak úgy ért véget, hogy a mexikói kormány 2000 februárjában brutálisan elnyomta azt.

Mexikóban az említett egyetem népi jellege mellett – szintén az 1910-es plebejus paraszti forradalom gyümölcseként – kialakult a vidéki okta­tás általános fejlesztésének átfogó mozgalma, egy széles körű általános alfabetizációs program, melyet a népi irodalom jelentős terjesztése kísért. Ez világos pedagógiai szerepet töltött be, ezenkívül elég jó irodalom volt, és fontos kiadói programok fejlesztését is szolgálta, mint például a Gaz­dasági Kultúra Alapja kiadójának programját. Olyan kezdeményezések és folyamatok ezek, amelyek Latin-Amerika történetén belül páratlanok a XX. század első felében.

Az 1910-es népi plebejus felkelés – amely még leverve is érezteti az elnyomott rétegek lényeges főszerep(lés)ének teljes súlyát – közvetlen hatásainak részeként olyan alkotmány született (és kidolgozása idején igen fejlett törvénykezésnek számított), amelynek például a 123. cik­kelye a hazai munkásság fontos vívmányainak egész sorát rögzíti. Ha figyelmesen – és az egy évszázaddal ezelőtti körülményekre tekintettel – megvizsgáljuk a 27. cikkelyben megfogalmazott, a földről szóló tételt, az is haladó törekvésnek számít, amennyiben ennek nyomán (más fontos előrelépések mellett) 1938-ban törvényben engedélyezik a kőolajkincs kisajátítását. A maga korában haladó törvényhozás volt ez; igaz, a gya­korlatban szinte sohasem vagy csak nagyon részlegesen és korlátozottan teljesült – ami azonban nem szünteti meg haladó jellegét. Ez a haladó jellegű és igen fejlett mexikói alkotmány egyike a forradalom közvetlen eredményeinek, amelyeket a népi osztályok kényszerítettek rá országunk uralkodó és hegemón csoportjaira.

A XX. század eleji mexikói forradalom további alapvető hatása politikai területen mutatkozik meg. Itt, a többi szinttől eltérően, a politikai elit va­lódi teljes megújítása következett be. Ezt a megújítást a hagyományos elemzésekben a „forradalmi család" megszületéseként jellemezték, amelyet egy egészen új politikai osztály (bár a régi politikai osztály bi­zonyos számú eleme is befurakszik közéjük) kihordása mutat, valamint alapjában, strukturálisan egy új állam, sőt egy új államtípus alkotmánya reprezentál.

A hatalom nagyon hatékony politikai rendszere jött létre, egypárti rezsim, amely 1929 és 2000 között közel hetven évig tartott; 1968-ig si­keresen állt ellen az akkori idők alapvető társadalmi támadásainak és az összes tiltakozó mozgalmaknak, miután politikai és területi rendszerének így vagy úgy – különösebb nehézség nélkül, és anélkül, hogy nagyobb árat kellett volna fizetnie – sikerült elnyelnie vagy elnyomnia gyakorlatilag bármilyen komoly politikai ellenzéket. Mindez a mexikói történelemnek már említett fontos dátumáig, egészen az 1968-as népi diákmozgalom időszakáig sikerült.

A rendszer negyven éven át asszimilál, elnyel, elnyom, megveszteget vagy eljelentéktelenít minden fontos ellenzéki mozgalmat. 1968-ban bukik meg, de csupán harminc év múlva jön el a teljes összeomlás és szétesés, amikor 2000-ben az említett egyetlen párt, az Intézményes For­radalmi Párt választási vereséget szenved, és egy új párt jut hatalomra. De lényegében nem változik a régebbi egyetlen párt által fenntartott és kialakított politika, és a változás arra szorítkozik, hogy egyes tisztségvi­selőket másokra cserélnek, az Intézményes Forradalmi Párt régi, korrupt politikusait a Nemzeti Akció Párt új, alkalmatlan technokratáival váltják fel.

Ezzel a politikai változással összhangban a mexikói kultúra területén kibontakozik egy valóban gyökeres és jelentős átalakulás, amely szintén abból ered, hogy az 1910-es mexikói forradalomban az elnyomott osz­tályok főszerepet játszottak. Amint teljesen összeomlik a Porfirio Díaz rendszerének idején hatalmon lévő arisztokrácia és elit kultúrájának hegemóniája, széles tere nyílik annak, hogy a népi kultúra immár min­denütt vezető, központi szerephez jusson. Ez a kultúra lesz gyakorlatilag az egyetlen jelenlévő kultúra az elmúlt kronológiai XX. század húszas, harmincas, negyvenes éveiben Mexikóban.

Mexikóban a forradalmat követő harminc évben a népi kultúra széles körben határozta meg országunkban a kulturális megnyilatkozásokat. Ez magyarázza például azt a tényt is, hogy a mexikóiak máig érvényes önazonossági jelképei annak a népi kultúrának a szimbólumaiból szár­maznak, és éppen a kronológiai XX. század első évtizedeiben alakultak ki.¹⁶ Éppen abban az időben születik meg „a mexikói" zene formájaként számon tartott Mariachi műfaja vagy az egyetemes művészethez való mexikói hozzájárulásként jegyzett falfestészet mellett a „mexikói paraszt" és a „falusi dajka" jellegzetes alakja, mint általában „a mexikói" jellemzői.

Ez a népi kultúra a kronológiai XX. század első felében széltében-hosszában átjárja a mexikói kultúrát, művészeti gazdagságot hoz létre. Abban az időben országunk latin-amerikai, sőt egyetemes méretű kulturális kisugárzással rendelkezett, ami a második világháború vé­gétől sajnálatos módon lassan, de folyamatosan megváltozott. Miguel Alemán kormányától kezdve indul el az a folyamat, amelyik igyekszik újjáteremteni és újra meghonosítani a hegemón elit új kultúráját, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Új mexikói hegemón kultúra ez, amelyet az american way of life észak-amerikai korlátolt és elszegényített mo­delljének utánzásából és átrajzolásából próbálnak összerakni; ennek a modellnek a mai napig nem sikerült felülkerekednie, és évtizedek óta kényszerűen együtt létezik, és mindig verseng a mexikói népi kultúrával, amely országunkban ma is eleven, aktív, visszatérő és nagyon is jelen­lévő a kultúra területén általában.¹⁷

Egyébként fontos azt is jeleznünk, hogy a mexikói forradalom paraszti és elnyomott csoportjainak főszerepéből eredő jelentős fejlemények mellett egyéb változások is kísérik a már ismertetett átalakításokat: pél­dául egy alapvető demográfiai változás, ami azt eredményezi, hogy a XX. században Mexikóban erős és állandó lesz a népességnövekedés, sokkal intenzívebb, mint az előző századokban bármikor.

Ugyancsak meghatározó fejlemény jön létre a nemzet területi viszonya­iban: állandósulnak a mexikói nemzet határai az után a veszteség után, melyet a XIX. században szenvedtünk el, amikor az észak-amerikaiak egy igazságtalan invázió során területünk felét elrabolták. A XX. század folyamán, a mexikói forradalom következményeinek és legfőbb ered­ményeinek kibontakozási folyamatát kísérve létrejönnek a mai Mexikó végleges területi határai.

Egy sor fontos etnikai változás is végbemegy a mexikói lakosságon belül, országunkban felgyorsul az etnikai keveredés globális folyamata.

A vallás területén is látnivaló, hogy a mexikói forradalom áttöri a parasztság korábbi elszigeteltségét, és megnyitja az utat, hogy új és nagyon más szellemi horizontokat alakítson ki a lakosság egésze szá­mára: a tömeges népnevelés kiterjesztésére támaszkodva kevésbé vallásos és inkább tudományos horizontokat. Ennek a nevelésnek az egyik nagyon látványos és fontos hatása az lesz, hogy a kronológiai XX. század folyamán a mexikói társadalomban lassan, de folyamatosan növekvő laicizálódás indul el, fokozatosan gyengül az uralkodó egyház, az országunk hegemón csoportjainak és a gazdagok cinkosainak egy­háza által Mexikóban azelőtt fenntartott és kiépített merev, elmaradott vallásos felfogás.

A mexikói forradalom határozottan szakít a kiterjedt nagycsalád mo­delljével is, amely a XIX századig széles körben uralkodott Mexikóban, különösen a parasztság körében. Ez a modell a XX. században lassan átengedi a helyét a nukleáris családnak, átformálja a családi teret, és módosítja a mexikói társadalom háztartási terének fejlődési horizontját és távlatait általában. Nukleáris családdal helyettesíti a nagycsaládot, ami nem feltétlenül jelent társadalmi előrehaladást, de az világosan látszik, hogy a folyamat az 1910-1921-es mexikói forradalom származéka.

A mexikói forradalmat a mexikói társadalom gyakorlatának és szoká­sainak mély átalakítása is kíséri. A kronológiai XX. században lassan liberalizálódnak a szokások, és új, kapitalista értelemben „modernebb­nek" tartott életmódok gyökeresednek meg, vagyis olyanok, melyek feltehetően jobban megfelelnek a XX. századi időknek.

Végezetül, van egy sor civilizációs változás is, melyekről részben már tettünk említést, és amelyek az előbbiekben felsorolt változásokat kísérik, mint például az ország növekvő mértékű városiasodása vagy a mexikói társadalom növekvő mobilitása mellett a közlekedés és általában az anyagi infrastruktúra fejlődése, vagy azok a folyamatok, melyek az em­lített kapitalista „modernizációtól" kezdve próbálják megnyitni a mexikói társadalmat a külföldről érkező hatások és elemek előtt, hogy egyenet­lenül és ellentmondásos módon – hiszen ezen hatások közül sok a már emlegetett american way of life következménye – egy kozmopolitább és a külső hatásokat befogadóbb társadalommá formálják.

Forradalmunk lényeges folyamata kiváltotta vagy azt kísérő mély vál­tozások ezek¹⁸ , melyek a XX. században Mexikóból a többi latin-amerikai országtól eltérő országot hoznak létre. Ha a változásokat a paraszti és alávetett osztályok nézőpontjából elemezzük, nagyon röviden végső mér­leget vonhatunk a népi osztályok néhány eredményéből és főbb vívmá­nyaiból. Még ha ezeket a vívmányokat eltörölték is, a népi osztályoknak vereségük ellenére sikerült kikényszeríteniük bizonyos mély változásokat a társadalmi uralom új szerkezetében, amely az 1910-1921-es mexikói forradalomból emelkedett ki.

Ezek a népi osztályok az 1910-es forradalomban megpróbálták gyö­keresen megváltoztatni Mexikó sorsát, népi osztályként megpróbálták megváltoztatni a saját sorsukat és a maguk sajátos uralmi státusát. Gyö­keresen meg akarták szüntetni a kizsákmányolás, az önkényuralom, az egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés feltételeit. Habár eze­ket az elnyomott mexikói osztályokat leverték a céljaikért folytatott küz­delemben, és végül elbuktak ebben a merész és jogos próbálkozásban, nagyszabású tettük, lenyűgözően szervezett erejük és több alkalommal is megmutatkozó átalakuló képességük annyira alapvető és csodálatos volt, hogy a vereség után is sikerült kivívniuk és véghezvinniük egy sor mély társadalmi átalakítást. Ezt mindenképpen ki kell emelnünk.

Elsősorban a mexikói forradalomban részt vevő paraszti és városi tö­megek monumentális és radikális tettének köszönhetően sikerült teljesen eltörölni a gazdasági kizsákmányolás legősibb formáit az északi ország­részben csakúgy, mint a középsőben; teljesen megszüntetni például az adósság miatti napszámosságot vagy a félrabszolgaság formáit és a paraszti függés több elmaradott módozatát, melyek egész Mexikóban érvényben voltak még Porfirio Díaz kormánya idején is.

A „déli országrész" területén nem sikerült a kizsákmányolás legősibb formáinak eltörlése, ami véleményünk szerint megmagyarázza a hatva­nas, hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek és a legújabb idők népi, paraszti és indián mozgalmainak erejét és radikalizmusát az említett országrész mai lázadó és felkelő területein, a déli radikális Mexikót alkotó Chiapasban, Oaxacában, Guerreróban, Tabascóban és a többiben. Ezek az országrészek az utóbbi tizenöt évben az új, meggyőző, fejlett harci formák főszereplői és országunk alapvető útirányának meghatározói.¹⁹

A második fontos változás, amelyik egyáltalán nem független a lenyű­göző szervezettségű erőtől, amire olyan büszkék voltak az 1910-es forra­dalom alatt a mexikói elnyomottak, az ennek az alapvető társadalmi moz­galomnak a mexikói társadalmi életben, a közélet különböző formáiban tükröződő jelentős előrelépése – mint már az előzőekben említettük. A közegészségügynek és a társadalombiztosításnak a többi latin-amerikai országénál sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb rendszerével rendelkezik, emellett egy – társadalmi bázisát tekintve – népi egyetemmel, amelyik nem elit egyetem, mint Latin-Amerika egyetemei, haladó törvénykezés­sel, amely, ha nem érvényesül is kifogástalanul a gyakorlatban, olyan alapvető területekre vonatkozik, mint a munka vagy az ország erőforrásai, vagyis a jelenlegi társadalom gazdagságának fő forrásaira.

A harmadik alapvető vívmány a mexikói elnyomott osztályok 1910-es forradalmi átalakulási képességéhez kapcsolódik. Ez a képesség tökéle­tesen lerombolta a régi államot, és radikálisan eltávolodott a hatalomtól, továbbá a régi porfirista politikai osztálytól. Fontos eredmény, bár ezt később visszafordítják, amikor megalakul az új állam és az új politikai osztály, melyek elzárják ezeket az elnyomott osztályokat a politikai tevékenység valódi gyakorlásától, és a választások passzív és szűkös rituáléjára kárhoztatják őket. Ezek a választások a kronológiai XX. szá­zad évtizedei alatt, de még a XXI. században is általában csalásra és hamisításra épülnek.

A népi osztályokat megfosztották a politika valódi gyakorlásától, ami az 1968-as népi diákmozgalomhoz vezetett. Akkor ezek az alávetett csoportok és rétegek kezdték fokozatosan újra elsajátítani ezt a fajta politikai tevékenységet. A folyamat ma az országunkban uralkodó min­denfajta korrupt politika radikális bírálatában nyilvánul meg. E kritikák célkitűzése, hogy sürgősen ki kell alakítani az etikán, az emlékezésen, a társadalmon és a történelmen alapuló, a korábbitól nagyon eltérő „Másik Politikát", úgy, ahogyan azt a Másik Kampány önérzetes és széles körű mozgalma most zászlajára tűzi.²⁰

További, alapvető, és nem kevésbé evidens eredménye a mexikói forradalomban részt vevő elnyomott osztályok nagyszabású és lenyűgö­ző főszerepének, hogy újjászületett, felvirágzott és jelentős mértékben demokratizálódott a mexikói kulturális élet. A mexikói népi kultúra évti­zedeken keresztül átjárta és újjáépítette a kulturális életet, és minden nehézség ellenére máig széles teret hagyott a mexikói elnyomott osztá­lyok gazdag, mély és nagyon sokszínű alkotásai, kezdeményezései és megnyilvánulásai számára.

Ha a mexikói forradalmat a hosszú történelmi időtartam távlatából vizsgáljuk, látni fogjuk, milyen fontos előrelépést jelentett az elnyomott osztályok bizonyos pozícióinak kivívásában. Az előrehaladás lassan bontakozott ki a mexikói kronológiai XX. század folyamán, és a bemu­tatott, sajátosabb vívmányokban és sikerekben vált nyilvánvalóvá. De magukban a küzdelmekben is megmutatkozott: a húszas évek munkás­harcaiban vagy a harmincas évek paraszti megmozdulásaiban csakúgy, mint a negyvenes és ötvenes évek népi ellenállásában és a mexikói baloldal újjászervezési erőfeszítéseiben, vagy az 1968-as széles körű és nagy hatású népi diákmozgalomban, a hetvenes évek független szak­szervezeti mozgalmában vagy az 1988-as népi-polgári felkelésben, az öntudatos újzapatista indiánok 1994. január 1-i felkelésében, vagy most a Másik Kampánynak a 2006. január 1-én elindított fontos és széles körű mozgalmában, amelyik napról napra nő és egyre erőteljesebben fejlődik.

Folyamatok, csaták, küzdelmek és konfrontációk, amelyekben a mexi­kói népi osztályok hozzáedződnek a harchoz, politikailag aktivizálódnak, szerveződnek, tudatosabbá válnak, megújítják saját tömegmozgalmai­kat és különféle baloldali szervezeteiket, komolyan, alaposan és sietve felkészülnek a nagyon közeli történelmi 2010-es év fontos időszakára.

Miután Ulises Ruiz, Oaxaca állam kormányzója Felipe Calderón szö­vetségi kormányzóval karöltve 2006 novemberében kegyetlenül elfojtotta az oaxacai baloldali megmozdulást, harcias tüntetők ezt írták a falakra: „Találkozunk 2010-ben". De most más eredménnyel, mint az 1810-es és az 1910-es mexikói forradalom, vagyis radikálisabb, boldogabb, fel-szabadítóbb és mindenekelőtt a mexikói elnyomott osztályok valódi és mélységes érdekeivel nagyobb összhangban lévő eredménnyel, úgy, ahogyan azt jelenleg az egyre szélesebb körű és egyre erősebb Másik Kampány mozgalom tervezi.

Ezért mi is csak ismételni tudjuk, hogy minden reményünket ebbe a Másik Kampányba helyezzük, valamint a mexikói nép most folyó és a közeljövőben meginduló harcaiba: „Üdvözöljük a történelmi 2010-es évet!"

Mexikóváros, 2010. január 31. 

Jegyzetek

¹ A megemlékezési hullám első jele Pierre Nora (1984-1993) munkája, a szerző összeállításában. A mű három fejezetre osztva hét kötetben jelent meg. A meg­emlékezések témájával kapcsolatban más, és sokkal kritikusabb álláspontért lásd Samuel (1996) és Rojas (1997) írásait.

² Ahogyan Walter Benjamin (2005) emlékeztet rá bennünket ragyogó érvelésével.

³ A kettős ünnepléssel kapcsolatos abszurd javaslatokról lásd Taibo cikkét (2009).

⁴ Vegyük azt a meghatározást, melyet sok évvel ezelőtt fogalmaztak meg a tévesen „Annales-iskolának" nevezett irányzat történészei, akik arra tanítottak bennünket, hogy különbséget tegyünk a pontosan és mindig azonosan száz évig tartó kronológiai évszázadok és a történelmi évszázadok között, melyek tarthatnak hetven vagy százhúsz vagy kétszáz vagy ennél több vagy kevesebb évig, aszerint, hogyan alakulnak a bennük zajló valódi történelmi folyamatok. Ugyanebben az értelemben beszélünk történelmi 2010-ről, amely akár egybe is eshet a kronológiai 2010-zel, de átnyúlhat 2012-re, 2013-ra, 2015-re stb. Példának lásd Fernand Braudel (1961) említett pontos meghatározását, aki egy közel kétszáz éves „hosszú XVI. századról" beszél, vagy Pierre Goubert-ét (1968), aki a XVII. század időszakát 1598-1602-től 1730-ig határozza meg. Lásd továbbá Immanuel Wallerstein könyvének (1979) I. kötetét, amelyben az 1450-1650 közötti időszakról szólva egy „első" és egy „második" XVI. századról beszél, vagy Rojas munkáját (2007a), melyben az állandóan elnyúló, mindig „hosszú történelmi évszázadok" gondolatát védelmezte.

⁵ A Braudel által meghatározott horizontokat lásd: (1959; 1990; 1991; 2002). A hosszú időtartam gazdag perspektívájának különféle ellentmondásait összegzi Rojas (2002; 2003a; 2003b).

⁶ Az összehasonlító perspektíva vagy összehasonlító módszer alkalmazása a történelemben, melyet Marc Bloch (1999) követelt energikusan, olvasható a „Comparación" (Összehasonlítás) és a „Por una historia comparada de las sociedades europeas" (Az európai társadalmak összehasonlító történelméért) című esszéiben, a hivatkozott műben. Marc Bloch munkájának legfőbb hoza­dékairól lásd Rojas (2004a) elemzését.

⁷ A most Mexikónak nevezett országon belül három „Mexikóról" beszélünk, kö­vetve Rojas (2005a) tézisét a három geotörténelmi Mexikó meglétéről. Ez több más tanulmányon alapul, lásd például Batalla (1959), Martínez (1976) vagy Katz (1980 és 1982) írásait.

⁸ Az elmaradott és korlátolt történetírásnak Mexikóban még ma is uralkodó mí­toszairól lásd Rojas (2007b) írását.

⁹ A belső nemzeti piac kialakításának folyamatáról és ennek Mexikó kapitalista fejlődésére gyakorolt hatásairól lásd Womack (1978), Knight (1985) és Rojas (1990) elemzéseit.

¹⁰ Úgy, ahogyan Adolfo Gilly (1975) javasolta.

¹¹ Ezekről a folyamatokról és a Villa-, illetve a Zapata-féle paraszti seregek szerepéről lásd Katz (1998) könyvét, továbbá Taibo (2006), Salmerón (2006), Pineda (1997 és 2005) munkáit. Szintén érdemes elolvasni Emiliano Zapatának a mexikói forradalom éveiben keletkezett saját írásait (1999).

¹² Mexikó Latin-Amerikán belüli központi szerepe tükröződik a kultúra, a történetírás szintjén csakúgy, mint politikai és társadalmi szinten általában. Ezzel kapcsolatban lásd Rojas (2004b) több tanulmányát.

¹³ Brazília helyzetéről és az agrárreform történelmi hiányáról lásd Stédile válogatását (1997) illetve a Stédilével készült interjúkötetet (2003), valamint az alábbi munkákat: Fernandes (1998 és 2000), Bradford – Rocha (2004), Morissawa (2001), Harnecker (2002), Konder (2004) és Rojas (2009a).

¹⁴ Erről a ragyogó és lebilincselő tézisről lásd Carlos Monsivais (1985 és 1999) írásait.

¹⁵ A mexikói egyetem korai tömegessé válásának fontos folyamata egyike a sok tényezőnek, melyek magyarázzák Mexikónak Latin-Amerikán és az egész világon belül játszott központi szerepét az 1968-as fontos kulturális világforradalomban. Erről lásd Rojas (2005b és 2008).

¹⁶ Szerintünk itt a talaj alatti réteg vagy a népi kultúra kitöréséről van szó, ahogy már korábban említettük. És most hozzátehetjük: ahogy mi látjuk, csökkentett mértékben ugyanaz a folyamat zajlik le, mint amelyet Mihail Bahtyin tételezett, hogy François Rabelais művét magyarázza. Mert ha – az ő tézise szerint – a XVI. századi Európát a népi kultúra itatta át, abban az értelemben, hogy a középkori uralkodó kultúra teljes válságban volt, és az uralkodó új polgári kultúra még nem alakult ki, akkor – úgy gondoljuk – Mexikóban az 1921-1945-ig tartó időszakot is a népi kultúra itatta át, miközben a porfirista arisztokratikus kultúra eltűnt, mielőtt az észak-amerikai üres kulturális modellt imitáló új polgári kultúra megszilárdult volna. Bahtyin téziseit lásd (1982 és 1997) munkáiban.

¹⁷ Ahhoz, hogy megmagyarázhassuk és jellemezni tudjuk az uralkodó mexikói kultúra és a mindig eleven és tevékeny népi kultúra közötti konfliktusos és bonyolult viszonyt, érdemes áttekinteni a népi kultúra működésmódjairól és a hegemón kultúrákkal való összetett viszonyairól szóló tézist; ehhez lásd: Ginzburg (1991a és 1991b), Echeverría (2002), Rojas (2006a és 2006b).

¹⁸ A mexikói forradalom folyamatának szélesebb körű jellemzéséhez lásd Rojas (2009b), ahol következtetéseinket foglaltuk össze.

¹⁹ Az újzapatista lázadásnak Mexikóra és a világra gyakorolt mély hatásáról lásd az általuk az EZLN-ben öt kötetben megírt saját beszámolóikat (1994-2003) valamint két EZLN CD-t (20-as és 10-es) (2004). Lásd még Rojas (2010a és 2010b).

²⁰ Erről a jelentős mozgalomról lásd a Contrahistorias folyóirat 2006. 6. számát, melyet a Másik Kampány témájának szentelt.

Irodalomjegyzék

Bahtyin, Mihail 1982: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa

Bahtyin, Mihail 1997: Le forme del tempo e del cronotopo nel romanzo. In: Estética e romanzo. Torino, Einaudi

Batalla, Ángel Bassols 1959: Consideraciones geográficas y económicas en la configuración de las redes de carreteras y vías férreas en México. Investigación económica, vol. XIX. 73.

Benjamin, Walter 2005: Tesis sobre la Historia y otros fragmentos. Mexikó, Contrahistorias

Bloch, Marc 1999: Historia e Historiadores, Madrid, Akal

Bradford, Sue – Rocha, Jan 2004: Rompendo a Cerca. A história do MST. Sao Paulo, Casa Amarela

Braudel, Fernand 1991: Historia y ciencias sociales. La larga duración. In: Escritos sobre la historia, Mexikó, Fondo de Cultura Económica. Eredeti megjelenés: Histoire et sciences sociales. La longue durée, Annales E.S.C., no 4, 1958. okt.-dec., 725-753. Magyarul: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, Századok, 1972. 4-5. 988-1012.

Braudel, Fernand 1961: European expansion and Capitalism, 1450-1650 (Európai terjeszkedés és kapitalizmus, 1450-1650). In: Chapters in Western Civilization. New York, Columbia University

Braudel, Fernand 1990: Escritos sobre la Historia. Madrid, Alianza Editorial

Braudel, Fernand 1991: Escritos sobre la historia. Mexikó, Fondo de Cultura Económica

Braudel, Fernand 2002: Las ambiciones de la Historia. Barcelona, Crítica

Contrahistorias folyóirat 2006. 6.

Documentos y Comunicados. 1994-2003. Mexikó, Era,

Echeverría, Bolívar 2002: Definición de la cultura. Mexikó, Itaca

EZLN CD 2004: El fuego y la palabra. Mexikó, EZLN

Fernandes, Bernardo Mancano 1998: Génese e desenvolvimento do MST. Sao Paulo, MST

Fernandes, Bernardo Mancano 2000: A formacao do MST no Brasil. Petrópolis, Vozes

Gilly, Adolfo 1975: La revolución interrumpida. Mexikó, El Caballito

Ginzburg, Carlo 1991a: El queso y los gusanos. Barcelona, Muchnik Editores

Ginzburg, Carlo 1991b: Historia nocturna. Barcelona, Muchnik Editores

Goubert, Pierre 1968: Cent mille provinciaux. Párizs, Flammarion

Harnecker, Marta 2002: Sin Tierra. Construyendo movimiento social. Madrid, Siglo XXI

Katz, Friederich 1980: La servidumbre agraria en México en la época porfiriana. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1982: La guerra secreta en México. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1998: Pancho Villa. Mexikó, Era

Knight, Alan 1985: The Mexican Revolution. Bourgeois? Nationalist? or just a Great Rebellion? Latin American Research, 1985. 4. 2.

Konder, Bruno 2004: L'action politique des Sans Terre au Brésil. Paris, L'Harmattan

Martínez, Bernardo García 1976: Historia general de México, vol. I. Mexikó, Colegio de México

Monsivais, Carlos 1985: La aparición del subsuelo. Sobre la cultura de la Revolución Mexicana. Historias 8-9. (1985. január-június), Mexikó, INAH

Monsivais, Carlos 1999: Amor perdido. Mexikó, Era

Morissawa, Mitsue 2001: A história da luta pela terra e o MST. Sao Paulo, Expressao Popular

Nora, Pierre 1984-1993: Les lieux de memoire. Párizs, Gallimard

Pineda, Francisco 1997: La irrupción zapatista. 1911. Mexikó, Era

Pineda, Francisco 2005: La revolución del Sur. 1912-1914. Mexikó, Era

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1990: Mercado interno, guerra y revolución en México, 1870-1920. Mexikó, Revista Mexicana de Sociología, 52. 2.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1997: A francia modernista történetírás 1985-1995 között: bevezető jegyzet. In: Diez años de historiografía modernista. Barcelona, Universidad Autónoma de Barcelona

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2000: Os Annales e a Historiografía francesa. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2002: Tempo, duraçao, civilizaçáo. Sao Paulo, Cortez Editora, 2. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003a: Braudel, o Mundo e o Brasil. Sao Paulo, Cortez Editora

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003b: Fernand Braudel e as Ciencias Humanas. Londrina, Universidade Estadual de Londrina

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004a: Uma historia dos Annales, 1921-2001. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004b: América Latina. Historia e Presente. Sao Paulo, Papirus

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005a: Los tres Méxicos de la historia de México. Contrahistorias, 2005. 4.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005b: Repensando los movimientos de 1968 en el mundo. In: Para comprender el siglo XXI (A XX. század megértéséhez). Barcelona, El Viejo Topo

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006a: Carlo Ginzburg y el modelo de una historia crítica para el análisis de las culturas subalternas. In: Retratos para la historia (Arcképek a történelem számára). Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006b: Indicios, lecturas indiciarias, estrategia indiciaria y saberes populares. Contrahistorias 2006. 7. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007a: Crítica del sistema-mundo capitalista. Entrevista con Immanuel Wallerstein. Mexikó, Era, 2. újranyomás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007b: Mitos e Esquecimentos na Historia Oficial do México. In: Antimanual do mau historiador. Londrina, Universidade Estadual de Londrina, 99-134.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008: La revolución mundial de 1968. Cuatro décadas después. Contrahistorias 11. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009a: América Latina en la encrucijada. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009b: Contrahistoria de la Revolución Mexicana. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010a: Chiapas, Planeta Tierra. Mexikó, Contrahistorias, 6. bőv. és jav. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010b: Mandar Obedeciendo. Las lecciones políticas del neozapatismo mexicano. Mexikó, Contrahistorias, 5. kiadás

Salmerón, Pedro 2006: La división del Norte. Mexikó, Planeta

Samuel, Raphael 1996: Theatres of Memory. London, Verso

Stédile, Joao Pedro (vál.) 1997: A reforma agraria e a luta do MST. Petrópolis, Vozes

Stédile, Joao Pedro 2003: Brava gente. La lucha de los Sin Tierra en Brasil. Entrevista a Joao Pedro Stédile. Bogotá, Desde Abajo

Taibo, II. Paco Ignacio 2006: Pancho Villa. Una biografía narrativa. Mexikó, Planeta

Taibo, II. Paco Ignacio 2009: Térj vissza, Nemes Úr, ezek megőrültek!" La Jornada, 2009. szeptember 6. 8.

Wallerstein, Immanuel 1979: El moderno sistema mundial. Mexikó, Siglo XXI

Womack, jr. John 1978: The mexican economy during the Revolution, 1910-1920: historiography and analysis. Marxist Perspectives (1978. tél)

Zapata, Emiliano 1999: Escritos y Documentos (1911-1918). Mexikó, CEDEN

Miután Latin-Amerika oligarchikus társadalmaiban a társadalmi feszültségek forrongást idéztek elő a katolikus egyházon belül is, és az 1960-as években életre hívták a felszabadítás teológiáját, széles körűvé vált az egyházi személyekkel szembeni állami megtorlás. Oscar Romero salvadori érsek az elnyomottak melletti hajthatatlan kiállásával, valamint 1980-as mártírhalálával a felszabadítás teológiájának emblematikus figurájává vált. Romero gyilkosainak kiléte éppúgy jól ismert, mint a salvadori oligarchia sok más bűntettének kitervelői és végrehajtói, mégis a gyilkosok mindmáig büntetlenek maradtak. A tényleges igazságtétel – a mélyreható társadalmi változáshoz hasonlóan – mindaddig lehetetlen, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a oligarchia kezében maradnak.

1980. március 24-én Oscar Arnulfo Romero érsek szívét gyilkosok lőtték keresztül, az országot uraló reakciós oligarchia közvetlen utasítására. Romerót azért ölték meg, mert hangot adott az elnyomottak követelé­seinek. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenül maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt.

„Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával […] Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával." „Az olyan egyház, amely nem szenved üldöztetést, hanem részesül az evilági támogatásban és privilégiumokban – vigyázzatok! – az nem Jézus Krisztus valódi egyháza. Az olyan ima, amelyik nem nevezi nevén a bűnt, nem evangéliumi ima. Az olyan ima, amely jóérzéssel tölti el a bűnösöket, és amely által azok megerősíttetnek bűnös állapotukban, elárulja az evangéliumi elhivatást." „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad." (Oscar Arnulfo Romero érsek, 1979. március 11.)

1980. március 24-én, hétfő éjjel Oscar Arnulfo Romerót szíven lőtték, miközben gyászmisét mondott egy barátja édesanyjáért. Perceken belül meghalt. 1980. március 23-án, a halála előtti napon közvetlenül az ország katonáihoz szólt heti prédikációjában, így kérlelve őket: „Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást."

A merénylet felbőszítette a tömegeket. Az érsek gyászszertartása alatt bomba robbant San Salvador katedrálisa mellett, és a kormánycsapatok tüzet nyitottak az ötvenezres tömegre, amely eljött leróni végső tiszteletét. Becslések szerint negyvenen haltak meg, és kétszázan sebesültek meg.

A merényletet követő napon előrukkoltak a gyilkosságban való közvetlen kubai részvétel ötletével. De nem is volt kérdés, hogy a kubaiaknak semmi közük az érsek halálához. Mindenki tudta, ki felelős a gyilkosságért. A merénylet a jobboldali reakció műve volt, amely nem sokkal később, 1981­ben létrehozta az ARENA pártot Roberto D'Aubuisson vezérlete alatt, aki korábban a hírhedt el salvadori halálbrigádok alapítója és vezetője volt, és aki személyesen kezdeményezte Romero meggyilkolását.

Az ENSZ tényfeltáró bizottsága által 1993-ban kibocsátott jelentés egyértelműen fogalmaz:

„A bizonyítékok alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy Roberto D'Aubuisson egykori őrnagy adta ki a parancsot az érsek meggyilkolására, és precíz instrukciókat adott a biztonsági szolgá­lat tagjainak, hogy halálbrigádként cselekedve szervezzék meg és felügyeljék a merénylet végrehajtását."

Az érsek a közép-amerikai ország felett vaskézzel uralkodó hadsereg szókimondó és rendkívül népszerű bírálója volt. Romero bátran és nyilvá­nosan leleplezte a hadsereg által az elkeseredett salvadori polgárháborút megelőző viharos években elkövetett atrocitásokat.

Emlékét tisztelettel őrzik El Salvador és egész Közép-Amerika munkás-és paraszttömegei. A brutális politikai gyilkosság harmincadik évfordu­lóján (2010. március 23-án) El Salvador népe az utcákra tódult e bátor ember emlékének megünneplésére.

A Monsenor Romero elleni merényletre forradalmi helyzetben került sor, amikor a hatalom karnyújtásnyira volt a munkások és parasztok előtt. Az 1970-es évek a tömeges mobilizáció évei voltak. Sajnálatos módon a kommunista párt (PCS) nem volt képes ellátni a szükséges vezető szerepet. Ahelyett, hogy a tömegek élére állt volna a proletárforradalom programjával, a pártvezetés inkább a „progresszív burzsoázia", sőt a hadsereg megnyerésével próbálkozott. E politikai zsákutca következté­ben a forradalmi ifjúságból sokan a gerillaszervezetekhez csatlakoztak.

Ezrek jelentkeztek a baloldali tömegszervezetek (mint a BPR, FAPU, LP-28, UDN y MLN) soraiba – ezeket fegyveres harcot hirdető gerilla­szervezetek vezették. A társadalom legforradalmibb szegmensének ez a reakciója teljesen érthető volt. Az ellenforradalmi erőszak már hónapok óta gyötörte az országot. Munkásokat, parasztokat, szakszervezeti tago­kat és papokat tartóztattak le, kínoztak meg, öltek meg vagy egyszerűen tüntettek el rendszeresen. Romero maga nem sokkal korábban írt levelet Carter elnöknek, kérve őt, hogy ne küldjön további katonai segítséget az uralmon levő juntának, ameddig az be nem szünteti a gyilkosságokat. Mondani sem kell, hogy kérése süket fülekre talált.

A felszabadítás teológiája

El Salvador nagymértékben függött – és ma is függ – az Egyesült Álla­moktól. Az Egyesült Államok a salvadori export fő felvevőpiaca, és on­nan érkeznek a migráns munkások tömegeinek hazautalásai. A legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan Salvador is elmaradott, jórészt agráralapú gazdaság, félfeudális földviszonyokkal; a föld túlnyomórészt néhány gazdag földbirtokos (latifundista) kezében van. A nagybirtokosok és tőkések alkotják az oligarchia reakciós blokkját, amely generációkon keresztül uralta az ország gazdasági és politikai életét.

A kis létszámú és gazdag salvadori oligarchia szervezett állami terror révén tartotta fenn hatalmát. Az 1970-es évtized előrehaladtával fokozódó feszültség és erőszak atmoszférája végül nyílt polgárháborúba torkollott. A társadalmi forrongás szükségképpen megmutatkozott a katolikus egy­ház alsóbb szintjein, a munkájuk révén a szegényekkel és elnyomottakkal szoros kapcsolatba kerülő papok körében. E forrongásból született meg a mozgalom, amelyet a felszabadítás teológiája néven ismerünk.

Romero pályájának korai szakaszában semmi sem mutatott arra, hogy a szegények ügyének mártírjaként fog meghalni. Konzervatívként és az Opus Dei elnevezésű jobboldali katolikus szervezet támogatójaként indult. De a történelem során mindenféle átalakulásra akad példa. Az emberek képesek a változásra, és változnak is. Nagyon rosszul állna a szénánk, ha nem így lenne.

Camillo Torres, egy katolikus pap, aki fegyvert ragadott és harcban ölték meg, egyszer kijelentette:

„Levetettem a papi reverendát, hogy valódi pappá válhassak. Minden katolikusnak kötelessége, hogy forradalmárrá legyen; minden forra­dalmár kötelessége, hogy véghezvigye a forradalmat. Az a katolikus, aki nem forradalmár, halálos bűnben él."

1968 és 1978 között több mint 850 papot, apácát és püspököt tar­tóztattak le, kínoztak meg és öltek meg Latin-Amerikában. A salvadori jezsuita, Rutilio Grande nem sokkal halála előtt azt mondta: „Manapság veszélyes […] és gyakorlatilag illegális autentikus kereszténynek lenni Latin-Amerikában." A kulcsszó az „autentikus".

1968-ban latin-amerikai katolikus püspökök gyűltek össze Medellinben, Kolumbiában. Az „intézményesült bűn"-ről beszéltek, amely Latin-Ame­rika népeinek többségét sújtja és tartja elnyomás alatt, és felhívást in­téztek az egész egyházhoz a szegények támogatására. Eleinte Romero semmiféle közösséget nem érzett velük. Valójában korai pályájának nagy részében politikailag konzervatív volt. Ellenezte a bázisközösségekre alapozott lelkészi projekteket, mivel túl radikálisaknak érezte őket – ő a status quo megőrzésére törekedett.

1977 februárjában Romerót érsekké nevezte ki a San Salvador-i érsekség; e döntést ellenezte az alsópapság, viszont lelkesen fogadta a jobboldal és az oligarchia, mivel úgy vélték, hogy Romero épp az az ember, akire szükségük van az egyház „kommunistáktól" való megtisz­tításához. Kifejezetten konzervatív nézetei miatt választották ki erre a posztra. Romeróban bízott a katonai vezetés és az oligarchia is. Romero nyilvánosan bírálta a felszabadítási teológia követőinek egyre nagyobb visszhangot keltő progresszív állásfoglalásait.

1977-ben az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és demonstrációk követték egymást, a parasztok elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, a választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, miután katonák támadtak a tiltakozókra a főváros főterén. Romero nem reagált az eseményekre.

Majd 1977. március 12-én történt valami, ami megváltoztatta látás­módját. Meggyilkoltak egy radikális szerzetest, Rutilio Grandét, egy fiatal fiúval és egy 72 éves laikussal együtt. A szegényparaszti családból származó Rutilio atya a Medellin-irányzat szilárd támogatója volt. Romero személyesen ismerte és nagyra becsülte őt, így kérdezősködni kezdett, hogy miért nem indul hivatalos vizsgálat halála ügyében. Romero levelet írt az elnöknek, amelyben megejtő naivitással ezt írta:

„Ismerve az Ön irántam tanúsított barátságát, kimagasló képességeit és nemes érzületét, nem kételkedem benne, hogy teljesíteni fogja egy eminensen katolikus nép jogos követeléseit, és megóvja saját presztízsét a bűnrészesség gyanújának az árnyékától is."

Természetesen nem kapott választ. Ezen a ponton Romero elkezdte újra és újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az ő érseki kineve­zését támogató vagyonos elit nem akart hallani. Pontosan ugyanezek az emberek álltak – tevőlegesen, vagy hallgatólagos egyetértésükkel – az erőszak mögött, amelynek révén megőrizhették pozíciójukat.

1977. július 1-én Carlos Romero tábornok vette át a kormányfői tiszt­séget. Korábban a Molina-kormány hadügyminisztereként valószínűleg személyesen felelős volt Rutilio Grande atya meggyilkolásáért. A sztrájk-és földfoglalási hullám folytatódott és erősödött. A mozgalomnak az el­nyomás eszközeivel való szétzúzására irányuló kísérletek csak fokozták a tömegek elszántságát. A munkások és parasztok gyakran menekültek templomokba a rendőri üldözések elől. 1978 húsvétján a BPR (az egyik gerillaszervezet) elfoglalta a katedrálist. Monsenor Romero arra kérte a hatóságokat, hogy ne avatkozzanak közbe; azzal érvelt, hogy habár ő nem ért egyet a templomfoglalással, a kormány nem hagyott választási lehetőséget a munkásoknak és a parasztoknak.

A pulpitusról Romero hajlíthatatlanul szót emelt a katonák és a halál­brigádok által elkövetett jogtalanságok és az elnyomás ellen. Keményen bírálta a szélsőjobboldalt, és szorgalmazta a falusi közösségek és szegénynegyedek körében végzett lelkészi munkát. „A politikai hatalom a fegyveres erők kezében van" – jelentette ki Romero egyik prédikáció­jában, egy hónappal a halála előtt. „Lelkiismereti aggályok nélkül élnek ezzel a hatalommal. Csak ahhoz értenek, hogyan nyomják el a népet, és hogyan védelmezzék a salvadori oligarchia érdekeit".

Romero kiállt azok mellett, akiknek nem volt lehetőségük a hangju­kat hallatni. Az ő birtokában volt az egyedüli cenzúrázatlan hang San Salvadorban: egy kis rádióállomás, amelyen keresztül világgá kürtölte az eltűntek neveit. Egy ízben valakit elvittek, és soha senki nem hallott többé felőle; a család megkért egy papot, segítsen őt megtalálni. Az érsek figyelmét is felhívták az ehhez hasonló esetekre, és ő válaszo­kat követelt. Elkezdte rendszeresen ostromolni a hatóságokat, azt tudakolva, hogy miért tartóztatják le az embereket, hol vannak, és mi történik velük.

1979 májusában Romero hét dossziét mutatott be a pápának, amelyek a gyilkosságokról, eltűnésekről, az emberi jogok megsértésének eseteiről szóló jelentéseket és dokumentumokat tartalmazták. Ugyanebben az időben a társadalmon belül a forradalmi forrongás tovább fokozódott, és ez tovább radikalizálta az érseket. 1980 januárjában a munkások, parasz­tok, diákok különféle szervezetei létrehozták az egyesült Coordinadora Revolucionaria de Masas-t (Tömegek Forradalmi Egyeztető Bizottsága), és demonstrációt hirdettek január 22-re, az 1932-es forradalmi felkelés évfordulójára. Ez volt a kis ország történelmének valaha volt legnagyobb tüntetése, mintegy 300 ezer résztvevővel. A tüntetésre kemény elnyomás volt a válasz. Általános sztrájkok sora következett.

Romero keményen elítélte az elnyomást, sőt a tömegeknek az „erő­szakos felkeléshez való legitim jogáról" beszélt. Egy február 2-án adott interjúban ezt mondta:

„A keresztények nem félnek a harctól, tudják, hogyan kell harcolni, de előnyben részesítik a béke nyelvét. Ám ha egy diktatúra komolyan aláássa az emberi jogokat és a nemzet általános jólétét, amikor mindez elviselhetetlenné válik, és a párbeszéd minden csatorná­ját lezárják […] amikor ez történik, akkor az Egyház az erőszakos felkelés legitim jogáról beszél. Nem az Egyház feladata a felkelés időpontjának kitűzése, vagy annak pontos meghatározása, hogy mikor zárult be a párbeszéd összes csatornája. De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor a kezeteket fogják lecsapni."

A salvadori gazdasági és politikai helyzetről adott elemzése is éleseb­bé, tisztábbá, következésképpen forradalmibbá vált. Érdemes hosszab­ban idézni egy interjúból, amit a Prensa Latinának adott február 15-én:

„Minden nyomorúságunk okozója az oligarchia, családok kis, szo­rosan összetartó csoportja, amelyet nem érdekel, ha a nép éhezik, hanem épp ellenkezőleg, az éhségre támaszkodva jutnak hozzá a bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőhöz, amelynek segít­ségével learatják és exportálják a termést. Az iparvállalatok, hazaiak és külföldiek egyaránt, éhbérekre alapozzák a világpiaci versenyben való részvételüket, és ez megmagyarázza, miért állnak ellen oly makacsul bármilyen reformnak, illetőleg a nép életfeltételeinek javítá­sára törekedő szakszervezeteknek. Ez az oligarchia nem engedheti meg a munkásoknak és parasztoknak, hogy szakszervezetekbe szerveződjenek, mert ezt gazdasági érdekeik elleni fenyegetésnek tekintik. E néhány családnak elnyomáshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy fenntartsa és növelje profitját, még akkor is, ha ennek a dolgozó osztályok növekvő nyomora az ára."

„Ám a vagyon és a tulajdon koncentrációja egyben a társadalmi, gazdasági és politikai hatalom autoriter jellegét is maga után vonja – enélkül nem volna lehetséges fenntartani privilégiumaikat – ami sérelmes az emberi méltóságra nézve. Országunkban ez az erő­szakos elnyomás gyökere, és végső soron társadalmi, politikai és gazdasági alulfejlettségünk legfőbb oka."

„A fegyveres erők feladata az oligarchia érdekeinek biztosítása és a politikai és gazdasági szerkezet védelme, a nemzetbiztonsági érdekre való hivatkozás örve alatt. Mindazokat, akik nem értenek egyet az állammal, kikiáltják a nemzet ellenségeinek, és a nem­zetbiztonságot használják kibúvóként a legaljasabb bűnök igazo­lására. Mindezt az oligarchia érdekeinek védelmében teszik, egy mindenható oligarchia védelmében, amely teljességgel megveti a népet és a nép jogait."

Ez már túl sok volt. A jobboldali politikusokat és az általuk képviselt oligarchiát felbőszítette az ügyeikbe való állandó beleavatkozás, amely annál inkább dühítő volt, hogy olyasvalakitől jött, akiben korábban meg­bíztak. Most úgy tekintettek rá, mint árulóra és veszélyes felforgatóra. El kellett hallgattatniuk ezt az idegesítő hangot, és így is tettek.

Büntetlen gyilkosok

Romero gyilkosait sohasem fogták el és büntették meg. De ez csak egy eset. Volt még több tízezer egyéb jól dokumentált ügy is. A hadsereg, a biztonsági erők és a hozzájuk kapcsolódó halálbrigádok több mint egy év­tizeden keresztül követtek el mészárlásokat – néha egy-egy alkalommal több száz áldozattal. A Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) gerilla-haderejével való fegyveres konfliktus éveiben a salvadori biztonsági erők és a paramilitáris halálbrigádok mindvégig tömegesen követtek el gyilkosságokat, tömegmészárlásokat, kínzásokat, „tüntettek el" embereket.

A háborúban 75 ezren haltak meg, és további 7 ezren „eltűntek", mi­közben becslések szerint egymillió salvadori keresett más országban menedéket az erőszak elől. A hadsereg és a halálbrigádok által meg­gyilkoltak között volt tizennyolc katolikus pap és öt apáca – ez utóbbiak közül négyen amerikaiak voltak.

Az ENSZ égisze alatt létrejött „Tényfeltáró Bizottság" által összeállított jelentés alapos vizsgálatra és számtalan tanúvallomásra támaszkodva részletesen beszámolt az emberi jogok 1980 és 1991 júliusa között történt legkirívóbb megsértéseinek némelyikéről. A dokumentum figye­lemreméltó olvasmány, számos tényt hoz napvilágra azokról a rettenetes atrocitásokról, amelyeket a salvadori oligarchia elkövetett. A jelentésben szerepelnek például a következők:

„1. Jezsuita szerzetesek: A Bizottság megállapította, hogy 1989 novemberében a salvadori hadsereg felső vezetésének egyes tagjai rendelték el a jezsuiták meggyilkolását. A katonai akadémia tisztjei szervezték meg a gyilkosságokat. Az Atlacatl zászlóalj tagjai gyilkolták meg a hat papot, a házvezetőnőt és annak kislányát; ezt követően hamis bizonyítékokat helyeztek el a tetthelyen, hogy a lázadó FMLN-re tereljék a gyanút."

„2. El Mozote: A Bizottság megállapítja, hogy 1980-ban a hadse­reg több mint 200 embert ölt meg El Mozotéban, köztük nőket és gyermekeket. A Bizottság megemlíti az Atlacatl zászlóalj korábbi parancsnokát, Domingo Monterrosa Barrios ezredest, és Natividad de Jesus Caceres Cabrera ezredest, aki a mészárlás idején őrnagyi rangban volt. A Bizottság továbbá megemlíti a legfelsőbb bíróság elnökét, Mauricio Gutierrez Castrót aki illetéktelenül beavatkozott a mészárlás kivizsgálásához kapcsolódó büntetőjogi eljárásba."

„3. Oscar Arnulfo Romero érsek: A Bizottság megállapítja, hogy Roberto D'Aubuisson őrnagy rendelte el az érsek elleni merény­letet, és Eduardo Avila százados, Alvaro Saravia egykori százados valamint Fernando Sagrera játszottak aktív szerepet a gyilkosság végrehajtásában. A Bizottság megállapítja továbbá, hogy El Salva­dor legfelsőbb bírósága aktívan közreműködött Saravia százados Egyesült Államokból való kiadatásának akadályozásában."

A „kiegyensúlyozottság" érdekében a dokumentum azzal folytatja, hogy az FMLN gerilláit is elmarasztalja erőszakos cselekedetekért:

„4. Az FMLN polgármesterek elleni merényletei: A Bizottság meg­állapítja, hogy az FMLN általános parancsnoksága jóváhagyta civil polgármesterek meggyilkolását, és hogy az FMLN Népi Forradalmi Hadserege (ERP) volt a felelős legalább tizenegy polgármester meggyilkolásáért. A Bizottság megemlíti Joaquin Villalobos, Ana Guadelupe Martinez, Mercedes del Carmen Letona, Jorge Melendez, és Marisol Galindo ERP-parancsnokokat a kivégzések ügyében viselt felelősségükért."

Általánosságban a Bizottság megállapította, hogy az FMLN „súlyos" erőszakcselekményekért felelős. A Bizottság felszólította az FMLN-t, hogy örök időkre vesse el az erőszak alkalmazását politikai céljainak megvalósításában. A dokumentum azonban azt is leszögezi, hogy „a Bizottság által vizsgált jogtalanságok túlnyomó többségét a fegyveres erők, vagy azok egyes csoportjai követték el".

Ha pedig ez a helyzet (e felől ne legyen kétségünk), hogyan lehet párhuzamot vonni a felkelők által elkövetett viszonylag kisszámú jogsér­tés és az állam által elkövetett gyilkosságok és más bűntettek tömege között?

Az amerikai imperializmus szerepe

A dokumentum így folytatódik:

„A Bizottság aggasztónak találja, hogy a Miamiban élő salvadori emigránsok segítették a halálosztagok tevékenységének igazgatá­sát 1980 és 1983 között, szemlátomást anélkül, hogy az Egyesült Államok kormánya érdemben foglalkozott volna e jelenséggel. Az amerikai felségterületnek terrorista cselekmények támogatására való ilyesféle felhasználását ki kell vizsgálni, és soha többé nem lenne szabad újra megengedni."

Mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok mindvégig aktívan és agresszívan beavatkozott Közép-Amerika ügyeibe a szóban forgó időszakban. Nicaraguában a sandinista forradalmi mozgalom megdöntötte Anastasio Somoza elnyomó rezsimjét, akinek a családja az 1930-as évek óta uralta az országot. Washington azonnal nekikezdett a managuai forradalmi kormány aláásásának, nagyszabású katonai, gazdasági és diplomáciai hadműveleteket indított e cél érdekében.

Az 1980-as évtized folyamán az amerikai imperializmus folyamatosan véres háborút folytatott Nicaragua és El Salvador népe ellen, Reagan „kommunizmus" elleni globális háborújának részeként. Sokmilliárd dollárt költöttek e piszkos háborúra, amelyben mindennapos volt a terrorizmus, a politikai gyilkosságok, a kínzás, emberrablás és eltűnések. Romero leleplezte az amerikai kormányt, amely dollár-milliárdokra rúgó katonai segélyt nyújtott a salvadori kormánynak a polgárháború alatt, valamint katonai kiképzést nyújtott az ország fegyveres erőinek. D'Aubuisson elnök, a salvadori halálbrigádok hírhedt megalapítója, a School of the Americas, a felkelések leverésére specializálódott amerikai katonai főiskola végzett hallgatója volt.

Az érsek négy héttel halála előtt levelet küldött Jimmy Carter amerikai elnöknek, amelyben ezt írta: „Ön azt mondja, hogy ön keresztény. Ha ön valóban keresztény, kérem ne nyújtson több katonai segélyt az itteni hadseregnek, mert csak a népem gyilkolására fogja használni azt." A levélre sohasem érkezett válasz.

Nincs itt semmi újdonság vagy meglepetés. Az amerikai imperializmus El Salvadort, Közép- és Dél-Amerika egészét saját hátsóudvarának tekin­ti, saját magát pedig e fontos ingatlan tulajdonosának. És mint bármelyik felelős tulajdonos, az USA is házőrző kutyát tart, hogy az éjjel-nappal szemmel tartsa a birtokot. Az őrkutyának vadnak kell lennie, és a hara­pástól sem szabad visszariadnia. Esetünkben az őrkutya neve: salvadori oligarchia, amely fenntartja a nagy elnyomó apparátust, a hadsereget, a rendőrséget, a titkosszolgálatokat, a börtönőröket, a kínvallatókat és a bérgyilkosokat.

Ezek az emberek ezer szállal kötődnek a CIA-hez és az amerikai imperializmushoz. Az öléshez és a kínzáshoz szükséges kiképzést a Miamihoz hasonló helyeken kapják. Azt kérni, hogy ez ne így legyen, ugyanolyan, mintha arra kérnénk a kerttulajdonost, hogy eressze szélnek a házőrző kutyát. A tulajdonos ironikus mosollyal így fog válaszolni: „Majd akkor megszabadulok a házőrző kutyámtól, ha ön garantálni tudja, hogy a környéken nincs egy betörő sem!"

A jelentés szerzői iskolamester módjára rosszallóan csóválják a fejüket, Udvariasan megkérik Washingtont, hogy máskor ne tegyen ilyet. De az amerikai imperialistákat nem hatják meg az ilyen intelmek. Nekik komoly érdekeket kell megvédeniük, és komoly eszközökkel meg is védik azokat. Irak és Afganisztán népei még most is behatóan ismerkednek ezekkel az eszközökkel.

A terror a háború eszköze. A terror bármely háborúnak szükségszerű velejárója, mivel a háború egyedüli célja, hogy a harcoló fél képessé vál­jon akaratának alávetni az ellenséget. Ahol az ellenség hadereje sokkal nagyobb létszámú, a terror még inkább szükségszerű lesz. Ez volt a helyzet El Salvadorban, ahol egy apró és parazita oligarchiát elégedetlen munkások és parasztok tengere vett körül. Ez a helyzet Irakban és Afga­nisztánban, ahol a megszálló erők létszáma eltörpül az őket körülvevő ellenséges lakosságéhoz képest.

Az imperialisták terrorista módszereket használnak az elfoglalt orszá­gokban a tömegek ellen. A szóban forgó országok tömegei terrorista módszereket alkalmaznak, hogy megvédjék magukat, és kiűzzék a külső ellenséget. Az ellenállás által alkalmazott terrorizmus nyers, rudimentális, és gyakran sikertelen. Az imperialisták által használt terrorizmus rendkí­vül kifinomult, óriási pénzek állnak mögötte, a tudomány és a technika legfrissebb eszközeit használja fel. Az utóbbi mindig sokkal több embert öl meg, mint az előbbi.

A tízparancsolat közli velünk, hogy ne öljünk. De az egész világtörténe­lem azt mutatja, hogy a kormányok sohase törődtek a tízparancsolattal.

És erősen kétséges, hogy bármiféle figyelmet szentelnének a jelentésben foglalt leckéztetésnek.

Megbékélés?

„A Bizottság megállapítja, hogy a halálbrigádok, amelyeket gyakran a hadsereg működtetett és amelyeket nagyhatalmú üzletemberek, földbirtokosok és némely vezető politikusok támogattak, hosszú időn át tevékenykedtek El Salvadorban, és továbbra is potenciális fenye­getést jelentenek. A Bizottság a halálbrigádok több mint 800 áldoza­táról kapott tanúvallomást. Ez olyannyira komoly probléma, hogy a Bizottság a halálbrigádok speciális vizsgálatát indítványozza annak érdekében, hogy feltárja működésüket, majd pedig véget vessen annak. A Bizottságot különösképpen aggasztják a fennálló szoros kapcsolatok a hadsereg, a bérgyilkosok, a salvadori üzleti közös­ségen és némely vagyonos családokon belül található extremisták között, akik az ölés eszközét használták a viták lezárására."

Elérkeztünk a leglényegesebb ponthoz. Miután megállapítottuk, hogy az állam által saját népe ellen a (hivatalos és „nem hivatalos") fegyveres erők által hatalmas számban elkövetett gyilkosságok és más jogta­lanságok valóságosan megtörténtek, felmerül a kérdés: mi a teendő mindezzel kapcsolatban? Ez korántsem másodlagos kérdés, mivel ha most nem történnek megfelelő lépések a vétkesek azonosítására, letartóztatására és megbüntetésére, akkor semmi sem biztosítja, hogy ugyanezeket a bűnöket nem fogják újra elkövetni a jövőben. Az államot alaposan meg kell tisztítani azoktól, akik közvetlenül vagy közvetetten részt vettek a nép ellen elkövetett bűnök elkövetésében. Mit javasol mármost a Bizottság?

Ezen a ponton a dokumentum mélyrepülésbe kezd. Arra számítani lehetett, hogy egy ENSZ-dokumentumban egyetlen atomnyi osztályelem­zés sem lesz, és hogy a salvadori polgárháborút képmutató moralizáló nézőpontból mutatja be. Elítéli az erőszakot általában, és nem fárad azzal, hogy elemezze az erőszak konkrét tartalmát. Sajnálkozik amiatt, hogy „erőszak dúlt", de soha nem mondja meg, miért volt erőszak, ki volt az agresszor és az áldozat. Más szavakkal: egyformán kezeli az agresszort és az áldozatot.

Ha egy férfi megtámad és megkísérel megerőszakolni egy nőt az utcán, aki ellenáll élete védelmében, elítélhetjük-e mindkettőt, mintha az erőszak­tevő és az önmagát védeni kénytelen áldozat által alkalmazott erőszak egy és ugyanazon dolog lenne? Egyetlen értelmes ember se mondaná ezt. De pontosan ezt próbálja állítani az ENSZ-dokumentum. Például:

„A Bizottság reméli, hogy a mindkét oldalon igazságtalan háború ham­vaiból egy igazságosabb El Salvador fog újjászületni." Ez pontosan az a fajta képmutatás, amely arra szolgál, hogy lefegyverezze a szegényeket és elnyomottakat elnyomóikkal szemben. „Mindkét oldalon igazságtalan"! Mintha az elnyomott rabszolga által a rabszolgatartó korbácsa elleni önvédelem során alkalmazott erőszak egy lapon említhető lenne a rab­szolga-tulajdonos által alkalmazott erőszakkal!

„A megbocsátás is nélkülözhetetlen", tudatja velünk az ENSZ-dokumentum. Majd pedig rögtön ellentmond önmagának, és azt állítja: „A jogsértéseket és az emberek százezreire mért szenvedést nem fogják és nem is szabad elfelejteni."

Számíthatunk-e igazságtételre?

Mindez bárki számára világos, és senkit sem lep meg. De amint mondtuk, a felmerülő kérdés az, hogy: mi a teendő?

„A Bizottság úgy érzi, hogy az igazságosság az emberi jogok meg­sértőinek megbüntetését követeli. De a Bizottság nem azért állt fel, hogy a büntetéseket specifikálja; és elismeri, hogy a jelenlegi salvadori igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas a büntetések igazságos mérlegelésére és végrehajtására. Ezért a Bizottság úgy véli, hogy addig nem ajánlhatja, hogy a jelentésében megnevezett személyek ellen büntetőeljárás induljon, ameddig a jogi és igazság­szolgáltatási rendszer reformja meg nem valósul."

Természetesen helyeseljük a jogi és igazságszolgáltatási rendszer minden olyan reformját, amely azt demokratikusabbá, a népesség szük­ségleteire és követeléseire nyitottabbá teszi. Ám El Salvador esetében ez majdnem a teljes bírói testület kihajítását jelentené, valamint számos bíró bíróság elé állítását, háborús bűntettekben való bűnrészesség miatt! Egy ilyen igazságügyi reformnak sok implikációja van, és csak az egész társadalom forradalmi rekonstrukciója részeként vihető véghez.

A Bizottság jelentése megjegyezte, hogy a Romero-ügyet illetően a salvadori kormány megszegett számos, a korrekt igazságügyi eljárással kapcsolatos egyezményt. A jelentés javasolja továbbá,

„hogy az állam gyorsan vigyen végig egy teljes, pártatlan és haté­kony igazságügyi vizsgálatot az összes elkövető – mind a közvetlen elkövetők, mind a megállapított jogsértések kitervelői – azonosítása, bíróság elé állítása és megbüntetése érdekében, a meghirdetett amnesztiától függetlenül".

Minden munkás és paraszt tudja, hogy a bírói testület a burzsoá állam része, hogy tagjai a gazdagok és hatalmasok soraiból kerülnek ki, hogy a „pártatlanság" képmutató álcája ellenére a legkevésbé sem pártatlan, és végső soron mindig a gazdag kisebbség érdekeit fogja védeni a sze­gény többséggel szemben. Még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is ez a helyzet, El Salvadorban pedig a szituáció még sokkal egyértelműbb.

A Bizottság továbbá úgy határozott, hogy „az állam nem teheti döntő kritériummá a szükséges előírásoknak a hazai jogban való meglétét, csak hogy elkerülhesse a jogsértések kivizsgálását, a felelős személyek elleni büntetőeljárás megindítását, a büntetlenséggel szembeni fellépést". Pedig éppen ez az, amit a salvadori állam tett. Pontosan ugyanabban az évben, amikor a jelentés is megjelent, a törvényhozás amnesztiatörvényt hozott. Az e mögött meghúzódó erő az ARENA volt, vagyis épp az a párt, amely a hadsereg és a halálbrigádok által elkövetett összes atrocitást ösztönözte.

Az uralkodó osztály alkalmanként tesz majd egy-egy gesztust az „igaz­ságtétel" irányába, annak érdekében, hogy fenntartsák a nép számára az illúziót, hogy az állam pártatlan, és hogy végül az igazság mindig diadal­maskodik. Az uralkodó osztály akár még be is áldozhat egyes személye­ket, akik jól szolgálták a múltban, de akikkel szemben már elvesztették az érdekeltségüket. Ilyen volt Alvaro Saravia, a légierő egykori századosa, akit bűnösnek találtak Romero meggyilkolásának kitervelésében, más, egykori katonatisztekkel együttműködésben.

Saravia az Egyesült Államokba emigrált, amikor megkezdték a vizs­gálatot a merényletben játszott szerepét illetően. 1987-ben az amerikai hatóságok letartóztatták, miután a salvadori ügyészség kérte kiadatását. De a salvadori kormány és igazságügyi rendszer gyorsan megmozdult, és visszavonatta a kiadatási kérelmet arra az ürügyre hivatkozva, hogy „nincs elégséges bizonyíték" a vádemeléshez, így 1988-ban Saraviát szabadlábra helyezték.

Romero érsek gyászoló családtagjai – két fivére, mára mindketten a hetvenes éveikben járnak – végül az amerikai bírósághoz fordultak, pol­gári keresetet nyújtottak be Saravia ellen. Kalifornia államban a külföldiek kártérítési igényével kapcsolatos törvény, illetőleg a kínzás áldozatainak védelméről szóló törvény lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államokban felelősségre vonjanak külföldi állampolgárokat, külföldön elkövetett bű­neikért. Saraviát 10 millió dollár kártérítés kifizetésére kötelezte Kalifornia állam szövetségi bírósága. Saravia nem jelent meg, in absentia ítélték el. Habár pontos tartózkodási helye nem ismert, feltehetően még mindig valahol az Egyesült Államokban él.

2009. március 15-én El Salvador népe történelmi győzelmet aratott. Mauricio Funes, a Frente Farabundo Marti para la Liberacion Nacional (FMLN) jelöltjének megválasztásával első ízben alakult baloldali kormány. Funes kijelentette, hogy a szegények és a kirekesztettek javát szem előtt tartva fog kormányozni. Ez szép és jó, de a szavakat majd tettekre kell váltani.

El Salvador népe el van szánva arra, hogy kiderítse az igazságot, hogy véget vessen a büntetlenség állapotának és a bűnök elleplezésének, hogy igazságot szolgáltasson. A salvadori kormány a Romero-gyilkosság összes kitervelőjének és felbujtójának „azonosítására, eljárás alá vonásá­ra és megbüntetésére" irányuló teljes kivizsgálásba kezdett. Ez jó irányba tett lépés, de távolról sem elégséges. Szükség van az 1993-as botrányos amnesztiatörvény érvénytelenítésére is, amely gyakorlatilag blokkol minden vizsgálatot a polgárháború során elkövetett bűntetteket illetően.

Romero érsek meggyilkolása az egész nép elleni bűntett volt. Töké­letesen példázza az uralkodó osztály brutalitását és a törvénnyel szem­beni teljes közönyét – ennek semmiféle jogszabály nem szabad, hogy védelmet nyújtson. Az ARENA-vezette kormány éveken keresztül az amnesztiatörvény mögé bújt, hogy elkerülje az ügy újranyitását. A törvény érvénytelenítése abszolúte szükséges ahhoz, hogy a nép igazságtételre irányuló kívánsága valósággá váljék.

Manapság divatossá vált a „párbeszéd, tolerancia és megbékélés" szükségességéről beszélni. „Nemzeti megbékélést" és „a salvadori csa­ládok újraegyesítését" emlegetik. Az igazságtétel ellenzői sosincsenek híján az érveknek. „A múltbéli régi sebek megnyitása nem szolgálná a jövőbe tekintő ország érdekeit." „A régi sebek megnyitása senkinek se jó. Széthúzást okoz." És így tovább, és így tovább.

De mindez csak üres beszéd és képmutatás. A gazdag és a szegény nem alkot egyetlen „családot". Az elnyomók és az elnyomottak, a kizsák­mányolók és a kizsákmányoltak, a gyilkosok és meggyilkoltak között nem lehetséges a megbékélés. „Demokratikus folyamat"-ról beszélnek, de miféle demokrácia az, ahol az elnyomó és korrupt oligarchia kezében marad az irányítás? Miféle igazságról beszélnek, amikor három évtized­del később a gyilkosok és kínvallatók szabadon járhatnak San Salvador utcáin és áldozataik arcába nevethetnek?

Az ENSZ-jelentés szerint:

„Nemzeti emlékművet kellene emelni, amelyen a háború összes áldozatának neve szerepel. Új nemzeti ünnepnapot kellene létrehoz­ni, amelynek célja a holtakra való megemlékezés és a megbékélés megünneplése lenne. Szorgalmazzuk a jelen dokumentum orszá­gos szinten, nyilvános fórumon való megvitatását és elemzését El Salvadorban."

Ez mind nagyon szép, de ez csak a probléma megkerülése, nem pedig a probléma gyökerének a megragadása.

Nagyon könnyű elővenni egy komoly problémát, hangosan a „meg­oldásról" beszélni, majd pedig e megoldást merő bohózattá redukálni azzal, hogy a komoly cselekvést szimbolikus aktusokkal helyettesítjük. Jelen esetben pontosan ezzel van dolgunk. 2010-ben számos hivatalos vallási és kulturális rendezvényre kerül sor a meggyilkolt érsekre való megemlékezés jegyében. 2005-ben, a merénylet huszonötödik évfordu­lóján örökláng meggyújtásának lehettünk tanúi a katedrális előtt. Az idén a nemzeti kongresszus úgy döntött – az ARENA és a PCN¹ ellenzése mellett – hogy március 24-ét „Monsenor Romero Nappá" nyilvánítják.

Túl az „öröklángon" és a „kulturális és vallási rendezvényeken", fel kell tenni a kérdést: milyen konkrét lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a gyilkosokat bíróság elé állítsák? Milyen konkrét lépéseket tesznek a hadsereg és a rendőrség fasisztáktól, kínvallatóktól, gyilkosoktól való megtisztítása érdekében? Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, addig nem bízhatunk abban, hogy a múlt eseményei nem ismétlődnek meg a jövőben. El Salvador népe számára ez a legkevésbé se mellékes kérdés.

Az FMLN-kormány megválasztása jelentős előrelépés. De nem elég megnyerni egy választást. A nép azért választotta meg a kormányt, hogy alapvető társadalmi változást hozzon. Egy ilyen változást lehetetlen véghezvinni, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a reakciós oligarchia kezében maradnak.

A múltban a sztálinisták a „két fejlődési szakasz" katasztrofális elmé­letét védelmezték. Vagyis hogy El Salvador munkásságának és paraszt­ságának még nem szabad átvennie a hatalmat, hanem a „progresszív" burzsoáziát kell támogatniuk, és a harcot a demokratikus követelésekre kell korlátozniuk. Ez az érvelés elejétől végéig hamis. El Salvadorban nem létezik progresszív burzsoázia – a földesurak és a tőkések reakciós blokkba tömörülnek, és minden változásnak útját állják.

Ám abban egyetértünk, hogy El Salvadorban szükség van a demokra­tikus követelésekre, kezdve azzal a legelemibb elvárással, hogy tartóz­tassák le és büntessék meg mindazokat, akik a nép elleni atrocitásokért felelősek, továbbá tisztítsák meg a hadsereget, a rendőrséget és az igazságügyi gépezetet a fasisztáktól.

Ezeket az igazságos és szükséges követeléseket támogatni fogja a munkások és parasztok túlnyomó többsége, míg az oligarchia, amely ha­talma elleni támadásként fog tekinteni e követelésekre, foggal-körömmel ellenáll majd. Ez komoly küzdelem lesz. A reakciósoké az állam feletti ellenőrzés. De a munkásosztály és a parasztság teszi ki a társadalom túlnyomó többségét. Amint sikerül megszervezniük és mozgósítaniuk magukat, nincs erő, amely megállítaná őket.

A patthelyzetből csak egy forradalmi szocialista program adhat kiutat. A szocializmusért folyó harc nem egyetlen ütközet, hanem sok, különbö­ző frontokon zajló küzdelemből tevődik össze. Csak a legkülönbözőbb követelések mentén napról-napra, párhuzamosan folyó harc – beleértve a demokratikus elvek legmesszemenőbb érvényesüléséért folytatott küzdelmet – révén szerezhetik meg a tömegek az erőt és az önbizalmat ahhoz, hogy továbblépjenek a legdöntőbb ütközet: a politikai hatalom meghódítása felé.

El Salvador munkássága és parasztsága már megnyert egy fontos csa­tát a választási fronton. Most biztosítaniuk kell, hogy ez az első győzelem elvezessen a reakciós oligarchia elleni döntő csapáshoz. A demokráciáért való küzdelem, ha kellően konzisztens, csakis az oligarchia hatalmának megtöréséhez vezethet. Másképp fogalmazva: a földesurak, bankárok és a tőkések kisajátításához, illetve a hatalomnak a munkásosztály általi kézbevételéhez. Ez az első lépést jelentené a szocializmus győzelme felé El Salvadorban és egész Latin-Amerikában, egyben döntő fontosságú lépés lenne a világszocializmus diadala irányába.

 

(Eeredeti megjelenés: In Defense of Marxism, 2010. március 25. http://www.marxist.com/el-salvador-assasination-of-archbishop-romero.htm )

 

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzet

1 PCN – Partido de Conciliación Nacional: jobboldali párt, az ARENA 1981-es megalapítása előtt a legfőbb jobboldali párt volt El Salvadorban. (A ford.)