Felhalmozás, vagy megélhetési biztonság? – régi dilemma a polgári nemzetgazdaságban. Az előbbi győzelmének ára: nemcsak a gazdasági és társadalmi, hanem a planetáris biztonság elvesztése.

Az emberek többsége nem olvas filozófiát.
De következik-e ebből, hogy nem kellene
– a mindennapi életben hasznosítható –
filo­zófiát a többség számára is érthetően írni?

 

Beszélgetésrészlet egy budapesti üzletben, 2010 augusztusában. (Je­lenet három hangra.)
–  Ezerhatszáz forint lesz összesen.
–  Tudnak visszaadni kétezerből?
–  Itt van háromszáz a kasszából.
–  Hagyd, adom a pénztárcámból. Tessék a négyszáz vissza.
–  A háromszáz a kasszába vissza.
–  Mindent vissza.
–  Azt nem mondjuk. Az veszélyes.
–  Később még mondjuk. Majd ha lezárták a határokat.

I. „Hitel nincs!"

„Hitel nincs" – virított annak idején a kocsmákban. Hitel nincs, vagyis hitelből nem lehetett szomjúságot oltani. A felirat üzenete: előbb a munka (a pénzszerzés), azután a pénz elverése (az italozás). Hitelből ma sem nagyon lehet őszintére inni magunkat – legalábbis nem a kocsmáros hiteléből.

De ami kicsiben nem működik, az működik nagyban: életünk kelleme­sebbé tétele céljából bankhitelekhez folyamodunk. Többnyire sikerrel. (A magánszemélyektől felvett uzsorakölcsönre – mint a banki hitelezés kistestvérére – itt nem térek ki.)

Miért éri meg a banknak az, ami a kocsmárosnak nem? Miért ad pénzt az egyik „hozom"-ra, míg a másik nem?

Első megközelítésben azért, mert az egyiknek van erre pénze, a másiknak pedig nincs. Az egyiknek erre van pénze, a másiknak pedig erre nincs. Nem nehéz elképzelni, hogy valakinek nincs arra pénze, hogy másoknak kölcsönadja. Az emberek többségének saját használatra is kevés a pénze. Azt sem nehéz megérteni, hogy ha valaki fölösleges pénzzel rendelkezik, azt megpróbálja minél magasabb kamattal fialtatni. Olyan társadalomban élünk, amely – többek között – az alábbiakra szocializál:

1. Az az értékes ember, akinek sok pénze van. Pénzért bármi meg­kapható – pusztán mennyiségi (pénzmennyiségi) kérdés az egész. Olyan társadalomba születünk, amely leginkább a pénz nyelvét érti.
2. Az az egészséges gazdasági viselkedés, ha vagyont szerzünk, és azt minden határon túl gyarapítjuk, növeljük.
3. Csak akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha pénzt (vagy könnyen pénzre váltható javakat) halmozunk fel, raktározunk el idős korunkra, nehezebb időkre stb. Más esélyünk nincs a túlélésre. Aki pénzt gyűjt, az biztonságot gyűjt.

Nem logikátlan, hogy ha ilyen a világ, akkor – a munkajövedelem, a ter­melői profit és különböző járadékok mellett – külön jövedelemformaként rögzül a kamat, és önálló foglalkozássá szilárdul a hitelezés. Nem logi­kátlan, hogy a történelem során külön intézmények jönnek létre, amelyek pénzgyűjtéssel és pénzkölcsönzéssel foglalkoznak – erre szakosodnak. Mivel nagy hasznot hoz, már bő száz éve jellegzetes társadalmi intéz­ménnyé erősödött a hitelrendszer.

A bankok működése sem a bankárok, sem az ügyfelek felől nézve egyáltalán nem logikátlan. De első pillantásra nem tűnik logikusnak, hogy a bankok olyan kölcsönöket is nyújtsanak, amelyeket nem kapnak vissza; amelyekből nem nyereségük, hanem veszteségük származik. Márpedig az utóbbi évtizedekben nem ritkán ez a helyzet. Az elemzők leírják az ismétlődő pénzügyi krízisek folyamatát. A bankok kölcsönöznek a hozzá­juk forduló megbízható ügyfeleknek. Azután különböző reklámfogásokkal megpróbálják hitelfelvételre ösztönözni a vonakodókat is. De kezdetben óvatosan hiteleznek: csak olyanoknak adnak kölcsön, akik megfelelőnek tűnő fedezettel (stabil üzleti tervvel, biztos jövedelemmel, ingatlanfede­zettel stb.) rendelkeznek. Később, ahogy fogynak a jó adósok, kiterjesztik az ügyfélkörüket, és megszaporodnak a kockázatos ügyletek. (Navigare necesse est – úgy tűnik, a pénznek is állandóan utaznia kell.) Az ügyfél bekopog; pénzügyileg nem túl bizalomgerjesztő, de nem is teljesen esélytelen, hogy törleszteni fog. Nem megbízható adós, de nem is fogja eleve elszabotálni a visszafizetést. Minden bizonnyal hozzá fog jutni a kért pénzhez.

A következő fázisban megfordul a helyzet. Már nem az ügyfél kopog be a bankba, hanem – képletesen szólva – a bank szalad az ügyfél után, hogy kedvezőbbnél kedvezőbb hiteleket tukmáljon rá. Olyan kép kerekedik ki, hogy elsődlegesen a banknak van szüksége hitelfelvevőre, és nem az ügyfélnek hitelre. Mintha lételemétől, életjeleitől fosztanánk meg a bankot, ha nem kérünk tőle kölcsön. Másként fogalmazva: mintha azzal büntetnénk, hogy nem veszünk föl tőle hitelt.

Érthető, hogy a banknak szüksége van a nyereséget hozó ügyfél­re. Belőle él. Nehezebben érthető, hogy miért éri meg a banknak a nemfizető adós. Miért nem éri meg a kocsmárosnak, és miért éri meg a banknak?

Kettejük között az egyik különbség, hogy a kocsmáros a saját pén­zét kockáztatja, a bank pedig nem. Egyrészt, a kocsmáros döntően a magánvagyonával üzletel, amivel személyes a kapcsolata. A bank viszont döntően a betétesek – a neki „hitelezők" – pénzével dolgozik. A tőkéje személytelen, idegen. Másrészt, a kocsmáros ténykedését befolyásolja a tényleges vagyona. Ha uzsorakamatra hitelezne, akkor is „tisztességesen" tenné: kézzelfogható, létező dolgot kölcsönöz. A bank ellenben nagyobbrészt ténylegesen nem létező „fiktív" pénzt ad hitelbe. Működésének az állami szabályozás nagy mozgásteret, igen tág kereteket enged. A bank előírások szerinti tartaléktőkéje az utóbbi időben az amúgy sem magas 8 százalékról 2,8 százalékra csökkent – de a gyakorlatban ezt sem feltétlenül tartják be. Bizonyos esetekben a saját tőke harmincszorosa is kikölcsönözhető. Ezért azután nem különösebben meglepő, hogy ciklikusan materializálódik („anyagi erővé válik") a „fikció": valós hiányként lázad fel, és bankcsőd, pénzügyi válság stb. formájában demonstrál a realitások tiszteletéért.

Tehát a kocsmáros és a bank között nem elhanyagolható különbség, hogy az utóbbinak az is hasznot hoz, ami valóságosan nem létezik (csak – mint mondják – virtuálisan).

Vajon mi indokolhatja, hogy az állam úgy szabályozza a bankok műkö­dését, hogy Akciók elkövetésére ösztönzi őket? Mi indokolhatja, hogy az állam cselekvően támogatja egy – szakmai kifejezéssel – „buborék­gazdaság" kialakulását?

Mi indokolhatja továbbá, hogy az állam nagyrészt átvállalja a fiktív ügyletek lelepleződésének negatív következményeit? Hogy működési zavarokat, nehézségeket produkáló bankokat konszolidál? Mivel indokol­ható, hogy az állam megment olyan bankokat, amelyek fizetésképtelenné váltak, pénzügyi csődbe jutottak? Mi állhat az állam eme „jótékonysági" tevékenysége mögött? Miért fontos az államnak a bankok életben tartá­sa? Kije lehet a bank az államnak? Kije lehet az állam a banknak?

II. A hitel éltet (Felhalmozási biztonság)

Paradoxnak tűnő helyzet: ha a banknak viszket (no, nem a tenyere!), az állam vakarózik. Kije lehet az állam a banknak? Miért alakult így kettejük kapcsolata?

Olyan rendszerben élünk, amelynek motorja, éltető eleme a gazda­sági növekedés. Növekedés híján ez a társadalmi berendezkedés csak vegetál, halódik.

Vajon nem állna-e meg az ország gazdasági fejlődése felhalmozás nélkül? Vajon lehetne-e nemzeti gazdagodás új beruházások nélkül?

Vajon mennyi vállalkozói beruházás maradna el, ha nincs lehetőség hi­telfelvételre? Mire telne államkötvények kibocsátása, illetve banki hitelek nélkül az államnak? Vajon mennyivel kevesebb állami beruházás lenne, ha nem volna államadósság?

Nem kevésbé fontos a hitel intézménye a fogyasztás oldaláról tekintve. Vajon hitelezés nélkül lenne-e elég vásárló a piacra dobott árukra? Vajon nem okozna-e elbocsátási hullámot az eladhatatlan áruk tömege? Nem kellene-e – az árukereslet hiányában – üzemeket stb. bezárni? Vajon az üzembezárások nem csökkentenék-e még tovább a vásárlóerőt (a piaci keresletet)?

Hitelezés nélkül lelassul a termelés és a fogyasztás. Megáll a gazda­sági növekedés. Vajon a hitelezés rendszere nélkül nem omlik-e össze a modern nemzetgazdaság?

A polgári gazdálkodás történetének elején a gazdaság főszereplői (a tu­lajdonos vállalkozók) arra kényszerültek, hogy olcsón termeljenek. Hogy alacsonyabb bérű munkaerőt és gazdaságosabb technológiát találjanak, mint a konkurencia. Továbbá arra kényszerültek, hogy a nyereségüket félretegyék, felhalmozzák, majd újra befektessék. Termelékenység és takarékosság – ezeken múlott, hogy talpon tudnak-e maradni a sza­badpiaci versenyben, vagy pedig kihullnak. Sikerességük előfeltételét a győztes vállalkozások többnyire a szabályozatlan piac létezésében vélték megpillantani.

A termelékenység növekedésével a legyőzött konkurensek helyébe új kihívás lépett: a túltermelés. A szabályozatlan piac ugyan nem korlátozza mesterségesen a termelést – de nem is gondoskodik a kínálat és a ke­reslet összhangjáról, egyensúlyáról. A termelésnek nem a szükségletek, hanem a technológiai kapacitások szabnak határt. Kínálat és kereslet hiányzó egyensúlyát a ciklikusan bekövetkező túltermelési válságok állítják helyre. A vállalkozások gyors gazdagodásra való törekvése a ter­melés és felhalmozás folyamatossága ellen hat. A vállalkozások erőltetett felhalmozásra törekvése a rendszer stabilitását veszélyezteti: hatásaival rombolja a rendszert.

A vállalkozás – tendenciájában – a rendszer buktatója. Rendszerbuk­tató.

A rendszer azonban nem bukik. Azért sem bukik, mert a XIX. század utolsó harmadától a vállalkozások politikai támogatást kapnak a köz­ponti hatalomtól. A tőkés rendszer állama aktív, a gazdaság működését is alapvetően befolyásoló tényezővé válik. Fokozatosan megteremti a rendszer olyan szabályozását, amely elősegíti a működés állandóságát, stabilitását, így gondoskodva a profittermelés lehetőségének folyamatos­ságáról. (A félreértéseket elkerülendő: csupán szimbolikusan értendő az államnak, mint intézménynek az aktivitása. Az állam-funkciók ellátását, vagyis a tényleges aktivitást az állam működtetői végzik. Vö.: „Szolgáló állam és »szabadon lebegő « kormányzat". Eszmélet 4. 1990.)

A vállalkozások mohósága veszélyezteti a rendszer működését. A politikai állam megmenti a rendszert. A tőkés állam nem engedi meg a tőkés vállalkozásoknak, hogy ösztönös viselkedésükkel kritikus válságba taszítsák, megbuktassák a rendszert. Azzal egyengeti a felhalmozás útját, hogy korlátozza, szabályok közé tereli a vállalkozások mohóságát.

A rendszer dinamizáló eleme a vállalkozás. Eszménye a szabad piac. A rendszer stabilizálója, konzerváló, konzervatív eleme az állam. Eszköze a gazdaság (gazdasági és gazdaságon kívüli eljárásokkal történő) befo­lyásolása: egy szabályozott piac kialakítása és működtetése.

A tőkés rendszert az állam védi meg a tőkés vállalkozásoktól. Habár a vállalkozások többnyire nem ismerik el, valójában lekötelezettjei az őket korlátozó és őket segítő (őket korlátozással is segítő) államnak. Lekötelezettjei az államuknak.

A tőkés rendszer állama azonban nemcsak fékezéssel, korlátozással óvja a profitorientált struktúrát, a működés és felhalmozás biztonságát. Egyrészt folyamatosan munkálkodik a társadalmi béke megteremtésén. Heroikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy ideiglenesen (átmenetileg, mi­nél hosszabb átmenetre) összebékítse az összebékíthetetlent: a tőkések és a munkások törekvéseit. A spontán, szabadversenyes felhalmozás (profitmaximalizálás) munkáslázadásokhoz, munkásszerveződések keletkezéséhez vezet: a bérmunkások különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő. Az állam igyekszik megakadályozni a nyílt konf­rontációt. Törvényhozással korlátozza a szélsőségesen munkásellenes gyári gyakorlatot (pl. a munkaidő csökkentése, a gyerekmunka szabályo­zása). A rendszerbe integrálódó szakszervezetek, rendszerbe integrálódó szociáldemokrata, kommunista stb. pártok tűrésével, sőt, támogatásával megszelídít, rendszerkonformmá alakít különböző munkáskövetelése­ket. Másrészt, a tőkés rendszer állama teremti meg a magántőkének nélkülözhetetlen keretfeltételeket, a vállalkozások számára szükséges infrastruktúrát. Létrehozza és működteti a tőkés magántulajdont képviselő jogrendet – szállítva ezzel a vállalkozásoknak az igényelt bérmunkássá­got. Fenntartja a vállalkozások számára (is) szükséges – a munkaerőt kinevelő – iskolarendszert. Elvégzi a magántőkének nem kifizetődő, illetve túl nagy falatnak bizonyuló beruházásokat (pl. útépítés, vasúthá­lózat kialakítása). Harmadrészt, a tőkés rendszer állama kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. A polgári fejlődés előrehaladásával (a termelékenység gyorsuló növekedésével) a termelés hatékonyságánál is nagyobb feladatnak mutatkozik a tömegesen előállított áruk eladása, piaci értékesítése. Ezért állandó igény mutatkozik a belső és külső felve­vőpiacok bővítésére: a kellő fizetőképes kereslet biztosítására.

A tőkés rendszer állama a magántőke segítségére siet. Hogy vásárló­erőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszült­ségeket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac gazdaságtalannak minősítene. 1. A rendszer működését elősegítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglalkoztatja és látja el jövedelemmel, teszi piaci vásárlóerővel rendelkezővé. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedelmi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, ame­lyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják.

Az állam által megteremtett és fenntartott működési keret nélkül a tőkés gazdaság – pusztán a spontán piaci mechanizmusokra hagyatkozva – összeomlana. A vállalkozások számára létkérdés az állam aktív, sza­bályozó beavatkozása. Ez teszi lehetővé az állam képviseletét ellátó és működtetését végző kormányzat nagyfokú függetlenségét. A mindenkori kormány a vállalkozóknak (illetve az őket megtestesítő rendszernek) nem egyszerűen „szolgája", hanem bizonyos mértékig az ura is. Nem pusztán az ő zsebükre dolgozik, hanem saját zsebre is. Így fordulhat elő, hogy az önjáróvá váló kormány olykor többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.

Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásárlási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlan­dósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Erős fogyasztói hajlam alakul ki pénz kölcsönvételére. A fizetőképesség javítását, ezáltal az árukereslet növe­lését segíti a bankhitel. A hitel mesterségesen kitágítja a fizetőképesség határait. Lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem.

A hitelből vásárló egyének szolgálatot tesznek önmaguknak, mert – rö­vid távon – bővítik a fogyasztásukat. De egyúttal jót tesznek, szolgálatot tesznek a termelőnek, szolgáltatónak (ezáltal magának a rendszernek, valamint kezelőjének, az államnak) is: a csupán feltételezett felvevőpi­acra termelő gazdaság nekik köszönheti a túltermelési válságok kirob­banásának átmeneti elodázását.

A rendszernek nemcsak az a sajátossága, hogy a vásárlóerőhöz (fizetőképes kereslethez) viszonyítva sok az áru, hanem az is, hogy a vállalkozói kedvhez, beruházási hajlamhoz képest kevés a tőke a vállal­kozóknál. Egyfajta Jolly Jokerként ez utóbbira is a bankhitel jelent megol­dást. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pénzem.

Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a fogyasztó nem kap hitelt a vásárlásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a vállalkozó nem kap hitelt a beruházásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodá­sa, ha az állam nem kap hitelt a rendszer működtetésére. (A legtöbb gazdasági nagyhatalom jelentős részben hitelekből finanszíroz egy sor társadalmi feszültségeket mérséklő „szociális" kiadást – a különböző segélyektől, támogatásoktól, járadékoktól kezdve a legkülönbözőbb központi költségvetésből fizetett foglalkozásokig.)

A rendszert – látványosan növekvő mértékben – a hitel élteti. A hitel a rendszer éltetője – és biztonsági szelepe. Ez is magyarázza, hogy az utóbbi évtizedekre a bank a modern polgári rendszer egyik legfontosabb intézményévé nőtte ki magát. A rendszer működtetésében a bank – fontosságát tekintve – felzárkózott az állam mellé. Miként az állam, úgy a bank is – minden ismétlődő pénzügyi válság ellenére – a rendszer megmentője. Az általa nyújtott hitelek nélkül a növekedési kényszeren alapuló tőkés gazdaság összeomlana.

A tőkés rendszer államának funkciója: a rendszer folyamatos működésé­nek biztosítása. Feladata a rendszert úgy szabályozni, hogy az tartósan működőképes legyen. Addig létezik (mert addig van rá szükség), amíg betölti ezt a szerepet. Néhány évtizede ennek a szerepnek az ellátásában az államnak a legfőbb segítője a bankszektor (a maga hitelrendszeré­vel). A tőkés rendszer stabilitásáért felelős állam ezért a bankrendszer lekötelezettje. Ennek megfelelően is viselkedik. Legitimálja és állami védelemben részesíti a bankok spekulációs, fiktív pénzügyi műveleteit.

Amikor pedig lelepleződnek a fikciók, nem logikátlan, hogy – a rend­szer (és önmaga) fenntartása érdekében – kisegíti a bankokat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert.

A rendszer működtetésében játszott kulcsszerepe magyarázza a bankok nagyfokú függetlenségét. Korunkban a bank nem egyszerűen kiszolgálja a tőkés vállalkozókat (illetve az őket megtestesítő rendszert). Mivel az állam a bankrendszernek – mint egyik legfőbb segítőjének – végzetszerűen lekötelezett, a bank igen jelentős önálló mozgásszabad­ságra tesz szert. Azt a nélkülözhetetlen szerepét kihasználva, amelyet a növekedésre orientált gazdasági rendszerben betölt, a spekulatív pénzügyi műveletek területén lényegében függetleníteni tudja magát a termeléstől. Az önjáróvá váló bank (az önjáróvá váló kormányzathoz hasonlóan) látványosan kinövi eredeti alapfunkcióját: a termelő tőke igényeinek teljesítését.

III. A hitel buktat

Egy XIX. századi filozófus a régebbi társadalmak felbomlásának folya­matát összekapcsolja valamelyik alapvető társadalmi csoport eladó­sodásával, és a hagyományos társadalmi egyensúly ebből következő felbillenésével. „Például az antik világ osztályharca főleg a hitelezők és adósok közötti harc formájában folyik, és Rómában a plebejus adós pusztulásával végződik, akit rabszolgával helyettesítenek. A középkor­ban a harc a feudális adós pusztulásával végződik, aki elveszti politikai hatalmát ennek gazdasági bázisával együtt." Aki eladósodik, az bukásra ítéli magát.

Még plasztikusabban fogalmaz egy XVIII. századi szerző (Benjamin Franklin): „ha adósságot vesztek magatokra, hatalmat adtok másoknak arra, hogy szabadságtok fölött rendelkezzenek". A sokkoló szándékkal bevágott illusztrációja: „az egyszerű földműves, aki saját lábán áll, na­gyobb, mint a nemes ember, aki térdel".

Az eladósodó egyén és az eladósodó csoport hasonló helyzetbe kerül: kiszolgáltatottá teszi önmagát. Korunkban egész országok is rendre felvesznek ilyen kiszolgáltatott státust. Egy ország (nemzet) eladósodása-eladósítása valójában függetlenségének feladása: másoktól függő helyzetbe hozása. A gazdasági prosperálás (növekedés) ára – egy határon túl – az önrendelkezés elvesztése. Az eladósodás nemcsak az egyéneket, hanem a nemzetgazdaságokat is térdre kényszeríti.

IV. Megélhetési biztonság

A XVIII-XIX. században két elképzeléstípus alakult ki arról, hogy milyen gazdasági stratégiát kövessen a polgári nemzet. Az egyik abból indult ki, hogy az ország a nemzetközi piacon versenyhelyzetben találja magát, ezért létkérdés számára, hogy gazdasági tevékenységét a felhalmozás­nak rendelje alá: teljesítménye maximálisan növekedjék. A nemzetgazda­ság szereplőit a piac – úgymond – arra kényszeríti, hogy összpontosítva az erőfeszítéseiket fokozzák a termelékenységet, az így elért többletnye­reséget pedig újra befektessék. Végső fokon a mai államilag szabályozott gazdaság (és piac) is ennek a működési logikának rendelődik alá.

A növekedésre (felhalmozásra) alapozott nemzetgazdaság konku­rens elmélete ezzel ellentétes kiindulópontot választ: nem a gazdaság gyarapodását, hanem az állampolgárok megélhetési biztonságát tekinti a nemzet végső céljának és feladatának. Ehhez a célhoz igazítja a nemzetgazdaság működését. Ezért a szabályozott piac („másként piac") előbbitől eltérő változatát, alternatív modelljét vázolja fel. A magyar­országi reformközgazdászoknál a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben botránykőnek számító Johann Gottlieb Fichte annak idején (a XVIII. század legvégén) a polgári rendszer számára az alábbi elképze­lést fejtette ki:

Mi a nemzet legalapvetőbb feladata? Valamennyi állampolgárnak ga­rantálni a megélhetés (szükséglet-kielégítés) lehetőségét. Mit feltételez az egyén számára a megélhetés?

1. Biztos jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy a szükséges árukat megvásárolhassa.
2. Ennek előfeltételeként olyan foglalkozással rendelkezik, amely meg­adja neki a biztos jövedelmet.
3. A nemzetgazdaság előállítja azokat az árukat, amelyeket az egyén szükségleteinek kielégítése igényel.

Nyilvánvaló, hogy az egyén vágyott, elképzelt szükséglete és fede­zettel (jövedelem-fedezettel) bíró, fizetőképes szükséglete (vagyis piaci kereslete) ritkán esik egybe. Mi szab határt a vázolt esetben az egyéni szükségletek kielégítésének? Mely egyéni szükségletek emelkednek a reálisan kielégíthető szükségletek rangjára? Egyrészt az egyén jöve­delemszerző teljesítménye. Másrészt a nemzetgazdaság kapacitása (rendelkezésre álló erőforrásai és teljesítőképessége).

Fichte nemzetgazdasági modelljében a megélhetés (szükséglet-ki­elégítés) biztonsága az alábbiakat feltételezi. A gazdaság szereplőit, az egyes állampolgárokat államilag szabályozott piac kapcsolja össze egy­mással. Ez a szabályozás azt hivatott biztosítani, hogy három alapvető területen folyamatosan egyensúlyi állapot alakuljon ki:

1. Létrejöjjön a szükségletek és termelés egyensúlya. A nemzet meg­termeli az egyének által igényelt fogyasztási javakat. Összhangba kerülnek egymással a társadalmi szükségletek és az előállított ter­mékmennyiség azáltal, hogy a termelés eleve szükségletarányosan szerveződik.
2. Létrejöjjön a termelési feladatok és a foglalkozások egyensúlya. Mindenki olyan foglalkozást gyakorol, amely nemzetgazdaságilag szükséges (ezért garantáltan jövedelmet biztosít a számára). A másik oldalról megközelítve: minden szükséges termelési feladat ellátására van munkavégző. Ennek előfeltétele a szükségletek és a foglalko­zások összhangba hozása az egyének oldalán, ami lehetővé teszi a társadalmi szükségletekkel arányos munkavégzés megszervezését.
3. Létrejöjjön a vásárlási igények és a fizetőképesség egyensúlya. Azáltal, hogy a munkavégzés időtartama a fogyasztási igényekhez idomul, összhangba kerülnek egymással az egyéni szükségletek és az egyéni jövedelmek.

Miként lehetséges egy ilyen egyensúlyi gazdálkodás létrehozása, működtetése? Olyan piaci mozgásokkal, amelyeket az állam – a kitűzött alapcél elérése érdekében – terelget. „Az állam köteles a gazdasági forgalom egyensúly-állapotát minden polgárával szemben törvénnyel és kényszerrel biztosítani."

Fichte a vázolt követelmények teljesülését szerkezetileg zárt rend­szerben gondolja el. Egy belső forgalmát tekintve árucserén nyugvó, kifelé azonban zárt államban (ahogy nevezi: zárt kereskedelmi államban) tartja megvalósíthatónak. Elképzelése szerint csak az állam folytathat külkereskedelmi tevékenységet. A külkereskedelem azért számít teljes egészében állami feladatnak, hogy ki lehessen küszöbölni a külföldiek áttekinthetetlen és szabályozhatatlan befolyását a nemzetgazdaságra.

A gazdálkodás célja, hogy a társadalom tagjai viszonylag könnyű munkával tudjanak gondoskodni a megélhetésükről. Ennek egyik alap­feltételeként az állam (az „észállam") mindenki számára biztosít tulajdont (azaz termelési lehetőséget) vagy más formájú (kereskedői, közhiva­talnoki) munkalehetőséget. A másik feltétel: a termelés megrendelésre történik, mértékét az előzetesen felmért szükségletek határozzák meg. Így az előállított áruk piaca garantált. A gazdaság szerveződése biztosítja, hogy a termelő az „árujáért bármikor pénzt kaphasson és ezért a pénzért bármily árut megszerezhessen".

Fichténél az állami központ tájékoztatja a tevékenységet (hivatást) választókat, hogy milyen foglalkozásokra van társadalmi igény. Annak érdekében, hogy kedvet csináljon a hiányfoglalkozások választására, az adott területeken átmenetileg áremeléseket engedélyez. Az államilag kontrollált társadalmi munkamegosztás révén – úgymond – kialakul a hivatások helyes aránya, ami az egyes termelőnek biztosítékot nyújt arra, hogy megfelelő mennyiségű megrendelést kap.

Ebben a szisztémában az élelmiszerek termelése elsőbbséget élvez az ipari (kézműves) tevékenységgel szemben. A kézműves rend elsőd­legesen nélkülözhetetlen, másodlagosan pedig luxuscikkeket állít elő. A luxusáruk termelésére csak akkor kerül sor, ha mindenkinek az alapszük­ségletei már ki lettek elégítve. Fichte megfogalmazása szerint „nem sza­bad azt mondani: én megfizetem. Igazságtalan, ha valaki a feleslegeset megvásárolhatja, miközben valamely embertársa a legszükségesebbet nélkülözi és meg nem szerezheti; a pénz, amivel valaki a feleslegeset veszi meg, az észállamban nem is az övé."

A földművesek és a kézművesek között a kereskedőrend közvetít: gondoskodik az áruk elosztásáról. Eleve adott eladói és vevőkörrel áll kapcsolatban. „A kereskedelmi cég" feladata biztosítani, hogy a vevők szükségletei alapján megrendelt valamennyi áru kapható legyen nála. Ennek feltétele, hogy a termelőktől (az eladóktól) minden megrendelt terméket átvegyen.

A kereskedőkön túl további nem termelő réteggel számol Fichte. Szük­ség van olyanokra is – hangsúlyozza -, akik a törvények alkalmazásával, a közrend fenntartásával, a közoktatással foglalkoznak. ők nem művelnek földet, nem űznek ipart, sem kereskedelmet, mégis „épp oly jól kell élniök, mint a többi polgárnak. Nincs más megoldás, mint hogy a többi helyettük is dolgozzék […] Szükségletüket minden látható és mérhető ellenérték nélkül kell kielégíteni. A kormányzás, a nevelés, az oktatás gondjai és a nemzet védelme az ellenérték, amivel fizetnek." Fogyasztásuk költségeit a többiek megadóztatása révén fedezi az állam. Jövedelmük abból a pénzből származik, amelyet minden dolgozó adó formájában fizet.

A fizetett adó nagyságát a közalkalmazottak száma határozza meg. („Elképzelhetetlen, hogy egy ésszerűen berendezett államban bármely okból több adót követelne a kormány, mint amennyire szüksége van.") Amennyiben úgy döntenek, hogy csökkentik a közalkalmazottak számát, két eset lehetséges. 1. A dolgozók munkaideje rövidebb lesz, mivel „a volt hivatalnokokat beosztják a közös munkához és amit ezáltal mások munkájánál megtakarítanak, az egyformán mindenkinek a javára szol­gál". 2. Változatlan marad a munkaidő, de a volt közalkalmazottakkal megnövelt számú termelők a korábbinál több árut állítanak elő. Ily módon a nemzet – Fichte megfogalmazása szerint – vagy pihenőidőben, vagy jólétben gyarapodik.

A fichtei rendszerben az állampolgárok megélhetése a cél – a gaz-daság, a pénz ennek puszta eszköze. A szisztéma rögzített értékű pénzzel dolgozik. A pénz értékének rögzítése azért szükséges, mert e nélkül „nem lehet a kereskedelmet előre kiszámítani, illetve törvényileg szabályozni". Ennek hiányában viszont a pénz „maga teremti meg [… ] a saját törvényeit".

(Nem tartozik ide szorosan – de mégis… Az egyén megélhetésének a személyes termelőmunkára alapozása /fogyasztás és termelés egyen­súlyba hozása/ visszatérő gondolat az elmélet történetében. Thomas Morus prepolgári társadalmában a helyzet – némiképp leegyszerűsítve – a következő. Aki ebédelni akar, az délelőtt három órányit részt vesz a közös munkában. Aki vacsorázni akar, az délután három órányit részt vesz a közös munkában. Mivel pénz nem létezik, és a közösség meg­kerülésével más módon sem lehet élelemhez jutni, az „általános egyen­érték" szerepét közvetlenül az egyéni munkaidő tölti be. Míg Morusnál napi hat, addig később Campanellánál napi négy órai termelőmunkával biztosítható az egyén megélhetése. Paul Lafargue-nál ez – a gépek révén – napi három órára csökken. Ernst Schumacher pedig az alábbi megállapításra jut az 1970-es években: ha mindenki végezne termelő tevékenységet is, akkor kevesebb, mint napi egyórai munkát igényelne az ipari társadalmak jelenlegi össztermékének előállítása. Az egyes számítások lehetnek pontatlanok, de a gondolkodás iránya jellegzetes.)

Annak idején a polgári gondolkodásban két nemzetstratégia körvonala­zódott. Az egyik a folyamatos (végeláthatatlan) felhalmozás biztonságára alapozta a nemzet biztonságát. A másik valamennyi állampolgár meg­élhetésének biztonságára próbálta alapozni a nemzetet. A történelmi tapasztalatok szerint az előbbi – középtávon néhány eset kivételével – a kiszolgáltatottság megteremtésének útja: a nemzetgazdaság függő helyzetbe hozása. A második – lakossági önfenntartás gazdasági függet­lenséggel – ára: a világgazdaságtól (és annak technikai újdonságaitól) való elszigetelődés.

A polgári nemzetgazdaság számára felsejlő alternatíva: prosperálóbb tönkremenetel vagy szegényesebb bezárkózás (elzárkózás). Ez a polgári gondolkodás ismételten fel-felbukkanó dilemmája.

V. Planetáris biztonság (kitekintés)

Egyének, csoportok, nemzetek (illetve irányítóik) dönthetnek úgy, hogy a térdre kényszerítő eladósodással szemben a szegényesebb bezárkó­zást (a „megélhetési biztonságot") részesítik előnyben. Ez megnöveli a belső mozgásteret, de nem mentesít a külső kiszolgáltatottságoktól. A védendőnek kiválasztott területre állandóan betörnek (illetve előre nem kalkulálhatóan betörhetnek) a Glóbusz éghajlati szeszélyei, a világgaz­daság szeszélyei, a világpolitika szeszélyei (katonai-hadászati vagy terrortámadás), nemzetközi jogi bürokratizmusok stb. Tényleges meg­élhetési biztonságot a – mint egyes elemzők fogalmaznak – „planetáris biztonság" megteremtése adna. Ennek mostanság csekély a gyakorlati valószínűsége, de azért érdemes szembenézni azzal, hogy ez – szak­kutatások szerint – mit kívánna meg az emberiségtől.

1. A természeti környezet terhelésének arra a szintre való csökkentését, amelyen helyreállítható a bolygó megbomlott egyensúlya. Ez komoly növekedési féket jelentene.
2. A gazdag és a szegény országok fogyasztásának kiegyenlítését. Az életszínvonal (megélhetési, létfenntartási lehetőség) felzárkóztatását az ún. harmadik világban. Ez a gazdag országokban komoly élet­színvonal-esést jelentene.
3. A gazdag és a szegény rétegek fogyasztásának kiegyenlítését. A tu­lajdonnélküli szegények megélhetési lehetőségének felzárkóztatását az ún. fejlett országokban is.
4. Az autonóm személyiség (szabad egyéniség) esélyeinek növelését, aki képes planetáris tudattal gondolkodni és planetáris felelősséggel cselekedni.

El lehet meditálni azon, hogy egy erre emlékeztető világrendet az elméleti irodalomban hagyományosan minek neveznek.

 

***

Ennek az írásnak a címe: „Pénzt vagy nemzetet!". Nem téved az olvasó, ha úgy találja, hogy az írás nem a pénzről és a nemzetről szól. De téved, ha úgy találja, hogy nem szól a pénzről és a nemzetről.

Van abban némi arcátlanság, hogy az írás a „Pénzt vagy nemzetet!" címet viseli, és mégsem a pénzről és a nemzetről szól. Olyasféle ar­cátlanság ez, mint amikor Edgar Allan Poe egy regényt nem a rejtély megoldásával zár, hanem annak közlésével, hogy a kézirat befejező része a tengerbe veszett. Vagy mint amikor a „Százból, ha egyszer jó" kezdetű dal a „100 bolha" címet kapja. Mi ez, ha nem a fogyasztó súlyos megtévesztése? Kérdés, hogy jelen esetben a fogyasztó megtévesztése egyúttal a fogyasztó megkárosítása-e?!

Ez a rovat egyfajta filozófiai zsurnalisztika művelésére lett kitalálva. Írásai megpróbálnak alkalmazkodni az átfogó filozófiai szempontokhoz és megpróbálnak alkalmazkodni az olvasóhoz. Megpróbálják az átfogó filozófiát az olvasóra alkalmazni, azaz neki közvetíteni. Vagyis nem tartja tiszteletben sem a filozófia (az elvontan tudományos filozófia), sem az olvasó saját szempontjait. Sem-sem. Egyúttal megkísérli, hogy eltökélten tekintettel legyen mindkettőre. Is-is.

A szerző a Harry Potter-könyvek milliós rajongótábora kapcsán foglalkozik azzal a mai, globalizált és médiatizált világban fontos társadalmi kérdéssel, hogy milyen irányba befolyásolják az internet segítségével szabadon létrehozható és megosztható rajongói szövegek az emberek tudatát? Egyes szerzők szerint e szövegek egyfajta új, demokratikus, globális politikai részvétel irányába mutatnak. Gupta szerint a szabadság látszólagos: a rajongók nem kérdőjelezik meg azt a rendet, ami keveseknek termel profitot, miközben sokaknak engedélyezi az „ingyenes" részvételt. Így a szövegek bármily kreatívak is, nem ajánlanak fel valódi kitörési pontokat a rendszerből

A Harry Potter rajongói szöveg – mint önálló jelenség – elképesztően nagy, egyre burjánzó és megállíthatatlan terjeszkedését szinte kizárólag az internet tette lehetővé, vagyis az, hogy a rajongók éltek a globális társadalmi hálózat kínálta lehetőségekkel. Tara Collins szerint 2006 januárjáig a fan fictiont író rajongókat leginkább a népszerű fantasy-szövegek ihlették meg – elsősorban a Gyűrűk ura trilógia és a Harry Potter-sorozat; de míg a Gyűrűk urához kapcsolódó, a neten megjelent rajongói szövegek száma 36 ezerre becsülhető, addig az utóbbihoz már több mint 180 ezret írtak.¹ Az internetes technika meglehetősen bonyolult módon fonódott egybe e jelenség kialakulásával. A technika kínálta lehe­tőségek és ezek kiaknázásának képessége (egyes esetekben a véletlen szerencse közrejátszása) révén a rajongók alkotta írások olyan kulturális formái terjedtek el, illetve láthatóan és nyomon követhetően olyan sajá­tos kapcsolatokba léptek egymással, ami elképzelhetetlen lett volna a nyomtatott fanzine-ok korszakában. Az egész Harry Potter-jelenség azzal egyidejűleg bontakozott ki, ahogyan a közösségi hálózatok elektronikus környezete alakot öltött: az 1990-es évek közepétől a blogolás és webes csetszobák fejlődésével, illetve az olyan közösségi portálok növekvő népszerűsége következtében, mint amilyen a MySpace és a Facebook a 2000-es évektől. A Harry Potter-könyvek iránti rajongói érdeklődés si­kere inkább a szubkulturális niche média sikerét demonstrálja, mintsem a nagy, centralizált médiakorporációkét. Ugyanakkor, egyidejűleg arra a lehetőségre is rámutat, hogy a világháló segítségével a szubkulturális média képes összekapcsolódni és újabb médiakapcsolatokat létrehozni, amint arra Henry Jenkins 2007-ben felhívta a figyelmet.² Jenkins ezt az általa „konvergenciának" nevezett folyamatot elméleti alapon már koráb­ban elemezte Convergence Culture (2006) című könyvében. A könyvben ráirányította a figyelmet arra, hogy az effajta konvergencia végül is nem pusztán a médiaeszközök által alakul ki, hanem „az egyes fogyasztók tudatában és […] másokkal folytatott társadalmi interakcióik során".³ A dinamikus Harry Potter rajongói szöveg a Harry Potter-rajongók alkotása, és a technikailag támogatott konvergencia révén materializálódik, amikor is a Harry Potter-rajongók textuális alkotókészsége összefonódik a Harry Potter-sorozat kibontakozásával (ez tíz éven át tartott) és jelenségével. Az írásoknak ez az összefonódó minősége tartja mozgásban a Harry Potter-szöveget, amelynek a rajongók által teremtett (terjedelmileg is na­gyon jelentős) elemei éppen olyan integráns részei, mint maga az eredeti Harry Potter-szöveg, és mint amilyenek a Harry Potter-jelenség rendkívül sokszínű egyéb textualizációi is. A rajongók által alkotott szövegelemek olyannyira integráns részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, hogy kívülről, a szöveg egészét tekintve nem lehet elsiklani e tény fölött: ez a textúra a szövegalkotás „önjáró", önmagát alakító szférája lett (piacra dobtak egy útmutatót arról, hogyan kell specifikusan Harry Potter rajongói történetet írni),⁴ és egyben a tudományos érdeklődés középpontjába is került (az első, könyv terjedelmű munka e sorok írása idején látott napvilágot).⁵

Ebből is látható, hogy a Harry Potter rajongói szöveg a legfrissebb megközelítéseket példázza a rajongói szövegekkel és általában a textualitással kapcsolatban – gyakorta olyan módon, hogy a legtágabb értelemben visszahat az irodalomkritikai elméletre és gyakorlatra. Először is, az effajta rajongói szövegek döntően elektronikusan és hipertextúrákként formálódnak meg, ennél fogva egyaránt hozzáférhe­tők az írók és az olvasók számára, hiszen mindannyian interakcióba léphetnek a szöveggel. Az elektronikus- és hiperszöveget széles körben úgy szokás értelmezni, mint amely a nyomtatott szöveg hagyományos fogalmából kiindulva számtalan új lehetőséget teremt éppen az interak­tivitás adta lehetőség révén. Így az elektronikus szövegek utat nyitottak a Jay David Bolter által „interaktív irodalomnak" nevezett jelenségnek: ez olyan, „nem-lineáris irodalom, amely mintegy felszólítja az olvasót arra, hogy lépjen kapcsolatba a szöveggel".⁶ Ezzel az írók tulajdonképpen arra kapnak felhatalmazást, hogy a műveikre ne mint „lezárt és egységes struktúrára" tekintsenek, hanem „a lehetséges struktúrák struktúrájá­nak". Az olvasók pedig kifejleszthetik azt a képességüket, hogy afféle „második szerzők legyenek, akik ugyanazt a szöveget tovább tudják adni más olvasóknak, hogy azok is hasonló viszonyba léphessenek vele".⁷ A fentiekkel összhangban, Silvio Gaggi megfigyelte, hogy a hipertextúra az olvasóban azt a meggyőződést alakítja ki, hogy ő maga is képes lét­rehozni saját olvasati megközelítését, sőt hogy belenyúlhat a szövegbe azáltal, hogy új kapcsolódási pontokra mutat rá és megjegyzésekkel látja el a szöveget. A hipertextúra ily módon megkérdőjelezi a szerzőnek mint omnipotens személynek a koncepcióját, és elvezet oda, hogy „bátorítja az ismeretek közös megteremtését, és azt a képességünket, hogy magunk is szabadon, gyorsan és akadálytalanul részt vállalhassunk az ismeretek terjesztésében, megosztásában".⁸ Következésképpen, a hiperszövegek elvezetnek az „interaktív irodalom" létrejöttéhez, amelyet nem korlátoznak a bevett mediációs tekintélyek és iparágak.⁹ Az interaktív elektronikus szövegen vagy hiperszövegen belül a jelenkori rajongói szövegek meg­határozásuk szerint egy eredeti, adott szövegből nőnek ki (esetünkben Rowling Harry Potter-szövegéből), felhasználják az eredeti szövegben szereplő karaktereket és helyszíneket, és a létrejövő új szövegeket jellemzően a rajongói közösség körében terjesztik, miközben általában e szűkebb közösségen kívül állók is hozzáférhetnek az így keletkezett szövegekhez. Miután a rajongói szövegek intertextuális horizontját és interaktív természetét meghatároztuk, nyilvánvalóvá válik ennek a szö­vegalkotásnak a participatív, azaz részvételi aspektusa is: a rajongói szövegírók és olvasók leginkább annak alapján határozhatók meg, hogy részt vesznek a rajongók alkotta közösségben. Amennyiben a rajongói irodalom szövegét a részvétel összefüggésében ragadjuk meg, annyiban megközelítésünk azt tételezi, hogy elsődlegesen nem stabil és önállóan elemezhető entitásról beszélünk, sokkal inkább a rajongók interaktív és részvételi jelensége felől közelítünk a problémához. Ennek értelmében, a Lanier és Schau által, három Harry Potter rajongói szövegen végzett elemzés kimutatja: az eredeti szövegből való kiindulás ezekben az ese­tekben arra szolgál, hogy „a popkultúra sajátos formájának szimbolikus struktúráit és jelentéseit megteremtse", azaz, ezek „hozzájárulnak ahhoz a »metaszöveghez«, mely a Harry Potter-közösséget összetartja".¹⁰ A rajongók alkotta szöveg és a rajongói közösség részvétele a szöveg­alkotásban ebben a megközelítésben sajátos, normatív keretek között olvasható és behatárolható. Egyrészt tehát Henry Jenkins lelkesen annak bizonyítékát leli a Harry Potter rajongói szövegben és környezetében (a rajongói gyerekközösségekre koncentrálva), hogy a gyerekek:

aktív részvevői ennek az új médiaterepnek azáltal, hogy a rajongói közösségekben való részvételen keresztül megtalálják saját hang­jukat, és kiharcolják jogaikat az erős entitásokkal szemben is […] Ugyanakkor, részvételük révén, ezek a gyerekek új stratégiákat fedeznek fel azon a téren, hogy a globalizáció, a szellemi tulajdon körüli harcok és a média konglomerációjában és ezek alkalmazásá­val hogyan lehet boldogulni.¹¹

Jenkins véleménye szerint a rajongói szövegek végső soron a fogyasz­tói közösségeken keresztül egyfajta új, demokratikus globális politikai részvétel irányába mutatnak.¹² Másfelől viszont, Cornel Sandross igen kevés lelkesedést mutatva úgy értelmezi ezt a jelenséget, hogy a rajongói szövegekben (általában véve, nem specifikusan a Harry Potter-szövegek esetében) a textuális határok a legszélsőségesebben képlékennyé vál­tak mind a szöveg megalkotása, mind a befogadása tekintetében, ami egyben azt is lehetetlenné teszi, hogy ilyen szövegek esetében esztétikai elvárásokat alkalmazzunk. Sandross szerint ez a jelenség nem annyira az emancipatorikus lehetőségek kifejeződése, hanem inkább a banalitás csapdájának és a Marcuse által megfogalmazott egydimenziós jellegnek a bizonyítéka – „az egydimenziós jelleg abból fakad, hogy az egyénnek nincsenek alternatív forrásai vagy »kifejező eszközei«".¹³

Ehhez kapcsolódó, de kissé eltérő nézőpontból látható, hogy a rajon­gói szöveg immanens képlékenysége és közösségi hozzáférhetősége szükségessé tesz a hagyományos szövegközpontú megközelítésnél lazább elemzési szempontokat a rajongók alkotta irodalommal foglalkozó tudósok részéről, és ebből adódóan magában a kritikai gyakorlatban is engedniük kell a fluiditásnak, illetve felül kell vizsgálniuk kritikai gyakor­latukat és tudományos kategóriáikat. Ezt Busse és Hellekson velősen így fogalmazta meg:

Mint a rajongói irodalommal foglalkozó tudósok, olyan képlékeny térben működünk, amelyet folyamatosan és állandóan revideálni kell és újrafogalmazni, ahol az új külső és belső hatások nemcsak kutatásaink tárgyát változtatják meg, hanem elméleti és módszer­tani kereteit is. A rajongói szövegekhez hasonlóan, a forrásszöveg kiegészítő és ellentmondásos olvasataival a tudományos elemző szöveg, amely megkísérli leírni és megérteni a rajongói magatartást és viszonyt, maga is olyan jelenséget produkál, amely állandó válto­zásban van, midőn a rajongói kultúra megnyilvánulásainak tágabb megértésére törekszik.¹⁴

Tehát irodalomtudományi szempontból a rajongói szöveg olyan tárgyat képvisel az irodalmi elemzés számára, amely nem illeszthető bele ennek a tudományos diszciplínának a vizsgálat tárgyáról alkotott, hagyományos kategóriáiba, és ezzel hatást gyakorol az irodalomtudomány adott elő­feltevéseire. Úgy tűnik, a jelenleg marginálisnak minősített stratégiákat állítja előtérbe (igazából ezeket még csak stratégiáknak sem tekintették korábban) az irodalomkritika tudományos gyakorlatában: olyasmire gondolunk, mint a „tágabb olvasat" [distant reading], amely képes asszi­milálni egyfajta kiterjedt, kibővült textuális mező jellemzőit azáltal, hogy lemond a zárt olvasásról [close reading],¹⁵ vagy mint az „autoetnográfia" (a rajongói szövegek írói maguk is kritikusok lesznek, míg a kritikusok maguk is a rajongói közösség résztvevőivé válnak): ezek a kérdések látszanak itt leginkább a témánkba vágni.¹⁶

A Harry Potter rajongói szövegek elképesztő terjedelméből és komple­xitásából adódik, hogy az egyik lehetséges megközelítésünk e tanulmány keretein belül szimptomatikus jellegű, azaz megközelítésünknek abban az esetben válik tárgyává valamely szöveg, amennyiben e tanulmány tárgyát tekintve szimptomatikusan relevánsnak minősítjük. Az, hogy a szövegből indulunk ki, önmagában is kapaszkodót igényel: a Harry Potter rajongói szövegek úgy is felfoghatók, mint amelyek újabb történetszála­kat képviselnek, s ezek a szálak a köznapi szempontoknak a történetbe való belefonódását példázzák, és olyan beavatkozást jelentenek, melyek megszakítják az eredeti Harry Potter-szöveget, és még terebélyesebbé teszik a már létező Harry Potter-szövegfolyamot. A történet e szálainak elemzésével jelen fejezetünk bekapcsolódik abba a vitába, melyet az előbbi három fejezet mutatott be, ám új megvilágításba helyezi azt, és egyidejűleg a tanulmány következtetéseit szándékosan nyitva hagyja. Az a három elem, melyet a következőkben röviden vizsgálni fogok a Harry Potter rajongói szövegben, a következő: először is viszonya a gyerekek olvasástanulásához; másodszor, hogy miként jelentkezik benne a homo­szexuális vágy; és végül, hogy Kínában a rajongói szöveg miként formá­lódott nyomtatott könyvvé. Végül, a tanulmány néhány megjegyzéssel zárul arról, hogy a Harry Potter rajongói szövegről folyó vita hogyan járul hozzá a rajongás mint olyan általánosabb megértéséhez.

Olvasáskészség – slash – Kína

A Harry Potter rajongói szöveg és az olvasáskészség

A számítógépes kommunikáció a rajongók körében magától értetődően számottevő kreativitást tesz lehetővé, ahogyan az már a legkorábbi rajongói közösségeknél is megfigyelhető volt: Nancy Baym például ezt a jelenséget a televíziós szappanopera-rajongók közötti üzenetváltások alapján már az 1984-ben alapított rec.arts.tv.soaps USENET-honlapon észrevette.¹⁷ Azt, hogy a rajongói szövegírás internetes oldalai pozitív pe­dagógiai környezetet teremtenek a gyerekek alapvető írás-olvasás tanu­lásához, Henry Jenkins hatékonyan bizonyította 2004-ben a Technology Review című blogjában, elemzésének ezt a címet adta: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities" (Miért tud Heather írni: nem minden rossz, amit a gyerekek a populáris kultúrából sajátítanak el, a legjobb írástanulási esz­közök némelyike az osztálytermen kívüli online közösségekben lelhető fel).¹⁸ Később Jenkins a Convergence Culture című művében kibővítette elemzését.¹⁹ Tapasztalatait alapvetően a Daily Prophet (a HP-regények magyar fordításában: Reggeli Próféta) című Harry Potter rajongói we­boldalról szerezte, melyet 1999-ben indított egy akkor tizennégy éves kislány, Heather Lawver. A fantasy képzeletvilágának Reggeli Próféta című napilapjához illően a weboldal online újság képét ölti, melyet a gyerekek a világ minden részéből mágikus figurákkal és a Harry Potter-könyvekhez kapcsolódó elképzelt világ eseményeiről szóló riportokkal töltöttek meg, úgy, ahogyan azt ők a maguk sajátos helyszínein és életükben – a maguk sajátos nyelvén – elképzelték. Bár a keletkezett szövegek kiindulási alapja a Harry Potter-szöveg volt, a Daily Prophet weboldalt az az igény és hiány hozta létre, amelyre már a korábbi két fejezetben rámutattunk: az eredeti szöveg muglijai és varázslói leginkább a brit világban mozognak, és így tág tere nyílik az elképzelt, mágikus világ továbbgondolásának. A Daily Prophet weboldal lényegében egy participatorikus kommunikációs közeg, ahová a gyerekek mint Harry Potter-rajongók világszerte szabadon beírnak és amit olvasnak, vagyis közösségként kreatív rajongói szövegek alkotói és olvasói lehetnek. A weboldal sikere akkor vált egyértelművé, amikor a Warner Brothers úgy gondolta, hogy a tulajdonát képező Harry Potter márkanév használatát a weboldalakon is ellenőrzése alá vonja, és ennek értelmében 2000-2001-ben felszólította a weboldalak üzemeltetőit azok megszűntetésére. A Daily Prophet weboldal ekkor létrehozta a Sötét Varázslatok Kivédé­sének Szervezetét, amely bojkottra szólított fel minden Warner Brothers termékkel szemben; a Warner Brothers visszavonulót fújt, és elállt a weboldalak bezáratásától – ez volt az ún. „Potter-háború". A Convergence Culture című könyvében Jenkins kibővítette a Daily Prophet weboldallal kapcsolatos 2004-es megállapításait (sőt, elemzésébe bevonta más, ugyancsak a Harry Potter rajongói által működtetett weboldalak – így a FictionAlly és a Sugar Quill – vizsgálatát is) a weboldalnak a „Potter-háborúban" játszott szerepével. Ez igazolni látszott Jenkins-nek azt a megállapítását, hogy a gyerekek a kreativitásukat vetették be fegyverként a hatalmi rosszallás elhárítására. Jenkins mindezt pozitív jelenségnek tekintette, mely egybeesik a gyerekeknek azzal a törekvésével, hogy a tanulást, oktatásukat saját irányításuk alá vonják, és írás-olvasás tudá­sukat úgy fejlesszék, hogy részt vesznek az online rajongói szövegeket író közösségek (a közös érdeklődés helyszíneinek) tevékenységében és együttműködésében. Jenkins ez utóbbit alternatív pedagógiai területnek tekintette, olyan területnek, amely jóval hatékonyabb, mint az osztályte­rem bevett pedagógiai helyszíne:

A tanárok előszeretettel beszélnek a „lépcsőzetesség" elvéről, arról, hogy a hatékony pedagógiai folyamat lépésről lépésre halad, arra bátorítja a gyerekeket, hogy új képességeket próbáljanak ki, melyek a már megszerzett képességeikre épülnek; ezek támaszt és kiinduló pontot jelentenek az új lépésekhez, amíg a tanuló elegendő maga­biztosságot szerez ahhoz, hogy magától tegye meg e lépéseket. Az osztályban a lépcsőzetességet a tanár biztosítja. Egy participatív kultúrában azonban az egész közösség viseli annak felelősségét, hogy az újonnan jövőket segítse önállóságuk megteremtésében.²⁰

Valamint:

Ma még nem tudjuk egyértelműen, hogy a közös érdeklődés hely­színeinek sikereit megismételhetjük-e az iskola falai között. Az iskolákban merev irányítási hierarchia létezik (beleértve a felnőttek és a tinédzserek igencsak eltérő szerepköreit) […] Az iskolák sokkal kisebb rugalmassággal tudják a fejlődésük különböző szintjein járó szövegírókat támogatni. Még a legprogresszívebb iskolákban is léteznek szabályok arra vonatkozóan, mit írhatnak a gyerekek – ösz-szevetve azzal a szabadsággal, melyet akkor élveznek, ha maguk írnak.²¹

Jenkins álláspontja szerint annak ellenére, hogy a rajongói szövegek íróit és olvasóit nem feltétlenül a tanulás iránti igény motiválja, a rajongói oldalak kiváló médiumai a tanulás „megtörténésének", mert a résztvevők sokkal inkább kezükben érzik az irányítást, és ennek következtében a rajongói szövegek írását bátorítani kell. Nem sokkal ezután Jenkins és munkatársai közreadták a McArthur Alapítvány jelentését Confronting the Challenges of Participatory Culture (2006) címen,²² melyben azt állí­tották, hogy az olyan technológiai forrásokat, mint a rajongói szövegírók oldalai, a blogolás stb. össze kellene gyűjteni egy újfajta olvasástudás megszerzése érdekében, amely egyaránt magába foglalja az olvasástu­dást és a médiaértést. A jelentés védelmébe vette a rajongói szövegírást azokkal a vádakkal szemben, hogy az másodlagos és nem eredeti, párhuzamot vonva a tekintélyes művészeti formával, a kollázzsal.²³ Idő­közben, 2004 óta jelentős tudományos kutatások folytak, melyek szintén azt támasztották alá, hogy az online közösségek révén megvalósítható participációs tanulás hatékony eszköz az olvasási képességek fejlesz­tésére, és különösen hatékony az online rajongói szövegíró-közösségek keretein belül – mint azt Rebecca Black és mások kutatásai igazolták.²⁴ Időközben az olvasási képesség fejlesztésének ezt a formáját a rajon­gói szövegíró-közösségek egyike-másika is felkarolta, többek között az is, melyet 2004-ben közreadott esettanulmányában Jenkins behatóan elemzett. 2008-ban a Daily Prophet weboldalon megjelent a Harry Potter-rajongókhoz intézett felhívás a következő címmel: Fejlődés a Forradalom felé [Making Progress toward Revolution]:

Legyen a mi mozgalmunk a Harry Potter rajongói közösségek törté­netének legjelentősebb, alulról szervezett megmozdulása! 2001-ben a Daily Prophet és a vele rokon Potter rajongói oldalak vállalták, hogy tiltakozásukkal a nemzetközi színtéren óriási hullámokat keltenek, és jogi precedenst teremtenek, mely a mai napig védelmet nyújt minden Harry Potter rajongónak a hírhedt Potter-háború megvívása óta. Újra képesek vagyunk ilyen harcra, de egy ennél is jelentősebb ügy érdekében – ez pedig az írni-olvasni tudás.²⁵

A weboldalon megjelent Heather Lawvernek a felnőttekhez címzett levele is, amelyben megpróbálja megmagyarázni, mi a Daily Prophet célja:

J. K. Rowling írónő Harry Potter-sorozata, azt hiszem, pusztán csak lehetőséget teremt ahhoz, hogy fejest ugorjunk egy jó könyvbe. Az online „napilap" létrehozásával, ahol a cikkek elhitetik az olvasókkal, hogy Harry Potter különös, fantázia szülte világa valóságos, megnyí­lik az olvasók előtt a lehetőség, hogy más könyveket is megértsenek, hogy belebújjanak a karakterek bőrébe, hogy a valódi irodalmat elemezzék. Ha fiatal korban sikerül kifejleszteni az írott szó értelme­zésének, felfogásának képességét, akkor a gyerekek megszeretik az olvasást, amit más módszerekkel sokkal nehezebben lehetne elérni. E képzeletbeli világ megteremtésével tanulunk, alkotunk, és jól érezzük magunkat egy barátságos, utópikus társadalomban.²⁶

Amit Jenkins megfigyelt, és amiről azt állította, hogy valószínűleg vég­bemegy az online rajongói szövegírók közösségében, azt itt láthatólag maguk az érintettek – de legalábbis szószólójuk – óhajtják megvalósítani a közösség adta keretek között.

Itt azonban érdemes néhány idevágó megfigyelést tennünk a rajongói szövegíró közösségeknek a olvasáskészséget elmélyítő funkcióit ille­tően. Először is, a fenti érvelésben olyan retorikai taktika jelenik meg, amely a normatívákkal terhelt progresszivitás-felfogásra emlékeztet. Sokkal inkább ezek a retorikai stratégiák viszik előre az érvelést, mint a bizonyítékok és az elemzések. Vagyis, azok a tiszta ellenállási pontok, melyeket Jenkins említ, sokkal inkább az ellenállás/elutasítás túldetermináltsága mentén mozognak, mintsem hogy valóságosan, tartalmasan értelmezzenek bármit: így a hierarchizált „osztálytermet" az online rajon­gói közösségek közös részvételével szemben, a tanár/szülő-ellenőrizte közeget a rajongói közösségek alternatív, hivatalosan kialakult formákat elutasító magatartásával szemben, vagy hogy a tanulók maguk irá­nyítják tanulásukat a felülről rájuk kényszerített tanulással szemben. Nem világos, hol is van ez a bizonyos „osztályterem"; úgy tűnik, hogy általában véve az intézményesített pedagógia szinekdochéja. Az sem világos, hogy lehet-e engedményeket tenni a formális és az informális tanulási és fejlődési módszereket tekintve, melyek minden pedagógiai intézményben jelen vannak, az osztálytermeken belül is, azokon kívül is. Úgy látszik, az osztályteremben jelen lévők, (akár mint diák, akár mint tanár) közül senkit nem kérdeztek meg arról, mi is folyik az osztályban, vagy hogy mit is csinálnak ott; a megfogalmazást a puszta kijelentések, megállapítások jellemzik. Míg az online közösségek struktúráját ezek a kutatások röviden felvázolják, az osztályterem mindennapi struktúráját nem is érintik. Egyáltalán nem vizsgálja egyetlen érintett sem annak lehetőségét és valóságát, hogy az online közösségekben jelen van-e a civakodás, a félreértés, a félreinformáltság, a hierarchia és az autoriter magatartás. E megközelítésekben mind az osztályterem, mind a rajon­gói szövegírók közössége politikai és gazdasági vákuumban létezik. Az érvelést láthatóan a szembenállás retorikája, az alternatív terek diskur­zusa, az önirányítás és az önfejlesztés radikális elemei mozgatják. Mikor Lawver (mint a rajongói közösség vezetője és egy példázat-gyerek, aki a felnőttekhez szól) közzéteszi érveit rajongói közösségének fórumán, a retorikai asszociációk már egyfajta terjengős fecsegéssé alakulnak, amely alapjaiban igencsak emlékeztet a politikai fogalomhasználatra, de le is válik arról: „haladás…forradalom", „alulról szerveződő mozgalom", „jelentősebb ügy", „barátságos, utópikus társadalom". Az egész szöve­gen végigvonul az az evidenciának vett érvelés, mely egyenlőségjelet tesz a rajongói szövegek olvasása és írása, valamint a kialakuló, fejlődő olvasás- és íráskészség közé (anélkül, hogy egy percre is foglalkozna azzal a feltételrendszerrel, melyben ezek a jelenségek azonosaknak te­kinthetők); továbbá evidensnek veszi azt is, hogy a Harry Potter-rajongók mind gyerekek (ez körülbelül annyira magától értetődő, mint az, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg gyerekirodalom lett volna) – és mindkét evidencia lehetőséget ad a kellő alkalommal beékelt bölcs kijelentések­re a Harry Potter rajongói szövegekkel és e jelenséggel kapcsolatban a gyerekek neveléséről és az alapvető szövegértésről. Mindez azután azzal jár, hogy a rajongói szövegírói közösségeket általában normatív elismerésben, dicséretben részesítik. Másodszor, érdekes módon a Harry Potter-féle mágikus-hétköznapi világ sokrétegű kitágítását, amit az eredeti szövegben lévő hézagok tesznek lehetővé, és amit a Daily Prophet weboldal (és persze sok más rajongói szövegíró oldal is) min­dennapos gyakorlata ki is aknáz – és ilyenformán az eredeti szövegek implicit megváltozatását és megkérdőjelezését teszik elfogadottá -, folyamatosan azzal ellensúlyozzák, hogy a Harry Potter eredeti szöve­gének normatív pozícióját egyértelműen leszögezik. Ez utóbbi gyakorlat keretet biztosít az előbbi műveletek számára, és közösségi szabályrend­szerként nehezedik az online közösség tagjaira – ha a normatív állítást mint hittételt a tagok elfogadják, akkor egyben mindenféle kritikai vagy kreatív gyakorlatot vagy változtatást elfogadhatónak tekintenek. Mindez kitűnően megmutatkozik az olvasáskészség fejlesztésére felhívó Lawver szövegének ellentmondásaiban: itt a fantáziának mint valóságnak a „jó" cél érdekében való felhasználása száll harcba az analitikus képességek fejlesztésére irányuló törekvésekkel. Még ennél is fontosabb, hogy ezek a felhívások abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy minden Harry Potter-mű a priori „jó könyv" vagy „jelentős irodalom" (amolyan Arnold­féle próbakő), mely elvezet a nagy és jelentős művek felismeréséhez és megítéléséhez. Még számos egyéb formája van az alapul szolgáló hitvallásnak a Harry Potter-rajongói szövegírók közösségeiben, melyeket a fenti megközelítés nem vesz figyelembe. Lehetséges, hogy a rajongói szövegek és történetek eltérő olvasatokat és történeti változatokat en­gednek meg a rajongói közösségek tagjainak, ám a szövegértés és be­fogadás kezdeti szintjén éppen az a törekvés vezeti a szövegírókat, hogy az eredeti Harry Potter-szöveggel egyező vagy legalábbis ahhoz hasonló stílusban írjanak, ami által ez az eredeti szöveg kétségbevonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen standardként működik a befogadás számára. Az is lehetséges, hogy a rajongói szövegteremtő közösségekben meglévő interaktivitás struktúráinak (az affektív tanulás „lépcsőfokainak") – me­lyeket Jenkins az egekig magasztal – előfeltétele és ezáltal alapja éppen az a tény, hogy az eredeti Harry Potter-szövegnek kétségbevonhatatlan, normatív jelleget adnak, és az egyes rajongói szövegírók és szövegolva­sók ezen struktúrák állandó használatával folyamatosan visszaigazolják és megerősítik ezt a normativitást, továbbá az eredeti szöveghez homo­gén megközelítési módokat rendelnek, melyek végső soron az eredeti szöveget merev, változtathatatlan entitássá emelik. Hogy ez a jelenség nagy valószínűséggel jellemzően jelen van a rajongói közösségekben, azt egy másik kontextusban (tudományos-fantasztikus rajongói körben) Andrea MacDonald írta le: „A számítógépes hálózatok révén az egyes rajongói szövegírók és a rajongói szövegek olvasói könnyedén hozzáfér­hetnek a fiktív univerzumhoz, ami viszont felerősíti e fiktív univerzum jóval egységesebb, uniformizáltabb értelmezését."²⁷ Harmadsorban, a fenti érvelés kialakulását elgondolhatjuk úgy is, mint ami a rajongói identitás újraegyeztetése/felülvizsgálata közegében zajlik: lényegében Jenkins a rajongói szövegírók közül kiemel egyes személyeket, mint például Lawvert, és egyfajta sajátos formában megkonstruálja őket, és aztán a rajongói szöveg írója (ismét csak Lawver) igyekszik megfelelni ennek a konstrukciónak. Érdemes feltenni a kérdést, hogy az online rajongói közösségekben implicite meglévő jelenséget milyen mértékben vette figyelembe a fenti, Jenkins-féle érvelés, továbbá hogy az ilyen rajongói közösségek természete, sajátosságai milyen mértékben változtak a fen­tebb említett jelenségek révén. És azon is érdemes elgondolkodni, vajon Jenkins álláspontja és szakértői tekintélye milyen mértékben ad képet egy meglévő állapotról vagy pedig nézeteinek instrumentalizált mivolta alapot és formát szolgáltat-e újabb állapotok kialakulásához.

Ezen észrevételek közül a másodiknak jelentősége van a Harry Potter rajongói szövegírói jelenség másik két elemére vonatkozóan is. Ezt a jelenséget fogom egy kissé részletesebben vizsgálni az alábbiakban.

A Harry Potter rajongói szövegek és a slash fiction

A neten megjelenő Harry Potter rajongói szövegek bizonyos hányada a Harry Potter-karakterek közötti (sokszor lehetetlen) szexuális viszony­rendszerek kidolgozásával foglalkozik.²⁸ Ez általában igaz a különböző rajongói körök írott produktumainak nagy részére, és valószínűleg sajátos hatása van a Harry Potter-rajongók körében. Mivel a nemi szerepek szerinti szempontrendszer és a szexualitás az eredeti Harry Potter-szövegben konzervatív felfogásban jelenik meg (mint azt 2002-ben bizonyítottam), a mágia lehetőségei ebben a tekintetben kiaknázatlanok­nak mondhatóak az eredeti szövegben (ezt a témát a szöveg, néhány szerelmi bájitaltól eltekintve nem is igen érinti). De a mágia eszméje egyértelműen, magától értetődően vezet erre a területre, a szexuális késztetések és fantáziák terepére, és aligha meglepő, hogy az eredeti szöveg ilyen típusú hiányait sokan, sokféleképpen, és igen fantáziadúsan próbálták betölteni. Ha általában a rajongói szövegeket vizsgáljuk, akkor látható, hogy a Harry Potter rajongói szövegek nagyjából azonos mennyi­ségben szólnak az úgynevezett „slash" (azaz az azonos neműek közötti szexuális viszonyt és párosítást leíró) viszonyokról, mint a „het" (azaz a heteroszexuális párosítással és kapcsolatokkal foglalkozó) viszonyokról. Marianne MacDonald 2006-os, a slash rajongói szövegeket vizsgáló fel­mérésében megjegyezte, hogy: „Bár a het szövegek számban talán még meghaladják a slash szövegeket, a helyzet hamarosan megváltozik. A Harry Potter rajongói szövegek terjedelme elképesztően nagy. Szerény becslések szerint az Internetre feltett történetek száma meghaladja a 25.000-et, de a valós mennyiség elérheti a százezret is."²⁹ Az átlagos slash rajongói szövegekhez hasonlóan a Harry Potter-rajongók által írt slash szövegek többsége is a férfi-férfi párokra koncentrál és – mint azt egy másik, ugyancsak MacDonald által készített felmérés kiderítette – jórészt a húszas éveikben járó nők írják ezeket. Annak a jelenségnek az elemzése, hogy a férfiak közötti kapcsolatokat ábrázoló slash rajongói szövegeket többségében miért éppen nők írják, meghaladja a Harry Potter-szövegek³⁰ vizsgálati körét, és itt most nem foglalkozom vele.

A Harry Potter rajongói körében tapasztalható slash szövegek írására irányuló késztetést megközelíthetjük az eredeti Harry Potter-szöveg „heteronormatív heroizmusát" „homoszexualizálni" igyekvő törekvések felől, ahogyan ezt Hugh és Wallace megfogalmazta.³¹ Autoetnográfiai megközelítésben ugyanez a gondolat bukkan fel frappáns formában Ika Willisnél, aki egyszerre tudós és rajongói szövegíró:

A rajongói szöveg írása révén a rajongó először is helyet teremt saját vágyainak egy olyan szövegben, mely első látásra nem ad megfelelő támpontot e vágyakhoz; és másodsorban, közzéteszi az új összefüggésbe ágyazott szöveget a honlapon, de nem tulajdonít saját szövegértelmezésének végleges „igazságtartalmat": ezek a vágyak és ezek az igények előre meg nem jósolható utat járnak be, a lehetőségeket a szerző világa és a fikciós világ közötti eltérések adják meg, vagy pedig (mondjuk) a másik nemmel vagy esetleg több nemmel való azonosulás keretei jelölik ki.³²

Willis bemutatja e késztetés működését mindabban a tekintetben, ahogy az eredeti Harry Potter-szöveg olvasása kínálja ezeket a látszólagos hiá­nyokat és az implicit homoszexualitás jelenléte adta lehetőségeket, mind pedig úgy, hogy saját, két slash Harry Potter-szövegének olvasatait adja közre, jelezve, hogy miként lehet a Roxfort-történetbe beilleszteni azokat, illetve helyet teremteni a homoszexuális tereknek. De Willis tanulmánya nem a slash rajongói szövegírónak mint rajongónak a beszámolója, ha­nem annak a kíváncsi elméleti embernek/aktivistának, aki a popkultúrát alkotó egyik eredeti szöveg bírálatának vonulatát követve kiaknázza saját rajongói tapasztalatait és a rajongói szövegírók közösségének tapaszta­latait – vagyis tudatosít egy homoszexuális politikai témát és hatással is van arra. Itt láthatóan nem a rajongóként rajongói szövegeket alkotó írót halljuk; ő olyan író, aki rajongói szöveget ír annak érdekében, hogy ki tudja használni speciális politikai céljai érdekében a rajongói szövegeket terjesztő online helyeket.

Előfordulhat, hogy a hiányzó vagy elhallgatott, netán kódolt (attól függő­en, ki hogyan olvassa) homoszexuális vágyat beillesztik az eredeti Harry Potter-szövegbe; egyes slash rajongói szövegek alkotói esetében ez ered­het abból az igényből, hogy írójuk ezáltal politikai pozícióra tegyen szert. Ám az eredeti szöveghez való viszony kétségtelenül sokkal bonyolultabb ennél. MacDonald például azt írja, hogy a Draco-Harry és a Piton-Harry párosítások a rajongói szövegekben „a slash szövegek íróinak azt a félig-meddig öntudatlan humanizmusát hozzák felszínre, mely az ellenségek megbékítésére irányul".³³ Ha valóban ez a helyzet, akkor ez arra is utal, hogy az olvasókban inkább az összebékítés, mintsem a konfrontáció vágya működik az eredeti szöveg konfliktusainak megoldását illetően. Másfelől igaz az is, hogy a slash rajongói szövegírók és e szövegek olva­sói legalább annyira igénylik az eredeti szöveghez való alkalmazkodást, mint amennyire érzékenyek az eredeti szövegben lévő ellentmondások iránt. Vagyis, paradox módon, az a tendencia érvényesül, hogy az ere­deti szöveg normatív jellegét megerősítik azzal, hogy a mélyére ásnak, hogy hozzáillesztenek szövegelemeket – akár a szöveg természetével ellenkezőeket is. Tény, hogy a slash rajongói szövegírás látszólagos ellenzéki mozgalma gyakorta ténylegesen annak a vágynak a kifejező­dése, hogy a rajongók az eredeti szöveg határain belül maradjanak, és szövegeik az eredeti szöveg részévé váljanak, továbbá hogy a kánont meghatározók, az autoriter szerző és a hatalom, mely a Harry Potter-jelenség mögött áll, elismerje őket. Az az öröm, mellyel a slash rajongói szövegek írói a jelenség középpontjában álló, kanonizáló, tulajdonjogot gyakorló szereplőktől az elismerésnek szinte lesajnálóan csekélyke jeleit és gesztusait fogadják, tanúsítja ezt. Ebben az értelemben jutottak Green és Guinery egy 2004-es tanulmányukban a következő megállapításra:

Újabban bizonyítékok állnak rendelkezésünkre arról, hogy a kánon felett őrködők finom, kicsike engedményeket tettek a „fanon" ³⁴ alkotóinak […] E rajongói közösség ezt az érzékenységet – hogy tudniillik a kánon őrei megtisztelték őket egyfajta intertextuális utalás révén – nagyra értékeli, és általa tovább erősödik a rajongók elköte­lezettsége […] Specifikusan a Harry/Draco közötti slash-kapcsolatot preferáló rajongók tekintették óriási elismerésnek azt a pillanatot a Harry Potter és az azbakani fogoly filmváltozatában, amikor Draco Malfoy a tenyeréből puszit fúj Harrynek (Draco egy origami madár/ grafiti üzenetet küld Harrynek a sötét varázslatok kivédése órán): úgy vélték, ez az ő kulturális hozzájárulásuk elismerése a Harry Potter-jelenséghez.³⁵

Amikor Rowling 2007 októberében „felfedte", hogy Dumbledore homo­szexuális és szerelmes Grindelwaldba, akkor a rajongók és a rajongói közösségekkel foglalkozó kutatók némelyike, például Tossenberger³⁶ hasonlóan felhőtlen örömmel fogadta a hírt. A bejelentésről hírt adó cikk az Observer című lapban a következő, érdekes megjegyzéssel zárult: „Rowling, aki hét év után először járt az USA-ban, és akit az amerikai közönség meleg fogadtatása elkápráztatott, így tréfált: »Na, képzeljék csak el, milyenek lesznek most a rajongói szövegek.«"³⁷

A kiadott kínai Harry Potter rajongói szövegek

Az USA-ban és Nagy-Britanniában jelentős médiaérdeklődés kísérte a Kínában kiadott Harry Potter-„hamisítványokat" vagy „másolatokat". Ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szövegeknek éppen olyan származékai, folytatásai, mint amilyenek a rajongói szövegek, de mivel nyomtatásban is megjelentek, nem csupán az Interneten, ezért olyan sajtótermékeknek tekinthetők, amelyek profittermelés céljából készül­tek, míg az online rajongói szövegek többnyire explicit módon kizárják ezt a lehetőséget. A fentiek következtében a média egészében elítélő hangnemben beszélt a jelenségről. 2007 augusztusában például a New York Times hasábjain több cikk is foglalkozott ezekkel a kiadá­sokkal, szimptomatikusnak minősítve azt, ahogyan a kínaiak a szerzői jog előírásaival bánnak, és röviden felvázolták néhány „hamisítvány" cselekményét, amivel a kínaiak bizarr ízlését óhajtották érzékeltetni (a rövid összefoglalóknak az volt a célja, hogy teljesen értelmetlennek mutassák ezeket a kínai kiadványokat).³⁸ Nehéz megmondani, hogy ezek a beszámolók egyszerűen csak a Kínában tapasztalható szerzői jogsértések miatti felháborodást tükrözték, vagy pedig a kínai rajongói szövegek íróit és olvasóit gúnyolták kissé rasszista szellemben. Howard W. French megjegyezte: „Ebben az esetben a világszerte tapasztalható Harry Potter kiadási járvány valami egészen eredeti, kínai jelleget kapott: a figyelemre méltó képzelőerőnek és a meghökkentő szorgalomnak az együttműködése látható itt, amelyet a hamisítás, az irodalmi szélhá­mosság és a szerzői jogok megsértésének szolgálatába állítottak."³⁹ Lehet, hogy French nem tudta, hogy a Harry Potter-szövegek ilyen burjánzására millió és millió példa akad az USA-ban és máshol az online fórumokon, és hogy a kínaiak ilyenformán nem állnak egyedül a világban azzal, hogy rajongói szövegeket írnak és olvasnak (vagyis hogy ez nem „teljes egészében véve kínai jelenség"), és hogy az e szövegekben mutatkozó szorgalom és képzelőerő nem áll „mindenestül" ezeknek az aljas, antiszociális céloknak az érdekében. A New York Times-ban példaként felsorolt kínai „hamisítvány" rajongói szövegek csak azt követően láttak nyomdafestéket, hogy eredetileg online voltak olvashatók, és a hagyományos rajongói szövegektől mindössze abban különböznek, hogy a kínaiak szövegei nyomtatásban is megjelentek. Hogy vajon a szövegek a rajongók hozzájárulásával jelentek-e meg, illetve, hogy ezek a szerzők részesedtek-e a haszonból, nem tudható. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ezek a szövegek nyomtatás­ban nem mint rajongók által írt szépirodalmi szövegek jelentek meg – nem is így határozták meg önmagukat. Lena Henningsen 2006-ban egy tanulmányban már foglalkozott ezekkel a könyvekkel, de „nem pusztán mint anyagi vagy jogi viták tárgyát képező szövegekkel, hanem mint kultúrák egymásra hatását tükröző és sokdimenziós jelenséggel",⁴⁰ és ennek a megközelítésnek már csak azért is fontos szerepe van, mert éppen annyira részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, mint bármely más rajongói szöveg. Közelebbről megvizsgálva két ilyen kínai „hamisítványt" – a hírhedt Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd [Hali Bote ju bouzoulong], mely nagyrészt Tolkien: A hobbit című köny­vének plagizált változata, és a Harry Potter és a porcelán baba [Hali Bote ju szivava] címűt (mindkettőt 2004-ben⁴¹ adták ki) -, Henningsen mindkettőben kínai és nyugati kulturális elemeket is kimutatott. Arra a megállapításra jutott, hogy a kínai olvasónak mindkét könyv asszociáci­ókat kínál a hagyományos kóborlovag-irodalom [vukszia ksziaosuó] for­máival, továbbá néhány ősi és modern kínai klasszikussal is párhuzamot képez. Különböző szinten, de mindkettőben vannak a modern Kínára utaló találó megjegyzések: az első a hivatali korrupcióval foglalkozik, és ez különös hangsúlyt kap a mai Kínában, a második pedig afféle kínai útikönyvként szolgál, és kifejezi a manapság létező nacionalista érzelmeket. Henningsen így összegzi nézeteit:

a Harry Potter-másolatokkal kapcsolatos vitában a másolatokat nem pusztán a szerzői jogok megsértése felől kellene értelmezni. Sokkal érdekesebb ugyanis, hogy ezek a szövegváltozatok számos új ol­vasatot kínálnak […] – és így a Harry Potter-történetnek különböző interpretációit és eltérő világszemléleteket tesznek lehetővé: például a nyugati dominancia szembeállítását a kínai erkölcsi és stratégiai magasabbrendűséggel; a Nyugat, mint a gonosz erők forrása, vagy mint a képzelet világa, vagy mint egyszerűen a Másik. Ezek az olvasatok nemcsak a Harry Potter-jelenség megértéséhez visznek közelebb, hanem a kínai valósághoz, illetve a kínai valóságnak az olvasók és a szövegírók általi percepciójához is.⁴²

A kínai Harry Potter online rajongói szövegeket tekinthetjük specifikusan kínai „fejleménynek", ahogyan azt Henningsen a nyomtatott változatok esetében teszi. Ezek a „hamisítványok" csak attól lesznek „hamisítvá­nyokká", hogy nyomtatásban is megjelentek, továbbá azáltal, hogy nincs bennük feltüntetve, hogy a szövegeket rajongók írták. Az, hogy az elekt­ronikus formának a nyomtatott formával való felváltása ilyen kategorikus imperatívuszt jelent a Harry Potter szövegfolyamban és hogy erkölcsileg ilyen jelentőségű, mindenképpen elgondolkodtató jelenség. Sokkal többet elárul a textuális termelés és fogyasztás anyagi formáinak korunkban jelen lévő jogi és politikai természetéről, mint arról, hogy mondjuk, mit is tartalmaz az adott szövegfolyam. De persze többről van itt szó – az online változatnak a nyomtatott formába való átültetésé esetében -, mint pusztán csak arról, hogy a Harry Potter szövegfolyama Kínában milyen módon alakult. Nemrégiben a tekintélyes Kínai Ifjúsági Kiadó [Zsonguo kvingnian csubanse] nyomtatott formában megkezdte a legnépszerűbb Harry Potter online rajongói szövegek közreadását. Ezeket egyértel­műen rajongói szövegekként jelentetik meg, és az írókkal (többnyire tizenéves lányokkal) szerződést is kötöttek a kiadásról. Az a két könyv, amelyet részletesebben vizsgáltam – Angyalként bukva [Ksziang tiansi jijang duoluo] és Bevezetés a szilvafa bimbóihoz [Meihuajin], mindkettő 2005-ben jelent meg⁴³ -, papírkötésű, színvonalas kiadványok, ame­lyeket egységes formátumban és dizájnnal jelentettek meg. Ezekben érdekes különbségek és hasonlóságok tapasztalhatók, és egy sorozat részei. Mindkettő Draco és Hermione párosának történetén alapul. Az első teljességgel Nagy-Britanniában játszódik és az eredeti szöveg karaktereit használja, stílusában pedig a kínai olvasó számára azonnal megidézi a külföldi kontextust (nincsenek benne közmondások és a kínai irodalomból származó idézetek, és egyfajta „emelkedett" hangnemet üt meg). Ugyanakkor, a kínai médiában napjainkban zajló vitákban vissza­köszönnek a könyvben olvasható terjedelmes beszélgetések, különösen azok, melyek Harry erkölcsi felelősségével és Draco szabadságával foglalkoznak. A második könyvben a Roxfortban felbukkan egy kínai szereplő, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a mágia kínai értelmezése megjelenjen a könyvben, sőt a helyszín is megváltozik: a cselekmény Kínában játszódik. A könyv stílusa egyértelműen hagyományos kínai nyelvezet: a választékos kifejezésmód és a kínai költészetből vett idé­zetek jellemzik. Mindkettő emlékeztet a tajvani regényes történetekre, melyek felettébb népszerűek egész Kínában. Ami ezeket a kinyomtatott, teljesen átlagos, tipikus rajongói szövegeket megkülönbözteti online változataiktól, az nem a textuális tartalom, hanem az a mód, ahogyan a nyomtatott szöveget a kiadó kommentálja, mintegy keretbe foglalja. Különösen figyelemre méltó, hogy mindkettőt a kiadó előszava vezeti be (mindkét könyvben szóról szóra ugyanaz a szöveg szerepel). Ez a rajongói irodalom meghatározásával kezdődik, majd magyarázatot kapunk arra, mennyiben tekinthetők ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szöveg derivációinak, és mennyiben eredetiek; továbbá arra biz­tatja az olvasókat, hogy előbb tanulmányozzák Rowling könyveit (ezzel láthatóan a piac bővítése a kiadó célja, nem pedig a szöveg hamisítása vagy eltulajdonítása). Még érdekesebb, hogy ez a felszólítás arról is szól, hogy az olvasók vegyék komolyan az eredeti műveket – nem saját értelmezésük szerint csupán, hanem olyan alapként, ami értelmezhetővé teszi a rajongói magatartást és egy kissé a mai (az 1980-as évek utáni) kínai generáció magatartását is:

A Harry Potter rajongói szövegek közreadásának egy másik oka az volt, hogy átválogathassuk, tanulmányozhassuk ezeket és elgon­dolkodhassunk a Harry Potter-rajongás roppant méreteket öltött jelenségén, a rajongók látásmódján és nézőpontjaikon, a Harry Potter-könyvek népszerűségén, hogy ezáltal jobban megérthessük egy generáció lelkivilágát, mely Harry Potter szellemében nőtt fel […] Ezeknek a regényeknek a közreadásával tanulmányozható anyagot adunk a társadalom kezébe, hogy kitapinthassa a fiatal generációk szívverését, tanulmányozhassa gondolkodásmódjukat, és ezáltal képes legyen fejlődésük irányítására. Mint olyan kiadónak, melynek a fiatalok fejlődéséhez kötelessége segítséget nyújtania, ez a mi felelősségünk és végső célunk is.⁴⁴ [A kínai szöveg alapján.]

Más szavakkal: a nyomtatott formában való megjelenés révén nyílik remény arra, hogy a rajongói szövegek kilépjenek a rajongói közössé­gek kereti közül, és a kutatók, a politikacsinálók és azok hatáskörébe is belépjenek, akik a kínai ifjúsági kultúra iránt tudományos érdeklődést mu­tatnak. Hogy ez a cél mennyiben teljesült, arról már az előző fejezetben beszámoltam: ilyen volt például a pekingi egyetemen ebben a témában létrehozott munkacsoportok vitája. A nyomtatott szöveg azokba a tudato­san lezárt és hivatalossá tett formákba zárja a Harry Potter rajongók által írt szövegfolyamot, amelyekben a mai napig a hagyományos könyveknek van vitathatatlan elsőbbsége.

A rajongók

A rajongók és a rajongásnak mint jelenségnek a vizsgálata az utóbbi né­hány évtizedben érdekes változásokon ment át,⁴⁵ s ennek során az elmúlt évtized során a Harry Potter-jelenség egyre kiterjedtebb, szélesebb körű vitát váltott ki. Ennek egyik figyelemre méltó elemét azok a kísérletek jelentették, hogy a rajongókat politikailag aktív cselekvőkként mutassák be abban a kapitalista fogyasztói közegben, ami egyre inkább átfogja és jellemzi az egész világot. Ez a vonulat jól kitapintható például Lawrence Grossbergnek a rajongók politikai tevékenységét elemző tanulmányában, mely 1992-ben íródott:

Mivel a rajongó a hatalomhoz szól és a hatalom által feltett kérdésre válaszol, vagy pedig a szokott kereteken túllépő ideológia fogalma­ival szólal meg (ami bizonyos mértékű kritikai távolságot biztosít neki), a rajongó politikai álláspontja soha nem jelenti pusztán csak a változtatások vagy a lényeges tervezetek feltétel nélküli ünneplését. A rajongónak a kultúrához való viszonya ténylegesen utat nyit egy sor politikai lehetőség számára, és gyakorta tapasztalható, hogy a politikai küzdelem az érzelmi viszonyok terén kapcsolódik a tömeg érdekeihez. Tény, hogy az érzelmi érintettség a politikai harcok szervezésének lényeges dimenziója.⁴⁶

Ez a vonulat Henry Jenkins 2007-es megfigyeléseiben – Jenkins kétségtelenül az a kutató, aki egyfajta emancipatorikus szándékkal a legnagyobb energiát fektette be a rajongók politikai tevékenységének aktivizálásába – így bukkan fel, napjaink kereskedelmi és gazdasági kommentárjait is számításba véve:

Az új gazdaság egyetlen elemzője sem használja a „rajongó", „rajon­gói tudat" vagy „rajongói kultúra" kifejezéseket, noha megközelítésük ugyanazon a társadalmi viselkedési formán és ugyanazokon az érzelmi viszonyokon alapul, mint amiket a rajongókkal foglalkozó kutatók az elmúlt néhány évtizedben kiinduló pontoknak tekintettek. Az általuk bevezetett új terminus, a sokszorozók [multipliers], csak egy kevésbé elvont, nem annyira geek szó a rajongókra – azokra, akik már nem hordanak műanyag Spock-füleket, akik nem éltek szüleik nyakán, akiknek van saját életük. Tehát olyan rajongók, akik nem illenek bele a rajongókról alkotott sztereotípiába. Ezek az írók olyan világot vizionálnak és dokumentálnak, amelyben az általunk „rajongói kultúrának" nevezett jelenségnek valódi gazdasági és kulturális befolyása van.⁴⁷

Jenkins optimista, jövőbe tekintő hangneme ellenére az instrukció vi­lágos: az excentrikus rajongó eszméjét, akit aktivizálni lehet s akinek a hatalomra is hatást gyakorló politikai cselekvési tudatot tulajdonítunk (egy „politikai küzdelemben"), fel kell váltani a rajongónak mint normá­lis, átlagos lénynek az eszméjével, aki annyira a rendszer része, hogy tulajdonképpen jelentőségét veszti az is, ha „rajongónak" nevezzük. Nagyon valószínű, hogy a kritikai diskurzus, miközben közös nevezőt keresett a rajongóval, maga is bűnrészes volt ebben a folyamatban, mikor megfigyelte/megteremtette/átformálta/dekonstruálta ugyanezt a rajongót.

Annak a kritikai diskurzusnak a reményeit és hibáit, amely a rajongó eszméjének a politikai hatásaival játszadozik, egy paradoxon teszi le­hetővé, melyet legmeggyőzőbben Matt Hill fejtett ki a tudományos és a rajongói diskurzus érintkező felületeinek autoetnográfikus elemzése során. A paradoxon azon az észrevételen alapul, hogy a rajongó szá­mos, a kritikai diskurzust strukturáló ellentétpár középpontjában foglal helyet. Ezen oppozíciók egyik legnyilvánvalóbbika az, amikor a rajongót a fogyasztói hajlam és a rezisztencia fogalmai közé állítjuk:

Míg egyidejűleg „ellenállnak" a kapitalista társadalom normáinak és az új fogyasztási cikkek gyors cserélődésének, a rajongók maguk is érintettek ezekben a nagyon is gazdasági és kulturális folyama­tokban. Egy nézőpontból a rajongók „ideális fogyasztók" […] mivel jövendőbeli fogyasztói szokásaikat a kulturális ipar könnyedén meg tudja határozni, és nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a szoká­sok változatlanok maradnak. Másfelől a rajongók fogyasztásellenes hiteket is hordoznak („ideológiákat" is mondhatnánk, mivel ezek a hitek nem teljesen esnek egybe azzal a kulturális helyzettel, melyben a rajongók vannak).⁴⁸

Hill azzal folytatja, hogy a rajongói állapotot további ellentétpárokba he­lyezi: közösség-hierarchia, fantázia-realitás, kultusz-kultúra. Ez a kísérlet, mely a komplexitás és a képlékeny határok megállapítására törekszik egy olyan idea esetében, melyet a kulturális kritikai elmélet oly lelkesen megtermékenyített, nagyon értékesnek minősül, főképpen azért, mert egyfajta optimista módon félreértett taktikát mutat be működés közben. Hill következetesen feltételezi a rajongó köztes állapotát, helyzetét, ezen polaritások közötti eszmeképzési és konceptuális terepét. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a rajongó ténylegesen előtte van a ténynek, előtte van bármilyen kritikai elemzésnek, vizsgálja az bármely ellentétpárt is; a rajongó már ott van, és így szabadon megfigyelhető/konstruálható/ imitálható/dekonstruálható annak megfelelően, hogy a kritikai diskurzus milyen irányt vesz, mivel magának a kritikai gyakorlatnak a struktúráin át szivárog be. A kutatói érdeklődés megkísérli a rajongást a maga elvárása­ihoz igazítani, egy olyan jelenségből kiindulva, amely kiforratlan formában már amúgy is adott. A kritikai elvárásoknak megfelelően a rajongó hol eltűnik, hol újra felbukkan a két évtizednyi vita során: reményekkel telve előtűnik, majd belemerül a hétköznapiságba – és mindez kizárólag a kritikai gyakorlat struktúrái révén esik meg vele.

A rajongó a priori minőségét ugyancsak a priori előfeltevésekhez iga­zodó, reflexív jellegűként lehet elgondolni, mely előfeltevések befolyás­sal vannak a rajongóra és a rajongói minőségre. Még a fent említett, a Harry Potter rajongói szövegekkel foglalkozó nagyon felületes áttekintés is hordozza ezen előfeltevések némelyikét. A rajongói szövegekben megmutatkozó immanens kreativitás kétségtelen, hiszen ez a Harry Potter szövegfolyamát terjedelmében is egyre növeli, és váratlan for­mákban igazolja a Harry Potter eredeti szövegének normatív szerepét. Még ahol a rajongói szöveg látszólag ellent is mond az alapvető előfelte­véseknek és az eredeti szöveg alapjait vonja kétségbe, ezt ott és akkor is a szöveg kétségbevonhatatlan normativitása alapján teszi, mintha mindez valamiféle hittétel vagy tiszteletadás volna. A normativizált tárgyat olyan messzire távolítják a rajongói állapot gyakorlatától, hogy annak normatív jellegét nem lehet figyelmen kívül hagyni: a kreativitás és a szubkulturális tevékenység, továbbá a közösségi identitás minden formája az eredeti szöveg normatív jellegét feltételezve, abból kiindulva jelenik meg. Már érintettem ezt a témát a befogadás, olvasástudás és a rajongói szövegírás vizsgálatával kapcsolatban. A normativitás meg­előző mozzanatként is jelen van: a rajongóknak abban a törekvésében, hogy a kánon világába lépjenek, abban az asszociatív logikában, amely abszolút megerősítést ad a szerzői autoritásnak, a szerzői jogokkal ren­delkező cégeknek, és abban is, ahogy a rajongók előre megjósolhatóan és állandóan fogyasztják az eredeti szövegeket és ezek más formában megtermelt változatait. Hogy a slash szövegek íróit elkábítják azok a cseppnyi kis utalások és engedmények, melyeket Rowlingtól vagy a Warner Brothers filmeseitől kapnak, és amelyek egyben önigazolásuk­ként is szolgálnak (mint már fentebb kifejtettük), annak az elsődleges, előre vetített igénynek a kifejeződései, hogy a rajongók a normán belül kerüljenek. A hivatalosság, mely olyan magától értetődően áll ki a nor­mák mellett a hatalom bástyái mögül, könnyedén tud olyan helyzetet teremteni, melyben a rajongók önalakítása és öntermelése folyamatos. Csak egy kicsi bátorításra van szükségük. Amikor az egyként hivatásos tudós és rajongó-guru Jenkins odavet egy-két bátorító szót a rajongói közösségeknek, amiért az írás-olvasástudás erényes, erkölcsös ügyét felkarolják, akkor a Daily Prophet rajongói köre egyhangúlag a magáé­nak érzi a dicséretet, és weboldalukon e jelszó jegyében tüstént lelkesen „forradalmat" hirdetnek. Ennek a célnak a meghirdetése során a rajon­gók megkérdőjelezhetnék Jenkins álláspontját és kritikusan megvizsgál­hatnák az olvasástudás fogalmát, de csak azután, ha előbb az eredeti Harry Potter-szöveget, annak íróját és a hozzá kapcsolódó producerek elvárásait normává teszik; másodszor normává teszik Jenkinsnek és tanítványainak guruságát, harmadsorban pedig a befogadásnak/iroda­lomértésnek mint társadalmi célnak az értékét is normává teszik – olyan módon, mintha mindezek egységes egészet alkotnának, melyen minden más jelenség alapul. A rajongókat a mainstream cégek is ugyanilyen behízelgően bátoríthatják önalakításra és öntermelésre. Tekintélyes kiadók, mint azt Kínával kapcsolatban láttuk, meg is tudják ezt valósítani azáltal, hogy a rajongói szövegeket teszik meg témájuknak és kiadói és piaci céljaik szolgálatába állítják; csak annyit kell ehhez tenniük, hogy a Harry Potter normatív helyzetét elismerik. Más cégek ezt sokkal bölcsebben teszik és talán sokkal hatékonyabban is. E tevékenység kis szeletét vizsgálja Mitchell és Reid-Walsh, akik a rajongók számára a Warner Brothers által létrehozott weboldal tartalmát elemezték a Harry Potter és a bölcsek köve című film megjelenését megelőzően. A we­boldal a rajongóknak fizetős és drága interaktív felületet kínált, melyen együttműködhettek egymással, szerepjátékokra, egyéb játékokra nyílt alkalmuk olyan struktúrák révén, melyek a Harry Potter-könyveket nem olvasókat eleve kizárták a részvételből; a weboldal így megteremtett egy újabb, online rajongói közösséget és „már a film elkészülte előtt nekilátott a közönség toborzásának".⁴⁹ A rajongók minden szempontból reagálni tudnak a fejleményekre és minden irányban tágítani képesek a Harry Potter szövegfolyamát, de csak azt követően, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg normativitását elfogadják, és ennek megfelelően a támadhatatlanság piedesztáljára helyezik. A rajongói léthelyzet vizsgá­lata is csak azt követően végezhető el, hogy a kutató a rajongókat mint olyant elfogadja. A rajongókkal mindenféle ideológiai, kiadási, fogyasztói gyakorlatot és politikai aspirációt el lehet fogadtatni azt követően, hogy a rajongók mint rajongók léteznek és megközelíthetőek.

A Harry Potter rajongói szövegekről fentebb írott, a szövegen kívüli vizsgálat eredményeként született megállapítások általában szólnak a rajongói létről és a világról is általában töprengenek. Ezek nem ki­zárólagosan a gyerekekkel mint rajongókkal vagy mint fogyasztókkal foglalkoznak. Ha a gyerekek különösen gyakran kerülnek a vizsgálat középpontjába – mint Jenkinsnél a Daily Prophet-tal kapcsolatban -, akkor az a világ természetesen a felnőttek világának struktúrájából következő feltétel. Tény, hogy mindebből világosan látnunk kell, és a korábbi két fejezet is erről szólt, hogy a Harry Potter szövegfolyam, illetve ebből következően a Harry Potter-jelenség maga elsődlegesen a felnőttek világához kötődik, és a gyerekek, ha egyáltalán megjelen­nek ebben a világban, akkor kénytelenek a felnőttek megfontolásai és elvárásai szerint cselekedni. Ahogyan például Kínában a Harry Potter szövegfolyam kontextusában a gyerekkort értelmezik, az összefügg azokkal a széles körű társadalmi-kulturális változásokkal, melyeket Kína-szerte tapasztalhatunk. Mikor rámutatok a Harry Potter szöveg­folyam iránt a felnőttek körében mutatkozó komplex érdeklődésre, akkor tulajdonképpen – bizonyos értelemben – visszatérek ahhoz a kiindulóponthoz, ahol 2002-ben ez a projekt kezdetét vette. Akkoriban meglehetősen fáradságos vállalkozás volt annak az állításnak a bizonyí­tása, hogy a Harry Potter-szöveg és jelenség sokkal inkább a felnőttek, mintsem a gyerekek világát érinti. Az állítást számos tanulmányban, számos ténnyel kellett bizonyítani. Érdekes módon, ma erre már nincs szükség: a Harry Potter-szöveg és jelenség felnőtt vonatkozása ma már egyáltalán nem rejtett aspektus. Különösen világos ez akkor, amikor a Harry Potter szövegfolyamban a rajongói szövegek szerepét vizsgáljuk. A Harry Potter rajongói weboldalak felületes és gyors felmérése alap­ján is elmondhatjuk, hogy ezek fele címében is felnőtteknek szól, és a felnőttek érdeklődését és nyíltan szexuális szempontjait szolgálja. De magának az eredeti Harry Potter-szövegnek mint gyerekirodalomnak az elemzése, illetve felnőtt olvasóinak deviánsként való meghatározása csak kifogás, mentség volt, melyet a kutatás már kezd feladni. A 2000-es évek elején rossz szájízt okozott például A. S. Byatt, Jennie Bristow és Stephen Pollard kutatók beszámolója:⁵⁰ azt állították ugyanis, hogy az a jelenség, hogy a Harry Potter-könyveket felnőttek is olvassák, korunk társadalmának infantilizálódását tükröző tünet. Azt, hogy az egész Harry Potter-jelenség a gyerekeket érinti, a kutatók magától értetődőnek tekintették, míg a felnőttek felbukkanását figyelemre méltó és meglehetősen dicstelen fordulatnak. Mára világos, hogy a felnőttek jelenléte nem annyira deviancia, mint amennyire norma a Harry Potter szövegfolyam és jelenség esetében, és egyértelműen uralja magát az eredeti szöveget is, ahogyan arra számos jel mutat. Mikor a sorozat zárókötete 2007-ben napvilágot látott, az elemzők által figyelembe vett szempontok többnyire azt az eredményt mutatták, hogy a Harry Potter egyre nyíltabban a felnőtt fogyasztókra gyakorolt hatást. A Pew Research Centre egyik felmérése a következőket mutatta: „A 65 év fe­lettieknél a legkevésbé valószínű, hogy megvásárolják a könyvet (11% mondta, hogy a családjukban valaki valószínűleg megveszi majd). Az 50-64 év közötti korosztályban azonban már 26% állította, hogy meg akarja venni az új kötetet."⁵¹ E korosztályt tekintve ez figyelemre méltóan magas szám. A brit könyvforgalmazással foglalkozó Waterston's cég a jelentések szerint azt tapasztalta, hogy a sorozat előrehaladtával egyre jobban emelkedett azoknak a száma, akik már előre a felnőtteknek szánt borítóval rendelték meg a kiadás előtt álló Harry Potter-kötetet: az első kiadások esetében ez még csak 15% volt, a hatodik kötet eseté­ben viszont az előrendelések körében 23%-ra emelkedett, és az utolsó könyv kiadásakor meghaladta a 45%-ot.⁵² Talán a legbeszédesebb az a tény, hogy a Book Marketing Limited egyik, 2004-es felmérése (melynek során tízezer embert kérdeztek meg 12-től 74 éves korig) arra a meg­állapításra jutott, hogy 2003-ban a Harry Potter-könyvek vásárlóinak 60% felnőtt volt. Mi több, a Booksellers-ben megjelent egyik felmérés így összegezte az eredményeket: „A számok arra is utalnak, hogy a Harry Potter nem segítette elő a gyerekkönyvek piacának bővülését. Éppen ellenkezőleg: az adatok szerint a 12 év alatti gyerekeknek eladott könyvek száma az utóbbi három évben fokozatosan csökkent."⁵³ Evi­dens, hogy Harry Potter minden vonatkozásban – mint eredeti szöveg, mint szövegfolyam, mint jelenség általában – elsődlegesen a felnőttek terepe és rendkívül bonyolultan fonódik össze a felnőttek világával vagy a világgal egészében.

A jelen fejezetet és tanulmányunk egészét is lezáró következtetés nem különösebben bonyolult, és néhány mondatban összegezhető. A világ felől a szöveghez közelítve a világ egyensúlyát a rajongók ünneplésre méltó kreativitása biztosítja – már ha a világ egyensúlyát globális hálózatként megjelenő, olyan megállapodásnak tekintjük, mely a keveseknek profltot termelő, szabályozott termelés/fogyasztás, illet­ve a sokak számára létrehozott, szabályozatlan képlékeny textualitás között köttetett. Ám ha a szöveg felől tekintünk a világra, akkor a gondolkodásra való képtelenség – abban az értelemben, ahogyan azt 2002-ben kifejtettem – továbbra is terjed és ezen egyensúly által egyre szilárdabb formát ölt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Eredeti megjelenés: Suman Gupta: Re-reading Harry Potter (Palgrave Macmillan, 2009), 24. fejezet. A könyvrészletet a kiadó engedélyével közöljük.

Jegyzetek

¹ Tara Collins: „Filling the Gaps: What's Happening in the World of Fan Fiction", Library Media Connection 24:4, 2006. január, 36. o.

² Henry Jenkins: „Everybody Loves Harry", 2007. május 21., a következő bejegyzésben: Confessions of an Aca-fan: The Official Weblog of Henry Jenkins, http://www.henryjenkins.org/2007/05/everybody_loves_harry.html .

³ Henry Jenkins: Convergence Culture: Where Old and New Media Collide (New York, New York University Press, 2006.), 3.

⁴ Linda Green: Entering Potter's World: A Guide for Fanfiction Writers (Lulu.com, 2006)

⁵ Jane Glaubman (szerk.): Deconstructing Harry: Harry Potter Fan Fiction on World Wide Web (Durham, NC, Duke University Press, 2008.).

⁶ Jay David Bolter: Writing Space: The Computer, Hipertext, and the History of Writing (Hillsdale, Lawrence Erlbaum, New Jersey, 1991.), 121.

⁷ Uo. 144.

⁸ Silvio Gaggi: From Text to Hypertext: Decentring the Subject in Fiction, Film, the VisualArts (University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1997.), 106.

⁹ Uo. 122.

¹⁰ Clinton D. Lanier Jr – Hope Jensen Schau: „Culture and Co-Creation: Exploring Consumers, Inspirations and Aspirations for Writing and Posting On­Line Fan Fiction", in Russell W. Belk – John F. Sherry (szerk.): Consumer Culture Theory (Elsevier, Amsterdam, 2007.), 324.

¹¹ Jenkins: Convergence Culture, 205.

¹² Uo. 240-260.

¹³ Cornel Sandross: „One-Dimensional Fan: Toward an Aesthetic of Fan Texts", American Behavioral Scientist 48:7, 2005. március, 835. o. Az „egydimenziós" jelleg itt Herbert Marcuse kifejezésére utal, mely azt a fogalmat ragadja meg, mely szerint a fejlett kapitalista társadalomban minden ellenzéki pozíció és cselekvő előbb-utóbb integrálódik a kapitalista közegbe. In One Dimensional Man (Beacon, Boston, 1964.). magyarul: Az egydimenziós ember (Budapest, Kossuth 1990)

¹⁴ Kristina Busse – Karen Hellekson: „Intuduction: Work in Progress", in Hellekson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities in the Age of the Internet (Mc Farland, Jefferson, 2006.), 7.

¹⁵ A „világirodalom" fogalom jelenlegi újraértelmezésének kontextusában, „a tá­gabb olvasat" fogalmát ellentmondásaiban mutatta be Franco Moretti: „Conjectures on World Literature", New Left Review 1, 2000. január-február, 54-68. o.

¹⁶ Egy nemrég folytatott vitáról az „autoetnográfia" különböző tudományágak­ban betöltött konceptuális nüánszait illetően lásd James Buzard: „On Auto-Ethnographic Authority", Yale Journal of Criticism 16:1, 2003. 61-91. o. A rajongói kultúrával foglalkozó tudományos elemzésekben az „autoetnográfia" meglehető­sen heves vitákat kiváltó fogalom. Olyan módszer, mely egyfelől perspektívába állítja a tudományos vitákat, másfelől a rajongók folytatta viták megragadására is alkalmas – megértő megközelítésben. Lásd Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), különösen a 71-89. oldalt.

¹⁷ (A vagylagosság írásjele a következő: /. Ám az alcímben említett írásjelnek van még egy jelentése a fenti szövegkörnyezetben: „slash fiction: a rajongói szö­vegeknek egyik műfaja, mely a történetben szereplő karakterek közötti romantikus vagy szexuális kapcsolatról szól […] Ezek a szereplők az eredeti szövegekben nem állnak egymással ilyen viszonyban." A meghatározást lásd a Wikipédia „slash fiction" címszava alatt. – A ford.) Nancy K. Baym: „Talking about Soaps: Communicative Practices in a Computer-Mediated Fan Culture", in Cheryl Harris – Alison Alexander (szerk.): Theorizing Fandom: Fans, Subculture, and Identity (Hampton, Cresskill,1998.), 111-129.; Nancy K. Baym: Tune in, Log on: Soaps, Fandom and Online Community (Sage, Thousand Oaks, 2000.).

¹⁸ Henry Jenkins: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities", Technology Review, 2004. február. http://www.technologyreview.com/Biztech/13473.

¹⁹ Jenkins: Convergence Culture, 5. fejezet.

²⁰ Uo. 178.

²¹ Uo. 184-185.

²² Henry Jenkins és munkatársai: Confronting the Challenges of Participatory Culture: Media Education for the 21st Century (McArthur Foundation, Chicago, 2006.).

²³ Uo. 32-33.

²⁴ Rebecca W. Black: „Access and affiliation: The Literacy and Composition Practices of English-Language Learners in an Online Fanficiton Community", Journal of Adolescent and Adult Literacy 48:2, October 2005. 118-128. o.; Rebecca W. Black: Adolescents and Online Fan Fiction (Peter Lang, Bem, 2008.); Len Unsworth: E-Literature for Children: Enhancing Digital Literacy Learning (Routledge, London, 2006.), 3. fej.; Dana J. Wilber: „Life: Understanding and Connecting to the Digital Literacy of Adolescents", in Kathleen A. Hinchman -Heather K. Sheridan-Thomas (szerk.): Best Practices in Adolescent Literacy Instruction (Guildford, New York, 2008.), 57-77.

²⁵ Heather Lawver: „Making Progress toward Revolution", http://www.dprophet.com/index2.html.

²⁶ Heather Lawver: „Open Letter to Parents, Teachers and Concerned Adults". http://www.dprophet.com/hq/openletter.html.

²⁷ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

²⁸ Green: Entering Potter's World, az összes lehetséges szereplői párosítást felsorolja, továbbá felsorolja azokat a weboldalakat, ahol ezek a párosítások előfordulnak (és ez a lista maga 19 oldalas), 25-44.

²⁹ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

³⁰ Lásd például Mirna Ciciani – Male Pair: „Bonds and Female Desire in Fan Slash Writing", 153-177.; és Shashanna Green – Gynthia Jenkins – Henry Jenkins: „Normal Female Interest in Men Bonking'", 9-38., in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom.

³¹ Tison Hugh – David L. Wallace: „Heteronormative Heroism and Queering the School Story in J. K. Rowling's Harry Potter Series", Children's Literature Association Quarterly 31:3, 2006. ősz, 260-281.

³² Ika Willis: „Keeping Promises to Queer Children? Making Space (for Mary Sue) at Hogwarts", in Hellson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities, 155.

³³ MacDonald: „Harry Potter and the Fan Fiction Phenomenon", 30.

³⁴ A fanon az angol fan (rajongó) és a canon szavak összevonásából keletkezett akronímia, jelentése: a rajongók által kanonizált szöveg, „rajongói kánon". – A ford.

³⁵ Lelia Green – Carmen Guinery: „Harry Potter and the Fan Fiction Pheno­menon", Media/Culture 7:5, 2004. november. http://www.journal.media-culture.org.au/0411/14-green.php .

³⁶ Catherine Tossenberger: „»Oh my God, the Fanfiction« Dumbledore's Outing and the Online Harry Potter Fandom", Children's Literature Association Quarterly 33:2, 2008. nyár, 200-206.

³⁷ David Smith: „Dumbledore was Gay, JK Tells Amazed Fans", Observer, 2007. október 21., www.guardian.co.uk/uk/2007/oct/21/film.books.

³⁸ Howard W. French: „Chinese Market Awash in Fake Potter Books", New York Times, 2007. augusztus 1., http://www.nytimes.com/2007/08/01/world/asia/01china.html?_r=2&pagewanted=1&ref=books; és Op-Ed Contributors: „Memo to the Dept. of Magical Copyright Enforcement", New York Times, 2007. augusztus 10., http://www.nytimes.com/2007/08/10/opinion/10potter.html . Az utóbbiban nyolc ilyen könyv tartalmi összefoglalóját olvashatjuk, illetve egyes könyvekből fordításokat is.

³⁹ French, i. m.

⁴⁰ Lena Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics: Plagiarism between Orientalism and Occidentalism", China Information 20:2, 2006. 277. o.

⁴¹ J. K. Loulin: Hali Bote ju bauzoulong [hibásan ezt úgy fordították angolra, hogy Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd], (Hohot, Neimenggu csubanse, 2002.); Zsang Bin: Hali Bote ju szivava [Harry Potter és a porcelán baba], Peking, Zsongguo mangven csubanse, 2002.). A nyugati médiában az első könyvről folytattak széles körű vitát, és a Wikipédia külön címszó alatt tárgyalja a kérdést: en.wikipedia.org/wiki/Harry_Potter_andLeopard-Walk-Up-to-Dragon.

⁴² Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics", 299.

⁴³ Vadong Kangsu: Ksziang tiansi jijang duolou [Mint bukott angyal]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.); Vusan: Meihuajin [Bevezetés a szilvavirág bimbóihoz]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.). Hálával tartozom Cseng Hsziaónak, mert segítségemre volt a kínai kiadások elemzésében.

⁴⁴ „A kiadó előszava" mindkét könyvben olvasható (idézett művek, 3. o.).

⁴⁵ Ezen terminológia használatának változásait követte nyomon Jonathan Gray – Cornel Sandvoss – C. Lee Harrington: „Introduction: Why Study Fans?", in Gray – Sandvoss – Harrington (szerk.): Fandom: Identities and Communities in a Mediated World (New York University Press, New York, 2007.), 1-16.

⁴⁶ Lawrence Grossberg: „Is There a Fan in the House? The Affective Sensibility of Fandom", in Lisa A. Lewis (szerk.): The Adoring Audience: Fan Culture and Popular Media (London, Routledge, 1992.), 64.

⁴⁷ Henry Jenkins: „Afterworld: The Future of Fandom", in Gray – Sandvoss -Harrington (szerk.): Fandom, 359.

⁴⁸ Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), 29.

⁴⁹ Claudia Mitchell – Jacqueline Reid-Walsh: Researching Children's Popular Culture: The Cultural Spaces of Childhood (Routledge, London, 2002.), 145.

⁵⁰ A. S. Byatt: „Harry Potter and the Childish Adult", New York Times 2003. július 7. http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9A02E4D8113AF934A35754C0A9659C8B63 ; Jennie Bristow: „Harry Potter and the Meaning of Life", Spiked, 2003. június 19. http://www.spiked-online.com/articles/00000006DE0C.htm ; Stephen Pollard: „I Worry for Harry's Adult Readers", Sunday Telegraph, 2003. június 22. http://www.telegraph.co.uk/comment/personal-view/3592905/I-worry-for-Harrys-adult-readers.html .

⁵¹ Pew Research centre for the People and the Press: „News of the Week Doesn't Grab Public's Attention: Harry Potter Books Widely Anticipated", 2007. július 19. http://people-press.org/report/343/news-of-the-week-doesn%27t-grab-public-attention.

⁵² Lásd Nigel Reynolds: „Adult Fans Taking Over Harry Potter", Daily Telegraph, 2007. június 22. http://www.telegraph.co.uk/culture/books/3666031/Adult-fans-taking-over-Harry-Potter.html .

⁵³ „Adult Readers Grow Children's market", Bookseller, 2004. április 16. http://www.allbusiness.com/retail-trade/miscellaneous-retail-miscellaneous/4668034-1.html

E számunk írásai heterogenitásukban formálnak blokkot; a cikkek többnyire arról szólnak, milyen reakciók (a szó mindkét – válasz és visszalépés – értelmében) születnek ma „a tőke strukturális válságára" (Mészáros). Mint Wallerstein írta a globális válság kirobbanásakor: „a szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek", hozzátéve: „nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból." (Eszmélet, 80. sz. 78.) Az itt bemutatott esetek a félperiféria és a periféria válaszai: tényadatok és összefüggések a válság társadalmi és politikai következményeiről, Európától Latin-Amerikán át Ázsiáig. A szám így folytatása a félperifériáról elkezdett vitának – esettanulmányokon keresztül. Az etnikai konfliktus, (polgár)háború csupán az egyik – bár kétségtelenül a legveszedelmesebb – velejárója a krízisnek; nemcsak a kirgiz eset példa rá, hanem – részlegesen s egészen más viszonyok között – a keralai őslakosmozgalomé vagy a lokális „lekapcsolódás" (Amin) világszerte terjedő kísérletét példázó indiai naxalitáké is. Lula Brazíliája közel egy évtized óta egy egész nagyrégió világrendszerbeli helye megváltoztatásának projektumával lép fel, csakúgy, mint – megint másként – Kína az eddig látványosan sikeres „nem kapitalista piacgazdaság" (Arrighi) kísérletével. Ami végül Európát illeti, Görögország és Románia példája megerősíti közös tapasztalatunkat: a tőke nyomásával szemben egyelőre e térség társadalmai képesek a legkisebb ellenállást kifejteni.

A szélsőségek kora (1991) megjelenése óta húsz év telt el, ami relatív rövidsége ellenére új vagy új módon értékelendő változásokat mutat fel világszerte. Ezek iránya és mértéke nem minden esetben látható még át, ez azonban nem jelenthnt felmentést sem az elemzés elvégzése, sem pedig az abból következő társadalmi politikai cselekvés módjának keresése alól.

A szélsőségek kora című könyvének utolsó lapjain az 1991-ben bekö­vetkezett globális földcsuszamlás látványát tárja az olvasó elé; annak a korszaknak a képét, amikor összeomlanak a világ társadalmi előrehala­dásának aranykorszakára jellemző remények. Melyek ön szerint az azóta eltelt világtörténelmi időszak jelentősebb fejleményei?

Öt lényegesnek tekinthető változást látok. Az első az, hogy a világ gazdasági központja az észak-atlanti régióból áthelyeződött Dél- és Kelet-Ázsiába. A folyamat a hetvenes és nyolcvanas években Japánban kezdődött, de a tényleges változást az hozta, amikor a kilencvenes évek­től Kína is növekedésnek indult. Másodikként a kapitalizmus világméretű válságát kell említeni, amelyet természetesen előre láttunk, de amelynek a kibontakozásához mégis elég hosszú időre volt szükség. A harmadik dolog, hogy látványosan megbukott az Egyesült Államoknak az a kísér­lete, hogy 2001-et követően a világ fölötti hegemóniát megszerezze – ez a bukás elég nagyszabásúra sikeredett. A negyedik jelenség a fejlődő országok alkotta újfajta blokknak mint politikai entitásnak a kialakulása – ezek az ún. BRIC-országok: Brazília, Oroszország, India és Kína; ez a csoportosulás még nem létezett A szélsőségek korának írása idején. És végül, ötödikként, végbement a nemzetállamok befolyásának és hatalmának szisztematikus eróziója és megrendülése; az államok saját határaikon belül is meggyengültek a világ nagy részén. Bár előre lehetett látni ezt a folyamatot, de lezajlásának ilyen gyors tempójára én személy szerint nem számítottam.

Mi az, ami még meglepte önt 1991 óta?

Nem győzök csodálkozni a neokonzervatív projektnek nevezett elké­pesztő őrültségen, amely nemcsak úgy tett, mintha Amerika lenne a jövő megtestesülése, hanem valóban így is gondolta, és ennek a célnak a megvalósítása érdekében taktikát és stratégiát is kidolgozott. Racionális szempontból nézve, nézetem szerint, nem rendelkeztek koherens stra­tégiával. Egy másik meglepő jelenség – ami jóval kisebb kört érint, de igen jelentős dolog – a kalózkodás feléledése; ezt már régen a történelem lomtárába utaltuk. És a harmadik, ami még az előbbinél is lokálisabb fejlemény: a (Marxista) Indiai Kommunista Párt összeomlása Nyugat-Bengáliában, amire aztán végképp nem számítottam. Prakas Karat, az I(M)KP főtitkára, nemrég azt mondta nekem, hogy Nyugat-Bengáliában állandó nehézségekkel kell szembenézniük és úgy érzik magukat, mint egy ostromlott várban. A helyi választásokon az előrejelzések szerint csúnya vereséget szenvednek az új Kongresszussal szemben. Mindezt azok után, hogy harminc évig országos szinten is jelentős pártként ennek a tartománynak az irányítását végezték. Az iparosítási politikának, mely­nek nevében elvették a parasztoktól a földet, nagyon rossz hatása lett, és egyértelműen hibás politikának bizonyult. Látható, hogy mint minden működő baloldali kormánynak, nekik is biztosítaniuk kellett a gazdasági fejlődést, beleértve a magánszféra növekedését is, és ezért természe­tesnek vélték, hogy a régiónak erős ipari bázisra van szüksége. Ám az kissé meglepőnek tűnik, hogy ez a lépés ilyen erőteljes szembefordulást váltott ki.

Lát-e bármiféle politikai lehetőséget arra, hogy az egykori munkásosztály újraszerveződjön?

A hagyományos formában semmiképp sem. Marxnak kétségkívül igaza volt abban, hogy az iparosítás bizonyos szintjein ki fognak alakulni a nagy osztálypártok. De ezek a pártok, ha és amennyiben sikeresek voltak, sosem pusztán csak a munkásosztály pártjaiként léptek fel: ha egy szűk osztálykeretből ki akartak törni, akkor néppártokként kellett fellépniük, melyek a munkásosztály céljai érdekében és a munkásosz­tály által szerveződtek meg. Az osztálytudatnak azonban még így is voltak korlátai. Nagy-Britanniában a Munkáspárt soha nem tudott többet szerezni a szavazatok 50%-ánál. Ugyanez a helyzet Olaszországban, ahol az Olasz Kommunista Párt lényegében néppárti szerepet játszott. Franciaországban a baloldal alapját a relatíve gyenge munkásosztály adta, de e munkásság politikai erejét a nagy forradalmi hagyomány felerősítette, hiszen sikeresen sajátította ki a forradalmi hagyomány örökösének szerepét – és ez a munkásosztálynak is, a baloldalnak is jóval nagyobb befolyást biztosított.

Az, hogy a kétkezi munkásság részaránya az iparban visszaesett, időlegesnek mondható. Vannak és lesznek is számosan, akik manuális munkát végeznek, és az ő érdekeik védelme minden baloldali kormányzat fő feladata marad. De ez a továbbiakban már nem szolgálhat a baloldal reményei elvi alapjaként: már elméletben sincs politikai potenciálja, mert eltűnt a régi munkásosztály szervezeti képessége. Ezenkívül még három, számottevő negatív fejlemény is tapasztalható. Az első – termé­szetesen – az idegengyűlölet, ami a munkásosztály körében ma is az „ostobák szocializmusa", ahogyan Bebel fogalmazott: védelmezem a munkahelyemet a velem versengőkkel szemben. Minél gyengébb a mun­kásmozgalom, annál erősebben van jelen az idegengyűlölet. Másodszor, a brit közigazgatás által valaha „alárendelt és manuális kategóriáknak" nevezett sokféle tevékenység ma nem határozatlan idejű, rendszeres elfoglaltság, hanem csak időleges tevékenység: ilyen például a diákok vagy bevándorlók által végzett éttermi munka. Ezért aztán ők potenciáli­san nem tekinthetők szervezhető munkaerőnek. Az egyetlen ilyen típusú, de mégis szervezhető munkaerőt az állami alkalmazottak képviselik, mert ezek a munkavállalók politikailag sebezhetők.

A harmadik és legfontosabb fejlemény – véleményem szerint – az az egyre fokozódó megosztottság, melyet egy új osztálykritérium hozott létre, s ez nem más, mint az egyetemi és főiskolai végzettség, ami af­féle belépő jegy lett bizonyos munkákhoz. Ha úgy tetszik, ez persze az érdem, a tehetség elismerése – mondjuk meritokrácia -, de az oktatási rendszerek által díjazott, intézményesült és közvetített érdemeké. Ennek a jelenségnek a következménye az, hogy a munkaadókkal szembeni ellenállás átfordul az ilyen vagy olyan finom urakkal szembeni megvetés­be – az értelmiséggel, a liberális elittel és mindazokkal szemben érzett elutasításba, akik ezt az egészet ránk szabadították. Amerika kitűnő példája ennek a jelenségnek, de jelen van az Egyesült Királyságban is: jól látható, ha átlapozzuk a sajtót. Az pedig, hogy valakinek PhD-je van, vagy diploma utáni továbbképzésre jár, növeli annak esélyeit, hogy az illető sokmilliós vagyonra tegyen szert, és ez még tovább bonyolítja a helyzetet.

Hogy lesznek-e új szerveződések, képviseleti formák? Semmiképpen sem lehet egyetlen osztály érdekeinek megfelelően szerveződni, viszont akkor véleményem szerint a hagyományos forma sem támadhat fel többé. Létezik progresszív koalíciós politika, még az olyan, viszonylag állandó koalíciók esetében is, mint mondjuk a művelt, Guardian-olvasó középosztály és az értelmiségiek (azaz a magasan képzettek, akik egészében véve sokkal inkább a baloldalt támogatják, mint a többi csoportosulás), valamint a szegények és tudatlanok alkotta tömegek közötti koalíció. Ilyen mozgalom számára mindkét csoport alapvető jelentőségű, de valószínű, hogy minden korábbinál nehezebben szer­vezhetők egységbe. Bizonyos értelemben a szegények még a multimil­liomosokkal is tudnak azonosulni, mint ahogy az időnként az Egyesült Államokban megtörténik, mondván: „Ha szerencsém lenne, popsztár is lehetnék." De azt senki sem mondhatja, hogy: „Ha szerencsém lenne, Nobel-díjas is lehetnék." Ez pedig súlyos problémát jelent annak a po­litikának a koordinálásában, mely az objektíve azonos oldalon állókat tömöríthetné.

Milyen hasonlóságokat lát a jelenlegi válság és az 1929-es nagy gazda­sági válság között?

1929 nem a nagybankokkal kezdődött – azok csak két évvel később omlottak össze. Inkább az történt, hogy a tőzsde a termelési kapa­citás zuhanását idézte elő, és ez korábban soha nem látott mértékű munkanélküliséggel és a termelés tényleges mértékének korábban nem tapasztalt visszaesésével járt. A jelenlegi válságnak jóval több előjele volt, mint az 1929-esnek, mely szinte a semmiből robbant elő. A mostani válság kiszámítható lehetett volna sokkal korábban is, hiszen a neoliberális fundamentalizmus elképesztő bizonytalanságot idézett elő a kapitalizmus működésében. 2008-ig úgy látszott, a válság csak a perifériát érinti – az 1990-es években és a 2000-es évek elején Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában, Oroszországban mutatkoztak hatásai. A centrum-országokban csak annyi látszott mindebből, hogy időnként beütött egy-egy tőzsdekrach, melyeket gyorsan kihevert az adott pénzügyi közeg. Úgy vélem, hogy a fenyegető veszedelem ko­moly előjelét kellett volna látnunk abban, hogy 1998-ban összeomlott a kapitalista menedzsment, ami ékesen bizonyította, milyen végzetesen rossz az egész növekedési modell; de sajnos, ezt a jelenséget nem így értelmeztük. Paradox módon számos üzletembert és újságírót ez a jelenség abba az irányba terelt, hogy Karl Marx írásait újra felfedez­zék, mondván, Marx érdekes, figyelemre méltó dolgokat írt a modern, globális gazdaságról – de ennek a feléledt érdeklődésnek semmi köze sem volt a korábbi baloldalhoz.

Az 1929-es világgazdasági válság kevésbé volt globális, mint a napja­inkban zajló válság. Ez – természetesen – bizonyos következményekkel járt. Például, akkoriban sokkal könnyebben térhettek volna vissza a munkájukat elvesztő embercsoportok szülőfalujukba, mint mostanság. 1929-ben az Európán és Észak-Amerikán kívüli világban a gazdaság globális összetevői ténylegesen csak szigetekként léteztek, melyek az őket övező környezetet jórészt érintetlenül hagyták. A Szovjetunió létének nem volt gyakorlati kihatása a világválságra, de óriási ideológiai jelentőséggel bírt – ugyanis alternatívát jelentett. Az 1990-es évek óta Kína és a feltörekvő gazdaságok fejlődésének lehettünk szemtanúi, ami­nek viszont gyakorlati hatása is volt a jelenlegi válságra, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világgazdaság megőrizze egyensúlyát, amit nélkülük nehéz lett volna elérni. Tény, hogy amikor a neoliberalizmus abban tetszelgett, hogy ragyogó virágkorát éli, a tényleges növekedés nagyrészt ezekben a felfutó gazdaságokban volt tapasztalható – külö­nösen igaz ez Kínára. Meggyőződésem, hogy ha Kína nincs, akkor a 2008-as válság jóval komolyabb következményekkel járt volna. Ezen okok miatt vélem úgy, hogy ebből a válságból sokkal hamarabb má­szunk ki, bár egyes országok – például Nagy-Britannia – még jó sokáig elvergődnek ebben az állapotban.

Milyen politikai következményekkel jár mindez?

Az 1929-es világgazdasági válság döntően a jobbratolódást segítette elő, ami alól Észak-Amerika (Mexikót is beleértve) és Skandinávia tudta csak kivonni magát. Franciaországban 1936-ban a Népfront mindössze 0,5%-kal szerzett több szavazatot, mint 1932-ben, úgyhogy győzelmük a politikai szövetségesek átrendeződésére vezethető vissza, nem pe­dig valami mélyebb okra. Spanyolországban a forradalmi jellegű vagy potenciálisan forradalmi helyzet ellenére az elsődleges reakció szintén a jobbratolódás volt, és ez bizonyult hosszú távú hatásnak is. A többi országban, különösen Közép- és Kelet-Európában, a politika gyakorla­tilag mindenhol éles jobboldali fordulatot vett. A jelenlegi válság hatása és következményei nem ennyire egyértelműek. Az ember hajlamos úgy gondolkodni, hogy a jelentős politikai változások vagy átrendeződések nem az Egyesült Államokból vagy Nyugatról indulnak el, hanem majd­nem biztosan Kínából. De azt legfeljebb csak találgathatjuk, hogy ezek a változások milyen természetűek lesznek majd.

Úgy gondolja, hogy Kína továbbra is képes ellenállni a gazdasági visszaesésnek?

Semmi okunk sincs rá, hogy azt gondoljuk, egyszer csak megtorpan a fejlődésben. A kínai kormányt megrázkódtatásként érhette a válság, mert számtalan iparág időlegesen leállásra kényszerült. De az ország még mindig az ipari fejlődés korai szakaszában jár, és hatalmas tere van az expanziónak. Nem célom a jövőről spekulálni, de nem nehéz elképzelni, hogy Kína húsz vagy harminc év múlva relatíve a mainál jelentősebb sze­repet játszik világméretekben – legalábbis politikai és gazdasági téren, nem feltétlenül katonai értelemben. Természetesen óriási problémákkal küszködik – mindig vannak, akik azt kérdik, vajon az ország képes lesz-e egyben maradni. De nekem az a véleményem, hogy a kínai embereknek továbbra is meglesznek a nagyon is nyomós, valóságos meg ideológiai okaik arra, hogy Kína egységének megőrzését óhajtsák.

Hogyan értékeli az Obama-kormányzat egyéves tevékenységét?

Az embereket annyira magával ragadta az öröm, hogy ilyen elnök került az ország élére ebben a válságos helyzetben, hogy azt hitték, majd nagy reformer lesz, és Roosevelthez hasonló fordulatot hoz. De nem így történt. Már az indulása elhibázott volt. Ha összevetjük Roosevelt működésének első száz napját Obama első száz elnöki napjával, akkor azonnal szembetűnik, hogy Roosevelt nem hivatalos tanácsadókra hallgatva bátran belevágott valami szokatlan, korábban nem próbált új politikába, míg Obama kitartott amellett, hogy a középpontban maradjon. Szerintem eljátszotta a lehetőségeit. Valódi cselekvési esélye az első három hónapban volt, amikor még az ellenfél soraiban a teljes fejetlenség uralkodott, és még a kongresszusban sem tudtak újra megszerveződni – de elszalasztotta ezt a lehetőséget. Az ember persze csak jót kívánhat neki, de véleményem szerint kilátásai nem túlságosan biztatóak.

A világ jelenlegi legforróbb nemzetközi válságterepét tekintve megvaló­síthatónak tartja-e a manapság sokszor hallható megoldási javaslatot, hogy két állam alakuljon Palesztinában?

Személy szerint kétlem, hogy ma ez a kérdés terítéken volna ilyen formában. Bármi legyen is a megoldás, addig semmi nem fog történni, amíg az amerikaiak gyökeresen nem változtatnak gondolkodásukon, és nem gyakorolnak nyomást az izraeliekre. Nem látom jelét annak, hogy ez történne.

Vannak-e a világnak olyan területei, ahol ön szerint pozitív, progresszív elképzelések élnek vagy újjáéledésükre van remény?

Kétségtelen, hogy Latin-Amerikában a politikát és az általános köz­beszédet ma is a régi, a felvilágosodásból eredeztethető – liberális, szocialista, kommunista – fogalmak jellemzik. Ezen a területen akadnak olyan fegyveresek, akik úgy beszélnek, mint a régi szocialisták – vagyis akik szocialisták. Ott van például Lula, aki mögött munkásmozgalom áll, és ott van Morales is. Hogy mindez hová vezet, az más kérdés, de a régi nyelvezetet még mindig lehet használni, és a hagyományos politikai módszerek ott még mindig jelen vannak. Nem vagyok tökéle­tesen biztos Közép-Amerikát illetően, bár akadnak halvány jelei annak, hogy a mexikói forradalom hagyománya magában Mexikóban újjáéled. Nem mintha ez messzire vezethetne, hiszen Mexikó gyakorlatilag in­tegrálódott az amerikai gazdaságba. Azt hiszem, Latin-Amerika sokat profitált abból, hogy nyoma sincs az etnikai-nyelvi nacionalizmusnak és a vallási megosztottságnak; ez jelentősen megkönnyítette a régi diskurzus megtartását. Mindig meglepett, hogy egészen a legutóbbi időkig arrafelé semmi jele sem volt az etnikai politizálásnak. Felbuk­kant a mexikói és a perui bennszülött mozgalmakban, de soha nem abban a formában és mértékben, mint azt Európában, Ázsiában vagy Afrikában tapasztaltuk.

Elképzelhető, hogy Nehru szekuláris hagyományának intézményes ereje Indiában progresszív folyamatokat tud újraéleszteni. De ez alig­ha hatol le a tömegek közé, leszámítva néhány olyan körzetet, ahol a kommunistáknak jelentős tömegtámogatása volt vagy van, így például Keralában és Bengáliában, illetve Nepálban ott, ahol egyes csoportok­nak, mint a naxalitáknak vagy a maoistáknak számottevő befolyása ma­radt. Ezen túl a régi munkás-, szocialista és kommunista mozgalmaknak Európában meglehetősen meghatározó marad a szerepük. Az Engels idején és irányításával alapított pártok szinte mindenhol Európában ma is potenciális kormánypártok vagy az ellenzék meghatározó szervezetei. Gyanítom, hogy a kommunizmus öröksége egy bizonyos fejlődési stádi­umban még előbukkanhat olyan formában, melyet nem látunk előre – ez megtörténhet a Balkánon, sőt Oroszország egyes területein is. Hogy Kínában mi történik majd, nem tudom. De ahhoz kétség sem férhet, hogy a megszokottól eltérő módon gondolkodnak, és nem egy kissé módosított maoista vagy marxista fogalomkészlettel operálnak.

Ön mindig kritikával illette a nacionalizmust mint politikai erőt, és óva intette a baloldalt, hogy vörösre mázolja át a nacionalizmus eszméjét. Ugyanakkor erőteljesen fellépett a nemzeti szuverenitásnak a humanitá­rius beavatkozásra hivatkozó megsértése ellen is. Milyen típusú interna­cionalizmus kívánatos és lehetséges ön szerint ma, a munkásmozgalom hagyományaiból született internacionalizmus kihalása után?

Először is, a humanitarianizmusnak, vagyis az emberi jogok imperializmu­sának semmi köze sincs az internacionalizmushoz. A humanitarianizmus egyrészt vagy az újjáéledt imperializmusnak a jele, mely az állami szu­verenitás megsértése esetén megfelelő kifogásra talál benne – ezek egyébként akár tökéletesen őszinte kifogások is lehetnek -, vagy pedig sokkal veszélyesebb formában annak a meggyőződésnek a feléledésé­ről tanúskodhat, mely szentül hiszi, hogy kétségtelen felsőbbrendűség jellemzi azt a régiót, mely a tizenhatodik századtól a huszadik század végéig uralta a földet. Végtére is azok az értékek, melyeket a Nyugat megpróbál a föld többi régiójára rákényszeríteni, specifikusan regioná­lis értékek, nem szükségképpen egyetemes jellegűek. Ha egyetemes értékek volnának, akkor az adott régióhoz igazított, eltérő formákban kellene őket újrafogalmazni. Nem hiszem, hogy itt most valami olyan jelenségről beszélünk, ami önmagában nemzeti vagy internacionális. A nacionalizmus pedig belejátszik mindebbe, mert az a nemzetközi rend, mely nemzetállamokon alapul – vagyis a vesztfáliai rendszer -, a múltban az egyik leghatékonyabb eszköze volt annak, hogy útját állják az egyes országokba behatolni igyekvő idegeneknek. Kétségtelen, hogy mihelyt ezt a rendszert felszámoljuk, nyitva áll az út az agresszív és expanzionista háború előtt – és tény, hogy az Egyesült Államok ezért denunciálta a vesztfáliai rendszert.

Az internacionalizmus, vagyis a nacionalizmus alternatívája, ravasz dolog. Vagy politikailag üres szólam, mint ahogy – gyakorlati okokból – a nemzetközi munkásmozgalomban láttuk, ahol semmiféle specifikus jelentése nem volt, vagy pedig a hatalommal bíró, centralizált szerveze­teknek biztosított egységes megjelenést, így mondjuk a római katolikus egyháznak vagy éppen a Kominternnek. Az internacionalizmus azt jelen­tette, hogy mint katolikus, az ember ugyanazokban a dogmákban hitt és ugyanazokban a szertartásokban vett részt, függetlenül személyiségétől, vagy attól, hol élt. Elméletileg hasonló volt a helyzet a kommunista pártok esetében is. Hogy mennyiben érvényesült mindez a gyakorlatban, és hogy melyik szinten tűnt el ez az elv – még a katolikus egyházban is -, az már egy másik kérdés. De mi valójában nem ezt értettük az „interna­cionalizmus" fogalmán.

A nemzetállam volt és marad is mindenfajta, bel- és külpolitikai dön­téshozatal színtere. Egészen mostanáig a munkásmozgalmak működési terepét – ténylegesen mindenfajta politikai tevékenység működési terepét is – szinte kizárólag az államhatalom keretei jelölték ki. Így van ez az Európai Unióban is, ahol a politika továbbra is nemzeti keretek között alakul. Más szavakkal, nem létezik cselekvőképes nemzetek feletti hatalom – csak önálló államok vannak, melyek koalíciót alkotnak. Lehet­séges, hogy a küldetéses fundamentalista iszlám kivételt képez ebből a szempontból, és nem ismer államhatárokat, de ennek jelei még nem mutatkoztak meg eddig. A korábbi kísérletek a pán-arab szuperállamok létrehozására, mint amit Egyiptom és Szíria részéről láttunk, mind cső­döt mondtak pontosan a meglévő államhatárokhoz – a korábbi gyarmati határokhoz – való ragaszkodás miatt.

Vagyis ön szerint minden olyan kísérlet, mely meg kívánja haladni a nemzetállamok határait, inherens akadályokba ütközik?

Gazdaságilag és nagyon sok egyéb tekintetben – tulajdonképpen még kulturális értelemben is – a kommunikációs forradalom valóságos nem­zetközi világot teremtett, melyben vannak olyan döntéshozó erők, ame­lyek nemzetek felett működnek, olyan tevékenységek, melyek ugyancsak nemzetek felettiek, és persze, az eszméknek, a kommunikációnak és az embercsoportoknak olyan áramlásai, melyek sokkal könnyebben tudnak transznacionálissá válni, mint korábban bármikor. Még a nyelvi kultúrát is kibővítik a nemzetközi kommunikációs idiómák. Ám a politikában semmi jelét nem látjuk annak, hogy bármi hasonló folyamat zajlana; és jelenleg ez az alapvető ellentmondás. Az egyik oka annak, amiért változatlan a politika helyzete, az, hogy a huszadik században a politika jelentős mértékű demokratizálódáson esett át – tömegek vesznek benne részt. Számukra az állam a normális mindennapi működés és az életfeltételeik szempontjából elengedhetetlenül fontos. Leginkább az utóbbi harminc­negyven évben történtek kísérletek arra, hogy az államot belülről, de­centralizációval megbontsák, és akadtak köztük sikeres próbálkozások is; így például Németországban a decentralizáció bizonyos tekintetben eredménnyel járt, Olaszországban pedig a régiók kialakítása egyenesen előnyösnek bizonyult. De a nemzetek feletti államok kialakítására eddig tett lépések egyike sem járt eredménnyel. Az Európai Unió kézenfekvő példája ennek. Bizonyos értelemben eleve hátránnyal indult, mert alapítói egy nemzetállamhoz mindenben hasonló szuperállamnak képzelték el. Legfeljebb abban gondolták másnak, hogy jóval nagyobb egy nemzetál­lamnál – szerintem azonban ez korábban sem, ma sem valódi lehetőség. Az Európai Unió specifikus válasz Európán belül. Időnként mutatkoztak jelei a Közel-Keleten és máshol is egy-egy nemzetek feletti állam létre­hozására tett kísérletnek, de az Európai Unió az egyetlen olyan formáció, mely láthatólag eljutott már valameddig. Abban például nem hiszek, hogy Dél-Amerikában bármi lehetősége volna egy nagyobb föderáció kialakí­tásának. Erre fogadni is mernék.

A nacionalizmus a XIX. században és a XX. század nagy részében egyér­telműen jelentős hatóerőnek bizonyult. Hogyan látja ön a nacionalizmus mai szerepét?

Kétség nem férhet ahhoz, hogy a nacionalizmus történetileg jelentősen hozzájárult a modern államok kialakulásához, melyek a hagyományos teokratikus vagy dinasztikus államoktól eltérő legitimációs formát igényel­tek. A nacionalizmus eredeti eszméje a nagyobb államok megteremtését tűzte ki célul, és úgy látom, ez az egyesítő és terjeszkedő funkciója nagyon fontos volt. Tipikusnak tekinthető ebből a szempontból a francia forradalom, mivel az emberek 1790-ben nyilvánvalóan ezt mondhatták: „Már nem dauphenisták vagy déliek vagyunk, hanem mindannyian franciák lettünk." Tágabb perspektívában 1870-től kezdve ezen államok keretein belül olyan mozgalmak szerveződnek, melyek saját, független államukat kívánták létrehozni. Ez, természetesen, elvezetett a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvéhez – bár szerencsére 1918-1919-ben bizo­nyos értelemben sor került egyfajta korrekcióra, ami mára teljességgel eltűnt, ez pedig a kisebbségek védelme volt. Az közismert tény, ha nem is maguknak a nacionalistáknak a köreiben, hogy ezek között az új nem­zetállamok között egyetlen olyan sincs, mely etnikailag vagy nyelvileg homogén lenne. De a második világháborút követően megmutatkozott a fennálló államrendszerek gyengesége – és nemcsak a vörösök, ha­nem mindenki számára – az etnikai egységesítés erőltetett, szándékos megteremtése során. Ez iszonytató szenvedéssel és kegyetlenséggel járt együtt, viszont hosszú távon egyáltalán nem működött. Mi több, a második világháború végéig a nacionalizmusnak a szeparatista formája meglehetősen hatékonynak látszott. A második világháborút követően viszont a gyengeség jelei felerősödtek a gyarmati rendszerek összeom­lása nyomán, ami újabb államokat hozott létre; a század végén pedig, a szovjet birodalom bukásával még inkább felerősödött, és új szeparatista miniállamokat eredményezett, köztük olyanokat – akárcsak a gyarmatok esetében -, melyek valójában nem akartak önállósodni, és csak a törté­nelmi kényszer rakta rájuk a függetlenség terhét.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az 1945 óta elsza­porodott, kicsi, szeparatista államok funkciója megváltozott. Egyfelől, elismerték létezésüket. A második világháború előtt a miniállamokat, mint például Andorra, Luxemburg és a többi, nem tekintették a nemzetközi rendszer részének – legfeljebb a bélyeggyűjtők tartották őket számon. Ma viszont az a helyzet, hogy a Vatikánig bezárólag mindenfajta alakulat államnak tekintendő és potenciálisan az Egyesült Nemzetek Szervezeté­nek tagja. Az is egyértelmű, hogy hatalmi szempontból ezek az államok nem képesek a hagyományos államok szerepét betölteni – nincsenek meg az adottságaik, feltételeik ahhoz, hogy háborút indítsanak egy másik állam ellen. Legjobb esetben pénzügyi paradicsomok lettek belőlük vagy a nemzetek feletti döntéshozók számára hasznos másodlagos bázisok. Izland jó példa erre; de Skócia is alig marad le mögötte.

A nacionalizmus alapja ma már nem a nemzet megteremtésének tör­ténelmi szerepe. Ma már nem meggyőző jelszó, ahogyan valamikor az volt. Valaha hatékonyan tudott közösségeket teremteni, és szervezetten fel tudott lépni más politikai vagy gazdasági egységek ellen. De ma egyre lényegesebb szerepet játszik a nacionalizmusban az idegengyűlölet. Minél demokratikusabb lett a politika, annál jobban nőtt az idegengyűlölet lehetősége. Az idegengyűlölet okai ma sokkal nyomósabbak, mint bár­mikor korábban. Ez inkább kulturális, mintsem politikai jelenség – elég, ha csak az angol és skót nacionalizmus erősödését figyeljük az utóbbi években -, de persze ettől nem lesz kevésbé veszélyes.

A fasizmusban nem voltak jelen az idegengyűlölet ilyen formái?

A fasizmus bizonyos mértékben még a nagy nemzet megteremtésének eszméjéből táplálkozott. Kétségtelen, hogy az olasz fasizmus erőteljes lökést adott annak a folyamatnak, hogy a calabriaiak és az umbriaiak olaszokká váljanak; és Németországban is csak 1934-től tekinthették a németek magukat németeknek, mert korábban svábok, frankok vagy szászok voltak. Kétségtelen tény, hogy mind a német, mind a közép- és kelet-európai fasizmusok szenvedélyesen gyűlölték az idegeneket – elsősorban, de nem kizárólagosan a zsidókat. És természetes, hogy a fasizmus csekélyke garanciát biztosított a xenofób ösztönök ellen. A régi munkásmozgalomnak az volt az egyik óriási előnye, hogy rendelkezett ilyen garanciával. Egészen tisztán megmutatkozott ez Dél-Afrikában: itt a hagyományos baloldali szervezeteknek az egyenlőség és a diszkrimináció-ellenesség iránti elkötelezettsége nélkül sokkal nehezebb lett volna ellenállni a kísértésnek, hogy a tömegek az afrikánerekkel szemben bosszút követeljenek.

Ön rámutatott a nacionalizmus szeparatista és idegenellenes dinamiká­jára. Úgy látja, hogy ez a jelenség inkább a világpolitika peremén van jelen ma, nem pedig az események középpontjában?

Igen, azt hiszen, valószínűleg ez az igazság – bár vannak olyan régiók, ahol felmérhetetlenül súlyos károkat okozott, mint például Délkelet-Európában. Persze, ma is az a helyzet, hogy a nacionalizmus – vagy hazafiság, vagy egy meghatározott embercsoporttal való azonosulás, mely nem feltétlenül etnikailag meghatározott – hatalmas értéket képvi­sel a kormányok legitimálásában. Nyilvánvalóan ez a helyzet Kínában. Indiában az az egyik probléma, hogy náluk semmi hasonló nem létezik. Az Egyesült Államok érthető okokból nem alapulhat etnikai egységen, de mégis erős nacionalista érzelmekre játszhat. A jól működő államok közül meglehetősen sokban ezek az érzelmek tovább élnek. Ebből adódik, hogy a tömeges bevándorlás ma súlyosabb problémát jelent, mint a múltban.

Hogyan alakul ön szerint napjaink bevándorlásának társadalmi dinami­kája, amikor az Európai Unióba minden évben annyi bevándorló érkezik, mint az Egyesült Államokba? Úgy látja, hogy Európa fokozatosan új „olvasztótégely" lesz, valahogy Amerikához hasonlóan?

De hát az USA-ban az olvasztótégely már az 1960-as évek óta nem funkcionál. Mi több, a huszadik század végén a bevándorlás jellege alap­vetően megváltozott a korábbi korszakokhoz képest, elsősorban azért, mert ha valaki másik országba települ át, akkor nem tépi el a múlthoz fűződő szálakat olyan mértékben, mint azt korábban kellett tennie. Az ember bátran élhet két vagy akár három világban is egyidejűleg, és azo­nosulhat két vagy három különböző helyszínnel. Minden további nélkül megmaradhat valaki guatemalainak, miközben az Egyesült Államokban él. Vannak olyan helyek az Európai Unióban, ahol de facto a bevándor­lás nem jelenti az asszimiláció lehetőségét is. Az Egyesült Királyságba dolgozni érkező lengyeltől senki sem várja, hogy más legyen, mint egy Angliában dolgozó lengyel.

Ez egyértelműen új jelenség, és egészen eltér az én generációm­hoz tartozók tapasztalataitól, például a politikai emigránsokétól – nem mintha én magam is ilyen lettem volna -, amikor az embernek brit csa­ládja volt, de intellektuális értelemben mindig megmaradt osztráknak vagy németnek; közben pedig az ember mégis azt hitte, hogy tényleg illik britnek lennie. Még ha később visszatértek is saját hazájukba, a helyzetük valahogy megváltozott – a gravitációs centrum eltolódott. De mindig akadnak kivételek: Eric Fried, a költő, aki ötven évig lakott Willesdenben, London egyik külvárosában, valójában mindvégig Német­országban élt. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy meg kell őrizni az asszimiláció alapelveit – hogy ti. egy adott ország polgárainak egy bizonyos módon kell viselkedniük, és rendelkezniük kell bizonyos jogokkal, amelyeket pontosan meg kell fogalmazni, és nem szabad multikulturális érvekkel meggyengíteni e jogokat. Mindent egybevetve, az arányokat tekintve Franciaország közel annyi bevándorlót integrált, mint az USA, és a helyi lakosok meg a korábbi betelepültek között jobb a kapcsolat. Ennek pedig az az oka, hogy a Francia Köztársaság értékei alapvetően egalitáriusak maradtak, és nem tesznek lényegi engedményeket a közvélemény számára. Bármit tehet az állampolgár a magánéletben – ez volt a helyzet a XIX. századi Amerikában -, a közéletben Franciaország franciául beszélő közösség maradt. A valódi problémát nem is annyira a bevándorlók okozzák, hanem inkább a helyi lakosság. Olaszországban és Skandináviában, ahol korábban az idegengyűlöletnek semmi jele sem létezett, az új bevándorlási hullám súlyos problémákat eredményezett.

Manapság széles körben elterjedt a nézet, hogy a vallás – lehet evan­gélikus, katolikus, szunnita, síita, újhindu, buddhista vagy bármi egyéb – döbbenetesen hatékony erőként hódítja vissza egymás után a kontinen­sek népeit. Ön ezt lényegi jelenségnek tekinti vagy csak múló divatnak, felszínesnek, mintsem mélynek?

Világos, hogy a vallás – mint az élet ritualizálása, az életet befolyásoló nem anyagi természetű entitás, vagy a szellemekbe vetett hit, illetve nem utolsósorban mint közösséget összetartó erő – olyan elterjedt tényező az egész történelemben, hogy hiba lenne felületes jelenségként értelmezni, vagy netán kihalásra ítélt intézményt látni benne; legalábbis a szegények és a gyengék körében, akiknek valószínűleg leginkább szükségük van a vallás adta megnyugvásra, valamint a vallás által nyújtott magyarázatra arról, hogy a dolgok miért olyanok, amilyenek. Vannak olyan hatalmi rendszerek – ilyen például a kínai – melyek gyakorlati okokból híján vannak minden olyan összetevőnek, mely az általunk vallásnak tekintett jelenséghez hasonlít. Ez azt mutatja, hogy a vallás nélkülözhető, de azt hiszem, a hagyományos szocialista és kommunista mozgalmak egyik nagy tévedése az volt, hogy erőszakosan is felléptek a vallás ellen olyan korszakokban, amikor jobb lett volna a létezését tudomásul venni. Mus­solini bukását követően Olaszországban az egyik jelentős változás akkor következett be, amikor Togliatti már nem ítélte el a hívő katolikusokat – és ezt nagyon helyesen tette. Különben sohasem tudta volna elérni, hogy az 1940-es években a háziasszonyok 14%-a a kommunistákra szavazzon. Ez a lépés az Olasz Kommunista Párt arculatának megváltozását ered­ményezte: lenini élcsapat-pártból osztály-tömegpárt vagy néppárt lett.

Másrészt, az is igaz, hogy a vallás ma már nem a közbeszéd egye­temes nyelve; és ebben az értelemben a szekularizáció globális jelen­ségnek bizonyult, annak ellenére, hogy csak a világ egyes térségeiben ingatta meg a szervezett vallás pozícióit. Európában is ez történik; hogy az Egyesült Államokban miért nem következett be ugyanez, nem teljesen világos, de kétségtelen, hogy a szekularizáció teret nyert az értelmiség körében, illetve azok között, akiknek nincs szükségük a vallásra. Azok­nak, akik továbbra is kitartanak a vallás mellett, egyfajta skizofrén álla­potot jelent az, hogy ma már a közbeszédben két nyelvezet létezik; ez a jelenség gyakorta megfigyelhető mondjuk a Nyugati-parton élő vallásos zsidók körében – egyrészt hisznek valamiben, ami egyértelműen blabla, de úgy dolgoznak, mint más szakemberek. Napjaink iszlám mozgalmát is hasonló szemléletű, jórészt fiatal szakemberek és műszakiak alkot­ják. Kétségtelen, hogy a vallási gyakorlat lényegi változásokon megy át hamarosan. Az nem világos, hogy ez a változás vajon további szekularizálódást eredményez-e majd. Nem tudom például, hogy Nyugaton a katolikus vallásban zajló alapvető változások – nevezetesen, hogy a nők elutasítják a szexuális szabályok szerinti kirekesztésüket – vajon mennyiben ingatták meg a katolikus nők vallásos hitét.

Persze, a felvilágosodás ideológiájának hanyatlása politikailag is teret nyitott a vallási politizálás és a nacionalizmus vallásos verziói számára. De azt nem hiszem, hogy általában minden vallás növelni tudta hívei számát. Sok vallás éppen visszaszorulóban van. A római katolikus vallás kitartóan küzd még Latin-Amerikában is a terjeszkedő evangélikus pro­testáns szekták befolyásával szemben, és biztos vagyok abban, hogy Af­rikában azáltal tartja magát felszínen, hogy jelentős engedményeket tesz a helyi szokásoknak és hagyományoknak, melyek nyilvánvalóan jóval a XIX. század előtt keletkeztek. Az evangélikus protestáns szekták csillaga emelkedőben van, de hogy mennyiben képviselnek mást és többet, mint a társadalmilag feltörekvők alkotta maroknyi kisebbség – amilyenek Angliában a nonkonformisták voltak -, az nem egészen derült még ki. Az sem nyilvánvaló, hogy a zsidó fundamentalizmus, amely annyi kárt okoz Izraelben, tömegjelenség lenne. Ezen tendenciák alól csak az iszlám jelent kivételt, amely, akárcsak az utóbbi néhány évszázadban, továbbra is zavartalanul terjeszkedik hatékony hittérítői tevékenység nélkül is. Az iszlámon belül viszont nem egyértelmű, hogy vajon azok a ma ténykedő, harcias mozgalmak, melyek a kalifátus visszaállítására törekednek, vajon egy aktivista kisebbség szervezkedései-e vagy általánosabb tendenciát képviselnek. Ugyanakkor úgy látom, hogy az iszlám jelentős tartalékokkal rendelkezik ahhoz, hogy tovább folytassa terjeszkedését – főképpen ami­att, mert a szegényeknek biztosítja a tudatot, hogy ők sem alávalóbbak másoknál, és hogy minden muzulmán egyforma.

Ez nem érvényes a kereszténységgel kapcsolatban?

Nos, egy keresztény nem hiszi azt, hogy ő azonos értékű, mint egy másik keresztény. Kétlem, hogy a keresztény feketék azt hiszik, hogy ők azonos értékűek a keresztény gyarmatosítókkal, míg a mohamedán feketék erről meg vannak győződve. Az iszlám struktúrája sokkal egalitáriusabb, és a militáns elem sokkal erősebb benne. Emlékszem, olvastam valahol, hogy a brazil rabszolga-kereskedők felhagytak a muzulmán rabszolgák behozatalával, mert ebben az „áruban" túl erős volt a lázadó hajlam. Jelen helyzetünkben ez a vallási sajátosság jelentős veszélyeket rejt – bi­zonyos mértékig az iszlám a szegényeket érzéketlenné, immúnissá teszi másféle egyenlőségi szempontokkal szemben. A muzulmán világban a haladó gondolkodásúak a kezdetektől fogva tisztában voltak azzal, hogy a tömegeket nem lehet eltántorítani az iszlámtól; még Törökországban is egyfajta modus vivendit kellett találni – valószínűleg Törökország az egyetlen olyan hely, ahol ez sikerült.

Más területeken a politika, pontosabban a nacionalista politika eleme­ként megjelenő, erősödő vallás elképesztően veszélyes. Indiában például ez rendkívül erős középosztálybeli jelenség, és még súlyosbítja az a körülmény, hogy kapcsolatban áll a militáns és kvázi-fasiszta elitekkel és szervezetekkel, így például az RSS-szel [Rashtriya Swayamsevak Sangh – Nemzeti Önkéntesek Szervezete], és ezért még könnyebben mobilizálható muzulmánellenes szervezetként. Szerencse, hogy az indiai felső társadalmi osztályok politikai szekularizációja eddig útját állta a mozgalom terjeszkedésének. Nem arról van szó persze, hogy az indiai elit vallásellenes volna; de Nehru alapelve a szekuláris állam volt, melyben a vallás természetes módon mindenhol jelen van – Indiában senki sincs, aki másképpen gondolná vagy akárcsak azt akarná, hogy ez a helyzet másképpen legyen -, de a szekuláris polgári társadalom értékeinek elsőbbrendűsége korlátok közé szorítja a vallást.

A tudomány a második világháborút megelőzően a baloldali kultúra központi, integráns részét alkotta, de az utánuk következő két generáció számára gyakorlatilag megszűnt a marxista vagy szocialista gondolkodás vezérelveként funkcionálni. Úgy véli, hogy a környezettel kapcsolatos problémák fokozódó nyomására újra összekapcsolódik majd a tudomány és a radikális politika?

Meggyőződésem, hogy a radikális mozgalmak érdeklődést tanúsítanak majd a tudomány iránt. A környezeti problémák és más, hasonló súlyú kérdések érthető magyarázattal szolgálnak a tudományhoz, a problémák racionális megközelítésmódjához való visszatéréshez, ami az 1970-es, 1980-as évektől erőteljesen háttérbe szorult. De ami magukat a tudó­sokat illeti, nem hiszem, hogy a korábbi politikai érdeklődés feltámad a köreikben. A társadalomtudósoktól eltérően, a természettudományoknak semmiféle érintkezési pontja nincs a politikával. Történetileg szemlélve, a legtöbb esetben a természettudósok vagy a politikán kívül álltak vagy saját osztályuk elfogadott politikáját osztották. Akadnak kivételek – mondjuk például a XIX. század elején a fiatalok körében voltak kivételek Franciaországban, illetve nagyon jelentős számban az 1930-as és 1940-es években is. De ezek különleges esetek, s annak a felismerésnek az eredményeképp születtek, hogy a tudósok ráébredtek arra: miközben tevékenységük egyre alapvetőbb a társadalom számára, a társadalom nem érzékeli ezt. Erről a kérdésről Bernal A tudomány társadalmi funk­ciója című műve [magyarul: Tudomány és történelem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963] kulcsfontosságú, és óriási hatással volt a többi tudósra is. Természetesen sokat segített a tudomány politizálódásában az a tény, hogy Hitler élesen támadott mindent, ami tudomány.

A huszadik században a fizikai tudományok álltak a fejlődés közép­pontjában, míg a huszonegyedik század hajtóerejét a biológia-élettan tudománya adja majd. De egy ellenható tényező bizonyosan akad: a tudósok egyre inkább integrálódtak a kapitalista rendszerbe mint egyének és mint tudományos szervezetek tagjai. Negyven évvel ezelőtt elkép­zelhetetlen lett volna, hogy bárki szerzői jogvédelem alá helyezzen egy gént. Ma a tudósok annak reményében szabadalmaztatnak egy gént, hogy milliomosok lehetnek, és ez bizony nagyszámú tudóst távolított el a baloldali politikától. Az egyetlen dolog, ami még képes őket politikailag mozgósítani, az a diktatórikus vagy autoriter kormányzatok elleni fellépés, amennyiben azok megpróbálnak beavatkozni kutatásaikba. A Szovjet­unióban az egyik rendkívül érdekes jelenség az volt, hogy a szovjet tudósokat belekényszerítették a politikába, mondván, bizonyos mértékű polgárjogi és szabadság-privilégiumokkal rendelkeznek – úgyhogy azok, akik egyébként csak a hidrogénbombák rendszerhű kidolgozói lettek volna, az ellenzék vezetőivé váltak. Nem elképzelhetetlen, hogy ilyesmi máshol is megtörténjen, bár nem sok ilyen régió létezik ma. Persze, a környezet olyan problémakör, mely képes lehet számos tudóst mobilizál­ni. Ha az éghajlati változások kérdésében tömeges tiltakozó mozgalmak szerveződnek, akkor a szakemberek nyilvánvalóan fellépnek az ügy mel­lett a senkiháziak és a reakciósok ellen. Úgyhogy nincs minden veszve.

Historiográfiai kérdésre fordítva a szót: mi vonzotta önt eredetileg a társa­dalmi mozgalmak archaikus formáinak vizsgálatához a Primitív lázadók című könyvében, és mennyi fantáziát látott benne kezdetben?

A vizsgálódás két dologból nőtt ki. Az 1950-es években Olaszországban utazgatva egyre inkább felismertem ezeket az aberráns, szokatlan je­lenségeket – olyan pártszervezeteket délen, ahol párttitkárnak a Jehova tanúi szekta tagját választották és így tovább; olyan emberekkel találkoz­tam, akiket modern problémák foglalkoztattak, de nem olyan megközelí­tésben, mint amihez szokva voltunk. Másodszor, különösen 1956 után ez a megközelítés általános elégedetlenséget és csalódottságot fejezett ki azzal a leegyszerűsített verzióval szemben, mely akkoriban a munkásság tömegmozgalmainak fejlődését tárgyalta. A Primitív lázadók című könyv­ben a bevett megközelítéshez cseppet sem kritikusan közeledtem – ép­pen ellenkezőleg, azt bizonyítottam, hogy ezek az eltérő, rendhagyó moz­galmak sehová sem jutottak, ha előbb-utóbb nem alkalmazták a modern nyelvezetet és intézményeket. Ugyanakkor azonban megértettem, hogy nem szabad egyszerűen negligálni ezeket a rendhagyó jelenségeket, és nagyképűen kijelenteni, hogy ismerjük működési mechanizmusaikat. Egy sor illusztrációt, esettanulmányt készítettem, és azt mondtam: „Ezek nem illenek a képbe." Arra a következtetésre jutottam, hogy a modern politikai nyelvezet, módszerek és intézmények kialakulását megelőzően léteztek már olyan formák, melyek keretei között az emberek politizálhattak, és amelyek a társadalmi viszonyokkal kapcsolatos alapeszméket ölelték fel – nem utolsósorban a hatalomgyakorlók és a gyengék, az uralkodók és az elnyomottak közötti viszonyokat -, és ezeknek bizonyos belső logikája volt, egyfajta rendszert alkottak. De nem volt lehetőségem arra, hogy tovább folytassam e téren a kutatásokat, noha később, Barrington Moore Injustice [Igazságtalanság] című könyvét olvasva rábukkantam a megközelítésmódra, mely közel visz ezekhez a jelenségekhez. Valami olyasmi vette kezdetét a kutatásaimmal, amit ténylegesen soha nem fej­tettem fel, és ezt meglehetős szomorúsággal mondom. Máig nem tettem le arról, hogy valahogy a probléma közelébe férkőzöm.

A Mozgalmas évek című könyvében ön többször is nyomatékosan el­határolódott az akkoriban divatos történelmi módszerektől. Úgy véli, a historiográfia színtere relatíve változatlan marad?

Egyre inkább lenyűgöz a történelemben és a társadalomtudományokban az 1970-es évektől tapasztalható intellektuális változás. Az én generá­ciómhoz tartozó történészek, akik lényegében véve teljesen átformálták a történelem tanítását és még sok mást is, mindenekelőtt állandó kap­csolatot, kölcsönösen megtermékenyítő együttműködést szorgalmaztak a történelem és a társadalomtudományok között; ez a törekvés az 1890-es évekig nyúlik vissza. A közgazdászok eltérő utat választottak. Mi bizonyosra vettük, hogy igaz és valós dolgokról beszélünk: az objektív realitásról; még akkor is, ha Marx és a tudásszociológia óta tudtuk, hogy az ember nem egyszerűen csak megörökíti az igazságot, ahogy történt. De amit mi igazán érdekesnek véltünk, az a társadalmi átalakulások folyamatának vizsgálata volt. A nagy világválság ebben kulcsfontossá­gú szerepet játszott, mert újra felvetette azt a kérdést, milyen szerepet játszottak a történelmi átalakulásban a nagy krízisek – a XIV. századi válság, a kapitalizmusba való átmenet korszaka. Akik ezt a szempontot beemelték a vizsgálatok körébe, azok egyébként nem marxisták voltak – Németországban Wilhelm Abel volt az a történész, aki az 1930-as évek nagy válságának fénytörésében olvasta újra a középkor fejleményeit. Miránk a problémamegoldás, a nagy kérdések vizsgálata volt jellemző. Akadtak egyéb dolgok, melyeket alábecsültünk: elleneztük a hagyomá­nyos, a nagy emberek tevékenysége szempontjából közelítő történetírást, vagy hasonlóképpen az eszmetörténetet, úgyhogy mindezeket figyelmen kívül hagytuk. Egyébként ez nem nevezhető sajátosan marxista állás­pontnak – olyan általános megközelítés volt ez, melyet Németországban a weberiánusok, Franciaországban pedig azok is elfogadtak, akik nem marxista indíttatással dolgoztak, vagyis akik az Annales-kört követték; de a maguk sajátos módján ez jellemezte az amerikai társadalomtudósok nézeteit is.

Az 1970-es években egyszer csak éles fordulat következett be. A Past & Present 1979-1980-ban közölte azt a vitát, melyet Lawrence Stone és jómagam folytattunk a „narratíva újjászületése" kérdésében – „mi történik a lényegi miért-kérdésekkel"? Azóta a nagy, transzformatív kérdések gyakorlatilag teljesen feledésbe merültek a történészek körében. Ezzel egyidejűleg óriási mértékben kitágultak a történelem keretei – ma ízlés szerint bármiről lehet írni: tárgyakról, érzelmekről, mindennapi szokások­ról. Ezek között akadtak érdekesek, de egyidejűleg óriásira növekedett az ún. fanzine vagy amatőr történelemírás, amelyet egyes csoportok csak azért produkálnak, hogy önmaguk és mások előtt kedvezőbb szín­ben tűnhessenek fel. Az okok triviálisak voltak, ám a végeredmény nem volt mindig triviális. Épp a napokban a kezembe került egy új történelmi folyóirat, melyben egy cikk a XVIII. században Walesben élt feketékkel foglalkozik. Bármi legyen is ennek jelentősége a walesi feketék szem­pontjából, önmagában mégsem lesz központi, lényeges probléma. Ter­mészetesen ennek a vonulatnak a legveszélyesebb vonzata a nemzeti mitológiák megteremtése, ami az új államok megsokszorozódásának egyik mellékterméke; ezen államok mindegyike arra kényszerült, hogy megteremtse saját nemzeti történelmét. Ebben a folyamatban jórészt az van jelen, hogy az emberek úgy vélik: nem érdekel minket, mi történt, az számít, mitől érezzük magunkat jobban. Klasszikus példái ennek a bennszülött amerikaiak, akik nem hajlandók elhinni, hogy őseik Ázsiából vándoroltak be, és azt állítják: „Mi mindig is itt éltünk."

E fordulat jórészt politikai jellegű volt. Azok a történészek, akik 1968 tapasztalataival indultak el, már nem tanúsítottak különösebb érdeklő­dést a nagy kérdések iránt – azt gondolták, már mindet megválaszol­ták mások. Sokkal jobban izgatta őket a voluntarista vagy személyes aspektus. A történészműhely-mozgalom ilyenfajta, késői fejleménynek számít. Nem hiszem, hogy az új történetírás bármilyen drámai változást eredményezett volna. Franciaországban például a Braudelt követő törté­netírás eredményei nyomába sem léphetnek az 1950-es és 1960-as évek generációja által írt elemző munkáknak. Akadhat persze egy-egy kitűnő mű, de ez nem változtat a nagy egészen. Hajlok arra, hogy ugyanígy ítéljem meg a brit történetírás helyzetét is. Ebben az 1970-es években zajlott reakcióban volt egy adag rációellenesség és relativizmus, mely egészében szerintem ellenségesen tekintett a történelemre.

Másfelől azonban tanúi lehetünk pozitív fejleményeknek is. A legpozitívabbnak a kultúrtörténet tekinthető, melyet mi mindannyian kétségtelenül elhanyagoltunk. Nem szenteltünk kellő figyelmet arra, hogy a történelem hogyan mutatja meg magát a történelmi cselekvőknek. Azt gondoltuk, hogy lehetséges a cselekvők általános leírása; de ha az ember végig­gondolja, hogy történelmüket az emberek maguk csinálják, akkor fel kell tennünk a kérdést: hogyan teszik ezt a mindennapokban, saját életük­ben. Eric Wolf könyve, Europe and the People without History [Európa és a történelem nélküli népek, Akadémiai-Osiris-Századvég Kiadó, 1995] kiváló példája e kérdéskör izgalmas megközelítésének. óriásit fejlődött a globális történelem témakörének vizsgálata. A történelem iránt érdeklődők körében megnőtt az általános történelem iránti érdeklődés – nevezetesen az iránt, hogyan kezdődött az emberi faj története. A DNS-kutatásoknak köszönhetően mára már meglehetősen sokat tudunk arról, hogy az emberek hol települtek le, hol éltek szerte a világon. Más szóval, rendelkezésünkre áll a valóban eredeti alap a világtörténelem megírásához. A történészek körében lezajlott az Európa-centrikus vagy Kelet-centrikus hagyománnyal való szakítás. Egy másik pozitív fejlemény, mely főképp az amerikai, de részben a posztkoloniális történészeknek köszönhető, az európai és az atlanti civilizáció specifikus jellegéről és a kapitalizmus kialakulásáról folytatott viták újraéledése – ennek köszönhe­tő például Pomeranznak The Great Divergence [A nagy szakadás] című műve és egyéb tanulmányok. Mindezeket én nagyon pozitív fejlemények­nek ítélem, annak ellenére, hogy a modern kapitalizmus tagadhatatlanul Európa egyes területein fejlődött ki, nem pedig Indiában vagy Kínában.

Ha még feltáratlan témákra vagy területekre gondol, ön szerint melyek a legjelentősebb kihívások a jövő történészei számára?

A nagy probléma teljességgel általános természetű. Paleontológiai szempontból nézve az emberi faj elképesztő sebességgel alakította át létezését, de a változás mértéke cseppet sem volt egyenletes. Néha na­gyon lassan mozgott, néha borzasztóan meglódult, néha az ember képes volt ellenőrzése alatt tartani a változásokat, néha nem. Egyértelmű az emberiség növekvő befolyása a természet fölött, de azt egy percre sem állíthatjuk, hogy tudnánk, hová visz ez a fejlődés minket. A marxisták he­lyesen koncentráltak a termelési módokban és a társadalmi viszonyokban bekövetkezett változásokra mint a történelmi változás fő mozgatóerőire. Ugyanakkor, ha onnan közelítünk, hogy „az emberiség hogyan termeli saját történelmét", akkor az a nagy kérdés: történetileg a közösségek és a társadalmi rendszerek mind a stabilitásra és reprodukálásra töreked­tek, és ennek érdekében olyan mechanizmusokat hoztak létre, melyek féken tartják a zavaró ugrásokat az ismeretlenbe, a kiszámíthatatlanba. A külsődleges hatásra bekövetkező változások kivédése ma is jelentős tényezője a világpolitikának. Hogyan van akkor az, hogy a dinamikus fej­lődéssel szembeni ellenállásra szervezett egyének és társadalmak meg tudnak békülni egy olyan termelési móddal, melynek éppen a végtelen és kiszámíthatatlan dinamikus fejlődés a lényege? A marxista történészek hatékonyan vizsgálhatják, hogyan működik a változásokat előidéző és az azokat fékezni kívánó mechanizmusok közötti alapvető ellentmondás.

Eredeti megjelenés: New Left Review 61 , 2010. január-február

„Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít számukra" – vonja le a következtetést az ismert baloldali közgazdász a European Social Watch 2010 számára készített helyzetjelentésében.

Ez az áttekintés az European Social Watch Report 2010 magyar nemzeti jelentése. A magyarul Szociális Helyzetjelentést sok ország civil szervezetei az ENSZ támogatásával állítják össze a világ országainak szociális helyzetéről, és publikálják évről évre. Újabban európai regionális különkötet is megjelenik az Eu­rópai Unió támogatásával. A jelen tanulmány ez utóbbiban, 2010 decemberében, Brüsszelben jelenik meg. A kötet a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve alkalmából különösen a globális válság szociális hatását elemzi az egyes tagországokban.

*

A kapitalista rendszerváltás (1989) után Magyarországon a munkahe­lyek bő 1/3-a szűnt meg, 1,5 millió a 4,8 millióból. 2010 áprilisában – az időközben létrehozottakkal együtt is – csak 3,7 millió volt a munkahelyek száma. A munkaképes korú lakosság aktivitási rátája alacsony, csupán 54-55%-os (míg az Európai Unióban az átlag 64%). A lakosság jelentős része elszegényedett, aminek a munkanélküliség növekedése az egyik alapvető oka. Sok családban hamarosan a harmadik generáció nő fel munka nélkül.

Az egy főre jutó átlagos reáljövedelem csak a kétezres évek első felében érte el a rendszerváltás előtti szintet. A magyar társadalomban ezalatt robbanásszerűen megnőttek a jövedelmi és szociális különbsé­gek, ezért a lakosság harmada szegénynek számít, több mint tizede tartósan leszakadt a társadalomról, kirekesztettségben él (lásd később).

A válság körülményei között a helyzet tovább rosszabbodott. Nem csupán a szegénység jelent problémát, hanem az „alsó középosztály" egy részének elszegényedése, veszélyeztetettsége is.

Kik a veszélyeztetettek?

Magyarországon a szegények többnyire a következő csoportokból ke­rülnek ki:

• tartósan munkanélküliek és részidőben foglalkoztatottak (a munka­nélküliek 48%-a szegény);
• a 6-700.000 cigány ember nagy többsége nyomorog;
• a gyermekes családok 41%-a, nagycsaládosok 60%-a, az egyszülős csonka családok 45%-a szegény;
• a nyugdíjasok 50%-a számít szegénynek; még ha aktív korukban jól is kerestek, jelentős jövedelemcsökkenést szenvednek el;
• különösen a jövőben emelkedik majd az olyan munkanélküliek, illet­ve feketemunkára kényszerítettek száma, akik nyugdíj nélkül, vagy alacsony nyugdíjjal öregednek meg;
• gyakran nyomorognak a tartós betegségben szenvedők, a fogyaté­kossággal élők;
• teljesen kiszolgáltatottak a hajléktalanok.

Ehhez adódik az elszegényedő „alsó középosztály", amelynek tagjai minden erővel igyekeznek elkerülni a szegénységet, de a pénzbeli jöve­delem szűkössége miatt egyre több napi gonddal küzdenek, tartozásaik keletkeznek a közüzemi díjak és a bankrészletek fizetésénél is.

A munkanélküliség és szegénység tekintetében hatalmasak a regi­onális különbségek. A legelszegényedettebb régiók Kelet- és Észak­kelet-Magyarországon, valamint a dél-dunántúli térségben találhatók. E térségekben koncentrálódik a cigány népesség többsége (de a szegények többsége nem cigány). Nagy a nyomor a városi és falusi szegénynegyedekben, a gettókban élő emberek körében, ahonnan a kitörés szinte reménytelen.

A szegénység mértéke és a gyermeknyomor

Magyarországon a szegénységet a Központ Statisztikai Hivatal (KSH) létminimum-számításai alapján határozzák meg. Eszerint ma a lakosság 30%-a, mintegy 3 millió ember él a létminimumon (73.000 forint/fő/hó­nap) és az alatt. Az EU módszertana alapján – eszerint a szegénységi küszöb az átlagjövedelem 60%-a – a szegények aránya 17% (ami 1,7 millió főt jelent). A 10 milliós Magyarországon – a KSH szerint – 1,1 mil­liónyian tartósan leszakadtak a társadalomról, többszörösen hátrányos helyzetben, kirekesztettségben élnek. ők a mélyszegények; a felka­paszkodás szinte lehetetlen számukra. 2009-2010 telén – hasonlóan az utóbbi évekhez – mintegy 200-an fagytak meg, többségük a saját fűtetlen otthonukban, a többiek az utcákon. A hajléktalanok számát 30-50.000 teszik.

A magyar gyermekek 20%-ka él az EU-ban általánosan elfogadott szegénységi küszöb alatt. Az EU mérések szerint a 2,2 millió gyermek közül 430.000-en nagyon szegénynek tekinthetők, de a szociológusok szerint a jelenlegi válságban már 600.000 gyermek súlyosan érintett. A magyar standardok szerint a szegénység valamilyen formában mintegy 750.000 gyereket érint (ők a gyermekvédelmi támogatásban részesülők). Újra megjelent az alultápláltság, ma több tízezer gyerek éhezik Magyaror­szágon. Gyakran csak az óvodában vagy iskolában jutnak meleg ételhez.

A szegény családok döntő többsége bevételeinek szinte egészét a gyerekek nevelésére, illetve a legelemibb szükségletek fedezésére kell, hogy fordítsa. Súlyos problémát jelent a szegény családoknak a lakás fenntartása, valamint a tüzelő beszerzése. Esetenként az óvodába vagy iskolába járás is nehézségeket okoz a szegény gyerekeknek. Akadá­lyozza őket például a nincstelenség miatt hiányzó ruha, cipő, és persze nem ritkán a pedagógusok, illetve más szülők velük szemben tanúsított negatív magatartása.

A nehézsorsú gyerekek baját még tovább tetézi a privatizált közmű­szolgáltatók sokszor teljesen antiszociális magatartása is. Nem csupán elszegényedett családoknál, de előfordult, hogy – ahol az önkormányzat kasszája üres – az óvodában, iskolában is kikapcsolták az áramot és a gázt.

A közműtartozás az egyik legerősebb kényszerítő tényező arra, hogy a szülők uzsorakölcsönhöz folyamodjanak. A szegény gyerekes csalá­doknak már negyede vett fel ilyen kölcsönt. Magyarországon legálisan is működhetnek évi több száz százalékos kamatot és költséget felszámító hitelező cégek, de sok az ilyen fekete vállalkozás is.

A cigányság és általában a szegények társadalmi gettóban

A „szocializmus" időszakában a munkavégzés lényegében kötelező volt, a roma férfiak közel 90%-a dolgozott. Ma ez az arány 20%. A korábban munkavégzésen, stabil jövedelmen alapuló társadalmi integrációs fo­lyamat a rendszerváltás után minden szinten megszűnt. A cigányság szegénységének fő oka a társadalmi-történelmi háttér alakulása: a rend­szerváltás maga, és iskolázottságuk alacsony foka. A munkaerőpiacon erős diszkriminációnak vannak kitéve.

A cigányok lecsúszása azonban nem azt jelenti, hogy csak ők szegé­nyek Magyarországon. Sőt – mint jeleztük -, a szegényeknek a többsége nem roma, hiszen ők az ország lakosságának csak 6-7%-át teszik ki, és nagyon sok, magát magyar származásúnak valló ember is szegény! A létminimum alatt élőknek 1/4-e, a segélyezetteknek (mélyszegényeknek) durván a fele él a cigány családokban. Pontos adatok nincsenek, mert a nemzetiségek szerinti nyilvántartás tilos.

A köztudat úgy tartja: a segélyezési kereteket főleg a romák élik föl. Azon túl, hogy – mint szó volt róla – ez tényszerűen nem igaz, a felmé­rések szerint a romák sokszor be sem adják a kérelmüket, erről eleve lebeszélik őket a hivatalokban, illetve sokszor nem ismerik jogaikat. Az ő esetükben egyes önkormányzatoknál az is „önhibának" minősül, hogy „ilyen szegénységre miért szültek annyi gyereket". Azt sugallják, hogy csak a segély miatt szülik a gyerekeket. Adatokkal igazolható azonban, hogy minél több a gyerek a roma családokban, annál kisebb az egy főre jutó segély összege. És minél több a gyerek, annál szélesebbre nyílik a jövedelmi olló a hasonló gyerekszámú nem roma családokhoz képest. A cigányság esélyeit a települések gettósodása is tovább rontotta.

A roma felzárkóztató kormányzati programok a társadalmi körülmények és a programok gyengeségei miatt a 90-es évek elejétől egészen 2004-ig minden különösebb eredmény nélkül fejeződtek be. 2004 óta – ez pozitív fejlemény -, nincs külön a cigányságnak szánt nagyobb program, az beolvadt a hátrányos helyzetűeket segítő projektekbe.

Mind többen a szegényeket okolják saját helyzetükért, gyakran a sze­génységet a cigánysággal azonosítják. Valójában ez megalapozatlan, mert az ország északi, északkeleti és déli térségeiben egyre több olyan település van, ahol semmiféle munkalehetőség nincs, se cigánynak, se magyarnak. Ráadásul a kutatások szerint e térségekben a romák többet dolgoznak, mint mások – csak leginkább feketén alkalmazzák őket.

A magyar társadalomban a rasszizmus fokozatosan erősödik, különö­sen a válság kitörése óta. Fajgyűlölő félkatonai szervezetek vonulnak a romák által lakott településeken, 2008-2009-ben több mint 10 esetben követtek el cigányok ellen rasszista indíttatású gyilkosságot. 2010-ben pedig egy szinte nyíltan cigányellenes szélsőjobboldali párt 17%-ot kapott a parlamenti választáson.

Nem sokkal jobb a nem roma magyar szegények helyzete sem. Több­ségük ugyanazokban a lemaradó térségekben él, mint a cigányok, sokuk ugyancsak gettósodó környezetben lakik.

A tartós munkanélküliség mentálisan tönkreteszi a periferizáltak nagy többségét. Néhány év után nehéz, szinte lehetetlen visszavezetni őket a munkához; a foglalkoztatottság jelenlegi szintje mellett ez törvényszerű. Erős az alkoholizmus, sok az öngyilkosság, nem is csoda, hogy gyakori közöttük a megélhetési bűnözés. Ez jó hivatkozási alap a rasszistáknak és a rendőrség megerősítését követelő jobboldaliaknak.

A szociális ellátó rendszerről

Mivel a gyermekszegénységről már volt szó, kezdjük a családi ellátások ismertetésével! Magyarországon a „szocialista" időszakból örökölt, a gyermekekhez kötött családi pótlék rendszer nemzetközi összehason­lításban kiterjedt, bár nem nagy összegű. A családi támogatások nagy hányadát az állam közvetlenül folyósítja alanyi jogon. Családi pótlékot majdnem kétmillió gyerek után fizetnek. Gyermekenként kb. 17.000, három gyermek esetén kb. 50.000 forint jár, minden további gyerek után további 21.000 forint. Emellett még az anya korábbi fizetésétől függő összeget (de maximum a minimálbér kétszeresének a 70%-át) fizetik ki a két éven aluli gyermekek után (GYED), a harmadik évben pedig ennél kisebb összeget, 26.000 forintot (GYET). Ehhez társul a helyi önkormányzatok által nyújtott szociális segély a szegény családoknak, amelyről alább lesz szó.

Az Országgyűlés által 2007-ben elfogadott Legyen jobb a gyerekeknek elnevezésű, 25 éves programnak a válság körülményei között még kevés az eredménye.

A munkából való megélhetés esélye a szegények jó része számára nem adatik meg és a válság körülményei között kilátástalanná vált. Az aktív munkaerő-piaci módszerek ráadásul az utóbbi években fokozatosan visszaszorultak. A továbbképzésekbe, felkészítő programokba bevont munkanélküliek száma nem éri el az évi 50 ezret. A program teljesen elrugaszkodott a munkaerő-piaci valóságtól, gyakran alapvetően hasz­nálhatatlan képzést nyújtott.

A közmunkával foglalkoztatottak száma is hasonló nagyságú volt az elmúlt években, de ez csak 6-7 hónapos, általában minimálbéres munkát (a munkában töltött hónapokban 73.500 forintos jövedelmet) jelentett az érintetteknek évente. Mivel legalább minimálbért kellett fizetni, a legtöbb településnek nem volt erre elég pénze. Részben a válság miatt ezt a rendszert szigorították, amiről alább lesz szó.

A leggyakoribb megoldás az, hogy a munkáltatók kapnak támogatást – általában járulék-kedvezmény formájában – ha tartósan munkanélkü­lieket alkalmaznak. A tapasztalatok szerint ez a rendszer egy teljesen hamis, másodlagos munkaerőpiacot hoz létre, ami olcsóbbá teszi a munkaerő piaci árát. Ha pedig véget ér a támogatási program, a vál­lalkozók gyakran elbocsátják az embereket, akik ismét segélyre vagy feketemunkára szorulnak.

A közmunka és a munkáltatói támogatás mellett az állam forint-mil­liárdokat – zömében európai uniós pénzt – költ elhelyezkedést segítő programokra, nagyrészt sikertelenül, mert a munkahelykínálat szűkös­sége a meghatározó.

A szociális munkások sok helyen – főként kisebb településeken – hiá­nyoznak, másutt vannak, de szinte eszköztelenek. Számos településen megfigyelhető a szociális szolgáltatások leépülése. A segélyezés eleve alacsony színvonalú, a központi és önkormányzati segélyekre a GDP kb. fél százaléka jut. A segélyeknek sok formája van: rendszeres szociális segély, rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, lakásfenn­tartási támogatás, közgyógyellátás, átmeneti segély stb.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2008-ban havonta átlagosan több mint 194.000 ember (család) kapott rendszeres és egyéb központi szociális segélyt (összesen több mint 60 milliárd forintot); ők azok, akiknek általában nem volt más jövedelmük. A mélyszegényeknek tehát kb. ötöde jutott rendszeres szociális segélyhez. A törvény szerint egy családból csak egy ember részesülhet rendszeres támogatásban, aki a további eltartottak (gyermekek) után is kap segélyt. Havonta átlagosan

26.600 forint/fő a rendszeres szociális segély egy főre jutó maximális összege. A gyermekek ennél kevesebbet kapnak. Szociológiai kutatások szerint a segélyezettek 51%-ka egyedülálló, így a népesség kb. 3-4%-ka élhet segélyen. A segély folyósításának feltétele az volt, hogy a rászorulók kötelesek együttműködni a munkaügyi központtal és részt kellett venniük beilleszkedést segítő programokban. Az együttmű­ködési kötelezettség azonban a hátrányos helyzetű térségekben puszta formalitás volt, a központok nem tudtak munkát ajánlani. Ma már az említett közel 200.000-nél sokkal kevesebben, csak a munkavégzésre egészségi okból képtelenek részesülnek rendszeres szociális segélyben. A rendszert ugyanis nemrég átalakították, és ehelyett elvben ún. „rendel­kezésre állási támogatást" kapnak az érintettek, ami azt jelenti, hogy el kell fogadniuk a nekik felkínált munkát (ld. alább).

A szociális segélyezés hosszú távon nem megoldás, mert nem biz­tosítja az étkezés mellett a közszolgáltatások kifizetését és azt, hogy a szegények ne veszítsék el lakásukat, ne szoruljanak gettókba. Ráadásul megalázó, mert kérvényezni kell, sőt, mint említettük, gyakran nem isme­rik jogaikat, lehetőségeiket az érintettek; esetenként képtelenek kitölteni a formanyomtatványt. Emiatt és az ismeretek hiánya miatt sokan, jellem­zően a legszegényebbek, nem jutottak hozzá az őket elvben megillető segítséghez. A segélyosztás gyakran szubjektív. Néhány polgármester úgy próbál megszabadulni a romáktól, hogy megfenyegeti őket: ha nem költöznek el, kiküldi a gyermekvédelmi szolgálatot, amely majd elveszi tőlük a gyerekeket, így nem kapnak családi pótlékot. Egy kisvá­ros gyermekotthonának igazgatója is megerősítette: kerültek hozzájuk olyan gyerekek, akiket azért vettek el a szüleiktől, hogy a polgármester megszabaduljon a családtól.

Válságintézkedések és a rasszizmus erősödése

A nyílt pénzügyi válság kitörésekor a magyar forint elleni spekulációs támadás kivédésére a kormány az IMF-től és az Európai Uniótól jelen­tős áthidaló hitelt vett fel. E hitelhez kötődő feltételességi előírásoknak megfelelően a kormány jelentős megszorító intézkedéseket hozott 2009 áprilisában. Ezek közül több a lakosság jövedelmét csökkenti: a közszfé­rában két évre rögzítették a nominális bruttó kifizetéseket, eltörölték a közszféra 13. havi juttatását, megszűnt a 13. havi nyugdíj, elhalasztották a 2010. évi nyugdíjkorrekciót, 2012-től több lépésben 62-ről 65 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. 10%-kal csökkentették a táppénzt, a családi pótlék összegét két évre rögzítették, a korábbi három évről két évre csökkentették a kisgyermekek után járó jövedelem-kiegészítést (de a három évet a 2010-ben megválasztott új kormány visszaállítani ígéri). Felfüggesztették a lakástámogatási rendszert, 20%-ról 25%-ra nőtt az ÁFA, emelkedett a jövedéki adó, csökkentették a gázár és távfűtés támogatá­sát a szegényeknél. Ugyanakkor csökkentek egyes, a tőkét terhelő adók és a személyi jövedelemadó kulcsok is. A módosított szociális törvény immár nem garantálja a segélyek reálértékének megőrzését sem. Mindez összességében a legérzékenyebben a legszegényebbeket sújtja.

A válság nyomán a hivatalos (regisztrált) munkanélküliségi ráta a 2007. év eleji 7,5%-ról 2010 áprilisára 11,8%-ra nőtt, ez utóbbi azt jelenti, hogy a munkaügyi irodákban félmillió ember keresett munkát. A munkanélkü­liek száma két év alatt 150-200.000 fővel emelkedett, ami önmagában is visszavetette a lakossági bevételeket. A munkaképes korú inaktívak száma meghaladja az egymilliót.

A munkanélküliség növekedése és a szociális megszorító politika rendkívül széles rétegek helyzetét ingatta meg. A legsúlyosabban érintett réteget azok a bérlakásban élő családok alkotják (beleértve az egysze­mélyes háztartásokat is), amelyeknek jelentős közüzemi és lakbértarto­zása halmozódott fel, méghozzá óriási többségüknek önhibájukon kívül. Ma 1,7 millió családnak 90 napon túli közüzemi tartozása van (a magyar családok 1/4-e-1/3-a érintett), 90.000 családot fenyeget a kilakoltatás réme! Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom a bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít szá­mukra. (Újabban a kormány a folyó évre – önkormányzati választások lesznek – befagyasztotta a kilakoltatásokat.)

A magyar társadalom két évtizede tartó létbizonytalansága és a világ­gazdasági válság nyomán az utóbbi időben fokozott mértékben erősödik a szegényellenesség és cigányellenesség. A jobbra tolódó közhangulatot mutatja, hogy néhány polgármester kezdeményezése alapján kormány­zati szintre emeltek bújtatottan rasszista ízű munkaerő-piaci programot. A segélyezés (fentebb ismertetett) rendjét megváltoztató program lényege, hogy a kedvezményezett – amennyiben egészsége engedi – közmunkára kötelezett, és „rendelkezésre állási támogatást" kap. Az új rendszer azon­ban e támogatási forma esetében nagyobb beleszólást ad az önkormány­zatoknak és a polgármestereknek, ami ellentmondásos. Kevés ugyanis a pénz és a munkaalkalom. A helyi polgármester megítélése dönti el, hogy egy család tagja – például életvitele alapján – érdemes-e a segítségre, illetve arra, hogy munkát kaphasson. A mai közhangulatban ez erős szubjektivitást visz a rendszerbe. Vannak települések, amelyeken komoly verseny folyik a cigány és nem cigány segélyezettek közt a közmunkáért, a segélyekért – és általában a romák a vesztesek. A támogatásra egyéb­ként csak az jogosult, aki hajlandó tanulni, vagy részt vesz évente 90 napig, napi hat órában az önkormányzat által szervezett közmunkán, de erre az önkormányzatoknak kevés a forrása és kevés a munkaalkalom is. Az önkormányzatok maguk határozzák meg a segélykeretüket, amely túlságosan rugalmas. Ha faragniuk kell a kiadásokon, a legkönnyebb a szociális támogatásokból elvonni. Az önkormányzatok egy részének pedig sem infrastruktúrája, sem apparátusa nincs arra, hogy közmunkát biztosítson. Ugyancsak félrevezető az új rendszer elnevezése: Út a Mun­kához program. Ez azért hamis, mert – jelentős szociológusok szerint – valójában nem célja, hogy a munkaerőpiacra visszavezesse a támoga­tottakat. Idézet egy szociológustól: ez a program „demokratikus államban intézményesített és törvényesített egy olyan, durva megfogalmazásban »rabszolga-jellegű viszonyt« a program alanyai és az önkormányzatok között, amely alapvető állampolgári jogokat sért. […] A törvény szövege majdhogynem nyíltan a cigányokat célozza meg, majdhogynem rasszista szöveg" (Szalai Júlia, 2008). Egy másik ismert szociológus szerint a (munkaalkalom híján gyakran pusztán elvi) munkakényszer csak arra jó, hogy megregulázzák és megalázzák a segélyezetteket, illetve hogy aki nem akar, vagy nem tud dolgozni, azt a segély megvonásával elzavarják a településről. Ráadásul egy családban csupán egyetlen ember kaphat rendelkezésre állási támogatást. Becslések szerint így 30-35.000 ember esik ki ebből a támogatásból, illetve a szociális segélyezésből! A törvényt a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosa alkotmányellenesnek tartja, de egyelőre hatályban van.

Egy másik jele az előítéletes, hol bújtatottan, hol nyíltan rasszista gondolkodásnak az ún. szociális kártya ügye. A rendszer lényege, hogy a szociális ellátást elektronikus kártyán kapják a rászorulók, és azt csak bizonyos boltokban és bizonyos árukra használhatják fel. Jogvédők ezt ugyancsak alkotmányellenesnek tartják, mert korlátozza a szabadságot és egyformán kezeli pl. az alkoholizáló és a rendes életvitelű családokat. A szociális kártyát már több önkormányzat alkalmazza, annak ellenére, hogy a hatályos jogszabályokkal, sokak szerint az alkotmánnyal sem összeegyeztethető.

Az ismertetett munkaerő-piaci reformot már a nyílt globális válság kitörése előtt előkészítették. A szociális kérdések legismertebb magyar szakértője, Ferge Zsuzsa ezt így értékelte: „a deklarált – természetesen helyeslendő – cél a munkára ösztönzés, a munkaerőpiachoz közelítés. Az eszközök azonban sajátosak. Többek között: a háromhavonta kötelező 15 nap közfoglalkozatáson kívül minden más beilleszkedési segítség megszűnik; a munkanélküliségi biztosítási ellátás szinte megszűnik (a járadék ideje alatt is kötelező a közfoglalkoztatás); a szabálysértések (pl. feketemunka) örökre kizárhatnak a segélyezésből; ha egy önkormányzat nem tud közfoglalkoztatást szervezni (ami kis és szegény falvakban könnyen megeshet), nem kap a költségvetéstől fedezetet a segélyekre. Be kellene látnunk, hogy a munkaerőpiacunkról évekkel ezelőtt kiszorult, azóta jórészt falusi gettókba kényszerült százezrek »aktivizálása« nem olyan feladat, amely néhány kormányrendelettel megoldható volna. A kapitalizmus egyik legmélyebb ellentmondásáról van szó […]: ha a gazdaság nem növekszik, vagy csak arra törekszik, hogy a munkaerőn takarékoskodjon, akkor miből és hogyan lehet a foglalkoztatást növel­ni? Az elemzők most kezdik fel- és elismerni, hogy a munkanélküliség annyira szerves része a globális piacgazdaságnak, hogy egészen új gondolkodásra és új eszközökre lenne szükség a probléma kezeléséhez" (Ferge, 2008). Tehát hiábavaló dolog a munkavállalók munkába állását ösztönözni, ha nincs munkahely.

Összegzés helyett

Szalai Júlia ismert szociológus szerint: „a segélyen élők komoly vesztesei lehetnek a válságnak, s nem látszik, hogy bárki védené őket. A romáknál az elkeseredés még nagyobb lehet. Az örökös megbélyegzettség, a folytonos frusztráció depresszióhoz vagy az agresszió fokozódásához vezethet […] A mélyszegénység fennmaradásához ráadásul rejtett ér­dekek is fűződnek. Érdemes belegondolni: a szegények ellátása több tízezer embernek ad fix fizetéses állást. És a többségi társadalomnak is szüksége van a legszegényebbekre: a legolcsóbb, mindenre kapható munkaerőre. Ez a »tartalékserege« a gazdaságnak" (Szalai, 2008). Lukács György szociológus szerint: „A jelenleg regnáló szociális rend­szernek egy célja van, amit tökéletesen teljesít is, hogy ne legyenek éhséglázadások" („Zajlik.", 2009). A szociális biztonság nélkül a demokrácia és jogállamiság írott malaszt.

Javaslatok

A Social Watch Report szerkesztőinek kérésére javaslataink következ­nek. Az EU Bizottság és a Parlament döntése alapján 2010 a szegény­ség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve. Ebből az alkalomból az európai, és azon belül a magyar civil szervezetek közös ajánlást dolgoztak ki. Az alábbi javaslatok az ATTAC Magyarország, a Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány és a Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL) mozgalom közös ajánlásai.

A globális válság is bizonyítja: a jóléti rendszereket leépítő, és a tár­sadalmi különbségeket növelő, természeti környezetünket tönkretevő (neoliberális) kapitalista modell fenntarthatatlan. A gazdaságot az ember szolgálatába kell állítani! A tőkeérdeket ki kell szorítani a közszolgáltatá­sokból. Az állam ne az önmagában is erős tőkét segítse, hanem a nagy többség boldogulását! Bátorítani kell az alternatív munkapiac erősödését, a szociális alapú szövetkezést, a közösségi termelési és értékesítési formákat, az értelmes közfoglalkoztatási lehetőségek szélesedését. Társadalmilag ellenőrzött állami értékteremtő foglalkoztatási lehetősé­geket, amelyek növelik a költségvetés bevételeit és a piaci keresletet, ugyanakkor csökkentik a költségvetés szociális és egyéb kiadásait! 35 órás munkahéttel több munkahelyet! Közelíteni szükséges a szociális világot és a munka világát egymáshoz. Pl. a családokat fenntartó otthoni tevékenység beemelése a fizetéssel vagy/és egészségbiztosítással és nyugdíjjal járó munka világába lehet egy ilyen megoldás.

Ne csak a tőke érdekét szolgáló szabályok, hanem a lakosságnak fontos ún. gazdasági és szociális jogok is legyenek európai szintűek!

Európai Uniós szociálpolitikát!

Európai szociális minimumot! (beleértve a szerény táplálko­záshoz, lakhatáshoz, minimális közüzemi ellátáshoz, ingyenes oktatási és egészségügyi ellátáshoz, öregségi gondoskodáshoz való jogot)!

A valóban rászorultaknak a támogatás túlnyomó része alanyi jogon járjon!

A különösen Kelet-Európában erős társadalmi és lakóhelyi szegre­gáció, a gettók megszüntetésének legfőbb feltétele a munkaalkalmak teremtése, a területfejlesztés, a falusi/helyi önerőre támaszkodó közös­ségi-szolidaritási termelési közösségek létrehozása, az esélyegyenlőség növelése az oktatásban.

Minden eszközzel fel kell lépni az egyre szélesebb körben és egyre riasztóbb mértékben megjelenő közöny, szolidaritáshiány és szegényellenesség populista, a romaellenesség rasszista irányzataival szemben.

Szükség lenne a szociálpolitika számára rendelkezésre álló pénzesz­közök állami nyilvántartására, regulálására és ellenőrzésére, hogy azok valóban eljussanak a rászorultakhoz. Radikálisan csökkenteni kell a szétosztó mechanizmusok számát és költségeit!

Források

Ferge Zsuzsa (2008): Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13. http://www.nol.hu/cikk/488204/

Laekeni indikátorok 2008. A társadalmi kirekesztődés nemzetközi összehasonlí­tására szolgáló jelzőszámok. Statisztikai Tükör 142. sz. Központi Statisztikai Hivatal.

Mózer Péter (2006): Társadalmunk jövedelmi-munkaerőpiaci helyzete. Esély 2006/4, 101-121

Simonyi Ágnes (2009): Társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon . Szociál­politikai és Munkaügyi Intézet, Budapest. http://www.oefi.hu/eloadas_sa.pdf

„Szalai Júlia a kirekesztésről: A mélyszegénység fennmaradásához komoly érde­kek fűződnek". 168 óra, 2008. december 25.

„Zajlik a Rükverc fesztivál. Minden szegény cigány, de nem minden cigány sze­gény? " 168 óra, 2009. október 14. http://www.168ora.hu/itthon/szocialpolitika-szegenyseg-rukverc-fesztival-ciganysag-segely-44931.html

Szociális Szakmai Szövetség. http://3sz.hu

MTA Gyerekszegénység Elleni Program. http://www.gyerekszegenyseg.hu