E számunk írásai heterogenitásukban formálnak blokkot; a cikkek többnyire arról szólnak, milyen reakciók (a szó mindkét – válasz és visszalépés – értelmében) születnek ma „a tőke strukturális válságára" (Mészáros). Mint Wallerstein írta a globális válság kirobbanásakor: „a szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek", hozzátéve: „nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból." (Eszmélet, 80. sz. 78.) Az itt bemutatott esetek a félperiféria és a periféria válaszai: tényadatok és összefüggések a válság társadalmi és politikai következményeiről, Európától Latin-Amerikán át Ázsiáig. A szám így folytatása a félperifériáról elkezdett vitának – esettanulmányokon keresztül. Az etnikai konfliktus, (polgár)háború csupán az egyik – bár kétségtelenül a legveszedelmesebb – velejárója a krízisnek; nemcsak a kirgiz eset példa rá, hanem – részlegesen s egészen más viszonyok között – a keralai őslakosmozgalomé vagy a lokális „lekapcsolódás" (Amin) világszerte terjedő kísérletét példázó indiai naxalitáké is. Lula Brazíliája közel egy évtized óta egy egész nagyrégió világrendszerbeli helye megváltoztatásának projektumával lép fel, csakúgy, mint – megint másként – Kína az eddig látványosan sikeres „nem kapitalista piacgazdaság" (Arrighi) kísérletével. Ami végül Európát illeti, Görögország és Románia példája megerősíti közös tapasztalatunkat: a tőke nyomásával szemben egyelőre e térség társadalmai képesek a legkisebb ellenállást kifejteni.

A szélsőségek kora (1991) megjelenése óta húsz év telt el, ami relatív rövidsége ellenére új vagy új módon értékelendő változásokat mutat fel világszerte. Ezek iránya és mértéke nem minden esetben látható még át, ez azonban nem jelenthnt felmentést sem az elemzés elvégzése, sem pedig az abból következő társadalmi politikai cselekvés módjának keresése alól.

A szélsőségek kora című könyvének utolsó lapjain az 1991-ben bekö­vetkezett globális földcsuszamlás látványát tárja az olvasó elé; annak a korszaknak a képét, amikor összeomlanak a világ társadalmi előrehala­dásának aranykorszakára jellemző remények. Melyek ön szerint az azóta eltelt világtörténelmi időszak jelentősebb fejleményei?

Öt lényegesnek tekinthető változást látok. Az első az, hogy a világ gazdasági központja az észak-atlanti régióból áthelyeződött Dél- és Kelet-Ázsiába. A folyamat a hetvenes és nyolcvanas években Japánban kezdődött, de a tényleges változást az hozta, amikor a kilencvenes évek­től Kína is növekedésnek indult. Másodikként a kapitalizmus világméretű válságát kell említeni, amelyet természetesen előre láttunk, de amelynek a kibontakozásához mégis elég hosszú időre volt szükség. A harmadik dolog, hogy látványosan megbukott az Egyesült Államoknak az a kísér­lete, hogy 2001-et követően a világ fölötti hegemóniát megszerezze – ez a bukás elég nagyszabásúra sikeredett. A negyedik jelenség a fejlődő országok alkotta újfajta blokknak mint politikai entitásnak a kialakulása – ezek az ún. BRIC-országok: Brazília, Oroszország, India és Kína; ez a csoportosulás még nem létezett A szélsőségek korának írása idején. És végül, ötödikként, végbement a nemzetállamok befolyásának és hatalmának szisztematikus eróziója és megrendülése; az államok saját határaikon belül is meggyengültek a világ nagy részén. Bár előre lehetett látni ezt a folyamatot, de lezajlásának ilyen gyors tempójára én személy szerint nem számítottam.

Mi az, ami még meglepte önt 1991 óta?

Nem győzök csodálkozni a neokonzervatív projektnek nevezett elké­pesztő őrültségen, amely nemcsak úgy tett, mintha Amerika lenne a jövő megtestesülése, hanem valóban így is gondolta, és ennek a célnak a megvalósítása érdekében taktikát és stratégiát is kidolgozott. Racionális szempontból nézve, nézetem szerint, nem rendelkeztek koherens stra­tégiával. Egy másik meglepő jelenség – ami jóval kisebb kört érint, de igen jelentős dolog – a kalózkodás feléledése; ezt már régen a történelem lomtárába utaltuk. És a harmadik, ami még az előbbinél is lokálisabb fejlemény: a (Marxista) Indiai Kommunista Párt összeomlása Nyugat-Bengáliában, amire aztán végképp nem számítottam. Prakas Karat, az I(M)KP főtitkára, nemrég azt mondta nekem, hogy Nyugat-Bengáliában állandó nehézségekkel kell szembenézniük és úgy érzik magukat, mint egy ostromlott várban. A helyi választásokon az előrejelzések szerint csúnya vereséget szenvednek az új Kongresszussal szemben. Mindezt azok után, hogy harminc évig országos szinten is jelentős pártként ennek a tartománynak az irányítását végezték. Az iparosítási politikának, mely­nek nevében elvették a parasztoktól a földet, nagyon rossz hatása lett, és egyértelműen hibás politikának bizonyult. Látható, hogy mint minden működő baloldali kormánynak, nekik is biztosítaniuk kellett a gazdasági fejlődést, beleértve a magánszféra növekedését is, és ezért természe­tesnek vélték, hogy a régiónak erős ipari bázisra van szüksége. Ám az kissé meglepőnek tűnik, hogy ez a lépés ilyen erőteljes szembefordulást váltott ki.

Lát-e bármiféle politikai lehetőséget arra, hogy az egykori munkásosztály újraszerveződjön?

A hagyományos formában semmiképp sem. Marxnak kétségkívül igaza volt abban, hogy az iparosítás bizonyos szintjein ki fognak alakulni a nagy osztálypártok. De ezek a pártok, ha és amennyiben sikeresek voltak, sosem pusztán csak a munkásosztály pártjaiként léptek fel: ha egy szűk osztálykeretből ki akartak törni, akkor néppártokként kellett fellépniük, melyek a munkásosztály céljai érdekében és a munkásosz­tály által szerveződtek meg. Az osztálytudatnak azonban még így is voltak korlátai. Nagy-Britanniában a Munkáspárt soha nem tudott többet szerezni a szavazatok 50%-ánál. Ugyanez a helyzet Olaszországban, ahol az Olasz Kommunista Párt lényegében néppárti szerepet játszott. Franciaországban a baloldal alapját a relatíve gyenge munkásosztály adta, de e munkásság politikai erejét a nagy forradalmi hagyomány felerősítette, hiszen sikeresen sajátította ki a forradalmi hagyomány örökösének szerepét – és ez a munkásosztálynak is, a baloldalnak is jóval nagyobb befolyást biztosított.

Az, hogy a kétkezi munkásság részaránya az iparban visszaesett, időlegesnek mondható. Vannak és lesznek is számosan, akik manuális munkát végeznek, és az ő érdekeik védelme minden baloldali kormányzat fő feladata marad. De ez a továbbiakban már nem szolgálhat a baloldal reményei elvi alapjaként: már elméletben sincs politikai potenciálja, mert eltűnt a régi munkásosztály szervezeti képessége. Ezenkívül még három, számottevő negatív fejlemény is tapasztalható. Az első – termé­szetesen – az idegengyűlölet, ami a munkásosztály körében ma is az „ostobák szocializmusa", ahogyan Bebel fogalmazott: védelmezem a munkahelyemet a velem versengőkkel szemben. Minél gyengébb a mun­kásmozgalom, annál erősebben van jelen az idegengyűlölet. Másodszor, a brit közigazgatás által valaha „alárendelt és manuális kategóriáknak" nevezett sokféle tevékenység ma nem határozatlan idejű, rendszeres elfoglaltság, hanem csak időleges tevékenység: ilyen például a diákok vagy bevándorlók által végzett éttermi munka. Ezért aztán ők potenciáli­san nem tekinthetők szervezhető munkaerőnek. Az egyetlen ilyen típusú, de mégis szervezhető munkaerőt az állami alkalmazottak képviselik, mert ezek a munkavállalók politikailag sebezhetők.

A harmadik és legfontosabb fejlemény – véleményem szerint – az az egyre fokozódó megosztottság, melyet egy új osztálykritérium hozott létre, s ez nem más, mint az egyetemi és főiskolai végzettség, ami af­féle belépő jegy lett bizonyos munkákhoz. Ha úgy tetszik, ez persze az érdem, a tehetség elismerése – mondjuk meritokrácia -, de az oktatási rendszerek által díjazott, intézményesült és közvetített érdemeké. Ennek a jelenségnek a következménye az, hogy a munkaadókkal szembeni ellenállás átfordul az ilyen vagy olyan finom urakkal szembeni megvetés­be – az értelmiséggel, a liberális elittel és mindazokkal szemben érzett elutasításba, akik ezt az egészet ránk szabadították. Amerika kitűnő példája ennek a jelenségnek, de jelen van az Egyesült Királyságban is: jól látható, ha átlapozzuk a sajtót. Az pedig, hogy valakinek PhD-je van, vagy diploma utáni továbbképzésre jár, növeli annak esélyeit, hogy az illető sokmilliós vagyonra tegyen szert, és ez még tovább bonyolítja a helyzetet.

Hogy lesznek-e új szerveződések, képviseleti formák? Semmiképpen sem lehet egyetlen osztály érdekeinek megfelelően szerveződni, viszont akkor véleményem szerint a hagyományos forma sem támadhat fel többé. Létezik progresszív koalíciós politika, még az olyan, viszonylag állandó koalíciók esetében is, mint mondjuk a művelt, Guardian-olvasó középosztály és az értelmiségiek (azaz a magasan képzettek, akik egészében véve sokkal inkább a baloldalt támogatják, mint a többi csoportosulás), valamint a szegények és tudatlanok alkotta tömegek közötti koalíció. Ilyen mozgalom számára mindkét csoport alapvető jelentőségű, de valószínű, hogy minden korábbinál nehezebben szer­vezhetők egységbe. Bizonyos értelemben a szegények még a multimil­liomosokkal is tudnak azonosulni, mint ahogy az időnként az Egyesült Államokban megtörténik, mondván: „Ha szerencsém lenne, popsztár is lehetnék." De azt senki sem mondhatja, hogy: „Ha szerencsém lenne, Nobel-díjas is lehetnék." Ez pedig súlyos problémát jelent annak a po­litikának a koordinálásában, mely az objektíve azonos oldalon állókat tömöríthetné.

Milyen hasonlóságokat lát a jelenlegi válság és az 1929-es nagy gazda­sági válság között?

1929 nem a nagybankokkal kezdődött – azok csak két évvel később omlottak össze. Inkább az történt, hogy a tőzsde a termelési kapa­citás zuhanását idézte elő, és ez korábban soha nem látott mértékű munkanélküliséggel és a termelés tényleges mértékének korábban nem tapasztalt visszaesésével járt. A jelenlegi válságnak jóval több előjele volt, mint az 1929-esnek, mely szinte a semmiből robbant elő. A mostani válság kiszámítható lehetett volna sokkal korábban is, hiszen a neoliberális fundamentalizmus elképesztő bizonytalanságot idézett elő a kapitalizmus működésében. 2008-ig úgy látszott, a válság csak a perifériát érinti – az 1990-es években és a 2000-es évek elején Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában, Oroszországban mutatkoztak hatásai. A centrum-országokban csak annyi látszott mindebből, hogy időnként beütött egy-egy tőzsdekrach, melyeket gyorsan kihevert az adott pénzügyi közeg. Úgy vélem, hogy a fenyegető veszedelem ko­moly előjelét kellett volna látnunk abban, hogy 1998-ban összeomlott a kapitalista menedzsment, ami ékesen bizonyította, milyen végzetesen rossz az egész növekedési modell; de sajnos, ezt a jelenséget nem így értelmeztük. Paradox módon számos üzletembert és újságírót ez a jelenség abba az irányba terelt, hogy Karl Marx írásait újra felfedez­zék, mondván, Marx érdekes, figyelemre méltó dolgokat írt a modern, globális gazdaságról – de ennek a feléledt érdeklődésnek semmi köze sem volt a korábbi baloldalhoz.

Az 1929-es világgazdasági válság kevésbé volt globális, mint a napja­inkban zajló válság. Ez – természetesen – bizonyos következményekkel járt. Például, akkoriban sokkal könnyebben térhettek volna vissza a munkájukat elvesztő embercsoportok szülőfalujukba, mint mostanság. 1929-ben az Európán és Észak-Amerikán kívüli világban a gazdaság globális összetevői ténylegesen csak szigetekként léteztek, melyek az őket övező környezetet jórészt érintetlenül hagyták. A Szovjetunió létének nem volt gyakorlati kihatása a világválságra, de óriási ideológiai jelentőséggel bírt – ugyanis alternatívát jelentett. Az 1990-es évek óta Kína és a feltörekvő gazdaságok fejlődésének lehettünk szemtanúi, ami­nek viszont gyakorlati hatása is volt a jelenlegi válságra, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világgazdaság megőrizze egyensúlyát, amit nélkülük nehéz lett volna elérni. Tény, hogy amikor a neoliberalizmus abban tetszelgett, hogy ragyogó virágkorát éli, a tényleges növekedés nagyrészt ezekben a felfutó gazdaságokban volt tapasztalható – külö­nösen igaz ez Kínára. Meggyőződésem, hogy ha Kína nincs, akkor a 2008-as válság jóval komolyabb következményekkel járt volna. Ezen okok miatt vélem úgy, hogy ebből a válságból sokkal hamarabb má­szunk ki, bár egyes országok – például Nagy-Britannia – még jó sokáig elvergődnek ebben az állapotban.

Milyen politikai következményekkel jár mindez?

Az 1929-es világgazdasági válság döntően a jobbratolódást segítette elő, ami alól Észak-Amerika (Mexikót is beleértve) és Skandinávia tudta csak kivonni magát. Franciaországban 1936-ban a Népfront mindössze 0,5%-kal szerzett több szavazatot, mint 1932-ben, úgyhogy győzelmük a politikai szövetségesek átrendeződésére vezethető vissza, nem pe­dig valami mélyebb okra. Spanyolországban a forradalmi jellegű vagy potenciálisan forradalmi helyzet ellenére az elsődleges reakció szintén a jobbratolódás volt, és ez bizonyult hosszú távú hatásnak is. A többi országban, különösen Közép- és Kelet-Európában, a politika gyakorla­tilag mindenhol éles jobboldali fordulatot vett. A jelenlegi válság hatása és következményei nem ennyire egyértelműek. Az ember hajlamos úgy gondolkodni, hogy a jelentős politikai változások vagy átrendeződések nem az Egyesült Államokból vagy Nyugatról indulnak el, hanem majd­nem biztosan Kínából. De azt legfeljebb csak találgathatjuk, hogy ezek a változások milyen természetűek lesznek majd.

Úgy gondolja, hogy Kína továbbra is képes ellenállni a gazdasági visszaesésnek?

Semmi okunk sincs rá, hogy azt gondoljuk, egyszer csak megtorpan a fejlődésben. A kínai kormányt megrázkódtatásként érhette a válság, mert számtalan iparág időlegesen leállásra kényszerült. De az ország még mindig az ipari fejlődés korai szakaszában jár, és hatalmas tere van az expanziónak. Nem célom a jövőről spekulálni, de nem nehéz elképzelni, hogy Kína húsz vagy harminc év múlva relatíve a mainál jelentősebb sze­repet játszik világméretekben – legalábbis politikai és gazdasági téren, nem feltétlenül katonai értelemben. Természetesen óriási problémákkal küszködik – mindig vannak, akik azt kérdik, vajon az ország képes lesz-e egyben maradni. De nekem az a véleményem, hogy a kínai embereknek továbbra is meglesznek a nagyon is nyomós, valóságos meg ideológiai okaik arra, hogy Kína egységének megőrzését óhajtsák.

Hogyan értékeli az Obama-kormányzat egyéves tevékenységét?

Az embereket annyira magával ragadta az öröm, hogy ilyen elnök került az ország élére ebben a válságos helyzetben, hogy azt hitték, majd nagy reformer lesz, és Roosevelthez hasonló fordulatot hoz. De nem így történt. Már az indulása elhibázott volt. Ha összevetjük Roosevelt működésének első száz napját Obama első száz elnöki napjával, akkor azonnal szembetűnik, hogy Roosevelt nem hivatalos tanácsadókra hallgatva bátran belevágott valami szokatlan, korábban nem próbált új politikába, míg Obama kitartott amellett, hogy a középpontban maradjon. Szerintem eljátszotta a lehetőségeit. Valódi cselekvési esélye az első három hónapban volt, amikor még az ellenfél soraiban a teljes fejetlenség uralkodott, és még a kongresszusban sem tudtak újra megszerveződni – de elszalasztotta ezt a lehetőséget. Az ember persze csak jót kívánhat neki, de véleményem szerint kilátásai nem túlságosan biztatóak.

A világ jelenlegi legforróbb nemzetközi válságterepét tekintve megvaló­síthatónak tartja-e a manapság sokszor hallható megoldási javaslatot, hogy két állam alakuljon Palesztinában?

Személy szerint kétlem, hogy ma ez a kérdés terítéken volna ilyen formában. Bármi legyen is a megoldás, addig semmi nem fog történni, amíg az amerikaiak gyökeresen nem változtatnak gondolkodásukon, és nem gyakorolnak nyomást az izraeliekre. Nem látom jelét annak, hogy ez történne.

Vannak-e a világnak olyan területei, ahol ön szerint pozitív, progresszív elképzelések élnek vagy újjáéledésükre van remény?

Kétségtelen, hogy Latin-Amerikában a politikát és az általános köz­beszédet ma is a régi, a felvilágosodásból eredeztethető – liberális, szocialista, kommunista – fogalmak jellemzik. Ezen a területen akadnak olyan fegyveresek, akik úgy beszélnek, mint a régi szocialisták – vagyis akik szocialisták. Ott van például Lula, aki mögött munkásmozgalom áll, és ott van Morales is. Hogy mindez hová vezet, az más kérdés, de a régi nyelvezetet még mindig lehet használni, és a hagyományos politikai módszerek ott még mindig jelen vannak. Nem vagyok tökéle­tesen biztos Közép-Amerikát illetően, bár akadnak halvány jelei annak, hogy a mexikói forradalom hagyománya magában Mexikóban újjáéled. Nem mintha ez messzire vezethetne, hiszen Mexikó gyakorlatilag in­tegrálódott az amerikai gazdaságba. Azt hiszem, Latin-Amerika sokat profitált abból, hogy nyoma sincs az etnikai-nyelvi nacionalizmusnak és a vallási megosztottságnak; ez jelentősen megkönnyítette a régi diskurzus megtartását. Mindig meglepett, hogy egészen a legutóbbi időkig arrafelé semmi jele sem volt az etnikai politizálásnak. Felbuk­kant a mexikói és a perui bennszülött mozgalmakban, de soha nem abban a formában és mértékben, mint azt Európában, Ázsiában vagy Afrikában tapasztaltuk.

Elképzelhető, hogy Nehru szekuláris hagyományának intézményes ereje Indiában progresszív folyamatokat tud újraéleszteni. De ez alig­ha hatol le a tömegek közé, leszámítva néhány olyan körzetet, ahol a kommunistáknak jelentős tömegtámogatása volt vagy van, így például Keralában és Bengáliában, illetve Nepálban ott, ahol egyes csoportok­nak, mint a naxalitáknak vagy a maoistáknak számottevő befolyása ma­radt. Ezen túl a régi munkás-, szocialista és kommunista mozgalmaknak Európában meglehetősen meghatározó marad a szerepük. Az Engels idején és irányításával alapított pártok szinte mindenhol Európában ma is potenciális kormánypártok vagy az ellenzék meghatározó szervezetei. Gyanítom, hogy a kommunizmus öröksége egy bizonyos fejlődési stádi­umban még előbukkanhat olyan formában, melyet nem látunk előre – ez megtörténhet a Balkánon, sőt Oroszország egyes területein is. Hogy Kínában mi történik majd, nem tudom. De ahhoz kétség sem férhet, hogy a megszokottól eltérő módon gondolkodnak, és nem egy kissé módosított maoista vagy marxista fogalomkészlettel operálnak.

Ön mindig kritikával illette a nacionalizmust mint politikai erőt, és óva intette a baloldalt, hogy vörösre mázolja át a nacionalizmus eszméjét. Ugyanakkor erőteljesen fellépett a nemzeti szuverenitásnak a humanitá­rius beavatkozásra hivatkozó megsértése ellen is. Milyen típusú interna­cionalizmus kívánatos és lehetséges ön szerint ma, a munkásmozgalom hagyományaiból született internacionalizmus kihalása után?

Először is, a humanitarianizmusnak, vagyis az emberi jogok imperializmu­sának semmi köze sincs az internacionalizmushoz. A humanitarianizmus egyrészt vagy az újjáéledt imperializmusnak a jele, mely az állami szu­verenitás megsértése esetén megfelelő kifogásra talál benne – ezek egyébként akár tökéletesen őszinte kifogások is lehetnek -, vagy pedig sokkal veszélyesebb formában annak a meggyőződésnek a feléledésé­ről tanúskodhat, mely szentül hiszi, hogy kétségtelen felsőbbrendűség jellemzi azt a régiót, mely a tizenhatodik századtól a huszadik század végéig uralta a földet. Végtére is azok az értékek, melyeket a Nyugat megpróbál a föld többi régiójára rákényszeríteni, specifikusan regioná­lis értékek, nem szükségképpen egyetemes jellegűek. Ha egyetemes értékek volnának, akkor az adott régióhoz igazított, eltérő formákban kellene őket újrafogalmazni. Nem hiszem, hogy itt most valami olyan jelenségről beszélünk, ami önmagában nemzeti vagy internacionális. A nacionalizmus pedig belejátszik mindebbe, mert az a nemzetközi rend, mely nemzetállamokon alapul – vagyis a vesztfáliai rendszer -, a múltban az egyik leghatékonyabb eszköze volt annak, hogy útját állják az egyes országokba behatolni igyekvő idegeneknek. Kétségtelen, hogy mihelyt ezt a rendszert felszámoljuk, nyitva áll az út az agresszív és expanzionista háború előtt – és tény, hogy az Egyesült Államok ezért denunciálta a vesztfáliai rendszert.

Az internacionalizmus, vagyis a nacionalizmus alternatívája, ravasz dolog. Vagy politikailag üres szólam, mint ahogy – gyakorlati okokból – a nemzetközi munkásmozgalomban láttuk, ahol semmiféle specifikus jelentése nem volt, vagy pedig a hatalommal bíró, centralizált szerveze­teknek biztosított egységes megjelenést, így mondjuk a római katolikus egyháznak vagy éppen a Kominternnek. Az internacionalizmus azt jelen­tette, hogy mint katolikus, az ember ugyanazokban a dogmákban hitt és ugyanazokban a szertartásokban vett részt, függetlenül személyiségétől, vagy attól, hol élt. Elméletileg hasonló volt a helyzet a kommunista pártok esetében is. Hogy mennyiben érvényesült mindez a gyakorlatban, és hogy melyik szinten tűnt el ez az elv – még a katolikus egyházban is -, az már egy másik kérdés. De mi valójában nem ezt értettük az „interna­cionalizmus" fogalmán.

A nemzetállam volt és marad is mindenfajta, bel- és külpolitikai dön­téshozatal színtere. Egészen mostanáig a munkásmozgalmak működési terepét – ténylegesen mindenfajta politikai tevékenység működési terepét is – szinte kizárólag az államhatalom keretei jelölték ki. Így van ez az Európai Unióban is, ahol a politika továbbra is nemzeti keretek között alakul. Más szavakkal, nem létezik cselekvőképes nemzetek feletti hatalom – csak önálló államok vannak, melyek koalíciót alkotnak. Lehet­séges, hogy a küldetéses fundamentalista iszlám kivételt képez ebből a szempontból, és nem ismer államhatárokat, de ennek jelei még nem mutatkoztak meg eddig. A korábbi kísérletek a pán-arab szuperállamok létrehozására, mint amit Egyiptom és Szíria részéről láttunk, mind cső­döt mondtak pontosan a meglévő államhatárokhoz – a korábbi gyarmati határokhoz – való ragaszkodás miatt.

Vagyis ön szerint minden olyan kísérlet, mely meg kívánja haladni a nemzetállamok határait, inherens akadályokba ütközik?

Gazdaságilag és nagyon sok egyéb tekintetben – tulajdonképpen még kulturális értelemben is – a kommunikációs forradalom valóságos nem­zetközi világot teremtett, melyben vannak olyan döntéshozó erők, ame­lyek nemzetek felett működnek, olyan tevékenységek, melyek ugyancsak nemzetek felettiek, és persze, az eszméknek, a kommunikációnak és az embercsoportoknak olyan áramlásai, melyek sokkal könnyebben tudnak transznacionálissá válni, mint korábban bármikor. Még a nyelvi kultúrát is kibővítik a nemzetközi kommunikációs idiómák. Ám a politikában semmi jelét nem látjuk annak, hogy bármi hasonló folyamat zajlana; és jelenleg ez az alapvető ellentmondás. Az egyik oka annak, amiért változatlan a politika helyzete, az, hogy a huszadik században a politika jelentős mértékű demokratizálódáson esett át – tömegek vesznek benne részt. Számukra az állam a normális mindennapi működés és az életfeltételeik szempontjából elengedhetetlenül fontos. Leginkább az utóbbi harminc­negyven évben történtek kísérletek arra, hogy az államot belülről, de­centralizációval megbontsák, és akadtak köztük sikeres próbálkozások is; így például Németországban a decentralizáció bizonyos tekintetben eredménnyel járt, Olaszországban pedig a régiók kialakítása egyenesen előnyösnek bizonyult. De a nemzetek feletti államok kialakítására eddig tett lépések egyike sem járt eredménnyel. Az Európai Unió kézenfekvő példája ennek. Bizonyos értelemben eleve hátránnyal indult, mert alapítói egy nemzetállamhoz mindenben hasonló szuperállamnak képzelték el. Legfeljebb abban gondolták másnak, hogy jóval nagyobb egy nemzetál­lamnál – szerintem azonban ez korábban sem, ma sem valódi lehetőség. Az Európai Unió specifikus válasz Európán belül. Időnként mutatkoztak jelei a Közel-Keleten és máshol is egy-egy nemzetek feletti állam létre­hozására tett kísérletnek, de az Európai Unió az egyetlen olyan formáció, mely láthatólag eljutott már valameddig. Abban például nem hiszek, hogy Dél-Amerikában bármi lehetősége volna egy nagyobb föderáció kialakí­tásának. Erre fogadni is mernék.

A nacionalizmus a XIX. században és a XX. század nagy részében egyér­telműen jelentős hatóerőnek bizonyult. Hogyan látja ön a nacionalizmus mai szerepét?

Kétség nem férhet ahhoz, hogy a nacionalizmus történetileg jelentősen hozzájárult a modern államok kialakulásához, melyek a hagyományos teokratikus vagy dinasztikus államoktól eltérő legitimációs formát igényel­tek. A nacionalizmus eredeti eszméje a nagyobb államok megteremtését tűzte ki célul, és úgy látom, ez az egyesítő és terjeszkedő funkciója nagyon fontos volt. Tipikusnak tekinthető ebből a szempontból a francia forradalom, mivel az emberek 1790-ben nyilvánvalóan ezt mondhatták: „Már nem dauphenisták vagy déliek vagyunk, hanem mindannyian franciák lettünk." Tágabb perspektívában 1870-től kezdve ezen államok keretein belül olyan mozgalmak szerveződnek, melyek saját, független államukat kívánták létrehozni. Ez, természetesen, elvezetett a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvéhez – bár szerencsére 1918-1919-ben bizo­nyos értelemben sor került egyfajta korrekcióra, ami mára teljességgel eltűnt, ez pedig a kisebbségek védelme volt. Az közismert tény, ha nem is maguknak a nacionalistáknak a köreiben, hogy ezek között az új nem­zetállamok között egyetlen olyan sincs, mely etnikailag vagy nyelvileg homogén lenne. De a második világháborút követően megmutatkozott a fennálló államrendszerek gyengesége – és nemcsak a vörösök, ha­nem mindenki számára – az etnikai egységesítés erőltetett, szándékos megteremtése során. Ez iszonytató szenvedéssel és kegyetlenséggel járt együtt, viszont hosszú távon egyáltalán nem működött. Mi több, a második világháború végéig a nacionalizmusnak a szeparatista formája meglehetősen hatékonynak látszott. A második világháborút követően viszont a gyengeség jelei felerősödtek a gyarmati rendszerek összeom­lása nyomán, ami újabb államokat hozott létre; a század végén pedig, a szovjet birodalom bukásával még inkább felerősödött, és új szeparatista miniállamokat eredményezett, köztük olyanokat – akárcsak a gyarmatok esetében -, melyek valójában nem akartak önállósodni, és csak a törté­nelmi kényszer rakta rájuk a függetlenség terhét.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az 1945 óta elsza­porodott, kicsi, szeparatista államok funkciója megváltozott. Egyfelől, elismerték létezésüket. A második világháború előtt a miniállamokat, mint például Andorra, Luxemburg és a többi, nem tekintették a nemzetközi rendszer részének – legfeljebb a bélyeggyűjtők tartották őket számon. Ma viszont az a helyzet, hogy a Vatikánig bezárólag mindenfajta alakulat államnak tekintendő és potenciálisan az Egyesült Nemzetek Szervezeté­nek tagja. Az is egyértelmű, hogy hatalmi szempontból ezek az államok nem képesek a hagyományos államok szerepét betölteni – nincsenek meg az adottságaik, feltételeik ahhoz, hogy háborút indítsanak egy másik állam ellen. Legjobb esetben pénzügyi paradicsomok lettek belőlük vagy a nemzetek feletti döntéshozók számára hasznos másodlagos bázisok. Izland jó példa erre; de Skócia is alig marad le mögötte.

A nacionalizmus alapja ma már nem a nemzet megteremtésének tör­ténelmi szerepe. Ma már nem meggyőző jelszó, ahogyan valamikor az volt. Valaha hatékonyan tudott közösségeket teremteni, és szervezetten fel tudott lépni más politikai vagy gazdasági egységek ellen. De ma egyre lényegesebb szerepet játszik a nacionalizmusban az idegengyűlölet. Minél demokratikusabb lett a politika, annál jobban nőtt az idegengyűlölet lehetősége. Az idegengyűlölet okai ma sokkal nyomósabbak, mint bár­mikor korábban. Ez inkább kulturális, mintsem politikai jelenség – elég, ha csak az angol és skót nacionalizmus erősödését figyeljük az utóbbi években -, de persze ettől nem lesz kevésbé veszélyes.

A fasizmusban nem voltak jelen az idegengyűlölet ilyen formái?

A fasizmus bizonyos mértékben még a nagy nemzet megteremtésének eszméjéből táplálkozott. Kétségtelen, hogy az olasz fasizmus erőteljes lökést adott annak a folyamatnak, hogy a calabriaiak és az umbriaiak olaszokká váljanak; és Németországban is csak 1934-től tekinthették a németek magukat németeknek, mert korábban svábok, frankok vagy szászok voltak. Kétségtelen tény, hogy mind a német, mind a közép- és kelet-európai fasizmusok szenvedélyesen gyűlölték az idegeneket – elsősorban, de nem kizárólagosan a zsidókat. És természetes, hogy a fasizmus csekélyke garanciát biztosított a xenofób ösztönök ellen. A régi munkásmozgalomnak az volt az egyik óriási előnye, hogy rendelkezett ilyen garanciával. Egészen tisztán megmutatkozott ez Dél-Afrikában: itt a hagyományos baloldali szervezeteknek az egyenlőség és a diszkrimináció-ellenesség iránti elkötelezettsége nélkül sokkal nehezebb lett volna ellenállni a kísértésnek, hogy a tömegek az afrikánerekkel szemben bosszút követeljenek.

Ön rámutatott a nacionalizmus szeparatista és idegenellenes dinamiká­jára. Úgy látja, hogy ez a jelenség inkább a világpolitika peremén van jelen ma, nem pedig az események középpontjában?

Igen, azt hiszen, valószínűleg ez az igazság – bár vannak olyan régiók, ahol felmérhetetlenül súlyos károkat okozott, mint például Délkelet-Európában. Persze, ma is az a helyzet, hogy a nacionalizmus – vagy hazafiság, vagy egy meghatározott embercsoporttal való azonosulás, mely nem feltétlenül etnikailag meghatározott – hatalmas értéket képvi­sel a kormányok legitimálásában. Nyilvánvalóan ez a helyzet Kínában. Indiában az az egyik probléma, hogy náluk semmi hasonló nem létezik. Az Egyesült Államok érthető okokból nem alapulhat etnikai egységen, de mégis erős nacionalista érzelmekre játszhat. A jól működő államok közül meglehetősen sokban ezek az érzelmek tovább élnek. Ebből adódik, hogy a tömeges bevándorlás ma súlyosabb problémát jelent, mint a múltban.

Hogyan alakul ön szerint napjaink bevándorlásának társadalmi dinami­kája, amikor az Európai Unióba minden évben annyi bevándorló érkezik, mint az Egyesült Államokba? Úgy látja, hogy Európa fokozatosan új „olvasztótégely" lesz, valahogy Amerikához hasonlóan?

De hát az USA-ban az olvasztótégely már az 1960-as évek óta nem funkcionál. Mi több, a huszadik század végén a bevándorlás jellege alap­vetően megváltozott a korábbi korszakokhoz képest, elsősorban azért, mert ha valaki másik országba települ át, akkor nem tépi el a múlthoz fűződő szálakat olyan mértékben, mint azt korábban kellett tennie. Az ember bátran élhet két vagy akár három világban is egyidejűleg, és azo­nosulhat két vagy három különböző helyszínnel. Minden további nélkül megmaradhat valaki guatemalainak, miközben az Egyesült Államokban él. Vannak olyan helyek az Európai Unióban, ahol de facto a bevándor­lás nem jelenti az asszimiláció lehetőségét is. Az Egyesült Királyságba dolgozni érkező lengyeltől senki sem várja, hogy más legyen, mint egy Angliában dolgozó lengyel.

Ez egyértelműen új jelenség, és egészen eltér az én generációm­hoz tartozók tapasztalataitól, például a politikai emigránsokétól – nem mintha én magam is ilyen lettem volna -, amikor az embernek brit csa­ládja volt, de intellektuális értelemben mindig megmaradt osztráknak vagy németnek; közben pedig az ember mégis azt hitte, hogy tényleg illik britnek lennie. Még ha később visszatértek is saját hazájukba, a helyzetük valahogy megváltozott – a gravitációs centrum eltolódott. De mindig akadnak kivételek: Eric Fried, a költő, aki ötven évig lakott Willesdenben, London egyik külvárosában, valójában mindvégig Német­országban élt. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy meg kell őrizni az asszimiláció alapelveit – hogy ti. egy adott ország polgárainak egy bizonyos módon kell viselkedniük, és rendelkezniük kell bizonyos jogokkal, amelyeket pontosan meg kell fogalmazni, és nem szabad multikulturális érvekkel meggyengíteni e jogokat. Mindent egybevetve, az arányokat tekintve Franciaország közel annyi bevándorlót integrált, mint az USA, és a helyi lakosok meg a korábbi betelepültek között jobb a kapcsolat. Ennek pedig az az oka, hogy a Francia Köztársaság értékei alapvetően egalitáriusak maradtak, és nem tesznek lényegi engedményeket a közvélemény számára. Bármit tehet az állampolgár a magánéletben – ez volt a helyzet a XIX. századi Amerikában -, a közéletben Franciaország franciául beszélő közösség maradt. A valódi problémát nem is annyira a bevándorlók okozzák, hanem inkább a helyi lakosság. Olaszországban és Skandináviában, ahol korábban az idegengyűlöletnek semmi jele sem létezett, az új bevándorlási hullám súlyos problémákat eredményezett.

Manapság széles körben elterjedt a nézet, hogy a vallás – lehet evan­gélikus, katolikus, szunnita, síita, újhindu, buddhista vagy bármi egyéb – döbbenetesen hatékony erőként hódítja vissza egymás után a kontinen­sek népeit. Ön ezt lényegi jelenségnek tekinti vagy csak múló divatnak, felszínesnek, mintsem mélynek?

Világos, hogy a vallás – mint az élet ritualizálása, az életet befolyásoló nem anyagi természetű entitás, vagy a szellemekbe vetett hit, illetve nem utolsósorban mint közösséget összetartó erő – olyan elterjedt tényező az egész történelemben, hogy hiba lenne felületes jelenségként értelmezni, vagy netán kihalásra ítélt intézményt látni benne; legalábbis a szegények és a gyengék körében, akiknek valószínűleg leginkább szükségük van a vallás adta megnyugvásra, valamint a vallás által nyújtott magyarázatra arról, hogy a dolgok miért olyanok, amilyenek. Vannak olyan hatalmi rendszerek – ilyen például a kínai – melyek gyakorlati okokból híján vannak minden olyan összetevőnek, mely az általunk vallásnak tekintett jelenséghez hasonlít. Ez azt mutatja, hogy a vallás nélkülözhető, de azt hiszem, a hagyományos szocialista és kommunista mozgalmak egyik nagy tévedése az volt, hogy erőszakosan is felléptek a vallás ellen olyan korszakokban, amikor jobb lett volna a létezését tudomásul venni. Mus­solini bukását követően Olaszországban az egyik jelentős változás akkor következett be, amikor Togliatti már nem ítélte el a hívő katolikusokat – és ezt nagyon helyesen tette. Különben sohasem tudta volna elérni, hogy az 1940-es években a háziasszonyok 14%-a a kommunistákra szavazzon. Ez a lépés az Olasz Kommunista Párt arculatának megváltozását ered­ményezte: lenini élcsapat-pártból osztály-tömegpárt vagy néppárt lett.

Másrészt, az is igaz, hogy a vallás ma már nem a közbeszéd egye­temes nyelve; és ebben az értelemben a szekularizáció globális jelen­ségnek bizonyult, annak ellenére, hogy csak a világ egyes térségeiben ingatta meg a szervezett vallás pozícióit. Európában is ez történik; hogy az Egyesült Államokban miért nem következett be ugyanez, nem teljesen világos, de kétségtelen, hogy a szekularizáció teret nyert az értelmiség körében, illetve azok között, akiknek nincs szükségük a vallásra. Azok­nak, akik továbbra is kitartanak a vallás mellett, egyfajta skizofrén álla­potot jelent az, hogy ma már a közbeszédben két nyelvezet létezik; ez a jelenség gyakorta megfigyelhető mondjuk a Nyugati-parton élő vallásos zsidók körében – egyrészt hisznek valamiben, ami egyértelműen blabla, de úgy dolgoznak, mint más szakemberek. Napjaink iszlám mozgalmát is hasonló szemléletű, jórészt fiatal szakemberek és műszakiak alkot­ják. Kétségtelen, hogy a vallási gyakorlat lényegi változásokon megy át hamarosan. Az nem világos, hogy ez a változás vajon további szekularizálódást eredményez-e majd. Nem tudom például, hogy Nyugaton a katolikus vallásban zajló alapvető változások – nevezetesen, hogy a nők elutasítják a szexuális szabályok szerinti kirekesztésüket – vajon mennyiben ingatták meg a katolikus nők vallásos hitét.

Persze, a felvilágosodás ideológiájának hanyatlása politikailag is teret nyitott a vallási politizálás és a nacionalizmus vallásos verziói számára. De azt nem hiszem, hogy általában minden vallás növelni tudta hívei számát. Sok vallás éppen visszaszorulóban van. A római katolikus vallás kitartóan küzd még Latin-Amerikában is a terjeszkedő evangélikus pro­testáns szekták befolyásával szemben, és biztos vagyok abban, hogy Af­rikában azáltal tartja magát felszínen, hogy jelentős engedményeket tesz a helyi szokásoknak és hagyományoknak, melyek nyilvánvalóan jóval a XIX. század előtt keletkeztek. Az evangélikus protestáns szekták csillaga emelkedőben van, de hogy mennyiben képviselnek mást és többet, mint a társadalmilag feltörekvők alkotta maroknyi kisebbség – amilyenek Angliában a nonkonformisták voltak -, az nem egészen derült még ki. Az sem nyilvánvaló, hogy a zsidó fundamentalizmus, amely annyi kárt okoz Izraelben, tömegjelenség lenne. Ezen tendenciák alól csak az iszlám jelent kivételt, amely, akárcsak az utóbbi néhány évszázadban, továbbra is zavartalanul terjeszkedik hatékony hittérítői tevékenység nélkül is. Az iszlámon belül viszont nem egyértelmű, hogy vajon azok a ma ténykedő, harcias mozgalmak, melyek a kalifátus visszaállítására törekednek, vajon egy aktivista kisebbség szervezkedései-e vagy általánosabb tendenciát képviselnek. Ugyanakkor úgy látom, hogy az iszlám jelentős tartalékokkal rendelkezik ahhoz, hogy tovább folytassa terjeszkedését – főképpen ami­att, mert a szegényeknek biztosítja a tudatot, hogy ők sem alávalóbbak másoknál, és hogy minden muzulmán egyforma.

Ez nem érvényes a kereszténységgel kapcsolatban?

Nos, egy keresztény nem hiszi azt, hogy ő azonos értékű, mint egy másik keresztény. Kétlem, hogy a keresztény feketék azt hiszik, hogy ők azonos értékűek a keresztény gyarmatosítókkal, míg a mohamedán feketék erről meg vannak győződve. Az iszlám struktúrája sokkal egalitáriusabb, és a militáns elem sokkal erősebb benne. Emlékszem, olvastam valahol, hogy a brazil rabszolga-kereskedők felhagytak a muzulmán rabszolgák behozatalával, mert ebben az „áruban" túl erős volt a lázadó hajlam. Jelen helyzetünkben ez a vallási sajátosság jelentős veszélyeket rejt – bi­zonyos mértékig az iszlám a szegényeket érzéketlenné, immúnissá teszi másféle egyenlőségi szempontokkal szemben. A muzulmán világban a haladó gondolkodásúak a kezdetektől fogva tisztában voltak azzal, hogy a tömegeket nem lehet eltántorítani az iszlámtól; még Törökországban is egyfajta modus vivendit kellett találni – valószínűleg Törökország az egyetlen olyan hely, ahol ez sikerült.

Más területeken a politika, pontosabban a nacionalista politika eleme­ként megjelenő, erősödő vallás elképesztően veszélyes. Indiában például ez rendkívül erős középosztálybeli jelenség, és még súlyosbítja az a körülmény, hogy kapcsolatban áll a militáns és kvázi-fasiszta elitekkel és szervezetekkel, így például az RSS-szel [Rashtriya Swayamsevak Sangh – Nemzeti Önkéntesek Szervezete], és ezért még könnyebben mobilizálható muzulmánellenes szervezetként. Szerencse, hogy az indiai felső társadalmi osztályok politikai szekularizációja eddig útját állta a mozgalom terjeszkedésének. Nem arról van szó persze, hogy az indiai elit vallásellenes volna; de Nehru alapelve a szekuláris állam volt, melyben a vallás természetes módon mindenhol jelen van – Indiában senki sincs, aki másképpen gondolná vagy akárcsak azt akarná, hogy ez a helyzet másképpen legyen -, de a szekuláris polgári társadalom értékeinek elsőbbrendűsége korlátok közé szorítja a vallást.

A tudomány a második világháborút megelőzően a baloldali kultúra központi, integráns részét alkotta, de az utánuk következő két generáció számára gyakorlatilag megszűnt a marxista vagy szocialista gondolkodás vezérelveként funkcionálni. Úgy véli, hogy a környezettel kapcsolatos problémák fokozódó nyomására újra összekapcsolódik majd a tudomány és a radikális politika?

Meggyőződésem, hogy a radikális mozgalmak érdeklődést tanúsítanak majd a tudomány iránt. A környezeti problémák és más, hasonló súlyú kérdések érthető magyarázattal szolgálnak a tudományhoz, a problémák racionális megközelítésmódjához való visszatéréshez, ami az 1970-es, 1980-as évektől erőteljesen háttérbe szorult. De ami magukat a tudó­sokat illeti, nem hiszem, hogy a korábbi politikai érdeklődés feltámad a köreikben. A társadalomtudósoktól eltérően, a természettudományoknak semmiféle érintkezési pontja nincs a politikával. Történetileg szemlélve, a legtöbb esetben a természettudósok vagy a politikán kívül álltak vagy saját osztályuk elfogadott politikáját osztották. Akadnak kivételek – mondjuk például a XIX. század elején a fiatalok körében voltak kivételek Franciaországban, illetve nagyon jelentős számban az 1930-as és 1940-es években is. De ezek különleges esetek, s annak a felismerésnek az eredményeképp születtek, hogy a tudósok ráébredtek arra: miközben tevékenységük egyre alapvetőbb a társadalom számára, a társadalom nem érzékeli ezt. Erről a kérdésről Bernal A tudomány társadalmi funk­ciója című műve [magyarul: Tudomány és történelem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963] kulcsfontosságú, és óriási hatással volt a többi tudósra is. Természetesen sokat segített a tudomány politizálódásában az a tény, hogy Hitler élesen támadott mindent, ami tudomány.

A huszadik században a fizikai tudományok álltak a fejlődés közép­pontjában, míg a huszonegyedik század hajtóerejét a biológia-élettan tudománya adja majd. De egy ellenható tényező bizonyosan akad: a tudósok egyre inkább integrálódtak a kapitalista rendszerbe mint egyének és mint tudományos szervezetek tagjai. Negyven évvel ezelőtt elkép­zelhetetlen lett volna, hogy bárki szerzői jogvédelem alá helyezzen egy gént. Ma a tudósok annak reményében szabadalmaztatnak egy gént, hogy milliomosok lehetnek, és ez bizony nagyszámú tudóst távolított el a baloldali politikától. Az egyetlen dolog, ami még képes őket politikailag mozgósítani, az a diktatórikus vagy autoriter kormányzatok elleni fellépés, amennyiben azok megpróbálnak beavatkozni kutatásaikba. A Szovjet­unióban az egyik rendkívül érdekes jelenség az volt, hogy a szovjet tudósokat belekényszerítették a politikába, mondván, bizonyos mértékű polgárjogi és szabadság-privilégiumokkal rendelkeznek – úgyhogy azok, akik egyébként csak a hidrogénbombák rendszerhű kidolgozói lettek volna, az ellenzék vezetőivé váltak. Nem elképzelhetetlen, hogy ilyesmi máshol is megtörténjen, bár nem sok ilyen régió létezik ma. Persze, a környezet olyan problémakör, mely képes lehet számos tudóst mobilizál­ni. Ha az éghajlati változások kérdésében tömeges tiltakozó mozgalmak szerveződnek, akkor a szakemberek nyilvánvalóan fellépnek az ügy mel­lett a senkiháziak és a reakciósok ellen. Úgyhogy nincs minden veszve.

Historiográfiai kérdésre fordítva a szót: mi vonzotta önt eredetileg a társa­dalmi mozgalmak archaikus formáinak vizsgálatához a Primitív lázadók című könyvében, és mennyi fantáziát látott benne kezdetben?

A vizsgálódás két dologból nőtt ki. Az 1950-es években Olaszországban utazgatva egyre inkább felismertem ezeket az aberráns, szokatlan je­lenségeket – olyan pártszervezeteket délen, ahol párttitkárnak a Jehova tanúi szekta tagját választották és így tovább; olyan emberekkel találkoz­tam, akiket modern problémák foglalkoztattak, de nem olyan megközelí­tésben, mint amihez szokva voltunk. Másodszor, különösen 1956 után ez a megközelítés általános elégedetlenséget és csalódottságot fejezett ki azzal a leegyszerűsített verzióval szemben, mely akkoriban a munkásság tömegmozgalmainak fejlődését tárgyalta. A Primitív lázadók című könyv­ben a bevett megközelítéshez cseppet sem kritikusan közeledtem – ép­pen ellenkezőleg, azt bizonyítottam, hogy ezek az eltérő, rendhagyó moz­galmak sehová sem jutottak, ha előbb-utóbb nem alkalmazták a modern nyelvezetet és intézményeket. Ugyanakkor azonban megértettem, hogy nem szabad egyszerűen negligálni ezeket a rendhagyó jelenségeket, és nagyképűen kijelenteni, hogy ismerjük működési mechanizmusaikat. Egy sor illusztrációt, esettanulmányt készítettem, és azt mondtam: „Ezek nem illenek a képbe." Arra a következtetésre jutottam, hogy a modern politikai nyelvezet, módszerek és intézmények kialakulását megelőzően léteztek már olyan formák, melyek keretei között az emberek politizálhattak, és amelyek a társadalmi viszonyokkal kapcsolatos alapeszméket ölelték fel – nem utolsósorban a hatalomgyakorlók és a gyengék, az uralkodók és az elnyomottak közötti viszonyokat -, és ezeknek bizonyos belső logikája volt, egyfajta rendszert alkottak. De nem volt lehetőségem arra, hogy tovább folytassam e téren a kutatásokat, noha később, Barrington Moore Injustice [Igazságtalanság] című könyvét olvasva rábukkantam a megközelítésmódra, mely közel visz ezekhez a jelenségekhez. Valami olyasmi vette kezdetét a kutatásaimmal, amit ténylegesen soha nem fej­tettem fel, és ezt meglehetős szomorúsággal mondom. Máig nem tettem le arról, hogy valahogy a probléma közelébe férkőzöm.

A Mozgalmas évek című könyvében ön többször is nyomatékosan el­határolódott az akkoriban divatos történelmi módszerektől. Úgy véli, a historiográfia színtere relatíve változatlan marad?

Egyre inkább lenyűgöz a történelemben és a társadalomtudományokban az 1970-es évektől tapasztalható intellektuális változás. Az én generá­ciómhoz tartozó történészek, akik lényegében véve teljesen átformálták a történelem tanítását és még sok mást is, mindenekelőtt állandó kap­csolatot, kölcsönösen megtermékenyítő együttműködést szorgalmaztak a történelem és a társadalomtudományok között; ez a törekvés az 1890-es évekig nyúlik vissza. A közgazdászok eltérő utat választottak. Mi bizonyosra vettük, hogy igaz és valós dolgokról beszélünk: az objektív realitásról; még akkor is, ha Marx és a tudásszociológia óta tudtuk, hogy az ember nem egyszerűen csak megörökíti az igazságot, ahogy történt. De amit mi igazán érdekesnek véltünk, az a társadalmi átalakulások folyamatának vizsgálata volt. A nagy világválság ebben kulcsfontossá­gú szerepet játszott, mert újra felvetette azt a kérdést, milyen szerepet játszottak a történelmi átalakulásban a nagy krízisek – a XIV. századi válság, a kapitalizmusba való átmenet korszaka. Akik ezt a szempontot beemelték a vizsgálatok körébe, azok egyébként nem marxisták voltak – Németországban Wilhelm Abel volt az a történész, aki az 1930-as évek nagy válságának fénytörésében olvasta újra a középkor fejleményeit. Miránk a problémamegoldás, a nagy kérdések vizsgálata volt jellemző. Akadtak egyéb dolgok, melyeket alábecsültünk: elleneztük a hagyomá­nyos, a nagy emberek tevékenysége szempontjából közelítő történetírást, vagy hasonlóképpen az eszmetörténetet, úgyhogy mindezeket figyelmen kívül hagytuk. Egyébként ez nem nevezhető sajátosan marxista állás­pontnak – olyan általános megközelítés volt ez, melyet Németországban a weberiánusok, Franciaországban pedig azok is elfogadtak, akik nem marxista indíttatással dolgoztak, vagyis akik az Annales-kört követték; de a maguk sajátos módján ez jellemezte az amerikai társadalomtudósok nézeteit is.

Az 1970-es években egyszer csak éles fordulat következett be. A Past & Present 1979-1980-ban közölte azt a vitát, melyet Lawrence Stone és jómagam folytattunk a „narratíva újjászületése" kérdésében – „mi történik a lényegi miért-kérdésekkel"? Azóta a nagy, transzformatív kérdések gyakorlatilag teljesen feledésbe merültek a történészek körében. Ezzel egyidejűleg óriási mértékben kitágultak a történelem keretei – ma ízlés szerint bármiről lehet írni: tárgyakról, érzelmekről, mindennapi szokások­ról. Ezek között akadtak érdekesek, de egyidejűleg óriásira növekedett az ún. fanzine vagy amatőr történelemírás, amelyet egyes csoportok csak azért produkálnak, hogy önmaguk és mások előtt kedvezőbb szín­ben tűnhessenek fel. Az okok triviálisak voltak, ám a végeredmény nem volt mindig triviális. Épp a napokban a kezembe került egy új történelmi folyóirat, melyben egy cikk a XVIII. században Walesben élt feketékkel foglalkozik. Bármi legyen is ennek jelentősége a walesi feketék szem­pontjából, önmagában mégsem lesz központi, lényeges probléma. Ter­mészetesen ennek a vonulatnak a legveszélyesebb vonzata a nemzeti mitológiák megteremtése, ami az új államok megsokszorozódásának egyik mellékterméke; ezen államok mindegyike arra kényszerült, hogy megteremtse saját nemzeti történelmét. Ebben a folyamatban jórészt az van jelen, hogy az emberek úgy vélik: nem érdekel minket, mi történt, az számít, mitől érezzük magunkat jobban. Klasszikus példái ennek a bennszülött amerikaiak, akik nem hajlandók elhinni, hogy őseik Ázsiából vándoroltak be, és azt állítják: „Mi mindig is itt éltünk."

E fordulat jórészt politikai jellegű volt. Azok a történészek, akik 1968 tapasztalataival indultak el, már nem tanúsítottak különösebb érdeklő­dést a nagy kérdések iránt – azt gondolták, már mindet megválaszol­ták mások. Sokkal jobban izgatta őket a voluntarista vagy személyes aspektus. A történészműhely-mozgalom ilyenfajta, késői fejleménynek számít. Nem hiszem, hogy az új történetírás bármilyen drámai változást eredményezett volna. Franciaországban például a Braudelt követő törté­netírás eredményei nyomába sem léphetnek az 1950-es és 1960-as évek generációja által írt elemző munkáknak. Akadhat persze egy-egy kitűnő mű, de ez nem változtat a nagy egészen. Hajlok arra, hogy ugyanígy ítéljem meg a brit történetírás helyzetét is. Ebben az 1970-es években zajlott reakcióban volt egy adag rációellenesség és relativizmus, mely egészében szerintem ellenségesen tekintett a történelemre.

Másfelől azonban tanúi lehetünk pozitív fejleményeknek is. A legpozitívabbnak a kultúrtörténet tekinthető, melyet mi mindannyian kétségtelenül elhanyagoltunk. Nem szenteltünk kellő figyelmet arra, hogy a történelem hogyan mutatja meg magát a történelmi cselekvőknek. Azt gondoltuk, hogy lehetséges a cselekvők általános leírása; de ha az ember végig­gondolja, hogy történelmüket az emberek maguk csinálják, akkor fel kell tennünk a kérdést: hogyan teszik ezt a mindennapokban, saját életük­ben. Eric Wolf könyve, Europe and the People without History [Európa és a történelem nélküli népek, Akadémiai-Osiris-Századvég Kiadó, 1995] kiváló példája e kérdéskör izgalmas megközelítésének. óriásit fejlődött a globális történelem témakörének vizsgálata. A történelem iránt érdeklődők körében megnőtt az általános történelem iránti érdeklődés – nevezetesen az iránt, hogyan kezdődött az emberi faj története. A DNS-kutatásoknak köszönhetően mára már meglehetősen sokat tudunk arról, hogy az emberek hol települtek le, hol éltek szerte a világon. Más szóval, rendelkezésünkre áll a valóban eredeti alap a világtörténelem megírásához. A történészek körében lezajlott az Európa-centrikus vagy Kelet-centrikus hagyománnyal való szakítás. Egy másik pozitív fejlemény, mely főképp az amerikai, de részben a posztkoloniális történészeknek köszönhető, az európai és az atlanti civilizáció specifikus jellegéről és a kapitalizmus kialakulásáról folytatott viták újraéledése – ennek köszönhe­tő például Pomeranznak The Great Divergence [A nagy szakadás] című műve és egyéb tanulmányok. Mindezeket én nagyon pozitív fejlemények­nek ítélem, annak ellenére, hogy a modern kapitalizmus tagadhatatlanul Európa egyes területein fejlődött ki, nem pedig Indiában vagy Kínában.

Ha még feltáratlan témákra vagy területekre gondol, ön szerint melyek a legjelentősebb kihívások a jövő történészei számára?

A nagy probléma teljességgel általános természetű. Paleontológiai szempontból nézve az emberi faj elképesztő sebességgel alakította át létezését, de a változás mértéke cseppet sem volt egyenletes. Néha na­gyon lassan mozgott, néha borzasztóan meglódult, néha az ember képes volt ellenőrzése alatt tartani a változásokat, néha nem. Egyértelmű az emberiség növekvő befolyása a természet fölött, de azt egy percre sem állíthatjuk, hogy tudnánk, hová visz ez a fejlődés minket. A marxisták he­lyesen koncentráltak a termelési módokban és a társadalmi viszonyokban bekövetkezett változásokra mint a történelmi változás fő mozgatóerőire. Ugyanakkor, ha onnan közelítünk, hogy „az emberiség hogyan termeli saját történelmét", akkor az a nagy kérdés: történetileg a közösségek és a társadalmi rendszerek mind a stabilitásra és reprodukálásra töreked­tek, és ennek érdekében olyan mechanizmusokat hoztak létre, melyek féken tartják a zavaró ugrásokat az ismeretlenbe, a kiszámíthatatlanba. A külsődleges hatásra bekövetkező változások kivédése ma is jelentős tényezője a világpolitikának. Hogyan van akkor az, hogy a dinamikus fej­lődéssel szembeni ellenállásra szervezett egyének és társadalmak meg tudnak békülni egy olyan termelési móddal, melynek éppen a végtelen és kiszámíthatatlan dinamikus fejlődés a lényege? A marxista történészek hatékonyan vizsgálhatják, hogyan működik a változásokat előidéző és az azokat fékezni kívánó mechanizmusok közötti alapvető ellentmondás.

Eredeti megjelenés: New Left Review 61 , 2010. január-február

„Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít számukra" – vonja le a következtetést az ismert baloldali közgazdász a European Social Watch 2010 számára készített helyzetjelentésében.

Ez az áttekintés az European Social Watch Report 2010 magyar nemzeti jelentése. A magyarul Szociális Helyzetjelentést sok ország civil szervezetei az ENSZ támogatásával állítják össze a világ országainak szociális helyzetéről, és publikálják évről évre. Újabban európai regionális különkötet is megjelenik az Eu­rópai Unió támogatásával. A jelen tanulmány ez utóbbiban, 2010 decemberében, Brüsszelben jelenik meg. A kötet a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve alkalmából különösen a globális válság szociális hatását elemzi az egyes tagországokban.

*

A kapitalista rendszerváltás (1989) után Magyarországon a munkahe­lyek bő 1/3-a szűnt meg, 1,5 millió a 4,8 millióból. 2010 áprilisában – az időközben létrehozottakkal együtt is – csak 3,7 millió volt a munkahelyek száma. A munkaképes korú lakosság aktivitási rátája alacsony, csupán 54-55%-os (míg az Európai Unióban az átlag 64%). A lakosság jelentős része elszegényedett, aminek a munkanélküliség növekedése az egyik alapvető oka. Sok családban hamarosan a harmadik generáció nő fel munka nélkül.

Az egy főre jutó átlagos reáljövedelem csak a kétezres évek első felében érte el a rendszerváltás előtti szintet. A magyar társadalomban ezalatt robbanásszerűen megnőttek a jövedelmi és szociális különbsé­gek, ezért a lakosság harmada szegénynek számít, több mint tizede tartósan leszakadt a társadalomról, kirekesztettségben él (lásd később).

A válság körülményei között a helyzet tovább rosszabbodott. Nem csupán a szegénység jelent problémát, hanem az „alsó középosztály" egy részének elszegényedése, veszélyeztetettsége is.

Kik a veszélyeztetettek?

Magyarországon a szegények többnyire a következő csoportokból ke­rülnek ki:

• tartósan munkanélküliek és részidőben foglalkoztatottak (a munka­nélküliek 48%-a szegény);
• a 6-700.000 cigány ember nagy többsége nyomorog;
• a gyermekes családok 41%-a, nagycsaládosok 60%-a, az egyszülős csonka családok 45%-a szegény;
• a nyugdíjasok 50%-a számít szegénynek; még ha aktív korukban jól is kerestek, jelentős jövedelemcsökkenést szenvednek el;
• különösen a jövőben emelkedik majd az olyan munkanélküliek, illet­ve feketemunkára kényszerítettek száma, akik nyugdíj nélkül, vagy alacsony nyugdíjjal öregednek meg;
• gyakran nyomorognak a tartós betegségben szenvedők, a fogyaté­kossággal élők;
• teljesen kiszolgáltatottak a hajléktalanok.

Ehhez adódik az elszegényedő „alsó középosztály", amelynek tagjai minden erővel igyekeznek elkerülni a szegénységet, de a pénzbeli jöve­delem szűkössége miatt egyre több napi gonddal küzdenek, tartozásaik keletkeznek a közüzemi díjak és a bankrészletek fizetésénél is.

A munkanélküliség és szegénység tekintetében hatalmasak a regi­onális különbségek. A legelszegényedettebb régiók Kelet- és Észak­kelet-Magyarországon, valamint a dél-dunántúli térségben találhatók. E térségekben koncentrálódik a cigány népesség többsége (de a szegények többsége nem cigány). Nagy a nyomor a városi és falusi szegénynegyedekben, a gettókban élő emberek körében, ahonnan a kitörés szinte reménytelen.

A szegénység mértéke és a gyermeknyomor

Magyarországon a szegénységet a Központ Statisztikai Hivatal (KSH) létminimum-számításai alapján határozzák meg. Eszerint ma a lakosság 30%-a, mintegy 3 millió ember él a létminimumon (73.000 forint/fő/hó­nap) és az alatt. Az EU módszertana alapján – eszerint a szegénységi küszöb az átlagjövedelem 60%-a – a szegények aránya 17% (ami 1,7 millió főt jelent). A 10 milliós Magyarországon – a KSH szerint – 1,1 mil­liónyian tartósan leszakadtak a társadalomról, többszörösen hátrányos helyzetben, kirekesztettségben élnek. ők a mélyszegények; a felka­paszkodás szinte lehetetlen számukra. 2009-2010 telén – hasonlóan az utóbbi évekhez – mintegy 200-an fagytak meg, többségük a saját fűtetlen otthonukban, a többiek az utcákon. A hajléktalanok számát 30-50.000 teszik.

A magyar gyermekek 20%-ka él az EU-ban általánosan elfogadott szegénységi küszöb alatt. Az EU mérések szerint a 2,2 millió gyermek közül 430.000-en nagyon szegénynek tekinthetők, de a szociológusok szerint a jelenlegi válságban már 600.000 gyermek súlyosan érintett. A magyar standardok szerint a szegénység valamilyen formában mintegy 750.000 gyereket érint (ők a gyermekvédelmi támogatásban részesülők). Újra megjelent az alultápláltság, ma több tízezer gyerek éhezik Magyaror­szágon. Gyakran csak az óvodában vagy iskolában jutnak meleg ételhez.

A szegény családok döntő többsége bevételeinek szinte egészét a gyerekek nevelésére, illetve a legelemibb szükségletek fedezésére kell, hogy fordítsa. Súlyos problémát jelent a szegény családoknak a lakás fenntartása, valamint a tüzelő beszerzése. Esetenként az óvodába vagy iskolába járás is nehézségeket okoz a szegény gyerekeknek. Akadá­lyozza őket például a nincstelenség miatt hiányzó ruha, cipő, és persze nem ritkán a pedagógusok, illetve más szülők velük szemben tanúsított negatív magatartása.

A nehézsorsú gyerekek baját még tovább tetézi a privatizált közmű­szolgáltatók sokszor teljesen antiszociális magatartása is. Nem csupán elszegényedett családoknál, de előfordult, hogy – ahol az önkormányzat kasszája üres – az óvodában, iskolában is kikapcsolták az áramot és a gázt.

A közműtartozás az egyik legerősebb kényszerítő tényező arra, hogy a szülők uzsorakölcsönhöz folyamodjanak. A szegény gyerekes csalá­doknak már negyede vett fel ilyen kölcsönt. Magyarországon legálisan is működhetnek évi több száz százalékos kamatot és költséget felszámító hitelező cégek, de sok az ilyen fekete vállalkozás is.

A cigányság és általában a szegények társadalmi gettóban

A „szocializmus" időszakában a munkavégzés lényegében kötelező volt, a roma férfiak közel 90%-a dolgozott. Ma ez az arány 20%. A korábban munkavégzésen, stabil jövedelmen alapuló társadalmi integrációs fo­lyamat a rendszerváltás után minden szinten megszűnt. A cigányság szegénységének fő oka a társadalmi-történelmi háttér alakulása: a rend­szerváltás maga, és iskolázottságuk alacsony foka. A munkaerőpiacon erős diszkriminációnak vannak kitéve.

A cigányok lecsúszása azonban nem azt jelenti, hogy csak ők szegé­nyek Magyarországon. Sőt – mint jeleztük -, a szegényeknek a többsége nem roma, hiszen ők az ország lakosságának csak 6-7%-át teszik ki, és nagyon sok, magát magyar származásúnak valló ember is szegény! A létminimum alatt élőknek 1/4-e, a segélyezetteknek (mélyszegényeknek) durván a fele él a cigány családokban. Pontos adatok nincsenek, mert a nemzetiségek szerinti nyilvántartás tilos.

A köztudat úgy tartja: a segélyezési kereteket főleg a romák élik föl. Azon túl, hogy – mint szó volt róla – ez tényszerűen nem igaz, a felmé­rések szerint a romák sokszor be sem adják a kérelmüket, erről eleve lebeszélik őket a hivatalokban, illetve sokszor nem ismerik jogaikat. Az ő esetükben egyes önkormányzatoknál az is „önhibának" minősül, hogy „ilyen szegénységre miért szültek annyi gyereket". Azt sugallják, hogy csak a segély miatt szülik a gyerekeket. Adatokkal igazolható azonban, hogy minél több a gyerek a roma családokban, annál kisebb az egy főre jutó segély összege. És minél több a gyerek, annál szélesebbre nyílik a jövedelmi olló a hasonló gyerekszámú nem roma családokhoz képest. A cigányság esélyeit a települések gettósodása is tovább rontotta.

A roma felzárkóztató kormányzati programok a társadalmi körülmények és a programok gyengeségei miatt a 90-es évek elejétől egészen 2004-ig minden különösebb eredmény nélkül fejeződtek be. 2004 óta – ez pozitív fejlemény -, nincs külön a cigányságnak szánt nagyobb program, az beolvadt a hátrányos helyzetűeket segítő projektekbe.

Mind többen a szegényeket okolják saját helyzetükért, gyakran a sze­génységet a cigánysággal azonosítják. Valójában ez megalapozatlan, mert az ország északi, északkeleti és déli térségeiben egyre több olyan település van, ahol semmiféle munkalehetőség nincs, se cigánynak, se magyarnak. Ráadásul a kutatások szerint e térségekben a romák többet dolgoznak, mint mások – csak leginkább feketén alkalmazzák őket.

A magyar társadalomban a rasszizmus fokozatosan erősödik, különö­sen a válság kitörése óta. Fajgyűlölő félkatonai szervezetek vonulnak a romák által lakott településeken, 2008-2009-ben több mint 10 esetben követtek el cigányok ellen rasszista indíttatású gyilkosságot. 2010-ben pedig egy szinte nyíltan cigányellenes szélsőjobboldali párt 17%-ot kapott a parlamenti választáson.

Nem sokkal jobb a nem roma magyar szegények helyzete sem. Több­ségük ugyanazokban a lemaradó térségekben él, mint a cigányok, sokuk ugyancsak gettósodó környezetben lakik.

A tartós munkanélküliség mentálisan tönkreteszi a periferizáltak nagy többségét. Néhány év után nehéz, szinte lehetetlen visszavezetni őket a munkához; a foglalkoztatottság jelenlegi szintje mellett ez törvényszerű. Erős az alkoholizmus, sok az öngyilkosság, nem is csoda, hogy gyakori közöttük a megélhetési bűnözés. Ez jó hivatkozási alap a rasszistáknak és a rendőrség megerősítését követelő jobboldaliaknak.

A szociális ellátó rendszerről

Mivel a gyermekszegénységről már volt szó, kezdjük a családi ellátások ismertetésével! Magyarországon a „szocialista" időszakból örökölt, a gyermekekhez kötött családi pótlék rendszer nemzetközi összehason­lításban kiterjedt, bár nem nagy összegű. A családi támogatások nagy hányadát az állam közvetlenül folyósítja alanyi jogon. Családi pótlékot majdnem kétmillió gyerek után fizetnek. Gyermekenként kb. 17.000, három gyermek esetén kb. 50.000 forint jár, minden további gyerek után további 21.000 forint. Emellett még az anya korábbi fizetésétől függő összeget (de maximum a minimálbér kétszeresének a 70%-át) fizetik ki a két éven aluli gyermekek után (GYED), a harmadik évben pedig ennél kisebb összeget, 26.000 forintot (GYET). Ehhez társul a helyi önkormányzatok által nyújtott szociális segély a szegény családoknak, amelyről alább lesz szó.

Az Országgyűlés által 2007-ben elfogadott Legyen jobb a gyerekeknek elnevezésű, 25 éves programnak a válság körülményei között még kevés az eredménye.

A munkából való megélhetés esélye a szegények jó része számára nem adatik meg és a válság körülményei között kilátástalanná vált. Az aktív munkaerő-piaci módszerek ráadásul az utóbbi években fokozatosan visszaszorultak. A továbbképzésekbe, felkészítő programokba bevont munkanélküliek száma nem éri el az évi 50 ezret. A program teljesen elrugaszkodott a munkaerő-piaci valóságtól, gyakran alapvetően hasz­nálhatatlan képzést nyújtott.

A közmunkával foglalkoztatottak száma is hasonló nagyságú volt az elmúlt években, de ez csak 6-7 hónapos, általában minimálbéres munkát (a munkában töltött hónapokban 73.500 forintos jövedelmet) jelentett az érintetteknek évente. Mivel legalább minimálbért kellett fizetni, a legtöbb településnek nem volt erre elég pénze. Részben a válság miatt ezt a rendszert szigorították, amiről alább lesz szó.

A leggyakoribb megoldás az, hogy a munkáltatók kapnak támogatást – általában járulék-kedvezmény formájában – ha tartósan munkanélkü­lieket alkalmaznak. A tapasztalatok szerint ez a rendszer egy teljesen hamis, másodlagos munkaerőpiacot hoz létre, ami olcsóbbá teszi a munkaerő piaci árát. Ha pedig véget ér a támogatási program, a vál­lalkozók gyakran elbocsátják az embereket, akik ismét segélyre vagy feketemunkára szorulnak.

A közmunka és a munkáltatói támogatás mellett az állam forint-mil­liárdokat – zömében európai uniós pénzt – költ elhelyezkedést segítő programokra, nagyrészt sikertelenül, mert a munkahelykínálat szűkös­sége a meghatározó.

A szociális munkások sok helyen – főként kisebb településeken – hiá­nyoznak, másutt vannak, de szinte eszköztelenek. Számos településen megfigyelhető a szociális szolgáltatások leépülése. A segélyezés eleve alacsony színvonalú, a központi és önkormányzati segélyekre a GDP kb. fél százaléka jut. A segélyeknek sok formája van: rendszeres szociális segély, rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, lakásfenn­tartási támogatás, közgyógyellátás, átmeneti segély stb.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2008-ban havonta átlagosan több mint 194.000 ember (család) kapott rendszeres és egyéb központi szociális segélyt (összesen több mint 60 milliárd forintot); ők azok, akiknek általában nem volt más jövedelmük. A mélyszegényeknek tehát kb. ötöde jutott rendszeres szociális segélyhez. A törvény szerint egy családból csak egy ember részesülhet rendszeres támogatásban, aki a további eltartottak (gyermekek) után is kap segélyt. Havonta átlagosan

26.600 forint/fő a rendszeres szociális segély egy főre jutó maximális összege. A gyermekek ennél kevesebbet kapnak. Szociológiai kutatások szerint a segélyezettek 51%-ka egyedülálló, így a népesség kb. 3-4%-ka élhet segélyen. A segély folyósításának feltétele az volt, hogy a rászorulók kötelesek együttműködni a munkaügyi központtal és részt kellett venniük beilleszkedést segítő programokban. Az együttmű­ködési kötelezettség azonban a hátrányos helyzetű térségekben puszta formalitás volt, a központok nem tudtak munkát ajánlani. Ma már az említett közel 200.000-nél sokkal kevesebben, csak a munkavégzésre egészségi okból képtelenek részesülnek rendszeres szociális segélyben. A rendszert ugyanis nemrég átalakították, és ehelyett elvben ún. „rendel­kezésre állási támogatást" kapnak az érintettek, ami azt jelenti, hogy el kell fogadniuk a nekik felkínált munkát (ld. alább).

A szociális segélyezés hosszú távon nem megoldás, mert nem biz­tosítja az étkezés mellett a közszolgáltatások kifizetését és azt, hogy a szegények ne veszítsék el lakásukat, ne szoruljanak gettókba. Ráadásul megalázó, mert kérvényezni kell, sőt, mint említettük, gyakran nem isme­rik jogaikat, lehetőségeiket az érintettek; esetenként képtelenek kitölteni a formanyomtatványt. Emiatt és az ismeretek hiánya miatt sokan, jellem­zően a legszegényebbek, nem jutottak hozzá az őket elvben megillető segítséghez. A segélyosztás gyakran szubjektív. Néhány polgármester úgy próbál megszabadulni a romáktól, hogy megfenyegeti őket: ha nem költöznek el, kiküldi a gyermekvédelmi szolgálatot, amely majd elveszi tőlük a gyerekeket, így nem kapnak családi pótlékot. Egy kisvá­ros gyermekotthonának igazgatója is megerősítette: kerültek hozzájuk olyan gyerekek, akiket azért vettek el a szüleiktől, hogy a polgármester megszabaduljon a családtól.

Válságintézkedések és a rasszizmus erősödése

A nyílt pénzügyi válság kitörésekor a magyar forint elleni spekulációs támadás kivédésére a kormány az IMF-től és az Európai Uniótól jelen­tős áthidaló hitelt vett fel. E hitelhez kötődő feltételességi előírásoknak megfelelően a kormány jelentős megszorító intézkedéseket hozott 2009 áprilisában. Ezek közül több a lakosság jövedelmét csökkenti: a közszfé­rában két évre rögzítették a nominális bruttó kifizetéseket, eltörölték a közszféra 13. havi juttatását, megszűnt a 13. havi nyugdíj, elhalasztották a 2010. évi nyugdíjkorrekciót, 2012-től több lépésben 62-ről 65 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. 10%-kal csökkentették a táppénzt, a családi pótlék összegét két évre rögzítették, a korábbi három évről két évre csökkentették a kisgyermekek után járó jövedelem-kiegészítést (de a három évet a 2010-ben megválasztott új kormány visszaállítani ígéri). Felfüggesztették a lakástámogatási rendszert, 20%-ról 25%-ra nőtt az ÁFA, emelkedett a jövedéki adó, csökkentették a gázár és távfűtés támogatá­sát a szegényeknél. Ugyanakkor csökkentek egyes, a tőkét terhelő adók és a személyi jövedelemadó kulcsok is. A módosított szociális törvény immár nem garantálja a segélyek reálértékének megőrzését sem. Mindez összességében a legérzékenyebben a legszegényebbeket sújtja.

A válság nyomán a hivatalos (regisztrált) munkanélküliségi ráta a 2007. év eleji 7,5%-ról 2010 áprilisára 11,8%-ra nőtt, ez utóbbi azt jelenti, hogy a munkaügyi irodákban félmillió ember keresett munkát. A munkanélkü­liek száma két év alatt 150-200.000 fővel emelkedett, ami önmagában is visszavetette a lakossági bevételeket. A munkaképes korú inaktívak száma meghaladja az egymilliót.

A munkanélküliség növekedése és a szociális megszorító politika rendkívül széles rétegek helyzetét ingatta meg. A legsúlyosabban érintett réteget azok a bérlakásban élő családok alkotják (beleértve az egysze­mélyes háztartásokat is), amelyeknek jelentős közüzemi és lakbértarto­zása halmozódott fel, méghozzá óriási többségüknek önhibájukon kívül. Ma 1,7 millió családnak 90 napon túli közüzemi tartozása van (a magyar családok 1/4-e-1/3-a érintett), 90.000 családot fenyeget a kilakoltatás réme! Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom a bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít szá­mukra. (Újabban a kormány a folyó évre – önkormányzati választások lesznek – befagyasztotta a kilakoltatásokat.)

A magyar társadalom két évtizede tartó létbizonytalansága és a világ­gazdasági válság nyomán az utóbbi időben fokozott mértékben erősödik a szegényellenesség és cigányellenesség. A jobbra tolódó közhangulatot mutatja, hogy néhány polgármester kezdeményezése alapján kormány­zati szintre emeltek bújtatottan rasszista ízű munkaerő-piaci programot. A segélyezés (fentebb ismertetett) rendjét megváltoztató program lényege, hogy a kedvezményezett – amennyiben egészsége engedi – közmunkára kötelezett, és „rendelkezésre állási támogatást" kap. Az új rendszer azon­ban e támogatási forma esetében nagyobb beleszólást ad az önkormány­zatoknak és a polgármestereknek, ami ellentmondásos. Kevés ugyanis a pénz és a munkaalkalom. A helyi polgármester megítélése dönti el, hogy egy család tagja – például életvitele alapján – érdemes-e a segítségre, illetve arra, hogy munkát kaphasson. A mai közhangulatban ez erős szubjektivitást visz a rendszerbe. Vannak települések, amelyeken komoly verseny folyik a cigány és nem cigány segélyezettek közt a közmunkáért, a segélyekért – és általában a romák a vesztesek. A támogatásra egyéb­ként csak az jogosult, aki hajlandó tanulni, vagy részt vesz évente 90 napig, napi hat órában az önkormányzat által szervezett közmunkán, de erre az önkormányzatoknak kevés a forrása és kevés a munkaalkalom is. Az önkormányzatok maguk határozzák meg a segélykeretüket, amely túlságosan rugalmas. Ha faragniuk kell a kiadásokon, a legkönnyebb a szociális támogatásokból elvonni. Az önkormányzatok egy részének pedig sem infrastruktúrája, sem apparátusa nincs arra, hogy közmunkát biztosítson. Ugyancsak félrevezető az új rendszer elnevezése: Út a Mun­kához program. Ez azért hamis, mert – jelentős szociológusok szerint – valójában nem célja, hogy a munkaerőpiacra visszavezesse a támoga­tottakat. Idézet egy szociológustól: ez a program „demokratikus államban intézményesített és törvényesített egy olyan, durva megfogalmazásban »rabszolga-jellegű viszonyt« a program alanyai és az önkormányzatok között, amely alapvető állampolgári jogokat sért. […] A törvény szövege majdhogynem nyíltan a cigányokat célozza meg, majdhogynem rasszista szöveg" (Szalai Júlia, 2008). Egy másik ismert szociológus szerint a (munkaalkalom híján gyakran pusztán elvi) munkakényszer csak arra jó, hogy megregulázzák és megalázzák a segélyezetteket, illetve hogy aki nem akar, vagy nem tud dolgozni, azt a segély megvonásával elzavarják a településről. Ráadásul egy családban csupán egyetlen ember kaphat rendelkezésre állási támogatást. Becslések szerint így 30-35.000 ember esik ki ebből a támogatásból, illetve a szociális segélyezésből! A törvényt a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosa alkotmányellenesnek tartja, de egyelőre hatályban van.

Egy másik jele az előítéletes, hol bújtatottan, hol nyíltan rasszista gondolkodásnak az ún. szociális kártya ügye. A rendszer lényege, hogy a szociális ellátást elektronikus kártyán kapják a rászorulók, és azt csak bizonyos boltokban és bizonyos árukra használhatják fel. Jogvédők ezt ugyancsak alkotmányellenesnek tartják, mert korlátozza a szabadságot és egyformán kezeli pl. az alkoholizáló és a rendes életvitelű családokat. A szociális kártyát már több önkormányzat alkalmazza, annak ellenére, hogy a hatályos jogszabályokkal, sokak szerint az alkotmánnyal sem összeegyeztethető.

Az ismertetett munkaerő-piaci reformot már a nyílt globális válság kitörése előtt előkészítették. A szociális kérdések legismertebb magyar szakértője, Ferge Zsuzsa ezt így értékelte: „a deklarált – természetesen helyeslendő – cél a munkára ösztönzés, a munkaerőpiachoz közelítés. Az eszközök azonban sajátosak. Többek között: a háromhavonta kötelező 15 nap közfoglalkozatáson kívül minden más beilleszkedési segítség megszűnik; a munkanélküliségi biztosítási ellátás szinte megszűnik (a járadék ideje alatt is kötelező a közfoglalkoztatás); a szabálysértések (pl. feketemunka) örökre kizárhatnak a segélyezésből; ha egy önkormányzat nem tud közfoglalkoztatást szervezni (ami kis és szegény falvakban könnyen megeshet), nem kap a költségvetéstől fedezetet a segélyekre. Be kellene látnunk, hogy a munkaerőpiacunkról évekkel ezelőtt kiszorult, azóta jórészt falusi gettókba kényszerült százezrek »aktivizálása« nem olyan feladat, amely néhány kormányrendelettel megoldható volna. A kapitalizmus egyik legmélyebb ellentmondásáról van szó […]: ha a gazdaság nem növekszik, vagy csak arra törekszik, hogy a munkaerőn takarékoskodjon, akkor miből és hogyan lehet a foglalkoztatást növel­ni? Az elemzők most kezdik fel- és elismerni, hogy a munkanélküliség annyira szerves része a globális piacgazdaságnak, hogy egészen új gondolkodásra és új eszközökre lenne szükség a probléma kezeléséhez" (Ferge, 2008). Tehát hiábavaló dolog a munkavállalók munkába állását ösztönözni, ha nincs munkahely.

Összegzés helyett

Szalai Júlia ismert szociológus szerint: „a segélyen élők komoly vesztesei lehetnek a válságnak, s nem látszik, hogy bárki védené őket. A romáknál az elkeseredés még nagyobb lehet. Az örökös megbélyegzettség, a folytonos frusztráció depresszióhoz vagy az agresszió fokozódásához vezethet […] A mélyszegénység fennmaradásához ráadásul rejtett ér­dekek is fűződnek. Érdemes belegondolni: a szegények ellátása több tízezer embernek ad fix fizetéses állást. És a többségi társadalomnak is szüksége van a legszegényebbekre: a legolcsóbb, mindenre kapható munkaerőre. Ez a »tartalékserege« a gazdaságnak" (Szalai, 2008). Lukács György szociológus szerint: „A jelenleg regnáló szociális rend­szernek egy célja van, amit tökéletesen teljesít is, hogy ne legyenek éhséglázadások" („Zajlik.", 2009). A szociális biztonság nélkül a demokrácia és jogállamiság írott malaszt.

Javaslatok

A Social Watch Report szerkesztőinek kérésére javaslataink következ­nek. Az EU Bizottság és a Parlament döntése alapján 2010 a szegény­ség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve. Ebből az alkalomból az európai, és azon belül a magyar civil szervezetek közös ajánlást dolgoztak ki. Az alábbi javaslatok az ATTAC Magyarország, a Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány és a Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL) mozgalom közös ajánlásai.

A globális válság is bizonyítja: a jóléti rendszereket leépítő, és a tár­sadalmi különbségeket növelő, természeti környezetünket tönkretevő (neoliberális) kapitalista modell fenntarthatatlan. A gazdaságot az ember szolgálatába kell állítani! A tőkeérdeket ki kell szorítani a közszolgáltatá­sokból. Az állam ne az önmagában is erős tőkét segítse, hanem a nagy többség boldogulását! Bátorítani kell az alternatív munkapiac erősödését, a szociális alapú szövetkezést, a közösségi termelési és értékesítési formákat, az értelmes közfoglalkoztatási lehetőségek szélesedését. Társadalmilag ellenőrzött állami értékteremtő foglalkoztatási lehetősé­geket, amelyek növelik a költségvetés bevételeit és a piaci keresletet, ugyanakkor csökkentik a költségvetés szociális és egyéb kiadásait! 35 órás munkahéttel több munkahelyet! Közelíteni szükséges a szociális világot és a munka világát egymáshoz. Pl. a családokat fenntartó otthoni tevékenység beemelése a fizetéssel vagy/és egészségbiztosítással és nyugdíjjal járó munka világába lehet egy ilyen megoldás.

Ne csak a tőke érdekét szolgáló szabályok, hanem a lakosságnak fontos ún. gazdasági és szociális jogok is legyenek európai szintűek!

Európai Uniós szociálpolitikát!

Európai szociális minimumot! (beleértve a szerény táplálko­záshoz, lakhatáshoz, minimális közüzemi ellátáshoz, ingyenes oktatási és egészségügyi ellátáshoz, öregségi gondoskodáshoz való jogot)!

A valóban rászorultaknak a támogatás túlnyomó része alanyi jogon járjon!

A különösen Kelet-Európában erős társadalmi és lakóhelyi szegre­gáció, a gettók megszüntetésének legfőbb feltétele a munkaalkalmak teremtése, a területfejlesztés, a falusi/helyi önerőre támaszkodó közös­ségi-szolidaritási termelési közösségek létrehozása, az esélyegyenlőség növelése az oktatásban.

Minden eszközzel fel kell lépni az egyre szélesebb körben és egyre riasztóbb mértékben megjelenő közöny, szolidaritáshiány és szegényellenesség populista, a romaellenesség rasszista irányzataival szemben.

Szükség lenne a szociálpolitika számára rendelkezésre álló pénzesz­közök állami nyilvántartására, regulálására és ellenőrzésére, hogy azok valóban eljussanak a rászorultakhoz. Radikálisan csökkenteni kell a szétosztó mechanizmusok számát és költségeit!

Források

Ferge Zsuzsa (2008): Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13. http://www.nol.hu/cikk/488204/

Laekeni indikátorok 2008. A társadalmi kirekesztődés nemzetközi összehasonlí­tására szolgáló jelzőszámok. Statisztikai Tükör 142. sz. Központi Statisztikai Hivatal.

Mózer Péter (2006): Társadalmunk jövedelmi-munkaerőpiaci helyzete. Esély 2006/4, 101-121

Simonyi Ágnes (2009): Társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon . Szociál­politikai és Munkaügyi Intézet, Budapest. http://www.oefi.hu/eloadas_sa.pdf

„Szalai Júlia a kirekesztésről: A mélyszegénység fennmaradásához komoly érde­kek fűződnek". 168 óra, 2008. december 25.

„Zajlik a Rükverc fesztivál. Minden szegény cigány, de nem minden cigány sze­gény? " 168 óra, 2009. október 14. http://www.168ora.hu/itthon/szocialpolitika-szegenyseg-rukverc-fesztival-ciganysag-segely-44931.html

Szociális Szakmai Szövetség. http://3sz.hu

MTA Gyerekszegénység Elleni Program. http://www.gyerekszegenyseg.hu

A romániai baloldal stratégiai útkeresése sem egyszerű történet. Politikája feloldódik a liberális-monetáris, progresszívadó-mentes, minimális állam felé húzó megoldásokban. A szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, s ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától. A szerző javaslata: bárminő reorganizációhoz a rendszeren belüli nyomásgyakorlást rendszerellenes nyomásgyakorlással kellene felváltani.

I. 1. Néhány tény

1. A baloldal egyik legegyszerűbb, ám ugyanakkor legérdekesebb problémája, hogy milyen álláspontra helyezkedik a jobboldallal, illetve a jobboldali politizálással szemben. A baloldal ezeket bizonyosan ellenzi, de milyen okból? Hogy a jobboldal a tőke érdekeit tükrözi és képviseli, míg a baloldal – úgymond – a kizsákmányolt bérmunkások érdekeit he­lyezi előtérbe. Ennek értelmében a baloldalnak meg kell kérdőjeleznie és vitatnia kell a fennálló társadalmi struktúrát, az erőviszonyokat és a társadalmi struktúrákon belüli polarizációt. Semmilyen szófordulat vagy metafora – amelyek immár klisévé váltak, és míg jelentésüket egyesek ismerik és helyesen használják, addig mások a dolgok valódi állását igyekeznek idejétmúlt, ködös álcák mögé rejteni, a politikai diskurzusba emelve a kiforgatott szavakat és érveket – nem helyettesítheti ezt a fel­adatot. Amennyiben mégis erre kerül sor, akkor mindez a baloldal adott szintjére, illetve konkrétan történelmi válságára mutat rá.

A társadalmi struktúráról folytatott állandó és nyílt vita lényege annak tisztázása, hogy vajon racionális és realisztikus-e még az érvekben az osztályok, az osztályharc, illetve a végcélnak tekintett osztály nélküli társadalom terminológiáját használni. Továbbá: ezek között a keretek között mit jelent, ha a „dolgozók" érdekében beszélünk? Így tehát a je­lenről folytatott vita előfeltétele a modern baloldali elmélet, mindenekelőtt Marx és a marxizmus történetének ismerete.

Egy olyan periferiális országban, mint Románia, de másutt is, a ka­pitalizmus jelenleg uralkodó transznacionális formája következtében a kizsákmányoltak elsődleges és leginkább egyértelmű ellenségének a külföldi s mindenekelőtt a multinacionális tőke tűnik. Mindazonáltal a baloldalnak el kell kerülnie a nacionalista szlogeneket, amelyek a nem­zeti tőkéhez közelítenék, és a jobboldal játékszerévé tennék. Amennyi­ben a baloldal nem szögezi le egyértelműen, hogy a probléma nem a „külföldi" tőke, hanem a tőke általában – a strukturális osztályellenség, amely képes túltenni magát mindenfajta nemzeti skrupuluson (hiszen történetileg és logikailag az őt tápláló forrás mindig is éppen annyira a nemzeti, mint a külföldi munkaerő volt) -, akkor semmissé teszi saját jellegzetességeit, és a jobboldali stratégiával keveredik össze. Ezzel hátráltatja az osztálytudat fejlődését, és így időt engedélyez a kapitalista viszonyok számára.

Ha az ellenség kérdésétől eltekintünk, akkor a gazdaságpolitikák válnak a politikai nyomásgyakorlás legfontosabb célpontjaivá, és egy­ben világosan mutatják az effajta nyomásgyakorlás tétjeit. Progresszív adózást válasszunk, vagy liberális, „egyenlő" adókat? Vajon a szociális (beavatkozó) állam a megfelelőbb, netán a minimális állam mellett kellene döntenünk? A talk-showkban folyó végtelen szövegelések, ahol a „balol­dal" soha nem fejti ki részletesen álláspontjait és indokait, azt mutatják, hogy ez a fajta „baloldal" nem jelent valódi alternatívát a jobboldallal szemben, hiszen mindkettő ugyanahhoz a fajta politikához tartozik, vagy­is konzerválja és erősíti a hatalmi leosztásokat, az alávetés-alávetettség rendszerét, végső soron a munkaerő kizsákmányolását. Valójában a szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, és ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától: az arányos adózás nem sokat segített, vagy segít ma az alacsony és közepes bérből élőkön, hiszen a magas bérekből, vagyonokból és profitokból begyűjtött adótöbbletet ellensúlyozzák ¹ . azok az adókedvezmények, amelyeket egy cég az első öt évben kap, 2. a magas beosztású tisztviselőknek járó privilégiumok,¹ amelyek a tényleges fizetések több százszorosát is kitevő jutalékokból állnak, és az egyes bürokratikus egységeken belüli titoktar­tás burkolja homályba őket, 3. az állami tulajdon megdézsmálása olyan magas beosztású tisztviselők által, akik önmaguk, netán rokonaik és ismerőseik révén az új burzsoáziát alkotják, 4. a minimális állam, amely csak a hadseregre, a hírszerzésre és az egyházakra költ, és még vélet­lenül sem az ország infrastruktúrájának fejlesztésére (és nyilvánvalóan nem a szinte teljes mértékben privatizált iparra és mezőgazdaságra), 5. az egybefonódó csúcsbürokrácia és a plutokrácia által gerjesztett óriási mértékű korrupció, 6. az a tény, hogy 1990-től Románia külső adósságál­lománya, függetlenül attól, hogy milyen politikai színezetű kormányzatok követték egymást, exponenciálisan növekedett, és 7. hogy az elmúlt két évtized során a jó szociáldemokraták által elzálogosított jövő csak azért nem gerjesztett óriási tiltakozást és munkanélküliséget, mert a munkaerő külföldre emigrált, a politikai harcokat pedig elnyomták és elködösítették.

A jelenlegi válság által felélesztett társadalmi tudatosságot még mindig ugyanazokkal a taktikákkal – így a „komoly" parlamenti pártok időnkénti szakadásával és újraegyesülésével – ködösítik el, és azzal, hogy az embereket manipulálva és összezavarva visszatartják őket bármiféle jelentősebb kritikai aktustól és a változásra irányuló cselekedetektől.

Ezek a taktikák jellemezték és jellemzik a szociáldemokráciát is. Való­jában ez a „baloldal" az átláthatóság és a privilégiumok tekintetében még a jelenleg hatalmon lévő jobboldalnál is konzervatívabbnak bizonyult: csupán a mai „népi" kormányzat támadta az állam működésének átlátha­tatlanságát, és az elmúlt két évtizedből örökölt privilégiumok burjánzását.

2. A jelenlegi romániai államelnök és a mostani kormányzat deklarál­tan jobboldaliak. Ebből következően a kormány meg akarja adóztatni az összes nyugdíjat, beleértve az 1.000 lej alattiakat is (ez kevesebb, mint 250 eurót jelent havonta). De ugyanakkor ez az egyetlen kormány, amely támadást indított a bürokrácia felső rétegének kiváltságai ellen, csökkentette óriási fizetéseiket és nyugdíjaikat, amelyek nem csupán Románia gazdasági helyzetéhez, de általában véve ezeknek a csúcs­bürokratáknak a teljesítményéhez képest is igencsak túlméretezettek. Ebből a szempontból nem számít, hogy ezeket az intézkedéseket a gazdasági válság váltotta ki, és céljuk az egész politikai osztályból kiáb­rándult tömegek elkápráztatása volt, hiszen sem a szociáldemokraták, sem pedig a liberálisok soha nem szóltak egy szót sem a privilégiumok ellen. Természetesen, mivel a jobboldalról van szó, ezek a támadások nem voltak következetesek, és a mai napig sem azok: a papok és a fő­bírók jövedelme például továbbra is érinthetetlen marad, míg a rengeteg nyugállományú tábornok és ezredes nyugdíját egy – de az is lehet, hogy öt – év múlva fogják felülvizsgálni. Mindazonáltal helyes az az alapelv, hogy a munkavállalóknak a közösségi nyugdíjalapba befizetett járulékai korreláljanak a később kapott nyugdíjuk nagyságával.

Ebből a szempontból az általános bércsökkentésnek, a nyugdíjak, illetve az egyéni vállalkozók és a kisvállalkozások profitcsökkentésének fogadtatása a közvéleményben nem csupán azt mutatja, hogy a népes­ség túlnyomó része a társadalmi struktúra nem bürokratikus kategóriáival rokonszenvez (vagy inkább csak a bürokrácia alsó és középső rétegével, és nem a magas bürokráciával), de egy olyan igazságérzetet, a korrekt­ség iránti fogékonyságot is, amely az emberi öntudat része, és ennek megfelelően eléggé erős. Természetesen az emberek össze vannak zavarodva, kevés az önbizalmuk, csalódottak, kétségbeesettek, elidege­nedettek és féltik saját létbiztonságukat és jövőjüket, de igazságérzetük miatt nem hajlandóak a lármás csúcsbürokrácia mellé állni, vagy annak védőernyője alá húzódni.

Éppen emiatt váltak érdektelenné a bércsökkentések elleni nagy de­monstrációk 2010 májusában és júniusában, mivel a szakszervezetek ad hoc szövetségbe tömörültek a főbírókkal, akik az átlagnál tízszer-harmincszor magasabb béreikért és nyugdíjaikért küzdöttek.

Ugyanakkor számtalan hétköznapi ember igenis tudatában van, hogy 1. ők maguk is megsértették már a törvényt, hogy meg nem érdemelt szociális juttatásokhoz férhessenek hozzá, vagy éppen lopjanak, 2. ők maguk is egoistának bizonyultak, és csak a saját jólétükkel törődnek,² az állam és az újgazdagok nevében követelnek segítséget, és azok mellé állnak, akik egy adott pillanatban többet juttatnak nekik, még akkor is, ha ezeket az újgazdagokat társadalmi immoralitásuk miatt kivétel nélkül lenézték korábban, és ma is megvetik. Az emberek számára magától értetődik, hogy egy olyan társadalomban, ahol „a nagyok" legálisan lophatnak – hiszen a magántulajdon „szent" -, és ahol 1990 óta az állami tulajdont lerabolták mindazok, akik lehetőségeik és kapcsolataik következtében ehhez elegendő hatalommal rendelkeztek és eléggé gyorsnak bizonyultak (a korábbi bürokrácia és a sztálinizmus privilegizált rétegei), ott a túlélésért vagy egy komfortosabb mindennapi életért lopni nem lehet immorális. Ám a túl nagymértékű társadalmi különbségek, a teljes csúcsbürokrácia – az igazságügy, az államirányítás, az egyházak, a rendőrség, a hírszerzés – kevéssé hatékony működése, a korrupció, és általában az ország helyzete nem késztette arra a tömegeket, hogy csatlakozzanak a szociáldemokraták és a velük meglepő szövetséget kötő liberálisok „tiltakozásához".

A „kongresszusokon", a „konferenciákon" és a választási rendezvé­nyeken, a bérek és nyugdíjak csökkentését ellenző „szakszervezeti" gyűléseken ott voltak a politikai „elit", a szakszervezeti bürokrácia és a kiváltságos rétegek képviselői, ám politikai szerepléseiket, „civil kurá­zsijukat" a megszorító intézkedések sújtotta szegények tömegei fizették meg. A fizetések és nyugdíjak csökkentésének elnapolását követelők (beleértve azokat a főbírókat, akik szavazataikkal törvénytelennek nyil­vánították saját jövedelmeik csökkentését) egy szót sem szóltak ezeknek az embereknek az érdekében, és mélyen megfeledkeztek „protestáló" hajlamaikról.

3. Július elején egy obskúrus „szélsőbaloldali" párt nevét „Kommunis­tára" változtatta. Programja sztálinista: az összefüggéstelen nosztalgia, a nacionalizmus (amely vallási sötétséget is jelent), az emberek közötti különbségek és az emberi jogok modern felfogásának elvetése, valamint az elmélet és az önkritika elutasítása jellemzi.³ Nem célja, hogy legalább az – általában véve korrekt – aktuális törvények, a politikai demokrácia, az átláthatóság és a politikai tisztesség (amely nyíltan nem ellenzi a magántulajdont és a kizsákmányolást, csupán az eltúlzott, neoliberális politikát) betartására ösztönözze a politikai osztályt; a párt a hatalom megragadására törekszik, hiszen ez a vágya mindenfajta politikai bürok­ráciának. De vajon miért? Nem ez az első és egyetlen „szélsőbaloldali" párt, amely a hatalomról álmodik, és mindegyik úgy formálódott ki, hogy többé-kevésbé radikálisan baloldali irányzatokat összegyűjtve és kont­rollálva valamiféle szövetségre léptek a szociáldemokráciával, és nem törekedtek arra, hogy álláspontjukban valódi politikai tennivalókat és al­ternatívákat kínáljanak. Így a romániai „kommunisták" ismét elszalasztot­ták annak a lehetőségét, hogy internacionalisták legyenek, „gondolkodó párttá" alakuljanak (újragondolva a forradalom és az osztályharc formáit).⁴ A többi „baloldali" párthoz hasonlóan a „kommunisták" egyszerre 1. az elégedetlenség és az esetleges radikális ellenállás kontrollálásának eszközei, amelyek az ellenállást a rendszerre nézve veszélytelen moz­galommá konvertálhatják; illetve 2. arra szolgálnak, hogy a kommunista jellegű értékeket diszkreditálják és nevetségessé tegyék.⁵

4.  Még két példa arra, hogy túl kellene lépni az 1989 utáni Romániában uralkodó állapotok puszta kritikáján: a Nemzeti Integritási Ügynökség (ANI) kiherélése, valamint az a heves küzdelem, amellyel az egyetemek hűbérurai saját teljhatalmukat védelmezik. Június végén egy pártközi ad hoc parlamenti „koalíció" (amely jórészt szociáldemokrata és liberális parlamenti képviselőkből állt) és a főbírák módosították az ANI-ra vonat­kozó törvényt, és a szervezetet tartalom nélküli üres formává alakították. Az Európai Bizottság július 20-án kelt éves jelentésében már felfigyelt a korrupcióval, az érdekütközésekkel és az átláthatatlansággal szembeni törvénykezési reformok hiányosságaira.⁶ Az Európai Bizottság nyomása kedvező hatású, és az ANI valószínűleg⁷ visszanyeri majd befolyását, ám az, hogy az uralkodó elit a törvényeket semmibe véve mindig a nyilvánosság elkerülésére törekszik, igen jelentős szempont. Akárcsak a egyetemek vezetőinek esetében: az ő tiltakozásuk is abból ered az új oktatási törvény tervezetével szemben, hogy félnek az átláthatóságtól, attól, hogy megítélhető legyen, hogyan is irányítják valójában intézmé­nyeiket; vagyis félnek a demokratikus felelősségvállalástól.⁸

5.  Egy nyár végén szerkesztett könyv azt mutatja, hogy a román közértelmiségiek még mindig a politikai osztály különféle részeinek támogatásával, az azokhoz való törleszkedéssel foglalatoskodnak: a könyv által adott „alternatíva" annyiban áll, hogy (a mai „népi"-liberális demokrata koalíciót leváltva) ismét a liberálisok és a szociáldemokraták vigyék a prímet az ideológiai manipuláció terén, és az ellenzék csupán a privilégiumok lebontásával foglalkozzon; a kötet szerzői éppen ebből terítenek asztalt maguknak. Egyik „kihívó" sem kritizálja az egyetemi turizmust, a szinekúrák kínálta állásokat mindannyian lelkesedéssel fogadják, és intellektuális gyávaságuk arra készteti őket, hogy az em­berekre soha ne kantiánus szellemben tekintsenek, hanem csak saját egyéni jólétükre összpontosítsanak. Soha nem támadják azt, hogy a kulturális jobboldal 1989 decembere előtt részlegesen, majd azt köve­tően totálisan visszaszerezte befolyását, hiszen éppen ez a kulturális jobboldal legitimálta és legitimálja a kulturális bürokráciát. Az egyetemi értelmiség híján van a társadalmi ideáloknak,⁹ és egyáltalán nem keres szociális alternatívákat.

A jelenlegi Románia társadalmi modelljeként az összes szerző meglá­tása szerint a nyugati kapitalizmus szolgál.¹⁰ De vajon milyen nézőpontból sikerült ilyen eredményre jutniuk? Abból a „liberális szociáldemokráciából" indulnak ki, amely egy szót sem veszteget az emberi jogok jelentésére és kiterjesztésük szükségességére. Azonban: gazdasági szempontból a fejlett kapitalizmus nem csupán a centrum-periféria kapcsolatokat felté­telezi, hanem (a tőke transznacionális jellegének erősödésével) a jóléti állam fokozatos lebontását és a centrum kellős közepén lévő „perifériák" robbanását is. Politikai szempontból a képviseleti demokrácia oly sok sebből vérzik, hogy az értelmiségiek nem vállalhatják fel anélkül, hogy alapjaiban kritizálnák. Társadalmi szempontból a fejlett kapitalizmus ma­gában foglalja a bürokráciát, és az ember nem beszélhet úgy az elitekről, hogy szándékosan összekeveri a professzionális és a politikai eliteket, és hallgatólagosan azt sugallja, hogy a társadalmi polarizáció (elitek és tömegek) természetes és örökkévaló lenne.

I. 2. A teendők

A fenti tények alapján mi a teendője egy következetes baloldalnak? A túláradó manipuláció következtében ez a következetes baloldal gyenge; de még ha erős lenne is, amíg nem alakul ki mögötte tömegtámogatás – vagyis a mély társadalmi válság talaján, a baloldali militánsok hosszú, önfeláldozó heroikus küzdelme után a baloldali elemzés nem győz meg jelentős társadalmi rétegeket -, addig a baloldal nem gondolhat reálisan a hatalom megragadására.

Ugyanakkor a következetes elmélet és kritika eszközeivel afelé lökheti az egész társadalmi felépítményt, hogy annyi baloldali jellegű célt tűzzön maga elé, amennyit csak tud.

Egy olyan országban, mint Románia, az első dolog, amely ellen nyomást fejthet ki a baloldal, a privilégiumok léte¹¹ – ugyanakkor egy rendszerszintű válság idején a kapitalizmus általános tendenciája a privilégiumok kikényszerítése.¹² Bár a privilégiumok a premodernitás jelei, és a nagytőke nem egy képviselője is támadja őket, a privilégiu­mok általánosan a csúcsbürokráciához kötődnek, amely mint olyan, a kapitalizmus egyik legjelentősebb támogatója. Éppen ezért a privilégi­umokkal szembeni ellenállás jórészt a közszférában elért kiváltságok ellen irányul. Azonban a hatalmon lévő demokrata liberálisok láthatólag nem csupán a közszférában osztogatott privilégiumokat szándékoznak csökkenteni, hanem megkurtítanák magukat a közszolgáltatásokat is, hogy ezáltal több állami forrást lehessen a magánszféra támogatására átirányítani. De valóban tudna-e abból is profitálni a magánszektor, ha csupán a privilegizált rétegek veszítenének jövedelmükből? Ez az oka, hogy a jobboldal csak következetlenül támadja a privilégiumokat, arról nem is beszélve, hogy a privilégiumok nem csupán egy túlhaladott rendszer avítt emlékei, hanem a rendszer jelenlegi válságának jelei is: regnálásának végéhez közeledve a kapitalizmus saját korai formájára kezd emlékeztetni, amikor a bürokrácia erős volt, és a privilégiumokat teljesen természetesnek tartották.

Egy másik szempont, amelyet a következetes baloldalnak hangsú­lyoznia kell, a bürokrácia csökkentése: a szinekúrák megszüntetése, és a hatékony irányítás meghonosítása mind a felső, mind pedig az alsó szinteken. De vajon hol lesznek majd munkahelyek, mikor az emberi munkaerőt kiváltó új ipari forradalom hatására az állások száma drámai mértékben csökken? Hát a baloldal hagyományosan nem a foglalkozta­tottság növeléséért harcol?

Mi lehet itt az álláspontunk alapja? Arról van szó, hogy csupán a hamis és értelmetlen munkahelyek (gondoljunk csak a hadseregre, a külön­féle biztonsági őrökre, a rossz menedzsmentekre és az egyházakra, a rengeteg adminisztratív állásra) számának csökkentésével jelenhetnek meg valódi formájukban a dominancia-alávetettség strukturális viszonyai, amelyeket nem homályosít el a parazita foglalkozások és munkahelyek áradata. Kik tartoznak a bürokráciához, és melyek azok a foglalkozások, amelyek ellentétben állnak általában véve a kapitalizmus logikájával, a hatékony irányítás szükségleteivel, illetve a korrektség elvárásaival? Túl összetett probléma ez ahhoz, hogy néhány szóval elintézhessük. Elég, ha megemlítjük a számtalan igazgatót, főnököt és vezetőt, az irányító és privilegizált rétegek megannyi tagját. És ne feledkezzünk meg róla, hogy hány elszegényedett munkanélküli számára jelent megoldást a hadsereg, vagy nézzük a minden rendű és rangú papok és szerzetesek hihetetlen burjánzását, akiket a különböző teológiai főiskolák és fakultások ontanak, vagy a jogi karokon végző jogászok és ügyvédek tömegeit, akik már pályakezdőként munkanélküliek lesznek (leszámítva néhányukat, akik politikai pályára lépnek), netán a biztonsági tanácsadók és biztonsági őrök sokaságát, akiket a biztonsági cégek a VIP-ek és tulajdonuk meg­óvására alkalmaznak. És – amint azt jól tudjuk – a rendszer válságának időszakában az államnak nincs pénze olyasféle társadalmi szolgáltatá­sokra, mint a kultúra vagy az egészségügy, de rengeteget költ a rendőrök és a börtöncellák számának növelésére, amelyek mindazonáltal nem bizonyulnak elegendőnek.

Két dolgot szeretnék itt megjegyezni. Először is, a baloldalnak nem szabad arra számítania, hogy majd a kapitalizmus logikája automatikusan magától csökkenteni fogja a bürokráciát és az abszurd foglalkozások számát, hiszen az elsősorban a magánérdekeltségek eszköze: manap­ság a szimfonikus zenekarok tagjai és a múzeumi teremőrök könnyen munkanélkülivé válhatnak, hiszen a tőkének inkább olyan emberekre van igénye, akik anyagi javakat fogyasztanak, és nem annyira a kultú­rával foglalkoznak. Másodszor, éppen a parazitajellegű és felesleges foglalkozások csökkentése vezet a kreatív munkák szükségességét és lehetőségét felismerő tudatosság kialakulásához.¹³

Egy másik aspektus a következetesen felfogott demokráciáért folyta­tandó harc. A törvények teljes betartása, és az a törekvés, hogy a politikai gyakorlat és a bürokrácia autonóm tendenciáinak konkrét kritikájával túllépjen a demokrácia formalista jellegén, valamint a gazdasági és társadalmi jogokért folytatott harc is olyan eszközök, amelyek segít­ségével a következetes baloldal meghatározhatja jelenlegi szerepét. Hogy egy konkrét példát vegyünk: az ember nem léphet fel hatékonyan a pauperizálódás csökkentéséért, ha egyben nem kritizálja azokat a privilégiumokat, amelyek bizonyos rétegek számára lehetővé teszik, hogy kimaradjanak a jóléti állam általános leépítésének kedvezőtlen hatásaiból; hiszen ami egyesek számára állami szubvenció, az mások számára költségként jelentkezik. Egy másik példa: a kapitalizmus jelen­legi rendszerszintű válságában mind több és több állami és magánjellegű támadás történik az olyan modern alapelvek ellen, mint az ártatlanság vélelme, a tiltakozás és az ellenállás joga; a következetes baloldalnak lehetősége van nyomást kifejteni a társadalmi felfordulás és az erőszak terjedésével szemben azáltal, hogy tartózkodik az ilyen támadásoktól.

Mindezen eszközökkel a baloldal jobban megértheti a politikai helyze­tet, és fejlesztheti a tömegek politikai tudatosságát.

A nyomásgyakorlás nem csupán elméleti, de gyakorlati cél is egyben. De a nyomásgyakorlás praxisa természetesen folyamatos elméleti munkát is igényel.

 

I. 3. A „baloldal" kritikája

Mindezidáig egyetlen romániai baloldali párt sem vállalta fel ezeket a feladatokat. Vagy az explicit jobboldal partnerei voltak, vagy a kormány­zat megbízottai, netán a kerítés tövében acsargó kutyák, akik bárkinek hajlandóak a farkukat csóválni, aki koncot vet nekik. Így például ami­óta a globalizáció delokalizálta a tőkét, a szakszervezetek mindenütt válságban vannak. 2010 első félévében a romániai szakszervezetek a megszorító intézkedések elleni demonstrációikkal kevesebb embert tudtak megmozgatni, mint egy-egy azonos időben tartott rap-koncert. Ez nem csupán azért volt így, mert az ipari munkásosztály válságba került (részben a tudományos-technikai forradalom, részben pedig a román ipar 1989 decemberét követő szétverése miatt), hanem azért is, mert a teljes költségvetési szektort lefedő szakszervezetek azt a csúcsbürokráciát is „képviselték", amely privilégiumainak csökkentése ellen küzdött, és így nem volt tovább hitelük az egyszerű emberek szemében.

Tekintetbe véve, hogy a szakszervezetek mindmáig csupán a pártok, azok közül is legfőképp a szociáldemokraták „népi" támogatóiként funk­cionáltak, jól látszik a romániai baloldal egyik legfontosabb problémája: csupán pénzt követelt a szociális célokra – azt is inkább az államtól, mint a magántulajdonosoktól, hiszen egyszerre támogatta a nyereségadó, valamint a munkáltatók által az állami szociális alapba történő befizetések csökkentését – és nem kérdőjelezte meg általában véve a magántulaj­don szabta viszonyokat. Ebből a szempontból egység és folytonosság figyelhető meg a „baloldal" minden irányzata között.

Ez a „baloldal" csupán a politikai bürokrácia egy részének trükkje, amelynek nincsenek sem modern gondolatai, sem specifikus baloldali ideáljai, és csupán a hatalom megszerzésének célja mozgatja, hogy így szivattyúzhassa el az állami pénzeket és biztosíthassa tagjainak szemé­lyes gazdagságát. A „baloldali elit" még a Weber Protestáns etikájában megfogalmazott kapitalista tulajdonosi szemléletet sem érzi magáénak: 1989 decemberét követően éppen ez az „elit" volt az első, amely az állam legnyíltabb lerablását, és saját tagjainak hivalkodó luxuséletét támogatta. A nacionalista szlogenektől eltekintve még a hazafias értékektől is távol állt; ez a „baloldali elit" annak a fejszének a nyele, amely az országot sújtja.¹⁴

A baloldal gyenge minősége miatt a romániai jobboldal sem lehet magas szinten. Ebben az összefüggésben a nyíltan jobboldali demok­rata liberálisok megkezdték ugyan a privilégiumok csökkentését, ám a belső modernizáció kísérletéért cserébe még jobban alá kellett vetniük az országot a kapitalizmus nemzetközi erőinek, ugyanúgy, ahogyan azt a szociáldemokraták is tették. Az viszont, hogy a demokrata liberálisok a privilégiumok csökkentéséből csak politikai tőkét akartak kovácsolni, illetve minderre csupán a válság nyomása alatt került sor, ebből a szem­pontból nem számít: a szociáldemokratákat még az ilyen célok sem tudták rávenni efféle intézkedésekre.

Miért vagyok én ennyire dühös a romániai szociáldemokráciára? Mert a modern értékek átvétele és a privilégiumok csökkentése valójában baloldali célok, ám ezek a célok semmiféle visszhangot nem keltettek a romániai „baloldal" és értelmiségi képviselői körében. Nem törekszenek következetes modernizációra, egybefonódtak és mindmáig egybefonód­nak a privilegizáltakkal, sőt még a Felvilágosodás értékeit sem képviselik – hogy a kommunista értékekről ne is szóljunk -, csupán (bár eléggé leplezett módon) az egykori sztálinista nómenklatúrát támogatják. Ez az oka, hogy az értelmiségiek a demokrata liberálisok uszályába kerültek, fennszóval hangoztatják antikommunizmusukat, és persze azért gondo­san ügyelnek saját funkcióik kiváltságaira is.

A szociáldemokraták soha nem beszéltek arról, hogy a magánveszte­ségeket a közalapokból finanszírozzák, és arról a tényről, hogy a sokakat érintő megszorítások jelentik azt az árat, amelyet a magántulajdonért fizetni kell. Nem voltak hajlandóak felismerni, hogy az a jobboldali politika, amelyhez a kezdetektől kötődtek, valójában osztálypolitika: átvették a teljes jobboldali ideológiát. Soha nem voltak képesek hibáikat felismerni: hogy 1989 decemberét követően leromboltak minden, a makroszintű tervezéshez és a köztulajdonhoz köthető ideológiát, és hogy az előző rendszer annyi anyagi, szerveződési és pszichológiai realizálódását tették tönkre, amennyit csak bírtak. Ez egyben annak a modernizációs fejlődésnek a lerombolását is jelentette, amelyet Románia addig elért. A szociáldemokratáknak nem volt semmiféle konkrét vagy ésszerű javas­latuk a megszorító intézkedésekkel szemben, hiszen azokat képviselik, akik a közjavak fosztogatásából, a kizsákmányolásból és a társadalmi megosztottságból kovácsolták ki szerencséjüket, akik kiirtották a szolida­ritás, a közjavak, vagy a baloldali harcosság minden formáját. Soha nem kértek bocsánatot azért az elfecsérelt két évtizedért, amelyet a fejlesztés­re, a nyomor enyhítésére és az alternatívák kidolgozására lehetett volna fordítani. Véleményem szerint a szociáldemokrácia, „szélsőbaloldali" partnereivel együtt, a baloldali gondolat rosszindulatú ellensége, mert egyszerűen elsíbolták a baloldaliság gondolatát,¹⁵ és növelték a népes­ség politikai zavarodottságát. Bár természetesen jól tudjuk, hogy minden politikai ideológiát és erőt összetett objektív és szubjektív tényezők határoznak meg, mégis merengjünk el azon, hogy mi történhetett volna, ha a szociáldemokraták nem úgy működnek az elmúlt két évtized során, mint ahogyan azt tették.

Röviden, a baloldal nem csupán az egykori sztálinizmus miatt van válságban, hanem sokkal inkább – hiszen a közelebbi okok mindig na­gyobb hatásúak, mint a távolabbiak – a szociáldemokrácia 1989 utáni szereplése miatt. De így vagy úgy, mindkettő ugyanazt képviseli: az antimarxizmust és az antikommunizmust.

A teljes politikai osztály és a mainstream értelmiségiek – kormányon vagy ellenzékben – csakis a politikai formára fordítanak figyelmet (és a választásokra koncentrálnak, függetlenül a soha nem orvosolt csalások­tól), de még ezzel a formával sem tudnak mint kezdeni, nem beszélve a társadalmi vagy gazdasági bázisról.¹⁶ Ez az egész osztály eléggé káros ahhoz, hogy lecseréljék őket.

Ennek az osztálynak minden része hatalomra törekszik – bár jelenleg a szociáldemokraták és a liberálisok akarnak hatalomra kerülni -, és nem­igen válogatnak az ehhez szükséges eszközökben. Jelenleg a politikai „ellenzék" arra számít, hogy majd hatalomra kerülhet, mikor a népesség többségének anyagi helyzete odáig romlik, hogy az emberek megfeled­keznek róla: ez a helyzet nem kis részben éppen a szociáldemokraták és a liberálisok politikája és viselkedése miatt alakult ki. A szociáldemokraták és liberálisok néhány képviselője egyenesen a tömegek irracionális radikalizálódásában bízik, vagyis ők már nem gondolják úgy, hogy a jelen szisztémában a választások jelentik az egyetlen rotációs lehetőséget, és így tulajdonképpen magát a szisztémát változtatnák meg. Az egész politikai osztály azt szeretné, ha az emberek nem gondolkodnának a lehetséges alternatívákon, és radikalizmusuk elmerülne a népbutításban, a giccses szórakozásokban és a fatalizmusban. A politikai osztály tagjai az embereket olyan gyerekekké akarják süllyeszteni, akik a cirkuszért és a politikai látványosságokért cserébe elfogadják uraik elmaszkírozott autoritarizmusát, vagy olyan bolondokká, akik élvezetet találnak uraik periodikus le- és felváltásában.¹⁷ Így a mai „baloldal" úgy viselkedik, mint a weimari elit, amely olyan helyzetet alakított ki, ahol a németekkel kénytelen-kelletlen elfogadtatták a nácizmust, csak hogy a rendszeren belül maradó „alternatívát" preferálják.

I. 4. Dialektika

A második kérdés, amivel itt foglalkozunk, az az állításom, hogy a jelen­legi nyíltan jobboldali kormányzat (a korábbi szociáldemokraták csupán leplezett jobboldaliak voltak), amely javaslatot tett bizonyos progresszív politikai lépésekre – így a privilégiumok csökkentésére -, megfelelőbb helyzetet teremt egy következetes baloldal számára. Vajon nem árulás-e ez egy baloldali nézőpontból? Nem, hiszen egyértelműen rámutattam, hogy milyen ellentmondásos módon történik ezeknek a politikáknak a bevezetése.

A Demokrata Liberális Párt egy nyíltan jobboldali párt, amely nem csupán a privilégiumok és a korrupció letörésének jelszavával került hatalomra, hanem főleg jobboldali gazdaságpolitikája és elszánt anti­kommunizmusa miatt. Igen ám, de a jobboldali gazdaságpolitikát a szo­ciáldemokratáktól és a liberálisoktól örökölték, és a demokrata liberálisok antikommunizmusa csupán harsányabb, mint a szociáldemokratáké és a liberálisoké.

Ráadásul egyáltalán nem beszélek a népi/liberális demokrata kormány és a következetes baloldal között kötendő szövetségről, csupán arról, hogy a progresszív célokat, mint olyanokat, támogatni kell (függetlenül attól, hogy kinek a céljai), és így esetről-esetre lehet bizonyos párto­kat vagy politikákat támogatni, amennyiben azok progresszív célokat követnek. Természetesen mindig meg kell vitatni, hogy az adott célok valóban progresszívek-e, és az új problémákat az elmélet mérlegére kell helyezni, de a baloldali alapelveknek és céloknak túl kell lépniük a kliséken, és nyomást kell gyakorolni ezeknek a céloknak a megvalósu­lása érdekében.

Ehhez fűződően meg kell említenem, hogy 1899-ben az ifjú romániai szociáldemokrata párt legfontosabb tagjai átléptek a liberális pártba. Ezt azzal indokolták, hogy a szocializmus nincs napirenden, de a liberális cél – az ország modernizálása – progresszív és szükségszerű, ezért sokkal realistább lenne ezt a célkitűzést támogatni, és elnapolni a szoci­alista „ideálokat". Önmagukat „nagylelkűeknek" nevezték, és az eset „a nagylelkűek árulása" néven vonult be a történelembe. Szóval magam is efféle „nagylelkű" volnék? Egyáltalán nem. Én úgy vélem, hogy nem egy pártot, hanem egy célkitűzést kell támogatni, és ezért egy következetes baloldalnak bármely olyan pártot kritikával kell illetnie, amely elutasítja ezt a progresszív célt, vagy nem viszi végig azt. Csak ha a gondolko­dás korábban rögzült formáit és a (fétissé alakuló)¹⁸ leegyszerűsített koncepciókat meghaladjuk, akkor leszünk képesek újítani: konkrétan úgy, hogy a következetes baloldal teljes elméleti munkáját és gyakorlati tevékenységét az erőviszonyok megváltoztatásának kiindulópontjává alakíthassuk át.¹⁹

II. Az elmélet elemei

1.  Az első fontos szempont a társadalmi struktúra világos osztályanalízisének szükségessége (amit a mai romániai értelmiség elkerül). Az osztályok és egyéb kategóriák generálják a hatalmi viszonyokat, és így az erőviszonyokat. Már beszéltem a bürokráciáról, amelynek felső rétege, mind az állami, mind pedig a magánbürokráciában, erősen összekapcsolódik a nagy magántulajdonok birtokosaival, illetve összefonódik azokkal – ők azok, akik ennek a tulajdonnak a megtartásában érdekeltek, és így általában véve az uralkodó osztályt alkotják.

A kapitalista vezető rétegek valódi kihívója a proletariátus. Ha ezt nem keverjük össze az első ipari forradalom korának munkásosztályával – ahogy azt mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokraták tették -, hanem úgy határozzuk meg, mint azokat, akik termelőeszközök (Marx)²⁰ , vagy egyéb, a létfenntartáshoz szükséges eszközök²¹ híján saját munkaerejüket kénytelenek áruba bocsátani, akkor az, hogy miként lesz a proletár rétegekből, illetve a proletár jellegű rétegekből (ideértve az alsóbb- és középszintű bürokratákat, az orvosokat, tanárokat stb.) egy világos osztálytudattal rendelkező önmagáért való osztály (Marx), a legfontosabb kérdés a következetes baloldal számára.

2.  Bár mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a sztálinizmus kialakulása, illetve a forradalom elárulása nem a vezetők hitszegéséből, hanem abból a komplex problémahalmazból eredt, hogy a XX. században nem voltak meg a szocializmus objektív feltételei, és igen gyengének bizonyultak a szubjektív feltételek (beleértve ebbe a baloldal vezetőinek viselkedését is), Trockijnak valahol mégis csak igaza volt. A vezetők viselkedésének nem csak arra lehet befolyása, hogy a történelmi feltételeket és a virtuális alkalmakat konkrét, megfelelő, alkalmas pillanatokká (kairosz) fordítsa át a nekik tetsző célok érdekében, hanem le is tudja rombolni ezeket a feltételeket. A vezetők viselkedése egyike azoknak a fő alkotórészeknek, amelyeknek együtt kell lenniük a kitűzött célok eléréséhez: a fortuna önmagában nem elég, a virtú is szükséges, ahogyan azt Machiavelli hangsúlyozta, és Althusser is bebizonyította.²² A virtú éppen a vezetők képessége arra, hogy megértsék némely illékony és véletlenszerű elem lehetőségét, és azokat egy koherens logika keretei között egyesítsék.

Hogy egy olyan szót használjunk, amely már előkerült ebben a tanul­mányban, a baloldal vezetőinek viselkedése heroikus kell, hogy legyen. De mi is egy hős? Olyasvalaki, akinek progresszív ideáljai vannak, és úgy cselekszik, hogy konkrét tetteit ezekhez az ideálokhoz közelítse. Cselekedetei így nem csupán azt feltételezik, hogy képes legyen álmodni, társadalmi ideálokat megfogalmazni, vagyis túllépni azokon az általános individualista nézeteken, amelyekre az embereket az emberiség egész „előtörténete" (Marx) során oktatták, de azt is, hogy ezeket az ideálokat, a társadalom, az emberek, a tömegek érdekeit a legelső helyre állítsa. Heroikusan viselkedve az ember ezeket az ideálokat és társadalmi érdekeket fontosabbnak tekinti, mint saját mindennapi jólétét és belső késztetéseit az individuális, saját boldogságra: a hős intenzív módon él, és mivel saját élete oly drága neki, képes feláldozni is magát ezért az életért. Valójában élete csak akkor kap értéket és értelmet, ha képes saját ideáljainak megfelelően, következetesen cselekedni.

Egy ilyen embernek intellektuális perspektívája van az életről, habár nem értelmiségi: az emberi létet problematizálja, megkérdőjelezi önma­gát, kétségei vannak, és ideáljainak megfelelő terheket vállal magára. Ezért a hős nem egyszerűen csak az extrém választások, vagy éppen az extrém önfeláldozás embere, hanem olyasvalaki, aki következetesen, az eszméivel összhangban cselekszik.

Egy akármilyen vezetőhöz képest a baloldali vezetőnek még inkább szükséges felvállalnia ezt a heroizmust, hiszen a baloldal, mint olyan, magába foglalja a dominancia-alávetettség rendjével szembeni társa­dalmi ideálokat. De vajon vannak-e a mai szociáldemokráciának efféle ideáljai? A válasz zavarba ejtő lehet. Ez megmagyarázza, hogy az 1989 utáni Románia szociáldemokráciájának vezetői miért szegődtek a csúcs­bürokrácia szolgálatába, és nem az egyszerű dolgozó emberek érdekeit tartották szem előtt.

A problémának nyilvánvalóan van egy pszichológiai aspektusa is. Jelenleg (de nem csupán jelenleg, hiszen viselkedésük már 1989 decem­berétől fogva eléggé egyértelmű volt) azt láthatjuk, hogy a szociáldemok­rata vezetők hatalomvágya elnyom minden késztetést, hogy az ország érdekét nézzék, és hogy azon egyszerű emberek oldalára álljanak, akik közül származnak. Ha mindezen aspektust következetesen átgondolták volna, akkor lehetetlen azt feltételezni, hogy tudatosan ilyen irányt szab­tak az országnak, hogy akarattal okoztak óriási szenvedést, és tékozolták el honfitársaik életét. De hát pontosan ezt tették. Ha így volt, akkor még olyasféle értelmiségieknek sem tekinthetjük őket, aminek tűnnek.

Ha a modell rossz volt, akkor mai örökösei még rosszabbak. A mai szociáldemokrata vezetőknek sem progresszív társadalmi ideáljai, sem semmiféle heroikus attitűdjük nincsen az országot sújtó masszív válság­gal szemben. Következésképpen a heroikus attitűdöt nem a körükben kell keresni.

3. Amint tudjuk, a gazdasági válság meglehetősen erős hajlamot gerjesz­tett a nyugati ideológiában a kapitalizmus erkölcsi magyarázatára. Ez a tendencia alárendelődik és beleolvad a rendszer általános legitimációjá­ba. De hiába, hogy a bankárok kapzsiságáról, a jogosulatlan jutalmakról, a politikailag irányított nagy magáncégek elutasításáról szóló gondolatok általában véve a kapitalista rend védelmének szempontjából indulnak ki (azáltal, hogy csupán ezeket tekintik a válság elsődleges okainak), Ro­mániában még ez a kapitalista „moralizálás" sem volt képes támogatást szerezni. A szociáldemokraták különösképpen felelősek ezért az elutasí­tásért, és hogy a morális aspektusokat gúnyos tényekké transzformálták. Kritizálták ugyan az emberek önzését, de mint már említettem, számukra a romániai társadalom kívánatos mintája a (nyugati) kapitalizmus, mintha a kapitalizmus egyáltalában morális lehetne. Kritizálták a csúcsbürokraták privilégiumainak megszüntetését, de nem kérdőjelezték meg, hogy ezek­nek a kiváltságos fizetéseknek és nyugdíjaknak az állami finanszírozása – vagyis az egész nép, köztük az alacsony fizetésű és nyugdíjú emberek általi finanszírozása – morális lehet-e.

Néhány privilégium megszüntetésével a jobboldali liberális-demokraták megpróbálták korrigálni az állam túlköltekezését, és a csúcsbürokráciá­nak való alávetettségét. Így annak a fentebb már említett tendenciának engedelmeskedtek, amely rendszerszintű válság esetén nem kapitalista módszerek segítségével igyekszik segíteni a kapitalizmus működését. De a kapitalizmussal kapcsolatos morális hozzáállásuk is ellentmondá­sos: nem csupán azért, mert bizonyos privilégiumok eltörlésével saját klientúrájuk egy részét, és vele hatalmuk egy részét is elveszítik, hanem azért is, mert maga a rendszer a csúcsbürokrácia és a burzsoázia egy-befonódásán alapul. És saját propagandájuk is csak kevéssé legitimálja moralizáló irányzatukat, hiszen az valahogy nemigen képes illeszkedni a dominancia strukturális viszonyainak fenntartásához. Akárhogyan is, az egész politikai osztály az individualizmust teszi meg filozófiája alapjá­nak, és a szolidaritás, a közjavak és a közösségi érdekek csupán egyes, véletlenszerű kampányok témájául szolgálnak.

4. A gazdasági logika összekapcsolódik a morális ítéletek logikájával.²³ A jelenlegi világválság azt mutatja, hogy a kapitalizmus növekedése többé már nem igazolható: bár még mindig akadnak olyan zúgok, ahol van lehetőség a beruházásra,²⁴ és ezek tovább táplálják a növekedést, ám a gazdasági rendszert, mint olyat, kiszárították a folyamatos profithajsza kísérői: a fegyverkezés, az erőforrások elherdálása, az irracionális fo­gyasztói vágyakat generáló reklámok. És hiába maradtak még a kapita­lizmus növekedését tápláló rejtett zúgok, az általános veszteségek immár felülmúlják a nyereségeket. Ezek a veszteségek szabják meg, hogy a gazdaságot éppen olyan fontosnak tekintik, mint az emberi tevékenység morális/általános társadalmi legitimációját.

A jobboldali ideológiát átvéve a romániai „baloldal" úgy látja, hogy az ország jövendő fellendülésének záloga a kapitalista fogyasztás támogatása. Itt nincs most helyünk arra, hogy megvitassuk ennek az elvárásnak az ellentmondásos jellegét. De hogyan képviselhetné azt egy baloldali nézet, hogy az állam adóik csökkentésével támogassa a tőketulajdonosokat, másfelől viszont csökkentse a szociális beruházá­sokra és kiadásokra költött összegeket? És miként lehet baloldali hangon kifejezni az együttérzést a szegény bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal, és egy szóval sem említeni, hogy a privilégiumok csökkentésével lehet­ne növelni az állam bevételeit, és így csökkenteni a szegény rétegeket sújtó megszorításokat? Mennyire lehet baloldali és morális az, ha valaki burkoltan a tisztességtelen privilegizált fizetések és nyugdíjak fenntartá­sát várja el az államtól – vagyis azoktól a sérülékeny rétegektől, akiket a baloldal állítólag képviselni hivatott? Miként lehet valaki baloldali úgy, hogy a kapitalizmus egyre növekvő ellentmondásai láttán, amelyek a magángazdálkodás és magánirányítás következményei, nem igyekszik minden módon fellépni ezek ellen – pedig ez éppen az állammal, valamint az egyszerű bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal jelentene „szolidaritást"? Nem éppen ez – a nyereségek privatizációja és a veszteségek államo­sítása – bizonyítja a kapitalizmus olyan strukturális ellentmondását, amely miatt túl kell haladni, hiszen már többet pusztít el, mint amennyit felépíteni képes?

5. A hamis baloldal kritikája immár nem a baloldal történelmi szektásságának egyszerű kifejeződése, amikor az egyik szekta szemben állt az összes többivel. A világban ma felhalmozódott ellentmondások azt kíván­ják az emberektől, hogy itt és most dolgozzanak ki konkrét alternatívákat, hogy legyenek innovatívak. A baloldal immár nem szorítkozhat arra, hogy a rendszeren belül nyomást gyakorolva részlegesen a munkaerő adásvételének kondícióit javítsa. Mernie kell egy új társadalmi projectben gondolkodnia: nyomást kell gyakorolnia a rendszer ellen.²⁵

A kapitalizmus átalakításához szükséges az ilyen nyomás: és ha ez a nyomás minden területen érvényesül, akkor az olyan partikuláris célok, mint a következetes demokrácia, a következetes kapitalista egyenlőség (vagyis a kiváltságok elvetése, az emberi jogok korlátozásainak meg­szűntetése), a politikai diskurzusok következetes logikája a társadalmi rend új koncepciójában olvad egybe, amely új formában reprezentálja majd az ember korlátait és lehetőségeit. Ez annyit tesz, hogy ennek az új koncepciónak és reprezentációnak az objektív előfeltételei – a terme­lőerők és a strukturális viszonyok közötti mély ellentmondások – találkoz­nak a szubjektív feltételekkel. Manapság valóban megvannak az objektív feltételek, és bár az emberek állítólag képesek előre látni cselekedeteiket és azok következményeit, a közösségek – úgy tűnik – nem képesek meg­jósolni a társadalom e rendjének és rendetlenségének eredményeit: a feloldhatatlan ellentétek és a globális problémák rendszerszintű válságot gerjesztenek, és emberi életek pazarlódnak el. Ezt a mozgást tovább erősíti, hogy a baloldal – nem csupán Romániában – még nem kászáló­dott ki történelmi válságából. A domináns baloldal, amelyet a jobboldal is figyelembe vesz, azokat a szociáldemokrata nézeteket vallja, amelyeket fentebb kifejtettem. A kapitalizmus átalakításának objektív és szubjektív feltételei eleddig még nem találkoztak.

Emlékezzünk arra, miként figyelmeztetett Lenin egy évszázaddal ezelőtt: „Tévedés volna azt gondolni, hogy a forradalmi osztályok mindig elég erősek ahhoz, hogy véghezvigyék a forradalmat, amikor a forradalom a társadalmi és gazdasági fejlődés feltételei folytán teljesen megérett. Nem, az emberi társadalom nem ilyen ésszerű és nem ilyen »kényelmes« az élenjáró elemek szempontjából. A forradalom megér­lelődhet, s meglehet, hogy a forradalmi alkotóerők nem elégségesek ennek megvalósításához – ilyenkor a társadalom rothadásnak indul, s ez a rothadás olykor évtizedekig elhúzódik."²⁶

Ennek a rothadási periódusnak a megrövidítése kell, hogy mot d'ordre legyen világszerte a mai baloldal számára.

Jegyzetek

1 Amíg a különféle szervezetek (mint a kormányok, a bíróságok, a hadsereg, az egyházak, az egészségügyi és kulturális szervezetek) tisztviselőinek hierarchikus felépítménye, illetve a „szakemberek karrierje", legyenek azok akár közszolgálati alkalmazottak, vagy különféle hivatalnokok, olyan meritokratikus szabályokon, pro­fesszionális normákon, karrierlehetőségeken és átfogó procedúrákon nyugszanak, amelyek lehetővé teszik a társadalom racionális fejlődését és ellenőrzését, addig a bürokráciát általánosan nélkülözhetetlennek, de egyben vagy 1. a demokráciával szembenállónak, vagy 2. egyfajta meglehetősen neutrális szerveződésnek és gyakorlatnak tekintik. A második elemzés értelmében a bürokrácia a hivatalnokok (mindenféle szintű hivatali dolgozók) alkotta köztes réteg, amely az irányítók és az irányítottak közti kapcsolatrendszer logikájába ékelődik, és elmélyíti a társadalom feletti hatalmat, mivel éppen köztes pozíciójának következtében maga ez a réteg is az irányítókhoz tartozik, vagy a társadalom rétegződése szempontjából az irányí­tókhoz is és az irányítottakhoz is (mindezt különböző szinteken, a legkülönbözőbb intézményeknek és beosztásoknak megfelelően).

Gazdasági szempontból nézve a bürokrácia a szolgáltatások birodalmába tar­tozik, és leginkább azok közé, amelyek értelmiségi specializációt kívánnak meg. Fontos, hogy a bürokrácia maga is rétegzett, és felső/magas, közép- és alacsony szintű bürokráciára oszlik. Egy tábornok, egy kórház vagy színház igazgatója, egy magas szintű köztisztviselő, egy rektor vagy dékán, egy bank ügyvezető igazgatója stb. olyan státuszban van, hogy már a burzsoázia felső rétegéhez kerül közel, míg az alacsonyabb rangú tisztek, egy orvos vagy egy nővér, egy tanár stb. státusza a burzsoázia középső rétegeihez vagy a kispolgársághoz kapcsolja őket. Mindazonáltal az egész bürokrácia közvetett kapcsolatban áll a fizikai munkával, és ezt a kapcsolatot alaposan számításba kell venni. Ennek a pozíciónak legfontosabb jellegzetessége a bürokrácia nagy részének közvetlen kapcsolata az állammal: ezen a kapcsolaton keresztül a bürokráciának ez a része társadalmi helyzetének megfelelő mértékben használhatja közvetítő hatalmát, vagyis azokat az eszközöket, amelyek általában véve a hatalmi viszonyok (az alávetés-alávetettség/kizsákmányoltság) konzerválására szolgálnak, hogy ily módon biztosíthassa saját céljaira az állam bevételeinek egy jelentős részét. Ez az aspektus rámutat arra, hogy miért növekszik az állami bürokrácia autonómiája az állammal, valamint az egyes intézmények személytelen irányítási szabályaival szemben; ezek az emberek tudatukban egyszerre függenek az államtól, és ezzel egy időben uralják is azt – ennek hatására hajlamosak elidegenedni a valóságos uralmi-alávetettségi struktúráktól, hiszen az „államtól" kapják fizetésüket, jutta­tásaikat és ösztönzőiket.

Szükségünk van egy koncepcióra a bürokráciáról, hogy láthassuk: a burzsoá­zia és a proletariátus között feszülő antagonizmus egy összetett köztes rétegen szűrődik át, amelynek különböző részei a két osztály irányában asszimilálódnak.

2 Hogyan lehetne megmagyarázni az általános tolvajlást és korrupciót? A feno­menológia segít megérteni, hogy az emberek az általuk osztott értékek mentén cselekszenek, amelyek legitimálják vagy éppen megtiltják elsődleges intencióikat. „Tudatuk", amely valamely adott cselekvésre motiválja őket, vagy megakadályozza azt, egyrészt csupán különböző értékek konfrontációját jelenti, illetve tartalmaz­za, másrészt pedig különböző késztetéseiket és szükségleteiket. Az uralmon lévők által mutatott példa is igen fontos ezeknek az értékeknek a felépülésében, amelyek az őket érő befolyások hatása alatt elgondolt normatívákat tükrözik. Az általuk elismert, felvállalt vagy elutasított értékeket az emberek különféle virtu­ális vagy valóságos szituációkban vizsgálják, illetve figyelembe veszik mások tapasztalatait, ezáltal alternatívákat alkotnak, és kialakítják végső intencióikat. Az uralmon lévők példája meghatározza, hogy az egyszerű emberek hajlamosak megbocsátani maguknak egy olyasféle Jean Valjeani bűnt, amelyben maguk is szívesen osztoznának.

A sztálinizmus idején, bár számos vezető példája „igazolta" az emberek szá­mára, hogy „mindenki lop a munkahelyéről", az e kérdésre koncentráló hivatalos értékek ellentmondtak ennek, és a köztulajdont az általános jólét zálogának tekin­tették. A személyes jólétről úgy tartották, hogy az az ország általános fejlődésének eredménye. 1989 decemberét követően mind a teljes uralkodó osztály, mind pedig a hivatalos értékek példája az egyéni jólétet legitimálta, semmibe vették a köztu­lajdont és az általános jólétet, és (a szociológiai individualizmus keretein belül) azt sugallták, hogy csakis egyéni taktikákon keresztül, ahol „a cél szentesíti az eszközt" és „az alkalom szüli a jogot", válik elérhetővé a személyes jólét.

Sem a vallás befolyása, sem pedig a törvények szabályozó ereje nem erősebb a hivatalos értékeknél – amelyeket a politikai diskurzusok, a tömegmédia, a sza­bályok és az oktatás közvetít -, hiszen a lopkodást és a korrupciót nem fékezte meg az 1989-et követő új vallásos trend, mint ahogy korábban a represszív intézmények sem voltak erre képesek. Sőt, a lopás és a korrupció szintje 1990 óta sok ezerszeresére nőtt; az összes „morális" intézmény, így az egyház és az igazságszolgáltatás csupán egy olyan magatartás fennállását bizonyítják, amelyet a szlogenek és a tettek közötti eltérés jellemez.

3 Claude Karnoouh: „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă? ", http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

4 Lásd Alexandru Polgár: Roumanie: ce qui reste du communisme… http://lapenseelibre.fr/lapenseelibre23.aspx

5 Egyetlen hivatalos intézmény sem emelte fel szavát a Kommunista Párt újjá­alakítása ellen, bár a törvények tiltják a kommunista szimbólumok használatát és a kommunista propagandát. Ez nem csupán azt mutatja, hogy senki sem veszi komolyan ezeket a „kommunistákat", hanem azt is, hogy általában véve milyen kevéssé számítanak a törvények.

6 Report from the Commission to the European Parliament and the Council , 20. 7. 2010. http://ec.europa.eu/dgs/secretariat_general/cvm/docs/com_2010_401_en.pdf

7 Erre csak akkor kerülhet sor, ha a jelenlegi „ellenzék" – a szociáldemokraták és a liberálisok – nem kerülnek hatalomra.

8 Lásd Ana Bazac: „The ethics committee – concerns following an indirect experience", Bucharest Conference in Applied Ethics, 2nd edition: Ethics Committees and Other Ethical Tools, Universitatea din Bucureşti, Facultatea de Filosofie, Bukarest, 2009. október 30-31. http://www.bcae.ro/docs/2009/bcae_2009_bazac.pdf ; Ana Bazac: „Bureaucratic Inertia versus Democratic Communication Management in University Chairs", (Társszerzők: Sergiu Băltăţescu, Floare Chipea, lonel Cioară, Adrian Hatos, Sorana Săveanu), Educaţie si schimbare socială. Perspective sociologice şi comunicaţionale, Editura Universităţii din Oradea, Oradea, 2010. 333-338.

9 1989 előtt egy társadalmi ideálként jelent meg az emberek helyzetének szisz­tematikus fejlesztése. Ezt az ideált elsősorban nem a szocialista jellegű hatalom legitimálásának szükséglete miatt hangoztatták, hanem egy kommunista jellegű ideál logikájából következően.

10 Ahogyan azt Constantin Gheorghe (a szociáldemokrata párt tagja, aki magát „baloldali liberálisként" definiálja) írta Claude Karnoouh „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă?" című írására válaszolva: http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

11 A jelenlegi Romániában a legfontosabb privilégiumok az államilag fizetett bíráknak, katonatiszteknek, diplomatáknak, parlamenti képviselőknek és magas rangú tisztviselőknek adott óriási fizetések és nyugdíjak. Ezek a privilégiumok részben a sztálinista korszak örökségei, ám 1989 utáni mértékük a csúcsbürokrácia hatalomátvételének következménye.

12 Nézzük csupán a pénzügyi rendszer privilegizált státuszait: a bankok ügyvezető igazgatóinak adott óriási jutalmak – amelyek akkor is jártak, ha a bank nem termelt nyereséget – csupán azt követően tűntek elfogadhatatlan kapzsiságnak, hogy 2008-ban a válság megrázta a világgazdaságot. A válság és eme kapzsiság összefüggéseihez – elvetve néhány liberális közgazdász feltételezését, akik a bankárok kapzsiságát a válság fő okának tekintik – érdemes elolvasni Samir Amin vonatkozó írását: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise, Le Temps des Cerises, Párizs, 2009.; vagy Yvon Quiniou munkáját: „Imposture du capitalisme moral", Le Monde Diplomatique, 2010. július 3.

¹³ Emlékezzünk csak rá, hogy mit ír Marx A német ideológiában: „a kommunista társadalomban viszont, ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék". (Marx-Engels: A német ideológia. I. Feuerbach. Történelem. MEM, 3. k. 37.)

¹⁴ Egy modern, XIX. század végi román meseíró, Grigore Alexandrescu egyik ismert története, A fejsze és az erdő remekül példázza a politikai polarizáció kontinuitását: ha a fejszének nincs (fából készült) nyele, akkor hiába az ijesztő külső erő, nem képes kivágni a fákat.

¹⁵ Lásd a 2010 júliusi felmérést, ahol a megkérdezettek 58%-a állította, hogy elmenne szavazni, és ebből 40% a szociáldemokratákat preferálta. http://194.88.148.177/7c/e5/b5/ca/document_2010_07_22_7609721_0_sondaj_ipp.pdf

¹⁶   Romániában jól ismert kulturális motívum a politikai és jogi forma (felépítmény), valamint a gazdasági és társadalmi bázis/struktúra (alap) közötti kapcsolat. Ezt a gondolatmenetet még a XIX. század végének konzervatívjai dolgozták ki, és a két világháború közti időszakban tovább fejlesztették. A konzervatívok azt feltételezték, hogy a politikai modernizáció meg kell hogy feleljen a gazdasági struktúra szintjének, és így lehet organikus. Jobboldalról kritizálták a poszt-1848-as liberálisok által bevezetett politikai intézmények formalizmusát. Egyik megállapításuk szerint a politikai modernizáció ütemét egészen addig vissza kellene fogni, amíg az emberek organikusan létre nem hozzák az új gazdasági és társadalmi viszonyokat. 1989 decemberét követően a teljes politikai osztály ismét a kapitalista re-modernizáció (a kapitalista demokrácia) mellett sorakozott fel, lerombolva a gazdaság erejét és koherenciáját.

¹⁷ Egy román közmondás szerint „Az urak változása a bolondok öröme". Angolul ezt találtam: „Hope and expectation are a fool's income" (A remény és a várakozás a bolond jussa), illetve „The wise man is deceived once but the fool twice" (A bölcs egyszer téved, a bolond kétszer).

¹⁸ Akárcsak a mai Romániában, ahol a fő veszély, úgymond, az elnök autoriter hajlama lenne, bár nem látni bizonyítékokat erre a hajlamra. Ugyanakkor senki, aki erről a veszélyről beszél, nem szól egy szót sem a demokratikus átláthatóság, vagy a privilégiumok eltörlésének szükségességéről. Éppen ellenkezőleg, csendben igyekeznek eltussolni ezeket a problémákat, hiszen érdekükben áll az átláthatatlanság és a privilégiumok fenntartása.

¹⁹ Lásd Stathis Kouvelakis: „Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic", in Sebastian Budgen – Stathis Kouvelakis – Slavoj Žižek (szerk.): Lenin Reloaded: Toward a Politics of Truth, Duke University Press, Durham & London, 2007. 164-204.

²⁰ Mivel a kapitalizmus világrendszer, így az osztálystruktúra is transznacionális jelleggel bír.

²¹ Az a tény, hogy az alávetettek nem rendelkeznek a társadalom által bírt létfenntartási eszközök felett, az objektív alapja az alsóbb szintű bürokraták, szakemberek és hivatalnokok proletárjellegének, hiszen ők is abból a jövedelemből élnek, amelyet munkaerejük áruba bocsátásáért kapnak. De természetesen ezt a jelleget elfedheti az értelmiségi vagy a professzionális elem, a termeléssel illetve a termelékenységgel kapcsolatos összetett viszony, akárcsak a „középosztályhoz tartozás" ideológiai reprezentációja.

²² Machiavelli: A fejedelem (1513). http://mek.niif.hu/00800/00867/00867.htm ; Louis Althusser: Machiavel et nous. In Louis Althusser: Écrits philosophiques et politiques, II. köt., Textes réunis et présentés par François Matheron, Stock/lmec, Párizs, 1995., 1997.

²³ Lásd Adam Smith: Glasgow Edition of the Works and Correspondence, 1. kötet, The Theory of Moral Sentiments (1759), szerk. D. D. Raphael – A.L. Macfie, Liberty Fund, Indianapolis, 1982. http://oll.libertyfund.org/index.php?option=com_staticxt&staticfile=show.php%3Ftitle=192&Itemid=99999999 ; valamint François Régis Mathieu: Modalités de l'altruisme dansl'analyse économique. http://ethique.perso.neuf.fr/Mahieu1.htm.

²⁴ Ezek a zugok a centrum-periféria viszonyok kiaknázásának eredményei. A szegénység és az elmaradottság keresletet generálnak, és a nagy tartalékokkal rendelkezők (mint Kína), vagy a pénztőke felett diszponálók (mint a nagy bankok) képesek beruházásokkal reagálni erre a keresletre, és így profitálni belőle. Ám a kapitalista gazdaság legnagyobb problémája mégis a kereslet csökkenése, amelynek okai: 1. a kínálat növekedése a profithajsza, vagyis a világméretű versengés erősödése következtében; 2. a fizetőképesség csökkenése, mivel a tőke a nagyobb profit érdekében csökkenti a munkaerő árát; és 3. a kínálat és általában véve az egész gazdaság irracionalitása a magánprofitokért folytatott hajsza miatt.

A fentebb említett zugok, amelyeket maga a kapitalizmus hozott létre, így ma­gának a rendszernek a tartósságát segítik. Mindezek a zugok, a kereslet forrásai alkotják azokat az „anyagi alapokat", amelyek a kapitalista viszonyokon belül fej­lődnek, és egyben azok alapjául szolgálnak. Mindazonáltal az, hogy a kapitalista növekedés folyamatosan újabb gazdasági lehetőségeket talál, nem a társadalmi folytonosság egyedüli faktora.

²⁵ Erre a merészségre korábban is szükség volt. A XX. század nem egy pillanatában éppen a baloldali emberek és vezetők ilyen merészsége segített elkerülni a tömegek óriási szenvedését. A „mi lett volna, ha?" problémája, amely az utópiához kapcsolódik, nem érthető meg a fenomenológia segítsége nélkül: azok a baloldaliak, akik már nem mernek, elveszítik ideáljaikat, és éppen a „pragmatikus" értékek lesznek azok, amelyek segítik és működtetik társadalmi konformizmusukat. És azzal hogy nem mernek, bebizonyítják, hogy teljes mértékben megfeledkeztek a többiekről, az emberiségről.

²⁶ Lenin: Az „iszkrás" taktika legújabb vívmánya, avagy komédiába illő választás mint a felkelés újabb indítéka. Lenin Összes Művei, 11. köt. 353.

A tanulmány Kínának az utóbbi 2-3 évtizedben elért gazdasági fejlődését mutatja be, áttekintve a fölmerülő gazdaságpolitikai és szociális dilemmákat is. A pekingi vezetés az 1980-as évek elejétől kezdve egyre nagyobb teret adott a piaci inici-atíváknak, óriási sikereket ért el a termelőerők kifejlődésének terén, ugyanakkor szembesült a piaci fejlődés sajátos problémáival (munkanélküliség, jövedelmi polarizáció). E negatív hatásokat az állami szabályozás és tervezés eszközeivel próbálták enyhíteni, ám kérdés, hogy e két eltérő „logika" hosszútávon összeegyeztethető-e?

1. A kínai felzárkózás

Kína környezete a kapitalista világgazdaság. Mivel elzárkózni még egy ilyen nagy és gazdag ország sem tud, fejlődése érdekében mind input, mind output oldalról ennek a világgazdaságnak a törvényeihez kell al­kalmazkodnia. Felzárkózását (érték- és használati érték termelő képes­ségét) ennek a világgazdaságnak a felhasználásával kell biztosítania. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez sikerült is neki, mégpedig egyáltalán nem ismeretlen algoritmus szerint.

A világgazdaság eleve hierarchikusként és hierarchia által, kapitalista rendszerként jött létre. Az értékek keletkezése és áramlása egyenlőt­lenségen alapul és egyenlőtlenséget termel. Legnyilvánvalóbban abban mutatkozik ez meg, hogy ha két különböző mennyiség (mondjuk két vállalat termelési értéke vagy két ország GDP-je) azonos ütemben nő, ak­kor a köztük lévő különbség abszolút értéke is ugyanabban az ütemben nő: egyenlőtlenségük abszolút értéke tehát fokozódik (miközben relatív viszonyuk nem változik). Az abszolút különbség megtartásához a kisebb mennyiség növekedési ütemének éppen annyiszor gyorsabban kell nőnie a nagyobb mennyiségnél, ahányszor a nagyobb mennyiség nagyobb nála. Ilyen feltételek mellett a felzárkózás nyilvánvalóan nem lehetséges.

A világgazdaság hierarchikus jellege azonban azt is jelenti, hogy a gazdasági ciklusokat a hierarchia felső fokán álló országok határozzák meg. Ez nemcsak azzal jár, hogy értékelszívásra képesek a kevésbé fejlett régiókból, hanem azzal is, hogy ciklusaik leszálló ágában válságaik epicentrumát is ők adják. A tőkefelhalmozás, a konkurencia törvényei pedig a vállalatok, nemzetgazdaságok közötti hierarchiát rendezhetik át a ciklusok adta lehetőségek függvényében. Innét ered például a „későn jövők előnyének" (advantage of latecomers) nevezett jelenség, amely a Raimond Vernon által a 60-as években felállított termék-életciklus mo­dellből következik. Az új termékek és technológiák a fejlett országokban jönnek létre és terjednek el, majd az érettség és leszálló ág szakaszában a fejlődő országokba exportálják, illetve telepítik át őket. Ha azonban egy felzárkózni kívánó ország – leginkább nem piackonform eszközökkel operáló kormányintézkedések hatására – elébe megy a technológiai fejlesztésnek és nem várja meg, hogy a transznacionális vállalatok jóvol­tából érkezzen el hozzá a fejlődés (amely addigra világpiaci mércével már elavult), vagy ha az epicentrum felől érkező válság hatásait feltartóztatni sőt saját javára fordítani tudja, akkor „beelőzheti" az előtte járókat azzal, hogy rögtön átáll a fejlettebb (legfejlettebb) technológiákra, átugorva ezáltal bizonyos fejlődési fokokat.

Ezt az összefüggést maga a tapasztalat nyújtja, ezért a polgári közgaz­daságtan is felismerte. Már Ricardo komparatív előnyök tana tartalmazta azt a mozzanatot, hogy ha az alacsonyabb munkatermelékenységű (ezért több élőmunkát használó, munkaerővel „jobban ellátott") ország – Ricardo példájában Portugália – elsajátítja a magasabb termelékeny­ségű ország (Ricardo példájában Anglia) tudását, technológiáját, akkor az utóbbinak nem érdemes sem ruhaanyagot sem bort (ezek is ricardói példák) termelnie. Ugyanakkor a szabadkereskedelem egyenlőtlenítő hatásaiból következett az a leginkább Liszt Frigyes nevéhez fűződő gon­dolat, hogy a gyengébb országnak importkorlátozással kell védenie fel­növekvő ágazatait (ezt nevezték el később „infant industry" elméletnek).

Időben és térben távoli, de gondolatban annál közelibb utóda Ricardónak és Lisztnek Kaname Akamatsu múlt század közepi japán közgazdász, akinek „repülő vadlibák" (flying geese) elmélete még jóval Vernon életciklus-elmélete előtt, az 1930-as években született meg, de csak 1961-ben került a nagy nyilvánosság elé. Az elmélet a Japán által vezetett ázsiai fejlődési modellt írta le. Akamatsu a felzárkózásnak há­rom aspektusát különböztette meg. Az iparon belüli (termékfejlesztés), az iparközi (ágazatfejlesztés az egyszerűbb termékek felől a feldolgozottabbak felé) és a nemzetközi aspektust (termelés-kitelepítés a fejlett országból a fejletlenebb országba). A lényegre redukálva: a fejletlenebb ország úgy léphet előre, ha a fejlett országból származó ipari tudás (termék, technológia) felszívásával fejleszti iparát, majd annak termékeit a fejlett országba exportálja (importhelyettesítés – exportorientáció). Fontos, hogy ebben a modellben – amely a változó, a tőkeáramlásnak nagyobb szerepet biztosító világgazdaságban megfigyelt gyakorlatból táplálkozott – már tudástranszferről, a fejlettebbtől való tanulásról is szó van. További fontos mozzanat, hogy Akamatsu az „infant industry" elvét kiegészítette az exportorientáció elvével, mint olyannal, amelynek révén be is lehet biztosítani az elért eredményeket. Végül de nem utolsó sorban a felzárkózás Akamatsu modelljében is az adott ország állami politikáján (tehát nem a vak piaci erőkön) múlik.

Akamatsu modelljét évtizedekkel később Kiyoshi Kojima egészítette ki azzal, hogy mivel az export felfutása a bérek és a valuta értéknöveke­dését vonja maga után – rontva ezzel a termelés versenyképességét -, ezért a termelés kitelepítése válik szükségessé alacsonyabb bérű orszá­gokba. Ekképpen a felzárkózó ország visszaimportálja azt a terméket, amelynek gyártását éppen az import kiváltása érdekében kezdte meg (bár a két termék között ekkorra már minőségi különbség van). Kojima „bezáródó körében" nemcsak Japán, hanem Kína fejlődése is felismer­hető: Kína mára a világ egyik jelentős tőkeexportőrévé vált, valutája megerősödött, és a mesterségesen fenntartott gyenge árfolyamért az ázsiai óriást naponta érik kritikák.

A felzárkózáshoz egyrészt felhalmozásra, másrészt (és ezt a fent jelzett felzárkózási modellek is hangsúlyozzák) tudatos állami politikára volt szükség. Kína előbb az áru- és tőkeimporttal kezdte („tanulás"); ezt kö­vetően a termelés növelése és fejlesztése, majd az áru- és végül a tőke­export révén robbant be a világgazdaságba vezető erőként. Ugyanakkor azonban a társadalmi jellemzők terén már ezt megelőzően is – a „fejlett" világban kevés figyelmet kapó – sikereket ért el, és ezeket a „kapitalista" típusú felzárkózás során tovább növelte. Úgy tűnik, mégiscsak más úton jár, mint korunk USA-vezette kapitalista világgazdasága.

A Kojima által leírt modellt követő kínai fejlődés ma ellentétes vélemé­nyek kereszttüzében áll. Az ellentétes vélemények két gyújtópont körül csoportosulnak. Az egyik a lecsupaszított közgazdasági szemlélet, amely a GDP, az ipar, az export a tőkekivitel stb. növekedésén méri a sikereket. Ide tartoznak a fentebb említett polgári fejlődéselméletek. A másik, ame­lyik a kapitalista termelési mód Kínában szép számmal fellelhető negatív megnyilvánulási formáit helyezi előtérbe és „a Kínai Kommunista Párt ál­tal kierőszakolt brutális kapitalista kizsákmányolás"-ról beszél („the brutal capitalist exploitation enforced by the Chinese Communist Party" – Chan, 2010), rendszerint harcos antikapitalista mozgalmak orgánumaiban.

Giovanni Arrighi – aki egyébként ismeri és elismeri Akamatsu és Kojima eredményeit – kiegyensúlyozottabb és átfogó pozícióra törekszik, amikor az egész kérdéskört történelmi kontextusba helyezi. A modern világrendszer fejlődésének tükrében, de szintén a klasszikus közgazda­sági gyökerektől indulva vizsgálja és értékeli Kína legutóbbi évtizedeit az Adam Smith in Bejing c. művében. (Arrighi, 2007.) A XVIII. század végi gondolkodónak – a laissez faire-rel tévesen azonosított – azon alapgon­dolatából indul ki, hogy a piac (egyebek mellett) a „kormányzás eszköze" (an instrument of government), és azt vizsgálja, igaz-e Smith-nek az az állítása, miszerint a „természetes" úton való nemzetgazdasági fejlődés a militarizáció ezzel járó erősödése révén a fejlett/hódító országok és a fejletlen/meghódított országok közötti kiegyenlítődéshez, „mindenki jogának tiszteletben tartásához" vezet. (Arrighi, 2007. 5. és 68.) Arrighi óvatosságra int a tekintetben, hogy a mai kínai piacgazdasági fejlődést azonosítsuk a „kapitalizmusba való átmenettel". A „nem kapitalista piac­gazdaság", melyben (Smith egykorvolt reményei szerint) minden ember megtalálja boldogulását, jelenleg leginkább Kínában látszik megvalósulni.

Kína felemelkedését Arrighi egyfelől a világkapitalizmus és Kína tör­ténelmi fejlődésének alapján, másfelől a mai hegemón és „destruktív" világrendszer (destructive capitalism) geopolitikai érdekrendszerében ábrázolja.

Milyen rendszer van (lesz) Kínában? A nyugati felhalmozási formá­val szemben, amelynek alapja a megfosztás (accumulation by dispossession), merthogy a felhalmozó lehet az egyedüli tulajdonos, Kína saját maga csinálta a munkaigényes ágazatok fejlesztésére koncentráló „iparkodó forradalmát" (industrious revolution) 4000 éves történelmi hagyományai – köztük a 2500 éves konfucianizmus -, a társadalmi harmóniára és egyensúlyra törekvés szellemében. Minthogy a társadal­mi jólét alapja az étel, a felhalmozás nem von maga után megfosztást – hangsúlyozza Arrighi (accumulation without dispossession). Kínában már a korai időkben állami magtárakat tartottak fenn és szükség esetén innen adtak el gabonát a parasztoknak. (Emlékezzünk az 1860-as évek Írországára, amikor a burgonyavész évekre éhezést hozott a népnek. Ekkor indult el a tömeges kivándorlás, amit csak az 1990-es évek gazdasági boomja fordított vissza. Az 1860-as években mind gabona, mind pénz volt elegendő az országban az éhínség felszámolásához – a földesurak kezében…)

Arrighi bemutatja, hogy mindig is egyfajta „központilag irányított piac­gazdaság" jellemezte Kína hosszú történelmi múltját, ami nem ismerte a nyugati individualizmust, és ami soha nem rendelte alá az államot a tőkének. Mind Mao idején, mind 1979-től, a Teng Hsziao-ping-i reformok óta számottevően nőtt a hatalmas népesség életszínvonala (várható élet­tartam, iskolázottság, élelmiszertermelés), mégpedig a világon páratlan méretekben – amit a nemzetközi szervezetek, így például a Világbank és az ENSZ is elismer. Mindeközben a kínai gazdaság egyenesen az USA – például Irakban, Latin-Amerikában már amúgy is meggyengült – pozícióit fenyegeti. Kína évek óta az USA kormányzatának legnagyobb hitelezője, ő birtokolja az amerikai állampapírok több mint egyötödét.

A kínai politika egyértelműen a XXI. századi világgazdaság vezetői közé emelte Kínát. Az ország gazdasági növekedése 2009-ben, a vi­lággazdasági válság évében is elérte a 8,7%-ot, és mára Kína a világ legnagyobb áruexportőrévé, legnagyobb autópiacává és legnagyobb acélgyártójává nőtte ki magát. Kereskedelmi mérlegtöbblete még a 2009-es csökkenés után is megközelítette a 200 milliárd dollárt, va­lutatartalékai ennek több mint tizenegyszeresét teszik ki, és Kínáé a világ 6. legnagyobb szuverén állami pénzalapja (a valutatartalékokból képzett állami befektetési alap). A megerősödött gazdasággal szemben riválisai versenyképtelennek látszanak, és jobb híján nemzeti valutája felértékelését követelik. Mindenki elismeri, hogy ha a növekedés nem is tarthat örökké az elmúlt évtizedek ütemében, Kína akkor is minden bizonnyal hamarosan a világ legnagyobb gazdasága lesz (az USA-t megelőzve).

De vajon mit hozott ez a világméretű előretörés az 1,3 milliárd főnyi kínai lakosság számára? Vajon jelenti-e a tőkés világgazdaságban tör­ténő felzárkózás egyben azt is, hogy a munkásosztály helyzete (a XIX. század felemelkedő Angliájához hasonlóan, és Smith álmaival ellenté­tesen) ennek következtében romlott? A tőkeimport, privatizáció, áru- és tőkeexport révén szárnyaló gazdaság valós társadalmi hatásainak, a kínai kormány (kommunista párt) szándékainak megértéséhez kíván hozzájárulni az alábbi, a kínai munkaerő-piaci helyzetről szóló áttekintés, különös tekintettel a szociális és munkaerő-piaci helyzet nem neoliberális kezelésének tanulságaira. Remélhetőleg a hatalmas Kína mai fejlődését európai szemmel és mértékkel mérve elborzasztó egyedi „munkásnyúzó" esetekből megítélők véleményét is árnyalja a körkép. Ebben a kínai ve­zetésnek a kedvezőtlen és az évezredes – európai tudattal szintén nem megérthető – szemlélettel ellentétes fejlemények hatására tett lépéseiről is szólunk.

2. Átfogó szociális helyzetkép

Kína páratlan javulást ért el a szociális helyzet terén az elmúlt évtizedek­ben. A világon a napi 1 dollárnál kevesebből élők száma 1990 és 2005 között 418 millióval, 23%-kal, 1,4 milliárd főre csökkent. Ám ha a statisz­tikából kihagyjuk Kínát, a szegények száma 58 millióval nőtt! Az ENSZ kínai rezidense, Khalid Malik szerint a kínai szegények száma 1990 óta több mint 300 millióval lett kevesebb, de a „kommunista" vezetésű ázsiai országban 1978 óta több mint 600 millió embert emeltek ki a szegénység­ből! Ráadásul Kína a nemzetközi segélyezés, tapasztalatcsere stb. révén is hozzájárult a világszegénység enyhítéséhez, aminek összegzéseként az ENSZ megállapítja: globálisan a Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG) időarányos része nem lett volna teljesíthető Kína jelentős eredményei nélkül. (UNSI, 2008. 4.)

A Világbank szerint Kínában 1981 és 2004 között a napi 1 dollár alatt élő szegények száma több mint félmilliárddal, a lakosság 65%-áról 10%-ra csökkent, és a csökkenés ezt követően is folytatódott. „Nemzetközi standarddal" mérve azonban a szegények száma még mindig nagy: 1,25 dollár napi jövedelemszint alatt él a kínai társadalom bő egynegyede, igaz az előrelépés itt is számottevő, hiszen arányuk 1981 és 2004 között 85 %-ról 27%-ra csökkent. (WB, 2009. 6.)

A hatalmas országban tehát a lenyűgöző eredmények ellenére még mindig sok a megoldásra váró szociális kérdés, amelyeket a világgaz­dasági válság újabbakkal tetézett. A továbbiakban először a jövedelmi szegénység alakulását, majd a jólét egyéb összetevőinek változását tekintjük át az e területekre irányuló állami politikákkal együtt, majd át­térünk a munkaerőpiac behatóbb vizsgálatára. Itt a munkakörülmények és érdekvédelem (szakszervezetek) állapota után a reálviszonyoknak keretet adó törvényi szabályozásról is szólunk, végül kitérünk a munka­ügyi konfliktusok és a válság hatásaira is. Mindezzel természetesen nem tudjuk kielégítően feltérképezni a hatalmas ország lakosainak helyzetét, de remélhetőleg egy lépést teszünk efelé.

3. A jövedelmi szegénység csökkentése – állami eszközökkel

A szegénység visszaszorítása már az 1970-es években megindult, ám a 80-as években tapasztalt javulást a 90-es években felpörgő piaci re­formok megakasztották. Bár a „harmonikus társadalom" (hexie shehui) csak később (2004 szeptembere után) vált „hivatalos" szlogenné (Vámos, 2009. 41.), a kínai történelmi hagyományokban gyökerező harmóniára törekvés már korábbi reformok során is érezhető volt. A kínai vezetés ugyanis nem elégedett meg a 90-es évek magas gazdasági növekedési rátájával, hanem a szegénység csökkenésének lassulását látva új társa­dalompolitikai stratégiát fogalmazott meg, az alábbi társadalmi csoportok helyzetének javítására való tekintettel:

1. Akik a legkevésbé részesültek az addigi gyors növekedés eredmé­nyeiből (vidéki, főleg gabonatermesztéssel foglalkozó parasztság).
2. A városi-vidéki megélhetési lehetőségek miatt (el)vándorló családok, vagy egyedül vándorló, és így családi, anyagi háttér nélkül maradó munkások rétege. Ezt a kategóriát „lebegő népességnek" (floating population) nevezik, és az ország lakosságának 12%-ára becsülik. (A vidéki és városi élet különbségeiről, a migrációról, a két létforma közötti váltás nehézségeiről ld. részletesebben Székely-Doby, 2009.)
3. Végül: városi újszegények (nyugdíjasok, állami vállalatoktól elbocsá­tottak).

E stratégia részét képezte a foglalkoztatás elősegítése, hiszen a sze­génység felszámolásának alfája a fizetett munka biztosítása. A kínai állam ezt a termelés saját vállalatai révén és a magánszféra, valamint az önfoglalkoztatás támogatásával történő fellendítésével igyekezett elérni. 2003-2007-ben a kormányintézkedések hatására 51 millió mun­kahely jött létre, elsősorban a városokban. Ezt az Európai Unió foglal­koztatási irányelveihez nagyon hasonló intézkedéscsomaggal érték el: munkahelyteremtés, aktív munkaerő-piaci politika, a munkaerő-piaci intézményrendszer javítása a munkát keresők érdekében, szakképzés, a munkanélküliség növekedéséről gyorsan jelzést adó (early warning) rendszer bevezetése a stabil foglalkoztatásért. (Xinhua, 2008/a)

Ezekkel az intézkedéstípusokkal évente 10 millió városi és 8 millió vidéki embernek segítettek elhelyezkedni az agráriumon kívül (jelentős részben az önfoglalkoztatás révén). Az állami vállalatok átszervezése, „karcsúsítása" miatt elbocsátott emberek munkához juttatását is ilyen eszközökkel oldották meg. A munkaerő-piaci ellátás fejlesztésének és a szegénység elleni harcnak a részeként a munkanélküliségi ellátásba beépítették az „alapvető megélhetési költségeket". A városi munkanélkü­liség a válság előtti évben (2007) 4,3% volt. (Xinhua, 2008/a)

A célokhoz kapcsolt állami intézkedések jóvoltából 2000 után a szegények száma tovább csökkent, még gyorsabb ütemben, mint azt megelőzően.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint (Vandenberg, 2008), a szegénységi küszöb alatt csak a lakosság 2,5%-a él. A UNSI (2008) szerint 1978-ban még 250 millió, 2007-ben pedig már csak 14,8 millió abszolút szegény élt Kínában (a vidéki lakosság 1,6%-a). Igaz ehhez járul még 28,4 millió „alacsony jövedelmű" vidéki ember is. (UNSI, 2008. 20.)

A UNDP humán fejlettséget mérő Human Development Indexe (HDI: a születéskor várható élettartamon, iskolázottságon és az egy főre jutó GDP-n alapuló összefoglaló mutató) Kína esetében 1960 és 2001 között számottevő javulást mutat: közel háromszorosára (0,248-ról 0,721-re) nőtt. Ugyanakkor Kína más orszá­gokhoz viszonyítva a 90-es évek folyamán visszaesett a rangsorban – annak ellenére, hogy a GNP egy főre jutó értékének növekedése ebben az időben is szárnyalt. (Kaufman et. al. 2006. 17.) Az életszínvonalbeli különbségek ugyanis regionálisan óriásiak, a vidéki és a városi átlagjö­vedelem közti különbség 3,3-szeres. (UNDG, 2007.) Összehasonlításul: a CIA The World Factbookja szerint az USA-ban a GINI index növekvő és magas, míg Kínában ennél kisebb, és csökkenő.

A gyors gazdasági növekedés természetesen jó alapot szolgáltatott az eredményekhez (az egy főre jutó GDP 1978 óta kilencszeresére nőtt), ám ez – mint azt az ENSZ is kiemeli – nem lett volna elegendő, ha a többletet nem fordítják közvetlenül a szegényekre. (UNSI, 2008. 20.) A központi kormány 1978 óta 150 milliárd jüanos pénzalapot és további 200 milliárd jüan hitelt biztosított a szegénység elleni programokra. 1998 óta kiépítették a „három garancia" rendszert: az alapvető megélhetési garanciát az állami vállalatoktól elbocsátott dolgozókra, a munkanélküli­ségi biztosítást, és a városi lakosokra vonatkozó minimális megélhetési költségeket. Ez utóbbit beépítették a minimálbérbe és a munkanélküli segélybe is. (Chinese Government, 2004)

2001 és 2007 között az Agrárbank 150,7 milliárd jüan hitelt osztott szét a legszegényebb tartományokban a növénytermesztés és állattartás, kapcsolódó ipar, kereskedelem és szolgáltatás, tehát a vidéki családok jövedelem-generáló munkaintenzív tevékenységének támogatására, valamint szociális programokra. A helyi kormányzatok ilyen célú kiadásai is folyamatosan nőttek. (UNSI, 2008. 20.) Mindezzel a lakosság vásár­lóereje is erősödött.

Az ENSZ hangsúlyozza a társadalom mobilizálásának a kínai szegény­ség felszámolásában játszott pozitív szerepét. A kormány intézményei, szociális szervezetek és állami vállalatok 481 kulcsfontosságú megyé­nek nyújtottak segítséget. A gazdagabb keleti megyék 11 szegényebb nyugati területet, várost támogattak. De aktívak voltak a magáncégek és a nem-kormányzati szervek is. 1990 óta a kormány inspirálja a „rész­vételi szegénység-csökkentést" (participatory poverty reduction), ami az érintettek közvetlen beleszólását jelenti a programokkal kapcsolatos döntésekbe (pl. erőforrás-allokáció), és hasonló kezdeményezésekre került sor egyéb hátrányos helyzetű társadalmi rétegek (pl. vidéki nők, gyermekek, fogyatékkal élők) felemelése terén is.

A kínai kormány a vidéki szegénység csökkentését állította a kö­zéppontba akkor is, amikor közép- és hosszú távú fejlesztési terveit készítette. A nemzeti szegénységi küszöböt folyamatosan korrigálták a gazdasági fejlettség (GDP/fő) alapján. (UNSI, 2008. 19-20.) Mindezek­nek köszönhetően Kína mára messze túlteljesítette az ENSZ Millenniumi Céljaiban rá vonatkozó „előírásokat".

Mindezen eredmények mellett még bőven van tennivaló a szegénység ellen.

1. Mint fentebb említettük, az abszolút szegénységben (napi 1 dollár alatt) és alacsony keresettel élők együttes száma több mint 43 millió, ami a vidéki lakosság 4,6%-ával egyenlő. (UNSI, 2008. 20.)
2. A kínai szegénység még mindig „mély". A szegények legjellem­zőbben az ország belsejében, nehéz természeti feltételek között, infrastruktúra és továbbfejlődési lehetőségektől elzárt, közszolgál­tatások által el nem ért vidéki területeken élnek, és sokszor egyéb tekintetben is hátrányos helyzetűek (nők, fogyatékkal élők stb.).
3. A szegény régiókban a természeti katasztrófák veszélye ötször akko­ra, mint a nemzeti átlag. (UNSI, 2008. 20.) Ez nem kínai sajátosság: a szegények mindig is a természeti katasztrófáknak jobban kitett területeken éltek, és az infrastruktúra, közszolgáltatások hiánya, a gyenge állapotú épületek stb. miatt ugyanakkora természeti csapás is jobban sújtja őket, mint a gazdagabb régiók lakóit. Ennek példáit nap mint nap látjuk, akár a 2004-es cunami, akár a 2010-es haiti földrengés kapcsán, hogy csak a legnagyobbakat említsük.
4. Az időleges szegénység gyakoribb, mint a krónikus szegénység. Az ellentétes hatások (szegénység elleni kormányprogramok, természe­ti csapások, halmozott hátrányos helyzet stb.) miatt a lakosság nagy tömegei emelkednek ki, majd csúsznak ismét vissza a szegénység­be.
5. Külön probléma a városi szegénység, amely történelmileg ugyan ala­csony szintű Kínában, ám az utóbbi évtizedek gyors iparosodása és kapitalizálódása (magáncégek, külföldi cégek) miatt egyre növekvő és – főleg – átláthatatlan. A megélhetési lehetőségek (munka) miatt a városokba áramló, családi gyökereitől elszakadó hatalmas tömeg mozgása, élet- és munkakörülményei, sőt sokszor még puszta létszáma is ellenőrizhetetlen, illetve nehezen nyomon követhető. A kormány – érzékelve a problémát – a korábban említett „három garancia" részeként bevezette a városi minimumellátás rendszerét (urban minimum living standard allowance system), de a helyzetet ezzel sem sikerült megoldani. Ehhez a belső migráció pontos gaz­dasági-szociális feltérképezésére lenne szükség.
6. Végül az alapvető élelmiszerek (főleg a búza és rizs) árának emel­kedése további táptalaj a szegénységnek, amit csak újabb célzott erőfeszítésekkel lehet enyhíteni.

4. A szociális helyzet javulásának egyéb elemei

A szociális helyzetet nemcsak a jövedelem, hanem a fogyasztás, az egészség, az oktatás szintje is befolyásolja. Ezek terén Kína szintén sokat haladt előre az elmúlt évtizedekben. Mondhatjuk: míg a fejlett világban a magas szintű jóléti rendszerek leépítése folyt, addig Kínában igen alacsony szintről a jóléti rendszerek kiépítését kezdték meg.

A kormány a termőterületek védelmével, a gabonatermelés „kötele­ző" szinten tartásával (évi 500 millió tonna), hosszú távú felvásárlási szerződések kötésével, és termelésösztönző programokkal, direkt szubvenciókkal érte el az élelmiszerellátás javulását. A prioritást a minő­ségi termékek élvezik. A növekvő világpiaci élelmiszerárakra tekintettel a gabona-önellátás politikáját hirdették meg. A gyermekek, terhes és szoptatós anyák számára külön minimális ellátást biztosítanak. Ennek köszönhetően például kevesebb, mint felére (2002: 7%) csökkent a csak a minimális élelmiszermennyiséget fogyasztó lakosság aránya, javult az energiafogyasztás szintje, és összetétele, közel harmadára (2005: 6,9%) esett az alultáplált gyermekek aránya. (Ld. részletesebben UNSI, 2008)

Ugyanakkor jelentős regionális különbségek vannak a táplálkozási szintben. A vidéki területeken a hiányt szenvedők (pl. az alultáplált gyer­mekek) aránya még mindig megengedhetetlenül magas. Gondot jelent a szűkösen rendelkezésre álló víz és termőföld, a még mindig alacsony mezőgazdasági termelékenység, az importtermékek versenye stb.

1983 óta több törvényt hoztak az oktatás, a kutatás-fejlesztés érde­kében, és a célokat az ötéves tervekbe foglalták. Ragaszkodnak az általános, ingyenes, kötelező oktatási rendszerhez, nagy erőfeszítéseket tesznek a vidéki-városi, illetve a régiók közötti különbségek felszámolá­sa, a migránsok gyermekeinek a többiekével azonos feltételű oktatása érdekében. Növelik az oktatási célú állami kiadásokat, amelyek mértéke a tervek szerint 2010-ben eléri a GDP 4%-át. (Összehasonlításul: ez az arány az EU-ban és hazánkban is meghaladja az 5%-ot.) A beiskolá­zási arány mindennek köszönhetően 1978 és 2007 között az általános iskolákban 94-ről 99,5%-ra, a középiskolákban 82-ről 99,4%-ra nőtt, az írástudatlanság csökken, a fiatalok körében az írástudók aránya napja­inkban már 99%. (UNSI, 2008. 29-30.)

Továbbá számottevően javult a nők helyzete (oktatás, foglalkoztatás, bérek, politikai részvétel stb.), visszaszorították a csecsemőhalandósá­got, a veszélyes fertőző betegségeket (AIDS, malária), az ózont károsító gázok termelését és felhasználását stb. Bár Kína a néptömegek feleme­lésének politikáját nem az ENSZ hatására, és jóval 2000 előtt kezdte el, nélküle ezeken a területeken sem teljesült volna a Millenniumi Fejlesztési Célok időarányos része. A 2015-re kitűzött célokat Kína minden bizonnyal több tekintetben túlteljesíteni fogja.

5. A munkaerőpiac fő jellemzői

Az ILO 2006-os adatai szerint Kínában a 15-64 éves több mint 800 milliós lakosság 82%-a gazdaságilag aktív, a foglalkoztatottak 47%-a a mezőgazdaságban dolgozik. A munkanélküliségi ráta 4,2% (a válság ha­tására is csak 4,3%-a nőtt), a feketegazdaság kiterjedtsége nem ismert. A foglalkoztatási ráta 1990-ben még igen magas, 76,3% volt. Ezt követően azonban az ipari-szolgáltatási gazdaság növekedése (bármilyen gyors volt is) nem tudta kellő ütemben felszívni az agráriumból felszabadult munkaerőt. Így a ráta mára 72-73%-ra csökkent. Különösen a fiatalabb (15-24 éves) korosztály foglalkoztatási aránya esett vissza (1990 és 2007 között 72,7%-ról 64,5%-ra). Ezek az arányok nemzetközi összeha­sonlításban ugyan még mindig kimagaslóak (Magyarország különösen irigyelhetné), de mögöttük sokmilliós munkanélküliség húzódik meg. A problémához hozzátartozik, hogy a születésszabályozást nehezen tudják érvényesíteni, különösen a távoli szegényebb régiókban. Ugyanakkor az oktatási rendszer kiterjedése sok fiatalnak adta meg a lehetőséget a tanuláshoz, és az utóbbi években jelentkezett a minimális szociális ellátási rendszer jótékony hatása is. A foglalkoztatási arány csökkenése tehát nem csak negatív fejleményt takar.

A kínai vállalati szféra változatos formájú egységekből áll, de túlnyo­mó többségében állami, államilag ellenőrzött, önkormányzati, szövet­kezeti, tehát valamilyen közösségi típusú egységet jelent. (Ld. Artner, 2010.) Ezek egyrészt a városi egységek (urban units, kínaiul danwei), másrészt a vidéki, falusi vállalatok (township and village enterprises). A harmadik csoportot a magánvállalatok képezik, a negyediket pedig az önfoglalkoztatók és farmerek. Ez utóbbi kategória az ILO definíciója szerinti „sebezhető foglalkoztatottakat" takarja, és ennek a csoportnak a létszáma az utóbbi évtizedekben mérséklődött. Ez elsősorban a farmerek számának csökkenéséből adódik, mert a vállalkozásoknak kedvező, azokat serkentő állami politika következtében az önfog­lalkoztatók száma jelentősen emelkedett: a kínai statisztikai hivatal 2008-as összeírása szerint mára eléri a 28,7 milliót. (NBSC, 2009.) A munka mellett is nagyon szegény, napi egy dollárnál kevesebből élők aránya az 1992-es 33,4%-ról a töredékére zuhant. E folyamatoktól nem függetlenül a munkatermelékenység gyorsan (1990 és 2006 között 3,4-szeresére) nőtt. (UNSI, 2008. 23.)

5.1 Munkakörülmények

A multik törvénysértő gyakorlatáról sok konkrét információt lehet találni az interneten, például a nemzetközi szakszervezeti mozgalom hong­kongi összekötő irodájának, az IHLO-nak a honlapján (IHLO s.a.), de ha ilyenek nem lennének, a lázadásokról, vadsztrájkokról, és azok nemegyszer rendőri erőszakkal történő megfékezéséről szóló hírekből akkor is következtethetnénk a rossz munkakörülményekre. (A munká­sok lázongásairól a kínai média is nyíltan beszámol.) Ilyen törvénysértő gyakorlat például a munkaszerződések hiánya, a túlmunka, a fizetések önkényes megállapítása, a bér visszatartása, a képzés, a munkavéde­lem, a társadalombiztosítás vagy az orvosi vizsgálat hiánya. A munkások sokszor egészségre káros körülmények között, pl. mérgező anyagokkal dolgoznak (pl. Huizhou Power Pack Batteries Ltd., ld. IHLO, 2009/a).

A rossz munkakörülményekért azonban messze nem csak a multik felelősek. Mint a témával foglalkozó parlamenti bizottsági elnök, Huang Zhendong elmondta, 2005 óta a munkahelyi megbetegedések ará­nya jelentősen nőtt, 2008-ban már 700 ezer embert érintett. Bár nagy ütemben nő az újabb típusú megbetegedések száma is, elsősorban a szénbányákban dolgozók veszélyeztetettek, hiszen leggyakrabban tüdő­betegségekről van szó. A munkahelyi betegségeket leginkább a kis- és közepes (magán)vállalatoknál regisztrálták, ami nem csoda, mert a kínai bányák többnyire ilyenek kezében vannak. (Xinhua, 2009)

A külföldi cégek vonakodnak elismerni az üzemi baleseteket és kifizetni az értük törvényesen járó kártérítést. Jól jellemzi a helyzetet az az eset, amikor egy 26 éves kínai munkás 2008 folyamán egy tajvani tulajdo­nú üzemben elveszítette fél karját, de hosszú hónapokig nem sikerült rendeznie az ügyet a tajvani menedzsmenttel. A vita vége az lett, hogy 2009 közepén a sérült munkás megtámadta a vállalat három vezetőjét, és kettőt közülük agyonszúrt. (China Daily, 2009/b)

A legtöbb törvénytelenség a vendégmunkásokkal esik meg: őket bo­csátják el leghamarabb, túlóráikat, havi bérüket legtöbbször nekik nem fizetik ki. Ez a helyzet a válság idején tovább romlott. Ezért 2009 novem­berében az Összkínai Szakszervezeti Szövetség (All China Federation of Trade Unions – ACFTU) a törvényhozókhoz fordult, hogy a szabályozás szigorításával érjék el a munkavállalókat sértő gyakorlat korlátozását. (China Daily, 2009/a) 2009. november 15. és 2010. február 5. között a kormány és a szakszervezetek speciális ellenőrzést tartottak a külföldi cégeknél a bevándorlók bérének kifizetésével kapcsolatban. Az ACFTU javasolta a büntetőtörvénykönyv olyan módosítását, amely szigorúb­ban szankcionálná a bérvisszatartást. A foglalkoztatással kapcsolatos kínai törvények ugyan már most is tiltják az ilyen eljárást, sőt a dolgozó felé kártérítési kötelezettséget („kompenzációs díjat" az elmaradt bér 20-100%-áig) írnak elő a munkáltató számára, ám semmiféle további kényszerítő erőt (sem pénzbüntetést, sem börtönt) nem tartalmaznak arra az esetre, ha ezt a munkaadók nem teljesítik. A bérkifizetés tehát a gyakorlatban kizárólag a munkaadó akaratán múlik. Ezért a munkálta­tók adott esetben még meg is fenyegetik a bérüket követelő dolgozókat (előfordult, hogy egy magánvállalat vezetője megverte és megszúrta a reklamáló nő férjét – az eset országos visszhangot kapott, ami segített felhívni a figyelmet a tarthatatlan állapotokra). (China Daily, 2009/a) A béreket – pl. Magyarországgal ellentétben – nem garantálja az állam, még akkor sem, ha a munkaadó a piaci helyzete miatt nem tud fizetni. Hiányoznak azok az eszközök (a bérek állami garanciája pl. csőd esetén, a munkáltatónak adott állami juttatások, könnyítések), amelyekkel az EU foglalkoztatáspolitikai irányelvei alapján Magyarországon is igyekeznek védeni a béreket és a munkahelyeket. Ezért került arra sor, hogy a vál­ság első löketével megugró bérelmaradásokért – jobb híján – maguk a bérkövetelés jogosságát elismerő bíróságok álltak jót.

5.2 A szakszervezetek

A hatályos törvények szerint a kínai szakszervezetek önálló jogi szemé­lyek, a vállalatokéval egyenlő jogokkal. A külföldi vállalatokra vonatkozó törvény szerint a dolgozók joga szakszervezetet alapítani, ebben a vál­lalat nem akadályozhatja meg őket. A vállalati szakszervezet-alapításhoz elég annyi, hogy a dolgozók egyszerűen bejelentik ezt a szándékukat a helyi magasabb szintű szakszervezeti egységnek. A cégeknek minden támogatást meg kell adniuk, beleértve a helyiség biztosítását is. Önálló, független szakszervezetek nincsenek, a szervezést az „állami" Összkínai Szakszervezeti Szövetség (ACFTU) végzi. A helyi ACFTU segítségével létrehozott vállalati szakszervezetekbe minden dolgozó belép, a szak­szervezeti gyűléseken többnyire szintén teljes létszámban jelennek meg.

A kínai belbiztonsági politika célja az elégedetlenség keretek között tartása, az erőszak eszkalálódásának megakadályozása (Vámos, 2009. 50-51. o.). Ennek részeként a „vadsztrájkok", a szervezetlen, és ezért sokszor a rendőrséggel való konfliktusig fajuló munkástiltakozások elke­rülése, megelőzése végett az ACFTU a multinacionális vállalatok dolgo­zóinak teljes beszervezését határozta el. (Korábban a külföldi munka­vállalók beszervezésére indított programot.) 2008-ig a Kínában működő összes külföldi vállalat 73%-ánál volt szakszervezet, a multik esetében azonban ennél sokkal rosszabb volt ez az arány. A cél érdekében az ACFTU 2008 júniusában kampányt indított a „100%-os szervezettség" és kollektív szerződés érdekében a legnagyobb (a Fortune magazin 500-as listáján szereplő) multinacionális vállalatoknál. Ekkor a Kínában bázist létesített 375 „Fortune-vállalatnak" csak felében működött szakszervezet. A „100 százalékos szervezettség" kampány 2009 végéig jól haladt előre, de nem teljesült maradéktalanul, ugyanis több multi, így pl. a Microsoft és a Wyeth is elzárkózott a kezdeményezéstől. Az ACFTU 2009 végéig 149 vállalat esetében ért el sikert, ezzel az országban headquarterrel bíró 375 multiból 313-ban (83%) jött létre szakszervezet. (IHLO, 2009/b)

A világcégek arra hivatkozva próbáltak kibújni a szakszervezetek en­gedélyezése alól, hogy náluk már működnek dolgozói körök: különböző alkalmazotti jóléti egyesületeket, klubok. A gond csak az, hogy ezek nem rendelkeznek olyan jogokkal, amelyek a dolgozói érdekek kínai törvények szerinti védelmét biztosítanák. Előfordult (mint a BMW helyi vállalata, a Brilliance Automotive Ltd. – BBA esetében), hogy a szakszervezet­alakítást igyekeztek elintézni azzal, hogy ezeket a klubokat egyszerűen átkeresztelték „szakszervezetre", érintetlenül hagyva struktúrájukat, hatókörüket. (Feng, 2009.) A külföldi cégek saját gyakorlatuk alapján abból indulnak ki, hogy a szervezettség növekedésével nő a sztrájkve­szély is. A kínai szakszervezetek (az ACFTU) azonban inkább a két fél közti kooperációra, a megelőző problémarendezésre vannak kondicio­nálva. Mint a helyi szakszervezeteket és az országos kapacitás-építést koordináló ACFTU-funkcionárius elmondta, a legnagyobb nehézséget számukra a multik kínai jogászai és HR-esei okozzák, aki „nem értik" a kínai törvényeket, és rossz tanácsokat adnak a külföldi menedzsmentnek. Ezért az ACFTU a „100%-os szervezettség" kampány félidejében elha­tározta, hogy a kínai vállalatvezetés helyett közvetlenül a multik külföldi központjával kommunikál. (Feng, 2009)

Ennek azonban a munkavállalók szempontjából megvan az a veszé­lye, hogy a munkabéke és az adókedvezmények érdekében a multik hajlandók ugyan megengedni a szakszervezetet, de az csak „papíron" létező, nem pedig valós érdekvédelmi intézmény marad („szakszervezet munkások nélkül"). Erre utal az is, hogy az ACFTU azzal nyugtatja a nyugati típusú sztrájkoktól félő multikat, hogy „a kínai szakszervezetek nem ilyenek" – mármint nem szerveznek sztrájkot. (IHLO, 2009/b)

Egy felülről lefelé épülő szerveződési folyamattal van tehát dolgunk, ami a nyugati típusú „piaci demokráciák" gyakorlatától jelentős mérték­ben különbözik (de eltér pl. az öntevékenységre, a „részvételre", az ún. „missziókra" épülő venezuelai társadalmi reformkísérlettől is), viszont hatékony, legalábbis, ami a szervezettség növelését illeti. Közvetlen, vállalati munkás-érdekvédelem nem folyik, az egyezkedések az ACFTU és a helyi kormányzatok valamint a vállalatvezetés között, a munkások feje felett zajlanak.

A „hivatalos" ACFTU és a dolgozók valóban spontán, a helyi prob­lémákra szerveződő, ma még igen ritka szakszervezetei között van is némi ellentét. A Wal-Mart az egyik mintapélda erre, ahol a dolgozók saját szakszervezetet alapítottak, mert a létező (az ACFTU által létrehozott) szakszervezettel elégedetlenek voltak. (IHLO, 2008) Az ACFTU nélkül azonban ezek a szakszervezetek nem is léteznének, sőt helyi harcaikban is nagyrészt az ACFTU erejére kénytelenek hagyatkozni. A „hivatalos" szakszervezet tehát kettős erő, gátol és segít egyszerre: nem vele szem­ben, hanem rá támaszkodva lehet megvalósítani a dolgozói érdekvédel­met. Ugyanakkor, adott esetben a városi szintű szakszervezet – ahogyan a Wal-Mart dolgozói írják az internetes blogokban – csak „asszisztál" a multinacionális vállalat vezetésének. A szakszervezeti középvezetői réteg tehát hajlamos a saját kényelmét szolgálni a dolgozók helyi problémáival való fáradtságos törődés helyett. Van rá példa, hogy szorult helyzetében a vállalati szakszervezet „átnyúl" a városi ACFTU feje felett és a pekingi ACFTU-központhoz fordul segítségért. A vállalati szakszervezetek ilyen nyílt, kritikus magatartása a középszinttel szemben azonban egyelőre ritka. (IHLO, 2008)

5.3 A foglalkoztatás törvényi szabályozása

A kínai kormány célja a teljes foglalkoztatás. Az ezt szem előtt tartó, a piaci átalakulással járó változásokat kezelő törvények már az 1990-es évek közepén megszülettek, különös tekintettel a még mai is kb. 130-150 millió vidéki (belföldi) migráns munkásra, ám e törvények lassan elég­telenné váltak. Így 2004-től a foglalkoztatás egy sor vonatkozásának újraszabályozására, a vállalatok működésének szigorítására volt szükség a munkavállalók érdekében.

A kínai társadalomban, és így a jogalkotásban is rendkívüli szerepe van az egyén lojalitásának a társadalmilag elfogadott, ősi erkölcsi nor­mák iránt. A „modern" polgári jog csak a kínai nyitást, a külföldi vállalatok beáramlását követően, az új helyzet igényeihez alkalmazkodva alakult ki. Ezt szolgálta az 1995-ben bevezetett Munka Törvénykönyve is, amely (a 2007-es munkaszerződésről szóló törvénnyel együtt) még a magyarnál is szélesebb körben szabályozza a foglalkoztatás viszonyrendszerét. (LL, 1998) Itt egy momentum különös figyelmet érdemel, tekintettel a posztkapitalista („átmeneti" vagy „államszocialista") kelet-európai és szovjet tapasztalatokra, ahol az állami és pártbürokrácia elkülönülése és önérdekű hatalma miatt a kitűzött szocialista elvektől eltérő, és végső soron az új társadalmi kísérletet romboló hatalmi struktúrák és mecha­nizmusok alakultak ki. Ez a momentum az, hogy az 1995-ös kínai Munka Törvénykönyve a munkáltatók és munkavállalók jogai és kötelességei mellett kitér az állami apparátus mulasztásai esetén alkalmazandó szankciókra, tehát e fent említett túlhatalomnak is igyekszik gátat vetni. Ezt a törekvést az állami kompenzációról szóló törvény (LSC, 1995) még tisztább formában jeleníti meg (ld. később).

A 2008-ban életbe lépő Törvény a Foglalkoztatás Elősegítéséről (EPL, 2007) első paragrafusa kimondja, hogy a foglalkoztatás elősegí­tése mellett a társadalmi harmónia és stabilitás előmozdítását szolgálja (promoting social harmony and stability). Rögzíti a központi és a helyi kormányzat kötelességeit a munkahelyteremtéssel (pl. vállalatok, gazda­sági egységek létrehozása, vállalkozások, önfoglalkoztatás támogatása), a munkavállalók informálásával, a munkakereséssel, a tisztességes és diszkriminációmentes munkavégzés körülményeinek megteremtésével és ellenőrzésével, a munkaerő-piaci szervezet fenntartásával és műkö­désével, a képzéssel és szakképzéssel kapcsolatban. Ez utóbbi esetben a vállalatok kötelességeiről is szól. Ez a törvény is kitér a munkavállalók érdekeit sértő, jogellenes állami (intézményi vagy alkalmazotti) gyakorlat tiltására, az adható szankciókra, amelyek az 50 ezer renminbit is elér­hetik. (EPL, 2007)

A Munka Törvénykönyvét kiegészítő, 2008-ban hatályba lépő Törvény a Munkaszerződésről (LCL, 2007) a korábbiaknál nagyobb védelmet nyújt a munkavállalóknak a munkáltatókkal szemben. Az új törvényt az indokolta, hogy a piaci viszonyok terjedésével eszkalálódtak a foglalkoz­tatási visszaélések, és a nyomukban feltörő tiltakozó akciók (tüntetések, vadsztrájkok, gyárfoglalások) is.

A munkaügyi szabályokban is tetten érhető tehát az az inverzitás, amit a szociális helyzetről szóló fejezetben a jóléti rendszerekről mondtunk: míg a fejlett világban, így különösen Európában a munkavállalói jogok leépítése folyik, addig Kínában éppen fordítva, most építik ki a munka­vállalók védelmét, és így a két rendszer (a kínai és az európai) immár nem egy esetben „találkozik". Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a kínai munkajogi szabályozás több, a munkavállalóra nézve sérelmes gyakorlat (pl. a munkavállaló iratainak visszatartása, testi fenyítése, a többszörös próbaidő kivetése stb.) tiltását nevesíti, ami tükrözi, hogy még napjaink­ban is érik, érhetik ilyen atrocitások a kínai dolgozókat.

Kínában nincs külön munkaügyi felügyeleti rendszer, a törvényesség felett a helyi, területi önkormányzatok munkaügyi osztályai őrködnek. őhozzájuk kell benyújtani a munkaszerződéseket és azok megszűnését is „törvényesítés" végett. (ILO, 2008)

A minimálbérről szóló törvényt szintén a 90-es évek első felében alkották meg és egy évtizeddel később, 2004 januárjától módosították. Eszerint többek között (ld. bővebben Lehman, 1993; Huawei et al. 2004/a és 2004/b) a helyi kormányok joga a terület és az ágazat sajá­tosságainak figyelembevételével alakítani a kötelező minimálbért, de a regionális iparkamarával, a helyi pénzügyi kormányzattal, a civil szférá­val, a szakszervezettel és a statisztikai intézménnyel való konzultáció alapján. A legkisebb kötelező bért havi és munkaórai szinten is meg kell határozni, ami megszünteti azt a kiskaput, hogy a részmunkaidősöket az arányos minimálbérnél alacsonyabb szinten foglalkoztathassák. Továbbá: a „normál" munkába beletartozik a törvényesen járó (éves, házasságkötési, anyasági stb.) szabadság ideje is. A minimálbér tehát ekkor is jár. A korábbi törvény ezt explicite nem tartalmazta. A 2004-es minimálbér-törvény egyben a kínai kormányzat azon törekvésének ré­sze, hogy általánossá tegye a társadalombiztosítási rendszert (nyugdíj, lakhatás, egészségügyi és munkanélküliségi ellátás). 2010 februárjában a legmagasabb minimálbért Shenzhenben fizették, havi 1000 renminbit (kb. 32-33 ezer forint).

A Munka Törvénykönyvével egyidejűleg (1995-ben) léptették életbe az állami kompenzációval foglalkozó törvényt a bürokrácia jogsértéseivel kapcsolatban, amelynek alapján a jogsértő hivatalokat, vagy azok dolgo­zóit adminisztratív, büntetőjogi, anyagi teherrel sújthatják. (LSC, 1995.) Az LSC 2009 decemberében elfogadott módosítása a korábbiaknál nagyobb kártérítésre jogosítja az állampolgárokat, ha az állam megsérti jogaikat. A korábbi gyakorlat szerint is volt lehetőségük az állampolgároknak kártérítési beadvánnyal élni a jogsérelmet elkövető állami szerv ellen, de ehhez nem egy esetben előbb az érintett szerv írásbeli engedélye kellett. Most eltörölték ezt az előzetes engedélyeztetési kényszert, tehát közvetlenül lehet a kártérítésért a bírósághoz folyamodni. Beszédes az is, hogy beiktatták a jogsérelmek közé a pszichológiai bántalmazást. A törvény azonban nem ad fogódzót ahhoz, hogyan kell értékelni az ilyen mentális sérelmeket és károkat. (Xinhua, 2010)

5.4 Munkaügyi konfliktusok

Kína az olcsó munkaerőre építve érte el eddigi sikereit, és tudta biztosí­tani a termelés növekedését, ezáltal a munkaerő folyamatos felszívását. A törvények és szabályok ezt a versenyképességi előnyt voltak hivatottak biztosítani, és egyben az alacsony hozzáadott értékű (alacsony termelé­kenységű, nagy élőmunka-igényű) ágazatokat és technológiákat futtatták fel, illetve tartották életben. Ez a fejlődési pálya egyszerre szolgálta az értéktöbblet-termelést és a foglalkoztatást, ezáltal egyszerre szorította le a béreket, és ugyanakkor biztosított egy alacsony, de lassan növekvő jövedelmet a munkásoknak (a szegénység elsősorban a munka nélkül maradt vidéki parasztság körében súlyos). Ez a struktúra azonban nagyon gyenge minőségű munkakínálatot teremtett, illetve tartott fenn.

Az extenzív fejlődés tarthatatlanságát az ország vezetése a 90-es évek végén ismerte fel. Nemcsak a világpiaci versenyképességről van szó, hanem arról is, hogy ennek romlása a további növekedés gátjává, így az életszínvonal emelésének, sőt a foglalkoztatásnak, a szociális-politikai biztonságnak is akadályává válik. A 90-es évek folyamán ugyanis évről-évre gyors ütemben nőtt a zavargások száma, és 1993-2005 között megtízszereződött, elérve a 87 ezret. (Lee, 2007.) A további évekről csak annyit tudni, hogy ezt követően csökkenés következett (Inotai – Juhász – Tálas, 2008. 43.).

A munkaügyi törvények változása egy felvilágosultabb, hosszabb távú szemléletet tükrözött: az ipar átstrukturálásával (technológiai színvona­lának emelésével – emlékezzünk Akamatsura!), a társadalmi kohézió növelésével hosszabb távú, stabil foglalkoztatási viszonyok lehetősége és szükségessége járt. Ekkor születtek meg, vagy módosultak a fent ismertetett törvények. A gazdasági változások okozta társadalmi vál­tozásokra történő ilyen reagálás szervesen illik a kínai történelmi-kul­turális gyökerekkel bíró és az egész modern kínai fejlődést is átszövő pragmatista, egyben harmóniát kereső megoldások közé. Amíg tehát az európai, benne a magyar munkajog a foglalkoztatási viszonyok „rugal­masabbá" tétele (magyarán a dolgozók fokozott kiszolgáltatottsága) és vele párhuzamosan a jogsérelmek orvoslásának lehetőségei felé haladt – ami azonban távolról sem jelentette a jogbiztonságot a foglalkoztatás terén -, addig a kínai jog éppen az ellenkező utat járta be: szigorította a foglalkoztatás addig laza, kevéssé ellenőrzött feltételeit.

Mint arról szóltunk, Kínában a szervezett munkásvédelem még gyenge lábakon áll, a hivatalos szakszervezet jórészt formális. A kínai vezetés a szakszervezetesítés támogatása mellett ezért az individuális jogi védelem intézményrendszerét is megerősítette. Ennek egyébként törté­nelmi-kulturális okai vannak: a személyes felkeresés, beadványkészítés hagyományai a császári korig nyúlnak vissza (ld. bővebben Vámos, 2009. 46-48.). A munkaügyi konfliktusok, perek 1987 és 2005 között évi átlagban 27%-kal nőttek (van Heerden, 2009), de a jogi vitarendezés 2008-tól még nagyobb jelentőségre tett szert, egyfelől a válság miatt, másfelől az új törvényeknek köszönhetően. Ekkor az LCL mellett egy másik törvényben kibővítették azt az időintervallumot, amelyen belül a munkavállalók bírósághoz fordulhatnak a jogsértést követően.

6. A 2008-as válság hatása

A kínai munkapiacot 2008-ban három jelentős hatás is érte. Az egyik a világgazdasági válság, amely összekapcsolódott a másik eseménnyel, az olimpiai játékok befejeződésével, a harmadik pedig az új törvények (LCL, törvény a munkaügyi bírói eljárásokról) életbelépésével kapcsolatos.

A 2003-2007-ben létrejött 51 millió munkahelyből a válság 20 milliót „visszavett". A munkaügyi miniszter már 2008. márciusában „nagyon súlyos" helyzetet jósolt 2008-ra. Ezt orvosolandó, a korábban „EU-konformként" említett foglalkoztatáspolitikai intézkedésekre (munkahely­teremtés, aktív munkaerő-piaci politika stb.) a központi költségvetésből 66,6 milliárd jüant (9,3 milliárd dollárt) különítettek el az elkövetkező 5 évre. (Xinhua, 2008/a) Ezzel 24 millió új munkahelyet szándékoznak teremteni. Itt említjük meg, hogy a foglalkoztatást, és a hosszabb távú kínai fejlődést befolyásolja a kínai környezeti ipar lendületes – állami – fejlesztése is. A kormány ötéves terveiben rendszeresen jelentős környe­zetvédelmi célkitűzések vannak, 2009-ben az ázsiai ország túlszárnyalta az USA-t a környezetkímélő energetikai beruházások terén, és lehagyta a G20-akat is a zöld projektekre fordított összegekben. (2009-ben Kína 34,6 milliárd dollárt, az USA 18,6 milliárd dollárt ruházott ilyen technoló­giákba, a világ összes kiadása pedig 162 milliárd dollárt tett ki.) Ennek az ágazatnak a fellendülése jelentős számú munkahelyet teremtett és teremthet a jövőben is. (Randstad, 2010)

A 2008-as válság hatását felerősítette, hogy éppen beköszöntével egy időben csengett le a foglalkoztatási szempontból pozitív hatású 2008-as nyári olimpia. Így a játékok befejeződésével együtt járó elbocsátások­hoz a válság okán szaporodó gyárbezárások társultak. Az ideiglenes szerződéssel foglalkoztatottak száma 7 millióról 27 millióra nőtt, mert a vállalatok ezzel, illetve a kiszervezésekkel igyekeztek megspórolni a társadalombiztosítási bérterheket. Megnőtt a színlelt szerződések száma is, és a vállalatok egy jó része alacsonyabb bérű tartományokba költözött át. A nem elég szervezett ACFTU nem tudta ellátni a munkaadók és mun­kavállalók közti közvetítő szerepet. Erősödtek a zavargások, sztrájkok és velük a rendőri fellépés is.

E „kettős válságra" (világgazdasági válság, olimpia vége) a helyi hatóságok eleinte – a könnyebb ellenállás irányába lépve, és mert „óva­kodnak az erőszakos akcióktól" (Vámos, 2009. 51.) – úgy reagáltak, hogy szemet hunytak a munkatörvénykönyv előírásainak megsértése felett, ugyanakkor csökkentették a vállalatok társadalombiztosítási terheit, csak hogy az elbocsátásokat fékezzék. Ezek az intézkedések – rövidtávon – még mindig kisebb társadalmi feszültséget okoztak, mint az ezek nélkül valószínűsíthetően felszökő munkanélküliség.

A központi és helyi kormányok, illetve a „hivatalos" szakszervezet, az ACFTU, a károsult munkavállalókat perre bíztató kampányai nyomán 2008-ban megszaporodtak a munkaügyi perek, az ítélkezések elhú­zódtak. (Vámos, 2009. 47.) 2009 elejétől november végéig 80 ezerre nőtt a munkajogi konfliktusokban érintett foglalkoztatottak száma. (2008 egészében 49 ezer, 2007-ben pedig 26 ezer a megfelelő adat.) Ez kb. 70 ezer peres eljárást jelentett, sok esetben egyszerre több munkaadó érintettségével. A pekingi perek száma is megduplázódott. A vita tár­gyát leggyakrabban a túlóra-prémium kifizetése képezte. A bíróságok túlterheltté váltak, nem bírják a dömpinget. Egy-egy per 10-12 hónapig is eltarthat.

A perek számának növekedését segítette, hogy 2008 májusában életbe lépett a Munkaügyi Perek Mediációjáról és a Bírósági Eljárásról szóló törvény (Law on Mediation and Arbitration of Labor Disputes), ami ingyenessé tette a dolgozók számára ezeket az eljárásokat. (Korábban 300 jüant kellett fizetni.) Ez a törvény azonban „kétarcú". Egyfelől meg­könnyíti a munkavállalók számára a jogvédelemhez jutást, másfelől az a célja, hogy amit lehet, peren kívüli eljárással (közvetítéssel, mediációval) oldjanak meg a felek. A szakszervezeti vezetők elmondása szerint azonban az ilyen tárgyalások nem sikeresek, ugyanis a munkaadók a megoldáskeresés helyett nemegyszer arra használják a mediációt, hogy kifárasszák a munkavállalót, akinek így elmegy a kedve a további vitáktól. (Wang, 2009)

A kaotikus helyzet miatt, és az állami bérgarancia hiányában a helyi munkaügyi bíróságok nemegyszer anyagi áldozatok árán igyekeztek jótállni az elbocsátottakért. Előfordult, hogy kifizették a távozó vállalat által hátrahagyott béreket. Ez történt például akkor, amikor a Kajmán-szigeteken és Hongkongban bejegyzett játékgyártó multi, a Smart Union Group Limited minden előzetes bejelentés nélkül zárt be két gyárat, és a dolgozók 3 havi bérének kifizetése nélkül távozott. (van Heerden, 2009)

A munkások az állam beavatkozását várják. Például 2008 őszén egy hongkongi elektronikai cég 1000 munkása tüntetett Shenzenben azért, hogy a kormány lépjen fel elmaradt bérük kifizetése érdekében. (Xinhua, 2008/b.) A válság kibontakozásával tehát sem az elbocsátásoknak, visszaéléseknek, sem a nyomukban fellépő spontán tiltakozásoknak nem lehetett gátat vetni.

Mindeközben folytatódott az ACFTU „100 százalékos szervezettség" és kollektív szerződés kötési akciója. 2008 októberéig 1 millió 91 ezerre nőtt a kollektív szerződések száma az országban, ami 1 millió 834 ezer üzemet és 140 millió dolgozót érintett. Az ACFTU szervezeteibe vont tagok száma 209 millióra emelkedett. Különösen a migráns munkások körében nőtt a szervezettség aránya, e körből az utóbbi 5 évben 66 millió új szakszervezeti tag került ki. (van Heerden, 2009) A szervezést 2010 folyamán is folytatják. Ugyanakkor a válság hatására kényszerhelyzetbe kerülő vállalatok rugalmasabb foglalkoztatási viszonyokat igényelnek (elbocsátások, munkaszervezeti változások), aminek azonban a kínai munkatörvénykönyv, illetve ennek szigorúbb alkalmazása határokat szab. Ez utóbbi határok még inkább érezhetőek lesznek, ha a kormány gazdaságélénkítő intézkedései nyomán a növekedés gyorsulni fog. Mind­ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvényeknek ezután könnyebben érvényt lehetne szerezni, különösen az olyan kérdésekben, mint az írott munkaszerződés, a társadalombiztosítási befizetések, a minimálbér, a túlórapénzek, a feketefoglalkoztatás stb.

Kína történelmi kultúrájára, a mindenkori uralkodó osztály politikájára a társadalmi harmónia keresése, az általa irányított pragmatizmus jel­lemző. Ez azzal jár, hogy mindig annak a félnek a javára avatkozik be az állam (a helyi kormányzatok), amelyik kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. A válság idején az elbocsátásokkal szemben védi a munkáso­kat, a fellendülés idején szemet huny a szabályok megszegése felett, mindaddig, míg ezek odáig nem fajulnak, hogy heves tiltakozó akciókra kerül sor. Van Heerden (2009) szerint, ha ez bekövetkezik, a helyi kor­mányzatok a társadalmi harmónia érdekében a dolgozók védelmében fognak beavatkozni.

7. Összegzés

A kínai gazdaság és társadalom ugyan a magyartól sok tekintetben nagyon eltérő körülmények között fejlődik, de a 80-as évektől kezdve hasonló, a piaci viszonyoknak mind nagyobb teret engedő pályán halad. A különbség a globalizáció játékszabályainak való kitettségben, az ezzel kapcsolatos politikában rejlik. A kínai vezetés inkább felhasználni igyek­szik a magántulajdonosi, piaci ösztönzőket a termelés anyagi bázisának kiterjesztésére és minőségi fejlesztésére, mint teljes egészében ezeknek az ösztönzőknek adni át a gazdasági-társadalmi fejlődés irányítását. Ahogy Arrighi is hangsúlyozza: az európainál is régebbi keletű kínai ka­pitalizmus sajátossága, hogy az erős központi állam és erkölcs hatására „a tőkések megmaradtak alárendelt társadalmi csoportnak, amely nem rendelkezett azzal a képességgel, hogy az általános érdeket alávesse saját osztályérdekeinek" („capitalists remained a subordinate social group with no capacity to subject the general interest to their own class interest"). (Arrighi, 2007. 333.)

Kína hatalmas méretű szegénységgel küzd, e téren azonban – alap­vetően nem-piaci mechanizmusok révén – az utóbbi évtizedekben világ­viszonylatban is számottevő eredményeket ért el. A magyar szegénység ezzel szemben nemhogy csökkent volna, de egyre tágul és mélyül. A két ország munkajoga nem áll távol egymástól, a magyar és a kínai munka törvénykönyvében a munkavállalókat hasonló jogok védik. A kínai jogrendben a személyes bírósági eljárások révén a jogorvoslat még az államapparátussal szemben is fennáll, sőt erre a dolgozókat – már csak a kollektív érdekvédelem hagyományainak hiánya miatt is – ösztönzik. Ennek ellenére a valós foglalkoztatási viszonyokban, különösen az ex­portra termelő, külföldi vállalatok esetében a kínai helyzet sok esetben rosszabb, mint hazánkban.

A kínai társadalmi valóság alapproblémája, hogy a termelés még min­dig nem képes jó életszínvonalat biztosító munkalehetőségeket kínálni a jelentős mértékben képzetlen és számban növekvő munkaerőnek. A hatalmas ország tehát még jelenlegi, az állami szerepvállalásra és a kapitalista növekedési hajlandóságra épülő óriási termelési kapaci­tásaival sem tudta bevonni a modern gazdaságba a teljes lakosságot. A paradoxon az, hogy ezt a célt kapitalista alapokon nem is érheti el. A tőkés termelés logikája ugyanis a vállalati költséggazdálkodásra, nem pedig a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodásra épül. Ennek lényege, hogy a termelékenységnövekedés és munkaszervezés jóvol­tából a termelésben felszabaduló munkaidőt költségtakarékossági okok miatt a profitban érdekelt tőketulajdonosok nem egyenletesen osztják szét a munkavállalók között, hanem azt „kidobva" a társadalom holt vi­zébe, felhalmozzák a munkanélküliek oldalán (elbocsátják a „felesleges" munkaórákat képviselő munkaerőt). Ebből az következik, hogy Kínának szükségszerűen kell ötvöznie a virulens, de önző magáncélú termelés ösztönző erejét a társadalom iránt felelősségteljes, de lomhább és bü­rokratikusabb, ráadásul korrupcióra hajlamos állami irányítással.

Bár a kínai „nem kapitalista piacgazdaság" (Arrighi) eddigi sikerei arra mutatnak, hogy e vállalkozás nem teljesen reménytelen, a fent említett kettősség veszélyeket is rejt. Ha a piaci logika válik uralkodóvá, a tár­sadalom hatalmas rétegeinek leszakadása beláthatatlan állapotokat teremthet. Ha az állami kontroll, akkor elvész a társadalmi haladás, a hierarchikus és elnyomó rendszerekből a szabad egyének önkéntes egyesüléséig tartó fejlődés perspektívája. E dilemmában vergődik az emberi jogok körüli vita is, amely más dimenzióba kerül, ha a fejlett nyu­gatról, és megint másba, ha a feltörekvő, a modernizáció és felzárkózás keserves útját járó fejlődő országok felől nézzük. (Ld. Horváth, 2009) A megoldást csak a magáncélú ösztönzöttségnek a közösségi ösztönzöttséggel való felváltása jelentheti, amire Kínában a sajátos államiság kínált eddig egy hibrid megoldást.

A kínai vezetés „harmóniára" törekvése azt a szükségszerűséget jele­níti meg, hogy nem kapitalista vezérelt társadalomban a lehető legkisebb kárral oldják meg a kapitalista fejlődésre kirótt történelmi feladatot: a termelőerők tömegméretű fejlesztését. A munkaerőpiacot, foglalkozta­tást és szociális helyzetet érintő lépések ennek a feladatnak igyekeznek megfelelni, és a jelek szerint eddig nemzetközi összehasonlításban igen jó eredménnyel.

Ha Adam Smith ma Pekingben járna, nem lenne csalódott…

 

Hivatkozások

Arrighi, Giovanni (2007): Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London, Verso, 2007.

Artner Annamária (2010): Állami vagy piaci? Az állam és a kis- és középválla­latok szerepe Kínában. Fejlesztés és Finanszírozás VIII. évfolyam, 2010/3, (megjelenés alatt).

Chan, John (2010): Internet discussion in china on the exploitation of workers. 9 June. World Socialist Web Site, http://www.wsws.org/articles/2010/jun2010/chin-j09.shtml

China Daily (2009/a): Changes in laws will help protect wages: Trade unions. 2009. November 20. http://www.chinadaily.com.cn/m/hangzhou/e/2009-11/20/content_9012244.htm

China Daily (2009/b): Injured worker kills 2 managers after dispute. 2009.06.17. http://www.chinadaily.com.cn/hkedition/2009-06/17/content_8291037.htm

Chinese Government (2004): China's Social Security and Its Policy (September) http://www.gov.cn/english/official/2005-07/28/content_18024.htm

CIA: The World Factbook. https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/ch.html    (letöltés: 2010. augusztus).

EPL (2007): Employment Promotion Law of the People's Republic of China. Order of the President [2007] No. 70. August 30, 2007. http://www.baliprocess.net/files/ China/China_employment%20promotion%20law_2008-eng.pdf

Feng, Jianhua (2009): Unions Target Foreign Firms. Beijng Review, January 11, 2009. http://www.bjreview.com.cn/nation/txt/2009-01/11/content_174156.htm

Horváth I. Mihály (2009): Az emberi jogok helyzete a Kínai Népköztársaságban. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína -I. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet – Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301­52-9 (184-205.)

Huawei, Lin – Downey, Michael – Sonnenberg, Stephen – Hastings, Paul (2004/a): Legal Briefing. Business Services Industry, July. http://findarticles.com/p/articles/mi_qa5478/is_200406/ai_n21354245/

Huawei, Lin – Downey, Michael – Sonnenberg, Stephen (2004/b): China's Wage and Hour Laws: New Rules Governing Minimum Wages. Paul Hastings LLP. May. https://www.paulhastings.com/assets/publications/81.pdf?wt.mc_ID=81.pdf

IHLO (2008): ACFTU and Trade Unions. Recent AcFTU Activity: Collective Contracts and Campaigns (August). http://www.ihlo.org/LRC/ACFTU/180808b.html

IHLO (2009/a) The three-day strike at Huizhou Power Pack Batteries Ltd. (08-10 Dec.) http://www.ihlo.org/LRC/WC/121209.html

IHLO (2009/b): ACFTU and Trade Unions. 100 percent unionization by Decem­ber 2009 – ACFTU to go direct to MNC headquarters. Hong Kong Liaison Office of the international trade union movement. http://www.ihlo.org/LRC/ACFTU/0010309.html

IHLO (s.a.): Worker and Trade Union Rights in China. Working Conditions. http://www.ihlo.org/LRC/WC/index.html

ILO (2008): Working Conditions Laws 2006-2007. A global review. ILO, Geneva. http://www.ilo.org/public/english/protection/condtrav/pdf/work_laws.pdf

Inotai András – Juhász Ottó – Tálas Barna (2008): Kína-stratégia: folyama­tosság és változás. Az MTA – MEH Kína-projekt 2007/2008-as ütemében készült tanulmányok összefoglalója. MTA VKI, Budapest. http://www.mta.hu/fileadmin/2008/11/02-kina.pdf

Kaufman, Joan – Kleinman, Arthur – Saich, Tony (eds.) (2006): AIDS and Social Policy in China. Published by the Harvard University Asia Center, Cambridge, Massachusetts, 2006. http://www.fas.harvard.edu/~asiactr/publications/pdfs/AIDS%20Volume%20complete.pdf

LCL (2007): Labor Contract Law of the People's Republic of China. Order the President of the People's Republic of China, No. 65. June 29, 2007. http://www.fdi.gov.cn/pub/FDI_EN/Laws/law_en_info.jsp?docid=82499

Lee, John (2007): China's syndrome of lawless growth (kivonat a Will China Fail? c. könyvből). The Australian, October 20, 2007. http://www.theaustralian.com.au/news/chinas-syndrome-of-lawless-growth/story-e6frg6t6-1111114682705

Lehman (1993): Regulations concerning minimum wages in enterprises – 1993. (Minimum wage regulation) Lehman, Lee and Xu. A PRC Law Firm. http://www.lehmanlaw.com/resource-centre/laws-and-regulations/labor/regulations-concerning-minimum-wages-in-enterprises-1993.html

LL (1998): Labour Law of the People's Republic of China. Ministry of Commerce, the People's Republic of China. November 26, 1998. http://english.mofcom.gov.cn/aarticle/lawsdata/chineselaw/200411/20041100311016.html

LSC (1995): Law of the People's Republic of China on State Compensation. http://www.cecc.gov/pages/newLaws/stateCompensationENG.php

NBSC (2009): Communiqué on Major Data of the Second National Economic Census (No.1) National Bureau of Statistics of China. Office of the Leading Group of the State Council for the Second National Economic Census. National Bureau of Statistics of China, December 25, 2009. http://www.stats.gov.cn/english/newsandcomingevents/t20091225_402610168.htm

Randstad (2010): China generating thousands of green energy jobs. March 25. http://www.randstad.com/the-world-of-work/china-generating-thousands-of-green-energy-jobs?c=9633

Székely-Doby András (2009): Urbanizáció és vidékpolitika Kínában. In: Inotai And­rás – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína -1. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet -Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301-52-9. (113-132.)

UNDG (2007): Resident Coordinator Annual Report China. http://www.undp.org.cn/keydoc/RCAR_2007_CPR_NAR.pdf

UNSI (2008): China's Progress Towards the Millennium Development Goals. 2008 Report. Published Jointly by Ministry of Foreign Affairs of the People's Republic of China. United Nations System in China, 2008. http://www.un.org.cn/public/resource/b0bb7b863d301be218a33ac8094b772a.pdf

Vámos Péter: A társadalmi, etnikai, vallási feszültségek és a korrupció kezelé­se Kínában. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína – I. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet – Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301-52-9. (32-84.)

van Heerden, Auret (2009): Impact of the Economic Crisis on China's Labor Contract Law. Global Action, March 9, 2009. http://flaglobalaction.blogspot.com/2009/03/impact-of-economic-crisis-on-chinas-new.html

Vandenberg, Paul (2008): Is Asia adopting flexicurity? A survey of employment policies in six countries. Economic and Labour Market Papers 2008/4. Economic and Labour Market Analysis Department, ILO, Geneva. http://www.ilo.org/empelm/what/pubs/lang–en/docName–WCMS_113927/index.htm  

Wang, Wen (2009): Labor disputes skyrocket in Beijing. China Daily. December 10, 2009. http://www.chinadaily.com.cn/metro/2009-12/10/content_9154121.htm

WB (2009): From poor areas to poor people: China's evolving poverty reduction agenda. An assessment of poverty and inequality in China. March, 2009. Poverty Reduction and Economic Management Department East Asia and Pacific Region. The World Bank. http://siteresources.worldbank.org/CHINAEXTN/Resources/318949-1239096143906/China_PA_Report_March_2009_eng.pdf

Xinhua (2008/a): Minister: China's employment situation „very severe" this year. March 9. http://news.xinhuanet.com/english/2008-03/09/content_7749607.htm

Xinhua (2008/b): South China authorities to build fund to help lay-offs. October 20. http://www.encyclopedia.com/doc/1P2-19357140.html

Xinhua (2009): More Chinese workers suffer occupational diseases. 2009. 11.  5. http://www.jschina.com.cn/gb/jschina/english/newscenter/js/userobject1ai2222594.shtml

Xinhua (2010): Amended state liability compensation law adopted. April 30. Chi­na. org. cn. http://www.china.org.cn/china/2010-04/30/content_19940077.htm