Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek, Napvilág Kiadó, Budapest, 2010

Írásomat kezdhettem volna a Húsz év után sorozat szerkesztőjének, Föl­des Györgynek az előszóban szereplő kérdésével: az elveszett illúziókról szól-e az utolsó húsz évünk? A rendszerváltás kritikai olvasata – mon­danom sem kell – nyilvánvalóan nem új az Eszmélet olvasói számára. Sokan, sokféleképpen megírták már, hogy illúzió volt abban reménykedni, miszerint a kelet-európai „megkésett" fejlődés problémája megoldható a globális kapitalista rendszerbe való hirtelen és teljes integrációval. Mind­ehhez Magyarország az „átmenet" dogmatikus, szélsőségesen liberális módját választotta, szemben például Csehországgal vagy Szlovéniával (az utóbbiban ma is igen fontos az állami tulajdon).¹ A neoliberális modell – eufemisztikusan fogalmazva – óriási társadalmi és emberi „költségeit" ehelyütt nem részletezem, hiszen a kötet ismertetése során azokról még lesz szó. Az egypártrendszert kétségtelenül felváltotta a többpártrend­szer és a parlamenti demokrácia – de húsz év után továbbra is kérdés marad, hogy ez ma mennyire számít értéknek (esetleg kárpótlásnak az elvesztett életszínvonalért), ha a választópolgárok jelentős része sajnos mobilizálható olyan jelszavakkal, miszerint 1989-ben nem történt meg a „valódi" fordulat, és új forradalomra van szükség. Hasonlóképpen elgon­dolkodtató a szélsőséges, kirekesztő és antidemokratikus nézeteket valló Jobbik előretörése a harmadik legerősebb pártként – ami szintén arról tanúskodik, hogy egy jelentős kisebbség számára még a demokratikus intézmények erőteljes korlátozása is elfogadható lenne, ha „cserébe" sikerülne megállítani a középosztálytól való egyre nagyobb mértékű leszakadásukat, illetve elkerülniük a teljes marginalizálódást.

Ferge Zsuzsa könyve a mai mainstream szociológiában nem „divatos" könyv, az adott politikai feltételrendszerben pedig még kevésbé lehet az. Műfaját tekintve: ahogyan írója meghatározza, kísérleti esszé. Kísérlet a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi struktúrájának megraga­dására, illetve annak – legalábbis vázlatos – végiggondolására, milyen

„nagy" kérdéseket kellene megoldania egy új társadalompolitikának. A könyv – noha sem műfaja, sem terjedelme nem súlyos – nagyon sok szempontból példaértékű, és a recenzens reméli, hogy haszonnal fogja forgatni nemcsak a társadalomkritika iránt nyitott olvasó, hanem a hazai szociológusok új generációja is. Miért tartom példaértékűnek és fontosnak ezt a könyvet? Ferge Zsuzsa azon szerzők egyike, aki a rendszerváltás után is hű maradt – mind intellektuálisan, mind pedig értékválasztásaiban – ahhoz a kritikai irányzathoz, amelynek elkötelezte magát. Ezt mindenkor olyan következetesen képviselte, ami a magyar szellemi életben – ráadásul egy nagyon „politikaérzékeny" területen – már önmagában példaértékűnek számít. A tudományos vizsgálódás tárgyának kijelölése – ha elfogadjuk a weberi megközelítést – maga is értékválasztás. Ferge Zsuzsa ebből a szempontból is következetesen tartja magát ahhoz az egész akadémiai munkásságát és kiemelkedő pályafutását meghatározó alapállásához, amelyet így határoz meg: „Magam a társadalom jellegének, minőségének meghatározásánál mindig a fizikai és társadalmi életesélyek eloszlását tekintettem kiemel­ten fontos társadalmi jelenségnek, vagyis azt próbáltam megérteni, mi befolyásolja azt, hogy milyen hosszan, milyen egészségi és mentális állapotban élünk, illetve hogy mi befolyásolja azt, hogy milyen életet tudunk magunknak elképzelni, és mennyire vagyunk képesek ezt a választást – a nem választás is választás – befolyásolni, azaz saját sorsunkat alakítani."²

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és felidézni – ha nagyon vázlato­san is – az 1960-as évek magyar szociológiájának helyzetét. Egyfelől „elit" tudomány volt, hiszen azt ígérte, hogy egzakt, empirikus adatokat, konkrét tényeket ad a társadalom tervezéséhez – amire a kommunista vezetők nagyon is fogékonyak voltak. Másfelől viszont mindig körülleng­te a szociológiát a gyanú, hogy fellazítja a marxista-leninista dogmává merevedett legitimációs ideológiát – amivel egyébként a rendszerváltás után is összetévesztik a marxizmust mint módszert.³ A félelem nem volt alaptalan: pontosan ez történt. Az 1960-as évek rétegződésvizsgálatai azt igazolták, hogy az államszocializmusban nem szűnik meg az egyenlőt­lenség – Ferge Zsuzsa kitűnő kutatásai megmutatták, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket az iskola továbbra is reprodukálja -, továbbá az is kiderült, hogy tarthatatlan a két osztály, egy réteg modell (munkásság, parasztság és az értelmiség) a társadalom leírására. A Ferge Zsuzsa által kidolgozott munkajelleg-csoportok nemcsak a hazai szociológia nagy teljesítményét jelentik, hanem azt is, hogy a kutató akkor is szembe mert menni az árral, amikor az nemcsak, hogy nem volt „divatos", de a hazai tudományos egzisztencia elvesztésével is járhatott.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek egyenes, mondhatni szerves folytatását jelentik Ferge Zsuzsa korábbi kutatásainak. Szociológusként ma egyáltalán nem di­vatos struktúráról vagy rétegződésről beszélni Magyarországon. Holott érdemes lenne feltenni azt a kérdést, ami a '60-as években is aktuális lehetett: ha a szociológia mint tudomány lemond kritikai irányultságáról, akkor mi marad belőle?⁴ Ferge itt is továbbmegy, és a rendszerváltás tapasztalatai birtokában teszi fel a kérdés másik felét, ami a '60-as években kimaradt a vizsgálódásból, (pedig az magát az államszocia­lizmus értelmezését is árnyalja, pontosabban segít megmagyarázni, hogy miközben a „kommunizmus" sokak szemében úgy jelenik meg, mint „ősbűn", minden bajok forrása, addig a történelmi emlékezetben a kommunizmus „közutálata" mellett párhuzamosan jelen van egy erős nosztalgia a Kádár-korszak iránt): „A feltáró munkát tisztességesen elvégeztük, sőt a hatvanas évek vége felé odáig is eljutottunk, hogy fel­mutassuk, továbbra is van szegénység. Nem tettük fel azonban a kérdés másik felét, ami akkor mameluk-magatartásnak tűnt volna, azt ugyanis, hogy miért és hogyan csökkenhettek az egyenlőtlenségek – és ezzel a szegénység – olyan radikálisan a háború előtti Magyarországhoz képest. Erre máig nincs igazán érvényes válaszunk."⁵ Én ehhez hozzátenném, hogy érdemes volna „ideológiamentesen" megvizsgálni az MSZMP tár­sadalompolitikáját. Miközben az a maximális program kétségtelenül nem teljesült, amit a párt hirdetett, meg kellene vizsgálni: mi az, ami teljesült belőle?⁶ Ferge Zsuzsa kitűnő szociológiai érzékkel említi a GYES szüle­tését. Példája azért nagyon jó, mert pontosan látja, hogy „a politikai és alkalmasint gazdasági érdekeken túl kinél milyen humánus és szocialista meggyőződés motiválta az ilyen irányú szándékokat".⁷

A kérdés második fele összefügg a rendszerváltással kapcsolatos tömeges illúzióvesztéssel, amelyről írásom elején esett szó. Az új tu­lajdonos osztály kialakulásával sok kitűnő magyar szerző foglalkozott, ezért erre nem térek ki, egy megjegyzést leszámítva.⁸ Miközben szo­kás arról beszélni, hogy a „kommunista elit" átmentette magát, Szalai Erzsébet lényeglátóan a késő Kádár-kori technokráciáról beszél. őket vélhetően már ekkor sem a párt ideológiája vezette – és itt hadd idézzem a kötetet bemutató Somlai Péter szép hasonlatát: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok. Hogy voltak-e alternatívák, az nagyon messzire vezető vita. Itt csak annyit érdemes megállapítani, amit Ferge ekképpen összegez: „[…] strukturáló szempontból a hatalmi viszony domináns helyét a tőkeviszony vette át a piaci társadalomban. […] A tőketulajdon mellett a munkaerőpiachoz való viszony vált a társadalmat átstrukturáló és egyben az életesélyeket a korábbinál jobban differenciáló tényezővé. A két viszony együtt meg­határozza, milyen módon, milyen mértékben, milyen jogcímen jut, vagy nem jut az ember a létfenntartás forrásaihoz."⁹ Míg a képlet egyik fele, a magántulajdonosi osztály kialakulása adott, Ferge Zsuzsa rámutat arra a tényezőre, amin a hazai társadalompolitikának nemcsak javítania lehetne, hanem kötelessége lenne javítani: és ez az Európában kirívóan alacsony foglalkoztatottság. 2008-ban 23,2%-kal kevesebb állás volt Magyarországon, mint tizenkilenc évvel korábban.¹⁰

Ferge Zsuzsának nem véletlenül „vesszőparipája" a magyar társada­lomban a foglalkoztatottság. A szerző ugyan kísérleti esszéként határoz­za meg a könyv műfaját, de nem spórolja meg az igényes elméleti beve­zetőt. Ebből kiemelném a habitus fogalmát, mint ami közvetítő szerepet játszhat a struktúrák változásában, és nem pusztán újratermelésében. A habitus Bourdieu-nél – mint az közismert – bizonyos tartós beállítottságok vagy inkább hajlandóságok, diszpozíciók rendszere. A megfelelő habitus kialakítása azonban – a szocializációs folyamatok¹¹ eredményeként – az emberek egy meghatározott csoportját képessé teszi arra, hogy reflexí­ven álljanak hozzá a valósághoz, és alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez. Ferge Zsuzsa szemléletes példát hoz: az államszocia­lizmusban diktatórikus törvényekkel is kényszerítették az embereket a rendszeres munkavállalásra. Az államszocializmusban szocializálódott segédmunkás – elvesztve ezt az állami hátteret – néhány sikertelen próbálkozás után valószínűleg feladta, beletörődött abba, hogy tartósan, vagy örökre kiesett a munkaerőpiacról. Ennek következménye az elkerül­hetetlen marginalizálódás. Ami ennél is rosszabb, generációk nőnek fel, akik abba a helyzetbe „szocializálódnak", hogy szüleik egész nap otthon ülnek, vagy legfeljebb rosszul fizetett, alkalmi munka jut nekik. Az így kialakult habitus – ami a beletörődést, a lemondást, vagy a normasértő viselkedés fenntartását részesíti előnyben – végleg bezárja az ördögi kört, és teret kap az a civilizációs-rasszista érvelés, ami a szegényeket okolja embertelen vagy emberhez nem méltó életkörülményeikért.

Ugyanezt fogalmazhatjuk meg az iskolai nevelés tekintetében is. Hadd utaljak itt Paul Willis magyarul Skacok címen megjelent klasszikusára, ami bemutatja, hogyan „nőnek bele" a munkásgyerekek a munkáslétbe: ők maguk is lemondanak a továbbtanulásról, mert az iskola és a közvet­len környezetük eleve így szocializálja őket. Miközben számos ország sokat áldozott arra, hogy az iskolai nevelés kiegyenlítőbb hatású legyen, addig a rendszerváltás utáni Magyarországon ezek a különbségek nagyobbak, mint valaha. Továbbmenve, egyenesen azt mondanám: az „elitnevelés" nem elsősorban ténybeli ismeretek átadásáról szól, mint inkább az elit öntudat kialakításáról. Vagyis pontosan arról a reflexív habitusról, ami az emberek egy bizonyos csoportját arra „képesíti", hogy sikeresen alkalmazkodjanak a körülményekhez, míg másokat – ez az az oldal, amit Ferge Zsuzsa soha nem tévesztett szem elől, és ebben a könyvében is nagyon következetesen és szakmai lelkiismeretességgel végiggondolt – arra kárhoztat, hogy „reprodukálják" (esetleg súlyosbítva) az öröklött hátrányokat. Az esélyegyenlőség javítása nem lehetséges a foglalkoztatottság növekedése nélkül – e nélkül a mai Magyarországon nincsen érdemleges társadalompolitika. Ferge Zsuzsa nagyon sok időt és energiát áldozott arra, hogy ezt megértesse a magyar kormányokkal – az eredmény, sajnos, önmagáért beszél. Ez azonban nem a könyv hibája.

A kutató a fentiek alapján (tőke- és munkaviszony) felrajzolja a magyar társadalmi struktúra modelljét. Ebből két dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik az, ahogy Ferge Zsuzsa a munkásosztály strukturális helyzetét elemzi.¹² Azt gondolom, teljesen igaza van, amikor a munkásokat „ka­kukktojásnak" tekinti a hierarchiában. Az alsó-, felső-, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi helyzetet, míg a „munkás" besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó- mind pedig a középosztályba való tartozást. Én pontosan ebben látom a mai munkásosztály ambivalens helyzetét. Hiszen mit is je­lent munkásnak lenni akkor, amikor megszűnt a hagyományos nagyipar? Munkás-e például az a vízvezeték-szerelő, aki vállalkozóként dolgozik? Vagy munkások-e a szolgáltató szektor többnyire alacsonyan fizetett, rutin szellemi munkát végző munkásai? És ami még fontosabb: mi hat az ő tudatukra? A középosztály „felfelé való igazodásának" kényszere, vagy pedig kialakulhat körükben valami közös sorstudat?¹³ Ezek a kérdé­sek túlmutatnak a könyv témáján – de úgy érzem, a szerző szociológiai érzékenysége itt (ti. a munkásosztály beemelése a struktúrába) nagyon mélyen megmutatkozik.

A másik, amit ki szeretnék emelni, a szerző becslései. Ferge Zsuzsa hangsúlyozottan bizonytalan becslései szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága": egy 3000 fős panel­vizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többségükben (60%) tizenöt év után is azok maradtak, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azo­kat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom a mobilitás szempontjából egyre zártabbá válik. Ha ez így van, akkor érthetőbb a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával).

A könyvet tehát összességében csak méltatni tudom. Mindössze egy kritikai megjegyzésem lenne, és ez azoknak a nemzetközi, globális há­lózatoknak a háttérbe szorulása az elemzésben, amelyek beleszólnak a magyar társadalmi struktúra alakításába. Ide sorolom a multinacionális vállalatok megjelenését, de a külföldi munkavállalás egyre nagyobb arányát is. Hogyan jelenik meg a globalizáció a mai magyar társadalom szempontjából? Hogyan hat a habitusra a több éves külföldi tapasztalat? Mit jelent ez az életesélyek szempontjából? Javítja-e az itthoni lehetősé­geket (és ezáltal – ha kiterjedt – akkor valamelyest meg tudja változtatni a struktúrát), vagy tulajdonképpen nincs hatása a kialakult struktúrára? A sort természetesen lehetne folytatni, de nem lenne tisztességes számon kérni a könyvön az összes nagy társadalmi kérdés megválaszolását. Ferge Zsuzsa munkája olyan kérdéseket vet fel, amelyek az államszoci­alizmus és az elmúlt húsz év (újra)értékelésében is fájdalmasan aktuá­lisak. Csak reménykedni lehet abban, hogy a könyv legalább elindít egy társadalompolitikai útkeresést.

Jegyzetek

¹ Csak utalni szeretnék ehelyütt Krausz Tamás és Szalai Erzsébet kiemelkedő munkásságára. A világrendszer-kutatás egyik kitűnő mai példáját nyújtja Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma (Budapest, Napvilág Kiadó, 2005).

² Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek (Budapest, Magvető Kiadó, 2010), 28. Kiemelés – F. Zs.

³ A szociológia hazai intézményesüléséről az államszocialista időszakban igen tanulságos képet fest Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában (Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1989).

⁴ Ezt a véleményt az amerikai szociológiában igen következetesen képviseli Michael Burawoy, lásd Public sociology című programadó írását.

⁵ Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok…, 71. Kiemelés – B. E.

⁶ Hadd hozzam fel itt példaként a munkáspolitikát. Földes György kitűnő vázlatát adja ezen politika fő vonalainak: Hatalom és mozgalom 1956-1989 (Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1989).

⁷ Uo. 72.

⁸ Példaként említem Szalai Erzsébet és Szelényi Iván híres elitkutatásait.

⁹ Ferge Zsuzsa: Struktúra és mélyszegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Tár­sadalmi metszetek (Budapest, Napvilág Kiadó, 2006), 479-500.

¹⁰ Mark Pittaway: „Workers and the Change of System", in After twenty years, Nemzetközi konferencia. Budapest, 2010. január 15-16. (Budapest, ELTE – Politikatörténeti Intézet.)

¹¹ Külön szeretném kiemelni Somlai Péter rendszerváltás utáni kutatásait a megváltozott szocializációról. Vö. Somlai Péter (szerk.): Új ifjúság (Budapest, Napvilág Kiadó, 2007).

¹² Itt szeretném kiemelni Szalai Erzsébet modelljét, aki úttörő módon foglalkozott a rendszerváltás utáni munkásosztály struktúrájával. A kutató megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrában dolgozó, „buheráló" munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos" osztályformálódását. Vö. Szalai Erzsébet: „Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság", Kritika, 2004, 33/9.

¹³ Szeretném itt megköszönni Angelusz Róbert kritikai megjegyzéseit.

Felhalmozás, vagy megélhetési biztonság? – régi dilemma a polgári nemzetgazdaságban. Az előbbi győzelmének ára: nemcsak a gazdasági és társadalmi, hanem a planetáris biztonság elvesztése.

Az emberek többsége nem olvas filozófiát.
De következik-e ebből, hogy nem kellene
– a mindennapi életben hasznosítható –
filo­zófiát a többség számára is érthetően írni?

 

Beszélgetésrészlet egy budapesti üzletben, 2010 augusztusában. (Je­lenet három hangra.)
–  Ezerhatszáz forint lesz összesen.
–  Tudnak visszaadni kétezerből?
–  Itt van háromszáz a kasszából.
–  Hagyd, adom a pénztárcámból. Tessék a négyszáz vissza.
–  A háromszáz a kasszába vissza.
–  Mindent vissza.
–  Azt nem mondjuk. Az veszélyes.
–  Később még mondjuk. Majd ha lezárták a határokat.

I. „Hitel nincs!"

„Hitel nincs" – virított annak idején a kocsmákban. Hitel nincs, vagyis hitelből nem lehetett szomjúságot oltani. A felirat üzenete: előbb a munka (a pénzszerzés), azután a pénz elverése (az italozás). Hitelből ma sem nagyon lehet őszintére inni magunkat – legalábbis nem a kocsmáros hiteléből.

De ami kicsiben nem működik, az működik nagyban: életünk kelleme­sebbé tétele céljából bankhitelekhez folyamodunk. Többnyire sikerrel. (A magánszemélyektől felvett uzsorakölcsönre – mint a banki hitelezés kistestvérére – itt nem térek ki.)

Miért éri meg a banknak az, ami a kocsmárosnak nem? Miért ad pénzt az egyik „hozom"-ra, míg a másik nem?

Első megközelítésben azért, mert az egyiknek van erre pénze, a másiknak pedig nincs. Az egyiknek erre van pénze, a másiknak pedig erre nincs. Nem nehéz elképzelni, hogy valakinek nincs arra pénze, hogy másoknak kölcsönadja. Az emberek többségének saját használatra is kevés a pénze. Azt sem nehéz megérteni, hogy ha valaki fölösleges pénzzel rendelkezik, azt megpróbálja minél magasabb kamattal fialtatni. Olyan társadalomban élünk, amely – többek között – az alábbiakra szocializál:

1. Az az értékes ember, akinek sok pénze van. Pénzért bármi meg­kapható – pusztán mennyiségi (pénzmennyiségi) kérdés az egész. Olyan társadalomba születünk, amely leginkább a pénz nyelvét érti.
2. Az az egészséges gazdasági viselkedés, ha vagyont szerzünk, és azt minden határon túl gyarapítjuk, növeljük.
3. Csak akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha pénzt (vagy könnyen pénzre váltható javakat) halmozunk fel, raktározunk el idős korunkra, nehezebb időkre stb. Más esélyünk nincs a túlélésre. Aki pénzt gyűjt, az biztonságot gyűjt.

Nem logikátlan, hogy ha ilyen a világ, akkor – a munkajövedelem, a ter­melői profit és különböző járadékok mellett – külön jövedelemformaként rögzül a kamat, és önálló foglalkozássá szilárdul a hitelezés. Nem logi­kátlan, hogy a történelem során külön intézmények jönnek létre, amelyek pénzgyűjtéssel és pénzkölcsönzéssel foglalkoznak – erre szakosodnak. Mivel nagy hasznot hoz, már bő száz éve jellegzetes társadalmi intéz­ménnyé erősödött a hitelrendszer.

A bankok működése sem a bankárok, sem az ügyfelek felől nézve egyáltalán nem logikátlan. De első pillantásra nem tűnik logikusnak, hogy a bankok olyan kölcsönöket is nyújtsanak, amelyeket nem kapnak vissza; amelyekből nem nyereségük, hanem veszteségük származik. Márpedig az utóbbi évtizedekben nem ritkán ez a helyzet. Az elemzők leírják az ismétlődő pénzügyi krízisek folyamatát. A bankok kölcsönöznek a hozzá­juk forduló megbízható ügyfeleknek. Azután különböző reklámfogásokkal megpróbálják hitelfelvételre ösztönözni a vonakodókat is. De kezdetben óvatosan hiteleznek: csak olyanoknak adnak kölcsön, akik megfelelőnek tűnő fedezettel (stabil üzleti tervvel, biztos jövedelemmel, ingatlanfede­zettel stb.) rendelkeznek. Később, ahogy fogynak a jó adósok, kiterjesztik az ügyfélkörüket, és megszaporodnak a kockázatos ügyletek. (Navigare necesse est – úgy tűnik, a pénznek is állandóan utaznia kell.) Az ügyfél bekopog; pénzügyileg nem túl bizalomgerjesztő, de nem is teljesen esélytelen, hogy törleszteni fog. Nem megbízható adós, de nem is fogja eleve elszabotálni a visszafizetést. Minden bizonnyal hozzá fog jutni a kért pénzhez.

A következő fázisban megfordul a helyzet. Már nem az ügyfél kopog be a bankba, hanem – képletesen szólva – a bank szalad az ügyfél után, hogy kedvezőbbnél kedvezőbb hiteleket tukmáljon rá. Olyan kép kerekedik ki, hogy elsődlegesen a banknak van szüksége hitelfelvevőre, és nem az ügyfélnek hitelre. Mintha lételemétől, életjeleitől fosztanánk meg a bankot, ha nem kérünk tőle kölcsön. Másként fogalmazva: mintha azzal büntetnénk, hogy nem veszünk föl tőle hitelt.

Érthető, hogy a banknak szüksége van a nyereséget hozó ügyfél­re. Belőle él. Nehezebben érthető, hogy miért éri meg a banknak a nemfizető adós. Miért nem éri meg a kocsmárosnak, és miért éri meg a banknak?

Kettejük között az egyik különbség, hogy a kocsmáros a saját pén­zét kockáztatja, a bank pedig nem. Egyrészt, a kocsmáros döntően a magánvagyonával üzletel, amivel személyes a kapcsolata. A bank viszont döntően a betétesek – a neki „hitelezők" – pénzével dolgozik. A tőkéje személytelen, idegen. Másrészt, a kocsmáros ténykedését befolyásolja a tényleges vagyona. Ha uzsorakamatra hitelezne, akkor is „tisztességesen" tenné: kézzelfogható, létező dolgot kölcsönöz. A bank ellenben nagyobbrészt ténylegesen nem létező „fiktív" pénzt ad hitelbe. Működésének az állami szabályozás nagy mozgásteret, igen tág kereteket enged. A bank előírások szerinti tartaléktőkéje az utóbbi időben az amúgy sem magas 8 százalékról 2,8 százalékra csökkent – de a gyakorlatban ezt sem feltétlenül tartják be. Bizonyos esetekben a saját tőke harmincszorosa is kikölcsönözhető. Ezért azután nem különösebben meglepő, hogy ciklikusan materializálódik („anyagi erővé válik") a „fikció": valós hiányként lázad fel, és bankcsőd, pénzügyi válság stb. formájában demonstrál a realitások tiszteletéért.

Tehát a kocsmáros és a bank között nem elhanyagolható különbség, hogy az utóbbinak az is hasznot hoz, ami valóságosan nem létezik (csak – mint mondják – virtuálisan).

Vajon mi indokolhatja, hogy az állam úgy szabályozza a bankok műkö­dését, hogy Akciók elkövetésére ösztönzi őket? Mi indokolhatja, hogy az állam cselekvően támogatja egy – szakmai kifejezéssel – „buborék­gazdaság" kialakulását?

Mi indokolhatja továbbá, hogy az állam nagyrészt átvállalja a fiktív ügyletek lelepleződésének negatív következményeit? Hogy működési zavarokat, nehézségeket produkáló bankokat konszolidál? Mivel indokol­ható, hogy az állam megment olyan bankokat, amelyek fizetésképtelenné váltak, pénzügyi csődbe jutottak? Mi állhat az állam eme „jótékonysági" tevékenysége mögött? Miért fontos az államnak a bankok életben tartá­sa? Kije lehet a bank az államnak? Kije lehet az állam a banknak?

II. A hitel éltet (Felhalmozási biztonság)

Paradoxnak tűnő helyzet: ha a banknak viszket (no, nem a tenyere!), az állam vakarózik. Kije lehet az állam a banknak? Miért alakult így kettejük kapcsolata?

Olyan rendszerben élünk, amelynek motorja, éltető eleme a gazda­sági növekedés. Növekedés híján ez a társadalmi berendezkedés csak vegetál, halódik.

Vajon nem állna-e meg az ország gazdasági fejlődése felhalmozás nélkül? Vajon lehetne-e nemzeti gazdagodás új beruházások nélkül?

Vajon mennyi vállalkozói beruházás maradna el, ha nincs lehetőség hi­telfelvételre? Mire telne államkötvények kibocsátása, illetve banki hitelek nélkül az államnak? Vajon mennyivel kevesebb állami beruházás lenne, ha nem volna államadósság?

Nem kevésbé fontos a hitel intézménye a fogyasztás oldaláról tekintve. Vajon hitelezés nélkül lenne-e elég vásárló a piacra dobott árukra? Vajon nem okozna-e elbocsátási hullámot az eladhatatlan áruk tömege? Nem kellene-e – az árukereslet hiányában – üzemeket stb. bezárni? Vajon az üzembezárások nem csökkentenék-e még tovább a vásárlóerőt (a piaci keresletet)?

Hitelezés nélkül lelassul a termelés és a fogyasztás. Megáll a gazda­sági növekedés. Vajon a hitelezés rendszere nélkül nem omlik-e össze a modern nemzetgazdaság?

A polgári gazdálkodás történetének elején a gazdaság főszereplői (a tu­lajdonos vállalkozók) arra kényszerültek, hogy olcsón termeljenek. Hogy alacsonyabb bérű munkaerőt és gazdaságosabb technológiát találjanak, mint a konkurencia. Továbbá arra kényszerültek, hogy a nyereségüket félretegyék, felhalmozzák, majd újra befektessék. Termelékenység és takarékosság – ezeken múlott, hogy talpon tudnak-e maradni a sza­badpiaci versenyben, vagy pedig kihullnak. Sikerességük előfeltételét a győztes vállalkozások többnyire a szabályozatlan piac létezésében vélték megpillantani.

A termelékenység növekedésével a legyőzött konkurensek helyébe új kihívás lépett: a túltermelés. A szabályozatlan piac ugyan nem korlátozza mesterségesen a termelést – de nem is gondoskodik a kínálat és a ke­reslet összhangjáról, egyensúlyáról. A termelésnek nem a szükségletek, hanem a technológiai kapacitások szabnak határt. Kínálat és kereslet hiányzó egyensúlyát a ciklikusan bekövetkező túltermelési válságok állítják helyre. A vállalkozások gyors gazdagodásra való törekvése a ter­melés és felhalmozás folyamatossága ellen hat. A vállalkozások erőltetett felhalmozásra törekvése a rendszer stabilitását veszélyezteti: hatásaival rombolja a rendszert.

A vállalkozás – tendenciájában – a rendszer buktatója. Rendszerbuk­tató.

A rendszer azonban nem bukik. Azért sem bukik, mert a XIX. század utolsó harmadától a vállalkozások politikai támogatást kapnak a köz­ponti hatalomtól. A tőkés rendszer állama aktív, a gazdaság működését is alapvetően befolyásoló tényezővé válik. Fokozatosan megteremti a rendszer olyan szabályozását, amely elősegíti a működés állandóságát, stabilitását, így gondoskodva a profittermelés lehetőségének folyamatos­ságáról. (A félreértéseket elkerülendő: csupán szimbolikusan értendő az államnak, mint intézménynek az aktivitása. Az állam-funkciók ellátását, vagyis a tényleges aktivitást az állam működtetői végzik. Vö.: „Szolgáló állam és »szabadon lebegő « kormányzat". Eszmélet 4. 1990.)

A vállalkozások mohósága veszélyezteti a rendszer működését. A politikai állam megmenti a rendszert. A tőkés állam nem engedi meg a tőkés vállalkozásoknak, hogy ösztönös viselkedésükkel kritikus válságba taszítsák, megbuktassák a rendszert. Azzal egyengeti a felhalmozás útját, hogy korlátozza, szabályok közé tereli a vállalkozások mohóságát.

A rendszer dinamizáló eleme a vállalkozás. Eszménye a szabad piac. A rendszer stabilizálója, konzerváló, konzervatív eleme az állam. Eszköze a gazdaság (gazdasági és gazdaságon kívüli eljárásokkal történő) befo­lyásolása: egy szabályozott piac kialakítása és működtetése.

A tőkés rendszert az állam védi meg a tőkés vállalkozásoktól. Habár a vállalkozások többnyire nem ismerik el, valójában lekötelezettjei az őket korlátozó és őket segítő (őket korlátozással is segítő) államnak. Lekötelezettjei az államuknak.

A tőkés rendszer állama azonban nemcsak fékezéssel, korlátozással óvja a profitorientált struktúrát, a működés és felhalmozás biztonságát. Egyrészt folyamatosan munkálkodik a társadalmi béke megteremtésén. Heroikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy ideiglenesen (átmenetileg, mi­nél hosszabb átmenetre) összebékítse az összebékíthetetlent: a tőkések és a munkások törekvéseit. A spontán, szabadversenyes felhalmozás (profitmaximalizálás) munkáslázadásokhoz, munkásszerveződések keletkezéséhez vezet: a bérmunkások különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő. Az állam igyekszik megakadályozni a nyílt konf­rontációt. Törvényhozással korlátozza a szélsőségesen munkásellenes gyári gyakorlatot (pl. a munkaidő csökkentése, a gyerekmunka szabályo­zása). A rendszerbe integrálódó szakszervezetek, rendszerbe integrálódó szociáldemokrata, kommunista stb. pártok tűrésével, sőt, támogatásával megszelídít, rendszerkonformmá alakít különböző munkáskövetelése­ket. Másrészt, a tőkés rendszer állama teremti meg a magántőkének nélkülözhetetlen keretfeltételeket, a vállalkozások számára szükséges infrastruktúrát. Létrehozza és működteti a tőkés magántulajdont képviselő jogrendet – szállítva ezzel a vállalkozásoknak az igényelt bérmunkássá­got. Fenntartja a vállalkozások számára (is) szükséges – a munkaerőt kinevelő – iskolarendszert. Elvégzi a magántőkének nem kifizetődő, illetve túl nagy falatnak bizonyuló beruházásokat (pl. útépítés, vasúthá­lózat kialakítása). Harmadrészt, a tőkés rendszer állama kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. A polgári fejlődés előrehaladásával (a termelékenység gyorsuló növekedésével) a termelés hatékonyságánál is nagyobb feladatnak mutatkozik a tömegesen előállított áruk eladása, piaci értékesítése. Ezért állandó igény mutatkozik a belső és külső felve­vőpiacok bővítésére: a kellő fizetőképes kereslet biztosítására.

A tőkés rendszer állama a magántőke segítségére siet. Hogy vásárló­erőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszült­ségeket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac gazdaságtalannak minősítene. 1. A rendszer működését elősegítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglalkoztatja és látja el jövedelemmel, teszi piaci vásárlóerővel rendelkezővé. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedelmi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, ame­lyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják.

Az állam által megteremtett és fenntartott működési keret nélkül a tőkés gazdaság – pusztán a spontán piaci mechanizmusokra hagyatkozva – összeomlana. A vállalkozások számára létkérdés az állam aktív, sza­bályozó beavatkozása. Ez teszi lehetővé az állam képviseletét ellátó és működtetését végző kormányzat nagyfokú függetlenségét. A mindenkori kormány a vállalkozóknak (illetve az őket megtestesítő rendszernek) nem egyszerűen „szolgája", hanem bizonyos mértékig az ura is. Nem pusztán az ő zsebükre dolgozik, hanem saját zsebre is. Így fordulhat elő, hogy az önjáróvá váló kormány olykor többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.

Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásárlási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlan­dósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Erős fogyasztói hajlam alakul ki pénz kölcsönvételére. A fizetőképesség javítását, ezáltal az árukereslet növe­lését segíti a bankhitel. A hitel mesterségesen kitágítja a fizetőképesség határait. Lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem.

A hitelből vásárló egyének szolgálatot tesznek önmaguknak, mert – rö­vid távon – bővítik a fogyasztásukat. De egyúttal jót tesznek, szolgálatot tesznek a termelőnek, szolgáltatónak (ezáltal magának a rendszernek, valamint kezelőjének, az államnak) is: a csupán feltételezett felvevőpi­acra termelő gazdaság nekik köszönheti a túltermelési válságok kirob­banásának átmeneti elodázását.

A rendszernek nemcsak az a sajátossága, hogy a vásárlóerőhöz (fizetőképes kereslethez) viszonyítva sok az áru, hanem az is, hogy a vállalkozói kedvhez, beruházási hajlamhoz képest kevés a tőke a vállal­kozóknál. Egyfajta Jolly Jokerként ez utóbbira is a bankhitel jelent megol­dást. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pénzem.

Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a fogyasztó nem kap hitelt a vásárlásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a vállalkozó nem kap hitelt a beruházásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodá­sa, ha az állam nem kap hitelt a rendszer működtetésére. (A legtöbb gazdasági nagyhatalom jelentős részben hitelekből finanszíroz egy sor társadalmi feszültségeket mérséklő „szociális" kiadást – a különböző segélyektől, támogatásoktól, járadékoktól kezdve a legkülönbözőbb központi költségvetésből fizetett foglalkozásokig.)

A rendszert – látványosan növekvő mértékben – a hitel élteti. A hitel a rendszer éltetője – és biztonsági szelepe. Ez is magyarázza, hogy az utóbbi évtizedekre a bank a modern polgári rendszer egyik legfontosabb intézményévé nőtte ki magát. A rendszer működtetésében a bank – fontosságát tekintve – felzárkózott az állam mellé. Miként az állam, úgy a bank is – minden ismétlődő pénzügyi válság ellenére – a rendszer megmentője. Az általa nyújtott hitelek nélkül a növekedési kényszeren alapuló tőkés gazdaság összeomlana.

A tőkés rendszer államának funkciója: a rendszer folyamatos működésé­nek biztosítása. Feladata a rendszert úgy szabályozni, hogy az tartósan működőképes legyen. Addig létezik (mert addig van rá szükség), amíg betölti ezt a szerepet. Néhány évtizede ennek a szerepnek az ellátásában az államnak a legfőbb segítője a bankszektor (a maga hitelrendszeré­vel). A tőkés rendszer stabilitásáért felelős állam ezért a bankrendszer lekötelezettje. Ennek megfelelően is viselkedik. Legitimálja és állami védelemben részesíti a bankok spekulációs, fiktív pénzügyi műveleteit.

Amikor pedig lelepleződnek a fikciók, nem logikátlan, hogy – a rend­szer (és önmaga) fenntartása érdekében – kisegíti a bankokat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert.

A rendszer működtetésében játszott kulcsszerepe magyarázza a bankok nagyfokú függetlenségét. Korunkban a bank nem egyszerűen kiszolgálja a tőkés vállalkozókat (illetve az őket megtestesítő rendszert). Mivel az állam a bankrendszernek – mint egyik legfőbb segítőjének – végzetszerűen lekötelezett, a bank igen jelentős önálló mozgásszabad­ságra tesz szert. Azt a nélkülözhetetlen szerepét kihasználva, amelyet a növekedésre orientált gazdasági rendszerben betölt, a spekulatív pénzügyi műveletek területén lényegében függetleníteni tudja magát a termeléstől. Az önjáróvá váló bank (az önjáróvá váló kormányzathoz hasonlóan) látványosan kinövi eredeti alapfunkcióját: a termelő tőke igényeinek teljesítését.

III. A hitel buktat

Egy XIX. századi filozófus a régebbi társadalmak felbomlásának folya­matát összekapcsolja valamelyik alapvető társadalmi csoport eladó­sodásával, és a hagyományos társadalmi egyensúly ebből következő felbillenésével. „Például az antik világ osztályharca főleg a hitelezők és adósok közötti harc formájában folyik, és Rómában a plebejus adós pusztulásával végződik, akit rabszolgával helyettesítenek. A középkor­ban a harc a feudális adós pusztulásával végződik, aki elveszti politikai hatalmát ennek gazdasági bázisával együtt." Aki eladósodik, az bukásra ítéli magát.

Még plasztikusabban fogalmaz egy XVIII. századi szerző (Benjamin Franklin): „ha adósságot vesztek magatokra, hatalmat adtok másoknak arra, hogy szabadságtok fölött rendelkezzenek". A sokkoló szándékkal bevágott illusztrációja: „az egyszerű földműves, aki saját lábán áll, na­gyobb, mint a nemes ember, aki térdel".

Az eladósodó egyén és az eladósodó csoport hasonló helyzetbe kerül: kiszolgáltatottá teszi önmagát. Korunkban egész országok is rendre felvesznek ilyen kiszolgáltatott státust. Egy ország (nemzet) eladósodása-eladósítása valójában függetlenségének feladása: másoktól függő helyzetbe hozása. A gazdasági prosperálás (növekedés) ára – egy határon túl – az önrendelkezés elvesztése. Az eladósodás nemcsak az egyéneket, hanem a nemzetgazdaságokat is térdre kényszeríti.

IV. Megélhetési biztonság

A XVIII-XIX. században két elképzeléstípus alakult ki arról, hogy milyen gazdasági stratégiát kövessen a polgári nemzet. Az egyik abból indult ki, hogy az ország a nemzetközi piacon versenyhelyzetben találja magát, ezért létkérdés számára, hogy gazdasági tevékenységét a felhalmozás­nak rendelje alá: teljesítménye maximálisan növekedjék. A nemzetgazda­ság szereplőit a piac – úgymond – arra kényszeríti, hogy összpontosítva az erőfeszítéseiket fokozzák a termelékenységet, az így elért többletnye­reséget pedig újra befektessék. Végső fokon a mai államilag szabályozott gazdaság (és piac) is ennek a működési logikának rendelődik alá.

A növekedésre (felhalmozásra) alapozott nemzetgazdaság konku­rens elmélete ezzel ellentétes kiindulópontot választ: nem a gazdaság gyarapodását, hanem az állampolgárok megélhetési biztonságát tekinti a nemzet végső céljának és feladatának. Ehhez a célhoz igazítja a nemzetgazdaság működését. Ezért a szabályozott piac („másként piac") előbbitől eltérő változatát, alternatív modelljét vázolja fel. A magyar­országi reformközgazdászoknál a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben botránykőnek számító Johann Gottlieb Fichte annak idején (a XVIII. század legvégén) a polgári rendszer számára az alábbi elképze­lést fejtette ki:

Mi a nemzet legalapvetőbb feladata? Valamennyi állampolgárnak ga­rantálni a megélhetés (szükséglet-kielégítés) lehetőségét. Mit feltételez az egyén számára a megélhetés?

1. Biztos jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy a szükséges árukat megvásárolhassa.
2. Ennek előfeltételeként olyan foglalkozással rendelkezik, amely meg­adja neki a biztos jövedelmet.
3. A nemzetgazdaság előállítja azokat az árukat, amelyeket az egyén szükségleteinek kielégítése igényel.

Nyilvánvaló, hogy az egyén vágyott, elképzelt szükséglete és fede­zettel (jövedelem-fedezettel) bíró, fizetőképes szükséglete (vagyis piaci kereslete) ritkán esik egybe. Mi szab határt a vázolt esetben az egyéni szükségletek kielégítésének? Mely egyéni szükségletek emelkednek a reálisan kielégíthető szükségletek rangjára? Egyrészt az egyén jöve­delemszerző teljesítménye. Másrészt a nemzetgazdaság kapacitása (rendelkezésre álló erőforrásai és teljesítőképessége).

Fichte nemzetgazdasági modelljében a megélhetés (szükséglet-ki­elégítés) biztonsága az alábbiakat feltételezi. A gazdaság szereplőit, az egyes állampolgárokat államilag szabályozott piac kapcsolja össze egy­mással. Ez a szabályozás azt hivatott biztosítani, hogy három alapvető területen folyamatosan egyensúlyi állapot alakuljon ki:

1. Létrejöjjön a szükségletek és termelés egyensúlya. A nemzet meg­termeli az egyének által igényelt fogyasztási javakat. Összhangba kerülnek egymással a társadalmi szükségletek és az előállított ter­mékmennyiség azáltal, hogy a termelés eleve szükségletarányosan szerveződik.
2. Létrejöjjön a termelési feladatok és a foglalkozások egyensúlya. Mindenki olyan foglalkozást gyakorol, amely nemzetgazdaságilag szükséges (ezért garantáltan jövedelmet biztosít a számára). A másik oldalról megközelítve: minden szükséges termelési feladat ellátására van munkavégző. Ennek előfeltétele a szükségletek és a foglalko­zások összhangba hozása az egyének oldalán, ami lehetővé teszi a társadalmi szükségletekkel arányos munkavégzés megszervezését.
3. Létrejöjjön a vásárlási igények és a fizetőképesség egyensúlya. Azáltal, hogy a munkavégzés időtartama a fogyasztási igényekhez idomul, összhangba kerülnek egymással az egyéni szükségletek és az egyéni jövedelmek.

Miként lehetséges egy ilyen egyensúlyi gazdálkodás létrehozása, működtetése? Olyan piaci mozgásokkal, amelyeket az állam – a kitűzött alapcél elérése érdekében – terelget. „Az állam köteles a gazdasági forgalom egyensúly-állapotát minden polgárával szemben törvénnyel és kényszerrel biztosítani."

Fichte a vázolt követelmények teljesülését szerkezetileg zárt rend­szerben gondolja el. Egy belső forgalmát tekintve árucserén nyugvó, kifelé azonban zárt államban (ahogy nevezi: zárt kereskedelmi államban) tartja megvalósíthatónak. Elképzelése szerint csak az állam folytathat külkereskedelmi tevékenységet. A külkereskedelem azért számít teljes egészében állami feladatnak, hogy ki lehessen küszöbölni a külföldiek áttekinthetetlen és szabályozhatatlan befolyását a nemzetgazdaságra.

A gazdálkodás célja, hogy a társadalom tagjai viszonylag könnyű munkával tudjanak gondoskodni a megélhetésükről. Ennek egyik alap­feltételeként az állam (az „észállam") mindenki számára biztosít tulajdont (azaz termelési lehetőséget) vagy más formájú (kereskedői, közhiva­talnoki) munkalehetőséget. A másik feltétel: a termelés megrendelésre történik, mértékét az előzetesen felmért szükségletek határozzák meg. Így az előállított áruk piaca garantált. A gazdaság szerveződése biztosítja, hogy a termelő az „árujáért bármikor pénzt kaphasson és ezért a pénzért bármily árut megszerezhessen".

Fichténél az állami központ tájékoztatja a tevékenységet (hivatást) választókat, hogy milyen foglalkozásokra van társadalmi igény. Annak érdekében, hogy kedvet csináljon a hiányfoglalkozások választására, az adott területeken átmenetileg áremeléseket engedélyez. Az államilag kontrollált társadalmi munkamegosztás révén – úgymond – kialakul a hivatások helyes aránya, ami az egyes termelőnek biztosítékot nyújt arra, hogy megfelelő mennyiségű megrendelést kap.

Ebben a szisztémában az élelmiszerek termelése elsőbbséget élvez az ipari (kézműves) tevékenységgel szemben. A kézműves rend elsőd­legesen nélkülözhetetlen, másodlagosan pedig luxuscikkeket állít elő. A luxusáruk termelésére csak akkor kerül sor, ha mindenkinek az alapszük­ségletei már ki lettek elégítve. Fichte megfogalmazása szerint „nem sza­bad azt mondani: én megfizetem. Igazságtalan, ha valaki a feleslegeset megvásárolhatja, miközben valamely embertársa a legszükségesebbet nélkülözi és meg nem szerezheti; a pénz, amivel valaki a feleslegeset veszi meg, az észállamban nem is az övé."

A földművesek és a kézművesek között a kereskedőrend közvetít: gondoskodik az áruk elosztásáról. Eleve adott eladói és vevőkörrel áll kapcsolatban. „A kereskedelmi cég" feladata biztosítani, hogy a vevők szükségletei alapján megrendelt valamennyi áru kapható legyen nála. Ennek feltétele, hogy a termelőktől (az eladóktól) minden megrendelt terméket átvegyen.

A kereskedőkön túl további nem termelő réteggel számol Fichte. Szük­ség van olyanokra is – hangsúlyozza -, akik a törvények alkalmazásával, a közrend fenntartásával, a közoktatással foglalkoznak. ők nem művelnek földet, nem űznek ipart, sem kereskedelmet, mégis „épp oly jól kell élniök, mint a többi polgárnak. Nincs más megoldás, mint hogy a többi helyettük is dolgozzék […] Szükségletüket minden látható és mérhető ellenérték nélkül kell kielégíteni. A kormányzás, a nevelés, az oktatás gondjai és a nemzet védelme az ellenérték, amivel fizetnek." Fogyasztásuk költségeit a többiek megadóztatása révén fedezi az állam. Jövedelmük abból a pénzből származik, amelyet minden dolgozó adó formájában fizet.

A fizetett adó nagyságát a közalkalmazottak száma határozza meg. („Elképzelhetetlen, hogy egy ésszerűen berendezett államban bármely okból több adót követelne a kormány, mint amennyire szüksége van.") Amennyiben úgy döntenek, hogy csökkentik a közalkalmazottak számát, két eset lehetséges. 1. A dolgozók munkaideje rövidebb lesz, mivel „a volt hivatalnokokat beosztják a közös munkához és amit ezáltal mások munkájánál megtakarítanak, az egyformán mindenkinek a javára szol­gál". 2. Változatlan marad a munkaidő, de a volt közalkalmazottakkal megnövelt számú termelők a korábbinál több árut állítanak elő. Ily módon a nemzet – Fichte megfogalmazása szerint – vagy pihenőidőben, vagy jólétben gyarapodik.

A fichtei rendszerben az állampolgárok megélhetése a cél – a gaz-daság, a pénz ennek puszta eszköze. A szisztéma rögzített értékű pénzzel dolgozik. A pénz értékének rögzítése azért szükséges, mert e nélkül „nem lehet a kereskedelmet előre kiszámítani, illetve törvényileg szabályozni". Ennek hiányában viszont a pénz „maga teremti meg [… ] a saját törvényeit".

(Nem tartozik ide szorosan – de mégis… Az egyén megélhetésének a személyes termelőmunkára alapozása /fogyasztás és termelés egyen­súlyba hozása/ visszatérő gondolat az elmélet történetében. Thomas Morus prepolgári társadalmában a helyzet – némiképp leegyszerűsítve – a következő. Aki ebédelni akar, az délelőtt három órányit részt vesz a közös munkában. Aki vacsorázni akar, az délután három órányit részt vesz a közös munkában. Mivel pénz nem létezik, és a közösség meg­kerülésével más módon sem lehet élelemhez jutni, az „általános egyen­érték" szerepét közvetlenül az egyéni munkaidő tölti be. Míg Morusnál napi hat, addig később Campanellánál napi négy órai termelőmunkával biztosítható az egyén megélhetése. Paul Lafargue-nál ez – a gépek révén – napi három órára csökken. Ernst Schumacher pedig az alábbi megállapításra jut az 1970-es években: ha mindenki végezne termelő tevékenységet is, akkor kevesebb, mint napi egyórai munkát igényelne az ipari társadalmak jelenlegi össztermékének előállítása. Az egyes számítások lehetnek pontatlanok, de a gondolkodás iránya jellegzetes.)

Annak idején a polgári gondolkodásban két nemzetstratégia körvonala­zódott. Az egyik a folyamatos (végeláthatatlan) felhalmozás biztonságára alapozta a nemzet biztonságát. A másik valamennyi állampolgár meg­élhetésének biztonságára próbálta alapozni a nemzetet. A történelmi tapasztalatok szerint az előbbi – középtávon néhány eset kivételével – a kiszolgáltatottság megteremtésének útja: a nemzetgazdaság függő helyzetbe hozása. A második – lakossági önfenntartás gazdasági függet­lenséggel – ára: a világgazdaságtól (és annak technikai újdonságaitól) való elszigetelődés.

A polgári nemzetgazdaság számára felsejlő alternatíva: prosperálóbb tönkremenetel vagy szegényesebb bezárkózás (elzárkózás). Ez a polgári gondolkodás ismételten fel-felbukkanó dilemmája.

V. Planetáris biztonság (kitekintés)

Egyének, csoportok, nemzetek (illetve irányítóik) dönthetnek úgy, hogy a térdre kényszerítő eladósodással szemben a szegényesebb bezárkó­zást (a „megélhetési biztonságot") részesítik előnyben. Ez megnöveli a belső mozgásteret, de nem mentesít a külső kiszolgáltatottságoktól. A védendőnek kiválasztott területre állandóan betörnek (illetve előre nem kalkulálhatóan betörhetnek) a Glóbusz éghajlati szeszélyei, a világgaz­daság szeszélyei, a világpolitika szeszélyei (katonai-hadászati vagy terrortámadás), nemzetközi jogi bürokratizmusok stb. Tényleges meg­élhetési biztonságot a – mint egyes elemzők fogalmaznak – „planetáris biztonság" megteremtése adna. Ennek mostanság csekély a gyakorlati valószínűsége, de azért érdemes szembenézni azzal, hogy ez – szak­kutatások szerint – mit kívánna meg az emberiségtől.

1. A természeti környezet terhelésének arra a szintre való csökkentését, amelyen helyreállítható a bolygó megbomlott egyensúlya. Ez komoly növekedési féket jelentene.
2. A gazdag és a szegény országok fogyasztásának kiegyenlítését. Az életszínvonal (megélhetési, létfenntartási lehetőség) felzárkóztatását az ún. harmadik világban. Ez a gazdag országokban komoly élet­színvonal-esést jelentene.
3. A gazdag és a szegény rétegek fogyasztásának kiegyenlítését. A tu­lajdonnélküli szegények megélhetési lehetőségének felzárkóztatását az ún. fejlett országokban is.
4. Az autonóm személyiség (szabad egyéniség) esélyeinek növelését, aki képes planetáris tudattal gondolkodni és planetáris felelősséggel cselekedni.

El lehet meditálni azon, hogy egy erre emlékeztető világrendet az elméleti irodalomban hagyományosan minek neveznek.

 

***

Ennek az írásnak a címe: „Pénzt vagy nemzetet!". Nem téved az olvasó, ha úgy találja, hogy az írás nem a pénzről és a nemzetről szól. De téved, ha úgy találja, hogy nem szól a pénzről és a nemzetről.

Van abban némi arcátlanság, hogy az írás a „Pénzt vagy nemzetet!" címet viseli, és mégsem a pénzről és a nemzetről szól. Olyasféle ar­cátlanság ez, mint amikor Edgar Allan Poe egy regényt nem a rejtély megoldásával zár, hanem annak közlésével, hogy a kézirat befejező része a tengerbe veszett. Vagy mint amikor a „Százból, ha egyszer jó" kezdetű dal a „100 bolha" címet kapja. Mi ez, ha nem a fogyasztó súlyos megtévesztése? Kérdés, hogy jelen esetben a fogyasztó megtévesztése egyúttal a fogyasztó megkárosítása-e?!

Ez a rovat egyfajta filozófiai zsurnalisztika művelésére lett kitalálva. Írásai megpróbálnak alkalmazkodni az átfogó filozófiai szempontokhoz és megpróbálnak alkalmazkodni az olvasóhoz. Megpróbálják az átfogó filozófiát az olvasóra alkalmazni, azaz neki közvetíteni. Vagyis nem tartja tiszteletben sem a filozófia (az elvontan tudományos filozófia), sem az olvasó saját szempontjait. Sem-sem. Egyúttal megkísérli, hogy eltökélten tekintettel legyen mindkettőre. Is-is.

A szerző a Harry Potter-könyvek milliós rajongótábora kapcsán foglalkozik azzal a mai, globalizált és médiatizált világban fontos társadalmi kérdéssel, hogy milyen irányba befolyásolják az internet segítségével szabadon létrehozható és megosztható rajongói szövegek az emberek tudatát? Egyes szerzők szerint e szövegek egyfajta új, demokratikus, globális politikai részvétel irányába mutatnak. Gupta szerint a szabadság látszólagos: a rajongók nem kérdőjelezik meg azt a rendet, ami keveseknek termel profitot, miközben sokaknak engedélyezi az „ingyenes" részvételt. Így a szövegek bármily kreatívak is, nem ajánlanak fel valódi kitörési pontokat a rendszerből

A Harry Potter rajongói szöveg – mint önálló jelenség – elképesztően nagy, egyre burjánzó és megállíthatatlan terjeszkedését szinte kizárólag az internet tette lehetővé, vagyis az, hogy a rajongók éltek a globális társadalmi hálózat kínálta lehetőségekkel. Tara Collins szerint 2006 januárjáig a fan fictiont író rajongókat leginkább a népszerű fantasy-szövegek ihlették meg – elsősorban a Gyűrűk ura trilógia és a Harry Potter-sorozat; de míg a Gyűrűk urához kapcsolódó, a neten megjelent rajongói szövegek száma 36 ezerre becsülhető, addig az utóbbihoz már több mint 180 ezret írtak.¹ Az internetes technika meglehetősen bonyolult módon fonódott egybe e jelenség kialakulásával. A technika kínálta lehe­tőségek és ezek kiaknázásának képessége (egyes esetekben a véletlen szerencse közrejátszása) révén a rajongók alkotta írások olyan kulturális formái terjedtek el, illetve láthatóan és nyomon követhetően olyan sajá­tos kapcsolatokba léptek egymással, ami elképzelhetetlen lett volna a nyomtatott fanzine-ok korszakában. Az egész Harry Potter-jelenség azzal egyidejűleg bontakozott ki, ahogyan a közösségi hálózatok elektronikus környezete alakot öltött: az 1990-es évek közepétől a blogolás és webes csetszobák fejlődésével, illetve az olyan közösségi portálok növekvő népszerűsége következtében, mint amilyen a MySpace és a Facebook a 2000-es évektől. A Harry Potter-könyvek iránti rajongói érdeklődés si­kere inkább a szubkulturális niche média sikerét demonstrálja, mintsem a nagy, centralizált médiakorporációkét. Ugyanakkor, egyidejűleg arra a lehetőségre is rámutat, hogy a világháló segítségével a szubkulturális média képes összekapcsolódni és újabb médiakapcsolatokat létrehozni, amint arra Henry Jenkins 2007-ben felhívta a figyelmet.² Jenkins ezt az általa „konvergenciának" nevezett folyamatot elméleti alapon már koráb­ban elemezte Convergence Culture (2006) című könyvében. A könyvben ráirányította a figyelmet arra, hogy az effajta konvergencia végül is nem pusztán a médiaeszközök által alakul ki, hanem „az egyes fogyasztók tudatában és […] másokkal folytatott társadalmi interakcióik során".³ A dinamikus Harry Potter rajongói szöveg a Harry Potter-rajongók alkotása, és a technikailag támogatott konvergencia révén materializálódik, amikor is a Harry Potter-rajongók textuális alkotókészsége összefonódik a Harry Potter-sorozat kibontakozásával (ez tíz éven át tartott) és jelenségével. Az írásoknak ez az összefonódó minősége tartja mozgásban a Harry Potter-szöveget, amelynek a rajongók által teremtett (terjedelmileg is na­gyon jelentős) elemei éppen olyan integráns részei, mint maga az eredeti Harry Potter-szöveg, és mint amilyenek a Harry Potter-jelenség rendkívül sokszínű egyéb textualizációi is. A rajongók által alkotott szövegelemek olyannyira integráns részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, hogy kívülről, a szöveg egészét tekintve nem lehet elsiklani e tény fölött: ez a textúra a szövegalkotás „önjáró", önmagát alakító szférája lett (piacra dobtak egy útmutatót arról, hogyan kell specifikusan Harry Potter rajongói történetet írni),⁴ és egyben a tudományos érdeklődés középpontjába is került (az első, könyv terjedelmű munka e sorok írása idején látott napvilágot).⁵

Ebből is látható, hogy a Harry Potter rajongói szöveg a legfrissebb megközelítéseket példázza a rajongói szövegekkel és általában a textualitással kapcsolatban – gyakorta olyan módon, hogy a legtágabb értelemben visszahat az irodalomkritikai elméletre és gyakorlatra. Először is, az effajta rajongói szövegek döntően elektronikusan és hipertextúrákként formálódnak meg, ennél fogva egyaránt hozzáférhe­tők az írók és az olvasók számára, hiszen mindannyian interakcióba léphetnek a szöveggel. Az elektronikus- és hiperszöveget széles körben úgy szokás értelmezni, mint amely a nyomtatott szöveg hagyományos fogalmából kiindulva számtalan új lehetőséget teremt éppen az interak­tivitás adta lehetőség révén. Így az elektronikus szövegek utat nyitottak a Jay David Bolter által „interaktív irodalomnak" nevezett jelenségnek: ez olyan, „nem-lineáris irodalom, amely mintegy felszólítja az olvasót arra, hogy lépjen kapcsolatba a szöveggel".⁶ Ezzel az írók tulajdonképpen arra kapnak felhatalmazást, hogy a műveikre ne mint „lezárt és egységes struktúrára" tekintsenek, hanem „a lehetséges struktúrák struktúrájá­nak". Az olvasók pedig kifejleszthetik azt a képességüket, hogy afféle „második szerzők legyenek, akik ugyanazt a szöveget tovább tudják adni más olvasóknak, hogy azok is hasonló viszonyba léphessenek vele".⁷ A fentiekkel összhangban, Silvio Gaggi megfigyelte, hogy a hipertextúra az olvasóban azt a meggyőződést alakítja ki, hogy ő maga is képes lét­rehozni saját olvasati megközelítését, sőt hogy belenyúlhat a szövegbe azáltal, hogy új kapcsolódási pontokra mutat rá és megjegyzésekkel látja el a szöveget. A hipertextúra ily módon megkérdőjelezi a szerzőnek mint omnipotens személynek a koncepcióját, és elvezet oda, hogy „bátorítja az ismeretek közös megteremtését, és azt a képességünket, hogy magunk is szabadon, gyorsan és akadálytalanul részt vállalhassunk az ismeretek terjesztésében, megosztásában".⁸ Következésképpen, a hiperszövegek elvezetnek az „interaktív irodalom" létrejöttéhez, amelyet nem korlátoznak a bevett mediációs tekintélyek és iparágak.⁹ Az interaktív elektronikus szövegen vagy hiperszövegen belül a jelenkori rajongói szövegek meg­határozásuk szerint egy eredeti, adott szövegből nőnek ki (esetünkben Rowling Harry Potter-szövegéből), felhasználják az eredeti szövegben szereplő karaktereket és helyszíneket, és a létrejövő új szövegeket jellemzően a rajongói közösség körében terjesztik, miközben általában e szűkebb közösségen kívül állók is hozzáférhetnek az így keletkezett szövegekhez. Miután a rajongói szövegek intertextuális horizontját és interaktív természetét meghatároztuk, nyilvánvalóvá válik ennek a szö­vegalkotásnak a participatív, azaz részvételi aspektusa is: a rajongói szövegírók és olvasók leginkább annak alapján határozhatók meg, hogy részt vesznek a rajongók alkotta közösségben. Amennyiben a rajongói irodalom szövegét a részvétel összefüggésében ragadjuk meg, annyiban megközelítésünk azt tételezi, hogy elsődlegesen nem stabil és önállóan elemezhető entitásról beszélünk, sokkal inkább a rajongók interaktív és részvételi jelensége felől közelítünk a problémához. Ennek értelmében, a Lanier és Schau által, három Harry Potter rajongói szövegen végzett elemzés kimutatja: az eredeti szövegből való kiindulás ezekben az ese­tekben arra szolgál, hogy „a popkultúra sajátos formájának szimbolikus struktúráit és jelentéseit megteremtse", azaz, ezek „hozzájárulnak ahhoz a »metaszöveghez«, mely a Harry Potter-közösséget összetartja".¹⁰ A rajongók alkotta szöveg és a rajongói közösség részvétele a szöveg­alkotásban ebben a megközelítésben sajátos, normatív keretek között olvasható és behatárolható. Egyrészt tehát Henry Jenkins lelkesen annak bizonyítékát leli a Harry Potter rajongói szövegben és környezetében (a rajongói gyerekközösségekre koncentrálva), hogy a gyerekek:

aktív részvevői ennek az új médiaterepnek azáltal, hogy a rajongói közösségekben való részvételen keresztül megtalálják saját hang­jukat, és kiharcolják jogaikat az erős entitásokkal szemben is […] Ugyanakkor, részvételük révén, ezek a gyerekek új stratégiákat fedeznek fel azon a téren, hogy a globalizáció, a szellemi tulajdon körüli harcok és a média konglomerációjában és ezek alkalmazásá­val hogyan lehet boldogulni.¹¹

Jenkins véleménye szerint a rajongói szövegek végső soron a fogyasz­tói közösségeken keresztül egyfajta új, demokratikus globális politikai részvétel irányába mutatnak.¹² Másfelől viszont, Cornel Sandross igen kevés lelkesedést mutatva úgy értelmezi ezt a jelenséget, hogy a rajongói szövegekben (általában véve, nem specifikusan a Harry Potter-szövegek esetében) a textuális határok a legszélsőségesebben képlékennyé vál­tak mind a szöveg megalkotása, mind a befogadása tekintetében, ami egyben azt is lehetetlenné teszi, hogy ilyen szövegek esetében esztétikai elvárásokat alkalmazzunk. Sandross szerint ez a jelenség nem annyira az emancipatorikus lehetőségek kifejeződése, hanem inkább a banalitás csapdájának és a Marcuse által megfogalmazott egydimenziós jellegnek a bizonyítéka – „az egydimenziós jelleg abból fakad, hogy az egyénnek nincsenek alternatív forrásai vagy »kifejező eszközei«".¹³

Ehhez kapcsolódó, de kissé eltérő nézőpontból látható, hogy a rajon­gói szöveg immanens képlékenysége és közösségi hozzáférhetősége szükségessé tesz a hagyományos szövegközpontú megközelítésnél lazább elemzési szempontokat a rajongók alkotta irodalommal foglalkozó tudósok részéről, és ebből adódóan magában a kritikai gyakorlatban is engedniük kell a fluiditásnak, illetve felül kell vizsgálniuk kritikai gyakor­latukat és tudományos kategóriáikat. Ezt Busse és Hellekson velősen így fogalmazta meg:

Mint a rajongói irodalommal foglalkozó tudósok, olyan képlékeny térben működünk, amelyet folyamatosan és állandóan revideálni kell és újrafogalmazni, ahol az új külső és belső hatások nemcsak kutatásaink tárgyát változtatják meg, hanem elméleti és módszer­tani kereteit is. A rajongói szövegekhez hasonlóan, a forrásszöveg kiegészítő és ellentmondásos olvasataival a tudományos elemző szöveg, amely megkísérli leírni és megérteni a rajongói magatartást és viszonyt, maga is olyan jelenséget produkál, amely állandó válto­zásban van, midőn a rajongói kultúra megnyilvánulásainak tágabb megértésére törekszik.¹⁴

Tehát irodalomtudományi szempontból a rajongói szöveg olyan tárgyat képvisel az irodalmi elemzés számára, amely nem illeszthető bele ennek a tudományos diszciplínának a vizsgálat tárgyáról alkotott, hagyományos kategóriáiba, és ezzel hatást gyakorol az irodalomtudomány adott elő­feltevéseire. Úgy tűnik, a jelenleg marginálisnak minősített stratégiákat állítja előtérbe (igazából ezeket még csak stratégiáknak sem tekintették korábban) az irodalomkritika tudományos gyakorlatában: olyasmire gondolunk, mint a „tágabb olvasat" [distant reading], amely képes asszi­milálni egyfajta kiterjedt, kibővült textuális mező jellemzőit azáltal, hogy lemond a zárt olvasásról [close reading],¹⁵ vagy mint az „autoetnográfia" (a rajongói szövegek írói maguk is kritikusok lesznek, míg a kritikusok maguk is a rajongói közösség résztvevőivé válnak): ezek a kérdések látszanak itt leginkább a témánkba vágni.¹⁶

A Harry Potter rajongói szövegek elképesztő terjedelméből és komple­xitásából adódik, hogy az egyik lehetséges megközelítésünk e tanulmány keretein belül szimptomatikus jellegű, azaz megközelítésünknek abban az esetben válik tárgyává valamely szöveg, amennyiben e tanulmány tárgyát tekintve szimptomatikusan relevánsnak minősítjük. Az, hogy a szövegből indulunk ki, önmagában is kapaszkodót igényel: a Harry Potter rajongói szövegek úgy is felfoghatók, mint amelyek újabb történetszála­kat képviselnek, s ezek a szálak a köznapi szempontoknak a történetbe való belefonódását példázzák, és olyan beavatkozást jelentenek, melyek megszakítják az eredeti Harry Potter-szöveget, és még terebélyesebbé teszik a már létező Harry Potter-szövegfolyamot. A történet e szálainak elemzésével jelen fejezetünk bekapcsolódik abba a vitába, melyet az előbbi három fejezet mutatott be, ám új megvilágításba helyezi azt, és egyidejűleg a tanulmány következtetéseit szándékosan nyitva hagyja. Az a három elem, melyet a következőkben röviden vizsgálni fogok a Harry Potter rajongói szövegben, a következő: először is viszonya a gyerekek olvasástanulásához; másodszor, hogy miként jelentkezik benne a homo­szexuális vágy; és végül, hogy Kínában a rajongói szöveg miként formá­lódott nyomtatott könyvvé. Végül, a tanulmány néhány megjegyzéssel zárul arról, hogy a Harry Potter rajongói szövegről folyó vita hogyan járul hozzá a rajongás mint olyan általánosabb megértéséhez.

Olvasáskészség – slash – Kína

A Harry Potter rajongói szöveg és az olvasáskészség

A számítógépes kommunikáció a rajongók körében magától értetődően számottevő kreativitást tesz lehetővé, ahogyan az már a legkorábbi rajongói közösségeknél is megfigyelhető volt: Nancy Baym például ezt a jelenséget a televíziós szappanopera-rajongók közötti üzenetváltások alapján már az 1984-ben alapított rec.arts.tv.soaps USENET-honlapon észrevette.¹⁷ Azt, hogy a rajongói szövegírás internetes oldalai pozitív pe­dagógiai környezetet teremtenek a gyerekek alapvető írás-olvasás tanu­lásához, Henry Jenkins hatékonyan bizonyította 2004-ben a Technology Review című blogjában, elemzésének ezt a címet adta: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities" (Miért tud Heather írni: nem minden rossz, amit a gyerekek a populáris kultúrából sajátítanak el, a legjobb írástanulási esz­közök némelyike az osztálytermen kívüli online közösségekben lelhető fel).¹⁸ Később Jenkins a Convergence Culture című művében kibővítette elemzését.¹⁹ Tapasztalatait alapvetően a Daily Prophet (a HP-regények magyar fordításában: Reggeli Próféta) című Harry Potter rajongói we­boldalról szerezte, melyet 1999-ben indított egy akkor tizennégy éves kislány, Heather Lawver. A fantasy képzeletvilágának Reggeli Próféta című napilapjához illően a weboldal online újság képét ölti, melyet a gyerekek a világ minden részéből mágikus figurákkal és a Harry Potter-könyvekhez kapcsolódó elképzelt világ eseményeiről szóló riportokkal töltöttek meg, úgy, ahogyan azt ők a maguk sajátos helyszínein és életükben – a maguk sajátos nyelvén – elképzelték. Bár a keletkezett szövegek kiindulási alapja a Harry Potter-szöveg volt, a Daily Prophet weboldalt az az igény és hiány hozta létre, amelyre már a korábbi két fejezetben rámutattunk: az eredeti szöveg muglijai és varázslói leginkább a brit világban mozognak, és így tág tere nyílik az elképzelt, mágikus világ továbbgondolásának. A Daily Prophet weboldal lényegében egy participatorikus kommunikációs közeg, ahová a gyerekek mint Harry Potter-rajongók világszerte szabadon beírnak és amit olvasnak, vagyis közösségként kreatív rajongói szövegek alkotói és olvasói lehetnek. A weboldal sikere akkor vált egyértelművé, amikor a Warner Brothers úgy gondolta, hogy a tulajdonát képező Harry Potter márkanév használatát a weboldalakon is ellenőrzése alá vonja, és ennek értelmében 2000-2001-ben felszólította a weboldalak üzemeltetőit azok megszűntetésére. A Daily Prophet weboldal ekkor létrehozta a Sötét Varázslatok Kivédé­sének Szervezetét, amely bojkottra szólított fel minden Warner Brothers termékkel szemben; a Warner Brothers visszavonulót fújt, és elállt a weboldalak bezáratásától – ez volt az ún. „Potter-háború". A Convergence Culture című könyvében Jenkins kibővítette a Daily Prophet weboldallal kapcsolatos 2004-es megállapításait (sőt, elemzésébe bevonta más, ugyancsak a Harry Potter rajongói által működtetett weboldalak – így a FictionAlly és a Sugar Quill – vizsgálatát is) a weboldalnak a „Potter-háborúban" játszott szerepével. Ez igazolni látszott Jenkins-nek azt a megállapítását, hogy a gyerekek a kreativitásukat vetették be fegyverként a hatalmi rosszallás elhárítására. Jenkins mindezt pozitív jelenségnek tekintette, mely egybeesik a gyerekeknek azzal a törekvésével, hogy a tanulást, oktatásukat saját irányításuk alá vonják, és írás-olvasás tudá­sukat úgy fejlesszék, hogy részt vesznek az online rajongói szövegeket író közösségek (a közös érdeklődés helyszíneinek) tevékenységében és együttműködésében. Jenkins ez utóbbit alternatív pedagógiai területnek tekintette, olyan területnek, amely jóval hatékonyabb, mint az osztályte­rem bevett pedagógiai helyszíne:

A tanárok előszeretettel beszélnek a „lépcsőzetesség" elvéről, arról, hogy a hatékony pedagógiai folyamat lépésről lépésre halad, arra bátorítja a gyerekeket, hogy új képességeket próbáljanak ki, melyek a már megszerzett képességeikre épülnek; ezek támaszt és kiinduló pontot jelentenek az új lépésekhez, amíg a tanuló elegendő maga­biztosságot szerez ahhoz, hogy magától tegye meg e lépéseket. Az osztályban a lépcsőzetességet a tanár biztosítja. Egy participatív kultúrában azonban az egész közösség viseli annak felelősségét, hogy az újonnan jövőket segítse önállóságuk megteremtésében.²⁰

Valamint:

Ma még nem tudjuk egyértelműen, hogy a közös érdeklődés hely­színeinek sikereit megismételhetjük-e az iskola falai között. Az iskolákban merev irányítási hierarchia létezik (beleértve a felnőttek és a tinédzserek igencsak eltérő szerepköreit) […] Az iskolák sokkal kisebb rugalmassággal tudják a fejlődésük különböző szintjein járó szövegírókat támogatni. Még a legprogresszívebb iskolákban is léteznek szabályok arra vonatkozóan, mit írhatnak a gyerekek – ösz-szevetve azzal a szabadsággal, melyet akkor élveznek, ha maguk írnak.²¹

Jenkins álláspontja szerint annak ellenére, hogy a rajongói szövegek íróit és olvasóit nem feltétlenül a tanulás iránti igény motiválja, a rajongói oldalak kiváló médiumai a tanulás „megtörténésének", mert a résztvevők sokkal inkább kezükben érzik az irányítást, és ennek következtében a rajongói szövegek írását bátorítani kell. Nem sokkal ezután Jenkins és munkatársai közreadták a McArthur Alapítvány jelentését Confronting the Challenges of Participatory Culture (2006) címen,²² melyben azt állí­tották, hogy az olyan technológiai forrásokat, mint a rajongói szövegírók oldalai, a blogolás stb. össze kellene gyűjteni egy újfajta olvasástudás megszerzése érdekében, amely egyaránt magába foglalja az olvasástu­dást és a médiaértést. A jelentés védelmébe vette a rajongói szövegírást azokkal a vádakkal szemben, hogy az másodlagos és nem eredeti, párhuzamot vonva a tekintélyes művészeti formával, a kollázzsal.²³ Idő­közben, 2004 óta jelentős tudományos kutatások folytak, melyek szintén azt támasztották alá, hogy az online közösségek révén megvalósítható participációs tanulás hatékony eszköz az olvasási képességek fejlesz­tésére, és különösen hatékony az online rajongói szövegíró-közösségek keretein belül – mint azt Rebecca Black és mások kutatásai igazolták.²⁴ Időközben az olvasási képesség fejlesztésének ezt a formáját a rajon­gói szövegíró-közösségek egyike-másika is felkarolta, többek között az is, melyet 2004-ben közreadott esettanulmányában Jenkins behatóan elemzett. 2008-ban a Daily Prophet weboldalon megjelent a Harry Potter-rajongókhoz intézett felhívás a következő címmel: Fejlődés a Forradalom felé [Making Progress toward Revolution]:

Legyen a mi mozgalmunk a Harry Potter rajongói közösségek törté­netének legjelentősebb, alulról szervezett megmozdulása! 2001-ben a Daily Prophet és a vele rokon Potter rajongói oldalak vállalták, hogy tiltakozásukkal a nemzetközi színtéren óriási hullámokat keltenek, és jogi precedenst teremtenek, mely a mai napig védelmet nyújt minden Harry Potter rajongónak a hírhedt Potter-háború megvívása óta. Újra képesek vagyunk ilyen harcra, de egy ennél is jelentősebb ügy érdekében – ez pedig az írni-olvasni tudás.²⁵

A weboldalon megjelent Heather Lawvernek a felnőttekhez címzett levele is, amelyben megpróbálja megmagyarázni, mi a Daily Prophet célja:

J. K. Rowling írónő Harry Potter-sorozata, azt hiszem, pusztán csak lehetőséget teremt ahhoz, hogy fejest ugorjunk egy jó könyvbe. Az online „napilap" létrehozásával, ahol a cikkek elhitetik az olvasókkal, hogy Harry Potter különös, fantázia szülte világa valóságos, megnyí­lik az olvasók előtt a lehetőség, hogy más könyveket is megértsenek, hogy belebújjanak a karakterek bőrébe, hogy a valódi irodalmat elemezzék. Ha fiatal korban sikerül kifejleszteni az írott szó értelme­zésének, felfogásának képességét, akkor a gyerekek megszeretik az olvasást, amit más módszerekkel sokkal nehezebben lehetne elérni. E képzeletbeli világ megteremtésével tanulunk, alkotunk, és jól érezzük magunkat egy barátságos, utópikus társadalomban.²⁶

Amit Jenkins megfigyelt, és amiről azt állította, hogy valószínűleg vég­bemegy az online rajongói szövegírók közösségében, azt itt láthatólag maguk az érintettek – de legalábbis szószólójuk – óhajtják megvalósítani a közösség adta keretek között.

Itt azonban érdemes néhány idevágó megfigyelést tennünk a rajongói szövegíró közösségeknek a olvasáskészséget elmélyítő funkcióit ille­tően. Először is, a fenti érvelésben olyan retorikai taktika jelenik meg, amely a normatívákkal terhelt progresszivitás-felfogásra emlékeztet. Sokkal inkább ezek a retorikai stratégiák viszik előre az érvelést, mint a bizonyítékok és az elemzések. Vagyis, azok a tiszta ellenállási pontok, melyeket Jenkins említ, sokkal inkább az ellenállás/elutasítás túldetermináltsága mentén mozognak, mintsem hogy valóságosan, tartalmasan értelmezzenek bármit: így a hierarchizált „osztálytermet" az online rajon­gói közösségek közös részvételével szemben, a tanár/szülő-ellenőrizte közeget a rajongói közösségek alternatív, hivatalosan kialakult formákat elutasító magatartásával szemben, vagy hogy a tanulók maguk irá­nyítják tanulásukat a felülről rájuk kényszerített tanulással szemben. Nem világos, hol is van ez a bizonyos „osztályterem"; úgy tűnik, hogy általában véve az intézményesített pedagógia szinekdochéja. Az sem világos, hogy lehet-e engedményeket tenni a formális és az informális tanulási és fejlődési módszereket tekintve, melyek minden pedagógiai intézményben jelen vannak, az osztálytermeken belül is, azokon kívül is. Úgy látszik, az osztályteremben jelen lévők, (akár mint diák, akár mint tanár) közül senkit nem kérdeztek meg arról, mi is folyik az osztályban, vagy hogy mit is csinálnak ott; a megfogalmazást a puszta kijelentések, megállapítások jellemzik. Míg az online közösségek struktúráját ezek a kutatások röviden felvázolják, az osztályterem mindennapi struktúráját nem is érintik. Egyáltalán nem vizsgálja egyetlen érintett sem annak lehetőségét és valóságát, hogy az online közösségekben jelen van-e a civakodás, a félreértés, a félreinformáltság, a hierarchia és az autoriter magatartás. E megközelítésekben mind az osztályterem, mind a rajon­gói szövegírók közössége politikai és gazdasági vákuumban létezik. Az érvelést láthatóan a szembenállás retorikája, az alternatív terek diskur­zusa, az önirányítás és az önfejlesztés radikális elemei mozgatják. Mikor Lawver (mint a rajongói közösség vezetője és egy példázat-gyerek, aki a felnőttekhez szól) közzéteszi érveit rajongói közösségének fórumán, a retorikai asszociációk már egyfajta terjengős fecsegéssé alakulnak, amely alapjaiban igencsak emlékeztet a politikai fogalomhasználatra, de le is válik arról: „haladás…forradalom", „alulról szerveződő mozgalom", „jelentősebb ügy", „barátságos, utópikus társadalom". Az egész szöve­gen végigvonul az az evidenciának vett érvelés, mely egyenlőségjelet tesz a rajongói szövegek olvasása és írása, valamint a kialakuló, fejlődő olvasás- és íráskészség közé (anélkül, hogy egy percre is foglalkozna azzal a feltételrendszerrel, melyben ezek a jelenségek azonosaknak te­kinthetők); továbbá evidensnek veszi azt is, hogy a Harry Potter-rajongók mind gyerekek (ez körülbelül annyira magától értetődő, mint az, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg gyerekirodalom lett volna) – és mindkét evidencia lehetőséget ad a kellő alkalommal beékelt bölcs kijelentések­re a Harry Potter rajongói szövegekkel és e jelenséggel kapcsolatban a gyerekek neveléséről és az alapvető szövegértésről. Mindez azután azzal jár, hogy a rajongói szövegírói közösségeket általában normatív elismerésben, dicséretben részesítik. Másodszor, érdekes módon a Harry Potter-féle mágikus-hétköznapi világ sokrétegű kitágítását, amit az eredeti szövegben lévő hézagok tesznek lehetővé, és amit a Daily Prophet weboldal (és persze sok más rajongói szövegíró oldal is) min­dennapos gyakorlata ki is aknáz – és ilyenformán az eredeti szövegek implicit megváltozatását és megkérdőjelezését teszik elfogadottá -, folyamatosan azzal ellensúlyozzák, hogy a Harry Potter eredeti szöve­gének normatív pozícióját egyértelműen leszögezik. Ez utóbbi gyakorlat keretet biztosít az előbbi műveletek számára, és közösségi szabályrend­szerként nehezedik az online közösség tagjaira – ha a normatív állítást mint hittételt a tagok elfogadják, akkor egyben mindenféle kritikai vagy kreatív gyakorlatot vagy változtatást elfogadhatónak tekintenek. Mindez kitűnően megmutatkozik az olvasáskészség fejlesztésére felhívó Lawver szövegének ellentmondásaiban: itt a fantáziának mint valóságnak a „jó" cél érdekében való felhasználása száll harcba az analitikus képességek fejlesztésére irányuló törekvésekkel. Még ennél is fontosabb, hogy ezek a felhívások abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy minden Harry Potter-mű a priori „jó könyv" vagy „jelentős irodalom" (amolyan Arnold­féle próbakő), mely elvezet a nagy és jelentős művek felismeréséhez és megítéléséhez. Még számos egyéb formája van az alapul szolgáló hitvallásnak a Harry Potter-rajongói szövegírók közösségeiben, melyeket a fenti megközelítés nem vesz figyelembe. Lehetséges, hogy a rajongói szövegek és történetek eltérő olvasatokat és történeti változatokat en­gednek meg a rajongói közösségek tagjainak, ám a szövegértés és be­fogadás kezdeti szintjén éppen az a törekvés vezeti a szövegírókat, hogy az eredeti Harry Potter-szöveggel egyező vagy legalábbis ahhoz hasonló stílusban írjanak, ami által ez az eredeti szöveg kétségbevonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen standardként működik a befogadás számára. Az is lehetséges, hogy a rajongói szövegteremtő közösségekben meglévő interaktivitás struktúráinak (az affektív tanulás „lépcsőfokainak") – me­lyeket Jenkins az egekig magasztal – előfeltétele és ezáltal alapja éppen az a tény, hogy az eredeti Harry Potter-szövegnek kétségbevonhatatlan, normatív jelleget adnak, és az egyes rajongói szövegírók és szövegolva­sók ezen struktúrák állandó használatával folyamatosan visszaigazolják és megerősítik ezt a normativitást, továbbá az eredeti szöveghez homo­gén megközelítési módokat rendelnek, melyek végső soron az eredeti szöveget merev, változtathatatlan entitássá emelik. Hogy ez a jelenség nagy valószínűséggel jellemzően jelen van a rajongói közösségekben, azt egy másik kontextusban (tudományos-fantasztikus rajongói körben) Andrea MacDonald írta le: „A számítógépes hálózatok révén az egyes rajongói szövegírók és a rajongói szövegek olvasói könnyedén hozzáfér­hetnek a fiktív univerzumhoz, ami viszont felerősíti e fiktív univerzum jóval egységesebb, uniformizáltabb értelmezését."²⁷ Harmadsorban, a fenti érvelés kialakulását elgondolhatjuk úgy is, mint ami a rajongói identitás újraegyeztetése/felülvizsgálata közegében zajlik: lényegében Jenkins a rajongói szövegírók közül kiemel egyes személyeket, mint például Lawvert, és egyfajta sajátos formában megkonstruálja őket, és aztán a rajongói szöveg írója (ismét csak Lawver) igyekszik megfelelni ennek a konstrukciónak. Érdemes feltenni a kérdést, hogy az online rajongói közösségekben implicite meglévő jelenséget milyen mértékben vette figyelembe a fenti, Jenkins-féle érvelés, továbbá hogy az ilyen rajongói közösségek természete, sajátosságai milyen mértékben változtak a fen­tebb említett jelenségek révén. És azon is érdemes elgondolkodni, vajon Jenkins álláspontja és szakértői tekintélye milyen mértékben ad képet egy meglévő állapotról vagy pedig nézeteinek instrumentalizált mivolta alapot és formát szolgáltat-e újabb állapotok kialakulásához.

Ezen észrevételek közül a másodiknak jelentősége van a Harry Potter rajongói szövegírói jelenség másik két elemére vonatkozóan is. Ezt a jelenséget fogom egy kissé részletesebben vizsgálni az alábbiakban.

A Harry Potter rajongói szövegek és a slash fiction

A neten megjelenő Harry Potter rajongói szövegek bizonyos hányada a Harry Potter-karakterek közötti (sokszor lehetetlen) szexuális viszony­rendszerek kidolgozásával foglalkozik.²⁸ Ez általában igaz a különböző rajongói körök írott produktumainak nagy részére, és valószínűleg sajátos hatása van a Harry Potter-rajongók körében. Mivel a nemi szerepek szerinti szempontrendszer és a szexualitás az eredeti Harry Potter-szövegben konzervatív felfogásban jelenik meg (mint azt 2002-ben bizonyítottam), a mágia lehetőségei ebben a tekintetben kiaknázatlanok­nak mondhatóak az eredeti szövegben (ezt a témát a szöveg, néhány szerelmi bájitaltól eltekintve nem is igen érinti). De a mágia eszméje egyértelműen, magától értetődően vezet erre a területre, a szexuális késztetések és fantáziák terepére, és aligha meglepő, hogy az eredeti szöveg ilyen típusú hiányait sokan, sokféleképpen, és igen fantáziadúsan próbálták betölteni. Ha általában a rajongói szövegeket vizsgáljuk, akkor látható, hogy a Harry Potter rajongói szövegek nagyjából azonos mennyi­ségben szólnak az úgynevezett „slash" (azaz az azonos neműek közötti szexuális viszonyt és párosítást leíró) viszonyokról, mint a „het" (azaz a heteroszexuális párosítással és kapcsolatokkal foglalkozó) viszonyokról. Marianne MacDonald 2006-os, a slash rajongói szövegeket vizsgáló fel­mérésében megjegyezte, hogy: „Bár a het szövegek számban talán még meghaladják a slash szövegeket, a helyzet hamarosan megváltozik. A Harry Potter rajongói szövegek terjedelme elképesztően nagy. Szerény becslések szerint az Internetre feltett történetek száma meghaladja a 25.000-et, de a valós mennyiség elérheti a százezret is."²⁹ Az átlagos slash rajongói szövegekhez hasonlóan a Harry Potter-rajongók által írt slash szövegek többsége is a férfi-férfi párokra koncentrál és – mint azt egy másik, ugyancsak MacDonald által készített felmérés kiderítette – jórészt a húszas éveikben járó nők írják ezeket. Annak a jelenségnek az elemzése, hogy a férfiak közötti kapcsolatokat ábrázoló slash rajongói szövegeket többségében miért éppen nők írják, meghaladja a Harry Potter-szövegek³⁰ vizsgálati körét, és itt most nem foglalkozom vele.

A Harry Potter rajongói körében tapasztalható slash szövegek írására irányuló késztetést megközelíthetjük az eredeti Harry Potter-szöveg „heteronormatív heroizmusát" „homoszexualizálni" igyekvő törekvések felől, ahogyan ezt Hugh és Wallace megfogalmazta.³¹ Autoetnográfiai megközelítésben ugyanez a gondolat bukkan fel frappáns formában Ika Willisnél, aki egyszerre tudós és rajongói szövegíró:

A rajongói szöveg írása révén a rajongó először is helyet teremt saját vágyainak egy olyan szövegben, mely első látásra nem ad megfelelő támpontot e vágyakhoz; és másodsorban, közzéteszi az új összefüggésbe ágyazott szöveget a honlapon, de nem tulajdonít saját szövegértelmezésének végleges „igazságtartalmat": ezek a vágyak és ezek az igények előre meg nem jósolható utat járnak be, a lehetőségeket a szerző világa és a fikciós világ közötti eltérések adják meg, vagy pedig (mondjuk) a másik nemmel vagy esetleg több nemmel való azonosulás keretei jelölik ki.³²

Willis bemutatja e késztetés működését mindabban a tekintetben, ahogy az eredeti Harry Potter-szöveg olvasása kínálja ezeket a látszólagos hiá­nyokat és az implicit homoszexualitás jelenléte adta lehetőségeket, mind pedig úgy, hogy saját, két slash Harry Potter-szövegének olvasatait adja közre, jelezve, hogy miként lehet a Roxfort-történetbe beilleszteni azokat, illetve helyet teremteni a homoszexuális tereknek. De Willis tanulmánya nem a slash rajongói szövegírónak mint rajongónak a beszámolója, ha­nem annak a kíváncsi elméleti embernek/aktivistának, aki a popkultúrát alkotó egyik eredeti szöveg bírálatának vonulatát követve kiaknázza saját rajongói tapasztalatait és a rajongói szövegírók közösségének tapaszta­latait – vagyis tudatosít egy homoszexuális politikai témát és hatással is van arra. Itt láthatóan nem a rajongóként rajongói szövegeket alkotó írót halljuk; ő olyan író, aki rajongói szöveget ír annak érdekében, hogy ki tudja használni speciális politikai céljai érdekében a rajongói szövegeket terjesztő online helyeket.

Előfordulhat, hogy a hiányzó vagy elhallgatott, netán kódolt (attól függő­en, ki hogyan olvassa) homoszexuális vágyat beillesztik az eredeti Harry Potter-szövegbe; egyes slash rajongói szövegek alkotói esetében ez ered­het abból az igényből, hogy írójuk ezáltal politikai pozícióra tegyen szert. Ám az eredeti szöveghez való viszony kétségtelenül sokkal bonyolultabb ennél. MacDonald például azt írja, hogy a Draco-Harry és a Piton-Harry párosítások a rajongói szövegekben „a slash szövegek íróinak azt a félig-meddig öntudatlan humanizmusát hozzák felszínre, mely az ellenségek megbékítésére irányul".³³ Ha valóban ez a helyzet, akkor ez arra is utal, hogy az olvasókban inkább az összebékítés, mintsem a konfrontáció vágya működik az eredeti szöveg konfliktusainak megoldását illetően. Másfelől igaz az is, hogy a slash rajongói szövegírók és e szövegek olva­sói legalább annyira igénylik az eredeti szöveghez való alkalmazkodást, mint amennyire érzékenyek az eredeti szövegben lévő ellentmondások iránt. Vagyis, paradox módon, az a tendencia érvényesül, hogy az ere­deti szöveg normatív jellegét megerősítik azzal, hogy a mélyére ásnak, hogy hozzáillesztenek szövegelemeket – akár a szöveg természetével ellenkezőeket is. Tény, hogy a slash rajongói szövegírás látszólagos ellenzéki mozgalma gyakorta ténylegesen annak a vágynak a kifejező­dése, hogy a rajongók az eredeti szöveg határain belül maradjanak, és szövegeik az eredeti szöveg részévé váljanak, továbbá hogy a kánont meghatározók, az autoriter szerző és a hatalom, mely a Harry Potter-jelenség mögött áll, elismerje őket. Az az öröm, mellyel a slash rajongói szövegek írói a jelenség középpontjában álló, kanonizáló, tulajdonjogot gyakorló szereplőktől az elismerésnek szinte lesajnálóan csekélyke jeleit és gesztusait fogadják, tanúsítja ezt. Ebben az értelemben jutottak Green és Guinery egy 2004-es tanulmányukban a következő megállapításra:

Újabban bizonyítékok állnak rendelkezésünkre arról, hogy a kánon felett őrködők finom, kicsike engedményeket tettek a „fanon" ³⁴ alkotóinak […] E rajongói közösség ezt az érzékenységet – hogy tudniillik a kánon őrei megtisztelték őket egyfajta intertextuális utalás révén – nagyra értékeli, és általa tovább erősödik a rajongók elköte­lezettsége […] Specifikusan a Harry/Draco közötti slash-kapcsolatot preferáló rajongók tekintették óriási elismerésnek azt a pillanatot a Harry Potter és az azbakani fogoly filmváltozatában, amikor Draco Malfoy a tenyeréből puszit fúj Harrynek (Draco egy origami madár/ grafiti üzenetet küld Harrynek a sötét varázslatok kivédése órán): úgy vélték, ez az ő kulturális hozzájárulásuk elismerése a Harry Potter-jelenséghez.³⁵

Amikor Rowling 2007 októberében „felfedte", hogy Dumbledore homo­szexuális és szerelmes Grindelwaldba, akkor a rajongók és a rajongói közösségekkel foglalkozó kutatók némelyike, például Tossenberger³⁶ hasonlóan felhőtlen örömmel fogadta a hírt. A bejelentésről hírt adó cikk az Observer című lapban a következő, érdekes megjegyzéssel zárult: „Rowling, aki hét év után először járt az USA-ban, és akit az amerikai közönség meleg fogadtatása elkápráztatott, így tréfált: »Na, képzeljék csak el, milyenek lesznek most a rajongói szövegek.«"³⁷

A kiadott kínai Harry Potter rajongói szövegek

Az USA-ban és Nagy-Britanniában jelentős médiaérdeklődés kísérte a Kínában kiadott Harry Potter-„hamisítványokat" vagy „másolatokat". Ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szövegeknek éppen olyan származékai, folytatásai, mint amilyenek a rajongói szövegek, de mivel nyomtatásban is megjelentek, nem csupán az Interneten, ezért olyan sajtótermékeknek tekinthetők, amelyek profittermelés céljából készül­tek, míg az online rajongói szövegek többnyire explicit módon kizárják ezt a lehetőséget. A fentiek következtében a média egészében elítélő hangnemben beszélt a jelenségről. 2007 augusztusában például a New York Times hasábjain több cikk is foglalkozott ezekkel a kiadá­sokkal, szimptomatikusnak minősítve azt, ahogyan a kínaiak a szerzői jog előírásaival bánnak, és röviden felvázolták néhány „hamisítvány" cselekményét, amivel a kínaiak bizarr ízlését óhajtották érzékeltetni (a rövid összefoglalóknak az volt a célja, hogy teljesen értelmetlennek mutassák ezeket a kínai kiadványokat).³⁸ Nehéz megmondani, hogy ezek a beszámolók egyszerűen csak a Kínában tapasztalható szerzői jogsértések miatti felháborodást tükrözték, vagy pedig a kínai rajongói szövegek íróit és olvasóit gúnyolták kissé rasszista szellemben. Howard W. French megjegyezte: „Ebben az esetben a világszerte tapasztalható Harry Potter kiadási járvány valami egészen eredeti, kínai jelleget kapott: a figyelemre méltó képzelőerőnek és a meghökkentő szorgalomnak az együttműködése látható itt, amelyet a hamisítás, az irodalmi szélhá­mosság és a szerzői jogok megsértésének szolgálatába állítottak."³⁹ Lehet, hogy French nem tudta, hogy a Harry Potter-szövegek ilyen burjánzására millió és millió példa akad az USA-ban és máshol az online fórumokon, és hogy a kínaiak ilyenformán nem állnak egyedül a világban azzal, hogy rajongói szövegeket írnak és olvasnak (vagyis hogy ez nem „teljes egészében véve kínai jelenség"), és hogy az e szövegekben mutatkozó szorgalom és képzelőerő nem áll „mindenestül" ezeknek az aljas, antiszociális céloknak az érdekében. A New York Times-ban példaként felsorolt kínai „hamisítvány" rajongói szövegek csak azt követően láttak nyomdafestéket, hogy eredetileg online voltak olvashatók, és a hagyományos rajongói szövegektől mindössze abban különböznek, hogy a kínaiak szövegei nyomtatásban is megjelentek. Hogy vajon a szövegek a rajongók hozzájárulásával jelentek-e meg, illetve, hogy ezek a szerzők részesedtek-e a haszonból, nem tudható. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ezek a szövegek nyomtatás­ban nem mint rajongók által írt szépirodalmi szövegek jelentek meg – nem is így határozták meg önmagukat. Lena Henningsen 2006-ban egy tanulmányban már foglalkozott ezekkel a könyvekkel, de „nem pusztán mint anyagi vagy jogi viták tárgyát képező szövegekkel, hanem mint kultúrák egymásra hatását tükröző és sokdimenziós jelenséggel",⁴⁰ és ennek a megközelítésnek már csak azért is fontos szerepe van, mert éppen annyira részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, mint bármely más rajongói szöveg. Közelebbről megvizsgálva két ilyen kínai „hamisítványt" – a hírhedt Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd [Hali Bote ju bouzoulong], mely nagyrészt Tolkien: A hobbit című köny­vének plagizált változata, és a Harry Potter és a porcelán baba [Hali Bote ju szivava] címűt (mindkettőt 2004-ben⁴¹ adták ki) -, Henningsen mindkettőben kínai és nyugati kulturális elemeket is kimutatott. Arra a megállapításra jutott, hogy a kínai olvasónak mindkét könyv asszociáci­ókat kínál a hagyományos kóborlovag-irodalom [vukszia ksziaosuó] for­máival, továbbá néhány ősi és modern kínai klasszikussal is párhuzamot képez. Különböző szinten, de mindkettőben vannak a modern Kínára utaló találó megjegyzések: az első a hivatali korrupcióval foglalkozik, és ez különös hangsúlyt kap a mai Kínában, a második pedig afféle kínai útikönyvként szolgál, és kifejezi a manapság létező nacionalista érzelmeket. Henningsen így összegzi nézeteit:

a Harry Potter-másolatokkal kapcsolatos vitában a másolatokat nem pusztán a szerzői jogok megsértése felől kellene értelmezni. Sokkal érdekesebb ugyanis, hogy ezek a szövegváltozatok számos új ol­vasatot kínálnak […] – és így a Harry Potter-történetnek különböző interpretációit és eltérő világszemléleteket tesznek lehetővé: például a nyugati dominancia szembeállítását a kínai erkölcsi és stratégiai magasabbrendűséggel; a Nyugat, mint a gonosz erők forrása, vagy mint a képzelet világa, vagy mint egyszerűen a Másik. Ezek az olvasatok nemcsak a Harry Potter-jelenség megértéséhez visznek közelebb, hanem a kínai valósághoz, illetve a kínai valóságnak az olvasók és a szövegírók általi percepciójához is.⁴²

A kínai Harry Potter online rajongói szövegeket tekinthetjük specifikusan kínai „fejleménynek", ahogyan azt Henningsen a nyomtatott változatok esetében teszi. Ezek a „hamisítványok" csak attól lesznek „hamisítvá­nyokká", hogy nyomtatásban is megjelentek, továbbá azáltal, hogy nincs bennük feltüntetve, hogy a szövegeket rajongók írták. Az, hogy az elekt­ronikus formának a nyomtatott formával való felváltása ilyen kategorikus imperatívuszt jelent a Harry Potter szövegfolyamban és hogy erkölcsileg ilyen jelentőségű, mindenképpen elgondolkodtató jelenség. Sokkal többet elárul a textuális termelés és fogyasztás anyagi formáinak korunkban jelen lévő jogi és politikai természetéről, mint arról, hogy mondjuk, mit is tartalmaz az adott szövegfolyam. De persze többről van itt szó – az online változatnak a nyomtatott formába való átültetésé esetében -, mint pusztán csak arról, hogy a Harry Potter szövegfolyama Kínában milyen módon alakult. Nemrégiben a tekintélyes Kínai Ifjúsági Kiadó [Zsonguo kvingnian csubanse] nyomtatott formában megkezdte a legnépszerűbb Harry Potter online rajongói szövegek közreadását. Ezeket egyértel­műen rajongói szövegekként jelentetik meg, és az írókkal (többnyire tizenéves lányokkal) szerződést is kötöttek a kiadásról. Az a két könyv, amelyet részletesebben vizsgáltam – Angyalként bukva [Ksziang tiansi jijang duoluo] és Bevezetés a szilvafa bimbóihoz [Meihuajin], mindkettő 2005-ben jelent meg⁴³ -, papírkötésű, színvonalas kiadványok, ame­lyeket egységes formátumban és dizájnnal jelentettek meg. Ezekben érdekes különbségek és hasonlóságok tapasztalhatók, és egy sorozat részei. Mindkettő Draco és Hermione párosának történetén alapul. Az első teljességgel Nagy-Britanniában játszódik és az eredeti szöveg karaktereit használja, stílusában pedig a kínai olvasó számára azonnal megidézi a külföldi kontextust (nincsenek benne közmondások és a kínai irodalomból származó idézetek, és egyfajta „emelkedett" hangnemet üt meg). Ugyanakkor, a kínai médiában napjainkban zajló vitákban vissza­köszönnek a könyvben olvasható terjedelmes beszélgetések, különösen azok, melyek Harry erkölcsi felelősségével és Draco szabadságával foglalkoznak. A második könyvben a Roxfortban felbukkan egy kínai szereplő, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a mágia kínai értelmezése megjelenjen a könyvben, sőt a helyszín is megváltozik: a cselekmény Kínában játszódik. A könyv stílusa egyértelműen hagyományos kínai nyelvezet: a választékos kifejezésmód és a kínai költészetből vett idé­zetek jellemzik. Mindkettő emlékeztet a tajvani regényes történetekre, melyek felettébb népszerűek egész Kínában. Ami ezeket a kinyomtatott, teljesen átlagos, tipikus rajongói szövegeket megkülönbözteti online változataiktól, az nem a textuális tartalom, hanem az a mód, ahogyan a nyomtatott szöveget a kiadó kommentálja, mintegy keretbe foglalja. Különösen figyelemre méltó, hogy mindkettőt a kiadó előszava vezeti be (mindkét könyvben szóról szóra ugyanaz a szöveg szerepel). Ez a rajongói irodalom meghatározásával kezdődik, majd magyarázatot kapunk arra, mennyiben tekinthetők ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szöveg derivációinak, és mennyiben eredetiek; továbbá arra biz­tatja az olvasókat, hogy előbb tanulmányozzák Rowling könyveit (ezzel láthatóan a piac bővítése a kiadó célja, nem pedig a szöveg hamisítása vagy eltulajdonítása). Még érdekesebb, hogy ez a felszólítás arról is szól, hogy az olvasók vegyék komolyan az eredeti műveket – nem saját értelmezésük szerint csupán, hanem olyan alapként, ami értelmezhetővé teszi a rajongói magatartást és egy kissé a mai (az 1980-as évek utáni) kínai generáció magatartását is:

A Harry Potter rajongói szövegek közreadásának egy másik oka az volt, hogy átválogathassuk, tanulmányozhassuk ezeket és elgon­dolkodhassunk a Harry Potter-rajongás roppant méreteket öltött jelenségén, a rajongók látásmódján és nézőpontjaikon, a Harry Potter-könyvek népszerűségén, hogy ezáltal jobban megérthessük egy generáció lelkivilágát, mely Harry Potter szellemében nőtt fel […] Ezeknek a regényeknek a közreadásával tanulmányozható anyagot adunk a társadalom kezébe, hogy kitapinthassa a fiatal generációk szívverését, tanulmányozhassa gondolkodásmódjukat, és ezáltal képes legyen fejlődésük irányítására. Mint olyan kiadónak, melynek a fiatalok fejlődéséhez kötelessége segítséget nyújtania, ez a mi felelősségünk és végső célunk is.⁴⁴ [A kínai szöveg alapján.]

Más szavakkal: a nyomtatott formában való megjelenés révén nyílik remény arra, hogy a rajongói szövegek kilépjenek a rajongói közössé­gek kereti közül, és a kutatók, a politikacsinálók és azok hatáskörébe is belépjenek, akik a kínai ifjúsági kultúra iránt tudományos érdeklődést mu­tatnak. Hogy ez a cél mennyiben teljesült, arról már az előző fejezetben beszámoltam: ilyen volt például a pekingi egyetemen ebben a témában létrehozott munkacsoportok vitája. A nyomtatott szöveg azokba a tudato­san lezárt és hivatalossá tett formákba zárja a Harry Potter rajongók által írt szövegfolyamot, amelyekben a mai napig a hagyományos könyveknek van vitathatatlan elsőbbsége.

A rajongók

A rajongók és a rajongásnak mint jelenségnek a vizsgálata az utóbbi né­hány évtizedben érdekes változásokon ment át,⁴⁵ s ennek során az elmúlt évtized során a Harry Potter-jelenség egyre kiterjedtebb, szélesebb körű vitát váltott ki. Ennek egyik figyelemre méltó elemét azok a kísérletek jelentették, hogy a rajongókat politikailag aktív cselekvőkként mutassák be abban a kapitalista fogyasztói közegben, ami egyre inkább átfogja és jellemzi az egész világot. Ez a vonulat jól kitapintható például Lawrence Grossbergnek a rajongók politikai tevékenységét elemző tanulmányában, mely 1992-ben íródott:

Mivel a rajongó a hatalomhoz szól és a hatalom által feltett kérdésre válaszol, vagy pedig a szokott kereteken túllépő ideológia fogalma­ival szólal meg (ami bizonyos mértékű kritikai távolságot biztosít neki), a rajongó politikai álláspontja soha nem jelenti pusztán csak a változtatások vagy a lényeges tervezetek feltétel nélküli ünneplését. A rajongónak a kultúrához való viszonya ténylegesen utat nyit egy sor politikai lehetőség számára, és gyakorta tapasztalható, hogy a politikai küzdelem az érzelmi viszonyok terén kapcsolódik a tömeg érdekeihez. Tény, hogy az érzelmi érintettség a politikai harcok szervezésének lényeges dimenziója.⁴⁶

Ez a vonulat Henry Jenkins 2007-es megfigyeléseiben – Jenkins kétségtelenül az a kutató, aki egyfajta emancipatorikus szándékkal a legnagyobb energiát fektette be a rajongók politikai tevékenységének aktivizálásába – így bukkan fel, napjaink kereskedelmi és gazdasági kommentárjait is számításba véve:

Az új gazdaság egyetlen elemzője sem használja a „rajongó", „rajon­gói tudat" vagy „rajongói kultúra" kifejezéseket, noha megközelítésük ugyanazon a társadalmi viselkedési formán és ugyanazokon az érzelmi viszonyokon alapul, mint amiket a rajongókkal foglalkozó kutatók az elmúlt néhány évtizedben kiinduló pontoknak tekintettek. Az általuk bevezetett új terminus, a sokszorozók [multipliers], csak egy kevésbé elvont, nem annyira geek szó a rajongókra – azokra, akik már nem hordanak műanyag Spock-füleket, akik nem éltek szüleik nyakán, akiknek van saját életük. Tehát olyan rajongók, akik nem illenek bele a rajongókról alkotott sztereotípiába. Ezek az írók olyan világot vizionálnak és dokumentálnak, amelyben az általunk „rajongói kultúrának" nevezett jelenségnek valódi gazdasági és kulturális befolyása van.⁴⁷

Jenkins optimista, jövőbe tekintő hangneme ellenére az instrukció vi­lágos: az excentrikus rajongó eszméjét, akit aktivizálni lehet s akinek a hatalomra is hatást gyakorló politikai cselekvési tudatot tulajdonítunk (egy „politikai küzdelemben"), fel kell váltani a rajongónak mint normá­lis, átlagos lénynek az eszméjével, aki annyira a rendszer része, hogy tulajdonképpen jelentőségét veszti az is, ha „rajongónak" nevezzük. Nagyon valószínű, hogy a kritikai diskurzus, miközben közös nevezőt keresett a rajongóval, maga is bűnrészes volt ebben a folyamatban, mikor megfigyelte/megteremtette/átformálta/dekonstruálta ugyanezt a rajongót.

Annak a kritikai diskurzusnak a reményeit és hibáit, amely a rajongó eszméjének a politikai hatásaival játszadozik, egy paradoxon teszi le­hetővé, melyet legmeggyőzőbben Matt Hill fejtett ki a tudományos és a rajongói diskurzus érintkező felületeinek autoetnográfikus elemzése során. A paradoxon azon az észrevételen alapul, hogy a rajongó szá­mos, a kritikai diskurzust strukturáló ellentétpár középpontjában foglal helyet. Ezen oppozíciók egyik legnyilvánvalóbbika az, amikor a rajongót a fogyasztói hajlam és a rezisztencia fogalmai közé állítjuk:

Míg egyidejűleg „ellenállnak" a kapitalista társadalom normáinak és az új fogyasztási cikkek gyors cserélődésének, a rajongók maguk is érintettek ezekben a nagyon is gazdasági és kulturális folyama­tokban. Egy nézőpontból a rajongók „ideális fogyasztók" […] mivel jövendőbeli fogyasztói szokásaikat a kulturális ipar könnyedén meg tudja határozni, és nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a szoká­sok változatlanok maradnak. Másfelől a rajongók fogyasztásellenes hiteket is hordoznak („ideológiákat" is mondhatnánk, mivel ezek a hitek nem teljesen esnek egybe azzal a kulturális helyzettel, melyben a rajongók vannak).⁴⁸

Hill azzal folytatja, hogy a rajongói állapotot további ellentétpárokba he­lyezi: közösség-hierarchia, fantázia-realitás, kultusz-kultúra. Ez a kísérlet, mely a komplexitás és a képlékeny határok megállapítására törekszik egy olyan idea esetében, melyet a kulturális kritikai elmélet oly lelkesen megtermékenyített, nagyon értékesnek minősül, főképpen azért, mert egyfajta optimista módon félreértett taktikát mutat be működés közben. Hill következetesen feltételezi a rajongó köztes állapotát, helyzetét, ezen polaritások közötti eszmeképzési és konceptuális terepét. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a rajongó ténylegesen előtte van a ténynek, előtte van bármilyen kritikai elemzésnek, vizsgálja az bármely ellentétpárt is; a rajongó már ott van, és így szabadon megfigyelhető/konstruálható/ imitálható/dekonstruálható annak megfelelően, hogy a kritikai diskurzus milyen irányt vesz, mivel magának a kritikai gyakorlatnak a struktúráin át szivárog be. A kutatói érdeklődés megkísérli a rajongást a maga elvárása­ihoz igazítani, egy olyan jelenségből kiindulva, amely kiforratlan formában már amúgy is adott. A kritikai elvárásoknak megfelelően a rajongó hol eltűnik, hol újra felbukkan a két évtizednyi vita során: reményekkel telve előtűnik, majd belemerül a hétköznapiságba – és mindez kizárólag a kritikai gyakorlat struktúrái révén esik meg vele.

A rajongó a priori minőségét ugyancsak a priori előfeltevésekhez iga­zodó, reflexív jellegűként lehet elgondolni, mely előfeltevések befolyás­sal vannak a rajongóra és a rajongói minőségre. Még a fent említett, a Harry Potter rajongói szövegekkel foglalkozó nagyon felületes áttekintés is hordozza ezen előfeltevések némelyikét. A rajongói szövegekben megmutatkozó immanens kreativitás kétségtelen, hiszen ez a Harry Potter szövegfolyamát terjedelmében is egyre növeli, és váratlan for­mákban igazolja a Harry Potter eredeti szövegének normatív szerepét. Még ahol a rajongói szöveg látszólag ellent is mond az alapvető előfelte­véseknek és az eredeti szöveg alapjait vonja kétségbe, ezt ott és akkor is a szöveg kétségbevonhatatlan normativitása alapján teszi, mintha mindez valamiféle hittétel vagy tiszteletadás volna. A normativizált tárgyat olyan messzire távolítják a rajongói állapot gyakorlatától, hogy annak normatív jellegét nem lehet figyelmen kívül hagyni: a kreativitás és a szubkulturális tevékenység, továbbá a közösségi identitás minden formája az eredeti szöveg normatív jellegét feltételezve, abból kiindulva jelenik meg. Már érintettem ezt a témát a befogadás, olvasástudás és a rajongói szövegírás vizsgálatával kapcsolatban. A normativitás meg­előző mozzanatként is jelen van: a rajongóknak abban a törekvésében, hogy a kánon világába lépjenek, abban az asszociatív logikában, amely abszolút megerősítést ad a szerzői autoritásnak, a szerzői jogokkal ren­delkező cégeknek, és abban is, ahogy a rajongók előre megjósolhatóan és állandóan fogyasztják az eredeti szövegeket és ezek más formában megtermelt változatait. Hogy a slash szövegek íróit elkábítják azok a cseppnyi kis utalások és engedmények, melyeket Rowlingtól vagy a Warner Brothers filmeseitől kapnak, és amelyek egyben önigazolásuk­ként is szolgálnak (mint már fentebb kifejtettük), annak az elsődleges, előre vetített igénynek a kifejeződései, hogy a rajongók a normán belül kerüljenek. A hivatalosság, mely olyan magától értetődően áll ki a nor­mák mellett a hatalom bástyái mögül, könnyedén tud olyan helyzetet teremteni, melyben a rajongók önalakítása és öntermelése folyamatos. Csak egy kicsi bátorításra van szükségük. Amikor az egyként hivatásos tudós és rajongó-guru Jenkins odavet egy-két bátorító szót a rajongói közösségeknek, amiért az írás-olvasástudás erényes, erkölcsös ügyét felkarolják, akkor a Daily Prophet rajongói köre egyhangúlag a magáé­nak érzi a dicséretet, és weboldalukon e jelszó jegyében tüstént lelkesen „forradalmat" hirdetnek. Ennek a célnak a meghirdetése során a rajon­gók megkérdőjelezhetnék Jenkins álláspontját és kritikusan megvizsgál­hatnák az olvasástudás fogalmát, de csak azután, ha előbb az eredeti Harry Potter-szöveget, annak íróját és a hozzá kapcsolódó producerek elvárásait normává teszik; másodszor normává teszik Jenkinsnek és tanítványainak guruságát, harmadsorban pedig a befogadásnak/iroda­lomértésnek mint társadalmi célnak az értékét is normává teszik – olyan módon, mintha mindezek egységes egészet alkotnának, melyen minden más jelenség alapul. A rajongókat a mainstream cégek is ugyanilyen behízelgően bátoríthatják önalakításra és öntermelésre. Tekintélyes kiadók, mint azt Kínával kapcsolatban láttuk, meg is tudják ezt valósítani azáltal, hogy a rajongói szövegeket teszik meg témájuknak és kiadói és piaci céljaik szolgálatába állítják; csak annyit kell ehhez tenniük, hogy a Harry Potter normatív helyzetét elismerik. Más cégek ezt sokkal bölcsebben teszik és talán sokkal hatékonyabban is. E tevékenység kis szeletét vizsgálja Mitchell és Reid-Walsh, akik a rajongók számára a Warner Brothers által létrehozott weboldal tartalmát elemezték a Harry Potter és a bölcsek köve című film megjelenését megelőzően. A we­boldal a rajongóknak fizetős és drága interaktív felületet kínált, melyen együttműködhettek egymással, szerepjátékokra, egyéb játékokra nyílt alkalmuk olyan struktúrák révén, melyek a Harry Potter-könyveket nem olvasókat eleve kizárták a részvételből; a weboldal így megteremtett egy újabb, online rajongói közösséget és „már a film elkészülte előtt nekilátott a közönség toborzásának".⁴⁹ A rajongók minden szempontból reagálni tudnak a fejleményekre és minden irányban tágítani képesek a Harry Potter szövegfolyamát, de csak azt követően, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg normativitását elfogadják, és ennek megfelelően a támadhatatlanság piedesztáljára helyezik. A rajongói léthelyzet vizsgá­lata is csak azt követően végezhető el, hogy a kutató a rajongókat mint olyant elfogadja. A rajongókkal mindenféle ideológiai, kiadási, fogyasztói gyakorlatot és politikai aspirációt el lehet fogadtatni azt követően, hogy a rajongók mint rajongók léteznek és megközelíthetőek.

A Harry Potter rajongói szövegekről fentebb írott, a szövegen kívüli vizsgálat eredményeként született megállapítások általában szólnak a rajongói létről és a világról is általában töprengenek. Ezek nem ki­zárólagosan a gyerekekkel mint rajongókkal vagy mint fogyasztókkal foglalkoznak. Ha a gyerekek különösen gyakran kerülnek a vizsgálat középpontjába – mint Jenkinsnél a Daily Prophet-tal kapcsolatban -, akkor az a világ természetesen a felnőttek világának struktúrájából következő feltétel. Tény, hogy mindebből világosan látnunk kell, és a korábbi két fejezet is erről szólt, hogy a Harry Potter szövegfolyam, illetve ebből következően a Harry Potter-jelenség maga elsődlegesen a felnőttek világához kötődik, és a gyerekek, ha egyáltalán megjelen­nek ebben a világban, akkor kénytelenek a felnőttek megfontolásai és elvárásai szerint cselekedni. Ahogyan például Kínában a Harry Potter szövegfolyam kontextusában a gyerekkort értelmezik, az összefügg azokkal a széles körű társadalmi-kulturális változásokkal, melyeket Kína-szerte tapasztalhatunk. Mikor rámutatok a Harry Potter szöveg­folyam iránt a felnőttek körében mutatkozó komplex érdeklődésre, akkor tulajdonképpen – bizonyos értelemben – visszatérek ahhoz a kiindulóponthoz, ahol 2002-ben ez a projekt kezdetét vette. Akkoriban meglehetősen fáradságos vállalkozás volt annak az állításnak a bizonyí­tása, hogy a Harry Potter-szöveg és jelenség sokkal inkább a felnőttek, mintsem a gyerekek világát érinti. Az állítást számos tanulmányban, számos ténnyel kellett bizonyítani. Érdekes módon, ma erre már nincs szükség: a Harry Potter-szöveg és jelenség felnőtt vonatkozása ma már egyáltalán nem rejtett aspektus. Különösen világos ez akkor, amikor a Harry Potter szövegfolyamban a rajongói szövegek szerepét vizsgáljuk. A Harry Potter rajongói weboldalak felületes és gyors felmérése alap­ján is elmondhatjuk, hogy ezek fele címében is felnőtteknek szól, és a felnőttek érdeklődését és nyíltan szexuális szempontjait szolgálja. De magának az eredeti Harry Potter-szövegnek mint gyerekirodalomnak az elemzése, illetve felnőtt olvasóinak deviánsként való meghatározása csak kifogás, mentség volt, melyet a kutatás már kezd feladni. A 2000-es évek elején rossz szájízt okozott például A. S. Byatt, Jennie Bristow és Stephen Pollard kutatók beszámolója:⁵⁰ azt állították ugyanis, hogy az a jelenség, hogy a Harry Potter-könyveket felnőttek is olvassák, korunk társadalmának infantilizálódását tükröző tünet. Azt, hogy az egész Harry Potter-jelenség a gyerekeket érinti, a kutatók magától értetődőnek tekintették, míg a felnőttek felbukkanását figyelemre méltó és meglehetősen dicstelen fordulatnak. Mára világos, hogy a felnőttek jelenléte nem annyira deviancia, mint amennyire norma a Harry Potter szövegfolyam és jelenség esetében, és egyértelműen uralja magát az eredeti szöveget is, ahogyan arra számos jel mutat. Mikor a sorozat zárókötete 2007-ben napvilágot látott, az elemzők által figyelembe vett szempontok többnyire azt az eredményt mutatták, hogy a Harry Potter egyre nyíltabban a felnőtt fogyasztókra gyakorolt hatást. A Pew Research Centre egyik felmérése a következőket mutatta: „A 65 év fe­lettieknél a legkevésbé valószínű, hogy megvásárolják a könyvet (11% mondta, hogy a családjukban valaki valószínűleg megveszi majd). Az 50-64 év közötti korosztályban azonban már 26% állította, hogy meg akarja venni az új kötetet."⁵¹ E korosztályt tekintve ez figyelemre méltóan magas szám. A brit könyvforgalmazással foglalkozó Waterston's cég a jelentések szerint azt tapasztalta, hogy a sorozat előrehaladtával egyre jobban emelkedett azoknak a száma, akik már előre a felnőtteknek szánt borítóval rendelték meg a kiadás előtt álló Harry Potter-kötetet: az első kiadások esetében ez még csak 15% volt, a hatodik kötet eseté­ben viszont az előrendelések körében 23%-ra emelkedett, és az utolsó könyv kiadásakor meghaladta a 45%-ot.⁵² Talán a legbeszédesebb az a tény, hogy a Book Marketing Limited egyik, 2004-es felmérése (melynek során tízezer embert kérdeztek meg 12-től 74 éves korig) arra a meg­állapításra jutott, hogy 2003-ban a Harry Potter-könyvek vásárlóinak 60% felnőtt volt. Mi több, a Booksellers-ben megjelent egyik felmérés így összegezte az eredményeket: „A számok arra is utalnak, hogy a Harry Potter nem segítette elő a gyerekkönyvek piacának bővülését. Éppen ellenkezőleg: az adatok szerint a 12 év alatti gyerekeknek eladott könyvek száma az utóbbi három évben fokozatosan csökkent."⁵³ Evi­dens, hogy Harry Potter minden vonatkozásban – mint eredeti szöveg, mint szövegfolyam, mint jelenség általában – elsődlegesen a felnőttek terepe és rendkívül bonyolultan fonódik össze a felnőttek világával vagy a világgal egészében.

A jelen fejezetet és tanulmányunk egészét is lezáró következtetés nem különösebben bonyolult, és néhány mondatban összegezhető. A világ felől a szöveghez közelítve a világ egyensúlyát a rajongók ünneplésre méltó kreativitása biztosítja – már ha a világ egyensúlyát globális hálózatként megjelenő, olyan megállapodásnak tekintjük, mely a keveseknek profltot termelő, szabályozott termelés/fogyasztás, illet­ve a sokak számára létrehozott, szabályozatlan képlékeny textualitás között köttetett. Ám ha a szöveg felől tekintünk a világra, akkor a gondolkodásra való képtelenség – abban az értelemben, ahogyan azt 2002-ben kifejtettem – továbbra is terjed és ezen egyensúly által egyre szilárdabb formát ölt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Eredeti megjelenés: Suman Gupta: Re-reading Harry Potter (Palgrave Macmillan, 2009), 24. fejezet. A könyvrészletet a kiadó engedélyével közöljük.

Jegyzetek

¹ Tara Collins: „Filling the Gaps: What's Happening in the World of Fan Fiction", Library Media Connection 24:4, 2006. január, 36. o.

² Henry Jenkins: „Everybody Loves Harry", 2007. május 21., a következő bejegyzésben: Confessions of an Aca-fan: The Official Weblog of Henry Jenkins, http://www.henryjenkins.org/2007/05/everybody_loves_harry.html .

³ Henry Jenkins: Convergence Culture: Where Old and New Media Collide (New York, New York University Press, 2006.), 3.

⁴ Linda Green: Entering Potter's World: A Guide for Fanfiction Writers (Lulu.com, 2006)

⁵ Jane Glaubman (szerk.): Deconstructing Harry: Harry Potter Fan Fiction on World Wide Web (Durham, NC, Duke University Press, 2008.).

⁶ Jay David Bolter: Writing Space: The Computer, Hipertext, and the History of Writing (Hillsdale, Lawrence Erlbaum, New Jersey, 1991.), 121.

⁷ Uo. 144.

⁸ Silvio Gaggi: From Text to Hypertext: Decentring the Subject in Fiction, Film, the VisualArts (University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1997.), 106.

⁹ Uo. 122.

¹⁰ Clinton D. Lanier Jr – Hope Jensen Schau: „Culture and Co-Creation: Exploring Consumers, Inspirations and Aspirations for Writing and Posting On­Line Fan Fiction", in Russell W. Belk – John F. Sherry (szerk.): Consumer Culture Theory (Elsevier, Amsterdam, 2007.), 324.

¹¹ Jenkins: Convergence Culture, 205.

¹² Uo. 240-260.

¹³ Cornel Sandross: „One-Dimensional Fan: Toward an Aesthetic of Fan Texts", American Behavioral Scientist 48:7, 2005. március, 835. o. Az „egydimenziós" jelleg itt Herbert Marcuse kifejezésére utal, mely azt a fogalmat ragadja meg, mely szerint a fejlett kapitalista társadalomban minden ellenzéki pozíció és cselekvő előbb-utóbb integrálódik a kapitalista közegbe. In One Dimensional Man (Beacon, Boston, 1964.). magyarul: Az egydimenziós ember (Budapest, Kossuth 1990)

¹⁴ Kristina Busse – Karen Hellekson: „Intuduction: Work in Progress", in Hellekson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities in the Age of the Internet (Mc Farland, Jefferson, 2006.), 7.

¹⁵ A „világirodalom" fogalom jelenlegi újraértelmezésének kontextusában, „a tá­gabb olvasat" fogalmát ellentmondásaiban mutatta be Franco Moretti: „Conjectures on World Literature", New Left Review 1, 2000. január-február, 54-68. o.

¹⁶ Egy nemrég folytatott vitáról az „autoetnográfia" különböző tudományágak­ban betöltött konceptuális nüánszait illetően lásd James Buzard: „On Auto-Ethnographic Authority", Yale Journal of Criticism 16:1, 2003. 61-91. o. A rajongói kultúrával foglalkozó tudományos elemzésekben az „autoetnográfia" meglehető­sen heves vitákat kiváltó fogalom. Olyan módszer, mely egyfelől perspektívába állítja a tudományos vitákat, másfelől a rajongók folytatta viták megragadására is alkalmas – megértő megközelítésben. Lásd Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), különösen a 71-89. oldalt.

¹⁷ (A vagylagosság írásjele a következő: /. Ám az alcímben említett írásjelnek van még egy jelentése a fenti szövegkörnyezetben: „slash fiction: a rajongói szö­vegeknek egyik műfaja, mely a történetben szereplő karakterek közötti romantikus vagy szexuális kapcsolatról szól […] Ezek a szereplők az eredeti szövegekben nem állnak egymással ilyen viszonyban." A meghatározást lásd a Wikipédia „slash fiction" címszava alatt. – A ford.) Nancy K. Baym: „Talking about Soaps: Communicative Practices in a Computer-Mediated Fan Culture", in Cheryl Harris – Alison Alexander (szerk.): Theorizing Fandom: Fans, Subculture, and Identity (Hampton, Cresskill,1998.), 111-129.; Nancy K. Baym: Tune in, Log on: Soaps, Fandom and Online Community (Sage, Thousand Oaks, 2000.).

¹⁸ Henry Jenkins: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities", Technology Review, 2004. február. http://www.technologyreview.com/Biztech/13473.

¹⁹ Jenkins: Convergence Culture, 5. fejezet.

²⁰ Uo. 178.

²¹ Uo. 184-185.

²² Henry Jenkins és munkatársai: Confronting the Challenges of Participatory Culture: Media Education for the 21st Century (McArthur Foundation, Chicago, 2006.).

²³ Uo. 32-33.

²⁴ Rebecca W. Black: „Access and affiliation: The Literacy and Composition Practices of English-Language Learners in an Online Fanficiton Community", Journal of Adolescent and Adult Literacy 48:2, October 2005. 118-128. o.; Rebecca W. Black: Adolescents and Online Fan Fiction (Peter Lang, Bem, 2008.); Len Unsworth: E-Literature for Children: Enhancing Digital Literacy Learning (Routledge, London, 2006.), 3. fej.; Dana J. Wilber: „Life: Understanding and Connecting to the Digital Literacy of Adolescents", in Kathleen A. Hinchman -Heather K. Sheridan-Thomas (szerk.): Best Practices in Adolescent Literacy Instruction (Guildford, New York, 2008.), 57-77.

²⁵ Heather Lawver: „Making Progress toward Revolution", http://www.dprophet.com/index2.html.

²⁶ Heather Lawver: „Open Letter to Parents, Teachers and Concerned Adults". http://www.dprophet.com/hq/openletter.html.

²⁷ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

²⁸ Green: Entering Potter's World, az összes lehetséges szereplői párosítást felsorolja, továbbá felsorolja azokat a weboldalakat, ahol ezek a párosítások előfordulnak (és ez a lista maga 19 oldalas), 25-44.

²⁹ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

³⁰ Lásd például Mirna Ciciani – Male Pair: „Bonds and Female Desire in Fan Slash Writing", 153-177.; és Shashanna Green – Gynthia Jenkins – Henry Jenkins: „Normal Female Interest in Men Bonking'", 9-38., in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom.

³¹ Tison Hugh – David L. Wallace: „Heteronormative Heroism and Queering the School Story in J. K. Rowling's Harry Potter Series", Children's Literature Association Quarterly 31:3, 2006. ősz, 260-281.

³² Ika Willis: „Keeping Promises to Queer Children? Making Space (for Mary Sue) at Hogwarts", in Hellson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities, 155.

³³ MacDonald: „Harry Potter and the Fan Fiction Phenomenon", 30.

³⁴ A fanon az angol fan (rajongó) és a canon szavak összevonásából keletkezett akronímia, jelentése: a rajongók által kanonizált szöveg, „rajongói kánon". – A ford.

³⁵ Lelia Green – Carmen Guinery: „Harry Potter and the Fan Fiction Pheno­menon", Media/Culture 7:5, 2004. november. http://www.journal.media-culture.org.au/0411/14-green.php .

³⁶ Catherine Tossenberger: „»Oh my God, the Fanfiction« Dumbledore's Outing and the Online Harry Potter Fandom", Children's Literature Association Quarterly 33:2, 2008. nyár, 200-206.

³⁷ David Smith: „Dumbledore was Gay, JK Tells Amazed Fans", Observer, 2007. október 21., www.guardian.co.uk/uk/2007/oct/21/film.books.

³⁸ Howard W. French: „Chinese Market Awash in Fake Potter Books", New York Times, 2007. augusztus 1., http://www.nytimes.com/2007/08/01/world/asia/01china.html?_r=2&pagewanted=1&ref=books; és Op-Ed Contributors: „Memo to the Dept. of Magical Copyright Enforcement", New York Times, 2007. augusztus 10., http://www.nytimes.com/2007/08/10/opinion/10potter.html . Az utóbbiban nyolc ilyen könyv tartalmi összefoglalóját olvashatjuk, illetve egyes könyvekből fordításokat is.

³⁹ French, i. m.

⁴⁰ Lena Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics: Plagiarism between Orientalism and Occidentalism", China Information 20:2, 2006. 277. o.

⁴¹ J. K. Loulin: Hali Bote ju bauzoulong [hibásan ezt úgy fordították angolra, hogy Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd], (Hohot, Neimenggu csubanse, 2002.); Zsang Bin: Hali Bote ju szivava [Harry Potter és a porcelán baba], Peking, Zsongguo mangven csubanse, 2002.). A nyugati médiában az első könyvről folytattak széles körű vitát, és a Wikipédia külön címszó alatt tárgyalja a kérdést: en.wikipedia.org/wiki/Harry_Potter_andLeopard-Walk-Up-to-Dragon.

⁴² Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics", 299.

⁴³ Vadong Kangsu: Ksziang tiansi jijang duolou [Mint bukott angyal]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.); Vusan: Meihuajin [Bevezetés a szilvavirág bimbóihoz]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.). Hálával tartozom Cseng Hsziaónak, mert segítségemre volt a kínai kiadások elemzésében.

⁴⁴ „A kiadó előszava" mindkét könyvben olvasható (idézett művek, 3. o.).

⁴⁵ Ezen terminológia használatának változásait követte nyomon Jonathan Gray – Cornel Sandvoss – C. Lee Harrington: „Introduction: Why Study Fans?", in Gray – Sandvoss – Harrington (szerk.): Fandom: Identities and Communities in a Mediated World (New York University Press, New York, 2007.), 1-16.

⁴⁶ Lawrence Grossberg: „Is There a Fan in the House? The Affective Sensibility of Fandom", in Lisa A. Lewis (szerk.): The Adoring Audience: Fan Culture and Popular Media (London, Routledge, 1992.), 64.

⁴⁷ Henry Jenkins: „Afterworld: The Future of Fandom", in Gray – Sandvoss -Harrington (szerk.): Fandom, 359.

⁴⁸ Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), 29.

⁴⁹ Claudia Mitchell – Jacqueline Reid-Walsh: Researching Children's Popular Culture: The Cultural Spaces of Childhood (Routledge, London, 2002.), 145.

⁵⁰ A. S. Byatt: „Harry Potter and the Childish Adult", New York Times 2003. július 7. http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9A02E4D8113AF934A35754C0A9659C8B63 ; Jennie Bristow: „Harry Potter and the Meaning of Life", Spiked, 2003. június 19. http://www.spiked-online.com/articles/00000006DE0C.htm ; Stephen Pollard: „I Worry for Harry's Adult Readers", Sunday Telegraph, 2003. június 22. http://www.telegraph.co.uk/comment/personal-view/3592905/I-worry-for-Harrys-adult-readers.html .

⁵¹ Pew Research centre for the People and the Press: „News of the Week Doesn't Grab Public's Attention: Harry Potter Books Widely Anticipated", 2007. július 19. http://people-press.org/report/343/news-of-the-week-doesn%27t-grab-public-attention.

⁵² Lásd Nigel Reynolds: „Adult Fans Taking Over Harry Potter", Daily Telegraph, 2007. június 22. http://www.telegraph.co.uk/culture/books/3666031/Adult-fans-taking-over-Harry-Potter.html .

⁵³ „Adult Readers Grow Children's market", Bookseller, 2004. április 16. http://www.allbusiness.com/retail-trade/miscellaneous-retail-miscellaneous/4668034-1.html

E számunk írásai heterogenitásukban formálnak blokkot; a cikkek többnyire arról szólnak, milyen reakciók (a szó mindkét – válasz és visszalépés – értelmében) születnek ma „a tőke strukturális válságára" (Mészáros). Mint Wallerstein írta a globális válság kirobbanásakor: „a szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek", hozzátéve: „nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból." (Eszmélet, 80. sz. 78.) Az itt bemutatott esetek a félperiféria és a periféria válaszai: tényadatok és összefüggések a válság társadalmi és politikai következményeiről, Európától Latin-Amerikán át Ázsiáig. A szám így folytatása a félperifériáról elkezdett vitának – esettanulmányokon keresztül. Az etnikai konfliktus, (polgár)háború csupán az egyik – bár kétségtelenül a legveszedelmesebb – velejárója a krízisnek; nemcsak a kirgiz eset példa rá, hanem – részlegesen s egészen más viszonyok között – a keralai őslakosmozgalomé vagy a lokális „lekapcsolódás" (Amin) világszerte terjedő kísérletét példázó indiai naxalitáké is. Lula Brazíliája közel egy évtized óta egy egész nagyrégió világrendszerbeli helye megváltoztatásának projektumával lép fel, csakúgy, mint – megint másként – Kína az eddig látványosan sikeres „nem kapitalista piacgazdaság" (Arrighi) kísérletével. Ami végül Európát illeti, Görögország és Románia példája megerősíti közös tapasztalatunkat: a tőke nyomásával szemben egyelőre e térség társadalmai képesek a legkisebb ellenállást kifejteni.

A szerző az államszocialista rendszer történelmi pályáját gazdaságtörténeti szempontból veti egybe – mindenekelőtt az amerikai centrumfejlődéssel. Arra következtetésre jut, hogy a rendszerek történelmi „vitája" a piaci-kapitalista gazdaság győzelmével zárult, mivel a ma még létező szocialista irányultságú országok vagy kicsik és nincsenek hatással a világ fejlődésére, vagy – mint Kína vagy Vietnam -alapvetően a piacgazdasággá való átalakulás felé tartanak, megőrizve bizonyos szocialista vonásokat is.

A „létező szocializmus" gazdaságainak tipológiája és összehasonlító elemzésük

A „létező szocializmus" megvalósult gazdasági rendszereinek kate­gorizálásakor az adott rendszereket jellemző fejlettség egy speciális értelmezéséből indulunk ki, amely a XX. század kapitalista rendszereitől alapjaiban tér el. Lényeges az a tény is, hogy a különféle típusok nem csak térben (például Kína alapvetően parancs-alapú gazdasága és Ju­goszlávia piaci szocializmusa a 60-as években), de időben is váltakozó képet mutatnak (a Szovjetunió gazdasága a sztálini korszakban és a peresztrojka idején).

Elemzésünk kiinduló korszakának a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek végéig tartó időszakot választjuk, vagyis a „létező szoci­alizmus" saját erőforrásain alapuló fejlődésének legstabilabb korszakát; e megközelítésben történelmi és geoökonómiai metszetben is elég határozottan kirajzolódik a „létező szocializmus" gazdaságainak négy alapvető típusa (ezeket a koordináció módja, vagyis a tervezés és piac viszonyai alapján nevezzük el):

1. Alapvetően terv-bürokratikus gazdaság (a legjellemzőbb példák: a Szovjetunió a harmincas-hetvenes években, Kína 1978-ig, Észak­-Korea stb.).
2. Tervgazdaság, mely alkalmazza az áru-pénz viszonyokat is (a legjel­lemzőbb példák: a Szovjetunió és az NDK a hatvanas évek végétől kezdve stb.).
3. Terv-piaci gazdaság (például Magyarország és Lengyelország a hatvanas évek végétől kezdve).
4. A „piaci szocializmus" gazdasága (Jugoszlávia).

A „létező szocializmus" első típusával jelen elemzésünkben nem foglalkozunk.

A második típus (tervgazdaság, amely alkalmazza az áru-pénz viszo­nyokat) az esetek többségében valamiféle reformok eredményeként jött létre, a megelőző modell „puhításaként". Ezt a típust részletesebben is megvizsgáljuk.

E gazdaságoknál a koordináció szférájában az áru-pénz viszonyok alkalmazása bővül, a tervezés szerepe pedig csökken. A Szovjetunióban a hatvanas években például csökkentették a termelés megtervezettségének mértékét (a vállalatok többsége számára legfeljebb 50 százalékra) és megjelent a vállalatok közötti szerződéses viszonyok horizontális fejlesztésének lehetősége (bár azok alapvetően továbbra is a terv által meghatározott keretek között fejlődtek).

Az árak egy részéről szintén tárgyalásos alapon döntöttek (központilag csak az árképzés szabályai voltak lefektetve).

Jelentős szerepet kezdtek játszani az ún. önálló gazdasági elszámolás (hozraszcsot) gazdasági viszonyai. Ez a rendszer azt feltételezi, hogy a vállalat kollektívája nemcsak a terv által meghatározott termelési feladat teljesítését tűzi ki célul, de feltétlenül szem előtt tartja azt is, hogy a bevétel nagyobb legyen a kiadásoknál, vagyis hogy hasznot termeljen.

A hasznot a vállalat (a normatívák központilag megállapított keretein belül) szabadon fordíthatta a termelés bővítésére, a szociális szféra fejlesztésére, illetve a dolgozók anyagi ösztönzésére. Azon vállalatok többségénél, ahol ilyen típusú gazdálkodás folyt, a dolgozók jövedelmük akár 30 százalékát is megkaphatták prémiumok formájában. A lakáscélú ingatlanállomány, a szanatóriumok, és más szociális célú objektumok jelentős része a vállalatok által termelt haszonból jött létre, melyek aztán jelentős szerepet játszottak a dolgozók munkahely-választásában.

Lezajlott a tulajdonviszonyok jelentéktelen mértékű debürokratizálása és decentralizálása is. Megszűntek a dolgozók és a termelőeszközök szétválasztásának legdurvább formái (megszűnt a munka- és lakóhely megválasztásának korlátozása, ám megmaradt a propuszk-rendszer és a „közveszélyes munkakerülők" üldözése), nagymértékű önállóságot kap­tak a szövetkezeti gazdaságok a szocialista blokk számos országában. Magyarországon, Lengyelországban és máshol is fejlődésnek indultak a kis magángazdaságok és a valódi szövetkezetek (melyek azonban továbbra sem játszottak főszerepet: részesedésük a szolgáltatóiparban és a kereskedelemben legfeljebb 10%-os volt, ezt csupán a mezőgaz­daságban tudták meghaladni).

Az újraelosztás viszonyainak rendszerében nagy szerepet kezdtek játszani az anyagi természetű ösztönzők, és köztük a vállalatok ered­ményeinek átlaga alapján kiosztott prémiumok. Ennek következtében a valódi társadalmi differenciálódás az alacsonyan fizetett munkások bérének növekedése rovására ment végbe. A hetvenes évek végén a Szovjetunióban a minimálbér 100 amerikai dollár szintjén volt megha­tározva a hivatalos árfolyam szerint, ami körülbelül 25 dollárnak felelt meg a feketepiacon, illetve 40-60 dollárnak, ha vásárlóerő-paritásban számolunk; az NDK-ban és más kelet-európai országokban ez az összeg másfél-kétszer nagyobb volt.

Az ilyen típusú gazdaság makrogazdasági dinamikájára jellemző a viszonylag alacsony és csökkenő tempójú növekedés (6-3%), a fogyasztásra orientált termelés arányának némi növekedése mellett. Egészében véve azonban továbbra is a védelmi iparágak túlsúlya dominál, és a gazdaság deficites marad. A fogyasztói szektorban a hiány még nő is, mivel a jövedelmek túl gyorsan növekszenek (az áruk és szolgáltatások előállításának növekedéséhez képest), miközben a fogyasztói árak stabilak.

Az ilyen körülmények közt létrejövő gazdasági viszonyok modellje (a szocialista blokk alkonyán ez dominált) egészében véve mély ellentmon­dásokkal volt terhelt. Ez az ellentmondás megjelent a piaci tendenciák és a bürokratikus centralizmus, a jövedelmek növekvő szintje és a javak éle­sedő hiánya, illetve a technológiai fejlődés új vívmányai elsajátításának igénye (információs forradalom) és a növekedés csökkenő üteme között, miközben az újratermelés extenzív típusa dominált. Ezalatt gyakorlatilag eltűntek a gazdaság kifejezetten szocialista jellegű ösztönzői és az ún. elhivatottság, mely nem kis szerepet játszott a „létező szocializmus" gyors ütemű fejlődésében a megelőző korszakokban. Többek közt ezek az ellentmondások okozták e gazdasági rendszerek jövőbeni válságát.

A terv-piaci gazdaság a „létező szocializmus" gazdasági rendszereinek harmadik típusa. Az áruviszonyok és más kapitalista elemek nagyfokú fejlettsége jellemzi. Történelmileg a két megelőző modell ellentmondá­saira való reakcióként jött létre a hatvanas évek végén, például Magyar­országon és Lengyelországban. E típus és a Szovjetunióbeli „pangás" összehasonlítása lényeges, ezért röviden kitérünk fontosabb vonásaira.

Az ilyen típusú gazdaság keretein belül a tervezett szabályozók a piaccal együtt töltötték be a koordináció szerepét. Így a kis- és középvál­lalatok termelésének nagyobb része nem a tervben kiszabott cél szerint, hanem szerződéses viszonyok alapján került előállításra és elosztásra. Az önálló gazdasági elszámolás mechanizmusa a vállalatot valódi haszon termelésére, nem csak a terv teljesítésére ösztönözte. A tömegtermékek árainak jelentős része decentralizált [szabadáras vagy limitált áras – a szerk.] volt (kivéve a nyersanyagok, energiahordozók, exportra szánt áruk, alapvető fogyasztási cikkek, a legfontosabb élelmiszerek, gyógy­szerek, a közlekedés és a lakhatás árait).

A tulajdonviszonyok terén is jelentős változások mentek végbe. Az állam csak a kulcsfontosságú nagyvállalatoknál tartotta magánál a köz­vetlen irányítás jogát. Az operatív irányítás a közép- és kisvállalatok nagy részénél az alsóbb szintekre volt bízva. A szövetkezetek többségükben valóban önálló, kollektív gazdaságok voltak. Széles körben kifejlődtek a kis magánvállalkozások a kereskedelemben, a szolgáltatóiparban és még néhány más ágazatban (ami lefedte a foglalkoztatás akár 30 százalékát is). Magyarországon például a mezőgazdasági termelés körülbelül 40 százaléka az állami és szövetkezeti szektor keretein kívül folyt, Lengyelországban pedig a termelés alá vont területek 90 százaléka a magán-parasztgazdaságok szektorába esett.

Az újraelosztás viszonyait tekintve az ilyen típusú gazdaságokat a nagyfokú társadalmi differenciálódás jellemezte, és megjelent a kispol­gárság rétege.

A terv-piaci típusú gazdasággal rendelkező országokban jobb körül­mények uralkodtak a fogyasztói javakkal való ellátottság tekintetében, és egészében a fogyasztói szektor fejlődése szempontjából is. A hetvenes években Magyarországon például magasabb volt az életszínvonal, mint Görögországban vagy Portugáliában.

A „létező szocializmus" ilyen típusú gazdaságai külkereskedelmi kap­csolatait, csakúgy, mint a megelőző két típusét is, a külkereskedelem monopolizálása és elsősorban a KGST-n belüli viszonyokra való orien­táltság jellemezte (KGST – Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa; a szervezet integrációjának foka hasonló volt, mint a hetvenes években az Európai Közösségeké).

Mindezek ellenére jelentősek voltak a piaci és a tervszerű tendenciák, ill. az állami tulajdon és a születő magánvállalkozások közti belső ellent­mondások. Megmaradt a hiánygazdaság számos vonása is: a fogyasztói piac jó minőségű és divatos árukkal való ellátottsága elmaradt a fejlett kapitalista gazdaságokétól. Különösen éles volt az ellentmondás egyik oldalról a fejlődő áru- és magántulajdoni viszonyok, másik oldalról pedig a szociális-politikai szempontok, illetve a pártállami nómenklatúra ideo­logikus autoriter kontrollja között.

Így tehát, a „piaci szocializmus" lett a „létező szocializmusnak" a piac kapitalista típusát leginkább megközelítő modellje. A jól ismert elméleti modell különböző változatait valósította meg Jugoszlávia a gyakorlatban az ötvenes és hetvenes évek között. E kísérlet tapasztalatainak elemzése azonban kívül esik e cikk keretein.

A „létező szocializmus" gazdaságainak típusai egymástól eltérő voltuk ellenére is megőrizték veleszületett közös vonásaikat és ellentmondásai­kat (melyekre fentebb már utaltunk), ami miatt a XX. század végén olyan mély belső válságba keveredtek, melyet nem voltak képesek megoldani.

Ezen ellentmondások alapja a bürokratikus, centralizált és sok tekin­tetben zárt gazdasági szisztéma, valamint az autoriter, a kezdeményező­készséget elnyomó politikai rendszer összeférhetetlensége a technológiai fejlődés új korszakával (információs társadalom), a globalizációval és a geopolitikai versengéssel. A „létező szocializmus" gazdaságai a nyolcva­nas évek végétől a minőségi változások korszakába léptek.

A szocialista és kapitalista rendszerek XX. századi dinamikájának és eredményeinek összehasonlító elemzése

A XX. századi történelem sok esetben úgy is értelmezhető, mint két, egy­mástól alapvetően különböző gazdasági, intézmény- és mechanizmus­rendszer szembenállása és kölcsönhatása (olyan kritikus esetekben is, mint a II. világháború). Hagyományosan e két rendszert a világ kapitalista és szocialista országainak nevezik (a „létező szocializmus" országainak irodalmában), illetve piaci és parancs- vagy tervgazdaságnak (a nyugati irodalomban). Tulajdonképpen a két rendszer együttműködésének és fejlődési tendenciáinak összehasonlításából jött létre a komparatisztika mint önálló közgazdasági diszciplína.

A szocialista és kapitalista rendszerek múlt századi szembenállásának elemzése azonban nem csak történelmi szempontból érdekes, mint a XX. század eseményeinek alakulását nagyban befolyásoló tényező; de úgy is, mint elméleti kísérlet a két rendszer összehasonlított hatékonyságá­nak és hosszú távú stabilitásának elemzésére, valamint a két gazdasági modell növekedési ütemének összevetésére.

Összehasonlító elemzésünket, mint mindig, néhány fontosabb makro­gazdasági indikátor összevetésével kezdjük. A kapitalista és a szocialista rendszerek mutatóinak összehasonlításakor egyes nyugati (és nyugat­párti) kutatók rendszerint a Szovjetunió és az USA – vagyis a két blokk vezető államainak – adatait veszik alapul. Időnként az USA mutatóit az egész szocialista blokk átlagolt mutatóival vetik össze. Az ilyen megkö­zelítésben (mely nem veszi figyelembe a kapitalista világ legszegényebb országainak adatait) elsikkad a kapitalista országok fejlettségi mutatói közti különbségek problémája.

Előrebocsátjuk, hogy a két rendszer eltérő dinamikájánál számításba kell venni a makrogazdasági mutatók sajátosságait. A szembenállás viszonyai közt valamely rendszer sikeres vagy kevésbé sikeres fejlődé­sétől nem csak a polgárok jóléte (a szocialista blokkban ez a szempont különben sem volt kiemelt fontosságú az ország státusza szempontjából), de az ország geopolitikai és katonai helyzete is függött (ez a piacgaz­dasággal rendelkező országokra is vonatkozik). Ez a tény nehezíti az összehasonlító elemzést, különösen, hogy figyelembe kell venni bizonyos mértékű részlehajlást a mutatók kiválasztásában, valamint a statisztikai adatok lehetséges torzulásában is. Az objektívebb, retrospektív analízis a blokkok szembenállásának vége után vált lehetségessé, de a vizsgálatot még most is nehezíti a megfelelő mennyiségű megbízható adat hiánya és a bennük feszülő ellentmondások.

A rendszerek fejlődésének összehasonlító elemzése szempontjából leginkább a dinamika mutatói érdekesek. Bár figyelmünket az elemzés szempontjából leglényegesebb hatvanas és hetvenes évekre irányítjuk, a két blokk hosszú távú dinamikájának összevetésekor a két rendszer fejlődésének kiindulópontját is figyelembe kell venni. A szocialista orszá­gok számára ilyen kiindulópontként szolgáltak a húszas-harmincas évek.

A „létező szocializmus" a kezdetekkor Oroszország és Mongólia világ­háborútól és polgárháborútól sújtott gazdasági rendszereit „örökölte" (a fejlődés szocialista útjának választása Németországban, Magyarorszá­gon és Finnországban ekkor kudarcba fulladt). A Szovjetunió gazdasá­gának dinamikáját már az első évektől kezdve magas növekedési ütem jellemezte, amivel megelőzte a kapitalista országok átlagát.

Ami a következő, háborút megelőző évtizedet illeti, azt a kapitalista rendszerek egyik legmélyebb válsága jellemzi – a nagy gazdasági világ­válság, melynek során a termelés a fejlett országokban több mint egyhar­madával csökkent, amihez magas munkanélküliség is járult (a megelőző időszak több mint kétszerese). Nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, éleződtek a konfliktusok, sok országban (Olaszország, Spanyolország, Portugália, Németország, Japán) fasiszta vagy más diktatórikus rezsimek jöttek létre. A Szovjetunió iparosítása és stabil fejlődése az általános visszaesés, a munkanélküliség, az infláció és a valutarendszer krízisének időszakában optimista prognózisokra adott okot Nyugaton a szocialista rendszer fejlődését illetően.

Ugyanakkor, egészen a legutóbbi időkig nagy különbségek voltak a szóban forgó kérdés tényszerű oldalának megítélésében. A szocialista rendszert támogatók (vagy csak az egyszerű szimpatizánsok, köztük hí­res tudósok, társadalmi aktivisták, írók, művészek stb.) figyelmüket főként a szocialista blokk sikereire összpontosították, amit statisztikai adatokkal is alá lehetett támasztani. Ezzel egy időben a „szocialista kísérlet" kriti­kusai rámutattak a gyorsított iparosítás és gazdasági növekedés negatív oldalaira és következményeire. A leggyakoribb érvek a következők voltak (mi itt csak a probléma társadalmi-gazdasági oldalával foglalkozunk):

• a kényszermunka különféle típusainak széles körű alkalmazása (az új objektumok építése során is);
• a jólét alacsony foka, hiány a fogyasztói piacon (beleértve olyan ext­rém eseteket is, mint az éhínséghullámok a kényszerkollektivizálás időszakában);
• alacsony növekedési ütem az agrárszektorban, melyben megmaradt a nehéz fizikai munka domináns szerepe, illetve a mezőgazdaság megszervezésének félfeudális formái.

A fenti időszakot követő II. világháború összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteségeket okozott a leendő szovjet blokk országaiban, és ezzel egy időben megerősítette az USA gazdasági és technológiai potenciálját. A Szovjetunióban – egyes számítások szerint – megsemmisült az ipari termelést előállító üzemek fele, és elvesztette nemzeti vagyonának egy­harmadát. Nehéz túlértékelni azt a kárt, melyet a dolgozók millióinak – elsősorban fiatal férfiaknak – a halála okozott. A kolosszális veszteségek ellenére a szovjet gazdaság bebizonyította hatékonyságát, amikor mobi­lizálta erőforrásait a frontszükségletek ellátására, illetve a háborút követő időszak újjáépítési munkáira. A háború utáni újjáépítést illetően fontos megjegyezni, hogy az általában a háborút megelőző technikai szintet állí­totta vissza, a technikai fejlődés újabb vívmányainak felhasználása nélkül.

Összességében az ötvenes években a Szovjetunió jelentősen lemaradt az USA-tól a meghatározó iparágak mutatóit tekintve (az USA majdnem ötször annyi elektromos áramot, háromszor annyi acélt, cementet és műtrágyát, hétszer annyi kőolajat és harmincszor annyi földgázt állított elő, mint a Szovjetunió). Azonban a hetvenes évekre a Szovjetunió már majdnem kétszer annyi acélt és cementet, 1,4-szer annyi olajt és műtrá­gyát, ötször annyi traktort és 1,8-szor annyi kombájnt állított elő, mint az USA. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek az adatok a két rendszer bonyolult viszonyát csak egyoldalúan illusztrálják.

Éppen az ötvenes évekre esik a „létező szocializmus" gazdasági világrendjének létrejötte is. A II. világháborút követően (10-20 év alatt) a szocialista építkezés és fejlődés útjára lépett (a Szovjetunió és Mon­gólia mellett) Kelet-Európa, Kína, Vietnam és Kuba. Ezen kívül ebben az időszakban deklarálta „szocialista irányultságát" a harmadik világ gyarmatosítás alól felszabadult országainak harmada.

A továbbiakban a „létező szocializmus" gazdaságai a nyolcvanas évek második felében kezdődő „pangás" (amit a Szovjetunióban és számos más országban „fejlett szocializmusnak" neveztek) és krízis időszakát élték át. 1989-től először a kelet-európai országokban, majd a Szovjetunióban kezdődtek radikális változások, melyek a „létező szo­cializmus" metarendszerének végét jelezték. Számos ország azonban (mindenekelőtt Kína) korábban megkezdett és „lágyabban" vitt véghez átalakításokat. Ennek eredményeképp Kína, Vietnam, Kuba és Észak-­Korea vezetői még a XXI. század elején is úgy határozzák meg saját országaikat mint amelyek a szocialista fejlődés útját követik. Valójában Kína és Vietnam gazdaságai túlnyomórészt piaci-kapitalista rendszerekké váltak, melyekben még befejezetlenek a transzformációs folyamatok.

E bevezető áttekintés után áttérhetünk a két rendszer makrogazdasági eredményeinek összehasonlítására. Érthető okokból az össztermelés mutatóinak használata miatt (melyeken elemzésünk alapul) lehetséges a helytelen következtetések levonása – ennek oka az eltérő statisztikai ér­tékelések, módszerek és minőségi paraméterek alkalmazása. Ismeretes például, hogy a Szovjetunióban a statisztikai kimutatásoknál alkalmazták a kettős számítás [halmozódás – a szerk.] módszerét, vagyis a termelési adatok végösszegében szerepeltek a felhasznált erőforrások is. Vagy, másfelől, a piacgazdaságokban alkalmazott módszer beleszámítja a nemzeti kimutatásokba a nem anyagi szektor tevékenységét is, ami ál­talában nem szerepelt a szocialista országok termelési kimutatásaiban. Emiatt a kétfajta rendszer összehasonlításakor viszonylag adekvátabb mutatónak tekinthető a nemzeti jövedelem, annak végső fogyasztásra és felhalmozásra szánt formájában.

Nemzetközi összevetésben nem célravezető iparági mutatókként hasz­nálni a tiszta termelés adatait sem, mivel ehhez szükséges a konkrét áruk mennyiségének és árának összevetése is a különböző országokban. Emiatt a továbbiakban az iparágak termelésének végső mutatóit fogjuk használni, vagyis a bruttó termékből (összkibocsátásból) kivonjuk azt a termelést, amelyet az adott iparág saját igényeinek ellátására állított elő.

A típusközi összehasonlításokban szintén nem teljesen korrekt az indexálás módszerét úgy használni, hogy bázisnak egy konkrét ország konkrét árait választjuk egy meghatározott bázisévben, mivel a bázis kiválasztásától függ a végső eredmény.

Figyelembe véve a fentebb mondottakat, tekintsük meg a két rendszer 30 évi dinamikájának eredményeit, az összehasonlítás számára legin­kább hozzáférhető időszakokban.

 *

Az itt következő adatokat B. M. Bolotyin kapta a következő statisztikai műveletekkel. A Szovjetunió és az USA nemzeti jövedelmének, ipari és agrártermelésének hivatalos mutatóit azon egységes módszertan alapján számolta át, melyet a szovjet statisztika is használt. A szocialista (KGST) országok mutatói a NIJEI Goszplan által publikált kutatásokból származnak. A kapitalista és a fejlődő gazdaságok adatai forrásaként a rendszeres időközi statisztikák szolgáltak, és ahol lehetséges volt, az ágazatközi átlagok összevetésre kerültek a szovjet és más szocialista országok átlagaival. Minden esetben a két ország valutáira történő átszámítás átlagolt értékét vettük alapul. Ezen adatok dollárra való átszámításakor a vásárlóerő-paritást vettük figyelembe, Kravis kutatócsoportjának módszere segítségével (vö. Kravis, I. – Heston, A. – Summers, R.: World product and income. International comparisons of real gross product. Baltimore, 1982). Az elemzés során nem konkrét évek adatait használjuk, hanem ötéves időszakok átlagolt mutatóit. Ez a módszer – a periódusok kiemelése a jelentősen ingadozó évi adatok helyett – lehetővé teszi, hogy elkerüljük a torzulásokat, melyeket az országok eltérő gazdasági dinamikája okoz. Például, ha olyan évek adatait vesszük az összehasonlítás alapjául, mint 1960, 1970, 1980 (melyek az USA számára válságosak voltak), az eredmény a Szovjetunió számára lesz kedvezőbb. A többévi átlagok ezért jobban megfelelnek a hosszabbtávú tendenciák elemzéséhez.

1. táblázat. A nemzeti jövedelem növekedésének üteme 1961-1985 (százalékban, ötéves periódusok átlaga alapján számítva; 1960 = 100)
	1961-1965	1971-1975	1981-1985
Az egész világ	160	260	365
A fejlett kapitalista országok	150	235	305
USA	130	185	235
Nyugat-Európa	160	250	305
Nyugat-Németország	185	275	340
Franciaország	155	260	335
Nagy-Britannia	130	175	200
Olaszország	175	275	340
Japán	230	550	910
A fejlődő országok	160	290	425
A szocialista országok	195	350	545
KGST	190	350	505
Szovjetunió	200	375	550
Az európai KGST országok	190	350	510
A nem-európai KGST országok	150	300	450
Kína	215	350	645

 

2. táblázat. A világ nemzeti jövedelme 1961-1985 (ötéves periódusok átlagolt mutatói az 1980-as év árain, átszámítva egységes valutába vásárlóerő-paritás szerint, milliárd dollárban)
	1961-1965	1971-1975	1981-1985
Az egész világ	2.005	3.185	5.260
A fejlett kapitalista országok	1.400	2.090	3.275
USA	675	865	1.245
Nyugat-Európa	545	875	1.350
ezen belül    Nyugat-Németország	105	192	289
Franciaország	92	144	241
Nagy-Britannia	120	159	212
Olaszország	63	111	174
Japán	75	180	425
A fejlődő országok	250	405	735
A szocialista országok	355	690	1.250
KGST	275	520	960
ezen belül    Szovjetunió	175	350	655
Az európai KGST országok*	265	505	930
A nem-európai KGST országok*	10	15	30
Kína	70	150	240
*A szovjet statisztika metodológiája alapján: az anyagi termelés ágazataiban újratermelt érték.

 

 

 

 

A fentebb bemutatott adatok első látásra a szocialista blokk szembetű­nő felülkerekedéséről tanúskodnak az összes alapvető makrogazdasági mutatót tekintve, melyek a két rendszer 30 éves fejlődését jellemzik. Pontosan ilyen következtetést vontak le hagyományosan a kérdés kutatói a Szovjetunióban és a „létező szocializmus" más országaiban, illetve sok szovjetpárti nyugati kutató is. Azonban komoly kétségek vannak a szocialista blokk eredményességét illető kimutatások megbízhatóságát illetően (teoretikus és empirikus jellegűek is).

Az utóbbiak körébe tartozik azon egyszerű érv, amely a szocialista blokk „átlagos" állampolgárainak a nyugati életmódhoz való erős von­zódására mutat rá (és a piacgazdasághoz, mint annak az alapjához), ami közvetlenül is manifesztálódott a Nyugatra való emigrálásokban, illetve annak tilalmában a legtöbb szocialista országban. Nem kevésbé szembetűnő empirikus tény az NDK állampolgárainak törekvése, hogy csatlakozzanak Nyugat-Németországhoz, illetve az NDK egyértelmű veresége Nyugat-Németországgal szemben az életszínvonal és a gazdaság más mutatóit tekintve, illetve a GDP egy főre jutó mértéké­ben (körülbelül másfélszeres különbség). Ugyanígy szemmel látható a különbség Észak- és Dél-Korea, a Távol-Kelet és Japán között, illetve Magyarország, Csehszlovákia és Ausztria között is.

A szocialista blokk hiányosságait és a kapitalista rendszerrel szembeni lemaradását jelző tényszerű érvek közé tartozik számos értesülés a szocialista országok fejlődését kimutató statisztikai számítások megbíz­hatatlanságáról, míg a kapitalista országokban erre nem találunk példát. Feltételezhető, hogy a pozitív növekedési adatok a szocialista blokk többi országában is hasonló mértékben voltak eltorzítva. És ha ez így van, abból az következik, hogy a szocialista blokk valójában elvesztette a nyugattal folytatott társadalmi és gazdasági versenyt.

Ami a teoretikus érveket illeti, ehhez először érdemes röviden összegezni a két rendszer azon alapvető vonásait, melyeket a kutatók az előnyök, illetve a hiányosságok közé sorolnak (eközben rendszerint óhatatlanul is olyan kritériumokat állítanak fel, melyek kisebb-nagyobb mértékben az egyik szisztéma értékrendszerére épülnek).

A világ szocialista rendszereinek – pártolói szerint – a következők tartoznak alapvető előnyei közé (miközben ezzel ellentétes előjelű hiá­nyosságok figyelhetőek meg a kapitalista rendszerben):

• a világszínvonalhoz való felzárkózás az alkalmazott tudományok és fejlett technológiák számos területén, korábban elmaradt országok egész sorában (repülés, űrrepülés, mikrobiológia, atomenergia, informatika);
• a kulcságazatok előretörő felzárkóztatásának biztosítása, a tervgaz­daság előnyeit kihasználó általános és gyorsított modernizáció;
• egy új életminőség, értékrendszer, a munka és az innováció új ösz­tönzőinek létrehozása; a fejlett országokéhoz hasonló színvonalú közoktatás, egészségügyi ellátás, élettartam, kulturális színvonal és egyéb humán paraméterek biztosítása;
• az egyik legfejlettebb szociális ellátórendszer, szociális biztonság, a korábban jelentős társadalmi és osztálykülönbségek megszünteté­se, az alapvető szociális problémák megoldása (munkanélküliség, hajléktalanság, nyomor stb.);
• átlagosan nagyobb tempójú növekedés, mint a piacgazdaságokban, 70 éven át tartó krízismentes fejlődés (amibe beletartozik a II. világ­háború súlyos következményeinek gyors orvosolása is);
• a szocialista blokk országainak stabil gazdasági és védelmi-politikai rendszerének létrehozása;
• a politikai stabilitás társadalmi-gazdasági feltételeinek megteremté­se, a „biztos holnap", az állampolgárok védettsége; a nemzeti kérdés megoldásához szükséges feltételek megteremtése.

Mindezeket az előnyöket a világ kapitalista rendszereinek országonként, régiónként aránytalan és egyenetlen fejlődésével vetik egybe, amely összességében kisebb, és rendszeres időközönként krízisek kísérik; továbbá nem biztosítja összes állampolgára számára a tudományos-technológiai haladás eredményeihez való egyenlő hozzáférést. A kapitalista rendszer­re jellemző, hogy a gazdasági fejlődés eredményeit irracionális célokra használja fel – fegyverkezésre, a pénzügyi spekulációk felduzzasztására, „tömegkultúrára", az élősködő fogyasztói társadalom létrehozására, mely­nek növekedése csak fokozza az emberiség globális problémáit. Mindezt társadalmi polarizáció kíséri: az alapvető szociális problémák megoldat­lansága a lakosság jelentős része számára, valamint 1,2 milliárd ember nyomorban tengődése. A következmény: két világháború, több száz helyi konfliktus, kolonializmus, neokolonializmus, fasizmus stb.

Ezzel párhuzamosan a szocialista blokk kritikusai a rendszer következő hiányosságaira mutatnak rá:

• a technológiai struktúra aránytalan fejlődése, miközben sok ága­zatban megmaradt a kézi munka dominanciája (legfőképp a mező­gazdaságban), a szolgáltató ipar és általában az egész fogyasztói szektor lemaradása, a tudományos-technikai haladás vívmányainak a polgári termelésben való megjelenése megkésettsége;
• kiegyensúlyozatlan hiánygazdaság, mint a tervgazdálkodás fő ne­gatív következménye;
• a nem hatékony munkára ösztönzés intézményrendszere; az államtól való személyes függőség kialakításának mechanizmusai; a munka-, vállalkozó- és gazdálkodási kedv ösztönzőinek visszafogása;
• egészében véve kisebb mértékű jólét, mint a piacgazdasággal rendelkező fejlett országokban; a fogyasztói társadalom alapvető standardjai még a társadalom legfelsőbb rétegei számára sem hoz­záférhetők;
• a garantált társadalmi javakhoz való hozzáférés valójában burkoltan zárt és egyenlőtlen; állami atyáskodás; a társadalmi instabilitás és védtelenség rejtett formáinak kifejlődése (munkanélküliség stb.);
• aránytalan és elsősorban extenzív növekedés, mely krízissel és a szocialista blokk széthullásával végződött.

E szerzők a kapitalista rendszert alapvetően pozitív színben tüntetik fel: olyan gazdasági szerveződésként, mely általánosan és összességé­ben biztosítja a gyors gazdasági növekedést, az iparosodást, illetve az átállást (ráadásul a legnagyobb mértékben és a legfejlettebb színvona­lon) a posztindusztriális technológiákra; valamint a termelés és a csere leghatékonyabb (sokak szerint az egyetlen) eszközére épül – a piacra. Ez lehetővé teszi minden aktív állampolgára számára jóléte mértékének növelését. A kapitalizmus fokozatosan leküzdi a globális problémákat (melyekért nem csak a kapitalizmus a felelős), és a gyakorlatban is bizonyította életképességét és eredményességét.

Mielőtt tennénk néhány záró megjegyzést, leszögezzük, hogy a világ szocialista rendszereinek előnyei és hibái különböző mértékben voltak jellemzőek annak alrendszereire.

Így például, a szovjet típusú gazdaság legfőbb negatív vonása, a hi­ány, különböző mértékben és más időszakokban jelentkezett az egyes gazdaságok fejlődése során. Legélesebb formájában a Szovjetunióban, Észak-Koreában és Kínában (a piaci reformok előtt) volt jelen. Ezzel párhuzamosan azokban a gazdaságokban, ahol a „létező szocializmus" terv-piaci modellje fejlődött (Magyarország, Lengyelország), a lakossági fogyasztás alapvető termékeit érintő hiány jelentősen kisebb, a piac ellá­tottsága pedig nagyobb volt. E problémák a legkisebb mértékben a „piaci szocializmus" gazdaságában jelentek meg (Jugoszláviában).

Pontosan ugyanígy, az országok első csoportjára volt leginkább jel­lemző az ipari fejlettség arányainak eltolódása a nehézipar és a hadiipar felé, miközben lemaradt az agrártermelés, a könnyű- és élelmiszeripar illetve a szolgáltatások szektora.

Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy a szocialista blokkban nagyon különböző fejlettségi szinten álló gazdaságok léteztek együtt (és időnként még politikai-ideológiai, vagy akár hadi konfliktusba is kerültek egymás­sal – például a szovjet-kínai konfliktus a Damanszkij szigeten, vagy Vietnam és Kína szembenállása). A Szovjetunió és Közép-Kelet Európa országai (főként Magyarország, Csehszlovákia, és az NDK) a nyugati államokat megközelítő fejlettségi szintet értek el. Mongólia, Kína, Vietnam és más harmadik világbeli országok a gazdasági fejlettség minőségileg más fokán álltak, ezeket az országokat teljesen más típusú problémák jellemezték (többek közt az éhezés, írástudatlanság, az alapvető orvosi ellátás hiánya a lakosság nagy része számára, a kétkezi munka túlsúlya és az iparosodás kezdetleges foka).

A fenti tényeket különbözőképpen magyarázzák a kutatók. A szocialista gazdaság hívei kiemelik, hogy a szocialista fejlődésnek sok modellje és típusa létezik, melyek alkalmazhatók az egyes országok különböző adottságaira, és a szocializmus megvalósításának különböző szakasza­iban. Ezzel összhangban arra a következtetésre jutnak, hogy a formák sokfélesége a szocialista tendencia rugalmasságáról és variabilitásáról tanúskodik; a szinte összes szocialista országra jellemző gyors ütemű növekedés pedig arra enged következtetni, hogy a szocialista tendencia általában véve hatékonyabb. Emellett ezek a szerzők mindig rámutatnak a kapitalista országok különböző mértékű fejlettségére, illetve arra, hogy a legfejlettebb országok eredményein alapuló összehasonlítás módszer­tanilag problematikus (hiszen ezek mellett a korrekt elemzésbe be kellene vonni a fejletlenebb gazdaságokat is).

A szerzők, akik kritikusan viszonyulnak a szovjet típusú gazdaságok növekedési potenciáljához, épp ellenkezőleg, arra mutatnak rá, hogy a legkevesebb hiányosság (az állampolgárok igényeinek ellátását és a fejlődés kiegyensúlyozottságát tekintve) azokat a szocialista országokat jellemezte, melyek a leginkább átvették a piacgazdasági elemeket és mechanizmusokat (a már említett közép-kelet európai országokról van szó).

Azonban még ezek az országok sem állták ki a nyílt versenyt a kapi­talista rendszerrel, és a határok megnyitása után a lakosság túlnyomó többsége kifejezetten és egyértelműen a gazdaság fejlesztésének piaci modelljét támogatta az átmeneti időszak bizonyos nehézségei ellenére is.

Anélkül, hogy bármiféle módon összegeznénk a szóban forgó diskur­zust, leszögezhetjük, hogy mindkét nézőpont (különféleképpen elhelye­zett hangsúlyokkal) a két rendszer fejlődésének létező ellentmondásait tükrözi. Jelenleg úgy tűnik, hogy a rendszerek történelmi „vitája" a piaci­kapitalista gazdaság győzelmével zárult, mivel a még létező szocialista irányultságú országok vagy kicsik és nincsenek hatással a világ fejlődé­sére, vagy alapvetően a piacgazdasággá való átalakulás felé tartanak, megőrizve bizonyos látszólag szocialista vonásokat (Kína, Vietnam).

Azonban a szocialista gazdaság sorsát illető végső következtetéseket csak akkor lehet levonni, ha a „létező szocializmus" gyakorlati tapaszta­latait elméletileg is világosan tudjuk elemezni. A szocializmus mint gaz­dasági rendszer történelmi megítélése szempontjából egy kulcskérdés még nyitva áll: milyen mértékben vehetjük figyelembe az értékelés során a „létező szocializmus" országainak tapasztalatait? Valóban szocialista fejlődés volt-e ez, vagy csupán egy terminus indokolatlan kiterjesztéséről van szó olyan gazdasági rendszerekre, melyek a kapitalista és nem-ka­pitalista szisztémák közti ellentmondások feloldására jöttek létre?

E kérdésekre adott válaszok azonban már kívül esnek a cikk által felölelt problémák körén.

(Fordította: Tempfli Péter)

Eredetei megjelenés: Bibliotyeka Zsurnala Alternatyiva 13, Moszkva, 2009