A régi baloldal válsága Európában nagyon jól ismert, széles körben tárgyalt jelenség. Jóval kevesebb szó esik azonban arról, milyen kihívások érik a hagyományos baloldalt az egykori gyarmatok országaiban. A tanulmány a dél-indiai Keralában keres választ arra a kérdésre, hogy miért erősödik meg az őslakos-tudat az osztályalapú politikai gondolkodással szemben a kasztrendszer alján álló adivaszik körében, és miért ábrándulnak ki az őslakosok a kommunista párt paternalista ideológiájából. A tanulmány azt is megmutatja, hogy az adivaszik szervezkedése nem zárja ki a szövetséget a hagyományos baloldal erőivel.

Kerala, az indiai föderáció délnyugati állama volt az első olyan állam a világon, ahol demokratikusan választott kommunista kormányzat kezébe került a hatalom (1957-ben). Mivel állandó versengésben állt a Kongresszus Párttal – India legerősebb, országos befolyású pártjával -, a kom­munisták azóta rendszeresen hol részt vettek a hatalom irányításában, hol meg kiestek a hatalomból. E tanulmány írásakor az Indiai (Marxista) Kommunista Párt, az I(M)KP ismét kormányzati helyzetben van. Kerala ebben a tekintetben egyedülálló: a globális Délen található többi államtól (például Vietnamtól, Kínától, Kubától vagy akár Nyugat-Bengáliától) el­térően erős parlamenti demokrácia jellemzi, ahol nincs de facto egypárti ellenőrzés. Mégis, a hagyományos nyugati baloldaltól eltérően az I(M)KP nem jutott el odáig, hogy „harmadikutas" kompromisszumot kös­sön a neoliberalizmussal – legalábbis ideológiailag. Ráadásul, míg egész Indiában egyre növekszik a hindutva [hinduista] nacionalizmus veszélye (akárcsak a neonacionalista pártok felbukkanása Európában), Keralában eddig elképzelhetetlennek látszott, hogy a legnagyobb hindutva párt, a BJP (Bharatiya Janata Party- Indiai Néppárt) bármilyen tekintetben jelentőségre tegyen szert (Thachil, 2009). Míg India többi részén a szim­bolikus kasztpolitika elsődlegesen az egyes kasztok ún. „krémjének" ér­dekeire összpontosít – így például az egyetemeken és a közszolgálatban a „védettség" fenntartására – és ezekkel foglalkozik, addig Keralában a politikai pártok ideológiai érdeklődésének középpontjában továbbra is „az átlagemberek" jólétének biztosítása és „a szegények felemelkedésének elősegítése" áll. Ezek a politikai vívmányok, amelyekhez a figyelemre méltóan magas életszínvonal és magas műveltségi szint társul, Kerala államot a társadalmi fejlődés „modelljének" mintapéldájává emelték, amely továbbra is a globális baloldalt inspiráló gyakorlatot jelent (lásd erről például Sandbrook et al., 2007).

Ugyanakkor azonban a látszólag zavartalan felszín alatt Keralában a hagyományos baloldal már korántsem működik olyan hatékonyan, ahogyan azt egynéhány csodálója világszerte képzeli – erős, szilárd szociáldemokrata múltja ellenére sem képes a globális trendek hatásait elkerülni. Bár választási tekintetben az Indiai (Marxista) Kommunista Párt egyike a két meghatározó pártnak, ám ennek sokkal inkább a politikai patrónus-kliens viszonyrendszerek biztosítják alapját, mintsem a kommu­nista pártnak az emancipációs vagy felszabadítási programhoz való elkö­telezett ragaszkodása, és az ennek hatására meglévő alcsoportoknak (a nőket is ideértve) a párt iránti kitartó lelkesedése. Tény, hogy különösen India gazdasági liberalizációjának 1991-ben indult folyamata hatására Keralában a kommunista párt mellett számtalan alternatív szervezet jelent meg, köztük a ma Adivaszi Gotha Maha Szabha (AGMSZ, azaz az őslakos Klánok Nagytanácsa) néven ismert mozgalom. Ez a mozgalom, amely az „őslakosok" jogait hangsúlyozta, állítólag „első ízben […] bizto­sított fórumot az I(M)KP és a Kongresszus Párt vezette politikai porondon kívül, ahol a legitim társadalmi szükségletek nyilvánosságot kaphatnak" (Chathukalam és John, 2006. 198.). Az elemzők egyetértettek abban, hogy e mozgalom „minőségileg eltérő politikai gyakorlatot" képviselt, mely mint olyan, túllép a „törzsi problémakörön" (Sreekumar és Parayil, 2006. 249.). A mozgalom felbukkanását számos vita kísérte azzal kap­csolatban, mi idézte elő az AGMSZ létrejöttét, és általános egyetértés formálódik azt illetően, hogy a neoliberalizmus veszélye erősítette fel a bennszülötteknek a jogfosztottságuk ellen régóta folytatott küzdelmét. Alaposabb elemzés azonban ellentmond ennek a pusztán történeti folyto­nosságra alapozott magyarázatnak, és arra kényszeríti az elemzőt, hogy ténylegesen szembenézzen a kérdéssel: vajon az adivaszik miért éppen most indítottak mozgalmat az „őslakos-tudat" ideológiája alapján, és miért nem inkább a sokkal kézenfekvőbb és hatékonyabb emancipatorikus alternatíva, nevezetesen a kommunista ideológia alapján szerveződtek. Miközben tehát tanulmányunk arra a kérdésre keres választ, miért erősö­dött mozgalommá Keralában az őslakos-tudat, egyben kritikailag elemzi azt is, mi maradt mára Keralában a baloldal hagyományaiból.

Az elemzők ugyanakkor gyakorta figyelmen kívül hagyják, mellékes körülménynek tekintik az őslakos-tudat kialakulásának vizsgálatakor, hogy a mozgalom felbukkanása egyfajta politikai eltolódás jele. Többsé­gük ugyanis abból indul ki, hogy amikor az „őslakosok" megkísérelnek a jogfosztottsággal szembeszegülni vagy a jobb életkörülményekért har­colni, akkor automatikusan az őslakos-tudat zászlaja alatt szerveződnek meg. Így például rendszerint teljesen háttérbe szorul annak vizsgálata, hogy a jelenleg Latin-Amerikában tapasztalható „őslakos" mozgalmak egy korábbi generáció által megteremtett társadalmi szervezeti há­lózatra épülnek (lásd például Becker, 2008). Hasonlóképpen szokás elfeledkezni az AGMSZ és a kommunista mozgalom között fennálló folytonosságról, pedig az AGMSZ élén álló adivaszi aktivisták többsége valamelyik, a marxizmus által inspirált mozgalom tagja volt korábban. Mielőtt adivasziként szerveződtek volna Kerala leginkább proletár „tör­zsei", például az adiják [jelentése: rabszolgák] és a paniják [jelentése: munkások], előbb az 1960-as évek végén Keralában jelentkező naxalita mozgalom résztvevői voltak. A naxalita mozgalom a kommunista pártból az 1960-as években kivált radikális maoista szervezkedés volt, és nevét az 1967-ben Naxalbariban (Nyugat-Bengália) kirobbant felkelés után kapta. Vangheszét, azt a fiatal naxalita vezetőt – akire úgy emlékeznek, mint a panija és az adija munkások életkörülményeinek javítása érdeké­ben elkötelezett aktivistára -, akit a rendőrök e küzdelem során 1970-ben megöltek, sokan tisztelik ma is azok közül, akik az AGMSZ-ben játszanak meghatározó szerepet. Korábban paniják és adiják százai csatlakoz­tak az Indiai (Marxista-Leninista) Kommunista Párt vezette unióhoz, nemcsak azért, hogy a zálogban végzett munka felszámolását elérjék, hanem hogy a kollektív sztrájkok révén magasabb béreket csikarhassa­nak ki a munkaadóktól. Vannak olyan vezetői is az AMGSZ-nek, akik az 1980-as években az Indiai (Marxista) Kommunista Párt tagjai voltak. [Az Indiai (Marxista) Kommunista Párt 1964-ben vált ki az Indiai (Marxista-Le­ninista) Kommunista Pártból – a ford.] C. K. Dzsanut, az AGMSZ-t irányító adija asszonyt például a politikai akti­vizmushoz nagybátyja vezette el, aki az I(M)KPjól ismert tagja volt. C. K. Dzsanu az I(M)KP mezőgazdasági munkás-szövetségében – amely ma is aktív a körzetben – tett szert politikai tapasztalatra. A parlamenten kívüli radikális kommunista töredékcsoportok befogadói, így például a Porattom [harc] és az Adivaszi Vimochana Munnani [Adivaszi Felszabadítási Front], bár az AGMSZ-nél kevésbé befolyásosak, ezekkel együtt, egymás mellett léteznek ma is. Vajon a századfordulón miért lépett fel olyan sok adivaszi aktivista „autonóm" adivaszi követelésekkel a zászlaján: ez a kérdés sokkal inkább magyarázatra szorul, hogysem „természetesnek" tekintve elfeledkezhetnénk róla.

Továbbá, már csak azért is fel kell tennünk ezt a kérdést, mert az „adivaszi-tudatról" vagy őslakos-tudatról folytatott diskurzus nem egészen adekvát Kerala összefüggésében. Például cseppet sem bizonyított, hogy ebben a körzetben, ahol ma élnek, valóban a paniják és az adiják voltak az első betelepülők. Sokkal inkább a „törzsi" hagyományoknak, mintsem az őslakos-tudatnak van szüksége a diskurzusok során erre a témára, hiszen a paniják és az adiják valójában a földekkel és erdőkkel rendel­kező, felső kasztokhoz tartozó földesurak rabszolgáiként éltek ezeken a területeken. Bár a paniják és az adiják legalább ugyanazon a helyen éltek, mielőtt a függetlenséget követő néhány évtizedben a Dél-Keralából betelepülők ide érkeztek volna, az AGMSZ által meghatározott őslakos fogalom értelmezése logikailag korántsem konzekvens – még ha így tekintik is -, mivel például a csettiket, a Wadajanban élő őslakos csoportot nem sorolja az adivaszik körébe (Cheria et al. 1995. 55.). Ráadásul a tudományos elemzések, melyek az indiai népesség gyarmatosítás kori kategóriáin alapulnak, alaposan megtépázták a bennszülött-tudat és a törzsiség közötti vélt kapcsolatok rendszerét (pedig az őslakos-diskurzu­sok alapvetően ezekből indultak ki), és azt is megmutatták, hogy az indiai népszámlálások során használt ún. „nyilvántartott törzsek" kategóriája nagyjából és egészében „egyfajta gyűjtőfogalom, melybe minden nem ortodox és nem hindu csoport besorolható" (Bates, 1995. 117.). Néhány csoportnak – nevezetesen a panijáknak és az adijáknak – egyenesen le­hetetlen elvitatni „törzsi mivoltát" abban a szokásos szociológiai értelem­ben, hogy a csoport tagjait viszonylag önfenntartó, kölcsönös gazdasági viszonyrendszerek jellemzik. Meglehetősen nagy a dél-indiai törzsekkel foglalkozó azon antropológiai vizsgálatok száma, melyek arra a követ­keztetésre jutottak, hogy arrafelé a kaszt és törzs megkülönböztetésének nincs semmi jelentősége (lásd például Morris, 1982. 55.).

Mindennek a tetejében, az „adivasziság" meghatározó jellemzője gyakorta nem is olyasmi, amivel az AGMSZ átlagos tagjai spontánul azonosulnának. „Adivaszik? Így nevez minket a kormány. Mi valójában paniják vagyunk." – ezt egy panija nő mondta nekem (terepjegyzetek, 2005). Egy másik többször említette: „Fogalmam sincs, mit jelent ez az »adivaszi«, azt tudom csak, hogy a kuricsianok – egy másik, gazdagabb „törzs"- nem adivaszik, mert ők nem olyanok, mint mi, ők nem szegé­nyek" (interjú, 2006). Sok panija és adija a szegénységet nevezte meg, mint rájuk jellemző sajátosságot, és nem emlegette „adivaszi" identitását. Ha a kormányzat által használt ún. „nyilvántartott törzsek" kategóriáját – a „törzsi rést" (Li, 2000) – alkalmazzuk, és ezzel a többi nyilvántartott törzs közé soroljuk őket – e törzsek történetileg a paniják és az adiják fölött álltak, vagyis „érinthetetleneknek" tekintették a panijákat és adijákat -, ak­kor az „adivaszi" közösségek megjelenése semmiképpen sem tekinthető természetes fejleménynek. Az is előfordult, hogy amikor az AGMSZ által szervezett földfoglalási akció résztvevőit a szervezők felszólították, hogy hagyjanak fel a keresztény vagy hindu rituálékkal, és csak „hagyományos »adivaszi« isteneikhez imádkozzanak", akkor jó néhányan megbántód­tak. Egy panija résztvevő ezt mondta nekem: „Mondhatom, rémületes volt, én sokkal jobban szeretek ezekkel a keresztény szomszédokkal élni, mint azokkal az adivaszikkal" (terepjegyzetek, 2006). Az „adivaszi" identi­tás és a fogalom állítólagos jelentésköre cseppet sem tekinthető magától értetődőnek az AGMSZ részvevői körében. A mozgalom legaktívabb tagjai, vagyis a mezőgazdasági munkások közösségéből rekrutálódott adivaszik, sokszor kényszerültek arra, hogy a domináns „adivasziság" szimbólumait máshonnan vegyék kölcsön, így ezekhez gyakorlatilag semmi kötődésük nem volt; így például a körzetben élő, gazdagabb törzsek által használt íj és nyíl jelképeit, melyek az AGMSZ zászlaján láthatók. Az adivaszi identitásnak ez a vitatható megkonstruálása gya­korta azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy ellene hat az „adivaszi mint proletár"-képzetnek (Baviskar, 2005), ami annál inkább meglepő, mivel politikájuknak ez vált egyik központi ideológiai kérdéskörévé. Tény, hogy az „adivaszi" aktivisták korábbi részvétele a kommunista mozgalomban, az adivaszi diskurzus és a helyi realitás szembeszökő ellentmondásai, valamint az a tény, hogy az AGMSZ tagjainak döntő többsége spontánul még csak azonosulni sem tudott az „adivaszisággal", mindez arra mutat, hogy ezeknek az embereknek cseppet sem volt „természetes", hogy az őslakos-tudat felé forduljanak. Azok az okok, melyek mégis ebbe az irányba terelték őket, szorosan kapcsolódnak az osztálypolitika és a kommunista ideológia Keralában végbement elerőtlenedéséhez.

Ha arra a kérdésre akarunk választ kapni, hogy az aktivisták politikai programjukat miért az őslakos-tudat, mintsem a kommunista ideológia fogalmai révén formulázták meg, akkor először a politikai-gazdasági változás elemzését kell elvégezni, és azt vizsgálni, hogy Keralában a neoliberális átalakítás komplexitásai társulva az őslakos népek alkotta, nemzetek feletti hálózattal hogyan teremtették meg az őslakos-tudat iránti érzékenységet. Másodsorban, szándékomban áll kifejteni, hogy ezek a változások hogyan mutatkoznak meg azon a jóval empirikusabb szinten, ahol az őslakos aktivisták összecsapnak a kommunista párti szimpatizán­sokkal, és azt is szemügyre veszem, hogy a kommunista paternalizmus legitimációjának összeomlása és ideológiai polarizációjának specifikus vonásai hogyan játszottak közre ezen fejlemények alakulásában.

Az őslakos-tudat kialakulásának globális összefüggései

Mivel a bennszülött-tudat felszínre törése globális jelenség (lásd például Niezen, 2003), kézenfekvő kiindulási pontnak mutatkozik a keralai fej­leményeket kiváltó okoknak a „strukturális hatalom" (Wolf, 1990. 586.) fogalma felőli elemzése, azaz a globálisan felerősödött „kifosztás, ki-semmizés általi felhalmozás" (Harvey, 2003) vizsgálata. Ugyanakkor az őslakos-tudat „vándorló modelljeinek" (Tsing, 2007) kialakulása és ezek­nek a keralai aktivista csoportokkal való kapcsolatai egyfajta kiegyenlítő szerepet is betöltenek.

Felhalmozás kisemmizés által és a földhasználat iránti igény

Az 1970-es évek végétől a globális kapitalizmus rendszerszerű dinamiz­musában meglehetősen riasztó változás tapasztalható, s ezt a jelensé­get David Harvey (2003) kifejezése: a „felhalmozás kisemmizés által" pontosan és erőteljesen ragadja meg; vagyis a kapitalista terjeszkedés olyan formája van terjedőben, amely nem annyira a meglévő munkaerő és a források intenzívebb kizsákmányolására épül – ezt szokás „bővített reprodukciónak" is nevezni -, hanem a globális osztatlan tulajdonnak (például a természeti terepek, a közösségek által ellenőrzött források és közintézmények) a kapitalista logikába való annektálására. A globális kapitalizmusnak ebben a formában kisajátított szerzeményeire alkalma­zott egyik klasszikus metafora, a „zöld mezők", eredeti jelentésükben valóságos zöld területek és az alattuk elterülő, rejtett erőforrások eltulaj­donítását jelenti. Ez a kisajátítási forma és az ellene folytatott küzdelem az 1990-es években Indiában jelentősen felerősödött: milliókat érintett a kormánynak az a lépése, hogy nagy területeket bányászati vállalkozások­nak adott el (Roy, 2009); továbbá felgyorsult az óriási duzzasztóművek építése, és a speciális gazdasági zónák kialakítása érdekében hatalmas területeket tisztítottak meg. Ezzel egyidejűleg, a munkaerő-viszonyok informalizálódtak és óriási „szabad" tartalék-munkaerő képződött (Breman, 1999).

A kapitalista dinamikában bekövetkezett, fentebb vázolt változás átfor­málta az ellenállás nyelvezetét és formáit is (Harvey, 2003), vagy azért, mert a régi formák már nem működtek, vagy mert értelmüket vesztették. Az „új mozgalmak és az ún. »hagyományos társadalmi mozgalmaknak« tekintett tipikus formák (vagyis a munkásmozgalom) közötti jelentős különbség abban áll, hogy viszonylag elhanyagolható azoknak a szerve­zeteknek a szerepe, melyek a munkások bérezésével és konfliktusaival kapcsolatos ügyeket a magántulajdon kizsákmányoló birtokosaival köz­vetlenül vívják meg" (Omvendt, 1993. 307.). Tény, hogy a kisemmizéssel, különösen a föld-kisajátításokkal szembeni önvédelem vált elsődleges kérdéssé. Így a föld nyert elsődleges szerepet az adivaszik politikai küz­delmei során, és az őslakos-tudattal kapcsolatos viták kitűnően illettek ehhez a célhoz, mivel az embereknek a földhöz való történeti és kulturális kötődését hangsúlyozták; ezek az érvek ugyanis túllépnek a gazdasági hasznossági elveken, és megnehezítik a kormányzat azon törekvését, hogy „fejlesztési" terveiket úgy nyomják le a lakosság torkán, hogy pénz­ügyi kompenzációt ajánlanak a kisajátításokért cserébe (Ghosh, 2005), vagy hogy máshol kínálnak letelepülésre alkalmas területeket.

Másfelől, a földdel kapcsolatos ideológiai kérdésekbe való belemé­lyedés nem takarhatja el előlünk azt a tényt, hogy Indiában sok adivaszi van, köztük olyanok, akik Keralában az AGMSZ-t irányítják, akik nem rendelkeznek a megélhetéshez szükséges, elegendő földterülettel (ha egyáltalán van földjük), és a tőke flexibilitása következtében beindult migrációt munkáslétük meghatározó aspektusának látják (Breman, 1999). Azoknak az AGMSZ-aktivistáknak, akikkel beszélgettem, elsőd­leges óhaja a föld birtoklása volt, azaz biztonságos, elegendően nagy terület megszerzése, melyet otthonnak nevezhetnek – ahol nem kell a háztartás többi tagjával minden este azon civódni, ki aludhat kinn és ki aludhat benn, és amelyik nem függ attól, „jószívű-e" a földesúr, és vajon alkalmazza-e őket vagy sem, vagy hogy képesek lesznek-e majd fizetni neki a havi bérleti díjat. De a megélhetés biztonsága szempontjából a földdel nem rendelkező, általam megkérdezett adivaszik számára a munkahelynek van elsődleges jelentősége.

Keralában a neoliberalizmus játszik döntő szerepet abban, hogy a föld politikai kérdéssé vált, és elsődlegesen a Jan Breman által „az ab­szolút fölöslegesség kísértetének" nevezett jelenség elleni harc formáját öltötte – vagyis azon jelenség elleni fellépést, hogy munkát keresve az emberek állandó vándorlásra kényszerüljenek, és közben a közösséghez tartozás érzését mint olyat elveszítsék. Ez Indiában együtt jár a libera­lizáció általános politikai retorikájával, mely maga mögött akarja tudni a „szegény és sebezhető osztályok állami támogatását és jogosultságát, hogy helyébe a tulajdonjogok implicit vagy explicit támogatásának mo­delljét" állíthassa (Rajagopalan, 2004. 229.). A társadalmi támogatások és a munkások jogosultságainak (nem mindig jogilag is alátámasztva, de a gyakorlatban érvényesítve) szinte feltartóztathatatlanul erodálódó folyamatát szemlélve, az AGMSZ vezetői olyan kezdeményezésekkel léptek fel, melyek jobban egybecsengtek a megváltozott körülmények­kel. Így például felvetették a föld tulajdonlásának kérdését, hogy egy kis darab földet megművelhessenek a szegények, és „önsegélyező" javaslatokkal léptek fel, hogy a mezőgazdasági terményeket ezek a kistermelők piacra tudják vinni; bár igaz, az ilyen stratégiák ironikusak keralai viszonylatban, ahol a mezőgazdasági szektor mély válságban van a termőföld kiszipolyozása miatt (a kémiai műtrágya és a rovarirtók mértéktelen alkalmazása miatt), illetve a nemzetközi verseny hatására. Különösen így van ez azóta, hogy 2000-ben feloldották a mennyiségi korlátozást a mezőgazdasági termékek importjára (lásd Jacob, 2006; George és Krishnaprasad, 2006). A nagy eladósodás – amihez a bankok aktív manipulációja társult – és a család jó hírének megőrzése a Kerala állambeli földművesek körében erősen hozzájárultak az öngyilkosságok számának növekedéséhez.

A gazdasági nyomorúság, mellyel a föld nélküli agrármunkásoknak – így többek között a panijáknak és adijáknak is – szembe kellett nézniük, még sokkal súlyosabb, mint a kisbirtokkal rendelkezők nyomora, noha azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek kiváltották ezt a kisemmizettséget, nagyobb valószínűséggel vezetnek éhínséghez, mint öngyil­kossághoz. A kormányzat terveket vázolt fel az eladósodott farmerek megsegítésére, de figyelmen kívül hagyta az agrármunkásokat, sőt illegálisan meg is gyengítette az őket segítő szervezeteket, nevezetesen az önfinanszírozó Agrármunkás Jóléti Alapot (Mohanakumar, 2008). Aho­gyan még ezek a minimálisnak tekinthető biztonsági intézmények is ero­dálódnak, az agrármunkások egyre nehezebben tudnak munkát találni: a globalizációnak a törzsi életfeltételekre gyakorolt hatásaival foglalkozó felmérés szerint míg a liberalizációt megelőzően, 1991-ben az adivaszi munkások 36% jutott évi legalább 200 napi foglalkoztatottsághoz, addig a tanulmány készítése idején, 2003-ban már csak 4 százalékuk esett ebbe a kategóriába (Aerthayil, 2008. 69.).

Az 1990-es évek végétől az államilag támogatott „minta"- szövetkezeti gazdaságok, melyeket az 1960-as, 1970-es években szerveztek meg, és amelyek munkát adtak az adivaszi dolgozóknak, sorra összeomlottak. A nemzetközi verseny nyomása alatt, valamint az ebből következő csökke­nő központi kormányzati támogatások miatt a szövetkezetek vezetői már nem törődtek a szövetkezetek érdekeivel, és saját rövid távú érdekeiknek megfelelően legyengítették a szövetkezeteket. Mivel ezeken a földeken

számos panija és adija dolgozott, őket különösen súlyosan érintették ezek a változások. Néhányuk kezdetben megpróbált szervezkedni annak érdekében, hogy a kormányt a támogatás további folyósítására kényszerítse, és hogy legalább heti négy munkanapot biztosítson nekik, de ezek a követelések hamarosan elhalkultak azok mellett a jóval „ésszerűbb" követelések mellett, hogy a szövetkezeti területeket osszák fel kis, egyéni parcellákra; e követelésnek jelentős súlyt és legitimációt adott az őslakos-létről fellángolt vita. A vitában a bennszülöttek azt állították, hogy a szövetkezeti földek korábban erdőségek voltak, és mint ilyenek, az adivaszik „ősi földbirtokait" alkották. Mivel néhány szövetkezeti terü­letet kiparcelláztak, a többi szövetkezetben dolgozó adivaszik kezdték elfoglalni a nagygazdaságok megműveletlen földjeit, mielőtt mások ragadják magukhoz a tulajdonjogot, és ezzel hólabda-hatást idéztek elő a földfoglalások kérdésében. Keralában a neoliberalizmusnak óriási fe­lelőssége van abban, hogy a földkérdés középpontba került, ami viszont különösen az őslakos-tudattal foglalkozó vitákban játszik főszerepet; és így elsődlegesen abban nyilvánul meg, hogy elzárja az emberek előtt annak lehetőségét, hogy kereső foglalkozást vagy megfelelő jóléti rendszert követeljenek, és ugyanakkor a földtulajdon iránt támasztott követelést teszik ésszerűvé.

Az őslakos-tudat vándorló modelljei

A neoliberalizmus jelentette fenyegetésen túl a huszadik század utolsó negyedében az őslakosok nemzetközileg is feléledt mozgalmát szokás általában az őslakos népek tiltakozását felerősítő tényezőnek tekinteni (lásd Niezen, 2003). Csak az 1980-as években kezdett a globális azonos­ságtudat szárba szökkenni az „őslakos népek" egységesítő kategóriája alatt, és ennek következménye a „globális őslakos-téma" kiformálódása (Karlsson, 2003). E folyamatban döntő jelentőségűnek bizonyult az ENSZ égisze alatt alakult Az őslakos népekkel foglalkozó munkacsoport nevű szervezet megalakulása 1982-ben (Working Group on Indigenous Populations – WGIP), melynek évenként összehívott tanácskozása tekinthető a leginkább „felelősnek a nemzetközi őslakos identitástudat egységesüléséért", mert támogatta „egyfajta globális »imaginárius közösség« kialakulását" (Niezen, 2003. 46.). Eredetileg csak azokat a csopor­tokat tekintették „bennszülötteknek", amelyek a betelepült hódítók által létrehozott amerikai és az ausztrál társadalmakban marginális helyzetben éltek, de az 1990-es években az „őslakos"-fogalom tartalmilag kitágult, és kezdett az afrikai és ázsiai marginalizált csoportokra is kiterjedni. Az első delegáció, mely az újonnan alakult Indiai Őslakos és Törzsi Népek Tanácsát (Indian Council of Indigenous and Tribal People – ICITP) képviselte, 1985 óta vesz részt rendszeresen a WGIP tanácskozásain. Puszta létével egyben cáfolta is az indiai kormány állítását, miszerint

nincs jelentős különbség az „őslakos" és „nem őslakos" népesség kö­zött. Az ICITP-re azonban hamarosan úgy tekintettek, mint amelynek nincs széles társadalmi bázisa (Karlsson, 2003. 408.), és az etnográfiai kutatások arra az eredményre jutottak, hogy az ICITP aktivistái gyakor­ta olyan rugalmatlan és esszencialista fogalmakat kapcsolnak a törzsi identitás meghatározásához, amelyek szemben állnak a legtöbb adivaszi érdekeivel (Ghosh, 2005).

Keralában különösen nagy befolyásra tettek szert a Törzsi Önkormány­zatok Nemzeti Frontja és az Adivaszi Fórum Déli Területe elnevezésű szervezetek. Az utóbbit az 1990-es évek végén alapították abból a célból, hogy 1992-ben nagy adivaszi találkozót szervezzenek, ahol csatlakoz­hatnak a nemzetközi mozgalomhoz, amely Amerika ötszáz évvel korábbi „felfedezése" ellen, valamint az őslakosságnak a hódításból következő gyarmatosítása és kiirtása ellen tiltakozott (Cheria et al., 1997). 1998 márciusában Az őslakos népekkel foglalkozó munkacsoport anyagi segítséget nyújtott C. K. Dzsanunak, hogy részt vehessen a Thaiföldön megrendezett „Ázsiai őslakos Nők Konferenciáján". Ezek a szervezetek általában az adivaszi identitásnak mindenekelőtt az esszencialista meg­közelítését szorgalmazzák, amit jól tükröz például az Indigenous Affairs (Őslakos Kérdések) című nemzetközi folyóiratban a keralai adivaszi mozgalom csúcspontja idején publikált cikk. Ebben különösképpen jól érzékelhető, hogy nemzetközi szinten nem meggyőzőek az „ősla­kos-tudat" fogalmát igazoló érvek. Az effajta esszencializálást a helyi szinten éppen annyira ösztönzik a körülmények, mint az őslakos-tudat értelmezése körüli nemzetközi szintű versengés, így például jól látható az „eko-törzsiség" kritikájában (Sissons, 2005). Létezett egy nemzetközi szervezet, a Globális Népi Akciócsoport, a direkt fellépésben érdekelt szövetség, amely az őslakos-tudat jóval rugalmasabb és kritikusabb értelmezését támogatta, és lehetővé tette C. K. Dzsanu számára, hogy 1999-ben csatlakozzon a „kontinenseket átfogó karavánhoz", több más, globalizáció- és kapitalizmus-ellenes aktivistával együtt; ez persze az AGMSZ-t éppen a korábbival ellentétes irányba terelte, ami jól látható például a 2006-os választások alkalmával a Farmerek Kártérítési Fóru­mával kötött politikai szövetség létrehozásában.

E nemzetközi találkozók során elhangzott ideológiai viták hatása alig-alig mutatkozik meg C. K. Dzsanu bizonyos politikai problémákkal kapcsolatos megfogalmazásaiban, továbbá például abban, hogy az angol „identitás" fogalmat használja mozgalma fő célkitűzése meghatározására (terepjegyzetek, 2006). De az 1990-es évek végén, nemzetközi körútját követően C. K. Dzsanu radikálisan szakított a nemzetközi hálózatokkal, mivel az AGMSZ-re záporoztak a kommunista és a naxal riválisok vád­jai, amelyek szerint az AGMSZ-t a „külföld pénzeli", „külföldi ügynökök manipulálják", és a „szegény adivaszik" rovására a mozgalom vezetői szépen megtollasodnak. Széles körben keringett a pletyka, hogy C. K. Dzsanunak autója van, palotában lakik és a bőre alatt is pénz van. Ami­kor 2005-2006-ban Keralában kutatómunkát végeztem, meglehetősen sok energiámat felemésztette, amíg sikerült rávennem C. K. Dzsanut, hogy interjút adjon nekem. Arra hivatkozott, hogy ha a média tudomást szerez arról, hogy ő egy fehér nővel beszélget, akkor újra kezdődik a mendemonda, hogy külföldi kapcsolatokkal rendelkezik. Az országos szervezetekkel csak laza kapcsolatai voltak, miközben az az általános meggyőződés tükröződött az AMGSZ 2001-es határozatában, hogy az adivaszik problémáját valószínűleg csak országos szinten lehet megol­dani, helyi szinten aligha. E határozat jóváhagyta egy, az országos sza­bályozás alá eső vadrezervátum elfoglalását, mivel a vezetés reményei szerint ezzel beavatkozásra késztetik a szövetségi kormányt, és az, amint korábban már megtörtént, elmarasztalja a keralai kormányt, amiért nem foganatosítja a törzsek között szétosztandó földekről rendelkező központi törvényt. Az a szándék azonban, hogy az országos figyelem központjába kerüljenek és országos jelentőségű szövetséget építsenek ki, nem telje­sen esik egybe a mozgalomnak azzal az elvével, hogy a saját körzetükön, lakóhelyükön túl működő hálózatok működésébe nem avatkoznak bele. Valószínűnek tűnik, hogy e lépés mozgatórugója a keralai kommunista párttal való helyi konfliktus volt.

Az őslakosok szakítása a kommunizmussal

A közvetlen politikai okok, melyeket maguk az őslakos-mozgalom aktivis­tái sorolnak fel, ha magyarázatot keresünk arra, miért kezdtek a meglévő baloldaltól függetlenül, „önállóan" szervezkedni és új politikai programmal előállni, gyakorlatilag arra vonatkoznak, hogy csalódtak a kommunista pártban. Arra a kérdésre, hogy Keralában a társadalmi konfliktusok kifejezésének nyelve miért váltott át az őslakos-tudat fogalmaira, nem tudunk megfelelő választ adni, ha nem vizsgáljuk az őslakos aktivisták és a kommunista párt közötti konkrét politikai csaták dinamikáját. Először azt az ideológiai polarizálódást veszem szemügyre, amely Keralában a baloldalon végbement, majd megvizsgálom azt a folyamatot, amelyet én a kommunista politikai paternalizmus összeomlásaként értelmezek.

Ideológiai polarizáció

Az AGMSZ és a keralai Indiai (Marxista) Kommunista Párt vezetése szintjén jelentős ideológiai nézeteltérés alakult ki különösen Kerala politikai történetének interpretációjában és a társadalmilag alávetett csoportok közötti együttműködés alapjainak stratégiai kérdésében. A kommunista párt álláspontja szerint mind a „kasztkérdést", mind a „törzsi problémát" történetileg a „fejlődés fokainak" „tudományos" elemzésével kell megközelíteni. Ez a szemléletmód tette lehetővé például, hogy a kommunista vezető, E. M. Sz. Nambudiripad nemcsak a 20. század elején Keralában végrehajtott kasztreformról nyilatkozott elismerően, hanem saját – a keralai hierarchia csúcsán álló – kasztjának szerepéről is, amennyiben modernebb termelési módot és a kaszttársadalom csa­ládi viszonyrendszerének fejlettebb változatát honosították meg a korai keralai „prefeudális" civilizáció feltételei közepette (Nambudiripad, 1984. 25.; lásd még Menon, 2006. 45.). A következő fejlődési fok a feudalizmus volt, melyen túl kellett lépni, és ennek érdekében a kommunista párt „tel­jesen eredeti, szekuláris álláspontot" vett fel (Nambudiripad, 1984. 3.), melynek része a „megalkuvást nem ismerő küzdelem a kasztelnyomás ellen". E cél érdekében a párt „teljes mértékben eloldja magát a kaszt- és közösségi szeparatizmustól […] és szilárdan szemben áll a nyilvántartott és elmaradott kasztok minden olyan kísérletével szemben, […] hogy leválasszák népeiket a szabadságért, demokráciáért és szocializmusért küzdő népi mozgalom fő vonulatáról" (uo. 4.). A párt felfigyelt az 1990-es években felerősödött, nem osztályalapú politikai szervezkedés „aggasztó tendenciáira" (Surjeet, 2000), és a „fasiszta" pártok általi fenyegetésre koncentrált, különösen a BJP megjelenésére. Ennek következtében a kommunista párt újabb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a I(M)KPprogramját „összhangba hozza a változó idők szavával", és a „kasztizmus" problémájával szemben újult energiákkal kezdett harcot. Azt állították, hogy „míg a párt felismeri az elnyomott kasztok eredeti törekvéseit és egyenlőség iránti igényét, és miközben ezen egyenlő­ség gazdasági alapjait a földreformok és az emberek érdekeit szolgáló egyéb intézkedések révén meg kívánja teremteni, ugyanakkor a pártnak erőteljesen fel kell lépnie minden törekvéssel szemben, amely az egyik kasztot a másik ellen fordítja, és meg kell védenie, meg kell erősítenie a dolgozó emberek egységét, tartozzanak akármelyik hithez, etnikumhoz, kaszthoz és nyelvi csoporthoz" (Surjeet, 2000).

Míg a „dolgozó tömegeknek" a „közösségi erőkkel" szembeni egysége a párt legfontosabb célja, addig a társadalmilag alávetett csoportok közti stratégiai szövetség kérdésében mégis tett bizonyos engedményeket. Az újabb pártdokumentumokban felbukkan a dalit fogalma [jelentése: el­nyomott – India korábban érinthetetlen polgárai többsége által elfogadott politikai identitást jelent], és dicsérettel illetik „fokozódó tudatosságukat", de továbbra is óvnak „néhány dalit szervezettől és országos kormányzati formációtól, melyek a dalit tömegek körében kommunistaellenes érzel­meket igyekeznek felkorbácsolni, és le akarják választani őket a baloldali mozgalomról" (az I(M)KP határozata, 2006. február 22.). A dokumentum azt tanácsolja, hogy az „ilyen szektás és […] külföldről finanszírozott te­vékenységeket el kell utasítani és le kell leplezni". A gyakorlatban szinte az összes dalit és adivaszi szervezet szektásnak tekintendő és „külföldről támogatottnak" minősül. Még C. K. Dzsanu kommunista nagybácsija is elhitte, hogy az AGMSZ mögött imperialista erők állnak, amelyeknek az a célja, hogy „megsemmisítsék a kommunizmust és megakadályozzák, hogy ez az eszme egész Indiát meghódítsa" (interjú, 2005), s ezzel a hivatalos pártdokumentumok állításait ismételte meg, nevezetesen azt, hogy az AGMSZ-t „kongresszusi támogatással" hozták létre válaszul arra, hogy az I(M)KP „előretört egyes adivaszi területeken" (Backer, 2002).

Amikor magára az ún. „törzsi kérdésre" került sor, akkor a párt további engedményeket tett az abszolút „egység" érdekében. Eredetileg az I(M)KP gazdálkodó-földműves szervezete foglalkozott a törzsi életformá­val kapcsolatos kérdésekkel, de az AGMSZ megalakulását követően az I(M)KP felülvizsgálta álláspontját, és az adivaszik számára új, független kommunista szervezetet indított, az ún. Adivaszi Kszema Szamithi-t (AKSZ). Ezt egyfelől azzal legitimálták, hogy vélhetően „az adivasziknak ezek a szervezetei nem sorolhatók egyszerűen a kasztszervezetek közé, hiszen az adivaszik már régen eltávolodtak a hagyományos kaszti megosztottságtól" (The Marxist, 2003. par. 15.), továbbá mert a párt mezőgazdasági szervezete egymagában „nem tudna sikeresen fellépni ügyükben, mert nem minden adivaszi foglalkozik a mezőgazdasággal" (Backer, 2002). De ezek az érvek csak nehezen vonatkoztathatók a panijákhoz és adijákhoz hasonló csoportokra, akikre nem érvényes, hogy „már régen eltávolodtak a hagyományos kaszti megosztottságtól" és akik ténylegesen is mezőgazdasági dolgozók. A kommunista párt irányvonala ebben a kérdésben tehát továbbra is az, hogy el kell utasítani e csoportok önálló szerveződését, és ebben követi a kommunista pártokra globálisan jellemző megközelítést, mely csak a tehetős „törzsi" vagy etnikai csopor­tokat kezeli önálló történelemmel rendelkező egységekként, míg a többi társadalmi alcsoportot egyszerűen „a proletár ranglétra legalsó fokán helyezi el" (Boughten, 2001. 16.).

Az őslakos-kérdéssel foglalkozó aktivisták erőteljesen elutasítják az I(M)KP történelemszemléletét és stratégiai irányvonalát. Mivel az alsóbb kasztok mozgalmait tömörítette egységes, demokratikus frontba, a kom­munista párt hegemóniáját az adivaszi aktivisták ügyes manipulációnak tekintik, amely szétzúzta a huszadik század elején a kasztokkal szemben elért mozgalmi eredményeket. Sok adivaszi aktivista úgy véli, hogy a kasztokat elítélő retorika leple alatt ténylegesen a felsőbb kasztok privi­légiumai erősödtek meg, és hogy a kasztrendszerrel szembeni eredeti fellépés erejét elvették a kommunisták (Devika, előkészületben). Mint C. K. Dzsanu mondja, „régen az emberek a feudális nagyurak rabszolgái voltak, mára ez csak annyiban változott meg, hogy a politikusok rabszol­gái lettek" (interjú, 2005). Az AGMSZ egy másik vezetője, Githananden azt mondja, pontosan a „kasztkérdés" miatt fordított hátat az I(Marxista-Leninista)KP csoportjának, melynek addig vezetője volt, és emiatt akart alternatívákat keresni, melyek véleménye szerint sokkal inkább tükrözik az indiai történeti valóságot, és amelyek a kasztokkal való brahmanista trükközést nem ünneplik mint progresszív történelmi fejleményt (interjú, 2005). A történelmi fejlődés lépcsőfokait kifejtő kommunista elméletet a Githanandenhez hasonló aktivisták ma a történelem dravida-ellenes manipulációjának tekintik (lásd még Menon, 2006), amellyel eltakarják az őslakos dravidáknak, vagyis a mai dalitok és adivaszik őseinek semmi­vel sem igazolható, megmagyarázhatatlan, erőszakos leigázását. C. K. Dzsanu szerint az AGMSZ talán legjelentősebb vívmánya sokkal inkább éppen ez, nem pedig annak az elméletnek az elfogadása, mely elismeri, hogy életformájuk „elmaradott"; „ma már azt mondjuk, mindenkinek úgy kellene élnie, mint az adivasziknak, éppen a világ békessége érdekében" (interjú, 2005).

Az őslakos aktivisták elutasítják „a szekuláris-liberális és a baloldali pártok és értelmiségiek összehangolt kísérleteit arra, hogy világi versus közösségi megosztást erőltessenek az emberekre", és osztatlan egység­re szólítsanak fel a hindutva (azaz a hindu nacionalizmus) megerősö­désével szemben, amely az 1990-es években kezdett erőteljes politikai vonzerőként mutatkozni (Menon és Nigam, 2007. 54.). Bár minden őslakos aktivista, akivel beszélgetni tudtam, erőteljesen elutasította a hindutva politikai vonalát, de arra sem voltak hajlandók a hízelgések elle­nére sem, hogy szakítsanak a közösségi szervezkedéssel, és elfogadják azt az elvet, mely szerint minden politika, amely a domináns „világi" megközelítéshez kritikusan viszonyul, szükségképpen „közösségi" vol­na. Ez az ideológiai zsákutca még világosabban megmutatkozott akkor, amikor az I(M)KP Keralában erőteljesen elutasította a dalit és adivaszi szervezetek működését, és ennek következtében a 2006-os választáso­kon az őslakos aktivisták stratégiai szövetségre léptek a Kongresszus Párttal, amely – bármilyen ironikus is – készségesebben fogadta egyenlő partnerekként az adivaszi aktivistákat, mint a kommunista párt (C. K. Dzsanu, interjú, 2005).

Ez viszont újra felerősítette a kommunisták körében azt a meggyő­ződést, hogy az AMGSZ-hez hasonló szervezetek természetük szerint „kommunális" jellegűek. Ugyanakkor a bennszülött aktivisták erősen hisznek az autonóm szervezetek szükségességében, mert ezek hiányát éppen a kommunista mozgalomnak Keralában elkövetett hibáira vezetik vissza. Mindennek ékes bizonyítéka, hogy az agrármunkások, akik a bérlő gazdák mozgalmához, harcához csatlakoztak, csak „segélyeket" kaptak és kiszorultak a figyelem középpontjából, amikor a termelő tőke, nevezetesen a föld újraelosztására került sor (Devika, előkészületben). Ezért aztán általános egyetértés uralkodik az őslakos aktivisták körében arról, hogy az adivaszi és a dalit csoportoknak, melyek együtt lépnek fel a társadalmi változások érdekében, továbbra is hangsúlyozniuk kell sajátos hátterüket, igaz, olyan nyelvezettel és terminológiával, mely nem stigmatizálja őket és nem erősíti a kasztrendszert. Ennek érdekében a dalit és adivaszi „nemzetépítés" fogalma terjedt el Keralában (interjú Githananennel, 2005). Az ideológiai polarizálódás dinamizmusa során, mivel a kommunista politikusok nem hajlandók elismerni semmiféle „megosztó" történelmi és jelenlegi adivaszi és dalit szervezetet sem, néhány bennszülött aktivista olyan szélsőségig is elmegy, hogy az auto­nóm kormányzati struktúrák megteremtését, valamint „ősi földjeik" önálló területté nyilvánítását követeli.

A paternalizmus összeomlása

Az ideológiai viták mögött, úgy tűnik, az AGMSZ tagságának körében a kommunista pártról való leválás eredeti oka az a tény volt, hogy maga a párt hátat fordított a „szegények" képviseletének. Az árulás érzete kitapinthatóan jelen van a tagság aktivistáinak körében, akik egy időben reménykedve tekintettek a párt viszonylag jótékony paternalizmusára. Minthogy bizonyos abszolút kaszttabukat és diszkriminációs gyakorlatot – részben a kommunista pártnak köszönhetően – többé-kevésbé sikeresen levetkőztek, a paternalista gesztusokat manapság már nem hajlandók a korábban megvetéssel kezelt csoportok iránti tiszteletet és méltóságot sugárzó aktusoknak tekinteni, hanem inkább annak jeleként, mely nap mint nap igazolja alacsonyabb státuszukat. Ebből fejlődött ki a politikai paternalizmusnak egy jóval radikálisabb elutasítása, valamint a dalit és adivaszi identitás elismerésének középpontba emelése.

(A dalitoktól és adivasziktól eltekintve főképpen a nők azok, akik ma leginkább úgy érzik, a kommunista párt elárulta őket – a dalitokhoz és adivaszikhoz hason­lóan, az ő életszínvonaluk is fölötte van az indiai átlagnak, de a társadalmilag alávetett kasztcsoportokhoz hasonlóan, dühíti őket az a tény, hogy mindez nem járt együtt a nők számára biztosított mozgásszabadság és autonómia kiteljesedésével. Ennek következtében Keralában felemelkedőben van egy sokkal radikálisabb, paternalizmus-ellenes feminizmus.)

A hivatalos kommunista párti nyilatkozatokban – akárcsak a párt tag­jainak hétköznapi megnyilatkozásaiban – általában jelen van egy szinte automatikus feltevés, mely szerint a politikai változás aktív cselekvői olyan személyek, akik maguk társadalmilag nem alávetett csoporthoz tartoznak. Ennek jegyében olvashatunk például a „törzsek felemelésének szükségességéről" és arról, hogy a „gyengébb elemek" elidegenedését a párttól meg kell akadályozni (The Marxist, 2003. par. 28.); egyes párt­tagoktól pedig azt lehet hallani, hogy a kommunista vezetők „önfeláldozó erőfeszítéseket" tesznek a dalitok és adivaszik átformálására, akiknek a tapasztalatait változatlanul csak színtiszta „szenvedés, elnyomás, nyo­mor és erőszak" jellemzi (Menon és Aditya, 2007. 101). Világos, hogy az Indiai (Marxista) Kommunista Párt dalit és adivaszi szimpatizánsai és párttagjai, valamint a főképp felsőbb osztályokhoz tartozó és szinte kizárólag felsőbb kasztokból verbuválódott „élcsapata" között mindig is létezett egyfajta „elidegenedettség". Az „élcsapat" görcsösen igyekszik szolidaritást vállalni tömegbázisával, különösen akkor (és, mint ahogy ma megmutatkozik, valószínűleg csakis akkor), ha „a tömegek" továbbra sem akarnak kitörni az „áldozati" szerepkörből. Az 1960-as években a kommunista mozgalom föld- és bérreformért folytatott küzdelmeinek dicsőséges korszaka Keralában legalábbis összhangban állt a huszadik század elejének kasztreform-mozgalmaival, amelyek tulajdonképpen a kommunizmus megerősödését készítették elő, és egy lépéssel eltá­volodtak a durva kaszti elnyomástól, ami miatt Kerala államot Szwami Vivekananda a kasztok „elmegyógyintézetének" minősítette. Úgy tűnik tehát, hogy akkoriban az adivaszi és dalit résztvevők stratégiai okokból tolerálták a paternalizmust. Noha a földosztás során nem részesedtek a földből a földbérlőkkel azonos mértékben, a szélesebb körű kommunista mozgalommal ápolt szövetségük gyakorta biztosította nekik a házuk alatt elterülő parcella jogos birtoklását, a szerény szociális lakhatáshoz jutást, a minimumbér kicsikarását, mindenkire érvényes egészségbiztosítási és oktatási rendszert, élelmiszerjegyeket, továbbá bizonyos mértékű méltóságot és fejlődést.

Csimbren például, aki ma az AGMSZ tagja, de korábban a kommunista párt szimpatizánsa volt, elmondja, hogyan is kezdett hinni a kommunista pártban. Miután apját a rendőrség súlyosan bántalmazta egy, a maga­sabb bérekért folytatott sztrájk során, családjához kommunisták kezdtek járni. „Korábban senki sem törődött velünk, senki nem jött hozzánk, hogy tanítson minket úgy, ahogy ők tették" (interjú, 2006). A kommunista moz­galom segítségével megszerzett előnyök révén – az oktatáshoz való jog, a „rendes házak", melyeket a kommunista párt építtetett, a lehetőség, hogy a nők kórházban szülhessenek – a kommunista vezetők paternalista magatartását elfogadták, hiszen ez azt is jelentette, hogy az adivaszi munkások már nem számítottak társadalmon kívülieknek. Ám ahogy az 1980-as években az anyagi fejlődés stagnálni kezdett a Csimbrenéhez hasonló közösségek körében, sőt az 1990-es években helyzetük romlott – a házak elöregedvén, összeomlottak, a magánbefektetők bekerítették a közösségi földeket -, a kommunista párt változatlan paternalista reto­rikája egészen más megvilágításba került. Csak a tényleges kommunista párttagok körében találtam a paternalista vezetést továbbra is elismerő interpretációra – ám ezek a párttagok ma is előnyöket élveznek irigylésre méltó helyzetükből. A többiek körében, amilyen például Csimbren is, a fejlődés folytatásának reménytelen vágya a kommunista párttal és pater­nalista politikájával szembeni éles kritikában ölt testet. Maren, az AGMSZ egyik adivaszi aktivistája szkeptikusan jegyezte meg nekem: „mindig arról beszélnek, hogy minket, adivaszikat, mennyire szeretnek [… ] valójában, persze, cseppet sem szeretnek, hanem utálnak minket – csak az őseinket szeretik, azokat, akik túlságosan félénkek voltak, és nem mertek kijönni az erdőből" (interjú, 2006). Hasonlóképpen, az adivaszi munkások is kezdték elutasítani a baloldal terminológiáját, minthogy az patetikus han­gon és állandóan hangsúlyozta nehéz körülményeiket. Api, az adivaszi földfoglaló munkások egyik független vezetője például kerek-perec eluta­sította, hogy reagáljon az adivaszikkal kapcsolatos megfogalmazásra, hogy ti. ők reménytelenül „kizsákmányolt" emberek: „Miért mondják azt, hogy ki vagyunk zsákmányolva? Nem hagyjuk magunkat kizsákmányolni! Ha ők nem szállítanak nekünk, akkor majd belépünk egy másik pártba."

Így mostanra a paternalizmus egységesebb kritikája alakult ki a poli­tikailag aktív adivaszi munkások körében, s ennek alapján az adivaszik elutasítanak a saját közösségükön kívülről jövő bármiféle vezetést – és ez erősen eltávolítja őket a kommunista vezetéstől. Míg továbbra is sok kommunista párttag hangoztatja a bennszülött vezetés ideológiai elkötelezettségének állítólagos hiányát és legendákat terjesztenek a vezetők korruptságáról, ezek a pletykák csak arra jók, hogy az őslakos aktivisták pozitív fejleményként értelmezzék ezeket. Amikor az AGMSZ föld nélküli tagjai körében rákérdeztem a pletykákra (melyekről tudtam, hogy hamisak), mely szerint C. K. Dzsanu az AGMSZ-t amolyan „szeren­csegyárnak" használja, legnagyobb meglepetésemre így válaszoltak: „Na és? Hát ez nagyszerű! Végül még majd mi is gazdagok leszünk!" (interjú, 2006). A jótékony paternalizmus összeomlásával a közösségi identitás alapján szerveződő identitás sokkal egyértelműbb megnyilatkozásai válnak uralkodóvá, szemben az osztályalapú azonosulással.

Ez még arra is kihat, hogyan magyarázza néhány adivaszi munkás azt, hogy még ma is a kommunista pártot támogatja. Míg az I(M)KP előszeretettel beszélt a 2006-os választások eredményeiről – amikor az AGMSZ csak pár szavazatot kapott – , mint „parasztgazdák és törzsek újonnan alakult, »független« szervezeteinek […] többek közt az Adivaszi Gothra Szara (ennek vezetője C. K. Dzsanu) nevű szervezetnek az egy­értelmű elutasításáról a választók részéről" (George és Krishnaprasad, 2006. 82.), sok AGMSZ-tag maga jutott arra a következtetésre, hogy az eredményt az adivasziknak az Indiai (Marxista) Kommunista Párttal kötött alkuja alakította így: az AGMSZ létrehozásával megmutatták a pártnak, hogy komolyan kell őket venni, és csak konkrét eredmények esetén nyerhetik el szavazataikat a kommunisták. Lehetőséget adtak a pártnak arra, hogy mérlegelje álláspontjukat, de lojalitásukat szigorú feltételekhez kötötték, és ebben az értelemben, mint C. K. Dzsanu hang­súlyozta: „mindenfajta siker, melyet az [I(M)KP-féle] AKSZ az adivaszi földek megszerzésében elér, az adivaszik győzelme, vagyis egyben az AGMSZ sikere is". Ilyen kijelentésekkel nemcsak az AGMSZ vezetése állt elő. Az egyik panija közösségben, amely az AGMSZ tevékenységé­ben részt vett, minden lakos saját kolóniájából való személyre szavazott a 2006-os választások során. Mivel ezek a személyek kisebbségben voltak a törvényhatóságban, így nem is szereztek politikai hatalmat, de a választók elmagyarázták nekem, hogy „nem is ez a cél – [a kom­munisták] nem teljesítették ígéreteiket, így elhatároztuk, megmutatjuk nekik, hogy másnak tudjuk adni szavazatainkat […] csak akkor kapják meg az adivaszik szavazatait, ha teljesítik ígéreteiket" (terepjegyzetek, 2005).

Következtetések

Ha túllépünk azon a magyarázaton, hogy a mai bennszülött ellenál­lás pusztán csak a gyarmati elnyomás elleni évszázados küzdelem logikus történelmi folytatása, és ehelyett az „őslakos-tudat" sztereotip fogalmait elvetve érzékenyebb, szélesebb körű, a helyzethez igazodó megközelítést alkalmazunk, amilyeneket például az AGMSZ-hez hasonló mozgalmak javasolnak megfontolásra, akkor helyénvaló lesz annak a kérdésnek a felvetése, hogy miért is ment végbe az eltolódás az „osz­tályalapú" vitától az „identitást" hangsúlyozó megfogalmazások felé. E tanulmányban először megvizsgáltam a főképpen az 1990-es években végbement keralai strukturális változások természetét. Elemeztem a politikai-gazdasági átalakulást, amely előtérbe helyezte a földhöz való jogokat és háttérbe szorította a munkahelyekért és a bérekért folytatott harcok kérdéskörét. De igyekeztem feltárni a bennszülött jogokért küzdő, nemzetek feletti mozgalom (korlátozott) befolyását Keralára, és a mozga­lomnak az itteni aktivistákkal való kapcsolatait is. A második szint, ahol az őslakos-tudat feléledésének kérdését megvizsgáltam, jóval közvetlenebb és tapasztalati: az őslakos-jogi aktivisták politikai vezetőinek döntésho­zatali lépései. E vizsgálat során arra a következtetésre jutottam, hogy döntő szerepet játszik ebben a kommunista pártból való kiábrándulás. A kiábrándulás egyfelől az őslakos-jogi aktivisták és a kommunisták egyre erősödő ideológiai polarizációjában mutatkozik meg, abban, ahogyan a keralai történelmet elemzik és a társadalom alcsoportjaival köthető szövetségekről vélekednek, továbbá jelen van a csalódás amiatt, hogy a kommunista párt jótékonykodó paternalizmusának anyagi háttere megroppant, és mindezek következtében a társadalmi alcsoportok egyre radikálisabban utasítják el a paternalizmust egészében.

A kommunista pártból való kiábrándulás és az alternatívaként felbuk­kant őslakos-tudat megszilárdulásának tapasztalatai különösen erőtel­jesen vannak jelen Keralában, és gyakorta intenzív érzelmi kifejeződést kapnak. Ugyanakkor, mindez szorosan kacsolódik a fentebb már említett, a strukturális kontextusban végbement változásokhoz is. Világszerte érvényes a megállapítás, hogy „az 1945-1973 között kialakult baloldali politikai szervezetek alkalmatlanná [váltak] az 1973 utáni korszakban" (Harvey, 2007. 172.), ahogyan az is globális jelenség, hogy a hagyomá­nyos baloldal képtelen volt az adekvát változásra és ennek következté­ben „a lázongó mozgalmak […] tőlük eltérő utat választottak, melyek bi­zonyos értelemben kimondottan szembefordultak a szocialista politikával" (Harvey, 2007. 166). Visszahatásként egyre több olyan mű születik, mely kritikusan elemzi az őslakos-tudat túlzott ellenségességét vagy „sötét oldalát" (Shah, 2007); ez ugyanis az őslakos-tudat követőit az elnyomás struktúráihoz vezeti vissza, vagyis oda, amit szeretnének elkerülni. E tanulmányban igyekeztem mindezeket kiegészíteni annak elemzésével, hogy honnan származhat az ilyen „szélsőséges ellenségesség", továbbá azon politikai spirálok elemzésével, melyek ide vezetnek. Ezen kívül implicite bemutattam, hogy bár egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a strukturális erők, melyek a bennszülött mozgalmakat megteremtették és a hagyományos baloldali identitástól, az „osztályidentitástól" eltérő formában – nevezetesen az adivaszi és dalit identitásban – jelentkező interakciókban is egyre nyomatékosabban vannak jelen, ugyanakkor és ezzel egyidejűleg ezekben az adivaszi és dalit mozgalmakban erőteljesen hat a mélyben azokkal az osztályszövetségesekkel és társadalmi átala­kulást óhajtókkal köthető együttműködés igénye, amelyek céljai erősen emlékeztetnek a hagyományos baloldal eredeti eszméire.

Az osztályharcnak az identitáspolitikával való felváltása olyan jelen­ség, amelyet túlságosan is jól ismerünk a jelenkori európai politikából, és vitathatatlan, hogy Kerala története része a globális történelemnek, melynek jelenlegi helyzetét a fokozódó osztálypolarizáció és az erejét vesztő osztálypolitika perverz ellentmondása jellemzi. Ám Kerala további ösztönzést adhat nekünk abban a tekintetben, hogy megmutatja, egy demokratikus hagyományokkal és erős kommunista párttal rendelkező régióban a napjainkban zajló világpolitikai fejlemények hatására minő­ségileg különböző jellegű bennszülött politika formálódhat ki, mint más, hasonló (fél)perifériás térségekben, amelyeknek modern kori történelmét az autoriter kommunizmus formálta (Steur, 2009).

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány az Eszmélet számára készült.

Irodalom

Aerthayil, Mathew (2008): Impact of globalization on tribals in the context of Kerala.New Delhi, Rawat Publications.

Bates, Crispin (1995): „Lost innocents and the loss of innocence": interpreting adivasi movements in South Asia. In R. H. Barnes – A. Gray – B. Kingsbury (eds.): Indigenous Peoples of Asia. American Assoc. for Asian Studies, Michigan.

Becker, Marc (2008): Indians and Leftists in the Making of Ecuador's Modern Indigenous Movements. Duke University Press.

Bosu et al. (2004): Indigenous peoples of India: Identity Crisis and Search for a New Identity. In Indigenous identity: crisis and reawakening. Published for the Indian Confederation of Indigenous and Tribal Peoples (ICITP) by NPK of the Indian Society for Promoting Christian Knowledge. Delhi, Naudin Prakasha Kendra.

Boughton, Bob (2001): The Communist Party of Australia's involvement in the struggle for Aboriginal and Torres Strait Islander Peoples' Rights 1920-1970. In Labour and community: Historical essays, ed. R. Markey, 263-294. Wollongong, University of Wollongong Press.

Breman, Jan (1996): Footloose labour: Working in India's informal economy. Cambridge, Cambridge University Press.

Cederlof, Gunnel – Deborah Sutton (2005): The aboriginal today: On indigeneity, exclusivism and privileged access to land in the Nilgiri Hills, South India. In Indigeneity in India, ed. Bengt Karlsson and Tanka Subba. London, Kegan Paul.

Chakrabarty, Dipesh (2005): Politics unlimited: The global adivasi and debates about the political. In Indigeneity in India, ed. Bengt Karlsson and Tanka Subba. London, Kegan Paul.

Chathukulam, Jos and M. S. John (2006): Issues in Tribal Development: The recent experience of Kerala. In Tribal development in India: The Contemporary Debate, ed. Govinda chandra Rath. London, Sage Publications.

Cheria, Anita – K Narayanan – Bijoy, Edwin (1997): A search for justice: A citizen's report on the adivasi experience in South India. Bangalore, St. Paul's Publications.

Clifford, James (2001): Indigenous articulations. The contemporary Pacific 2 (Fall 2001), 468-490.

Devika, J. N. (2006): „A people united in development? Egalitarian developmentalism and the question of caste in Kerala state, India". As yet unpublished paper – personal communication.

George, Jose – P. Krishnaprasad (2006): Agrarian distress and farmers' suicide in the tribal district of Wayanad. Social scientist 34. 7/8, 70-85.

Ghosh, K. (2006): Between global flows and local dams: indigenousness, locality and the transitional sphere in Jharkhand India. Cultural Anthropology 21. 34.

Harvey, David (2007): The new imperialism. London, Verso.

Jacob, T. G. (2006): Wayanad: Misery in an emerald bowl. Essays on the Ongoing Crisis in the Cash Crop Economy – Kerala. Mumbai, Vikas Adhyayan Kendra.

Karlsson, Bengt (2003): Anthropology and the indigenous slot. Critique of Anthropology, Vol. 23, No. 4. 403-423

Kerala State Committee of the CPI(M) (2003): Casteist organizations and the party. The Marxist Oct-Dec. http://www.cpim.org/marxist/200304_marxist_caste.htm.

Kuper, Adam (2003): The return of the native. Current Anthropology 44 (3),

389-95.

Li, Tania (2000): Articulating indigenous identity in Indonesia: Resource politics and the tribal slot. Comparative studies in society and history 42 (1), 149-79.

Lukose, Ritty (2005): Empty Citizenship: Protesting Politics in the Era of Globalization. In Cultural Anthropology 20 (4), 506-533.

Menon, Dilip (1994): Caste, nationalism and communism in south India: Malabar 1900-1948. Cambridge, Cambridge University Press.

Menon, Dilip (2006): The blindness of insight: Essays on caste in modern India. Pondicherry, Navayana.

Menon, Nivedita – Aditya Nigam (2007): Power and contestation: India since 1989. halifax/Winniped, Fernwood Publishing, London – New York, Zed Books.

Morris, Brian (1982): Forest traders: A socio-economic study of the Hill Pandaram. New Jersey, Athlone Press.

Niezen, Ronald (2003): The origins of indigenism. Berkeley, University of California Press.

Omvedt, Gail (1993): Reinventing revolution: New social movements and the socialist tradition in India. New York, M. E. Sharpe.

Roy, Arundhati (2009): The heart of India is under attack. The Guardian, 30 October. http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2009/oct/30/mining-india-maoists-green-hunt

Sandbrook, Richard – Marc Edelman – Patrick Heller – Judith Teichman (2007): Social Democracy in the Global Periphery: Origins, Challenges, Prospects. Cambridge, Cambridge University Press.

Shah, Alpa (2007): The dark side of indigeneity? Indigenous people, rights and development in India. History Compass 5/6, 1806-32.

Singh, Kumar Sanjay (2001): The dark clouds and the silver lining: Adivasi struggle in Kerala. New Delhi, Kalpana Printing House.

Sissons, Jeffrey (2005): First peoples: Indigenous cultures and their futures. London, Reaktion Books.

Sreekumar, T. T. – Govindan Parayil (2006): Interrogating development: new social movements, democracy and indigenous people's struggles in Kerala. In Kerala: the paradoxes of public action and development. Delhi, Orient Longman.

Steur, Luisa – Ritanjan Das (2009): What's left? Land expropriation, socialist „modernizers", and peasant resistance in Asia. Focal 54, 67-72.

Tharamangalam, Joseph (2006): Understanding Kerala's paradoxes: The problematic of the kerala model of development. In Kerala: the paradoxes of public action and development. Delhi, Orient Longman.

Tsing, Anna (2007): Indigenous voice. In Indigenous Experience Today, ed. Marisol de la Cadena and Orin Start. Berg.

Wolf, Eric (1990): Distinguishes lecture: Facing power – Old insights, new questions. American anthropologist 92 (3), 586-596.

Képszerűén tárja elénk „Az Apró Dolgok lstené"-nek neves írónője a közép-indiai Csattiszgar (Chhattisgarh) állam déli, erdőkkel borított tartományaiban élő maoista lázadóknál tett (illegális) látogatását. A naxaliták – akikben Uj-Delhi az Indiára nézve „Legnagyobb Biztonsági Fenyegetést" látja – valójában a hagyományoséletmódjukat és méltóságukat a független Indiában elveszítő törzsek védelmében az elűzésükre törő ipari és bányavállalatok s az ezeket támogató központi hatalom ellen küzdenek.

Az írógéppel írt, szűkszavú feljegyzés, amit a szobám ajtaja alatt be­csúsztattak, találkozóm időpontját erősítette meg az India belbiztonsá­gára nézve Legúlyosabb Fenyegetéssel. Hónapok óta vártam, hogy hall­jak felőlük. Dantevadában [Dantewada], Csattiszgárban [Chhattisgar], a Ma Dantesvar-i [Ma Danteshwar] mandiron kellett lennem az így jelzett két napon megadott négy időpont egyikén. A több időpont azért volt, hogy ne befolyásolhassanak a rossz idő, defekt, blokád, közlekedési sztrájk vagy puszta balszerencse következményei. A cédulán ez állt: „Írónak kell legyen fényképezőgépe, tikája¹ , kókuszdiója, a Találkozónak lesz sap­kája, hindi Outlook magazinja és banánja. A jelszó: Namashkar Guruji". Azon gondolkodtam, vajon a Találkozó nevű személy férfit vár-e majd; esetleg okosabb lenne, ha álbajuszt ragasztanék?

Dantevadát sokféleképpen lehetne leírni. Oxymoron. Határváros, India szívébe ékelve. Háborús epicentrum. Feje tetejére állított város.

A liberális felfogás számára egyszerűbb azt hinni, hogy ez az erdő­ben vívott háború az indiai kormány és a maoisták között folyik, akik a választásokat színlelésnek, a Parlamentet meg disznóólnak tartják, és nyíltan vallják, hogy törekvésük az Indiai Állam megdöntése. Kényelmes elfelejteni, hogy Közép-India törzsi népeinek történelme az ellenállás tör­ténete, ami századokkal előzte meg Maót. (Persze, ez közhely, ha nem így lett volna, ezek a népek mára nem is léteznének.) A hok, oraonok, kolok, szantalok, mundák, gondok számtalanszor lázadtak a britek, a zamindárok vagy a pénzkölcsönzők ellen² . A lázadásokat kegyetlenül elfojtották, sok ezer embert öltek meg, ám e népeket egészen sohasem hódították meg. A függetlenség utáni első, maoistának nevezett felkelés­ben is – amely Naxilbar faluban, Nyugat-Bengálban kezdődött (innen a naxalita elnevezés) – a törzsi népek játszották a főszerepet. A naxalita politika kibogozhatatlanul összekapcsolódott a törzsi felemelkedéssel, és ez épp annyit mond el a törzsekről, mint amennyit a naxalitákról.

A lázadás öröksége egy dühös népet hagyott hátra, amelyet szándé­kosan elszigetelt és marginalizált az indiai kormány. Az Indiai Alkotmányt, az indiai demokrácia morális támaszát 1950-ben fogadta el a Parlament. Ez volt a törzsi népek gyásznapja. Eltörölték hagyományos jogaikat az erdőgazdálkodásra, aminek következtében egész életmódjuk kriminalizá­lódott. Cserébe a választójogért elveszítették hagyományos életmódjukat és a méltóságukat.

Az „aggódást" legutóbb a belügyminiszter P. Chidambaram fejezte ki, miszerint: nem akarja, hogy a törzsi népek „muzeális kultúrákban" éljenek. Bezzeg a törzsek jóléte korábban, vállalati jogászkodása ide­jén, amikor elsősorban bányászati cégek érdekeit képviselte, nem tűnt számára ennyire fontosnak.

Az elmúlt öt év során Csattiszgar, Dzsarkand [Jharkhand], Orissza [Orissa] és Nyugat-Bengál kormányai több száz szerződést írtak alá a nagy ipari korporációkkal, és ezekben – titokban – több milliárd dollárt nyújtottak acélüzemekre, nyersvasgyárakra, erőművekre, alumíniumgyá­rakra, védőgátakra és bányákra. Ahhoz, hogy mindezek megvalósulja­nak, és a szerződéseket valódi pénzre válthassák, a törzsi népeket el kell költöztetni lakóhelyükről.

Erről szól ez a háború.

Milyen háború az, amit egy ország saját határain belül, saját népének üzen meg? Van-e esélye az ellenállásnak? Kellene hogy legyen? Kik a maoisták? Erőszakos nihilisták, akik idejétmúlt ideológiákat tukmálnak a törzsi népekre, eleve reménytelen felkelésbe hajtva őket? Mit tanulhattak korábbi tapasztalataikból? Vajon a fegyveres harc valóban antidemokrati­kus lenne? S a „szendvicselmélet" – amely szerint a törzsek kereszttűzbe kerültek az állam és a maoisták között – hűen írja-e le a valóságot? A „törzsek" és a „maoisták" valóban egymást kizáró kategóriák, ahogyan egyesek állítják? Vagy tán mégis egybevágnak az érdekeik? Tanultak bármit is egymástól? Keveredtek egymással?

Egy internetes cikk azt írta, hogy az izraeli Moszad harminc magas beosztású indiai rendőrtisztet képzett ki célzott gyilkossági technikákra, hogy így érjék el a maoista csoportok lefejezését. Szó volt a sajtóban az új hardware-ről, amelyet Izraeltől vettek: lézeres távolságmérőkről, hőképelemző berendezésről és pilóta nélküli távirányítású repülőgépről, amelyeket előszeretettel használ az Egyesült Államok hadserege is. Tökéletes fegyverek a szegények ellen.

Utam során láttam, hogy Raipur külvárosában többméteres plakát reklámozza a Vedanta Rákkórházat (Vedanta a neve annak a társa­ságnak is, amelynek a jelenlegi belügyminiszter korábban dolgozott). Orisszában, ahol bauxitot bányásznak, a Vedanta egyetemet finanszíroz. Ezen az ártalmatlan módon kerültek látókörünkbe a bányatársaságok: olyan gyengéd óriásokként, amelyek, lám, törődnek velünk. Ezt hívják CSR-nak³ , a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának. És ez fedi el a gazdálkodásnak azt a gyalázatos módját, amely India bányászati szektorát jellemzi.

Későn értem a városba, Dzsagdalpur [Jagdalpur] aludt, kivéve Rahul Gandhi hirdetőtábláit, amelyek arra biztatják az embereket, hogy csat­lakozzanak a Youth Congress-hez⁴ . Gandhi kétszer is járt Basztárban [Bastar] az elmúlt hónapok során, de semmit sem mondott a háborúról. A nép hercege⁵ valószínűleg túl mocskosnak tartaná, hogy ilyesmibe beavatkozzon.

Utam során hamarosan magam mögött hagytam Kankert, amely Terrorelhárító és Dzsungelharcos Főiskolájáról híres; ezt B. K. dandár­tábornok üzemelteti, akit azzal a feladattal bíztak meg, hogy a korrupt és hanyag rendőröket dzsungelkommandósokká képezze át. „Úgy harcolj a gerillák ellen, mint egy gerilla" – a háborús kiképző iskolának ezt a mottóját felfestették a kövekre. A tábornok nagy büszkeséggel képez ki „utcai kutyákat", hogy megküzdhessenek a „terroristákkal". Minden hatodik héten nyolcszáz rendőr végez a háborús kiképző központban, s húsz hasonló iskola építését tervezik még Indiában. A rendőri erőket fokozatosan átirányítják a hadseregbe. (Kasmírban ez fordítva történt, ott a hadseregből duzzasztották fel a közigazgatás rendőri erőit.) Kifordítva-befordítva. Akárhogy is, az Ellenség: a Nép – fizetett polgárőrcsoport felel az erőszakért, gyilkosságokért, falvak felgyújtásáért és több ezer ember kiűzéséért otthonaikból.

Korán érkeztem a Ma Dantesvar-i mandirra, a találkozómra (első nap, első időpont). Velem volt a fényképezőgép, a kókuszdió és egy púderpiros tika. Kíváncsi voltam, ha netán figyel valaki, nem kezd-e ne­vetni? Néhány perc múlva egy fiatal fiú jött a közelembe. Sapkája volt, hátán iskolatáska. Az ujjain lekopott, vörös körömlakk. Se hindi Outlook, se banán. Még „Namashkar Guruji" se.

– Maga az, aki oda akar menni? – kérdezte.

Nem tudtam, mit mondjak. Kivett egy ragacsos jegyzetet a zsebéből és a kezembe nyomta: „Outlook nahin mila (nem találtam Outlook-ot)" – állt rajta.

– És a banán? – kérdeztem.

– Megettem – mondta -, megéheztem.

Valóban biztonsági kockázat volt.

Azt mondta, a neve Mangtu. Hamarosan megtudtam, hogy Dandakaranya, az erdő, ahová be akartam jutni, tele van soknevű emberekkel, akiknek eléggé cseppfolyós az identitásuk.

Motorbicikli vett föl. Fogalmam sem volt, hová megyünk. Magunk mögött hagytuk a rendőrkapitány házát, amelyet előző látogatásomról ismertem fel. Pártatlan ember volt a rendőrkapitány: „Látja, asszonyom, őszintén szólva, erről a problémáról meg kell mondani, hogy ezt sem a rendőrség, sem a katonaság nem tudja megoldani. Az a probléma ezek­kel a törzsekkel, hogy nem értik a kapzsiságot. Anélkül, hogy maguk is mohóvá válnának, nincs reményünk. Mondtam is a főnökömnek, vigyék el innen a fegyveres erőket és adjanak helyette tévét minden lakásba. Minden magától el fog rendeződni."

Egy pillanat alatt kiértünk a városból. Nem követtek. Az út hosszú volt, mintegy három órányi. Hirtelen ért véget a semmi közepén, egy üres úton, amelyet mindkét oldalán erdő szegélyezett. Mangtu leszállt a motorról. Én is. A motorosok elmentek, s én felkaptam a hátizsákom, hogy kövessem a kis belbiztonsági kockázatot az erdőbe.

Nemsokára kibukkantunk egy egyenes, széles folyó fehér homokos partjára. A túlparton ránk várakozott egy citromzöld Horlicks-os⁶ pólóban Chandu. Egy kicsit idősebb biztonsági kockázat. Úgy húsz év körüli. Bájos mosolya volt, biciklije, forralt vízzel teli marmonkannája és sok csomag glükóz-keksze – számomra – a Párttól. Alkonyattájt a válltáskáik kukorékolni kezdtek. Kakasok voltak bennük, amelyeket a piacra vittek, de nem sikerült eladniuk.

Az egyik faluban találkoznunk kellett Didivel (Nővér elvtárssal), aki tudta, mi lesz az utazás következő lépése. Chandu nem tudta. Az infor­mációnak is van egyfajta gazdasága. Senki sem tudhat mindent. Amikor a faluba értünk, Didi nem volt ott. Híre-hamva sem volt. Először némi ag­godalmat láttam Chandun; magamban jóval többet éreztem. Nem tudtam, mi a kommunikáció rendje errefelé, és mi van, ha valami félresikerült?

Letáboroztunk egy kiürült iskolaépület előtt, nem messze a falutól. Miért fest úgy minden állami iskolaépület, mint valami bástya: fémspalettákkal az ablakokon és csúszkás, összecsukható fémajtókkal? Miért nem olya­nok inkább, mint a falusi házak, vályogból és nádtetővel? Mert közben barakkok és bunkerek is egyben.

– Az iskolákban nincsenek tanárok. Mind elfutott – magyarázta Chandu.

– Nem lehet, hogy ti kergettétek el őket?

– Nem, mi csak a rendőröket kergettük el. De miért is jönnének a ta­nárok a dzsungelbe, ha otthon is megkapják a fizetésüket?

Jó kérdés. Elmesélte nekem, hogy ez itt az „új terület". A Párt csak ritkán lép be ide.

Fiatalok érkeztek, fiúk és lányok vegyesen, tinédzserkorúak vagy kora­húszasok. Chandu megmagyarázta, hogy ez a falusi milícia, a maoisták legalsó katonai szintje. Sosem láttam hozzájuk hasonlókat: száriba és szárongba öltöztek, néhányan olajzöld terepruhába. A fiúk ékszereket hordtak és sisakot. Mindnek volt elöltöltős puskája, amit barmarnak [bharmaar] neveznek. Néhányuknak kése, baltája, íja és nyila is volt. Az egyik fiú nehéz aknavetőt cipelt, amit három láb hosszú amerikai katonai csőből alakítottak ki. Puskaporral volt megtöltve, és élesítve, készen arra, hogy elsüssék. Nagy zajt tudott kelteni, de csak egyszer lehetett hasz­nálni. Azt mondták, megijeszti a rendőröket – és nevettek. Nem úgy tűnt, hogy a háború a legelső a gondolataik között. Talán azért, mert területük kívül esett a Szalva Dzsudum [Salva Judum; Tisztogató Hadművelet, lásd lejjebb – a ford.] körzetén. Épp befejezték a napi munkát, kerítés építését néhány falusi ház köré, hogy az kint tartsa a kecskéket a földeken. Tele voltak jókedvvel és kíváncsisággal. Az a munkájuk, mondta Chandu, hogy járőrözzenek és megvédjék négy-öt falu közösségét, segítsenek a földeken, tisztítsák a forrásokat vagy javítsák a házakat – elvégezzék, ami épp szükséges. Didi még mindig sehol.

Vacsora után mindannyian szó nélkül felsorakoztak. Tiszta sor, in­dulunk. Minden velünk jött, a rizs, a fazekak, a zöldségek. Elhagytuk az iskola nyílt területét és egyes sorban masíroztunk az erdőben. Nem egészen fél óra múlva egy tisztásra érkeztünk, ahol aludni készültünk. Semmi zaj sem hallatszott. Pár perc alatt mindenki kihajtogatta nagy, kék műanyag lepedőjét, az általánosan használt dzsilit (ami nélkül nem is létezhetne forradalom). Chandu és Mangtu megosztozott egyen, és én is kaptam egyet. Chandu elmondta, hogy üzenetet küldött Didinek. Ha megkapja, ő lesz az első, akit reggel megpillantunk. Ha megkapja.

Ez volt a legszebb hálószoba, ahol valaha aludtam. A magánszobám egy ezercsillagos hotelben. Körülvettek ezek a furcsa, gyönyörű gyere­kek a különös fegyvereikkel. Bizonyára mindannyian maoisták. Vajon meghalnak majd? Ellenük jött létre a dzsungelharcos kiképzőiskola? Meg a felfegyverzett helikopterek, a hőképelemzők és a lézeres távol­ságmérők? Miért kell meghalniuk? Mi célból? Hogy mindez körülöttünk bányává változzon?

Kora délután érkeztek. Távolról láttam őket, körülbelül tizenötüket, amint olajzöld egyenruhájukban felénk futottak. Már távolból tudtam, a futásuk irányából, hogy ők a „gyilkosok", a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg (People's Liberation Guerilla Army, PLGA). Miattuk kell a hőképelemző és a lézeres távolságmérő, miattuk van a dzsungelharcra kiképző iskola.

Ők már komoly fegyvereket cipeltek: INSAS-t,⁷ SLR-t,⁸ s kettejük­nek AK-47-ese is volt. A szakasz vezetője Madhav elvtárs, aki kilenc éves kora óta tart a Párttal. Warangalból származik, Andra Pradesből [Andhra Pradesh]. Szomorú, és szörnyen mentegetőzik. „Történt egy nagyobb kommunikációs hiba" – mondja újra és újra – „ami általában nem fordul elő." Már első este meg kellett volna érkeznem a főtáborba.

Valaki porszemet tett a dzsungelhírek gépezetébe. A motorbiciklinek egy teljesen más helyen kellett volna letennie. „Megvárakoztattuk, túl hosszú gyaloglásra kényszerítettük. Egész úton rohantunk, amikor megérkezett az üzenet, hogy itt van."

Mondtam, hogy minden rendben; hogy felkészültem rá, hogy várjak, gyalogoljak és figyeljek. Azonnal indulni akart, mivel az emberek a tá­borban már nagyon várták és aggódtak. Osak „néhány óra" járás volt a tábor. Épp sötétedett, amikor megérkeztünk.

Vacsorakor találkoztam Narmada elvtárssal, az Adivaszi Nőszervezet⁹ felügyelőjével, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére; Saroja elvtárssal a Népi Felszabadító Gerilla Hadseregtől, aki csupán olyan magas, mint az SLR-je; Maase elvtársnővel (neve gondiul fekete lányt jelent), aki szintén körözés alatt állt; Rupi elvtárssal, a tech-varázslóval, Raju elvtárssal, aki a körzet felügyelője, és Venu elvtárssal, (alias Murali, alias Sonu, alias Sushil, ahogyan épp nevezni akarják) – alighanem a legidősebbel mindannyiuk közül. Talán a központi bizottsággal vagy a politbüroval vacsorázhattam? Nem mondták, nem kérdeztem. Maguk között gondi, halbi, punjabi vagy malayalam nyelven társalogtak. Osak Maase beszélt angolul. Így hát együtt mindnyájan hindiül kommunikáltunk.

Rossz hírek jöttek, ahogy ez már ebben a dzsungelben lenni szokott. Egy hírnök érkezett „süteményekkel", azaz kézzel írott jegyzetekkel, amelyeket összegyűrt és összefűzött papírfecnikre írtak. Egész szatyorral volt belőlük, mint a chipsből. Hírek mindenfelől. A rendőrség megölt öt embert Ongnaar faluban, a milícia négy tagját és egy helyi lakost. Talán ők voltak azok a gyerekek, akiket a csillagfényes hálószobámban tegnap éjjel láttam.

Aztán jó hír is érkezett. Kis csapat egy határozott fiatalemberrel. Szin­tén terepruhában volt, de az teljesen újnak tűnt. Mindenki csodálta őt s beszámolóját a rohamról. Szégyenlősnek tűnt, de boldognak. Orvos volt, aki a bajtársakhoz jött élni és dolgozni az erdőbe. Sok éve nem volt már orvos Dandakaranyában.

A rádióban hírek szóltak a belügyminiszter és a vezető miniszterek találkozójáról a baloldali szélsőségesekkel.

Bemutattak Kamla elvtársnőnek. Megmondták, hogy semmiképp sem mehetek még öt lépést sem a dzsilimtől, anélkül, hogy őt felkelteném, mivel az erdőben mindenki elvéti az irányt.

Másnap, reggeli után Venu elvtárs már várt rám keresztbe tett lábbal ülve a dzsilin, s úgy nézett a világra, mint egy falusi tanító. Hamarosan történelemórám lesz. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, előadást hallgathatok meg az elmúlt harminc év történetéről a Dandakaranya erdőségben, amely abban a háborúban kulminál, amelyet a mai napig vívnak. Persze, ez a partizánverzió, de hát végül is mi a történelem? Akárhogy is, a titkos történelmet nyilvánossá kell tenni, hogy vitatkoz­hassanak vele, hogy megmérkőzhessen, ahelyett, hogy hazudnak róla, mint ahogy most történik.

Venu elvtársnak megnyugtató modora volt, hangja gyengéd – ami az elkövetkező napokban kisimította az idegeimet. ő is egyik vezetője volt annak a hét fegyveres osztagnak, amelyek harminc évvel ezelőtt, 1980 júniusában átvágtak a Godvarin Andra Pradesből, és eljutottak a Dandakaranya erdőségbe (a DK-ba, ahogy a Pártban mondják). Egyike volt a kezdeti 49-eknek. A Népi Háborús Csoporthoz [People's War Group, PWG] tartoztak, amely az I(M-L)KP, az Indiai (Marxista-Leninista) Kommunista Párt egyik klikkje volt; ők az eredeti naxaliták. A Népi Hábo­rús Osoportot az év áprilisában különálló, független pártként jelentették be, Kondapalli Seetharamiah vezetése alatt. A PWG elhatározta, hogy állandó hadsereget állít fel, amelynek számára bázisra volt szüksége. Dandakaranyát szemelték ki erre a szerepre, és az első osztagokat azért küldték, hogy felderítsék a területet és kiépítsék a gerillazónákat. A PWG döntése, hogy állandó hadsereget állít fel, az Andra Pradesban szerzett tapasztalatokból indult ki, ahol a „Földet a parasztoknak" kampány köz­vetlen összecsapáshoz vezetett a földesurakkal, és rendőri elnyomást idézett elő, amit a párt saját kiképzett haderő nélkül kibírhatatlannak ítélt.

(2004-ben a PWG egybeolvadt a többi IKP-frakcióval, az Egység­párttal [Party Unity, PU] és a Maoista Kommunista Központtal [Maoist Communist Centre, MCC] – amelynek hatóköre kívül esik Biharon és Dzsarkandon -, így nyerte el mai formáját és lett az Indiai Maoisták Kommunista Pártja [Communist Party of the Indian Maoists].)

Dandakaranya az a terület, amelyet a britek a maguk fehér módján Gondwananak, a gondok országának hívtak. Ma ez az állam Madia Pradessel [Madhya Pradesh], Csattisgarral, Orisszával, Andra Pradessel, Maharastrával határos az erdőkön túl. Régi trükk a problémás népeket különböző adminisztratív egységekre szétválasztani, de ezek a maoisták és maoista gondok nemigen törődnek olyasmivel, mint az államhatárok. A fejükben másmilyen térképek vannak, és éppúgy, mint az erdő többi teremtményének, nekik is megvannak a maguk ösvényei. Számukra az épített utak nem olyasvalamik, amin végig kell haladni, inkább olyanok, amiket keresztezni kell, vagy, ahogy az egyre inkább előfordul, ahol lesbe kell állni. Habár a gondok (megosztva a koya és a dorla törzsek között) messze a legnagyobb többség, a többi törzsi közösségnek is vannak itt telepei. A nem-adivaszi közösségek, kereskedők és letelepedők az erdő szélén élnek, közel az utakhoz és a piacokhoz.

A PWG nem az első hírnök volt Dandakaranyában. Baba Amte¹⁰ , a jól ismert gandhista 1975-ben nyitotta meg asramját és leprakórházát Warorában. A Ramakrisna misszió¹¹ azzal vette kezdetét, hogy falusi is­kolákat nyitott Abudzsmad [Abujmad] elzárt erdőiben. Észak-Basztárban Baba Bihari Das kezdett erőteljes kampányt, hogy „visszavezesse a törzseket a hinduk nyájához", amely kampány részeként befeketítették a törzsi kultúrát, öngyűlöletet keltettek és megismertették a hindu kultúra nagy ajándékát, a kasztrendszert. Az első megtérőkre, a falusi vezetőkre és a nagyobb földesurakra – mint Mahendra Karmára, a Szalva Dzsudum alapítójára – ruházták a dvidzsa, a kétszer-születettek¹² és a bráhminok állapotát. (Ami persze csalás volt, hiszen senki sem válhat bráhminná. Ha lehetne, már a bráhminok nemzete volnánk.)

Ezt a hamisított hinduizmust a törzsek számára megfelelőnek tartották, éppúgy, mint a többi márkahamisítást, legyen szó kekszről, szappanról, gyufáról vagy olajról, amelyet a falusi piacokon árulnak. Azokat, akik nem csatlakoztak a hinduk nyájához, katvasznak nyilvánították (amin érinthetetlent értenek). Belőlük lett később a maoista mozgalom termé­szetes alapja.

A PWG először Dél-Basztárban és Gadcsiroliban [Gadchiroli] látott munkához. Venu elvtárs néhány részlettel jellemezte azokat az időket: hogy mennyire gyanakvóak voltak a falusiak s miért nem engedték be őket az otthonaikba. Senki sem kínálta őket élelemmel vagy vízzel. A rendőrség azt a pletykát terjesztette róluk, hogy… rabolnak. A falusi asz-szonyok a tűzhely hamujába rejtették ékszereiket. Hihetetlenül nagy volt a nyomás. 1980 novemberében a rendőrség tüzet nyitott Gadcsiroliban a falugyűlésen. Ez volt Dandakaranya első találkozása a gyilkolással. Traumatikus csapás volt, és az elvtársak visszavonultak Godavariba, Adilabadba. Ám 1981-ben visszatértek. Megkezdték a törzsi népek meg­szervezését, hogy követelhessék a tendulevelek (ebből készül a helyi cigarettafajta, a bidi [beedi]) felvásárlási árának emelését.

Abban az időben a kereskedők három piasztert fizettek egy körülbe­lül ötvenleveles tendu-kötegért. Rettentő munka volt megszervezni és sztrájkba vezetni olyan embereket, akik nem ismerték ezt a fajta politikát. Végül a sztrájk sikeres volt, és megduplázták a levelek árát kötegenként hat piaszterre. A Párt valódi sikere azonban az volt, hogy megmutatkozott az egység és az új politikai irányítás értéke. Mára, több sztrájk és agitáció után a tendu ára eléri az egy rúpiát. (Elég valószínűtlennek tűnik a mai árfolyamokon, de a tenduüzlet forgalma eléri a többtíz cror-rúpiát¹³ .)

A Párt következő nagy harca, ahogy Venu elvtárs mesélte, a Ballarpur Papírmalmok ellen folyt. A kormány a Thapar csoportnak 45 évre szóló szerződést ajánlott, hogy kitermeljenek másfél lakh¹⁴ tonna bambuszt, igencsak támogatott áron. Hosszas agitáció, sztrájk, majd a papírmalom hivatalnokaival folytatott tárgyalások után megháromszorozták a kötegek átvételi árát. A törzsek számára ez nagy eredmény volt. Más politikai pár­tok csak ígéreteket tettek, de semmi jelét sem adták, hogy meg akarnák őket tartani. Az emberek kezdtek közeledni a PWG-hez, és kérdezgették, csatlakozhatnak-e.

A tendu, a bambusz és az erdő más termékeihez kötődő politika azonban időszaki. Az egészéves probléma, az emberek életének valódi csapása a legnagyobb földesúr, az Erdészeti Hivatal volt.

Felbátorodva az emberek korábbi részvételén, a Párt úgy döntött, harc­ba száll az Erdészeti Hivatallal. Bátorította az embereket, hogy vegyék át és műveljék az erdőt. Az Erdészeti Hivatal megtorlásként leromboltatta az erdő területén újonnan épült falvakat. 1986-ban Bidzsapurban [Bijapur] Nemzeti Parkot létesítettek, ami hatvan falu kilakoltatásával járt. Már több mint a felüket elköltöztették, és a nemzeti park infrastruktúrájának kiépíté­se is megkezdődött, amikor a Párt fellépett a folyamat ellen. Lerombolta az infrastruktúrát és leállította a kilakoltatást. Megakadályozta, hogy az Erdészeti Hivatal a területre lépjen. Néhány alkalommal a falusiak egy-egy hivatalnokot elfogtak, fához kötöztek és megvertek. Katartikus visszavágás volt ez a több generációnyi kizsákmányolás után. Végül az Erdészeti Hivatal megfutamodott. 1986 és 2000 között a Párt három­százezer acre erdőt osztott vissza. Ma, ahogy Venu elvtárs mondta, már nincsenek földnélküli parasztok Dandakaranyában.

A mai fiatal generáció számára mindez távoli emlék. Az idősebb nemzedékeknek azonban az Erdészeti Hivataltól való megszabadulás a szabadságot jelentette. Ami sokkal többet jelentett nekik, mint India függetlensége valaha is. Összegyűltek a Párt körül, amely velük harcolt.

Ma Dandakaranyát a Népi Kormányok (Dzsanatana Szarkar [Jana-tana Sarkar]) gondosan kidolgozott rendszere vezeti. A szervező elvek a kínai forradalomból és a vietnami háborúból származnak. Minden Népi Kormányt falvak csoportja választ, amelyek egyesített népessége ötszáz és ötezer fő között van. Kilenc hivatal működik (angol átírásban): Krishi (mezőgazdaság), Vyapar-Udyog (kereskedelem és ipar) Arthik (gazda­ság), Nyay (igazságügy), Raksha (védelem), Hospital (egészségügy), Jan Sampark (közkapcsolatok), School-Riti Rivaj (oktatásügy és kultúra), és Jungle (dzsungel). A Dzsanatana Szarkarok csoportja a Területi Bizott­ság alá tartozik. Három Területi Bizottság alkot egy körzetet és tíz körzet teszi ki Dandakaranyát.

Ironikus módon, mondja Venu, az elsők, akiknek a Párt Erdészeti Hi­vatal elleni kampánya jövedelmezett, a falusi vezetők, a mukhiák azaz, a kétszerszületettek voltak. A rendelkezésükre álló emberi erőt és a forrásokat arra használták, hogy annyi területet szerezzenek maguknak, amennyit tudtak, amíg csak lehetett. Azután azonban a nép megkereste a Pártot a „belső ellentmondásokkal" – mondta Venu elvtárs.

A Párt a törzsi társadalmon belüli egyenlőség, az osztályok és a jog­sérelmek felé fordította figyelmét. A nagy földesurak látták a közeledő bajt. Ahogy a Párt befolyása nőtt, úgy csökkent az övék. Az emberek a Párt elé vitték gondjaikat a falusi vezetők helyett. Föltűnt a színen Mahendra Karma, aki egyszerre volt az egyik legnagyobb földesúr és tagja az Indiai Kommunista Pártnak (IKP). 1990-ben összegyűjtött egy csapatnyi falusi vezetőt és földesurat, s kampányba kezdett, amelynek a Dzsan Dzsagran Abijan [Jan Jagran Abhiyaan] nevet adta (kb. a Kö­zösség Ébredése Kampány). Módszerük az „ébresztésre" az volt, hogy létrehoztak egy körülbelül háromszáz fős csoportot, amely átfésülte az erdőt, embereket gyilkolt, házakat gyújtott fel és nőket molesztált. Ezután a Madia Prades-i [Madhya Pradesh] kormány (Csattiszgart még nem alakították meg akkor) biztosított rendőri erősítést. Maharastrában valami hasonló szervezet, amit ott Demokratikus Frontnak neveztek, kezdte meg a támadást. Népi háború válaszolt minderre, valódi népfelkelés módján, a leghírhedtebb földesurak meggyilkolásával. Néhány hónap alatt a Dzsan Dzsagran Abijan – a fehérterror, ahogy Venu elvtárs nevezi – elbukott. 1998-ban Mahendra Karma – aki azóta a Kongresszus Párthoz csatla­kozott – megpróbálta újra életre kelteni, de az ezúttal még hamarabb széthullott, mint korábban.

Azután 2005 nyarán rámosolygott a szerencse. Áprilisban a csattiszgari BJP-kormány két szerződést írt alá arról, hogy integrált acélfeldolgozó üzemet állít fel (titokban tartott feltételekkel). Az egyiket 7.000 crore rúpiáért Bailadilában az Essar acélvállalattal, a másikat 10.000 crore rú­piáért Lohandigudában a Tata Acéllal kötötték. Ugyanabban a hónapban Manmohan Szing miniszterelnök megtette elhíresült kijelentését, amely­ben a maoistákat India „Legsúlyosabb Belbiztonsági Kockázatának" nyilvánította. A miniszterelnök bejelentésére felszöktek a bányatársasá­gok részvényárai. A média számára is üzenet volt ez, azt jelentette, a maoistákkal bárki játszadozhat, aki úgy dönt, hogy ilyesmire vállalkozik. 2005 júniusában Mahendra Karma titkos találkozóra hívta a falusi veze­tőket Kutroo faluba, és elindította a Szalva Dzsudumot [Salwa Judum; Tisztogató Hadművelet].

A Dzsan Dzsagran Abijannal ellentétben a Szalva Dzsudum arra irá­nyult, hogy az embereket út menti táborokba költöztesse ki a falujukból, ahol biztosítani tudják a rendet és ellenőrzést. Ezt katonai nyelven a falvak stratégiai célú kitelepítésének¹⁵ hívják. Sir Harold Briggs tábor­nok találta ki még 1950-ben, amikor a britek a maláj kommunistákkal harcoltak. A Briggs-terv nagyon népszerű lett az indiai hadseregben, amit Nagaföldön, Mizoramban, és Telanganánál is alkalmaztak. Raman Szing, a BJP főminisztere¹⁶ Osattiszgárban kijelentette, hogy amíg az ő kormánya fennáll, azok a falusiak, akik nem költöznek be a táborba, maoistáknak minősülnek. Így aztán Basztárban egy egyszerű állampolgár számára pusztán otthon maradni is egyet jelentett azzal, hogy veszélyes terrorista cselekményekben vesz részt.

Az első falu, amit a Szalva Dzsudum felégetett (2005. június 18-án) Ambeli volt. Ezután 2005 júniusa és decembere között kifosztott és felgyújtott, meggyilkolt több száz falut Dantevada déli részén. Bidzsapur (Bijapur) és a Bailadilához közeli Bairamgar (Bhairamgarh) voltak a műveletek központi területei, ahová az Essar új acélgyárát tervezték. A Népi Kormányok különleges célpontjaivá váltak a Szalva Dzsudum támadásainak. Emberek százait mészárolták le az elképzelhető legbru­tálisabb módon. Körülbelül hatvanezer embert telepítettek át táborokba; néhányan önként mentek, mások a terror hatására. Közülük körülbelül háromezren kaptak különleges rendőri megbizatást,¹⁷ ezerötszáz rúpiás fizetéssel. Ezek a hitvány alakok, többségükben fiatalok, ezzel arra ítélték önmagukat, hogy életük végéig szögesdrót mögött éljenek. Kegyetlenke­déseikkel egyszersmind e borzalmas háború áldozataivá is váltak. Mert nincs az a Szalva Dzsudumot feloszlató legfelsőbb bírósági határozat, amely megváltoztathatná sorsukat. Sohasem mehetnek haza otthonukba.

A többi néhány százezer ember azonban eltűnt a kormány szeme elől. (Nem tűnt el viszont e 644 falunak a fejlesztési alapja. Vajon mi lett ezzel a kisebb aranybányával? Sokan közülük Andra Prades és Orissza felé vették az irányt, ahol szerződéses munkásként dolgoztak a chili-betaka­rítás időszakában. Tízezrek menekültek azonban az erdőbe, ahol a mai napig élnek oltalom nélkül; csak nappal mernek hazamenni a földjeikre, otthonaikba.

A Szalva Dzsudum farvizén rendőrök és rendőrtáborok tömege jelent meg. Az elképzelés az volt, hogy biztonsági folyosót alakítanak ki a maoista ellenőrzés alatt álló területek visszafoglalására. A maoisták csapássorozattal vágtak vissza a létrehozott biztonsági körzet szívében.

2006. január 26-án a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg (People's Liberation Guerrilla Army, PLGA) megtámadta a Gangalaur rendőrtábort és hét embert megölt. 2006. július17-én az erabori Szalva Dzsudum tábort támadták meg, 20 ember meghalt, 150 megsérült. 2006. decem­ber 13-án vették tűz alá a Baszaguda [Basaguda] „menedéktábort", és három különleges rendőrt és egy rendfenntartót megöltek. 2007. március 15-én jött a legvakmerőbb akció mind közül. A Népi Felszabadító Ge­rilla Hadsereg 1210 gerillája támadta meg Rani Bodili Kanya asramot, egy leányszállót, amelyet 80 csattiszgári rendőr (és különleges rendőr) barakká alakított, a lányok azonban még mindig ott laktak, mintegy élő pajzsként. A Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg benyomult a barakkba, elkerítette a melléképületet, amelyben a lányok laktak, és megtámadta a rendőrtábort. 55 rendőrt és különleges rendőrt öltek meg. A lányok közül senki sem sérült meg.

A Rani Bodilit ért támadásnak nagy visszhangja volt az országban. Emberjogi szervezetek ítélték el a maoistákat nem csupán az erőszakért, hanem, úgymond, oktatásellenességükért is, mivel iskolát támadtak meg.

Dandakaranyában azonban a Rani Bodili elleni támadás legendává vált, énekeket, verseket, színjátékokat írtak róla.

A maoista ellenoffenzíva meghiúsította a biztonsági folyosó tervét, és szabad lélegzethez juttatta az embereket. A rendőrség és a Szalva Dzsudum visszavonult táboraiba, ahonnan azonban időnként kitámad­nak – általában éjjelente – 300 vagy 1000 fős csapatokat mozgósítva, hogy műveleti falvakat keressenek. Végül a különleges rendőrökön és családjaikon kívül a legtöbb ember a Szalva Dzsudumból visszatért falvaiba. A maoisták üdvözölték őket és kijelentették, hogy még a külön­leges rendőrök is hazatérhetnek, amennyiben mélyen és nyilvánosan megbánják cselekedeteiket. A fiatalok elkezdtek a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg köré gyűlni (amelyet formálisan 2000 decemberében alapították meg).

A Szalva Dzsudum nem pusztán elbukott, hanem visszafelé sült el.

Tudjuk, hogy a Szalva Dzsudum nem csupán egy rövid ideig tartó, helyi művelet volt. Bármit írnak is a lapok, a Szalva Dzsudum valójában közös hadművelete volt a csattiszgári kormánynak és a Kongresszus Pártnak, amely a központi hatalmat birtokolja. Nem lett volna szabad elbuknia. Különösen nem akkor, amikor a korábban említett szerződések megvalósulásra várnak. A kormányon óriási volt a nyomás, hogy előálljon egy új tervvel. Ez lett a Zöld Vadászat Művelet [Operation Green Hunt]. A Szalva Dzsudum különleges rendőreit immár koya kommandósok­nak hívják. Megszületett az új politikai irányvonal, amelyet kedélyesen WHAM-nak (Winning Hearts and Minds) – Győzelmes Szívek és Elmék politikájának neveznek.

Az állami agrárviszonyokat taglaló, „Befejezetlen munka és földreform (I. kötet)" című jelentéstervezet szerint a Szalva Dzsudumot elsősorban a Tata és az Essar finanszírozta. Kormányjelentésről lévén szó, ez az állítás, amikor a sajtó tudomására jutott, nagy port kavart. (Ezért azután a jelentés végleges változatából ki is hagyták. De vajon tényleg tévedésről volt szó, vagy esetleg valaki egy acélcső gyengéd nyomását érezte a lapockája tájékán?)

2009. október 12-én a Tata acélüzemmel kapcsolatban elrendelt nyilvá­nos meghallgatást, amit Lohandigudában ígértek megtartani, s amelyen a helyiek is részt vehettek volna, végül sok mérfölddel távolabb és erős biztonsági kordon mögött Dzsagdalpurban, egy kis eldugott helységben tartották meg. S a falusiak tiltakozása ellenére a földfelvásárlás meg­kezdődött.

Lohandiguda, amely öt órányi autóútra van Dantevadától, sohasem volt naxalita terület. Ma azonban az. Joori elvtárs, aki mellettem ült, amíg a csatnit eszgettük, a térségben dolgozik. Azt mondta, azután határozták el, hogy odamennek, amikor graffitik jelentek meg a falusi házak falán ezzel a szöveggel: Naxali aao, hamein bachao, azaz Gyer­tek naxaliták, mentsetek meg minket! Néhány hónappal ezelőtt, Vimal Meshramot, a falusi pancsajat elnökét¹⁸ a piacon agyonlőtték. „A Tata embere volt" – hallom Jooritól. „Arra bíztatta az embereket, hogy adják fel földjeiket és fogadják el a kompenzációt. Helyes, hogy végeztek vele. Mi is elvesztettünk egy bajtársat. Ők lőtték le. Kérsz még csapolit?" – „Ez a lány csak 20 éves!" – „Nem hagyjuk, hogy a Tata idejöjjön. Az emberek nem akarják."

Joori nem a gerillahadsereghez tartozik, ő a Csetna Natia Mancs [Chetna Natya Manch, CNM] tagja, ami a Párt kulturális szárnya. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, mondanom kell valamit. Valamit az erőszak hiábavalóságáról, az elfogadhatatlan kivégzésekről. De mit javasolhatnék nekik? Menjenek bíróságra? Kezdjenek éhségsztrájkba? Nevetséges. Az új gazdaságpolitika kezdeményezőit – akik oly könnyen kimondják: „Nincs alternatíva!" – kellene megkérdezni, vajon milyen alternatív ellenállási politikát javasolnának? Valami konkrétumot ezek­nek az embereknek, itt és most, ebben az erdőben. Melyik pártra kéne szavazniuk? Melyik az a demokratikus intézmény ebben az országban, amelyhez fordulhatnának?

Füttyszó hangzik. A kék dzsilisátrat lebontják, és összehajtogatják az ötperces lakást. Még egy fütty és mind a száz elvtárs felsorakozik. Ötös sorokba. Raju elvtárs a művelet vezetője. Névsor van. Én is a sorban állok, kiáltom a számomat, amint Kamla elvtársnő, aki előttem áll, meg­súgja. (Húszig számolunk, aztán elölről kezdjük, mivel a legtöbb gondi eddig tud számolni. A húsz is elég nekik. Talán jó volna, ha nekünk is elég lenne.) Chandu most már terepruhában van és géppisztolyt visel. Raju elvtárs halkan beszél a csoporthoz. Gondiul van, nem értem, de gyakran hallom az RV szót. Később Raju elvtárs elmagyarázta, ez randevút, ta­lálkozót jelent. Jövevényszó a gondiban. „Találkozási pontokat alakítunk ki, így ha tűz alá kerülünk és az embereknek szét kell szóródniuk, tudják, hol csoportosulhatnak újra." Nem valószínű, hogy tudja, miféle pánikba taszított ez engem. Nem azért, mert attól tartanék, hogy tűz alá kerülök, hanem mert attól félek, eltévednék.

Mielőtt elindulunk, Venu elvtárs hozzám lép és azt mondja: „Jól van, elvtársnő, akkor elbúcsúzom." El vagyok hűlve. „Nagyon örülünk neked elvtársnő, amiért eljöttél ide" – teszi hozzá. Még egy kézfogás, össze­szorítja öklét. „Lal salaam, elvtársnő." Eltűnt az erdőben, és abban a pillanatban olyan, mintha soha nem is lett volna itt.

Raju elvtárs tökéletesen beszéli a hindit és faarccal tudja elmesélni a legviccesebb történeteket is. Tizennyolc éven át dolgozott Raipurban ügyvédként. Feleségével, Maltival együtt mindketten párttagok, és részei a városi hálózatnak is. 2007 végén a raipuri szervezet egyik kulcsfigu­ráját letartóztatták, megkínozták és végül besúgóvá tették. Körbevitték Raipurban egy zárt rendőrségi járművön és rá kellett mutatnia minden korábbi kollégájára. Malti elvtársnő volt az egyikük. 2008. január 22-én másokkal együtt őt is letartóztatták. A vád az volt ellene, hogy a Szalva Dzsudum atrocitásairól készült videót tartalmazó CD-ket küldött a parla­ment tagjainak. Az ügye nemigen jut el a tárgyalásig, hiszen a rendőrök is tudják, hogy gyenge lábakon áll, de az új Különleges Biztonsági In­tézkedések Csattiszgáriban módot adnak rá, hogy több évig őrizetben tartsák. „Így most a kormány zászlóaljakat vonultat fel ahhoz, hogy a szegény parlamenti képviselőket megvédje a saját postájuktól" – mondta Raju elvtárs. őt nem kapták el, mivel akkor éppen Dandakaranyában volt egy találkozón. Azóta is itt van. Mi adhat neki erőt, hogy kitartson fanyar humora mellett? Mi tartja mindannyiukat mozgásban annak ellenére, amit eddig el kellett viselniük? A hitük és a reményeik – és odaadásuk a Párt iránt. Újra és újra végiggondolom ezt a legmélyebb, legszemélyesebb módon.

Nem hiszem el ezt a hadsereget!

A táplálkozásuk, életmódjuk alapján gandhistábbak a gandhistáknál, s kisebb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint a klímaváltozás hirdetői. Hanem most már a szabotázsnak is megvan a maga gandhista formája; például mielőtt egy rendőrautót felgyújtanak, tökéletesen lecsu­paszítják és minden részét felhasználják. A kormánykereket kiegyene­sítve bharmaarrá lehet alakítani, a kárpitot leszedik és lőszertartóként használják fel, az akkumulátort napelemmel töltik fel. (A parancsnokság új utasításai szerint a zsákmányolt járműveket nem szabad elégetni, csak eltemetni. Így alkalomadtán elővehetők.)

Szuroksötétben és síri csendben meneteltünk. Én használtam egyedül elemlámpát, így az egyetlen, amit fénykörében láttam, Kamla elvtársnő mezítelen sarka volt kopott fekete sarujában, ami pontosan mutatta, hova tegyem a lábam. Elég sokat gyalogoltunk. Örültem a történelemórának, már csak azért is, mert így egy egész napig pihentethettem a lábamat.

Az 1910-es basztari Bhumkal-lázadás centenáriumát mentünk megün­nepelni, amikor a koyák fellázadtak a britek ellen. Bhumkal földrengést jelent. Raju elvtárs szerint, az emberek hajlandók napokig gyalogolni, hogy odaérjenek az ünnepségre. A DK minden körzetében ünnepségek zajlanak. A mi helyzetünk különleges, hiszen Leng elvtárs, az ünnepsé­gek szervezője velünk menetel.

Gondiul „leng" azt jelenti, „hang". Leng elvtárs magas, középkorú férfi Andra Pradesből, kollégája a legendás és rajongott énekes-költőnek, Gadarnak, aki 1972-ben alapította meg a radikális kulturális szervezetet, a Dzsan Natia Mancsot (Jan Natya Manch, JNM). Leng elvtárs 1977-ben csatlakozott hozzájuk, és a saját érdemei alapján vált híres énekessé. Andrában élt a legnagyobb elnyomás idején, amikor szinte minden nap meghalt egy barát. őt egyik éjszaka a kórházi ágyából mentette ki egy magát orvosnak álcázó asszony a rendőrfőnök elől. A Warangalon kívüli erdőbe vitték volna, hogy ott számoljanak le vele. Szerencsére azonban Gadar értesült a hírről és jelezte a veszélyt. Amikor 1998-ban a népi háborús csoport (PWG) elhatározta, hogy kulturális szervezetet hoz létre Dandakaranyában, Leng elvtársat küldték, hogy vezesse ide a Osetna Natia Mancsot. „A kulturális szervezetnek 10.000 tagja van" – tudtam meg tőle.

Elég későn, estefelé értünk a ligetekbe. Rögtönzött emlékművet állítot­tak fel, bambuszállványt burkoltak vörös drapériába. A tetején a maoista párt sarlója és kalapácsa felett a Népi Kormány íja és nyila ezüstbe cso­magolva. Megfelelő hierarchia. A színpad hatalmas, szintén ideiglenes, szilárd állványzatát vékony sárréteg fedte. Már égett néhány apró tűz, az emberek esti ételüket készítették.

Emberek, akik régóta nem látták egymást, s most újra találkoztak. Hallottuk, ahogy tesztelik a mikrofonokat. Zászlók, transzparensek, poszterek, lobogók szöktek a magasba. Egy poszter, öt ember képével, akiket Ongnaarnál öltek meg, aznap tűnt fel, hogy odaértünk.

Narmada, Maase és Rupi elvtársakkal teáztam. Narmada elvtársnő arról a sokéves munkájáról beszélt, amelyet Gadchiroliban végzett mielőtt Dandakaranyában a Krantikari Adivaszi Mahila Sang [Krantikari Adivasi Mahila Sangh], az adivaszi nőmozgalom vezetőjévé vált volna. Rupi és Maase, akik azelőtt városi aktivisták voltak Andra Pradesben, meséltek a nők küzdelmének hosszú éveiről a párton belül, amit nem csak a jogaikért vívtak, hanem azért is, hogy elérjék: a Párt is tartsa tiszteletben a férfiak és nők közötti egyenlőséget. Ezt központi kérdésnek tekintik egy igaz­ságos társadalomról alkotott elképzeléseikben. Beszélgettünk a '70-es években történetekről, amelyek olyan nőkről szóltak, akik részt vettek a naxalita mozgalomban, de kiábrándították őket azok a férfi elvtársak, akik miközben magukat forradalmároknak képzelték, nem tudtak megszaba­dulni a régi, patriarchális felfogástól és férfisovinizmustól. Maase szerint a dolgok sokat változtak azóta, de még mindig van tennivaló. (A Párt központi bizottságában és a politikai bizottságban sincsenek még nők.)

Dél körül érkezett meg a gerillahadsereg újabb kontingense. Egy ma­gas, ruganyos, fiús kinézetű férfi vezette. Ennek az elvtársnak két neve is van – Sukhdev és Gudsa Usendi -, egyik sem a valódi. Sukhdev a neve az olyan szeretett elvtársnak, aki mártírhalált halt. (Ebben a há­borúban csak a halál elég biztonságos ahhoz, hogy a valódi nevüket használhassák.) Gudsa Usendi pedig sok elvtárs neve volt már egyszer s másszor. Néhány hónappal ezelőtt Raju elvtárs is az volt. Gudsa Usendi a neve ugyanis a Párt szóvivőjének Dandakaranyában. Így aztán, habár Sukhdev az út nagyobbik részét velem töltötte, fogalmam sincs, hogyan találhatnám meg őt újra. Bár a nevetését bárhol felismerném. Azt mondja, 1988-ban jött a DK-ba, amikor a Párt úgy döntött, hogy erőinek egyharmadát Észak-Telanganából ide küldi. „Dresszben" volt. „Civilbe" öltözve: ezt a jövevényszót használja a gondi nyelv is a civil ruhára; ezzel ellentétes a „dressz", ami a maoista uniformist jelenti.

Megérkezett a dzsungelposta. Nekem is hozott „kekszet"! Venu elvtárs küldte. Egy kis darab papírra leírta egy dal szövegét, amit ígért nekem. Narmada elvtársnő mosolyogva olvasta. Ismeri a történetet. Ez volt az első, nőket érintő ügy, ami ellen a Párt kampányba kezdett. Tapintatosan kellett kezelni, sebészi pontossággal. Az 1986-ban elindított Adivaszi Nőmozgalom ma kilencvenezer tagot számlál. Méltán mondhatjuk az ország egyik legnagyobb nőszervezetének. (Mindannyian maoisták. Mind a kilencvenezren. őket fogják „fölszámolni"? S mi lesz a kulturális csoport 10 000 tagjával? őket is „eltörlik?) Az Adivaszi Nőszervezet kampányt folytat az olyan adivaszi hagyományok ellen, amilyen a kényszerházas­ság vagy a leányrablás. A bigámia és a házasságon belüli erőszak ellen is fellép. Még nem nyerte meg minden csatáját, na de melyik feminista nyerte meg eddig? Például Dandakaranyában a nők a mai napig nem vethetnek magot. A találkozókon a férfiak egyetértenek abban, hogy ez nem fair és tenni kellene valamit, a gyakorlatban azonban nem történik semmi. Így aztán a Párt úgy döntött, az asszonyok a Népi Kormányok­hoz tartozó közös földeken fognak magot vetni. Ott vetnek, zöldséget termesztenek és gátat építenek. Fél siker…

Amint a rendőri nyomás növekedett Basztárban, az Adivaszi Nőszerve­zethez tartozó nők rémisztő erővé váltak, és százával, olykor ezrével gyűl­tek össze, hogy fizikailag is összecsapjanak a rendőrökkel. Az Adivaszi Nőszervezet létezése megváltoztatta a hagyományos hozzáállást, és sokat enyhített a hagyományos formákon, valamint a nők diszkrimináció­ján. Sok fiatal nő számára a Párthoz – s különösen a Gerillahadsereghez – csatlakozás, a menekülés egyik útja lett saját társadalmukból. Sushila bajtársnő az Adivaszi Nőszervezet egyik idősebb hivatalviselője mesélt a Szalva Dzsudum nőkkel szembeni dühéről. Mesélt egyik szlogenjük­ről: Hum do bibi layenge! Layenge! (Két feleségünk lesz, megcsináljuk! Megcsináljuk!) A nemi erőszak és szexuális csonkítás gyakran kifejezetten az Adivaszi Nőszervezethez tartozó nők ellen irányult. Nem egy fiatal nő azután csatlakozott a Gerillahadsereghez, hogy látta a kegyetlenségeket. Jelenleg már a gerillák 45%-át nők teszik ki.

Laxmi elvtársnő mesélte nekem, hogy látta, amint a Dzsudum har­minc házat gyújtott fel a falujában, Dzsodzsorban [Jojor]. „Akkor még nem voltak fegyvereink" – mondta. „Nem tehettünk mást, mint tétlenül néztük." Kevéssel később csatlakozott a gerillákhoz. Laxmi egyike annak a százötven gerillának, akik 2008-ban Orisszában három és fél hónap alatt keltek át a dzsungelen Najagarba [Nayagarh], hogy rajtaüssenek egy rendőrségi fegyverraktáron, ahol 1.200 karabélyt és kétszázezer töltényt zsákmányoltak.

Sumitra elvtársnő elmesélte két barátnőjének a történetét, akik az Adivaszi Nőszervezetben dolgoztak. 2009-ben épp befejezték a márci­us 8-ai nőnapi ünnepséget, együtt voltak egy kis kalyibában egy Vadgo nevű falu szélén. A rendőrök éjjel körbevették a házat és tüzet nyitottak. Kamla visszalőtt, de megölték. Parvati el tudott menekülni, de másnap megtalálták és megölték őt is.

Ez a tavalyi nőnapon történt. Íme, egy országos lap közleménye az idei nőnapról:

Elfajzott lázadók tiporják a nők jogait Sahar Khan, Mail Today, Raipur, 2010. március 7. A kormány mindent elkövetett, hogy az országban legyőzze a maoista fenyegetést. Csattiszgárban azonban a lázadók egy cso­portjának a túlélésnél fontosabb, hogy fenntartsa [a hatóságokkal szembeni] pressziót. A küszöbön álló Nemzetközi Nőnap alkalmából a Basztár-régió maoistái egyhetes „ünnepséget" kívánnak tartani, hogy támogassák a nők jogainak ügyét. Ezen önkéntes bajnokok óhaja meglepte az állam rendőrségét. Basztár főfelügyelője, T. J. Longkumer elmondta: „Még sosem találkoztam a naxaliták ilyen megnyilvánulásával, akik csak az erőszakban és a vérontásban hisznek."

Az ostobaságnak és rosszindulatnak ez a keveréke nem szokatlan. Gudsa Usendi, a Párt krónikása többet tud erről bárkinél. Kis számító­gépe és MP3-a tele van sajtóközleményekkel, cáfolatokkal, helyreigazí­tásokkal, pártirodalommal, halállistákkal, tévéadás-részletekkel, audio- és videoanyagokkal. „A Gudsa Usendiségben a legnehezebb – mondja – olyan cáfolatok kibocsátása, amelyeket sohasem tesznek közzé. Elő tudnánk hozni egy vastag kötetnyi cáfolatát azoknak a hazugságoknak, amelyeket rólunk mondanak." A felháborodás nyomát sem érezni a beszédén.

„Mi volt a legnevetségesebb vád, amit cáfolnia kellett?" Elgondolkodik.

„2007-ben ki kellett adnunk egy nyilatkozatot, ami így szólt: »Nahin bhai, hamne gai ko hathode se nahin mara« (Nem, testvér, nem öltünk teheneket kalapáccsal). 2007-ben, a Raman Szing-kormány választási ígéret gyanánt új Gai Jodzsanát (Gai Yojana; tehéntartási rendelet) je­lentett be: tehenet minden adivaszinak. Az egyik nap a tévécsatornák és újságok arról adtak hírt, hogy naxaliták megtámadtak egy tehéncsordát, és, mivel hindu- és kormányellenes nézeteket vallanak, kalapáccsal halálra verték az állatokat… El lehet képzelni, mi történt. Kiadtunk egy cáfolatot. Alig hozta le valaki. Később kiderült, hogy a férfi, akire a szóban forgó teheneket bízták, szélhámos volt. Eladta a csordát, és azt mondta, hogy lesből megtámadtuk és megöltük a teheneket." „És a legkomolyabb?"

„Oh, abból tucatnyit lehetne fölsorolni, hiszen végül is kampányt foly­tatnak ellenünk. Amikor a Szalva Dzsudum megindult, az első napon megtámadták az Ambeli nevű falucskát, felgyújtották, és aztán mindannyian – rendőrök, különleges rendőrök, a Naga Battalion (a szövetségi elitalakulat) térségbe vezényelt osztagai – tovább haladtak Kotrapal felé. Bizonyára hallott Kotrapalról? Híres falu, huszonkétszer gyújtották fel, mert lakosai nem voltak hajlandók megadni magukat. Szóval, amikor a Dzsudum elérte Kotrapalt, milíciánk már várta őket. Felkészültünk a lesből támadásra. Két különleges rendőr meghalt, hetet elfogtunk, a többi elfutott. Másnap az újságok megírták, hogy a naxaliták szegény adivaszikat mészároltak le. Volt, amelyik szerint több százat. Küldtünk cáfolatot. Senki sem publikálta."

Megkérdeztem, mi történt az elfogott hét emberrel. „A területi bizottság dzsan adalatot [jan adalat, népbíróság] hívott össze. Négyezer ember vett rajta részt. Meghallgatták a teljes történetet. Két különleges rendőrt halálra ítéltek, ötöt figyelmeztettek és elengedtek. A nép döntött. A nép a besúgók jelenlétében – ami mára súlyos problémává nőtt – tárgyalta meg az ügyet, és azt mondta: »Iska hum risk nahin le sakte.« (Nem vál­lalhatjuk a kockázatot, hogy megbízzunk ebben az emberben.) Vagy azt: »Iska risk hum lenge.« (Vállaljuk annak a kockázatát, hogy megbízunk ebben az emberben.) A sajtó mindig csak olyan besúgókról cikkezik, akiket megöltek, olyanokról viszont, akiket szabadon eresztettek, soha nem ír. Így aztán mindenki azt hiszi, hogy a dzsan adalat valamiféle vérszomjas intézmény, amely mindig mindenkit halálra ítél. Pedig a cél nem a bosszú, hanem az életek megmentése. Persze, vannak problé­mák, követtünk el súlyos hibákat, még olyat is, hogy nem a megfelelő embert öltük meg, mert azt hittük, álcázott rendőr, de a médiában nem így mutatnak be minket."

A dobok hangja egyre erősödött. Elérkezett a Bhumkal-ünnepség ideje. Kisétáltunk a földekre. Alig hittem a szememnek. Tengernyi volt az ember, a legvadabb és legcsodálatosabb emberek a legvadabb és legcsodálatosabb ruhákban. Öregek, gyerekek az égbe szökő vörös boltív alatt. Leng elvtárs beszélt és még a Népi Kormányok néhány tisztviselője. Köztük Niti elvtársnő, aki 1997 óta tart a Párttal, és egyma­gában akkora „fenyegetést" jelent, hogy 2007-ben több mint 700 rendőr vette körül Innar faluját, mert azt hallották, hogy ott van. Niti elvtársnőt nem azért tartják veszedelmesnek, mert olyan sok rajtaütést vezetett volna (habár megtette), hanem azért, mert adivaszi nő, akit szeretnek a falusiak és valódi inspirációt jelent a fiatalok számára. Miközben beszél, AK géppisztolya a vállán lóg.

Az emberek mérföldeket gyalogolnak napokon át, hogy ünnepeljenek és énekeljenek, hogy madártollat tűzhessenek a turbánjukba, virágot a hajukba, hogy egymás köré fonják a karjukat, mahuát igyanak¹⁹ és át­táncolják az éjszakát. Senki sem táncol vagy énekel egyedül. Ez bármi másnál jobban kifejezi azzal a civilizációval szembeni dacukat, amely el akarja őket törölni.

Nem tudom elhinni, hogy mindez a rendőrök orra előtt történik – a Zöld Vadászat Akció közepén.

Eleinte a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereghez tartozó elvtársak csak nézték a táncolókat, oldalt állva puskáikkal. Később azonban megmoz­dultak és egyesével csatlakoztak a táncolókhoz.

Mao elnök. Ő is itt van. Kicsit magányos ugyan, de jelen van. A vörös kárpitra akasztották fel a képét. Marxét is. Mellettük lóg Charu Majumdarnak, a naxalita mozgalom alapítójának és legfőbb teoretiku­sának portréja. Beszédeiben fetisizálta az erőszakot, a vért, a mártí­romságot, és gyakran használt olyan durva nyelvezetet, ami már-már magában is genocídium.

Miközben Charu Mazumdar arról szónokolt, hogy „Kína elnöke a mi elnökünk, Kína ösvénye a mi ösvényünk", a naxaliták hallgattak, amikor Jahya Khán tábornok népirtást követett el Kelet-Pakisztánban (Bangla­desben), mivel abban az időben Kína Pakisztán szövetségese volt. Akkor is csendben maradtak, amikor a vörös khmerek uralma és az általuk elkövetett genocídium rázta meg Kambodzsát. Hallgattak a kínai és az orosz forradalom hallatlan túlkapásairól. Hallgattak Tibetről. A naxalita mozgalomban is voltak erőszakos túlkapások, és lehetetlen igazolni mindazt, amit cselekedtek. Na de mérhető-e bármi is azokhoz az aljassá­gokhoz és borzalmakhoz, amiket a Kongresszus Párt és a BJP²⁰ követett el Pandzsábban, Kasmírban, Delhiben, Mumbaiban, Gudzsarátban…?

Kína útja mára megváltozott. Kína immár birodalmi hatalom, amely zsákmányul ejt más országokat, más népek javait. A Pártnak azonban még mindig igaza van – csupán nézeteit változtatta meg.

Amikor a Párt a kérő – ahogyan Dandakaranyában -, és a népnek udvarol, figyelve annak minden kívánságára, akkor valóban néppárt, s így a hadserege valóban néphadsereg. A forradalom győzelmét követően azonban frigyükből könnyen válhat keserves házasság. Előfordulhat, hogy a néphadsereg a nép fölé kerül. Ma Dandakaranyában a Párt célja, hogy a bauxitot a hegyekben megőrizze. Mi lesz, ha holnap megváltoz­tatja a nézetét? Na de megtehetjük, megengedhetjük, hogy a jövő tegyen bennünket mozdulatlanná a jelenben?

Éberen feküdtem, s Charu Mazumdar és a Maoista Párt tézisén elmélkedtem magamban a „permanens háború"-ról. Emiatt gondolják, hogy a maoisták ajánlata a béketárgyalásokról csupán megtévesztés, trükk, hogy lélegzethez jussanak és újrafegyverkezzenek, s aztán visszatérjenek a permanens háborújukhoz. De vajon csak a maoisták hisznek a permanens háborúban? Miután India szuverén nemzetté vált, rögtön birodalom is lett, területeket annektált, háborút indított. So­hasem habozott a katonai beavatkozás eszközéhez folyamodni, hogy politikai problémákat oldjon meg – Kasmírban, Haiderabadban, Goán, Nagaföldön, Manipurban, Telanganában, Asszamban, Pandzsábban, a naxalita felkelés ellen, Nyugat-Bengálban, Andra Pradesban – és most Közép-India törzsi területein. Tízezreket öltek meg, milliókat kínoztak meg – büntetlenül. Mindezt a demokrácia mosolygós álarca mögött. És kik ellen vívták ezeket a háborúkat? Muszlimok, keresztények, szikhek, kommunisták, dalitok, a törzsi népek és mindenekelőtt a szegények ellen, akik követelték a jussukat, ahelyett, hogy elfogadták volna a morzsákat, amiket szórtak nekik. Nehéz nem észrevenni, hogy az Indiai Állam alap­vetően egy felsőbb kasztbeli Hindu Állam (bármely párt van is éppen hatalmon), amely ellenségesen viszonyul minden „más" iránt. Ez küldte a nagákat és a mizokat Osattiszgárba harcolni, a szikheket Kasmirba, a kasmiriakat Orisszába, a tamilokat Asszamba és így tovább. Ha ez nem egy „permanens háború", akkor micsoda?

Kellemetlen gondolatok egy gyönyörű, csillagos éjszakán. Sukhdev elvtárs mosolyog magában, az arcát a számítógép monitora világítja meg. őrült munkamániás.

Megkérdezem, mi olyan vicces. „Eszembe jutottak azok az újságírók, akik a tavalyi Bhumkal-ünnepségen vettek részt. Egy-két napra jöttek. Az egyik lefényképeztette magát az AK-mmal, és amikor hazamentek, gyilkoló gépeknek vagy hasonlóknak neveztek minket."

A mezőn beleszaladtam az orvos elvtársba. Kis orvosi „rendelőt" veze­tett a tánctér szélén. Megkérdeztem tőle, milyen az egészségügyi helyzet Dandakaranyában. A válaszától megfagyott bennem a vér. A legtöbb embernek, akit megvizsgált, még a Gerilla Hadsereghez tartozóknak is, a hemoglobinszintjük öt és hat közötti értéket mutat, míg egy átlagos indiai nőnél ez tizenegy lenne. A gyerekek a protein- és energia bevitel elégtelensége folytán alultápláltságban szenvednek, amit Kwashior-kórnak neveznek. (Később megnéztem a szótárban. Az elnevezés a ghánai ga nyelvből származik: olyan „betegség, amit a gyermek akkor kap, amikor új baba születik". Arról van szó tehát, hogy az idősebb gyer­mek nem kap több anyatejet, viszont elegendő másfajta ételhez sem jut, ami megfelelő táplálását biztosítaná.) „Ez errefelé járványos méreteket ölt, mint Biafrában" – mondta az orvos. „Sok faluban dolgoztam már, de ilyet sose láttam." Ezen kívül ott van még a malária, a csontritkulás, a bélféreg, komoly fül- és fogfertőzések, valamint a meddőség, amelyet a pubertáskori alultápláltság okán a menstruációs ciklus megszűnése okoz. „Nincsenek kórházak az erdőben, ha nem számítjuk azt az egyet vagy kettőt Gadcsiroliban. Se orvosok. Se gyógyszerek."

Már indult is kicsiny csapatával egy nyolc napos útra, Abudzshmadba [Abujhamad]. ő is „dresszben" van, így ha rátalálnak, megölik.

Raju elvtárs figyelmeztet, hogy nem biztonságos továbbra is itt tábo­roznunk. Indulnunk kell. Hosszas búcsúzkodásba kerül, mire elhagyjuk a Bhumkalt. Sohasem veszik könnyedén a búcsúzást, az érkezés és távozás üdvözlő szertartásait, hiszen tudják mindannyian, hogy a „még találkozunk" éppenséggel azt is jelentheti „sosem látlak újra".

Új gyalogolunk hát. Napról napra könnyebb. Ezúttal egy folyó mellett táborozunk. Férfiak és nők külön csoportban mennek fürödni. Este Raju elvtárs egy egész köteg „kekszet" kapott kézhez.

Néhány újság is érkezett. Sok hír van a naxalitákról. Egy hangos szalagcím tökéletesen írja le a hangulatot: „Khadedo, Maaro, Samarpan Karao", „Felszámolni, megölni, megadásra szorítani őket". Alatta pedig ez áll: „Vaarta ke liye loktantra ka dwarkhula hai", „A demokrácia ajtaja mindig nyitva áll a tárgyalások előtt". Egy másik cikk szerint a maoisták cannabist termesztenek, hogy pénzhes jussanak. Egy harmadik cikk azt állítja, hogy az a terület ahol éppen táboroztunk s amelyen nemrég gyalogoltunk át, teljesen a rendőrség ellenőrzése alatt áll.

A fiatal kommunisták magukhoz vették a cikkeket, hogy gyakorolják az olvasást. Körbesétáltak a táborban és maoista-ellenes cikkeket olvastak fel egy rádióbemondó hanghordozásával.

Új nap, új hely. Uszir (Usir) falu külterületén táboroztunk hatalmas mahuafák alatt. A mahua épp virágba borult ,és nagy, sápadtzöld szirmait ékszertakaróként hullatta a földre. A levegő mámorító illattal telt meg. A gyerekeket vártuk a batpali [Bhatpal] iskolából, amelyet az ongnaari ösz-szecsapás után zártak be. Azóta rendőrtáborrá alakították, a gyerekeket hazaküldték. Ugyanez történt az iskolákkal Nelwadban, Mundzsmettában [Moonjmetta], Edkában, Vedomakotban és Danorában [Dhanora] is.

Niti elvtársnő és Vinod elvtárs hosszú úton vezetett minket, hogy megnézhessük a vízgazdálkodási rendszert és az öntözőtavat, amit a helyi Népi Kormány épített ki. Niti elvtársnő mesélt a mezőgazdasági problémákról, amikkel szembe kellett nézniük. A földnek mindössze 2%-a van öntözve. Abudzshadban szántásról tíz évvel ezelőtt nem is hallottak még. Gadcsioriban viszont hibrid vetőmagok és kémiai növény­védő szerek szegélyezik az utat. „Sürgős segítségre van szükségünk a mezőgazdasági hivatalban" – mondta Vinod elvtárs. „Szükségünk lenne olyan emberekre, akik ismerik a magokat, a természetes növényvédő szereket. Kis segítséggel sokat tehetnénk."

Ramu elvtárs a Népi Kormányokhoz tartozó területen földet művel. Büszkén vezet körbe a földjén, ahol rizst, padlizsánt, gongurát, hagymát és karalábét termeszt. Azután ugyanakkora büszkeséggel mutat nekünk egy hatalmas, ám csontszáraz öntözőmedencét. Ez meg mi? „Ebbe még az esős évszakban sem került víz. Rossz helyre ásták"- mondja, és mosoly ömlik szét az arcán. „Ez nem a miénk. Ezt a Fosztogató Kor­mány ásatta." Két párhuzamos rendszer működik itt, a Népi Kormány és a Fosztogató Kormány.

Eszembe jut, amit Venu elvtás mondott: „Meg akarnak törni bennünket. Nem csak azért, mert az ásványainkra ácsingóznak, hanem mert mi alternatív modellt ajánlunk a világnak."

Ez még nem alternatíva, ez a Gram Szvarádzs²¹ elképzelése – puská­val. Túl sok itt az éhség és a betegség. Mindazonáltal megteremtették egy alternatíva lehetőségét. Nem a világ, hanem önmaguk számára. Dandakaranya számára. Ez a világ legjobban őrzött titka. Lefektették alapjait egy alternatívának – saját megsemmisülésükkel szemben. Ellen­szegültek a történelemnek. Szükségük van segítségre és gondolatokra, szükségük van orvosokra, tanárokra, parasztokra.

Nem háborúra.

De ha a háború az egyetlen, ami jut nekik, hát vissza fognak vágni.

Az elkövetkező néhány napban olyan nőkkel találkoztam, akik az Adivaszi Nőszervezetben dolgoztak, különböző hivatalviselőkkel, meg­gyilkolt emberek családtagjaival, és egyszerű emberekkel is, akik csupán igyekeznek lépést tartani az élettel és ezekkel a szörnyű időkkel.

Találkoztam három nővérrel – Sukhiari, Sukdai és Sukkali -, nem voltak éppen fiatalok, talán negyvenes éveikben járhattak. Tizenkét éve tagjai a Adivaszi Nőszervezetnek. A falusiak rájuk bízták magukat a rendőrséggel szemben. „Amikor valakit elvisznek – meséli Sukdai – azonnal indulnod kell, és vissza kell ragadnod. Még mielőtt megírnák a jelentést. Ha már beírták a könyvükbe, ez nagyon nehézzé válik."

Sukhiarit gyerekként elrabolták és egy idősebb férfival kényszerítették házasságra. Megszökött és azóta a nővérével él. Most tiltakozásokat szervez, találkozókon mond beszédet. Férfiak függenek a védelmétől. Megkérdeztem, mit jelent számára a Párt. „Naxalvaad ka matlab hamara parivaar", „Naxalvaad a mi családunk" – feleli. „Amikor támadásáról értesülünk, mintha a saját családunkat érné sérelem". Megkérdeztem, tudja-e ki volt Mao. Szégyenlősen mosolygott és azt mondta: „Vezér volt. Az ő látomásáért dolgozunk."

Találkoztam Somari Gawde elvtársnővel. Húsz éves és máris túl van egy kétéves dzsagdalpuri börtönbüntetésen. 2007. január 8-án Innar falu­jában volt, amikor 700 rendőr kordont vont a falu köré, mert azt hallották, hogy Niti elvtársnő ott van. Ott is volt, épp akkortájt távozott, amikor a rendőrök érkeztek. A falusi milícia viszont, amelynek Somari is a tagja volt, maradt. A rendőrök hajnal körül nyitottak tüzet. Két fiút megöltek. Aztán még hármukat kapták el, két fiút, és Somarit. A fiúkat megkötöz­ték és lelőtték. Somarit majdnem halálra verték. A rendőröknek volt egy traktoruk utánfutóval, abba rakták a holttesteket. Somarit a tetemek közé ültették és így vitték Narayanpurba.

Találkoztam Ohamrival, Dilip elvtárs édesanyjával. Fiát 2009. július 6-án lőtték agyon. Azt mondta, hogy miután a rendőrök a fiát megölték, egy rúdra kötözték, mint valami állatot, és magukkal vitték a holttestét. Szükségük volt a tetemre, hogy megkapják a pénzjutalmat. Ohamri egész úton mögöttük futott egészen a rendőrörsig. Mire odaértek, már nem volt ruha a testen. Útközben – mondta Ohamri – otthagyták a tetemet az út szélén, amíg betértek egy dabába (dhaba) teára és süteményre.

Képzeljék el ezt az anyát egy pillanatra, ahogyan követi a fia holttestét az erdőn át, tisztes távolságban maradva, hogy kivárja, amíg a gyilkosai megisszák a teájukat. Nem engedték neki, hogy visszavigye a holttestet, így nem adhatott a fiának megfelelő temetést. Csak annyit engedtek meg, hogy egy maréknyi földet dobjon a gödörbe, ahová a fiát temették a többiekkel együtt, akiket aznap megöltek. Chamri azt mondja, bosszút akar állni. „Badla ku badla", „Vért vérért."

Találkoztam a Marszkola [Marskola] Népi Kormány választott képvi­selőivel, akik hat falut irányítanak. Így írták le a rendőrportyákat: éjszaka jönnek, 300-an, 400-an, néha 1000-en is. Kordont vonnak a falu köré, és csendben fekszenek. Hajnalban elkapják az első embereket, akik kimennek a mezőre, és élő pajzsként használják őket, hogy megmutas­sák nekik a robbanó csapdákat. Amikor a rendőrök betörnek a faluba, rabolnak, fosztogatnak és felgyújtják a házakat. Kutyák vannak velük, hogy elkapják a menekülőket.

Ebben a csendesnek látszó erdőben, úgy tűnik, az élet mostanra teljesen militarizálódott. Piacra menni – katonai hadművelet. A piac tele van mukbirokkal [mukhbir], besúgókkal, akiket a rendőrség pénzzel csábított el falujukból. Azt hallottam, létezik egy mukbir mohalla, egy besúgókolónia Narayanpurban, ahol legalább 4000 mukbir él. A pa­tikusuknak megtiltották, hogy az embereknek kis mennyiségnél több gyógyszert adjanak el. Az állami ellátó rendszer alacsony árú élelmi­szerei, mint a cukor, rizs, benzin, közraktárakban vannak, vagy közel a rendőrőrsökhöz, hogy a legtöbben ne tudják megvenni őket.

A genocídiumok megelőzéséről és szankcionálásáról szóló ENSZ-egyezmény 2. cikkelyének meghatározása szerint a genocídium:

Bármely olyan tevékenység, amit azzal a szándékkal követnek el, hogy elpusztítson, részben vagy egészben, egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, úgymint: a csoport tagjainak meggyilkolása, sú­lyos fizikai vagy mentális sérülés okozása a csoport tagjainak, a csoport életszínvonalában szándékosan okozott kár, arra számítva, hogy ez a csoport egy részének vagy egészének fizikai megsemmisüléshez vezet; vagy a csoporthoz tartozó gyermekek erőszakos átkényszerítése egy adott csoporttól egy másikhoz.

Úgy tűnt, aki járni tud, előbb-utóbb találkozott már velem. Fáradt voltam. Sorakozó. Valaki bekapcsolta a rádiót. A BBC szerint volt egy rajtaütés a keleti határvadászok tábora ellen Lalgarban [Lalgarh], Nyugat-Bengálban. Hatvan motoros maoista. Tizennégy rendőr meg­halt, tíz eltűnt. Fegyvereket szereztek. Öröm morajlását hallani a sorok között. Kishenjit, a maoista vezetőt interjúvolták. Mikor fejezik be az erőszakot és ülnek tárgyalóasztal mellé? Amikor lefújják a Zöld Vadászat műveletet. Bármikor. Mondja meg Chindabramnak, hogy tárgyalunk. A következő kérdés: Taposóaknákat fektettek le, erősítést hívtak. őket is Megtámadják? Kishenji: Természetesen, különben az emberek en­gem kergetnek el. (Nevetés a háttérben.) Sukhdev, a sajtófigyelő közli: „Mindig taposóaknákat mondanak. Mi nem használunk taposóaknát. IED-t²² használunk."

Másnap éjjel a rádióban hírek egy másik naxalita támadásról. Ez Dzsamuiban [Jamui], Biharban történt. Azt mondják, 125 maoista megtámadott egy falut és megölt tíz embert, megtorlásul, amiért a kora törzs informálta a rendőröket, ami hat maoista halálához vezetett. Persze,tudjuk, hogy a médiahír lehet igaz is, meg nem is. Ha igaz, akkor a tett megbocsáthatatlan. Radzsu és Szuhdev elvtársak kimondottan kényelmetlenül érezték magukat.

A Dzsarkandból és Biharból érkező hírek zavaróak. Emlékeztetnek rá, milyen könnyen tud kártékonnyá válni a fegyveres harc eszméje, ha lumpen elemek kegyetlenkedéseibe vagy kasztok, közösségek és vallási csoportok közötti viszályokba torkollik. Az Indiai Állam, intézményesítve az igazságtalanságot, a belső nyugtalanság puskaporos hordójába taszította az országot. A kormány téved, ha azt hiszi, hogy „irányított gyilkosságokkal" lefejezheti az Indiai Maoisták Kommunista Pártját, és ezzel véget vethet az erőszaknak. Másrészt, ha az erőszak eszkalálódik, senki sem marad, akivel a kormány tárgyalhatna.

Az utolsó néhány napomon az Indravati folyó buja és gyönyörű völ­gyében kanyarogtunk. Ahogy a hegyek közelébe értünk, láttunk egy másik menetoszlopot is gyalogolni ugyanabba az irányba, a folyó másik oldalán. Azt mondták, egy gátellenes tiltakozó gyűlésre igyekeznek Kudur faluba. Fegyvertelenek. Helyi gyűlés a völgyért. Csónakba szálltam és csatlakoztam hozzájuk.

A bodgati [Bodhgat] gát miatt víz alá kerülne az egész terület, amin napok óta gyalogoltunk. Több mint száz falu. Ez lenne a terv? Kiön­teni az embereket, mint a patkányokat, hogy aztán az acélüzemek Lohandigudában, valamint a bauxitbányák és az alumínium-finomító a Keskal [Keshkal] hegyen kapják meg a folyót?

A gyűlésen az emberek, akik mérföldekről jöttek ide, ugyanazt mond­ják, mint amit már évek óta hallunk. Inkább árasszanak el, de nem mozdulunk!

Volt idő, amikor azt gondolni, hogy a nagy gátak a modern India temp­lomai, talán tévedés volt, de érthető tévedés. Manapság, mindazok után, ami történt, s amikor tudjuk, mit teszünk, azt kell mondjuk: a nagy gátak az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények.

Az utolsó éjszakán a hegy lábánál táboroztunk. Felmásztunk rá egy kicsit, hogy rápillantsunk az útra, ahol a motorbicikli fel fog majd venni. Megérkezett a dzsungelposta. Két „keksz" nekem. Egy vers és egy pré­selt virág Narmada elvtársnőtől és egy bájos levél Maase-tól.

Sukhdev elvtárs megkérdezte, letöltheti-e a zenét az iPodomról a számítógépére.

A belügyminiszter burkoltan megfenyegette azokat, akik a maoistáknak szándékosan vagy akaratlanul szellemi vagy anyagi támogatást nyújta­nak. A zenemegosztás vajon ideszámít?

Hajnalban búcsút mondtam Madhay elvtársnak, Joorinak, a fiatal Mangtunak és a többieknek. Niti elvtársnő, Sukhdev elvtárs, Kamla és még öten felkísértek a hegyre. Amint elindulunk, Niti és Sukhdev, mintegy mellékesen, egyszerre kibiztosítják az AK-ikat. Most először látom, hogy ezt teszik. Közeledünk a „határhoz". „Tudod mi a teendő, ha tűz alá ke­rülünk?"- kérdezte Sukhdev csak úgy, mintha ez volna a világ legtermé­szetesebb dolga. „Igen" – feleltem. „Azonnal belekezdek egy bejelentés nélküli éhségsztrájkba." Sukhdev egy kőre huppant és nevetett.

Körülbelül egy órát másztunk. Az út fölött leültünk egy sziklaperemen, teljesen elrejtőzve, mint valami rajtaütésen; figyeltük a motorbiciklik hang­ját. Amikor odaértek, a búcsút rövidre kellett fogni. Lal salaam, elvtársak.

Amikor visszanéztem, még mindig ott voltak. Integettek. Emberek, akik az álmaikkal élnek, amíg a világ nagy része a rémálmaival küzd. Éjjelenként erre az útra gondolok. Az éjszakai égre, az erdei ösvényekre. Látom Kamla elvtársnő sarkát a kopott sarujában, ahogy az elemlámpám megvilágítja. Tudom, valahol épp mozgásban van: menetel, nem csupán önmagáért, hanem azért is, hogy a reményt mindannyiunk számára életben tartsa.

(Fordította: Rónaháti Cecília)

Eredeti megjelenés: Outlook magazin [India], 2010. március 29. http://www.outlookindia.com/printarticle.aspx?264738. A cikket rövidítve közöljük.

Fordítói jegyzetek

A eredeti szövegben előforduló indiai hely-, intézmény-, szervezet- stb. neveket, elnevezéseket fonetikus átírásban közöljük, első előfordulásukkor zárójelben megadva az angol változatot is. A személyneveknél meghagytuk az angol átírást, amelyeken a szövegben előforduló közéleti személyek Indiában és Indián kívül ismertek.

¹ Tika: a tilaka, tilak vagy tika a hindu hagyományban a harmadik szemet szim­bolizáló festett pont a homlokon, esetleg a fej felső részén. Ünnepi alkalmakhoz kapcsolódón vagy – irányzattól függően – minden nap is viselhetik.

² A ho, az oraon, a munda, a kol népek a Kelet-Indiában élő adivaszik, őslakosok közé tartoznak, és elsősorban Dzsarkandban, Orisszában és Nyugat-Bengálban élnek. A zamindárok a mogul korszakban adószedők voltak; ez az adminisztratív rendszer, amelynek révén a britek is gyakorolták uralmukat, csupán India függet­lenné válásával szűnt meg.

³ Corporate social responsibility.

⁴ Az Indiai Ifjúsági Kongresszus (Indian Youth Congress, IYC), saját jelsza­va szerint, a politika megtisztítására vállalkozik. A Nemzeti Kongresszus Párt (National Congress Party) ifjúsági tagozata, 2009-es adat szerint, húszmillió tagjával a világ legnagyobb ifjúsági szervezete. 1947-től létezik, akkor még mint az anyapárt része tevékenykedett. Később, Indira Gandhi miniszterelnöksége idején vált önálló erővé.

⁵ Rahul Gandhi, az Uttar Prades-i [Uttar Pradesh] Amethi képviselőjeként az Indiai Parlament tagja, a Kongresszus Párt főtitkára, 1970-ben született Indira Gandhi egykori miniszterelnök unokájaként, Radzsiv Gandhi korábbi miniszter­elnök és Sonja Gandhi, későbbi elnök fiaként. A nép hercegének családja nagy múltja miatt nevezik, ám nevéhez éppúgy kapcsolódnak politikai elvárások, mint kisebb-nagyobb botrányok.

⁶ A Horlicks malátával kevert tejet gyárt Új-Zélandon, Indiában és Pakisztánban. Említésre érdemesnek a szerző valószínűleg a helyzet fonáksága miatt tartotta, hiszen a termék esti fogyasztását gyerekeknek nyugodt éjszakai pihenésük elő­segítésére szokták javasolni.

⁷ INSAS: India small arms system, az indiai kézi lőfegyverek családjába gépka­rabély, könnyű géppuska és karabély tartozik, melyek mindegyike NATO-szabvány szerinti munícióval tölthető. 1997-ben kezdték meg a gépkarabélyok sorozatgyár­tását, az AK-47-es Kalasnyikovot alapul véve, de számos módosítással, amelyeket elsősorban a korábbi kelet-német és belga modellek mintájára eszközöltek.

⁸ SLR: self-loading rifle, félautomata puska.

⁹ Krantikari Adivasi Mahila Sangathan (KAMS).

¹⁰ Baba Amte: Murlidhar Devidas Amte (1914-2008). Jogászként segítette az India függetlenségéért küzdőket, majd három évet töltött el Mahatma Gandhi asramjában. Élete végéig az ő követője maradt, aki harcolt a társadalom szélére kerültekért, leprakórházat alapított, megfelelő helyet alakított ki fogyatékkal élők számára, felhívta a figyelmet számos társadalmi problémára.

¹¹ A Ramakrisna-misszió 1897-ben alapított önkéntes jótékonysági szervezet, amely a Ramakrisna vagy Vedanta mozgalomból táplálkozik. A misszió kiemelt munkát folytat az egészségügy, az oktatás, a törzsi jólét, a katasztrófaelhárítás és a vidéki gazdálkodás segítésének területén.

¹² Kétszer születettek: dvidzsák, az első három varnába tartozók.

¹³ Oror: kb. tízmilliós egységet jelent a hindiben és urduban.

¹⁴ Lakh: a hindiben kb. százezres egységet jelöl.

¹⁵ Strategic hamleting.

¹⁶ Raman Singh, Csattiszgar jelenlegi főminisztere, a BJP, a Bharatiya Janatana Párt színeiben. 1952-ben született, ayurvédikus orvoslásból diplomázott, 1999-ben került be a Parlamentbe. Előbb a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, majd 2003-tól Osattiszgar állam elnöke lett. A Szalva Dzsudum akcióit éppúgy támogatta, mint egyébként politikai ellenfelei is, és 2005-ben betiltotta a naxalita mozgalmat. Az állam Tiszta Embereként, „Mr Clean"-ként tartják számon, utalva ezzel erős és hatékony korrupcióellenes fellépésére, amelynek 2008-as újraválasztását is nagymértékben köszönheti.

¹⁷ SPO: special police officer.

¹⁸ Pancsajat: kaszttanács, de legalábbis a közösség tanácsa. Dél-Indiában jel­lemzőbbnek mondják. Minden kasztnak van saját önkormányzata, amelybe még papok sem szólhatnak bele. Az alsóbb kasztokra jellemző, hogy az önkormányzat szervezettebb. A tanács rendszerint a legnagyobb családok fejeiből áll, a tagság öröklődhet vagy választással is betölthető lehet. Csak az egész közösséget érintő kérdésekkel kapcsolatban szokott döntést hozni. (Susan Bayly: Caste, Society and Politics in India from the Eighteenth Century to the Modern Age. Oambridge University Press, 2001.)

¹⁹ Mahua: Madhuca latifolia vagy Massia latifolia, nagy gazdasági értékkel rendelkező fás szárú növénye Indiának, amelynek apró gyümölcsét sokoldalúan hasznosítják. Növése gyors, a húsz méteres magasságot is elérheti. Magvait fel­használják olaj sajtolására bőrápoló- és tisztítószerekhez, szappanhoz, fűtőanyag­ként; virágát alkoholos ital készítésére használják; kérgét gyógyhatásáról ismerik. Sokoldalúsága miatt a törzsi társadalomban több helyen szentként tartják számon.

²⁰ BJP: Bharatiya Janatana Party, Indiai Néppárt, amelyet 1980-ban alapítottak és India második legnagyobb politikai pártjává nőtte ki magát. Elveiben alapvetően a jobbközép pártok vonalvezetését követi, támogatja a konzervatív szociálpolitikát, a szabadpiaci kapitalizmust és az erős honvédelmet.

²¹ Gram Szvarádzs: a falusi önigazgatás (önellátás, önvédelem stb.) Mahatma Gandhi által 1942-ben kidolgozott koncepciója.

²² IED: Improvised explosive device: házilagosan készült robbanószerkezet.

Tartalmas könyvecskét írt Galló Béla, midőn az elmúlt húsz év pers­pektívájából az újkapitalizmus régi világának biztonság- és geopolitikai viszonyairól, továbbá nemzeti külpolitikánk jellemző összetevőiről érte­kezett. A szerző a globalizációs kor posztjaltai viszonyait tekinti át. Hazai perspektívából „az utolérni" (a Nyugatot) és „túlélni" (az emberi civilizációt veszélyeztető társadalmi praktikákat) közel sem könnyű feladatairól van szó. A rendszerváltás utáni magyar társadalom ugyanis olyan körülmé­nyek közé került, amelyben egy új típusú világrendre volna szükség, ez azonban várat magára.

A szerző esszének tekinti tanulmányát, közelebbi műfaji meghatározás nélkül. Tudományos problémákat közérthető formában és egyéni irodalmi stílusban boncolgat. A szaktudományos terminológia és bizonyítottság ebben a műfajban lehet „soft", miként Montaigne sem élt a XVI. század­ban „hard" eszközökkel (hogy ezt a számítástechnikai fogalomhasznála­tot vetítsük vissza – a szemléletesség kedvéért – a műfaj klasszikusára). Az esszé műfaján belül nem új hipotézisek felvázolása teszi a munkát jelentőssé, hanem sokkal inkább az, hogy értékes elemzésekkel áttekin­tő, összefoglaló tablót fest, ahol az útkeresésnek is helye van. Erre tesz Galló eredményes kísérletet.

A szerző a modern világ akut kríziseit diagnosztizálva a holisztikus szemlélet elkötelezettje, amit közel hoz a rendszerkritikai megközelítés­hez. Megítélése szerint világrend nélküli állapotban élünk, mert nincsenek adekvát válaszok a globalizációs kor kihívásaira.

Itt mi arra vállalkozunk, hogy érzékeltessük az írás problémavilágát, kiemeljük a világállapot bemutatásának gallói jellemzését, és néhány kritikai észrevételt, vitapontot fogalmazzunk meg.

A globalizáció teremtette új viszonyok jellemzésében Galló nem osztja a nemzetközi kapcsolatok elméletének idealista – funkcionalista, neofunkcionalista, globalista – álláspontjait. Vagyis azt, hogy a korlátlan önzés alapján terjeszkedő vállalatbirodalmak és a nemzetállami szabá­lyozások alól kibújt pénzpiaci szereplők a nemzetállamokat háttérbe szo­rítva csökkentik a nemzetközi intézmények és politika hatalomelvűségét, ezzel érvényesítve a gazdaság kooperatív logikáját, aminek nyomán a konfliktusok technicizálódnak és a „világ békés hálózatok finom szöve­dékévé szelídül" (32. o.). Semminemű hálózatosodás – lett légyen szó a nyilvános G 20-akról vagy a titkosan ülésező Bilderberg-csoportról, a nyugati világ valóságos globális uralkodó osztályának tömörüléséről – nem kapcsolja ki az államközi viszonyokat és azok mérvadó szereplőit geopolitikai aspirációikkal. Az USA, az EU, Kína és a 2001 óta létező Sanghaji Csoport, valamint Oroszország kerül itt jellemzésre. Galló egyben bemutatja a transzatlanti blokkon belül létező, nálunk szívesen elhallgatott komoly feszültségeket is. (96-107. o.) Így Raymond Aronnak az európai identitás hiányára vonatkozó egykori fricskázását („Ki látott már európait?"), amelyre még lehet válaszolni. Látott a mi József Attilánk, amikor a Thomas Mann üdvözlését zárta. („Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen./Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen/néz téged, mert örül, hogy lát ma itt/fehérek közt egy európait.") A módszertani válasz pedig ez: ahogy a gyümölcs csak a körtében, almában, szőlőben, dióban létezik, nem elkülönült formában, azonképpen az európaiság hordozói is csak az európai népek lehetnek, spanyolként, hollandként, olaszként, németként, franciaként, magyarként stb. Szintén feszültséget mutat a régi és új Európa viszonya az iraki háborúhoz, valamint az erre reagáló amerikai distinkciók. Szívesen feledtetné az olajkészletek feletti amerikai ellenőrzés szuperhatalmi ambícióját az új Európa igénylése. Tapasztal­ható, hogy a német-orosz közeledés ellen is szövetségeseket keresnek (lengyeleket vagy éppen magyarokat) a tengerentúlon. De a Vajdaság bombázása is jól mutatja a transzatlanti szövetség törésvonalait, egyben az európai politikai egység magas fokú hiányát és a korlátozott cselek­vőképességet.

A nagyobb egésztől annak belső összetevői felé haladó elemzések kitérnek a majdnem egyetlen talpon maradt nemzetállam, de egyben gyengülő szuperhatalom önképének jellemzésére. Majd nemzeti moz­gásterünk feltérképezése következik.

A magyar külpolitika közelmúltját elemző fejezet nemcsak terjedelmileg a legnagyobb, hanem az egyik legérdekesebb témát kínálja. A holisztikus elemzés szükségességét Kosáry Domokost idézve támasztja alá, ami­kor a magyar történelmi tudat hibájaként konstatálja, hogy az országot valaminő külön szigetként fogja fel, lemondva ezzel az összeurópai és egyetemes történeti folyamatokba ágyazódó, a nagypolitikai tenden­ciákat figyelembe vevő elhelyezésről. Földrajzilag Európa közepén, történelmileg és geopolitikailag a nemzetközi környezettől igen erős függésben, mindig a Kelet nyugati vagy a Nyugat keleti határvonalaként (limes ország) léteztünk. Az ilyen ütköző zónában a külpolitikai kiszámít­hatóságnak viselkedési standarddá kell/kellene válnia. Az elmúlt húsz év konzervatív kormányai (1990-94, 1998-2002) inkább az ország területi határain kívül élő kisebbségekre, és az általuk sajátosan értelmezett re­gionális politikára helyezték külpolitikájuk fő hangsúlyát, elfelejtve, hogy a térségben nem mi, hanem Lengyelország került a regionális középha­talom státusába. A magyar kisebbségeknek csak árt, ha a kisantantot tá­masztják fel illuzórikus törekvések. A szocialista-liberális adminisztrációk a nyugati integrálódást priorizálták, helyesen kiszélesítették a környező országokkal az alapszerződéseket, miközben ügyetlenül átengedték ellenzéküknek a nemzeti érzelmek kisajátítását. Az egységes és nemzeti érdekeinket a világ folyamatai felől korszerűen értelmező külpolitikai doktrína sajnos várat magára – állítja a szerző.

Itt térhetünk ki a semlegesség kérdésére, melyet a tanulmány két mondattal intéz el. „Amikor 1991. június 19-én az utolsó szovjet alakulat is elhagyta az ország területét, a szuverenitását visszanyert állam előtt megnyílt az út a transzatlanti szervezetekbe integrálódásra. A pillanatnyi­lag előállt geopolitikai vákuumban elvi lehetőségként felvetődött ugyan az ország semleges státusa, de a mértékadó pártok egyértelműen a transzatlanti elkötelezettségekben jelölték ki Magyarország Nyugat-po­litikájának kívánatos lényegét." (115. o.) Számunkra éppen a holisztikus módszer alkalmazásának elfogadása okán ez kissé elnagyolt jellemzés. A semlegesség hívó szava 1956-ban és 1989-ben egyaránt a hamis tudat jelensége volt. Mozgósított, miközben éppen a nagyobb egész, a nemzet­közi kapcsolatok szempontjából hazánk ilyen geopolitikai státusra, tehát kivételes közvetítői funkcióra nem tehetett és nem is tett szert. Éppen, mert nem a belső akaraton, hanem a külső, multilaterális elismertségen múlhat a semlegesség. Persze, a győztes politikai osztály számára nem a népi követelések, hanem a hatalmát stabilizáló konformitás az irányadó.

Azt gondoljuk, a könyv az Eszmélet olvasóinak érdeklődését különösen azzal válthatja ki, hogy legfontosabb problémájának, a világállapotnak a bemutatása során foglalkozik a világrend és a világrendszer kategó­riák jelentésével. A világrendszer a komplex világtársadalom egészére vonatkozó, ab ovo történelemfilozófiai absztrakciós szintű fogalom, míg a világrend olyan geopolitikai fogalom, amely egy meghatározott erőviszony-szerkezetet és olyan intézményrendszert fejez ki, amely az előbbit megtestesíti. A rend mindig viszonylagos és időleges, nagyhatalmi érdekek és érdekegyeztetések eredője, és nem zárja ki a (részleges) anarchiát sem. A világrend követi a hatalmi egyensúly geopolitikai elvét, az ad conservandum equilibriumot. A nemzetközi intézményrendszer mindig a hatalmi egyensúlyban bekövetkezett módosulások, döntő mér­tékben a háborúk hatására változik meg. Ezért „a világrend többnyire mindig a háború előtti béke intézménye" (57-58. o.).

Ehhez a definiálás igényével azt tehetjük hozzá, hogy a világrendszer a világpiac viszonyainak következtében homogenizálódó modern tőkés világgazdaság és a szociálisan, kulturálisan, vallásilag és politikailag megszüntethetetlenül heterogén világtársadalom kölcsönhatásos moz­gásformája, melyet kölcsönös, de aszimmetrikus függés és hierarchikus viszonyok jellemeznek. A világrendszer-kutató iskola (I. Wallerstein, G. Arrighi, P. Taylor és mások) álláspontjáról a világrendszer nem, vagy leg­alább is nem elsősorban történelemfilozófiai, hanem társadalomelméleti kategória, amely ott találkozik a világrend geopolitikai terminusával, ahol a világrendszer mozgása magyarázatot ad egy időszak világrendjének kialakulására. Ezt világítja meg a Taylor bevezette „csúcshegemónia" fogalom. Mi a hegemónia¹ és a csúcshegemónia különbsége? Hegemón hatalom mindig az, amely a tőkefelhalmozás területén elért sikereit odáig tudja fokozni, hogy termelési előnyeit – melyek valamilyen csúcstechno­lógiából következő világpiaci kvázi-monopólium helyzetből adódnak, s extraprofitot eredményeznek – kereskedelmi előnyökké² alakítja, ennek nyomán pedig jelentős nemzetközi pénzügyi központtá tud fejlődni. A he­gemón hatalom akkor és azért tud csúcshegemóniára szert tenni, amikor egy jelentős háború utáni rendezésben valaminő geopolitikai, stratégiai ügyességet tanúsít. Kijelölve az újjáépítés útjait-módjait, megszervezi, elrendezi, kikényszeríti, majd pedig nemzetközi szervezetekkel, intézmé­nyekkel oltalmazza az új hatalmi egyensúly létrejöttét és reprodukálódását. Diplomáciai ügyesség is kell tehát a saját céljait szolgáló világrend létrehozásához, melyben önös érdekeit egyben a rendszer egyetemes érdekeiként jeleníti meg. Éppen ez történt a II. világháború után a győztes atlanti hatalmak között, a brit igényeket lenyomó trumani stratégia révén (pl.: Marshall-terv és hidegháborús fordulat). Ez történt a balkáni háborúk nyomán is, amikor a föderatív Jugoszlávia feldarabolásában a német megerősödéstől tartó USA nem vállalt kezdeményező szerepet, de ha egyszer a folyamat már beindult, akkor Oroszország balkáni befolyásával szemben és a saját javára cselekedett Koszovó kérdésében. Ahogy Galló esszéisztikusan fogalmazza: ami a balkáni konfliktusokban kezdetben „Európa órájának" látszott, az „Amerika órája" lett. A Balkán potenciális instabilitása pedig ügyesen kijátszható kártya maradt egy esetlegesen túl erőssé váló EU-val szemben.

Itt térhetünk most már rá az aktuális világrend nélküli állapot finomszer­kezetének bemutatására, a könyv egyik legfontosabb és helyeselhető mondandójára. A „már nem … még nem állapot" két világrend közötti helyzetet fejez ki, egy hosszúra nyúló interregnumot. Mi okozza ezt ? Válságdimenziók egybecsúszása – így Galló. A modernitás civilizáci­ójának halmozódó válságjelei az ökológiai, demográfiai, élelmezési, energetikai és egyéb biztonsági problémák, s főleg pedig az, hogy nem jött létre planetáris felelősséget viselő, merészen innovatív tartalmú politikai szervezettség. Valaminő globális irányítási szisztéma, de nem feltétlenül globális kormányzás³ , amely szembenézne ezekkel a kihí­vásokkal és felváltaná a nyers erőszak érvényesítésének gyakorlatát. A jaltai kétpólusú világrend már húsz éve nem áll fenn, elmúltak a világ pacifikálásának azon módszerei, melyeket H. Marcuse olyan mérvadóan írt le Az egydimenziós emberben (1965), de az USA gyengülő szupremáciája ellenére mégsem multipoláris a világrend. „A hatalmi egyensúly szférájában bekövetkezett világtörténelmileg példátlanul aszimmetrikus katonai szituáció ellenére patthelyzet van. Az egyedüli szuperhatalomként funkcionáló Egyesült Államok ahhoz már nem elég erős, illetve a világ problémái túlontúl nagyok, hogy saját érdekeinek megfelelően egypólusú világrendet hozzon létre." A globalizációs átrendeződések (Kína, India, és a putyini reorganizált Oroszország ereje) és némi kiegyenlítődések, sőt tudatos törekvések (Sanghaji Csoport) ellenére a Rest of the World megosztott. Nem akar összefogni az amerikai hegemónia ellen, sőt, a globális problémákban nem is nélkülözhetik az együttműködést vele. A nemzetközi rendszer jelentős szervezetei identitásválsággal küzdenek (NATO) vagy reformokra szorulnának (ENSZ BT), miközben a nemzet­közi jog keretei fellazultak (például a nemzetközi konfliktusok békés rendezésének alapelve aligha egyeztethető össze a preventív háború amerikai, majd orosz külpolitikai doktrínájával). Röviden: egyfelől az USA a jaltai romok ura, másfelől a nemzetközi intézményrendszer innovációja várat magára, és maradt a világhatalmi aszimmetria, egyenlőtlenségeivel és függési viszonyaival, következésképpen komoly bizonytalanságaival és kockázataival (58-59. o.).

Örvendetes, hogy Galló könyve befejezésekor nem feledkezik meg arról, hogy az emberi civilizáció egészét veszélyeztető kockázatok kikü­szöbölésének lehetséges útjaként vesse fel a demokratikus szocializmus alternatíváját. Igaza van, az a baloldal, amelyik nem mer szocializmusról beszélni, reménytelen helyzetbe küzdi le magát. (Itthon 99,9%-ig ez a helyzet.) Ehhez komoly szerzőket, Mészáros Istvánt, Michael Löwyt tud segítségül hívni. Ezért is szomorú, hogy a tőkefelhalmozásra és hatalmi érdekérvényesítésre épülő, ámde instabil világunk igencsak távol áll ettől az alternatívától.

Jegyzetek

¹   Eltekintünk ehelyütt „az intellektuális és morális fölény" tartománytól, a Gramsci-féle legitimációs összetevő taglalásától, melyet bemutattunk a Világrend­szernézőben c. könyvünkben (Napvilág, Budapest, 2005, 75-86. o.).

² A szabad kereskedelemben az egyenértékcsere mellett létező (esetleges) komparatív előnyök sem feledtethetik az egyenlőtlen csere tényeit és mecha­nizmusát.

³ Itt reagálni kényszerülünk kollégánk azon felvetésére, mely szerint a „globalizáció szuperstruktúráját" politológiai értelemben, némileg tévesen, önálló alanynak tekintjük (Szalai Erzsébettel közösen). Bár a szuperstruktúra ténye poli­tikai realitás Galló szerint is, azonban nincs mögötte semmilyen közös identitás és legitim közhatalom, ezért nem írható le az önálló alanyiság politológiai kritériumai­val (lásd bírálatát az 50-51. és 53. oldalakon). Magam sem állítottam, hogy utóbbi két tulajdonsággal rendelkezne a szuperstruktúra, ellenkezőleg. Alanyként sem tételeztem – ez kritikusom átfogalmazása. Ellenvetései félrecsúsztak, amit saját szövegem bizonyít, illeszkedve az egész kifejtéshez. „Pozitív meghatározottságai felől, a szuperstruktúra intézményi és ideológiai elemek együttese, s ennyiben a gazdasági alapépítmény felépítménye, de a világtársadalom olyan sajátos állapotában, ahol ez a felépítményi szerkezet nélkülözi a legitim közhatalmat, a nemzetállami cselekvések mögött álló impériumot. Intézményesülés, mert leírható szervezetek (Valutaalap, Világbank, G 8-ak, Világkereskedelmi Szervezet, OECD koordinációban részt vevő országok), normák, szerepek, továbbá szocializációs mechanizmusok és informális befolyásolások együtteseként, és ideológia – mert a szuperstruktúra politikai szereplőinek koordinációját teszi tudatossá és cselek­vőképessé – a main stream neoliberális gondolkodásmódja által. Ez a washingtoni konszenzusban (1989) nyerte el legvilágosabb kifejezési formáját. Világpolitikát meghatározó jelentőségű tehát a nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra, anélkül hogy valamiféle világkormánynak vagy a törvényes erőszakot monopolizáló szervezetnek kellene és lehetne elképzelnünk. Ezen felül reflexiós természetű fogalomalkotásról van szó, mert a jelenlegi világgazdaság infrastruktúrája egyfelől saját szuperstruktúrával rendelkezik, amely megkü­lönbözteti minden más korábbi tőkés formáció felépítményétől, másfelől ez a szuperstruktúra saját alapzatának a következménye: ki is fejezi, jogviszonyaival oltalmazza és relatív autonómiája révén alakítja és formálja is a világgazdaság és ennek következtében a világtársadalom érdekviszonyait." (Szigeti, 2005, 130. o.)

Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek, Napvilág Kiadó, Budapest, 2010

Írásomat kezdhettem volna a Húsz év után sorozat szerkesztőjének, Föl­des Györgynek az előszóban szereplő kérdésével: az elveszett illúziókról szól-e az utolsó húsz évünk? A rendszerváltás kritikai olvasata – mon­danom sem kell – nyilvánvalóan nem új az Eszmélet olvasói számára. Sokan, sokféleképpen megírták már, hogy illúzió volt abban reménykedni, miszerint a kelet-európai „megkésett" fejlődés problémája megoldható a globális kapitalista rendszerbe való hirtelen és teljes integrációval. Mind­ehhez Magyarország az „átmenet" dogmatikus, szélsőségesen liberális módját választotta, szemben például Csehországgal vagy Szlovéniával (az utóbbiban ma is igen fontos az állami tulajdon).¹ A neoliberális modell – eufemisztikusan fogalmazva – óriási társadalmi és emberi „költségeit" ehelyütt nem részletezem, hiszen a kötet ismertetése során azokról még lesz szó. Az egypártrendszert kétségtelenül felváltotta a többpártrend­szer és a parlamenti demokrácia – de húsz év után továbbra is kérdés marad, hogy ez ma mennyire számít értéknek (esetleg kárpótlásnak az elvesztett életszínvonalért), ha a választópolgárok jelentős része sajnos mobilizálható olyan jelszavakkal, miszerint 1989-ben nem történt meg a „valódi" fordulat, és új forradalomra van szükség. Hasonlóképpen elgon­dolkodtató a szélsőséges, kirekesztő és antidemokratikus nézeteket valló Jobbik előretörése a harmadik legerősebb pártként – ami szintén arról tanúskodik, hogy egy jelentős kisebbség számára még a demokratikus intézmények erőteljes korlátozása is elfogadható lenne, ha „cserébe" sikerülne megállítani a középosztálytól való egyre nagyobb mértékű leszakadásukat, illetve elkerülniük a teljes marginalizálódást.

Ferge Zsuzsa könyve a mai mainstream szociológiában nem „divatos" könyv, az adott politikai feltételrendszerben pedig még kevésbé lehet az. Műfaját tekintve: ahogyan írója meghatározza, kísérleti esszé. Kísérlet a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi struktúrájának megraga­dására, illetve annak – legalábbis vázlatos – végiggondolására, milyen

„nagy" kérdéseket kellene megoldania egy új társadalompolitikának. A könyv – noha sem műfaja, sem terjedelme nem súlyos – nagyon sok szempontból példaértékű, és a recenzens reméli, hogy haszonnal fogja forgatni nemcsak a társadalomkritika iránt nyitott olvasó, hanem a hazai szociológusok új generációja is. Miért tartom példaértékűnek és fontosnak ezt a könyvet? Ferge Zsuzsa azon szerzők egyike, aki a rendszerváltás után is hű maradt – mind intellektuálisan, mind pedig értékválasztásaiban – ahhoz a kritikai irányzathoz, amelynek elkötelezte magát. Ezt mindenkor olyan következetesen képviselte, ami a magyar szellemi életben – ráadásul egy nagyon „politikaérzékeny" területen – már önmagában példaértékűnek számít. A tudományos vizsgálódás tárgyának kijelölése – ha elfogadjuk a weberi megközelítést – maga is értékválasztás. Ferge Zsuzsa ebből a szempontból is következetesen tartja magát ahhoz az egész akadémiai munkásságát és kiemelkedő pályafutását meghatározó alapállásához, amelyet így határoz meg: „Magam a társadalom jellegének, minőségének meghatározásánál mindig a fizikai és társadalmi életesélyek eloszlását tekintettem kiemel­ten fontos társadalmi jelenségnek, vagyis azt próbáltam megérteni, mi befolyásolja azt, hogy milyen hosszan, milyen egészségi és mentális állapotban élünk, illetve hogy mi befolyásolja azt, hogy milyen életet tudunk magunknak elképzelni, és mennyire vagyunk képesek ezt a választást – a nem választás is választás – befolyásolni, azaz saját sorsunkat alakítani."²

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és felidézni – ha nagyon vázlato­san is – az 1960-as évek magyar szociológiájának helyzetét. Egyfelől „elit" tudomány volt, hiszen azt ígérte, hogy egzakt, empirikus adatokat, konkrét tényeket ad a társadalom tervezéséhez – amire a kommunista vezetők nagyon is fogékonyak voltak. Másfelől viszont mindig körülleng­te a szociológiát a gyanú, hogy fellazítja a marxista-leninista dogmává merevedett legitimációs ideológiát – amivel egyébként a rendszerváltás után is összetévesztik a marxizmust mint módszert.³ A félelem nem volt alaptalan: pontosan ez történt. Az 1960-as évek rétegződésvizsgálatai azt igazolták, hogy az államszocializmusban nem szűnik meg az egyenlőt­lenség – Ferge Zsuzsa kitűnő kutatásai megmutatták, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket az iskola továbbra is reprodukálja -, továbbá az is kiderült, hogy tarthatatlan a két osztály, egy réteg modell (munkásság, parasztság és az értelmiség) a társadalom leírására. A Ferge Zsuzsa által kidolgozott munkajelleg-csoportok nemcsak a hazai szociológia nagy teljesítményét jelentik, hanem azt is, hogy a kutató akkor is szembe mert menni az árral, amikor az nemcsak, hogy nem volt „divatos", de a hazai tudományos egzisztencia elvesztésével is járhatott.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek egyenes, mondhatni szerves folytatását jelentik Ferge Zsuzsa korábbi kutatásainak. Szociológusként ma egyáltalán nem di­vatos struktúráról vagy rétegződésről beszélni Magyarországon. Holott érdemes lenne feltenni azt a kérdést, ami a '60-as években is aktuális lehetett: ha a szociológia mint tudomány lemond kritikai irányultságáról, akkor mi marad belőle?⁴ Ferge itt is továbbmegy, és a rendszerváltás tapasztalatai birtokában teszi fel a kérdés másik felét, ami a '60-as években kimaradt a vizsgálódásból, (pedig az magát az államszocia­lizmus értelmezését is árnyalja, pontosabban segít megmagyarázni, hogy miközben a „kommunizmus" sokak szemében úgy jelenik meg, mint „ősbűn", minden bajok forrása, addig a történelmi emlékezetben a kommunizmus „közutálata" mellett párhuzamosan jelen van egy erős nosztalgia a Kádár-korszak iránt): „A feltáró munkát tisztességesen elvégeztük, sőt a hatvanas évek vége felé odáig is eljutottunk, hogy fel­mutassuk, továbbra is van szegénység. Nem tettük fel azonban a kérdés másik felét, ami akkor mameluk-magatartásnak tűnt volna, azt ugyanis, hogy miért és hogyan csökkenhettek az egyenlőtlenségek – és ezzel a szegénység – olyan radikálisan a háború előtti Magyarországhoz képest. Erre máig nincs igazán érvényes válaszunk."⁵ Én ehhez hozzátenném, hogy érdemes volna „ideológiamentesen" megvizsgálni az MSZMP tár­sadalompolitikáját. Miközben az a maximális program kétségtelenül nem teljesült, amit a párt hirdetett, meg kellene vizsgálni: mi az, ami teljesült belőle?⁶ Ferge Zsuzsa kitűnő szociológiai érzékkel említi a GYES szüle­tését. Példája azért nagyon jó, mert pontosan látja, hogy „a politikai és alkalmasint gazdasági érdekeken túl kinél milyen humánus és szocialista meggyőződés motiválta az ilyen irányú szándékokat".⁷

A kérdés második fele összefügg a rendszerváltással kapcsolatos tömeges illúzióvesztéssel, amelyről írásom elején esett szó. Az új tu­lajdonos osztály kialakulásával sok kitűnő magyar szerző foglalkozott, ezért erre nem térek ki, egy megjegyzést leszámítva.⁸ Miközben szo­kás arról beszélni, hogy a „kommunista elit" átmentette magát, Szalai Erzsébet lényeglátóan a késő Kádár-kori technokráciáról beszél. őket vélhetően már ekkor sem a párt ideológiája vezette – és itt hadd idézzem a kötetet bemutató Somlai Péter szép hasonlatát: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok. Hogy voltak-e alternatívák, az nagyon messzire vezető vita. Itt csak annyit érdemes megállapítani, amit Ferge ekképpen összegez: „[…] strukturáló szempontból a hatalmi viszony domináns helyét a tőkeviszony vette át a piaci társadalomban. […] A tőketulajdon mellett a munkaerőpiachoz való viszony vált a társadalmat átstrukturáló és egyben az életesélyeket a korábbinál jobban differenciáló tényezővé. A két viszony együtt meg­határozza, milyen módon, milyen mértékben, milyen jogcímen jut, vagy nem jut az ember a létfenntartás forrásaihoz."⁹ Míg a képlet egyik fele, a magántulajdonosi osztály kialakulása adott, Ferge Zsuzsa rámutat arra a tényezőre, amin a hazai társadalompolitikának nemcsak javítania lehetne, hanem kötelessége lenne javítani: és ez az Európában kirívóan alacsony foglalkoztatottság. 2008-ban 23,2%-kal kevesebb állás volt Magyarországon, mint tizenkilenc évvel korábban.¹⁰

Ferge Zsuzsának nem véletlenül „vesszőparipája" a magyar társada­lomban a foglalkoztatottság. A szerző ugyan kísérleti esszéként határoz­za meg a könyv műfaját, de nem spórolja meg az igényes elméleti beve­zetőt. Ebből kiemelném a habitus fogalmát, mint ami közvetítő szerepet játszhat a struktúrák változásában, és nem pusztán újratermelésében. A habitus Bourdieu-nél – mint az közismert – bizonyos tartós beállítottságok vagy inkább hajlandóságok, diszpozíciók rendszere. A megfelelő habitus kialakítása azonban – a szocializációs folyamatok¹¹ eredményeként – az emberek egy meghatározott csoportját képessé teszi arra, hogy reflexí­ven álljanak hozzá a valósághoz, és alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez. Ferge Zsuzsa szemléletes példát hoz: az államszocia­lizmusban diktatórikus törvényekkel is kényszerítették az embereket a rendszeres munkavállalásra. Az államszocializmusban szocializálódott segédmunkás – elvesztve ezt az állami hátteret – néhány sikertelen próbálkozás után valószínűleg feladta, beletörődött abba, hogy tartósan, vagy örökre kiesett a munkaerőpiacról. Ennek következménye az elkerül­hetetlen marginalizálódás. Ami ennél is rosszabb, generációk nőnek fel, akik abba a helyzetbe „szocializálódnak", hogy szüleik egész nap otthon ülnek, vagy legfeljebb rosszul fizetett, alkalmi munka jut nekik. Az így kialakult habitus – ami a beletörődést, a lemondást, vagy a normasértő viselkedés fenntartását részesíti előnyben – végleg bezárja az ördögi kört, és teret kap az a civilizációs-rasszista érvelés, ami a szegényeket okolja embertelen vagy emberhez nem méltó életkörülményeikért.

Ugyanezt fogalmazhatjuk meg az iskolai nevelés tekintetében is. Hadd utaljak itt Paul Willis magyarul Skacok címen megjelent klasszikusára, ami bemutatja, hogyan „nőnek bele" a munkásgyerekek a munkáslétbe: ők maguk is lemondanak a továbbtanulásról, mert az iskola és a közvet­len környezetük eleve így szocializálja őket. Miközben számos ország sokat áldozott arra, hogy az iskolai nevelés kiegyenlítőbb hatású legyen, addig a rendszerváltás utáni Magyarországon ezek a különbségek nagyobbak, mint valaha. Továbbmenve, egyenesen azt mondanám: az „elitnevelés" nem elsősorban ténybeli ismeretek átadásáról szól, mint inkább az elit öntudat kialakításáról. Vagyis pontosan arról a reflexív habitusról, ami az emberek egy bizonyos csoportját arra „képesíti", hogy sikeresen alkalmazkodjanak a körülményekhez, míg másokat – ez az az oldal, amit Ferge Zsuzsa soha nem tévesztett szem elől, és ebben a könyvében is nagyon következetesen és szakmai lelkiismeretességgel végiggondolt – arra kárhoztat, hogy „reprodukálják" (esetleg súlyosbítva) az öröklött hátrányokat. Az esélyegyenlőség javítása nem lehetséges a foglalkoztatottság növekedése nélkül – e nélkül a mai Magyarországon nincsen érdemleges társadalompolitika. Ferge Zsuzsa nagyon sok időt és energiát áldozott arra, hogy ezt megértesse a magyar kormányokkal – az eredmény, sajnos, önmagáért beszél. Ez azonban nem a könyv hibája.

A kutató a fentiek alapján (tőke- és munkaviszony) felrajzolja a magyar társadalmi struktúra modelljét. Ebből két dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik az, ahogy Ferge Zsuzsa a munkásosztály strukturális helyzetét elemzi.¹² Azt gondolom, teljesen igaza van, amikor a munkásokat „ka­kukktojásnak" tekinti a hierarchiában. Az alsó-, felső-, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi helyzetet, míg a „munkás" besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó- mind pedig a középosztályba való tartozást. Én pontosan ebben látom a mai munkásosztály ambivalens helyzetét. Hiszen mit is je­lent munkásnak lenni akkor, amikor megszűnt a hagyományos nagyipar? Munkás-e például az a vízvezeték-szerelő, aki vállalkozóként dolgozik? Vagy munkások-e a szolgáltató szektor többnyire alacsonyan fizetett, rutin szellemi munkát végző munkásai? És ami még fontosabb: mi hat az ő tudatukra? A középosztály „felfelé való igazodásának" kényszere, vagy pedig kialakulhat körükben valami közös sorstudat?¹³ Ezek a kérdé­sek túlmutatnak a könyv témáján – de úgy érzem, a szerző szociológiai érzékenysége itt (ti. a munkásosztály beemelése a struktúrába) nagyon mélyen megmutatkozik.

A másik, amit ki szeretnék emelni, a szerző becslései. Ferge Zsuzsa hangsúlyozottan bizonytalan becslései szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága": egy 3000 fős panel­vizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többségükben (60%) tizenöt év után is azok maradtak, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azo­kat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom a mobilitás szempontjából egyre zártabbá válik. Ha ez így van, akkor érthetőbb a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával).

A könyvet tehát összességében csak méltatni tudom. Mindössze egy kritikai megjegyzésem lenne, és ez azoknak a nemzetközi, globális há­lózatoknak a háttérbe szorulása az elemzésben, amelyek beleszólnak a magyar társadalmi struktúra alakításába. Ide sorolom a multinacionális vállalatok megjelenését, de a külföldi munkavállalás egyre nagyobb arányát is. Hogyan jelenik meg a globalizáció a mai magyar társadalom szempontjából? Hogyan hat a habitusra a több éves külföldi tapasztalat? Mit jelent ez az életesélyek szempontjából? Javítja-e az itthoni lehetősé­geket (és ezáltal – ha kiterjedt – akkor valamelyest meg tudja változtatni a struktúrát), vagy tulajdonképpen nincs hatása a kialakult struktúrára? A sort természetesen lehetne folytatni, de nem lenne tisztességes számon kérni a könyvön az összes nagy társadalmi kérdés megválaszolását. Ferge Zsuzsa munkája olyan kérdéseket vet fel, amelyek az államszoci­alizmus és az elmúlt húsz év (újra)értékelésében is fájdalmasan aktuá­lisak. Csak reménykedni lehet abban, hogy a könyv legalább elindít egy társadalompolitikai útkeresést.

Jegyzetek

¹ Csak utalni szeretnék ehelyütt Krausz Tamás és Szalai Erzsébet kiemelkedő munkásságára. A világrendszer-kutatás egyik kitűnő mai példáját nyújtja Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma (Budapest, Napvilág Kiadó, 2005).

² Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek (Budapest, Magvető Kiadó, 2010), 28. Kiemelés – F. Zs.

³ A szociológia hazai intézményesüléséről az államszocialista időszakban igen tanulságos képet fest Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában (Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1989).

⁴ Ezt a véleményt az amerikai szociológiában igen következetesen képviseli Michael Burawoy, lásd Public sociology című programadó írását.

⁵ Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok…, 71. Kiemelés – B. E.

⁶ Hadd hozzam fel itt példaként a munkáspolitikát. Földes György kitűnő vázlatát adja ezen politika fő vonalainak: Hatalom és mozgalom 1956-1989 (Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1989).

⁷ Uo. 72.

⁸ Példaként említem Szalai Erzsébet és Szelényi Iván híres elitkutatásait.

⁹ Ferge Zsuzsa: Struktúra és mélyszegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Tár­sadalmi metszetek (Budapest, Napvilág Kiadó, 2006), 479-500.

¹⁰ Mark Pittaway: „Workers and the Change of System", in After twenty years, Nemzetközi konferencia. Budapest, 2010. január 15-16. (Budapest, ELTE – Politikatörténeti Intézet.)

¹¹ Külön szeretném kiemelni Somlai Péter rendszerváltás utáni kutatásait a megváltozott szocializációról. Vö. Somlai Péter (szerk.): Új ifjúság (Budapest, Napvilág Kiadó, 2007).

¹² Itt szeretném kiemelni Szalai Erzsébet modelljét, aki úttörő módon foglalkozott a rendszerváltás utáni munkásosztály struktúrájával. A kutató megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrában dolgozó, „buheráló" munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos" osztályformálódását. Vö. Szalai Erzsébet: „Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság", Kritika, 2004, 33/9.

¹³ Szeretném itt megköszönni Angelusz Róbert kritikai megjegyzéseit.

Miért vált oly népszerűvé Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett – teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma sem? -teszi fel a kérdést a szerző. Sok múlik egyes fogalmakon, hiszen ha a „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit kívülállás kultúráján értenek, valójában sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai jellemmvonás.

Bevezetés

Írásomban a cigány vagy roma kultúra egy lehetséges értelmezését pró­bálom vázolni. A tanulmány gondolata egy országos folyóirat internetes oldalán kibontakozott „romaintegráció-vita" néhány megállapítása kapcsán merült föl először, 2009 őszén. A vitában az ún. „cigánykérdés" kapcsán, a roma származású szerzőtől, Romano Rácz Sándortól származó „kívülál­lás kultúrája"¹ fogalom került előtérbe, melyet az egyik hozzászóló „bűvös igazságnak"² nevezett. E bűvös igazság azóta többször is előkerült, és nemcsak az a baj vele, hogy Romano eredeti meghatározása (erre ké­sőbb még visszatérek) eltűnt a fogalom jelentéséből, hanem az is, hogy szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedek törté­neti, szociológiai, kulturális antropológiai stb. kutatásainak eredményeit.

A következőkben tehát a roma/cigány kultúra egy – reményeim sze­rint tudományosan megalapozott – értelmezési lehetőségét próbálom vázolni, egyes megállapításokkal polemizálva és sok szakirodalmi hivat­kozást használva. Ez utóbbival nem titkolt célom a „beletört a tudomány bicskája" jellegű dilettáns megközelítések³ finom, de határozott cáfolata.

A (cigány) kultúra meghatározása és más fogalmi nehézségek

Maga a „kultúra" a két-három legkomplikáltabb jelentésű szó közé sorol­ható az angol nyelvben,⁴ bármilyen meghatározása önkényesnek tűnhet, mégis szükséges meghatározni, hogy jelen írásban milyen értelemben szerepel. Mindenekelőtt külön kell választani az ún. „magaskultúrát" (a mindennapi szóhasználatban kultúrán főleg olyan „magasabb rendű" szellemi tevékenységeket értünk, mint például a festészet, zene, iroda­lom stb.) és az intézményesült nemzeti kultúrákat⁵ a mindennapi élet kultúrájától.

Ez utóbbit érdemes etnográfiai vagy antropológiai értelemben vett kultúra-fogalomnak nevezni, melynek „klasszikus" meghatározása Edward B. Tylortól származik, 1871-ből: „A kultúra vagy civilizáció, […] az a komplex egész, amely magába foglalja a tudást, a hitet, a művé­szetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember, mint a társadalom tagja tesz szert."⁶ Ha axióma számunkra, hogy minden ember egy (vagy akár több) kultúra tagja, és a kultúrák közötti különbségekre keresünk magyarázatot, akkor tisztázni kell, hogy mi a kultúra feladata, szerepe. A modern kulturális antropológia egyik nagyhatású tudósa, Clifford Geertz szerint a kultúra jelentést hordozó szimbólumok szervezett rendszere, mely „nem csupán az emberi lét ékítménye, hanem – mint faji jellegének legfőbb alapja – annak lényeges feltétele".⁷

Bár számtalan kultúra-definíciót alkottak meg a kutatók Tylor óta, mindegyik azon alapult, hogy a kultúra alapvető funkciója az emberek különböző szükségleteinek kielégítése, ezáltal az élet biztonságának és folytonosságának garantálása.⁸ Emellett fontos a társadalomlélektani funkciója is, azaz egyfajta harmónia megteremtése és fenntartása az érintett közösség tagjai közt. A kultúra feladata tehát lényegében az alkalmazkodás folyamatának biztosítása.⁹

A kultúra (és a társadalom)¹⁰ nem egyszerű velejárója az emberi lé­tezésnek, hanem szükséges feltétele, melyet az emberek hoznak létre és – ha kell – át is alakítanak.¹¹ Ha tehát megpróbálunk megismerni, leírni és értelmezni egy kultúrát, akkor az adott társadalmat (meg)alkotó emberek – szükségleteikkel és viszonyaikkal együtt – lehetnek megfelelő kiindulópontjaink, hiszen „az ő szemszögükből nézve a kultúra jelensé­gei eszközök, létezésük fenntartásának, gazdagításának társadalmilag kimunkált eszközei".¹²

Az ilyen „eszközök" változatosságának és tartósságának vizsgálata során hasznosnak tűnik a kulturális ökológiai¹³ megközelítés, mely ki­emelt figyelmet szentel a társadalmak anyagi alapjainak, meghatározott környezethez való specifikus alkalmazkodási folyamatként értelmezve az emberi kultúrákat. Az 1960-as években jelentkező elméleti áramlat fontos eredményeket hozott a kulturális antropológiában, megcáfolva például olyan korábbi nézeteket, hogy a sivatagi „primitív" vadászok nem rendel­keznek gazdasági racionalitással és minden idejüket az élelemszerzésre fordítják.¹⁴ (Az ökológiai szempontokra később még visszatérek.)

A cigány közösségek (kulturális, nyelvi stb.) sokszínűsége szinte köz­helyszámba megy a különböző diskurzusokban. Paradox módon a külön­bözőség vált a cigányság egyik „közös" tulajdonságává (a sok masszívan homogenizáló sztereotípia¹⁵ mellett természetesen). A különbségek okai már nem igazán szerepelnek a „mainstream" diskurzusokban, annak ellenére, hogy „a cigányokat" semmilyen értelemben nem tekinthetjük egy népnek, nemzetnek vagy etnikumnak! Az Európa-, sőt világszerte megtalálható, „cigánynak mondott" emberek egy különböző nyelveken beszélő, eltérő identitású és kultúrájú közösségeket „külső hatásra" integráló, heterogén kategória tagjai. A kulturális sokszínűséggel¹⁶ és a külső besorolás vagy osztályozás (klasszifikáció)¹⁷ jelenségével már többen foglalkoztak, most nem térnék ki külön ezekre az – amúgy meg­kerülhetetlen – tényezőkre.

Röviden utalnom kell azonban az etnicitás (etnikum, etnikai csoport, etnikai identitás) kérdésére. Nemcsak azért, mert a cigányok hivatalosan is a 13 magyarországi etnikai és nemzeti kisebbség¹⁸ közé tartoznak, hanem azért, mert az „etnikum" meghatározása hat a cigányság meg­határozására is. Általánosságban elmondható, hogy minden társadalmi csoport létének egyik jellemzője, hogy igyekszik magát megkülönböztetni másoktól. Ebben a kontextusban jelenik meg az etnicitás fogalma, mely a hétköznapi nyelvhasználatban gyakorta mint „kisebbségi kérdés" jele­nik meg, a kulturális antropológiában azonban „olyan csoportok közötti viszonyokra vonatkozik, amelyek tagjai egymástól különbözőnek tartják magukat, és amely csoportok hierarchikusan rangsorolódhatnak egy társadalmon belül".¹⁹

Ez utóbbi megközelítés használhatóbbnak tűnik a különböző cigány vagy roma csoportokra, mint az a – Julian Bromlej szovjet etnológustól származó – definíció, mely a 70-es években került be a magyar nép­rajztudományba, és napjainkban is az alapját képezi az etnikum meg­határozásának a hétköznapi diskurzusokban. Bromlej szerint: „az etnosz [etnikum – B. M.] olyan történelmileg kialakult embertömegként hatá­rozható meg, amelynek közös, viszonylag állandó kultúrelemei (többek között nyelve) és pszichikai tulajdonságai vannak, ezenkívül egységük tudatos, és szintén tudatosan megkülönböztetik magukat minden hasonló formációtól".²⁰ Bromlej meghatározása a cigányok kapcsán („állandó kultúrelemek", „tudatos egység") kizárólag a modern konstrukcióként értelmezhető roma nemzetre alkalmazható. Ezt a statikus, a kulturális jellemzőket középpontba helyező etnikum-képet haladja meg az ún. konstruktivista irányzat, mely az „etnicitást" állandóan változó dinamikus jelenségként értelmezi.

Ebben a megközelítésben az etnikai identitás a társadalmi szervező­dés velejárója, nem pedig a „kultúra valamely ködös kifejeződése,"²¹ az etnikai csoportokról pedig nem érdemes úgy beszélni, mintha azok éles körvonalakkal rendelkező, belsőleg homogén valódi entitások, tartós kollektívák lennének. A hangsúly az etnicitás szituatív és kontextuális ka­rakterén van.²² Fontosnak tartom még megemlíteni a svéd antropológus, Thomas Eriksen megjegyzését, mely szerint az etnicitás akkor tűnik fel, amikor a kulturális különbségek valamiért relevánssá válnak a társadalmi interakciókban, ezért a társadalmi élet szintjén kell tanulmányozni, nem pedig a szimbolikus kultúra szintjén.²³

Az elméleti fejtegetések után még mindig nyitott a kérdés: kik tehát a cigányok? Az, akit valamilyen kritériumok alapján a nem-cigányok besorolnak a cigányok közé,²⁴ vagy az, aki cigány/roma identitású?²⁵ Az elméleti vitákat²⁶ most mellőzve azt mondhatjuk, hogy hiába érezzük ér­vényesnek az utóbbi meghatározást, ha a külső „hatás" (klasszifikáció és kategorizáció) sem marad hatástalan.²⁷ Ezt jól szemlélteti a nemzetközi roma mozgalomban és a kulturális-szimbolikus nemzetépítésben fontos szerepet játszó lan Hancock megállapítása: „a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok".²⁸

Hancock gondolata egy alapvető jelenségre hívja fel a figyelmet, a cigányok és nem-cigányok közötti határvonalra. A két – feltételezett – en­titás határa alkalmas kiindulópont a „kívülállás kultúrája" vagy bármilyen egyéb, a másságot középpontba állító értelmezési keret felállítására. Ez a határ azonban nagyon elmosódott, képlékeny és változó. (Gondoljunk csak arra például, hogy a magyarországi cigányok 80-90%-a magyar anyanyelvű.) Erre a problémára reflektál az akkulturáció fogalma.²⁹

A klasszikus definíció szerint az akkulturáció olyan folyamatokat jelent, melyek akkor jelennek meg, mikor különböző kultúrájú csoportok folya­matos, közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és ez az egyik vagy mindkét csoport eredeti kulturális mintájában változást idéz elő.³⁰ John Berry szociálpszichológus négy akkulturációs stratégiát (integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció) különböztet meg, melyek annak mentén rajzolódnak ki, hogy az egyén, illetve csoportja hogyan kíván kapcsolódni a többségi csoporthoz. Az erőteljes azonosulás mindkét (többségi és saját) csoporttal az integráció előrejelzője lehet, amennyiben egyik csoporttal sem történik azonosulás, akkor marginalizációról van szó. A többségi kultúrával történő kizárólagos identifikáció asszimilációt von maga után, míg ha csak az etnikai csoporttal történik azonosulás, szeparációról beszélhetünk. Akár egy személy esetében is megfigyelhe­tő, hogy az élet különböző területein más és más akkulturációs stratégiát alkalmaz.³¹

A vázolt főbb fogalmakat (kultúra, etnicitás, kategorizáció és klasszi­fikáció, akkulturáció) alkalmazva megpróbálom a cigány közösségek (nem a cigányság!) valamiféle elvont meghatározását. A konstruktivista etnicitás-elméleten alapuló megközelítésemben tehát a cigány/roma közösségek olyan, önálló etnikai identitással és kultúrával rendelkező társadalmi csoportok, melyek határai és kulturális elemei a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények változásaira reagálva változhatnak. Ennek megfelelően a közösségek (de akár az egyének is) az akkulturáció különböző szintjein állnak. Ez persze igen általános meghatározás, a következő fejezetben megpróbálom árnyaltabbá, konkrétabbá tenni.

Univerzális modellek vs. roma néplélek

Ebben a fejezetben néhány általános érvényű, de a honi diskurzusokban elsősorban a cigányokhoz kapcsolódó elméleti modellt (peripatetikus közösség/stratégia, underclass, szegénység kultúrája) ismertetek rövi­den, majd megpróbálok egy használható tézist felállítani az egyes roma közösségek gazdasági tevékenységének, társadalomszerkezetének és kultúrájának kapcsolatáról.

A „cigányság", a cigány identitás értelmezésével az 1950-es évek óta próbálkoznak a kulturális antropológusok³² Mivel megközelítésükben az adott csoportokat önálló kultúráknak tekintik (lásd. antropológiai kultúra­fogalom), melyeket saját viszonyrendszereik tükrében vizsgálnak, alap­vető felismerésekkel³³ gazdagították a „ciganológiai"³⁴ tudományosságot. A cigány közösségek gazdasági tevékenységével kapcsolatban kétféle megközelítés – egy ökológiai antropológiai és egy szimbolikus antro­pológiai – bontakozott ki.³⁵ Számomra az előbbi több és használhatóbb fogódzót nyújt, ezért az ökológiai antropológiából származó „peripatetikus közösségek" fogalmat vizsgálom meg.

A peripatetikus közösség a legéletképesebb meghatározásnak tűnik, mely a vándorló cigány közösségek leírásával, értelmezésével próbálko­zik. Aparna Rao meghatározása szerint az a csoport tekinthető peripate­tikusnak, mely (1) mozgása gazdasági stratégiából fakad, (2) elsődleges megélhetési forrása a javak és szolgáltatások értékesítése, (3) endogám, (4) mindig kisebbségben van, és (5) önálló etnikai egységet képez.³⁶ Szorosan ehhez kapcsolódik az ökológiai „niche" (fülke, rés, hézag) fogalma, amely azt jelenti, hogy bizonyos javak és szolgáltatások iránt – adott területen és időben – igény lép fel. Ezt az igényt „peripatetikus stratégia" alkalmazásával próbálják meg egyes csoportok kielégíteni. A peripatetikus stratégia tehát a lehetséges stratégiák egyike, amelynek alkalmazására a külső társadalmi miliő megváltozásakor kerülhet sor.³⁷

A peripatetikus közösség fogalma jól alkalmazható a magyarországi ro­mákról élő „hagyományos" képre, vándorolnak, szolgáltatnak, kisebbség­ben vannak stb. A különböző cigány közösségek magyarországi megjele­nése azonban egy hosszan elhúzódó folyamat volt, nem néhány nagyobb migrációs hullám, mint azt korábban feltételezték. A letelepedési folyamat természetesen nem rekonstruálható teljes egészében, de számos forrás szól letelepült életet élő cigányokról a késő középkortól kezdve (az első ilyen adat 1455-ből származik).³⁸ Az 1893-ban végzett országos cigány összeírás adatai szerint a magyarországi cigányok 89,2%-a állandóan letelepedett volt, a mai országterületen élőknek pedig 79,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.³⁹ Egyértelmű tehát (szerintem), hogy pusztán a – tudományosan megalapozott – peripatetikus vagy egyéb, gyakorta dilettáns, misztifikáló megfontolások (mint például nomád tem­peramentum, roma személyiség, kívülállás kultúrája) mentén nem lehet értelmezni a magyarországi „cigányságot", amelynek egyes csoportjai feltehetően különböző irányú és intenzitású akkulturációs folyamatokon mentek keresztül. Nézzük a további lehetséges értelmezési kereteket.

Az underclass hazai viszonyokra alkalmazott pontos meghatározása azért is indokolt, mert vagy vitatják alkalmazhatóságát,⁴⁰ vagy félreértik, mint Németh György, aki a „kirekesztés" fogalom alkalmatlansága mellett érvelve hivatkozik egyik írásában⁴¹ a Ladányi János – Szelényi Iván szer­zőpáros koncepciójára. Az underclass azonban nem helyettesíti a kire­kesztés fogalmát (ahogy Németh feltételezi cikkében), hanem pontosítja azt. Idézem: „az underclass-képződés terminus pedig csak a kirekesztés meghatározott, pontosan definiálható formájára utal".⁴²

Az underclass „eredeti", amerikai értelmezésben városi gettó-szegény­séget jelent, rendszerint faji/etnikai vonzattal. Ellenzői gyakran hangoz­tatták, hogy a politikai jobboldal a maga hasznára instrumentalizálta ezt a kifejezést, a „társadalmon kívülieket" okolva nehéz sorsukért, a média pedig megbélyegző, stigmatizáló gyakorlatára alkalmazta.⁴³ Az ehhez kö­tődő újszegénység diskurzus⁴⁴ kiindulópontja a gyökeresen megváltozott gazdasági és társadalmi kontextus, azok az újszegények, akik a megvál­tozott feltételek következtében elvesztették korábbi pozíciójukat. Ladányi János és Szelényi Iván szerint egy minőségileg új, az osztályszerkezeten kívül rekedt, tartósan szegény rétegről van szó. Elképzelésük lényegében az amerikai underclass fogalom – a közép-kelet európai viszonyokra adaptált – strukturalista verziójának tekinthető.⁴⁵

A romák és az underclass közti viszony értelmezéséhez idézem a szerzőket: „Mi a kelet-európai underclasst olyan társadalmi formációnak tartjuk, amelyben a romák ugyan társadalmi arányukat többszörösen meghaladó mértékben vannak jelen, de amely nemcsak, sőt nagyobb részben nem roma szegényeket érintő kategória. Továbbmenve: az underclass kategória már azért sem eshet egybe a cigánysággal, mert pontosan olyan helyzetre lett kitalálva, amikor vannak olyanok, akiknek sikerül kitörni a szegénységből, mondjuk sikeresen középosztályosod­nak, miközben mások helyzete rohamosan romlik."⁴⁶ Empirikus tapasz­talataikkal is összhangban, Ladányi és Szelényi abból indultak ki, hogy az emberek értékrendje, viselkedése és kultúrája nem oka, hanem következménye strukturális helyzetüknek.⁴⁷ Így jutottak el a „szegénység kultúrája" koncepcióhoz.⁴⁸

A „szegénység kultúrájának" elméletét Oscar Lewis dolgozta ki; először 1959-ben használta Five Families: Mexican Case Studies in the Culture of Poverty című könyvében.⁴⁹ Bár tisztában vagyok Lewis koncepciójának kritikáival, szakirodalmi és empirikus tapasztalataim alapján használha­tónak tartom a fogalmat, főleg a strukturális körülményekre támaszkodó, „univerzális" jellegének köszönhetően. Lewis szerint a „szegénység kul­túrája a modern társadalmakban nemcsak gazdasági deprivációt, szerve­zetlenséget vagy valaminek a hiányát jelenti. Ez valami pozitív is, és olyan előnyökkel is jár, amelyek nélkül a szegények aligha tudnának létezni."⁵⁰

A szegénység kultúrája tehát nem a kultúra hiányát jelenti, hanem alkalmazkodást a többségi társadalom objektív körülményeihez.⁵¹ Ez az alkalmazkodási kényszer hasonlóságokat eredményez a családszerke­zetben, a kapcsolatokban, az időbeosztásban, az értékrendszerben és a fogyasztási szokásokban – ország- és csoporthatároktól függetlenül. Számomra ez a felismerés teszi jól alkalmazhatóvá,⁵² hiszen „fogalma olyan általánosítást tesz lehetővé, ami remélhetőleg […] magyarázni képes egy csomó olyan jelenséget, amelyeket eddig egymástól elkülö­nült faji, nemzeti és regionális csoportjellemzőknek tekintettek".⁵³ Másik előnye pedig az, hogy ebben „a koncepcióban semmi olyasmi nincs, ami a szegénységért való felelősséget a szegények jellemére hárítaná".⁵⁴ Fontos azonban, hogy ha a – súlyos szegénységre adott válaszként, túl­élési stratégiaként értelmezett – szegénység kultúrája kialakult, nehezebb megszüntetni mint magát a szegénységet, hiszen mintái öröklődnek. Így szerepet játszhat a szegénység újratermelődésében is.⁵⁵

Szeretném kiemelni, hogy a három fogalom (peripatetikus, underclass, szegénység kultúrája) egyike sem etnospecifikus jellegű, sokkal inkább strukturális változásokra adott társadalmi-kulturális válaszoknak, illetve következményeknek tekinthetők. (Mint láttuk egyik értelmezési keret sem a cigányokkal kapcsolatban fogalmazódott meg először.) Az eddigiekből talán kiderül, hogy bár a „roma tematika" egyes részeit lefedhetik, magya­rázhatják ezek a modellek, de mindent biztos nem. (Jogos kritika lehet, hogy miért csak ezeket a modelleket citálom ide, de a cigányok „régi" és mai életére, helyzetére vonatkozóan talán ezek a legfontosabbak.) A peripatetikus közösség fogalma csak vándor életmód esetén helytálló, az underclass nehéz körülmények között élő romák és nem romák helyzetét írja le, a szegénység kultúrája pedig – ahol kialakul – nem helyettesíti az etnikus kultúrát, legfeljebb formálja azt.

Szükségszerűen leegyszerűsítők tehát azok a magyarázatok, melyek egy nézőpontból próbálják megmagyarázni a cigányságot. A – nevezzük így – kulturális nemzetfogalom (közös nyelv, közös sors és történelem, közös őshaza stb.) alapján történő interpretálása a cigányságnak a legismertebb ilyen magyarázat (lásd: 5. jegyzet), melyet most egyetlen idézettel illusztrálnék: „Nincs cigány és cigány között különbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] Indiában, az ősha­zában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szo­kásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami összetart minket."⁵⁶

A roma nemzetépítők közé egyébként nem sorolható Romano Rácz Sándor egyik korábbi írásában⁵⁷ a közösségszerveződés roma modelljé­ről beszél, és ennek a közösségi struktúrának az időtállóságával próbálja bemutatni, hogy milyen a roma világkép, a roma „néplélek". A szerző koncepciójának meghatározó eleme a (fél évezredes) változatlanság; idézem: „úgy tűnik, stagnált a roma kultúra, miközben a környezetében jelentős változások zajlottak. Kimaradtunk a történelemből, s ez a kö­rülmény teszi egyedülállóvá a roma népesség helyzetét Európában."⁵⁸ Romano gondolatmenete igen sajátos, hiszen szövegében másutt a roma kultúra páratlan sokszínűségéről beszél, amit – számomra érthetetlen módon – a cigány csoportok közti horizontális kapcsolatrendszerrel ma­gyaráz,⁵⁹ nem pedig az eltérő körülményekhez való alkalmazkodással.

Egy későbbi írásában⁶⁰ már ő is „permanens alkalmazkodási kényszer" jegyében zajló változásokról beszél („a romok kisközösségeitől semmi sem állt távolabb, mint a változatlanság"), de továbbra is kitart a közös­ségi struktúra változatlansága mellett. Az olvasó zavara fokozódik, mikor a „szakértők" szemére veti, hogy a romákat fejlődésképtelennek tarják, majd pár oldallal arrébb már a következőket találjuk: „a cigánynak neve­zett közösségek jelentős része évszázadok óta helyben jár, sőt vannak olyanok, amelyek olykor visszalépnek az időben".⁶¹

Nem célom ízekre szedni Romano Rácz írásait, de véleményem szerint nem képes adekvát és koherens választ adni a cigány kultúra több évszázados jelenlétére. Ami egyébként nem is lenne baj, hiszen még így is magasan a hazai „cigány diskurzusok" átlaga felett teljesít előítélet-mentes, jó szándékú és – egyes esetekben – kimondottan hi­teles írásaival. A baj azzal van, hogy önéletrajzi ihletésű szociográfiája, a Cigány sor (2008), illetve néhány belőle kiragadott gondolat szokatlan legitimációs erővel bír. Ahogy a kötet egyik kritikusa, Borbély Sándor írja, „az önéletrajzi elbeszélés hitelesíti a közösség társadalomtörténetét".⁶² A szerző személyiségének története, illetve a magyar cigányok elmúlt fél évszázados múltjának felidézése nem „ártatlan" diskurzus, hanem egy olyan elképzelt történeti diskurzus, amely politikai és morális céllal rendelkezik (elnyomó és elnyomott viszonyának megjelenítése).⁶³ Ezt természetes dolognak tartom, főleg egy önéletrajzi ihletésű, és ezért igen személyes hangvételű írás esetén, amely azonban csupán egyetlen történet az elbeszélhető cigány történetek közül.

A befogadó közeg (aminek jellemzése külön tanulmányt kívánna), pontosabban egyik része azonban Romano írását tekinti „a" cigány írásnak, melynek autentikussága és legitimitása megkérdőjelezhetetlen. „A cigányságból jött Romano Rácz Sándor szociológus és érzékeny tollú író Cigány sor című művéből megtudható, hogy a cigányság a feltéte­lezettnél jóval nagyobb izolációban él. […] A közvélekedés az, hogy az előítéletek miatt vannak bezárva, holott valójában ők zárták be magukat a saját világukba, és abból csak akkor tudnak kitörni, ha bennük is megfo­galmazódik az igény a többségi társadalomba való integrálódásra."⁶⁴ Egy másik példa: „A cigányságot azonban se a múltban, se a jelenben nem szegregálták kényszerrel. Viszont – mint Romano Rácz Sándor írásából kiderült – a cigányság a kívülállás kultúráját hozta létre, vagyis maga igyekezett magát szegregálni."⁶⁵ A továbbiakban az ilyesfajta állítások és vélemények alátámasztására használt „kívülállás kultúrája" koncepciót vizsgálom meg, mint egy lehetséges értelmezési keretet.

Roma történelem, avagy a kívülállás kultúrája?

A bevezetőben említett romaintegráció-vitában (és más fórumokon is) a „kívülállás kultúrája", mint a cigányság integrációjának alapvető akadálya jelent meg. Romano Rácz Sándor fogalmával kapcsolatban két dolgot kell elmondani: egyrészt torzított, félreértelmezett formában került át más szerzők írásaiba, másrészt alkalmatlan a cigány közösségek fél évez­redes jelenlétének vagy a cigány kultúra mibenlétének értelmezésére.

Németh György megfogalmazásában: „Ha elfogadjuk Romano Rácz Sándor meghatározását, miszerint a cigányság kultúrája a kívülállás kultúrája, akkor a cigányok tudatosan választják a többségi társadalmon kívül állást, vagyis a kirekesztettséget."⁶⁶ Ezzel szemben Romano a következőket írja vitaindító cikkében. A cigányság „ugyanis nem csak eltérő etnikum, hanem egy hosszú évszázadok vándorlása során kialakult sajátos, külön civilizáció, a kívülállás kultúrája. Amely – rendkívül ökono­mikus életvitel mellett – a többségi társadalmak tagjai számára el sem képzelhető, alacsony igényszintű életfeltételeket nyújtott, ám azt mindig a szegénység szolidaritásának biztonságával."⁶⁷

A szöveget látva nem tartom valószínűnek a „tudatos választást", de kétségtelenül lehet így is értelmezni. A hozzászólók által is dicsért könyvében Romano árnyaltabban kifejti teóriáját, mely szerint a „társa­dalmak kirekesztettjei egy saját kultúra megteremtése révén menekültek a permanens párialétből. […] Megszületett a kirekesztettség, a kívülállás kultúrája."⁶⁸ Itt már egyértelmű, hogy szó sincs választásról, annál inkább a mindenkori társadalmi és hatalmi viszonyrendszerek perifériáján kiala­kuló túlélési stratégiáról, melyet – Romano szövege szerint – ugyanúgy nevezhetnénk a „kirekesztettség kultúrájának" is! (A kívülállás és a kire­kesztettség közti különbséget gondolom nem kell külön hangsúlyozni.)

Ilyen értelemben Romano elképzelése valóban alkalmas lehet bizo­nyos helyzetek (de nem több száz éves, differenciált folyamatok) leírá­sára, annál is inkább, mert nagyon hasonlít Judith Okely, angol antropo­lógus elképzeléséhez, aki szerint nem tartható elmélet a mai cigányok kizárólagos indiai származása. Okely szerint az angliai cigányok őseinek nagy része olyan gádzsó (nem cigány), akik a feudalizmus széthullásá­nak idején kerültek a társadalom perifériájára, és túlélésük érdekében vándorló életmódra tértek át.⁶⁹

Ilyen típusú életmódváltási szükséglet a magyarországi cigányok esetében a XVII. század végén jelentkezhetett,⁷⁰ a korábbi vándor élet­mód azonban sokkal inkább magyarázható peripatetikus stratégiaként. A XV-XVI. században ugyanis cigányok és nem-cigányok kölcsönösen elfogadható szimbiózisa jött létre a Kárpát-medencében,⁷¹ melynek gaz­dasági alapját a cigányok munkaereje iránti igény jelentette. Egyik ismert példa erre a kovácsmesterséget űző cigányok esete. Mivel a magyarság rendelkezett régi fémműves hagyományokkal, nem maga a mesterség, hanem annak speciális technikája iránt mutatkozott kereslet. Mint Nagy Pál írja: „Az üllőjét és szerszámait könnyen szállító, a felesége kiegészí­tő munkáját is használó cigány iparos a nagy mezőgazdasági munkák idején helyszíni szolgáltatást tudott nyújtani, s azonnal megjavította a megrongálódott szerszámokat, így téve magát nélkülözhetetlenné a ter­melő munka folyamatosságának fenntartásában."⁷² E példával természe­tesen nem azt akarom illusztrálni, hogy csak peripatetikus közösségként léteztek a cigányok.

Az utóbbi évtizedekben lassan kibontakozó, tudományos igényű törté­neti cigánykutatások⁷³ különböző alkalmazkodási folyamatokról, sikeres együttélési modellekről, letelepült életmódról, hiánypótló gazdasági tevé­kenységekről vagy éppen kirekesztettségről, előítéletekről, üldöztetésről és szegénységről szólnak. Néhány olyan példát mutatnék be, melyek szembemennek a „kívülállás kultúrája" koncepcióval, mely nem csak megalapozatlan, de ellenséges állításokra is ragadtatott egyes szerzőket. (Utóbbi állításomat hadd illusztráljam: „a cigány csoportok, ellentétben a kétszáz évvel ezelőtt idekerült rácokkal, svábokkal, tótokkal vagy zsidók­kal, soha nem kívántak érvényesülni az adott társadalomban, hanem a nomád életformát folytatva azon kívül akartak létezni".⁷⁴)

A történeti adatok szerint Nagyszebenben már a XV. század végén voltak a város joghatósága alá tartozó letelepült cigányok, akik különböző munkákat (fémműves munkák, hóhéri feladatok, erődítési munkák) vé­geztek a település számára. A XVI. század eleji források szerint hasonló helyzetű cigány csoportok éltek Kolozsváron és Brassóban is.⁷⁵

XVI. századi hódoltsági török forrásokban olyan cigányok szerepelnek, akik mint zenészek, kovácsok, tűzmesterek, golyóöntők, seborvosok, katonák stb. a török hadsereg és közigazgatás szolgálatában álltak. Viszonylag sok cigány élt Budán, ahol külön mahallét (negyedet) népe­sítettek be a borkereskedelemmel is foglalkozó görögkeleti és muszlim vallású cigány lakosok.⁷⁶

Maga a „nomád életmód"⁷⁷ a XVII. századi Erdélyben például gyakran mint menlevelekkel biztosított és ellenőrzött vándorló munkavégzés létezett. A földesúri függőségbe kerülő cigányok a földesúr birtokaihoz tartozó falvakban láttak el kézműves szolgáltatásokat, amire a korabeli ipar fejletlensége miatt is szükség volt.⁷⁸

A gondos birodalmi adminisztrációnak és a kitartó levéltári kuta­tásoknak köszönhetően sok információ áll rendelkezésre az erdélyi aranymosó cigányokról, akiket a magyar nyelv Bányász vagy Aranyász Czigányoknak nevezett a XVIII. század közepén.⁷⁹ Főleg ezekre az adat­sorokra támaszkodva a közelmúltban ígéretes kísérlet történt, a román anyanyelvű beás cigányok korai történetének rekonstruálására.⁸⁰

A ma oly sokat hangoztatott integrációra is sor került több helyen. Miskolcon egy, az 1740-es évekből származó statútum a lakatos mester­emberek kérelmére úgy rendelkezik, hogy a cigányok csak a sátraikban gyakorolhatják mesterségüket és a piacon sem patkolhatnak csizmát. A helyi céhek gazdasági érdekeit védő diszkriminatív rendelkezések elle­nére, a főleg kovácsolásból, zenélésből és paraszti, illetve napszámos munkákból élő cigányok a XVIII. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká váltak. Egy korabeli utazó szavaival: „sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően meg­változott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték."⁸¹ A gazdasági alapokon nyugvó integrációs (és itt-ott asszimilációs) folyamat érhető tetten például Győr⁸² és Szeged⁸³ városában is a XVIII-XIX. században.

Természetesen a falu társadalmába is tudtak integrálódni a cigány közösségek. A XIX. század első felében a Nógrád megyei cigányok több­sége szegény sorban, de évtizedek óta letelepedettként élt a megye fal­vaiban és mezővárosaiban. A lókupecek szolgáltatásaira gyakorta igényt tartottak a helyi földesurak, akár az uralkodói rendeletekkel is dacolva. A zenélés ekkorra már az egyik, ha nem a legjellemzőbb cigányok által űzött foglalkozássá vált. A megélhetési nehézségeket jelzi azonban, hogy az összeírásokban sokan kovács-muzsikusként, illetve muzsikus-kovács­ként szerepelnek.⁸⁴ A „több lábon állás" ilyen formája természetesen nem valamilyen etnikai sajátosságként, hanem a nehéz gazdasági helyzethez való alkalmazkodásként értelmezendő.

Folytathatnám a sort, és nyilván lehetne olyan helyzeteket is találni (elsősorban az elmúlt 100-150 évben)⁸⁵ , ahol létrejön a „kívülállás (vagy inkább kirekesztettség) kultúrája". (Az észak-magyarországi Csenyéte község esete jól szemlélteti ezt a folyamatot. A XIX. század közepén a ci­gányok a falu belső területén laktak, vegyesen a szegényebb magyarok­kal és a kisszámú zsidósággal, azonban a század utolsó éveiben elkezd­ték őket kiszorítani a falu mellett felépített telepekre, ahol lakóhelyileg szegregáltabb, gazdaságilag pedig marginalizáltabb helyzetbe kerültek. A rendszerváltást követően a megszűnő munkahelyek következtében rohamos mértékben szegényedett el a település lakossága, a magyar és a tehetősebb roma családok elköltöztek (ez az underclass kialaku­lásának folyamata), a tartós munkanélküliség, a nagy szegénység és a szegénység kultúrája pedig azóta is folyamatosan újratermeli önmagát.⁸⁶

Talán sikerült bizonyítani, hogy a „kívülállás kultúrája" teória nem fedi le a cigány közösségek jó fél évezredes magyarországi jelenlétét, történe­tét. A történelmen vagy a társadalmon „kívüliség" nem lehet a cigányság jellemzője, hiszen maga a „cigány kategória" a mindenkori cigányok és nem-cigányok viszonyának „terméke",⁸⁷ a cigány kultúra, vagy inkább cigány kultúrák soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csoportokat körülvevő társadalommal kölcsönhatásban jönnek létre és alakulnak át.⁸⁸ Az akkulturáció fogalmát kell tehát elővenni, hiszen kívülállás helyett – különböző előjelű – kölcsönhatásokról van szó. (Az akkulturáció, mint említettem – a Berry-féle modell szerint – négy irányú lehet: integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció. A négy irány vagy „stratégia" akár egy közösségen belül is megtalálható, sőt, egy ember is többféle stratégiával élhet élete során.)⁸⁹

Az egyik lehetséges irány, az asszimiláció kapcsán kell tennünk egy elgondolkodtató kitérőt. Nem csak a cigányok asszimilálódnak a több­ségi társadalomhoz, hanem ellenkező előjelű folyamatok is léteztek, illetve léteznek. Egy magyarországi mezőváros, Siklós XVIII-XIX. századi forrásai alapján Nagy Pál feltárta, hogy a földdel bíró cigányok közti va­gyoni differenciálódás következtében egyes cigányok gádzsókká (latinul: neo-colonus), az elszegényedett gádzsók viszont cigányokká „váltak".⁹⁰ Hasonlóan a napjainkban Magyarország halmozottan hátrányos helyzetű kistérségeiben⁹¹ vagy például egy kis romániai iparvárosban⁹² élő, „ere­detileg" nem cigány emberekhez. A többségi társadalomhoz közeledő (magasabb státuszú, sikeresebb) cigányok közül sokan asszimilálódnak integráció „helyett", míg a cigányok közé kerülő nem cigányok többsége – feltehetően – alacsonyabb presztízsű, rossz anyagi helyzetű ember. „Cigány szempontból" tehát komoly asszimilációs veszteségről beszél­hetünk, de semmi esetre sem kiegyenlített folyamatokról. (Talán túlzó és erős ez az általánosítás, de szerintem sok esetben helytálló lehet.) Nagyon idekívánkozik egy 1944-ből, magyar szerző tollából származó mondat: „Ismerek már kereskedőt, hivatalnokot, ügyvédet, orvost közü­lük, akik tiszteletre méltó úriemberek, akikről nem tudjuk, fölösleges is tudni, hogy cigány eredetűek."⁹³

Az asszimilációs kitérő után térjünk vissza eredeti gondolatmene­tünkhöz. Mi a cigány kultúra megkülönböztető jegye, fő sajátossága? Leonardo Piasere, olasz antropológus évtizedeket szentelt a különböző cigány közösségek kutatásának. A roma rokonsági terminológiákat ösz-szehasonlítva, arra a következtetésre jutott, hogy az egyes terminológiai rendszerek felépítésében alapvetőek azok a viszonyok, amelyeket a történelem során egy csoport a környező nem-cigányokkal létesített. Piasere, bár tudja, hogy nincs egységes cigány kultúra, azt állítja, hogy „talán van egy életstílus vagy inkább kulturális stílus, ami töretlenül fönn­maradt a cigányság története során". Ez pedig egy olyan „mechanizmus, amely a nem-cigány jegyek elfogadásán és újrahasznosításán alapul, és amely a változatlanság és egyformaság ellen küzd".⁹⁴

Piasere megállapítása az adaptációs folyamatok jelentőségére hívja fel a figyelmet, melyek nyilván nem képzelhetők el akkulturációs vonzatok nélkül. Az ökológiai antropológia nyelvén az adaptáció „fenn­maradást elősegítő társadalmi viselkedést"⁹⁵ jelent. Adaptív stratégiák kialakítására gyakran volt szükségük a cigány közösségeknek, főleg a XVII. századtól kezdődően, amikor Magyarországon a specializálódás következtében több fémműves tevékenység is önálló foglalkozássá vált, és céhes keretekbe szerveződött. (Ekkor még a fémművesség volt a legelterjedtebb foglalkozás a cigányok körében, a XIX. század végén már a zenélés.) A céhek egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. „Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napja­inkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent."⁹⁶

Miért nem „írja felül" a cigány közösségeket ez a folyamatos alkalmaz­kodási kényszer, amire maga Romano Rácz Sándor is többször utalt írásaiban? (A kérdésre ő a kívülállás kultúrája koncepcióval és a közös­ségi struktúra változatlanságával próbál válaszolni, véleményem szerint sikertelenül.)⁹⁷ A nyugati marxista antropológusok közül kritikus és eredeti elképzeléseivel kitűnő Maurice Godelier⁹⁸ egyik elmélete talán segíthet a válaszkísérletben. Godelier szerint egy társadalomban azok az uralkodó viszonyok, amelyek (mibenlétüktől függetlenül) termelési viszonyként funkcionálnak. Ez azt jelenti például a „természeti népeknél", hogy a rokonsági viszonyok nem csak a társadalom reprodukcióját biztosító szociológiai eszköztár funkcióját látják el, hanem közvetlenül termelési viszonyként (elosztás, együttműködés keretei, munka megszervezése stb.) is érvényesülnek.⁹⁹ (Ezzel Godelier meghaladja azt a tézist, mely kizárólag a termelési módból vezetné le a rokonsági rendszert.)¹⁰⁰

A peripatetikus cigány közösségek számára a rokonsági viszonyok meghatározóak voltak, hiszen a korlátozott számú niche-k és a bizony­talan „piaci igények" miatt minden csoportnak elemi érdeke volt, hogy „működőképes méretű" maradjon. Ehhez pedig exogám és endogám há­zassági stratégiák összehangolt alkalmazására volt szükség. Bár ez nem egy vaskos alapkutatásokon nyugvó és precízen kidolgozott okfejtés, de talán kijelenthetjük, hogy „peripatetikus kontextusban" fontos szerepe volt a Romano-féle közösségi struktúráknak.¹⁰¹ (Amit épp ezért nem tekint­hetünk roma sajátosságnak, legfeljebb a romák egyik sajátosságának.)

A peripatetikus életmódról való áttérés különböző módozatai viszont már a közösségi struktúrák szerepét is átalakíthatják, avagy – Godelier nyomán – a rokonság helyett termelési viszonyként más instanciák (pl. jogi-politikai, ideológiai) funkcionálhatnak. Gondoljunk a híres magyar cigányzenészekre, akik a magyar nemzeti kultúra integráns részévé vál­tak a XIX. század folyamán. Az ő „cigányságuk" nyilván teljesen más volt, mint a korabeli néhány ezer „peripatetikus" társaiké (1893-ban összesen 8.938 vándor, és 20.406 ún. „félvándor" cigány volt, míg a zenészek kb. 20.000-en lehettek, plusz a családtagjaik).¹⁰² Hadd illusztráljam a zené­szek „identitását" egy idézettel: „célunk a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik vé­delmezése, a munkaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával". (Magyar Cigány­zenészek Országos Szövetsége, részlet az alapszabályból, 1935.)¹⁰³ Ez is egy adaptív válasz: alkalmazkodás a modern piaci és az uralkodó politikai-ideológiai viszonyokhoz.

A földművelő és/vagy jobbágysorba kerülő cigányok száma a történeti kutatások jelen állása alapján még csak meg sem becsülhető, noha több helyről is vannak ilyen adatok. Ugyanígy a „gádzsósodás" és a „cigányosodás" méreteit, arányait sem lehet meghatározni, még közelítőleg sem. Az államszocializmus éveiben proletársorba kerülő cigány emberek közösségei, szokásai, hagyományai is átalakultak. Felsejlik, hogy a nem „cigányos" foglalkozás, életmód vagy megjelenés sok esetben (spontán) asszimilációt vonhatott, illetve vonhat maga után. Ki dönti el, hogy mi a „cigányos" és milyen kritériumok alapján (etnikai vagy szociális)?¹⁰⁴ Visszatértünk az egyik kiinduló ponthoz.

*

A „cigányságot" alapvetően egy egységes, történetileg kialakult, külső klasszifikációs mechanizmus és sok egyedi, a gazdasági stratégiától, po­litikai viszonyoktól és az akkulturációs folyamatoktól befolyásolt, etnikus kultúra határozza meg.

Befejezés helyett: elszegényedés és etnikai szemlélet a rendszerváltás után

Miért olyan népszerű Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett -teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma? Talán azért, mert akkor nem lehetne meg­fogalmazni a kultúraváltás nagy ívű és a nem-cigány magyarok számára „jól hangzó" koncepcióját. A történelmi romanticizmus önbecsapás – írta Németh György. Szerinte a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése egy „cigány kulturális forradalom" véghezvitele, mely a kívülállás kultúrája helyébe a „belülállás" kultúráját állítja.¹⁰⁵ Németh elutasítja a történelmi romanticizmust, de helyette egy történelmietlen romanticizmusnak (kultúraváltás) ágyaz meg, mely a következményekre helyezi a hangsúlyt az okok helyett. Sok múlik egyes szavakon, hiszen ha – a már említett – „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit ők kívülállás kultúrája alatt értenek egy sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai karakter.

A rendszerváltást követően (újra) megerősödő nacionalizmus, a legiti­mációs küzdelmek, az etnikai elismerés politikája, a definiálatlan „kultú­rát" középpontba állító, misztifikáló és rendező elvként elfogadó miliő¹⁰⁶ kedvező talaja az ilyen koncepcióknak és értelmezéseknek. A statikus vagy hagyományos etnikum-kép uralma, az olyan társadalomlélektani folyamatok mint a rendszerigazolás, a sztereotípiák önigazolási funkciói, vagy a különböző identitások közötti – szükségszerűen létező – kont­rasztok felértékelődése elősegítik „a cigányok" valamilyen úton-módon történő megkülönböztetését.¹⁰⁷

A tanulmányban vázolt folyamatokat azért (is) fontos tudatosítani, mert a cigány közösségek napjainkban két homogenizáló erőnek vannak kité­ve: elszegényedés és nemzetté válás. A növekvő szegénység, a tartós munkanélküliség, a hátrányos helyzetű régiók, települések és település­részek problémája egyre jobban etnicizálódik, „cigányosodik",¹⁰⁸ a ma­gyarországi (és az egész kelet-európai) szegénységnek sokak szemében roma arculata van.¹⁰⁹ Mindez annak ellenére, hogy bár a magyarországi romák legalább kétharmada szegény, ugyanakkor a szegény kategórián belül „kisebbségben" vannak, és a mélyszegénységben élőknek is „csak" mintegy harmada, esetleg fele lehet roma származású.¹¹⁰ (A kultúravál­tás mint megoldás tehát egyszerűen nem vesz tudomást a nem cigány szegények problémáiról.)

Az elismerés politikájával¹¹¹ összefüggésben már az 1970-es évek óta jelen van nemzetközi és hazai színtéren is egy (illetve több) roma nem­zetépítő projekt, amely (kultúr)nemzeti alapon szeretné újraegyesíteni a „cigány népet".¹¹² Bár vitathatatlanul vannak pozitív vonásai egy ilyen legitimációs küzdelemnek,¹¹³ a kétféle homogenizáció csak a szociális alapon meghatározott etnikai és kulturális cigányképben¹¹⁴ érhet össze. (Pontosabban már össze is ért, ahogy azt az előítélet-kutatások ered­ményei vagy az említett „romaintegráció-vita" jelzi.)¹¹⁵

Írásomat a Ladányi-Szelényi szerzőpáros egy – közel tíz éve meg­fogalmazott, de nagyon idevágó – mondatával szeretném zárni: „Vé­leményünk szerint nem létezik cigány »szegénykultúra«, és ahogy a cigányság helyzetének az ellehetetlenülését sem kultúrájuk »okozta«, a szegénységből való kiemelkedésüket sem várhatjuk a mitologizált kultúrától."¹¹⁶

Jegyzetek

1 Romano Rácz Sándor: Cigánysor, cigány sors. 2009. (http://hvg.hu/velemeny/ 20091014_roma_cigany_integracio).

2 Póczik Szilveszter: Ég a város, ég a ház is. (http://hvg.hu/velemeny/20091106_ poczik_ciganysagszegenyseg)

3 Vö. Pelle János: A lelkünk mélyén élő cigány. (http://hvg.hu/velemeny /20091102_cigany_roma_vita)

4 Eriksen, Thomas. H.: Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociál-antropológiába. Budapest, Gondolat, 2006. 13.

5 A roma nemzeti identitás és kultúra fogalmának ismertetésére, elemzésére és kritikáira itt nem térek ki. A tanulmányban elsősorban a következő írások alapján beszélek roma nemzetről: Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. 2. sz. 31-34; Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 7. évf. 3. sz. 329-341; Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 207-224; Binder Mátyás: A roma nemzet – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben. Eszmélet, 2008. 77. sz. 130-160; Binder Mátyás: „Újraegyesülés"? A roma nemzeti gondolat kelet-európai történeti kontextusban. In: Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.). Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 353-365.

6 Tylor, Edward B.: A primitív kultúra. In: Bohannan, P. – Glazer, M. (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest, Panem, 1997. 108.

7 Geertz, Clifford: A kultúra fogalmának hatása az ember fogalmára. Kultúra és Közösség, 1988. 15. évf. 4. sz. 69.

8 Vö. Borsányi László: A kultúra fogalmától a kultúra tudománya felé. In: Kézdi nagy Géza (szerk.): A magyar kulturális antropológia története. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2008. 147-150.

9 Vö. Boglár Lajos: Mit jelent a kulturális antropológia? In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely, 2007. 15-16; Borsányi 2008.

10 A kultúra és a társadalom viszonyáról lásd: Sárkány Mihály: Kultúra, etnikum, etnikai csoport. In: uő.: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 89-100.

11 Godelier, Maurice: Szociálantropológia vagy kultúrakutatás? Magyar Lettre Internationale, 2001. 43. sz. 15.

12 Sárkány Mihály: Az identitás kutatása az amerikai kulturális és a brit szociál-antropológiában. In: uő. Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 111.

13 A kulturális ökológiai megközelítést természetesen nem kritikátlanul alkalmaz­va, hanem egyes megfontolásait az ismert kutatási eredményekkel összevetve tartom hasznosnak. A kulturális ökológia és az ökológiai antropológia viszonyáról, és az előbbi kritikáiról lásd: Sárkány Mihály: Kulturális ökológia – távlatok és korlátok. In: Sárkány, 2000. 31-43; Borsos Balázs: Félig festett zebra a Múzeum-körúton. Az ökológiai antropológia a természet- és társadalomtudományok között. In: A. Gergely András (szerk.J: Ökológia – kultúra – embertudomány. Környezet és ember a paradigmaváltások korában. Budapest – Sopron, 2003. 84-99. (http:// www.elib.hu/01700/01710/01710.pdf). A kulturális ökológia és a marxizmus viszo­nyához lásd: Eriksen, 2006. 248-249.

14 Godelier, Maurice: A társadalmak környezetükhöz való adaptációs korlátainak problémája és a „gazdasági racionalitás" fogalma. In: Felkai Gábor – Némedi Dé­nes – Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II. Budapest, Új Mandátum, 2002. 446-463.

15 Cigányokkal kapcsolatos előítélet-kutatások Magyarországon már az 1970-es évek végén is készültek, a rendszerváltást követően pedig az előítéletességgel párhuzamosan a kutatás is fellendült. Néhány áttekintő jellegű írás: Tomka Miklós: Gazdasági változások és a cigánysággal kapcsolatos közvélemény. In: Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes (szerk.): Cigánylét. Budapest, MTA PTI, 1991. 8-36. Székelyi Mária – Örkény Antal – Csepeli György: Romakép a mai magyar társadalomban. Szociológiai Szemle, 2001. 3. sz.; Csepeli György: Cigányok és gádzsók. Roma­kép a magyar társadalomban. http://www.csepeli.hu/pub/2008/csepeli_ciganyok_ gadzsok.pdf (2010-04-23); Binder Mátyás: Változatosság és állandóság. Cigányok/ romák és etnikai előítéletek Magyarországon. In: Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatás problémája Kelet-Európában 1989 után. Budapest, L'Harmattan – ELTE BTK, 2009. 170-190.

16 Vö. Prónai Csaba: A cigány kultúrák antropológiája. „Transznacionalitás", „multietnicitás", „transzkulturalitás". In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest, Nyitott Könyv­műhely Kiadó, 2007. 206-217.

17 Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000, 179-191; Ladányi János – Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról. In: Horváth – Landau – Szalai, 2000. 203-209.

18 Magyarországon a „Nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvény" a cigányokat etnikai kisebbségként ismeri el, és lehetőséget ad számukra kisebbségi önkormányzatok alakítására. A törvény konkrétan nem nevezi meg az etnikai kisebbségeket, de lényegében azokat a csoportokat jelöli, melyek nem rendelkeznek anyaországgal, így csak a roma és a ruszin kisebbség sorolható ide. Lásd ehhez: Majtényi Balázs – Majtényi György: Állami romapolitikák. Pro Minoritate, 2005. 3. sz. 69-109.

19 Eriksen, Thomas Hylland: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspek­tívák. Budapest – Pécs, Gondolat Kiadó – PTE. 2008. 22.

20 Bromlej, Julian Vlagyimirovics: Etnosz és néprajz. Budapest, Gondolat, 1976. 49.

21 Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 7. évf. 1. sz. 3.

22 Sárkány 2000. 94-97; Brubaker, Rogers: Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélő, 1996. 1. évf. 7. sz., 26-41; Keményfi Róbert: Az etnicitás fogalma és helye az etnikai térszerkezeti kutatá­sokban. Kisebbségkutatás, 2002. 2. sz. 377-378; Sokolovskii, Sergey – Tishkov, Valery: Ethnicity. In: Barnard, Alan – Spencer, Jonathan (eds.): Encyclopedia Of Social And Cultural Anthropology. London, Routledge, 1996. 290-295.

23 Eriksen, 2008, 84.

24 Egy megjegyzés: a roma személyek esetében élesen elkülönül a nem cigá­nyok által nekik tulajdonított identitás elviselhetetlensége és a saját csoportjukkal való azonosulás. Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika, 1999. 28. évf. 3. sz. 30-31.

25 A kérdés feltevését indokolja, hogy a legutóbbi népszámlálás (2001) alkal­mával 190 046 fő vallotta magát cigánynak, ezzel szemben szakértői becslések körülbelül 600.000 főre teszik a magyarországi cigányok számát. A két adattípus (népszámlálás: önmeghatározás – szakértői becslés: külső besorolás, osztályo­zás) közti jelentős különbség a térség más országaira is jellemző. Szlovákiában a 2001-es népszámlálás során 89 920 személy vallotta magát roma nemzeti­ségűnek, míg a szakértők becslései 300-500 ezer fő között mozognak. Vano, Boris – Haviarová, Eva: Roma Population Demographic Trends. In: Vasecka, Michal – Jurásková, Martina – Nicholson, Tom (eds.): Cacipen pal o roma. A Global Report on Roma in Slovakia. Institute for Public Affairs, Bratislava, 2003. 297-310. Romániában az 1992-es népszámlálás alapján 401.087 roma ember élt, ugyan­ekkor a kutatók nagyjából 1,2, 1998-ban már 1,5 millió fővel számoltak. Romániai roma vezetők becslései 2-3 millió fő körül mozogtak a kilencvenes években. Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 246; Barany, Zoltan: A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2003. 160-161.

26 A 90-es évek végén, magyarországi társadalomtudósok között zajlott ún. „Ki a cigány?" vitára utalhatunk. A vita fontosabb írásai megtalálhatók: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000. A kérdéshez kapcsolódó reflexiók rövid áttekintését lásd: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Budapest, Osiris, 2009. 16-20 és 277-278.

27 A kategorizáció több módon is hozzájárulhat egy csoport önazonosságának meghatározásához. „Ott van például az a mozzanat, amelyet »internalizációnak« nevezünk: a kategorizált csoport szembekerül azokkal a meghatározásokkal, amelyeket egy másik csoport alkot róla, s ezt részben vagy akár teljesen beépíti a saját identitásába." Jenkins, Richard: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és hatalom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveg­gyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 127-147. A külső kategorizáció cigányokra gyakorolt hatásához lásd: Lucassen, Leo: The Power of Definition, Stigmatization, Minorisation and Ethnicity. The Netherlands Journal of Social Sciences. 1991. Vol. 27. Nr 2. 80-91; valamint egy hazai példa: Pálos Dóra: „Cseperedünk". Egy beás cigány közösség önsztereotipizálási folya­matairól, in: Bakó Boglárka – Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi – MTA ENKI, 2006. 91-119.

28 Hancock, Ian: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 20.

29 Az akkulturáció mint a cigányokat történeti perspektívában alapvetően jel­lemző folyamat – tudomásom szerint – Nagy Pál írásaiban jelent meg először Magyarországon. Vö. Nagy Pál: „Gádzsósodás – cigányosodás". Akkulturáció és parasztosodás a cigányok magyarországi történetében. Amaro Drom, 17. évf. (2007) 2. sz. 21-22; Nagy Pál: Cigány csoportok és együttélési modellek változá­sai a Kárpát-medencében a 15-20. században. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 35-50.

30 Herskovits és munkatársai definícióját idézi: Berry, John W. – Poortinga, H. Ype – Segall, Marshall H. – Dasen, Pierre R.: Cross-Cultural Psychology. Research and Applications. Cambridge, University Press, 2002. 349.

31 Pálos Dóra: „Cigány" identitások nehézségei. Egy önbeszámolókon alapuló vizsgálat tanulságai. Esély, 2010. 21. évf. 2. sz. 41-63.

32 Vö. Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest – Ka­posvár, ELTE BTK – Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 1995. 62-94.

33 Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antro­pológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élőskö­dő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány. Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 254-265.

34 A cigányokkal tudományos igénnyel foglalkozó szakemberek első nemzet­közi szervezete 1888-ban jött létre Londonban (Gypsy Loire Society), melynek Herrmann Antal magyar néprajzkutató lett a főtitkára. (Herrmann Antal: A nem­zetközi cigány-tudós társaság. Ethnographia, 1903. 14. évf. 3. sz. 156-158.) Herrmann mellett Wlislocki Henrik és Habsburg-Lotharingiai József Károly főherceg tartozik az ún. első „ciganológus triászba", lásd: Prónai, 1995. 99-101.

35 Prónai Csaba: A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai megközelítései. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA KI, 2000. 176-198.

36 Prónai, 2000. 178.

37 Piasere, Leonardo: Szlovén romák: vándorlás és megtelepedés. In: Prónai Csaba (szerk.): Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanul­mányok. Budapest, ELTE BTK, 1997. 110-122.

38 Vö. Nagy Pál: A magyarországi cigányok a rendi társadalom korában. Ka­posvár, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója, 1998.; Nagy, 2008.

39 Herrmann Antal (szerk.): A Magyarországon 1893. január 31-én végrehaj­tott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. IX. évf. Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1895. Az összeírás adatait már sokan idézték, elemezték, legutóbbi áttekintését lásd: Dupcsik 2009. 75-84.

40 Stewart, Michael S.: Depriváció, romák és „underclass". Beszélő, 2001. 7-8. sz. 82-94.

41 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

42 Ladányi János – Szelényi Iván: Van-e értelme az underclass kategória hasz­nálatának? Beszélő, 2001. 11. sz. 94-99.

43 Vö. Stewart, 2001; Ladányi – Szelényi, 2001; Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 11.

44 A szegénységgel kapcsolatban három fő diskurzus bontakozott ki a kutatók körében: a társadalmi kirekesztettség, az underclass és az újszegénység diskurzu­sai. Péter László: Vázlatok a szegénység szociológiájához. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetem Kiadó. 2006. 130-134.

45 Péter, 2006. 132-137. Lásd még: Ladányi János – Szelényi Iván: Ankét a kisebbségkutatás helyzetéről (hozzászólás). Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 62-67.

46 Ladányi – Szelényi, 2001. 97.

47 Ladányi – Szelényi, 2004. 14-15.

48 Ladányi – Szelényi, 2004. 14. Lewis, Oscar: A szegénység kultúrája. Kultúra és Közösség, 1988. 4. sz. 94-105. A szegénység kultúrája koncepciót más ma­gyar kutatók is használták, mint például Szuhay Péter, valamint Kemény István és tanítványai. (Lásd: Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest, Panoráma, 1999. és Prónai 1995. 109-111.) A személyiségjegyek felvázolása kapcsán Sárkány Mihály egyenesen az akkulturációs tanulmányok csúcsteljesítményének tartja Lewis elméletét, szerinte „ez mondta a legtöbbet arról, hogy a harmadik világ országaiban zajló változások miként hatnak a tömegek életére". (Sárkány, 2000. 111.) A szegénység és a cigányság fogalmak összekapcsolódásának kritikai áttekintését a magyar társadalomtudományi diskurzusokban lásd: Horváth Kata: Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigány közösség éhség-interpretációi. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 103-123. Michael Stewart – magyarországi példákra támaszkodva – több ellenérvet is felsorakoztat a szegénység kultúrájával kapcsolatban (Stewart, 2001. 88-89.), melyekre most – a terjedelmi korlátok miatt – nem tudok kitérni.

49 Lewis, 1988. 94.

50 Lewis, 1988. 95.

51 Ladányi – Szelényi, 2004. 24; Lewis, 1988. 95.

52 Vö. Binder Mátyás – Pálos Dóra: A kisebbség kisebbsége és a szegénység kultúrája. Szélsőséges egyenlősdi egy erdélyi magyar cigány közösségben. Nép­rajzi Látóhatár, 2009. 18. évf. 2. sz. 93-115.

53 Lewis, 1988. 103.

54 lewis, 1988. 104.

55 Lewis, 1988; Ladányi – Szelényi, 2004; 2009; Binder – Pálos, 2009.

56 Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

57 Romano Rácz Sándor: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió. Iskolakul­túra, 2002. 12. évf. 8. sz. 29-43.

58 Romano, 2002. 31.

59 Romano, 2002. 33.

60 Romano Rácz Sándor: Közösség és emlékezet. In: Boreczky Ágnes (szerk.): Cigányokról – másképpen. Budapest, Gondolat, 2009. 13-58.

61 Romano, 2009. 27.

62 Borbély Sándor: „…mi egy másik darab szereplői vagyunk" – A „cigány" tör­téneti tapasztalat genealógiája. Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 202-220.

63 Borbély, 2009. 215-219.

64 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

65 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

66 Németh, 2009.

67 Romano, 2009.

68 Romano Rácz Sándor: Cigány sor. Budapest, Osiris, 2008. 45.

69 Okely, Judith: The Traveller-Gypsies. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. 8-15.

70 A történész Nagy Pál szerint a „cigánykérdés" történeti genezise Magyaror­szágon ekkorra datálható, jórészt az általa „relatív túlnépesedésnek" nevezett folyamatnak köszönhetően. A cigányok egyrészt túl sokan lettek az általuk űzött szolgáltató tevékenységekhez, másrészt a XVIII. századra megszűnt az ország szétdaraboltsága, hatékonyabbá vált a közigazgatás, ezzel párhuzamosan pedig megnőtt a periférikus helyzetű társadalmi csoportok és a hatalom közti viszony újrarendezésének szükségessége. Lásd: Nagy, 1998.

71 Bár kezdetben a cigány csoportok zöme Magyarországon keresztül tovább­haladt Nyugat-Európa felé, napjainkban mégis Kelet-Európa országaiban él az európai roma lakosság túlnyomó többsége. Az okokat feltehetően a két terület eltérő társadalmi és gazdasági fejlődésében kereshetjük. A cigány közösségek számára kedvezőbb lehetőségek (pl. több „niche") nyíltak a feudális Kelet-Euró­pában, mint a posztfeudális nyugati országokban, ahol rövid idő után kirekesztő rendeletek sorát hozták ellenük. A kelet-európai államokban a cigányok adók megfizetése vagy munkára kényszerítés útján integrálódtak a helyi társadalmak­ba, integrációjuk foka az Oszmán Birodalomban volt a legmagasabb. Vö. Prónai Csaba: Európa cigányai. [Leonardo Piasere: I rom d'Europa. Una storia moderna. c. könyvéről] In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 361-366.

72 Nagy, 2008. 42.

73 A magyarországi történeti cigánykutatások néhány kérdését, a forráskiadás helyzetét és eredményeit, valamint a szakirodalom rövid áttekintését lásd: Binder Mátyás: „A cigányok" vagy a „cigánykérdés" története? Áttekintés a magyarországi cigányok történeti kutatásairól. Regio, 2009. 20. évf. 4. 35-59. A legfontosabb monográfiák és tanulmánykötetek megjelenésük sorrendjében, de a teljesség igénye nélkül: Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó, 1992; Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris – Szá­zadvég, Budapest, 1995; Nagy, 1998; Gémes Balázs (szerk.): Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd, Romológiai Kutatóintézet, 1998; Bársony János -Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a holocaust idején. Budapest, L'Harmattan, 2004; Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása". Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés" történetéből. Csokonai, Debrecen, 2004; Nagy Pál: „Fáraó népe". A magyarországi cigányok korai törté­nete (14-17. század). Pécs, PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2004; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene. I. Pécs, 2005; Tóth Péter: A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában. Bölcsész Konzorcium. Pécs, 2006; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Pécs. 2009; Dupcsik, 2009; Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-meden­cében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010.

74 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

75 Nagy, 2004. 21-26.

76 Mészáros László: A hódoltsági latinok, görögök és cigányok történetéhez. 16. századi oszmán török szórványadatok. Századok, 1976. 3. sz. 474-489.

77 Persze a cigányok soha nem voltak nomádok, hiszen az a legelőváltó, nagy­állattartó társadalmakra használt fogalom.

78 Nagy, 2004. 61-62.

79 Zsupos Zoltán: Az erdélyi aranymosó cigányok 1783-as összeírása. Néprajzi Értesítő LXVII-LXX. (1985-88.) 1990. 129-193; Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Cigány néprajzi tanulmá­nyok. 4-5. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1996.

80 Landauer Attila: Adalékok a beás cigányok korai történetéhez. In: Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát­medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 79-96.

81 Tóth Péter: Cigányok Miskolcon a 18. század közepén. In: Veres László -Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve. XXX-XXXI. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993. 205-215.

82 Perger Gyula: Cigánykovácsok Győr megyében. A győri iszkápások. In: Domonkos Ottó (szerk.): Arrabona – Múzeumi közlemények 34. 1995. 269-319.

83 Kovács János: A czigányok Szegeden.. Ethnographia, 1895. 3. sz. Kovács János írásának rövid összefoglalását lásd: Binder Mátyás: Cigány-képek a sztereotípiáktól az integrációig. Múlt-kor történelmi portál.(http://www.mult-kor. hu/20090107_ciganykepek_a_sztereotipiaktol_az_integracioig)

84 Szomszéd András: A nógrádi cigányság története az összeírások tükrében (A 17. sz. második felétől a 19. sz. közepéig). In: A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. XIII. Salgótarján, 1987. 157-207; Szomszéd András: A nógrádi letele­pedett cigányság foglalkoztatási viszonyai 1820-1850. In: Gémes, 1998. 20-36.

85 A XIX. század végétől, az ipari fejlődés fellendülésével, a gazdasági szerkezet átalakulásával párhuzamosan jelentősen csökkent, illetve megszűnt a kereslet a hagyományosnak tekintett „cigány termékek" iránt (pl. teknők, kosarak, seprűk, üstök), de csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások (üstfoltozás, drótozás, nádazás) iránt is. A magyar nemeseknek, polgároknak és parasztoknak zenét szolgáltató cigányzenészek helyzete is jelentős mértékben romlott: miköz­ben a számuk nőtt, a fizetőképes kereslet csökkent irántuk. A cigány közösségek marginalizálódása egészen az 50-es, 60-as évekig, az államszocialista iparosítás kezdetéig tartott; ekkor a hagyományos cigány közösségek jó része felbomlott és sokan az ipari munkásság részévé váltak. A 60-as évektől így egy jelentősnek mondható integrációs és asszimilációs folyamat indult meg, mely azonban a 80-as években lelassult, majd a rendszerváltás folyamatában teljesen megakadt és visszafordult. A sok rendelkezésre álló adat közül egy összehasonlító jellegű: 1985 és 1993 között az országban a munkahelyek 30%-a, a cigányoknál a munkahelyek 55%-a szűnt meg. Vö. Kemény István: Előszó. In: Kemény, 2000. 9-37.; Kemény István: Válság után. Szegények, munkanélküliek, cigányok, versenyképtelenek. Esély, 2003. 15. évf. 2. sz. 66-74.

86 Ladányi – Szelényi, 2004. 56-58.

87 Vö. Törzsök Judit: Kik az igazi cigányok? In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE – IFA – OM, 2001. 29-52.

88 Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 156-177. Az antropológusok ilyen állításai egybeesnek a modern történészi megközelítés­sel, Nagy Pált idézve: „Mai ismereteink szerint bízvást mondhatjuk, hogy a mai magyarországi cigány csoportok karakterét a Balkánon és a Kárpát-medencében lezajlott történeti folyamatok befolyásolták a XIV. század óta, nem pedig valamiféle archetipikus, genezisében ősidőkbe homályosuló, változatlan formában továbbélő csoportkarakterről kell beszélnünk. Nagy Pál: Előszó. In: Landauer At­tila – Nagy Pál (szerk.): Írások a magyarországi beásokról. Gödöllő, Szent István Egyetem – Cigány Néprajzi és Történeti Egyesület, 2009. 5-13., 7.

89 Vö. Pálos, 2010; Binder Mátyás: Beások, etnikai mobilizáció és identitás. Kisebbségkutatás, 2009. 2. sz. 207-228.

90 Nagy Pál: Civitas Zingarorum. Amaro Drom, 2000. 10. évf. 8. sz. 26-28.

91 Baranyi Béla – G. Fekete Éva – Koncz Gábor: A roma szegregáció kutatá­sának területi szempontjai a halmozottan hátrányos helyzetű encsi és a sellyei-siklósi kistérségekben. In: Kállai Ernő (szerk.): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. Budapest, MTA ENKI, 2003. 103-125.

92 Péter László: Elszegényedés és szegregálódás egy ipari kisvárosban. WEB, 2003. 11. sz. 21-28.

93 Idézi: Dupcsik, 2009. 124.

94 Prónai Csaba: Leonardo Piasere antropológiája. In: Prónai, 1997. 8-12.

95 Borsos, 2003. 93.

96 Nagy, 2009. 9. Foglalkozásváltási stratégiákról és kényszerekről lásd még például: Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közös­ségekben. Medvetánc, 1984. 2-3. sz. 209-226.; Fleck Gábor – Virág Tünde: Hagyomány és alkalmazkodás, avagy Gilvánfa kívül-belül. Szociológiai Szemle, 1998. 1. sz. 67-91.; Havas Gábor: Hagyományos mesterségek. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Útmutató, 2000. 85-90.; Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris -MTA KI, 2000.

97 Romano, 2009. 21.

98 Godelier elméleti munkásságáról röviden lásd: Descola, Philippe: Az oksági magyarázat. In: Descola – Lenclud – Severi – Tylor: A kulturális antropológia eszméi. Budapest, Századvég, 1993. 15-73., 67-70.

99 Godelier, Maurice: Alap, társadalom, történelem. Világosság, 1979. 20. évf. 10. sz. 616-624.

100 Godelier, 2001. 15.

101 Aparna Rao szerint egy meghatározott társadalmi struktúra reprodukciójá­nak igényétől (belső kényszer) is függ a térbeli mobilitás, nem csak a gazdasági stratégiától (külső kényszer). Lásd. Prónai, 2000. 179.

102 Kemény, 2000. 10.

103 Idézi: Pomogyi, 1995. 173-177.

104 A XVIII. századi magyarországi források egy részében a „cigány" fogalma et­nikai dimenzióban jelent meg (latin: natio, gens; magyar: nemzet, nemzetség). A források egy másik csoportjában a „cigány" fogalma szociális dimenzióban jelent meg: conditio (társadalmi helyzet) és professio (foglalkozás, megélhetési mód), ez esetben cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelentett. Nagy, 2008.

105 Németh, 2009.

106 Vö. Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás." Budapest, Napvilág, 2009.; Kovats, Martin: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyarországon. Eszmélet, 1996. 8. évf. 32. sz. 132-153.; Kovats, Martin: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, 2000. Vol. 6. Nr. 3. 247-262.; Lázár Guy: A kisebbségek szerepe a nemzeti identitás kialakulásában. Regio, 1996. 6. évf. 1-2. sz. 28-63.; Hobsbawm, Eric: Etnikai identitás és nacionalizmus. Világosság, 1993. 34. évf. 4. sz. 19-28.; Szabó Ildikó: Rendszerváltás és nemzeti tematika. Politikatudományi Szemle, 2005. 14. évf. 2. sz. 89-110.

107 A rendszerváltás és a „cigányképek" változásaihoz lásd: Binder Mátyás: A cigányokról alkotott történeti kép változása a rendszerváltás tükrében Szlováki­ában és Magyarországon. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2010.

108 Ladányi János – Szelényi Iván: Szegénység a posztkommunista átmeneti időszakban. Az elemző: Közép és kelet-európai politikai és gazdasági szemle, 2005. 1. évf. 2. sz. 123-140.

109 Kligman, Gail: A „másság" társadalmi felépítése: a „roma" azonosítása a posztszocialista közösségekben. Szociológiai Szemle, 2001. 4. sz. 66-84.

110 Ferge Zsuzsa: Struktúra és szegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Budapest, Napvilág, 2006. 479-500., 489-490. A roma szegénység legfontosabb összetevői, nehezen meghatározható arányban a következők: ala­csony iskolázottság, foglalkoztatási hátrányok, etnikai diszkrimináció és a területi hátrány (felülreprezentáltság a hátrányos helyzetű régiókban). A helyzetet nehezíti, hogy a cigányok nem, vagy alig kaptak földbirtokot a rendszerváltást követően. Lásd: Ladányi – Szelényi, 2004. 151.; Kertesi Gábor: A cigány foglalkoztatás le­épülése és szerkezeti átalakulása 1984 és 1994 között. Munkatörténeti elemzés. Közgazdasági Szemle, 2000. 46. évf. május, 406-443.

111 Vö. Taylor, Charles: Az elismerés politikája. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris, 1997. 124-152.

112 Lásd:. Szuhay, 1995.; Fosztó, 2002.; Binder, 2008.; 2010.

113 Egy, magát roma értelmiségiként definiáló ismerősömtől származik a követ­kező idézet: „Az, hogy a cigány nemzetfogalom létrejöjjön és elfogadottá váljon Magyarországon, az azért szükséges, hogy ezt a kultúrát önmagában is fel tudjuk mutatni, tehát ne csak egy alávetett, szociális alapú kultúraként mutatkozzon meg, hanem önállóan, szuverén kultúraként ismerjék el Európa-szerte. […] Azt gon­dolom, hogy a cigányság egy olyan politikai alapú nemzetfogalmat tud magának kialakítani, aminek nem a fő eleme az, hogy milyen nyelvet beszél, hanem elfo­gadja azt, hogy többnyelvű, és több – egymástól távolabb eső, speciális – kultúrát, szubkultúrát tartalmazó közösség, nemzet." Idézi: Binder, 2009.

114 Paradoxnak tűnik, de míg az általános és középiskolai tankönyvekben alig találunk használható ismereteket a romákról, addig a felsőoktatásban használt népismereti tankönyvek egy jelentős része még mindig a romantikus („naiv") cigányképet közvetíti. Lásd: Kovalcsik – Réger, 1995.; Dupcsik Csaba: A romák a történelem oktatásában. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 25-34.; Beck Zoltán: Tekintély és szöveg – miért van baj a cigány népismerettel? Educatio, 2004. 13. évf. 2. sz. 314-318.

115 Érdemes elolvasni a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom hozzászólását az említett vitához, amely elsősorban magára a kérdésfeltevés mikéntjére reagál. „A média arrogancia újabb határokat sért" http://hvg.hu/velemeny/20091106_roma_ integracio_vita

116 Ladányi – Szelényi, 2001.