A szerző a források tükrében vizsgálja, milyen formái voltak a munkástiltakozásnak Magyarországon az 1950-es évek elején, amikor az állam normarendezés címén jelentősen megnyirbálta a munkásjövedelmeket, az erőszakos kollektivizálás eredményeképpen pedig az állami ellátás is akadozott. A tanulmány érvelése szerint a nyílt tiltakozás visszaszorulását, majd megszűntét nem pusztán a nagyfokú elnyomás magyarázza. A munkások, és különösen a nők egyre többet fektettek a privát szférába, amely a bizonytalan és kevés állami jövedelem mellett biztosította a család megélhetését. Még a legsikeresebb háztartások sem voltak teljesen önellátóak, az 50-es évek tapasztalata azonban fontos szerepet játszott a szocialista privatizáció eszményének kialakulásában.

Bevezetés

1951. december közepén a kormány bejelentette: az ünnepek előtt nem fizetnek bért, hogy véget vessenek a karácsony utáni sorozatos hiányzásoknak. így a munkások csak december 27-én kapják meg a pénzüket. A budapesti Ikarus-gyárban mind a szakszervezetet, mind az üzemi pártszervezetet elárasztották a panaszok. Az üzemi vezetők biztosítékot kaptak arra, hogy a határozat ellenére 23-án is kifizethetik a munkásokat. Az üzemi pártbizottság azonnal hozott is egy ilyen értelmű határozatot, hogy lecsillapítsák a felháborodott dolgozókat. 23-án el is kezdődött a bérek kifizetése a reggeli műszakban dolgozó munkásoknak. 11-kor azonban a minisztérium közbeavatkozott, és leállította a kifizetést, így azok, akik fél 2-kor kerültek volna sorra, hiába várakoztak a pénzükre. Az üzemi vezetés tiltakozott, és kínos vita alakult ki a vállalat és a mi­nisztérium között. Gerő Ernőnek, a párt gazdaságpolitikai főemberének kellett közvetítenie a felek között. Ő úgy határozott, hogy nem szabad több bért kifizetni. Ekkor már délután fél négy volt, és több mint 1500 munkás várakozott egyre türelmetlenebbül a munkabérre. Amint tudo­mást szereztek Gerő határozatáról, a feldühödött munkások demonstrálni kezdtek, és elfoglalták az üzemi vezetés és a pártszervezet irodáit. A munkások ellenállását csak erőszakkal lehetett megtörni. Az ÁVH 156 embert tartóztatott le a tiltakozásban való részvételért.¹

Ez a demonstráció különleges esemény volt, mert Magyarországon 1956 előtt – a szomszédos országoktól eltérően – a sztálini típusú dik­tatúra idején a nyílt népi ellenállásnak csak nagyon kevés példájával találkozunk. A kollektív nyilvános tiltakozás hiánya mellé szegénység, csökkenő életszínvonal, nagyfokú elnyomás és az iparon belüli növekvő munkaintenzitás társult. A munkásjövedelmek mégoly jelentős megnyir­bálása is csak elszórt ellenállásba ütközött.² A kollektív tiltakozás visz-szaesésével a „munkásosztálybeli" háztartások tagjai tevékenységüket egyre inkább a magánszférába összpontosították. Az állam iránti bizalom megfogyatkozása különösen megmutatkozott az élelmiszer-ellátás terű­létén: sokan jóval inkább bíztak az önellátó gazdálkodásban, mintsem a megbízhatatlan állami elosztásban.³ Ahogyan csökkent a kollektív tiltakozás, úgy lett egyre fontosabb szerepe a magánszférának az ipari munkások életében. Miért történt ez így? A látszólag nyilvánvaló ok, ami az ember eszébe ötlik, a masszív politikai elnyomás. Ez kétségtelenül szerepet játszott, de korántsem lehetett az egyetlen ok, hiszen akkor elfelejtkezünk arról, hogy más kelet-közép-európai államokban, ahol a la­kosságot hasonló mértékű repressziók érték, jóval több politikai tiltakozás volt, mint Magyarországon. Egy másik elfogadható magyarázat lehet a sztálinizmus éveire jellemző nyomor. Ez sem tudja azonban megragadni a kollektív nyilvános tiltakozástól való visszavonulás pontos dinamikáját. Miközben a szegénység és a politikai elnyomás kétségtelenül része a rejtély megoldásának, azok a folyamatok, amelyek átrajzolták a nyilvános és a magánszféra határait a sztálinista Magyarországon, bonyolultabbak és szövevényesebbek a látszólag nyilvánvaló magyarázatnál.

A tanulmány tézise, hogy a munkásoknak a szocialista iparosításról szerzett tapasztalata megteremtette a szocialista magánosítás és az önellátó háztartás ideálját. A szegénység, az állami szektorból származó munkabérek kifizetésének bizonytalansága összekapcsolódott az egyre elterjedtebbé váló hiánnyal a hivatalos fogyasztás területén, és együtt átalakították az állam által dominált nyilvános szférát. Ez a szféra sok munkásháztartás számára olyan küzdőtérré változott, ahol az igényeket nem lehetett kielégíteni. Kialakult egy morális gazdaság, ahol a háztartás az állam által uralt nyilvánosságtól való függetlenségre törekedett. Ezt soha nem lehetett tökéletesen megvalósítani, sőt valójában nagyon sok esetben elérhetetlen volt. Amennyiben a háztartások önellátóak voltak, ez csak a nyilvános és a magánszféra közötti komplex kapcsolatrendszer miatt történhetett így. Nem szabad azonban alábecsülnünk a szocialista magánosítás eszményének ideológiai hatásait. Noha kezdetben az állami elnyomás is megtette a magáét, ezek legitimálták a nyilvános tiltakozás­tól való fokozatos visszavonulást a gyárban vagy a közösségben. Nem szüntették meg a népi ellenállást, hanem más csatornákba irányították – a munkahelyen például a tiltakozás olyan rejtett formáiba, mint az állami tulajdon módszeres megdézsmálása, ami tovább erősítette az informális gazdasági tevékenységeket, amelyeknek a háztartás állt a középpontjá­ban. A nyilvánostól a magánszféra felé történő elmozdulás fontos követ­kezményekkel járt a nemek viszonyára mind a munkahelyen, mind pedig a háztartásban. Miközben a sztálinista állam támogatta a nemek egyen­lőségét a munkában, és kiterjesztette a női foglalkoztatottságot, paradox módon a nők többet fektettek a háztartás fenntartásába. Ez tükröződött a kollektív tiltakozás mintázatában éppúgy, mint a túlélési stratégiák for­máiban. A férfi munkásoknak a munkahellyel folytatott alkudozásában is kifejeződött a nyilvános és magánszféra határainak átrajzolódása. A bérek körüli informális alkudozást olyan feltételezések támasztották alá, ame­lyekben megjelent a két társadalmi nem viszonyának a megváltozása.

A nyilvános és a magánszféra nemileg meghatározott dimenziói a háború utáni Magyarországon

Amikor a Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban hozzálátott, hogy bevezesse Magyarországon a sztálinista diktatúra formális intézményeit, az állam a gyárakban munkaversenyeket kezdeményezett. Ennek kettős célja volt: egyrészt, hogy a termelés növelésére ösztönözze a munkásokat, másrészt, amint azt az „új" állam idealistább építői feltételezték, hogy a termelésben megvívandó forradalom előfutára legyen, és megváltoztassa a „munkásosztálynak" a munkával kapcsolatos attitűdjét. A propagandisták aggodalommal álltak az 1948-ban a főváros ipari kerületeiben lefolytatott közvélemény-kutatások eredményei előtt, amelyek szerint a munkásfele­ségek 37%-a nem tudta, hogy a férje részt vesz-e a munkaversenyben. Megállapították, hogy a munkásfeleségeket az otthonuk és a közvetlen környezetük ügyei foglalkoztatják. A propagandisták szerint ezek az asszo­nyok „elhatárolódnak a gyártól, a gyári munkától és a munkaversenytől".⁴

A fenti közvélemény-kutatások arra próbáltak fényt deríteni, hogyan reagálnak a háztartások tagjai a gyárakban bekövetkezett változásokra. A felmérések összeállítói a nyilvános és a magánszféra nemileg meghatá­rozott elválásának nyomait mutatták ki az ipari Magyarországon. Avárosi ipari munkások az olyan munkamegosztást találták ideálisnak, ahol a férfi munkás a kenyérkereső, miközben a háztartásért a feleség felel. Ezek a berögződések az üzemi bizottságok attitűdjeiben is kifejeződtek, amelye­ket- legalábbis a nehéziparban – 1949-ig a szakképzett, férfi munkáselit dominált. 1948-ban a Lampart Gyár üzemi bizottsága szisztematikusan rosszabbul fizetett munkákra küldte a legjobb helyeken levő nőket azzal az indoklással, hogy a munkák elosztásnál figyelembe kell venniük a férfi kollégák családi „kötelezettségeit". A Ganz Hajógyárban a szakszervezet csak a „férfiaknak és családjaiknak" juttatott krumplit és természetben más segélyeket, explicite is kizárva ezekből a nőket.⁵

Miközben a „munkásosztály" maszkulin jellegének hangsúlyozása a ke­nyérkereső szerepét osztotta a férfi munkásokra, a háztartás azonosítása az asszonyokkal számos felelősséget ruházott a háztartás nőtagjaira. Ezek nemcsak a házimunkát, a háztartás vezetését, a kosztpénz beosz­tását és a vásárlást foglalták magukba,⁶ hanem gyakran az otthonon kívül a háztartásért végzett fizetetlen munka más formáit is. A háború utáni újjáépítést követő nehéz és nélkülözésekkel teli időszakban sok városi háztartás kapott egy kis darab földet, ahol csirkéket tartottak, vagy zöld­séget termesztettek. Számos ipari településen a gyári munkásfeleségek végezték ezt a munkát, miközben férjük a gyárban dolgozott. Követke­zésképpen, amikor elérkezett az iskolai vakáció, a gyári hatóságok felé rengeteg kérés érkezett, hogy oldják meg a gyerekek felügyeletét, amíg az anyák a földeken dolgoznak.⁷

A sztálinizmus „exportjával" az új állam egy, a nehézipar fejlesztésén alapuló társadalmi átalakulás képét vázolta fel, amely azt ígérte, hogy

Magyarország a „vas, az acél és a gépek országa" lesz.⁸ Más kelet­európai országokhoz hasonlóan a szocialista iparosítás eme víziójához határozott nemi elképzelések társultak. A férfi termelőmunkát ünnepelték, és szorgalmazták a nehézipar fejlesztését, mely szektorban hagyomá­nyosan túlnyomórészt férfi munkások dolgoztak. Amikor bejelentették az első ötéves terv célkitűzéseit, az ipari területeken sok nő gyanakvással tekintett a propagált társadalmi átalakulás „nemi" dimenziójára. Nem hitték, hogy közvetlen hasznát láthatják a nehézipar fejlesztésének, és inkább egy olyan tervet preferáltak volna, amely az életszínvonal, a lakókörülmények és a közösségi szolgáltatások javítását tűzi ki célul.⁹ Ennek ellenére az első ötéves terv a nemek közötti viszony radikális átalakítását látszott kitűzni azáltal, hogy teljesen megnyitotta a nők előtt a szocialista munkaerőpiacot. 1950-ben a közgazdászok 123 000 nő fog­lalkoztatásáttervezték, 54 000-re az iparban, 22 000-re az építőiparban volt szükség.¹⁰ Az Országos Terviroda nemi egyenlősítő politikát szor­galmazott a munkahelyen, a szakmunkásképző tanfolyamok esetében pedig pozitív diszkriminációt javasolt: a helyek 30-50%-át fiatal nőkkel kellett betölteni.¹¹ Ez a politika explicite is a „férfi munka újjászervezését" hirdette, hogy elősegítsék a nők belépését a korábban férfiak által do­minált szakmákba és iparágakba. Utasították a gyárakat, hogy „ne csak azokba a munkakörökbe helyezzenek nőket, amelyeket általában nők töltenek be, hanem kövessék azt az irányvonalat, hogy a nők minden foglalkozásra alkalmasak".¹²

Ez a politika sem kérdőjelezte meg azonban a „bevett" nemi ideológiát, amennyiben az a nyilvános és a magánszféra határaihoz kapcsolódott. Ehelyett azt ígérte, hogy „felszabadítja a nőket az otthoni kötelességek alól", mégpedig úgy, hogy kiterjeszti a bölcsőde- és óvodahálózatot, megoldja a gyerekek nappali felügyeletét, és nagy teret ad a menzának és a közösségi étkeztetésnek. Emellett a rezsim tervbe vette a munka­takarékos eszközökhöz (pl. mosógép) való hozzájutás megkönnyítését és kiterjesztését, legfőbb ambíciója pedig a házimunka iparosítása volt.¹³ A munka nyilvános világának férfi és a magánszféra világának női ter­mészetéről szóló feltevések, illetve a két világ elkülönülésének hiedelme szolgáltak a kollektív tiltakozástól való visszavonulás hátteréül. Ezeket a hiedelmeket mind a munkásosztálybeli férfiak, mind a nők osztották, és attitűdjeik és cselekedeteik strukturálásában is fontos szerepet játszot­tak. Paradox módon ezeket némely tekintetben az új szocialista állam is erősítette.

A kollektív tiltakozástól való visszavonulás a munkahelyen

A sztálinista fordulat Magyarországon is meghirdette a termelés forra­dalmát. Az átfogó gazdasági tervezés gyakorlatának és a tudományos vezetés törvényei alkalmazásának összefüggését azok is elhanyagolták, akik elemezték ezt a kérdést. Megvalósítása a Szovjetunióban és Kelet-Európában jelentős intézményi centralizációval, ugyanakkor a kitűzött termelési célok teljesítéséért való egyéni felelősség kiterjesztésével járt együtt. A magyar gazdasági tervezést tehát a kollektivista centralizáció és – üzemi szinten – az individualizált termelési rezsim látszólagosan paradox kombinációja jellemezte ebben az időben. A termelés szerve­zését, az ösztönzési és jutalmazási rendszert explicite individualizálták és a tervben rögzített célok teljesítéséhez kötötték.¹⁴

Az átfogó gazdasági tervezés bevezetése eredményeképpen létrejött intézmények távolról sem voltak népszerűek. Az ipari munkások a mun­kahelyen egy szigorúan instrumentális attitűdöt vettek fel a teljesítmény­bérrel és a munkaversennyel szemben. A munkások csak akkor vettek részt a munkaversenyben, ha közvetlen anyagi hasznuk származott belőle.¹⁵ Az 1940-es évek vége a rezsim szerencséjére olyan időszak volt, amikora reálbérek gyorsan emelkedtek.¹⁶ 1949-ben azonban nem ez volt a helyzet: amikor a rezsim növelni kívánta a termelési normákat, ez a törekvése az üzemekben mind a férfi, mind a női munkások heves ellenállásába ütközött.¹⁷

1949 végére a munkát explicite individualizálták a munkaversenyben való egyéni részvétel ösztönzésével és a sztahanovista mozgalom be­vezetésével. A bérek emelkedtek; nemcsak az új sztahanovistáké – a kiemelkedő dolgozóké -, hanem általában a munkásoké. Noha többen tekintettek bizalmatlanul az új sztahanovistákra, a munkásosztály alap­jában véve elégedett volt a béremelés miatt.¹⁸ A termelés individualizá-lása, amelyet a központi tervezés szorgalmazott, kiegészült azonban a bérrendszer átalakításával. Ez a munkaerő legnagyobb része számára normarendezést jelentett, amely a rezsim legnépszerűtlenebb intézkedé­sei közé tartozott.¹⁹ Az új normák bevezetését a háborút követő időszak egyik legnagyobb munkás-tiltakozáshulláma kísérte.²⁰ Ez az intézkedés aláásta a rendszer legitimitását, amely hosszú távú politikai következ­ményekkel járt, rövid távon pedig ellehetetlenítette a munkaversenyt,²¹ mert a munkahelyeken a munkások negatív szolidaritást alakítottak ki az állammal szemben, és megtagadták a részvételt annak erőfeszíté­seiben. 1950-től a munkásokat leginkább az az érzés egyesítette, hogy ők mindannyian egy „vérszívó kormány"²² kizsákmányoltjai. Az állammal szembeni közös ellenérzés abban is kifejeződött, ahogyan a munkások együttműködtek az őket kontrollálni akaró gyári rendszerek befolyásá­nak visszaszorításában. 1953-ban egy Nyugatra menekült nehézipari munkás a következő választ adta arra a kérdésre, hogy miért „dolgoztak össze" a munkások a minőség rontásában vagy az anyagpazarlásban: „Pszichológiailag olyan volt a helyzet […], hogy ők [a munkások] örül­tek, ha árthattak a kommunista rendszernek."²³ A munkások állammal szembeni negatív szolidaritásának kultúrája teremtette meg az alapot a kollektív tiltakozás rejtett formáinak folytatásához. A Duna Cipőgyár egyik munkása a következőképpen emlékezett vissza erre: „1953-ban nagy volt a morgás a normák miatt; egyszer a munkások nem hivatalos cigarettaszünetet tartottak, hogy kifejezzék a tiltakozásukat. Tíz percre megállt a munka. A munkások nem akartak többet kockáztatni, a vezetés ezért egyszerűen nem vett tudomást az incidensről, és senki nem érezte meg a következményeket."²⁴

A kollektív tiltakozás rejtett formái alatt azonban volt egy másik szint, ahol az elégedetlenség kifejeződött. A munkásellenállás jelentős része „infrapolitikai" formát öltött, amely kikerült a hatalomban lévők direkt látó­szögéből, és olyan egyéni cselekedetekben nyilvánult meg, mint a viccek, rémhírek, pletykák gyártása és a rezsimet lejárató falfirkák rajzolása.²⁵ Ezek azonban korántsem a munkások vicces kedvére utaltak, hanem na­gyon is kifejezték az ipari munkások alacsony életszínvonala miatti elke­seredést és a rezsimben való mély csalódást. Tatabányai munkásfiatalok, akik szintén 1953-ban menekültek Nyugatra, idézték fel később, hogy a sötétség leple alatt hogyan mentek be a munkásszállóból a városba, és tépték le a „kommunista" plakátokat, amelyek arra buzdítottak, hogy „Több szenet a hazának", vagy „Jegyezz békekölcsönt, építsd a csalá­dod és a gyermekeid jövőjét", és hogyan ragasztották a helyükre saját készítésű plakátjaikat, amelyeken olyasmik szerepeltek, mint „Éljenek az amerikaiak!", vagy „Ne dolgozzatok ilyen kevés pénzért!".²⁶

Az állami politikával szembeni munkásellenállást azért jellemezhetjük az állammal szembeni negatív szolidaritásként, mert ebben az időben a termelésben különösen erősen hanyatlott a munkások egymást iránti szolidaritása. Atermelés individualizálódásával jelentősen nőttek a mun­kásbérek közötti különbségek, nemritkán az azonos munkakört betöltők bérei között is. A rezsim kollektivista ideológiájával szemben 1950 végére nagyon is látható volt a termelésnek ez az individualizációja, ráadásul az erőltetett iparosítás komoly anyag-, munkaerő-, gép- és eszközhiányhoz vezetett a magyar iparban az ötvenes évek elején. Noha a hiány pontos hatása szektoronként, gyáranként és üzemenként változott, egészében jelentősen átalakította a termelés ritmusát és az ipari munka közvetlen tapasztalatát. Egyre nehezebben lehetett megjósolni a bérszintet és a béreket. A munkások között erősödött a verseny a „jó" munkákért, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket.²⁷ Ez a verseny komoly ösztönzést kapott a terveket a kiszámíthatatlan gazdasági környezetben kétségbe­esetten teljesíteni akaró alacsonyabb szintű vezetés és az elégedetlen munkaerő közötti informális alkuktól. Azok a munkások, akik kedvező he­lyet foglaltak el egy adott üzem munkamegosztásában, felhasználhatták alkupozíciójukat, hogy a saját érdekükben manipulálják a bérrendszert, vagy megszerezzék a többiek elől a jól fizető munkákat. Amint az álla­mot aggasztani kezdte az ipari termelés gyorsan csökkenő színvonala, a tapasztalt, szakképzett munkások is megkülönböztetett bánásmódot tudtak kialkudni maguknak.²⁸

így tehát az idősebb és képzettebb munkások, akik 1948 előtt kezdték pályafutásukat, üzemi szinten jelentős befolyással voltak a hatalom, a munka és a bérek elosztására. Tiltakozásuk a szocialista iparosítás korai évei állami munkaerő-politikájának egyes következményei ellen fontos szerepet játszott abban a jelenségben, amelyet a legtalálóbban a hierarchiák mintáinak újratermelődéseként írhatunk le. Ami bennünket ebben különösen érdekel, az nem más, mint hogy a munkásidentitás partikularizálódása milyen hatást gyakorolt a két társadalmi nem viszo­nyára. Az 1950-es évektől a nők üzemi szinten egyre inkább margina­lizálódtak, mert kevesebb ellensúlyozó hatalommal rendelkeztek az informális alkukban, mint férfi kollégáik.²⁹

A férfi és női munkásoknak az informális alkustratégiákhoz való -különböző mértékű – hozzáférése bizonyos mértékig magyarázható a vállalati belső munkamegosztás nemi különbségeivel. Azt viszont nehéz megmagyarázni, hogy a nők a munkahelyükön miért nem tiltakoztak alárendelt helyzetük ellen. A kollektív tiltakozás textiliparból vett példái segítenek megvilágítani egy általánosabb problémát. Nincs bizonyíték arra, hogy a női munkások a férfiaknál kevésbé lettek volna hajlamosak a kollektív fellépésre a magyarországi „sztálinista fordulatot" megelőzően; sőt, a nők valójában sokszor radikálisabbak voltak, mint a férfiak. 1949-ben egy budapesti üzem női gépkezelői kétnapos sztrájkkal tiltakoztak a termelési normák emelése ellen. A sztrájk megbénította a gyárat.³⁰ 1950 tavaszán, amikor az iparban bevezették a darabbéres rendszert, a textiliparban dolgozó női gépkezelők ismét harciasabbnak bizonyultak a többi csoportnál, és többórás sztrájkba kezdtek a főváros számos ipari üzemében.³¹

Úgy tűnik, hogy a normarevízió elleni munkástiltakozás letörése 1950 nyarán radikálisabb fordulópontot jelentett a textiliparban, mint az ipar egészében. Ezután eltűnik a kollektív tiltakozás, noha jelentősen foko­zódik a munkaintenzitás, és nagymértékben zuhannak a bérek. A gép­kezelők a kollektív tiltakozás helyett egyre nagyobb arányban hagyták ott munkahelyüket. 1951-ben a Magyar Pamutiparban a párthivatalnokok feljegyezték, hogy „sok munkás hagyja ott az állását, és olyan gyárakban vállalnak munkát, ahol nem kell dolgozniuk vasárnap vagy éjszaka. A szomszédos gyárak felveszik azokat, akik engedély nélkül távoztak." Az év első öt hónapjában 18-20%-os volt a fluktuáció.³² Egyre több férjezett nő hagyta ott a textilipart – a gépkezelők utánpótlása a mezőgazdasági területek iskolaelhagyói közül került ki, akik abbahagyták az ipari munkát, amikor férjhez mentek.³³

Ahol nyílt tiltakozás fordult elő, ott sem közvetlenül a munkafeltételek vagy a bérek miatt történt, noha általános volt az ezek miatti elégedet­lenség. Konkrétan kritizálták azonban a munkaidő meghosszabbításának kísérletét, mert így a nőknek kevesebb idejük maradt a háztartásra. A textiliparban az állam úgy próbálta növelni a munkaidőt, hogy csökken­tette az ünnepnapok számát, és kísérleti jelleggel bevezette a hétnapos termelést. Ezt az intézkedést ellenállás fogadta, mert felborulással fenye­gette azt a kényes egyensúlyt, amelyet a jórészt női munkások a gyári munka és a magánszféra között kialakítottak. 1950-ben kezdődtek az állam ilyen irányú próbálkozásai. Az első lépés az volt, hogy munkanappá nyilvánították a húsvét előtti szombatot. A morális gazdaság védelmében a női gépkezelők, akik szombat délután tették meg az előkészületeket húsvét vasárnapra, korábban elmehettek a munkából. Amikor megpró­báltak véget vetni ennek a toleráns gyakorlatnak, a munkások az egész gyárban hangosan tiltakoztak, később pedig minden évben hiányoztak a munkából. Hasonló tiltakozás fogadta 1951-ben a munkahét kiter­jesztését a vasárnapokra. Noha a pártagitátorok ezt „vallási izgatásnak" bélyegezték, sohasem tudták bebizonyítani feltevésüket. Valószínűbb, hogy a gépkezelők úgy tekintettek erre az intézkedésre, mint a család és a háztartás elleni támadásra.³⁴

A nyilvános és a magánszféra nemi meghatározottsága legalább annyi­ra formálta a kollektív tiltakozást, mint az állami elnyomás. Az államnak az a kísérlete, hogy megnövelje a nők munkaidejét, és ezáltal korlátozza a háztartásra fordított időt, nyílt tiltakozást váltott ki, míg a bércsökkenés és a munkafeltételek romlása a munkahely elhagyására ösztönözte a dolgozókat. Ráadásul úgy tűnik, hogy a jutalmazás és a munka körüli informális alkukban a szakképzett férfi munkások sokkal sikeresebben tudták érvényesíteni az érdekeiket, nemritkán a nők kárára. Ez ellen azonban meglepően kevesen tiltakoztak, és panaszt is alig tettek nyíl­tan. Ezt én – legalábbis részben – azzal magyarázom, hogy a formális, vagyis az állam által ellenőrzött gazdaság nem tudta kielégíteni a magyar háztartások anyagi szükségleteit. Mivel az elnyomó állam elzárta a kol­lektívtiltakozáshoz vezető utakat, kollektív akcióval nem lehetett javítani a béreken és a jövedelmeken. A nagy szegénység és a növekvő hiány a fogyasztás szférájában táplálta a szocialista privatizáció eszményét, amelybe a nők többet tudtak befektetni, mint a férfiak.

A hiánygazdaság a mindennapi életben

Amint a helyi élelmiszer- és áruhiány átterjedt az ipari központokra az 1950-es évek elején, a „hiány" nemcsak a szocialista termelés szférájá­ban lett az élet egyik meghatározó elemévé, hanem a fogyasztáséban is. A hiány alapvetően azt a vélekedést erősítette, hogy a formális gazdaság nem képes kielégíteni az anyagi szükségleteket. Az ott tapasztalt káosz sok háztartást ösztönzött arra, hogy bizonyos fokú autonómiát teremtsen magának. Az áruhiány aláásta a rezsim legitimitását, és sok „munkásosz­tálybeli" fogyasztó szemében kétségbe vonta a munka és a jutalmazás közötti összefüggést. A fogyasztás területén megmutatkozó problémák alaposan csökkentették az ipari munkások hajlandóságát, hogy pozitívan reagáljanak az ösztönzőkre, amelyekkel az állam a szocialista termelés világában kívánta őket jobb teljesítményre serkenteni. A fogyasztás problémái így teret nyitottak egy nagy parallel gazdaság számára, amely a hivatalos szocialista termelés mellett létezett, és autonóm módon mű­ködött ugyan, de nem szakadt el teljesen a formális gazdaságtól.

Az állam a korai szocialista Magyarországon arra törekedett, hogy a magasabb szintű fogyasztás ígéretével felsorakoztassa a lakossá­got a proletarializálás politikája és a termelési viszonyok gyárakbeli individualizálása mögé. Egy 1953-as propagandapamfletben a rezsim az életszínvonal és a fogyasztás emelésében határozta meg a párt fő társadalmi üzenetét. Noha elismerték, hogy voltak „nehézségek" az élel­miszer-ellátás területén, leszögezték, hogy „sok élelmiszer szabadpiaci ára csökkent, az ipari árucikkek kínálatában pedig általános bőség kelet­kezett".³⁵ A korai szocialista fogyasztás valósága azonban nagyon is távol állt az állam szándékaitól vagy a propagandától. Noha a boltok száma jelentősen nőtt, a körülmények gyakran korántsem voltak kielégítőek.³⁶ 1951-től, elméletben legalábbis, a „munkásosztálybeli" fogyasztók a „szabadpiacokon" is vásárolhattak, ahol a termelők közvetlenül és piaci áron adták el áruikat a fogyasztóknak. Ezeket azonban mai szóval legi­timitási deficit jellemezte, mert sok fogyasztó a spekulációval és a rossz üzlettel azonosította a szabadpiacot. Sokan továbbra is „feketepiacnak" nevezték, egyébként helytelenül, ezt az intézményt, és elutasították a hi­vatalosan tolerált státusz elismerését.³⁷ Mivel mind az állami boltok, mind pedig a „szabadpiacok" függtek a mezőgazdasági termelés állapotától, az élelmiszer-kínálat terén is hasonló nehézségek adódtak. Ahol eleget és jó minőségben termeltek, ott a piacokon is megfelelő volt a kínálat.³⁸ Az ipari területeken nem ez volt a helyzet: nemcsak szegényes volt a kínálat,³⁹ hanem gyenge termés idején a lakosság élelmiszer-szükség­letét sem tudták fedezni.⁴⁰

A munka szigorú nemi megosztása miatt, legalábbis a városi háztar­tásokban, a „munkásosztálybeli" vásárló gyakran a nő volt, ő vezette a háztartást. Az ő felelőssége volt a boltok előtti sorban állás, valamint az élelmiszerhiány és a szegényes kínálat miatti problémák megoldása. Ezt az önmagában sem hálás feladatot gyakran még jobban megnehezítette a munkásháztartások nyomora az ötvenes évek elején, valamint a ház­tartás jövedelmének nemi megosztása. A szegénység és a csökkenő életszínvonal komoly problémát jelentett a lakosság nagy részének az ötvenes évek elején. Szakszervezeti adatok szerint az 1953-as reál­bérek 16,6%-kal voltak alacsonyabbak az 1949-eseknél. A bérből és fizetésből élő háztartások átlagjövedelme 8%-kal csökkent ugyanebben az időszakban. Ez tükröződött a háztartási kiadások átrendeződésében: az élelmiszeráruk 1949-ben egy átlagos háztartás kiadásainak 45,9%-át tették ki, 1953-ban az 58,8%-át. A ruházkodás részesedése a háztartási kiadásokból 18,2%-ról 10,4%-ra csökkent. Romlott a táplálkozás minő­sége: egy átlagos háztartás hús-, zsír- és tejfogyasztása alacsonyabb volt 1953-ban, mint 1938-ban.⁴¹ Ezek az átlagok „jótékonyan" leplezik sok háztartás kétségbeejtő nyomorát. Egy Nyugatra menekült fiatal munkás visszaemlékezése szerint sok szomszédja „hathetente ment vért adni, hogy egy kis extrajövedelemhez jusson".⁴² Az ötvenes évek elején min­dennapos látvány volt, hogy tömegek fésülik át Budapest szeméttelepeit élelem és kiselejtezett ócskaságok után kutatva.⁴³

Az abszolút szegénység mellett komoly nyomás nehezedett sok munkásháztartás költségvetésére. A kis létszámú városi háztartásokban „csak" alacsony volt az életszínvonal, a nagyobb háztartások azonban kétségbeesett helyzetben voltak. Egy 1952-ben Nyugatra menekült bányász felesége a következőképp számolt be a háztartás alapvető nehézségéről, amelyet az alacsony ipari bérek és a relatíve magas árak okoztak: „Aférjem odaadta a teljes fizetését a háztartásra […] A hónap elején a bánya kifizette az első két hetet, ami mindig 320 forint körül volt, és ebből ki kellett jönni a hónap közepéig, amikor megkapta a havi fize­tésének második felét. A hónap közepéig csak a legszükségesebbeket vásároltam, zsírt, olajat, lisztet… aztán jött a következő részlet… abból, úgy, hogy a létminimumon éltünk, meg tudtam spórolni 100-120 forintot, de csak úgy, hogy az uram a szabadidejében külön műszakot vállalt […] így tudtam néha anyagot venni, hogy ruhát varrjak a gyerekeknek."⁴⁴

Sok esetben azonban a férj vagy az élettárs nem adta oda az egész keresetét a partnerének, hanem ragaszkodott hozzá, hogy megtartson valamennyit a saját szórakozására, miközben elvárta a nőtől, hogy vigye a háztartást. A nők gyakran igen hátrányos helyzetbe kerültek a háztartási pénz ilyetén elosztása miatt. Ennek a helyzetnek egy szélsőséges, noha sajnos korántsem egyedüli példája azé a fiatal nőé, aki egy szegény budapesti kerületben élt a vőlegényével. Noha a vő­legény szakképzett munkás volt, „ivott és lóversenyezett", úgyhogy a menyasszonya csak „600 vagy 700 forintot" kapott az „1100 vagy 1200 forintból", amit a munkás megkeresett, aki ráadásul gyakran még ebből a kosztpénzből is „visszakért". A magas árak miatt a nő sokszor nem tudott élelmiszert venni magának, és télen a lakását sem tudta fűteni. Kenyéren és lekváron élt, és ha otthon volt, ágyban feküdt, hogy vala­hogy felmelegedjen.⁴⁵

Még ahol a nők képesek és hajlandóak is voltak azzal enyhíteni a háztartás gondjait, hogy a rendszer propagandájának megfelelően részt vállaltak a szocialista építőmunkában, a háztartás terhét akkor is nekik kellett viselniük. Ez az általános áruhiány, az alacsony hatékonyság és a meg nem értés világában korántsem volt könnyű feladat. Egy budapesti fogyasztó így írja le a bevásárlás napi rutinját, amikor az élelmiszer- és áruellátás éppen nem akadozott: „Mindennap 6-kor keltem, és mentem a TEJÉRT-be, hogy megvegyem a reggelit… Persze sorban kellett áll­nom, de legalábbis hét közben annyi tejet vehettem, amennyit akartam, vagy legalábbis amennyit meg tudtam fizetni. Csak vasárnap limitálták egy literben a fejadagot… Sorban álltam kenyérért a KÖZÉRT-ben… megvártam, amíg a vőlegényem elmegy a munkába, aztán bevásároltam ebédre és vacsorára, olyankor nem kellett sorban állni." Az ipari körze­tekben a nőknek sokszor naponta kellett végigjárni a különböző boltokat, egyszerűen azért, mert „a munkásfeleségeknek nem volt elég pénzük arra, hogy nagy mennyiségben vásároljanak".⁴⁶

A dolgozó nőknek, különösen azoknak, akik reggeli műszakban dolgoztak, a munka előtt vagy közvetlenül utána kellett elintézniük a bevásárlást. Mivel a boltok nem győzt

A tanulmány első része áttekinti az ingázókkal kapcsolatos magyar szakirodalmat a szocializmus időszakában, és képet ad arról, hogyan jelentek meg a kétlaki munkások a hivatalos diskurzusban. Fontos rámutatni, hogy a városi munkások gyakran irigykedve tekintettek a mezőgazdasági és ipari jövedelemmel rendelkező családokra, és ezt az ellentétet a propaganda is erősítette. A hosszú távon ingázók nagy csoportja azonban éppen a legszegényebb rétegekből került ki, akiknek sokszor a városba költözés, a segédmunkás-lét is jelentett bizonyos fokú társadalmi mobilitást. A tanulmány második részében Tóth Eszter Zsófia a dokumentumfilmek tükrében elemzi, hogyan jelent meg az 1970-es és 80-as években a „fekete vonatok" ingázó közönségének szegénysége és kiszolgáltatottsága mint szociális kérdés.

Bevezetés

Batyusok, kétlakiak, munkásszállók lakói, bejárók, ingázók, fekete vo­nat – ezek a kulcsszavak is jelzik azokat a fordulópontokat, amelyek a vidékről a városba dolgozni naponta bejárókról vagy hetente ingázókról szóló hivatalos diskurzust meghatározták a szocialista időszakban.¹ A bejárók és az ingázók a modern és a tradicionális kultúra határán éltek, identitásukban és életformájukban kötődtek a város és a falu világához is. Az ingázás fogalmát a területi mobilitással foglalkozók úgy határoz­zák meg, hogy az a települések közötti ideiglenes vándorlás, melynek kiváltó oka a munkahely és a lakóhely térbeli elkülönülése. Atávolságtól függően beszélhetünk napi, heti vagy havi ingázásról. Maga a jelenség a szocialista időszakban vált tömegessé az ötvenes-hatvanas évek ipartelepítési politikája és a mezőgazdaság kollektivizálása miatt.² Az ingázás elsődleges kiváltó oka a helybeli munkaalkalom hiánya, ked­vezőbb foglalkozási viszony keresése, másodlagos okai az oktatással, iskolázással kapcsolatos tényezők.³

Böhm Antal szerint az 1970-es évekre a bejárók és az ingázók rétege sajátosan elkülönült egymástól. Az agglomerációs térségek, vonzás­körzetek bejárói tartósan berendezkedtek erre az életmódra. A bejárást Böhm szerint a bejáró munkás olyan adottságnak tekintette, amelynek előnyei és hátrányai is vannak, ezeket életstratégiáiba beépítette, az életmód elemeit gyermekeinek áthagyományozta. A távolsági ingázás Böhm szerint alkalmi jellegű volt, és ha a távolsági ingázó kedvezőbb munkafeltételeket és lehetőségeket talált, akkor könnyen feladta korábbi munkahelyét.⁴

A bejáró és ingázó munkások története nem pusztán egy sajátos met­szete a szocialista időszak munkástörténetének, hanem e munkásréteg és a hatalom kapcsolatának elemzésén keresztül érthetőbbé tehetőek azok a társadalmi folyamatok, amelyeknek egy része az eddigi feldolgo­zások eredményei alapján nem ismerhető meg. A bejáró munkások sa­játos szerepet töltöttek be a szocialista időszak hivatalos diskurzusaiban és szociológiai irodalmában is. A hatalom kiemelt kérdésként kezelte az e réteghez tartozók életvitelét, mivel egyszerre kötődtek a faluhoz és a városhoz. Ezenkívül az agrár-túlnépesedés, majd az 1958-as kollektivi­zálás hatására ipari munkavállalóként kellett számolni a mezőgazdasági népesség jelentős részével.

A bejárók és ingázók megjeleníthetőek voltak egy olyan sajátos tár­sadalmi rétegként, amelynek tagjait fel kell emelni a városi, tősgyökeres munkások közé. A munkásság más rétegeihez képest az ingázóknál látványosabban, hangsúlyosabban jelent meg az, hogy egy időben, egyszerre több csoporthoz is kötődtek, identitásukat párhuzamosan több tényező is meghatározta. Először E. P. Thompson helyezte elemzésének középpontjába a munkásság önképének változását és a munkásosztály mint kulturális csoport, entitás vizsgálatát. Ő elemezte azt, hogyan alakul ki a csoporthoz tartozók identitása, és ez milyen intézményekhez kötődik.⁵ Maurizio Gribaudi, aki amellett, hogy életútinterjúkat készített egy torinói munkáskerület lakóival, visszatért a falujukba, kibocsátó közegükbe, és az otthon maradottakkal is interjúzott, könyvében arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nincsen egységes munkásosztály, és nincs olyan egységes munkáskultúra sem, amely normatív keretek között érvényesül.⁶

Az 1950-es évek hivatalos diskurzusában a bejárókat és az ingázó­kat úgy jelenítették meg, mint az elmaradottság, a falusi életmódhoz kötöttség szimbólumait, szemben a modernitás megtestesítőivel, a nagyvárosban élő szakmunkásokkal. Ebben az időszakban a róluk szóló szövegekben a „kétlaki" kifejezést használták. E szerint az ábrázolás szerint a kétlakiak azok, akik, úgymond, nem haladnak a korral, s bár nagyipari munkakörülmények között dolgoznak, a munkaidő lejárta után rohannak haza, falujukba, s otthon szabadidejükben földet művelnek. Erősen kötődnek a földhöz, a földjüket nem akarják beadni a téeszbe, időbeosztásukat alapvetően a mezőgazdasági munkák ciklikussága határozza meg. A kétlakiak megjelenítésekor is, ahogy az a korszakban szokásos volt, szembeállították a jelent és a Horthy-korszakot, úgy, hogy ez utóbbit elítélték. Eszerint a két világháború között jogos volt, hogy a kétlakiak ragaszkodtak a földhöz és a mezőgazdasághoz, mivel folyama­tosan fenyegette őket a „munkanélküliség réme". Azonban ez a kötődés az 1950-es évekre a korabeli hivatalos diskurzus szerint azért lett káros, mert a kétlakiak kizsigerelik munkaerejüket akkor, amikor a gyári munka után, „szabadidejükben" a földeken dolgoznak.⁷ Csírájában marékkor is megjelent e szövegekben az az érvelésmód, amely szerint a kétlakiaknak előnyük is származik sajátos helyzetükből, amikor egyszerre élvezik az ipari munka előnyeit, a rendezett munkakörülmények biztonságát és a falusi saját termelés hasznát.⁸

A Kádár-korszak elején, 1959-ben az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztálya átfogó vizsgálatot végzett a „kétlakiság"-ról.⁹ A jelentés írói megállapították, hogy az ipari fejlődés velejárója a mezőgazdasági mun­kaerő beáramlása az iparba, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész család rögtön nagyipari munkát vállal, és abbahagyja a mezőgazdasági termelést. Másrészt a mezőgazdasági munkaerő-felesleg elsősorban a nagyiparba vándorol el. A szövegben nem emelték ki, hogy az, aki a városban vállal munkát, nem jut automatikusan lakóhelyhez is. Ajelen-tés szerint kétlaki munkaerőt elsősorban az építőipar, a kendergyárak, cukorgyárak, erdőgazdaságok foglalkoztattak. Nem hangsúlyozták, hogy a bányászat és a textilipar is hagyományosan ilyen ágazatnak számított. A jelentés megkülönböztetett olyan munkaerőket, akik az éven belül ciklusosán a nagyiparban, majd a mezőgazdaságban vállalnak munkát, és olyanokat is, aki két-három műszakos munkabeosztásban dolgoznak a nagyiparban, majd lakóhelyükre hazatérve mezőgazdasági tevékeny­séget folytatnak.

Valuch Tibor a szocialista időszak szociológiai felméréseit is összefog­laló munkájában hangsúlyozta, hogy az ingázás oka a Kádár-korszakban elsősorban az volt, hogy a területi célú fejlesztéseknek megfelelően az ipart 1959-től decentralizálni kezdték. A korabeli döntéshozók feltételez­ték, hogy az ipari foglalkozások elterjesztése önmagában is mérsékli az emberek közötti egyenlőtlenséget, ezért elsősorban feldolgozóipari üze­meket telepítettek vidékre. Emiatt nőtt a napi ingázók száma. E fejlemény értékelhető pozitívumként abból a szempontból, hogy így mérséklődtek a területi jövedelmi különbségek; és negatívumként, mivel az ingázás miatt lazultak a családi kapcsolatok. A távolsági ingázáshoz kötöttek olyan deviánsnak tartott viselkedéseket és jelenségeket, mint az alkoholizmus és a családok szétesése. Csoba Juditnak a jelenség korabeli megítélését tükröző megállapítása szerint „az ingázás a népgazdasági munkaerő­szükséglet kielégítésének egyik legalkalmasabb módja, a koncentrált munkaerő-felhasználás legegyszerűbb formája".¹⁰

A területi decentralizáció miatt 1960 és 1970 között Szabolcsban négy­szeresére, Békés, Bács-Kiskun és Somogy megyében háromszorosára nőtt az iparban foglalkoztattak száma. Azoknak a településeknek a szá­ma, ahol az ingázók aránya elérte vagy meghaladta az 50%-ot, 1960-ban 143, 1970-ben 842, 1980-ban 1820 volt. Az 1970-es évek elején fordulat következett be: a vidéki, falusi munkahelyek száma bővült. A napi ingá­zók száma abszolút értékben az 1980-as évek elejéig emelkedett, attól kezdve csökkent. Az ingázókon belül a nők száma dinamikusan emel­kedett 1960-1990 között.¹¹ Az 1984-es népszámlálás adatai szerint az ingázó aktív keresők iskolázottsága alacsonyabb volt, mint nem ingázó társaiké. Ez összefüggött azzal, hogy az alacsonyabb iskolázottságú fizikai foglalkozásúak aránya (79%) magasabb volt körükben, mint a lakóhelyükön munkát vállalók körében (65%). 1970-ben 320 200 fő volt távolsági ingázó, 1980-ban 270 000 fő. Ők a „tartós ideiglenesség" állapotára rendezkedtek be: ágybérlők, albérlők vagy munkásszállások lakói lettek, kapcsolatuk az otthon maradottakkal periodikussá vált. Munkásszálláson 1955-ben 110 ezren, 1961-ben 225 ezren laktak, az 1970-es évek végén 150 ezren, az 1980-as évek közepén 120 ezren.

Az ipari és építőipari segéd- és betanított munkások átlagosan 5-8 évet éltek munkásszállón. Pest megye munkásainak kétharmada Budapesten dolgozott; átlagosan két órát töltöttek utazással naponta, a budapestinél rosszabb lakásviszonyok között éltek.¹²

Az 1960-as és az 1970-es években a hivatalos diskurzusban az in­gázók úgy jelentek meg, mint akik nem szolidárisak a többi munkással, nehezen szervezhetőek, mindig vissza akarnak térni – és vissza is tér­nek – a faluba. Emellett olyan áldozatként is megjelenítették őket, akik egyszerre elszenvedői a falu bajainak és a város kínjainak.¹³

Egy 900 fős Pest megyei falu (Vácegres) lakóit az 1970-es évek közepén így ábrázolta egy újságíró: „A foglalkozások gyakorta átfedik egymást, a szorgalmas vácegresi nép hol kétlaki, hol háromlaki tevé­kenységből pénzel. A dimbes-dombos táj rosszul művelhető termőföld, a háztáji jószág szépen jövedelmez. Sorra épülnek a csinos, új házak. Sok, finoman berendezett szoba, inkább csak mutatóba, a család többnyire egyetlenegyben zsúfolódik össze. Tehén, tej, vaj, piacozás, gyűjtés, szer­zés – kevés életöröm, nagyon kevés kultúrigény. Dolgoznak, hogy kupor­gathassanak. Kuporgatnak, hogy legyen. Van – de minek?"¹⁴ E forrásban a bejárókat szorgalmasnak ábrázolta a szerző, azonban kritizálta őket amiatt, hogy bevételeiket nem jól hasznosítják, mert nem művelődnek, puritán életmódot folytatnak, értékeket nem közvetítenek.

A szocialista időszakban előfordulhatott az a jelenség, hogy egy telepü­lésen belül voltak bejárókés ingázók is. Például 1975-ben a Pest megyei Szigetcsépről az ipari munkások bejártak dolgozni a Csepel Autógyárba, a Csepel Vas- és Fémművekbe, a helyi mezőgazdasági munkákat pedig Szabolcsból járó távolsági ingázók végezték.¹⁵ Kétirányú volt az ingázás ekkoriban a Pest megyei Dömsödön is, ahonnan kb. 1000 ipari munkás Budapestre járt dolgozni, míg az üzemági szakemberek, technikusok a fővárosból jártak ki Dömsödre.¹⁶ Bár a heti ingázó fogalomhoz leg­gyakrabban a Szabolcs és Békés megyei, az építőiparban időszakosan munkát vállaló fizikai dolgozó képét szokták társítani, Pest megyén be­lüli is voltak olyan települések, ahonnan közlekedési nehézségek miatt hetente ingáztak. Például 1975-ben a közös közigazgatás alá tartozó, 3500 fős Kemencéről és Bernecebarátiból másfél ezer távolsági ingázó vállalt munkát az építőiparban és az erdőgazdaságban.¹⁷ A nagybörzsönyi munkavállalók hetente jártak haza Vácról és Dorogról.¹⁸

Az 1980-as években Losonczi Ágnes úgy ábrázolta a távolsági ingá­zókat, mint akik mindig a társadalmi átalakulások legnehezebbjét viselik: ha be kell vonni őket az iparba, bevonják; ha ki kell szorítani, kiszorítják őket. Ők részesülnek a legkevésbé a nagy jövedelmekből, a tanulási lehetőségekből, a civilizációs juttatásokból. Számukra csak a kemény munka és a nehéz életkörülmények „járnak".¹⁹ 1980-ban a napi ingázók száma 1 millió 218 ezer fő volt, a távolsági ingázóké 270 ezer.²⁰

A bejárás és ingázás felfogható úgy is, mint a migráció egy sajátos változata, mivel a bejárók és ingázók munkalehetőség reményében²¹ el­hagyják lakóhelyüket, azonban ahol munkalehetőséget találnak, ott nem jutnak lakhatási lehetőséghez. Ezek az emberek vagy naponta (bejárók) vagy hetente (ingázók) munkahelyükről visszatérnek a lakóhelyükre. George Gmelch szerint egy falusinak élete során a munkalehetőségek és a migráció szempontjából az alábbi döntési alternatívákkal kell szem­benéznie: 1. Otthon marad, és a mezőgazdaságban dolgozik. 2. A közeli városba megy dolgozni, és naponta ingázik. 3. A nagyvárosban vállal munkát, de hétvégente hazatér. 4. Családjával együtt költözik a nagyvá­rosba, és felszámolja korábbi háztartását. 5. Kedvező munkalehetőség reményében külföldre emigrál.²²

A Kádár-korszakban a szociológusok a bejáró és ingázó munkásokkal a hetvenes években foglalkoztak a legintenzívebben. Úgy tűnik, ennek elsősorban az volt az oka, hogy még ekkoriban is a bejáró munkások rétege szimbolizálta a munkások között a társadalomban az átmeneti­séget és a devianciát,²³ ezért életmódjuk elemzése kihívást jelentett a szociológusoknak.

Berkovits György a Világváros határában²⁴ című szociográfiájában elemezte a Budapest környéki falvakból naponta bejárók életkörül­ményeit, életútját. Szerinte a Budapest környéki falvakban azok az eredetileg Budapestre bevándorolni akaró munkások telepedtek meg, akik a fővárosban már nem kaptak lakást, azonban szülőföldjükre visz-szatérni nem akartak, és a Budapest környéki falvakban képesek voltak lakóhelyet teremteni önmaguknak. Itt egy részüknek sikerült a sváb kitelepítések nyomán megüresedett ingatlanokba beköltözni (Solymár, Üröm, Nagykovácsi, Piliscsaba), a többieknek azonban sokkal nehe­zebb volt megalapozniuk önálló egzisztenciájukat.²⁵ Különösen igaz volt ez a bejáró munkások fiatalabb nemzedékeire, akik közül sokan albérletből vagy sufniszerű lakásokból jártak be a fővárosba dolgozni.²⁶ A bejáró munkások életútjában szimbolikus jelentőséggel bír a saját ház felépítése, amelyet gyakran nagyipari munkakörülmények között, kötött munkarendben végzett munka után, „szabadidejükben", több éven ke­resztül építettek fel.²⁷

A korszak szociológiai irodalma szerint az első generációs bejáró munkások úgy vélekedtek, hogy a fiatalokat „elrontotta" a város, mert munkahelyükön könnyen eltanulták a nagyvárosi „rossz mintákat", és a szabadosabb, botrányokozó életmódot bevitték a faluba. Ebben az áb­rázolásban Budapest szimbolizálja a Nyugat-imádatot és a házibulikat.²⁸ Ebben az értelmezési keretben a bejáró munkások átmenetet képeztek a parasztság és az „igazi munkásság", a városi munkásság között.

Valuch Tibor összefoglalója szerint három-négy nagyobb és több kisebb munkáscsoportot lehet elkülöníteni a korszakban. Az első cso­portba tartoznak a tradicionális munkáscsaládból származó, szakképzett városi munkások. A második csoportba a többgenerációs, alacsonyabb iskolázottságú és képzetlenebb tradicionális munkások. A harmadik, önálló karakterrel rendelkező, bár létszámában nem túl nagy csoportot a magánszektorban dolgozó munkások alkották. A negyedik – és az ingázás szempontjából a legizgalmasabb – csoport az „elsőgenerációs"-ként, „újmunkásként" vagy „parasztmunkásként" definiáltak rétege, akik többnyire szakképzetlenek, alacsony iskolázottságúak, az ötvenes vagy hatvanas években váltak ipari munkássá. Munkaszervezeti pozíciójuk alacsony, rendszerint nehéz fizikai munkát végeznek. Kisebb részük az állami lakásépítkezés keretében városi lakáshoz jutott, nagyobb részük napi vagy távolsági ingázó.²⁹

Kemény István rendszerváltás után megjelent, de még a szocialista időszakban írott tanulmányában így ábrázolta a parasztból munkássá válás lépcsőit: „[…] a magyar falusi nincstelenek ipari proletárrá válása általában kétlépcsős mobilitás formájában megy végbe. Az első lépcső­ben a falusi proletár vagy törpebirtokos gyerekéből gyári segédmunkás vagy betanított munkás lesz, a második lépcsőben az előbbiek gyermekei szakmunkássá válnak."³⁰

A szocialista időszak szociológusai szerint a falusi értékrendből közve­títeni kellett volna a városba: a munkamorált, az egyénnek a teljesítmé­nye alapján történő megítélését, a pazarlás, az anyag- és időfecsérlés elítélését (ún. hagyományosnak tartott paraszti értékek).³¹ A város rossz hatásának tartották a „feltörekvés torz formáit", úgymint: az „ésszerűtlen építkezéseket, a fitogtató ceremóniákba torkolló, fesztivál jellegű családi ünnepeket".³²

A szociológusok előszeretettel helyezték vizsgálódásaik középpontjába a bejáró és ingázó munkások tipizálását, elsősorban az ingázás távol­sága, gyakorisága, a lakóhely fajtája szerint. Berkovits György az alábbi csoportokat alkotta: 1. régi falusi munkáscsoport; 2. új falusi munkás­csoport (bevándorlók); 3. utóparasztok (piacozók).³³ Böhm Antal és Pál László így tekintette át az ingázás ciklusait: 1. A századelő ingázói, akik alacsonyabb bérért vállalnak munkát, megtakarításra nem törekednek, fizetés után napokig nem dolgoznak, két-három hét munka után és a mezőgazdasági idénymunkák idején is távol maradnak a gyártól. 2. A két világháború közötti a második generációs, munkásszármazású ingázók.³⁴ 3. Az 1950-es években a falvakból menekülők. 4. Az 1960-as években a téeszesítés hatására ismét a falvakat elhagyni akarók, majd az 1960-as évtized végén a munkaerő-toborzás nyomán azok, akik otthagyják téesz-munkahelyüket a nagyipari munkahelyért cserébe. 5. Az 1970-es években a téesz-melléküzemág ismét alternatív lehetőséget nyújtott akár a nagyipari munkahely megtartásával is.³⁵ Ugyanők az ingázás időtar­tama szerint megkülönböztettek bejárókat, akik naponta másfél óránál nem töltenek többet utazással, és távolsági ingázókat, akik ennél többet utaznak naponta vagy hetente.³⁶ A mentalitás alapján különbséget tettek (1) munkás mentalitású csoportok (inkább a fiatalokat tartották ilyennek, akik szerintük közvetítő funkciót töltenek be falu és város között) és (2) megtorpanok között; utóbbiak elindulnak az újnak számító munkás-élet­forma felé, de megrekednek.

Kemény István szerint a városi munkások között a bejáró munkás annál inkább megtalálja helyét, minél régebbi ingázó volt a családja. Ennek alapján három csoportot különböztetett meg: 1. a XX. század elejétől, legkésőbb az 1920-as évektől ingázók; 2. az 1930-as, 1940-es évek bejáró munkásai; 3. az 1950-es évek bejáró munkásai. A bejárókat elkülönítette egymástól abból a szempontból, hogy családjuk a falusi társadalom mely rétegéből származik. Eszerint a legnehezebb helyzet­ben az uradalmi cselédek leszármazottai vannak; a második fokozat a summások, részesek, napszámosok és egyéb agrárproletárok leszár­mazottai; a harmadik fokozat a kubikusok, bányászok, erdei munkások, vasutasok utódai; a negyedik fokozat a bejáró munkások gyerekei.³⁷ A bejárókat abból a szempontból is tipizálta, hogy milyen típusú faluból ingáznak; ez alapján négy falutípust különböztetett meg: konzervatív falu, polgárosodó falu, bomló falu és megrekedt falu.³⁸

Csoba Judit homokmégyi kutatásai alapján az ingázókat és a bejárókat ún. történeti típusokba sorolta. 1. „A mélyről jövők": már az első világ­háború előtt vándorló nincstelenek, akik kubikusmunkát vállalnak. Tőlük sem a munka formájában, jellegében, céljában nem különböznek az 1950-es évek kubikusai. 2. a) A törekvők: az 1950-es évek végén olyan távolsági ingázók, akik a kubikusok közül kiemelkedve szakmunkássá képezik magukat. 2. b) A menekülők: a szegénység elől menekülve bányásznak állnak. 2. c)Az egyenruhás bejárók: rendőrök, katonatisz­tek, börtönőrök. A börtönőröket kivéve csak rövid ideig ingáznak, aztán elköltöznek a faluból. 2. d) A hivatalnokok, akik többnyire a középparaszt­ság legtehetségesebbnek tartott fiai közül kerülnek ki. 3. Hazatérők és kitartók: a távolsági ingázók egy része az 1960-as években visszatér a téeszekbe vagy a lakóhelyhez közeli munkahelyre, másik részük kitart az ingázás mellett: ők a magasabb fizetésű segédmunkások, akik bri­gádban dolgoznak. 3. a) Akitartókon belül vannak a „kétlaki fenntartók", ők kétlaki életet élnek, többnyire 35 éven felüli, alacsony iskolázottságú, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben dolgozó, családos férfiak. 3. b) Szintén kitartókként definiálta Csoba Judit a „kétlaki vállalkozók"-at: ők pályakezdő fiatal szakmunkások, akik jobb fizetés, több szórakozás, kényelmesebb élet miatt választják az ingázást. Az 1980-as évek ván­dorai már többnyire harmadik generációs ingázók.³⁹

A különböző szintű pártszervek, pártszervezetek számára végzett munkásrétegződés-vizsgálatokban gyakran úgy jelennek meg a bejáró és ingázó munkások, mintakiket nehéz, sőt majdnem lehetetlen besorolni egy egységesnek tartott munkásosztály-fogalomba. Úgy tűnik, hogy a bejáró munkások kettős kötődését alig-alig tudták a korszak társada­lomtudósai beilleszteni a hivatalos diskurzus háromosztatú társadalom­képébe. A szociológusok végezte rétegződésvizsgálatok, amelyben a társadalmat nemcsak társadalmi osztályokban, hanem rétegekben és státuszcsoportokban is megjelenítették, árnyaltabbá próbálták tenni ezt az ábrázolásmódot.⁴⁰ Egy példát hozok a sok, besorolással küszködő jelentés közül: „Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy mennyire tartozik a munkás kategória fogalmába az a volt paraszt, aki ugyan ipari üzemben dolgozik, de a műszak után háztáji gazdaságban jelentős bel­terjes állattartást, kertészkedést folytat. A régi munkáshagyományokkal rendelkező dolgozóknak nincs számottevő háztájijuk, az újabbak pedig nem tudnak tőle megválni. Mindez gazdasági differenciálódást is ered­ményez és […] erősíti a tulajdonosi szemléletet, és helytelen perspektívát mutat."⁴¹ (Kiemelések-T. E. Zs.)

Abban az ábrázolásmódban, amely szerint a parasztság az elma­radottság, a munkásság pedig a haladás, a modernizmus jelképe, a bejáró munkások paraszti gyökereinek, viselkedésbeli sajátossága­inak hangsúlyozása normatív alapon elítélendő volt. Azért, hogy a társadalom nyitottságát, a szocialista társadalom fejlettségét igazolják, társadalmi előrelépésként, mobilitásként ábrázolták a „parasztok" „mun­kássá" válásának jelenségét. Jó példa erre a Budapesti Pártbizottság munkatársainak véleménye, amelyet az 1972-es munkásjelentésről ír­tak: „Feltűnő a bejáró, munkásszálláson lakó munkások felfogásának a »műveltebb munkások« rétegétől eltérő mentalitása. Évtizede gyárban dolgozó, a legmodernebb munkásszállásokon lakó, középkorú vagy idősebb vidéki munkások több rétege lélekben, életmódja fő vonásai­ban most is parasztként él. A politika, a kulturálódás csak kis részüket érdekli. Az otthon gyakorol rá nagyobb hatást, ott érzi tulajdonosnak magát. Jellemző, hogy hazautazása előtti napon már nem dolgozik, energiáját az otthoni munkára tartogatja és visszautazása napján piheni ki magát."⁴²

A Budapesti Pártbizottság jelentésében megjelennek azok a bejáró és ingázó munkásokkal kapcsolatos érvek is, amelyek a bejáró és ingázó munkások idősebb és fiatalabb nemzedékeit eltérően ábrázolják. Esze­rint az idősebbekkel szemben a fiatalok azok, akik jól alkalmazkodtak a nagyvárosi környezethez, adaptálták annak értékeit. Louis Wirth tézise szerint a modern városi ember anonimitásban él, kapcsolatai egyre felüle­tesebbé válnak és atomizálódnak.⁴³ Azóta többen cáfolták Wirth tézisét,⁴⁴ mégis vissza-visszatérő motívuma a városok ábrázolásának a fásult, blazírt, mindenből kiábrándult egyén,⁴⁵ szemben a falusi környezetben élőkkel, akiket úgy jelenítettek meg, hogy az őket körbevevő nagycsalád gondoskodik róluk. Atörténeti ábrázolásokban gyakori, hogy a fiatalok a haladás, az öregek az elmaradottság szimbólumai. Ajelentés írója sze­rint: „Afiatal bejáró munkásoknál más a helyzet. Jelentős részük igényli a kulturálódási, az iparban látja jövőjét, itt kíván gyökeret ereszteni, ennek fő feltételét az önálló lakásban látja […] Több megbecsülést és biztatást várnak a tősgyökeres munkásoktól, brigádvezetőktől."⁴⁶

A bejárók és ingázók fogalmának definiálása és a szocialista időszak bejáró és ingázó munkásokkal foglalkozó szociológiai kutatásainak rövid áttekintése után részletesebben elemzem a távolsági ingázókról e kor­szakban készített filmek ingázómunkás-képét és ennek átalakulását.

Az ingázók a dokumentumfilmekben

Az 1970-es években Schiffer Pál több ún. szituációs dokumentumfilmet készített a távolsági ingázókról. Bár életművében nem kezelte trilógia­ként, három, a korban nagy visszhangot kiváltott alkotása szól a kérdés­ről: a Fekete vonat⁴⁷ (1970), a Cséplő Gyuri⁴⁸ (1978) és A pártfogolt⁴⁹ (1981).

A „fekete vonat"⁵⁰ metaforaként jeleníti meg mindazokat a jelensé­geket, amelyeket az ingázó munkásokkal kapcsolatban deviánsnak, társadalmilag elítélendőnek, rossznak tartottak.⁵¹ Andor Tamás operatőr Schiffer Pálról írott nekrológja összegzi a „fekete vonattal" kapcsolatos sztereotípiákat és a filmes értelmiségiek személyes élményeit, távolsá­gukat filmjük hőseitől: „És felszálltunk a FEKETE VONATRA. Schiffer Pali elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tarta­nunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna. A Fekete Vonaton utazott hétvégeken oda-vissza a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában, vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bum-liztak az ország különböző építkezéseihez segédmunkára. Az »odvas farakásként«, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni."⁵² (Kiemelés az eredetiben – T. E. Zs.) E szerint az ábrázolásmód szerint a „fekete vonat" azért a deviancia melegágya, mert lehetetlen körülmények között részeg, családjuktól elszakított emberek utaznak, és az utazás közben gyakran bűncselekményeket is elkövetnek. Tehát a fekete vonat utazó­közönsége olyan, deviánsnak számító jelenségeket egyesít magában, mint az alkoholizmus, a bűnözés, a családok széthullása.

A munkásvonat témája a magyar irodalomban is vissza-visszatér. A szociografikus ihletettségű művek alkotói közül a munkásvonat már Szabó Zoltánt is megihlette az ingázók utazásának bemutatásakor.⁵³ A „fapadoson" alvó munkás fényképe a Cifra nyomorúságban⁵⁴ – amely az 1930-as években felvirágzott „szociofotó" műfaján belül született – sokak számára vált emlékezetessé.⁵⁵ Örkény István Sztálinvárosi képeskönyvé­nek első része az „Utazás" címet viseli, és egy fapados vonat utazókö­zönségét mutatja be a narrátor szemszögéből.⁵⁶ László-Bencsik Sándor 1973-ban megjelent munkásszociográfiája⁵⁷ is a reggel a gyár felé tartó busz belsejében kezdődik, és egyesek számára éppen ez a részlet vált a leginkább emlékezetessé a kötetből.⁵⁸ Tar Sándor egyik korai írása, a „6714-es személy" című novella nagy visszhangot váltott ki megjelené­sekor. Az írás egy napi ingázókat szállító munkásvonat útjáról szólt.⁵⁹

A „fekete vonatokon" rendszeresen razziáztak a rendőrök. A razziákra gyakran újságírók is elkísérték őket, így került be a tömegtájékoztatásba, leginkább a bulvárhírekbe, a fekete vonat, a munkásvonat mint a devian­cia melegágya.⁶⁰ Ez a fokozott ellenőrzés is magával hozhatta azt, hogy ezeken a vonatokon gyakoribbak voltak a bűncselekmények, minta nem ellenőrzött vonatokon, ugyanis az utasok így gyakrabban összetűzhettek az ellenőrző rendőrökkel. Egy ilyen jellegű bűncselekmény példaként került be abba az útmutatóba, amelyet rendőrök számára készítettek arról, hogyan kell a gumibotot megfelelően használni. Az útmutatás szerint „gumibot használatának van helye: – verekedés, garázda ma­gatartás megszüntetése érdekében, akkor, ha a rendőr nyomatékos figyelmeztetése eredménytelen marad".⁶¹ A dokumentum szerzője ezt egy olyan verekedés megfékezésének leírásával illusztrálta, amikor végül „fegyverhasználatra is sor került". 1967. július 14-én a budapesti Nyugati pályaudvarról 19.30-kor Mátészalkára induló munkásvonat egyik kocsijá­ban indulás előtt verekedés tört ki. A vonatkísérő járőr, Sz. József rendőr főtörzsőrmester, járőrvezető és K. Jenő rendőr törzsőrmester a kocsiba mentek. Látták, hogy 10-12 ittas személy verekedik. Sz. felszólította a verekedőket a verekedés abbahagyására, eredménytelenül, majd a ve­rekedés egyik sérültjét lekísérte a vonatról „elsősegélynyújtás céljából". Ekkor újra kitört a verekedés, és már minden utas részt vett benne. Sz. járőrtársával együtt visszatért a kocsiba, és „gumibotjukat készenlétbe helyezve" a verekedés abbahagyására szólítottak fel; a vonat eközben elindult. „A verekedők a felszólítást figyelmen kívül hagyták, sőt »üssétek a rendőröket, ne sajnáljátok, ellenforradalmat csinálunk« kiáltásokkal a rendőrökre támadtak" – legalábbis a rendőrök így adták vissza a történ­teket, igazolva a későbbi fegyverhasználat jogosságát. K. rendőr törzsőr­mester kezéből a gumibotot kicsavarták, és ütlegelték vele, majd egy vas fémtuskóval mellbe ütötték, amelytől a földre esett, ahol tovább ütötték, bántalmazták. „Sz. rendőr főtörzsőrmester, akit ugyancsak megtámadtak, elővette szolgálati pisztolyát és a verekedőket a támadás abbahagyására szólította fel, figyelmeztetve őket, hogy ellenkező esetben a fegyverét használja. Ekkor a támadók közül H. Sándor büntetett előéletű, e.-i la­kos késsel a rendőrök felé szúrt. Ekkor Sz. rendőr főtörzsőrmester egy figyelmeztető lövést adott le a mennyezet irányába. Ez sem járt azonban eredménnyel, mert H. ismét a rendőr felé szúrt, Sz. főtörzsőrmester most már célzott lövéssel hasbalőtte támadóját és a vészfék meghúzásával megállította a vonatot."⁶²

A forrás egy egyedi esetet mutat be, azonban figyelemre méltó, hogy érdemesnek találták arra, hogy bekerüljön a gumibot használatáról szó­ló útmutatóba. E szerint az ábrázolás szerint a munkásvonatok utasai isznak, részegesek, és vannak olyan esetek, amikor csak gumibot hasz­nálatával lehet őket megfékezni, sőt, a rendőr jogos önvédelme esetén a fegyverhasználat is megengedett. Mivel az ORFK anyagai között arra vonatkozó statisztikát nem találtam, hogy a munkásvonatokon hányszor használtak gumibotot, esetleg fegyvert „rendcsinálásra", ezért ez a forrás leginkább arra jó, hogy megmutassa, mennyire deviánsnak tartották a munkásvonatok közönségét a rendészeti diskurzusokban is. Egy ilyen vonatra szállt fel Schiffer Pál rendező és Andor Tamás operatőr. Utóbbi számára szakmai kihívás is volt a vonaton forgatni, mivel – ahogy egy 2006-os filmvetítést követő beszélgetésen elmondta – csodaként élte meg azt, hogy hordozható kamerával (mely akkoriban technikai újdon­ságnak számított) a kezében szállt fel a vonatra, és az ott megismert emberekről azután otthoni környezetükben is forgathattak.⁶³

Schiffer Pál a Fekete vonat után tíz évvel azt mondta, a film elkészí­tésével az volt a céljuk, hogy bemutassák annak az ingázó, vándor­munkás-rétegnek az életformáját, akiknek az egykori falusi szegények utódaiként (föld nélküli summások, napszámosok, cselédek vagy nagyon kevés földdel rendelkező szegényparasztok leszármazottjaiként) a városi iparbeli munkavállalás nyújtotta az egyetlen megélhetési lehetőséget. Schiffer hangsúlyozta, hogy a film a „hátrányos helyzet" filmje volt már 1970-ben is. A film létrejöttének lehetőségét pedig az új gazdasági me­chanizmushoz kapcsolta, amely felvetette azokat a társadalmi problémá­kat (munkaerőhelyzet, regionális gazdaságfejlesztés, oktatás), amelyre a filmben ő egykoron válaszokat keresett.⁶⁴

A Fekete vonat című filmben egy zsúfolt munkásvonatra szálltak fel a filmesek, „emberek egymás hegyén-hátán, még a vonat folyosóján, a földön is ülnek". A riporter megkérdezte a munkásoktól, ki hová való, mennyit utazik. Volt, akinek kettő; volt, akinek öt; volt, akinek húsz óra az oda-vissza út. Az utasoknak lakóhelyükhöz közel nem volt munkale­hetőségük; az egyik megkérdezett már 1948 óta távolsági ingázó volt. A következő jelenetet az újfehértói zsúfolt kocsmában vették fel. A riporter arról faggatta az egyik nótázót, miért iszik; azért, mert a családjától távol kell dolgoznia, hat gyereket eltartania – feleli.⁶⁵ Majd rámutat barátjára, aki hétvégén otthon dolgozik: vályogot vet, hogy eltarthassa a családját. A filmesek ellátogatnak a férfi otthonába, ahol egy hat év körüli kisfiútól – ő lesz A pártfogolt című film főszereplője – azt kérdezi a riporter, hol az apja. A fiú azt válaszolja, hogy a kocsmában, de nem megy utána, mert megveri.⁶⁶ Kijön a férfi felesége, és a másik öt gyerek, de nem engedi be a riportert, mert szégyelli lakásukat, a düledező falú vályogviskót. Több másik munkásnál is hasonló életkörülményeket találnak: van, ahol pet­róleumlámpával világítanak; másutt előfordult, hogy a férj egy évig nem volt otthon, ha meg otthon van, iszik és goromba a felesége szerint. Őt az egyik filmkritika csak „zöldfejű emberként" aposztrofálta, mivel éppen „kerítést mázol, attól zöld, meg hogy részeg".⁶⁷ Egy másik házban feltűnik a riporternek egy Lenin-kép. Megkérdezi a házigazdát, hogy került oda, mire azt feleli, hogy Pesten szerezte, mert megtetszett neki, és „Lenin volt a világ első eszméje", de többet nem mond róla.⁶⁸ Az utolsó jelenetben induló munkásvonatot látunk, a munkások söröznek, az egyik kupéban egy cigány hegedül, és egy részeg fiú énekel, másutt kártyáznak és a zsúfoltság ellenére felrakják a lábukat az ülésre.

A film bemutatásával egy időben született filmkritikák is arra helyezték a hangsúlyt, hogy a „felkavaró, nyugtalanító filmben" az alkotók „ténysze­rűen" ábrázolták az ingázáshoz kötődő deviáns jelenségeket, például az „italozást".⁶⁹ Több újságíró is problémának látta ezeket a jelenségeket, és az értelmiségiek feladatát abban határozták meg, hogy ezeket az embereket „felemeljék" lehetetlen életkörülményeik közül. Az Esti Hírlap újságírója szerint a film azt ábrázolta, hogy a „szakképzetlenség hogyan szül szakképzetlenséget", „a primitív körülmények hogyan konzerválják önmagukat".⁷⁰ A Pest Megyei Hírlap szerzője azt hangsúlyozta, hogy a film legfőbb erénye, hogy „nyomja a csengőt, figyelmeztetni akar, hogy tennünk kell valamit az igen népes rétegért, mert különben gyermekeiben […] újratermeli a maga elmaradott, alacsony civilizációs, kulturális és tudati szintű életét".⁷¹

Cséplő Gyuri

Schiffer Pál a Fekete vonat után a Cséplő Gyuri című dokumentum­filmjében is összekapcsolta a cigánykérdést a távolsági ingázás kérdé­sével, ugyanis ekkoriban a távolsági ingázók nagy része – mivel ezt a munkát általában a legszegényebbek és legalacsonyabban kvalifikáltak vállalták – cigány volt. Schiffer Pál egy cikkében kiemelte, hogy a film előkészítése során „alaposan utánanéztünk a Pestre kerülő vidéki ci­gányok lehetséges és tipikus útjainak. Kiderült, hogy nagy részük kerül az építő-, ill. építőanyag-iparba. Azt is tudtuk, hogy ez nem feltétlenül egyenes út, próbálkoznak más munkahelyeken is, de iskolázottságuk, szaktudásuk hiánya szinte törvényszerűen vezeti őket ezekre a »tipikus« cigány munkahelyekre."⁷²

A Cséplő Gyuri című filmről készített előzetes tájékoztatóban kiemelték, hogy a filmet „minden olyan területre el kell juttatni, ahol a cigánykérdés lényeges probléma. Másrészt a film mondanivalója általánosabb érvényű: emberi problémákat, gondokat tükröz." (Kiemelés az eredetiben.) A film forgalmazásával kapcsolatban megjegyezték, hogy „spontán látogatót nehezebben vonz, mint némely hangzatos krimi és vígjáték", bár némely részletében „vetekszik egy krimi izgalmával".⁷³ 1978. március 20. és jú­nius 10. között a filmről ötven ankétot rendeztek országszerte kb. 3000 nézővel, elsősorban munkásszállókon és egyetemeken.⁷⁴ Ez utóbbinak az lehetett az oka, hogy a film társadalmi problémák iránt érzékeny ér­telmiségieket vonzott. A munkásszállókon meg azért vetítették le, mert úgy vélhették, a nézők között számos, a film szereplőihez hasonló sorsú ember lehet.

Úgy tűnik, az alkotók 1978-ban fontosnak tartották, hogy a cigánykér­dést tegyék a mű központi problémájává. A Hazafias Népfront szervezte filmvetítéseken a hozzászóló nézők gyakran sztereotip módon jelenítették meg a cigányságot. Kevésbé szóltak hozzá az ingázással kapcsolatos kérdésekhez, ezek akkoriban már kevésbé tűntek érdekesnek.⁷⁵ A filmről beszélgettek az alkotóval és a főszereplővel a Kossuth Rádióban 1978.

március 7-én. Cséplő Gyuri azt mondta, hogy ő és sorstársai ugyanazt az utat járják be, minta parasztok, mezőgazdasági munkások az 1950-es években, csak húsz év fáziskéséssel. Viszont még nehezebb helyzetből indulnak, mert még szegényebbek, és nyelvi nehézségeik is vannak a városban. Schiffer Pál hangsúlyozta, hogy azért is a Zala megyei Német­falu telepén élő fiút választotta filmjének főszereplőjéül, mert ezt a telepet olyan „tradicionális, törzsi cigányközösségnek" vélte, amellyel a nagyipari centrumok közelében már nemigen lehet találkozni.⁷⁶ Schiffer Pál 1972-ben találkozott először Cséplő Gyurival, utána egy ideig leveleztek, majd személyesen is gyakran járt a Zala megyei cigánytelepen.⁷⁷ Már egy 1975-ös interjújában beszélt a film tervéről; akkor még azt hangsúlyoz­ta, hogy Cséplő Gyuri a kb. 140 fős cigánytelep vezetője, aki az egész közösség nevében elszerződik munkára a téesszel, amelynek fél éven át dolgoznak. Gyuri azonban inkább Budapestre akar jönni dolgozni.⁷⁸

A filmleírás szerint Cséplő György 23 évesen, két elemivel a háta mögött elhatározza, hogy két társával együtt Pestre megy dolgozni a Zala megyei Németfalu cigánytelepéről. Analfabéta társai hamar meg­futamodnak, de Gyuri marad, és végigjárja azt a kálváriát, amit a vidéki cigányfiúk többsége. A Cordatic (Taurus) Gumigyárba – amelyről még otthon hallottak – analfabéta társait nem veszik fel, ezért ő sem marad. Egy gépgyárban nincs munkásszálló, ezért, bár felvennék őket, nem vállalják a munkát. A Karinthy Frigyes utcai lakótelepi építkezésen bol­dogan fogadnák őket, de szédülnek a 10 emelet magasságban. Végül a téglagyárban kezdenek dolgozni, de Gyuri öccse, Pista rossz álmára hivatkozva hazamegy. Gyuri keményen dolgozik, elmegy a cigány ér­telmiségi klubba, majd egy építőipari vállalathoz kerül, ahol barátokat is talál, szintén cigány munkásokat. A szegénységről és az előítéletekről azonban elsősorban nem a munkában vagy az iskolában szerzi a tapasz­talatait, hanem a téglagyári munkások szűkös putrijaiban. Hazatér egy kis időre – taxival érkezik a cigánytelepre -, ajándékokkal felszerelkezve, majd ismét útnak indul világot látni.⁷⁹ A film utótörténetéhez tartozik, hogy Cséplő Gyuri még egy hónapot dolgozott Budapesten a téglagyárban, utána nem bírta a munkát, és szívelégtelenség miatt leszázalékolták.⁸⁰ Ahogy Schiffer Pál egy vele készült interjúban fogalmazott: „sikerült neki OTP-kölcsönt szerezni" – utalva arra, hogy Cséplő Gyurinak ez egyedül nem ment volna -, és a kölcsönből Németújfalun házépítésbe kezdett, gazdálkodásba fogott.⁸¹ Nem sokáig, mivel 1978 szeptemberében, nem sokkal a film bemutatása után, huszonöt évesen meghalt.⁸²

Szituációs dokumentumfilmjét a rendező nem úgy forgatta, hogy be­kapcsolta a kamerát, és beszéltette a szereplőket, hanem szituációkat hozott létre, amelyben már hagyta, hogy az események maguktól megtör­ténjenek. Egy 1982-es interjújában így vallotta módszerről: „68-69 táján megint lehetőség támadt rá, hogy a Dokumentumfilm Stúdióban filmeket csinálhassak[…] Volt egy olyan lélektani pillanat-a mechanizmus előtti évek, s a mechanizmus első évei -, amikor megint úgy nézett ki, hogy a szociológiának, szociográfiának, az igazi publicisztikának, a társadalom iránti érdeklődésnek van valamifajta ázsiója… Éreztem azt is, hogy a megszokott, s akkorra már hagyományossá vált […] interjúmódszerrel csak egy töredékét tudom filmre venni mindannak, amit egy helyzetről és egy emberről tudok. Ebben a nehézkes és egyirányú módszerben min­denki belekényszerül az interjú-szituációba. Valósággal megbénított ez a módszer. A véletlenek segítettek. Mára 7/szazugban is, majd mindegyik filmemben valahogy összejött egy-egy véletlenszerű drámai jelenet. [… ] Mivel ezek élő indulatok, [a szereplők] hajlamosak elfeledkezni a kame­ra jelenlétéről, s ha épp arra jár az, akivel amúgy is veszekednivalójuk lenne, elkezdenek vele veszekedni vagy megbeszélni a problémáikat… A szereplők életébe, mozgásába csak annyiban avatkozunk bele, hogy előállítottunk számukra szituációkat. Amikor például kifogytak Cséplő Gyuri ötletei, hogy hol keressen munkát Pesten, s azt mondta, valami építkezésen próbálkozna, mi egy meghatározott építkezést ajánlottunk neki. Azt, amelyikről – hosszas előkészítő munka után – már tudtuk, hogy az ott dolgozó sváb ácsmesterek előítéletes magatartása alapján milyen helyzet alakulhat ki."⁸³

A szituációs dokumentumfilmek kényes pontja a szereplők kiválasz­tása. Őrajtuk áll vagy bukik minden. „Cséplő Gyuri tökéletes »színész«, bensőséges viszonyba került a kamerával. Testvére, barátja, valamint a telep többi lakója vele ellentétben néha kényszeredetten viselkedik a kamera előtt…"⁸⁴ A Cséplő Gyumó\ írott kritikákban a főszereplőt gyakran úgy jellemzik, mint aki „érett-okos, sokat akaró ember" és elüt a cigányság „matematikai átlagától".⁸⁵ Ez az érvelésmód azonosul azokkal a sztereo­típiákkal, miszerint vannak „jó" és „rossz" cigányok, és a cigányokat meg lehetne, úgymond javítani. „Jó" cigánynak számítanak a közbeszédben azok, akik elfogadják a többségi társadalom normáit, asszimilálódnak. Ezt mutatják az olyan pozitív példák is, mint a film főhőse, aki „póztalan, mégis csupa érzelem. Kicsit szomorú kisfiúként várja-állja a kudarcokat. De nem adja fel a küzdelmet."⁸⁶

Egy másik újságcikk Cséplő Gyurit így jellemezte: „Egy érzékeny-ér­telmes cigányfiú vándorol életútján. Látjuk biztos lépteit a putrik csúszós sarában, bizonytalan lépteit a városi aszfalt simaságán, tántorgásait gyárudvarok homokján, és tudjuk, megvan az a nagyszerű adottsága, hogy mindenkor a legjobb pillanatban nézzen a lába alá, hogy megme­nekedjen az elbukástól."⁸⁷

Schiffer Pál egy interjúban úgy fogalmazott, hogy Cséplő Gyuri sorsa a szegénység, elesettség szimbóluma, sorstársai mindazok, akik „tö­megével rideg munkásszállásokon élnek, akik elkallódnak emberség és szeretet híján, nem tudnak gyökeret ereszteni".⁸⁸ Ezzel kitágította a film értelmezési keretét, mert annak céljául nem a „cigányprobléma" megol­dását tűzte ki, hanem a mindenkori szegények, elesettek sorsának javí­tását, így egy olyan értelmiségi szereppel azonosult, amely hisz abban, hogy a szegényeknek jó, ha társadalmilag felemelkednek, és ebben a folyamatban segíteni kell őket. Ugyanebben az interjúban hangsúlyozta, hogy „Cséplő Gyuri példa lett, és én hiszek a példa erejében".⁸⁹ Persze ezt a hozzáállást fontosnak tartotta az újságíró is kiemelni, mivel ezt a mondatot választotta a cikk mottójául. Kérdés, hogy Schiffer Pál célja a Cséplő Gyuriról szóló film elkészítésével – egyfajta fejlődésregényként – nem az volt-e, hogy megmutassa a felemelkedés többségi társadalom kínálta útját a cigányoknak?

Schiffer Pálnak az elesettek társadalmi felemelkedésének támogatá­sába vetett hite A pártfogolt elkészültekor már megingott. Egy nyilatko­zatában úgy jellemezte önmagát, mint akinek az a feladata, hogy filmjeit eljuttassa a „halmozottan hátrányos helyzetben levőkhöz"⁹⁰ – ahogy a korszakban gyakran nevezték a Kitka Jánoshoz hasonló sorsúakat -hogy a főszereplőhöz hasonlókjobban megértsék önmagukat, másrészt a főszereplőhöz nem hasonló helyzetű nézők szolidárisabbak legyenek velük.⁹¹ Harmadrészt az elesetteket⁹² segítő érdekképviselőként lépjen fel a társadalmi szervezetekkel és az előítéletes közvéleménnyel szem­ben.⁹³

A pártfogolt

„Először csak egy ötlet volt. Nem is túl eredeti. Visszatérni egy tíz éve készített dokumentumfilm helyszíneire, megkeresni az egykori szereplő­ket, főleg a gyerekeket, akik időközben felnőttek, és megnézni: mi történt velük az elmúlt tíz év során, volt-e közvetlen hatása filmjeimnek?… És ami még ennél is izgalmasabb kérdés: […] mennyiben változtak meg a filmben szereplő csoportok, rétegek életkörülményei?"⁹⁴ így ábrázolta azt a szituációt Schiffer Pál, amelyben A pártfogolt című filmjét kezdte el forgatni (a Fekete vonat szerves folytatásaként). Négy olyan családot kerestek fel a filmesek, akik nem csak epizódszereplők voltak a Fekete vonatban. Minden egyes család azt a társadalmi jelenséget példázta, amelyet „a családok széthullásaként" definiáltak a korszak szociológusai. Schiffer Pál megfogalmazásában: „Mind a négy családban a morális és fizikai összetartás végérvényesen felbomlott, és a családok a széthullás állapotába kerültek. Két családnál nem természetes halálesetek siettették ezt a folyamatot. Mind a négy családnál találtunk börtönben ülő család­tagot (néha többet is), valamint állami gondozásba vett kiskorúakat. Az ott bemutatott gyerekek közül középiskolát egy sem, szakmunkásképzőt három végzett, az általános iskola nyolc osztályát a gyerekek fele nem fejezte be 18 éves koráig… A felnőtté vált gyerekek sorban otthagyják falujukat, maguk is vándormunkássá válnak, és csak időnként látogatják meg egykori családjuk maradványát… Az 1970-es film ingázó szereplői természetesnek tartották helyzetüket, többségüknek eszükbe sem jutott, hogy másként is élhetnének. Az 1980-ra felnőtté váló gyerekek legtöbb­jében azonban él és hat a kitörni és változtatni akaró indulat."⁹⁵

A pártfogolt főhőse, a 17 éves Kitka János a Fekete vonat egyik ingázó munkás szereplőjének a fia.⁹⁶ Nemrég szabadult a fiatalkorúak börtöné­ből, ahol lopás miatt ült. A lopás úgy derült ki, hogy az apja feljelentette a rendőrségen. Ő maga is, akárcsak Cséplő Gyuri, kacérkodik a budapesti munkavállalással, erről apja azonban megpróbálja lebeszélni. Párbeszé­dükben az apa azzal érvel, hogy az utazás drága, és fiára szüksége van a gazdaságban.⁹⁷ Itt a fiú tehát elsősorban hasznosítható munkaerőként fontos az apjának. A fiú azért akar Budapestre menni, hogy megtanuljon autót vezetni, és sofőr legyen. Próbálkozásai azonban sorra kudarcot vallanak, és a film zárójelenetében ismét otthon, Újfehértón látjuk, a Kitka tanya udvarán. Elmondja, hogy semmi nincs vele, a gulyát őrzi. Álma ar­ról, hogy milyen munkát szeretne végezni, még sokkal földhözragadtabb, mint korábban: anyagmozgató akar lenni.⁹⁸ Afilmforgatás után ismét rövid időre Budapesten vállalt munkát: feljött a papírgyárba targoncásnak, majd ismét visszatért Újfehértóra.⁹⁹ Kitka János és Cséplő Gyuri ingázása a főváros és falujuk közt azt is megmutatja, hogy az ingázás nem olyan döntés volt számukra, hogy egyszer elhatározták, Budapesten fognak dolgozni, hanem hol az őket Budapestre vonzó, hol pedig a várostól eltaszító erők kerekedtek felül döntéseikben.¹⁰⁰

Bár Kitka János is Budapesten próbál szerencsét, akárcsak Cséplő Gyuri, történetük alapvetően már más problémákról szól. Szemben Csép­lő Gyurival, Kitka Jánost a filmkritikusok úgy jellemezték, mint aki „alig tud egy hibátlan magyar mondatot összerakni… Arcát időnként ideges rángások torzítják el. Kevés jelét adja az értelemnek. De álmai neki is vannak: álmában darabokra vágják."¹⁰¹ Az egyik filmkritikus Kitka Jánost „sodródó, önállótlan gondolkodású, »kívülről« irányítható embernek" látta, szemben Cséplő Gyurival, aki számára „a bensejéből vezérelt, sorsán tudatosan változtató embert" szimbolizálta.¹⁰² A pártfogolt is, akárcsak a Cséplő Gyuri, szituációs dokumentumfilm, azonban míg az előbbit a filmkritikusok dicsérni szokták, A pártfogó/tat a műfaj kevésbé sikerült darabjának tartják.¹⁰³ Ennek oka egyrészt talán az is lehet, hogy a kritikusok úgy vélték, Cséplő Gyuri színészként viselkedett a kamera előtt, Kitka János viszont nem tudott „színészkedni".¹⁰⁴ Másrészt a film lelkiismeret-furdalást is ébresztett nézőiben: az ingázó munkás apa fia megjárta a fiatalkorúak börtönét, utógondozása formális, ténylegesen nem segíti a fiút sem a családja, sem a paternalista állam képviselője: a pártfogó.¹⁰⁵

A film címe szimbolikus: Kitka János azért pártfogolt, mert megjárta a fiatalkorúak börtönét, és a börtönből kiszabadulva pártfogói felügyelet alatt áll, másrészt azok a felnőttek, akikkel kapcsolatba kerül, megpró­bálnak vele atyáskodva, pártfogóként viselkedni, de ezzel nem segítik: leginkább prédikálnak neki, kioktatják.¹⁰⁶ Magának a pártfogói intézmény­nek a feladata elsősorban az, hogy segítse annak a visszailleszkedését a társadalomba, aki börtönbüntetését letöltötte. A sikeres visszailleszkedést szimbolizálja a munkavállalás és az, hogy nem követ el újra bűncse­lekményeket. A filmben Jani pártfogója, Török atyáskodó, de egyúttal szigorú is: ő a paternalista állam képviselője, akit az egyik filmkritikus így jellemzett: „[…] kismotorján időről időre a pártfogolt után pöfög, és ha utoléri, akkor holmi ejnye-bejnyékkel tűzdelt szólamokkal piszkálja szívó­san és módszeresen".¹⁰⁷ Amikor Jani azt mondja, hogy napszámosként dolgozik, a pártfogó nem fogadja el, hanem azt mondja, hogy „rendes munkaviszonyba" kell állnia, nagyvállalathoz kell elmennie dolgozni. Ha ezt nem teszi, feltételes szabadlábra bocsátását felülvizsgálják, és lehet, hogy mehet vissza a börtönbe.¹⁰⁸ A film alapgondolata: „hogyan buknak meg sorban Jancsi beilleszkedési kísérletei, pontosabban, hogyan válik nyilvánvalóvá a közös nevező hiánya Jancsi és beilleszkedést követelő környezete között".¹⁰⁹

A Fekete vonat készítése óta eltelt időt szimbolikusan jeleníti meg a filmben az, hogy míg János apja a kocsmában mulatott, fiának a rockzene, mindenekelőtt az Edda-koncert jelent eseményt, amely a kritikusok szerint korlátozottan megadja neki a valahová, valakikhez tartozás élményét. Mások azt hangsúlyozták, hogy jóllehet Jancsi a kon­certen felszabadul, de mégis magányos marad a tömegben. Ugyanígy magányosnak tartják Jancsi nagyvárosi életét is, alkalmazkodva ahhoz a diskurzushoz, amely a városhoz a magányt, a faluhoz a közösséget társítja: „[…] társakat talál egy aluljáróban, akikkel együtt lehet egyedül. Harmincezer »szociális néma« üvölt, rángatózik, feloldódik a hatalmas koncerten: kirobban belőlük, amire nem találtak szavakat."¹¹⁰

A filmmel kapcsolatos kritikák a rockzene témájánál érintik a „csöveskérdést", az 1980-as évek újságíróinak hálás témáját. A deviáns­nak bélyegzett fiatalokon csámcsogó cikkek több, az olvasók számára izgalmas kérdést is felvetettek, elrettentőnek szánt példáik élvezetes olvasmányt ígértek. Ebben az értelmezési keretben Jancsi olyan „csá-poló-csöves", akinek „pénze nincs, dolgozni nem akar, minek, majd csak lesz valahogy", álma szép feleség és két gyerek.¹¹¹

A kocsma helyett a koncert mint közösségi élmény egy, a korszakban kiemelten kezelt generációs konfliktust is megjelenít: a filmet „egy egész generáció beilleszkedésének problémájává szélesíti azáltal, hogy képes érzékeltetni: a társadalomba való beilleszkedés itt nem egyszerűen bizonyos társadalmi rétegek számára bizonyos anyagi természetű okok miatt problematikus, hanem maga a beilleszkedés lehetősége, illetve értelme vált egy korosztály számára kérdésessé".¹¹² Erre jó példa, amikor a munkásszállás egyik vezetője dorgálni akarja a fiút, azonban mon­datát – ahogy azt a film egyik korabeli kritikusa is kiemelte – így kezdi: „»Huszonhat éve lakom itta munkásszálláson…«; ennyi már elég ahhoz, hogy azt, amit a továbbiakban a rendről, fegyelemről és a szocializmus építéséről mond, némi rezignált távolságtartással fogadjuk."¹¹³

Összegezve: a tanulmány bevezetőjében definiáltam a bejáró és ingá­zó munkás fogalmát, áttekintettem a rájuk vonatkozó diskurzus alapvető változásait a szocialista időszakban a korszak szociológiai irodalma alapján. Ezt az elemzést konkrét példákkal és statisztikai adatokkal tá­masztottam alá. Részletes elemeztem az ingázókról az 1970-es években készített dokumentumfilmeket. Érdekes, hogy a bejáró munkásokról nem készült film, a legelesettebbeknek tartott távolsági ingázókról viszont igen. Schiffer Pál három, témához kapcsolódó filmjében hangsúlyeltoló­dás figyelhető meg az értelmiségi szerepvállalással kapcsolatban: míg a rendező a Fekete vonat elkészítésével segíteni akarta a távolsági ingázók társadalmi felemelését, életszínvonaluk javítását, addig a Cséplő Gyuri elkészültekor már azt tartotta az értelmiségi feladatának, küldetésének, hogy a nézőkben szolidaritást ébresszen, ő maga pedig érdekképvise­lőként léphessen fel, az elesettek segítőjeként. Mindhárom film alapvető kérdése a távolsági ingázás, a budapesti munkavállalás. Míg a Fekete vonat hagyományosnak számító módszerrel leforgatott dokumentumfilm, amely az utazást és a hazatérést mutatja meg, addig a Cséplő Gyuri és A pártfogolt szituációs dokumentumfilm. Míg Cséplő Gyuri személyisége miatt a róla szóló filmet a műfaj sikerült darabjának tartják, Kitka János színészi kvalitásainak hiányai miatt A pártfogoltak nem. Mindhárom film­ben közös, hogy az ingázást mint létállapotot átmenetinek tekinti, annak ellenére, hogy a Fekete vonatban olyan szereplővel is találkozunk, aki a forgatás idején már 22 éve ingázott. A szereplők döntenek arról, hogy Budapesten maradnak, vagy visszatérnek falujukba, néha rapszodikusan egy érzés, álom hatására, néha az elviselhetetlennek tartott körülmények miatt. Mindhárom film szól a cigánykérdésről is, leghangsúlyosabban a Cséplő Gyuri. Itt a cigánykérdést olyan problémaként ábrázolják, amelyet meg lehet oldani azzal, ha a cigányok munkát vállalnak, és beillesz­kednek a többségi, „magyar társadalomba". A filmről több úgynevezett „társadalmi vitát" rendeztek, amelyeken leggyakrabban a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák kerültek szóba. Mivel az ingázást a legképzet­lenebbek, helyben munkalehetőséget nem találó szegények választják, ezért is nőtt az ingázók között a cigányok száma az 1970-es évekre. A filmek generációs kérdéseket is felvetnek, főleg a Fekete vonat és A pártfogolt. Az utóbbi főhőse kisfiúként szerepelt a Fekete vonatban. A róla szóló filmben már a fiatalkorúak börtönéből szabadulva látjuk, amely sommásan jellemzi a kisfiú elmúlt 10 évét. A generációs kérdés másik vetülete a szórakozás témájában jelenik meg: amit az apának a kocsmában nótázás jelentett, azt a fiúnak már az Edda-koncert. A filmmel kapcsolatos kritikák felvillantanak olyan, az 1980-as évek elején gyakran tárgyalt témákat, mint a csövesek és a galerik kérdése. A pártfogolt után kifejezetten ingázó munkásokról szóló film nem készült a szocialista időszakban. Az érdeklődés lanyhulásának az is lehet a magyarázata, hogy az 1980-as évek közepén az ingázók és bejárók száma rohamosan csökkenni kezdett, a nagyipari leépítések, elbocsátások ugyanis először a legképzetlenebbeket érték utol.

MELLÉKLET

Részletek a Fekete vonat és A pártfogolt dialóguslistájából

1. Fekete vonat

„Apa (ének, 1970-ben): – Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával él a vén cigány. Vén öregember, nótája nem kell. Nem kell a nótája senkinek se már. Mert kék tavasz járja, zöld a fa ága, vadgalamb vígan turbékol a fán. Ősz feje kábul, a szíve kitárul, párjához szól a vén cigány"… Most hazajöttem Budapestről, és ilyenkor iszom. Ilyenkor gondolom, hogy mivel sok a családi balhé, gondjaim, felejtek, és ez nem mindegy, nem mindegy… És mit mondjak még? Szegény vagyok, csóró vagyok és ezt nem én mondhatom, ezt Újfehértón mindenki mondhassa, aki 260 km-t… ne dumálj bele… aki 260 km-re utazik, az mindenki mondhassa, hogy nem ezért utazik el Újfehértórúl, mert tele van dohánnyal, pénz­zel, hanem csupáncsak azért, mert szegény, hogy mondjam, rászorult, megélhetőségért. Én állítom, hogyha minden este a feleségemmel fe­küdnék le, a családommal, már ne úgy tessék érteni, hogy pontosan a feleségemre gondolok, nemi kérdésekre gondolok, hanem én Újfehértón dolgozok, Újfehértón kapom meg a fizetést, anyagilag is a családom többet érint…"

2. Fekete vonat

„Riporter: – Apád hol van? Jani: – Ott a nagy kocsmába, a vendéglőben. Riporter: – Mikor ment el? Jani: – Nem tudom… Felkelt, oszt ment. Ri­porter: – Nem is találkoztatok vele? Jani: – Nem, csak a nagy kocsmába néztem be, oszt ott, oszt ott, ott három ember ivott. Riporter: – Hát miért nem hívtad ki? Jani: – Hát én félek bemenni, oszt kihíjjam. Ripor­ter: – Mondd, az apád milyen gyakran jár haza? Jani: – Nem, nem jár olyan gyakran. Riporter: – Mit csinál, amikor itthon van? Jani: – Elmegy a kocsmába, egy pohár sör beugrik, egy féldeci pájinka beugrik, egy szódavíz beugrik. Riporter: -Aztán? Hazajön? Jani: – Igen. Riporter: -Bántani nem szokott, ugye? Jani: – De szokott az. Riporter: – Mit csinál? Megpofoz? Jani: – Meg. Riporter: – Miért? Jani: – Hát bolond tudja, én nem tudom, miért pofoz meg. Riporter: – És egész héten, amíg nin­csen otthon, addig mit csináltok? Jani: – Nagyfiú cigizik, én meg alszok az ágyba. Riporter: – Jársz már iskolába? Jani: – Elsős. Riporter: – A többi testvéred? Jani: – Másodikos, harmadikos. Riporter: – És hogy tanultok?… No? Jani: – Én nem tudom, Pityu hogy tanul, meg Csaba. Riporter: – De te? Jani: – Én ötösre. Riporter: – Ötösre? Jani: – Meg egyesre, meg hármasra, meg kettesre."

3. A pártfogolt

„Jani: – Szeretnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Tessék? Jani: – Sze­retnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Fiam, 56 forint a jegy. Jani: – Azt tudom. Apa: – Ez a baj, látod, nem az, hogy menni akarsz dolgozni, nem… Felneveli a gyereket az ember, oszt bizony… ritkán ad haza egy kis aprópénzt… Pesten jobb lesz, mint vidéken? Gondolod? Jani: – Lehet, nem tudom. Apa: – Értem. Nem teljesen, csak… és miért pont Pestre akarsz menni? Jani: – Hát mán ott letehetem az autóvizsgát… Apa: -Milyen autóvizsgát? Jani: – Hát a hivatásosat."

4. A pártfogolt

(A Kitka tanya udvarán. A riporter a kerítésen kívül áll. Bent az udvaron Kitka papa.) „Riporter: – Jánost, a Jancsit keressük, azt hallottuk, itthon van. Apa: – És mire fel? Riporter: – Hát azért, mert eltűnt Pestről és keressük, és hetek óta nincsen Pesten, és nem tudjuk, mi van vele. Apa: – Valóban nincsen Pesten, itthon van. Riporter: – És miért van itthon? Apa: – Nem akar Pesten lenni. Riporter: – Miért nem akar? Apa: – Az az ő dolga. Anya: – Nem szeret Pesten lenni, egyáltalán… sokat éhezik, ugye… Apa: – Ő mondja… Anya: – Ő saját maga mondja, kevesebbet keres, és nem bírja egyáltalán Pestet, ő csak idehaza és idehaza szeret lenni. Mi is szerettük volna, de hát nem megy neki, nem megy neki, nem akarja… Apa: – Valóban, nem én találtam ki. Ha itthagyja a családot, még egyszer, nincs helye itten, nincs helye. Én már annyit adtam itt már a gyerekeimnek, igazságot is, meg helyet is, meg nem kóserságot, hogy elegem van…"

(Jani a gémeskút kávájának dőlve válaszol a riporter kérdéseire.) „Riporter: – Mi van, Jani? Jani: – Hát semmi, itt őrzöm a gulyát. Ripor­ter: – És jobb itthon? Jani: – Egy kicsivel csak. Hát, hogy itthol vagyok a testvéreim közt, meg a szüleim közt, attól. Riporter: – Mi lesz az autóvezetéssel? Jani: – Elmegy egy időre. Riporter: – Nem lett volna jobb szólni az iskolában?… Jani: – Hogy szóljak, még nem tudom, hogy itthon maradok. Hát, majd ha befejeződik a gulya, meglátom, mi lesz… Riporter: – Mit akarsz dolgozni? Jani: – Ahol megvan a pénz, csakis oda, hát, úgy mindegy, hogy mit dolgozik az ember, csak pénz legyen. Anyagmozgató… ilyesmi."

5. A pártfogolt

Török, a pártfogó mondja Janinak: „Na, egy hanggal azért lejjebb, öre­gem, azért én már csak jobban tudom, mint te, hogy mihez kell tartani magad… Tudom, öregem, hogy megint rossz baráti köröd van, hol ezzel, o hol azzal vagy, a régi haverok visszatértek. Tudod nagyon jól, hogy előírta a b[üntetés] v[égrehatási] bíró, hogy mit kell tenned. Öregem, ennek az a következménye, hogy én megteszem a kötelességem. A bejelentés alapján, öregem, a feltételesedet [a feltételes szabadon bocsátást] megszüntetik."

Jegyzetek

¹ A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: bejáró az, „aki vidékről jár be iskolába vagy a munkahelyére". Aki ingázik, az „lakóhelye és más helyiségben levő munka­helye között rendszeresen ide-oda utazik. Az ingázó pedig „rendszeresen ingázó, bejáró dolgozó". (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.104, 593.) Tanulmányomban a „bejáró munkás" és „ingázó munkás" fogalmakat a következőképpen definiálom: bejáró munkás az, aki naponta bejár lakóhelyéről munkahelyére dolgozni. Ingázó az, aki hetente kétszer teszi meg a munkahelye és az állandó lakóhelye közti utat, és hét közben ideiglenes szálláson lakik. Az elemzés során a kontextusnak megfelelően használni fogom mind a bejáró, mind az ingázó kifejezéseket.

² Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris, 2001. 70.

³ Valuch: i. m. 73.

⁴ Böhm Antal: Ingázás tegnap és ma. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. 9-10.

⁵ E. P. Thompson: The Making of English Working Class. London, 1963. A munkásságkutatásról szóló kutatások rövid összefoglalóját adja: Bódy Zsombor: Egy bérharc dramaturgiája. In: Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet-munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. 37-38.

⁶ Maurizio Gribaudi: Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux á Turin au début du XX'siécIe, Párizs, 1987. Bódy Zsombor részletesen ismerteti a kötetet: Bódy Zsombor: A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Századvég, 1999. tél. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/15/bodi.htm, Nagy Ágnes recenziója: Munkás-lét. Mobilitási utak és társadalmi csoportok. http://www.atelier-centre.hu/benda/nagy.htm#_ftn1

⁷ Szamos Rudolf: Kétlakiság. Budapest, 1952. A kétlakiakat kettős jövedelmük miatt az 1950-es évek hivatalos diskurzusában úgy is jellemzték, mint akik részt vesznek a „falusi osztályharcban", és szemben állnak a „dolgozó parasztsággal". „A kétlakiság politikai, gazdasági problémái, különös tekintettel a mezőgazdaság szocialista átszervezésre." MOL M-K-S. 288. f. 28/1959. MSZMP KB Mezgazdasá­gi Osztály. Az elkészített anyagot, mint „nem aktuálisat", levették a napirendről.

⁸ Losonczi Ágnes tanulmánya in: Korniss Péter: A vendégmunkás. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 1988. 146.

⁹ MOL M-K-S. 288. f. 28.cs./1959. 16. őe. A vizsgálat során az MSZMP KB PTO megyei instruktorainak bevonásával Győr, Borsod, Baranya, Csongrád, Sza­bolcs és Pest megyékben megyei vizsgálatokat végeztek: több száz munkással, paraszttal beszélgettek a pártalkalmazottak. Ezenkívül Erdei Ferenc vezetésével a Magyar Tudományos Akadémián belül és Polónyi Szűcs Lajos vezetésével a pénzügyminisztériumban foglalkozott egy-egy munkabizottság a kétlakisággal kapcsolatos elméleti kérdésekkel.

¹⁰ Csoba Judit: Két osztály határán. Kétlakiság, ingázás, bejárás Homokmégyen és a környező szállásokon. Budapest, Országos Közművelődési Központ, 1987. 11.

¹¹ Valuch: i. m. 54, 72, 226, 230, 231.

¹² Kemény István: Pest megye munkásai. Budapest, MSZMP KB Társadalom­tudományi Intézet, 1971.

¹³ Losonczi: i. m. 146.

¹⁴ Békés István: Pest megyei barangolások. Budapest, Kossuth, 1975. 51.

¹⁵ Békés: i. m. 223.

¹⁶ Uo. 186.

¹⁷ Uo. 288.

¹⁸ Uo. 285.

¹⁹ Losonczi: i. m. 144.

²⁰ Böhm Antal: Helyzetkép az ingázókról. Társadalmi Szemle, 1983. 12. sz. 38. Csoba Judit szerint ez a szám közel másfél millió. Csoba: i. m. 11.; Böhm: i. m. (1997)9.

²¹ Arbeitsmigration. Rosa Jimenez Laux: Biographische Erfahrungen und Zukunftsperpektiven alterer spanischer Migrantinnen. In: Bettina Dausien et al. (szerk.): Migrationsgeschichten von Frauen. Beitráge und Perspektiven aus der Biographieforschung. Bremen, 2000. 137. E tanulmányban lásd a két alapvető megközelítésmód (Heiratsmigration és Arbeitsmigration) részletes kritikáját is.

²² George Gmelch: Migration and Adaption to City Life. In: George Gmelch -Walter P. Zenner (szerk.): Urban Life. Readings in Urban Anthropology. Illinois, Waveland Press, 1996. 190.

²³ Elsősorban az alkoholizmus és a kriminalitás vonatkozásában. Ezt a távolsági ingázókhoz kapcsolták. Böhm Antal – Pál László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. Budapest, Kossuth – MTA Társadalomtudományi Intézet, 1985. 114.

²⁴ Berkovits György: Világváros határában. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.

²⁵ Berkovits: i. m. 145.

²⁶ Uo. 206, 211.

²⁷ Uo. 238.

²⁸ Uo. 175.

²⁹ Valuch: i. m. 228-229.

³⁰ Kemény István: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, Vita, 1990.

³¹ Böhm-Pál: i. m. 120.

³² Uo. 121.

³³ Berkovits: i. m. 309.

³⁴ Böhm-Pál: i. m. 31.

³⁵ Uo. 134-135.

³⁶ Uo. 88, 92.

³⁷ Kemény: i. m. (1990) 113.

³⁸ Uo. 114.

³⁹ Csoba: i. m. 51-62.

⁴⁰ Majtényi György: Az értelmezés hatalma – a hatalom értelmezése. Az 1945 utáni társadalomtörténet fogalmi nyelvéről. Korall, 5. (2005) 19-20. sz. 37-52.

⁴¹ A Hajdú-Bihar megyei pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A mun­kásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe., MOL M-K-S. 288. f. 21/1958. 20. őe. MSZMP PTO. „Jelentés a munkásosztály politikai, gazdasági, kulturális helyzetéről, vezető szerepéről, annak érvényesüléséről".

⁴² A Budapesti Pártbizottság véleménye „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴³ Louis Wirth: Az urbanizmus mint életmód [1938]; NI. Georg Simmel: A nagy­város és a szellemi élet [1903]. In: Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Budapest, KJK, 1973. 41-63.; NI. 251-266.

⁴⁴ Erről bővebben lásd: Szelényi (szerk.): i. m. 30-32.

⁴⁵ Idézi: Horváth Sándor: Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban. Múltunk, 2006. 4. sz.

⁴⁶ A Budapesti Pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴⁷ Fekete vonat. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, hang: Wachter Ernő, segédoperatőr: Gabányi András, fővilágosító: Fonyódy Tibor, munkatárs: Végh Antal, gyártásvezető: Breier György. TÁ 113.

⁴⁸ Cséplő Gyuri. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, zeneszerző: Víg Rudolf, forgatókönyvíró: Kemény István, vágó: Rigó Mária, filmgyártó cég: Hunnia Stúdió, 1978. Schiffer Pál más, cigánytémával kapcsolatos filmeket is forgatott az 1970-es években: a Faluszéli házakat (1972) és a Mit csinálnak a cigánygyerekek?-et (1973). Utóbbiakat, illetve a Cséplő Gyurit a rendező trilógia­ként kezelte, mivel „mindhárom a magyarországi cigány lakosság életével foglal­kozik". Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁴⁹ A pártfogolt (1981). Rendező: Schiffer Pál, forgatókönyvíró: Schiffer Pál, operatőr: ifj. Jancsó Miklós, Andor Tamás, vágó: Sivó Júlia. JF 5235.

⁵⁰ Elsősorban a Nyíregyháza-Debrecen-Budapest vonalon közlekedő vonatról van szó vasárnap este, ugyanerről a vonatról visszafelé szombaton, a munkaidő vége után.

⁵¹ A Fekete vonat szimbolikus erejét mutatja egy, a populáris kultúrából vett példa is. Egy önmagát „roma rapegyüttes"-ként definiáló formáció az 1990-es évek második felében ezt a nevet választotta. Azzal indokolták, hogy az 1970-es években a cigány ingázók fekete vonatokkal jártak fel Szabolcsból Budapestre dolgozni. Ők tehát névválasztásukban kötődtek a „fekete vonatok" népéhez, http://www.amarodrom.hu/archivum/98/vonat.html

„Kérdező: – Miért választottátok a Fekete Vonat nevet?

Junior (az együttes tagjának művészneve): Régen volt egy vonat, ami Szabolcs­ból indult Pestre, és a cigány emberek ezzel jártak dolgozni, ingáztak. Elnevezték fekete vonatnak, innen jött az ötlet."

⁵² Andor Tamás: In: memóriám Schiffer Pál. Egy körültekintő ember. Filmvilág, 2001.12. sz. A Fekete vonatot az operatőr szerint két nap alatt forgatták, a későbbi filmekre sokkal több időt hagytak.

⁵³ Lásd Horváth Sándor: Gyárak népe. Szakdolgozat. Budapest, ELTE, 1998, kézirat; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Budapest, 1938. 110-115.

⁵⁴ A fotó: dr. Orbán Ferenc felvétele, „Budapest vonzásában".

⁵⁵ A szociofotó történetére vonatkozóan lásd Albertini Béla: A magyar szocio-fotó története: a kezdetektől a második világháború végéig. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.

⁵⁶ Idézi Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, MTATTI, 2004. 18.; Örkény István: Sztálinvárosi képeskönyv. 1951-1953. In: uő: Visszanézve. Arcképek, korképek. Budapest, 1985. 346-386.

⁵⁷ László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.

⁵⁸ „[…] nemigen emlékszem rá, hogy valaki is ilyen hitelesen idézte volna meg ezeket a frissen ébredés öröme nélkül, villamoson, buszon végigzötykölődött, nap­fénytelen hajnalokat". Földes Anna: Próza jelen időben. Budapest, 1976. 352.

⁵⁹ Tar Sándor: 6714-es személy. Mozgó Világ, 1978. 5. sz.; Folyamatos jelen. Fiatal szociográfusok antológiája. Szerk. Berkovits György – Lázár István. Buda­pest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 95-103.

⁶⁰ Pl. Szitnyai: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1968. szeptember 16. A cikk alcímei: „Veszélyes szórakozás", „Maszek söröző", „A szemtelen kéregető". Az írás a lap utolsó oldalán található, a bulvárhírek között.

⁶¹ MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állo­mány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶² „A fegyverhasználattal egyidőben a szomszédkocsiból [sic!] a helyszínre sietett Csipkés István és Lőrinc László önkéntes rendőrök, akiknek segítségével a rendet helyreállították, a szükséges intézkedéseket foganatosították, majd a vonatot elindították." A „bátor helytállásáért és határozott magatartásáért Sz. József r. törm. a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata, Cs. István önk. rendőr a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata, L. László önk. rendőr a Közbiztonsági Érem arany fokozata kitüntetésekben és K. Jenő r. törm dicséretben és jutalomban" részesült. MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állomány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶³ Fenyvesi Kristóf: A befogadó kamera – beszélgetés Andor Tamás operatőrrel. Pécsi Napilap, 2006. november 15. http://www.pecsinapilap.hu/?id=18272. Letöl­tés ideje: 2007. március 22.

⁶⁴ Ifj. Schiffer Pál: A következő évtized. Részletek egy forgatókönyvből. In: író-szemmel 1981. Vál. Ratzky Rita. Budapest, Kossuth, 1982. 223-224.

⁶⁵ Lásd Melléklet, 1.: részlet a Fekete vonat dialóguslistájából. (A pártfogolt anyagai között találtam; a Fekete vonat dialóguslistája nincs meg a Magyar Filmintézetben.)

⁶⁶ Melléklet, 2.

⁶⁷ Féner Tamás: Fekete vonat. Film Színház Muzsika, 1970. május.

⁶⁸ Aférfi két évvel később, 1972-ben üzemi balesetben halt meg. Feltekerte egy óriásdaru az egyik házgyári építkezésen. Ifj. Schiffer: i. m. 238.

⁶⁹ Ábel Péter: Fekete vonat. Magyar Hírlap, 1971. december 23.

⁷⁰ (Szerző nélkül): Fekete vonat. Esti Hírlap, 1971. december 23.

⁷¹ Takács István: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1971. december 16.

⁷² Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁷³ A Cséplő Gyuri című színes magyar film speciális forgalmazásáról. Filmhír­szolgálat, 1978. április. Ennek ellenére a labdarúgó-világbajnokság alatt csak előforgalmazták a filmet, vagyis egy-két helyen vetítették, reklámozták, és a fő bemutatókat a vb utánra időzítették.

⁷⁴ Havas Ervin: „Cselekedni a közömbösség ellen". Beszélgetés Schiffer Pállal. Népszabadság, 1978. június 11.

⁷⁵ Egy ankét hirdetése: n. n. Cséplő Gyuri Salgótarjánban. Nógrád, 1978. május 18. „A filmet a November 7. Filmszínházban nézik meg az ankét résztvevői, akik ezután a TIT klubjában találkoznak a Balázs Béla-díjas filmrendezővel, ifj. Schiffer Pállal. Az ankéton a cigánylakosság helyzetéről, társadalmi beilleszkedésének folyamatáról, a fejlődést segítő és gátló tényezőkről lesz szó."

⁷⁶ Kossuth Rádió, Esti Magazin, 1978. március 7. (18.30).

⁷⁷ H. J.: Cséplő Gyuri: az ismeretlen filmsztár. Dunántúli Napló, 1978. február 18.

⁷⁸ Pongrácz Zsuzsa: Ingázók, tanyasiak, cigánygyerekek. Beszélgetés Schiffer Pállal. Filmvilág, 1975. január 1. 23.

⁷⁹ A filmekkel kapcsolatos anyagokat a Magyar Filmintézet Filmtárában kutat­tam.

⁸⁰ H. J.: i. m.

⁸¹ Szakály Éva: „Hiszek a példa erejében". Beszélgetés Schiffer Pállal. Vas népe, 1978. május 27.

⁸² Csalog Zsolt: Cséplő György. (Nekrológ). Élet és Irodalom, 1978. szeptember 25.

⁸³ Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni". Interjú ifj. Schiffer Pállal. Filmvilág, 1982. sz. 11.

⁸⁴ Szigeti Ferenc: Cséplő Gyuri, http://www.filmtortenet.hu/object.51687404-A0F4-4F4E-B161-B2764A5B8756.ivy

⁸⁵ Gantner Ilona: Cséplő Gyuri. Népszava, 1978. május 4.

⁸⁶ Gantner: i. m.

⁸⁷ Fábián László: Cséplő Gyuri. Film Színház Muzsika, 1977. július 30.

⁸⁸ Szakály: i. m.

⁸⁹ Uo.

⁹⁰ A film az ún. HHH fiatalokról, vagyis a halmozottan hátrányos helyzetű fia­talokról szól – írta a Népszabadság kritikusa. Jancsi szüleinek fényképe alá a „halmozottan hátrányos helyzetű szülők" felirat került. Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27. A „halmozottan hátrányos helyzetű ifjúsági csoportok" filmjenként aposztrofálja A pártfogoltat Huszár István: Ifjúság és tár­sadalom. Népszabadság, 1982. szeptember 11.

⁹¹ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

⁹² Egy másik interjúban példákat hoz arra, mely társadalmi réteghez tartozókat tekint olyan elesetteknek, akiknek nincsenek eszközeik érdekeik védelmében: „tanyasiak, vándormunkások (ingázók), csövesek, cigányok". Virág F. Éva: Tudó­sítás a végekről. Magyar Ifjúság, 1983. január 28.

⁹³ Báron: i. m.

⁹⁴ Ifj. Schiffer: i. m. 223.

⁹⁵ Uo. 224-225, 245.

⁹⁶ Schiffer Pál úgy választotta ki, hogy végiglátogatta a Fekete vonaíban szere­pelt 36 gyereket, közülük kettővel forgatott, végül Kitka Jánost választotta. A 36 gyerekből öten ültek már börtönben, heten voltak állami gondozásban. Közép­iskolát senki sem végzett, szakmunkásképzőt hárman. Báron: i. m.; Zsigmond Dezső: Filmrendező a munkásszálláson. Párbeszéd a pártfogoltról. Budapesti Közlekedési Hírlap, 1983. április 14.

⁹⁷ Részlet A pártfogolt dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 3.

⁹⁸ Lásd Melléklet, 4.

⁹⁹ Zsigmond: i. m.

¹⁰⁰ Gmelch: i. m. 190. A migrációkutatásokkal foglalkozó angolszász irodalomban alapvető különbséget tesznek a város vonzására (pull-migration), illetve a kibo­csátó közösség taszító hatására (push-migration) bekövetkezett elvándorlások között.

¹⁰¹ Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben. Filmvilág, 1983. 2. sz.

¹⁰² Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27.

¹⁰³ Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem. Vita dokumentumfilmügyben. Film­világ, 1996. 12. sz.

¹⁰⁴ Fábián László: Realista-e a dokumentum? Schiffer Pál: A pártfogolt. Film­kultúra, 1982. 6. sz.

¹⁰⁵ Fábián: i. m.

¹⁰⁶ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

¹⁰⁷ Oravecz Imre: Isten veled, Jancsika. Élet és Irodalom, 1983. január 28.

¹⁰⁸ Részlet A pártfogolt című film dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 5.

¹⁰⁹ Kovács: i. m.

¹¹⁰ Lányi András: Már jártunk itt egyszer. A pártfogolt. Budapest, a MOKÉP kiadványa, 1981.

¹¹¹ Gantner: i. m.

¹¹² Kovács: i. m.

¹¹³ Uo.

(A tanulmány az OTKA T 49595 számú kutatása keretében készült.)

A szerzők megvizsgálják, hogyan alakult a lengyel acélipar, és különösen az acélmunkások sorsa a rendszerváltozást követően. Először országos szinten áttekintik a szektor leépítését, annak nemzetközi kontextusát (különösen Lengyelország és az Európai Unió viszonyát), illetve a szakszervezetek szerepét az átalakulásban. Fontos megállapításuk, hogy a kormányok az ún. passzív munkaerő-piaci stratégiákat alkalmazták, vagyis nem az újrafoglalkoztatásra, az átképzésre, mint inkább a végkielégítésre, korkedvezményes nyugdíjra, stb. helyezték a hangsúlyt. A tanulmány második részében a szerzők interjúk tükrében vizsgálják az egyéni életsorsokat. Arra a következtetésre jutnak, hogy „alulnézetből" a kép sokkal vegyesebb, az azonban közös tapasztalatnak tűnik, hogy a munkások a „túlélésben" csak saját magukra, a családjukra, és a legközvetlenebb kapcsolataikra számíthatnak.

Bevezetés

Tekintve, hogy a szocialista országok „munkásállamként" definiálták ma­gukat, meglepő, hogy milyen keveset tudunk a munkások életéről a rend­szerváltozás utáni Kelet-Európában. A kutatás fő hangsúlya a „transzfor­mációra" esett, és így sokkal inkább az átalakulás folyamata és intézmé­nyei foglalkoztatták a szerzőket, mintsem a tulajdonképpeni szereplők. A szereplők iránti érdeklődés leszűkült az elitekre, amelyeknek a társadalmi változást kellett volna, úgymond, irányítaniuk (Eyal-Szelényi-Townsley 1998; Federowicz et al. 2005; Jasiecki 2002). Noha később az elitek iránti érdeklődés is megfogyatkozott (Schoenmann 2005), a munkások még mindig csak elvétve jelennek meg a „mainstream" tudományban.¹

Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy a rendszerváltozás milyen hatást gyakorolt a szerkezeti átalakítás által érintett lengyel acélmunkásokra az 1990-es évek végén, illetve 2000 elején. Elemzésünkben a munká­soknak az átalakítást követő életútjára koncentrálunk, különösen azokra a stratégiákra, amelyek segítették az új helyzettel való megbirkózást. A tanulmány arra a terepmunkára támaszkodik, amelyet Vera Trappmann végzett 2005 novembere és 2006 szeptembere között Lengyelországban. Az elsődleges források: az acélmunkásokkal készített 27 életútinterjú, az elbocsátott munkásokkal készített csoportos interjúk, illetve több mint 40 szakértői interjú. Emellett felhasználtuk az acélszektor szerkezeti átalakítására vonatkozó felmérések eredményeit (Towalski 2001; 2003; 2006; Kulpa 2006).

A következőkben áttekintjük az acélszektorban bekövetkezett átala­kulást és a változás fő szereplőit, azután bemutatjuk, milyen eszközöket és politikát alkalmaztak a szerkezetátalakítás folyamán, és hogyan érintette ez a munkásokat. A következő részben elemezzük a mun­kások „túlélési" stratégiáit, illetve megkíséreljük a lengyel társadalom átalakulásának szélesebb kontextusába helyezni azokat (a veszteség érzése, változó munkafeltételek, a munkások tőkéjének leértékelése, a gender-viszonyok átalakulása). Az utolsó részben összefoglaljuk következtetéseinket.

A lengyel acélipar

A lengyel acélipar szerkezeti átalakítása jó példája a vállalati átmenet komplex jellegének. Számos szereplő vett részt a folyamatban: a lengyel állam, a vállalati menedzsmentek, a szakszervezetek, az Európai Unió és a globális befektetők. Az alábbiakban részletesebben foglalkozunk a szakszervezetekkel és az Európai Unióval. A munkásoknak azonban, úgy tűnik, csak passzív szerep jutott, akikre csak „kihatott" a szerkezeti átalakítás. Az 1990-es évek elején a lengyel acélipar mély recesszióval küszködött a hazai piacon, és meg kellett oldaniuk az export Nyugatra való átirányítását; mindez szükségessé tette a technológia modernizá­lását, a termelőkapacitás racionalizálását és a magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékek gyártására való átállást, amely magában foglalta a foglalkoztatás átszervezését és csökkentését. Sokáig mégsem történt semmi a szektorban, mert nem dőlt el, hogy milyen út lenne a legjobb az acélszektor szerkezeti átalakítására. A privatizáció „kitolódott" 2003-ig. Atechnika modernizálása mellett az átalakítást leginkább a mun­kaerőköltség csökkentése jelentette. A szektor 1990-ben még 145 000 embert foglalkoztatott, míg 2005-ben már csak 29 000-en dolgoztak itt (Lengyel Acél Egyesület, 2006; a Gazdasági és Munkaügyi Minisztérium 2005-ben még 37 000-es létszámot ad meg). Három hullámban valósult meg a leépítés: „természetes" úton 1998-ig, az állam által irányított mó­don 1999 és 2003 között, és végül 2004-től napjainkig a társaság által irányítva. 1998-ig a „természetes" fogyatkozás a következőket jelentette: a dolgozók nyugdíjazása, korkedvezményes vagy rokkantnyugdíj, az új munkások felvételének korlátozása vagy szüneteltetése, illetve a dolgozók áthelyezése az újonnan alapított „fiókvállalatokba" (magyar­országi megfelelője a kft.). Csak ezután kezdtek el gondolkozni azon, hogy mik legyenek a leépítés politikájának stratégiái és eszközei. Más európai országokban az acélipar szerkezeti átalakítása folyamán nagy szerep jutott az aktív átstrukturálásnak, elsősorban átképzés révén, hogy fenntartsák a helyi közösségeket és gazdaságokat. Lengyelországban azonban az átstrukturálás legelterjedtebb eszközei passzívak voltak, mint például a korkedvezményes nyugdíjazás vagy az elbocsátással „járó" végkielégítés, anélkül hogy figyelembe vették volna a szélesebb helyi gazdasági kontextust.

Szakszervezetek: Noha a szakszervezetek befolyása Lengyelországban általában csökkent, az acélipar esetében megőrizték szimbolikus és kisebb mértékben valódi hatalmukat. A privatizáció folyamán a szakszer­vezetek erős vétóhelyzetben voltak, mivel az üzemi tanácsoknak el kellett fogadniuk az új tulajdonost és a privatizáció feltételeit (Orenstein 2001). Az 1990-es évek elején az acélszektorban működő szakszervezetek ellenezték a privatizációt, és meg szerették volna őrizni a vállalatok és az állam status quo-viszonyát. Demonstrációkat, sztrájkokat szerveztek, hogy követeljék a modernizálást és az állami garanciákat (Sznajder 2003). 2000 elején azonban a szakszervezetek elkezdték erőteljesen támogatni a privatizációt, és akár a menedzsmenttel szemben is fellép­tek az összeolvadás és a magánosítás érdekében. A rendszerváltást követő évek alatt a szakszervezetek megpróbálták enyhíteni a szerkezeti átalakítás társadalmi kihatásait. Kiharcolják a Vállatok Feletti Kollektív Szerződést az Acélipari Dolgozók számára, amely a költségvetésen kívüli ritka ágazati kollektív szerződések egyike Lengyelországban, és 1995-re datálódik. 1999-ben aláírják a tripartit (háromoldalú) Acélmunkások Tár­sadalmi Csomagját (Hutniczy Pakiet Socjalny, HPS). Ez utóbbinak nagy jelentősége van a munkanélkülivé válás kockázata szempontjából, mert enyhíti az elbocsátás következményeit, például végkielégítés fizetésével (Sula 2005). Ezen erőfeszítések ellenére a munkásoknak egyre csökkent a szakszervezetekbe vetett bizalmuk, és úgy érezték, hogy azok nem képviselik a dolgozók érdekeit. A „másik oldalon" a szakszervezetek nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kapitalizmushoz: „védjék meg a munkásokat a kapitalizmussal szemben, vagy segítsenek a kapitaliz­must megvalósítani" (Crowley 2004: 421.). Nem tudván megszabadulni az elitizmustól, a szakszervezetek maguk is szétaprózódtak, ahelyett hogy megtanították volna a munkásokat arra, hogyan védjék meg a joga­ikat (Korkut 2005). A munkások szemében a szakszervezetek „feladata" a régi rendszerhez kapcsolódott, amikor a Szolidaritás társadalmi jogokat követelt mindenki számára, és a munkásoknak nem volt itt privilegizált helyzetük (Ost 2000: 521.). 2003-ban a tripartit fórum kidolgozza az új szerződést, az Acélmunkások Aktiválási Csomagját (HPA), amely igyek­szik az Európai Bizottság követeléseit kielégíteni.

Európai Unió: A foglalkoztatás átalakítását jelentősen befolyásolták a Lengyelország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások. A vállalatok ugyanis nagymértékben eladósodtak, és az eredeti terv, hogy leírják az adósságaikat, nem volt lehetséges az Európai Unió által előírt kötele­zettségek miatt. Az acélipar „jó" helyre került az aquis communautaire versennyel foglalkozó fejezetének záró részében: az EU követelte a termelőkapacitás és a munkaerő létszámának csökkentését, az állami támogatás megszüntetését, és előírta, hogy miként és milyen menet­rend szerint kell Lengyelországnak teljesítenie az Európai Acélsegély Törvénykönyvét, amely az Európa-szerződésekben megtiltja az állami segélyeket. Hosszas tárgyalások után aztán a csatlakozási szerződéshez csatoltak egy külön protokollt, amely engedélyez egy átmeneti időszakot, és lehetővé teszi egyes vállalatok esetében az állami segélyezést 2006 végéig, de előírja, hogy a támogatott vállalatoknak világos tervekkel kell rendelkezniük az átalakításra, és pontosan meghatározza a kapacitás csökkentésének eszközeit (üzemek bezárása, a cégvagyon átstrukturá­lása). Az EU erősödő nyomása miatt Lengyelország nem késlekedhetett tovább a szerkezeti átalakító programmal az ágazatban. Elfogadtak egy törvényt a vas- és acélipar átalakításáról, amely eredményeképpen összeolvadt a négy legfontosabb acéltársaság, és létrejött a Lengyel Acélművek (Polskié Huty Stali, PHS), amely a lengyel termelés 70%-át adta.² A PHS privatizálását és átalakításának programját, beleértve a munkaerő létszámának csökkentését, az Európai Bizottságnak kellett jóváhagynia.

A fentieket értelmezhetjük annak példájaként, hogy az EU milyen nagy befolyást gyakorolt a lengyel gazdaságra a csatlakozás időszakában (Trappmann-Kutter2005; Kutter-Trappmann 2006), vagy lehetünk pesz-szimistábbak, és érvelhetünk úgy, hogy a privatizáció végeredményben nem más, mint annak a betetőzése, amit King és Staniszkis „dependens kapitalizmusnak" nevez (King 2002; Staniszkis 2006), de említhetjük King és Sznajder (2006) azon értelmezését, amely az átalakítást a „me­nedzserállam" által irányított iparpolitika befejezetlen, de mégis sikeres végrehajtása „javára" írja. Ami tény marad: a lengyel átalakítás kizárta a munkásokat, mint aktív szereplőket, ebből a folyamatból. Az acélszektor­ban végzett felmérés azt az eredményt hozta, hogy érdeklődésük és ér­dekeltségük ellenére sem konzultáltak a munkásokkal az átalakításról.

1. táblázat Acélmunkások véleménye az átalakításról kapott informáci­ókról és a velük való konzultációról (%)
A munkásokkal nem közölték az átalakítási terveket, noha kértek ilyen információt	43,3
A munkások kértek és kaptak információt	15,6
A munkások nem kértek és nem is kaptak információt	11,1
Semmit nem tudok arról, hogy a munkásokat informálták volna az átalakítási tervekről, vagy konzultáltak volna velük	24,4
Voltak kísérletekarra, hogy létrehozzák az információs és konzul­tációs csatornákat, de a munkások nem mutattak érdeklődést	5,6
Forrás: Kulpa-Ogodowska (2006)

Ez a kizárás nagyon negatív színben tüntette fel a kormány átalakítási terveit a munkások szemében. Az erről megkérdezett munkások rend­szerint a következőt válaszolták: „…ezek a programok nem a vállalat és a munkások javát szolgálják, hanem talán valami külső csoportokét…" (Kulpa-Ogdowska 2006).

A foglalkoztatás átalakítása és a „túlélési" stratégiák

Noha voltak félelmek egy komolyabb társadalmi felfordulástól, az átala­kítás, legalábbis ami a munkavállalókat illeti, általában nagyon simán zajlott. Nem volt semmiféle nagyobb akció a munkások körében, ami meglepő, ha figyelembe vesszük a leépítés méretét és az átalakítás eszközeit. Végeredményben a munkásokat csak afféle „ballasztnak" tekintették, akiktől meg kell szabadulni, hogy biztosítsák a vállalat jövőjét, és teljesítsék az EU felé vállalt kötelezettségeket.

Az érintett felek általában egyetértettek a foglalkoztatás átalakításának javasolt „receptjében", miszerint el kell bocsátani, illetve lehetőség szerint anyagilag kompenzálni a feleslegessé vált munkásokat. A szakszerve­zetek is elfogadták a leépítést, illetve abban látták a szerepüket, hogy a dolgozók kedvező feltételek mellett távozzanak. Csak olyan kérdésekben vállalták az összeütközést a menedzsmenttel, mint az átalányösszeg vagy a korkedvezményes nyugdíj feltételei, de soha nem kérdőjelezték meg a leépítés módját, amelyet pedig éppen a munkások érdekében lehetett és kellett volna kritizálni.

A foglalkoztatás állam által irányított átalakítása

1999 és 2001 között, az acélmunkások társadalmi csomagja időszakában került sor a legnagyobb leépítésre: csaknem 47 000 munkás vesztette el ekkor az állását az „anyacégnél". Közel felük (44%) talált munkát az újonnan létesített „leányvállalatoknál". 25%-uk korkedvezményes nyugdíj­ba vonulhatott, 5%-uk „rendes" nyugdíjassávált, 8%-uk önként távozott, végkielégítéssel. Kevesebb mint 1%-ukvett részt átképző programokban. Az alábbiakban megpróbáljuk megvizsgálni példák segítségével, hogyan érintették ezek a változások a munkások életét.

2. táblázat: Leépítés a HPS alatt
A leépítés formái	%
Leányvállalatok	44
Korai nyugdíj	25
Végkielégítés	8
Nyugdíj	5
Átképzés	1
Egyéb	17
Forrás: Paduch-Hernas 2002, saját prezentáció (Vera Trappmann)

Leányvállalatok: Több üzemet kiszerveztek a „kemény" magból, és így létrejöttek olyan leányvállalatok, ahol lehetőség nyílta munkások (tovább) foglalkoztatására. Azok a munkavállalók, akiket így „kiszerveztek", úgy élték meg a vállalati szintű átalakításokat, hogy azokba semmi beleszólá­suk nincs, noha nagyon is érintik őket ezek a folyamatok. Ők nem kaptak semmilyen anyagi kompenzációt a „kiszervezésért", és a társadalmi csomagból is kimaradtak. Mint az egyik kft.-ben dolgozó munkás, Kamii megjegyezte: „Akik itt maradtak, nem kaptak semmit, csak az állásukat akarták megtartani."

Az új körülmények között többen is beszámoltak a kiszolgáltatottság érzéséről. Egy 58 éves munkás, a Szolidaritás aktív tagja a következőket mondta: „Becsaptak minket. Az emberek már nem hisznek itt el semmit, nem hiszik, hogy valami is jobb lesz. Én is úgy érzem magam, mint akit elárultak. Semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik itt. Velünk nem közöl­nek semmit; azt sem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az átalakítás óta nem játszik többet szerepet a szakszervezet. Teljesen megbukott."

Korai nyugdíj: A lengyel munkaerőpiac egyik általános sajátossága a korai és előnyugdíjas megoldások átlagon felüli alkalmazása, hogy a munkaerő egy részét „elvonják" a piacról. A korai nyugdíj a szocialista időszakra megy vissza, amikor az összes nyugdíj háromnegyede ilyen típusú juttatás volt (Kwiatkowsksi 2001: 51.). 2004-ben az összes nyugdíj negyede tartozott ebbe a kategóriába (Ministry of Economy and Labour, 2005: 141.). A korai nyugdíj a munkaviszony idejét figyelembe véve vehető igénybe: 55-60 évesen, harmincéves munkaviszonnyal lehetett kérni a nyugdíjazást. így tehát az egész EU-ban Lengyelországban a legnagyobb a különbség a „ténylegesen" nyugdíjba vonulók átlagélet­kora és a jogosultsághoz előírt életkor között (Ministry of Economy and Labour 2005: 140.): a nők esetében 56, a férfiak esetében 58 év volt ez 2004-ben. Az acélmunkások még külön kedvezményt kaptak 25 éves munkaviszony után. A korai nyugdíj teljes nyugdíjat garantált a munkások számára, amíg elérik a jogosultsághoz előírt életkort. Ennek időtartama a lakóhely függvényében változott: az előírtnál 4 évvel korábban mehettek nyugdíjba a munkások azokban a régiókban, ahol a munkanélküliség meghaladta az országos átlagot, 3 évvel korábban ott, ahol a mun­kanélküliségi ráta magasabb volt, mint az országos átlag 75%-a, és 2 évvel korábban ott, ahol a ráta alacsonyabb volt, mint az országos átlag 75%-a. 2006-ban véget ért ez a nagylelkű nyugdíjpolitika. Ma csak azok mehetnek korkedvezményes nyugdíjba, akik 15 évig nehéz körülmények között dolgoztak, 35 éves munkaviszonnyal rendelkeznek, és 55 vagy 60 évesek, harmincéves munkaviszonnyal.

2004-ig kiegészítő előnyugdíj-lehetőségek is voltak a feleslegessé vált munkások számára, akik nem feleltek meg a fenti kritériumoknak. Ennek két formája létezett. Juttatásban mindenki részesülhetett addig, amíg nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Ennek keretében az elbocsátott munkások a munkanélküli segély 120-160%-át kaphatták, ha csak 55-60 évesek voltak, vagy megvolt a 30-35 év munkaviszonyuk. Az acélmunkásoknak elég volt 25-30 éves munkaviszonyt igazolni (Ministry of Economy and Labour 2005: 145.). A másik forma maga az előnyugdíj, amely a nyugdíj 80%-át jelentette, és azok kapták, akiknek 2 évük volt a nyugdíjkorhatár eléréséig, vagy 55-60 évesen a csoportos leépítések miatt váltak mun­kanélkülivé, vagy 25-30 évig nehéz fizikai munkát végeztek (Kwiatkowski 2001). Ezeketa meglehetősen nagylelkű előnyugdíj-programokat sokan kihasználták, így nélkülük jóval magasabb lett volna a regisztrált mun­kanélküliek száma. Ráadásul ennek a csoportnak a jövedelmét jobban védte az állam, mint a munkanélküliekét (Kwiatkowski 2001: 53.). Ez is változott. Az új foglalkoztatási törvény havi 670 SL-ben határozza meg a juttatás összegét (míg korábban a munkanélküli segély 160%-a, illetve a nyugdíj 80%-a volt ez az összeg).

Ezeknek a juttatásoknak a bevezetése, miközben megterhelte az államkasszát, nem sokban javította a munkaerő-piaci helyzetet. Miután azonban 2004 végén befejeződött ez a szociális politika, a vállalatok nehezebben tudták elbocsátani a munkásaikat. A nyugdíjasok azonban nagyon meg voltak elégedve a helyzetükkel. Juttatásaik messze meg­haladták a lengyelországi átlagjövedelmet.

Végkielégítés: A legérdekesebb esetek azok, akik önként hagyták el tanult szakmájukat, úgy, hogy nem volt előttük világos jövőkép, olyan intézményes környezetben, amelyet magas munkanélküliség és passzív munkaerő-piaci politika jellemzett. Csak magukra számíthattak, hogy megtalálják a boldogulás útját.

Vegyük például a 46 éves Ewelina esetét, aki az egyik acélvállalat adminisztrációjában dolgozott, ugyanazon az osztályon, mint a férje. Egyiküknek el kellett mennie a vállalattól. Mivel a férj többet keresett, és Ewelinánakjó iskolái voltak, biztos volt benne, hogy hamar talál új állást magának. így 1999-ben elfogadta az önkéntes távozással járó végkielé­gítési csomagot, és regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Új állást azonban nem talált; mindenhol azt a választ kapta, hogy túl öreg. Csak a lánya iskolájában tudott elhelyezkedni részmunkaidős tanárként. Nem hivatalosan vannak más feladatai, amelyek kapcsolódnak művészeti és színházi érdeklődéséhez (fesztiválszervezés, kulturális szervezőmunka az iskolában stb.). 5 évig dolgozott az iskolában, amíg végül megszerezte a nyugdíjhoz „hiányzó" munkás-éveket. Sikerült átvergődnie a nehezén, ami szerinte a személyiségének köszönhető: „Megmaradt az önbizal­mam, és hittem magamban. Ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk. Sokakat ismertem, akik nem tudtak megbirkózni ezzel a helyzettel, hogy elvesztették az állásukat. Ismertem a környezetet, a férjemet. Végig hit­tem abban, hogy végig kell csinálnom és végig is fogom csinálni, képes vagyok rá. Amikor el voltam keseredve vagy féltem, különösen, amikor túl sok időm volt, a pozitív gondolkodásra koncentráltam."

Laszlo, egy 59 éves vezető, 2000-ben döntött úgy, hogy otthagyja a vállalatot, amikor új igazgatót neveztek ki a cég élére. Laszlo nem értett egyet az átalakítással, ezért inkább távozott. Sok kapcsolata volt, így könnyen el tudott helyezkedni, ám ahogyan megjegyezte, „nem leszek többet menedzser, csak közönséges alkalmazott. Ezt el kell fogadni." Elégedett volt új helyével a közigazgatásban. Mivel világéletében aktív ember volt, elkezdett egy távoktató tanfolyamot, hogy megtartsa új állá­sát. Az utolsó éveket nagyon fontosnak tekintette életútja szempontjából: „Ha visszatekintek az elmúlt évekre, úgy érzem, hogy végre ismét szilárd talajon állok. Mintha egy szakadékból tértem volna vissza. Nagyon sok új dolgot kellett megtanulnom; elkezdtem az egyetemen egy pedagógiai kurzust, múlt évben volt a védésem, és ma is sokat tanulok. Néhány is­merősöm, aki korai nyugdíjba vagy előnyugdíjba ment, teljesen magába fordult és megöregedett."

A munkahely elvesztését úgy élték meg az emberek, mint a biztonság elvesztését. Úgy érezték, hogy magukra maradtak. A munkások esetében a hálózatok és a családi kapcsolatok, a fehérgalléros munkavállalók ese­tében pedig a szakmai kapcsolatok voltak a leghasznosabb erőforrások. Úgy tűnik azonban, hogy éppen az átképzést választó munkások alkotják a legsebezhetőbb csoportot.

Átképzési szerződések: Az átképzési szerződéssel rendelkező mun­kásoknak nem csak a munkaerőpiacon kellett „újraorientálódniuk", de komolyabb anyagi kompenzációt sem kaptak. És a felajánlott képzés sem segített az elhelyezkedésben; a kurzusok általában rövidek voltak, és idő előtt be lehetett őket fejezni, ha a munkások új álláshoz jutottak. Sokan, akik elkezdték a kurzust, színlelt szerződéseket hoztak, hogy ezáltal biz­tosítsák maguknak az elhelyezkedésért járó bonuszt. Pawelnek például kilátása volt arra, hogy egy barátja cégénél raktárosként alkalmazzák. Pro forma elkezdte a képzést, majd kiiratkozott a tanfolyamról. Pechjére nem kapta meg az állást, így megint beiratkozott, vitt egy hamis szerződést, megkapta a bonuszt, majd regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Hat hónap múlva az építőiparban tudott csak elhelyezkedni szezonális mun­kára, és sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit a korábbi munkahelyén kapott. Pawel megbánta stratégiáját, noha esete nemcsak a munkások rövidlátására, hanem az átképzési programok átgondolatlanságára is rámutat: „Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy rosszul döntöttem. Nagyon megbántam ezt a döntésemet."

2003 végétől az acélipar nem kapott több állami támogatást, noha to­vábbi elbocsátásokra készültek a szektorban. A tripartit csapatban részt vevő összes szereplő elismerte, hogy a HPS lehetőségei kimerültek. A Gazdasági, Munkaügyi és Társadalompolitikai Minisztérium ezért egy speciális programot tervezett, amelyet ezúttal a HPA fedőnévvel illethe­tünk (Acélmunkások Aktiválási Csomagja). A HPA „aktiválási juttatásokat" nyújt az átalakítás következtében munkanélkülivé vált munkavállalók­nak. Az új projektet úgy tervezték, hogy kielégítse az Európai Bizottság feltételeit: csak aktív politikát lehet alkalmazni, és a központi költség­vetésből csak részleges támogatás adható. Lényegében a vállalatok tulajdonosainak flexibilis szolgáltatásokat kell(ene) nyújtaniuk leépített munkásaiknak, amelyek fő célja az, hogy segítsék az újbóli elhelyez­kedést. A HPA a munkahelyi aktiválás hét fő eszközét fedezi, köztük az átképzési szerződéseket, a feltételes végkielégítést, illetve az egykori vas- és acélmunkásokat alkalmazó munkaadóknak fizetett részleges bérvisszatérítést (Towalski 2003).³

Az átképzés népszerűsége azonban az új program alatt sem növe­kedett. A menedzsment egyik tagja a következőket mondta erről: „[…] nagyon nehéz tanulásra ösztönözni azokat a munkásokat, akiknek azt mondjuk: »Átképzünk, kompenzációt adunk, de a következő 12 hónapban elveszíted az állásodat. És nem tudunk garantálni neked egy új állást.« […] Az embereknek ez nem tetszett, és komoly nehézségeink voltak, hogyan használjuk fel hatékonyan a kapott pénzt […] A csomagjainkat relatíve modern eszközöknek tekinthetjük. Elsőként próbálkoztunk meg azzal, hogy a munkaadóknak kompenzációt fizetünk az acélszektorból elbocsátott munkások alkalmazásáért […], de nem működött."

Nehéz lenne egyértelműen értékelni, hogy a foglalkoztatás átalakítá­sa milyen hatást gyakorolt az acélszektorra. Az nyilvánvaló, hogy egy fő feladat befejeződött: masszívan csökkent a munkavállalók száma a szektorban, ami a produktivitás növekedésében is kifejeződik. Az a be­nyomásunk azonban, hogy az átalakítás programjának szerzőit sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy elkerüljék a pillanatnyi „konfliktusgócokat", mintsem az, hogy hosszú távon biztosítsák az elbocsátott munkások egzisztenciáját. Az átalakítás periódusának legnagyobb részében, mint azt megmutattuk, a szektort elhagyó munkások passzív foglalkoztatás­politikai intézkedésekből profitáltak. A felmondásért kapott pénz „látható" volt; a munkások azonnal a zsebükben érezhették és el költhettek. A HPA által preferált aktív eszközök virtuálisnak tetszhettek a munkavállalók szemében: az új állás (bizonytalan) ígérete túlzottan is mesterségesnek látszott az előző mechanizmussal összehasonlítva, és nem tudta meg­nyerni a munkások többségének bizalmát.

A fentieket a következő felmérés eredményei is alátámasztják. 2005-ben munkásokat, szakszervezeti vezetőket és menedzsereket kérdeztek meg az acéliparban arról, hogyan látják az elbocsátott munkásoknak fel­ajánlott különböző eszközök iránti preferenciát. A3, táblázatból kiviláglik, hogy a megkérdezettek véleménye alapján a munkások egyértelműen a passzív eszközöket preferálják.

3. táblázat: A különböző eszközök hatékonyságára vonatkozó vélemé­nyek (%)
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Korai nyugdíj	24,06	25,24	16,25
Kompenzáció az elbo­csátott munkásoknak	23,58	15,00	11,25
Előnyugdíj-juttatások	15,09	16,43	13,13
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Átképzés	14,12	12,62	13,13
Kölcsön a munkásoknak, hogy saját vállalkozást alapítsanak	10,16	16,67	23,13
Munkahelyi tanácsadás	7,25	5,00	6,88
A munkabér részleges kompenzációja az új munkaadónak	5,01	9,05	16,25
Forrás: Kulpa 2006

 

A vállalatok által menedzselt foglalkoztatásátalakítás

Mivel sok vállalat nem csökkentette a kapacitását a privatizáció előtt, az állam által finanszírozott átalakítási programok támogatásával, egyenként kellett megbirkózniuk a foglalkoztatás átalakításával. Itt nemegyszer éles harcot vívtak a szakszervezetekkel. A Lengyel Acélművek privatizálása folyamán például nem foglaltak bele semmilyen szociális csomagot a privatizációs egyezménybe, amit a szakszervezetek törvénytelennek tartottak (Towalski 2002; 2004). Ezért tárgyalásokat kezdtek a befektető­vel, és kilenc hónap után megszületett a megegyezés (29 szakszervezet írta alá, amelyek külön-külön működtek a vállalatnál), amely garantálta a foglalkoztatás védelmét 2009-ig, és elért bizonyos anyagi engedmé­nyeket (fizetésemelés, privatizációs bonusz). Emellett a munkavállalók két képviselője bekerült a tanácsadó testületbe. A szociális csomag erős ígéret, tekintve, hogy az EU követeli a létszámcsökkentést az ágazatban. Világos azonban, hogy Mittal nem tudja teljesíteni ezt a kötelezettséget a beruházások késlekedése miatt, és a Bizottság 2007 végéig jóvá­hagyta mind az üzemek bezárásának, mind pedig a leépítéseknek az elhalasztását.⁴

Annak érdekében, hogy a fenti követeléseknek megfeleljenek, a vállalatok különböző, fent már tárgyalt eszközökhöz folyamodtak, hogy ösztönözzék az önkéntes távozást: „természetes" nyugdíjazás, rokkant­nyugdíj és előnyugdíj-juttatások. Az anyagi kompenzálással ösztönzött felmondás volt azonban az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen befolyásolják a távozást. Új humánerőforrás-osztályok nyíltak, ahol a fiatal menedzserek sokasága buzgólkodott olyan innovatív ösztönző programok kidolgozásán, amelyek felgyorsítják az önkéntes távozást. Az egyik vállalatnál speciális programot terveztek arra, hogy meggyőzzék az előnyugdíj előnyeiről az idősebb munkásokat, holott a juttatások nem voltak nagyon magasak. A cég azonban vállalta, hogy egy összegben kifi­zeti a munkásoknak a nyugdíjig járó fizetését, és a jubileumi jutalmukat is megkapják. Az elbocsátott munkások jelentkezhetnek munkanélkülinek, és 12 hónapig kapják a munkanélküli segélyt. Azok a munkások, akik ezt a megoldást választották, elégedettek voltak, mert anyagi veszteség nélkül abbahagyhatták a munkát, és élvezhették a megérdemelt pihe­nést a több évtizedes fizikai munka után. „Úgy érzem magam, mintha nyaralnék" – mondta az 58 éves Waclaw az egyik interjúban. Waclaw csak az előrehozott juttatások miatt fogadta el az előnyugdíjazást: mint elmondta, főleg a jubileumi jutalom miatt döntött így, amelyet egyébként csak 60 éves korában kapott volna meg.

Felmondás: Az azonnali felmondást, mint már írtuk, a vállalatok anyagi eszközökkel próbálták ösztönözni. A„közös megegyezéssel" felmondók egyhavi bérük akár 31-szeresét is megkaphatták. Ezen a módon főleg a fiatalabb és jobban fizetett fehérgalléros munkaerőt sikerült leépíteni, de az is eredménynek számított, tekintve az adminisztráció túltelítettségét. Az így távozók egyébként is jó (vagy jobb) esélyekkel indultak a külső munkaerőpiacon.

Grzegorz, egy 48 éves fehérgalléros munkás, elfogadta az ajánlatot. 16 napjába került, amíg átgondolta és megvitatta a feleségével a dön­tését, és végül felmondott a munkahelyén. Noha már csaknem egy éve volt munka nélkül az interjúkészítés idején, úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg a döntését, mert egyre romlottak a feltételek, és nem érezte jól magát a munkahelyén. Menedzseri funkcióiról már korábban lemondott, mert nem értett egyet az új személyi politika irányvonalával. Noha úgy gondolja, hogy neki mint specialistának nehezebb lesz elhelyezkednie, mint a munkásoknak, és valós fenyegetésnek érzi a társadalmi lecsú­szást, nem bánta meg akkori elhatározását.

A 39 éves Maria 13 évig volt könyvelő az egyik vasüzem pénzügyi osztályán. Amikor felajánlották neki a felmondásért „járó" 65 000 SL-t, úgy gondolta, hogy ez a megfelelő pillanat a távozásra. Bízott abban, hogy sikerül majd elhelyezkednie a magánszektorban, ahol nemcsak magasabb fizetést kap, hanem a kihívás is nagyobb: „Nem tudom, miért, de biztos vagyok abban, hogy helyesen döntöttem. Nem félek, ami talán ésszerűtlenül hangzik, de sokkal könnyebbé teszi a dolgomat."

Átképzés: Az EU-csatlakozással megváltozott a munkaerő-piaci politika. Előtérbe kerültek olyan fogalmak, mint az aktiválás, a szolgáltatások mi­nősége és a humánerőforrás-fejlesztés. Ahogyan bemutattuk, a korábbi évekre a passzív munkaerő-politika volt a jellemző. A Munkaügyi Alap költségvetésének 90%-át a segélyek és a juttatások tették ki. 2004-ben volt némi javulás, de csak azért, mert az előnyugdíjat attól kezdve a Tár­sadalombiztosítási Alap fizeti (Ministry of Economic Affairs and Labour, 2005: 50.). így ma a Munkaügyi Alap 15%-át fordítják aktiválási eszkö­zökre. Ennél jóval többet, a források legnagyobb részét (37%) költik a diplomások és a 25 év alatti fiatalok aktiválására (pl. a friss diplomások

„Első állás" programja), 20% megy a közmunkára, 16% intervenciós munkára és 9% átképzésre.⁵

Az aktív munkaerő-piaci politika végrehajtása azonban számos ne­hézségbe ütközik. Szakértők véleménye szerint még mindig nem ismerik eléggé a munkaerő-piaci igényeket, ezért a képzési programok nem iga­zodnak a piaci igényekhez (Vera Trappmann interjúi, 2005. november). Kivételnek számít, és ez érinti az egykori acélmunkásokat, a hegesztő­tanfolyam. A hegesztő mind Lengyelországban, mind pedig külföldön keresett szakmának számít. Különösen érdekes történeteket hallottam azoktól a munkásoktól, akik ezt a képzést választották.

A44 éves Marcin 2000-ben fogadta el a felmondással járó csomagot. Ezután feketén dolgozott, majd amikor a harmadik fia megszületett, gyermekgondozási szabadságra ment. Aztán a gyereket bölcsődébe adták, Marcin pedig egy nemzetközi vállalat sofőrje lett Krakkóban, noha „hivatalosan" gyermekgondozási szabadságon maradt. Két év múlva szerette volna újra „legalizálni" foglalkoztatási helyzetét, jelentkezett munkanélkülinek, és elkezdett állást keresni. Egy spanyol cégtől kapott volna munkát, de nem volt hegesztő szakképzettsége. így jelentkezett 2005-ben egy hegesztő-tanfolyamra. Amikor találkoztam vele, Marcin angolul tanult, ami része volt a programnak, de az interjúban nyilvánva­lóvá tette, hogy ő és a kollégái külföldön szeretnének munkát vállalni. A motiváció világos: kinn jobb a fizetés. Marcin a családjával szeretne maradni, de adósságai vannak, és szeretné biztosítani a saját jövőjét és a családjáét. Őszintén megmondta: „Csak a pénzről szól ez a dolog. Sem­mi másról." És a migráció látszik a legjobb esélynek: „Lengyelországban nincs értelme a munkának. Fontos, hogy végre megint lássak magam előtt valami perspektívát. Én egész biztosan elmegyek; csak arra várok, hogy véget érjen a tanfolyam."

Diszkusszió

A szociológiai elemzések szerint az individualizmus és a relativizmus az „átlagos" lengyel fő tulajdonságai. „A családom és a saját jólétem" a lengyel társadalom legtöbbek által osztott értéke. A „minden jó, ami jó nekem és a családomnak" és „a más problémája nem az én problémám" széles körben elterjedt felfogás. Ha az embereket a munkanélküliségről kérdezik, igen gyakran a következőt válaszolják: „…ez nagyon komoly probléma, de nem az enyém…" Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: mi történt a Szolidaritást összetartó kollektivizmussal? És úgy tűnik, a válasz az, hogy eltűnt. Eltűnt akkor, amikor a szakszervezeti vezetők új politikai elitté „transzformálódtak", miközben az egyszerű emberek önálló szubjektumokból „lefokozódtak" a társadalom- és gazdaságpolitika „problémás" objektumaivá. Az alábbiakban négy változást emelünk ki, amelyek különösen érintették az acélmunkások életét.

A veszteség érzése: Az acélmunkás szakma magas szimbolikus értékkel bírt a szocialista időszakban. Egy olyan osztály „elitjének" számítottak, amelynek az volt a feladata, hogy átformálja a társadalmat, létrehozza a dolgozó állampolgárok egyetemes osztályát szemben a burzsoáziával, amelynek „kollektív létezése és egyéni státusa csaknem teljes egészében a termeléshez való viszonyon alapul" (Stenning 2005a: 985.). A szocialis­ta munka hősei helyett megjelentek a szabadpiac új hősei, a vállalkozó középosztálybeli polgárok. A kereskedelmi és szolgáltató szektor fel­emelkedésével a nagyüzemek, ahol az acélmunkások dolgoztak, szintén elvesztették korábbi jelentőségüket. Míg korábban az emberek társadalmi életében központi szerepe volt a munkahelynek, az új rendszerben a vállalatok elvesztették ezt az integráló funkciót. A szimbolikus hatalom elvesztése „együtt járt" a szolidaritás és az osztálytudat elvesztésével. A munkások nem egyazon osztály tagjainak, hanem versenytársaknak tekintik egymást. Stenning esettanulmánya az acélmunkásokról azt mu­tatja, hogy a személyes viszonyok is megváltoztak az átalakítási folyamat eredményeképpen. A munkások megértették, hogy egyre több időt kell áldozniuk az életükből a munkára, ha meg akarják tartani az állásukat, és bírni akarják a versenyt (Stenning 2005b: 250.). A társadalmi család a családra redukálódik. Ost (2000) szerint a gyenge osztálytudat ma­gyarázza, hogy a munkások beletörődtek a rossz alkuba. A munkások a rendszerváltozás áldozatainak tekintik magukat, akik – más országok tapasztalatával szemben, ahol a szerkezeti átalakítás és a masszív le­építések az osztálytudat újraéledését eredményezték (MacKenzie et al. 2006) – nem nyerték vissza osztálytudatukat, hanem individualizálódtak, fragmentálódtak, és elveszettnek érzik magukat a reprezentáció, az anyagi helyzet és az identitás szempontjából.⁶

Az interjúk során az acélmunkásoktól gyakran hallottam története­ket egykori kollégáikról, akiket tönkretett a munkanélküliség: minden pénzüket elköltötték, nem találtak új állást, alkoholisták lettek, és végül hajléktalanok. Egyetlen interjúalanyom sem élt át személyesen ilyesmit. Más tanulmányokból is kiderül azonban, hogy a munkanélküliek gyakran veszteségtörténetként konstruálják meg pályafutásuk történetét (anyagi hanyatlás, az önbecsülés elvesztése, a társadalmi élettől való vissza­húzódás, a szoros kötődések elvesztése). A történetek nagyon szomo­rúak: emberek, akik egész nap otthon ülnek, nem akarnak látni senkit, depressziósokká válnak, sírnak, és úgy érzik, hogy a személyiségük teljesen szétesett (Pine 2002: 95.). A rendszerváltozás első éveit leszá­mítva a lengyel munkások között nem lehet megfigyelni a szolidaritás jeleit: tiltakozó stratégiák helyett egyéni kiutakat keresnek, nem kollektív megoldást. A nyilvános élettől való elfordulás, a közösségi életben való részvétel elutasítása és a politika iránti közöny úgy tűnik, általános trend a lengyel társadalomban (Kolarska-Bobinska 2003).

Változó munkafeltételek: Akár az állam, akár a vállalat ösztönözte fel­mondásra a dolgozókat, az önként távozók általában arról számoltak be, hogy egyre rosszabbul érezték magukat a munkahelyükön a változó munkafeltételek miatt. Avállalatnál végzett munkát „leértékelte" a korábbi jó munkahelyi klíma megszűnése, a megnövekedett verseny. A mun­kások egy informálisabb és kollektívabb klímához voltak hozzászokva, szorosabb kollegiális kapcsolatokhoz üzemi szinten. Az átalakítással ez a klíma megváltozott: a produktivitás növelése volt a cél, ami a munkások között megteremtette a verseny légkörét. A munkások úgy érezték, hogy „objektív munkaerővé" redukálják őket, elvesztik magukat mint szubjektu­mokat, ugyanakkor állandóan a fejükhöz vágják, hogy hiányzik belőlük a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség és az aktivitás (vö. Dunn 2005). Ezek a vádak különösen abszurdak, ha belegondolunk, hogy a munkások milyen innovatívak voltak a „túlélési" stratégiák kialakítása terén (önellátó gazdaság, otthoni munka, cserekereskedelem stb.).

A munkások tőkéjének leértékelése: Az acélmunkás szakma a szocia­lizmusban viszonylagos társadalmi presztízst, jó munkakörülményeket és jó fizetést jelentett. Ateljes foglalkoztatottság ígérete minimalizálta a szakmai kockázatot. A posztszocializmus idején a szakma társadalmi státusza jelentősen csökkent, és sok acélmunkásnak más szektorban kellett állást keresnie. A munkások gyakran említették, hogy felülérté­kelték munkaerő-piaci lehetőségeiket, és ezért különösen keserű volt a csalódás. Kénytelenek voltak kevésbé jól megfizetett, rosszabb mun­kákat elvállalni, vagy kikerülni a legális lengyel munkaerőpiacról – akár úgy, hogy „eltűntek" a fekete-vagy szürkegazdaságban, akár úgy, hogy külföldön kerestek munkát.

Domecka és Mrozowicki (2005) háromféle szakmai karriert külön­böztet meg a posztszocialista Lengyelországban: a kívülről befolyásolt „horgony"-karriert, a szintén kívülről befolyásolt „patchwork"-karriert és az autonóm karriert. Vizsgálatuk szerint a munkások körében a kívülről befolyásolt karrier dominál, ezért vagy nem mobilak, vagy megpróbál­nak beilleszkedni a „résekbe", de soha nem tervezik meg stratégiailag a karrierjüket, amelynek része lenne a továbbtanulás.

A „Dolgozó Lengyelek 2007" című legfrissebb felmérés három cso­portot különböztetett meg a lengyel társadalmon belül. Az első csoport a vállalkozókat tömöríti, akik a szabadpiaci gazdaságban dolgoznak. Ők jellemzően erősen hisznek az iskolai tőkéjükben, nem probléma számuk­ra, hogy új állást találjanak, nem félnek attól, hogy hitelt vegyenek fel a saját vállalkozásuk beindítására, és nem tartanak a bevándorlókkal való versenytől. A második csoport a „frusztrált, potenciális kivándorlóké", akik nem vagy kevéssé azonosulnak a munkahelyükkel, és komoly hajlandó­ságot éreznek arra, hogy átképezzék magukat. Ha lehetőségük van arra, hogy kétszer, háromszor annyit keressenek, mint otthon, készek rá, hogy elhagyják az országot. Az utolsó csoportba tartoznak a „fegyelmezett munkamániások", akik örömmel dolgoznak, nemritkán túlórában, és ál­talában a szabadidejüket is szívesebben töltik a munkahelyi kollégákkal. Nem meglepő módon általában ipari munkások tartoznak a második cso­portba. Az uniós csatlakozás után, mint ismert, jelentős migráció indult el Lengyelországból a régi EU-tagországokba, és a bevándorlók között sok az egykori acélmunkás. A leggyakoribb célországok az Egyesült Király­ság, Németország, Írország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok. Ma az Egyesült Királyság a legnépszerűbb, a csatlakozás előtt Németország volt a „favorit". Interjúalanyaim is az Egyesült Királyságot tekintették a legvonzóbb célpontnak, mert könnyű a beutazás, és nagy igény van a szakmunkásokra. A munkások számára a migráció fontos megélhetési stratégiává vált.

A gender-viszonyok átalakulása: Míg sok férfi választotta az elvándorlás stratégiáját, az otthon maradiaknak a háztartásban is új kihívásokkal kellett szembenézniük. „Ma a munkáskerületek legszembetűnőbb vonása a munka egyre növekvő hiánya; az utcák nem néptelenek napközben, hanem tele vannak emberekkel, főleg férfiakkal (Stenning 2005b: 251.). Miközben első olvasásra riasztónak tűnik a kép, a figyelmesebb szem észreveszi, hogy a férfiak nem egyedül sétálnak az utcán, hanem gyakran babakocsival. Az interjúk alapján úgy látjuk, hogy a nehézipari munkahelyek tömeges megszűnése következtében változnak a gender-viszonyok a munkások körében. A nők gyakran jobb eséllyel tudnak elhelyezkedni az adminisztrációban vagy a szolgáltatóiparban, és gyak­ran átveszik a férfi kenyérkereső helyét, ahogyan azt Marcin példájából is láthattuk. Érdekes módon a férfiak és a nők is már csak gyerekeikről szőnek álmokat, s nem hiszik, hogy az ő életükben lesz még pozitív változás (vö. Pine 2002).

Konklúzió

A posztszocialista Lengyelországban elnyomott csoporttá váltak a munkások. Ha egyáltalán belekerülnek a nyilvános diskurzusba, akkor is gyakran megalázó, diszkrimináló kontextusban. Mivel a gazdasági átstrukturálás időszakában csak akadálynak, az átmenet kerékkötőinek tekintették őket, a politika is azt a célt szolgálta, hogy mielőbb elfelejtsék őket és az általuk okozott „problémát". így került sor a passzív munka­erő-piaci stratégiák alkalmazására, ismert következményeikkel együtt. Még a szakszervezetek is egyetértettek a vállalatok preferenciáival, és a munkavállalók anyagi kielégítésére törekedtek az átalakítás idején, ahelyett hogy a jogaik megvédésére készítették volna fel őket. A szak­szervezetek azóta is nagyon büszkék a kiharcolt társadalmi csomagra, és az átalakítás békés megvalósítására, szemben más szektorokkal. Miközben valóban nagyon alacsonynak tűnik a regisztrált munkanélküli acélmunkások száma, és még kevesebb volt acélmunkás folyamodik szociális segélyért, komplexebb a kép, ha megnézzük a munkások életét. Sok munkásnak nincs rendes, bejelentett állása, noha nem jelenik meg munkanélküliként a statisztikában. A legtöbben csak az otthonra, a csa­ládra és a legszűkebb társadalmi hálójukra számíthatnak. Egyedül kell megbirkózniuk a „túléléssel". Nagyon sok tevékenység zajlik az informális vagy a feketegazdaságban, és sokszor az elvándorlás kínálja az egyetlen perspektívát. Ez azonban számos potenciális problémával terheli meg a lengyel gazdaságot és társadalmat. Az is nyitott kérdés marad, hogy a munkások meddig fogadják el, hogy „örökre" elfelejtették őket.

*** 

 

Bibliográfia

Ashwin, S. (1999): Russian Workers. Manchester, Manchester University Press.

Buchowski, M. (2003): Redefining the Social Relations through Work in a Rural Community in Poland. Max Planck Institute for Social Anthropology. Working Papers, no. 58. Halle, Max Planck Gesellschaft.

Crowley, S. (2004): Explaining Labor Weakness in Post-Communist Europe: Historical Legacies and Comparative Perspective. East European Politics and Societies, Nr. 18. 394-429.

Domahski, H. (2002): Ubóstwo w Spoleczehstwach Postkommunistycznych. Warsaw, Instytut Spraw Publicznych.

Domahski, H. (2005): The Polish Transformation: Structural Changes and New Tensions. European Journal of Social Theory, Nr. 8. 453-470.

Domecka, M. – A. Mrozowicki (2005): Professional Biographies in Transition. Comparing Experiences of Workers and Business People in Post-Socialist Poland. Paper presented at the 37th World Congress of the International Institute of Sociology, Stockholm 5-9. 7. 2005.

Dunn, E. C. (2004): Privatizing Poland. Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor. Ithaca-London, Cornell University Press.

Evans, G. – C. Mills (1999): Are there Classes in Post-Communist Societies? A New Approach to Identifying Class Structure. Sociology, Nr. 33. 23-46.

Eyal, G. – I. Szelényi – E. Townsley (1998): Making Capitalism Wthout Capitalists. Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don – New York, Verso.

Federowicz, M. (2004): Poland: Worker-driven Transformation to Capitalism? In: Federowicz, M. – R. Aquilera (eds.): Corporate Governance in a changing economic environment. New York, Palgrave. 144-169.

Federowicz, M. – K. Jasiecki – W. Weselowski (2005): The Business Elites of

Poland. In: Steiner, H. – Tamas, P. (eds.): The business elites of East Central Europe. Berlin, trafo verlag. 13-58.

Gardawski, J. (1996): Przyzwolenie ograniczone. Robotnicy wobec rynku i demokracji. PWN Warszawa.

Jasiecki, K. (2002): Elita biznesu w Polsce. Drugie narodziny kapitalizmu. Warszawa, IFiS PAN.

Kramer, M. (1995): Blue-Collar Workers and the Post-communist Transitions in Poland, Russia, and Ukraine. Communist and Post-Communist Studies, 28: 3-11.

Kaufman, R. (2007): Market Reform and Social Protection: Lessons from the Czech Republic, Hungary, and Poland. East European Politics and Societies, 21 (1): 111-125.

Keat, P. (2000): Penalizing the reformers. Polish steel and European integration. Communist and Post-Communist Studies, 33: 201-221.

King, L. (2002): Post-communist Divergence: A Comparative Analysis of the Transition to Capitalism in Poland and Russia. Studies in Comparative International Development, 37: 3.

King, L. P. – A. Sznajder (2006): The State-Led Transition to Liberal Capitalism: Neoliberal, Organizational, World-Systems, and Social Structural Explanations of Poland's Economic Success. American Journal of Sociology, 112 (3): 751-801.

Kolarska-Bobinska, L. (2003): The EU Accession and Strengthening of Institutions in East Central Europe: The Case of Poland. East European Politics and Societies, Nr. 17. 91-98.

Korkut, U. (2006): Entrenched Elitism in Trade Unions in Poland and Romania: An Explanation for the Lack of Union Strength and Success? Economic and Industrial Democracy, Nr. 27. 67-104.

Krzywdzinski, M. (2005): Die Entwicklung der Klassengesellschaft in Polen: Was bedeuten Klassen in der Transformation? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Nr. 57, 62-85.

Kutter, A. – V. Trappmann (2006): Das Erbe des Beitritts: Zur Analyse von Europaisierungseffekten in mittel- und osteuropaischen Gesellschaften. In: Kutter, A. – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel-und Osteuropa. Baden-Baden, NomosVerlag. 13-55.

Kwiatkowski, E. – M. W. Socha et al. (2001): Labour Market Flexibility, and Employment Security. Employment Paper, ILO Geneva.

MacKenzie, R. – M. Stuart – C. Forde – I. Greenwood – R. Perrett – J. Gardner (2006): All that is Solid? Class, identity and the maintenance of occupational community amongst redundant Welsh steel workers. Sociology, 40 (5): 833-852.

Ministry of Economy and Labour (2005): Employment in Poland. Warsaw.

Kulpa-Ogodowska, A. (2006): Nowe uwarunkowania przebiegu restrukturyzacji hutnictwa zelaza i stali w latach 2003-2005. Perspektywy rzeczywistej modernizacji. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Orenstein, M. A. (2001): Out of the Red. Building Capitalism and Democracy in Post-communist Europe. Ann Arbor, The University of Michigan Press.

Ost, D. (2000): Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics Society, Nr. 28. 503-530.

Ost, D. – Crowley, S. (2001): Making Sense of Labour Weakness in Post-communism. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.): Workers after Worker's States. Labor and Politics in Postcommunist Eastern Europe. Lanham. 219-233.

Pine, F. (2002): Retreat to the household? Gendered domains in post-socialist Poland. In: Hann, C. M. (eds.): Post-socialism. Ideals, ideologies and practices in Eurasia. London – New York. 95-113.

Polish Steel Association (HIPH) (2006): Polish Steel Industry. Katowice.

Sedelmeier, U. (2002): Sectoral dynamics of EU enlargement: advocacy, access and alliances in a composite policy. Journal of European Public Policy, 9 (4): 627-649.

Shabad, G. – K. M. Slomczynski (2004): Inter-Party Mobility among Parliamentary Candidates in Post-Communist East Central Europe. Party Politics, Nr. 10. 151-176.

Schoenman, R. (2005): Captains or Pirates? State-Business Relations in Post-Socialist Poland. East European Politics and Societies, Nr. 19. 40-75.

Staniszkis, J. (2006): Structural Violence and Divergent Ontologies of Power: Post­communist Europe in the Face of EU Accession. In: A. Kutter – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel- und Osteuropa. Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft. 117-134.

Stenning, A. (2001): Solidarity and the challenges of transformation. Restructuring Labour and Community in Post-Socialist Poland. Paper Presented to the Annual Conference of the Association of American Geographers, New York, 28th Feb. – 3rd March 2001.

Stenning, A. (2005a): Re-Placing work: economic transformations and the shape of a community in post-socialist Poland. Work, employment and society, Nr. 19. 235-259

Stenning, A. (2005b): Where is the Post-socialist Working Class? Working-Class Lives in the Spaces of (Post-)Socialism. Sociology, Nr. 39. 983-999.

Sznajder, A. (2003): Still Restructuring? The Politics of the Steel Sector Restructuring in Poland and the Effects of EU Accession. Paper Presented at the 2003 Annual Meeting of the American Political Science Association, Philadelphia.

Sznajder, A. (2005): Masters and Commanders: The Politics of Managerial (Non) Cooperation in the Steel Sector. Restructuring in Central and Eastern Europe. Manuscript, Yale University.

Sznajder, A. (2006): From Behemoths to Subsidiaries: The Politics of Steel Sector Restructuring and Privatization in Central and Eastern Europe. Ph.D. dissertation at the Department of Political Science, Yale University.

Paduch, J. – A. Hernas (2002): Przekstalcenia organizacyjne i restrukturyzacja zatrudnenia w hutnictwie polskim. Katowice-Gliwice.

Towalski, R. (2001): Hutnictwo polskie w okresie transformacji – proces restrukturyzacji i jego spoteczny wymiar. In: Gilejko L. (ed.): Spoleczne uwarunkowania i skutki restrukturyzacji sektorów strategicznych. SGH Warszawa.

Towalski, R. (2002): Privatisation and industrial relations. EIRO PL0209103F

Towalski, R. (2003): Zwiazki zawodowe w procesie restrukturyzacji sektora hutnictwa zelaza i stali. In: Gilejko L. (ed.): Zwiazki zawodowe a restrukturyzacja. bariery czy kompromis? SGH Warszawa.

Towalski, R. (2004): Social package agreed for Polish Steelworks privatisation. EIRO PL10401106f

Towalski, R. (2006): Procesy restrukturyzacji. Realizacja i efekty. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Trappmann, V. – A. Kutter (2005): Die EU und der Strukturwandel in Polen. Die Transformation der polnischen Stahlindustrie unter dem Einfluss des EU-Beitritts. In: C. Salimi-Asl – E. Wrasse – G. Schuch (eds.): Die Transformation nationaler Politik: Europaisierungsprozesse in Mitteleuropa. Berlin. 157-179.

Jegyzetek

¹ 1991-1994 között Lengyelországban négy országos reprezentatív felmérés készült az ipari munkásokról és egy tanulmány az üzemi szakszervezeti veze­tőkről: Munkások '91; Munkások '92; Munkások '93; Munkások '94. Ezeket a kutatásokat a CBOS közvélemény-kutató intézet végezte (Gardawski 1996). A következő években több hasonló témájú felmérés készült: Munkások '98, Prob­lematikus iparágak szerkezeti átalakítása (Gilejko 2001), A szakszervezetek és az átalakulás (Gilejko 2003), A szerkezeti átalakulás szereplői – szerepek és választások (Gilejko 2006). Ez csak egy rövid lista; nem soroltuk fel Gardawski, Gilejko, Towalski (XX) számos felmérését a privatizációról. Az angol nyelvű szak­irodalomból lásd még Federowicz (2004) elemzését a munkások szerepéről az átalakulásban, Stenning (2001; 2005a) tanulmányait az iparvidékek közösségeiről, és Domecka-Mrozowcki (2005) munkáséletút-interjús kutatását a posztszocialista Lengyelországban. Az irodalom foglalkozik még a munkásérdekek képviseletével (Crowley-Ost 2001; Ost 2000) és különösen a munkanélküliség problémájá­val (Ashwin 2001; Kramer 1995), az osztálystruktúrával (Evans-Mills 1999; Krzwydzinsksi 2005; Slomczynski-Shabad 1997), valamint a kialakuló szegénység új kultúrájával (Domanski 2002; Pine 2002).

² Az erős nyugati lobbicsoportok kritikájához lásd: Keat 2000; Sedelmeier 2002.

³ A Minisztérium információja szerint 2004-ben 1900 dolgozót bocsátottak el, akik közül 554-en kaptak végkielégítést az Aktiválási Csomagban meghatározott feltételek szerint, és csak nagyon kevesen vettek részt az átképzésben (Ministry of Economy and Labour 2005). A program szerint 2005-ben és 2006-ban további 5000 ember elbocsátását tervezik.

⁴ A Bizottság utolsó monitorjelentése még nem elérhető a nyilvánosság szá­mára.

⁵ Az intervenciós munka a magánszektorban segíti az elhelyezkedést, a béres a társadalombiztosítás részleges visszatérítésével. Közmunkát a hosszú idő óta munkanélküli, 50 év feletti emberek vagy a 20 év alatti fiatalok kaphatnak. Ezek a csoportok gyakran így nyerhetnek újra jogosultságot a munkanélküli segélyre. 2004-ben felemelték a jogosultsághoz szükséges közmunka idejét, a közmunka visszautasítása pedig a munkanélküli segély megvonását vonhatja maga után (Ministry of Economy and Labour, 2005: 202.). A közmunka de facto szociálpo­litikai jellegét – az aktiválási helyett – többen kritizálták, azért is, mert a lengyel infrastruktúraépítésben számos visszaélésre ad alkalmat.

⁶ Domanski (2005) arra számít, hogy a növekvő egyenlőtlenségek és a fo­gyasztás diverzitásának hiánya új identitásokat produkál: egy születő erős osztálytársadalmat. Buchowski (2003) is az osztálytudat erősödésével számol; a szerkezeti átalakítás kihívásával szembesülve az egyének új védekező stratégiákat alakítanak ki.

Április 2-án – nem tréfaként – az Írók Boltjában új folyóirat indult útjára a Társadalomelméleti Kollégiumhoz kötődő Fordulat új folyama, mely először 1985-ben jelent meg a baloldali szakkollégiumi diák és talán értelmiségi közösség időszaki kiadványaként. A lap köszöntője szerint most negyedévente megjelenő igényes folyóiratra számíthatunk, mely a kritikai hagyomány felvállalása mellet megpróbálja elkerülni a dogmatizmus csapdáit, azonban társadalomtudományi folyóiratként a problémák megszólításán túl többre nem vállalkozik. Az első számban a négy rovatban (globalizáció és kapitalizmus, globalizáció és társadalom, társadalom és kritika továbbá elmélet és történet) cikkeket olvashatunk ismert szerzőktől (Beverly Silver, Giovanni Arrighi, Oskar Lange, Dorothee Bohle, Greskovits Béla) valamint a kollégium diákjaitól, volt kollégistáktól.

A Fordulat tervei szerint az idei évben a nyári szám a modernitást és a korszakváltást állítja középpontba olyan szerzők cikkeivel, mint Axel Honneth, Tamás Gáspár Miklós, Slavoj Zizek és az Eszmélet főszerkesztője Andor László. Az őszi szám a kapitalizmus kelet-európai és posztkolonialista változatait veszi célba Claus Offe, Gedeon Péter, Böröcz József és Melegh Attila írásaival. Kritikát olvashatunk Naomi Klein tavaly megjelent könyvéről (The Shock Doctrine), melyben a katasztrófa kapitalizmus felemelkedését tárgyalja. A téli szám a politikai baloldallal és a marxizmusokkal foglalkozik majd.

A folyóirat olvasói közt a kritikai társadalomtudományok iránt érdeklődőkre és a fiatalabb nemzedékre is számít. A Fordulatot a L'Harmattan kiadó terjeszti és a világhálón is elérhető a http://fordulat.net címen. Az egyes számok 900 Ft-ba kerülnek az éves előfizetés 3.200 Ft.

 

A magyarországi egészségbiztosítási törvény körüli vitákból kiindulva a tanulmány elméleti és politikai szempontból elemzi a kelet-közép-európai szociális leépítést, és – visszatekintve – a jóléti állam különféle típusainak örökségét. A szerző politikailag helyesli, szükségesnek tartja a jóléti állam maradványainak megőrzéséért folytatott utóvédharcot, ugyanakkor szkeptikus a jóléti berendezkedés jövőjét illetően a posztfordista-posztindusztriális korszakban. Élesen megkülönbözteti az egyenlősítő-államosító-újraelosztó modellt a „szocializmus" normatív fogalmától.

Pár hónappal ezelőtt, 2007. december 17-én (majd 2008. február 11-én ismét) a Magyar Köztársaság Országgyűlése – mindenféle-fajta tiltakozások közepette – elfogadta az egészségbiztosítás reformjáról szóló törvényjavaslatot. Kellett hozzá tizenkét nap, amíg valakinek föltűnt, hogy az Országgyűlés ugyanakkor elsöprő többséggel, „összpárti konszenzussal" elfogadta a sokkal súlyosabban neoliberális-neokonzervatív és sokkal jelentősebb, ominózusabb lisszaboni szerződést. A lisszaboni szerződés arra szolgál, hogy a franciaországi és németalföldi szavazók által vehemensen elutasított alkotmányszerződés fő elemeit visszacsempéssze, és szinte alkotmányerejűen kodifikálja a jelenlegi népellenes és antidemokratikus európai politikát. Már az alkotmányszerződést is „csont nélkül" megszavazta a magyarhoni diéta, beleértve az állítólag „nemzeti" és „szociális" elkötelezettségű jobboldali ellenzéket – amelynek a hívei éppoly kevéssé tudják, mit művel a pártjuk, mint ahogyan ezt az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt a szocialista párt hívei se tudták, pedig tudhatták és tudhatnák -, s így már megint gyilkos ütközet dúl valamely fontos részletkérdésben, miközben az alapproblémákban szinte teljes a félig-meddig titkos összhang. (Az egész magyarországi sajtóban egyetlen írás szól a lisszaboni szerződés ratifikálása ellen: D. Horváth Gábor: „Nem hajt bennünket a tatár" , Magyar Nemzet, 2007. december 17.)

A magyarországi közélet provincializmusa, tájékozatlansága, elbutulása kellett ahhoz, hogy – szemben szomszédainkkal – semmiféle vita ne legyen egyre problematikusabbnak és veszélyesebbnek látszó EU- és NATO-elkötelezettségünkről, s hogy az összes felelőtlen parlamenti pártok által könnyelműen elvállalt kötelezettségek aztán mintegy természeti szükségszerűségnek tűnjenek föl. A sajtó nagy része holmi nemzetek fölötti sikerként mutatta be csatlakozásunkat az ún. schengeni övezethez, amelyet az követett, hogy a burgenlandi községek „behajtani tilos" táblákkal zárták el útjaikat a magyarországi autósok elől, Németországban a CDU soviniszta kampányt indított a kelet-európai látogatók ellen (néhány idegenrendészeti szabálytalanság miatt, ami eddig se volt ritkaság). A Magyar Nemzet megdöbbentő riportban számolt be arról, hogy az egyik határ menti településünkön az ott házakat és gazdaságokat vásárló szlovákiai betelepülőket atrocitások érik, „tótok, kifelé" föliratok virítanak a falakon. A szlovák rendőrség a szlovák nácik által a magyar beszéde miatt kis híján agyonvert felvidéki magyar lányt, Malina Hedviget ábrázoló céltáblára pufogtat a szolgálati lőtéren. A koszovói függetlenség ügyében már megint Németország, Ausztria és Magyarország a fő ellenfele Szerbiának, mintha 1914 óta nem sikerült volna semmit se tanulni, mintha nem lett volna elég eddig háromszor megállj-megállj-kutya-szerbiázni, most negyedszer is muszáj, hadd legyen megint fölfordulás a Balkánon, hadd lássák a Monarchia összes utódállamai, hogy pont olyan vakok, ostobák és rosszindulatúak uralkodó osztályaink, mint mindig voltak.

Történelmi vakság

A provincializmus nemcsak térben, hanem időben is működik. Az embernek az a benyomása, hogy a magyarországi értelmiség valamikor az 1970-es években gondolkodott utoljára. Az ország összes problémáit az akkori reformviták régesrég elavult terminusaiban folytatják le, a „terv vagy piac", a „piac kontra állam", a „piaci vagy központi irányítás", a „piaci vagy bürokratikus koordináció" ellentétpárok ide-oda csavargatásával, ahol ráadásul „az állam" és „a bürokrácia" a „szocializmus" szinonimája. Némelyek „az állam" kifejezésen nagyjából a Gulag rendszerét értik, mások „a piac" kifejezésen a nemzet külföldiek általi kifosztását.

Itt valamelyes fogalomtisztázásra van szükség, mielőtt a hebehurgya, átgondolatlan vartyogás teljesen lehetetlenné, kivehetetlenné, érthetetlenné teszi az ésszerű beszédet.

Először is: százötven év társadalomtudománya úgy röpült el értelmiségünk feje fölött, mint a nikkel szamovár, ha azt képzeli, hogy „a bürokrácia" valamiképpen a kapitalizmus ellentéte. Minek élt szegény Max Weber, ha még ezt is magyarázgatni kell? Mind a többi életszférától elkülönült bürokrácia (mint rendi sajátosságokkal és saját éthosszal rendelkező populáció), mind a bürokratikus irányítás, amely operacionalizálható, egységes elemekre és ismételhető algoritmusokra bontja a társadalmi irányítás problémáit (továbbá precedensalkotás végett dokumentál és összehasonlít, elkülönült apparátusokkal kölcsönös ellenőrzést vezet be, szenioritással és irattárakkal, információmegőrzéssel hoz létre intézményi emlékezetet és folytonosságot, miután a vérségi kontinuitás elavult, funkciótlanná vált), szóval: a bürokrácia – akárcsak a piac, és vele együtt – a modern kapitalizmus alkotása. A korai tőkés modernség mintaállama, Anglia volt az első, amely belterületén nem állomásoztatott állandó hadsereget. A fizikai kényszert a piac és a bürokratikus irányítás egyszerre helyettesítette, haderő (flotta) csak a külhoni hódításokhoz, gyarmatosításhoz kellett. A brit történelemben a tisztikar nem játszik szerepet, nem úgy, mint Francia- és Németországban vagy nálunk (ahol a fölhígult katonai nemesség utódai – „dzsentri", szoldateszka – a hiányos legitimáció miatt sokáig, „a fordulat évéig" megtarthatták bizonyos funkcióikat). Szilárd jogrendszer, széleskörűen legitimált, kétségbe nem vont állami erőszakmonopólium, azaz „belső béke, rend és közbiztonság" – és az ezt adminisztráló bürokrácia – nélkül nincs piac, amely a szerződéses viszonyok egyik (fő) típusa, s amelyhez önkéntesség, konformitás/jogkövetés és mozgékonyság egyaránt szükséges. „Az állam" és „a piac" dichotómiája, vagylagos, merev ellentéte mondvacsinált, históriailag tarthatatlan.

Nem beszélve arról, hogy a bürokratikus logika és módszertan két forrása (a matematikai, hipotetikus-deduktív természettudomány, illetve a kettős könyvelés, azaz a hitelezés/beruházás és a papírpénz, a bankjegy logikái/metodikái) szintén csak a kapitalizmusban buzoghatott föl igazán.

Másodszor: a tizenkilencedik század utolsó harmadában a szocialista munkásmozgalom akkor intézett döntő kihívást a tőkés társadalomhoz, amikor a kapitalizmus rendszere se gazdaságilag, se politikailag nem volt még teljes (ez csak a huszonegyedik század közepére látszik kiépülhetni, ha minden „jól" megy). A kapitalizmus újdonsága – amelyet még ma se fognak föl sokan, bár a gazdaságtörténet, a politika- és jogelmélet szemszögéből ez evidencia – az, hogy az értéktöbbletet nem úgy vonják el a termelőktől, ahogy korábban, azaz fizikai és jogi kényszerrel (ennek különösen brutális példája a kései, ún. „második" jobbágyság, amelyről az olvasónak talán még vannak halvány középiskolai emlékei), hanem „a piacon", ahol a termelő önkéntes, jogilag egyenlő felek által kötött szerződés alapján bocsátja áruba munkaidejét („munkaerejét"). Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosa fizet (munkabért) a termelőnek, a kapitalizmust megelőző gazdasági rendszerekben a termelő még formálisan is fizet a tulajdonosnak (különféle adókat és járulékokat, pénzben és természetben), sőt: ingyen munkára (robot, corvée) is kötelezhető, „röghöz köthető" és í. t. A korábbi rendszerekben a termelő többnyire jogilag és politikailag is a tulajdonos („birtokos") alárendeltje (úriszék, a nem nemesek jogfosztottsága stb.).¹

A kapitalizmusban ez nem így van, a piaci/szerződéses viszonyok korolláriuma a jogegyenlőség. (Azért tegyük hozzá, hogy Marion von Osten a svájci szövetségi statisztikai hivatal adatai alapján leírja: a világ egyik leggazdagabb országában 2004-ben 6,9 milliárd ledolgozott munkaórára, amelyet megfizettek, 8 milliárd fizetetlen munkaóra esett, ez utóbbiakat háromnegyedrészt nők végezték, miközben a munkabérszektorban is tizennyolc százalékkal kerestek átlagban kevesebbet a nők.)

Ennek az elvontságnak persze komoly korlátokat szabott az állam és a tőkés elitek „rendi" jellegű összekovácsolódása – az udvartól a bankokig -, amellyel szemben a termelőeszköz- és más tőketulajdon nélküli személyek (egyszerűsítve: proletárok) mint elszigetelt magánszemélyek állottak szemben, ami tetemesen gyöngítette szerződéskötési, nyomásgyakorlási esélyeiket. A szocialista vagy szociáldemokrata munkásmozgalom (elsősorban szakszervezeti és pártmozgalom) megértette, hogy evvel szemben csak a proletárok rendi (korporatív) megszervezése, az ellenhatalom és az ellenkultúra kiépítése lehet hatékony. A kizsákmányoltak és elnyomottak korábban mindig a hegemón államkultúra törmelékeiből építkeztek (a munkáskultúra eredete is a nonkonformista vallási szekták kulturális alvilágában rejlik, ahogyan ezt E. P. Thompson klasszikus műveiből megismerhettük). A kontrahegemonikus politika és kultúra (hogy a mai kultúratudomány Gramscitól származó fogalmát használjam) a modern ipari proletariátus kizárólagos és precedens nélküli leleménye volt; először állította a vagyontalan termelők valamely osztálya, hogy az uralkodó osztály és az állam legitimációs ideológiája hamis (nem pedig azt, hogy a helyes legitimációs ideológiával a hatalmasok visszaélnek). Viszont szerinte igaz az, amit a munkásmozgalom „helyes tudománynak" plusz „kritikai elméletnek" tekintett. A jóléti állam kezdeti szerény kezdeményei a hegemón és a kontrahegemón „rend" kollektív kiegyezéséből származtak, s a jóléti állam addig állt fönn, ameddig az osztályharcot a „rendek" közötti rendezett küzdelem (konfliktus/kiegyezés) határozta meg: a „kollektív szerződés" kifejezés itt jelképi erejű.

„A tőke" és „a munka" közötti kiegyezést az állami újraelosztás közvetítette. Az újraelosztási hányad és az újraelosztás állami kiváltsága köré csoportosuló intézmények relatív súlya az elmúlt másfél évszázadban fluktuált – egyébként persze a beavatkozó nemzetállami kormányzatok belső ereje egyebekben is megnyilvánulhatott a védővámoktól a militarizmusig -, de azt senki nem gondolta (mert nem gondolhatta), hogy az árutermelés és a bérmunka társadalmát az újraelosztó (és másféle) állami beavatkozás a saját puszta létével megszünteti, hiszen mindenki láthatta, hogy nem szüntette meg. Az állami újraelosztás növekvő súlyát, költségvetési részarányát, intézményes fontosságát természetesen a szocialista munkásmozgalom kényszerítette ki, de mivel ez a proletariátus motivációs készletét a kapitalizmus irányába fordította és nagyban hozzájárult a kapitalizmus világsikeréhez, mindezt valamiért „antikapitalistának" nyilvánítani őrültség. (Ha előbb nem, ezt 1914 nyarán mindenki átélhette – s aki igazán átélte, Lenin és Rosa Luxemburg, ebből le is vonta a huszadik századra nézve vészterhes, mégis elkerülhetetlen és támadhatatlan következtetést.) A kapitalizmus védelmezőitől ma már ez – hiszen kontrahegemonikus vetélytárstól nem kell tartani – ügyes trükk, az antikapitalistáktól öncsalás.

Harmadszor: attól is eltekintve, hogy az állami beavatkozás (a gazdasági beavatkozás se) nem redukáható az újraelosztásra, az állam újraelosztó tevékenysége egyáltalán nem mindig egyenlősítő (egalitárius) tendenciájú, sőt. Már a Lassalle és Bismarck által megteremtett első, kezdetleges népjóléti rendszer is „rendi" jellegű volt, amennyiben a tőke+állam, illetve a „szociáldemokrácia", azaz az iparban dolgozó, aktív férfiak korporációja között jött létre, és a náluk szegényebbekre az együttműködés hatálya nem terjedt ki. Számos, rendkívül erős államkapitalista vonásokkal rendelkező rezsim (így pl. a Harmadik Birodalom nemzetiszocializmusa) csökkentette a dolgozók reálbérét, növelte a fölhalmozási hányadot, széttiporta a munkásmozgalmat, s az életszínvonal-növekedést csak közvetve, a fogyasztási szféra átalakításával érte el, ahol a tőke, a tőkés állam és a dolgozók konfliktusa depolitizálható volt.

Többen bizonyították, így kitűnő új könyvében Szalai Júlia (Nincs két ország…? Bp.: Osiris, 2007) is, hogy a hazai, rendszerváltás (1988/89) utáni népjóléti rendszerek „perverz" (azaz a kezdeti szándékkal ellentétes végeredményű) tevékenységet folytatnak, amennyiben a jóléti transzferek címzettje javarészt a középosztály, ezért a költségvetés igen jelentős újraelosztási hányada nem növeli az egyenlőséget, legföljebb a középosztály (polgárság) különféle csoportjai között változtatja meg az egyensúlyi viszonyokat.

Negyedszer: a kapitalizmus gazdaságtörténetében – egészen a huszadik század végéig – az állami beavatkozás túlsúlyával (de nem mindig az egyenlősítő újraelosztással), illetve a szabadpiaci/szabadkereskedelmi (laisser-faire) lazítással jellemezhető rezsimek többé-kevésbé ritmikusan váltakoztak, de a múlt század utolsó harmadáig az uralkodó trend az egyenlősítő, kohéziót-harmóniát előmozdító népjóléti intézkedések és intézményrendszerek terjedelmi szélesedése volt, emelkedő reálbér mellett a terebélyesedő és növekvő politikai fontosságú ingyenes vagy nagyon olcsó (többnyire önköltség alatti) közszolgáltatások uralma és mintaadó jellege. Mindez a „fordizmus" korszakában volt lehetséges (ez a terminus is Gramscitól származik), amelyre jellemző a férfilakosság teljes foglalkoztatottsága, viszonylag magas bérek, olcsó áruval szaturált fogyasztói piac, gyorsan elsajátítható futószalag-technika, magas munkaintenzitás, a fizetőképes fogyasztói kereslet serkentése, a tőke, az állam és a szakszervezetek összefogása a ciklikus válságok megelőzésére. (A fordizmus korában, amelyben a tőke nem elsősorban az abszolút, hanem a relatív értéktöbblet kisajtolására törekszik, először valósul meg teljes egészében az, amit Marx úgy nevezett: a munka a tőkének való „valóságos alávetettsége" [reelle Subsumtion], ott a technikai racionalitásba – a munka matematizálható egységekbe osztásával, taylorizmussal-fordizmussal, „bedórendszerrel", darabbérrel stb. – beépített elnyomás, időhasználati, azaz magát az életet leigázó logika a szerződéses viszonyokon messze túl vetette kényszer alá a proletárokat, és succubusként beépült még ellenállásuk formáiba is. Vö. Elmar Altvater: Das Ende des Kapitalismus wie wir ihn kennen, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2006, 56 skk & passim, vö. még az operaismo [Sergio Bologna, Mario Tronti, Antonio Negri, Paolo Virno és í. t.] pótolhatatlan fölismeréseiről: Steve Wright: Storming Heaven, London: Pluto, 152-195; ugyanez a posztfordizmus esetében: Immaterielle Arbeit und imperiale Souveränität, hg. Thomas Atzert, Jost Müller, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2004, kül. Paolo Virno és Antonella Corsani tanulmányai, Negri bérelméleti előadása [1978] Althusser szemináriumán [264-289].)

Az 1968-i vereség (s ne feledjük, ekkor a forradalom a jóléti, konformizáló, tömegtermelő-tömegesítő, újraelosztó-egyenlősítő, technokrata-államosító kapitalizmusváltozat ellen tört ki, amelyet az utóvédharcokat vívó gyönge mai baloldal szívesen visszaállítana) után beindult a „posztfordista" változat (informatika, a tőkejavak szabad áramlása [„liberalizáció"], az automatizálás-robotizálás második hulláma, „immateriális munka", a munkaerő flexibilizálása, a spekulációs tőke mint „húzóágazat", a termelői szaktudás leértékelődése, majd eltűnése, az egyenlőtlenségek nemzetköziesítése és etnicizálása/rasszosítása, permanens forradalom helyett permanens háború – és persze a száz év alatt megteremtett népjóléti szisztéma lebontása, Sozialabbau). Az 1968-i forradalomra következő ellenforradalom – igen intelligensen – nem restaurálta a sok szempontból tarthatatlan etatizmust és „rendileg" korlátozott egalitarizmust, hanem előre rúgtatott és változtatott a játékszabályokon. Első renden szétzúzta a szakszervezetek hatalmát és blokkolta a (Francia- és Olaszországban genealógiai/ideológiai okokból „kommunista pártnak" nevezett) szociáldemokrácia politikai befolyását. Az újraelosztó jóléti állam legutolsó európai kísérletét (1981, François Mitterrand) a tőkemenekülés, a frankra nehezedő nyomás hónapok alatt szétmángorolta, „az egyesült baloldal" 1982-re már föl is adta a játszmát.²

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden hibájával együtt a második világháború utáni keynes-i jóléti állam teremtette meg az eddig valaha ismert legnagyobb jólétet, biztonságot és a legszélesebb körű demokráciát a fejlett nyugati államokban (és a jóléti állam „keleti", azaz szovjet típusú változata is véget vetett a kelet-európai periféria évszázados nyomorának és egyenlőtlenségének a diktatúra fokozatos enyhülése mellett). A jóléti állam radikalizálását involváló tektonikus mozgások (1968-i forradalom Nyugaton, demokratikus kísérlet Prágában, nemzeti fölszabadító mozgalmak a „harmadik világban", az Egyesült Államok veresége Vietnamban, a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalom és a Moszkva-Peking konfliktus) eredményeképpen (illetve a munkásosztálynak tett kényszerű engedmények meg a technikai fejlődés miatt) csökkenő-süllyedő profitráta tette szükségessé a burzsoázia és a tőkés állam „piaci" ellenforradalmát, amely egyébként – a munkásmozgalom és a „szovjet tömb" mellett – szétzúzta a hagyományos burzsoáziát és a hagyományos tőkés államot is.

Hozzá kell tenni: mint az évgyűrűk, úgy mutatják az antikapitalista balosok elfogultságai szocialista fordulatuk időpontját, „keltezését": a kései „fordizmus" balosai (kb. 1975-ig) államellenesek, a „posztfordizmus" későbbi balosai piacellenesek. Ma némelyek már nehezen idézik föl, hogy az államellenesek is antikapitalisták. (A helyes megoldás: a kettő összekapcsolása.)

Rendszervakság

Mintegy százhetven, többnyire baloldali személy (szociáldemokraták, zöldek, kommunisták, antiglobalisták, szakszervezeti vezetők, jogvédők, NGO-aktivisták, néhány szélső- és ultrabalos, független társadalomkutatók, művészek, szakadtak, továbbá négy vagy öt szociális konzervatív; szomorúan jellegzetes, hogy őket a sajtó mindenütt „értelmiségieknek" nevezi, másfajta ember ugyebár nem létezvén) a Válaszúton c. fölhívásban szólították, szólítottuk föl a kormánypárti, elsősorban a szocialista képviselőket, hogy ne szavazzák meg december 17-én az egészségbiztosítási törvényt. Erre több mint száz liberális személyiség, köztük a szocpárthoz közel állók is – fényes névsor! – válaszol pár mondatban. A mondatok mindegyike kommentárt igényel. Az egyik elején arra szólítják föl az önbesorolása alapján balközép, ám voltaképpen jobbközép (neoliberális) kormány egészségügyi reformjai miatt aggodalmaskodó baloldaliakat, „[i]dézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű [!] berendezkedés…"

Ezt annál könnyebb fölidéznünk, mivel az idevágó szövegek egy részét magunk írtuk.

Másrészt ha megvizsgáljuk – az egyszerűség kedvéért – a szabadság és a jólét szemszögéből a tőkés rendszer „államibb" és „szabadpiacibb" változatait, különös eredményekre juthatunk. Szabadabb volt a „szabadpiaci" Chile Pinochet (ejtsd: pinosé, nem „pinocset", francia eredetű család) uralma idején, mint Franciaország az etatista Mitterrand korszakában? Nagyobb volt a jólét a „szabadpiaci" Jelcin, mint az etatista Brezsnyev és Putyin idején? A századfordulós cs. kir. Magyarországon kétségkívül nagy volt a szabályozatlan egyéni, gazdasági és sajtószabadság – együtt járt ez a demokratikus politikai részvétellel? (A férfilakosság 6,58 százalékának volt szavazati joga.) Az 1970-es évek etatista Magyarországán nagy volt a szociális biztonság, volt teljes foglalkoztatottság, egyre tágabb körű oktatás, növekvő fogyasztási színvonal – együttjárt ez a demokratikus politikai részvétellel? (Az összlakosság 0,00 százalékának volt szavazati [választási] joga.) Az etatista, újraelosztó, egyenlősítő amerikai belpolitika éppúgy agresszív imperialista kül- és katonapolitikával járt együtt Kennedy/Johnson és Nixon korában, mint a „piacpárti" Reagan és ifj. Bush alatt.

Az „állam" démonizálása – az 1968-as nyugati forrástól eltekintve – részben a KGST-országokon belüli „reformkor" (új mechanizmus) ezópuszi nyelvéből származik. Amikor a cenzúrázott (és ön-) értelmiségiek „az állami túlszabályozást" és „a bürokráciát" szidták, a diktatúrára gondoltak. Amikor a „személyi kultuszt", „a törvénysértéseket", „a dogmatizmust", „a szektásságot", „a vonalasságot", „a lakkozást" stb. stb. kifogásolták, a szabadsághiányra, az önkényuralomra, „az irányított kultúrára", a rendszerszerű hazudozásra és kényszerű kultikus cselekményekre gondoltak. „Törvénysértések"-nek nevezni milliók rabszolgamunkáját a táborokban komikus lehetett volna, de persze akkor még mindenki tudta, hogyan kell ezeket a műszavakat magyarra fordítani. A kontextus vesztével talán majd akadnak olyanok, akik ennek nyomán azt képzelik, hogy Sztálin korában „törvénysértések" történtek, passz.

Ámde ha az új mechanizmus akkor ifjú kulcsemberei (emlékeznek Bereményi és Cseh Tamás dalára?), ma őszülő liberálisok azt gondolják, hogy az „államelvű" (?) berendezkedés valami különleges, vissza kellene emlékezniük arra, hogy minden kapitalizmus államelvű, jelesül a nemzetállam/jogállam elvén alapul, a termelőeszköz-tulajdonos és a termelő közötti fizikai kényszer (a tőkerendszer szerződéses-önkéntes jellege és a proletárnak a korábbi szubaltern, alsó néposztályokétól eltérő motivációs vagy indítékkaraktere miatt) kikapcsolásával föllazult a társadalmi-erkölcsi szerkezet, nem volt többé a szó hagyományos biopolitikai és kasztos/rendi értelmében vett „úr és szolga". Ekkor, a személyek közötti, „fölfelé tekintő", „úrtisztelő", „deferenciális" viszonyok enyhülésével, funkcionális behelyettesíthetőségük általánossá válásával, „az úrral" (mint az öröklött méltóság megszemélyesítőjével) szemben az állam erősödött meg, amelynek a funkcionáriusai nem személyes pozíciójuknak, hanem funkciójuknak, hivatásuknak köszönhetik – kizárólag hivatali-jogi természetű – előjogaikat és fönsőbbségüket. A kapitalizmus absztrakt természetének párhuzama az állam elvontsága: ez épp0úgy kiderül Max Weber, mint Fernand Braudel, Pierre Bourdieu és Michael Mann hatalmas műveiből – és ennek a viszonynak az erőszakos redukciója az uralmi viszonyra (tehát a tőkés viszonyok specifikumának föl nem ismerése) a legnagyobb hibája (és vonzereje) Michel Foucault írásainak.

Ha „az állam túlhatalmában", az etatizmusban az egyénre nehezedő intézményes/legitim kényszert kifogásoljuk (márpedig a mai liberálisok – szemben sokkal kifinomultabb tizenkilencedik századi elődeikkel – ezt teszik), akkor meg kell kérdezni, hogy vajon „az államtalanítás", „a piacosítás" és a „decentralizáció" csakugyan csökkenti-e ezt a kényszert. Amikor Deák, Eötvös, Trefort, Wlassics, Wekerle fölszámolta a magyar királyság teokratikus-államegyházi vonásait, s az államra bízta a népoktatást, az anyakönyvezést, megszüntette a felekezetek közötti jogi egyenlőtlenségeket stb., akkor csökkentette vagy növelte az egyes honpolgárokra (alattvalókra) nehezedő intézményes kényszert? Amikor szociáldemokrata vagy szocialista kormányok kerültek hatalomra – föltéve persze, hogy az alkotmányos viszonyokat adottnak vesszük, tehát pl. modern liberális demokráciában – vajon növekedett-e a dolgozók intézményes kényszernek való alávetettsége, ha a vállalatukat államosították? A piaci viszonyoknak való alávetettség nem intézményes kényszer? A „fékek és ellensúlyok" legtöbb szempontból üdvös rendszere korlátozza a hatalmi ágakat egymással szemben – de csökkenti a honpolgárokra (alattvalókra) súlyosodó államhatalom összmennyiségét (ha itt most az önkénytől és a visszaélésektől elvonatkoztatunk)? A független jegybank korlátozza a végrehajtó hatalom (ezen belül a pénzügyi kormányzat) hatáskörét, de megszűnik ezáltal a monetáris (és közvetve: a financiális) politikának az adófizető, megtakarító és befektető személyre vagy csoportra vonatkozó befolyása? (Arról nem szólva, hogy a monetáris és kamatpolitikára irányuló, „alulról fölfelé" ható, a parlamenten keresztül, közvetve gyakorolt demokratikus ellenbefolyás a jegybank, ma már gyakorlatilag az Európai Központi Bank függetlensége révén megszűnt. Növelte ez a „piacosító", „államtalanító", „decentralizáló", „hatalmi befolyást elvonó" rendszabály a politikai szabadságot? Nyilvánvaló, hogy nem.)

Arról nem is szólva, hogy a mai Kínai Népköztársaság, a mai Vietnami Szocialista Köztársaság példája gyönyörűen illusztrálja: a „piacosítás" magas foka nem föltétlenül jár együtt az „államtalanítás" magas fokával (ez nem zéró-summa játszma), arról a politikai hipotézisről nem is szólva, hogy a piac spontánul demokratizál, liberalizál, hiszen a politikai-rendőri elnyomás Kínában és Vietnamban alig csökkent.

Az se kétséges, hogy a dolgozók jóléte és a fogyasztók szuverenitása a legegyenletesebben a jóléti, újraelosztó, államosító, fogyasztásserkentő, magas, ám progresszív adókat kikényszerítő, „gazdaságélénkítő" (keynes-i) politika évtizedeiben emelkedett (a reálbér és az egy főre eső nemzeti össztermék az ipari társadalmakban csak 1955 és 1978 között gyarapodott folyamatosan, a nagyarányú infláció ellenére).

Ugyanakkor az is igaz, hogy az állami újraelosztás magas költségvetési részaránya egyáltalán nem garantálja az egyenlőség növekedését, még akkor se, ha csak a jövedelemegyenlőségre összpontosítunk (az intézményes és szociokulturális tényezőket az egyszerűség kedvéért elhanyagoljuk). Számtalan etatista berendezkedésben igen éles társadalmi egyenlőtlenségek maradtak fönn – csak a szociáldemokrata jóléti állam volt kifejezetten egalitáriusnak nevezhető (bár mondjuk a gaullista vagy a Karl Schiller/Ludwig Erhard-féle változat is egalitáriusabb volt, mint a mai ultrapiaci rezsimek bármelyike).

A jóléti állam – amely egyébként szerintem is a múlthoz tartozik – elleni ideológiai érvek legfontosabbika az antikommunista argumentum. Az állami újraelosztást, a közvetlen állami beruházást és fejlesztést, az állami gazdaságirányítást az 1989 utáni kelet-közép-európai gazdaságtörténeti, politikatudományi és publicisztikai irodalom a „szocializmussal", a „szocializmust" pedig a „totalitárius diktatúrával" azonosította. (Annak ellenére, hogy a jóléti állam a történelem nagyjából lezárt fejezete, mégis méltánytalan az, ahogyan a kelet-európai liberálisok voltaképpen szolgalelkűséggel és autoritarizmussal vádolják azokat a tömegeket, amelyek mernek rá emlékezni, hogy 1989 előtt a többségnek magasabb volt az életszínvonala, a reálbére, jobb volt a szociális biztonsága és szociális ellátottsága, mint ma. Arról nem is beszélve, hogy 1989 után nőtt az egyenlőtlenség, összeomlott a társadalmi igazságosság minden maradéka, ami a klasszikus liberalizmusnak is fontos volt, szemben mai utódaival vagy epigonjaival, arról nem is szólva, hogy a klasszikus szabadelvűség a független és a szuverén nemzeti-területi jogállam ideológiája volt, vö. François Perroux: Nemzeti függetlenség és kölcsönös gazdasági függőség, Bp.: KJK, 1972. Mindebből nem következik a nép diktatúra iránti előszeretete: ez rágalom.)

Evvel a problémával itt csak nagyon röviden foglalkozhatom – de tárgyam természete miatt ez nélkülözhetetlen.

A „totalitárius diktatúra" fogalma sok tekintetben érvényes és használható, és az így leírt rezsimeknek vannak (szörnyűséges) rokon vonásai, ám mindenkit meggondolásra kell hogy késztessen, hogy a kétféle (leninista, majd sztálinista, illetve náci-fasiszta) parancsuralom közötti konfliktus miért borította lángba Európát, arról nem szólva, hogy miért volt a nácik önértelmezésében középponti helyen az antikommunizmus, és miért volt a fasiszta fordulat az európai és a latin-amerikai („Estado Novo" Brazíliában stb.) politikában többnyire preventív, megelőző (ellen)forradalom a szocialista és kommunista mozgalmakkal szemben.

A „szocializmus" fogalmáról – tömören összefoglalva – a következőket kell tudni.³

Először: „szocializmusnak" lehet nevezni (wittgensteiniánus modorban) mindazt, amit valaha a magukat szocialistának képzelő, szocialistának nevező berendezkedések valaha műveltek – kb. ez az, amit a régiónkban elterjedt történetideológiák terjesztenek (érdekes módon az ebben egyetértő sztálinisták, valamint liberálisok-konzervatívok ezt egyaránt önigazolási célzattal teszik, habár ellenkező előjellel), ám ez (mint azonnal látni fogjuk) tévedésekhez vezet.

Másodszor: szemben a „kapitalizmussal", amely leíró, a „szocializmus" jobbára (noha nemcsak) normatív fogalom (azaz követelményeket fogalmaz meg valamely rendszerrel szemben, nem a rendszer puszta leírása – ez nem azonos az utópia képzetével). Helyes párhuzama lehet pl. „a szabadelvű-alkotmányos jogállam". Hiába jellemezte az 1936-i sztálini alkotmány a Szovjetuniót mint a legszélesebb körű alapjogi garanciák édenkertjét, megvizsgálva a gyakorlatot (mindenekelőtt: jogilag ártatlanok tömeges bebörtönzését), bárki könnyen megállapíthatta, hogy a Szovjetunió nem jogállam. (A Harmadik Birodalom ilyesmit nem is állított magáról.) Bár a kortársak többsége ebben nem nagyon talált kivetnivalót hajdan, a jogállamiság korlátai a még nem demokratikus, ám liberális rendszerekben – az emberi és állampolgári jogokat a tizenkilencedik századi Egyesült Államokban nem terjesztették ki a feketékre, a brit, francia, holland, belga gyarmatbirodalmak nem ismerték el a színes gyarmati népek egyenjogúságát semmilyen tekintetben, nyugodtan gyilkolták őket halomra, az első világháború előtti szabadelvű Magyarországon a kifejezési szabadság és a politikai szervezkedés szabadsága nem terjedt ki a másokéval egyenlő mértékben a szocialista munkásságra, a nemzetiségekre és még ennyire sem a parasztmozgalmakra – följogosítják az utókort arra, hogy szkeptikus legyen a korábbi rendszerek liberális hitelét illetően. A „szocializmus" épp ilyen fogalom, a „kapitalizmus" nem. (1988/89-ben nem azt harsogtuk kórusban az utcán, hogy: „Kapitalizmust!", hanem azt, hogy: „Demokráciát!", s nem azért, mintha nem lettek volna közöttünk hívei a kapitalizmusnak, hanem azért, mert a követelések szükségképpen normatívak, a kapitalizmus fogalma pedig nem az. Megjegyzem, „a piac" fogalma, szemben a „kapitalizmus" fogalmával, amelynél jóval szűkebb terjedelmű, normatív természetű – olyannyira, hogy Polányi Károly köztudomásúlag utópiának nevezte -, hiszen föltételezi a szerződéses tranzakciókat előföltételező egyenlőséget és szabadságot. Éppen ennek a normatív magnak az elemzése volt – logikailag – Karl Marx kiindulópontja, akinek azt kellett megmutatnia a korai szocialistákkal szemben, hogy a [piaci] kapitalizmusban a kizsákmányolás nem az uralkodó osztályok erőszakának a következménye: éppen az az érdekes, hogy miként lehetséges kizsákmányolás és a tőkének való [formális és reális] alávetettség, ha nem a „státus", hanem a „szerződés" az uralkodó jogi és társadalmi formája a polgári [„civil"] társadalomban jellemző tranzakcióknak.) A „szocializmusnak" tehát vannak normatív ismérvei, kritériumai.

Harmadszor: ezek a kritériumok negatív értelemben legalábbis világosak. A szocializmus (vagy kommunizmus) kétségtelenül arra szolgál, hogy megszüntesse az árutermelést, a bérmunkát, az osztályokat, a pénzt, a társadalmi munkamegosztást, az államot és a patriarkális családot. A „szocialistának" nevezett rezsimek ezt nem tették (nem is tehették: nem gondolom, hogy a Lenin és Trockij vezette októberi forradalom vállalkozhatott volna a szocializmus normatív kritériumait kielégítő rendszer megteremtésére, ezt állítani vagy számonkérni csakugyan történetietlenség volna), ennyiben tehát azt kell mondanunk, hogy szocialista rendszer eddig még soha nem létezett, bár az egykor gigászi szocialista-kommunista mozgalmak újra és újra, elbukva és újjáéledve, többnyire őszintén törekedtek rá, hogy létezzék.

Negyedszer: sokan gondolták, hogy a szocializmus/kommunizmus lényege, hogy megszünteti a magántulajdont (illetve a piacot), és ezt megtette. Ezért sok mai kommunista (ez a sok persze nem sok) úgy véli, hogy az 1917 és 1989 közötti kommunista (bolsevik, szovjet típusú) kísérlet minden borzalom ellenére mégis magában hordozta az emberi emancipáció lehetőségét. Ez a tévedés a „magántulajdon" fogalmának a félreértéséből ered. Marxistáknak tudniuk kellene, hogy a „magántulajdon" a tőkés rendszerben azt jelenti, hogy a termelők el vannak választva a termelőeszközöktől, amelyek mások tulajdonában vannak, s a termelés csak az élőmunka és a termelőeszközök szintéziséből keletkezhet, s ezt úgy lehet elérni, hogy a munkások eladják munkaidejüket a termelőeszközök tulajdonosainak. Ebből a szemszögből közömbös (bár más perspektívából persze korántsem), hogy a termelőeszközök tulajdonosa, tehát az értéktöbblet elsajátítója – ha más, mint a termelő – magánszemély, részvénytársaság, befektetési alap, bankholding vagy maga az állam. A „szocialistának" vélt rendszerek, ha rájuk vetítjük a szocializmus/kommunizmus normatív kritériumait, államkapitalizmusnak bizonyulnak, amint ezt számos kritikai marxista kielemezte már 1918 óta, kiemelve, hogy a szocialista átmenet se (és állítólagos politikai formája, a legendás „proletárdiktatúra" se) nem lehetséges, ha nem maguk a munkások ellenőrzik (döntési, azaz tulajdonjoggal) a gazdasági egységek és a népgazdaság szintjén egyaránt a termelést, fogyasztást és újraelosztást, a beruházásokat beleértve. (Ez a kritika egyidős magával a bolsevizmussal.⁴

Ötödször: ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bolsevik forradalom által létrehozott rendszerek minden további nélkül „kapitalisták" voltak. A szovjet típusú államkapitalizmus – fönnállásának mintegy hetven esztendeje alatt – teljesen sajátságos rendszer volt, ráadásul rengeteget változott is, nem beszélve a különféle „szocialista országok" közötti tetemes különbségekről. A bolsevik forradalmak elsöpörték a régi uralkodó osztályokat, megteremtették a modernség és a racionalitás minden mástól (különösen a nyugati liberális kapitalizmustól, majd a fasizmustól) majdnem mindenben különböző modelljeit. A fölhalmozási puritanizmus kegyetlen spártai rendje (amely nagyjából 1956-ig, az SZKP XX. kongresszusának és a magyar forradalomnak az esztendejéig tartott), majd a rá következő, 1968-tól kezdve gyorsuló fogyasztói „olvadás" mellett (amely bizonyos piaci „mechanizmusok" részleges bevezetésével járt) egyaránt megmaradt a szovjet típusú társadalmak egalitarizmusa, eltéveszthetetlen plebejus karaktere és a fölvilágosodás örökségéből származó „modern/klasszicista" kultúrája (a tudomány és a magas művészet félreismerhetetlen kultuszával).⁵ A represszió, bár mindent áthatott, nem sajátlagos vonása „a létező szocialista" államkapitalizmusnak.

Külön fontos tulajdonsága lett ennek a rezsimnek, hogy mivel alapító aktusa – s ennek az alapvető jelentőségével (a nagy római történetírók nyomán) már Machiavelli is tökéletesen tisztában lehetett – forradalmi volt, emiatt eltorzított és meghamisított önlegitimációs ideológiájában is ott rejlett még a forradalmi (emancipatorikus) mag, amely időről időre lehetővé tette a szocializmus/kommunizmus normatív ismérveivel való szembesülést. Ez minden parancsuralmi struktúra és hipertrófiás erőszakszervezet (elsősorban a világtörténelemben páratlan méretű politikai titkosrendőrség) ellenére roppantul bonyodalmassá tette a szovjet típusú államkapitalista államok kormányzását. Így pl. a piaci reformokat szabadjára engedő vezetők (Kádár, Gomułka), akik vezetői pályájuk egy-egy pontján szembekerültek a munkásosztállyal, megkísérelték ugyanakkor megőrizni az állam „munkás"-jellegét: ilyen gondokkal a szociáldemokrata vezetőknek (bár világnézetileg ők is évtizedekig zavarban voltak) a gyakorlatban Nyugaton nem kellett megküzdeniük.

A „terv"és a „piac" amúgy valóságos ellentéte azonban mind a keleti tömbben, mind Nyugaton rendszeren belüli konfliktus volt, ami nem azonos a „szocializmus" és a „kapitalizmus" ellentétével, hiszen piaci „koordináció" állami tulajdon mellett is elképzelhető, és a jóléti állam és a „fogyasztói társadalom" letűnt korszakában a nyugati „demokratikus" kapitalizmusban is általános volt a népgazdasági tervezés.

Hatodszor: mára nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus túlélte a korábbról ismert szociokulturális jegyekkel körülírható burzsoáziát és proletariátust. Nemcsak a klasszikus ipari munkásság szóródott szét a posztfordista korszakban, hanem a menedzsmenttől elkülöníthető régi polgárság (nem pusztán a Bildungsbürgertum, „a művelt középosztály") is: miközben a kapitalizmus él és virul (már amennyire a folyamatos recesszió és depresszió körülményei között „virul"), „polgári társadalomnak" már nem merném nevezni. (A szovjet típusú, „létező" államkapitalizmusnak se volt polgári uralkodó osztálya, de ez nem vette elejét a kizsákmányolásnak.)

Az egészségbiztosítási törvény

A liberális személyiségeknek a Válaszúton c. baloldali dokumentumra írott válaszlevele arra céloz – helyesen, de ezt a baloldali tiltakozók se tagadták -, hogy az állami tulajdon és az állami szabályozás egyáltalán nem mozdítja elő föltétlenül az egyenlőséget. A jelenlegi magyarországi egészségügyi rendszer szélsőségesen egyenlőtlen, igazságtalan; és ez 1989 előtt se volt másként. Mivel a minőségi egészségügyi ellátás kínálata roppantul szűkös, ezért a keresleti oldalon elvadult verseny alakult ki, a szabályozatlan „második gazdaságra" jellemző anomáliákkal és kegyetlenséggel. Nem vonható kétségbe, hogy az orvostársadalom egy része – mint pl. az Éger István dr. vezette Nemzeti Paraszolvencia Szövetség – a jelenlegi szörnyű viszonyok konzerválásában vagy tovább rontásában érdekelt. De ez kisebbség. Abban nagyjából teljes az egyetértés, hogy az egészségügyi rendszer reformra szorul. Csak az a kérdés, hogy milyen reformra. A Válaszúton kibocsátóinak és aláíróinak az a véleményük, hogy a kormányzat és az országgyűlési többség által tervezett reform helytelen irányú, a pozitív megoldásról nem szól. Erre a nyílt levél formája nem alkalmas, ehhöz politikai szervezetre volna szükség, amely szakértőivel ellenprogramot állít össze, meggyőzi a közvéleményt és keresztülviszi a terveit. Ilyen politikai szervezet (pl. párt) ma Magyarországon nem létezik, ami gyöngeség (nálunk nincs szervezett baloldal), s így marad a kritika (a neoliberális törvény kritikája), amelyet – a föllelhető legkiválóbb „egészséggazdasági" szakemberekkel való konzultáció után, s ezért itt mondok köszönetet – többféleképpen lehet összefoglalni, ez csak az egyik lehetséges variáns. És egyben válasz a liberális közéleti személyiségek válaszlevelének arra a föltételezésére, hogy a Válaszúton kibocsátói megtévesztik magukat és a közvéleményt, amikor amiatt sopánkodnak, hogy a bevezetendő neoliberális egészségügyi reformok növelik az esélyek egyenlőtlenségét gazdagok és szegények között. (Az alábbiak kisebb részben egyenes idézetek a fölkérésemre írott szakvéleményekből, nagyobb részben rövid parafrázisok.)

Először: a nemzeti kockázatközösség (egészséges és beteg közötti transzfer) fölbomlik az egyes egészségügyi alapok által „lefedett" kockázati populációkra (ötszázezer-kétmillió ember lehet bennük). Az ún. fejkvóta a fölmerülő kockázatok egyharmadának mértékéig tudja kezelni a kockázati inhomogeneitásból eredő rizikót. A hollandiai példa nyomán nálunk is lesz kockázatkiegyenlítő alap, amely ezen utólagos korrekciót végez, ám erről még nem tudni, hogy milyen szolgáltatások tartoznak majd bele, s hogy ez mekkora terhet ró majd a reménybeli magánbefektetőkre.

Másodszor: a magyarországi betegek 2009. január 1-jétől elvesztik a szabad orvosválasztás jogát, amely eddig pótolta az egészségügyi fogyasztóvédelmet és minőségellenőrzést. Ezentúl evvel csak az élhet, aki ezt meg tudja fizetni. Ma az ország kistérségei között akár ötven százalékos különbség is lehet az egy főre eső egészségügyi közkiadások volumenében. Ott költenek kevesebbet egy-egy emberre, ahol rövidebb ideig élnek és betegebbek az emberek. Ezt a ma fönnálló igazságtalan helyzetet a törvény akár nyolc évre is konzerválhatja. Egy kiváló szakíró szerint „ennek analógiájára törvényben szentesíthetnék azt is, hogy a roma gyermekek után »az örökölt igénybevételi igazságtalanságok« alapján a jövő évtől felére csökkentik az oktatási normatívát"…

Harmadszor: az, amit technikai értelemben „szolidaritásnak" neveznek – azaz a gazdag és szegény közötti jövedelemtranszfer – a befizetésekből és kifizetésekből áll össze. A kormány reformtervei szerint a befizetési oldalon – a jövedelemarányos befizetések révén – megmarad a szolidaritás mozzanata, ámde az ellátásokat már nem az egészségi állapot függvényében fogják a páciensek igénybe venni, mert (a) az egészségügyi pénztárak rögzített bevételhez jutnak a fejkvótán keresztül; mivel a fejkvótát az állam kontrollálja, összegét nagyon nehéz növelni, ezért a befektetők csak úgy takaríthatnak meg tőkét, ha szűkítik a kiadásokat. (b) Az egészségügyi kiadások koncentrációja miatt – a honpolgárok tíz százaléka veszi igénybe a kiadások hatvan százalékát -, a kiadások csökkentése érdekében korlátozni fogják a leginkább rászorult betegek ellátáshoz való hozzáférését, mert így lehet a lehető legnagyobb megtakarítást realizálni. (c) Ha az állam ezt korlátozni próbálja, a páciensek vándorolni fognak az egészségügyi pénztárak között, de mindenütt hasonló problémákkal fognak találkozni, ezért (d) a pénztárak majd valamilyen rejtett vagy titkos diszkriminációs rendszabályt fogadnak el, belső listákat alkotnak stb. Mivel (e) a biztosítási csomag nincs pontosan meghatározva, ezt könnyű kiüresíteni: azt mondhatják majd, hogy bizonyos szolgáltatások nem „járnak" (vagy az adekvát terápiának csak olcsóbb, „lebutított" változata „jár"). Nincsenek olyan protokollok, amelyeket az orvosoknak kötelezően be kellene tartaniuk, illetve különbözőek – innen már ma is a magyarországi páciensek kiszolgáltatottsága, amely előreláthatólag csak fokozódhat a kormány reformtervei miatt.

Negyedszer: az egy személyre eső egészségügyi közkiadások hetven-nyolcvan százalékát életünk legutolsó esztendejében használjuk föl. Azt, hogy megkapjuk, „ami jár", csak az egészségügyi rendszer apparátusaitól független minőségellenőrzés biztosíthatná, de ilyen nincs. Most azonban érdekérvényesítésre minden eddiginél alkalmasabb felet engednek be az egészségügyi rendszerbe. Az orvosok és kórházak minden egyes beavatkozásukkal annak a biztosítónak a profitját fogják csökkenteni, amelytől a finanszírozásuk, túlélésük függ. Vajon a középkorú menedzser egészségügyi ellátásán fog-e takarékoskodni a biztosító – kérdezi egyik orvosgazdász levelezőm -, vagy a nyolcvanéves haldoklóén?

Az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének a törvényjavaslathoz fűzött kommentárja megállapítja, hogy (a) a kórházi struktúra átalakítása 25-50 milliárd forintos adósságot eredményezett, amelyet más forrásból kellett pótolnia az Egészségügyi Minisztériumnak, amely 28 milliárdot osztott szét igen gyorsan. A 2008-ra tervezett, az infláció mértékét alig meghaladó, tervezett kiadások az adósságállomány további emelkedéséhez fognak vezetni. A 2009 és 2011 közötti időszak tervezése nem számol növekménnyel, ez azt jelenti, hogy az új befektetők pénztárai a kórházi struktúrát fogják szűkíteni, csak így juthatnak megtakarításokhoz. (b) A kórházak finanszírozásából – így fogalmaz az Állami Számvevőszék szakembergárdája – száműzték a teljesítményelvet. Az ún. teljesítményvolumen-korlát (TVK) fölötti teljesítményt már nem fizeti ki az Országos Egészségpénztár (OEP) – emiatt a magasabb szintű ellátásokért az OEP kevesebbet fizet, mert míg a közkórházak a TVK túllépése ellen a beteg „magasabb szintre utalásával" védekeznek, az egyetemi klinikák, intézetek ezt nem tehetik meg, mert ugyanazért a teljesítménypontszámért ők kevesebb pénzt kapnak. Mindez – az ÁSZ szerint – a minőségi ellátás diszpreferálását jelenti, a versenyt korlátozza, a várólistákat növeli. A TVK megszüntetésére nincs remény, bár még módosíthatják.

Ha törvényt és a vizitdíjat stb. a népszavazások, tiltakozások, alkotmánybírósági eljárások hatására nem törlik el, 2008-ban a vizitdíj-bevétel 20,4 milliárd forinttal, a járulékbevételi többlet 36 milliárd forinttal javítja az államháztartási egyensúlyt.

(c) Ugyancsak az ÁSZ szerint a tervezett huszonkét területi, kötelező egészségbiztosítási pénztár (KEP) ugyan versenyeztetné a szolgáltatókat, de valódi versenyre csak a fővárosban és az egyetemi központokban lehet számítani. A huszonkét KEP működtetési költségei messze (föltehetőleg nagyságrendekkel) meghaladnák a maiakat, ennek csak a kapacitás szűkítése lehet az orvosszere. 2009-től pusztán az átalakítással járó költségek 20 milliárd forintra rúghatnak. (d) „A befektetők – írják az Állami Számvevőszék elemzői -, ha érdemi menedzsmentjogokat kapnak (érdemi menedzsmentjogok [működtetési jogok] biztosítása nélkül föltehetőleg nem lesznek befektetők), várhatóan befejezik a félbehagyott kórházi struktúraszűkítést. Ezt logikusan a szolgáltatókkal kötendő szerződések odaítélésében való döntésre is fölhasználnák, azaz a kapacitások további szűkítése érdekében a rossz minőségű szolgáltatókkal nem szerződnének, ami közvetetten számos kórház csődjét jelentené [s azt láttuk korábban, hol valószínűek ezek a csődök], s az ezt megelőzősen kialakuló súlyos veszteségek az önkormányzatok költségvetését terhelik majd." (e) 2007-ben a betegek terhei kb. ötven milliárd forinttal, azaz tizenöt százalékkal nőttek a gyógyszerek támogatási kulcsának csökkentése, számos gyógyszertámogatás megszüntetése, valamint a vizitdíj és a a kórházi napidíj bevezetése miatt. Az egészségügyi szolgáltatások keresletét máris korlátozták, csökkent az orvos-beteg találkozások száma, a TVK fölötti finanszírozás megszüntetése miatt – mint láttuk – általánossá váltak és egyre hosszabbodnak a várólisták.⁶

Föltétlenül meg kell itt említeni, hogy az egészségügy átalakításának közgazdasági problematikájáról, a magyarországi viták elmélet- és politikatörténetéről a legmélyebb és a legátfogóbb írás Sinkó Eszter tanulmánya: „Az egészségbiztosítási rendszer átalakításának menete", Magyarország politikai évkönyve, 2008 (sajtó alatt).

Attól tartok, hogy az aggályokra a kormányzatnak és támogatóinak nincsenek megnyugtató válaszaik. Ilyen válaszokat szorgos kereséssel sem találtunk.

Az egészségbiztosítási törvényt – amelynek a kéziratom lezárása után bekövetkezett, 2008. március 9-i népszavazásnak a kormánykoalíció szociális politikájára nézve lesújtó eredménye miatt igen rosszak a végrehajtási esélyei, ráadásul 2008 őszén a törvényt magát támadó újabb népszavazás van kilátásban – követte a miniszterelnök bejelentése, amely szerint a kormány enyhíti a fölső középosztály és a tőkés vállalkozások ún. bérterheit és más adóit meg járulékait, továbbá a szociális segélyezés föltételéül a segélyezett személyek munkavégzésre való hajlandóságát szabja meg, ezt a hajlandóságot az ún. „munkateszt" révén hatóságilag ellenőrzik, a munkanélkülieket „közmunkára" kötelezik. Az „inaktív" populáció kénytelen lesz a létminimum alatti munkabérért dolgozni, miközben elveszti segélyjogosultságát – de ha nem hajlandó erre a megalázó és kínos tevékenységre, akkor szintén elveszti a segélyjogosultságát. Mint a témáról szóló publicisztikai írásomban már kimondtam: ez előbb-utóbb a börtönbe kényszeríti az underclass és a prekariátus tagjait. Ezen fölül: a kormány azt a látszatot kelti evvel, hogy aki nem dolgozik, az „nem akar dolgozni" – evvel a váddal a roma lakosságot szokták illetni, tehát az intézkedésnek enyhén fajüldöző-fajgyűlölő szubtextusa van -, összhangban avval, ahogyan ezt az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elfogadtatták a közvéleménnyel (welfare helyett workfare): hangulatkeltés a feketék és a bevándorlók ellen. A baloldali (szociáldemokrata) politikai megoldás ebben az esetben a harmincöt órás munkahét bevezetése volna, amely azonnal tetemesen megnövelné a munkaerő-keresletet, illetve a garantált, munkavégzéstől független, „megélhetési alapjövedelem" (living wage, Grundeinkommen) létrehozása. Ez akadályozhatná meg a dologház logikájának érvényesülését, annak a tizennyolcadik század előtti állapotnak a botrányos helyreállítását, amely bünteti (és erkölcsileg kárhoztatja) a nyomort.

A szociális leépítés és az állam kakotópiája

Az „utópia" szó arra a helyre utal, amely (még) sehol sincs, a „kakotópia" pedig arra, ahol minden csúf. Az államról „mint olyanról" Kelet-Európában forgalomban lévő, a klasszikus liberalizmus számára mellesleg ismeretlen közhelyek, amelyek még a libertárius-neokonzervatív érvelés 1980/90-es évekbeli barokk korszakának eszelős túlzásait is „túllicitálják" – ezekre sajnos magam is fogékony voltam akkoriban egy ideig – megtöltik a kelet-közép-európai sajtót. Kivesézésükre itt most nincs terem, de nyilvánvaló, hogy eszmetörténeti és társaslélektani eredetük a szovjet típusú rendszer diktatorikus államberendezkedésének mitologikus emlékanyagában rejlik. Ámde minden „polgári" antietatizmus, államellenesség kétélű. Mindig államtalanítást követel azon a területen, ami „belül" van (vagy ami „belsőnek" látszik ideológiailag), lett légyen ez régebben „az államfönntartó elem", az uralkodó etnikum, a belső piac = nemzetállam, „a gazdaság" mint olyan (ami egyébként nem létezik, puszta világnézeti-optikai illúzió), később „a nyugati világ", „Európa" vagy bármi más. És mindig kemény, fegyveres államot követel ezen kívül: az irredenta/szeparatista nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) ellen, „a műveletlen tömeg" (főleg a parasztság) ellen, a „történelem nélküli népek" ellen (ezt a fogalmat még Friedrich Engels is használta), a gyarmati (vagy otthoni) színesbőrűek, a „fölforgatók", „hazátlan bitangok" (vaterlandslose Gesellen), azaz szocialisták, kommunisták, anarchisták (értsd: a proletárok) ellen, és í. t.

A mai Egyesült Államok is köztudomásúlag befelé államtalanít (bár ez a trend a vége felé közeledik), kifelé azonban védővámos/protekcionista; liberális és toleráns a városi fehér középosztály irányában, de rendőrállami az új bevándorlókkal szemben, militarista (vagy még rosszabb) a közel-keleti és ázsiai iszlám népekkel szemben. Eldönthetetlen a mai kelet-közép-európai publicisztika paneljai szerint, hogy akkor most az Egyesült Államok erős vagy gyönge, kicsiny vagy nagy állam-e. Elvégre oktatási és művelődési minisztériuma többnyire nincs, számtalan nálunk buzgón adminisztrált tevékenységi kört egyáltalán nem szabályoz („belül"), bár rendőri értelemben egyre többet.

Azt hiszem, egyszerű és időszerű példákkal tudom megvilágítani azt, hogy milyen ellentmondásosak az állammal szembeni előítéletek ma Magyarországon. A magyarországi közvélemény jobbik fele valóságos „lynch mob"-bá változott, amikor a budapesti Blaha Lujza téren késelő, nyilvánvalóan zavart elméjű, székelyföldi (romániai) roma koldusgyerek kizsuppolásáról és megbüntetéséről volt szó, milliók egyemberként rendőrért (börtönért, bitóért) kiáltottak. (Ebben egyesült a romákkal, a románokkal, az erdélyi magyarokkal és a hajléktalanokkal szembeni majdnem osztatlan, csaknem össznépi gyűlölet.)⁷ Ha úgy tetszik: állami beavatkozást sürgettek. Ezen mind a liberálisok, mind a független/alternatív baloldal hívei – szerintem joggal – megbotránkoztak.

Ám a liberálisok, a szociálliberálisok, a független baloldaliak stb. vajon nem állami beavatkozást sürgetnek, amikor az oktatási szegregáció (faji megkülönböztetés) megszüntetését követelik, amikor iskolai integrációt és a cigányság javára pozitív diszkriminációt javasolnak? (És én legalább egy katolikus szociálkonzervatívot ismerek, aki szintén ezt javasolja, legalábbis magánbeszélgetésben.) Több állam, több szabályozás – mindkét esetben. Több államot a cigányok ellen – illetve: több államot a cigányok megsegítésére. Több államot a nevelésért – vagy több államot a büntetésért. A baloldal (ezen nem a kormánypártokat értjük) több államot kér a szegények javára, a jobboldal (ezen viszont igen – az ellenzékkel együtt) több államot kér a középosztály érdekében. A különbség nem az állami beavatkozás mértéke vagy aránya, hanem az állami beavatkozás (ha tetszik, morális, vagyis az összes politikai szubjektumok [honpolgárok] egyenlőségét érintő) iránya tekintetében döntő.

Ez fogja eldönteni a dilemmát az egészségügyi reform és a készülő nyugdíjreform dolgában is. Én akkor fogok maradéktalanul hinni az egészségügyi reform elleni – örvendetesen széles körű – kiállás értékében, autentikusságában, ha ez következetesen kiterjed majd a Munka Törvénykönyvének készülő módosítása, a közszolgáltatások privatizálása (megszüntetése), a közalkalmazottak tömeges elbocsátása, az iskolabezárások, az oktatásban észlelhető faji elkülönítés elleni tiltakozásra is.

Alapvetően a „jóléti állam" fogalmához nem elég az állami beavatkozás magas részaránya a szociális-gazdasági tranzakciókban, ezt a fogalmat csak az egyenlősítő (nagyobb jövedelem-, státus-, „esély"-, hatalmi egyenlőségre törekvő) politika esetén elégíti ki, amelyet puszta kormánypolitikából a munkásmozgalom ellenhatalma tett (egy ideig) rendszerré (vö. A jóléti állam politikai gazdaságtana, szerk. Csaba Iván, Tóth István György, Bp.: Osiris, 1999 ⁸ ; vö. Ferge Zsuzsa akadémikus műveivel; a talán legmaradandóbb kritikai-elméleti tanulmány erről: Antonio Negri: „Keynes and the Capitalist Theory of the State" [1967], eredetileg [olaszul] in: Operai e stato, Milánó: Giangiacomo Feltrinelli, 1972, újabban: Michael Hardt, Antonio Negri: The Labor of Dionysus: A Critique of the State-Form, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 2003, 23-50).

Ebben az értelemben a „létező szocialista" államkapitalizmus rendszere a szociáldemokrata variáns mellett szintén jóléti államnak tekintendő, amelyben a valóságos munkásmozgalom nyomását „a párt" (a főhatalmat gyakorló ex- és/vagy álkommunista állampárt) fejti ki, nem mint mozgalom, nem mint „képviseleti" párt, hanem egyrészt mint korporáció („a negyedik rend" rendi foglalata), másrészt (itt Ernst Fraenkel kettősállam-elméletének osztályozását követem) mint a nyilvános jogrendszeren kívüli, diszkrecionális rendszabályokat foganatosító paraállam (Maßnahmenstaat). Arról, hogy evvel a korporatív-paraállami főhatalmi apparátussal miként versengett a többi közhatalmi és gazdasági struktúra, jó fölvilágosítást nyújt pl. a „szocialista" nagyvállalatok (többek között hatalmi) szerepéről szóló gazdaságszociológiai szakirodalom (Szalai Erzsébet, Lányi Kamilla) Magyarországon is.⁹ Mind a szociáldemokrata-etatista, mind a sztálini gyökerű („szovjet típusú") államkapitalista jóléti állam a fordizmus korszakának lezárultával (nagyjából az 1970-es években: amikor 1968 veresége után kiderült, hogy mind a szociáldemokrata, mind az „eurokommunista", mind a sztálinista pártok föladták az ellenhatalom [reformista] stratégiáját, és betagozódtak abba, ami a kapitalizmus akkor még többé-kevésbé eleven „rendi" szerkezetéből megmaradt, compromesso storico stb.) csődbe jutott. Nem véletlen, hogy egyszerre. Az ún. „piaci reformok" is nagyjából egyszerre indultak meg Kelet- és Nyugat-Európában. (Evvel összefüggésben mind a „keleti" tömbben, mind a „nyugati világban" 1955 és 1978 között emelkedett csak folyamatosan a reális bér, „reálbér".)

Kelet-Európában az állam – Friedrich Engels szerint: „az ideális össztőkés" – tulajdonosi szerepe okozott és okoz mindmáig értelmezési nehézségeket. Amennyiben (egészen elvontan) a kapitalizmust a termelés társadalmasultsága és az elsajátítás „magánjellege" közötti ellentét megtestesülésének fogjuk föl, akkor a „magántulajdon" látszólagos hiánya mintha arra utalna, hogy a „szovjet típusú" társadalmakban nem lehetett semmilyen kapitalizmus, államkapitalizmus se, hanem valami sui generis, különös rendszer. Ez a „tulajdon" fogalmának hamisan leegyszerűsített értelmezéséből fakad. A magántulajdon lényege a kapitalizmusban a termelők elkülönítése, elválasztása a termelőeszközöktől (ld. följebb), a termelőeszközök fölötti – a római jog szellemében meghatározott – korlátlan, abszolút rendelkezés („kontroll"). A fönnmaradt árutermelés, bérmunka, árucsere/pénzgazdaság (a költségvetési korlátok minden „puhasága" ellenére: ez csak viszonylagos különbség) következtében a magas újraelosztási hányadból következő masszív transzferek mindkét – számtalan vonatkozásban persze eltérő – rendszerben csökkentették a profitokat és lelassították a munkatermelékenység fejlődését.

A technikai változások (fordizmus: futószalag, darabbér, nagyüzem; posztfordizmus: számítógép, rövid lejáratú szerződéses munka, „deterritorializált", „területen kívülivé" tett, pl. otthoni munkavégzés; fordizmus: virtuálisan teljes foglalkoztatás; posztfordizmus: részmunkaidős, „rugalmas" foglalkoztatás, „élethossziglani tanulás", ami semmi mást nem jelent, mint hogy a hatóság előtt igazolni kell, hogy az utcára tett alkalmazott csakugyan munkát, alkalmazást keres, hajlandó magát úgymond „átképezni", tehát ez a terrorista osztályelnyomás [mint állandó fölügyelet] kiáltó példája, és í. t.), az eladósodás (és egyéb tényezők, pl. az olajválság, akkor még autark nemzetgazdaságok, nukleáris konfliktus a két tömb között) miatt a nemzetközi gazdasági rendszer (így a monetáris és hitelrendszer) borulékonnyá vált, nehézkes volt a „visszaosztott" értéktöbblet befektetése, ami lerövidítette a ciklusokat, és permanens válsággal (recesszióval) fenyegetett.

A félig-meddig államkapitalista „nyugati" jóléti államok tipikus esetei közül tanulságos Japán példája, ahol a patriarkális, gondoskodó vállalati struktúra élethossziglani foglalkoztatást és garantált szociális szolgáltatásokat biztosított valaha. Ma már az iskolát és főiskolát végzettek több mint ötven százaléka (!) nem talál állandó munkát („állást"), kénytelen részmunkaidős dolgozóként élni az állandóan foglalkoztatottak átlagbérének negyven (!) százalékáért, ezek a fiatalok kiesnek a társadalombiztosítási rendszerből és a Japánban a nagyvállalatoknál folyó tovább- és átképzési struktúrákból. Lakni kezdetleges lakókonténerekben laknak, vagy kénytelenek a szüleik nyakán élni nyugdíjas korukig. Németországban a hatmillió hivatalosan elismert, tényleges munkanélküli mellett tizenhárom millió „függő foglalkoztatott" (anhängig Beschäftigte) szociális védelem nélküli munkaviszonyban van (részmunkaidősök, „aligfoglalkoztatottak", „önálló szakmunkások", szerződéses és idénymunkások, kölcsönmunkások, mélyen a minimálbér alatt foglalkoztatottak [Ein-Euro-Jobber] és az ún. egyéni vállalkozók [Ich-AGs]). Ámde a még mintegy tizenkilenc millió társadalombiztosítási járulékfizetésre kötelezett, „állással" rendelkező dolgozó helyzete is roppantul súlyos: 2003-ban 3,4 millió teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozó óránként 8,75 €-t keresett, ez a többi teljes munkaidőben foglalkoztatott átlagos órabérének a fele – ezek az új „dolgozó szegények" (the working poor). Mindez persze még súlyosabban érinti a nőket és a migránsokat (elsősorban a szolgáltatások: konyhai munka, takarítás, köztisztaság, call centers stb. területén) annak ellenére, hogy később bevezették a 7,50 €-s minimális bért, ez 2,4 millió dolgozó szegény helyzetét javította. A németországi szakszervezetek 670 olyan kollektív szerződést kötöttek meg a minimális bér emelése és a kutatás lezárásának dátuma közötti másfél évben, amelyben az órabér mélyen 7 € alatt volt. (Vö. Karl Heinz Roth: Der Zustand der Welt, Hamburg: VSA-Verlag, 2005, 43-45.) Ne feledjük ezt se: az Egyesült Államok már az 1980-as és 1990-es években „átstrukturálta" a gazdaságát, a tőke és a tőkés állam sikeres támadást intézett a meggyöngített szakszervezetek ellen, meghosszabbította a munkaidőket stagnáló bérek mellett: az ezredfordulóra az amerikai munkás a német munkásnál huszonöt százalékkal (!) hosszabb ideig dolgozott! Így volt képes az Egyesült Államok a Németországénál és Japánénál gyorsabb növekedésre: az USA gazdasága 1990-től 2000-ig 3,2%-kal nőtt, míg Japáné 1,3%-kal és Németországé 1,9%-kal. 2001-2002-ben az amerikai gazdaság 5,9%-kal nőtt, a németországi pedig 0,9%-kal. Ezt a relatív hátrányt kezdte ledolgozni a Schröder-Fischer kormány a reálbérek befagyasztásával, a nyugdíjcsökkentéssel, a vizitdíjjal, a prekär lakossági csoportok létszámnövekedésével, a munka „flexibilizálásával" (részmunkaidős nyomormunkára való kényszerítés a segélyjogosultság elvesztése mellett), a munkanélküliség egyidejű kiterjesztésével és kriminalizálásával, a keletnémetek, a kelet-európai vendégmunkások és a színes menekültek és bevándorlók elleni hangulatkeltéssel. Ez – mint láttuk – Magyarországra is átterjed most.

Mindehhöz tegyük hozzá az ILO (a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) legfrissebb adatait: ma a világon hárommilliárd dolgozót tartanak számon, ez az „aktív" korúaknak mindössze 61%-a; negyven százalékuk nő. 1997-ben 70,2 millió férfi volt munkanélküli és 94,6 millió nő, 2007-ben 81,6 millió munkanélküli férfi van és 108 millió munkanélküli nő. Félmilliárd dolgozó keres napi egy dollárnál kevesebbet, 1,3 milliárd dolgozó pedig napi két dollárnál kevesebbet. A fekete-afrikai dolgozók 85,4%-a tartozik ez utóbbi csoportba, a dél-ázsiai dolgozók (beleértve a „sikeres", a „dübörgő" Indiát) 80%-a, a délkelet-ázsiai dolgozók 50,3%-a (beleértve a „szárnyaló" Kínát, Vietnamot, Tajvant). (Összefoglalja: il manifesto, 2008. január 25.)¹⁰

A tőkejavak nemzetközi forgalmának liberalizációja – ami a globalizációnak nevezett jelenségkör lényege, s ami persze egybeesik a munkaerő cirkulációjának minden eddiginél brutálisabb állami szabályozásával… – javította a tőke profitabilitását, ám az ezért lepengetett szociális ár igen magas. (A keynes-i jóléti állam szabályozása – a mindeddig a történelemben páratlan fogyasztási színvonal, kényelem, technikai fejlődés, szociális biztonság, növekvő szabadidő és í. t. mellett – sikerrel próbálkozott az olyan ciklikus válságok megelőzésével, mint az amerikai jelzáloghitel-piac válsága és a minapi nemzetközi tőzsdekrach… A tőkepiaci liberalizáció mellett az ilyen krízisek rombolásának korlátozása a lehetetlennel határos, hiszen világvaluta nélkül – s az amerikai dollár már nem az – még a globális monetáris szabályozás se lehetséges.) Ugyancsak komoly problémákat jelent ez a polgári nemzetállamoknak, amelyeknek a szociális leépítés (Sozialabbau) miatt rég nem látott legitimációs és közbiztonsági gondjaik támadtak, s ahol a hagyományos hatalmi és érdekszférák megtartása egyre kevésbé látszik lehetségesnek. A számunkra legfontosabb kísérlet mindezek megoldására az Európai Unió átalakítása, amelynek a volt kelet-európai (szovjet) csatlósállamok jelentős szereplői. (Vö. Hannes Hofbauer: Osterweiterung, Bécs: Promedia Verlag, Brennpunkt Osteuropa, 2003, 2007, vö. még ehhöz: Dorothee Bohle: „The EU and Eastern Europe: Failing the Test as a Better World Power", Socialist Register 2005, London: Merlin, 2004, 301-312.)

A következőkben Guglielmo Carchedi leírását fogom követni (For Another Europe: A Class Analysis of European Economic Integration, London: Verso, 2001, sajnálattal mellőzve itt a könyv úttörő elméleti érdemeit; a nem egyensúlyi értékelméletről [Temporal Single System Interpretation] ld. www.iwgvt.org). Az ortodox (neoklasszikus, egyensúlyi) elmélet számára az EU lényegét az Európai Központi Bank, az Európai Beruházási Bank és a maastrichti szerződés árstabilitási törekvése jelenti. A cél: a tőkék, az áruk és a munkaerő szabad piaca. Ennek természetesen legföljebb a fele igaz, hiszen ha ez volna a cél, akkor az EU nem volna protekcionista kifelé, elsősorban a mezőgazdasági ágazatban, amivel mellesleg tönkreteszi a globális Délt (korábban: „harmadik világ"). De hát a „szabad piacnak" az Európai Unión belül sem mutatkozik egyensúlyi állapota, viszonyát a világpiaccal kontextusban kell látnunk, s ez a kontextus az euró, kereskedelmi kapcsolatok a külfölddel és az Európai Unió belső támogatásai, szubvenciói, transzferei, amellyel a kiváltságosok klubját alkotják meg. Ha az EU csakugyan szabadpiaci társulás lenne, akkor megszüntetné az agrártámogatásokat, beengedné a déli (főleg afrikai) mezőgazdaság termékeit a belső piacára, és a kamatlábat a dollárárfolyamot irányító kamathoz igazítaná, vagy még lejjebb engedné. Guglielmo Carchedi szerint az egyenlőtlen csere a piac normális állapota (az eltérő technikai fejlettségi szintek miatt), s ez nem a profitráta kiegyenlítődéséből származik, hiszen a profitráták nem egyenlítődnek ki (amint már Marx is tudta, az egyensúly kivétel). Az európai fölhalmozás fő forrása a különböző termelékenységű termelők közötti cseréből származó többletprofit. Az európai tőke titka a politikai befolyása tőkehiányos szegény országok fölött. Ezt szolgálja saját valutájának rákényszerítése másokra. Ebből hatalmas komparatív előnyök származnak. Európának ma is (vagy megint) gyarmati típusú gazdasági kapcsolatai vannak az afrikai, karibi és csendes-óceáni országokkal és sajátos kapcsolatai a kelet-európai új tagállamokkal. 1991 és 1996 között az EU élelmiszer-, ital- és dohányexportja Kelet-Európába 1,7 milliárd ecu-ról 4,7 milliárd ecu-ra nőtt, az importja alig változott (2,2, illetve 2,7 ecu). Így a félmilliárd ecu-s deficitről 2 milliárd ecu-s többletre változott a helyzet. A földolgozóipari termékek tekintetében a többlet a hatszorosára emelkedett, hárommilliárd ecu-ról 19,2 milliárd ecu-ra. Az eurozóna konvergenciája – a tagállamok erőteljesen divergáló fejlettsége és egyéb tulajdonságai ellenére – sikeresnek mondható, ám csak látszólag neoliberális jellegű: alapja újraelosztás, de regionális újraelosztás, nem osztályredisztribúció. A konvergenciakritériumok (mint azóta a saját bőrünkön is megtapasztalhattunk) az alacsonyabb termelékenységű, szegény országokat sújtják. Mi az előnye az Európai Uniónak az újonnan csatlakozott kelet-európai országokból a piacnagyobbítás kétséges előnyein kívül? Ezek az előnyök geopolitikaiak, stratégiaiak és katonaiak. Az Európai Unió a dollárövezettel – az Egyesült Államokkal – folytat éles konkurenciaharcot, és ebben eszköznek használja a kelet-európai új tagállamokat (nem csoda, hogy a lengyel- és magyarországi nacionalisták ennek a hátránynak a leküzdése végett az Egyesült Államokkal vagy Oroszországgal/Kínával próbálnak politikailag szövetkezni, ami aligha sikerülhet). (Vö. Alan Freeman bírálatával, Historical Materialism 1.4, 2006, 283-29.)

A kihalófélben lévő humanista nagypolgárság képviselőinek egyike, dr. Róna Péter nemzetközi hírű bankszakember, c. egyetemi tanár – írásait főleg a Népszava közli – azt tanácsolja a magyar kormánynak, hogy adja föl a nemzetgazdaságunk számára csak szenvedést okozó konvergenciakritériumok teljesítését célzó utópiáját, halassza el sine die az euró bevezetését, s inkább arra törekedjék, hogy a szakképzetlen magyarországi munkaerő számára alacsony bérű, főleg mezőgazdasági munkát szerezzen, ami egyedül felel meg az ország jelenlegi adottságainak (legsúlyosabb problémánk a szakképzett munkaerő hiánya – a schumpeteri „teremtő rombolás" ún. „rendszerváltó" típusának egyenes következménye -, az alulfoglalkoztatottság, illetve az evvel részben összefüggő demográfiai katasztrófa), továbbá fordítson minden nélkülözhető pénzt a szakképzés fölfuttatására, hogy ez a szituáció megváltozhassék. Politikai szemszögből persze ez utópia, hiszen az EU kérdéseiben a magyarországi parlamenti pártok – híveik és a közvélemény háta mögött – a legnagyobb egyetértésben, minden kritikai reflexió vagy akár némi töprengés nélkül teljesítik a brüsszeli parancsokat (vö. a két alkotmányos okirat vita nélküli ratifikálásával, ami az új hazai parlamentarizmus legnagyobb botránya 1990 óta – ehelyett a közvéleményt a képviselői költségtérítés tizennyolcadrangú kérdésével etetik).

A kérdés az, hogy a „szubaltern" osztályok és népek (nem csoda, hogy ez a kifejezés – amelyet ma főleg a „Post-Colonial Studies" használ, vö. Gayatri Chakravorty Spivak műveivel – szintén Gramscitól származik) mit tudnak tenni a posztfordista korszaktól rájuk rótt újfajta, roppantul veszélyes, mert etnicizált és szexualizált kizsákmányolási formák ellen?

Be kell ismernünk, hogy az, amit ma itt csinálunk – a végtelenül gyönge kelet-európai baloldalon -, az utóvédharc, a gyakorlatilag már megszűnt fordista jóléti állam maradék vívmányainak kétlelkű védelme. Nem az a baj, hogy erre a neoliberális szerzők rásütik kedvenc bélyegüket, a „kádárizmust" – ami az én esetemben, lássuk be, elég komikus -, s amivel azért nem kell törődni, mert ami itt „védelem", az csak azt védi ami Kádár János és Willy Brandt és Olof Palme jóléti államában közös volt (egyszóval nem a diktatúrát, a cenzúrát és a többit), hanem az itt a baj, hogy ennek a harcnak mind az elméleti, mind a politikai eszköztára jócskán elavult. Nem is az a gond, hogy ez az utóvédharc nem tudja kiküszöbölni a vereséget szenvedett jóléti állam különféle anomáliáit (mert ki tudná küszöbölni a jelenlegi hazai egészségügyi rendszer egyenlőtlenségét, igazságtalanságát, méltánytalanságát és észbontó drágaságát, s az emiatti tengernyi szenvedést – s mindezt kétségtelenül a bomladozó diktatúra „második gazdaságából" örököltük -, de hát ezt megtartani épelméjű ember nem akarhatja; ugyanakkor szemlátomást nem a privatizáció a jó megoldás; azt pedig elég részletesen bemutattam, hogy az államosítás nem szüntetheti meg a kapitalista karakterjegyeket, tehát a kapitalizmuson belüli államosításokhoz valódi szocialistának nincs miért gyöngéden viszonyulnia minden esetben).

Az a baj, hogy mindezt tudva mégis ilyen kezdetleges instrumentáriummal kell harcba szállnunk – amit olykor sajnos joggal gúnyol a liberális publicisztika -, mert az antikapitalista mozgalom itteni és mostani állapota semmi egyebet nem enged meg, és mert nincs idő várni, ameddig adekvátabb pengével lehet majd megvívni avval a „fölégetett föld"-politikával, amely tönkreteszi a magyar népet. S minden népet.

Egyébiránt vannak olyan szociáldemokrata reformelképzelések, amelyek a posztfordizmus és a „globalizáció" körülményei között, a „polgári társadalom" kereteit nem feszegetve próbálják az újraelosztás és a „piaci szocializmus" mérsékelt eszményeit újrafogalmazni. Az egyik, a talán legfontosabb akció a Real Utopias Project, amelynek élén a nagy amerikai szociológus, Erik Olin Wright áll. A tervekről eddig öt kötet jelent meg (Joshua Cohen, Joel Rogers, John Roemer, Samuel Bowles, Herbert Gintis, Philippe van Parijs é. m. szerkesztésében, London: Verso, 1995-2006). A legtöbb szerző a néhai „analitikus marxizmus" szétszóródott iskolájából származik. Az idevágó vitákat a Politics & Society, a Boston Review, a New Left Review közli, idetartozik Robin Blackburnnek a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos munkássága (Blackburn: Banking on Death or Investing in Life: The History and Future of Pensions, London: Verso, 2004) is (ebből kisebb szemelvényt publikált az Eszmélet).¹¹ Az egyik középponti kérdés itt a mindinkább a valóságos polgári politika színpadához közeledő „megélhetési alapbér" (living wage, Grundeinkommen), amely épp úgy elszakítaná a biológiai túlélés kérdését a foglalkoztatástól, ahogyan a posztfordista globális kapitalizmus (földrajzilag és szociálisan) elszakítja az értéktermelést a munkától, azaz a tőketulajdon nélküli személyek „beállításától" a termelési rendszerbe, megteremtve a munka szférájától nemzedékekre elszakított prekariátus (a précaire, prekär kifejezésből, a. m. „nincstelen", aki „alig van életben") pacifikálhatatlan, szocializálhatatlan és a legtöbb országban etnikailag „idegen", nomadizáló, jogfosztott és ezért zűrzavarosan lázadó, millenarisztikus, (gyakran, de nem mindig) vallási ideológiák martalékává váló tömegeit, amelyek éles konfliktusban állnak a maradék proletariátussal. Mondani sem kell, hogy a megélhetési alapbér (vagy alapjövedelem) a polgári és szociáldemokrata kormányzati szakemberek, technokraták, „szociálpolitikusok" kezén a nyomor, a függőség és a lojalitás egybefüggő minimumát jelenti majd. (Erről Karl Reitter írt kitűnő tanulmányokat a grundrisse [így, kis g-vel] c. bécsi folyóiratban: www.grundrisse.net.)

A jog „a puszta élethez" (Giorgio Agamben¹²) szintetizálja, kibékíti, egybefoglalja a „népjogokért" folytatott rousseau-i küzdelmet az 1968-i szörnyű vereség után kialakult biopolitikával (radikális feminizmus, mélyökológia, „queer" mozgalmak), ahogyan szintetizálódott a faji egyenlőségért folytatott harc a „posztkoloniális/szubaltern" küzdelmekkel (megdöbbentő, ahogyan a közép- és dél-amerikai őslakosok mozgalmai – a Chiapas tartományi [Mexikó] zapatistákon [EZLN] kívül fölhívnám a figyelmet Evo Morales bolíviai elnök MAS [Mozgalom a Szocializmusért, pontosabban: -hoz] aymara indián bázisú pártjának dokumentumaira – váratlanul rekonstruálták a tizenkilencedik századi demokratikus nacionalizmus univerzalizmusát: Fichte, Mazzini, Bakunyin, Dosztojevszkij). Mindezek természetesen nem változtathatják meg a kapitalizmus alapvető adottságait, de kétségtelenül méltó utódai a fordizmus korszaka szociáldemokráciájának, mellesleg gyakran ugyanavval a hamis tudattal: avval a meggyőződéssel, hogy meghaladják a tőkés rendszert, amikor végül is bévül maradnak rajta. Ez fölöttébb jellemző a nálunk durva egyszerűsítéssel „antiglobalistának" vagy csikorgó, magyartalan szóval „globalizációkritikusnak" nevezett új szociális mozgalmakra, amelyek egyébként kifulladóban vannak, s ezért elkeseredett, gyakran céltalan és színpadias „végvári csatákat" vívnak.

TGM és én

Ignotus Pál egyik zseniális esszéjében olvasom, hogy amikor valamelyik hírlapíró szerényen megjegyezte jákfai vitéz Gömbös Gyula vk. szds., m. kir. miniszterelnöknek, hogy: „kegyelmes uram, ellent méltóztattál mondani önmagadnak", akkor a nagy férfiú gyorsan föltalálta magát, s ezt a marhaságot válaszolta: „én több dimenzióban dolgozom". Hát sajnos én is „több dimenzióban" vagyok kénytelen dolgozni egyszerre, s erre elvtársaim, tanácstalan olvasóim és nagyszámú ellenségeim vagy az ismeretes (alaptalan, viszont jól meggyökeresedett) közhellyel reagálnak: „TGM folyton változtatja a nézeteit", vagy pedig pártütésre, színvallásra akarnak kényszeríteni. Hát jó.

Álláspontom nem bonyolult.

Én ellenfele vagyok a tőkés rendszernek (beleértve mai alakváltozatait), tehát nem pusztán a neoliberalizmusnak (ami egyébként kezd mítosszá változni), a globalizációnak (ami szintén), a szociális leépítésnek. Súlyos filozófiai fönntartásaim vannak a redisztributív egalitarizmussal szemben – ezek életem minden eddigi korszakában fönnállottak -, mert az a morális szemrehányás, amelyet az egyenlőséghit intéz a modern kapitalizmushoz, szerintem téves leírást ad az ellenfelének tekintett rendszerről, ezért „perverz" (a kitűzött céllal ellentétes) eredményeket ér el, ha politikává változik. Nem mintha az egyenlőség nem volna kívánatos állapot. De az. Mindannyiunknak meg kell küzdenünk Rousseau-val (akár Lévi-Strauss vagy Bourdieu vagy Foucault álnéven). Írtam korábban a marxistáknak arról a balsorsáról, hogy folyton visszahanyatlanak Rousseau-hoz, az egyenlőség eszményéhez és a civilizációkritikához. Nem csoda, hiszen Rousseau, ez a csak Platónhoz és Spinozához hasonlítható lángelme, a burzsoáziának és a polgári civilizációnak a kapitalizmus győzelme előtti kritikusa, nem kellett hogy fölvesse a kapitalizmus transzcendálásának (meghaladásának) kérdését még, és sokaknak úgy tetszik, ezt a kérdést nem lehet fölvetni már, mintha a sztálini univerzum megsemmisülése 1989-ben ennek a transzcenzusnak a megsemmisülése volna, amit én tagadok. (Kiteljesedett kapitalizmus mint valóságos világrendszer: ez a huszonegyedik század frankensteini alkotása lesz. Akkor jön el az egyetemesen félreértett Karl Marx ideje.) Fönntartásaim ellenére, ha – és ez megint Rousseau posztumusz győzelme – a szociális részvét, együttérzés szavára hallgatva cselekedni akarok, akkor az egyetlen ma, itt érthető keret „az osztó igazságosság" eszméje, amelyben őszintén szólva nem hiszek. Ámde ez itt nem filozófiai eszme, hanem a harcostársaimmal való közösség szimbóluma, a közös harc itt pedig a jelenkori kapitalizmus (a Kelet-Európában egészen rendkívülien szélsőséges rezsim) legkirívóbb aspektusai elleni reformista, rendszeren belüli küzdelem. Ezt pedig nem vagyok hajlandó filozófiai kételyek miatt föladni, s ezt az ellentmondást erkölcsi okokból nem vagyok hajlandó „megoldani".

Ugyanakkor óva kell intenem attól a módszertől, amellyel Hannah Arendt démonizálta, szintén Rousseau-t bírálva, az ún. „szociális kérdést". A hozzám hasonlóan „több dimenzióban dolgozó" Hannah Arendt minden vonzó intellektuális erénye ellenére (Németh László szavával) „a nagy hibbantók" közé tartozott. Mind a forradalom ideáltípusának, mind a totális diktatúráknak az elméletében Hannah Arendt a „szociális kérdésnek" (azaz a gazdasági és a politikai egyenlőség kérdésének) a fölvetését tartotta a modern despotizmus kútfejének, szemben „a jogok" és „a szuverenitás" visszakövetelésével, ami a whig értelmezés szerint az angolszász forradalmak sajátossága volt a francia (no és az orosz) forradalommal szemben, ami nyilvánvalóan nonszensz. (Tessék belelapozni Christopher Hill könyveibe az angol forradalomról.) Hannah Arendt a kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek neokonzervativizmusának vezérmotívumát zendítette meg, amikor – a merő államellenes dogmatizmusnál sokkal szubtilisabban – „a politikum" szuverenitását védelmezte „a társadalommal" szemben, tömegiszonyát, a liberális polgári jogállam ortodoxiájától bármiben eltérő elképzelések irracionálisnak bélyegzését, az 1848 utáni antidemokratikus szabadelvűség föltámasztását akkor még az antikommunista „önvédelemre" való hivatkozással, amiből mára csak a vulgáris platonista elitizmus maradt (vö. Étienne Balibar és Jacques Rancière nagyszerű könyveivel a tömegektől való félelemről és a demokrácia iránti gyűlöletről¹³ , amelyeket szeretettel ajánlok a magyar olvasónak).

Hannah Arendtet ritkán említik a neokonzervativizmus forrásai között, mert preferenciái egyébiránt demokratikusak és republikánusok voltak, ami a gazdaságtól és „a szociális kérdéstől" radikálisan elválasztott politikai részvételt és „az alapjogi forradalmat" illeti, amivel ihletőjévé válhatott számos őszinte demokrata neokonzervatív, antiegalitárius fordulatának. Ugyanakkor a neokonzervatív eszmeáramlat alapítói nem nagyon csináltak titkot abból, hogy bár helyeslik a törvény előtti egyenlőséget, nem kívánnak egyenlőséget a törvényhozásban, és előnyben részesítik az alkotmányos-alapjogi garanciákkal körülbástyázott, az egyéni jogok tekintetében liberális zsarnokságot a „zajos, követelő", az inkompetens honpolgárok egyetemének politikai túlhatalmához vezető demokráciával szemben (a Hitler elől elmenekült, antináci emigránsnak és liberálisnak tartott Ludwig von Mises, gondolom, I. Ferenc József hiányában pl. Seipel, Dollfuss, Salazar – sőt: Franco – mint second best apologétája és megbánás nélküli híve volt haláláig, vö. „The Intransigent Right: Michael Oakeshott, Leo Strauss, Carl Schmitt, Friedrich[-August] von Hayek", in: Perry Anderson: Spectrum, London: Verso, 2007, 1-28; különösen érdekesek fejtegetései Hobbes szerepéről). Ők következetesebbek voltak Hannah Arendtnál, mert tudták, hogy a demokrácia és a republikánus politikai-részvételi egyenlőség elválaszthatatlan „a szociális kérdéstől" és a polgári „magánügyek" és „szubjektivitás" radikális megtámadásától. Ez az ára kapitalista körülmények között a következetesen egalitárius demokrácia érvényesítésének, és ez az a pont, ahol a liberálisok antidemokratikus (következményeikben: elitista) aggályai nem egészen értelmetlenek, s ezért tartom én az egyenlőségi stratégiákra redukált mai baloldali szociáldemokráciát (Die Linke, Rifondazione comunista, PCd'I, Partido dos travalhadores, latin-amerikai „szocializmus", antiglobalisták, szociálisfórum-mozgalmak és í. t.) a kisebbik rossznak, amelyért persze lankadatlanul harcolni kell a szenvedés enyhítése érdekében.

Hannah Arendt volt az egyik első reprezentánsa annak a „haladó" értelmiségnek, amely melegen pártolta a feketék „polgárjogi" mozgalmát – amely, hadd mondjak ki népszerűtlen igazságot, sehová se jutott volna az Egyesült Államok Kommunista Pártjának támogatása nélkül (vö. Herbert Aptheker munkásságával) – anélkül, hogy ennek a szociális dimenzióját valaha elismerte volna. Ez ma idegenszerűen csöng, de jellemző a legtöbb kelet-európai liberálisra, aki vállalja a pofonokat és rúgásokat a romák és a migránsok (vagy akár a nők és a melegek) egyenjogúsága védelmében, de teljességgel közönyös pl. a fehér vasúti munkások, proletár férfiak küzdelmei iránt. Ez őrültség, hiszen az emancipációs küzdelmek oszthatatlanok (a polgári társadalomban a szükségszerű formaelvük a jogegyenlőség), és szétszálazásuk csak az ellenforradalomnak segít.

Egyik tekintélyes és kitűnő bírálóm – önironikus terminológiai atavizmussal – álláspontomat „retrográdnak" nevezte. Van benne valami, mert a jóléti államnak a régi munkásosztály korporatív (rendi) ellenhatalmától kikényszerített újraelosztó és gondoskodó mechanizmusai még plauzibilis módon korszerűsített formáikban is elavultak, s mint mondtam, még fölújított és tatarozott védelmi stratégiáink is az utóvédharc – kétségtelenül kudarcra ítélt – körébe tartoznak. Vagyok annyira hatvannyolcas és vagyok annyira alapos Marx-olvasó, hogy e tekintetben (az állam „megváltó" szerepe tekintetében) világosan (és szkeptikusan) lássak, és tudjam, hogy itt én most a biztos vesztesekhez csatlakozom. De azt is tudom, hogy nincs választásom. Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy a honi liberalizmus szintén a fordizmus korába ragadt bele, és igazhitű államellenessége a fordista „fogyasztói társadalom" reduktív konformizmusa és represszív-autoritárius jellege ellen irányul, ami a libertárius, American Psycho (jobb esetben Monty Python) stílusú neokonzervativizmusnak és a technokrácia-menedzserizmus Manuel Castells-féle rák- és tükörmegfordításának a korában merő anakronizmus.

Az egalitárius és (régimódi szocdem) „osztályharcos" TGM jobb filozófiai lelkiismerete ellenére nem azonos velem. Nem tagadom meg, jól teszi, hogy próbál hazája szűkös körülményei között segíteni az elnyomottakon és a szenvedőkön, akkor is, ha sűrűn megjelenő prédikációi kissé naivak. TGM meghozza a magyar értelmiségitől elvárható legnagyobb áldozatot: megkockáztatja azt, hogy ne nézzék pokolian okosnak. Az általa szeretve gyűlölt Rousseau-hoz hasonlóan „a nép oldalán áll". Hát istenem.

Én azonban valójában marxista vagyok, ha tetszik: kommunista, sok gyötrődés és kínlódás árán, amiről ne essék több szó. Ha azt mondom, „kommunista", olvasóim elméjében olyan képzettársítások százait idézem föl, amelyek teljesen idegenek tőlem. A Komintern hagyományához – bár tanulok belőle – semmi közöm. A „marxizmus" is rossz szó, amint G. A. Cohen harminc éve megjelent klasszikus művében (Marx's Theory of History: A Defense, Oxford: Oxford University Press, 1978, számtalan utánnyomás) kifejtette: vallásokat (buddhizmus) szoktak alapítóikról elnevezni; ennek a vallásnak nem vagyok hívője. A „kommunista" még rosszabb, mert – akár a „szocialista" – a közösség kultuszát sugallja a polgári individualizmussal szemben (s ezáltal semmivel se jobb nála), nem beszélve a heroikus és tragikus kommunista világmozgalom felejthetetlen rémtetteiről. (Bár olvassuk Hegelt is: „…Korántsem akarnak ártatlanok lenni. Ellenkezőleg: hogy azt, amit tettek, valóban megtették, az a dicsőségük. Az ilyen hérószról nem lehetne rosszabbat mondani, mint azt, hogy ártatlanul cselekedett. A nagy jellemek becsülete az, hogy bűnösök.") De ha Félix Guattari (a Mille plateaux társszerzője¹⁴ ) és Antonio Negri húsz évvel ezelőtt megengedte magának (s az Empire előtti Negrit nagyon szeretem), hogy kommunistaságról beszéljen, én is megtehetem.

Ami leginkább elválaszt a szociáldemokrata (akár az igazi szociáldemokrata) hagyománytól, az a megengedhetetlen transzformáció, amelyet minden – Kautskyból vagy Leninből (ami világnézetileg egyremegy, ha politikatörténetileg persze nem is) kiinduló – szociáldemokrata vagy „etatista" bolsevik végrehajt a marxi elméleten: jelesül a kizsákmányolás, elidegenedés, eldologiasodás és társadalmi munkamegosztás körülményei között végzett munkának a kínból és gyötrelemből dicsőséggé és „értékteremtéssé" változtatása, amely mindig visszazuhan Lassalle demokratikus (fichteánus) szocializmusába („a munkás joga a munka teljes hozadékához") vagy a legjobb esetben a premarxista Gazdasági-filozófiai kéziratok (1844) naturalizmusába-humanizmusába, ez pedig politikailag utópia, filozófiailag pedig a liberális fogalmi apparátushoz („jogok") való visszakullogás. A szocializmus: küzdelem a munka ellen.

Az érték az, amit a kapitalizmus gazdasági és erkölcsfilozófiai értelemben „a termelési paradigma" középpontjába helyezett, s megadta evvel a huszadik századi filozófia alaphangját, amelyen még a rendszer ellenségei is megpróbáltak beszélni, s így – engedelmeskedve a kapitalista „második természet" szociális gravitációjának – tévedhetetlenül eljutottak Karl Marxtól Max Weberig, s onnan aztán bárhová. S az érték az, amit a kommunista szubverzió, bomlasztás szét fog zúzni. S így újra megkérdezi majd Kanttól, hogy hogyan lehet érvényes a szubjektivitás.

Ennyit magamról, mert már muszáj volt, de most nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy az egészségbiztosítási törvényt ne lehessen alkalmazni, hogy a nyugdíjrendszer ne kövesse az egészségügyet az idősek teljes kiszolgáltatottsága felé, hogy legyen garantált megélhetési alapjövedelem, hogy emeljék a minimális bért, hogy hosszabban folyósítsák a munkanélküli-segélyt, hogy megszüntessék az oktatásban a faji elkülönítést, hogy megtartsuk a világi államot, hogy rákényszerítsük az egymást követő rémséges kormányzatokat arra, hogy óvják azokat, akik nem tudnak beilleszkedni a munkahiány és a munkakényszer közös rendszerének tébolyába¹⁵, hogy a megbokrosodott liberalizmus romjain ne segítsük hatalomra a tekintély- és parancsuralom fanatikusait, hogy megvédjük népünk cselekvőképességét és államunk függetlenségét, a nemzeti szuverenitás keretében a népszuverenitást, hogy megszelídítsük, megjuhászítsuk a büntetésre és erőszakra kész hatalmat, hogy kiismerve a kapitalizmus furfangjait, csapjuk be a rendszert és kényszerítsük ravaszul némi humanizmusra, könyörületre, engedékenységre, nagylelkűségre, ha lehet.¹⁶ Nem tartom megalázó föladatnak, iparkodjunk rajta serényen, akkor is, ha a világszellem ellenünk dolgozik, s akkor is, ha azok, akiken a siker reménye nélkül segíteni szeretnénk, megtapsolják majd hóhérainkat.

Jegyzetek

¹ Vö. Ellen Meiksins Wood: The Origin of Capitalism: A Longer View, London: Verso, 2002.

² Az elkésett második „jóléti fordulat" (nagybankok, kulcsiparágak államosítása, radikális béremelés, szociálisbérlakás-építési program és í. t.) vékonyka, bürokratikus papirosjellegéről François Mitterrand is tudott. „Nos révolutions passent d'abord chez le notaire" – mondta. (Mitterrand: Ici et maintenant. Conversations avec Guy Claisse. Párizs: Fayard, 1980, 73.) A tartós stagnálás okairól az 1970-es évek után az általam ismert legmélyebb (bár persze intenzíven vitatott) tudományos elemzés: Robert Brenner: The Boom and the Bubble: The US in the World Economy, London: Verso, 2002. Brenner meggyőzően ábrázolja, hogyan hozta létre a profitráta süllyedése (amelyet a szociális és bérköltségek emelkedése okozott) a neoliberális politikát s evvel a tartós recessziót. Ennek a politikai következményeit – az Egyesült Államok birodalmi hegemóniáját – sokkal politikaibb módon látja Leo Panitch és Sam Gindin: „Global Capitalism and American Empire", Socialist Register 2004, London: Merlin, 2003, 1-42. Az ő véleményük szerint az Egyesült Államok alapvetően meghaladta a profitabilitási válságot. Evvel az állásponttal vitatkozik David Harvey a Socialist Register idézett számában, vö. még Harvey: The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2003, és még keményebben: Alex Callinicos: „Imperialism and Global Political Economy", International Socialism 108 (2005. október) 109-127. Az új imperializmus kérdéséről (bőséges irodalommal a jegyzetekben) ld. T. G. M.: „Isten hozta, Mr. Bush", Élet és Irodalom (melléklet), 2005. április 22., az ott ismertetett könyvek közül kiemelném Ellen Meiksins Wood művét: Empire of Capital, London: Verso, 2003. Az egész vitát természetesen Michael Hardt és Antonio Negri tomboló sikert aratott, híres opusza váltotta ki: Empire, Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2000 (számtalan újrakiadás kb. negyven nyelven).

³ A mai Magyarországon adottnak kell tekintenünk, hogy a baloldal története egyszerűen elveszett. A pár éve még közkeletű és köztudomású ismeretek elsüllyedtek. Erről néhány nemrégi – elrettentő – példa. A legfontosabb magyarországi tudományos könyvkiadó igazgatója és főrészvényese, a zsidókérdésről és a nemzeti ideológiákról szóló reprezentatív, széles körben tananyagként használt monográfiák szerzője tanulmányában (Gyurgyák János: „A kommunisták és a nemzeti kérdés", in: A párizsi toronyőr: Kende Péter 80. születésnapjára, s. a. r. Gábor György, Márton László é. m., h. n. [Bp.]: Pallas, 2007, 205-232) arra a teljesítményre képes, hogy minden tartalmi állító mondata egy-egy tárgyi tévedés. A népszerű eszmetörténész anélkül próbálja ezt a kérdést megoldani, hogy fogalma lenne Otto Bauer (autonómia), Rosa Luxemburg (dogmatikus internacionalizmus), Lenin (nemzeti önrendelkezés) koncepciójáról, amelyről évtizedekig folytak (és ma is folynak) a viták, hogy értené azt a törést, amely a kommunista világmozgalomban a „szocializmus" visszaszorulásával és az „antifasizmus/népfront" középpontba kerülésével történt (s amely egyenes következménye volt a „szocializmus egy országban" sztálini doktrínájának kanonizálásának), amelynek éppen olyan ékesszóló dokumentuma Lukács pamfletja, Az ész trónfosztása (ahol nem a kapitalizmus és a polgári filozófia az ellenség, hanem a fiktív „irracionalizmus", amely állítólag a nácizmushoz vezetett: merő képtelenség), mint az 1930-as (nálunk a kora ötvenes) évektől hivatalossá vált „népies" formakultúra a kommunista, pártos művészetben (soha annyi felező nyolcast!…) mindenütt; arról sincs fogalma, miért és hogyan küzdött Révai József egy életen át Szabó Ervin kísértetével, pedig erről olvashatók Lackó Miklós, Márkus László, Litván György – és mindannyiuknál pozitívabban – Hanák Péter írásai. Márkus László a Történelmi Szemle egyik régi számában a legkeményebben és a legvilágosabban fejti ki a szociáldemokrata történetfölfogás karakterét szemben a „kommunista" nacionalizmussal, amely utóbbit általánosságban Szűcs Jenő bírálta a legmagasabb színvonalon, romba döntve Mód Aladár és Király István sztálinista-nacionalista életművét. (Ezeknek a történettudósoknak egy része egyébként a szerző mestere volt. Mi történt hát?) Mindezek helyett a szokásos kommunistázó sajtóközhelyeket kapjuk a problémakör ma legelismertebb, ünnepelt tudorától. De nem kisebb tekintély a huszadikszázad-történet mestere, akadémikus, egy ideig rektor, a szocialista párt reformer alapítója se, aki – deklaráltan baloldali lapban – a szocialista alapeszmékről szóló vadonatúj cikkében mint utópiát (nem mint engedményt) említi az egalitarizmust, mintha Marx, Kautsky, Rosa Luxemburg, Lenin, Lukács, Gramsci, Althusser sohase élt volna, hogy csak a Magyarországon az 1970-es évekig már ismert (hiszen azóta ugyebár nem olvastunk semmit) szerzőket említsem (Ormos Mária: „Szocialista alapelvek", I, Egyenlítő, 2008/1, 2-11). A kitűnő akadémikus „Edvard" (helyesen: Eduard) Bernsteinról ír, Jean „Jaurez"-ről (helyesen: Jaurès), aztán meg összekeveri Augusto Turatit (1888-1955, újságíró, a fasizmus egyik alapítója, a Partito nazionale fascista országos titkára) Filippo Turatival (1857-1932, az olaszországi szocialista párt egyik leghíresebb vezetője, 1922-től haláláig párizsi száműzetésben, az antifasiszta összefogás egyik ihletője, a Lo stato delinquente [1882], a bűnözés társadalmi eredetéről szóló klasszikus, ma is kapható, első marxista munka szerzője): mindezt egyetlen lábjegyzetben. NEM MINDEGY! Ugyanebben a lapszámban a sokaktól csodált Kopátsy Sándor közgazdász a rá jellemző lendületes, izzó stílusban („Marx, a tudós, a próféta, a forradalmár", Egyenlítő, 2008/1, 21-26) az „evilági üdvözülésről" szóló lappáliákat tartja szükségesnek ismételgetni, amelyek kb. az 1890-es évekre avultak el véglegesen. Hiszen éppen Marx utópiahiányát szokták (teljes joggal) fölemlegetni – szemben a liberális és a republikánus (vagy Kant esetében mindkettő) szerződéselméletekkel – a mai napig, a Grundrisse és A tőke normatív-deontologikus és teleologikus-prediktív aspektusai teljességgel negatívak. Ebből a – liberális kritériumok szerint szembeszökő – gyöngeségből indult ki a „polgári" marxizmusbírálat osztrák klasszikusa, Ludwig von Mises Die Gemeinwirtschaft: Untersuchungen über den Sozialismus (Jena: Gustav Fischer, 1922) c. munkájában, amely másfél évtizeddel később angolul is megjelent J. Cahane fordításában (Socialism: An Economic and Sociological Analysis, London: Jonathan Cape, 1936), és amely megteremtette ennek a bírálatnak a standardját (s amelyre nagy hatással volt persze Böhm-Bawerk és Hilferding híres vitája Marxról), sem Sir Karl R. Popper, sem Leszek Kołakowski nem változtatott rajta semmit. Ludwig von Mises adottnak veszi a marxi elmélet khiliazmusát/millenarizmusát, pozitivizmusát, determinizmusát és állítólagos „haladáshitét", s ahol nem talál (mert nem találhat) utópiát, simán behelyettesíti a fichteánus-lassalleánus, a marxizmussal össze nem férő koncepcióval vagy Otto Neurath neopozitivista kalkulációs fantáziáival. (Vö. Socialism, Indianapolis: Liberty, 1981, 110-141, 186-195, 205-231, 249 skk, 355-397.) Félő volt, hogy a nyugati és déli Marx-reneszánsz szele átcsap Magyarországra is, és itt a hivatalos törtmat és tudszoc halvány emlékeire és az 1990-es évek sekélyesebb liberális marxizmuskritikáinak nem kevésbé halvány reminiszcenciáira „támaszkodva" annak a tannak a kritikátlan eltorzítása fog elterjedni a félig (vagy úgy se) értett divat szárnyán, amelynek külföldön az alapja olyan kritikai rekonstrukció, amely ezeket a félreértéseket (mint a sztálini korszak lidércnyomását) már bírálatra se nagyon tartja érdemesnek, kivéve a németországi-ausztriai értékkritikai iskola szakítását a „munkásmozgalmi marxizmus" téves alaptételével, amely a munkát mint természeti szükségletet glorifikálja ahelyett, hogy – Marx nyomán – a pokolra küldené. (Megjegyzem, másfél évtizednyi liberális hegemónia után a szabadelvűség alapeszméi szintén ismeretlenek Magyarországon.) Ahhoz, hogy milyen szinten van a Marx-értés Kelet-Európában, álljon itt Kornai János Széchenyi-nagydíjas akadémikusnak, a Harvard Egyetem tanárának, a közgazdasági Nobel-díj régi várományosának egy-két passzusa: „Bizonyos, hogy Marx nem szorgalmazta […] brutális, elnyomó, [totalitárius] leninista-sztálinista-maoista állam létrejöttét. Mindazonáltal elmondható, hogy a diktatúrát nem tekintette összeférhetetlennek a saját elgondolásával… Tulajdon. Marx gondolatai a következők. A kapitalista rendszerben a termelőtőke a kapitalisták tulajdonában van, ők irányítják a felhasználását. A kapitalista osztály kizsákmányolja a proletariátust; nem azért, mert tagjai kegyetlen emberek, hanem mert ők a tőke törvényes tulajdonosai. A világot meg kell változtatni, ideje kisajátítani a kisajátítókat. Ebből a gondolatmenetből következik, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban a köztulajdon mellett szállt síkra. […] Ugyanakkor Marx nem specifikálta, milyen legyen az út, amely oda vezet, hogy valamennyi termelőeszközt teljes mértékben az állam kezében centralizálnak, és nem tisztázta a köztulajdon intézményi formáit sem. […] A Kommunista Kiáltvány magasra értékelte a korai [?] kapitalizmus progresszív szerepét a társadalomnak a feudalizmus maradványaitól való megtisztításában. Ám az idő túlhaladt ezen a korszakon, és a kapitalisták a haladás akadályaivá váltak. Marx ebben a tekintetben nem tett különbséget nagy- és kiskapitalisták között, egyszerűen meg akart szabadulni a kapitalizmustól [valamely] termelékenyebb új rendszer érdekében. […] [Marxnak A tőkében] a tudományos érdeklődése arra összpontosult, hogy megértse, miként működik a piac. [!] …A piacban az anarchia látványos megnyilvánulását látta. Nem tanulmányozta gondosan a hatékonyság problémáját, hanem szinte ösztönösen arra a következtetésre jutott, hogy a piac működése pazarláshoz vezet." Kornai: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2007, 52-53. Ezek szerint A tőke szerzője sohasem élt.

⁴ A „szovjet típusú" államkapitalizmusra vonatkozó hatalmas irodalomra meg se próbálok itt hivatkozni, csak azt említem meg, hogy volt, aki fölismerte, hogy miért vezette félre Trockijt a kilencszázharmincas években az állami tulajdonnak mint a szocializmus kritériumának a téves fetisizálása (innen „az eltorzult munkásállam" abszurd képzete), hogyan vezette ez őt „a Szovjetunió minden áron való védelmének" öngyilkos jelszaváig, s hogyan ered mindez Trockij régi állásfoglalásából – a parasztkérdésben! Ld. Raya Dunayevskaya: Philosophy and Revolution: From Hegel to Sartre, and from Marx to Mao, New York: Dell Publishing, 1973, 123-150.

⁵ A fölhalmozási puritanizmus és az etatista tekintélyelvűség szélsőségesen aszkétikus, önföláldozó, körperfremd, átszellemült, fegyelmezett, a mártíromságot magától értetődőnek tekintő attitűdje általános volt az ellenzéki (többnyire fél- vagy illegális) kommunista mozgalmakban, erről igen meghatóan és ironikusan számol be a nagy társadalomtörténész, Raphael Samuel: The Lost World of British Communism, London: Verso, 2006, bár ezt ismertük már Doris Lessing The Golden Notebookjából (Nobel-díj!) és Edward Upward ismert trilógiájából, a magyar olvasó pedig A befejezetlen mondat, a Szemtől szembe, a Felelet (és A kiközösítő…) halhatatlan lapjairól. A régi kommunisták antialkoholisták voltak, sokan vegetariánusok, nemdohányzók, nagy túrázók, sziklamászók, sátorozók, hajnalban jéghideg vízzel mosdók, télen is nyitott ablak mellett alvók, az ajánlott irodalom vasszorgalmú tanulmányozói, minden szabadidejüket a mozgalom céljaira (lapterjesztés, pénz- és aláírásgyűjtés, fölvonulás, sztrájkőrség, Angliában a híres 400 km-es éhségmenetek az ezerkilencszázhúszas- harmincas években) fordítók. A dolog másik oldala persze a fanatizmus és könyörtelenség volt, tanű erre a kommunista Daily Worker (később és ma: Morning Star) újságírója, aki próbált 1956-ban őszintén és tényszerűen tudósítani a magyar forradalomról és az ellenforradalmi megtorlásról, ezért üldözőbe vették, megrágalmazták, kizárták a pártból (CPGB) és í. t. (vö. Peter Fryer: Hungarian Tragedy [1956, 1996], London: Index, é. n. [2006], Nagy Balázs előszavával).

⁶ Egy másik tanácsadóm (az idősebb generációhoz tartozó hírneves közgazdász) a következő tanulságos párhuzamot használja. Az egészségbiztosítás liberalizálásának egyetlen biztos következménye lesz, a magyar nép terheinek növekedése. Az egészségügyi ellátás munkaigényét nem befolyásolja, melyik biztosító fizeti a számlát. A terhek növekedésének mértéke csak azon múlik, hogy a biztosítók szerint mekkora a kockázattal arányos profit. Mire int a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás (kgfb) története? 2003-ban a lakosság 97 milliárd Ft kgfb-t fizetett be, hogy 79 milliárd Ft értékben megjavíttassa megrongálódott gépkocsiját. Erről így ír a Magyar Biztosítók Szövetségének évkönyve: „A kgfb–üzletágban a kárráfordítások jelentős mértékben, 20,1%-kal emelkedtek. Ennek eredményeként a kárhányad – az üzletág jövedelmezőségét tovább rontva – az előző évi [értsd: tavalyi] 78,5%-ról 81,5%-ra romlott." Nincs már nyoma a kgfb kötelező voltának alapját jelentő humanista elvnek, amely szerint azt kellett volna mondani: „kockázatközösségünk még több balesetet szenvedett tagjának tudtunk segédkezet nyújtani", hanem csak annak, hogy a kárráfordítások növekedése rontotta a jövedelmezőséget. Ebben az üzletágban a biztosító és a biztosított még ugyanazért szurkol: legyen kevesebb a baleset, hiszen ez javítja mind a biztosított életkörülményeit, mind a biztosító jövedelmezőségét. Az egészségbiztosításban viszont: ha a biztosított megbetegszik, kárráfordítás „történik" a biztosítónál, ráadásul ha a beteget meg is gyógyítják, akkor a bizonyos újabb megbetegedés az újabb kárráfordítás „veszedelmét vetíti előre". Ez a veszély különösen idősebb páciensek esetében „forog fönn", hiszen a még várható díjbefizetések összege jelentéktelen az egyre jelentősebb gyógyítási költségszükségletekhez képest. A jövedelmezés emeléséhez az járul hozzá a leghatékonyabban, ha a beteg meghal.

⁷ Erről kiváló és – indokoltan – indulatos cikket írt Artner Annamária: „Hogy nem sül ki a szemetek…!", Népszabadság, 2008. január 23. Artner szokásához híven a konkrét okokra összpontosít: „A 2006-2007-es Eurostat-statisztikák szerint Magyarországon a felső 20 százalék jövedelme öt és félszeresen (az [Európai]Unió átlagát jóval meghaladóan) múlja felül az alsó 20 százalékét, a szegénységi küszöb (a mediánjövedelem 60 százaléka) alatt élők aránya rohamosan emelkedik, jelenleg 30 százalék, amivel hazánk az élen áll az [Európai] Unióban. A háztarások kiadásai között az alkohol, a cigaretta és a narkotikumok arányát tekintve csak (a [»könnyű«] drogok fogyasztását legalizáló) Luxemburg előz meg [bennünket]. (A magyar[országi] arány 8,9 százalék, míg az [Európai] Unió átlaga 3,5 százalék. A [művelődést] és pihenést szolgáló kiadások részesedése viszont a családi büdzsében a harmadik legalacsonyabb az EU-ban. A halálokok között az idegrendszeri megbetegedések részesedése egyre nő, az öngyilkosság aránya az [Európai] Unióban Litvánia után nálunk a legnagyobb, az alkoholizmus súlya pedig csak két országban nagyobb. A szociális védelemre fordított összegek a GDP-hez viszonyítva messze elmaradnak az EU-átlagtól, egy főre, vásárlóerő-paritáson számítva pedig az alsó harmadban vagyunk. Becslések szerint legalább 25-30 ezer hajléktalan honfitársunk van, akiknek [a] fele a fővárosban tengődik. A 0-17 éves gyermekek 14 százaléka olyan háztartásban él, ahol senkinek sincs munkája, és ezt az arányt csak egyetlen ország múlja felül az [Európai] Unióban." Megjegyzendő, hogy az Artner (és február 16-án a gyermekszegénységről Ferge Zsuzsa) írását közlő Népszabadság internetes honlapján – www.nol.hu – körkérdésre válaszolva a legtöbben tíz éves korra szeretnék leszállíttatni a büntethetőség alsó korhatárát…

⁸ A jóléti állam problematikájáról az egyik legszellemesebb és mélyenszántóbb könyv: Albert O. Hirschman: Versengő nézetek a piaci társadalomról, ford. Fülöp Andrea, Bp.: Jószöveg Könyvműhely, 2000, 172 skk & passim.

⁹ Vö. Lányi Kamilla: Piacok, globalizáció, harmadik út, Bp.: Kopint-Datorg, 2007, kül. 104-146. Szalai Erzsébet többször foglalkozott a témával, legfrissebb összefoglalását, visszatekintve – az áthúzódó, tartós tényezők analízisével – ld. Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, h. n. [Bp.]: Aula, 2001, kül. 55-196. Vö. Szalai Erzsébet: Szereppróba, h. n. [Bp.]: Századvég, 2000, 66-130, 199-232.

¹⁰ Ignacio Ramonet adatai szerint a leggazdagabb és a legszegényebb országok nemzeti összterméke közötti arány 1816-ban 3:1 volt, 1950-ben 35:1, 1973-ban 44:1, 1992-ben 72:1, 2000-ben 86:1. Vagyis: 1950 és 1973 között a különbség növekedése 20,5%-os volt, 1973 és 2000 között 95%-os. (Joseph Stiglitz szerint 1998-ban 2 milliárd 801 millió ember élt napi dollárnál kisebb „jövedelemből". Ismerteti: Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma, Bp.: Napvilág, é. n. [2005], 53-54.

¹¹ A minimális utópia körvonalairól ld. Norman Geras: „Minimum Utopia: Ten Theses", Socialist Register 2000, London: Merlin, 1999, 41-52.

¹² Giorgio Agamben: Homo sacer: Il potere sovrano e la nuda vita, Torino: Einaudi, 2005 (angolul: Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life, ford. Daniel Heller-Roazen, Stanford CA: Stanford University Press, 1998). Vö. még: Agamben: Quel qui resta di Auschwitz, Milano: Bollati Boringhieri, 1996 (Remnants of Auschwitz: The Witness and the Archive, ford. D. Heller-Roazen, New York: Zone Books, 2002), Agamben: Il stato eccezione, Milano: Bollati Boringhieri, 1996 (The State of Exception, ford. Kevin Attel, Chicago/London: The University of Chicago Press, 2005).

¹³ Étienne Balibar: La Crainte des masses, Párizs: Galilée, 1997. Jacques Rancière: La Haine de la démocratie, Párizs: La Fabrique, 2005.

¹⁴ Gilles Deleuze, Félix Guattari: L'Anti-Oedipe (Capitalisme et schizophrénie 1), Párizs: Les Éditions de Minuit, 1972/73, Deleuze, Guattari: Mille plateaux (Capitalisme et schizophrénie 2), Párizs: Les Éditions de Minuit, 1980 (angolul: Anti-Oedipus, ford. Hurley, Seem, Lane, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1996 [8. kiadás], A Thousand Plateaus, ford. Massumi, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1987).

¹⁵ Vö. a tőkés „munkarendszer" elleni szellemes szöveggyűjteménnyel: Dead Men Working: Gebrauchsanweisungen zur Arbeits- und Sozialkritik in Zeiten kapitalistischen Amoklaufs, szerk. Ernst Lohoff, Norbert Trenkle é. m., Münster: Unrast-Verlag, 2004.

¹⁶ Az egyetlen „aktuális politikai" megjegyzés: a neoliberális politikával ma Kelet-Közép-Európában egyedül Robert Fico (Smer-SD) minden más szempontból borzalmas, sovén és antidemokratikus szlovákiai kormánya száll szembe sikeresen, megmutatván, hogy nagyobb baj nélkül restaurálni lehet a jóléti állam intézményrendszereinek és módszertanának egy részét, meg lehet állítani az életszínvonal zuhanását, föl lehet számolni a tizenkilenc százalékos „egykulcsos adót" (flat tax), el lehet törölni a vizitdíjat, meg lehet tartani a közszolgáltatások értékét. Ez nem sok, de elég az elsöprő népszerűséghez. (Vö. Hannes Hofbauer: „Die Rückkehr der Politik: Im Billiglohnland Slowakei gerät der Neoliberalismus zusehends in die Defensive", Junge Welt, 2008. január 23.) A többi kelet-közép-európai országban az olykor (egyre ritkábban) antikapitalista szókinccsel kísérletező nemzeti-jobboldali pártok – bár rátették a kezüket a szakszervezetek és az „új szociális mozgalmak" (jellegzetesen hibás magyar zsargonban: „civil szervezetek" [?]…) egy részére – ragaszkodnak a neoklasszikus közgazdaságtan, a monetarista doktrína és a liberalizációs-deregulációs-privatizációs krédó vastagjához. Természetesen a mára nyíltan neokonzervatívvá vált „szociáldemokrata" és (mint nálunk) „szocialista" pártok mindezt még agresszívabban képviselik, bár itt-ott ez-az mintha már változnék (pl. Csehországban, ahol jól jön a jelentős parlamenti és helyhatósági erővel rendelkező Cseh-Morvaországi Kommunista Párt, a meglehetősen radikális KSČM konkurenciája). A jelenlegi politikai fölállásban Magyarországon az életszínvonal- és életminőség-romlásnak egyszerűen nincs alternatívája. Átgondolatlan, átlátszó hatalmi törekvésektől majorizált és instrumentalizált kampányok ezen nem segítenek.