A cikk az információs és kommunikációs eszközök, valamint a szoftverek alkalmazásának valós életből vett gyakorlatias megközelítésével mutatja be, hogy az egyszerűnek tűnő technológia használata milyen mélyen érinti a mindennapi életet és magát a demokráciát.

„A demokrácia az első nyílt forráskódú alkalmazás." (Phil Windley)

Szoftverek és demokrácia? Mi köze van a szoftvereknek a demokráciához vagy a társadalmi jólét fogalmához? Jogosan merülhet fel a kérdés. Amint a következő cikkben bemutatásra kerül, sokkal több kapcsolat van közöttük, mint azt gondolnánk.

Az információs és kommunikációs technológiák (IKT) átformálták az egész társadalmat. Alkalmazásuk által addig elképzelhetetlen távolságok és lehetőségek nyíltak meg. Mindennapi életünket szinte észrevétlenül szövi át az informatikai megoldások használata. Az élet minden területén találkozhatunk a szoftverekkel, anélkül hogy ez tudatosulna. Informatikai megoldások üzemeltetik a kritikus infrastruktúrákat a gazdaságban; orvosi, egészségügyi készülékekben is találhatóak szoftverek; az érzékeny személyes adatainkat a kormányzatok szoftveres úton tárolják; a digitális örökségvédelem területén is ilyen úton tárolják az adatokat.

Napjaink információs társadalmaiban a biztonság és a bizalom is központi kérdéssé vált. Az információs eszközök és technológiák központi szerepet játszanak az országok infrastruktúrájának kialakításában és működtetésében, így ezek biztonsága kulcsfontosságú. A kormányzati szolgáltatásokkal vagy éppen az elektronikus szavazórendszerrel kapcsolatos állampolgári bizalom kiemelt jelentőséget kapott.

A modern társadalom és gazdaság nagymértékben kiszolgáltatottá vált az informatikának. Természetesen nem úgy, ahogy az a fantasy- és sci-fi filmek jövővízióiban történik, amikor a gépek átveszik az uralmat az emberektől. A hatás észrevétlen egészen addig, amíg minden a megszokott módon működik.

2003-ban több amerikai és kanadai nagyváros életét megbénította az Egyesült Államok és Kanada történetének legnagyobb áramszünete, amely közel 50 millió embert érintett. Olyan nagyvárosok maradtak áram nélkül, mint New York, Cleveland, a kanadai Toronto és Ottawa. A legtöbb város élete szinte teljesen megbénult. Nem közlekedtek a metrók, leállt a városi (tömeg)közlekedés, a felhőkarcolókban nem működtek a liftek, megbénultak a legnagyobb repülőterek, a jegykiadás, a csomagkezelő és egyéb rendszerek. A reptereken dízelüzemű generátorok biztosítottak áramot annak érdekében, hogy az érkező gépek még biztonságosan leszállhassanak. Leálltak a bankszolgáltatások, nem működtek a pénzfelvevő automaták, a szállodák szobafoglalási rendszere is megbénult. Több kórház és közintézmény, köztük börtönök is, áram nélkül maradtak.

Napjainkban a terrorfenyegetettség nemcsak magára a fizikai megsemmisítésre és támadásra szorítkozhat, hanem sokkal inkább a távolból, névtelenül, azonosítatlanul az infrastruktúra ellen végrehajtott támadásokra. Ebben az esetben is terrortámadásra gyanakodtak a hatóságok, azonban ezt hamar kizárták. (Annak ellenére, hogy az Al-Kaida magára vállalta az „elkövetést".)

Az üzemzavar kivizsgálására bizottságot állított fel az USA és Kanada kormánya. A bizottság megállapította, hogy sorozatos meghibásodások és hibák vezettek az áramszünethez. „Az üzemzavart előidéző egyéb tényezők között a jelentés a következőket sorolja fel: nem megfelelő kommunikáció, emberi tévedések, gépi meghibásodások, a személyzet nem megfelelő kiképzése, a számítógépes programok működési hibái, valamint az, hogy a bonyolult számítógépes szimulációs rendszerek teljesítményétől kezdve egészen az egyszerű fametszésig volt egy sor olyan fontos dolog, amire nem fordítottak kellő figyelmet."¹

A repülőgép-közlekedésipar is hatalmas függőségben van az informatikától; repülőterek forgalma bénulhat le egy „egyszerű" szoftveres hibától. 2005 augusztusában, miután több amerikai médiavállalatot is vírustámadás ért, New York, San Francisco, Miami, Los Angeles, Houston és Dallas repülőterein álltak le az informatikai rendszerek szintén vírustámadás miatt. Az üzemzavarok több órán keresztül tartottak, és közel fél nap múlva állt helyre a menetrend szerinti forgalom.² Néhány nappal az amerikai incidens után Nagy-Britanniában történt számítógépes üzemzavar. A brit üzemzavar jelentkezése után alig negyed órával a maastrichti Repülésirányító Központ (Air Traffic Control Centre) hasonló problémáról számolt be.³ 2007 augusztusában Los Angeles repülőterén okozott komoly fennakadásokat annak a számítógépes rendszernek a hibája, amelyet a 2001-es merényletek után bevezetett biztonsági program súlyos hibája okozott.

Mégis az informatika eddig legnagyobb sajtóvisszhangot kapott kérdésének bemutatásához visszanyúlva érzékeltethető legjobban a függőség. A századforduló közeledtével világszerte veszélybe került a kormányok, a cégek és más szervezetek működése. A veszélyt a 2000. év dátumváltási problémája okozta (amely úgy is ismert, mint a „2000. év problémája" vagy „Y2K"). A 2000. év problémája az információtechnológiai alapokon nyugvó, de az informatikai rendszereken messze túlmutató, elsősorban üzleti, gazdasági és jogi természetű összetett probléma volt. A probléma gyökerei a számítástechnika korai kezdetéhez nyúltak vissza, amikor a memória és a háttértárolók magas költsége miatt a dátumokat, hely- és költségtakarékosság miatt, a szükséges 8 helyi érték helyett csak 6 helyi értéken tárolták (DD-MM-YY a DD-MM-YYYY – D-nap, M-hónap, Y-év – helyett). A 2000. év esetében további nehézséget jelentett a szökőévszámítás, amely a 2000. év esetében a kivétel kivételét is tartalmazta. A szökőévszámítás a következő paraméterek alapján történik: egy év akkor szökőév, ha osztható 4-gyel, de 100-zal nem. Kivételt képeznek a 400-zal osztható évek, mivel ezek is szökőévek. Így például 1900 nem volt szökőév, ezzel szemben 2000 szökőév volt.

A 70-es évek elején meghonosodott programozói szokások és folyamatok azonban nem változtak azután sem, amikor már bőségesen rendelkezésre állt a memória, a tárolókapacitás, és alaposan megnőtt a feldolgozási sebesség. Sokszor felhasználták vagy továbbfejlesztették a már meglévő, két számjegyes évet kezelő kódot az újabb rendszerekben, és rengeteg régi, két számjegyes évet tartalmazó adatot vittek át az új rendszerekbe. Nem számítottak arra, hogy az alkalmazásokat 20-30 évig használni fogják, és hogy ezek a programok az ezredfordulóig működni fognak. Az anekdota szerint „1964-ben egy gyárban történt meg az alábbi eset. A teljes gyártás- és folyamatirányítási rendszer egy akkoriban nagynak számító, 16 kilobájt memória kapacitású, IBM 1401 típusú számítógépen futott. A gyár gyakornok beosztású programozójának első feladata az volt, hogy írjon programokat egy megrendelésszabályozási rendszerhez. A szabályozási rendszer adatmezőjében az év egyjegyű számként volt ábrázolva. A programozó gyakornok nagy ártatlanul megkereste a vezető elemzőt, hogy a dátum definícióját megbeszélje vele. »De mi történik, ha elérjük az 1970. évet?« – kérdezte. A vezető elemző erre tréfásan azt válaszolta, hogy személy szerint ő akkor is a legújabb divat szerint fog öltözködni, trapéznadrágban és vastag talpú cipőben fog járni. Arra, hogy most akkor tényleg mi lesz a szoftverrel 1970-ben, az elemző csak legyintett: »Addigra az egész rendszer elavul« – mondta. 1969-ben pedig a gyárnak egy teljes projektcsoportot kellett felállítania arra, hogy az összes, egy számjegyű mezővel rendelkező évszámot legalább két számjegyűvé alakítsa. Természetesen a gyakornok által fejlesztett megrendelésszabályozó programok is a konvertálandók között voltak."

Az informatika „rövid távú" gondolkodására jól világít rá Erik Kriss, Massachusetts állam közigazgatásért és pénzügyekért felelős miniszterének találó megjegyzése, miszerint „az egyik központi kérdés az, hogy miképp biztosítsuk a közadatok operációs rendszertől és alkalmazásoktól való függetlenségét hosszú időtávlatban. Az információs technológia területén a hosszú táv úgy 18 hónap, a kormányzatban ez körülbelül 300 évet jelent, tehát kissé különböző távlatban gondolkodunk."⁴

Amint arra elsőként a Y2K-probléma ráirányította a figyelmet, az alábbi területek érintettek nagymértékben az információtechnológia által: az ország elektromos hálózata, közműszolgáltatások, villamosenergia-rendszer, vízellátás és csatornázás, a légi és a földi közlekedésirányítási rendszerek, légi közlekedés: repülésirányítás, navigáció, menetrend és helyfoglalási rendszerek, géppark; közlekedés, szállítmányozás, fuvarozás, autók, élelmiszer-ellátás, telekommunikáció, a műholdas és a földi hírközlés, távközlés, hír- és információáramlás, helyi és a nemzetközi pénzügyi és bankszolgáltatások, pénzügyek, egészségügy, épületautomatizálási és üzemi rendszerek, honvédelem, államigazgatás.

A kérdés nyitott maradt: felesleges felhajtás volt az egész, vagy jól és időben oldották meg a problémákat a szakemberek? Arra mindenesetre ráirányította a figyelmet, hogy mennyire függ napjaink modern társadalma az informatikai megoldásoktól.

Az informatika és annak szoftveres területe koherens része lett életünknek, anélkül hogy a hagyományos „fizikai" világ törvényei minden esetben átültetődtek volna ebbe a környezetbe. Szoftvert lopni szinte bocsánatos „bűnnek" számít. És ez nem csak a fejlődő világ területén van így. Vagy gondoljunk bele éppen a felelősség kérdésébe. Míg a hardware esetén viszonylag egyszerű a helyzet (az utóbbi időben ez is változik), a szoftverek és szolgáltatások területén már egyáltalán nem az. A probléma jogi megközelítése szoftver esetén alapvető értelmezésbeli kérdéseket vet fel: a termékfelelősségre vonatkozó polgári jogi szabályok egyáltalán alkalmazhatók-e a szoftverre? Kit is lehet perelni valójában: a gyártót vagy a szállítót? S kit pereljen az, aki például OEM-szoftvert vásárolt, azaz a programot a géppel együtt „kényszerűségből" vette meg? Szoftverek esetében elég csak elolvasni az EULA-t (végfelhasználói szerződéseket).

Tegye a szívére a kezét a kedves olvasó: Hány ilyet olvasott el, mielőtt vagy mialatt szoftvert telepített?

Azt kell szem előtt tartani, hogy a szoftverek csak az eszközt jelentik valamely cél elérése érdekében. Szoftver nélkül a számítógépes hardver csupán élettelen „vas", amit élettel a szoftver tölt meg.

Szoftverháttér

Hogy ne legyünk fogalmak által megcsalatva, néhány magyarázat kívánkozik a használt kifejezésekhez. Jóllehet, a szoftverek története rövid időre tekint vissza, ezek közül a leghosszabb múlttal a nyílt forráskódú szoftverek rendelkeznek. A számítástechnika korai szakaszában a fejlesztés a szabad forráskódú szoftver modelljén alapult. Amikor az 1960-as években az IBM és más cégek eladták az első nagy teljesítményű kereskedelmi számítógépeiket, az ezekhez adott szoftvereket a felhasználók megoszthatták a többi felhasználóval, rendelkezésre állt a forráskód, ezáltal módosítani és javítani lehetett a programot. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek közepén megváltozott a helyzet: megszülettek a zárt (tulajdonosi) szoftverek, és hamarosan dominanciára tettek szert a szoftverpiacon, úgy, hogy azt sokan az egyetlen lehetséges modellként kezdték elismerni.

Ez a modell adott lehetőséget szoftvermonopóliumok kialakulására, amelyek nemcsak a végfelhasználókat, hanem a világ különböző kormányait is termékcsapdában tartják. (Amint az a későbbiekben bemutatásra kerül, ezt a függőséget egyre több kormány igyekszik csökkenteni.) A mai nyílt forráskódú mozgalom alapjait Richard Stallman, a MIT Lab (Institute of Technology) korábbi programozója teremtette meg, aki 1984-ben elindította a GNU (rekurzív mozaikszó: GNU Not UNIX, GNU nem UNIX) projektet, és 1985-ben megalakította a Szabad Szoftver Mozgalmat. Elsődleges célja egy szabadon felhasználható operációs rendszer kifejlesztése volt. A GNU GPL (General Public Licence [Általános Nyilvános Licenc] – Általános közreadási feltételek dokumentuma) célja nemcsak az volt, hogy az ezen licenc alatt fejlesztett GNU ingyenes maradjon, hanem hogy egyre több szabad szoftver fejlesztését mozdítsa elő.⁵ A világméretű nyílt fejlesztési modellt először a Debian Project valósította meg. A Debian-rendszer alkotói létrehozták a Debian Társadalmi Szerződést.⁶

Nyílt forráskódú szoftverek (open source software)

A szabad szoftveres mozgalmat az üzleti élet – túlzottan ideológiai alapú megközelítése miatt – fenntartásokkal kezelte, és nem ismerte el a modell működőképességét. Az angol „free" szó kétféle jelentése miatt a szabad szoftvereket sokszor nemcsak „szabadnak", hanem egyszersmind „ingyenesnek" is tekintették, és ezt sok esetben összekapcsolták a szellemi tulajdonjogok megsértésével. További téves felfogás volt, hogy az ingyenes vagy olcsóbb szoftver egyben rosszabb minőségű is. Miután a Netscape internetes böngésző programja egyre nagyobb piaci részesedést veszített a Microsoft böngészőjével szemben, 1998 februárjában a Netscape szokatlan lépésre szánta el magát: nyílttá tette a böngésző forráskódját. A Netscape-ügy⁷ kapcsán, azzal szoros összefüggésben alakult ki a „nyílt forráskód" definíciója, melyet a „Nyílt Forráskód Kezdeményezés" (Open Source Initiative) alkotott meg. A nyílt forráskódú mozgalom a szabad szoftverek alapjain fejlődött ki, de hívei elsősorban a technikai előnyöket (a zárt szoftverekhez képest magasabb szintű megbízhatóságot és magasabb biztonsági szintet) hangsúlyozzák, míg a „szabad szoftver" fogalom szószólói inkább a szabadság felől, morális szempontból határozzák meg törekvéseiket.

Az új kezdeményezés üzletbarát szemléletű marketing-megközelítést nyújtott a közösségi fejlesztésű szoftverekhez, amit már az üzleti döntéshozók is elfogadtak, és hajlandóak voltak fizetni is a régi-új típusú termékekért. A nyílt forráskód definíciójának marketingkampánya elérte célját, és sikeres üzleti vállalkozások alakultak a nyílt forráskódú szoftverek fejlesztésére.

Noha a Szabad Szoftver Mozgalom éppen amiatt nem fogadta el az új definíciót igazán, mivel az ideológiainak nevezett megközelítést, a felhasználók szabadságát hagyta ki a definícióból, a két megközelítés között egyik tábor képviselői sem látnak kibékíthetetlen ellentétet, azonban mindkét oldal a maga igazságát igyekszik hangsúlyozni. Stallman ezt úgy fogalmazta meg, hogy a két irányvonal két politikai párthoz hasonlítható – ugyanazon a szabad szoftveres fejlesztői közösségen belül. A „szabad szoftver" és a „nyílt forráskódú szoftver" elnevezéseket sokszor, helytelenül, szinonimaként kezelik.

A Sun Microsystem 2006-ban a GPL-licenc alapján nyílttá tette a Java⁸ forráskódját a fejlesztői közösségek számára. Ez a lépés a Netscape 1998. évi, mérföldkőnek számító lépéséhez hasonlítható, de azon túl is mutathat, hiszen ez az eddigi legnagyobb ilyen típusú „fegyvertény". Szintén a Sun volt az a cég, amely az általa megvásárolt StarOffice irodai programcsomag forráskódját kettős licencvédelem mellett nyílttá tette: ez azt jelenti, hogy StarOffice néven kereskedelmi szoftver is készül, míg a közösség által fejlesztett OpenOffice teljesen nyílt. Mindkét programcsomag fejlesztésének eredményei beépülnek a másik csomagba is. Az irodai programcsomagok körében a Microsoft Office versenytársává vált OpenOffice file-formátuma, az Open Document Format (ODF) ISO-szabvánnyá vált.

A nyílt szabványnak köszönhetően sok közigazgatási rendszer, illetve intézmény előnyben részesítette a nyílt formátumot, ami arra kényszerítette a Microsoftot, hogy egy kiegészítéssel alkalmassá tegye saját programcsomagját az általa használt zárt fájlformátum és a nyílt fájlformátum közötti konverzió elvégzésére.

Kevéssé köztudott az a tény, hogy az internet működésének és felhasználásának alapjait biztosító legtöbb program nyílt fejlesztői modell segítségével valósult meg. A legismertebb a töretlenül sikeres GNU/Linux.

Nyílt fejlesztői modell

A hackerkultúra és maga a hacker elnevezés is a számítástechnika fejlődésének korai szakaszából ered. A szó használata a Massachusetts Institute of Technology (MIT) számítástechnikai műhelyéhez vezethető vissza. Eredeti jelentése szerint olyan szakember, aki a saját területéhez alaposan ért, és akit a megismerés vágya késztet az előrehaladásra és a fejlődésre. Az úttörő programozók önmagukra vonatkoztatták. A hacker fogalma a számítástechnika kereskedelmivé válása és az internet térhódítása miatt a köznyelvben hatalmas jelentésbeli változáson ment keresztül: a hackereket napjainkban, helytelenül, a számítógépes bűnözőkkel azonosítják.

A nyílt forráskódú programok fejlesztése az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején kezdetben néhány, egymástól viszonylag elszigetelt csoportban zajlott. A USENET és az internet elterjedése segítette ezeknek a kezdeményezéseknek az összekapcsolódását és összefogását: egyre erősebb közösségek épültek ki, s végül sikerült ezeknek a csoportoknak a munkáját „egyesíteni". Így jöhettek létre a zárt szoftverek alternatívái az 1990-es évek végére. A programozók munkájának társadalmi vonatkozásaira több tanulmány is rámutatott, és a csoportkohézió, illetve a vezetői szerepek kutatása is hangsúlyt kapott.

A nyílt forráskódú, nyílt fejlesztői modell lényege abban áll, hogy az ilyen programok mindenki számára elérhetőek, aki internetkapcsolattal rendelkezik. Bárki letöltheti, tesztelheti és fejlesztheti a programokat, vagy erre irányuló javaslatokat küldhet be. A közösség tagjai segítik egymást, és megosztják a tapasztalataikat, ami tanulási folyamatot és tudástermelést indít el az egész közösségen belül.⁹ A fejlesztés eredményét az egész közösség élvezi, nem csak azok, akik közvetlenül részt vettek a munkában, s így közösségi tudásvagyon jön létre.

A szoftver és a politika világa

A világ legnagyobb szoftvervásárlói általában a kormányzatok, az államigazgatási szervezetek. A közszféra mint modell-felhasználó viselkedése nemcsak gazdasági hatást fejt ki a piac közvetítésével, hanem befolyásolja a társadalom egészének a magatartását is. A kormányzatok által beszerzett és használt szoftverek hatása a mindennapi élet szinte minden területét érinti: befolyásolja az állampolgárok közéletbe történő bevonását és abban való részvételét, a közszféra átláthatóságát, a nyílt kormányzást és a közérdekű adatokhoz való hozzáférést, csakúgy, mint a digitális archívumok létrehozásának kérdéskörét.

Az UNESCO megfogalmazása szerint: „A világ digitális örökségét a végleges eltűnés veszélye fenyegeti. Ehhez hozzájárul az azt tartalmazó hardware és software gyors elavulása, bizonytalanság a forrásokkal, felelősségekkel, a fenntartás és megőrzés módszereivel kapcsolatban, valamint a támogató jogi szabályozás hiánya. A hozzáállásbeli változások elmaradtak a technológiai változások mögött. A digitális fejlődés túl gyorsan, a kormányok és intézmények számára túl költséges módon ment végbe ahhoz, hogy a megfelelő időben lehessen megőrzési stratégiákat életbe léptetni. Az örökség gazdasági, társadalmi, szellemi és kulturális potenciálját – a jövő építőelemeit – érintő fenyegetéseket még mindig nem tudták teljesen megragadni."¹⁰

Világszerte sok kormány ismerte fel, hogy nemcsak gazdasági, hanem egyéb téren is kiszolgáltatott az amerikai szoftvermultiknak. Ennek folyományaként sok fejlett ország kormánya is a nyílt forráskódú szoftverek mellett tette le a voksát.

Az EU az elmúlt években több száz OSS-projektet indított el, saját nyílt forráskódú szoftvereket fejleszt, és az OSS-mozgalmat a lisszaboni célok egyik nagy segítőjeként aposztrofálja. A legsikeresebb európai OSS-projekt végrehajtására Spanyolország Extremadura tartományában került sor, amelyik az EU egyik legszegényebb térsége volt, de az OSS segítségével kitört, és négy egymást követő évben elnyerte „az EU leginnovatívabb tartománya" címet, a vele járó díjakkal együtt.

A Dél-afrikai Köztársaság kormánya volt az első országos kormányzat, amely hivatalosan is állást foglalt a nyílt forráskódú szoftverek használata mellett. Itt ezeket a költséghatékonyság szempontjából az egyedi (proprietary) szoftverek preferált alternatívájának tekintik a kormányzati és közszolgálati munkában. A dél-afrikai kormányzat szerint a nyílt forráskódú szoftverek előnyei nem merülnek ki a több milliárd randot kitevő megtakarításban. Fontos további szempont, hogy az OSS felhasználói nincsenek kiszolgáltatva egy konkrét, a szoftver forráskódját „tulajdonló" szoftvergyártónak, hogy az OSS alkalmazása segít az informatikai képzésben és végső soron hozzájárul a növekedéshez és a fejlődéshez.

Kína saját Linux-disztribúciót fejlesztett Red Flag Linux néven, és ezt a csomagot támogatja az iskolákban, a közintézményekben és a felhasználók otthoni számítógépein egyaránt. Ennek fő oka – az illegális szoftverhasználat visszaszorításán kívül, amire Kína a Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organization, WTO) való csatlakozása miatt kényszerült – elsődlegesen a Microsofttól való függetlenség megteremtése volt.

Peruban olyan törvényt fogadtak el, amely a közbeszerzések során biztosítja a nyílt forráskódú szoftverek beszerzésének esélyegyenlőségét. Brazília esetében a nyílt forráskód melletti döntés indokolása tisztán gazdasági jellegű volt, azonban a háttérben itt is a függőség megszüntetésére tett lépések érzékelhetők. Brazília lett az első olyan ország, ahol a közpénzekből finanszírozott szoftverfejlesztések eredményeit nyílt forráskódú licenc alapján kell kibocsátani.

A világ kormányzatainak állásfoglalása az OSS támogatását illetően – a fenti példák kivételével – korántsem egységes, illetve legtöbbször egyáltalán nem tisztázott, és ez kiváltképpen igaz az EU-ra.

A magyarországi helyzet kissé ambivalens a nyílt forráskóddal kapcsolatosan. Miközben egyfelől az figyelhető meg, hogy a kormányzat és képviselői nem utasítják el a szabad szoftveres megoldásokat – legalábbis elvi szinten -, másfelől ezen megoldások politikai támogatásáról nincs szó.

A Miniszterelnöki Hivatal Elektronikus Kormányzati Központja bejelentette, hogy meghosszabbították az együttműködést a Microsofttal. A megállapodás újabb három évre biztosítja a magyar kormány részvételét a Microsoft a Kormányzati Biztonsági Programjában. A program lényege, hogy meghatározott feltételek mellett a Microsoft elérhetővé teszi a nemzeti kormányok számára a Windows és a Microsoft más termékeinek forráskódját.¹¹

Fontos és az illegális szoftverhasználattal szorosan összefüggő kérdés továbbá az is, hogy a kormányzatok milyen formában biztosítják a kommunikációt és a közérdekű adatok elérhetőségét.¹² Sok felhasználó nem tudja vagy nem akarja megvásárolni a hagyományos kereskedelmi szoftvercsomagokat. Számukra a nyílt forráskódú szoftverek vonzó, technikailag és jogilag egyaránt elfogadható alternatívát biztosíthatnak, és ezek alkalmazása folytán a digitális megosztottság is inkább csökken, mint növekszik. Az esélyegyenlőséget ért sérelmet nehezményezte egy linuxos cég, amely bírósághoz fordult az APEH gyakorlatát illetően, mivel hivatalos megkeresésükre egyetlen hivatal sem válaszolt. A cégek kötelezettek az elektronikus adóbevallásra, de ennek a törvényi kötelezettségüknek csak úgy tudnak eleget tenni, ha Microsoft operációs rendszert használnak, mivel az adóbevallás elkészítéséhez szükséges szoftver más operációs módszerekre nem elérhető. Ugyanez a probléma jelentkezik a pályázatok esetében, ahol például az elszámolást szintén elektronikusan kell elkészíteni és benyújtani a pályáztató által készített szoftverrel, ami szintén csak Microsoft operációs rendszer alól használható.

Mindeközben az APEH megállapodást kötött a BSA-val (Business Software Alliance), melynek szövegét először nem is hozták nyilvánosságra. Civil szervezetek tiltakozásának hatására a szöveg ma már olvasható az APEH honlapján.¹³

A szoftverhasználattal kapcsolatban megállapítható, hogy a modell-felhasználóként viselkedő kormányzatok az oktatáson keresztül is befolyásolhatják a szoftverhasználati szokásokat. A kormányzat több megállapodást is kötött a Microsofttal (Campus, Tisztaszoftver Program), ami alapján az oktatási intézmények „ingyenesen" használhatják a Microsoft legújabb termékeit. Ingyen ebéd azonban nem létezik. Ez a végfelhasználók felé mutatott ingyenesség, a megállapodások keretében viszont a kormányzat súlyos összegeket fizetett a szoftverpiac egyik jelentős súllyal bíró szereplőjének. Kérdés, hogy a végfelhasználók, akik ezeknek a programcsomagoknak a használatával „szocializálódtak" az informatikával, a megállapodások lejárta után megvásárolják-e a jogokat, hogy továbbra is jogtisztán használhassák, vagy a programok további használata illegális lesz? A Campus-program másik apróbb szépséghibája, hogy a korábbi operációs rendszer jogtiszta változatával rendelkezni kell, mivel a program csak frissítést tartalmaz. A Tisztaszoftver Program keretében elérhetővé tett SUN StarOffice irodai programcsomagja, mely a Microsoft Office vetélytársa, nem tölthető le a többi program közül a honlapról.¹⁴

Mindeközben nemzetközi szinten az Open Document Format elfogadottsága nagymértékben nő, mivel szabványos, definiált formátumról lévén szó, az elkövetkező évtizedekben is elérhető lesz az így tárolt információ. (A legismertebb példák Massachusetts, Franciaország, Malajzia stb.)

A digitális szakadék kérdésköre

A tudásintenzív folyamatok és az információ értékének felértékelődésével egy időben a társadalmi rétegek között újabb törés következett be. Az információhoz „hozzáférők" és az információhoz „nem hozzáférők" csoportjaira szakadt a társadalom. Ez a törés az egyéb szempontból is hátrányosabb helyzetben lévő rétegeket érinti elsődlegesen. A „digitális szakadék" terminussal illetett társadalmi különbség kialakulásának, illetve mélyülésének megakadályozása az információs társadalom korában új kihívást jelent nemcsak a társadalom, hanem a kormányzatok számára is.

Az IKT-javak elterjedése és használata hatalmas potenciált rejt magában a mindennapi élet jobbá tételére, az egészségügy területétől kezdve az állampolgároknak a döntéshozatali mechanizmusokban való aktív részvételéig, és a megfelelő környezet biztosítása esetén az esélyegyenlőség megteremtésében is fontos szerepet játszhat. Az oktatás nagy hatást gyakorol egy ország gazdaságára, ezért a megfelelő környezet biztosítása szempontjából kulcsfontosságú a kormányzatok szerepe. A digitális írástudás széles körű megteremtésével a digitális szakadék csökkenthető, s ezáltal a munkaerőpiacon való elhelyezkedés is könnyebbé válhat.

Egy ismert kínai közmondás szerint: „Ha egy évre tervezel, vess magokat, ha tíz évre, ültess fát, ha száz évre, oktasd az embereket." Az oktatás kiemelt hangsúlyt kap a nemzetgazdaság területén. Egyrészt hatalmas piacként jelenik meg, másrészt pedig az oktatási rendszer teljesítménye nagymértékben meghatározza egy ország jövőbeli teljesítményét. Ez főként azokra az országokra érvényes, amelyek gazdaságilag nem engedhetik meg maguknak a „szellemitőke-importot". Magyarország esetében főként a „brain drain", az agyelszívás jelenthet reális veszélyt. Az oktatás területén a nyílt forráskódnak is van létjogosultsága, egyfelől azon szoftverek esetében, amelyeken az oktatás történik – természetesen nem kizárva azon kereskedelmi, zárt forráskódú termékek körét sem, amelyek ismeretére erős piaci igény mutatkozik, pl. integrált vállalati rendszerek -; másfelől a nyílt forráskód fejlesztési modellje által a végzett programozók sokkal jobban megértik egy-egy program működését, miáltal ők is sokkal jobb szakemberré válnak.

Az oktatás területén többnyire komoly megfontolás tárgyát képezi a hallgatóknak oktatott szoftverek beszerzése, ami jelentős költségekkel jár. Ez két problémát is felvet. Az oktatási intézménynek egyrészt rendelkeznie kell az oktatott szoftverrel, megfelelő mennyiségű licenccel ellátott gépre telepítve, másrészt ezeket a programokat a hallgatók önálló munkájához is biztosítania kell, vagy az intézmény által üzemeltetett gépteremben, vagy lehetővé téve a hallgatók számára a szoftver használatát otthoni gépükön is. Az általában amúgy is alulfinanszírozással küzdő oktatási intézmények számára a hagyományos szoftvertermékek esetében mindkét megoldás számottevő többletköltséget jelent. Sajnálatos módon az informatika és a számítástechnika oktatása nem magához az informatikai gondolkodás megteremtéséhez és a számítógép, valamint a számítástechnikai eszközök készségszintű használatának elsajátításához kapcsolódik, hanem elsődlegesen programcsomagok megtanítását jelenti.

Az innovációra, kutatásfejlesztésre gyakorolt hatás sokrétű a nyílt forráskódú programok esetében. Elsődlegesen a nyílt forráskód modelljének alkalmazása kulcsfontosságú. A tudástermelés és -megosztás területén sokkal hatékonyabb és gyorsabb eredmények érhetők el azáltal, hogy nem kell újra feltalálni a „spanyolviaszt" egyetlen kutatónak sem csak amiatt, mert a létrejött eredmények elzártan léteznek és nem elérhetőek. Az ezen modell alapján végzett fejlesztések hasznosulásának esélye nagyobb, mint a hagyományos értelemben vett kutatási-fejlesztési projektek eredményeié.

Civil szervezetek

Milyen szerepe lehet a civil szervezeteknek és a nyílt forráskódú szoftvereknek a mindennapi életet átszövő informatika világában, a hátrányos rétegek társadalomtól való további leszakadásának megakadályozásában, az informatikai írástudás megteremtésében és a digitális szakadék néven ismert jelenség csökkentésében?

Az a társadalom működik jól, ahol a négy fő „aktor"¹⁵ – kormányzat, tudomány, ipar és a civil szféra – együttműködése minden irányból kielégítő és kölcsönös, vagyis ahol ezek a tényezők folyamatos interakcióban állnak egymással. Amennyiben bármely két terület között kommunikációs vagy egyéb problémák keletkeznek, a rendszer kibillen egyensúlyi állapotából, és a működésben anomáliák keletkeznek.

A civil szférának jelentős szerepe van a szabad szoftverek használatának és elterjedésének szempontjából. A világ különböző országaiban eltérő erősségű a civil szféra, és más-más hagyományokkal rendelkezik. Ebből következően a civil szervezetek szerepköre és lehetőségei országonként változóak. A civil szerveződések és csoportosulások kulturális hagyománya Kanadában nagyon erős. A GOSLING (Getting Open Source Logic INto Governments) nevezetű civil szerveződés a nyílt forráskód gondolkodásmódjának bemutatására és átadására törekszik a kormányzati munkában. Két fő csoportjuk van jelenleg, a székhelyük Ottawa (az ország és a kormányzati munka fővárosa), illetve Toronto (az ország legnagyobb városa). Lobbitevékenységük kiterjed a kormányzat illetékes képviselőivel való kapcsolattartásra, tagjainak rendszeres találkozóin túl pedig szinte minden fontosabb rendezvényen képviseltetik magukat előadásokkal. A kanadai példánál a modell működése jól igazolható, miszerint a kormányzat is jelentős erőforrásokat fektet abba, hogy a társadalom jól működjön, és képviselőivel, valamint anyagi támogatásával közvetlenül részt vállal a civil szervezetek működtetésében.

Az emberi jogok területén fontos szerepet játszik az információ és a nyilvánosság. Az itt tevékenykedő civil szervezetek legértékesebb vagyontárgya az információ, ami szinte az egyetlen eszközük az emberi jogok megsértése elleni küzdelemben. A nemzetközi civil szervezeteknek az a céljuk, hogy az eseményekről összegyűjtött információkat – a közvéleményben való tudatosítás, a politikai nyomásgyakorlás és az igazságszolgáltatás érdekében – a média érdeklődésének középpontjába állítsák.

A sikeres érdekérvényesítés, a megfelelő információk összegyűjtése és felhasználása érdekében a civil szervezeteknek képesnek kell lenniük az igényeiknek megfelelő jelentések elektronikus formátumban történő előállítására, az adatállomány biztonságos tárolására és védelmére, valamint arra, hogy bármikor hatékonyan és biztonságosan hozzáférhessenek az így tárolt információkhoz.

Az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság (Association for the Advancement of Science) becslése szerint világszerte körülbelül tízezer olyan emberi jogi civil szervezet létezik, amely adatokat gyűjt ezen a területen. Ezek a szervezetek különféle módokon készítik el és tárolják feljegyzéseiket, melyeknek formai skálája a kézzel, illetve írógéppel írt jegyzetektől a számítógépes programokkal előállított dokumentumokig terjed. A sokszínűség azt eredményezi, hogy ezek a feljegyzések átláthatatlan és rendszertelen szerkezetben jelennek meg, ami nehézkessé vagy szinte lehetetlenné teszi az információk megosztását az egész emberi jogi szektorban. Ugyanakkor ezek a feljegyzések a biztonságos helyi tárolás nehézségei miatt hihetetlen módon sérülékenyek: ki vannak téve a megrongálódás vagy megsemmisülés, a szándékos rongálás vagy megsemmisítés és az elkobzás vagy az ellopás veszélyének egyaránt.

Az adatvesztésnek a felhasználói hibáktól kezdve a környezeti hatásokon át az adathordozó eltulajdonításáig vagy megsemmisítéséig nagyon sok oka lehetséges. A valós élet mindig produkál újabb és újabb meglepetéseket. Egy Sri Lankán működő nonprofit intézmény esetében például termeszek ették meg az emberi jogok megsértésére vonatkozóan hét évre visszamenőleg dokumentált iratanyagot, amit papíron tároltak. Gyakori eset a számítógépek eltulajdonítása. Az „információs páncélszekrény" ezeket a (környezeti) hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

Sok esetben megtörtént, hogy az összegyűjtött információk megsemmisültek, a feljegyzéseket elkobozták vagy elsikkasztották. Ezek az események megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik az információk valós bizonyítékként való felhasználását az ügyészség, a bíróság vagy a civil szervezetek számára, és megakadályozzák az elkövetők elszámoltatását.

Az emberi jogokkal foglalkozó szervezetek részéről egyre erősebb, sürgető igény fogalmazódott meg egy olyan eszköz iránt, melynek segítségével a fenti problémák kiküszöbölhetőek. Olyan eszközre volt szükség, amellyel az emberi jogok megsértéséről elkészített jelentések összegyűjthetők, rendszerezhetők és biztonságosan tárolhatók, s ezzel lehetőség nyílik a figyelem felhívásával elősegíteni a bűnösök felelősségre vonását, és akadályokat gördíteni hasonló cselekmények megismétlődése elé. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére dolgozta ki a Benetech cég a nyílt forráskódú Martus rendszert.¹⁶ Ez a szoftver az emberi jogi aktivisták számára biztosítja, hogy bizalmasan kezelve, biztonságosan tárolhassák az emberi jogok megsértését jelentő eseményekről készült feljegyzéseiket, és bármikor, bárhonnan nyilvánosságra hozhassák azokat. Ez az „információs páncélszekrény"-nek is nevezett rendszer a környezeti hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

A program kidolgozásakor a Benetech felhasználta az Amnesty International, a Human Rights Watch (Emberi Jogi Figyelőszolgálat), a Lawyers' Committee for Human Rights (az Emberi Jogokat Védő Ügyvédek Szervezete), valamint az ENSZ megjegyzéseit és észrevételeit. Soros György „Nyílt Társadalom Intézete" (Open Society Institute) 250 ezer dollárral támogatta a fejlesztést.

„Nyílt" demokrácia

A nyílt forrás modellje az élet számos területén érezteti már ma is a hatását. A kultúrateremtés és -elosztás egy teljesen új modellje jelent meg, ahol bárki lehet kiadó. A Web2 modellje átalakítja a kultúrát és az állampolgároknak a döntéshozatal folyamatában való politikai részvételét is. A szerzői jog esetében, az egyes jogrendszerektől függően, legális megoldást jelent a Creative Commons licenc, mely esetében a szerző saját maga „lazíthat" a sokszor önmagát is gúzsba kötő szigorú szerzői jogon, szabad felhasználást biztosítva a szellemi termékéhez. Azonban a fejlődés nem állt meg ezen a ponton, a nyílt forráskód modellje nemcsak a szoftvervilágban és a tudásintenzív gazdasági életben hozott jelentős változásokat, hanem a politikai életben is kezdi éreztetni közvetlen hatását.

Eben Moglen, a Szabad Szoftveres Alapítvány jogásza szerint „aki kontrollálja a szoftvereket, kontrollálja az életet". Ez a tény főként elektronikus szavazások alkalmával kap kiemelt figyelmet. Az elektronikus választási szoftverek körül elsősorban az USA-ban alakult ki éles vita, amelynek mottóját a „Ha nem »szabad« a szoftver, nem szabad a választás sem" mondatban alkották meg a szabad szoftver támogatói. Ez a nézőpont az állampolgárok szemszögéből is egyértelművé teszi, hogy nem a szoftvergyártóknak kell a kormányokon és a kormányoknak az állampolgárokon hatalmat gyakorolni, hanem a demokrácia adta eszközök és az ellenőrzés lehetőségével élve az állampolgároknak kell biztosítani az ellenőrzés lehetőségét az éppen hatalmat gyakorlók felett. Gondoljunk csak bele az utóbbi két amerikai elnökválasztás körül kialakult botrányokba.

A „nyílt forráskód"-modell a szoftvertechnológián túlmutatva demokratizálódási hatásokat is kivált. Ez az effektus a fejlett nyugati világban is érezteti hatását, csakúgy, mint az ilyen típusú szoftvereket előnyben részesítő „Globális Dél" államai esetében, mindkét esetben más-más típusú változásokat elősegítve.

 

Jegyzetek

¹ A 2003. augusztusi áramkimaradások az USA-ban. A Magyar Villamos Művek Közleményei, 2003. 4. sz.

² Vírustámadás bénított meg több amerikai repülőteret: http://www.sg.hu/cikkek/38891

³ Számítógépes hiba okozott fennakadást a brit légi forgalomban: http://www.sg.hu/cikkek/38967

⁴ Informal comments on open formats: http://www.mass.gov/eoaf/open_formats_comments.html

⁵ A free software kifejezésben szereplő angol „free" szó kettős jelentésű: nemcsak azt jelenti, hogy „szabad", hanem azt is, hogy „ingyenes", ami félreértésekre ad módot. A „szabad szoftver" kifejezésben a „szabad" nem az árra, hanem a felhasználók szabadságára utal. Azt jelenti, hogy a felhasználók jogosultak futtatni, másolni, közzétenni, tanulmányozni, megváltoztatni és tökéletesíteni a szoftvert.

A felhasználók négy különböző joga:

• A jog arra, hogy futtassák a programot, bármilyen céllal.
• A jog arra, hogy tanulmányozzák a program működését, és azt a szükségleteikhez igazíthassák. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.
• A jog arra, hogy másolatokat tegyenek közzé a többi felhasználó segítése érdekében.
• A jog arra, hogy tökéletesítsék a programot, és a tökéletesített változatot közzétegyék, hogy az egész közösség élvezhesse annak előnyeit. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.

Egy program szabad szoftver, ha a felhasználók ezen jogok mindegyikével rendelkeznek.

⁶ Debian Társadalmi szerződés: http://www.debian.org/social_contract

⁷ Bővebben Eric S. Raymond: Katedrális és a bazár. Kiskapu, 2004.

⁸ A Java technológia egységes szoftverfejlesztési platformot kínál a mobiltelefonoktól kezdve a szuperszámítógépekig. A Java platformot többmilliárd készülék használja.

⁹ A. Hemetsberger – C. Reinhardt: Sharing and Creating Knowledge in Open-Source Communities – The case of KDE. 2004. http://opensource.mit.edu/papers/hemreinh.pdf

¹⁰ Charta a digitális örökség védelméről. (Elfogadva az UNESCO Közgyűlésének 32. ülésszakán, 2003. október 17-én.) A Magyar UNESCO Bizottság nem hivatalos fordítása: http://www.unesco.hu/index.php?id=508&type=node

¹¹ Meghosszabbította együttműködését az EKK és a Microsoft Magyarország: http://www.magyarorszag.hu/hirkozpont/hirek/sajtokozlemenyek/msekk20070808.html

¹² A magyarországi helyzetet jól illusztrálja az APEH ABEV szoftvere, amely csak Windows alapú verzióban érhető el. Emiatt a nyílt forráskódú szoftvereket használó vállalkozások az Alkotmánybírósághoz fordultak. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=mediaszemle/aktualis/2007/01/27&dok=15005

¹³ Együttműködési megállapodás az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal és a Business Software Alliance között: http://www.apeh.hu/data/cms23209/APEH_BSA_megallapodas.pdf

¹⁴ „Tisztaszoftver Program és Felsőoktatási Campus szerződés.

A Tisztaszoftver Program keretében a közoktatási intézmények térítésmentesen jutnak különböző szoftverekhez. A 2008. március 30-ig érvényes megállapodásnak köszönhetően a közoktatási intézmények a Microsoft Windows XP Professional, Microsoft Office 2003 Professional, Office Media Content, Ügyfél-hozzáférési licenc szoftverekhez jutottak hozzá. A tanárok és rendszergazdák otthoni használatra is megkapták a szoftvereket.

A felsőoktatásban a Campus szerződésnek köszönhetően még bővebb a térítésmentesen elérhető szoftverek köre, ezek a Microsoft Windows XP frissítés, Microsoft Office 2003 Professional, Microsoft Sharepoint Protal Server, Microsoft Klienshozzáférési jog, Microsoft MSDN AA előfizetés, Microsoft Visual Studio, NET, Microsoft Windows Server, Microsoft Exchange Server, Microsoft SQL Server, Microsoft ISA Server, SUN Start Office 6.0." http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=723&articleID=6492&ctag=articlelist&iid=1

¹⁵ E. J. Wilson: Forms and dynamics of leadership for a knowledge society: The Quad. 2004.

¹⁶ A Martus-rendszerről bővebben László Gábor: Információs páncélszekrény az emberi jogok védelmére. Információs Társadalom, 2005. 1. sz.

Korunkban nemcsak az Egyesült Államok, hanem más nyugati demokráciák is „kétjobboldalas" egypártrendszerként jellemezhetöek, azaz: önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozatali funkciókat. Melyek azok a társadalmi okok és strukturális meghatározottságok amelyekben a politika és a jog zavaró, a szabadságjogokat félretevő negatív trendjei gyökereznek? A nyomok a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának strukturális válságához vezetnek.

1. Az alapvető válság tünetei*

Rövid áttekintéssel szeretném kezdeni. Nagyon nyugtalanító – csakugyan azt mondhatnám: világméretekben fenyegető – fejlemények tanúi vagyunk a politika és a jog területén. Idevág, amit hangsúlyozni kívánnék: nem kevesebb, mint huszonhárom évvel ezelőtt szereztem személyes ismereteket Brazíliában a Paraiba államban élelmezési gondok miatt kirobbant lázongás aggasztó körülményeiről. Húsz évvel később, Lula elnök választási kampánya idején azt olvastam, hogy bejelentette, jövendő stratégiájának az a legfontosabb része, hogy eltökélte magát: véget vet az országban a súlyos társadalmi vésznek: az éhínségnek. A közbeeső két évtized, amely a paraibai drámai éhséglázongás idejétől eltelt, nyilvánvalóan nem volt elégséges ennek az idült problémának a megoldásához. És még ma is, úgy értesültem, csak nagyon szerény javulás tapasztalható Brazíliában. S túl ezen, az Egyesült Nemzetek komor statisztikái állandóan azt nyomatékosítják, hogy ugyanez a probléma tartósul, pusztító következményeivel egyetemben, a világ számos részén. Így van ez annak ellenére, hogy az emberiség ma rendelkezésre álló termelőereje mindörökre a múltba száműzhetné az éhezés és a rosszul tápláltság mostani, teljesen megbocsáthatatlan társadalmi fiaskóját.

Csábító volna ezeket a nehézségeket, ahogy gyakorta történik a hagyományos politikai közbeszédben, többé-kevésbé könnyen korrigálható politikai esetlegességeknek tulajdonítani, ezáltal azt vélni lehetségesnek, hogy mindez orvosolható személyi változtatásokkal a legközelebb megfelelő módon és rendben lebonyolított választások alkalmával. Ez azonban csak egy megszokott kibúvó volna, nem pedig elfogadható magyarázat. A szóban forgó problémák makacs továbbélése ugyanis, mindahány fájdalmas emberi következményével egyetemben, sokkal mélyebben gyökerező összefüggésekre mutat. Szemlátomást valamely ellenőrizhetetlen tehetetlenségi erőre utalnak ezek, amely képes nyomasztó gyakorisággal átváltoztatni még az ígéretes politikai kiáltványok „jó szándékát" is a pokolba vezető út kövezetévé, Dante halhatatlan szavaival szólva. Más szóval, a kihívást az jelenti, hogy a mélyen fekvő okokkal és strukturális meghatározottságokkal kell szembenéznünk, ezek pedig hajlamosak rá, hogy a tehetetlenségi erő által kisiklassanak megannyi javító közbeavatkozásra kieszelt politikai programot, s félrevigyék ezeket még akkor is, ha az ilyen programok szerzői eredetileg elismerték, hogy a dolgok létező állapota tarthatatlan.

Vegyünk szemügyre egy-két kirívó példát, amelyek nem csak azt mutatják világosan, hogy van valami, ami vészesen hat társadalmi cserekapcsolataink szabályozási módjára, de ennél is rosszabb, hogy arról tanúskodnak: a veszélyeknek a végsőkig való fokozódása felé tart ez a megfigyelhető trend.

Azt írtam hat évvel ezelőtt, egy Athénben 1999 októberében nyilvános előadáson fölolvasott tanulmányomban, hogy „az ellenfél fenyegetésének végső formája – a »szabadalommal levédett levegőből« fenyegető új ágyúnaszád-diplomácia – a jövőben minden valószínűség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerőszakolni a tőke végső érvrendszerét a világ ellenszegülő részeire."¹ E hat év alatt ezek a globális-hegemonikus imperializmus által űzött, potenciálisan halálos politizáló praktikák nem csupán általános lehetőséggé lettek, hanem az USA kormányzatának nyíltan elismert neokonzervatív „stratégiai koncepciója" szerves részévé. S ma még ennél is rosszabb a helyzet. Az utóbbi néhány hétben Iránnal kapcsolatban egy olyan akcióterv tényleges kidolgozásának szakaszában élünk, amelyik nemcsak Iránt, hanem az egész emberiséget nukleáris katasztrófával fenyegeti.² Az efféle fenyegetések nyilvánosságra hozatalában a „sem megerősíteni, sem megcáfolni" szokásos cinikus fogását alkalmazzák. De hát ezzel a trükkel senkit sem lehet bolonddá tenni. Tény, hogy a nukleáris katasztrófának ez a nemrég testet öltött, nagyon is valóságos veszélye indította arra a kimagasló amerikai fizikusok egyik csoportját, köztük öt Nobel-díjast, hogy tiltakozó nyílt levelet írjanak Bush elnöknek, amelyben kifejtik: „Súlyos felelőtlenség az USA – mint a legnagyobb szuperhatalom – részéről olyan lépések megtételét fontolóra venni, amelyek végső fokon az élet nagyarányú elpusztításához vezethetnek a bolygón. Nyomatékosan fölszólítjuk a kormányzatot, hogy nyilvánosan jelentse ki, nem fogja kijátszani a nukleáris ütőkártyát atomfegyverrel nem rendelkező ellenfeleivel szemben sem most, sem a jövőben, és fölszólítjuk az amerikai népet, hallassa hangját ez ügyben."³

Vajon képesek-e a társadalom legitim politikai intézményei arra, hogy még akár a legveszélyesebb helyzeteket is elrendezzék a tényleges döntéshozás folyamatába való demokratikus beavatkozással, ahogyan a hagyományos politikai közbeszéd nyugtatgat bennünket, minden ellenkező bizonyíték dacára? Csakis a legoptimistább – s meglehetősen naiv – ember állíthatja azt, és hihet benne őszintén, hogy a dolgok ilyen szerencsés állásával van itt dolgunk. A vezető nyugati hatalmak ugyanis az utóbbi években teljesen akadálytalanul indítottak pusztító háborúkat autoritárius fortélyok bevetésével – amilyen a „végrehajtó hatalmi prerogatívum" meg a „királyi prerogatívum" (magyarán: előjog) -, anélkül tehát, hogy népeikkel konzultáltak volna e súlyos ügyekben, könyörtelenül sutba vágva a nemzetközi jogot, semmibe véve az Egyesült Nemzetek megfelelő döntéshozó szerveit.⁴ Az Egyesült Államok erkölcsi jogaként vindikálja magának, hogy akként cselekedjék, ahogy neki tetszik, akkor, amikor neki tetszik, egészen addig, hogy nukleáris fegyvereket is használjon – nem csupán preemptíven (elsőbbség érvényesítése jogán), de preventíven (megelőző elhárítás jogán) is -, amelyik ország ellen csak tetszik neki, amikor csak állítólagos „stratégiai érdekei" úgy parancsolják. S az Egyesült Államok mindezt mint „a demokrácia és a szabadság" állítólagos bajnoka és védnöke teszi, a mi „nagy demokráciáink" pedig szolgamód követik és támogatják törvénytelen akcióit.

Egykoron a beszédes MAD betűszó („mutually assured destruction", azaz „kölcsönösen garantált pusztítás"; ha nem rövidítésként olvassuk, azt jelenti: ŐRÜLT) volt használatos a nukleáris szembenállás aktuális állapotának jellemzésére. Most, hogy a „neokonzervatívok" már nem játszhatják el többé azt, hogy az Egyesült Államokat (és általában véve a Nyugatot) nukleáris megsemmisítés fenyegeti, a betűszó betű szerinti jelentésébe fordult át, vagyis őrültség lett belőle, úgymint az intézményesült katonai-politikai esztelenség „legitim politikai orientációja". Ez részben a neokonzervatívok iraki háborúval kapcsolatos csalódásának következménye. Ugyanis „az amerikai neokonok azt remélték, hogy Irak lerohanása dominóeffektust vált ki régiószerte, Irán és más olajban gazdag államok népei föllázadnak, és nyugati stílusú szabadságot és demokráciát követelnek. Sajnos, a fordítottja lett igaz, legalábbis Iránban."⁵ Ám még ennél is rosszabb a helyzet, mert egy intézményesen körülbástyázott és bebiztosított „stratégiai gondolkodás" egész rendszere, amelynek központja magában a Pentagonban van, búvik meg mögötte. Ez az, ami az új ŐRÜLETET olyannyira veszélyessé teszi az egész világra nézve, beleértve az Egyesült Államokat, amelynek legártalmasabb ellenségei pontosan az ilyen „stratégiai gondolkodók".

Nagyon is világosan láthatjuk ezt Thomas P. M. Barnett 2004-ben megjelent The Pentagon's New Map című könyvében, amelyről Richard Peet írt ismertetést a Monthly Review-ban. Peet cikkéből idézünk:

„2001. szeptember 11. bámulatos ajándék volt, mondja Barnett, akármilyen fonákul és kegyetlenül hangozzék is. A történelem szólította imigyen az Egyesült Államokat, hogy ocsúdjék föl az 1990-es évek álomvilágából, és új szabályokat rójon a világra. Az ellenség se nem a vallás (iszlám), se nem az elfoglalt hely, hanem a nem csatlakozás állapota. Nem csatlakozónak lenni ebben a világban annyi, mint elszigeteltnek, nélkülözőnek, elnyomottnak és képzetlennek lenni. Barnett szemében a nem csatlakozás e tünetei képviselik a veszélyt. Egyszerűen szólva, ha egy országgal kudarcot vall a globalizáció, vagy ha ez sok mindent elutasít a rázúduló kulturális hordalékból, megvan rá az esély, hogy az Egyesült Államok végtére csapatokat küldjön oda. […] A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell irányulnia, hogy »növelje azoknak az államoknak a számát, amelyek szilárdan elkötelezik magukat egy bizonyos, háborút és békét illető szabályrendszer mellett« – vagyis amellett, hogy milyen föltételek megléte esetén indokolt háborút indítani »kollektív rendünk« megbélyegezhető ellenségei ellen. E közösség gyarapítása egyszerű: rá kell mutatni a jó és a rossz rezsimek közti különbségre, és arra kell ösztönözni a rosszakat, hogy jó útra térjenek. Az Egyesült Államok, véli Barnett, felelősséggel tartozik rettentő hatalmát arra használni, hogy igazán globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség bizonyos részei a kívülállók státusára ítéltetnek, s ez végső soron ellenségként határozza meg őket. És ha egyszer az Egyesült Államok megnevezte ezeket az ellenségeket, óhatatlanul háborút indít ellenük, halált és pusztítást bocsát rájuk. Barnett szerint ez nem erőszakos asszimiláció, nem is birodalmi terjeszkedés, hanem a szabadság kiterjesztése."⁶ (Kiemelések – M. I.)

Ez az „előrelátás", avagy „vízió" nyilvánvalóan az őrülettel határos. Brutális következményeit világosan leszögezi Barnett az Esquire magazinnak adott interjújában: „Mit jelent ez az új megközelítésmód nemzetünk és a világ számára hosszú távon? Hadd fejezzem ki magam nagyon világosan: Nem fognak hazajönni a fiúk. Amerika nem hagyja el a Közel-Keletet, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Ilyen egyszerű. Nem kivonulni annyit jelent, hogy nincs kivonulási stratégia."⁷

Csakugyan nehéz volna ezt világosabban elmondani, mint ahogyan Barnett itt és könyvében kifejtette. Így aztán láthatjuk, hogy az USA „rettentő hatalmából" fakadó abszurd önhittségének indokolatlan eszményítése s az ennek megfelelő elképzelése a „globalizálásról" nem más, mint leplezetlen amerikai uralom, nyíltan elismerve, hogy ennek hordozói: „halál és pusztítás". S ha valaki azt gondolná, hogy Barnett afféle jelentéktelen törtető firkász, az igencsak megszeppenhet a tények láttán. Barnett ugyanis vezető stratégiai kutató volt az U.S. Naval War College-ben, Newportban (Rhodes Island), s egyike a jövőtervező „víziós pasasoknak" a védelmi minisztériumhoz tartozó Office of Force Transformationben. Mi több, olyan „víziós pasas" hírében állt, akire odafigyelnek, és akitől teljesen komolyan veszik, amit tanácsol.

Szomorú, de a „stratégiai jövőtervezés" legfölső szintjein az Egyesült Államokban ilyen „víziós pasasok" nyüzsögnek, akik eltökélten kövezik, és nem a jó szándék, hanem a legagresszívabb rossz szándék súlyos köveivel, a dantei pokolba vezető utat. A nagy olasz költő ugyanis sohasem állította, hogy a pokolba vezető út, amiről beszélt, kizárólag jó szándékokkal volna kikövezve. Az egyik ilyen kártékony „víziós pasas", Max Boot szerint – aki a tekintélyes Council of Foreign Relations rangidőse – „minden birodalmi rendcsinálásra elszánt nemzet szenved néha kudarcot. A brit hadsereg Viktória királynő kis háborúiban nagy vereségeket szenvedett, ezer meg ezer áldozatul esett katonával az első afgán háborúban (1842) és a zulu háborúban (1879). Ez azonban nem lohasztotta a britek eltökéltségét, hogy megvédelmezzék és kiterjesszék a birodalmat, hanem bosszúvágyra sarkallta őket. Ha az amerikaiak nem képesek ilyen vérre menő elszántságra, akkor ne is ártsák bele magukat a birodalmi rendteremtésbe."⁸

Az efféle agresszív „stratégiai jövőtervezés" a brit birodalomépítés nyílt eszményítésével hozakodik elő, beleértve ennek legbrutálisabb oldalát is. Cinikus módon a „demokrácia és a szabadság" terjesztése nevében ajánlják mai mintának az USA-birodalom építéséhez a múltbeli gyarmatosító erőszak fönntartás nélküli alkalmazását.

Ami kiváltképp zavaró ebben, az, hogy az összes nagyon is fontos ügyet illetően – némelyikének az emberiség elpusztítása lehet a következménye – az Egyesült Államokban a politikai döntéshozatal legfölső szintjein minden ízében szentségtelen egyetértés uralkodik. Így van ez annak az időszakosan ismétlődő s föltételezés szerint reális alternatívát kínáló választási szertartásnak ellenére, amelyik az elnökségért, valamint a kongresszusi és a szenátusi helyekért folyik. Csak hát az állítólagos különbségek az ilyen létfontosságú ügyekben rendszerint csupán színleges különbségek. Ahogyan 2002 decemberében, jóval Irak lerohanása előtt kommentáltam, „a demokrata Clinton elnök ugyanolyan politikát folytatott, mint republikánus utóda, még ha egy kissé jobban álcázva is. Ami pedig a volt demokrata elnökjelöltet, Al Gore-t illeti, ő azt nyilatkozta 2002 decemberében, hogy maradéktalanul támogatja az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború »nem jelentene rezsimváltozást«, csak egyszerűen a »lefegyverzését egy rezsimnek, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik«."⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első amerikai elnök, aki bombázta Afganisztánt, nem más volt, mint a gyakorta nevetséges módon eszményített Bill Clinton. Ezért hát korántsem meglepő, hogy Al Gore demokrata elnökjelölt-utódja, John Kerry szenátor sietett kinyilatkoztatni a legutóbbi elnökválasztási kampányban, mintegy visszhangozva republikánus vetélytársa, George W. Bush szavait, hogy „az amerikaiak eltérően vélekednek arról, hogyan kellett volna háborúba lépnünk. Ámde most elképzelhetetlen számunkra, hogy rendezetlenül visszavonuljunk, és egy mély viszálykodásba zuhant és radikálisok uralta társadalmat hagyjunk hátra." Érthető tehát, hogy a kiváló amerikai író és kritikus, Gore Vidal keserű gúnnyal kétjobboldalas egypártrendszerként jellemezte az Egyesült Államok politikai életét.

Sajnos az Egyesült Államok korántsem az egyetlen ország, amelyet így lehet jellemezni. Nagyon sok országban igen hasonló, önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozó funkciókat, elhanyagolhatóan apró (vagy semmi) különbséggel, a fölső szintű személyzet alkalmi cserélődése dacára. Itt csupán egyetlen kirívó eset tárgyalására szorítkozom, az Egyesült Királyság (avagy Nagy-Britannia) esetére. Ez az ország – amely hagyományosan „a demokrácia szülőhazája" gyanánt reklámozza magát a történelmi Magna Charta okán – Tony Blair miniszterelnöksége alatt eminens módon pályázik az „kétjobboldalas egypártrendszer" kétes kitüntető címre, éppúgy, mint hatalmas észak-amerikai államtársa. Az iraki háborúra egyszerűen csak rábólintott a brit parlamentben a konzervatív párt éppúgy, mint az „új Munkáspárt", többé-kevésbé nyilvánvaló jogi manipulációk és törvénysértések segédletével. Így aztán most azt olvashatjuk, hogy „annak a bizalmas tanúságtételnek a szövegleirata, amellyel Lord Goldsmith legfőbb ügyész egy hivatalos vizsgálat során szolgált, arról árulkodik, hogy a háború törvényességéről szóló döntő jogi szakvéleményt, amelyet az ő nevében terjesztettek a parlament elé, Tony Blair két legközelebbi munkatársa írta. […] A volt külügyminiszter, Robin Cook azt mondta tegnap este, hogy ő a háború megindítása előtti napon mondott le, ám soha nem is hallott róla, hogy Lord Goldsmith jogi kérdést csinált volna az ügyből a kabinetben. »Most úgy gondolom, nem is írt ő formálisan egy második szakvéleményt« – nyilatkozta a The Guardiannek."¹⁰ Természetesen az égvilágon semmit sem változtat a helyzeten az, hogy később kiváló jogi szakértők nyilvánosságra hozták és elítélték a „Bush és Blair törvénytelen háborújával" kapcsolatos praktikákat.¹¹ A globális-hegemonikus imperializmus megrögzött érdekeinek ugyanis – amelyeket habozás nélkül és megalázkodó módon kiszolgál egy korábbi imperialista nagyhatalom politikai konszenzuson alapuló rendszere – mindenáron érvényre kell jutniuk.

A társadalmi és politikai kapcsolatok ilyetén szabályozásának messze ható következményei vannak. Lesújtó osztályzatokat eredményez az egész jogrend állítólag demokratikus bizonyítványában. Három fontos eset elég lesz itt az ügy megvilágításához.

Az első azzal kapcsolatos, amikor a neves író, John Mortimer kongatta meg a vészharangot. Ő a múltban szenvedélyes támogatója volt a brit Munkáspártnak, s korántsem állott társadalmi radikális hírében. Ám az újabb jogi és politikai fejlemények hatására, kiváltképp a habeas corpus sarkalatosan fontos törvényi biztosítékának eltörlése okán, szükségét érezte hasonlóképp szenvedélyesen tiltakozni. A következőket írta egyik újságcikkében: „[…] szomorú tény, hogy a New Labour »modernizációs« eszméje a Magna Carta és a Bill of Rights előtti időszakba vet vissza bennünket, azokba az időkbe, amikor még nem értünk föl az ártatlanság vélelméig. […] Tony Blair, úgy látszik, a rendőrség által eszközölt sommás ítélkezést szorgalmazza, egyáltalában minden bírósági tárgyalás nélkül az esetek zömében. Így hát sutba vágva a több évszázados alkotmány, amelyre oly büszkék vagyunk."¹²

A második eset megmutatja, miképp válaszol a brit kormány még a legfölső igazságszolgáltatási szerv részéről érkező súlyos bírálatra is: önkényes elutasítással. Amint nemrég napvilágra került: „A legfölső bíróság egyik bírája »az igazságszolgáltatás elleni támadásként« bélyegezte meg tegnap a kormánynak a terrorizmusgyanús személyek ellenőrzési rendszeréről hozott rendelkezéseit, és ítélete szerint ezek megsértik az emberjogi törvényeket. […] A belügyminisztérium visszautasította a bírósági döntést."¹³

A harmadik eset a törvényhozás egyik legfontosabb vonatkozását érinti: a parlament tekintélyét, amelyet a New Labour kormány „reform-törvényjavaslata" fenyeget. John Pilgert idézzük: „A törvényhozás és az igazgatás reformtervezete már második parlamenti olvasatban is átment, a legtöbb munkáspárti képviselő, valamint a törvényhatósági tudósítók érdektelensége mellett; márpedig ez egy velejéig totalitárius hatáskör tervezete. […] Arról van szó, hogy a kormány titokban megváltoztathatja a parlament határozatát, az alkotmányt, a törvényeket pedig fölülírhatja a Downing Street rendelete. Az új törvény a parlamenti demokrácia végét jelenti; hatásában éppoly jelentős, mint volt tavaly a Bill of Rights föladása az USA kongresszusában."¹⁴

Tehát a honi és a nemzetközi jog manipulálása és megsértése annak igazolása érdekében, ami igazolhatatlan, jókora veszélyeket rejt az elemi alkotmányossági követelményekre nézve. A negatív változások – amelyek több létfontosságú törvényességi vizsgálatot és biztosítékot kitörölnek a „szövetségesek" politikai és jogrendjéből – nem szorítkoznak a nemzetközi (az USA által megszabott) kapcsolatokra. Arra irányulnak, hogy általában véve aláaknázzák az alkotmányosságot, ami beláthatatlan következményekkel jár a „szolgálatkész szövetségesek" belső jogrendszerének működése szempontjából, és fölforgatja jogi és politikai hagyományaikat. Önkényeskedés és a tekintélyuralom elburjánzása lehet az eredménye az ilyen fölötte felelőtlen változtatásoknak, amelyekkel nem átallanak beletiporni akár a hatályos alkotmányba is.

A Japánban folyó vita kirívó esettel szolgál ez ügyben: „Súlyos helyzet állt elő, amelyben a veszedelmes alkotmányrevízió mellett kardoskodó politikai erők valósággal versengenek egymással egy új alkotmány fölvázolásában. Az LDP [a rég kormányzó Liberális Demokrata Párt] »új alkotmánytervezete« […] eltörli az alkotmány 9. cikkének második paragrafusát, s hozzáír egy cikkelyt, amely engedélyezi Japánnak, hogy »önvédelmi hadsereget« tartson fönn, ennek föladata »nemzetközileg összehangolt tevékenységet« folytatni »a nemzetközi közösség békéje és biztonsága érdekében«, így alapozva meg azt, hogy Japán katonai erőt alkalmazhasson külföldön. Úgyszintén tartalmaz egy cikkelyt az alapvető emberi jogok korlátozására vonatkozólag, a »közérdek és a közrend« nevében; ez fölér az alkotmányosság megtagadásával. Hozzá még itt az a súlyos körülmény is, hogy az LDP alkotmánytervezete megkönnyítené a további ártalmas alkotmánymódosításokat, mivel könnyebb lenne a módosítások kezdeményezése az országgyűlésben, mert nem maradna meg a jelenlegi kétharmados többség követelménye, hanem beérnék a Ház tagjainak egyszerű többségével."¹⁵

Az efféle változtatások közvetlen célja nyilvánvalóan az, hogy a japán népből „készséges" ágyútöltelék legyen az USA-imperializmus jelenlegi és jövendő háborúiban. De adhat-e bárki is megnyugtató garanciákat rá – figyelmen kívül hagyva a japán imperialista kalandorkodás kínos múltbeli bizonyítékait, annak roppant belső elnyomással járó történetével egyetemben -, hogy e változtatások nem járnak hosszabb távon szörnyű emberi következményekkel?

Közben oly sok súlyos probléma kiált valódi megoldás után, ami elérhető volna számunkra. Ezek némelyikét már több évtizede nyögjük, s rettentő szenvedéseket és áldozatokat követelnek embermillióktól. Jó példa rá Kolumbia. Negyven éven át próbálták – belső és főleg az USA-hoz köthető külső – elnyomó erők elfojtani a kolumbiai nép harcát, sikertelenül. Azokat a próbálkozásokat, hogy tárgyalásos rendezéshez jussanak el – „kivétel nélkül minden társadalmi csoport részvételével, hogy összebéküljön a kolumbiai család", Manuel Marulanda Vélez, a FARC-EP vezetőjének szavaival szólva -, sorra meghiúsították.¹⁶ Ahogyan Vélez írta nemrégiben az egyik elnökjelölthöz intézett nyílt levelében: „Semelyik kormány, lett légyen liberális vagy konzervatív, nem hozott tényleges politikai megoldást a társadalmi és fegyveres konfliktusra. A tárgyalások csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen változtatni semmin, hogy minden maradjon a régiben. A kormányok összes politikai sémája sorompónak használta az alkotmányt és a törvényeket, hogy biztos legyen: minden úgy folyik tovább, ahogy korábban láttuk."¹⁷

Amikor tehát az uralkodó társadalmi érdekek azt parancsolják, Kolumbiában (és másutt) az „alkotmányosságot" és a „demokratikus konszenzus" szabályait cinikus trükkel arra használják, hogy elkerüljék és sohanapjára halasszák a legégetőbb ügyek megoldását, mindegy, milyen mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel a népet. S a tetejébe – más társadalmi összefüggésben, ám ugyanolyan fajtájú, mélyen fekvő strukturális meghatározottságok szerint – még a fönnálló alkotmányos rend legkirívóbb és nyíltan elismert megsértését sem veszik tudomásul, dacára annak, hogy időről időre szertartásos álszentséggel hitet tesznek az alkotmányos követelmények szükséges tiszteletben tartása mellett. Így aztán, amikor az „Irangate-Contra-ügyeket" vizsgáló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Reagan-kormányzat felelős volt „a törvényesség megsértéséért és az alkotmányosság aláásásáért", abszolúte semmi sem történt a vétkes elnök elítélése s kiváltképp elmozdítása érdekében. S abban a megint más típusú esetben – miként a hatalmon levő liberális demokrata párti kormány eltökéltségében láttuk, hogy aláaknázza a japán alkotmányt -, amikor az eredeti alkotmánycikkelyek akadályt jelentenek, hogy új katonai kalandokba bocsátkozzanak, az országot uralmuk alatt tartó társadalmi és politikai érdekcsoportok új törvényi keretet teremtenek, amelyiknek az a fő funkciója, hogy likvidálja a korábban meghirdetett demokratikus biztosítékokat, s olyasmit, amit korábban törvénytelennek nyilvánítottak, önkényesen intézményesítve „alkotmányosan jogszerűvé" változtassa át. Arról sem szabad megfeledkeznünk, mi történt, fölötte kedvezőtlen és tendenciájában veszedelmesen autoritárius irányban, a brit és az egyesült államokbeli alkotmányossággal az utóbbi néhány évben.

Ahogy az elején rámutattam, nem tulajdoníthatjuk társadalmi cserekapcsolataink krónikus problémáit többé-kevésbé korrigálható politikai véletlenségeknek. Oly sok minden forog kockán, s történelmileg meglehetősen korlátozott idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy társadalmilag fönntartható módon orvosoljuk a strukturálisan alárendelt társadalmi osztályok túlságosan is nyilvánvaló sérelmeit. A „miért?" kérdését – amely a lényegre vonatkozik, s nem egyszerűen az esetleges személyi mulasztásokra, még ha ezek nemegyszer komolyak is lehetnek, amilyenek a tág körű politikai korrupció gyakorta reflektorfénybe kerülő példáiban – nem lehet a végtelenségig megkerülni. Elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük azokat a társadalmi okokat és mélyen fekvő strukturális meghatározottságokat, amelyekben a politika és a jog zavaró negatív trendjei gyökereznek; csakis így leszünk képesek megmagyarázni makacs létezésüket és jelenleg tapasztalható rosszabbra fordulásukat. E miértnek kívánok most a nyomába szegődni.

2. A tőke strukturális válságának természete

Erre való tekintettel tisztázni kell a válság típusai vagy módozatai közti lényeges különbségeket. Nem mindegy, hogy a társadalmi szférában lejátszódó válságot időszakos-konjunkturális válságnak tekinthetjük-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Hiszen nyilvánvaló: arról, hogy miképpen kezelendő egy alapvető válság, nem lehet az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriáiban fogalmat alkotni.

Előrebocsátva ennek az előadásnak az egyik fő gondolatát, a politikát illetően a sarkalatos különbség a szóban forgó válságok két, élesen ellentétes típusa között abban áll, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok a politika adott keretén belül zajlanak és oldódnak meg több-kevesebb sikerrel, míg az alapvető válság magát ezt a keretet rendíti meg teljességében. Más szóval, az adott társadalmi-gazdasági és politikai rendszerrel kapcsolatban lényegbevágó különbség van a politikában több-kevesebb gyakorisággal bekövetkező válságok, illetve maga a politika fönnálló módozatának válsága között, amely minőségileg más követelményeket támaszt a lehetséges megoldást illetően. Ez utóbbival foglalkozunk ma.

Általánosságban szólva, ennek a megkülönböztetésnek nem egyszerűen az az alapja, hogy a különböző típusú válságok közül az egyik szemlátomást súlyosabb, mint a másik. Hiszen az időszakos vagy konjunkturális válság drámai módon súlyos lehet – amiként ilyen volt az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság -, mégis lehetséges a megoldása az adott rendszer paraméterein belül. Egy adott konjunkturális válság súlyosságának félreértése olyanképpen, mintha alapvető rendszerválság volna, ahogy Sztálin és tanácsadói gondolták az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság közepette, óhatatlanul téves és csakugyan voluntarista stratégiához vezet, mint amilyen a szociáldemokrácia „fő ellenséggé" nyilvánítása az 1930-es évek elején, ami csak erősíthette – és tényleg tragikus módon erősítette is – Hitleréket. És ugyanilyen módon, de ellenkező értelemben, az elhúzódó strukturális válság „nem robbanékony" jellege, ellentétben az „égiháborúkéval" (Marx), amelyek révén az időszakos konjunkturális válságok töltései kisülhetnek, s így megoldódhatnak, úgyszintén alapvetően elhibázott stratégiához vezethet az „égiháborúk" elmaradásának félreértelmezése következtében, mintha ezek hiánya döntő bizonyíték volna a „szervezett kapitalizmus" és a „munkásosztály integrációja" határtalan stabilitására. Az efféle félremagyarázás, amit persze bőségesen reklámoznak az uralkodó ideológiagyártók „tudományos tárgyilagosság" címén, azok helyzetének erősítésére való, akik a reformista alkalmazkodó fölfogás önigazoló elfogadását képviselik az intézményesült – korábban igazából ellenzéki – munkás osztálypártokban és szakszervezetekben (amelyekre azonban mostanában az a megállapítás illik, hogy „őfelsége hivatalos ellenzéke"). De ez a fönnálló rend határtalanul válságmentes távlatára vonatkozó, téves fölfogás még a tőkerendszer mélyen elkötelezett kritikusai között is vezethet egyfajta önbénító defenzív magatartás elsajátításához, amiként tanúi voltunk ennek a legutóbbi néhány évtized szocialista mozgalmában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a politika válsága korunkban nem érthető meg anélkül, hogy összefüggésbe ne hoznánk a tágabb általános társadalmi építménnyel, amelynek elválaszthatatlan része a politika. Ez azt jelenti, hogy a ma világszerte tapasztalható makacs és egyre csak mélyülő politikai válság természetének tisztázása végett magának a tőkerendszernek a válságára kell összpontosítanunk figyelmünket. A tőke válsága ugyanis, amelyet tapasztalunk – legalább az 1970-es évek eleje óta – mindenre kiterjedő strukturális válság.¹⁸ Foglaljuk össze, amilyen röviden csak lehet, a strukturális válságnak, amellyel itt foglalkozunk, a meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő vonatkozásban nyilvánul meg:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismereti területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).
2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).
3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens -, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt.
4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival -, azzal a megszorítással, hogy még a leghevesebb és legerőszakosabb megrázkódtatások sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha a bonyolult gépezetből, amely most serényen végzi a „válságmenedzselést" és a növekvő ellentmondások többé-kevésbé időleges „kitelepítését", kifogy a gőz. […]

[Itt] szükséges néhány általános megjegyzést tennünk a strukturális válság kritériumaira, valamint azokra a formákra, amelyekben ennek megoldása elképzelhető. A legegyszerűbben és a legáltalánosabban fogalmazva: a strukturális válság a társadalmi komplexum teljességét sújtja, alkotórészei vagy alkomplexumai minden viszonylatában, valamint az egyéb komplexumokhoz fűződő kapcsolataiban. Ezzel szemben a nem-strukturális válság csupán a szóban forgó komplexum néhány részét érinti, így hát akármilyen súlyos is az érintett részeken, nem veszélyezteti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ilyenformán az ellentmondások kitelepítése csak addig járható út, amíg a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által belső ügy módjára intézhető el, s nem igényel többet, mint elmozdulásokat – ha mégoly nagyszabásúakat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. Ráadásul egy strukturális válság az illető általános komplexum létét teszi kérdésessé, lehetségesnek mutatva meghaladását és valamely alternatív komplexummal való helyettesítését.

Ugyanez az ellentét kifejezhető úgy is, hogy összevetjük egymással azokat a közvetlen hatásokat, amelyek valamely különös társadalmi komplexumra jellemzőek egy adott időpontban, és azokat, amelyeken elképzelhetetlen, hogy bármikor is túlléphetne. A strukturális válság tehát egy globális struktúrának nem a közvetlen, hanem a végső határaival kapcsolatos…¹⁹

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy semmi sem lehet komolyabb dolog a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módja strukturális válságánál, amely megvonja a fönnálló rend végső határait. De ha mégoly mélységesen komoly is a strukturális válság a maga roppant fontos általános paramétereit tekintve, látszatra nem biztos, hogy ilyen döntő jelentőségűnek mutatkozik egy nagyszabású konjunkturális válság drámai viszontagságaihoz képest. Hiszen azok az „égiháborúk", amelyekben a konjunkturális válságok kitombolják magukat, meglehetősen paradox jellegűek abban az értelemben, hogy lefolyásukat tekintve nem csupán kiadják mérgüket (és érvényesítik akaratukat), hanem el is oszolnak („megoldódnak"), már amilyen fokig lehetővé teszik ezt a körülmények. Pontosan azért viselkedhetnek így, mert részleges jellegűek, s ez nem teszi kérdésessé a fönnálló globális struktúra végső határait. Ugyanakkor azonban és ugyanezen okból csupán „eloszlatni" képesek a mélyen fekvő, mélyen gyökerező strukturális problémákat (ezek szükségszerűen újra meg újra fölbukkannak sajátságos konjunkturális válságok alakjában) egyfajta szigorúan részleges és időben igencsak korlátozott módon. Vagyis amíg a legközelebbi konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalmi láthatáron.

Ezzel szemben, tekintve a strukturális válság óhatatlanul összetett és elhúzódó természetét, amely válság nem epizodikus-pillanatnyi, hanem korszakos értelemben véve játszódik történeti időben, az egésznek a halmazati kölcsönhatása a döntő, még ha a „normalitás" hamis látszata alatt is. Azért van ez így, mert a strukturális válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is belekeverednek, s ezeknek semmiképp sem lehetséges, hogy volna holmi „szimbolikus-paradigmatikus" külön instanciájuk. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszerösszefüggéseit és a velük járó következményeket, akkor szem elől tévesztjük a valóban jelentős változásokat és a lehetséges stratégiai közbeavatkozás megfelelő emeltyűit, amelyekkel pozitív hatást gyakorolhatunk rájuk a szükséges rendszerátalakítás érdekében. Társadalmi felelősségünk ezért azt követeli meg, hogy megalkuvás nélkül kritikus módon viszonyuljunk a növekvő halmazati kölcsönhatásokhoz, ahelyett hogy vigasztaló megnyugvást keresnénk az illuzórikus normalitás világában, amíg csak a fejünkre nem omlik a ház.

Minthogy korunkban beköszöntött a tőke strukturális válsága, igazi csoda volna, ha ez a válság nem jelentkezne – méghozzá mély és messzire ható módon – a politika terén. A politika ugyanis, a megfelelő jogrenddel együtt, létfontosságú helyet foglal el a tőkerendszerben. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a modern állam a tőke összesítő (totalizáló) politikai vezénylő struktúrája; arra való (ameddig e most fönnálló újratermelési rend tovább él), hogy valamifajta kohéziót (vagyis effektíve funkcionáló egységet) teremtsen – még ha ez fölötte problematikus, és időről időre megbomlik is – a tőkerendszer széttartó (centrifugális) alkotóelemeinek (a termelő és elosztó „mikrokozmoszoknak") tömkelegében.

Ez a fajta kohézió csakis ingatag lehet, mert a mindenkori, épp érvényesülő, ám természetüknél fogva változó erőviszonyoktól függ. Ha ez a kohézió a jelentősen megváltozott erőviszonyok következtében megbomlik, helyre kell állítani valamiképp, hogy megfeleljen az új erőviszonyoknak – amíg ismét meg nem bomlik. S ez mindegyre így folytatódik, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Az efféle problematikus önmegújító dinamika érvényesül mind belföldön, egy-egy ország domináns erői közt, mind nemzetközileg, időszakos kiigazításokra szorulva a sok-sok állam változó erőviszonyai szerint a tőke globális rendjében. Ily módon juthatott globális uralomra az amerikai tőke a huszadik században, részint saját fejlődése belső dinamikája révén, részint pedig fokozatosan érvényre juttatva imperialista fölényét a jócskán meggyöngült korábbi imperialista hatalmak – mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország – fölött a második világháború alatt és után.

A nagy kérdés e tekintetben az: meddig folytatható az adott rendszer effektíve funkcionáló kohéziójának megbomlása és helyreállítása anélkül, hogy előidézné a tőke strukturális válságát? Az államközi viszonyok erőszakolt kiigazítása, úgy látszik, nem képez végső határt e tekintetben. Végtére is emlékeznünk kell rá, hogy az emberiségnek át kellett élnie, és át is élte a második világháború rémségeit anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a tőke további alkalmasságát társadalmi anyagcsere-újratermelésünk rendszerellenőrzésére. Ezt nem csupán érthetőnek tartják az emberek, de ami rosszabb, elfogadhatónak is, mert mindig is a tőke normális működésének megszabott föltétele volt, hogy „amennyiben az ellenféllel nem lehet másként elbánni, következik a háború". A baj csak az, hogy az efféle „érvelés" – ami sosem volt semmivel sem józanabb, mint azon kijelentés, hogy „mindig az erősebbnek van igaza" – immár teljes képtelenség. Egy harmadik világháborút ugyanis nem lehet leállítani azon a ponton, amikor a kárhoztatott ellenség térdre kényszerül. Az egész emberiség tönkretételéhez vezetne. Amikor megkérdezték Albert Einsteintől, vajon milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, azt válaszolta: nem tudná megmondani, de azt teljes bizonyossággal állíthatja, hogy minden utána következőt kőbaltákkal.

A politika mindig nagy szerepet játszott a tőkerendszerben megkövetelt kohézió helyreállításában. Egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fönn nélküle. Mert alkotórészeinek centrifugális ereje folytán hajlamos darabokra hullani. Ami általában a tőke normális működése során nagyobbfajta politikai válságnak látszik, az mélyebb értelemben abból a szükségletből fakad, hogy új kohéziót kell teremteni általános társadalmi szinten, az anyagilag megváltozott – vagy változóban levő – erőviszonyoknak megfelelően. Így például monopolista fejlődési trendeket nem lehet hagyni csak úgy, hogy haladjanak a maguk útján, különben súlyos problémákat okoznak mindenütt. Valamiképp viszonylagos kohéziós keretbe kell szorítania őket a politikának – a tőke összesítő vezénylő struktúrájának. Akkor is meg kell ezt tennie, ha a demonstratívan alkalmazott rendszabályozó intézkedései gyakran csak a nagyhangú ideológiai okfejtésig terjednek, meg az új erőviszonyok igazolásáig, hogy aztán megenyhüljenek a monopolista (vagy kvázimonopolista) társaságok irányában, ahogy az alapvető trend diktálja. A nemzetközi monopolista fejlemények, természetesen, ugyanilyen meghatározottságokon alapulnak. De mindezek a folyamatok elvben összeegyeztethetők a tőke normális működésével anélkül, hogy szükségképpen a rendszer strukturális válságába torkollnának. De még a politika strukturális válságába sem. A válságról szólva ugyanis még csak a politikában zajlókról beszélünk – vagyis egyes olyan válságokról, amelyek a fönnálló politikai rendszer kezelhető paraméterei közt mennek végbe és oldódnak meg -, nem pedig a politika válságáról.

A fönnálló politikai intézményeknek az a fontos funkciójuk, hogy irányítsák, bizonyos értelemben pedig rutinná tegyék a kívánatos társadalmi kohézió helyreállításának legalkalmatosabb és legtartósabb módját, összhangban az anyagi fejleményekkel és a megfelelően változó erőviszonyokkal, működésbe hozva egyúttal a mozgósítható kulturális és ideológiai arzenált is e cél szolgálatában. Tőkés, demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot a politika terén rendszerint többé-kevésbé őszintén végigküzdött időszakos parlamenti választások formájában vezénylik le. Amikor a szükséges helyreállító kiigazítások nem tarthatók a rendes paramétereken belül, az alapul szolgáló erőviszonyok nagyobb mértékű változásai következtében, amelyek diktatórikus jellegű politikai-katonai föllépésekkel járnak, még akkor is a politikában beállott, a tőke által féken tartható válságokról beszélhetünk, föltéve, hogy előbb-utóbb visszatérés következik a tőke normális működésére jellemző „demokratikus alkotmányossághoz". Amellett az efféle fejleményeket gyakran nagymértékben külföldről ellenőrzik, ahogy Latin-Amerikában láthatjuk az USA ösztönözte és irányította autoritárius kormányzás számos példáján.

Igencsak más dolog, persze, amikor mélységesen autoritárius fejlődési folyamatok és trendek kezdenek érvényre jutni nem az alárendelt régiókban, hanem a globális tőkerendszer szívében – a strukturálisan uralkodó részeken. Ez esetben a „kettős könyvelés" korábbi patentje, ami abban áll, hogy kíméletlen (akár katonai-imperialista) uralmat gyakorolnak más országok fölött, miközben otthon a „demokratikus játékszabályokhoz" igazodnak, beleértve az alkotmányosság maradéktalan betartását, tehát ez a fajta kettős könyvvitel nem gyakorolható tovább. Az ellentmondások kitelepítése rendszeres törekvése a tőkének, ameddig csak gyakorolható. Minthogy fönnállnak a strukturális hierarchiák, amelyek érvényesülnek és érvényesülniük kell mindenkor az államközi kapcsolatokban is, a rendszer normális működéséhez hozzátartozik, hogy a domináns országok exportálni próbálják – erőszakos beavatkozások formájában, beleértve a háborúkat is – belső ellentmondásaikat a rendszer egyéb, kisebb önhatalmú részeibe. Abban a reményben teszik ezt, hogy belsőleg biztosítsák és a nagyszabású összeütközések közepette még az osztályhatárokon átnyúlva is erősítsék a kívánatos társadalmi kohéziót.

Ámde ez fokozottan egyre nehezebbé lesz – hiába minden önkiszolgáló mitológia az „egyetemesen jótékony globalizálásról" -, ahogy mindinkább globális gubanccá válik a tőkerendszer. Ennek eredményeként jelentős változásoknak kell lejátszódniuk, mindenütt komoly következményekkel. A túlsúlyosan domináns országnak, jelenleg az Egyesült Államoknak, ugyanis az az elsődleges gondja, hogy biztosítsa és fönntartsa az ellenőrzést a globális tőkerendszer fölött, amint az a globális-hegemonikus imperializmus legfőbb hatalmához illik. Ám tekintettel a riasztó anyagi és emberi ráfordításokra, amelyekért így vagy úgy meg kell fizetni, ez a globális uralomra irányuló terv óhatatlanul mérhetetlen veszélyekkel jár, valamint ellenállást vált ki nem csupán nemzetközileg, hanem belföldön is. Ez okból avégett, hogy fönntartsák az autoritárius ellenőrzést a tőkerendszer mint egész fölött a tőkés globalizációtól korunkban elválaszthatatlan, egyre mélyülő strukturális válság föltételei között, a félreérthetetlen autoritárius trendeknek erősbödniük kell nem csupán nemzetközi síkon, hanem a domináns imperialista országokon belül is, hogy le lehessen törni minden esetleges ellenállást. Azok a súlyos alkotmánysértések, amelyeket már láttunk az Egyesült Államokban és közeli szövetségesei jogi-politikai rendjében, s amilyenekre még inkább számíthatunk a jövőben – amiként az előre látható az eddig meghozott intézkedésekből és törvénybe iktatott rendszabályokból, vagy úgyszintén a meglehetősen egyoldalú „megfontolásokból" a cinikusan manipulált törvényhozási hírszolgáltatásban -, világos jelei ennek a tőke strukturális válsága hatására kialakult, veszedelmes trendnek.

Árulkodó példa a tendenciózus törvényhozói manipulációra az a mód, ahogyan fontos törvényeket megszerkesztenek a kormányzati végrehajtó ágazatban. Nem meglepő ennélfogva, hogy a legfölső bíróság egyik bírája Nagy-Britanniában kénytelen volt szót emelni egy emberi jogokat érintő, létfontosságú tárgyban, mondván, hogy „az elfogadott törvénycikkelyeket oly módon fogalmazták, hogy kiiktassák a bírósági kontroll hatálytalanító rendelkezéseit. […] A bíró azt mondta, hogy Charles Clarke [az akkori belügyminiszter] egyoldalú értesülés alapján hozott döntést a rendelet kibocsátásáról, ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse a körülményeket, amelyek megengednék a bíróságnak, hogy hatálytalanítsa a belügyminiszteri döntést. Így aztán, mondotta a bíró, hatályban kellett hagynia a rendeletet, jóllehet úgy ítélte meg, hogy az sérti az emberjogi törvényt."²⁰

A második világháborút követő időszakban némileg elsietve és naivan ünnepelték „az imperializmus végét". Valójában ugyanis csupán egy rég esedékes kiigazítást láttunk a nemzetközi erőviszonyokban, annak megfelelően, ahogyan a társadalmi-gazdasági és politikai hatalmi viszonyok objektíven átalakultak a második világháború előtt és alatt, miként előrevetítette ezt Roosevelt elnök első beköszöntő beszédének egyik kulcsfontosságú részlete, amely a „nyitott ajtó politikáját" szorgalmazta mindenütt, beleértve az akkori gyarmati területeket is. A háború utáni kiigazítás persze a korábbi gyarmattartó hatalmak hátrébb sorolásával járt: a másod- és harmadosztályba kerültek az amerikai imperializmus alárendelt erőiként. Ámde jó néhány évig – az újjáépítés és a viszonylag zavartalan gazdasági terjeszkedés háború utáni időszakában, amelynek segítségével sikerült megalapozni és finanszírozni a jóléti államot – az erőnek erejével érvényre juttatott „nyitott ajtó politikájával" (mármint az Egyesült Államok számára nyitott ajtóé) beharangozott nagy változás azzal az illúzióval járt együtt, hogy maga az imperializmus lett mindörökre a múlté. Azonfölül társult azzal a tág körben elterjedt ideológiával is, súlyosan megfertőzve nem csupán az értelmiséget, hanem a hagyományos baloldal némely fontos szervezett mozgalmát is, amely szerint a fönnálló társadalmi-gazdasági és politikai rend válságai (ilyeneket csakis a háború előtti rövid időre ismertek el) visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ezt az ideológiát – ideológiai ikertestvérével egyetemben, amelyik „az ideológia végét" prédikálta – arra a föltevésre alapozva terjesztették, hogy immár a „szervezett kapitalizmus" világában élünk, s ennek tartósan sikerült elbánnia a maga ellentmondásaival.

Kegyetlen kijózanodást hozott aztán, a politikában éppúgy, akár az ideológiában, amikor a tőkerendszer mindenre kiterjedő és mindegyre mélyülő strukturális válsága jelentkezett. 1987-ben, amikor nagy válság zajlott a nemzetközi értéktőzsdéken, európai kereskedelmi bankárok úgy érveltek egy nyilvános televíziós vitában, hogy a válság oka az, hogy az USA nem hajlandó tenni valamit csillagászati adóssága rendezésére. Az amerikai bankár azzal vágott vissza agresszívan e vitában, hogy csak várják ki, amíg majd az USA rendezni kezdi adósságait, s akkor majd meglátják, mekkora válság zúdul a nyakukba. S bizonyos értelemben igaza volt. Hiszen roppant naivitásra vall azt képzelni, hogy Európa kényelmesen távol tarthatja magát a krónikusan megoldatlan globális strukturális válság mindenre kiterjedő hatásaitól, amely válságnak az amerikai adósság csupán egyik oldala, s ebben teljes mértékben részes a hitelező országok önérdekű cinkossága is.

Az utóbbi két évtizedben tanúi voltunk, ahogy szemlátomást nekivadultan, nagy dérrel-dúrral visszatért az imperializmus, miután hosszú ideig sikeresen „a demokrácia és a szabadság" posztkoloniális világának álcázta magát. És a most uralkodó körülmények között kiváltképp destruktív alakot öltött. Ez dominál jelenleg a történelmi szcénán, annak a nyílt hangoztatásával, hogy a jelenben éppúgy, akár a jövőben szükségszerű „korlátlan háborúkat" indítani. Mi több, ahogy korábban említettük, nem riadnak vissza annak kinyilatkoztatásától sem, hogy „morális jogosultsága" van a nukleáris fegyverek bevetésének – „preemptíven" és „preventíven" – olyan országok ellen is, amelyek nincsenek birtokában ilyen fegyvereknek.

Amióta megkezdődött a tőke strukturális válsága az 1970-es évek elején, a rendszer súlyos problémái minden téren halmozódtak és krónikussá váltak, nem utolsósorban a politika terén. Jóllehet minden bizonyíték ellenére tovább folyik mindenütt az „egyetemesen jótékony globalizáció" ábrándvilágának propagálása, nem rendelkezünk olyan alkalmatos nemzetközi politikai szervvel, amelyik képes volna orvosolni a mai fejlődési trendek tisztán látható negatív következményeit. Még az Egyesült Nemzetek korlátozott hatókörét is a semmivel teszi egyenlővé az amerikaiak eltökéltsége, hogy a világra kényszerítsék Washington agresszív politikáját, ahogyan a hamis ürüggyel Irak ellen indított háború esetében is történt.

Az amerikai kormányzat azzal, hogy így járt el, önkényesen magára osztotta a tőkerendszer mint egész globális kormányának elvitathatatlan szerepét, nem zavartatva magát attól a meggondolástól, hogy egy ilyen elképzelés szükségszerű bukásra van ítélve. Nem elegendő ugyanis szabadjára engedni a „túlerőt", ahogy az uralkodó katonai doktrína előírja, szétzúzva a másik fél hadseregét, a katonai kaland végrehajtása során mérhetetlen „járulékos kárt" okozva, amiként obszcén mód nevezik, az egész népességnek. A fönntartható állandó megszállás és uralom – beleértve a zavartalan és hasznot hajtó gazdasági kizsákmányolást – az ily módon megtámadott országokban egészen más lapra tartozik. Azt képzelni, hogy akár még a legnagyobb katonai szuperhatalom is képes rá, hogy mint afféle „kikényszerített normalitást" ráerőszakolja az egész világra – és ebben az értelemben megváltoztathatatlan állapotként szabja meg – az „új világrendet", teljesen képtelen föltételezés.

Sajnos az események és a fejlemények már régóta ebbe az irányba mutattak. Hiszen nem George W. Bush elnök, hanem Bill Clinton elnök volt az, aki arrogánsan kijelentette: „Csupán egyetlen szükséges nemzet létezik, az Amerikai Egyesült Államok." A neokonok csupán fönntartani és megerősíteni akarták ezt a hitet. Az úgynevezett liberálisok sem tudtak azonban semmi pozitívabbat prédikálni, mint ugyanezt a veszedelmes hitvallást, egészében véve ugyanolyan szellemben. Panaszkodtak, hogy „túl sok az állam" ma világszerte, s egy úgynevezett igazságszolgáltatási integrációt javasoltak az efféle problémák lehetséges megoldása gyanánt.²¹ Vagyis egy groteszk módon „igazságszolgáltatási integráció" néven nevezett valami mellett kardoskodtak, ami valójában a pszeudolegitimációját jelentené egy maroknyinál is kevesebb imperialista hatalom, mindenekelőtt az Egyesült Államok által gyakorolt, autoritárius, közvetlen ellenőrzésnek a nehezményezett „túl sok állam" fölött. Ez a koncepció, ködösítő terminológiája dacára, nem sokban különbözik Thomas P. M. Barnett fönt idézett elméletétől, hogy miképp is kell megbirkózni a nehezményezett „nem csatlakozás állapotával".

Ha „túl sok állam" létezik is manapság, azért még nem lehet varázsütésre eltüntetni őket. Katonai erővel sem lehet letarolni őket, hogy azután ennek alapján teremtsék meg az „új normalitás" globalizált boldogságát. Nem lehet a végtelenségig elfojtani a jogos nemzeti érdekeket. A világon leginkább Latin-Amerika népe tanúsíthatja ékesszólóan ezt az igazságot.

A politika strukturális válsága szerves része a tőkerendszer hosszan gennyedző strukturális válságának. Ez mindenütt jelen van, következésképp nem lehet megoldani úgy, hogy öntartósító, apologetikus módon bíbelődnek valamelyik elszigetelt politikai aspektussal. A legkevésbé lehetséges megoldani úgy, hogy az alkotmányosságot lyukasztgatják-foltozgatják, aminek számos riasztó példáját láthattuk. S az alkotmányos rend aláaknázásával és egyáltalában való eltörlésével sem. Ha brit legfelső bírósági tagok és olasz igazságügyi tisztviselők tiltakozhatnak az ilyen próbálkozások ellen, bármilyen kirohanásokat intéznek is ellenük e világ Berlusconijai még akár három nappal az általános választások előtt is, akkor mi is mindannyian megtehetjük ezt annak kritikai tudatában, hogy mi minden forog itt kockán.²² Társadalmi anyagcsere-ellenőrzésünk fönnálló módja mély válságban van, s ezen csakis egy gyökeresen különböző mód kialakításával segíthetünk, amelyik a lényegi egyenlőségen alapul, s ez korunkban válik valóban véghez vihetővé, első ízben a történelem során. Sokan jogosan bírálják a parlamenti politizálás kínosan nyilvánvaló kudarcait. De e tekintetben is az a helyzet, hogy a parlamentarizmus múltjának és jelenének szükséges újragondolása nem vezethet tartós eredményre, ha nem tágabb összefüggésében vizsgáljuk, mint a tervezett új társadalmi anyagcsererend szerves, a lényegi egyenlőség követelményétől elválaszthatatlan részét.

Sokan egyetértenek ma azzal, hogy társadalmi anyagcsererendünk – fokozódó destruktivitása miatt még környezetvédelmi tekintetben is, hát még a termelés és a pocsékoló tőkefölhalmozás körében, nem is szólva a legfelelőtlenebb katonai rombolás szaporodó közvetlen megnyilvánulásairól – hosszú távon életképtelen. Ám annak a ténynek kell a folyamatban levő fejlődési trendekre és halmazati hatásukra vonatkozó kritikai tudatunk előterébe kerülnie, hogy a hosszú táv korunkban egyre rövidül. A mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, mielőtt kifutnánk az időből.

Jegyzetek

* A tanulmány bevezető előadásként hangzott el a brazíliai Maceióban 2006. május 4-én, a munkaügyi bírák 13. országos kongresszusán.

¹ Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág, 2005, 46.

² „Seymour Hersh jelenti, hogy az egyik változat bunkertörő taktikai nukleáris fegyver, valamint B61-11 bevetését is magában foglalja, biztosítandó Irán fő centrifuga-létesítményének lerombolását Natanzban." Sarah Baxter: „Gunning for Iran". The Sunday Times, 2006. április 9.

³ Ennek a 2005. április 17-i kezdeményezésnek előzménye volt 2005 őszén egy petíció, amelyet több mint 1800 fizikus írt alá, elutasítva az USA új nukleáris fegyverzeti politikáját, amelynek része a preemptív nukleáris fegyverhasználat a nem-nukleáris ellenséggel szemben: http://www.globalresearch.ca

⁴ John Pilger joggal ostorozta ez okból Tony Blair miniszterelnököt. Ezt írta: „Blair kimutatta az abszolút hatalom iránti vonzódását, amikor a királyi prerogatívumot, visszaélve vele, arra használta, hogy a parlament megkerülésével indítson háborút." Pilger cikkét, amelyből idézetünket vettük, a New Statesman közölte 2006. április 17-i számában. Hozzátehetjük, hogy az ilyen trükköket, mint amilyen a „királyi előjog", valamint problematikus megfelelői egyéb alkotmányokban, egészében véve pontosan azzal a célzattal ötölték ki, hogy visszaéljenek velük mint önlegitimáló autoritárius mentesítő záradékokkal, amelyekkel önkényesen fölülírhatják a demokratikus követelményeket nehéz körülmények között, ahelyett hogy kiterjesztenék a demokratikus döntéshozó hatalmat, ahogyan nagyobb válsághelyzetekben szükséges volna.

⁵ Baxter: i. m.

⁶ Richard Peet: „Perpetual War for Lasting Peace". Monthly Review, 2005. január, 55-56.

⁷ Uo.

⁸ Max Boot: Savage Wars of Peace. Idézve in „The Failure of Empire" (szerkesztőségi cikk). Monthly Review, 2005. január, 7.

⁹ Mészáros: i. m. 99.

¹⁰ „Transcripts shows No 10's hand in war legal advice". The Guardian, 2005. február 24. Emlékeztetnünk kell itt rá, hogy világos legyen az ügy: Lord Goldsmith első szakvéleménye fölöttébb szkeptikus volt a tervezett háború törvényességét illetően.

¹¹ Philippe Sands: Lawless World. London, Penguin Books, 2005.

¹² John Mortimer: „I cannot believe that a Labour Government would be so ready to destroy our law, our freedom of speech and our civil liberties". The Mail on Sunday, 2005. október 2.

¹³ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13.

¹⁴ „John Pilger sees freedom die quietly". New Statesman, 2006. április 17.

¹⁵ Japan Press Weekly, 2006. március, 26.

¹⁶ Manuel Marulanda Vélez: „Carta enviada pelo líder histórico das FARC da Colômbia a Álvaro Leyva, candidato às Eleiçôes Presidênciais marcadas para 24 de Maio de 2006". resistir.info, 2006. április.

¹⁷ Uo.

¹⁸ Azt írtam 1971 novemberében, a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a most zajló események és a kibontakozó fejlemények „drámai módon nyomatékosítják a tőke globális strukturális válságának fölerősödését".

¹⁹ István Mészáros: Beyond Capital. London, 1995, 680-682. A 18. fejezetben jóval részletesebben tárgyalom ezt a témát.

²⁰ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13. A The Guardian ugyanezen számában Tania Branigan, a lap belpolitikai tudósítója arról számol be, hogy „kritikusai úgy vélekednek, a Törvényhozási és Igazgatási Reform törvényjavaslata engedélyezné a kormánynak, hogy szinte minden törvényt kívánsága szerint megváltoztathasson – akár újabb büntető elemek beiktatásával, vagy akár az alkotmány módosításával is -, parlamenti megszavaztatás nélkül. […] A torik és a liberális demokraták a törvényjavaslatot csak »parlamenti szavazáseltörlő törvény« gúnynéven emlegetik."

²¹ Martin Wolf: Why Globalization Works? New Haven, Yale University Press, 2004.

²² Giorgio Ruffolo: „Un paese danneggiato". La Repubblica, 2006. április 7.

A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a specifikus tulajdonsága a volt szovjet tömb országaiban létrejött kapitalizmusnak. (S ebből közvetve adódik az a levezetett kérdés: miért ilyen jelentéktelen a kapitalizmussal szembeni politikai ellenállás Kelet-Európában.) Mivel az ismert séma szerint a „polgári forradalomra" háramló „modernizációs" és szekularizációs munkát a bolsevik forradalom végezte el, ez mind a rendi múlt elemeit, mint a proletárszocializmust elsöpörte, ezért politikai és kulturális értelemben régiónkban jött létre a „legtisztább" tőkés rendszer.

Kétség se férhet hozzá, a baloldal számára Kelet-Európának szimbolikus és történelmi jelentősége van. Végtére is itt került sor az állítólagos szocialista kísérletre. Amikor 1989-ben összeomlott a keleti tömb, a legtöbb ember úgy érezte, hogy a globális kapitalizmus horizontján túl már semmi sincs. Bár egyáltalán nem biztos, hogy ami elbukott, az valóban szocializmus volt, a nyugati baloldal intézményei, szervezetei, irányzatai úgy tűntek el a történelmi süllyesztőben, mintha mindaz, amit képviseltek, azonos lett volna avval a vigasztalan romhalmazzal, ami Sztálinnak és diadokhoszainak a birodalma volt. Bármilyen dicstelen, szürke, ijesztő és unalmas is volt ez a birodalom, a mai bentlakók úgy vélik, hogy minden tekintetben magasabb rendű, mint az új fölállás. A szocialistákat, úgy tetszik, az emberek annak az általánosan elfogadott véleménynek az alapján utasítják el, hogy a kapitalizmuson kívül nem létezik más, a demokratáknak meg azt mondják, hogy a diktatúra vidám piknik volt ehhez az új liberális demokráciához viszonyítva.

Ám a „kelet-európaiak" többségével szemben (Vlagyivosztoktól Prágáig és az Aral-tótól Kelet-Berlinig) és a zsémbes nyugati kommunistákkal ellentétben én nem tudom és nem is akarom siratni a posztsztálini tragikomédia dicstelen kimúlását annak ellenére se, hogy a kelet-európaiaknak akad néhány érdekes oka erre a viselkedésre; és a legtöbb liberálistól eltérően nem gondolom, hogy ami összeomlott, az szocializmus volt, és azt sem gondolom, hogy a novus ordo seclorum szükségszerű is, meg sikeres is. Vagy ami azt illeti, hogy különösen novus lenne.

Természetesen meg tudom érteni, hogy ezek a vélekedések a legitimáció legkülönfélébb tétjeit és stratégiáit jelentik, mint ahogy mindig is evvel a kockázattal jártak, és a legitimációnak a történelem és a történetelmélet révén kell végbemennie. Ha meg akarjuk érteni, miért is olyan különösen érdekes és rendkívül taszító változata Kelet-Európa a kései kapitalista társadalomnak, akkor meg kell szabadulnunk attól a gondolattól, hogy ennek a jelenségnek bármi köze volna a „totalitárius" szellemi beállítottsághoz vagy az „elmaradott", a tekintélyelvűségben gyökerező szokásokhoz és a szolgalelkűséghöz; ezekkel a fogalmakkal a hidegháború „naturalizálta" a meglepően modern, de se nem liberális, se nem Nyugat-barát ellenfelének ideológiai önképét.

Kétségtelen, hogy a legfontosabb az a gyötrelmes kérdés, amely az 1917-ben született és 1989-ben szégyenletesen kimúlt rendszer természetét firtatja. Sok folyókilométernyi könyvtári polcot töltenek meg azok a művek, amelyek ezt a kérdést akarják fölfejteni, mely oly sok szívfájdalom és szenvedés oka volt, és a huszadik század jelentősebb radikális mozgalmainak önértelmezését is meghatározza.

Hiszen ha a rendszer szocialista volt, akkor a reformista szociáldemokrácia áruló volt, az antileninista szélsőbal nem volt egyéb, mint puszta őrület; ha viszont a rendszer nem volt szocialista, akkor minden hősies áldozat, különösképpen a nyugati és déli kommunista hivatásos forradalmároké, hiábavaló volt. Ha a rezsim ténylegesen szocialista volt, és a gulag, a népirtás és a kirakatpörök ebben a ténylegesen szocialista rendszerben történtek meg, akkor a szocialista eszme maga bűnös, ám ha a rezsim nem volt autentikusan szocialista, akkor a gulag nem mond ellent a szocialista eszme morális és politikai megvalósíthatóságának. Ha a szovjet típusú rendszer nem volt sikeresebb, mi több, egészében véve rosszabb volt, mint a kapitalista rendszerek általános működése, akkor ennek felelősségét aszerint kell megosztani, hogy mit is gondolunk a rendszer fő jellemzőiről. Ezekre a régi kérdésekre egyszerre történeti és filozófiai választ kell találnunk.

Nem kétséges, hogy a szovjet tömb országaiban kiirthatatlanul jelen voltak a klasszikus kapitalista sajátosságok: a bérmunka, az árugazdaság, a munkamegosztás, a kötelező munkavégzés, a tőkének való alávetettség, a pénz, a járadék, a tulajdont illető, alapjában változatlan római jog [az ELTE „marxista-leninista" polgári jogi tankönyvét fordításban minden változtatás nélkül taníthatták nyugat-európai, közös piaci jogászoknak az 1960-as években], a munkahelyi, üzemi hierarchia, éles különbség a fizikai és a „szellemi" munka között, iszonyú egyenlőtlenség, a proletár ellenállás elfojtása, a munkásosztály autonómiájának megtörése, elnyomó patriarchális család, a nők fizetetlen házimunkája, politikai és ideológiai elnyomás, féktelen állami nacionalizmus, etnikai és faji megkülönböztetés, cenzúra az emancipatorikus művészet és társadalomtudomány ellen, és persze vad, féktelen kizsákmányolás. Evvel a lehangoló fölsorolással szemben a kétkedő igazhívők, közülük Trockij a leghíresebb, mindössze egyetlen tényt tudtak felhozni: a magántulajdon eltörlését. A társadalmasítás és a gazdasági tervezés szerintük mindenki számára meggyőzően bizonyította, hogy a kapitalizmus a Szovjetunióban még a sztálini „thermidor" idején se, a Kínai Népköztársaságban és a csatlós államaikban se tért, mert nem is térhetett vissza. [„Visszatérésről" persze csakugyan nem volt szó, hiszen korábban nem volt kelet-európai és ázsiai kapitalizmus.]

A rendszer szörnyűnek elég szörnyű, de valahol mégis szocialista. A proletariátust így vagy úgy minden jelentős tétel „tulajdonosának" tekintették, bár a proletariátus nem rendelkezhetett állítólagos tulajdonával, és nem ellenőrizte, nem is ellenőrizhette és irányíthatta a gazdaságot, és nem szólhatott bele abba se, hogyan folyik a termelés, és mi legyen a gazdasági fejlődés célja. Ennek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a keleti tömbben nem voltak magánkapitalisták, és nem voltak „valódi" piacok se. Ez azért is érdekes, mert óhatatlanul fölveti azt a kérdést: vajon tényként kell-e kezelnünk, hogy a kapitalizmust elsősorban a piacok megléte és a termelési eszközök magántulajdonosainak jelenléte jellemzi.

Ez volna az ortodox marxista nézet? Ami engem illet, ezt erősen kétlem.

Tekintsük át röviden, mit is takar ez a szó: „magán", ami legalábbis Rousseau óta a polgári társadalom lényegét fejezi ki. [Pl. ezen alapszik a különbségtétel „bourgeois" és „citoyen" között.]

A „magán" elsősorban kiváltságos, elkülönült, védett területet jelöl, mely fölött valaki/valami ellenőrzést gyakorol, és ami egyúttal kizárja más versengők hozzáférését az ellenőrzéshez. Ez a valaki/valami lehet fizikai vagy jogi személy, pl. intézmény, mondjuk, a korona, netán szerzetes- vagy lovagrend. Hiszen mondhatjuk-e, hogy a koronabirtok nem magántulajdon ebben az értelemben? Vajon Kelet-Európában az óriási egyházi birtokok 1945 előtt nem voltak-e magántulajdonban, s mint ilyenek, nem zárták-e ki azokat, akik úgyszintén szívesen birtokolták volna őket? Vajon „az állam", netán metafizikailag, milyen értelemben volt nem-kizárólagos, nem-ellenőrző, nem-haszonélvező tulajdonos? A koronabirtokok tulajdonát szintén a közösség együttes hasznára fordították, pl. hadsereget állítottak ki és fizették a zsoldosokat, de vajon ez a különleges használat nem volt kizárólagos, nem öltött tulajdoni formát? Vajon a király alattvalói saját érdekükben tetszésük szerint fölhasználhatták volna a kincstári tulajdont? Vajon az a tény, hogy inkább jogi, mintsem fizikai személy volt az, „aki" a javakat birtokolta azok kizárásával, akik semmilyen termelőeszközzel nem rendelkeztek, cáfolja-e az elkülönített tulajdon meglétét? Úgy tetszik, hogy az osztálytársadalmakban, mint a piaci kapitalizmus és a szovjet típusú rendszerek, a tulajdonlás lényege a tulajdonnak az elkülönítettsége azoktól, akik munkabér ellenében működtetik, de nem birtokolják a termelőeszközöket. Másfelől, nem lényegi sajátossága a tulajdonlásnak a tulajdonosok politikai vagy jogi természete. A szovjet típusú rendszerek apologétái azt mondták – még az is lehet, hogy hitték is -, hogy a proletariátus állítólagos politikai hatalma megváltoztatta ennek a titokzatos entitásnak, „az államnak" a jellegét, s ez ennélfogva nemcsak az új uralkodó osztálynak a politikai és közigazgatási képviselete lett, hanem új típusú tulajdonossá is vált, amely nem sajátít el értéktöbbletet „nem-proletár" vagy „nem-szocialista" célokra, ami persze a gyakorlatban azt jelentette, hogy az értéktöbblet jó részét a megszokott módon újra befektették.

Minthogy a proletariátusnak természetesen nem volt semmiféle politikai hatalma, tehát nem is gyakorolhatta, ahogyan a munkásellenzék Oroszországban már 1919-ben helyesen rámutatott erre, meglehetősen egyértelműnek látszik, hogy a kormányzat politikai irányvonala és ideológiája semmilyen elképzelhető módon nem változtatja meg a tulajdon nélküli munkások kirekesztését az „ő" misztikus, képzetes tulajdonuk élvezetéből, irányításából vagy isten ne adja, eladásából. Tökéletesen igaz tehát, hogy a tulajdonos funkcióját hivatalnokok vagy apparatcsikok gyakorolták a föntről jövő utasításoknak megfelelően, és ezek az apparatcsikok a társadalom gazdasági javait nem birtokolták, és nem tudták őket közvetlenül a maguk hasznára fordítani, sem elidegeníteni nem tudták tetszésük szerint, más szóval, nem az „apparátus" vagy „nomenklatúra" mint olyan volt a termelési eszközök kollektív tulajdonosa. De ez egyáltalán nem előföltétele általában a tulajdonlásnak, amely teljességgel független a „magán", a „privát" szó és fogalom eredeti, történeti jelentésétől. Egyáltalán nem szükséges, hogy a „nomenklatúra" egyes tagjai részesüljenek a proletariátus által előállított értéktöbbletből, mint ahogyan a részvénytársaságokban a részvényesek szoktak; ugyanakkor azonban bármennyire is elkülönült volt ez a tulajdon, hiszen a társadalmi újraelosztás az apparátusnak, a nomenklatúrának kedvezett, amely számottevő anyagi privilégiumokat élvezett, ezek azonban – mint köztudomású – nem voltak különösebben tartósak vagy garantáltak vagy átörökíthetők; mégis, az elkülönült tulajdon fölötti elidegenítési, ellenőrzési, működtetési, irányítási jog nem volt hozzáférhető a társadalomi verseny- és vetélytársak számára; s ez elegendő ahhoz, hogy uralkodó osztálynak nevezzük.

Ami itt specifikus, az a kormányzati funkciók és az uralkodó osztályokhoz tartozás szintézise. Ennek történeti előzményei vannak Kelet-Európában és Ázsiában is, és Karl Wittfogel és más képzeletgazdag emberek hajlamosak voltak ezeket a hagyományokat [„hidraulikus", azaz folyamszabályozó, gátépítő, emiatt centralizáló-etatista, állami rabszolgaságot használó ókori keleti rezsimek] túlbecsülni, de én személy szerint nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentőséget kellene tulajdonítanunk, hiszen ez a helyzet csak a bolsevik forradalommal, újonnan állt elő, ami pedig föltűnően fütyült a precedensekre [beleértve a Marx által reményteli figyelemmel elemzett „obscsinát" és „zadrugát", azaz faluközösséget].

Más szóval az ún. „szocialista állami tulajdon" a munkások szempontjából (és ez a lényegi aspektus) fogalmilag nem különbözik a „tőkés magántulajdontól", bár a társadalmi szervezet és társadalmi dominancia eltérő módszereit jelenti, és magyarázhatja a hiányzó piac rejtélyét.

Ha a piac anonim mechanizmus, amely a kínálatot igazítja a kereslethez, és ennek megfelelően allokálja a forrásokat, akkor a „szocialista" tervezés olyan nem-anonim, szándékolt-tudatos és hierarchikus („föntről lefelé" irányuló) mechanizmus, amelyet eredetileg ugyanerre szántak, de amely – s ebben teljes a közmegegyezés – sokkal kevésbé hatékony.

A kétféle mechanizmus különbségeit jórészt tompítja egyfelől a Kornai János és mások leírása szerint piacot szimuláló, utánzó „tervalku" az egykori keleti tömb gazdaságaiban, másfelől pedig az erőteljes kormányzati beavatkozás és a gazdasági célok politikai és ideológiai erők általi [gyakran katonai, területi és demográfiai szempontú] meghatározása a korai kapitalizmus kialakulása során. Senki sem állíthatja komolyan, hogy a brit és holland Kelet-Indiai Társaságok és az ezekhez hasonló szervezetek tiszta „piaci" intézmények voltak. A katonai és katonailag szervezett erők összecsapása éppen annyira alakította a piaci kapitalizmus arculatát, mint a tőzsde. A tőke újrabefektetését és az újraelosztást a hiánygazdaságokban mindig is az állami vagy a kormányzati akarat végezte – még az olyan, hivatalosan tőkésnek nevezett társadalmakban is, mint a háborús Németország és az 1940-es, 1950-es évek Nagy-Britanniája. És ne felejtsük el, hogy a piacgazdaság neokonzervatív (vagy „neoliberális") modellje szintén ideológiailag motivált politikai lépés eredményeként született, és nem volt más a helyzet a gabonatörvények (Corn Laws) és a szabadkereskedelem esetében a tizenkilencedik században se. Úgy látszik, az a különbség, hogy a polgári társadalmakban [nem minden „tőkés" társadalom „polgári" társadalom is egyben] az uralkodó osztály politikai cselekvését szokás szerint ellenőrzés alatt tartják a választások és a „szabad" pártharcok, míg az egypártrendszerű „szocialista" diktatúrákban ilyen fékek nincsenek. Persze ha hiányoznak is ezek a fékek és ellensúlyok, nem azt jelenti, hogy ezekben a diktatúrákban az uralkodó osztályokon belül ne folytak volna mindig is gyilkos küzdelmek, ahogyan azt se jelenti, hogy a diktatúra apparátusai ne tudtak volna (ne tudnának) irányt váltani: elég csak összehasonlítani a Kínai Kommunista Párt politikáját Mao idején és a mai, Hu Csin-tao-féle vezetés alatt, hogy lássuk, a változások úgy mentek végbe, hogy érintetlenül hagyták a politikai „fölépítményt", anélkül hogy a rezsim a legcsekélyebb mértékben is „pluralizálódott" vagy „liberalizálódott" volna. Más szavakkal, Sztálin valódi örököseinek „totalitárius" kormányzása simán összeegyeztethető a szabadpiaci kapitalizmus legelvadultabb változatával.

A föntiekből következik, hogy rossz nyomon indul el az, aki a modern kormányzati gazdaságirányítási utak közötti lényegi különbségeket abban próbálná megragadni, hogy a politikai autoritás versengő (szabadelvű vagy zsarnoki) modelljeiben lévő eltérések által meghatározott szocialista és kapitalista tervezés különbségeit keresi. Itt egyidejűleg vannak jelen egymást átfedő modellek és óriási különbségek. A kérdés nem az, vajon a „piaci szocializmus" megvalósítható vagy kívánatos-e, illetve hogy valaha létezett-e már, hanem sokkal inkább az, hogyan határozzuk meg azt a nem-piaci kapitalizmust, amely, úgy tetszik, a keleti tömb szovjet típusú rezsimjeiben Európában és Ázsiában állt fönn.

Ennek a leírásnak a szokásos módon az októberi forradalomból és e forradalomnak a második világháborút követően Kelet-Európa, Kelet- és Délkelet-Ázsia egyes részeiben végbement variánsaiból kell kiindulnia. Kezdjük mindjárt azzal az absztrakt megfogalmazással, hogy az állítólagos „szocialista" forradalom az osztálytársadalmakat nem változtatta osztály nélküli társadalmakká, hanem a kaszttársadalmakból (vagy „rendi" társadalmakból) csinált osztálytársadalmakat.

A bolsevikok tudtukon kívül – amint azt szinte azonnal megértették az olyan különböző figurák, mint a baloldali kommunista Hermann Gorter, sőt: Antonio Gramsci (híres cikkében: „Forradalom »A tőke« ellen", 1918. január, in: Szabó Tibor, szerk.: Gramsci: Politikai írások, 1916-1926, Bp.: Kossuth, 1985, 43-47.), majd később Karl Korsch – félig-meddig egyetértettek a gyűlölt „legális marxistákkal" és kautskyánusokkal abban, hogy a proletár forradalmárokkal polgári forradalmat kell csinálni. A régi Kelet-Európa négy birodalma (a Hohenzollern, a Habsburg, a Romanov és a Török Birodalom) az 1848 utáni tessék-lássék vagy egyenesen szemfényvesztő látszatreformok ellenére – a nyugati peremvidékek és a modernizáció néhány szigetkéjét vagy inkább foltját leszámítva – mezőgazdasági kaszttársadalom maradt, ahol a népesség túlnyomó többsége személyes szolgaságban, alázatban, úrtiszteletben, írástudatlanságban élt, robotot (corvée-t) teljesített (tehát fizetetlen, önkényesen kirótt kényszermunkát a hűbérúr javára, a nagybirtokon az 1930-as évekig), nem is beszélve az egyházi uralomról, a csendőrség, feudális ispánok és intézők brutális önkényéről. A földtelen parasztok, akiket már nem jobbágyoknak neveztek, hanem akiket – a mezőgazdasági „cselédeket", zselléreket – félig-meddig rabszolgának tekintettek, az időnként fellángoló esztelen jacquerie-k, zendülések vagy pogromok (amelyeket többnyire az udvar bátorított annak érdekében, hogy megrémítse a dzsentrit és a gyönge, védtelen városokban élő, nyugtalankodó purgereket és mesterlegényeket) ellenére sem tudtak semmit tenni életkörülményeik javítása érdekében. A társadalmi forradalmároknak először az „elmaradott" rendi vagy kaszttársadalom problémájával kellett megbirkózniuk, hiszen a „burzsoázia" zöme középkorias, túlnyomó többségében szegény és tudatlan kiskereskedőkből állt; a „proletárok" pedig főleg napszámosok, kézművesek, vándoriparosok voltak, és a még döntő mértékben feudális társadalom réseiben tengődtek; itt a földbirtokos arisztokráciát és a szoldateszkát, a tiszti-nemesi kasztot leszámítva általános volt a jogfosztottság. A viszonylag jómódú és modern Magyarországon a teljes lakosságnak kevesebb mint hét százaléka rendelkezett választójoggal, és a választási csalás, szavazathamisítás és rendőri megfélemlítés bevett gyakorlatnak számított még ezek között a különlegesen biztonságos körülmények között is. Az ellenzéki képviselőket fegyveres rendőrök távolították el a képviselőházból a házelnök [gr. Tisza István] parancsára – és mindez az osztrák-magyar belle époque-ban, a szecessziós cs. kir. aranykorban, nem pedig a sötét Szibériában történt.

Keleten a különböző szocialista irányzatok a modernizáció végrehajtására óhajtották fölhasználni az új forradalmi államot, vagyis a polgári forradalom alapföladatának betöltésére, legalábbis ez volt az a kötelesség, amelyet a korszak közkeletű „haladó" doktrínája szerint az ilyen forradalmaknak teljesíteniük illik. Autochton, őshonos, szervesen kialakult polgárság hiányában a mezőgazdasági, rendi vagy kaszttársadalom elsöprésének ezt a döntő fontosságú lépését a proletariátus és az értelmiség közötti stratégiai szövetség tette meg.

De ezek a társadalmi csoportok meglehetősen sajátságosak voltak Kelet-Európában, mivel őket is premodern kasztszerűség jellemezte. Kelet-Európában az ipari munkásságot túlnyomó részt bevándorló, allogén („más etnikumú") csoportok alkották. A munkásszakszervezetek tagjai Csehországban és Magyarországon nem nagyon tudtak csehül vagy magyarul, hanem németül beszéltek (az első magyarországi szocialista perben 1871-ben a királyi törvényszéknek tolmácsokat kellett alkalmaznia ahhoz, hogy a vádlottak tanúvallomásait fölvegyék, mivel a vádlottak – a magyarországi munkásmozgalom vezetői – egyike sem beszélt magyarul), nem is beszélve a jól ismert svájci (és nem zsidó) radikális Rudolf Rockerről, aki kénytelen volt jiddisül megtanulni, amikor meg akarta szólítani a londoni East End proletár anarchistáit (ma ehhez bengáliul vagy gudzsárátiul kellene megtanulnia). Kelet-Európában az, hogy valaki proletár szocialista, egyet jelentett avval, hogy etnikailag elkülönült (a nagyrészt németül beszélő kozmopolita vagy „internacionalista" közösségben) és felekezetileg vagy vallásilag (az ateisták vagy vallásukat nem gyakorló, felekezeten kívülre sodródott keresztyének, zsidók vagy a szabadgondolkodók közösségében) eltávolodik a nép többségétől. A forradalmi értelmiség – bármilyen divatjamúlt is ennek említése – jórészt zsidó volt. Aligha meglepő tehát, hogy a tekintélyes orosz történész, Alekszandr Usakov fölmérése szerint a bolsevik központi bizottság tizenkét tagjából kilenc volt zsidó, a tizenöt fős jobboldali szociálforradalmárok (eszerek) központi bizottságában tizenhárom tag volt zsidó, a baloldali eszereknél a tizenkét főből tíz, az anarchisták moszkvai bizottsága öt tagból állt, s ebből négy zsidó volt. Ha nem is ennyire végletesen, de hasonló arányok jellemezték a munkásmozgalmat az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Balkánon és az arab Közel-Keleten, ahol akkoriban még a Fényes Porta uralkodott.

Max Weber beszélt a „páriakapitalizmusról" (a fogalmat aztán a második világháború idején a belga forradalmi marxista, Abram Léon dolgozta ki), és ez egy bizonyos pontig „páriaszocializmus" volt, az elszigetelt városi proletariátus és az elszegényedett, talajt vesztett értelmiség bátor vállalkozása, amelynek a képzeletbeli világát a fejlett Nyugat mítosza tette teljessé – de erről később. A kelet-európai baloldalon több emlékirat beszéli el, hogy itt keleten mennyire bálványozták a parlamenti szocialistákat a távoli Reichstagban Berlinben vagy Bécsben [a magyar olvasó ismerheti Sinkó Ervin gyönyörű esszéjét erről: „Szemben a bíróval", 1935, in: Sinkó: Szemben a bíróval: Válogatott tanulmányok, s. a. r. Sükösd Mihály, Bosnyák István, Bp.: Gondolat, 1977, 47-90.], bár ezt ők nem is sejtették: Bebelt, Liebknechtet, Adlert, Rennert, Bauert újkori szentekként tisztelték, akik megkapták azt a tiszteletet és méltóságot, ami kevésbé szerencsés keleti atyjukfiainak nem adatott meg; a vezetőkhöz való efféle viszonyulás hasonlít ahhoz, ahogyan a rastafárik a Karib-szigeteken Hailé Szelassziét imádják: a fekete férfit, mégis császár és egyben Júda oroszlánja. A proletárok és a deklasszált értelmiség Keleten, az érthetetlen nyelven beszélő, archaikus parasztság tengerében (ne feledjük, míg a városban lengyelül beszéltek, a falun ukránul, egy másik városban magyarul beszéltek, de falun már románul énekeltek, a hivatalnokok franciául és németül bonyolították a levelezést, de alattvalóik valamelyik szláv patois-ban, nyelvjárásban hebegtek-habogtak, és még a hivatalos és fölöttébb mesterséges Hochdeutsch-ot sem értették sokan, még „a népi németek" többsége se), a „vörös" városok és kerületek (Presznya, Floridsdorf, Csepel, Griviţa) számtalan tekintetben idegenek maradtak. Miközben a szociáldemokraták szervezte fölnőttoktatási tanfolyamokon Bécsben, Pesten, Krakkóban, Czernowitzban (Cernăuţi, Csernovci) az emberek ugyanazokról a dolgokról beszélgettek, mint a Fábiánus Társaság tagjai vagy a Cooper Union [ma is fönnálló „haladó", baloldali szabadegyetem New Yorkban] hallgatói, addig a fölsőbb osztályok tagjai semmit sem olvastak, illetve ha mégis, akkor Mme de Sévigné leveleit, míg a szegény, írástudatlan és istenfélő parasztok boszorkányokban, ráolvasásban, vajákolásban hittek, és 1945 utánig nem tudták legtöbb helyen leolvasni akár a toronyóra számlapját, és talán arról sem hallottak, hogy a Föld gömbölyű. Az 1930-as években született falukutató, szociográfiai írók beszámolnak róla, hogy a legtöbb paraszt éveken át nem használja a hivatalos pénzérméket, nem igazán hiszi el, hogy már nem Ferenc József az uralkodó, és hogy ők maguk most egy újmódi „utódállam" polgárai.

A szakszervezeti szemináriumok magasabb szinten folytak, mint a királyi tudományos akadémiák vitái. A radikális folyóiratok Szent-Pétervárott és Pesten hamarabb foglalkoztak Nietzschével és Baudelaire-rel, mint Londonban. Mr. Pulitzer a népszerű tömegsajtót Magyarországról exportálta New Yorkba, és nem fordítva. Evvel egyidejűleg Kelet-Európában a rendi társadalom életképesebb és szörnyűbb volt, mint a tizennyolcadik század elején Franciaországban. De legalább a francia felvilágosodás philosophe-jai franciák voltak – ki gondolta volna álmában is, hogy Voltaire-t vagy Diderot-t franciátlannak minősítse? Ugyanakkor azonban a kelet-európai szocialisták Lenintől és Martovtól Otto Bauerig, Lukácstól Luxemburgig és Eisnertől Dobrogeanu-Ghereáig és Marchlewski-Karskiig a jövendő köztársaság honpolgárai voltak, és így is tekintettek rájuk. A nagy orosz radikális író, Korolenko kijelentette, hogy az ő hazája nem Oroszország, hanem az orosz irodalom. Nem mondhatnám, hogy nekem még sosem volt hasonló érzésem.

A tizennyolcadik század egyetlen francia másként gondolkodója sem volt soha franchouillard soviniszta. De az, hogy „internacionalista", nem jelent egyet az elgyökértelenedett, lojalitás nélküli hontalannal (nem-honpolgárral). Az internacionalizmus álláspont, nem pedig állapot.

De a kelet-európai radikálisok mindig is gyökértelenek voltak (és részben ma is azok): szabad akaratukból és sorsszerűen. Igaz persze, nem voltak világpolgárok, hanem a hallgatag és rémítő paraszti óceán modernista szigeteinek lakói. Bármilyen rosszindulatú kijelentés, mégis nagyon mulatságosnak találom, hogy a magyar „nemzeti konzervatívok" engem és a hozzám hasonlókat „idegenszívűeknek" nevezik. Nem fair persze, túlságosan is magyar vagyok, ennek ellenére mégis jól jellemzi a kelet-európai radikálisokat, nem mintha a radikálisok egyébként csakugyan a le parti de l'étranger, a „külföld pártjának" a tagjai lennének, de utópiájuk a Nyugat volt és az is maradt, a „szerződés" világa szemben a „státusz" régi, helyi világával.

Az osztálytársadalom előrelépés volt a rendi, a kaszttársadalomhoz képest, az egyenlőtlenség inkább látszott elviselhetőnek, mint a hierarchikus kényszer és a szisztematikus megalázás. Az osztály nélküli társadalom célját és jelszavát a gyenge és ijedt polgársággal – leszámítva persze a hasonlóan „idegenszívű", Rothschild-féle, az udvarral, a katolikus egyházzal és a lehető legkékebb vérű arisztokráciával szövetkezett haute finance-t – szembeszögezni csöppnyit hamis volt, hiszen a névleges ellenfél gyönge volt, míg a valós ellenfél, a feudális nemesség és a katonai kaszt elvileg maga is a burzsoá Nyugat ellenlábasa volt. A radikálisok számára George Eliot, Samuel Butler és Anatole France (és persze mögöttük Feuerbach, Nietzsche és Herbert Spencer) harcostársaknak tűntek, mert ők is ellenséget láttak a keresztyénségben, az arisztokrácia, a mágnások hivatalos (és legbelül, innigst tagadott) tanépületében.

Ám az arisztokrata rend és a falusi nyomorúság fölszámolásának célja hiteles volt, a politikai szenvedély pedig heves. De miért a marxizmus, ez a nyugati munkásmozgalom természet adta ellenségeivel szemben megfogalmazott, bonyolult elmélet lett a kelet-európai feudalizmusellenes, egyenlőségre törekvő forradalom ideológiája? Nem értek egyet Alain Besançonnal abban, hogy figyelmen kívül kell hagynunk Oroszországban a marxi örökséget, és a leninizmus fő forrásaként Marx helyébe a Narodnaja Volja szellemi ihletőit, Belinszkijt és Piszarevet kellene állítanunk. A marxizmust Oroszországban a modernség centrális elméletének tekintették, amely ugyanazt a történelmi funkciót tölti be, mint amelyet a tizenkilencedik századi Nyugat-Európában a korai liberalizmus játszott. A régi, tekintélyes, megállapodott, őshonos burzsoázia, az eredeti fölhalmozás, az ipari bázis, a pénzen és hitelen alapuló piaci hálózat hiányában a tőkés modernitás megteremtésének föladata azokra várt, akik népes proletariátust akartak, mert meg voltak győződve róla, hogy csak modern munkásosztály képes fejlett technika révén bőséget teremteni, és a bőség révén olyan igazságos társadalom hozható létre, amely nemcsak egyenlő lett volna, hanem egyben kizsákmányolástól és uralomtól mentes. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ki kellett tépni a jobbágyok és a zsellérek, cselédek szolgasorban sínylődő alsó kasztjának a földtől való, kvázi-természetes (ideológiailag naturalizált) függéséből, illetve a nemességhez atyai tekintélyéhez fűződő, személyes-törzsi viszonyrendszereit, melyek modelljéül a fölkent, szent király időtlen formulája szolgált, ahol az úrtisztelet és a szófogadás nem elnyomásnak, hanem az emberi viszonyok erkölcsi csúcsának látszott – amint azt Gogol kései műveiben vagy a Pobedonoszcevhez hasonló doktrinérek (akik de Maistre és de Bonard nézeteiből merítettek) írásaiban olvashatjuk. A „legális marxisták", Sztruve és Tugan-Baranovszkij a liberális kapitalizmus nyílt, kimondott hívei voltak. Ez a vonás ma is jól látható a kínai, a nyugat-bengáliai vagy dél-afrikai kommunista pártok politikájában (sőt, az iraki, szíriai és az észak-afrikai, maghrebi kommunista pártoknál is): a marxista-leninisták minden elmaradott országban hétpróbás modernizálók, csakúgy, mint antileninista ikertestvéreik, a szociáldemokraták voltak valamikor a Nyugat előrehaladott és gazdag országaiban.

A bolsevikok számára ezért a „szocializmus" a „természetes" kötelékek szétszaggatására irányuló radikális lépések sorozata volt. Ettől a fejleménytől rettegett Rousseau és Tolsztoj, akik ugyanakkor utálkozva fordultak el a nagybirtok („the landed interest") dominálta rendi agrártársadalomban tapasztalt szolgaságtól, kegyetlenségtől és erkölcsi romlottságtól.

Leninnek és Trockijnak nem voltak ilyen félelmei. Ipari kapitalizmust akartak a tipikus hátrányai: egyenlőtlensége, féktelen individualizmusa és a képzelt szabadság hamis tudata nélkül. Nem állt szándékukban újrateremteni holmi természetes (azaz földművelő vagy pásztorkodó) közösséget földbirtokos nemesség nélkül, mert nem hittek benne, hogy szabadság és igazságosság lehetséges vagy éppenséggel kívánatos lenne a szűkösség, hiány viszonyai között. Olyan sajátos kapitalizmust akartak megvalósítani, amelyben a polgárság szerepét a proletár élcsapatnak kell játszania, de csak politikailag. A tulajdonlás átalakult – és ez valóban forradalmi lépés volt, amely hű maradt a tizenhetedik századi Putney-viták során és a „veszettek" (les enragés) marginális szubkultúrájában („lunatic fringe") bizonytalanul körvonalazott régi, radikális eszmékhez – elvont entitássá, amely egy másik elvont entitásra utalt, a társadalmi totalitásra, s ezáltal elválasztotta egymástól az ellenőrzés, az irányítás, az igazgatás, az értékesítés, a foglalkoztatás, a hitel, a beruházás és a tőkejavak („assets") elidegenítését (más szóval az Entäusserungot, vagyis egyszerűen eladását) a szubjektum nélküli, elvont, „kollektív tulajdontól".

Ez színtiszta ideológia volt, ideológiának a rezsim és fönnmaradása szempontjából kulcsfontosságú ideológia. Ezért büntették súlyos börtönnel vagy még ennél is rosszabbal az „újosztály"-elméleteket. Persze a tulajdont nem lehet elválasztani az ellenőrzéstől és az irányítástól, és az a szólam, amely szerint a dolgozó tömegek vagy a munkásosztály valahogy mégis „tulajdonos", még a legfanatikusabb keményvonalasok között is kacajt keltett. (Az 1950-es évek egyik híres élce így határozta meg a konyakot: ez az ital, amelyet a proletariátus választott képviselői útján fogyaszt.) Mindazonáltal a tulajdonjog és az ellenőrzés közötti ideológiai hasadással sikeresen újra lehetett fogalmazni a szerzésvágytól („acquisitiveness") elszakított profitmotívumot: a sztahanovistákat („munkásarisztokraták", akik az átlagot meghaladó termelési eredményekkel „teljesítették túl" – állítólag – a tervet) a több fogyasztási cikkhez, nem tőkejavakhoz („capital goods") való hozzájutás reménye hajtotta.

Hozzá kell tennünk, hogy a termelési teljesítmény fokozása érdekében a szovjet rendszer már az 1920-as évektől kezdve a munkabér szélsőséges egyenlőtlenségével és a versennyel operált („szocialista munkaverseny", elit „szocialista brigádok" kiemelt fizetéssel). Ennyiben szembeszállt az októberi forradalom és utódai pl. Kínában és másutt – lényegét tekintve az értelmiségi-proletár forradalmi élcsapat által vagy irányításával, közvetve vagy közvetlenül, szocialista-kommunista „hamis tudattal" végigküzdött antifeudális PARASZTI FORRADALMAK – puritán és egalitárius világszemléleti örökségével. Az ún. „kommunista" pártok pusztán ideologikusan ellenezték az „anyagiasságot", a „nyerészkedést", a „fusizást" stb., de rendszerük valóságos, habár bonyodalmas versenyviszonyokon nyugodott: verseny volt maga a „tervalku", a naturális-központi tervezés intézményrendszere és az „ágazati lobbik", a helyi pártbizottságokban székelő területi érdekcsoportok között, verseny volt a nagyvállalati-hatalmi gócok, a tervhivatal, a központi bank és a központi pártapparátus (olykor a minisztertanács titkárságának apparátusa) között, verseny volt az uralkodó osztály zárt mikrokozmoszába való bejutásért és a kebelén belüli előmenetelért és hatalomért, a pozíciók által garantált javakért és szolgáltatásokért, stb. stb. Egyébként tévedés azt gondolni, hogy – szemben a „szovjet" vagy más államkapitalizmussal – a piaci kapitalizmusban (akár a posztfordista, a keynesi „jóléti államot" követő, neokonzervatív-neoliberális-globalista piaci kapitalizmusban) tiszta és torzítatlan piaci és versenyviszonyok uralkodnak. Ez ma éppúgy utópia, mint akkor volt, amikor ezt Polányi Károly elsőként kimutatta. Politikai befolyás nélkül a tőkés rendszerek irányíthatatlanok, és az állam nemcsak külső szabályozóként, hanem játékosként is jelen van a versenyben – soha meg nem feledkezve elsődleges funkciójáról: az osztályharc temperálásáról és manipulálásáról.

A „szovjet" típusú államkapitalizmus osztályállama sikeres küzdelmet folytatott az osztályharc minden politikai megnyilvánulása (sztrájk, munkástanácsok stb.) ellen, ezt jobban és alaposabban végezte el, mint a nyíltan tőkés államok legtöbb változata (a náci Harmadik Birodalmat természetesen kivéve). Itt pedig éppen a forradalmat kirobbantó és vezető értelmiségi-proletár élcsapat ellenállását kellett leküzdenie – s ezt a sztálini megtorlások első szakasza (kb. 1927-1937) győzedelmesen el is intézte. (A kelet-európai „szovjet" csatlós államokban ez nagyjából 1947 és 1953 között ment végbe.)

Ha valóban a proletariátus lett volna a „kollektív tulajdonos", akkor a munka (és csak a termelőmunka) mint olyan jogosítványt jelentett volna tulajdonszerzésre. De pontosan ez az, ami a kapitalizmusban lehetetlen. A munkás által megtermelt értéktöbblet nem megy át az ő tulajdonába: még ha néha tud is részvényeket vásárolni munkabéréből, ezt csak a gyárkapun kívül mint magánszemély teheti meg: mivel a pénze és nem a munkája jogosítja föl arra, hogy részvényt vagy kötvényt vegyen. Ugyanez érvényes az ún. „szocialista", azaz államkapitalista rezsimekre: a munkás által előállított értéktöbblet nem alakulhat át a munkás tulajdonává. Az egyenlőséget bizonyos mértékig lehetett fokozni, s fokozták is, de a nagyobb egyenlőség nem jelentett társult tulajdonlást („co-ownership").

Az értéktöbbletet ama rejtélyes entitás, az állam sajátította el, fektette be újra vagy fogyasztotta el. Ez még mindig magántulajdon, ahogyan azt följebb meghatároztuk, hiszen a munkástól elkülönült, viszont nem is egyéni tulajdon. Persze a nagyvállalatok, trösztök („corporations") a piacgazdaságban szintén nem egyéni tulajdonban vannak ma már, a részvénytársaságok („joint-stock companies") fő részvényesei se magánszemélyek vagy akár más tőkés vállalatok, hanem befektetési és nyugdíjalapok, pénzügyi társaságok, amelyeket a termeléstől és értékesítéstől elválasztott jogi cégek, piackutató és technikai vállalatok irányítanak. Viszont nincsenek formálisan alárendelve a központi kormányzati hatalomnak, amelynek a szovjet típusú államkapitalista rendszerekben jogában állt a pénzben kifejezhető célok („targets") kijelölése, a források allokációja, a vállalatnak vagy a cégnek az általános célrendszerbe („overall order of goals") való beillesztése, s e célok nyíltan gazdaságon kívüliek lehettek, mint pl. a társadalmi igazságosság kiterjesztése, távoli körzet megjutalmazása, esetleg valamely régió társadalmi és etnikai összetételének megváltoztatása – csupa olyasmi, ami nem ismeretlen a „normális" piacgazdaságban, de kevésbé rendszeres és következetes.

A tulajdonlás elkülönültsége közös jellemzője a „piaci" és a („szocialistának" csúfolt) „államkapitalizmusnak", viszont a piacok elsőbbsége és túlsúlya erősen megkülönbözteti egymástól a magántulajdon és a kizsákmányolás e két modern rendszerét.

A liberális társadalmakban a piacokat a kereskedelmi és pénzügyi jog, a kormányzati kontroll („government watchdogs") és nyilvános fölülvizsgálat („public scrutiny") korlátozza és szabályozza, mindez persze a tőke felé „lejt", ám a versenytársak, a bürokrácia és a szakszervezetek által gyakorolt nyomással időnként sikerül ellensúlyozni is ezt a hátrányt.

A „tervalku" (a fogalmat Kornai János vezette be) sokkal bonyolultabb. Az államkapitalizmus sztálini és posztsztálini formáiban (vannak ezen kívül másféle, pl. szociáldemokrata, New Deal típusú, fasiszta, gaulle-ista és keresztyén-korporatív államkapitalizmusok is) a névlegesen az állam tulajdonában lévő vállalatok, gazdasági minisztériumok (a „szocialista" kormányokban voltak kohóipari, halászati minisztériumok, textilipari minisztériumok, és így tovább) és a területi csoportok (amelyeket a területi, helyi, ún. „párt"-bizottságok befolyásoltak), a hadsereg és a biztonsági szolgálatok egynémely apparátusai (ezek olykor vállalatokat birtokoltak, irányítottak, alapítottak) közötti verseny rejtve és informálisan folyt, anélkül hogy rendszeres, írott nyoma maradt volna. Ezeknek a csoportoknak meg kellett egyezniük egymással és a legfőbb döntőbíróval, a Központi Bizottság apparátusával (mivel nem maga a választott testület tartotta kezében a gyeplőt) abban, hogyan részesüljenek az újrabefektetési pénzeszközökből („re-investment instruments"): részesedésük (akárcsak a mai korporatív kapitalizmusban) legalább annyira függött politikai befolyásuktól, mint profitjuktól („a terv teljesítésétől"). A termelési irányszámok csökkentése, engedély a profilváltásra („branching out"), munkásfölvétel (létszámemelés), a bérfejlesztés kérdéseiben szívós lobbizás, megvesztegetés és politikai följelentés módszereivel jutottak megegyezésre. A nehézipari lobbinak, a takarékpénztári lobbinak, a titkosszolgálati lobbinak egyaránt megvoltak az álhírlapírói a cenzúrázott sajtóban: mindig tudtuk, ki fogja alkalomadtán fölemelni a szavát a belső felforgatás és a külföldi beavatkozás ellen – gyakorta csak furfang volt ez a költségvetés módosítása érdekében, olyasféleképpen, mint manapság.

A „tervalku" és a kormányzati/népgazdasági ágazatok közötti ellenőrzött vetélkedés nem vezetett instabilitáshoz és nyíltan vívott hatalmi harcokhoz (kivéve a válságidőszakokat), mert az állam a proletárok ellenállását hatékonyan kézben tudta tartani. Sztrájk, szabotázs, munkalassítás, rendszeres hiányzás és a többi bűncselekmény volt, de a „kollektív tulajdon" mítoszának ideológiai szupremáciája sokkal fontosabb volt. Az ellenállásnak a nyers önérdeket és a puszta elégedetlenséget meghaladó észokokra (indítékokra: „reasons") kellett épülnie. Ilyen észokok („reasons") pedig nem álltak rendelkezésre, mert a tulajdonlás mítoszával szemben megnyilvánuló erős, de kimondatlan-kifejtetlen („inarticulate") hitetlenség ellenére a tulajdon (az elkülönült állami „magán"-tulajdon) ténye megfoghatatlannak tetszett.

Az emberek bizonyítékokat kerestek arra, hogy a társadalmi különbségek hasonlítanak a korábban jól ismert hierarchikus modellhez. De mivel ez rendi vagy kaszttársadalom volt (hagyományos jogi privilégiumokkal a születés és az öröklés jogán), ezért hiábavaló volt az összevetés, hiszen a névleges „proletárdiktatúra" idején modern osztálytársadalom formálódott ki, amelyben jelentős társadalmi mobilitás és elitellenes, plebejus kultúra jött létre. Amikor valamely társadalom csalódottan szemléli a bekövetkezett változásokat, szinte mindig retorikai cselhez folyamodik annak igazolására, hogy semmi sem változott. (Ld. pl. azt az általános meggyőződést Romániában, hogy 1989 decemberében nem zajlott le forradalom, csak a nyugati televíziók és a magyar kémek, szovjet, izraeli, észak-koreai terroristák technikai csalása volt az egész eseménysor – s ezt még azok is vallják, akiket akkor eltalált egy lövedék. „Semmi sem változott", „ugyanazok az emberek ülnek a hatalomban" – a meghitt paranoid szólamok.) De a szovjet típusú államkapitalizmus gyökeresen sok mindent csakugyan gyökeresen megváltoztatott, ezért aztán a széles körben hangoztatott összehasonlítások a cárizmussal (amelyek még a viszonylag szolid történettudomány és az álnaivok [faux naїfs] által produkált politikatudományban is elterjedtek) egyszerűen nevetségesek. A bolsevik uralom a polgári forradalom szokványos céljai közül sokat valóra váltott: az iparosítást, az urbanizációt, a szekularizációt, a kötelező általános iskolarendszert, a művészetek, a tudomány, a technika nagylelkű támogatását, a tribalizmus, nemzetségi rendszer maradványainak fölszámolását, a gigantikus infrastruktúra kiépítését (vasútvonalakat, autópályákat, csővezetékeket), és talán mind között a legfontosabb, hogy a paraszti lakosságot a sárkunyhókból az Angliában „tanácsi telepnek" („council estates"), az USA-ban „lakótelepnek" („housing projects"), Franciaországban HLM-nek (habitation à loyer modéré) nevezett negyedekbe helyezte át – hatalmas méretekben.

A vigasztalan, szürke, vasbeton „lakótelepeket" a kelet-európaiak többsége ma is nagyon kedveli. Ők adtak nekik lehetőséget arra, hogy szakítsanak a paraszti múlttal, kilépjenek abból a régi rendből, amely 1917-re már a világtörténelem leggyűlöltebb társadalmi és politikai berendezkedése lett. Erről túl gyakran megfeledkeznek.

A paraszt szó a magyar nyelvbe a szlávból került át, s eredeti jelentése „ostoba, együgyű", az angol villain (gazember), a francia vilain a késői latin villanus szóból ered, ez eredetileg „falusit", „parasztot" jelentett. A földművelő rendi vagy kaszttársadalomban szokásos megvetés az „alantas származásúak" iránt (angolul: „ignoble", ami eredetileg közembert, nem nemest jelent) elképzelhetetlen volna mai, viszonylag egalitárius világunkban. Ám a legtöbb kelet-európai ember nagyszüleit a földesúr tiszttartói, az ispánok, intézők és a csendőrök még rendszeresen pofozták és rugdalták, s a verés után még meg is kellett csókolniuk a rájuk emelt kezet. A magyar köztársaság első elnöke (1918/19-ben), a forradalmár Károlyi gróf a birodalom egyik leggazdagabb mágnása volt, akit először az az eset késztetett komolyan arisztokrata kasztjának elárulására, amikor egy sikeres vadászatot követően szívélyes nemesi unokatestvérének vadászkastélyában minden vendég reszkető, pucér román parasztlányt talált az ágyában, valahogy úgy, ahogy manapság udvariasságból a szállodák ajándék csokoládét helyeznek a vendég párnájára.

A kaszt gyakorta egyet jelentett a rasszal. A normannoknak a szászokkal, a vikingeknek a keltákkal, a latinoknak a trákokkal, a türkméneknek a finn-ugorokkal, a skandináv varégoknak, mint például a kijevi Rusz hercegének, Vlagyimirnak, a Fényes Napnak a szlávokkal ( a „szláv" szóból származik a slave, schiavone, esclave, vagyis „a rabszolga" kifejezés számos nyugat-európai nyelvben) kapcsolatos mítoszai, a frankoknak a gallokkal, a helléneknek a pelaszgokkal szembeni előítéleteiről tanúskodnak, s jól mutatják, hogy a társadalmi hierarchiát „biopolitikai" meghatározottságok éltették.

Kétségtelen, hogy a társadalmi fölsőbbrendűségről, képességekről és jó szerencséről szóló polgári mítosz és a Bonaparte Napóleontól származó megfogalmazás: le carrière ouverte aux talents (szabad pálya a tehetségeknek), egyaránt tartalmaz biológiai komponenseket is. (Gondoljunk csak az atletikus alkatú, muzikális feketékről, az érzelmes oroszokról, a fukar, de szorgalmas angolszászokról, a gyors eszű zsidókról szóló és a többi hasonló városi legendára.)

De ez semmi a kaszt vagy a „hivatásrend" mindent átható, „természetes" állandóságához képest. Az állítólag kozmopolita és kifinomult Budapesten még manapság is olykor úgy szólítanak meg az utcán, akik a televízióból ismernek: „Elnézést, uram, engedje meg, hogy egy kisember (!) megszólítsa" – ami persze nem akadályozza meg őket abban, hogy a következő percben ne sértegessenek.

A kasztnak ez a természetfölöttien makacs tartóssága és rugalmassága volt az, ami Dosztojevszkijt és Lenint, Adyt és Rosa Luxemburgot annyira fölháborította és föllázította, nem annyira az osztálytársadalom, ez a viszonylag ártalmatlan állapot, amellyel szemben politikailag és kulturálisan ott állt a tekintélyes, erős munkásmozgalom mint az ellenkultúra („adversary culture") forrása, amely a hatalom ellenfeleinek tekintélyt kölcsönzött – Nyugaton. Marxnak a sippenfremd, körperfremd és naturfeindlich doktrinér írástudó „rurális idiotizmusa", falusias butasága iránti ellenséges érzelmeket tulajdonítottak az értetlen, passéiste, múltimádó, konzervatív tárcaírók, de ez az ellenséges érzés az egész fölvilágosító, aufklärista népséget jellemezte. A narodnyikok imádták a féljobbágyi sorba visszasüllyesztett orosz részesaratót, a muzsikot, de azt akarták, hogy ne legyen többé ilyen. [Ezt nevezte Magyarországon Erdei Ferenc „a paraszti életforma csődjé"-nek.]

A bolsevikok népirtó dühvel számolták fel a parasztságot, és kezdetben véget akartak vetni a patriarkális, monogám házasságnak és mindenféle vallási kultusznak is – szintén a rájuk jellemző öldöklő erőszakkal. Nyilvánvalóan nem tudtak fönntartani magántulajdonon alapuló rendszert a piac kreatív káosza nélkül, s aztán a családhoz és tettetett államkultuszhoz folyamodtak. Hiszen az ő sajátos tulajdonviszonyaikat sem lehet megvédeni, ha a társadalmi élet más területein anarchia van.

Ugyanakkor azonban nem szabad alábecsülni a bolsevikok romboló dühét. Ebben osztoztak a keleti radikalizmus más változataival, pl. a katonai-szekuláris nacionalizmussal Kemal Atatürktől Nasszerig, Boumediène-ig, Michel Aflaqig (a Ba'ath Párt szír keresztyén, nemzeti szocialista alapítójáig), akikhez – tagadhatatlan – nem csak futó hasonlatosság fűzi őket. A földhözragadt, archaikus közösségtől, amelynek alapvető technikái a Kr. u. negyedik századtól máig alig változtak, megdöbbentő az ugrás az avant-garde Majakovszkijhoz, Iszaak Babelhoz és El Liszickijhez. Ennek az ára példátlan szenvedés és atavisztikus regresszió volt. Modernizáló katonai monarchiát „szocialista tanácsköztársaságnak" nevezni nevetséges, de nem sokkal nevetségesebb, mint keresztyén hatalomnak nevezni valamely arisztokratikus, rendi vagy kaszttársadalmat, amely a régi, főleg perzsa Közép-Ázsia közvetítésével egyfelől a Bizánci Birodalom örökösének, másrészt a Szent Német-római Birodalom örökösének vallja magát. Ez utóbbi mind között a legrégibb klisé, de az is igaz, hogy a charlemagne-i (Nagy Károly-i) birodalomnak kevés köze volt a Hegyi beszédhez – noha állhatatosan serénykedett azon, hogy a pogányokat karddal és tűzzel keresztyén hitre térítse -, mint Sztálin birodalmának a forradalmi szocializmushoz.

Ezt persze mindenki tudja, de a kapitalizmus pártján álló mai propaganda a szocializmus szellemét előszeretettel idézte meg úgy, hogy a Szovjetunióra vagy a „Khmer Rouge"-ra utalt. Ez olyasmi, mintha kijelentenők, hogy Isten létezését a merovingok egyszer és mindenkorra megcáfolták. (Amivel persze azt se bizonyítottuk, hogy Isten létezik.) (Tütő László az Eszméletben igen szellemesen így jellemezte a „szocializmus" ilyesfajta leírását: olyan, mintha összegyűjtenők – föltehetőleg az elmegyógyintézetekből – a magukat Napóleonnak tartó és nevező személyek önjellemzéseit, és belőlük következtetnénk arra, hogy ki volt históriailag Bonaparte Napóleon.)

A nyugati piaci kapitalizmus többé-kevésbé szervesen fejlődött, ami azt jelenti, hogy a kontinuitás és a hagyomány elemei fönnmaradtak, ma is élnek. A vidéket nem tarolták le teljesen, tovább él néhány arisztokratikus és keresztyén nézet a becsületről és a könyörületességről (meg ennek a szokása is), létezik még csekélyke tisztelete az intézményeknek, és valami csoda folytán tovább él a kiválóság („excellence") egynehány ősi mércéje. Sok tekintetben a Nyugat, bár büszkébb és kevésbé elfogódott, mégis sokkal „úrtisztelőbb". Egészen megdöbbentem, amikor egy társadalmi eseményen Washington DC-ben váratlanul megjelent Bill Clinton, és mindenki elnémult és fölállt. Ez se Kelet-, se Közép-Európában nem történhetnék meg, itt már nyoma sincs a hajdani monarchikus érzésnek: a politikusokat, a fejeseket az emberek itt semmibe veszik. Ugyanakkor azonban nincs plebejus büszkeség se. A piaci kapitalizmus (a „liberális demokrácia") még ideológiailag is a kiválóságról alkotott, félig-meddig képmutató eszméivel a társadalmi konformitásért vigaszul nyújt némi megbecsülést, és így egyszerre többé-kevésbé egalitáriusabb is, meg nem is, mint a leninista-sztálinista államkapitalizmus volt.

Ennek az oka valódi forradalmi változás, amelyet Lenin, Trockij és Mao pártja vitt végbe. Ez pedig a rendi vagy kaszttársadalmak látszólagos „természetességének" az eltörlése. Tekinthetjük ezt empirikus-kísérleti bizonyításnak: az erőszakos társadalmi mobilitás fölfelé, előre és kifelé, az Úr fölkentjeinek és a kékvérűeknek a kivégzése vagy száműzetésbe kényszerítése, az etnikai és vallásos hiedelmek és előítéletek otromba félrerúgása, amelyek pedig korábban szintén örökkévalónak és szentnek, ergo kvázi-természeti vagy természetes adottságnak tetszhettek; mindezek tanulságosan megmutatták, hogy a társadalmi, politikai és szakrális intézmények mulandók, ergo történetiek és nem természettől adottak. Ez a fölismerés az egyik legrészegítőbb tapasztalat, lásd Kant, Fichte és Hegel elragadtatását a francia forradalom napjaiban. Hasonló érzések hatották át a radikális lelkeket az orosz októberi forradalommal és a kínai kommunisták hosszú menetelésével kapcsolatban.

Ez a jelenség nemcsak „születőben lévő történelem", hanem a történelem beindítása és a történelemnek mint a valóság alapelvének a fölavatása. A közrendűek, az alacsonyabb kaszthoz tartozók és a kitaszítottak („the outcast") számára ez a cselekvőképesség („agency") megteremtését jelentette, a tekintély, a nyilvános vagy közautoritás alattvalóinak átalakulását a történelmi erő cselekvő részeseivé („ágenseivé"), azaz megteremtette a változás és változtatás hatalmát, igaz, csak múló, csalóka pillanatra, de mégis hatalmas ideológiai és kulturális horderővel. A társadalmi hierarchia és az uralom szentsége és „természetessége" megdőlt még akkor is, ha maga a hierarchia és az uralom megmaradt.

Az „isten" és a „természet" fogalmainak ez a kiüresedése, kenószisza teszi a bolsevikok által feldúlt Keletet az érett piaci kapitalizmus számára ideális tereppé. Végtére is a kapitalizmusnak jobbról a trón és az oltár szövetsége állt ellen makacsul, míg balról a forradalmi szocializmus/anarchizmus. A bolsevikok mindkettőt elsöpörték.

Se zarándoklatok, se sztrájkok: se apátok, se vikomtok, se szakszervezeti bizalmiak, se szervezők. Olyan osztálytársadalom, amelyből hiányzik a kaszt vagy a „rend" (a Stand, état, „estate", „státuszcsoport" értelmében) legcsekélyebb maradványa is, bizonyos értelemben modernebb társadalomnak tekinthető, mint nyugati hasonmása.

Rendkívül jellemző a szakszervezetek funkcióváltása a „létező szocializmusnak" vagy – még groteszkebb kifejezéssel – „államszocializmusnak" (?!) csúfolt államkapitalista rendszerben. A szakszervezeteknek az alapvetően a bérharcokat irányító szerepe helyett a szabadidő megszervezése jutott – csöppet sem jelentéktelen! – munkául (üdülés, sportolás, üzemi könyvtárak, vállalati óvodák, továbbképzés, üzemorvosi szolgálat stb. stb.). Az irányított szabadidő a modern kapitalizmusban döntő fontosságú, a proletár osztályidentitást egyszerre leküzdő, beépítő és eltagadó funkció: minden államkapitalista zsarnokság kifejlesztette ennek a katonás szervezetét: a Mussolini-féle fasiszta Dopolavoro, a náci Kraft durch Freude kéz a kézben járt a munkakényszer intézményeivel (náci munkásfront és í. t.). Egyébként a demokratikus „jóléti", félállami kapitalizmus is ismerte ezt a stratégiai eljárásmódot: a Léon Blum-féle népfrontkormány vezette be elsőnek a fizetett szabadságot és segítette a dolgozók olcsó nyaralását. A fasizmus sokat tanult a Szovjetuniótól, a „vörös Bécs" ún. „municipális szocializmusától (Karl-Marx-Hof!) és a francia, sőt, a spanyolországi népfronttól. A Roosevelt-féle New Deal ugyanakkor rengeteget tanult az olasz fasizmustól, átvette a Carta del lavoro legtöbb megoldását, munkatáborokkal, egyenruhákkal, meneteléssel együtt – nyíltan és tudatosan.

Ez volt a fordista (gazdaságpolitikai tekintetben keynesi) félig vagy teljesen államkapitalista modellek kora, amellyel együtt járt az antiindividualizmus, a tekintélyelvű konformizmus – és természetesen az államosított nacionalizmus, amely a szovjet tömb alapvető ideológiája is volt már az 1930-as évek elejétől.

A kelet-európai osztálytársadalmat a múltban is és bizonyos mértékben ma is a paraszti düh fűti. Amit a magyar nyelv uraknak nevez (die Herrschaften, the quality, domnii, dvorjanyje), s ami engedelmességet, tiszteletet parancsolt, mindörökre eltűnt, s helyébe a kapitalizmus önkéntes szolgasága, a servitude volontaire [La Boétie fogalma] lépett, az örökösen azonnali változás tudatára alapozva. „Az „esélyegyenlőség" és a „választási lehetőség" nem játszott jelentős szerepet a bolsevik államkapitalizmusban, mivel a bolsevik államkapitalista rendszert vagy eleve elrendelt célokhoz aszimptotikusan közeledő haladványként vagy emelkedésként fogták föl, de mindkét esetben elválaszthatatlan egységben fonódik össze a személyes sors és mindenki más társadalmi pozíciójában elkerülhetetlenül bekövetkező változásnak a tudata.

A rendi vagy kaszttársadalomra jellemző képzettel – ház, épület, lakás, lakhely – szemben az osztálytársadalom hérakleitoszi fluxusként, patakként, folyóként, áramlatként jelenik meg. A bolsevik forradalom megmutatta, ahogyan Lukács és Bloch azonnal megértette, hogy a természet és a történelem nem egyidejű, szinkronikus antagonisták, hanem az ideologikusan fölfogott és módosított társadalmi fejlődés egymást követő fázisai.

Az osztálytársadalom abszolút tisztasága az (akár forradalmi, akár ellenforradalmi) államkapitalizmusban a „természeti" (hierarchikus és/vagy faji) korlátok – a szédületes, örvénylő társadalmi mobilitás miatti – leomlásának meghatározó jelentőségű tapasztalatán nyugszik; mindennek viszont az a széles körű benyomás lett a következménye, hogy az individuum fölcserélhető, s ez olyan egyenlőségi érzést szült, amely gyökeresen eltért az egyetemes papság radikális protestáns gondolatától; nem, ez egyetemes „világi papság" volt, amelyet az erőszak és nyers elnyomás püfölt és taszigált, s ettől egyáltalán senki nem lehetett teljes biztonságban. A régi bolsevik főpapok a kirakatpörök vádlottai lettek, és a kínai nagy proletár kulturális forradalom jelszava: „tüzelni a főhadiszállásokra!", csak tovább erősítette ezt a döntő jelentőségű benyomást.

Mondhatnánk, ez volt Schumpeter „kreatív rombolás"-fogalmának leninista-sztálinista verziója (a fogalmat Schumpeter Bakunyin előtti tisztelgésként, mintegy hommage-ként használta), amelynek fő célja a kasztok, rendek restaurációjának megakadályozása volt, hiszen ettől tartottak a legjobban a bolsevikok, mert ők ebben látták a rendszer legitimitását fenyegető egyetlen valóságos veszélyt, s ezt mint a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét írták le.

Ez maszlag volt, hiszen nem is volt visszaállítható kapitalizmus, csak megtisztítandó és tökéletesítendő kapitalizmus. Az osztály, amely a modern társadalom, és csak a modern társadalom strukturális jellemzője – a Kommunista kiáltvánnyal ellentétben – nem mozdulatlanságot sugalló biokulturális valóság, mint a kaszt: az osztály, sok más jellemző mellett, a gazdaságon belüli stratégiai pozíció, amelyet az osztályharc erre vagy arra mozdíthat el. Az európai (kontinentális) konzervativizmus még mindig avval kísérletezik, hogy újra naturalizálja (természetinek-természetesnek tüntesse föl) az osztálytársadalmat (s ebben, mint minden másban, Max Webert követi), s ezt a naturalizációt rendszerint úgy hajtják végre, hogy a társadalmi-gazdasági „helyet" („location") kulturális attitűddé és kulturális típussá, habitussá transzformálják, ahogyan ez a Bürgerlichkeit és az embourgeoisement [polgárosodás, polgáriasság, polgárosultság] mítoszaiban tetten érhető, mintha a kapitalista osztályhoz való tartozás azon múlnék, hogy valaki kedveli-e Trollope-ot vagy Fontanét, szereti-e a Winterreisét, és a tetejében van-e a flâneur (a kószáló) rigolyás dilettantizmusához szükséges pénzecskéje. Ezek a mítoszok elképesztően népszerűek ma Kelet-Európában, mivel – úgy tetszik – itt csak egyféleképpen nemesíthetünk meg bármiféle társadalmi állapotot, jelesül ha visszavezetjük ezeket a kapitalizmus előtti, osztályok előtti biokulturális-biopolitikai szokásrendszerhez, magatartáshoz, etnikai végzethez vagy ilyesmihez.

Az a tény, hogy Keleten a modernista forradalmakat kívülállók vezették, mint a városi proletariátus és a többé-kevésbé zsidó értelmiség, visszatekintve úgy mutatja a történteket, mint az idegenszívűek bosszúját a „bennszülötteken". Mivel az ancien régime uralkodó és szolgáló osztálya eltűnt, őshonos burzsoázia pedig sohasem volt, a polgáriasságot (Bürgerlichkeit), polgárosodást mint kulturális tákolmányt úgyszólván ki kellett találni mint holmi képzeletbeli, nem-kommunista modernséget.

Következésképpen az 1989 utáni piaci rendszer apologétáinak le kellett kicsinyelniük a régi Kelet-Európa elmaradottságát.

A burzsoák, polgárok nélküli polgárosodás (Bürgerlichkeit), az 1945 előtti polgári jogok és republikanizmus nélküli állítólagos honpolgárság („citizenry"): ehhöz valóban égető szükség van képzeletünk erejére. Mert az nemzeti büszkeség kérdése, hogy ne ismerjük be: az egyetlen modernizáció, amelyet a Kelet valaha megtapasztalt, a bolsevik típusú modernizáció volt.

Ennek a modernizációnak a klasszikus kulturális-ideológiai „államapparátusa" (Althusser szava) [az, amit Magyarországon egyszerűen és tévesen az „ötvenes éveknek" neveznek] az álfolklórra alapozott völkisch [„népi"] giccs volt, verses eposzokkal, felező nyolcasokkal, állami népi együttesekkel, népviseletbe öltöztetett álparlamenti álképviselőkkel, konformista-nacionalista, ősreakciós, „össznépi" mítoszokkal – ahol az „osztályharc" ekkorra már tisztán mitológiai szerepét a németellenesség, majd az Amerika-ellenesség (tehát a Keleten régóta és máig hagyományos Nyugat-ellenesség) szimpla sovinizmusa vette át.

Minden modern intézményünk, gondolkodási és érzelmi szokásunk („habits of the heart and mind"), magaskultúránk és ennek hiánya a „kommunista" hatalom időszakában formálódott ki, persze sokszor azok révén is, akik szenvedélyesen gyűlölték a rendszert. Mondani se kell, a keleti tömb országai iszonyú rendőrállamok voltak legjobb korszakaikban is, de nem ez az egyetlen említésre méltó tulajdonságuk, mivel hasonló szörnyűségek, bár rövidebb ideig, másutt is előfordultak, de ez volt a rendszernek az a vonatkozása, amelyet mi, ellenzékiek az 1960-as évektől a legkönnyebben utasíthattunk el. Ez az ellenállás – bár ezt én mondom – erkölcsileg igazolható és politikailag jelentőségteljes volt, de önmagában nem tette lehetővé, hogy magasabb rendű tudásunk legyen a rendszer működéséről.

A rendszernek el kellett buknia, ez nyilvánvaló volt. A régió később, nem túl hosszú átmenetet követően a kapitalizmus jóval szokványosabb, piaci formájához került közel, és így fokozatosan megtört az elkülönült „magán"-tulajdont övező lényegi tabu. Annak az ideológiai hiedelemnek a végső bizonyítéka, hogy az államkapitalizmus nem volt kapitalizmus, azon a föltevésen nyugodott, hogy az értéktöbbletet a központi hatalom sajátította ki a közjó érdekében, s ugyanebből a célból is fektette be újra. Állítólag csak technikai okok – mint pl. olyan klasszikus problémák, mint a „szocialista elszámolás" [„sozialistische Rechnungslegung"], az ismert elméleti fejtörő – miatt maradtak a munkások bérmunkások, miattuk nem volt beleszólásuk a termelés folyamatába, hogy árufogyasztók és árutermelők voltak, adófizetők és a közszolgáltatások passzív ügyfelei. A fő ideológiai hipotézis szerint az összes természetes nyereséget („yield") újraosztják (természetesen nem csak személyes fogyasztásra) anélkül, hogy a tulajdonos osztály kizárólagos hasznára profitot tartanának vissza.

Ezt az ideológiai tételt addig lehetett fönntartani, ameddig a központi tervezés („a párt") el tudta rejteni a jövedelmek, de különösképpen az ellenőrzés és vezetés égbe kiáltó egyenlőtlenségeit. Az 1960-as évektől, a „piacbarát" reformok bevezetését követően a vállalatok és a szövetkezetek többé-kevésbé önálló egységekké váltak, és az „újraelosztás" a nyereségtől (profittól) függött, azaz a gazdaságirányítás a szokványos adózás rejtett formáját vezette be, miközben a tervezés egyre kevésbé volt központi, a célokat maguk a vállalatok tűzték ki, s azt mondhatjuk, túlnyomórészt ez a „csoport- (vagy »prebendárius«, »káptalani« típusú) tulajdon" vált általánossá a „kollektív tulajdon" helyett, és az egypárti irányítást a kompetitív, később majdnem plurális irányítás váltotta föl.

Amikor átalakult a vállalati irányítás, amely a „prebendárius" csoporttulajdon de facto birtokosaként a többségi részvényesek és a technikai vezetők funkcióját gyakorolta, akkor varázslatosan könnyű de iure is tulajdonossá válnia a menedzsment által végrehajtott kivásárlás („management buy-out": ez volt a „privatizáció" legelterjedtebb formája), kótyavetye („asset-stripping"), vagyonkihelyezés („outsourcing"), a stratégiai partnerek és külső pénzemberek, szponzorok bevonása stb. révén.

Létezésének legeslegutolsó pillanatában a „kommunista" rendszer föltárta titkát: nem valamiféle „nem-tulajdonjogot" alakított át magántulajdonná, hanem egyfajta magántulajdon egy másik fajta magántulajdon formáját vette föl.

A központi állami hatalom szerepe, úgy látszott, a döntőbíró funkciójára korlátozódott, akárcsak minden, magára valamit is adó polgári államrendben („polity"), és az egalitárius jóléti állam maradványainak fölszámolása is sikeresen lezajlott, mert nem maradtak antikapitalista erők. A dogmatikus, doktrinér kommunisták, akik lassan kezdték megérteni, mi zajlik körülöttük, teljesen marginalizálódtak, a munkástanácsok hagyományát és a szakszervezeteket szétverték, a katolikus liberalizmus- és szekularizmusellenesség még nem támadt fel poraiból, és nem élt a kollektív cselekvés hagyománya.

A legmélyebben ironikus azonban az, hogy politikailag a rendszert a burzsoázia örök balekja, a munkásmozgalom, Lengyelországban a Solidarność buktatta meg, amely hamar sok szélsőségesen liberális vagy szélsőségesen nacionalista vagy szélsőségesen katolikus párttá esett szét [egy apró kisebbség, a későbbi Unia Pracy kivételével], és ugyanez történt a régi rendszer ellenfeleivel, a hivatalos „kommunista", posztsztálini párttal. Ez a történet Kronstadt története, de tragikus nagyság és – hála az égnek – tömegmészárlás nélkül. A rejtőzködő uralkodó osztály előjött rejtekéből, és így tett a proletariátus is, de manapság már az előbbit „gazdasági elitnek", az utóbbit pedig nem munkásosztálynak (isten őrizz!), hanem alkalmazottaknak (die Arbeitnehmer, le salariat) vagy munkakeresőknek („job-seekers") kell nevezni, és ha az embernek különösen is komisz főnöke van, és nem akarja fizetni a társadalombiztosításunkat, akkor az ember egyéni vállalkozó vagy kisvállalkozó lesz (Magyarországon ez a folyamat azzal az érdekes következménnyel járt, hogy a vállalkozók átlagkeresete alacsonyabb, mint a bérmunkásoké…). Sok kelet-európai „kényszervállalkozó" (ez a hivatalos statisztikai vagy népszámlálási megnevezésük Magyarországon!…) rosszul táplálkozik. Sokan hajléktalanok. A kényszer, hogy az osztályokról hazudni kell, nem csökkent annak ellenére sem, hogy már nem kötelező az osztály nélküli társadalom fogalmán „épülnünk". De ideológiailag társadalmunk ma is osztály nélküli, mivel az osztály fogalmát nem szabad megemlíteni, mert csak holmi „totalitárius kommunisták" képesek osztályokról beszélni. A magát hivatalosan „polgári baloldalnak" (die bürgerliche Linke, the bourgeois Left) nevező alakulat csak „szegénységről" beszél.

Ám a szegénység nem kollektív cselekvő, a szegénység nem gondolkodik és nem tesz semmit. A „polgári baloldal" „szociális érzékenységet" emleget, ami a szokásos, a rászoruló szegényeknek járó jótékonykodást jelenti. Néhány évvel ezelőtt a „polgári baloldalhoz" tartozó emberek még marxista-leninistáknak tartották magukat, de sajnos csak ma jött el az idő, hogy nyíltan és őszintén beszéljenek. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a nyugati szociáldemokrácia jóléti államát pontosan ugyanazok miatt a nyomások miatt kellett lebontani, mint a kelet-európai jóléti államokat („a koraérett jóléti államot", hogy Kornai János kifejezését használjuk; neki mindenre csinos elnevezései vannak): az ok a süllyedő profitráta, öreg cimbora.

Az uralkodó osztály energikus cselekvésbe kezdett. A zuhanó életszínvonalat és a nyomában járó nyugtalanságot politikai engedményekkel csillapította, s ezek néhány magamfajta demokrata sültbolondot elkápráztattak, és az uralkodó osztály tagjai olyan radikálisan mentették a menthetőt, hogy avval a gazdag Nyugaton senki nem mert volna versenyezni. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az 1988 és 1995 között lezajlott „strukturális kiigazítás" több gazdasági vagyontételt („assets") pusztított el, mint a második világháború, a reálbérek még mindig nem érték el az 1970-es évek szintjét, minden társadalmi mutató a jól ismert és figyelmen kívül hagyott tényekről árulkodik, másfél millió munkahely vált köddé – és most csak a régió sikertörténetéről, Magyarországról beszélek. Oroszország, a legfontosabb terep, fekete lyuk, olyan ország, amelynek a szó hagyományos értelmében nincs gazdasága, de nincs állama se, amelynek állítólagos honpolgárai állampolgári hűséggel tartozhatnának, legalább annyira, hogy időnként megpróbálják befizetni az adókat, és hogy tudatosulhatna bennük országuk tétován kirajzolódó jogrendszere, amelyet büntetés terhe mellett kénytelenek volnának betartani. Ám ezek a tényezők szemmel láthatólag nem játszanak nagy szerepet arrafelé. Nem létezik honpolgári hazafiság [„Verfassungspatriotismus"] és nemzeti szolidaritás, készség valamiféle közös nemzeti cél érdekében hozott áldozatra, a nézőpont nem nemzeti, hanem faji/etnikai alapú. Mivel teljességgel hiányzik a társadalmi szolidaritás burzsoá verziója: a nacionalizmus, ezért virágzik az idegengyűlölet és az Indiában „kommunalizmusnak" nevezett jelenség. Az idegengyűlölők és a rasszisták, akik közül sokan korábban a KGB vagy a Securitate tisztjei voltak, szeretik a külföldieket okolni a kelet-európai társadalmak összeomlásáért – esetünkben a multinacionális és transznacionális korporációkat, a nemzetközi pénzügyi szervezeteket teszik meg bűnbaknak. Ám ezeket a csoportokat a ci-devant (levitézlett) „kommunista" nomenklatúra hívta az országba (vagy ahogy egyik szellemesebb fasiszta írónk nevezi őket: a „transzvesztita nomenklatúra-burzsoázia"), a mi uralkodó osztályunk elválaszthatatlan a Világegyetem Uraitól és a nemzetek fölötti hatalmaktól: ők voltak és maradtak az élcsapat. Ők alkotják a la Russie profonde-ot és mély-Magyarországot. És közülük mint minden keleti élcsapatban, sajnos különösen Oroszországban, sok a zsidó, s ott a hagyományok miatt is ez maga az elmebaj.

Végül is meglehetősen egyszerű annak a magyarázata, miért nincs Kelet-Európában ellenállás a kapitalizmussal szemben. A kapitalizmust itt szocialisták csinálták, itt a szocializmus kapitalizmust jelent, és megfordítva.

A kelet-európai konzervatívok, akik szeretnék újrateremteni vagy legalább újraképzelni a lenini rendszer előtti szent és „természetes" társadalmat, nem kedvelhetik a kapitalistákat, mert akkor evvel a kommunistákat kellene szeretniük. A leninista-sztálinista ancien régime bölcsességében és szentségében hűségesen hívő tömegek (számuk meredeken emelkedik, ld. a keményvonalas Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt hihetetlen diadalait) nem akarják látni a rendszer valódi természetét, amelyet mára az igazságosság, méltányosság („fairness") és kellemesség („niceness") meglepően népies-népszerű berendezkedésének („folksy arrangement") látomásává varázsoltak át. Nem is tudnak szembehelyezkedni a kapitalizmussal, mert még mindig (persze a saját változatukban) szocializmusnak nevezik. [Vö. egy számomra emlékezetes vitával: Kis János: „Szolidaritás huszonöt év után", Népszabadság, 2005. augusztus 27.; T. G. M.: „Lassú válasz Kis Jánosnak", Népszabadság, 2005. október 1.; Kis János: „Szocializmus, kapitalizmus, politika: Viszontválasz Tamás Gáspár Miklósnak", uo., október 8.; T. G. M.: „Az utak elváltak", uo., november 6. A vita teljes anyaga megjelent román és angol fordításban: Idea: artă şi societate #27, 2007, 160-189.]

A La Nouvelle Alternative azt a kérdést teszi fel nekem, mi a teendő a kelet-európai baloldal újjáépítése vagy megteremtése érdekében. A kapitalizmus ellenfelei számára a célok tiszták és egyértelműek, és nem szeretném az olvasók idejét olyan általánosságokra vesztegetni, amelyekben halvány, de mégis tapintható egyetértés van. De ki lesz itt a baloldal? Száz évvel ezelőtti válaszom közhelynek hatott volna, de ma idegesítően szokatlan.

A szocializmus nem bukott meg, mert soha meg se kísérelték.

A szocializmus proletárszocializmus, vagy nincs. A baloldal vagy proletár baloldal lesz, vagy nem lesz. Hadd mondjak erről pár szót.

Először is különbséget kell tennünk az 1917-et megelőző (és az ún. „szocialista" országokban az 1945-öt megelőző) régi, városi munkásság – ez modern, világi, politikailag elkötelezett, írástudó elit volt, amely az antikapitalista ellenkultúra („adversary culture") hatott át (Lionel Trilling és Daniel Bell általánosan elfogadott terminusa kiválóan jellemzi a II. Internacionálé proletariátusát) – és az új munkásosztály között, amelyet a bolsevik zsarnokság katonai- adminisztratív eszközökkel teremtett meg, amellyel véghezvitték az iparosítást és az urbanizációt.

Ideológiailag ezt az új proletariátust nem-osztálynak gondolták el a marxi ígéretnek megfelelően, ami a proletariátus és az elidegenedés uno eodemque actu megszüntetéséről szólt, egy olyan nem-osztálynak, melyben reményeik szerint megtestesül a „nép" rousseau-i/fichtei koncepciója, a tulajdon nélküliek totális és egyenlő politikai közössége. A proletár osztálytudat eretnekség és lèse-majesté (fölségsértés, főben járó bűn) lett volna a „kommunista", azaz osztály nélküli társadalomban. A leninista-sztálinista pártok mindig tiltakoztak a válságok idején kibontakozó vadsztrájkok ellen, mondván, „a munkásosztály nem harcolhat önmaga ellen", mert azt tételezték föl, hogy a munkásosztály az uralkodó osztály és a kollektív tulajdonos, ám egyben nem-tulajdonos, akit nem semmizhettek ki a tulajdonából. Az ész csele folytán a modern osztálytársadalom, amelyet az 1917-i bolsevik forradalom a földművelő rendi vagy kaszttársadalom erőszakos megdöntésével hívott életre, csak akkor tudott saját, adekvát öntudatra ébredni, amikor a posztsztálini államkapitalizmust magát 1989-ben a történelem elsöpörte. De pontosan ebben a pillanatban el is tűnt az osztályöntudat ideológiai igazolása, mert ironikus módon az osztály bármiféle említése látszólag az alighogy felszámolt „szocializmus" propagandafegyverzetéhez tartozott, azé a szocializmuséba, amely modern osztálytársadalmat teremtett, és széttördelte az osztálytudatot.

A volt „kommunista" utódpártok (ma szocialistának vagy szociáldemokratának szokták hívatni magukat) folyamatosan alakulnak át újabb modernista élcsapattá. Hajdanán a haladás tervgazdaságot, központosítást, központilag irányított gazdaságot, bürokratikus szabályokat stb. jelentett, ma a haladás és a modernitás érdekei monetarizmusért, kiegyensúlyozott költségvetésért, adócsökkentésért, mindennek a privatizációjáért, a szakképzettség fölszámolásáért („deskilling") stb. kiáltanak. A „kommunista" uralkodó osztály talán nem volt a Bürgerlichkeit (polgáriasság, polgárosodás) weberi értelmében vett klasszikus burzsoázia, mégis kapitalista uralkodó osztály volt és maradt, amely ma magába „emel", kooptál új csoportokat, és megkötötte a maga társadalmi különbékéjét vagy a liberalizmussal vagy – néhány helyen – a régi stílusú reakciós sovinizmussal és persze a Nyugattal.

A poszt-„kommunista" munkásosztály, amely se nem magánvaló, se nem magáért való osztály, inkább „alárendelt" osztálynak („subaltern class") tekinthető a Gramsci által meghatározott értelemben, s az ezt továbbfejlesztő Ranajit Guha és Gayatri Chakravorty Spivak szellemében. Olyan osztály ez, melynek se szimbolikus, se politikai képviselete, reprezentációja nincsen.

Kelet-Európában a független baloldal (mely nem tartozik a poszt-posztsztálini utódpártokhoz és környezetükhöz) amúgy nagyon hasonlít nyugati alakmásaihoz: kulturális baloldal, amely a kisebbségekkel, a bevándorlókkal, a menedékkérőkkel, a melegekkel, a környezettel és a béke ügyével foglalkozik (a feminizmus, amely tényleges harc tárgya lehetne, sajnos gyakorlatilag nem jön szóba); én osztom ezeket a gondokat. Mivel szimbolikusan a kulturális baloldal által képviselt csoportoknak van képviseletük, ezért lehetségesnek látszik egyfajta kiút az „alárendelt", „szubaltern" státuszból. De a munkások döntő többségükben fehér gójok, tehát az ő elnyomásuk észrevétlen marad, kivéve ha a „munkás" kifejezést éppen ebben a jelentésében használják – vagyis fehér gójok – abban a rasszista/etnicista diskurzusban, amely az elnyomott vagy diszkriminált faji/etnikai kisebbségek ellen irányul, vagyis a „munkás" fogalmát abban az értelemben használják, mint ahogy az Egyesült Államokban a konzervatív populisták propagandaszólamaikban az „átlag amerikai" fogalmára hivatkoznak. Ez a fogalomhasználat – főképp Lengyelországban, Romániában és Magyarországon – a munkásosztályt még láthatatlanabbá teszi, hiszen a fogalom jelentésének ez a kizárólagos, uralkodó használata egyértelműen tisztességtelen. „A proletariátus maga csak akkor válhat hatalommá, ha a tudatosság osztályává lesz." (Guy Debord: La Société du spectacle, 1967, §88. [Magyarul: Debord: A spektákulum társadalma, ford. Erhardt Miklós, Bp.: Tartóshullám, 2006, 54.]) Amit Debord a bolsevik forradalomról mond („ez volt az a momentum, amikor a munkásosztály képzete a munkásosztállyal radikális ellentétben merült föl", op. cit., §100) [az új magyar fordításban: »ebben a történelmi pillanatban… a munkásképviselet szembekerült a munkásosztállyal«, 62. lap], ismét igazolódhat, ha nem vagyunk elővigyázatosak. Hiszen ha a kelet-európai baloldal rekonstrukciója „alárendeltként", szubalternként tekint a munkásosztályra, ahogyan azt Lenin és Trockij tette a megalázott parasztsággal, akkor a proletariátus soha nem válik „öntudatos osztállyá", a tudatosság osztályává, és a fölszabadulás csak újabb hatalomváltást jelent majd, mely valamiféle új ideológiai téveszme/manipuláció nevében továbbra is fönntartja az uralmat.

Kelet-Európa ismét a kapitalista rendszerek leggyöngébb láncszemének bizonyulhat, mert a kelet-európai kapitalizmus áttetszően tiszta, hiszen a leninista-sztálinista népirtás, kényszer és átfogó szolgaság tisztította meg és purgálta. Ebben a társadalomban nincsenek kvázi-feudális és kvázi-szocialista elemek. Ez olyan mikrokozmosz, amely – a nyugati rendszerekkel ellentétben – tiszta, totális, kristálytiszta és tökéletes kapitalizmus. Az egyetlen fajta ellenállás vele szemben tisztán nosztalgikus és passéiste (múltba forduló) vagy a földművelő-pásztori rendi vagy kaszttársadalom „természeti világának" szimbolikus nézőpontjából, vagy az emancipatorikus kísérletek tragédiája felől nézve, amelyek államkapitalizmushoz, zsarnoksághoz és meghunyászkodó önföladáshoz („abject surrender") vezettek. Más szóval pusztán ideologikus. Az új proletár, az az új ember, akinek Debord szerint nincs kontrollja saját élete fölött, a politikai alanyiság hiányának abszolút homályában („dwells in the absolute obscurity of not being a political subject"), az elfeledettségben és megtagadottságban lakik.

A kelet-európai baloldalnak legelőször is föl kell ébresztenie az osztály emlékét és valóságát, ami egy lépéssel közelebb hozhatja a munkásosztály autonómiájának és alanyiságának elismerését. Ebben a tekintetben rosszabb helyzetben vagyunk, mint akár 1848-ban. Van azonban egy jelentős különbség: sem a kapitalista modernség, sem a proletariátus nem alkot korszerűen előrehaladott enklávékat, szigeteket az archaikus szociális kozmoszban: most e kettő minden. Ma a munkásosztályé az abszolút többség, és politikailag: semmi.

Figyeld meg ezt, és innen indulj.

***

 

A szöveget az angol eredetiből fordította Baráth Katalin. A fordítást átnézte a szerző, szögletes zárójelben találhatók a magyar olvasó sajátságos érdeklődésére talán számot tarható kiegészítések.

Megjelent:

„Un capitalisme pur et simple". La Nouvelle Alternative, 19. évf. (2004) 60-61, 13-40.;
„Un capitalism pur şi simplu", Idea: artă + societate #19, 145-153.;
„Ein ganz normaler Kapitalismus", Grundrisse: zeitschrift für linke theorie & debatte 22 (2007), 9-23.; „A Capitalism Pure and Simple", Left Curve (sajtó alatt).

Az írás több ponton vitázik TGM-nek – mint az antileninista antikapitalizmus ideológiai képviselőjének – a cikkével. TGM múltértelmezése fogalmilag nem kapcsolódik a szaktudományok új eredményeihez, ezért az államszocializmus történeti szakaszolása koncepciójában nem megoldott, nem képes Lenin és Sztálin mint történelmi jelenségek között különbséget tenni. Az államszocializmus mint „nem-piaci kapitalizmus" elmélete nemcsak teoretikusan problematikus, hanem politikailag is leegyszerűsítésekhez vezet, mert a diktatúra és demokrácia fogalmakat mereven szembeállítva vizsgálja. Végső soron radikális társadalomfilozófiát vegyít liberális politikai filozófiával, ami eklektikus állásponthoz vezet.

A baloldal múltértelmezésének elméleti és történeti keretei mint problémakör általában, s benne Tamás Gáspár Miklós elméleti útkeresése az Eszmélet számára önmagában sem lehet közömbös, de a folyóirat „Miért beteg a baloldal?" körkérdésének tükrében egyenesen megkerülhetetlen. TGM ma nem egyszerűen a hazai baloldal fontos jelensége, hanem ő a magyar politikai publicisztika talán legkiemelkedőbb alakja, akinek elméleti és tárgyi felkészültsége, intellektuális tekintélye össze sem hasonlítható liberális és nacionalista kritikusainak felkészültségével. S ez büszkeséggel töltheti el azokat, akik az uralkodó gondolkodásmódokkal szemben radikális, vagyis a romlott, emberellenes rendszeren túlmutató alternatívák megfogalmazásában, azok intellektuális „kiérlelésében" érdekeltek. Ám bármennyire is értékes TGM munkássága, fentebbi esszéjének (és számos más írásának) alapvető koncepciójával – sok kiváló és találó megállapítása ellenére is – kritikailag kell szembenéznünk. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg azt a meghatározó fejleményt, hogy az alapvető célban, egy autentikus közösségi-antikapitalista alternatíva kidolgozásának szükségességében szolidárisak vagyunk egymással. Sőt, az alábbiakat ennek fényében kéretik elolvasni.

A rendszerváltás óta a nemzetközi baloldal híveit, képviselőit, főleg persze teoretikusait a megdöntött államszocialista rendszer gazdasági, politikai és szociális jellegére vonatkozó vitakérdések különösképpen is foglalkoztatják. Természetesen itt nemcsak a szocialista kísérletek múltjáról, hanem tulajdonképpen a közösségi útkeresés jelenéről és jövőjéről is folyik a vita. TGM mostani hozzászólása egyfajta reakció – ha „nem is cím és feladó" szerint – a hazai polémiákra, amelyek élesen tükröződnek Szigeti Péterrel közösen szerkesztett, mostanában megjelent, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok című kötetünk (L'Harmattan Kiadó, 2007) szerzőinek írásaiban.¹ Mostani megjegyzéseim elválaszthatatlanok tehát e polémia régi-régi történetétől is, amelynek gyökerei tulajdonképpen magának az idén 90 éves oroszországi októberi forradalomnak a történetében eredeznek.

1. A fogalmak és jelentőségük. TGM azokat az „örökös" vitakérdéseket boncolgatja, amelyek az általunk államszocializmusnak nevezett múltbéli rezsimekkel (Kelet-Európában, mindenekelőtt a Szovjetunióban és Ázsiában) kapcsolatban ismétlődő módon megfogalmazódnak. Ezek a viták Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt lejátszódtak; a legádázabbul talán egykori trockista szerzők vívták meg e csatát. Amikor TGM „saját elméletet" állít fel e rendszerek gazdasági, politikai-szociális és történelmi jellegéről, középpontba állítja e hagyományosnak tekinthető vitapontokat. A kiváló szerző mindeközben vehemensen védelmezi azokat az álláspontokat, amelyek a bukott rendszereket egyfajta kapitalizmusként („államkapitalizmusként" vagy „nem-piaci kapitalizmusként") írják le.

Szerzőnk maga sem tagadja, hogy bárminek nevezzük a szocializmusra hivatkozó – ahogyan ideológusai és egyes kritikusai is nevezték a régi rendszert – „reálisan létező szocializmust", ezek a rendszerek megszüntették a burzsoáziát, a tőkés értelemben megszokott piacgazdaságot és a profittermelés hagyományos rendszerét. Valójában úgy harminc éve már az sem igen képezi vita tárgyát (a marxizmust komolyan vevő emberek számára nem is képezheti), hogy a kapitalizmus számos strukturális sajátossága mind a munkamegosztás szerkezete terén, mind a politikai-jogi szférában fennmaradt,² és hozzátenném, ezek túlélése, sőt ismételt meggyökeresedése – a hozzájuk kapcsolódó elkülönült apparátusi-bürokratikus érdekek következtében – lehetetlenné is tette, hogy az államszocializmus autentikus szocializmussá alakuljon át.

Tehát ha TGM az államszocializmus fogalma helyébe „a nem-piaci kapitalizmus" fogalmát állítja, ez önmagában ezoterikus, nem lényeges teoretikus vita, csupán a marxi formációelmélet pontatlan értelmezése és önkényes alkalmazása. Bár az a kapitalizmus, amelyben nincs a tőkés logikának megfelelő adásvétel, vagyis az államtulajdon nem adható-vehető és nem örökölhető, ráadásul stabilizálódott uralkodó osztálya sincsen, hiszen bármely párthivatalnok leváltható volt, sőt elvben és hivatalból célul tűzték ki az osztálytársadalom megszüntetését, hisz alkotmány deklarálta a közvetlen társadalmi tulajdon (kvázi-)létezését, akkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy van-e egyáltalán értelme a fogalmak ilyen kiszélesítő értelmezésének. Bár valóban nem ez a lényeg. Mégis felmerül a kérdés, vajon 2007-ben még komolyan elgondolható, hogy a valódi kapitalizmusban és az államszocializmusban az állami tulajdon eredete, funkciója, természete, működése „lényegében" azonos? Még felmerülhet a kérdés, hogy a tulajdon problémája nem alapvető viszonyrendszer? Idézett kötetünk éppen az állami tulajdon történelmi és gazdasági formaváltozatainak sokféleségét és nagyon eltérő voltát hangsúlyozta, és azt, hogy nem segít itt semmilyen történelmi analógia a konkrét vizsgálatok megtakarításának rovására. De menjünk sorban.

2. Módszer és történelem. Sokkal nagyobb problémát jelent TGM írásában – noha a fogalmi ellentmondásoktól ez nem teljesen elválasztható – a történeti túláltalánosítás olyan összefüggésben, mint amikor például TGM a „szocialista állami tulajdont", Wittfogelre utalva évezredekkel korábbi ázsiai formákkal hozza összefüggésbe. Itt már az ártalmatlan fogalmi vita olyan tudomány-módszertani problémákkal kapcsolódik össze, amelyekkel az orosz szociáldemokrácia már száz évvel ezelőtt szembenézett, és amelyet éppen Lenin – egyébként komoly – hozzájárulásával meg is haladott (lásd Plehanovval való vitáját). Hiszen éppen az orosz kapitalizmus specifikuma volt, hogy ezeket az „ázsiai formákat" (obscsina-faluközösség) 1917-ig enklávészerűen megőrizte. Nem szólva arról, hogy maga az obscsina már régóta nem az ázsiai termelési mód fogalmába illeszkedett (ha valaha is ama keretek közé tartozott Oroszországban!), hanem Nagy Péter rendszerének „adóközösségeként" élte túl az évszázadokat. Hol vannak már a 20. század elején az ázsiai termelési módnak a történelem ködébe vesző, természet adta közösségi formái?³ Te jó ég! Mit szólna ehhez Tőkei Ferenc?

Vagy ugyancsak zavaró módszertani és gondolkodástechnikai nehézségeket vet föl, hogy TGM nem „szakaszol" az államszocializmus modern történetében sem. Egész korszakok csúsznak össze. Ez megint csak rendkívül súlyos szaktudományos problémákat idéz elő. TGM például azt írja, hogy „az 1917-ben bevezetett és 1989-ben oly szégyenletesen kimúlt rendszer…". A komoly történetírók – világnézeti hovatartozástól függetlenül – ilyen naiv kijelentést már nem is vitatnak. A 89-ben megbukott rendszert egész egyszerűen nem 17-ben vezették be, hanem annak alapjai a sztálini fordulat időszakában, 1927 és 1933 között jöttek létre, hogy annak evolutív átalakulásáról most ne is beszéljünk. E szempontból „piac nélküli kapitalizmusnak" nevezni ezt az egész időszakot hallatlanul leegyszerűsíti a dolgot, mert például a NEP piaci vegyes gazdaságához képest – amelyben a magántulajdon bizonyos formái együtt éltek az államszocializmusra és az autentikus (valóban közösségi-társulási) szocializmusra jellemző formákkal – a sztálini korszak alapvető szempontok szerint is különbözött. Arról a „nüanszról" már nem is szólok, hogy az októberi forradalom közvetlenül nem államosított, hanem társadalmasított (a föld nacionalizálása, munkásellenőrzés), s ennek rövid fejlődési szakaszával egy elvileg más evolúciót ígért, mint ami bekövetkezett a kedvezőtlen történelmi feltételek miatt. Államosításra majd a hadikommunizmus, a polgárháború körülményei között került sor, méghozzá kezdetben nyilvánvalóan katonai-stratégiai okokból; innen a gyári-üzemi bizottságok „szakszervezetesedése" és a padláslesöprés első gyakorlata is. (A hadikommunizmus később kapott – egy rövid időre – kommunista megalapozású ideológiát főként Buharin és Preobrazsenszkij „hangszerelésében".) A NEP (új gazdaságpolitika, 1921. március) -fordulat mint szakaszhatár megint tagadhatatlan tény, hiszen visszatérés történt a piacgazdasághoz, a magántulajdonhoz, a magánkereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz stb.; mint Lenin fogalmazta: ez volt „a kapitalizmus részleges visszaállítása". 1922-től a 25 millió magángazdaságban már engedélyezett volt a bérmunka! Kissé nyomasztó, hogy TGM számára kell hangsúlyoznunk: Marx a tőkés magántulajdont, a tőkés termelést (és felhalmozást) és a bérmunka együttes meglétét tekintette a tőkés rendszer kiindulópontjának. Ennek a feltételnek sem 1917 októbere, sem 1929 nyers antikapitalista, „államszocialista" fordulata igazán nem felel meg (kérdezze meg TGM a világ bármely kapitalistáját a világ bármely pontján!), hiszen a burzsoáziával együtt felszámolódott a tőkés rendszerre jellemző termelési viszonyok alapvető területe, maga a tőkés árutermelés. (Majd a rendszerváltás visszaállítja a tőkés árutermelést a tőkés osztállyal együtt…!) Tehát nem az a baj, hogy TGM szakít ezzel az állásponttal, és felépít egy új fogalmat, amely az „államszocializmus", úgymond, valódi tartalma, alakja. Ez természetesen szíve joga. De nem lépheti át az itt jelzett módszertani és szaktudományos kereteket. Arról már külön nem is szólok, hogy elméletében, amikor azt írja, hogy „az értéktöbbletet a megszokott módon újra befektették" (megszokott mód volna a „szocialista tervgazdaság"?, hmm, erőltetett elmélet ez, mint az a bizonyos iparosítás…), nem jelzi, hogy az értéktöbblet elosztása már végképpen nem a „megszokott módon" történt, az elosztási viszonyok végképpen nem emlékeztettek arra, amit a modern kapitalizmus létrehozott az utóbbi évszázadokban. Egy jelenségcsoport minőségének meghatározása során egyébként annak különbözőségét kell megmutatni egy másikkal való egybevetése során, ha a különbözőséget relativizálni kívánom.

3. Lenin és Sztálin. TGM alapvető tévedéseit ezzel természetesen nem merítettük ki, de ezek a „tévesztések" alapvető szellemi előfeltételül szolgálnak ahhoz, hogy az olvasóval elfogadtassa azt a baloldalon már valóban nagyon szokatlan nézetet (pedig micsoda pluralizmus van!), hogy a Lenin-korszakot és a Sztálin-korszakot összemossa, hogy Lenin és Sztálin nevét csak kötőjelesen használja. Ami az ő esetében talán meglepő, hiszen kifinomult gondolkodó létére nagy volumenű politikai és elméleti-elmélettörténeti különbségekről nem vesz itt tudomást, pedig filozófus lévén ez valóban szakterülete kiváló barátunknak.

Lenin a NEP-korszak ideológusa és a „pártdiktatúra", „szovjetdiktatúra" választott vezetője, aki még az önkéntes társulások és szövetkezetek hálózatát tekintette szocializmusnak, aminek csírái valóságosan is léteztek. így hát ez a rezsim elvileg és gyakorlatilag is különbözik a sztálini, totálisan államosított és személyi diktatúrával menedzselt rendszertől. Persze senki sem tagadhatja, hogy a forradalom korszaka és Sztálin korszaka között sok szállal kapcsolódtak össze a jelenségek és folyamatok. Hogyan is lehetne ez másképpen? Ám a történelemben (a történetírásban) a „művészet" éppen az, hogy a kontinuus és diszkontinuus mozzanatokat elválasszuk egymástól. Éppen e téren fontos az elemzésben oly csekélynek látszó különbség, amely Lenint és Sztálint elválasztja egymástól.⁴

Sajnos szaktudományosan is számos problematikus dolog van barátunk írásában, mert a legtetszetősebb elméleti megoldások mögött sem üt át a történelem valóságos és konkrét megértése. Az elméleti konstrukció a történelem fölött lebeg, néhol szárnyal, amikor például Guy Debord-ra hivatkozva kihúzza az oroszországi proletariátust az orosz forradalom történetéből, mert még, úgymond, nem szerveződött magáért való „öntudatos osztállyá". Vajon kik voltak azok a milliók, akik a szovjeteket „feltalálták", létrehozták és „üzemeltették"? Mit jelent vajon a történelemben az „öntudatosság"? Lehet-e a szovjeteknél magasabb rendű osztály-öntudatosság? Mintha nem volna az Állam és forradalom, mintha az orosz forradalomnak nem lettek volna szocialista tendenciái és sajátosan egymásra rétegzett „síkjai"…

Persze egy Lenin-kritikának feltétlenül alá kell húznia (magam is aláhúzom) és abból kell kiindulnia, hogy Lenin a forradalom bázisával szemben is kezdeményezett elnyomó intézkedéseket a szovjethatalom megőrzése védelmében vagy arra hivatkozva. Lenin – saját kategóriájával szólva – ezeket az intézkedéseket nem tudta dialektikusan „felfogni" és „visszavenni" sem az elmélet, sem a praxis síkján (aminek történelmi és ontológiai okairól nem itt kell elmélkednünk). De vajon egy „kritikai alapállás" nevében kidobható az egész októberi forradalom a szocialista baloldal történetéből és hagyományából? Mi marad a szocialista mozgalmak történetéből? TGM nyilvánvalóan nem gondolta végig a dolgot. Ha az orosz forradalom és a szovjet fejlődés nem volt más, mint a modernizáció (értsd a nyugat-európai-amerikai tőkés fejlődés jellemzőit, funkcióit!), akkor hova tesszük az egész korszak antikapitalista ideológiai, kulturális és politikai indoktrinációját? Ennek az állami „felépítménynek" mégis csak kellett legyen valamiféle eltérő alapzata a kapitalizmusétól, hacsak ez a „felépítmény" nem sötét összeesküvés és tudatos manipuláció eredménye csupán. TGM egyszerűen tárgyilag téved, amikor Leninnek és Trockijnak azt a szándékot tulajdonítja, hogy ugyanolyan ipari kapitalizmust akartak, mint ami Nyugaton volt, „annak egyenlőtlensége és féktelen individualizmusa nélkül". Ők ezt az iparosítást (taylorizmust, automatizációt) olyan felhalmozási forrásként képzelték el, amely a szocialista-önigazgatói szektor gazdasági és civilizatorikus felhajtóereje lesz. Ha TGM erről a rendkívül fontos dologról, amelyet Tütő Lászlóval már 1984-ben a Társadalmi Szemlében (!) emlegettünk, megfeledkezik, akkor ennek oka van. De a végén csattan az ostor.

4. Polgári forradalom? Nincsen az a szárnyaló elme, nincsen az a kivételes erudíció és műveltség, ami megspórolhatja az embernek, hogy a fogalmakat világosan használja. Mint fentebb már láttuk, TGM egyszer túlságosan mereven, dichotomikusan állítja szembe az összetartozó jelenségeket, megáll a vagy-vagy-nál, nem illeszti össze az összetartozó jelenségeket, vagy éppen ellenkezőleg: nemritkán összecsúsztatja őket. Ezek összeérő módszertani hibák. Láttuk ezt a Lenin-Sztálin-jelenségek vagy a forradalmak összecsúsztatása esetében. A fogalmi egybecsúsztatás elkerülhetetlenül mindig tárgyi tévedéssel is együtt jár. Ha az októberi forradalom – mint TGM állítja – polgári jellegű volt, akkor mi volt a februári? Ha az egész forradalmi folyamat volt polgári, akkor is van magyaráznivaló, hiszen az egész orosz polgárság szemben állt Októberrel, de jó része bizony még februárral is, hiszen az orosz polgárság, az orosz liberalizmus korábban, 1907 után egyetemlegesen szolgálta a cárizmust – mint őfelsége ellenzéke. Lásd részben Bergyajevnek, de egészben Sztruvénak, Miljukovnak vagy Sz. Bulgakovnak vagy/és a „vehista" gárdának a katonatiszti-fehérgárdista diktatúra szekértolóivá való dicstelen lezüllését.

A szovjetek, az „önigazgatás", a fegyveres felkelés „polgári", burzsoá jelenség lett volna? Rosa Luxemburg már 1905-ben észrevette e jelenségek szocialista és proletár jellegzetességeit, noha tisztában volt az orosz forradalmi folyamat „polgári" korlátaival, például a kapitalizmus mint a modern civilizáció kifejletlenségével, de ez, mint Lenin 1915-16-ban világosan felismerte, a félperifériás kapitalizmus elidegeníthetetlen sajátszerűségének tekinthető. (Ezért is kezdhető el Oroszországban a forradalom. Többek között ez a felismerés különböztette meg a bolsevikokat a mensevikektől!) Az orosz forradalmi folyamatban a proletár szocialista, a kisparaszti (kistulajdonosi) forradalom elemei – más bürokratikus-önkényuralmi hagyományokkal együtt – megfértek egymás mellett. Egy új típusú fejlődés bontakozott ki, amelynek elvben és kora praxisában már Marx felismerte a lehetőségét: az államszocializmus (!) („nyers kommunizmus" – más marxi terminológiával és kiindulással)… Tehát Lenin és a bolsevik párt a szocializmusba vezető átmenetet tételezte fel a NEP-korszak funkciójaként a valódi történelmi fejlődés nem oda vezetett, az átmeneti korszak államszocializmussá deformálódott, amelynek különféle történeti szakaszait kell megkülönböztetnünk.

Csak utalásszerűen és tényszerűen még néhány elméleti jelentőségű „nüanszbeli" különbségről (túl a tulajdoni és gazdasági-politikai eltéréseken) a történelemben, amely e szakaszolást TGM számára is talán megkönnyíti: tehát Lenin nem volt diktátor, hanem karizmatikus néptribun volt, Sztálin viszont diktátor lett. Ilyen különbséget (persze a mögötte lévő eltérő történelmi feltételekkel egyetemben) figyelmen kívül hagyni minden szempontból veszedelmes dolog. Lehet, hogy éppen a szofisztikált gondolkodású TGM nem érzékeli a rezsimek közötti alapvető különbséget? De illusztráljuk a különbséget példaképpen más síkon is. Lenin idején a szovjet rendszer a világon elsőként törvényileg garantálta a homoszexuálisok szabadságát, miközben a Sztálin-rendszer – most eltekintve minden más különbségtől – később büntetendő cselekményként kodifikálta azt. Apró dolog ez is, de érzékeltet bizonyos különbségeket, miként azt is, hogy Lenin a politikai elnyomás ellenére sohasem záratta börtönbe és sohasem végeztette ki elvbarátait. Lenin tudatában volt az elnyomás tényeinek, hiszen maga is felelős volt értük, de példának okáért Sztálintól eltérően „pártdiktatúráról" beszélt, míg Sztálin saját rendszerét a demokrácia diadalaként propagálta. Tudom, nüanszbeli különbségekre nem is illik utalni ilyen nagy strukturális problémák vitája során, ám ezek a „jelentéktelenségek" érzékeltethetik, hogy a valóban nagy elméleti-módszertani-történeti tévedéshez sok kis tévedésen keresztül vezet az út.

5. Hagyomány és elmélet. A marxi formációelmélet „finom" módosítása egy elméleti impresszionizmus jegyében csúnyán megbosszulja magát más területeken is. TGM történetszemlélete ebben – és csakis ebben – az összefüggésben az ókonzervatív „Lenin-faló" amerikai történész, R. Pipes nézeteire hajaz, ami enyhén szólva nem jó ajánlólevél az antileninista antikapitalisták maroknyi erői számára sem. Hiszen TGM elmélete a „szocialista múltról" végül is arról szól, hogy megalapozza Lenin kiakolbólítását a marxista-szocialista panteonból, hogy elvitassa az októberi forradalom proletár jellegzetességeit a paraszti és katonaforradalom tipikus vonásai mellett. De hát az októberi forradalom még azoknak a majdan a bolsevizmust szintén radikálisan elutasító „tanácskommunistáknak" a támogatását is élvezte egy ideig, akik később szembefordultak Leninnel és pártjával, mint például Pannekoek vagy a „munkásellenzékiek", és akiknek a hagyományát, mint egyetlent, TGM is vállalja. TGM elmélete oly szűkre szabja a szocializmus antikapitalista hagyományát, hogy – tréfásan szólva – rajta kívül már alig fér bele valaki. Sajnálatosan elfelejti Rosa Luxemburg intelmét, aki pedig igazán nem tekinthető a bolsevikok kritikátlan támogatójának: „Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torzkép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, a szocialista politikát csakis internacionalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példamutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne… Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: »Én mertem!«"

Ez az elemzési mód és ez az erkölcsiség az, amely számunkra elfogadható – ma is. Ugyanis olyan elmélet és praxis, olyan jelenben-jövőben meglévő irányzat nemigen tarthat igényt a fennmaradásra, amelynek nincsenek irodalmi-elméleti-kulturális és politikai előzményei. S bár TGM koncepciójában Marx is feldereng forrásként, de anarchista és liberális kiegészítésekkel e téren semmire sem mentünk az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján, s ma sem látszanak pozitív körvonalak, ha példának okáért a globalizációkritikai mozgalmak (anarchista) szétverésére vagy (liberális) lejáratására gondolunk. (A kollektivista anarchizmus történetét persze kiemelném ebből a halmazból, mert alternatív életmódkísérletei és közösségi küzdelmei szembefordítják a „19. századi kődobáló" stratégiákkal és individualista, exhibicionista-nárcisztikus avantgardizmusukkal.) Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Lukács és Gramsci, Sartre és Balibar, valamint a maiak, mint Szabó András György vagy Slavoj Žižek mindig látták a lenini hagyaték elméleti, politikai és erkölcsi hozadékát az antikapitalista mozgalmak számára. De tegyük föl, hogy ez a marxista örökség TGM barátunknak nem rokonszenves. Ám még sem lenne szabad elfelejtenie legalább Lenin nagy ellenfeleinek – például Kautskynak vagy Otto Bauernek – az intelmét, amelyet a forradalom vezérének halálakor erősen hangsúlyoztak: „Lényegbe vágó nézeteltéréseink következtében – mondta Karl Kautsky – személyesen engem nagyon élesen támadott […] De nézetkülönbségeink nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az elhunyt nagyságát illetően. Kolosszális személyiség volt, amilyen kevés van a világtörténelemben." Otto Bauer pedig így vélekedett: „Gyakran élesen lépett fel velünk szemben […] Azonban Lenin sírjánál hallgatnak ezek a nézetkülönbségek; mi szintén meghajtjuk zászlainkat, meglengetjük lobogóinkat akaraterejének géniusza, az egész világot forradalmasító ügye előtt." Úgy gondolom, e megfontolásokon TGM-nek is el kellene gondolkodnia a maga rugalmas szellemének és intellektuális tehetségének megfelelően.

6. Demokrácia-diktatúra. TGM nem tesz jó szolgálatot sem a tudománynak, sem az elméletnek, sem a gyakorlati politikának, amikor súlyosan leegyszerűsíti a demokrácia–diktatúra fogalompár történeti tartalmát. Egyszerűen nem szól a polgári demokrácia diktatórikus oldaláról (Vietnam, Chile, Kelet-Timor, Irak, feketék üldözése, munkanélküliség világszerte, szegénység stb.) és az államszocialista diktatúra demokratikus aspektusairól. Míg TGM társadalomfilozófiai téren kiválóan érti, hogy a demokrácia fogalma nemcsak jogi-politikai, hanem gazdasági és szociális fogalom is, addig politikai elméletében már csak politikai-jogi fogalomként szerepel. Pedig ez egy tipikus tucatliberális-tucatkonzervatív beállítódás, amely az alapvető megközelítésmód napjainkban. Ha TGM nem tör ki ebből a zárt körből, történetszemlélete is liberális korlátozottság alatt marad. Pedig rendelkezésre áll számos intő tanulság.

Például R. Pipes említett történetkoncepciója, mint általában a modern jobboldali liberális-neoliberális-neokonzervatív politológiák mindegyike, egyfelől csupán puccsot lát a világtörténelmet felkavaró októberi forradalomban (noha évezredes uralkodó osztályt söpört ki a történelemből az orosz feudalizmussal egyetemben!), másfelől az egész szovjet fejlődést, sőt az államszocializmus egészét, mi több, a kritikai szocializmus útkereséseit is egy differenciálatlan diktatúra-fogalomba szuszakolja bele. Sokféle diktatúra és sokféle demokrácia létezett-létezik a modern történelemben, érdemes közöttük is differenciálni! (Olyan polgári demokráciát sem láttunk még azonban, amelyik ne gyakorolta volna a legitim erőszak monopóliumát, azaz ne lett volna diktatórikus vonása – hogy Max Webert idézzük fel.) Ennek az a célja, hogy végleg kiradírozza a szocializmust még az elméleti lehetőségek közül is. Ezt a koncepciót minden színvonalas elemzőnek el kell utasítania világnézeti hovatartozástól függetlenül, nemhogy TGM-nek.

Igaz, a pipesi-fukuyamai hamis „neolib" vagy/és „régi kon" elméletnek nincsen tudományos értéke, de van értelme: felértékelni a világkapitalizmus történelmi teljesítményét az államszocializmussal (és mindenfajta szocializmussal) szemben, elvágni a szocialista kísérletek fonalát, megfosztani mindenfajta hagyománytól, és kirekeszteni minden közösségi kísérletet (az anarchistát is!) a „reális" történelmi alternatívák sorából, jobb esetben is csak belegyömöszölni a holt utópiák vagy a sztálinista múlt muzeális közegébe, mint az emberi nosztalgiák valamiféle szellemi maradványát. Ez az ideológia tehát meghatározza a mai Magyarországon is a nacionalista és liberális elitek beszédmódját, amely a magántulajdon szentségére épülő kapitalista szövetségük ideológiai szentesítése csupán. Maga a „trendi". De mi köze van ehhez TGM barátunknak?

Amikor Tamás Gáspár Miklós elméleti konstrukciója áll előttünk, amely egy baloldali radikális társadalomfilozófia és egy liberális politikai filozófia fura kombinációjaként alapozódik meg, csak arra gondolhatunk, hogy 1989 előtti régi ellenzéki politikai és szellemi harcának értékét látja veszendőbe menni a rendszerváltás emberellenes, fasizmussal terhes következményeinek tükrében. Pedig nem volt az a harca hiábavaló, mert segített elgondolkodni nekünk, akkori „önigazgatói" szocialista-kommunista ellenzékieknek is, hogy merre található az államszocializmus romjai alól kimenekülő antikapitalista baloldal valódi útja, amely sohasem térhet vissza a sztálinista múlt antidemokratikus útvesztőibe.

Ez kétségtelenül TGM érdemeihez tartozik, s hagyjuk most a demokratikus ellenzék ama frakcióit, amelyek megtértek a neoliberális vezérlésű kapitalizmus restaurációjához és szánalmas, de kifizetődő menedzseléséhez. A régi rendszer mégoly kritikai elutasítása sem homályosíthatja el számunkra, hogy az államszocializmus történelmi-politikai teljesítményének megítéléséhez nem a nyugat-európai vagy amerikai rendszerekkel való közvetlen egybevetés a tárgyilagos kiindulópont, hanem először és mindenekelőtt saját nemzeti történelmi múltjával, azután a félperiféria latin-amerikai régióival kell egybevetni, s csak ezt követően lehet a nyugat-európai centrum-országok fejlődésével összehasonlítani. Minden más megoldás a kapitalista apológia modern gépezetének kiszolgálásához járul hozzá, s mi, marxisták, neomarxisták, antikapitalisták, „más világban" gondolkodók, egyszóval rendszerkritikai baloldaliak ebben egyszerűen nem vagyunk érdekeltek. Ne feledjük, „feltámadásunk" legalább két forrásból fakad: a társadalom elnyomott rétegeinek és osztályainak társadalmi méretű ellenállásából és egy elmélet igazságából, amelynek érdekében a fentebbi megjegyzéseket tettem.

 

Jegyzetek

¹ Aziránt sincsen semmi kétségem, hogy senki sem lehetett próféta a saját hazájában, mégis több évtizedes történeti kutatásaim nyomán fölmerül bennem a kétség, érdeklik-e valójában TGM-et az újabb történeti szaktudomány eredményei e témakörben, vagy sem. E kétségeim igazolására a maga helyén még visszatérek.

² Paradox módon arról nemigen esik szó, hogy e problémák jelentős részével a TGM által elutasított Lenin már szinte a forradalom másnapján tisztában volt. Tudta azt is, hogy a szocializmus nem bevezethető társadalmi forma, hanem számos átmeneten keresztül „mozoghat" (itt a feltételesség a fontos!) a történelem abba az irányba…!

³ Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét saját kutatásaimra utalok, de egy húsz évvel ezelőtt Pártviták és történettudomány címen publikált könyvemben az orosz történelmi sajátosságokra reflektáló korai és későbbi vitákat összefoglaltam, s ezeket a kérdéseket eredetük és tárgyi szempontjaik szerint megvilágítottam.

⁴ Szomorú dolog itt megjegyezni, de Lenin és Sztálin közé csak a pipesi és a sztálinista szerzők tesznek azonosságjelet. Az előbbiek közül Magyarországon számtalan szerző bóklászik a Népszabadságtól a Magyar Nemzeten át az Echo TV-ig. De mit keresne közöttük TGM?

A "chicagói fiúk" vezéralakjának, Milton Friedmannek Pinochetnél tett baráti látogatása korántsem volt csupán elszigetelt epizód. A chicagói egyetem – állami támogatással – már az 50-es években megkezdte a piaci fanatikus közgazdászkáderek kinevelését Latin-Amerika számára. E káderek segítségével vált Pinochet Chiléje a neoliberális modell első mintapéldányává, amelyből aztán a reagani ellenforradalom is ihletet merített. Friedman és más újkonzervatív teoretikusok arra törekedtek, hogy új jelentést adjanak a szabadság fogalmának, és ezzel hozzájárultak a szabadpiaci diktatúra szalonképessé tételéhez.

Milton Friedman nem sejtette, hogy 1975-ös hatnapos chilei látogatása oly sok vitát vált majd ki. Egy chilei közgazdászcsoport hívta meg, amelynek tagjai a megelőző évtizedekben a Chicagói Egyetemen, Friedman egyik kollégájánál, Arnold Harbergernél tanultak. A "chicagói fiúk" két évvel Allende megdöntése után kezdtek komoly befolyásra szert tenni Augusto Pinochet tábornok katonai kormányában, miután a diktatúra képtelen volt megfékezni az inflációt. Javaslatuk lényege a Friedman által "sokkterápiának" vagy "sokkprogramnak" nevezett intézkedéscsomag volt – azonnal leállítani a költségvetési deficit bankópréssel történő finanszírozását, 20-25%-kal lefaragni a költségvetési kiadásokat, megszüntetni a bér- és árkontrollt, privatizálni az állami iparvállalatokat, valamint deregulálni a tőkepiacokat. "Tökéletes szabadkereskedelem", javasolta Friedman.

Friedman és Harberger azért repült Chilébe, hogy segítsen a tervet "eladni" a katonai juntának, amely a szabad vállalkozás absztrakt eszméjének elszánt védelmezésével párhuzamosan mégiscsak hajlott a korporatizmusra és a jelentős állami szektor fenntartására. Friedman tartott egy sor előadást, és negyvenöt percig személyesen is beszélt Pinochettel. Ennek során a tábornok "igazából nagyon keveset árult el akár saját, akár a kormánya valódi szándékairól". Ugyanakkor Friedman megjegyezte, hogy a chileiek tízezreinek megkínzásáért felelős diktátor láthatóan "rokonszenvvel viseltetett a sokkterápia gondolata iránt".

Friedmant hazaérkezésekor viharos tiltakozás fogadta, amelyet csak tovább erősített a Newsweek kolumnistájaként szerzett hírneve, valamint azok a folytatódó leleplezések, amelyek feltárták Washington és az amerikai nagyvállalatok tevőleges szerepét Allende megdöntésében. Az Allende-féle "demokratikus út a szocializmushoz" destabilizálására nem csupán Nixon, a CIA és az ITT szőtt terveket más vállalatokkal karöltve, hanem most már a Chicagói Egyetem ismert közgazdásza is, akinek a szabadpiac csodáiról szóló térítő tevékenységét a Bechtel, a Pepsico, a Getty, a Pfizer, a General Motors, a W. R. Grace és a Fireston oly bőkezűen támogatta – most, íme, ő is tanácsokat oszt az Allendét elsöprő diktátornak, hogyan tegye fel a koronát ellenforradalmára – a Chile szegényeinek körében rakétasebességgel növekvő munkanélküliség árán. A New York Times megállapította, hogy Friedman "a junta gazdaságpolitikájának vezérlő csillaga", miközben Anthony Lewis, a lap cikkírója feltette a kérdést: "Kell-e a tiszta chicagói gazdaságelmélet szerzőinek felelősséget érezniük amiatt, ha elméletük Chilében kizárólag elnyomás révén ültethető át a gyakorlatba?"

A Chicagói Egyetemen a Spartacus Ifjúsági Liga (Spartacus Youth League) felesküdött, hogy "leleplezéssel és tiltakozással kiüldözi Friedmant az egyetemről", míg a diákönkormányzat, az akkoriban épp az USA Chilében elkövetett bűntetteit vizsgáló Church-bizottsági¹ meghallgatások mintájára, összehívta a "Friedman/Harbinger-ügyet Vizsgáló Bizottságot". Szerte a sajtóban Friedman nevét a "drákói" és "sokk-" jelzőkkel társították, miközben kicsi, ám kitartó tiltakozó akciókkal zaklatták a professzort nyilvános fellépésein.

Maga Friedman a különféle szerkesztőknek és becsmérlőiknek írt leveleiben kicsinyíteni igyekezett saját, Chilében játszott szerepét, miközben Harbingerre mutogatott, mint aki közvetlenebbül részt vett a chilei közgazdászok kinevelésében. Habár védekező pozícióba szorult, mégis kedvét lelte a körülötte zajló vitában, illetve azokban az izgalmas jelenetekben, amelyek során konyhákon és hátsó bejáratokon keresztül csempészték be különféle fellépései során, hogy elkerülhesse a tiltakozókkal való találkozást. Élvezettel leplezte le a "liberális mccarthyzmus" kettős mércéjét, rámutatva, hogy senki se tiltakozott, mikor a vörös Kínának, a Szovjetuniónak vagy Jugoszláviának adott hasonló tanácsokat. Midőn Friedman visszaidézte azt az epizódot, amikor egy tiltakozót, aki azt kiabálta, hogy "le a kapitalizmussal, szabadságot Chilének", úgy kellett kivonszolni a Nobel-díj-kiosztó ünnepségről, kárörömmel jegyezte meg, hogy az akció visszafelé sült el, hisz a díjátadáson kétszer olyan hosszú ovációt kapott, mint a többi díjazott.

Friedman azzal védte Pinochettel való kapcsolatát, hogy ha Allendét engedték volna hatalmon maradni, a chileieknek "ezrek kiirtását, esetleges tömeges éhínséget […] kínzásokat és jogtalan bebörtönzést" kellett volna elszenvedniük. Csakhogy éppenséggel ezrek lemészárlása, tömeges éhezés, kínzások és jogtalan bebörtönzés zajlott Chilében pontosan akkor, amikor a chicagói közgazdász Pinochet védelmére kelt. Allende pontosan azért bukott el, mert nem volt hajlandó elárulni Chile hosszú múltra visszatekintő demokratikus hagyományát, és bevezetni a hadiállapotot. Friedman mégis makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint a katonai junta "több mozgásteret adott az egyéni kezdeményezésnek és a magánszférának", így nagyobb "esélyt adott a demokratikus társadalom visszatérésének". Ez csupán szabványszöveg volt persze, de lehetővé tette Friedmannek, hogy újfent kinyilatkoztathassa nézetét a kapitalizmus és a szabadság viszonyáról.

Pinochet és Friedman bírálói számára Chile annak bizonyítéka volt, hogy a chicagói iskola által javasolt piaci abszolutizmus kizárólag elnyomás révén vezethető be. Friedman a szabadság fogalmának újradefiniálásával vágott vissza. A második világháborút követő konszenzussal szemben, amely szerint a politikai szabadságnak feltétele egy bizonyos fokú szociális kiegyenlítés, Friedman azt hajtogatta, hogy "a gazdasági szabadság alapvető feltétele a politikai szabadságnak". A "kapitalizmus és szabadság" egyenlővé tétele, nem pedig monetarista teorémái jelentették Friedman legnagyobb hozzájárulását a konzervativizmus rehabilitációjához a 70-es években. Míg a New Deal előtti konzervatívok a társadalmi hierarchia, a privilégiumok és a rend védelmezőiként szálltak harcba, addig a második világháború utáni konzervatívok a szabadpiacot ünnepelték, mint a kreativitás és a szabadság legfőbb biztosítékát. Ez a formula áll a jelenkori konzervatív mozgalom tengelyében, miután a főáram politikusainak és véleményformálóinak körében egyfajta közmegegyezéssé vált. Ugyanígy ez a tézis képezi a Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégia alapját, amely a "gazdasági szabadságot" kétszer olyan gyakran említi, mint a "politikai szabadságot".

Chilei tartózkodása alatt Friedman beszédet mondott "A törékeny szabadság" címmel, amelyben azt ecsetelte, miképpen "járult hozzá a jóléti állam felemelkedése a szabad társadalom lerombolásához". Azzal érvelt, hogy Chile nehézségei "szinte teljes mértékben a kollektivizmus, a szocializmus és a jóléti állam irányába tartó negyvenéves trendnek tulajdonítható […] egy olyan irányvonalnak, amely nem szabadsághoz, hanem kényszerhez vezet". Úgy vélte, a Pinochet-rezsim fordulópontot jelentett ebben az elhúzódó folyamatban, széttépte a hamis demokratikus burkot, hogy elérje az igazi szabadság belső lényegét. "A probléma eredete nem mai keletű", írta Friedman Pinochetnek egy későbbi levelében, hanem "a szocializmus felé irányuló, negyven évvel ezelőtt kezdődött trendből következik, és az Allende-rezsim alatt érte el logikus – és rettentő – végpontját". Magasztalta a tábornokot, amiért visszaterelte Chilét "a helyes ösvényre" azzal "a számos intézkedéssel, amelyet Ön megvalósított e trend visszafordítása érdekében".

Friedman megértette, hogy ez egy hosszú harc lesz, és e chilei csatához az első újoncokat valójában már évtizedekkel korábban besorozták. A Chicagói Egyetem az USA kormánya Point Four külföldi segélyprogramjának és a Rockefeller Alapítványnak a finanszírozásával már az 50-es évek közepén Chile katolikus és állami egyetemeivel közös tanulmányi programokat indított. 1957 és 1970 között mintegy száz kiválasztott hallgató kapott alapos, gyakorlati képzést, először egy chilei ösztöndíj-program, majd chicagói posztgraduális tanulmányok formájában. Friedman és kollégái ugyan elvi alapon ellenezték az ilyesfajta fejlesztési célú bőkezűséget, piactorzító hatásúnak titulálva azokat, mégis felmarkolták a felkínált pénzeket, amelyek tanszékük graduális programját finanszírozták. Ám ebben idealisztikusabb megfontolások is szerepet játszottak.

Az 50-es évektől kezdődően Latin-Amerika, különösképpen pedig a déli országok, Argentína, Chile és Brazília, a fejlődés-gazdaságtan (developmentalizmus) kísérleti laboratóriumaivá váltak. Számos társadalomtudós, például az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságának (ECLA) igazgatója, Raúl Prebisch, más társadalomtudósokkal egyetemben a keynesianizmust – vagyis a John Maynard Keynes által kidolgozott, a világháború után uralkodóvá vált, az állam aktív piacbefolyásoló szerepét szorgalmazó közgazdasági paradigmát – az infláció és a munkanélküliség ciklikus ingadozásainak szabályozásán túl a nemzetközi kereskedelem területére is kiterjesztette. Prebisch és más latin-amerikai közgazdászok úgy vélték, hogy a krónikus infláció nem az adott ország felelőtlen monetáris politikájának, hanem azoknak a mély strukturális egyenlőtlenségeknek a tünete, amelyek a világgazdaságot fejlett és alulfejlett világra osztják. A nyersanyagpiacok ingatag volta és a tőkekihelyezések megszilárdítják az első világ előnyös és a harmadik világ hátrányos helyzetét. A közgazdászok és a politikusok ez idő tájt politikai hovatartozástól függetlenül elfogadták az állami tervezés, az állami szabályozás és intervenció szükségességét. E gondolkodásmód nem csupán a fejlődő országok gazdaságpolitikájában volt meghatározó, de az ENSZ és a Világbank folyosóin és konferenciatermeiben is ezeket az eszméket visszhangozták, csakúgy, mint az el nem kötelezett országok 1973-as, Új Nemzetközi Gazdasági Rendet meghirdető felhívásában.

A chicagói iskola szemében ez az Új Gazdasági Rend maga volt a pokol víziója, a roosevelti New Deal egész világra való kiterjesztése. Valóságos bombatámadásként hatott azokra, akik hazai terepen régóta hadakoztak a keynesianizmus ellen, és most azt látták, hogy Keynes tekintélye kezd globálissá válni. A chilei tanulmányi program épp e vízió visszaszorítása jegyében jött létre. "A chilei egyetem közgazdászai inkább Keynes és Prebisch, semmint Marx követői […] a chicagói befolyás egy harmadik alapvető nézőpontot, a korszerű »piacgazdaságtan« nézőpontját emeli a chileiek látóterébe", írta William Benton, a Chicagói Egyetem korábbi elnöke, az amerikai külügyminisztérium határon túli képzési programjainak igazgatója.

A programon részt vevő diákok nem csupán alapos klasszikus közgazdaságtani képzettséggel tértek vissza Chilébe, hanem azzal az égő vággyal, hogy elvigyék az igaz hitet a tudatlan földekre. Megtisztították saját egyetemeik közgazdaságtani tanszékeit a developmentalistáktól, és szabadpiac-párti intézeteket és agytrösztöket hoztak létre – például a Társadalmi és Gazdasági Tanulmányok Központját, valamint a Szabadság és Fejlődés Alapítványt -, amelyeket, egyesült államokbeli társintézeteikhez hasonlóan, nagyvállalati pénzekkel finanszíroztak. E szervezetek kontinentális léptékben gondolkoztak saját küldetésükről, és – Ernesto Fontaine egykori chicagói diák szavaival – felesküdtek arra, hogy "terjeszkednek szerte Latin-Amerikában, szembehelyezkednek azokkal az ideológiai pozíciókkal, amelyek akadályozták a szabadságot, és állandósították az elmaradottságot".

A tanulmányi program, amely argentin egyetemekről is vett fel diákokat, jól szemlélteti az Egyesült Államok nyilvános és magándiplomáciájának kiszámíthatatlanságát, igazodását az amerikai társadalomban versengő hatalmi érdekek mindenkori erőviszonyaihoz. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy a Szövetség a Haladásért reformkapitalizmusát szorgalmazta, egyszersmind kiképezte és finanszírozta azokat a személyeket és intézményeket is, amelyek létrehozták a kontinensen a halálosztagok sűrű hálózatát. Ugyanakkor, amikor a Chase Manhattan, a Chemical, a Manufacturers Hanover és a Morgan Guaranty a Trilaterális Bizottságon keresztül egy békülékenyebb gazdaságpolitikát szorgalmazott a harmadik világ irányában, egyben megtagadták a hitelt Chilétől azért, hogy – a Nixon által adott irányelvnek megfelelően – a chilei gazdaság "felsikoltson". És ugyanabban az időben, amikor az összes amerikai elnök, Trumantól Nixonig, keblére ölelte a keynesianizmust, a Chicagói Egyetem közgazdaságtani tanszéke, az amerikai kormány pénzügyi támogatásával, a piaci őrület hittani központjává alakult, amely a latin-amerikai közgazdászok egy egész generációját indoktrinálta annak érdekében, hogy egy nemzetközi szabadpiaci felkelés élére álljanak.

Ám a 60-as és 70-es évek folyamán úgy tűnt, ez a forradalom a végtelenségig halasztódik. A 60-as évek végén a chicagói fiúk készítették elő az Allendével szemben induló jelölt platformját, amely sok olyan javaslatot tartalmazott, amelyet aztán végül Pinochet valósított meg. De Allende megnyerte a választást, úgyhogy Chilének várnia kellett. Közben a brazil katonai junta, amely 1964-ben vette át a hatalmat, 1973-ban meghívta Friedmant tanácsadónak, és egy darabig meg is fogadta a tanácsokat. Súlyos recesszió és égbeszökő munkanélküliség volt az eredmény. Friedman a "sokkterápia" eme első alkalmazását "gazdasági csoda"-ként reklámozta. A tábornokok azonban – a jelek szerint bölcsen – visszakoztak, visszatértek az iparosítás államvezérelt programjához, amely, noha nem tudta megfékezni az inflációt, képes volt csökkenteni a munkanélküliséget, ezenkívül lefektette Brazília jelenlegi latin-amerikai gazdasági dominanciájának alapjait. Eleinte Richard Nixon is ígéretesnek tűnt Friedmanék számára, de aztán felemelte a vámokat, bér- és árkontrollt vezetett be, majd pedig, már az 1972-es választásra kacsintgatva, keynesiánusnak nyilvánította magát, és megnyitotta a pénzcsapot. Nixon "óriási csalódás" volt, emlékezett vissza később Friedman.

Így aztán Pinochet maradt az egyetlen jelölt; nem épp a legtiszteletreméltóbb karakter, ám legalább hajlandó volt jó messzire elmenni. Chile vált a Business Week szerint az infláció monetáris kontrollon keresztül történő megszelídítésének "kísérleti laboratóriumává", amely a Barrons szerint "a legutóbbi idők legfontosabb változtatásait hajtotta végbe a fejlődő világban". Az amerikai közgazdászok irkálhatnak ugyan "értekezéseket" arról, "hogyan kellene működnie a világnak, de egy másik ország az, amelyik mindezt átülteti a gyakorlatba".

Egy hónappal Friedman látogatását követően a chilei junta kijelentette, hogy az inflációt "bármi áron" meg kell állítani. A rezsim 27%-kal csökkentette a kormányzati kiadásokat, gyakorlatilag bezárta a nemzeti pénzjegynyomdát, bankjegyek sokaságát vetette tűzre. Az állam kivonult a bankrendszerből, és deregulálta a pénzügyi szektort, többek közt eltörölte a kamatszabályozást. Leszállította az importvámokat, felszabadította több mint kétezer termék árát, és eltörölte a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatos korlátozásokat. Pinochet egy sor olyan, a szomszédos országokkal kötött egyezmény alól kivonta Chilét, amely a regionális szintű iparosítás elősegítését célozta, és ezáltal országát a Latin-Amerikába beözönlő olcsó termékek kapujává tette. Állami alkalmazottak tízezrei veszítették el állásukat, miután a kormányzat a magánszektor javára történő vagyonátcsoportosítás látványos aktusa során kiárusított mintegy négyszáz állami iparvállalatot. A multinacionális vállalatoknak nemcsak azt a jogot adták meg, hogy nyereségük száz százalékát repatriálják, hanem még az árfolyamot is garantálták, amelyen ezt a repatriálást végrehajthatták. A befektetői bizalom érdekében az escudo árfolyamát rögzítették a dollárhoz. Négy éven belül nem csupán az Allende alatt kisajátított, hanem még az Allende előtt kormányzó Szövetség a Haladásért által végrehajtott földreformban érintett vagyon közel 30%-át is visszaadták a korábbi tulajdonosoknak. Az új törvények a munkaerőt úgy kezelték, mint bármely más árut, elsöpörve négy évtized progresszív szakszervezeti törvénykezését. Privatizálták az egészségügyet, csakúgy, mint az állami nyugdíjalapot.

A bruttó nemzeti össztermék (GNP) 13%-kal zsugorodott, az ipari termelés 28%-kal esett vissza, a vásárlóerő 40%-ot zuhant 1970-es szintjéhez viszonyítva. Az egyik hazai tulajdonú vállalkozás a másik után ment csődbe. Megugrott a munkanélküliség.

De 1978-ra a gazdaság magához tért, és 1978 és 1981 között 32%-os növekedést produkált. Habár a bérszínvonal az egy évtizeddel korábbi szintnél mintegy 20%-kal alacsonyabb szinten maradt, az egy főre jutó jövedelem ismét növekedni kezdett. Talán még jobb indikátora a haladásnak, hogy a kínzások és a jogszerűtlen kivégzések száma csökkenni kezdett. Visszamenőleg azonban már világos, hogy a chicagói közgazdászok, bármennyire is magasztalták őket a háromévnyi gazdasági növekedésért, csupán egy új összeomlás útjára vezették Chilét. A gazdasági fellendülés a pénzügyi rendszer liberalizációjának és a rákövetkező masszív külföldi tőkebefektetéseknek volt a következménye. Mint kiderült, a tőkebeáramlás elszabadult spekulációba, a bankszektor monopolizációjába és nagyarányú hitelfelvételbe torkollott. A beözönlő tőkemennyiség egy rövid időre lehetővé tette a rögzített árfolyam fenntartását. De a magánadósság drasztikus növekedése – az 1978-as 2 Mrd dollárról az 1982-es 14 Mrd dollárra – ellenállhatatlan nyomást gyakorolt a chilei valutára. A felértékelődő amerikai dollárhoz rögzített escudo értéke immár mesterségesen magas volt, ami az olcsó import növekvő áradatát idézte elő. Míg a fogyasztók a hitelliberalizációt kihasználva tv-készüléket, autót és más nagy értékű cikkeket vásároltak, addig a megtakarítások elolvadtak, nőtt az eladósodottság, esett az export, és felfúvódott a külkereskedelmi hiány.

1982-re a dolgok szétestek. Zuhantak a rézárak, felgyorsítva a kereskedelmi deficit növekedését. A GDP 15%-kal esett az ipari termelés gyors összezsugorodásától kísérve. Megháromszorozódott a csődök száma, a munkanélküliségi ráta elérte a 30%-ot. Korábbi fogadkozásai ellenére Pinochet végül leértékelte az escudót, szörnyű csapást mérve ezzel a szegényebb chileiekre, akik a liberalizált hitelrendszert kihasználva dollárhiteleket vettek fel, vagy escudóban tartották megtakarításaikat. A jegybank tartalékai 45%-át elvesztette, míg a magánbankrendszer összeomlott. A válság arra kényszerítette az államot, hogy leporoljon egyes, még Allende alatt született törvényeket, és állami tulajdonba vegye a bankrendszer közel 70%-át, valamint újra életbe léptesse a pénzügyek, az ipar, az árak és a bérek kontrollját. Pinochet, miután az IMF-hez fordult pénzügyi segítségért, nyilvánosan garantálta, hogy kielégítik a külföldi hitelezőket és bankokat.

De az 1982-es válság előtt ott voltak az 1978 és 1981 közti aranyévek. Ahogy Allende időszakában a nemzetközi baloldal sereglett Chilébe, úgy vált Pinochet alatt az ország a szabadpiaci jobboldal Mekkájává. Közgazdászok, politikatudósok és újságírók jöttek el, hogy első kézből lehessenek tanúi a "csodának", Chilét széles körben követendő modellként felmutatva a világnak. Európai és amerikai bankok képviselői csapatostul gyűltek össze Santiagóban, és az eretnek Allende idején elzárt hitelcsapok helyreállításával tisztelegtek Pinochetnek. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank a felelősségteljes viselkedés mintaképeként dicsőítette Chilét, és 1976 és 1986 között negyvenhat ízben folyósított hitelt az ország számára összesen 3,1 Mrd dollár értékben.

A pénzembereken felül jobboldali aktivisták utaztak Chilébe, hogy kimutassák szolidaritásukat a Pinochet-rezsimmel. A National Review kiadója, William Rusher, más káderekkel együtt, akik Reagan 1976-os és 1980-as elnökjelöltségért folytatott kampányai körül sertepertéltek, megszervezték az Amerikai-Chilei Tanácsot, egy szolidaritási bizottságot, amelynek célja a Pinochettel kapcsolatos kritikus hangú amerikai sajtótudósítások ellensúlyozása volt. "Senkivel sem találkoztam a chilei rendszer ellenzői körében – írta Rusher 1978-as zarándokútját követően -, aki elhinné, hogy a chilei kormány kínzást alkalmaz." Ami pedig a radikális szabadpiaci politika által okozott "ideiglenes emberi kényelmetlenségérzést" illeti, Rusher úgy vélte, hogy "egy bizonyos fokú nélkülözés ma, a holnapi sokkal egészségesebb társadalom érdekében, nem elviselhetetlen és nem is szükségképpen elítélendő".

Friedrich von Hayek, a Chicagói Egyetem Ausztriából bevándorolt professzora, aki 1944-es Út a szolgasághoz című könyvében ki merte jelenteni, hogy az állami tervezés nem "szabadságot és prosperitást", hanem "jobbágyságot és nyomorúságot" eredményez, több ízben meglátogatta Pinochet Chiléjét. Olyannyira el volt ragadtatva, hogy még a híres Mont Pélérin Társaságban is tartott egy előadást. Még Thatchernek is Chilét ajánlotta modellként szabadpiaci forradalmához. A miniszterelnök Chile 1982-es pénzügyi összeomlásának mélypontján egyetértett abban, hogy Chile "figyelemreméltó sikerként" értékelhető, de úgy vélte, hogy Nagy-Britannia "demokratikus intézményei és az állampolgári beleegyezés szükségessége" miatt Pinochet "egyes intézkedései felettébb elfogadhatatlanok" lennének Nagy-Britanniában.

Friedmanhez hasonlóan Hayek is az igazi szabadság földi megtestesülését látta Pinochetben, aki csupán egy "átmeneti időszakra" fog diktátorként uralkodni, ami ahhoz szükséges, hogy visszagöngyölítsék a több évtizednyi állami reguláció örökségét. "Személy szerint", mondta Hayek egy chilei újságírónak, "előnyben részesítem a liberális diktatúrát az olyan demokratikus kormányzattal szemben, amelyből hiányzik a liberalizmus". Egy London Timesnak írt levelében védelmébe vette a juntát, kijelentve, hogy nem találkozott "egy árva személlyel sem, aki ne értett volna egyet azzal, hogy a személy szabadsága jóval nagyobb Pinochet alatt, mint Allende idejében". Természetesen a kivégzettek ezrei és a megkínzottak tízezrei hallgattak.

Hayek chicagói kollégájának, Milton Friedmannek jutott a neheze, de valójában Hayek volt Chile kapitalista keresztes lovagjainak igazi ihletadója. Hayek volt az, aki úgy jellemezte Allende rezsimjét, mint átmenetet Chile háború utáni jóléti állami berendezkedése és egy képzeletbeli totalitárius jövő között. Ennek megfelelően a junta terrorját azzal igazolta, hogy nem csupán ahhoz szükséges, hogy megakadályozzák vele Chile sztálinista gulággá alakítását, hanem ahhoz is, hogy eltöröljék ötven év vámjait, támogatásait, tőkekontrollját, munkaügyi törvénykezését és szociális jóléti rendelkezéseit – Sergio De Castro pénzügyminiszter megfogalmazása szerint "fél évszázadnyi hibát", amely Chilét a szolgaság útjára vezette."

Számunkra ez egy forradalom volt", mondta Miguel Kast kormányzati közgazdász, az Opus Dei² tagja, Hayeknak és Michael Novaknak, az American Enterprise Institute³ "teológusának" követője. A chicagói közgazdászok nekiláttak, hogy radikálisan és azonnal átalakítsák a chilei társadalom "alapzatát", és eltöröljék az "áldemokráciát" (1973 előtt Chile volt az egyik leghosszabb ideje funkcionáló alkotmányos demokrácia az egész amerikai kontinensen).

Míg Friedman Pinochet védelmében célzott arra, hogy a gazdasági szabadság fölötte áll a politikai szabadságnak, addig a chicagói csoport e fontossági sorrendet bebetonozta az 1980-as új chilei alkotmányban – ezt az alkotmányt, Hayek 1960-as értekezése után, "a szabadság alkotmányának" nevezték. Az alkotmány a gazdasági szabadságot és a politikai tekintélyelvűséget mint egymást kiegészítő minőségeket szentesítette. A Pinochetéhez hasonló erős végrehajtó hatalmat nem csupán a társadalom átformálásának szükségességével igazolta, hanem kinyilvánította, hogy ezt a hatalmat mindaddig fenn kell tartani, amíg végbe nem megy a "chilei mentalitás átalakulása". A chileieket hosszú időn keresztül "gyengeségre nevelték", jelentette ki a központi bank elnöke, és kemény kézre volt szükség, hogy "megerősítse őket". Maga a piac viszi véghez ezt az átnevelést. Amikor José Toribio Merino admirálist, a junta tagját megkérdezték a tömeges csődök társadalmi következményeiről, azt felelte: "Ilyen a gazdasági élet. Vadak dzsungele; aki képes megölni a körülötte levőket, az meg is öli őket. Ez a valóság."

De ameddig a tiszta versenynek és kockázatvállalásnak ez a vad nirvánája teljesen meg nem valósul, addig diktatúrára van szükség, hogy rákényszerítse a chileieket a fogyasztói társadalom, az individualizmus és az inkább passzív, mint aktív demokrácia értékeire. "A demokrácia nem önmagában való cél" – mondta Pinochet egy 1979-es, két Friedman-tanítvány által írott beszédében -, hanem csak egy eszköz, amely hozzásegít a valóban "szabad társadalomhoz", amely megvédi az abszolút gazdasági szabadságot. Friedman még vacillált kapitalizmus és diktatúra viszonyát illetően, egykori tanítványai viszont következetesek voltak: "Egy személy valóságos szabadságát csak egy autoriter rezsim képes szavatolni, amely mindenki számára azonos szabályokat érvényesít", mondta de Castro pénzügyminiszter. "A közvélemény – ismerte el – nagymértékben ellenünk van, ezért szükségünk van egy erős személyiségre, aki fenntartja ezt a politikát."

Jeane Kirkpatrick⁴ egyike volt azoknak, akik Chilébe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék az úttörőnek, és magasztalják Pinochet gazdasági kezdeményezéseit. "A chilei gazdaság óriási siker – mondta a nagykövet -, ezt mindenki tudja, vagy tudnia kéne." Röviddel Reagan 1981-es elnöki beiktatása után rábízták a feladatot, hogy "teljes mértékben normalizálja [Washington] kapcsolatait Chilével, a további kellemes együttműködés érdekében". A normalizálás részét képezte a gazdasági szankciók és fegyverszállítási korlátozások megszüntetése, illetőleg Carter "diszkriminatív" emberjogi politikai lépéseinek érvénytelenítése. Mindeme kellemességekhez ugyanakkor nem tartozott hozzá az eltűntek hozzátartozóival való találkozás, a vezető ellenzéki személyiségek nemrég végrehajtott deportálásának kommentálása, vagy az, hogy Pinochetet felelőssé tegyék Orlando Leteliernek, Allende amerikai nagykövetének haláláért, akit 1976-ban Washington D.C. kellős közepén autóba rejtett bombával likvidáltak. Kirkpatrick ragaszkodott hozzá, hogy mindezeket a kérdéseket "csendes diplomáciával" kell rendezni.

Félretéve a vallással, faji kérdésekkel és szexualitással kapcsolatos küzdelmeket, amelyek az amerikai politika sajátos arculatát eredményezik, az Új Jobboldal Chilében valósította meg először a demokráciának gazdasági szabadságként és a végrehajtó hatalom helyreállításaként való újradefiniálását. Pinochet szilárd kormányzása alatt az ország, a Chicagóban végzett prominens Cristián Larroulet szerint, "a szabad társadalmi rendre alapozott kormányzatra irányuló világtendencia úttörője" lett. Chile privatizált nyugdíjrendszere például jelenleg modellként szolgál az amerikai társadalombiztosítás átalakításához, miután ezzel kapcsolatban 1997-ben Bush konzultált José Piñera chilei közgazdásszal, mellesleg szintén egykori chicagói diákkal. Pinochet "úgy érezte, történelmet csinál; Reagan és Thatcher előtt akart járni", mondta Piñera.

Friedman is az élcsapat tagjaként tekintett magára. "Minden generációban kell lennie valakinek, aki teljesen végigmegy az úton, és én ezért hiszek abban, amiben hiszek", idézi Friedmant a New York Times a róla írott hízelgő hangú nekrológban, amely ugyanakkor egyetlen szót sem vesztegetett Friedman chilei szerepére.

És valóban, mindketten úttörők voltak, egy szép, irgalmatlan új világ hírnökei. De ahhoz, hogy Pinochet forradalma szétterjedjen szerte Latin-Amerikában, először meg kellett hódítania az Egyesült Államokat. Így hát miközben a diktátor – Eduardo Galeano uruguayi író metsző fogalmazásában – "megkínozta az embereket azért, hogy az árak szabadok lehessenek", már javában folyt a Ronald Reagan mögött felsorakozó lázadók erőgyűjtése.

Jelenleg Pinochet házi őrizetben van az ő sajátos kivitelezésű "sokkterápiája" miatt,⁵ Friedman pedig halott. De az általuk megteremtett világ még megvan, egyre groteszkebb formát öltve. Ami 1975-ben Chilében szélsőségnek tűnt, mára normává lett az Egyesült Államokban: egy társadalom, ahol teljes mértékben a piac definiálja az emberi megvalósulást, és amelyben a kormányzat a szabadság nevében kínoz.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

A cikk A birodalom műhelye: Latin-Amerika, az Egyesült Államok és az új imperializmus felemelkedése című könyv egyik részlete.

¹ A Frank Church demokrata szenátor vezetésével felállt szenátusi bizottságról van szó, amely az amerikai titkosszolgálatok (FBI, CIA) Kubában, Kongóban, Chilében, Vietnamban és másutt folytatott illegális akciói tárgyában folytatott vizsgálatokat 1975-76 folyamán. (A ford.)

² 1928-ban alakult katolikus szervezet, amely egyebek mellett a spanyol Franco-diktatúrához fűződő bensőséges viszonyáról ismert. (A ford.)

³ Az amerikai szabadpiaci jobboldal egyik agytrösztje. (A ford.)

⁴ Amerikai diplomata, a 80-as évek első felében Reagan ENSZ-nagykövete, az antikommunista diktatúrák amerikai támogatását nyíltan szorgalmazó ún. Kirkpatrick-doktrína megfogalmazója. (A ford.)

⁵ A cikk Pinochet halála előtt kb. egy hónappal jelent meg először a Counterpunch című internetes újságban. (A ford.)