Amikor „digitális közjavakról" beszélünk, olyan jószágokra gondolunk, amelyeket biztosítani kívánunk mindenki számára. Az információs vagy más néven tudástermékek fogyasztásából senkit sem kívánunk kirekeszteni. Különösen manapság, afnikor az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, a tudástőke jelentősége vetekszik a materiális tőke jelentőségével. Az írás arra keresi választ, hogy a „korlátlan rendelkezésre álláson" kívül milyen társadalmi, gazdasági és jogi feltételek kellenek a digitális közjavak kialakulásához.

Volt idő, amikor a közjavak fogalmába csak a „természettől adott" jószágok tartoztak bele: legelők, erdők, vizek stb., illetve amelyek szoros kapcsolatban voltak a természettel, és nem igényeltek folyamatos újra-előállítást: mint például az utak, kikötők stb. A közjószág fogalma később kiterjedt bizonyos „termelt" javakra, közös szolgáltatásokra (igaz­ság­szolgáltatás, védelem, óvoda, iskola), illetve a közös tulaj­donú építményekre és alkotásokra (középületek, múzeumok, közgyűjte­mények).

Általában is jellemző, hogy a közös jószágok többnyire közös tulajdont képviselnek. Tekintve, hogy a „tulajdonosi közösség" ezekben az esetekben az egész ország, az „állam" – még abban az esetben is, ha a jószág „gazdája", üzemeltetője, fenntartója az állam képviseletében egy önkormányzat vagy egy intézmény -, ezeket a közjavakat „állami közjavaknak" is nevezhetjük, megkülönböztetésül azokkal a közjavakkal szemben, amelyek magántulajdonban (esetleg civil tulajdonban) vannak, s amelyeket ennek megfelelően „civil közjavaknak" is nevezhetnénk.

A tulajdonforma egyébiránt nem követelmény a közjószág fogalom meghatározásában. A közjószág, mint közgazdaságtani fogalom, csak annyit jelent, hogy olyan hasznos dologról (innen a jószág elnevezés) van szó, amelynek a fogyasztásából senki sem rekeszthető ki, amelyet bárki fogyaszthat anélkül, hogy saját fogyasztásával másokat korlátozna a fogyasztásban. Tehát sem versengés, sem kirekesztés nincs. Pontosabban a „tiszta közjavak" esetében beszélhetünk erről, mivel vannak olyan közjavak is, amelyek esetében a kritériumok egyike vagy másika nem (mindig) érvényesül. Az ilyen jószágokat vegyes jószágoknak vagy másként kvázi-közjavaknak is nevezik (klubjószág, közös jószág). A tulajdonhoz való jognak, a tulajdon védelmének a kirekesztés szempontjából van jelentősége. Magántulajdonú jószágok esetében a kirekesztésmentesség nehezebben biztosítható, mint közös tulajdonoknál.

Érdemes megvizsgálni közelebbről is a közjószágok két legfontosabb tulajdonságát, a nem kirekesztő és nem versengő „viselkedést".

Egyes javak esetében az látható, hogy a jószág belső adottsága biztosítja a korlátozásmentes hozzáférést vagy a párhuzamos igénybevételt. Vagy legalábbis ilyennek tekinthető némi közelítéssel. A tenger vize olyan tömegben áll rendelkezésre és olyan roppant kiterjedésű, hogy mindenki számára lehetővé teszi a hajózást, akár egyidejűleg is. Igaz előfordul, hogy két hajó összeütközik, ezt az eseményt azonban inkább balesetnek tekintjük, mintsem arra mutató jelnek, hogy az óceánt mégsem kellene közjószágnak tekinteni.

Más közjavak esetében viszont az említett, „belsőnek" nevezett adottságok a legkevésbé sem teszik automatikussá a szabad (mindenki számára történő) hozzáférést, s nem csak az egyidejű hozzáférést korlátozzák, de néha komoly erőfeszítések szükségesek a közjószág-természet fenntartására. Szomorú fejlemény, hogy mind több esetben igaz ez egyes – korábban korlátlannak hitt – természetes közjavakra is.

A közjavak, illetve a közjavakhoz történő, mindenki számára egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása mind komolyabb feladatot jelent a társadalmak számára. Nem meglepő tehát, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: mit tekintsünk közjószágnak, s milyen módon történjen a közjószág megvalósítása? Ezek a kérdések nem új keletűek. A történelem folyamán e kérdésekre változó, a gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszok születtek.

A közjavak fogalma időben változó tartalmú. Olyan javakat jelent, amelyek az emberek többsége számára annyira fontosak, hogy azokat „mindenkinek" – a társadalom minden tagja számára – biztosítani kívánják. Méghozzá olyan bőségben, hogy rivalizálás nélkül juthasson hozzá bárki. Termelt javak esetében ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közjavak előállítása gazdaságilag lehetséges és ésszerű kell legyen. Ez utóbbi feltételt még tovább szükséges pontosítani avval, hogy a termelt közjószágok előállításhoz történő hozzájárulás mértéke és aránya társadalmilag elfogadott kell legyen.

Számos példát találunk arra, hogy korábban közjószágnak tekintett dolgok váltak magánjószággá, azaz piaci áruvá. Akár azért, mert szűkössé váltak, akár azért, mert (újra)előállításuk költsége jelentősen megemelkedett. De találunk példát arra is, hogy a közjószág-jelleg a „potyautas-probléma" miatt szűnik meg, amikor a társadalom nem tolerálja a közjószág előállításához történő hozzájárulás elmaradását vagy túl alacsony mértékét. Habár az előállítás költségei nem egyénileg merülnek fel, egyfajta „társadalmi igazságosság" jegyében – nem kis mértékben az egyéni érdekeknek megfelelően – fogalmazódik meg az igénybevétellel arányos hozzájárulás elve. Eszerint a közjószágot igénybe vevők a hozzáférés díjában (esetleg árában) kötelesek megtéríteni az előállítás költségeit, vagy legalábbis hozzájárulni ahhoz. „Potyautas" az, aki a közjószágból nem az annak előállításához történő hozzájárulással arányosan, hanem annál nagyobb mértékben részesedik. Ez különösen azon javak esetében érzékeny kérdés, amelyek esetében a költségek arányosak a közjószág igénybevételével, használatával.

Általános tendencia, hogy mind kevesebb „természetes közjószág" létezik, vagyis a közjavak jellemzően termelt javak. E helyen azért nem a „termelt áruk" kifejezést használjuk, mert a közjószágok sajátossága, hogy újraelőállításuk és elosztásuk nem a piaci modell alapján történik. Ez jut kifejezésre abban is, hogy a közjavak esetében nem beszélhetünk árról, csupán ráfordításokról, avagy költségekről. Még pontosabban: társadalmi ráfordításokról, illetve társadalmi költségekről, miután a költségek nem egyénileg jelentkeznek. A piaci modell egyéb tekintetben is ellentmondásban van a közjószág fogalommal. A piaci modell elengedhetetlen eleme, hogy a hozzáférést fizetés ellenében teszi lehetővé. A piaci ár megfizetése azonban nemcsak a ráfordítások megtérítését szolgálja, hanem a kirekesztés egyik – jóllehet akaratlan – eszköze is.

Nem ellentmondás, hogy a közjószág előállításához szükséges ráfordítások társadalmilag jelentkeznek, miközben a költségek arányosíthatók a fogyasztással. Számos olyan közjószágot ismerünk, amelynek esetében a létrehozás (előállítás) nem a tényleges vagy várható fogyasztásra (fogyasztók számára, igényeire) van méretezve, hanem a műszaki vagy társadalmi szükségletek és lehetőségek által meghatározott. Gondoljunk akár az utakra, hidakra, akár az igazságszolgáltatásra, közigazgatásra vagy akár az egészségügyre.

Más oldalról nézve, a felsorolt példákra az az állítás is igaz, hogy jellemzően olyan dolgokról van szó, amelyeknek az induló (fix) költségei igen magasak, a változó (fogyasztással arányos) költségei pedig ehhez viszonyítva alacsonyak. Igaz az is, hogy az említett javak csak szűk tartományban „hangolhatók" a fogyasztáshoz, vagyis meglehetősen rugalmatlanok a kereslet-kínálat változásaival szemben. Ugyanakkor meglehetősen nehéz a fogyasztás egységének a meghatározása is, ami pedig feltétele volna a költségek fogyasztással történő arányosításának.

Az eddigiekben a közjószágok hagyományos értelmezéséből kiindulva, a fogalom pontosítása mellett, megemlítettünk néhány tipikus közjószág-problémát. Mindez azért fontos, mert a továbbiakban, a „digitális közjavak" vizsgálata során, ezek segítségével még szembeötlőbben mutathatók be az információs kor közjószágai, azok sajátosságai.

Nem túlzás ugyanis azt mondani, hogy a technikai fejlődés nyomán egyre újabb és újabb dolgokkal kapcsolatban vetődik fel az a bevezetőben feltett kérdés, hogy mit tekintsünk közjószágnak. Kiegészítve akár mindjárt a kérdés második felével: hogyan történjen e közjavak előállítása, a hozzáférés biztosítása? Merthogy a digitális közjavak is termelt javak, tehát valakiknek elő kell állítani azokat, és ez természetesen ráfordításokkal jár.

Először – ha nem is a teljesség igényével – nézzük meg, milyen javakra kell gondolnunk, amikor a digitális közjavakat említjük. Igaz-e ezekre, hogy olyan „jószágokról" van szó, amelyet mindenki számára biztosítani kívánunk A válasz kétségtelenül igen, s ehhez elegendő ezeknek a javaknak a lassan mindenki által ismert és használt elnevezését használni. Az információs vagy más néven tudástermékekről beszélve vitathatatlan, hogy olyan dolgokról van szó (információ, tudás), amelyek mindenki számára fontosak, mindenki számára értéket jelentenek, s amelyekből senkit sem kívánunk kirekeszteni. Fokozottan igaz ez a „mai világban", ahol szinte közhelyszerű, hogy az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, illetve a tudástőke jelentősége mindinkább vetekszik a materiális tőke jelentőségével.

Az információ vagy a tudás persze túl általános fogalom ahhoz, hogy akár csak a bevezetőben megemlített néhány közjószághoz (utak, hidak, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.) hasonlíthassuk. Ha azonban hírportálként, online tv-ként vagy rádióként, jogtárként, elektronikus könyvként, digitális lexikonként említjük, kézzelfoghatóbbá válik, milyen termékekről is van szó. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan dologról van szó, amely hagyományos (materiális) formájában magánjószágként ismeretes. Lassan kialakulnak az új technológiák által „kitermelt" új javakat azonosító fogalmakat. Blog, wiki, podcast, tagging, vlogs: új szavak – legtöbb esetben még magyar megfelelő nélkül -, amelyek a digitális javak előállításának, elosztásának és hozzáférésének újabb és újabb formáit jelölik, jelezve az infokommunikációs technológia popularizálódását. A mindenki által elérhető olcsó személyi számítógépek, a professzionális szoftverek és elsősorban a világháló lehetővé teszi, hogy bárki passzív fogyasztóból aktív alkotóvá, a digitális javak előállítójává váljon.

A professzionális kutatóknak, tudósoknak is kialakultak a sajátos „e-argó" kifejezései: digitális könyvtár, digitális sajtó, e-nyomat, e-könyv, repository és különösen az Open Access (nyílt hozzáférésű) folyóiratok. Ezek a kifejezések mind ugyanannak a változásoknak a kifejezői: a digitális technológia alkalmazása demokratizálja a médiát, a nyilvános közlést.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: mi váljon ezekből a magánjavakból közjószággá? Elegendő ehhez a könnyen és olcsón elérhető technika és az internet nyilvánossága? A közjószággá válást biztosítja-e a digitális javak „korlátlansága"? Avagy az egyéni érdekek bizonyulnak erősebbnek, és a szerzői és szomszédos jogok intézményére támaszkodva a digitális javakkal kapcsolatban a szellemi tulajdon és annak védelme lesz jellemző? Egyre erősebb a törekvés a digitális javak kisajátítására. Az, ahogyan a szabályozó hatóságok, a bíróságok, illetve a piac képviselői kezelni fogják ezt a kérdést, meghatározó lesz arra nézve, hogy a digitális információk digitális javakká válhatnak-e.

Két, egymással ellentétes szemlélet és törekvés figyelhető meg a digitális javakkal kapcsolatban. A digitális javakra vonatkozó jogi szabályozás (DRM) – amelynek tartalomban, időben mindinkább kiterjedő és a szigorodó, szankcionáló jellege veszélyeztetheti a net szabadságát is – a digitális javak magánjószág-jellegéből indul ki. A szellemi tulajdon védelmére építve, a törvény erejével teszi kirekesztővé az információs termékeket. A mindinkább anakronisztikussá váló „copyright"-szabályozásnak az immateriális jószágokra történő kiterjesztése eredményezi többek között azt a furcsaságot, hogy egyedi sorszámmal azonosított digitális jószágok jelennek meg, mintha valóban értelmezhető volna a példány vagy a példányszám fogalma. A szellemi (magán)tulajdon által kirekesztő, a copyright-szabályozás hatásaként versenyt folytató digitális javak nagyon is alkalmasak a piaci áru szerepre, ugyanakkor teljességgel nélkülözik a közjavak jellegzetességeit.

A másik irányzat – amelyet a Creative Commons (CC), illetve a copyleftnek becézett Általános Közreadási Feltételek (General Public License, GPL) fémjeleznek – éppen ellentétes hatású. A két szabályozás közös pontja a szerzői jog feltétlen védelme. A szerző(k)nek mindkét jogvédelmi rendszerben vitathatatlan joguk van saját szellemi termékükhöz és ahhoz, hogy egy adott szellemi termékre vonatkozóan ezt mindenkivel tudathassák. Egyik változat sem teszi azonban erre hivatkozva kirekesztővé a digitális javakat, azokat a jószágokat, amelyek az adott szellemi termékből „készülnek". Nem véletlen, hogy mindkét szabályozás neve tartalmaz egy-egy ebből a szempontból fontos kulcsszót: az egyikben a public, a másikban a commons szerepel. Az egyik nyilvános vagy szabad hozzáférésre, a másik a közös jószág jellegre utal. A szerzői jog mellett – amelyet tehát a jog ezekben a rendszerekben is véd – van egy másik fontos fogalom: a használat joga. A szabad használat szabad vagy – másként kifejezve – nyílt hozzáférést (Open Access) jelent. A nyílt hozzáférés pedig kirekesztésmentességet eredményez, vagyis a javak közjószág-jellegének egyik alapvető feltételét garantálja.

Kicsit büszkék lehetünk rá, hogy ennek a változásnak az egyik mérföldköve magyar vonatkozású. 2002. február 14-én született meg a Budapesti Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Budapest Open Access Initiative, BOAI), az első azoknak a nemzetközi megállapodásoknak a sorában, amelyek a tudományos művek és kutatási eredmények (mint a digitális javak egy fontos csoportja) nyilvános és szabad terjesztését és hozzáférést kívánják biztosítani.

Sokan tekintik a nyílt és szabad hozzáférésű termékeket „ingyen jószágoknak". Ezzel kapcsolatban egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Sem a GPL, sem a CC nem tiltja, hogy a szellemi termékekkel – ha tetszik, digitális javakkal – kapcsolatban bárki is díjat szedjen vagy bevételre tegyen szert.¹

Minthogy semmi sincs ingyen, természetesen megoldást kell keresni arra, hogy akár a szerzőnek magának, akár azoknak, akik a termék továbbfejlesztésében, terjesztésében, alkalmazhatóságának javításában közreműködnek, jövedelmük származzon az elvégzett munkájuk alapján. Gondosan kell azonban arra ügyelni, hogy a fizetség, amelyből ez a jövedelem származik, s amelyet végső soron a digitális jószágért kell fizetni, ne tegye kirekesztővé azt, ami eredetileg és a jog szándéka szerint sem az. Ezért fontos, hogy a szellemi javak előállítása és elosztása olyan üzleti modell szerint történjen, amely ezt biztosítani tudja.

Ilyen üzleti modell ma már több is kialakult. Elsősorban a szoftvereknek – a digitális közjavak másik fontos csoportjának – az előállításával kapcsolatban. Az egyik a közvetlen adomány, amelyet a szabad szoftver letöltője és használója önkéntesen fizethet. A másik az alapítványi modell, amelyben a forrásgyűjtő szervezet részben szintén adományokból, részben pályázati és más támogatási csatornákból, továbbá egyéb módokon – például különféle használati tárgyak értékesítésének bevételéből – gyűjti össze a digitális javak előállításának ellenértékét, és abból finanszírozza a fejlesztési projekteket. Az utóbbi megoldás a termelési és az elosztási oldal megfelelő szétválasztásával sikerrel oldja meg a minden tekintetben „valódi" közjószágok előállítását és mindenki számára való elérhetőségét. Ez egyben a források felhasználásának különösen magas hatékonyságát is biztosítja (az össztársadalmi ráfordítások minimalizálása által), ami viszont erősen indokolttá teszi a rendelkezésre álló szűkös közösségi források ilyen módon történő felhasználásának előtérbe helyezését.

Jegyzet

¹ Ezt a jogot egyébként az 1948-ban megfogalmazott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 27. cikke is garantálja, amely szerint:

1. Mindenkinek joga, hogy szabadon részt vegyen a közösség kulturális életében, élvezze a művészetet, és részesedjen a tudományos eredményekből, illetve azok hasznaiból.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje bármely tudományos, irodalmi vagy művészi alkotásból származó erkölcsi és anyagi érdekeit, amelyeknek ő maga az alkotója.

Magyarország információs társadalma az elmúlt években – a mérsékelt ütemű fejlődés ellenére is – az egyre mélyülő megosztottság képét mutatja. Az eddig ismert okok mellett elgondolkodtató, hogy a kirekesztettek többségének semmilyen közvetlen kapcsolata nincs a jellegadó eszközökkel (számítógéppel, internettel), illetve olyan személyekkel, akik ezeket a mindennapi rutin szintjén használják. Ahhoz viszont, hogy a digitális megosztottságért leginkább felelős kulturális, tudásbeli gátakat lebontsuk, olyan közösségi informatikai kezdeményezések szükségesek, amelyek révén regenerálódhatnak azok a hiányos társadalmi kapcsolatok, amelyeken keresztül az innovációk, az új értékek, attitűdök a jelenleginél gyorsabb ütemben tudnának terjedni.

Problémafelvetés

A fejlett nyugati demokráciákban a társadalomkutatók azt tapasztalták az utóbbi évtizedekben, hogy egyre csökken az emberek hajlandósága a civil, közösségi szervezetekben való részvételre, csökkent a politikai participáció mértéke, az állampolgárok nem bíznak abban, hogy a demokratikusan választott vezetőik valóban a választók érdekeiket képviselik, egyre kevesebben vesznek részt népszavazásokon, kevesebben járnak templomba. Mindezeket a kedvezőtlen tendenciákat metszi keresztül a modern információs és kommunikációs technológiai (a továbbiakban: IKT) eszközök forradalmi léptékű elterjedése, melyekkel kapcsolatban gyorsan fellángoltak a társadalomra gyakorolt hatásukról szóló viták. A számítógépek, internet, mobiltelefónia alapjaiban változtatják meg a hagyományos fogalmak jelentését, a társadalmi alrendszerek működését. Behatolnak a mindennapi életünkbe, egyre fontosabb szerepet töltenek be a kommunikációban, tanulásban, munkavégzésben, kapcsolattartásban, szórakozásban. Az internet társadalmi elterjedése, diffúziója a fejlett országokban a televízió valaha mért elterjedési ütemével vetekszik. Az Egyesült Államokban egy 50 éves trend tört meg 2003-ban: ebben az évben történt meg először, hogy a tv-nézésnél több időt fordítottak a fiatalok egy másik médium, a világháló használatára (Cole 2003). Úgy tűnik tehát, hogy az internet hatása túlszárnyalja a telefon és a televízió 20. századra gyakorolt társadalomalakító erejét.

A szociológiai gondolkodás történetében meghatározó szerepet játszik annak a folyamatnak a vizsgálata, amely a modern társadalmakban egyre inkább háttérbe szoruló személyes kapcsolatok és az ezeken alapuló elsődleges közösségek (családi, szomszédi, baráti kapcsolatok) csökkenő jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Számos társadalomkutató a modern társadalmak fejlődésének egyik alapvető veszélyét abban látja, hogy egyre inkább a személytelen, közvetett kapcsolatokon – például intézményeken, szerződéseken, kommunikációs technológiákon – alapuló szerveződések törnek előre, míg ezzel párhuzamosan csökken a társadalmi normákat közvetlenül átadó, fenntartó közösségek szerepe. Szociológusok sora figyelmeztet arra, hogy a társadalmi tőkét befolyásoló tényezők erodálódása (például a gyengülő civil társadalom, a társadalmi kapcsolatokat erősítő közösségi terek csökkenő száma stb.) miatt évtizedek óta hanyatlik a bizalom, az emberi kapcsolatok intenzitása és a civil szerepvállalás mértéke. Ebben a kontextusban válik egyre népszerűbbé a társadalomtudományokban a társadalmi tőke fogalma, amit tovább erősít az IKT-eszközök egyre gyorsuló társadalmi diffúziója.

Kérdésként merül fel tehát, hogy az IKT-eszközök használatával egyre inkább hálózatszerűen működő társadalomban, közösségekben az internet lesz-e az a végső izoláló technológia, ami még inkább visszaszoríthatja a közösségi életben való részvételünket, vagy inkább ellenkező folyamat figyelhető meg.

Elméleti háttér

A rohamos fejlődést látva hamarosan napvilágot is láttak olyan kutatási eredmények (Kraut et al. 1998; Nie et al. 2000; 2002; 2003), amelyek szerint az internet tovább izolálja a felhasználókat, kiszakítja őket a társadalmi hálózatokból, hiszen a használat miatt kevesebbet érintkeznek családtagokkal, barátokkal és közösségekkel. Norman H. Nie professzor meglátása szerint az e-mail hiába alkalmas kapcsolatot kialakítani emberek között, ha nem képes egy kávé vagy sör melletti beszélgetés, egy ölelés hangulatát nyújtani, így az internet lehet az a végső izoláló technológia, amely végleg romba dönti a televízió és az autók által már így is meggyengített közösségeket. Kutatásuk (Nie-Erbring 2002) szerint minél több időt internetezik valaki, jellemzően annál kevesebb időt tölt el valódi emberi lények társaságában. Egyesült államokbeli longitudinális adatbázison végzett elemzések szerint (Kraut et al. 2004) az internethasználat elvezethet a barátokkal és családtagokkal való kapcsolat (látogatás) gyakoriságának visszaszorulásához, ráadásul ez a hatás erősebb azoknál, akik a használat előtt több társadalmi kapcsolattal rendelkeztek. Mindez azt eredményezheti, hogy „a számítógép-hálózatok használatának következtében idővel egy egész társadalom felelőtlenebbé vagy atomisztikusabbá válhat" (Levine 2004). A pesszimista nézőpontot képviselők szerint ha az interneten keresztül létre is jönnek új ismeretségek, ezek többnyire pusztán gyenge kapcsolatok,¹ hiszen az e-mail „alacsonyabb" szintű kommunikáció, mint a telefonálás vagy a személyes találkozás (Cummings-Butler-Kraut 2002). Az információs technológiák negatív hatásait erősíti, hogy ezek alkalmat adnak az anonimitás és az individualizmus megerősödésére, így gyengítik a társadalmi normákat, a bizalmat, pusztítják a társadalmi tőkét (Kiesler et al. 1991).

Mindez joggal veti fel azt a kérdést, hogy a modern információtechnológia miként hat a társadalmi integrációra, a kisközösségek kohéziójára, az egyén társas viszonyaira. Vajon a televízió után itt egy újabb olyan technológia, amely szétzúzza az emberi kapcsolatokat, izolálja az egyént, gyengíti a kisközösségek normaközvetítő és -kontrolálló szerepét? – vetődik fel a kérdés egyre gyakrabban a szociológiai szakirodalomban.

Természetesen a disztópikus forgatókönyvek mellett nincs hiány az utópisztikus látásmódot képviselőkből sem. Jon Katz 1997 végén úgy mutatja be az internetet a napi rutin szintjén használó „hálózati polgárt", mint egy toleráns, a közügyek iránt felelősséget érző és vállaló, erős civil öntudattal rendelkező, szabadságszerető embertípust. A lelkes szólamok szerint az IKT-eszközök elterjedése megerősíti az egyént az állammal és a hagyományos hierarchikus struktúrákkal szemben, és soha nem tapasztalt mértékű lehetőséget ad arra, hogy sok felhasználó kommunikáljon egyszerre sok más emberrel. Szoftverek, webes alkalmazások, közösségi informatikai fejlesztések sora táplálja azt a reményt, hogy a hanyatló civil aktivitás, a bizalom, a deliberatív, azaz a folyamatos konzultáción, bevonáson alapuló politikai élet, a nyilvánosság intézményei megerősíthetőek az IKT-eszközök értelmes, körültekintő és innovatív használata révén.

Putnam (2000) a televízió elterjedése miatti életvitel- és időháztartásbeli változásokat a társadalmi tőke csökkenésének magyarázató tényezői között döntőnek tekinti,² viszont az új információs és kommunikációs technológiai eszközök esetében lát reményt arra, hogy ezek használata révén az egyének növelni tudják társadalmi tőkéjüket (Putnam 2002). Cole és Robinson (2002) vizsgálatai azt igazolják, hogy az internetet használók nem fordítanak kevesebb időt társas kapcsolataik ápolására, mint a világhálót nem használók, az internethasználók pedig pozitívabb társadalmi attitűdökkel rendelkeznek, miközben kevésbé érzik magukat magányosnak. Wellman és munkatársai (2002) már határozottabban fogalmaznak: „Az internet erősíti a személyek közötti kapcsolattartást, a szervezetekben való részvételi hajlandóságot és új lehetőséget biztosít a közösségi elkötelezettségnek", vagyis az „internet képes növelni a társadalmi tőkét, a civil elkötelezettséget, és az online közösségeknél ez a fejlődés érzékelhető is".

A társadalmi tőkére tehát tekinthetünk úgy, mint „magánjószág"-ra (private good) és úgy is, mint „közjószág"-ra (public good) (Putnam 2000). Előbbi esetben az egyéni érdekek által vezérelt kapcsolatépítés eredményéhez jutunk, utóbbinál viszont annak ellenére, hogy nem a közösségek alakítanak ki társadalmi kapcsolatokat, mégis részesednek a hálózati mechanizmusok következményeiből. Ez a kölcsönös haszon vezeti el az embereket az együttműködésre, melynek hagyománya, kultúrája országonként, sőt ezen belül egyes régiónként is eltérő lehet (Putnam 1993; 2000).

A társadalmi tőkének tehát van egy olyan makroszintű olvasata is, mely szerint ez a tőkefajta elsősorban nem magánvagyon, hanem sokkal inkább egy olyan közjószág, amelyből mindenki részesülhet. Más tőkefajtákhoz hasonlóan a társadalmi tőke is erőforrás, így annál sikeresebb egy társadalom, erősebb egy gazdaság, minél több társadalmi tőkével rendelkeznek a közösségek. Az emberek közötti együttműködés és bizalom mértéke a gazdasági-társadalmi hatékonyság egyik kiemelkedő erőforrása, egyenesen egy gazdaság sikerességének fokmérője. A makroszintű megközelítésmódot képviselőkhöz sorolható Fukuyama (1997) is, aki szerint a társadalmi tőke szintjétől függően az egyes társadalmak gazdaságának még a szerkezete is eltérő, sőt mindezt összefüggésbe hozza a modern információs és kommunikációs technológiai eszközök elterjedésével is. Meglátása szerint a már a digitális forradalom előtt is magasabb társadalmi tőkével rendelkező társadalmakban sokkal sikeresebben terjednek el a számítógépek, az internet, azaz véleménye szerint a bizalom- és kapcsolathiányos országok nem igazán képesek kihasználni az IKT-eszközök nyújtotta előnyöket.

Tanulságok Magyarország számára

Mindez különösen érdekes kérdést vet fel Magyarország tekintetében is, hiszen nálunk az utóbbi néhány évben alig változott az internethasználók szociológiai összetétele, a háztartások PC- és internetellátottsága. A felnőtt magyar lakosság 53 százaléka nem használt számítógépet 2006-ban, 64 százaléka pedig nem tekinthető internetezőnek a World Internet Project³ (2006) – a továbbiakban: WIP – becslései szerint.

Hazánkban az elmúlt években – a diffúziós (elterjedési) várakozásokkal ellentétben – a fontosabb lakossági mutatók terén csak lassú fejlődésről beszélhetünk. Az otthoni számítógépek aránya 2003-hoz képest 2004 végére pontosan annyival – 1 százalékponttal – bővült, mint az „öreg" technológiának számító színes televízióé, csakhogy amíg a tv ezt 96 százalékos lefedettségi szintről produkálta, addig a PC pusztán 32 százalékról. Ugyanígy nehéz pozitív eredményként elkönyvelni az otthoni internetfelhasználás terén tapasztalt 2-4 százalékpontos éves növekedési ütemet, amellyel Magyarország körülbelül 20 év alatt érné el az Egyesült Államok mostani otthoni hozzáférési arányát.

Ennél is aggasztóbb az a jelenség, hogy a nem használókon belül túlsúlyban vannak azok, akiknek semmilyen közvetlen, személyes kapcsolatuk sincsen az információs társadalom jellegadó eszközeivel, továbbá olyan közeli személyekkel, akik például interneteznek vagy használnak e-közszolgáltatásokat. Tíz internetet nem használó közül hatot még soha senki nem akart személyesen meggyőzni arról, hogy a világháló használata előnnyel járna a számára. Mindez vissza is tükröződik abban, hogy ma már egyértelműen a motivációbeli korlátok (nem érdekli, nincs rá szüksége) játsszák a főszerepet az anyagi akadályokkal szemben (WIP 2006).

Ennek pedig nagyon súlyos társadalmi-gazdasági következményei lehetnek. Már most azt tapasztaljuk, hogy az információs társadalom lassú fejlődési üteme mellett egyre mélyül a lakosság digitális megosztottsága Magyarországon. Sajnos jó esélyünk van arra, hogy az ország kulturális értelemben véglegesen kettészakadjon: a társadalom körülbelül egyharmada követi az információs társadalom változásainak trendjeit, jellemző rájuk a folyamatos technológiaváltás – például mobil eszközök, vezeték nélküli széles sávú internet-hozzáférés használata stb. -, valamint az online szolgáltatások kiterjedt használata, míg a felnőtt lakosság körülbelül kétharmada inkább elutasító, közömbös magatartást mutat az információs társadalom jellegadó eszközeivel szemben.

A megosztottság főbb törésvonalai az életkor, az iskolai végzettség és a településtípus mentén rajzolódnak ki. Az életkor előrehaladtával drámaian csökken az internethasználat valószínűsége: a harminc évnél fiatalabb korosztályhoz képest a 60 év felettiek esélye erre 94, de a 30-39 éveseké is több mint 50 százalékkal alacsonyabb. A legerősebb hatása az iskolai végzettségnek van: a nyolc általánost végzettekhez képest a felsőfokú végzettségűek csaknem tizenháromszoros, de még a középfokú végzettségűek is több mint négyszeres mértékben esélyesek – minden más vizsgált tényező hatását kiszűrve – a világháló használatára.

Milyen megoldási lehetőségek adódnak, milyen kutatási eredmények segíthetik a helyes beavatkozási irányok feltérképezését?

A társadalmi tőke és az internethasználat elterjedése közötti kapcsolat vizsgálatakor világos képet kaptunk (Albert-Dávid-Molnár 2006): az internethasználókra valóban jobban jellemző a társas környezet gazdagsága, mint a nem használókra. Az a csoport, akiknek van barátja, külföldi, illetve vidéki rokona, ismerőse, valamint az adatfelvételt megelőző hónapban volt baráti összejövetelen, 1,5-2,5-szörös arányban nagyobb eséllyel internethasználó, mint az, amelynek tagjai nem rendelkeznek ilyen kapcsolatokkal. Még fontosabb talán az, hogy minden más tényező hatását kiszűrve az internethasználat elkezdése a vizsgált időintervallumban (2001 és 2003 között) kétszeres arányban jellemezte a baráttal rendelkezők csoportját a barátokat nélkülözőkhöz képest.

Jól érzékelhető tehát, hogy a nem internetezők alacsonyabb társadalmi tőkével rendelkeznek, azonban ez az esetek döntő többségében nem pusztán csak azt jelenti, hogy mérhetően kevesebb a társadalmi kapcsolatuk és kevésbé kiterjedt a társadalmi hálójuk, hanem egyben jóval kevesebb is az olyan ember, akitől tanácsot, segítséget kérhetnének az IKT-eszközökkel, a világháló hasznával, használatával kapcsolatban. Egyszerűen hiányoznak azok a kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül a megfelelő minták, illetve társadalmi kényszerek megjelenhetnének előttük.

Ebben a kontextusban értékelődnek fel újra és újra azok a közösségi helyek, amelyek – főleg a kistelepüléseken – nemcsak a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat teszik elérhetővé, hanem egyben olyan szociális teret is biztosítanak, ahol emberek találkozhatnak, beszélgethetnek, információkat cserélhetnek, adott esetben tanulhatnak, szórakozhatnak.

Kutatási eredményeink (Molnár 2004; Albert-Dávid-Molnár 2006) azt bizonyítják, hogy az internetezés esélyét elsősorban nem a közvetlen családi, rokoni kapcsolatok befolyásolják, hanem a baráti, ismerősi kör. Ezen belül is azt láttuk, hogy nem elsősorban a kapcsolatok mennyisége, hanem azok minősége számít döntő tényezőnek. A számítógép- és internethasználat elterjedésében a gyenge kötések (barát, ismerős, sőt idegen szakember) játsszák a döntő szerepet, aminek a létrejöttében és ápolásában az IKT-eszközök hozzáférését is biztosító közösségi terek – például könyvtárak, kisposták, közösségi házak, teleházak – töltenek be kulcsszerepet.

Adatainkból tehát kitűnik, hogy az innovációk elterjedését valóban jelentős mértékben befolyásolja a társadalmi kapcsolatrendszer finom szövete, hiszen igen éles különbséget látunk az internetet nem használók beszűkült társadalmi kapcsolatai, illetve a már használók és a most belépők társas készségei között. Különösen figyelemreméltó az, hogy a különböző közösségi helyek és a barátok milyen kiemelkedő szerepet töltenek be az internetezés szempontjából a belépők körében.

Éppen ezért elszomorító, hogy a rossz gazdasági helyzetben lévő kistelepüléseken paradox módon ezek a közösségi helyek esnek először áldozatul a leépítéseknek, így pontosan a gyenge kötések visszaszorulása miatt mondhatjuk azt, hogy az IKT-eszközök elterjedését nagymértékben akadályozza a kapcsolathiányos magyar társadalom.

Bármennyire is meglepő, de a magyarországi kispostákat felváltó mobil posták elleni tiltakozások, népi ellenállási mozgalom kibontakozása mögött is elsősorban a közösségi helyeknek a gyenge kötésekben játszott kiemelkedő szerepét, illetve annak féltését, a megóvására irányuló szándékot kell látnunk (Molnár-Székely-Karvalics 2005). A postahivatalok nemcsak különféle szolgáltatásokat biztosító intézmények, hanem a közösségi érzést erősítő és fenntartó színhelyek is. Ide nemcsak azért mennek be az emberek, mert fel akarnak adni egy levelet, hanem azért is, mert itt elérhetik a helyi lakosok által fenntartott „ingyenes közösségi szolgáltatást" is: ismerősökkel, barátokkal találkozhatnak, információkat szerezhetnek be, informálódhatnak a közösséget érintő eseményekről. Mindez hozzájárul a közösségi érzés erősítéséhez, az egyének társadalmi kapcsolathálójának kiterjesztéséhez.

A társadalmi közvetítők szerepe

Számos kutatási eredmény támasztja alá azt a tényt, hogy a magyar társadalomban igen jelentős azoknak az aránya, akik a digitális világ szempontjából teljes elszigeteltségben élnek. A legnagyobb társadalompolitikai kihívást elsősorban az jelenti, hogy esetükben sem belső motiváció, nyitottság, érdeklődés, sem a külső segítségnyújtás lehetősége nem fedezhető fel. Az elszigeteltség fő forrása, hogy a nem internetezőkre egy beszűkült társadalmi kapcsolatrendszer jellemző, így hiányoznak azok az alapvető társadalmi kötések, interakciók, amelyek elősegítenék az innovációk elterjedését.

A beszűkült társadalmi kapcsolatok különösen az új lehetőségekkel, eszközökkel kapcsolatos információk beszerzésénél okoznak jelentős hátrányt. Az alábbi táblázatokból látható, hogy a személyi számítógépek, internetcsatlakozás beszerzésénél elsősorban nem a családtagoktól, rokonoktól kérnek tanácsot, hanem a gyenge társadalmi kapcsolatokat alkotó ismerőstől, szakembertől.

PC vásárlásakor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak PC-hez; több válasz is lehetséges volt):
Baráttól, ismerőstől	40%
Szakembertől	35%
Családtagtól	16%
Munkatárstól	15%
Más rokontól	7%
Nem kapott tanácsot senkitől	16%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

 

Az internet bevezetésekor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak internet-hozzáféréshez; több válasz is lehetséges volt):
Szakembertől	35%
Baráttól, ismerőstől	31%
Családtagtól	24%
Munkatárstól	14%
Más rokontól	4%
Nem kapott tanácsot senkitől	25%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

Mindez azért fontos jelzés, mert a magyar társadalom digitális megosztottságát vizsgálva azt látjuk, hogy az internetet nem használók döntő többségének sem az eszközökkel nincs kapcsolata, sem olyan személyekkel, akik egyébként járatosak az információs társadalomban. Az összes nem használó 57 százaléka lakik olyan háztartásban, ahol sem internet, sem számítógép, sem internetező nincs, további 20 százaléknál szintén nincs otthon internet, sem használó, viszont van számítógép. Ezt a két csoportot tekinthetjük az információs társadalom jellegadó eszközeitől, rétegeitől teljes mértékben elszigeteltnek.

Az internetet nem használók a háztartásokban élő személyek százalékában:
Van a háztartásban			Arányuk az internetet nem használók százalékában
számítógép	internet	internethasználó
van	van	van	9%
van	nincs	van	12%
nincs	nincs	van	2%
van	nincs	nincs	20%
nincs	nincs	nincs	57%
Forrás: Eneten, 2005

Az információs társadalommal kapcsolatos elszigeteltséget növeli, hogy a nem használók több mint fele még nem is gondolt rá, hogy kipróbálja az internetet.

Gondolt-e már arra, hogy kipróbálja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Nem gondoltam még rá	54%
Igen, de nem próbáltam még ki	24%
Igen, ki is próbáltam már	20%
Igen, régebben rendszeresen használtam is	2%
Forrás: Eneten, 2005

Az igen erős szubjektív korlátok (motivációhiány, érdektelenség) mellett sajnos közrejátszanak egyéb mikroszintű, de ugyanakkor objektív akadályozó tényezők is. Ugyanis az internetet nem használók több mint fele – 66 százaléka – semmilyen ösztönzést, segítséget nem kap más személyektől.

Biztatta-e már valaki, hogy használja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Igen, a családból valaki	15%
Igen, ismerősök	13%
Igen, munkahelyen kollégák	5%
Más személy	1%
Nem, senki sem	66%
Forrás: Eneten, 2005

A belső motiváció és a külső segítség hiánya leginkább az idősebb és a szegényebb rétegeket érinti, ők az információs társadalom szempontjából pillanatnyilag teljesen elérhetetlenek. A nem internetezőkön belül idesorolható minden második felnőtt magyar lakos. Számuk a teljes felnőtt lakosság körében 30 százalékra tehető, azaz mintegy 3 millió főre.

 

 

Hiányzó láncszemek: IT-mentor és közösségi informatika

 

Többek között ezekre a kutatási tapasztalatokra támaszkodva került előtérbe egy új szakma kialakításának igénye is. Az IT-mentor⁴ olyan szakképzett, gyakorlott segítő, aki például közösségi hozzáférési helyen személyes segítséget nyújt az embereknek élethelyzetük, életesélyeik javításában, elsődlegesen a modern IKT-eszközökre és hálózati szolgáltatásokra támaszkodva. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket. A mentor lenne az az összekötő kapocs, aki képes a közösségék igényeinek, kulturális hagyományainak megfelelően közelebb hozni a digitális világ új szolgáltatásait, lehetőségeit azok számára is, akik ennek előnyeivel még nincsenek tisztában.

A magyarországi IT-mentor-program egyedi kezdeményezés. A megoldás sajátossága elsősorban abban áll, hogy az IT-mentor személyében olyan szakembert képeznek, aki az informatikai eszközök használata mellett a célcsoport szociális helyzetét, problémáit is ismeri. A mentor közösségi hozzáférési pontokon segít az IKT-eszközök által nyújtott lehetőségek kihasználásában, illetve bizonyos élethelyzetek kezelésében. Ennek megfelelően komplex támogatást nyújt, az egyének és a közösségek társadalmi-gazdasági folyamatait segíti, lehetővé téve a hátrányos helyzetű egyének és térségek esélyegyenlőségének fokozását.

Az IT-mentor legfontosabb feladata a digitális írástudás elterjesztése előtt álló, az egyének szintjén tapasztalt motivációs gátak leküzdése. Ő hidalná át az IKT-eszközök és a segítségükkel elérhető tartalmak, elektronikus szolgáltatások, valamint a – hagyományos és a digitális értelembe vett – hátrányos helyzetűek hozzáférése és használata közötti távolságot. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket.

Az IT-mentor-szolgáltatás, -szakma csíráit már a 2001-ben elfogadott Nemzeti Információs Társadalom Stratégiában is megtalálhatjuk: a társadalompolitikai fejezet kiemelte, hogy „az intézményekbe olyan szakemberek kellenek, akik képzettségük és attitűdjeik révén interfészként képesek közvetíteni" a felhasználók és nem felhasználók között.

A 2004 elején megjelenő eKormányzat 2005 stratégia már „IT mentornak" nevezi ezt a közvetítő szakembert, akinek a részvétele nélkül elképzelhetetlen az elektronikus közszolgáltatások társadalmasítása.

A Magyar Információs Társadalom Stratégia programfüzeteinek megfogalmazásakor viszont már világosan látható volt, hogy a magyar társadalom jelentősebb része nem fog segítség nélkül a digitális kultúrának a részévé válni. A Társadalmi integráció (e-inclusion) program kiemelt célcsoportjai: az idősek, a valamilyen fogyatékkal élők, a romák, a digitális megosztottság szempontjából hátrányos helyzetben lévők. A program kiemelt célja volt, hogy a fizikai infrastruktúra – jellemzően az eMagyarország-pontok – mellett a humán infrastruktúra is kiépüljön az IT-mentori hálózaton keresztül: azaz olyan közösségi hozzáférési pontok hálózata, ahol nemcsak az IKT-eszközök speciális használatának igényei elégíthetők ki, hanem a kiemelt célcsoportokat és a segítségül hívható infokommunikációs technológiát is jól ismerő IT-mentor („szociális munkásba oltott informatikus") szakember is elérhetővé válik.

Világossá vált, hogy a technológiai eszközök lehelyezése, elérhetővé tétele nyilvános helyeken csak akkor ér bármit is, ha az kivált valamilyen kedvező társadalmi-gazdasági hatást. Az egyik ilyen legfontosabb hatás, hogy a meggyengült, erőtlenné váló kistelepülések közösségeit megerősítse. Ha egy ilyen közösségépítő, -erősítő, -regeneráló hatást nem tud kiváltani az, hogy egy eMagyarország-ponton, könyvtárban, kispostán vagy teleházban elérhető a fénymásoló, a számítógép és a széles sávú internet, akkor az kidobott pénz, mert csak azok fogják igénybe venni, akik eddig is (azaz diákok, fiatalok, képzettek). A legnagyobb gond a kistelepüléseken van (számuk kb. 2500), ahol alig van már olyan humánerőforrás, akire alapozni lehetne, így a közösségek megtartó ereje rohamosan csökken Magyarországon. Szociológiai alapművek tucatjai szólnak arról, hogy mennyire káros, ha a társadalomnak ezek az alapszövetei rosszul kezdenek működni, ha nem töltik be funkcióikat, például normák, viselkedési minták, értékek átadását.

Ennek ellenére évekig nem történt semmi érdemi előrelépés a politika, államigazgatás részéről az IT-mentori szakma meghonosításával kapcsolatban, mígnem 2006 végén elindult az Információs Társadalmi Tanácsadó (ITT) képzés a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium támogatásával. Ennek célja az volt, hogy az információs társadalmi területen működő (vagy a terület iránt érdeklődő), már diplomával rendelkező szakemberek speciális, tanácsadói szakoktatásban részesüljenek, amelyet mindennapi tevékenységük során hasznosítani tudnak.

A két koncepció – IT-mentor és IT-tanácsadó – között lényegi különbségek fedezhetők fel. Az IT-tanácsadókat arra képezik, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy az internet nem az ördögtől való; vannak olyan szolgáltatásai, amelyek fontosak lehetnek a hétköznapokban. Ezt valóban el tudja látni egy tanácsadó egy könyvtárban, de ez ettől még nem közösségfejlesztés, ettől még nem szolgálja a társadalmi integrációt. Inkább egy reflektív szolgáltatás: ha bejön valaki – jellemzően az ügyfélszolgálatra -, akkor az ott elhangzott kérdésre keres választ, amiben segítségül hívja az IKT-eszközöket. Az IT-tanácsadó tehát jellemzően azt a réteget tudja megszólítani, akik rendelkeznek motivációval, érdeklődnek a digitális világ iránt, de vagy nem értenek hozzá, vagy nincs ehhez eszközük, hozzáférésük. Az IT-mentor ezzel szemben proaktív: azokat próbálja elérni, akik nincsenek tisztában azzal, hogy számukra milyen előnyöket is nyújthatnak az IKT-eszközök, online szolgáltatások; az igényeket, elvárásokat ő gyűjti be, ő azonosítja a közösségre jellemző problémacsoportokat, ezeket pedig egy más eszközvilággal, más megközelítésmóddal próbálja kezelni.

Az IT-mentor intézménye tehát egy közösségi szolgáltatás; a mentor egy közösség szintjén gondolkodik, jóllehet természetesen segítséget nyújt egyéneknek is. Az IT-tanácsadó ezzel szemben csak perszonalizált segítséget nyújt, tanácsadással.

Az IT-tanácsadó alkalmas arra, hogy támogassa azokat, akik nyitottak az IKT-eszközök használatára, ugyanakkor nem ismerik annak lehetőségeit, mivel senki nem mondta el érthetően számukra, hogy mindez alkalmas például ügyintézésre, kommunikációra, banki szolgáltatások igénybevételére stb. Kérdés, hogy mekkora ez a (nyitott attitűddel, de korlátos hozzáféréssel, hozzáértéssel bíró) réteg Magyarországon? Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de egyéb kutatások szegmentációs próbálkozásaiból a felnőtt magyar lakosság körülbelül 15 százalékára lehet következtetni. Ez jóval kisebb réteg, mint azok, akiknek csak egy IT-mentori szolgáltatás tud hatékony segítséget adni.

Az IT-mentor mindezzel szemben elsősorban – ráépülve a tanácsadói szerepkörre – a teljes mértékben távolmaradókat, elutasítókat, kirekesztetteket próbálja elérni, ami elsősorban nem az "e" betűvel összefüggő jelenség, hanem szociális, szociálpolitikai, közösségfejlesztési, oktatási probléma, azaz elsősorban ilyen irányú kompetenciákkal rendelkező szakembereket igényel. Tehát az IT-mentor elsősorban azokat célozza meg, akiknek sem belső motivációs igényük, sem külső, fizikai lehetőségük nincs kapcsolatba kerülni a digitális világgal. Ez a réteg a fentiekben bemutatott kutatások eredményeire támaszkodva a magyar társadalom mintegy 30-40 százalékát teszi ki.

Jól látható, az IT-mentor és az IT-tanácsadó nem egymást kizáró, de mégis különböző folyamatokra reflektálnak. Az egyik ezért jó, a másik azért, így észre kell venni, hogy mégsem azonos a két elképzelés, tehát nem helyes, ha a gazdasági minisztérium csak az IT-tanácsadókban gondolkodik.

Az információs társadalom kihívásaira adott magyarországi válaszok mindezt a tudást nem nélkülözhetik. Mára világossá vált, hogy bármilyen informatikai infrastrukturális beruházás csak akkor tekinthető sikeresnek, ha képes elérni valamilyen közösségi hatást; ha képes beindítani valamilyen közösségfejlesztési, esélynövelési mechanizmust. Ha ezek elmaradnak, úgy érthetően késni fog a társadalom alkalmazkodóképességének növekedése is.

Úgy tűnik, a magyar társadalom nem képes – hiszen ehhez egyelőre nem is kap semmiféle segítséget, ösztönzést például a politikai osztálytól – annyi társadalmi tőkét termelni, amennyi a megújulásához szükséges lenne. Vélhetően túl gyors az a változás, amit a rendszerváltás gazdasági, politikai, társadalmi átalakulása után az információs társadalom kihívása Magyarország elé állít. Azonban az akadályozó tényezők, a veszélyek feltérképezésében és főleg az ezek megszüntetését elérni kívánó helyes beavatkozási irányok meghatározásában a civil társadalom fogalomköre, a szociológia adhat még egy-két használható gondolatot.

 

Felhasznált irodalom

Albert Fruzsina – Dávid Bea – Molnár Szilárd (2006): Az Internet-használat és a társadalmi tőke időbeni alakulása Magyarországon. Egy longitudinális vizsgálat eredményei. In: Internet.hu. A magyar társadalom digitális gyorsfényképe 3. TÁRKI, Budapest, 2006, 69-110.

A digitális jövő térképe: Gyorsjelentés a World Internet Project 2006. évi magyarországi kutatásának eredményeiről. ITHAKA, Budapest, 2006.

Dombi Gábor – Kollányi Bence – Molnár Szilárd (2007): Társadalmi befogadást most! Az életminőség, digitális esélyegyenlőség és a társadalmi megújulás Magyarországa. eInclusion éves jelentés.

Eneten Közvélemény- és Piackutató Központ (2005): Lakossági internethasználat 2005.

Gáspár Mátyás (2002): Telecottage – The chance for small communities for development. http://instruct1.cit.cornell.edu/courses/crp637/Gaspar_Telecottage_HU_YUG.doc

Gáspár Mátyás (2004): e-Community: How to. Establish and Run a Successful Telecenter. UNDP.

Informatikai és Hírközlési Minisztérium (2005): Helyzetértékelés a szélessávú elektronikus kommunikációs stratégia megalapozásához. Lakossági szegmens. Nemzeti Szélessávú Stratégia projekt.

Katz, Jon (1997): The Digital Citizen. Wired, 12.

Kraut, Robert – Patterson, Michael – Lundmark, Vicki – Kiesler, Sara – Mukhopadhyay, Tridas – Scherlis, William (1998): Internet paradox: A social technology that reduces social involvement andpsychological well-being? American Psychologist, 53, (9), 1017-1032.

Kraut, Robert – Kiesler, Sara – Boneva, Bonka – Cummings, Jonathon – Helgeson, Vicki – Crawford, Anne (2002): Internet Paradox Revisited. Journal of Social Issues, 58, 1, Spring 2002, 49-74.

Kraut, Robert – Rainie, Lee – Shklovski, Irina (2004): The Internet and Social Participation: Contrasting Cross-Sectional and Longitudinal Analyses. Journal of Computer-Mediated Communication, 10 (1).

Levine, Peter (2005): Az internet és a civil társadalom. Információs Társadalom, V. évf. 1. sz. 41-60.

Molnár Szilárd (2004): Sociability and Internet. Review of Sociology, 10, 2, 67-84.

Molnár Szilárd – Székely Levente – Z. Karvalics László (2005): Mobilposta Magyarországon – szakmai és stratégiai elemzés. Kutatási Jelentés. 111-127.

Nie, Norman H. – Erbring, Lutz (2000): Internet and Society: A Preliminary Report. IT & Society 1 (1): 275-283.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine (2002): The Impact of Internet Use on Sociability: Time-Diary Findings. IT & Society 1 (1): 1-20.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine – Erbring, Lutz (2003): Internet Use, Interpersonal Relations and Sociability: A Time Diary Study. In: The Internet in Everyday Life. Ed. by Wellman and Haythornthwaite. Oxford: Blackwell Publishers. Cikk: http://www.people.fas.harvard.edu/~hillygus/Wellmanchapter.pdf

Putnam, Robert D. (1993): Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton University Press.

Putnam, Robert D. (2000): Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. New York: Simon and Schuster.

Putnam, Robert D. (2002): Bowling Together. The American Prospect, vol. 13.

Wellman, Barry – Haase, Anabel Quan – Witte, James – Hampton, Keith (2002): Növeli, csökkenti vagy kiegészíti az Internet a társadalmi tőkét? Információs Társadalom, II. évf. 1. sz. 5-26.

Jegyzetek

¹ Más nézőpont szerint persze a gyenge kapcsolatok is fontos erőforrások.

² Putnam a televíziózással kapcsolatban kiemeli, hogy felnőtt egy olyan generáció, amely a tv-t szinte csak kikapcsolódásra, háttérzajnak vagy csatornaszörfözésre használja, nem pedig céltudatos információszerzésre. Nem véletlen, hogy ebben a fiatal, 18-29 éves korosztályban radikálisan csökkent a társulási hajlam a szülőkhöz képest.

³ Lásd még http://www.ithaka.hu/Kutatas/wip

⁴ Az Információs Társadalom Mentor kifejezés Gáspár Mátyástól, a magyar teleház mozgalom meghatározó személyiségétől származik. Lásd bővebben: http://itmentor.hu/

A cikk az információs és kommunikációs eszközök, valamint a szoftverek alkalmazásának valós életből vett gyakorlatias megközelítésével mutatja be, hogy az egyszerűnek tűnő technológia használata milyen mélyen érinti a mindennapi életet és magát a demokráciát.

„A demokrácia az első nyílt forráskódú alkalmazás." (Phil Windley)

Szoftverek és demokrácia? Mi köze van a szoftvereknek a demokráciához vagy a társadalmi jólét fogalmához? Jogosan merülhet fel a kérdés. Amint a következő cikkben bemutatásra kerül, sokkal több kapcsolat van közöttük, mint azt gondolnánk.

Az információs és kommunikációs technológiák (IKT) átformálták az egész társadalmat. Alkalmazásuk által addig elképzelhetetlen távolságok és lehetőségek nyíltak meg. Mindennapi életünket szinte észrevétlenül szövi át az informatikai megoldások használata. Az élet minden területén találkozhatunk a szoftverekkel, anélkül hogy ez tudatosulna. Informatikai megoldások üzemeltetik a kritikus infrastruktúrákat a gazdaságban; orvosi, egészségügyi készülékekben is találhatóak szoftverek; az érzékeny személyes adatainkat a kormányzatok szoftveres úton tárolják; a digitális örökségvédelem területén is ilyen úton tárolják az adatokat.

Napjaink információs társadalmaiban a biztonság és a bizalom is központi kérdéssé vált. Az információs eszközök és technológiák központi szerepet játszanak az országok infrastruktúrájának kialakításában és működtetésében, így ezek biztonsága kulcsfontosságú. A kormányzati szolgáltatásokkal vagy éppen az elektronikus szavazórendszerrel kapcsolatos állampolgári bizalom kiemelt jelentőséget kapott.

A modern társadalom és gazdaság nagymértékben kiszolgáltatottá vált az informatikának. Természetesen nem úgy, ahogy az a fantasy- és sci-fi filmek jövővízióiban történik, amikor a gépek átveszik az uralmat az emberektől. A hatás észrevétlen egészen addig, amíg minden a megszokott módon működik.

2003-ban több amerikai és kanadai nagyváros életét megbénította az Egyesült Államok és Kanada történetének legnagyobb áramszünete, amely közel 50 millió embert érintett. Olyan nagyvárosok maradtak áram nélkül, mint New York, Cleveland, a kanadai Toronto és Ottawa. A legtöbb város élete szinte teljesen megbénult. Nem közlekedtek a metrók, leállt a városi (tömeg)közlekedés, a felhőkarcolókban nem működtek a liftek, megbénultak a legnagyobb repülőterek, a jegykiadás, a csomagkezelő és egyéb rendszerek. A reptereken dízelüzemű generátorok biztosítottak áramot annak érdekében, hogy az érkező gépek még biztonságosan leszállhassanak. Leálltak a bankszolgáltatások, nem működtek a pénzfelvevő automaták, a szállodák szobafoglalási rendszere is megbénult. Több kórház és közintézmény, köztük börtönök is, áram nélkül maradtak.

Napjainkban a terrorfenyegetettség nemcsak magára a fizikai megsemmisítésre és támadásra szorítkozhat, hanem sokkal inkább a távolból, névtelenül, azonosítatlanul az infrastruktúra ellen végrehajtott támadásokra. Ebben az esetben is terrortámadásra gyanakodtak a hatóságok, azonban ezt hamar kizárták. (Annak ellenére, hogy az Al-Kaida magára vállalta az „elkövetést".)

Az üzemzavar kivizsgálására bizottságot állított fel az USA és Kanada kormánya. A bizottság megállapította, hogy sorozatos meghibásodások és hibák vezettek az áramszünethez. „Az üzemzavart előidéző egyéb tényezők között a jelentés a következőket sorolja fel: nem megfelelő kommunikáció, emberi tévedések, gépi meghibásodások, a személyzet nem megfelelő kiképzése, a számítógépes programok működési hibái, valamint az, hogy a bonyolult számítógépes szimulációs rendszerek teljesítményétől kezdve egészen az egyszerű fametszésig volt egy sor olyan fontos dolog, amire nem fordítottak kellő figyelmet."¹

A repülőgép-közlekedésipar is hatalmas függőségben van az informatikától; repülőterek forgalma bénulhat le egy „egyszerű" szoftveres hibától. 2005 augusztusában, miután több amerikai médiavállalatot is vírustámadás ért, New York, San Francisco, Miami, Los Angeles, Houston és Dallas repülőterein álltak le az informatikai rendszerek szintén vírustámadás miatt. Az üzemzavarok több órán keresztül tartottak, és közel fél nap múlva állt helyre a menetrend szerinti forgalom.² Néhány nappal az amerikai incidens után Nagy-Britanniában történt számítógépes üzemzavar. A brit üzemzavar jelentkezése után alig negyed órával a maastrichti Repülésirányító Központ (Air Traffic Control Centre) hasonló problémáról számolt be.³ 2007 augusztusában Los Angeles repülőterén okozott komoly fennakadásokat annak a számítógépes rendszernek a hibája, amelyet a 2001-es merényletek után bevezetett biztonsági program súlyos hibája okozott.

Mégis az informatika eddig legnagyobb sajtóvisszhangot kapott kérdésének bemutatásához visszanyúlva érzékeltethető legjobban a függőség. A századforduló közeledtével világszerte veszélybe került a kormányok, a cégek és más szervezetek működése. A veszélyt a 2000. év dátumváltási problémája okozta (amely úgy is ismert, mint a „2000. év problémája" vagy „Y2K"). A 2000. év problémája az információtechnológiai alapokon nyugvó, de az informatikai rendszereken messze túlmutató, elsősorban üzleti, gazdasági és jogi természetű összetett probléma volt. A probléma gyökerei a számítástechnika korai kezdetéhez nyúltak vissza, amikor a memória és a háttértárolók magas költsége miatt a dátumokat, hely- és költségtakarékosság miatt, a szükséges 8 helyi érték helyett csak 6 helyi értéken tárolták (DD-MM-YY a DD-MM-YYYY – D-nap, M-hónap, Y-év – helyett). A 2000. év esetében további nehézséget jelentett a szökőévszámítás, amely a 2000. év esetében a kivétel kivételét is tartalmazta. A szökőévszámítás a következő paraméterek alapján történik: egy év akkor szökőév, ha osztható 4-gyel, de 100-zal nem. Kivételt képeznek a 400-zal osztható évek, mivel ezek is szökőévek. Így például 1900 nem volt szökőév, ezzel szemben 2000 szökőév volt.

A 70-es évek elején meghonosodott programozói szokások és folyamatok azonban nem változtak azután sem, amikor már bőségesen rendelkezésre állt a memória, a tárolókapacitás, és alaposan megnőtt a feldolgozási sebesség. Sokszor felhasználták vagy továbbfejlesztették a már meglévő, két számjegyes évet kezelő kódot az újabb rendszerekben, és rengeteg régi, két számjegyes évet tartalmazó adatot vittek át az új rendszerekbe. Nem számítottak arra, hogy az alkalmazásokat 20-30 évig használni fogják, és hogy ezek a programok az ezredfordulóig működni fognak. Az anekdota szerint „1964-ben egy gyárban történt meg az alábbi eset. A teljes gyártás- és folyamatirányítási rendszer egy akkoriban nagynak számító, 16 kilobájt memória kapacitású, IBM 1401 típusú számítógépen futott. A gyár gyakornok beosztású programozójának első feladata az volt, hogy írjon programokat egy megrendelésszabályozási rendszerhez. A szabályozási rendszer adatmezőjében az év egyjegyű számként volt ábrázolva. A programozó gyakornok nagy ártatlanul megkereste a vezető elemzőt, hogy a dátum definícióját megbeszélje vele. »De mi történik, ha elérjük az 1970. évet?« – kérdezte. A vezető elemző erre tréfásan azt válaszolta, hogy személy szerint ő akkor is a legújabb divat szerint fog öltözködni, trapéznadrágban és vastag talpú cipőben fog járni. Arra, hogy most akkor tényleg mi lesz a szoftverrel 1970-ben, az elemző csak legyintett: »Addigra az egész rendszer elavul« – mondta. 1969-ben pedig a gyárnak egy teljes projektcsoportot kellett felállítania arra, hogy az összes, egy számjegyű mezővel rendelkező évszámot legalább két számjegyűvé alakítsa. Természetesen a gyakornok által fejlesztett megrendelésszabályozó programok is a konvertálandók között voltak."

Az informatika „rövid távú" gondolkodására jól világít rá Erik Kriss, Massachusetts állam közigazgatásért és pénzügyekért felelős miniszterének találó megjegyzése, miszerint „az egyik központi kérdés az, hogy miképp biztosítsuk a közadatok operációs rendszertől és alkalmazásoktól való függetlenségét hosszú időtávlatban. Az információs technológia területén a hosszú táv úgy 18 hónap, a kormányzatban ez körülbelül 300 évet jelent, tehát kissé különböző távlatban gondolkodunk."⁴

Amint arra elsőként a Y2K-probléma ráirányította a figyelmet, az alábbi területek érintettek nagymértékben az információtechnológia által: az ország elektromos hálózata, közműszolgáltatások, villamosenergia-rendszer, vízellátás és csatornázás, a légi és a földi közlekedésirányítási rendszerek, légi közlekedés: repülésirányítás, navigáció, menetrend és helyfoglalási rendszerek, géppark; közlekedés, szállítmányozás, fuvarozás, autók, élelmiszer-ellátás, telekommunikáció, a műholdas és a földi hírközlés, távközlés, hír- és információáramlás, helyi és a nemzetközi pénzügyi és bankszolgáltatások, pénzügyek, egészségügy, épületautomatizálási és üzemi rendszerek, honvédelem, államigazgatás.

A kérdés nyitott maradt: felesleges felhajtás volt az egész, vagy jól és időben oldották meg a problémákat a szakemberek? Arra mindenesetre ráirányította a figyelmet, hogy mennyire függ napjaink modern társadalma az informatikai megoldásoktól.

Az informatika és annak szoftveres területe koherens része lett életünknek, anélkül hogy a hagyományos „fizikai" világ törvényei minden esetben átültetődtek volna ebbe a környezetbe. Szoftvert lopni szinte bocsánatos „bűnnek" számít. És ez nem csak a fejlődő világ területén van így. Vagy gondoljunk bele éppen a felelősség kérdésébe. Míg a hardware esetén viszonylag egyszerű a helyzet (az utóbbi időben ez is változik), a szoftverek és szolgáltatások területén már egyáltalán nem az. A probléma jogi megközelítése szoftver esetén alapvető értelmezésbeli kérdéseket vet fel: a termékfelelősségre vonatkozó polgári jogi szabályok egyáltalán alkalmazhatók-e a szoftverre? Kit is lehet perelni valójában: a gyártót vagy a szállítót? S kit pereljen az, aki például OEM-szoftvert vásárolt, azaz a programot a géppel együtt „kényszerűségből" vette meg? Szoftverek esetében elég csak elolvasni az EULA-t (végfelhasználói szerződéseket).

Tegye a szívére a kezét a kedves olvasó: Hány ilyet olvasott el, mielőtt vagy mialatt szoftvert telepített?

Azt kell szem előtt tartani, hogy a szoftverek csak az eszközt jelentik valamely cél elérése érdekében. Szoftver nélkül a számítógépes hardver csupán élettelen „vas", amit élettel a szoftver tölt meg.

Szoftverháttér

Hogy ne legyünk fogalmak által megcsalatva, néhány magyarázat kívánkozik a használt kifejezésekhez. Jóllehet, a szoftverek története rövid időre tekint vissza, ezek közül a leghosszabb múlttal a nyílt forráskódú szoftverek rendelkeznek. A számítástechnika korai szakaszában a fejlesztés a szabad forráskódú szoftver modelljén alapult. Amikor az 1960-as években az IBM és más cégek eladták az első nagy teljesítményű kereskedelmi számítógépeiket, az ezekhez adott szoftvereket a felhasználók megoszthatták a többi felhasználóval, rendelkezésre állt a forráskód, ezáltal módosítani és javítani lehetett a programot. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek közepén megváltozott a helyzet: megszülettek a zárt (tulajdonosi) szoftverek, és hamarosan dominanciára tettek szert a szoftverpiacon, úgy, hogy azt sokan az egyetlen lehetséges modellként kezdték elismerni.

Ez a modell adott lehetőséget szoftvermonopóliumok kialakulására, amelyek nemcsak a végfelhasználókat, hanem a világ különböző kormányait is termékcsapdában tartják. (Amint az a későbbiekben bemutatásra kerül, ezt a függőséget egyre több kormány igyekszik csökkenteni.) A mai nyílt forráskódú mozgalom alapjait Richard Stallman, a MIT Lab (Institute of Technology) korábbi programozója teremtette meg, aki 1984-ben elindította a GNU (rekurzív mozaikszó: GNU Not UNIX, GNU nem UNIX) projektet, és 1985-ben megalakította a Szabad Szoftver Mozgalmat. Elsődleges célja egy szabadon felhasználható operációs rendszer kifejlesztése volt. A GNU GPL (General Public Licence [Általános Nyilvános Licenc] – Általános közreadási feltételek dokumentuma) célja nemcsak az volt, hogy az ezen licenc alatt fejlesztett GNU ingyenes maradjon, hanem hogy egyre több szabad szoftver fejlesztését mozdítsa elő.⁵ A világméretű nyílt fejlesztési modellt először a Debian Project valósította meg. A Debian-rendszer alkotói létrehozták a Debian Társadalmi Szerződést.⁶

Nyílt forráskódú szoftverek (open source software)

A szabad szoftveres mozgalmat az üzleti élet – túlzottan ideológiai alapú megközelítése miatt – fenntartásokkal kezelte, és nem ismerte el a modell működőképességét. Az angol „free" szó kétféle jelentése miatt a szabad szoftvereket sokszor nemcsak „szabadnak", hanem egyszersmind „ingyenesnek" is tekintették, és ezt sok esetben összekapcsolták a szellemi tulajdonjogok megsértésével. További téves felfogás volt, hogy az ingyenes vagy olcsóbb szoftver egyben rosszabb minőségű is. Miután a Netscape internetes böngésző programja egyre nagyobb piaci részesedést veszített a Microsoft böngészőjével szemben, 1998 februárjában a Netscape szokatlan lépésre szánta el magát: nyílttá tette a böngésző forráskódját. A Netscape-ügy⁷ kapcsán, azzal szoros összefüggésben alakult ki a „nyílt forráskód" definíciója, melyet a „Nyílt Forráskód Kezdeményezés" (Open Source Initiative) alkotott meg. A nyílt forráskódú mozgalom a szabad szoftverek alapjain fejlődött ki, de hívei elsősorban a technikai előnyöket (a zárt szoftverekhez képest magasabb szintű megbízhatóságot és magasabb biztonsági szintet) hangsúlyozzák, míg a „szabad szoftver" fogalom szószólói inkább a szabadság felől, morális szempontból határozzák meg törekvéseiket.

Az új kezdeményezés üzletbarát szemléletű marketing-megközelítést nyújtott a közösségi fejlesztésű szoftverekhez, amit már az üzleti döntéshozók is elfogadtak, és hajlandóak voltak fizetni is a régi-új típusú termékekért. A nyílt forráskód definíciójának marketingkampánya elérte célját, és sikeres üzleti vállalkozások alakultak a nyílt forráskódú szoftverek fejlesztésére.

Noha a Szabad Szoftver Mozgalom éppen amiatt nem fogadta el az új definíciót igazán, mivel az ideológiainak nevezett megközelítést, a felhasználók szabadságát hagyta ki a definícióból, a két megközelítés között egyik tábor képviselői sem látnak kibékíthetetlen ellentétet, azonban mindkét oldal a maga igazságát igyekszik hangsúlyozni. Stallman ezt úgy fogalmazta meg, hogy a két irányvonal két politikai párthoz hasonlítható – ugyanazon a szabad szoftveres fejlesztői közösségen belül. A „szabad szoftver" és a „nyílt forráskódú szoftver" elnevezéseket sokszor, helytelenül, szinonimaként kezelik.

A Sun Microsystem 2006-ban a GPL-licenc alapján nyílttá tette a Java⁸ forráskódját a fejlesztői közösségek számára. Ez a lépés a Netscape 1998. évi, mérföldkőnek számító lépéséhez hasonlítható, de azon túl is mutathat, hiszen ez az eddigi legnagyobb ilyen típusú „fegyvertény". Szintén a Sun volt az a cég, amely az általa megvásárolt StarOffice irodai programcsomag forráskódját kettős licencvédelem mellett nyílttá tette: ez azt jelenti, hogy StarOffice néven kereskedelmi szoftver is készül, míg a közösség által fejlesztett OpenOffice teljesen nyílt. Mindkét programcsomag fejlesztésének eredményei beépülnek a másik csomagba is. Az irodai programcsomagok körében a Microsoft Office versenytársává vált OpenOffice file-formátuma, az Open Document Format (ODF) ISO-szabvánnyá vált.

A nyílt szabványnak köszönhetően sok közigazgatási rendszer, illetve intézmény előnyben részesítette a nyílt formátumot, ami arra kényszerítette a Microsoftot, hogy egy kiegészítéssel alkalmassá tegye saját programcsomagját az általa használt zárt fájlformátum és a nyílt fájlformátum közötti konverzió elvégzésére.

Kevéssé köztudott az a tény, hogy az internet működésének és felhasználásának alapjait biztosító legtöbb program nyílt fejlesztői modell segítségével valósult meg. A legismertebb a töretlenül sikeres GNU/Linux.

Nyílt fejlesztői modell

A hackerkultúra és maga a hacker elnevezés is a számítástechnika fejlődésének korai szakaszából ered. A szó használata a Massachusetts Institute of Technology (MIT) számítástechnikai műhelyéhez vezethető vissza. Eredeti jelentése szerint olyan szakember, aki a saját területéhez alaposan ért, és akit a megismerés vágya késztet az előrehaladásra és a fejlődésre. Az úttörő programozók önmagukra vonatkoztatták. A hacker fogalma a számítástechnika kereskedelmivé válása és az internet térhódítása miatt a köznyelvben hatalmas jelentésbeli változáson ment keresztül: a hackereket napjainkban, helytelenül, a számítógépes bűnözőkkel azonosítják.

A nyílt forráskódú programok fejlesztése az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején kezdetben néhány, egymástól viszonylag elszigetelt csoportban zajlott. A USENET és az internet elterjedése segítette ezeknek a kezdeményezéseknek az összekapcsolódását és összefogását: egyre erősebb közösségek épültek ki, s végül sikerült ezeknek a csoportoknak a munkáját „egyesíteni". Így jöhettek létre a zárt szoftverek alternatívái az 1990-es évek végére. A programozók munkájának társadalmi vonatkozásaira több tanulmány is rámutatott, és a csoportkohézió, illetve a vezetői szerepek kutatása is hangsúlyt kapott.

A nyílt forráskódú, nyílt fejlesztői modell lényege abban áll, hogy az ilyen programok mindenki számára elérhetőek, aki internetkapcsolattal rendelkezik. Bárki letöltheti, tesztelheti és fejlesztheti a programokat, vagy erre irányuló javaslatokat küldhet be. A közösség tagjai segítik egymást, és megosztják a tapasztalataikat, ami tanulási folyamatot és tudástermelést indít el az egész közösségen belül.⁹ A fejlesztés eredményét az egész közösség élvezi, nem csak azok, akik közvetlenül részt vettek a munkában, s így közösségi tudásvagyon jön létre.

A szoftver és a politika világa

A világ legnagyobb szoftvervásárlói általában a kormányzatok, az államigazgatási szervezetek. A közszféra mint modell-felhasználó viselkedése nemcsak gazdasági hatást fejt ki a piac közvetítésével, hanem befolyásolja a társadalom egészének a magatartását is. A kormányzatok által beszerzett és használt szoftverek hatása a mindennapi élet szinte minden területét érinti: befolyásolja az állampolgárok közéletbe történő bevonását és abban való részvételét, a közszféra átláthatóságát, a nyílt kormányzást és a közérdekű adatokhoz való hozzáférést, csakúgy, mint a digitális archívumok létrehozásának kérdéskörét.

Az UNESCO megfogalmazása szerint: „A világ digitális örökségét a végleges eltűnés veszélye fenyegeti. Ehhez hozzájárul az azt tartalmazó hardware és software gyors elavulása, bizonytalanság a forrásokkal, felelősségekkel, a fenntartás és megőrzés módszereivel kapcsolatban, valamint a támogató jogi szabályozás hiánya. A hozzáállásbeli változások elmaradtak a technológiai változások mögött. A digitális fejlődés túl gyorsan, a kormányok és intézmények számára túl költséges módon ment végbe ahhoz, hogy a megfelelő időben lehessen megőrzési stratégiákat életbe léptetni. Az örökség gazdasági, társadalmi, szellemi és kulturális potenciálját – a jövő építőelemeit – érintő fenyegetéseket még mindig nem tudták teljesen megragadni."¹⁰

Világszerte sok kormány ismerte fel, hogy nemcsak gazdasági, hanem egyéb téren is kiszolgáltatott az amerikai szoftvermultiknak. Ennek folyományaként sok fejlett ország kormánya is a nyílt forráskódú szoftverek mellett tette le a voksát.

Az EU az elmúlt években több száz OSS-projektet indított el, saját nyílt forráskódú szoftvereket fejleszt, és az OSS-mozgalmat a lisszaboni célok egyik nagy segítőjeként aposztrofálja. A legsikeresebb európai OSS-projekt végrehajtására Spanyolország Extremadura tartományában került sor, amelyik az EU egyik legszegényebb térsége volt, de az OSS segítségével kitört, és négy egymást követő évben elnyerte „az EU leginnovatívabb tartománya" címet, a vele járó díjakkal együtt.

A Dél-afrikai Köztársaság kormánya volt az első országos kormányzat, amely hivatalosan is állást foglalt a nyílt forráskódú szoftverek használata mellett. Itt ezeket a költséghatékonyság szempontjából az egyedi (proprietary) szoftverek preferált alternatívájának tekintik a kormányzati és közszolgálati munkában. A dél-afrikai kormányzat szerint a nyílt forráskódú szoftverek előnyei nem merülnek ki a több milliárd randot kitevő megtakarításban. Fontos további szempont, hogy az OSS felhasználói nincsenek kiszolgáltatva egy konkrét, a szoftver forráskódját „tulajdonló" szoftvergyártónak, hogy az OSS alkalmazása segít az informatikai képzésben és végső soron hozzájárul a növekedéshez és a fejlődéshez.

Kína saját Linux-disztribúciót fejlesztett Red Flag Linux néven, és ezt a csomagot támogatja az iskolákban, a közintézményekben és a felhasználók otthoni számítógépein egyaránt. Ennek fő oka – az illegális szoftverhasználat visszaszorításán kívül, amire Kína a Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organization, WTO) való csatlakozása miatt kényszerült – elsődlegesen a Microsofttól való függetlenség megteremtése volt.

Peruban olyan törvényt fogadtak el, amely a közbeszerzések során biztosítja a nyílt forráskódú szoftverek beszerzésének esélyegyenlőségét. Brazília esetében a nyílt forráskód melletti döntés indokolása tisztán gazdasági jellegű volt, azonban a háttérben itt is a függőség megszüntetésére tett lépések érzékelhetők. Brazília lett az első olyan ország, ahol a közpénzekből finanszírozott szoftverfejlesztések eredményeit nyílt forráskódú licenc alapján kell kibocsátani.

A világ kormányzatainak állásfoglalása az OSS támogatását illetően – a fenti példák kivételével – korántsem egységes, illetve legtöbbször egyáltalán nem tisztázott, és ez kiváltképpen igaz az EU-ra.

A magyarországi helyzet kissé ambivalens a nyílt forráskóddal kapcsolatosan. Miközben egyfelől az figyelhető meg, hogy a kormányzat és képviselői nem utasítják el a szabad szoftveres megoldásokat – legalábbis elvi szinten -, másfelől ezen megoldások politikai támogatásáról nincs szó.

A Miniszterelnöki Hivatal Elektronikus Kormányzati Központja bejelentette, hogy meghosszabbították az együttműködést a Microsofttal. A megállapodás újabb három évre biztosítja a magyar kormány részvételét a Microsoft a Kormányzati Biztonsági Programjában. A program lényege, hogy meghatározott feltételek mellett a Microsoft elérhetővé teszi a nemzeti kormányok számára a Windows és a Microsoft más termékeinek forráskódját.¹¹

Fontos és az illegális szoftverhasználattal szorosan összefüggő kérdés továbbá az is, hogy a kormányzatok milyen formában biztosítják a kommunikációt és a közérdekű adatok elérhetőségét.¹² Sok felhasználó nem tudja vagy nem akarja megvásárolni a hagyományos kereskedelmi szoftvercsomagokat. Számukra a nyílt forráskódú szoftverek vonzó, technikailag és jogilag egyaránt elfogadható alternatívát biztosíthatnak, és ezek alkalmazása folytán a digitális megosztottság is inkább csökken, mint növekszik. Az esélyegyenlőséget ért sérelmet nehezményezte egy linuxos cég, amely bírósághoz fordult az APEH gyakorlatát illetően, mivel hivatalos megkeresésükre egyetlen hivatal sem válaszolt. A cégek kötelezettek az elektronikus adóbevallásra, de ennek a törvényi kötelezettségüknek csak úgy tudnak eleget tenni, ha Microsoft operációs rendszert használnak, mivel az adóbevallás elkészítéséhez szükséges szoftver más operációs módszerekre nem elérhető. Ugyanez a probléma jelentkezik a pályázatok esetében, ahol például az elszámolást szintén elektronikusan kell elkészíteni és benyújtani a pályáztató által készített szoftverrel, ami szintén csak Microsoft operációs rendszer alól használható.

Mindeközben az APEH megállapodást kötött a BSA-val (Business Software Alliance), melynek szövegét először nem is hozták nyilvánosságra. Civil szervezetek tiltakozásának hatására a szöveg ma már olvasható az APEH honlapján.¹³

A szoftverhasználattal kapcsolatban megállapítható, hogy a modell-felhasználóként viselkedő kormányzatok az oktatáson keresztül is befolyásolhatják a szoftverhasználati szokásokat. A kormányzat több megállapodást is kötött a Microsofttal (Campus, Tisztaszoftver Program), ami alapján az oktatási intézmények „ingyenesen" használhatják a Microsoft legújabb termékeit. Ingyen ebéd azonban nem létezik. Ez a végfelhasználók felé mutatott ingyenesség, a megállapodások keretében viszont a kormányzat súlyos összegeket fizetett a szoftverpiac egyik jelentős súllyal bíró szereplőjének. Kérdés, hogy a végfelhasználók, akik ezeknek a programcsomagoknak a használatával „szocializálódtak" az informatikával, a megállapodások lejárta után megvásárolják-e a jogokat, hogy továbbra is jogtisztán használhassák, vagy a programok további használata illegális lesz? A Campus-program másik apróbb szépséghibája, hogy a korábbi operációs rendszer jogtiszta változatával rendelkezni kell, mivel a program csak frissítést tartalmaz. A Tisztaszoftver Program keretében elérhetővé tett SUN StarOffice irodai programcsomagja, mely a Microsoft Office vetélytársa, nem tölthető le a többi program közül a honlapról.¹⁴

Mindeközben nemzetközi szinten az Open Document Format elfogadottsága nagymértékben nő, mivel szabványos, definiált formátumról lévén szó, az elkövetkező évtizedekben is elérhető lesz az így tárolt információ. (A legismertebb példák Massachusetts, Franciaország, Malajzia stb.)

A digitális szakadék kérdésköre

A tudásintenzív folyamatok és az információ értékének felértékelődésével egy időben a társadalmi rétegek között újabb törés következett be. Az információhoz „hozzáférők" és az információhoz „nem hozzáférők" csoportjaira szakadt a társadalom. Ez a törés az egyéb szempontból is hátrányosabb helyzetben lévő rétegeket érinti elsődlegesen. A „digitális szakadék" terminussal illetett társadalmi különbség kialakulásának, illetve mélyülésének megakadályozása az információs társadalom korában új kihívást jelent nemcsak a társadalom, hanem a kormányzatok számára is.

Az IKT-javak elterjedése és használata hatalmas potenciált rejt magában a mindennapi élet jobbá tételére, az egészségügy területétől kezdve az állampolgároknak a döntéshozatali mechanizmusokban való aktív részvételéig, és a megfelelő környezet biztosítása esetén az esélyegyenlőség megteremtésében is fontos szerepet játszhat. Az oktatás nagy hatást gyakorol egy ország gazdaságára, ezért a megfelelő környezet biztosítása szempontjából kulcsfontosságú a kormányzatok szerepe. A digitális írástudás széles körű megteremtésével a digitális szakadék csökkenthető, s ezáltal a munkaerőpiacon való elhelyezkedés is könnyebbé válhat.

Egy ismert kínai közmondás szerint: „Ha egy évre tervezel, vess magokat, ha tíz évre, ültess fát, ha száz évre, oktasd az embereket." Az oktatás kiemelt hangsúlyt kap a nemzetgazdaság területén. Egyrészt hatalmas piacként jelenik meg, másrészt pedig az oktatási rendszer teljesítménye nagymértékben meghatározza egy ország jövőbeli teljesítményét. Ez főként azokra az országokra érvényes, amelyek gazdaságilag nem engedhetik meg maguknak a „szellemitőke-importot". Magyarország esetében főként a „brain drain", az agyelszívás jelenthet reális veszélyt. Az oktatás területén a nyílt forráskódnak is van létjogosultsága, egyfelől azon szoftverek esetében, amelyeken az oktatás történik – természetesen nem kizárva azon kereskedelmi, zárt forráskódú termékek körét sem, amelyek ismeretére erős piaci igény mutatkozik, pl. integrált vállalati rendszerek -; másfelől a nyílt forráskód fejlesztési modellje által a végzett programozók sokkal jobban megértik egy-egy program működését, miáltal ők is sokkal jobb szakemberré válnak.

Az oktatás területén többnyire komoly megfontolás tárgyát képezi a hallgatóknak oktatott szoftverek beszerzése, ami jelentős költségekkel jár. Ez két problémát is felvet. Az oktatási intézménynek egyrészt rendelkeznie kell az oktatott szoftverrel, megfelelő mennyiségű licenccel ellátott gépre telepítve, másrészt ezeket a programokat a hallgatók önálló munkájához is biztosítania kell, vagy az intézmény által üzemeltetett gépteremben, vagy lehetővé téve a hallgatók számára a szoftver használatát otthoni gépükön is. Az általában amúgy is alulfinanszírozással küzdő oktatási intézmények számára a hagyományos szoftvertermékek esetében mindkét megoldás számottevő többletköltséget jelent. Sajnálatos módon az informatika és a számítástechnika oktatása nem magához az informatikai gondolkodás megteremtéséhez és a számítógép, valamint a számítástechnikai eszközök készségszintű használatának elsajátításához kapcsolódik, hanem elsődlegesen programcsomagok megtanítását jelenti.

Az innovációra, kutatásfejlesztésre gyakorolt hatás sokrétű a nyílt forráskódú programok esetében. Elsődlegesen a nyílt forráskód modelljének alkalmazása kulcsfontosságú. A tudástermelés és -megosztás területén sokkal hatékonyabb és gyorsabb eredmények érhetők el azáltal, hogy nem kell újra feltalálni a „spanyolviaszt" egyetlen kutatónak sem csak amiatt, mert a létrejött eredmények elzártan léteznek és nem elérhetőek. Az ezen modell alapján végzett fejlesztések hasznosulásának esélye nagyobb, mint a hagyományos értelemben vett kutatási-fejlesztési projektek eredményeié.

Civil szervezetek

Milyen szerepe lehet a civil szervezeteknek és a nyílt forráskódú szoftvereknek a mindennapi életet átszövő informatika világában, a hátrányos rétegek társadalomtól való további leszakadásának megakadályozásában, az informatikai írástudás megteremtésében és a digitális szakadék néven ismert jelenség csökkentésében?

Az a társadalom működik jól, ahol a négy fő „aktor"¹⁵ – kormányzat, tudomány, ipar és a civil szféra – együttműködése minden irányból kielégítő és kölcsönös, vagyis ahol ezek a tényezők folyamatos interakcióban állnak egymással. Amennyiben bármely két terület között kommunikációs vagy egyéb problémák keletkeznek, a rendszer kibillen egyensúlyi állapotából, és a működésben anomáliák keletkeznek.

A civil szférának jelentős szerepe van a szabad szoftverek használatának és elterjedésének szempontjából. A világ különböző országaiban eltérő erősségű a civil szféra, és más-más hagyományokkal rendelkezik. Ebből következően a civil szervezetek szerepköre és lehetőségei országonként változóak. A civil szerveződések és csoportosulások kulturális hagyománya Kanadában nagyon erős. A GOSLING (Getting Open Source Logic INto Governments) nevezetű civil szerveződés a nyílt forráskód gondolkodásmódjának bemutatására és átadására törekszik a kormányzati munkában. Két fő csoportjuk van jelenleg, a székhelyük Ottawa (az ország és a kormányzati munka fővárosa), illetve Toronto (az ország legnagyobb városa). Lobbitevékenységük kiterjed a kormányzat illetékes képviselőivel való kapcsolattartásra, tagjainak rendszeres találkozóin túl pedig szinte minden fontosabb rendezvényen képviseltetik magukat előadásokkal. A kanadai példánál a modell működése jól igazolható, miszerint a kormányzat is jelentős erőforrásokat fektet abba, hogy a társadalom jól működjön, és képviselőivel, valamint anyagi támogatásával közvetlenül részt vállal a civil szervezetek működtetésében.

Az emberi jogok területén fontos szerepet játszik az információ és a nyilvánosság. Az itt tevékenykedő civil szervezetek legértékesebb vagyontárgya az információ, ami szinte az egyetlen eszközük az emberi jogok megsértése elleni küzdelemben. A nemzetközi civil szervezeteknek az a céljuk, hogy az eseményekről összegyűjtött információkat – a közvéleményben való tudatosítás, a politikai nyomásgyakorlás és az igazságszolgáltatás érdekében – a média érdeklődésének középpontjába állítsák.

A sikeres érdekérvényesítés, a megfelelő információk összegyűjtése és felhasználása érdekében a civil szervezeteknek képesnek kell lenniük az igényeiknek megfelelő jelentések elektronikus formátumban történő előállítására, az adatállomány biztonságos tárolására és védelmére, valamint arra, hogy bármikor hatékonyan és biztonságosan hozzáférhessenek az így tárolt információkhoz.

Az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság (Association for the Advancement of Science) becslése szerint világszerte körülbelül tízezer olyan emberi jogi civil szervezet létezik, amely adatokat gyűjt ezen a területen. Ezek a szervezetek különféle módokon készítik el és tárolják feljegyzéseiket, melyeknek formai skálája a kézzel, illetve írógéppel írt jegyzetektől a számítógépes programokkal előállított dokumentumokig terjed. A sokszínűség azt eredményezi, hogy ezek a feljegyzések átláthatatlan és rendszertelen szerkezetben jelennek meg, ami nehézkessé vagy szinte lehetetlenné teszi az információk megosztását az egész emberi jogi szektorban. Ugyanakkor ezek a feljegyzések a biztonságos helyi tárolás nehézségei miatt hihetetlen módon sérülékenyek: ki vannak téve a megrongálódás vagy megsemmisülés, a szándékos rongálás vagy megsemmisítés és az elkobzás vagy az ellopás veszélyének egyaránt.

Az adatvesztésnek a felhasználói hibáktól kezdve a környezeti hatásokon át az adathordozó eltulajdonításáig vagy megsemmisítéséig nagyon sok oka lehetséges. A valós élet mindig produkál újabb és újabb meglepetéseket. Egy Sri Lankán működő nonprofit intézmény esetében például termeszek ették meg az emberi jogok megsértésére vonatkozóan hét évre visszamenőleg dokumentált iratanyagot, amit papíron tároltak. Gyakori eset a számítógépek eltulajdonítása. Az „információs páncélszekrény" ezeket a (környezeti) hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

Sok esetben megtörtént, hogy az összegyűjtött információk megsemmisültek, a feljegyzéseket elkobozták vagy elsikkasztották. Ezek az események megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik az információk valós bizonyítékként való felhasználását az ügyészség, a bíróság vagy a civil szervezetek számára, és megakadályozzák az elkövetők elszámoltatását.

Az emberi jogokkal foglalkozó szervezetek részéről egyre erősebb, sürgető igény fogalmazódott meg egy olyan eszköz iránt, melynek segítségével a fenti problémák kiküszöbölhetőek. Olyan eszközre volt szükség, amellyel az emberi jogok megsértéséről elkészített jelentések összegyűjthetők, rendszerezhetők és biztonságosan tárolhatók, s ezzel lehetőség nyílik a figyelem felhívásával elősegíteni a bűnösök felelősségre vonását, és akadályokat gördíteni hasonló cselekmények megismétlődése elé. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére dolgozta ki a Benetech cég a nyílt forráskódú Martus rendszert.¹⁶ Ez a szoftver az emberi jogi aktivisták számára biztosítja, hogy bizalmasan kezelve, biztonságosan tárolhassák az emberi jogok megsértését jelentő eseményekről készült feljegyzéseiket, és bármikor, bárhonnan nyilvánosságra hozhassák azokat. Ez az „információs páncélszekrény"-nek is nevezett rendszer a környezeti hatásokat nem védheti ki, az adatvesztést azonban megakadályozza, s így az információk nem vesznek el, megosztásuk és nyilvánosságra hozataluk pedig mind helyi, mind regionális vagy akár globális viszonylatban alapvető fontosságú az érintett szervezetek számára.

A program kidolgozásakor a Benetech felhasználta az Amnesty International, a Human Rights Watch (Emberi Jogi Figyelőszolgálat), a Lawyers' Committee for Human Rights (az Emberi Jogokat Védő Ügyvédek Szervezete), valamint az ENSZ megjegyzéseit és észrevételeit. Soros György „Nyílt Társadalom Intézete" (Open Society Institute) 250 ezer dollárral támogatta a fejlesztést.

„Nyílt" demokrácia

A nyílt forrás modellje az élet számos területén érezteti már ma is a hatását. A kultúrateremtés és -elosztás egy teljesen új modellje jelent meg, ahol bárki lehet kiadó. A Web2 modellje átalakítja a kultúrát és az állampolgároknak a döntéshozatal folyamatában való politikai részvételét is. A szerzői jog esetében, az egyes jogrendszerektől függően, legális megoldást jelent a Creative Commons licenc, mely esetében a szerző saját maga „lazíthat" a sokszor önmagát is gúzsba kötő szigorú szerzői jogon, szabad felhasználást biztosítva a szellemi termékéhez. Azonban a fejlődés nem állt meg ezen a ponton, a nyílt forráskód modellje nemcsak a szoftvervilágban és a tudásintenzív gazdasági életben hozott jelentős változásokat, hanem a politikai életben is kezdi éreztetni közvetlen hatását.

Eben Moglen, a Szabad Szoftveres Alapítvány jogásza szerint „aki kontrollálja a szoftvereket, kontrollálja az életet". Ez a tény főként elektronikus szavazások alkalmával kap kiemelt figyelmet. Az elektronikus választási szoftverek körül elsősorban az USA-ban alakult ki éles vita, amelynek mottóját a „Ha nem »szabad« a szoftver, nem szabad a választás sem" mondatban alkották meg a szabad szoftver támogatói. Ez a nézőpont az állampolgárok szemszögéből is egyértelművé teszi, hogy nem a szoftvergyártóknak kell a kormányokon és a kormányoknak az állampolgárokon hatalmat gyakorolni, hanem a demokrácia adta eszközök és az ellenőrzés lehetőségével élve az állampolgároknak kell biztosítani az ellenőrzés lehetőségét az éppen hatalmat gyakorlók felett. Gondoljunk csak bele az utóbbi két amerikai elnökválasztás körül kialakult botrányokba.

A „nyílt forráskód"-modell a szoftvertechnológián túlmutatva demokratizálódási hatásokat is kivált. Ez az effektus a fejlett nyugati világban is érezteti hatását, csakúgy, mint az ilyen típusú szoftvereket előnyben részesítő „Globális Dél" államai esetében, mindkét esetben más-más típusú változásokat elősegítve.

 

Jegyzetek

¹ A 2003. augusztusi áramkimaradások az USA-ban. A Magyar Villamos Művek Közleményei, 2003. 4. sz.

² Vírustámadás bénított meg több amerikai repülőteret: http://www.sg.hu/cikkek/38891

³ Számítógépes hiba okozott fennakadást a brit légi forgalomban: http://www.sg.hu/cikkek/38967

⁴ Informal comments on open formats: http://www.mass.gov/eoaf/open_formats_comments.html

⁵ A free software kifejezésben szereplő angol „free" szó kettős jelentésű: nemcsak azt jelenti, hogy „szabad", hanem azt is, hogy „ingyenes", ami félreértésekre ad módot. A „szabad szoftver" kifejezésben a „szabad" nem az árra, hanem a felhasználók szabadságára utal. Azt jelenti, hogy a felhasználók jogosultak futtatni, másolni, közzétenni, tanulmányozni, megváltoztatni és tökéletesíteni a szoftvert.

A felhasználók négy különböző joga:

• A jog arra, hogy futtassák a programot, bármilyen céllal.
• A jog arra, hogy tanulmányozzák a program működését, és azt a szükségleteikhez igazíthassák. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.
• A jog arra, hogy másolatokat tegyenek közzé a többi felhasználó segítése érdekében.
• A jog arra, hogy tökéletesítsék a programot, és a tökéletesített változatot közzétegyék, hogy az egész közösség élvezhesse annak előnyeit. Ennek előfeltétele a forráskód elérhetősége.

Egy program szabad szoftver, ha a felhasználók ezen jogok mindegyikével rendelkeznek.

⁶ Debian Társadalmi szerződés: http://www.debian.org/social_contract

⁷ Bővebben Eric S. Raymond: Katedrális és a bazár. Kiskapu, 2004.

⁸ A Java technológia egységes szoftverfejlesztési platformot kínál a mobiltelefonoktól kezdve a szuperszámítógépekig. A Java platformot többmilliárd készülék használja.

⁹ A. Hemetsberger – C. Reinhardt: Sharing and Creating Knowledge in Open-Source Communities – The case of KDE. 2004. http://opensource.mit.edu/papers/hemreinh.pdf

¹⁰ Charta a digitális örökség védelméről. (Elfogadva az UNESCO Közgyűlésének 32. ülésszakán, 2003. október 17-én.) A Magyar UNESCO Bizottság nem hivatalos fordítása: http://www.unesco.hu/index.php?id=508&type=node

¹¹ Meghosszabbította együttműködését az EKK és a Microsoft Magyarország: http://www.magyarorszag.hu/hirkozpont/hirek/sajtokozlemenyek/msekk20070808.html

¹² A magyarországi helyzetet jól illusztrálja az APEH ABEV szoftvere, amely csak Windows alapú verzióban érhető el. Emiatt a nyílt forráskódú szoftvereket használó vállalkozások az Alkotmánybírósághoz fordultak. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=mediaszemle/aktualis/2007/01/27&dok=15005

¹³ Együttműködési megállapodás az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal és a Business Software Alliance között: http://www.apeh.hu/data/cms23209/APEH_BSA_megallapodas.pdf

¹⁴ „Tisztaszoftver Program és Felsőoktatási Campus szerződés.

A Tisztaszoftver Program keretében a közoktatási intézmények térítésmentesen jutnak különböző szoftverekhez. A 2008. március 30-ig érvényes megállapodásnak köszönhetően a közoktatási intézmények a Microsoft Windows XP Professional, Microsoft Office 2003 Professional, Office Media Content, Ügyfél-hozzáférési licenc szoftverekhez jutottak hozzá. A tanárok és rendszergazdák otthoni használatra is megkapták a szoftvereket.

A felsőoktatásban a Campus szerződésnek köszönhetően még bővebb a térítésmentesen elérhető szoftverek köre, ezek a Microsoft Windows XP frissítés, Microsoft Office 2003 Professional, Microsoft Sharepoint Protal Server, Microsoft Klienshozzáférési jog, Microsoft MSDN AA előfizetés, Microsoft Visual Studio, NET, Microsoft Windows Server, Microsoft Exchange Server, Microsoft SQL Server, Microsoft ISA Server, SUN Start Office 6.0." http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=723&articleID=6492&ctag=articlelist&iid=1

¹⁵ E. J. Wilson: Forms and dynamics of leadership for a knowledge society: The Quad. 2004.

¹⁶ A Martus-rendszerről bővebben László Gábor: Információs páncélszekrény az emberi jogok védelmére. Információs Társadalom, 2005. 1. sz.

Korunkban nemcsak az Egyesült Államok, hanem más nyugati demokráciák is „kétjobboldalas" egypártrendszerként jellemezhetöek, azaz: önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozatali funkciókat. Melyek azok a társadalmi okok és strukturális meghatározottságok amelyekben a politika és a jog zavaró, a szabadságjogokat félretevő negatív trendjei gyökereznek? A nyomok a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának strukturális válságához vezetnek.

1. Az alapvető válság tünetei*

Rövid áttekintéssel szeretném kezdeni. Nagyon nyugtalanító – csakugyan azt mondhatnám: világméretekben fenyegető – fejlemények tanúi vagyunk a politika és a jog területén. Idevág, amit hangsúlyozni kívánnék: nem kevesebb, mint huszonhárom évvel ezelőtt szereztem személyes ismereteket Brazíliában a Paraiba államban élelmezési gondok miatt kirobbant lázongás aggasztó körülményeiről. Húsz évvel később, Lula elnök választási kampánya idején azt olvastam, hogy bejelentette, jövendő stratégiájának az a legfontosabb része, hogy eltökélte magát: véget vet az országban a súlyos társadalmi vésznek: az éhínségnek. A közbeeső két évtized, amely a paraibai drámai éhséglázongás idejétől eltelt, nyilvánvalóan nem volt elégséges ennek az idült problémának a megoldásához. És még ma is, úgy értesültem, csak nagyon szerény javulás tapasztalható Brazíliában. S túl ezen, az Egyesült Nemzetek komor statisztikái állandóan azt nyomatékosítják, hogy ugyanez a probléma tartósul, pusztító következményeivel egyetemben, a világ számos részén. Így van ez annak ellenére, hogy az emberiség ma rendelkezésre álló termelőereje mindörökre a múltba száműzhetné az éhezés és a rosszul tápláltság mostani, teljesen megbocsáthatatlan társadalmi fiaskóját.

Csábító volna ezeket a nehézségeket, ahogy gyakorta történik a hagyományos politikai közbeszédben, többé-kevésbé könnyen korrigálható politikai esetlegességeknek tulajdonítani, ezáltal azt vélni lehetségesnek, hogy mindez orvosolható személyi változtatásokkal a legközelebb megfelelő módon és rendben lebonyolított választások alkalmával. Ez azonban csak egy megszokott kibúvó volna, nem pedig elfogadható magyarázat. A szóban forgó problémák makacs továbbélése ugyanis, mindahány fájdalmas emberi következményével egyetemben, sokkal mélyebben gyökerező összefüggésekre mutat. Szemlátomást valamely ellenőrizhetetlen tehetetlenségi erőre utalnak ezek, amely képes nyomasztó gyakorisággal átváltoztatni még az ígéretes politikai kiáltványok „jó szándékát" is a pokolba vezető út kövezetévé, Dante halhatatlan szavaival szólva. Más szóval, a kihívást az jelenti, hogy a mélyen fekvő okokkal és strukturális meghatározottságokkal kell szembenéznünk, ezek pedig hajlamosak rá, hogy a tehetetlenségi erő által kisiklassanak megannyi javító közbeavatkozásra kieszelt politikai programot, s félrevigyék ezeket még akkor is, ha az ilyen programok szerzői eredetileg elismerték, hogy a dolgok létező állapota tarthatatlan.

Vegyünk szemügyre egy-két kirívó példát, amelyek nem csak azt mutatják világosan, hogy van valami, ami vészesen hat társadalmi cserekapcsolataink szabályozási módjára, de ennél is rosszabb, hogy arról tanúskodnak: a veszélyeknek a végsőkig való fokozódása felé tart ez a megfigyelhető trend.

Azt írtam hat évvel ezelőtt, egy Athénben 1999 októberében nyilvános előadáson fölolvasott tanulmányomban, hogy „az ellenfél fenyegetésének végső formája – a »szabadalommal levédett levegőből« fenyegető új ágyúnaszád-diplomácia – a jövőben minden valószínűség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerőszakolni a tőke végső érvrendszerét a világ ellenszegülő részeire."¹ E hat év alatt ezek a globális-hegemonikus imperializmus által űzött, potenciálisan halálos politizáló praktikák nem csupán általános lehetőséggé lettek, hanem az USA kormányzatának nyíltan elismert neokonzervatív „stratégiai koncepciója" szerves részévé. S ma még ennél is rosszabb a helyzet. Az utóbbi néhány hétben Iránnal kapcsolatban egy olyan akcióterv tényleges kidolgozásának szakaszában élünk, amelyik nemcsak Iránt, hanem az egész emberiséget nukleáris katasztrófával fenyegeti.² Az efféle fenyegetések nyilvánosságra hozatalában a „sem megerősíteni, sem megcáfolni" szokásos cinikus fogását alkalmazzák. De hát ezzel a trükkel senkit sem lehet bolonddá tenni. Tény, hogy a nukleáris katasztrófának ez a nemrég testet öltött, nagyon is valóságos veszélye indította arra a kimagasló amerikai fizikusok egyik csoportját, köztük öt Nobel-díjast, hogy tiltakozó nyílt levelet írjanak Bush elnöknek, amelyben kifejtik: „Súlyos felelőtlenség az USA – mint a legnagyobb szuperhatalom – részéről olyan lépések megtételét fontolóra venni, amelyek végső fokon az élet nagyarányú elpusztításához vezethetnek a bolygón. Nyomatékosan fölszólítjuk a kormányzatot, hogy nyilvánosan jelentse ki, nem fogja kijátszani a nukleáris ütőkártyát atomfegyverrel nem rendelkező ellenfeleivel szemben sem most, sem a jövőben, és fölszólítjuk az amerikai népet, hallassa hangját ez ügyben."³

Vajon képesek-e a társadalom legitim politikai intézményei arra, hogy még akár a legveszélyesebb helyzeteket is elrendezzék a tényleges döntéshozás folyamatába való demokratikus beavatkozással, ahogyan a hagyományos politikai közbeszéd nyugtatgat bennünket, minden ellenkező bizonyíték dacára? Csakis a legoptimistább – s meglehetősen naiv – ember állíthatja azt, és hihet benne őszintén, hogy a dolgok ilyen szerencsés állásával van itt dolgunk. A vezető nyugati hatalmak ugyanis az utóbbi években teljesen akadálytalanul indítottak pusztító háborúkat autoritárius fortélyok bevetésével – amilyen a „végrehajtó hatalmi prerogatívum" meg a „királyi prerogatívum" (magyarán: előjog) -, anélkül tehát, hogy népeikkel konzultáltak volna e súlyos ügyekben, könyörtelenül sutba vágva a nemzetközi jogot, semmibe véve az Egyesült Nemzetek megfelelő döntéshozó szerveit.⁴ Az Egyesült Államok erkölcsi jogaként vindikálja magának, hogy akként cselekedjék, ahogy neki tetszik, akkor, amikor neki tetszik, egészen addig, hogy nukleáris fegyvereket is használjon – nem csupán preemptíven (elsőbbség érvényesítése jogán), de preventíven (megelőző elhárítás jogán) is -, amelyik ország ellen csak tetszik neki, amikor csak állítólagos „stratégiai érdekei" úgy parancsolják. S az Egyesült Államok mindezt mint „a demokrácia és a szabadság" állítólagos bajnoka és védnöke teszi, a mi „nagy demokráciáink" pedig szolgamód követik és támogatják törvénytelen akcióit.

Egykoron a beszédes MAD betűszó („mutually assured destruction", azaz „kölcsönösen garantált pusztítás"; ha nem rövidítésként olvassuk, azt jelenti: ŐRÜLT) volt használatos a nukleáris szembenállás aktuális állapotának jellemzésére. Most, hogy a „neokonzervatívok" már nem játszhatják el többé azt, hogy az Egyesült Államokat (és általában véve a Nyugatot) nukleáris megsemmisítés fenyegeti, a betűszó betű szerinti jelentésébe fordult át, vagyis őrültség lett belőle, úgymint az intézményesült katonai-politikai esztelenség „legitim politikai orientációja". Ez részben a neokonzervatívok iraki háborúval kapcsolatos csalódásának következménye. Ugyanis „az amerikai neokonok azt remélték, hogy Irak lerohanása dominóeffektust vált ki régiószerte, Irán és más olajban gazdag államok népei föllázadnak, és nyugati stílusú szabadságot és demokráciát követelnek. Sajnos, a fordítottja lett igaz, legalábbis Iránban."⁵ Ám még ennél is rosszabb a helyzet, mert egy intézményesen körülbástyázott és bebiztosított „stratégiai gondolkodás" egész rendszere, amelynek központja magában a Pentagonban van, búvik meg mögötte. Ez az, ami az új ŐRÜLETET olyannyira veszélyessé teszi az egész világra nézve, beleértve az Egyesült Államokat, amelynek legártalmasabb ellenségei pontosan az ilyen „stratégiai gondolkodók".

Nagyon is világosan láthatjuk ezt Thomas P. M. Barnett 2004-ben megjelent The Pentagon's New Map című könyvében, amelyről Richard Peet írt ismertetést a Monthly Review-ban. Peet cikkéből idézünk:

„2001. szeptember 11. bámulatos ajándék volt, mondja Barnett, akármilyen fonákul és kegyetlenül hangozzék is. A történelem szólította imigyen az Egyesült Államokat, hogy ocsúdjék föl az 1990-es évek álomvilágából, és új szabályokat rójon a világra. Az ellenség se nem a vallás (iszlám), se nem az elfoglalt hely, hanem a nem csatlakozás állapota. Nem csatlakozónak lenni ebben a világban annyi, mint elszigeteltnek, nélkülözőnek, elnyomottnak és képzetlennek lenni. Barnett szemében a nem csatlakozás e tünetei képviselik a veszélyt. Egyszerűen szólva, ha egy országgal kudarcot vall a globalizáció, vagy ha ez sok mindent elutasít a rázúduló kulturális hordalékból, megvan rá az esély, hogy az Egyesült Államok végtére csapatokat küldjön oda. […] A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell irányulnia, hogy »növelje azoknak az államoknak a számát, amelyek szilárdan elkötelezik magukat egy bizonyos, háborút és békét illető szabályrendszer mellett« – vagyis amellett, hogy milyen föltételek megléte esetén indokolt háborút indítani »kollektív rendünk« megbélyegezhető ellenségei ellen. E közösség gyarapítása egyszerű: rá kell mutatni a jó és a rossz rezsimek közti különbségre, és arra kell ösztönözni a rosszakat, hogy jó útra térjenek. Az Egyesült Államok, véli Barnett, felelősséggel tartozik rettentő hatalmát arra használni, hogy igazán globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség bizonyos részei a kívülállók státusára ítéltetnek, s ez végső soron ellenségként határozza meg őket. És ha egyszer az Egyesült Államok megnevezte ezeket az ellenségeket, óhatatlanul háborút indít ellenük, halált és pusztítást bocsát rájuk. Barnett szerint ez nem erőszakos asszimiláció, nem is birodalmi terjeszkedés, hanem a szabadság kiterjesztése."⁶ (Kiemelések – M. I.)

Ez az „előrelátás", avagy „vízió" nyilvánvalóan az őrülettel határos. Brutális következményeit világosan leszögezi Barnett az Esquire magazinnak adott interjújában: „Mit jelent ez az új megközelítésmód nemzetünk és a világ számára hosszú távon? Hadd fejezzem ki magam nagyon világosan: Nem fognak hazajönni a fiúk. Amerika nem hagyja el a Közel-Keletet, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Ilyen egyszerű. Nem kivonulni annyit jelent, hogy nincs kivonulási stratégia."⁷

Csakugyan nehéz volna ezt világosabban elmondani, mint ahogyan Barnett itt és könyvében kifejtette. Így aztán láthatjuk, hogy az USA „rettentő hatalmából" fakadó abszurd önhittségének indokolatlan eszményítése s az ennek megfelelő elképzelése a „globalizálásról" nem más, mint leplezetlen amerikai uralom, nyíltan elismerve, hogy ennek hordozói: „halál és pusztítás". S ha valaki azt gondolná, hogy Barnett afféle jelentéktelen törtető firkász, az igencsak megszeppenhet a tények láttán. Barnett ugyanis vezető stratégiai kutató volt az U.S. Naval War College-ben, Newportban (Rhodes Island), s egyike a jövőtervező „víziós pasasoknak" a védelmi minisztériumhoz tartozó Office of Force Transformationben. Mi több, olyan „víziós pasas" hírében állt, akire odafigyelnek, és akitől teljesen komolyan veszik, amit tanácsol.

Szomorú, de a „stratégiai jövőtervezés" legfölső szintjein az Egyesült Államokban ilyen „víziós pasasok" nyüzsögnek, akik eltökélten kövezik, és nem a jó szándék, hanem a legagresszívabb rossz szándék súlyos köveivel, a dantei pokolba vezető utat. A nagy olasz költő ugyanis sohasem állította, hogy a pokolba vezető út, amiről beszélt, kizárólag jó szándékokkal volna kikövezve. Az egyik ilyen kártékony „víziós pasas", Max Boot szerint – aki a tekintélyes Council of Foreign Relations rangidőse – „minden birodalmi rendcsinálásra elszánt nemzet szenved néha kudarcot. A brit hadsereg Viktória királynő kis háborúiban nagy vereségeket szenvedett, ezer meg ezer áldozatul esett katonával az első afgán háborúban (1842) és a zulu háborúban (1879). Ez azonban nem lohasztotta a britek eltökéltségét, hogy megvédelmezzék és kiterjesszék a birodalmat, hanem bosszúvágyra sarkallta őket. Ha az amerikaiak nem képesek ilyen vérre menő elszántságra, akkor ne is ártsák bele magukat a birodalmi rendteremtésbe."⁸

Az efféle agresszív „stratégiai jövőtervezés" a brit birodalomépítés nyílt eszményítésével hozakodik elő, beleértve ennek legbrutálisabb oldalát is. Cinikus módon a „demokrácia és a szabadság" terjesztése nevében ajánlják mai mintának az USA-birodalom építéséhez a múltbeli gyarmatosító erőszak fönntartás nélküli alkalmazását.

Ami kiváltképp zavaró ebben, az, hogy az összes nagyon is fontos ügyet illetően – némelyikének az emberiség elpusztítása lehet a következménye – az Egyesült Államokban a politikai döntéshozatal legfölső szintjein minden ízében szentségtelen egyetértés uralkodik. Így van ez annak az időszakosan ismétlődő s föltételezés szerint reális alternatívát kínáló választási szertartásnak ellenére, amelyik az elnökségért, valamint a kongresszusi és a szenátusi helyekért folyik. Csak hát az állítólagos különbségek az ilyen létfontosságú ügyekben rendszerint csupán színleges különbségek. Ahogyan 2002 decemberében, jóval Irak lerohanása előtt kommentáltam, „a demokrata Clinton elnök ugyanolyan politikát folytatott, mint republikánus utóda, még ha egy kissé jobban álcázva is. Ami pedig a volt demokrata elnökjelöltet, Al Gore-t illeti, ő azt nyilatkozta 2002 decemberében, hogy maradéktalanul támogatja az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború »nem jelentene rezsimváltozást«, csak egyszerűen a »lefegyverzését egy rezsimnek, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik«."⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első amerikai elnök, aki bombázta Afganisztánt, nem más volt, mint a gyakorta nevetséges módon eszményített Bill Clinton. Ezért hát korántsem meglepő, hogy Al Gore demokrata elnökjelölt-utódja, John Kerry szenátor sietett kinyilatkoztatni a legutóbbi elnökválasztási kampányban, mintegy visszhangozva republikánus vetélytársa, George W. Bush szavait, hogy „az amerikaiak eltérően vélekednek arról, hogyan kellett volna háborúba lépnünk. Ámde most elképzelhetetlen számunkra, hogy rendezetlenül visszavonuljunk, és egy mély viszálykodásba zuhant és radikálisok uralta társadalmat hagyjunk hátra." Érthető tehát, hogy a kiváló amerikai író és kritikus, Gore Vidal keserű gúnnyal kétjobboldalas egypártrendszerként jellemezte az Egyesült Államok politikai életét.

Sajnos az Egyesült Államok korántsem az egyetlen ország, amelyet így lehet jellemezni. Nagyon sok országban igen hasonló, önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozó funkciókat, elhanyagolhatóan apró (vagy semmi) különbséggel, a fölső szintű személyzet alkalmi cserélődése dacára. Itt csupán egyetlen kirívó eset tárgyalására szorítkozom, az Egyesült Királyság (avagy Nagy-Britannia) esetére. Ez az ország – amely hagyományosan „a demokrácia szülőhazája" gyanánt reklámozza magát a történelmi Magna Charta okán – Tony Blair miniszterelnöksége alatt eminens módon pályázik az „kétjobboldalas egypártrendszer" kétes kitüntető címre, éppúgy, mint hatalmas észak-amerikai államtársa. Az iraki háborúra egyszerűen csak rábólintott a brit parlamentben a konzervatív párt éppúgy, mint az „új Munkáspárt", többé-kevésbé nyilvánvaló jogi manipulációk és törvénysértések segédletével. Így aztán most azt olvashatjuk, hogy „annak a bizalmas tanúságtételnek a szövegleirata, amellyel Lord Goldsmith legfőbb ügyész egy hivatalos vizsgálat során szolgált, arról árulkodik, hogy a háború törvényességéről szóló döntő jogi szakvéleményt, amelyet az ő nevében terjesztettek a parlament elé, Tony Blair két legközelebbi munkatársa írta. […] A volt külügyminiszter, Robin Cook azt mondta tegnap este, hogy ő a háború megindítása előtti napon mondott le, ám soha nem is hallott róla, hogy Lord Goldsmith jogi kérdést csinált volna az ügyből a kabinetben. »Most úgy gondolom, nem is írt ő formálisan egy második szakvéleményt« – nyilatkozta a The Guardiannek."¹⁰ Természetesen az égvilágon semmit sem változtat a helyzeten az, hogy később kiváló jogi szakértők nyilvánosságra hozták és elítélték a „Bush és Blair törvénytelen háborújával" kapcsolatos praktikákat.¹¹ A globális-hegemonikus imperializmus megrögzött érdekeinek ugyanis – amelyeket habozás nélkül és megalázkodó módon kiszolgál egy korábbi imperialista nagyhatalom politikai konszenzuson alapuló rendszere – mindenáron érvényre kell jutniuk.

A társadalmi és politikai kapcsolatok ilyetén szabályozásának messze ható következményei vannak. Lesújtó osztályzatokat eredményez az egész jogrend állítólag demokratikus bizonyítványában. Három fontos eset elég lesz itt az ügy megvilágításához.

Az első azzal kapcsolatos, amikor a neves író, John Mortimer kongatta meg a vészharangot. Ő a múltban szenvedélyes támogatója volt a brit Munkáspártnak, s korántsem állott társadalmi radikális hírében. Ám az újabb jogi és politikai fejlemények hatására, kiváltképp a habeas corpus sarkalatosan fontos törvényi biztosítékának eltörlése okán, szükségét érezte hasonlóképp szenvedélyesen tiltakozni. A következőket írta egyik újságcikkében: „[…] szomorú tény, hogy a New Labour »modernizációs« eszméje a Magna Carta és a Bill of Rights előtti időszakba vet vissza bennünket, azokba az időkbe, amikor még nem értünk föl az ártatlanság vélelméig. […] Tony Blair, úgy látszik, a rendőrség által eszközölt sommás ítélkezést szorgalmazza, egyáltalában minden bírósági tárgyalás nélkül az esetek zömében. Így hát sutba vágva a több évszázados alkotmány, amelyre oly büszkék vagyunk."¹²

A második eset megmutatja, miképp válaszol a brit kormány még a legfölső igazságszolgáltatási szerv részéről érkező súlyos bírálatra is: önkényes elutasítással. Amint nemrég napvilágra került: „A legfölső bíróság egyik bírája »az igazságszolgáltatás elleni támadásként« bélyegezte meg tegnap a kormánynak a terrorizmusgyanús személyek ellenőrzési rendszeréről hozott rendelkezéseit, és ítélete szerint ezek megsértik az emberjogi törvényeket. […] A belügyminisztérium visszautasította a bírósági döntést."¹³

A harmadik eset a törvényhozás egyik legfontosabb vonatkozását érinti: a parlament tekintélyét, amelyet a New Labour kormány „reform-törvényjavaslata" fenyeget. John Pilgert idézzük: „A törvényhozás és az igazgatás reformtervezete már második parlamenti olvasatban is átment, a legtöbb munkáspárti képviselő, valamint a törvényhatósági tudósítók érdektelensége mellett; márpedig ez egy velejéig totalitárius hatáskör tervezete. […] Arról van szó, hogy a kormány titokban megváltoztathatja a parlament határozatát, az alkotmányt, a törvényeket pedig fölülírhatja a Downing Street rendelete. Az új törvény a parlamenti demokrácia végét jelenti; hatásában éppoly jelentős, mint volt tavaly a Bill of Rights föladása az USA kongresszusában."¹⁴

Tehát a honi és a nemzetközi jog manipulálása és megsértése annak igazolása érdekében, ami igazolhatatlan, jókora veszélyeket rejt az elemi alkotmányossági követelményekre nézve. A negatív változások – amelyek több létfontosságú törvényességi vizsgálatot és biztosítékot kitörölnek a „szövetségesek" politikai és jogrendjéből – nem szorítkoznak a nemzetközi (az USA által megszabott) kapcsolatokra. Arra irányulnak, hogy általában véve aláaknázzák az alkotmányosságot, ami beláthatatlan következményekkel jár a „szolgálatkész szövetségesek" belső jogrendszerének működése szempontjából, és fölforgatja jogi és politikai hagyományaikat. Önkényeskedés és a tekintélyuralom elburjánzása lehet az eredménye az ilyen fölötte felelőtlen változtatásoknak, amelyekkel nem átallanak beletiporni akár a hatályos alkotmányba is.

A Japánban folyó vita kirívó esettel szolgál ez ügyben: „Súlyos helyzet állt elő, amelyben a veszedelmes alkotmányrevízió mellett kardoskodó politikai erők valósággal versengenek egymással egy új alkotmány fölvázolásában. Az LDP [a rég kormányzó Liberális Demokrata Párt] »új alkotmánytervezete« […] eltörli az alkotmány 9. cikkének második paragrafusát, s hozzáír egy cikkelyt, amely engedélyezi Japánnak, hogy »önvédelmi hadsereget« tartson fönn, ennek föladata »nemzetközileg összehangolt tevékenységet« folytatni »a nemzetközi közösség békéje és biztonsága érdekében«, így alapozva meg azt, hogy Japán katonai erőt alkalmazhasson külföldön. Úgyszintén tartalmaz egy cikkelyt az alapvető emberi jogok korlátozására vonatkozólag, a »közérdek és a közrend« nevében; ez fölér az alkotmányosság megtagadásával. Hozzá még itt az a súlyos körülmény is, hogy az LDP alkotmánytervezete megkönnyítené a további ártalmas alkotmánymódosításokat, mivel könnyebb lenne a módosítások kezdeményezése az országgyűlésben, mert nem maradna meg a jelenlegi kétharmados többség követelménye, hanem beérnék a Ház tagjainak egyszerű többségével."¹⁵

Az efféle változtatások közvetlen célja nyilvánvalóan az, hogy a japán népből „készséges" ágyútöltelék legyen az USA-imperializmus jelenlegi és jövendő háborúiban. De adhat-e bárki is megnyugtató garanciákat rá – figyelmen kívül hagyva a japán imperialista kalandorkodás kínos múltbeli bizonyítékait, annak roppant belső elnyomással járó történetével egyetemben -, hogy e változtatások nem járnak hosszabb távon szörnyű emberi következményekkel?

Közben oly sok súlyos probléma kiált valódi megoldás után, ami elérhető volna számunkra. Ezek némelyikét már több évtizede nyögjük, s rettentő szenvedéseket és áldozatokat követelnek embermillióktól. Jó példa rá Kolumbia. Negyven éven át próbálták – belső és főleg az USA-hoz köthető külső – elnyomó erők elfojtani a kolumbiai nép harcát, sikertelenül. Azokat a próbálkozásokat, hogy tárgyalásos rendezéshez jussanak el – „kivétel nélkül minden társadalmi csoport részvételével, hogy összebéküljön a kolumbiai család", Manuel Marulanda Vélez, a FARC-EP vezetőjének szavaival szólva -, sorra meghiúsították.¹⁶ Ahogyan Vélez írta nemrégiben az egyik elnökjelölthöz intézett nyílt levelében: „Semelyik kormány, lett légyen liberális vagy konzervatív, nem hozott tényleges politikai megoldást a társadalmi és fegyveres konfliktusra. A tárgyalások csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen változtatni semmin, hogy minden maradjon a régiben. A kormányok összes politikai sémája sorompónak használta az alkotmányt és a törvényeket, hogy biztos legyen: minden úgy folyik tovább, ahogy korábban láttuk."¹⁷

Amikor tehát az uralkodó társadalmi érdekek azt parancsolják, Kolumbiában (és másutt) az „alkotmányosságot" és a „demokratikus konszenzus" szabályait cinikus trükkel arra használják, hogy elkerüljék és sohanapjára halasszák a legégetőbb ügyek megoldását, mindegy, milyen mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel a népet. S a tetejébe – más társadalmi összefüggésben, ám ugyanolyan fajtájú, mélyen fekvő strukturális meghatározottságok szerint – még a fönnálló alkotmányos rend legkirívóbb és nyíltan elismert megsértését sem veszik tudomásul, dacára annak, hogy időről időre szertartásos álszentséggel hitet tesznek az alkotmányos követelmények szükséges tiszteletben tartása mellett. Így aztán, amikor az „Irangate-Contra-ügyeket" vizsgáló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Reagan-kormányzat felelős volt „a törvényesség megsértéséért és az alkotmányosság aláásásáért", abszolúte semmi sem történt a vétkes elnök elítélése s kiváltképp elmozdítása érdekében. S abban a megint más típusú esetben – miként a hatalmon levő liberális demokrata párti kormány eltökéltségében láttuk, hogy aláaknázza a japán alkotmányt -, amikor az eredeti alkotmánycikkelyek akadályt jelentenek, hogy új katonai kalandokba bocsátkozzanak, az országot uralmuk alatt tartó társadalmi és politikai érdekcsoportok új törvényi keretet teremtenek, amelyiknek az a fő funkciója, hogy likvidálja a korábban meghirdetett demokratikus biztosítékokat, s olyasmit, amit korábban törvénytelennek nyilvánítottak, önkényesen intézményesítve „alkotmányosan jogszerűvé" változtassa át. Arról sem szabad megfeledkeznünk, mi történt, fölötte kedvezőtlen és tendenciájában veszedelmesen autoritárius irányban, a brit és az egyesült államokbeli alkotmányossággal az utóbbi néhány évben.

Ahogy az elején rámutattam, nem tulajdoníthatjuk társadalmi cserekapcsolataink krónikus problémáit többé-kevésbé korrigálható politikai véletlenségeknek. Oly sok minden forog kockán, s történelmileg meglehetősen korlátozott idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy társadalmilag fönntartható módon orvosoljuk a strukturálisan alárendelt társadalmi osztályok túlságosan is nyilvánvaló sérelmeit. A „miért?" kérdését – amely a lényegre vonatkozik, s nem egyszerűen az esetleges személyi mulasztásokra, még ha ezek nemegyszer komolyak is lehetnek, amilyenek a tág körű politikai korrupció gyakorta reflektorfénybe kerülő példáiban – nem lehet a végtelenségig megkerülni. Elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük azokat a társadalmi okokat és mélyen fekvő strukturális meghatározottságokat, amelyekben a politika és a jog zavaró negatív trendjei gyökereznek; csakis így leszünk képesek megmagyarázni makacs létezésüket és jelenleg tapasztalható rosszabbra fordulásukat. E miértnek kívánok most a nyomába szegődni.

2. A tőke strukturális válságának természete

Erre való tekintettel tisztázni kell a válság típusai vagy módozatai közti lényeges különbségeket. Nem mindegy, hogy a társadalmi szférában lejátszódó válságot időszakos-konjunkturális válságnak tekinthetjük-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Hiszen nyilvánvaló: arról, hogy miképpen kezelendő egy alapvető válság, nem lehet az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriáiban fogalmat alkotni.

Előrebocsátva ennek az előadásnak az egyik fő gondolatát, a politikát illetően a sarkalatos különbség a szóban forgó válságok két, élesen ellentétes típusa között abban áll, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok a politika adott keretén belül zajlanak és oldódnak meg több-kevesebb sikerrel, míg az alapvető válság magát ezt a keretet rendíti meg teljességében. Más szóval, az adott társadalmi-gazdasági és politikai rendszerrel kapcsolatban lényegbevágó különbség van a politikában több-kevesebb gyakorisággal bekövetkező válságok, illetve maga a politika fönnálló módozatának válsága között, amely minőségileg más követelményeket támaszt a lehetséges megoldást illetően. Ez utóbbival foglalkozunk ma.

Általánosságban szólva, ennek a megkülönböztetésnek nem egyszerűen az az alapja, hogy a különböző típusú válságok közül az egyik szemlátomást súlyosabb, mint a másik. Hiszen az időszakos vagy konjunkturális válság drámai módon súlyos lehet – amiként ilyen volt az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság -, mégis lehetséges a megoldása az adott rendszer paraméterein belül. Egy adott konjunkturális válság súlyosságának félreértése olyanképpen, mintha alapvető rendszerválság volna, ahogy Sztálin és tanácsadói gondolták az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság közepette, óhatatlanul téves és csakugyan voluntarista stratégiához vezet, mint amilyen a szociáldemokrácia „fő ellenséggé" nyilvánítása az 1930-es évek elején, ami csak erősíthette – és tényleg tragikus módon erősítette is – Hitleréket. És ugyanilyen módon, de ellenkező értelemben, az elhúzódó strukturális válság „nem robbanékony" jellege, ellentétben az „égiháborúkéval" (Marx), amelyek révén az időszakos konjunkturális válságok töltései kisülhetnek, s így megoldódhatnak, úgyszintén alapvetően elhibázott stratégiához vezethet az „égiháborúk" elmaradásának félreértelmezése következtében, mintha ezek hiánya döntő bizonyíték volna a „szervezett kapitalizmus" és a „munkásosztály integrációja" határtalan stabilitására. Az efféle félremagyarázás, amit persze bőségesen reklámoznak az uralkodó ideológiagyártók „tudományos tárgyilagosság" címén, azok helyzetének erősítésére való, akik a reformista alkalmazkodó fölfogás önigazoló elfogadását képviselik az intézményesült – korábban igazából ellenzéki – munkás osztálypártokban és szakszervezetekben (amelyekre azonban mostanában az a megállapítás illik, hogy „őfelsége hivatalos ellenzéke"). De ez a fönnálló rend határtalanul válságmentes távlatára vonatkozó, téves fölfogás még a tőkerendszer mélyen elkötelezett kritikusai között is vezethet egyfajta önbénító defenzív magatartás elsajátításához, amiként tanúi voltunk ennek a legutóbbi néhány évtized szocialista mozgalmában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a politika válsága korunkban nem érthető meg anélkül, hogy összefüggésbe ne hoznánk a tágabb általános társadalmi építménnyel, amelynek elválaszthatatlan része a politika. Ez azt jelenti, hogy a ma világszerte tapasztalható makacs és egyre csak mélyülő politikai válság természetének tisztázása végett magának a tőkerendszernek a válságára kell összpontosítanunk figyelmünket. A tőke válsága ugyanis, amelyet tapasztalunk – legalább az 1970-es évek eleje óta – mindenre kiterjedő strukturális válság.¹⁸ Foglaljuk össze, amilyen röviden csak lehet, a strukturális válságnak, amellyel itt foglalkozunk, a meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő vonatkozásban nyilvánul meg:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismereti területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).
2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).
3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens -, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt.
4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival -, azzal a megszorítással, hogy még a leghevesebb és legerőszakosabb megrázkódtatások sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha a bonyolult gépezetből, amely most serényen végzi a „válságmenedzselést" és a növekvő ellentmondások többé-kevésbé időleges „kitelepítését", kifogy a gőz. […]

[Itt] szükséges néhány általános megjegyzést tennünk a strukturális válság kritériumaira, valamint azokra a formákra, amelyekben ennek megoldása elképzelhető. A legegyszerűbben és a legáltalánosabban fogalmazva: a strukturális válság a társadalmi komplexum teljességét sújtja, alkotórészei vagy alkomplexumai minden viszonylatában, valamint az egyéb komplexumokhoz fűződő kapcsolataiban. Ezzel szemben a nem-strukturális válság csupán a szóban forgó komplexum néhány részét érinti, így hát akármilyen súlyos is az érintett részeken, nem veszélyezteti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ilyenformán az ellentmondások kitelepítése csak addig járható út, amíg a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által belső ügy módjára intézhető el, s nem igényel többet, mint elmozdulásokat – ha mégoly nagyszabásúakat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. Ráadásul egy strukturális válság az illető általános komplexum létét teszi kérdésessé, lehetségesnek mutatva meghaladását és valamely alternatív komplexummal való helyettesítését.

Ugyanez az ellentét kifejezhető úgy is, hogy összevetjük egymással azokat a közvetlen hatásokat, amelyek valamely különös társadalmi komplexumra jellemzőek egy adott időpontban, és azokat, amelyeken elképzelhetetlen, hogy bármikor is túlléphetne. A strukturális válság tehát egy globális struktúrának nem a közvetlen, hanem a végső határaival kapcsolatos…¹⁹

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy semmi sem lehet komolyabb dolog a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módja strukturális válságánál, amely megvonja a fönnálló rend végső határait. De ha mégoly mélységesen komoly is a strukturális válság a maga roppant fontos általános paramétereit tekintve, látszatra nem biztos, hogy ilyen döntő jelentőségűnek mutatkozik egy nagyszabású konjunkturális válság drámai viszontagságaihoz képest. Hiszen azok az „égiháborúk", amelyekben a konjunkturális válságok kitombolják magukat, meglehetősen paradox jellegűek abban az értelemben, hogy lefolyásukat tekintve nem csupán kiadják mérgüket (és érvényesítik akaratukat), hanem el is oszolnak („megoldódnak"), már amilyen fokig lehetővé teszik ezt a körülmények. Pontosan azért viselkedhetnek így, mert részleges jellegűek, s ez nem teszi kérdésessé a fönnálló globális struktúra végső határait. Ugyanakkor azonban és ugyanezen okból csupán „eloszlatni" képesek a mélyen fekvő, mélyen gyökerező strukturális problémákat (ezek szükségszerűen újra meg újra fölbukkannak sajátságos konjunkturális válságok alakjában) egyfajta szigorúan részleges és időben igencsak korlátozott módon. Vagyis amíg a legközelebbi konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalmi láthatáron.

Ezzel szemben, tekintve a strukturális válság óhatatlanul összetett és elhúzódó természetét, amely válság nem epizodikus-pillanatnyi, hanem korszakos értelemben véve játszódik történeti időben, az egésznek a halmazati kölcsönhatása a döntő, még ha a „normalitás" hamis látszata alatt is. Azért van ez így, mert a strukturális válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is belekeverednek, s ezeknek semmiképp sem lehetséges, hogy volna holmi „szimbolikus-paradigmatikus" külön instanciájuk. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszerösszefüggéseit és a velük járó következményeket, akkor szem elől tévesztjük a valóban jelentős változásokat és a lehetséges stratégiai közbeavatkozás megfelelő emeltyűit, amelyekkel pozitív hatást gyakorolhatunk rájuk a szükséges rendszerátalakítás érdekében. Társadalmi felelősségünk ezért azt követeli meg, hogy megalkuvás nélkül kritikus módon viszonyuljunk a növekvő halmazati kölcsönhatásokhoz, ahelyett hogy vigasztaló megnyugvást keresnénk az illuzórikus normalitás világában, amíg csak a fejünkre nem omlik a ház.

Minthogy korunkban beköszöntött a tőke strukturális válsága, igazi csoda volna, ha ez a válság nem jelentkezne – méghozzá mély és messzire ható módon – a politika terén. A politika ugyanis, a megfelelő jogrenddel együtt, létfontosságú helyet foglal el a tőkerendszerben. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a modern állam a tőke összesítő (totalizáló) politikai vezénylő struktúrája; arra való (ameddig e most fönnálló újratermelési rend tovább él), hogy valamifajta kohéziót (vagyis effektíve funkcionáló egységet) teremtsen – még ha ez fölötte problematikus, és időről időre megbomlik is – a tőkerendszer széttartó (centrifugális) alkotóelemeinek (a termelő és elosztó „mikrokozmoszoknak") tömkelegében.

Ez a fajta kohézió csakis ingatag lehet, mert a mindenkori, épp érvényesülő, ám természetüknél fogva változó erőviszonyoktól függ. Ha ez a kohézió a jelentősen megváltozott erőviszonyok következtében megbomlik, helyre kell állítani valamiképp, hogy megfeleljen az új erőviszonyoknak – amíg ismét meg nem bomlik. S ez mindegyre így folytatódik, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Az efféle problematikus önmegújító dinamika érvényesül mind belföldön, egy-egy ország domináns erői közt, mind nemzetközileg, időszakos kiigazításokra szorulva a sok-sok állam változó erőviszonyai szerint a tőke globális rendjében. Ily módon juthatott globális uralomra az amerikai tőke a huszadik században, részint saját fejlődése belső dinamikája révén, részint pedig fokozatosan érvényre juttatva imperialista fölényét a jócskán meggyöngült korábbi imperialista hatalmak – mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország – fölött a második világháború alatt és után.

A nagy kérdés e tekintetben az: meddig folytatható az adott rendszer effektíve funkcionáló kohéziójának megbomlása és helyreállítása anélkül, hogy előidézné a tőke strukturális válságát? Az államközi viszonyok erőszakolt kiigazítása, úgy látszik, nem képez végső határt e tekintetben. Végtére is emlékeznünk kell rá, hogy az emberiségnek át kellett élnie, és át is élte a második világháború rémségeit anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a tőke további alkalmasságát társadalmi anyagcsere-újratermelésünk rendszerellenőrzésére. Ezt nem csupán érthetőnek tartják az emberek, de ami rosszabb, elfogadhatónak is, mert mindig is a tőke normális működésének megszabott föltétele volt, hogy „amennyiben az ellenféllel nem lehet másként elbánni, következik a háború". A baj csak az, hogy az efféle „érvelés" – ami sosem volt semmivel sem józanabb, mint azon kijelentés, hogy „mindig az erősebbnek van igaza" – immár teljes képtelenség. Egy harmadik világháborút ugyanis nem lehet leállítani azon a ponton, amikor a kárhoztatott ellenség térdre kényszerül. Az egész emberiség tönkretételéhez vezetne. Amikor megkérdezték Albert Einsteintől, vajon milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, azt válaszolta: nem tudná megmondani, de azt teljes bizonyossággal állíthatja, hogy minden utána következőt kőbaltákkal.

A politika mindig nagy szerepet játszott a tőkerendszerben megkövetelt kohézió helyreállításában. Egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fönn nélküle. Mert alkotórészeinek centrifugális ereje folytán hajlamos darabokra hullani. Ami általában a tőke normális működése során nagyobbfajta politikai válságnak látszik, az mélyebb értelemben abból a szükségletből fakad, hogy új kohéziót kell teremteni általános társadalmi szinten, az anyagilag megváltozott – vagy változóban levő – erőviszonyoknak megfelelően. Így például monopolista fejlődési trendeket nem lehet hagyni csak úgy, hogy haladjanak a maguk útján, különben súlyos problémákat okoznak mindenütt. Valamiképp viszonylagos kohéziós keretbe kell szorítania őket a politikának – a tőke összesítő vezénylő struktúrájának. Akkor is meg kell ezt tennie, ha a demonstratívan alkalmazott rendszabályozó intézkedései gyakran csak a nagyhangú ideológiai okfejtésig terjednek, meg az új erőviszonyok igazolásáig, hogy aztán megenyhüljenek a monopolista (vagy kvázimonopolista) társaságok irányában, ahogy az alapvető trend diktálja. A nemzetközi monopolista fejlemények, természetesen, ugyanilyen meghatározottságokon alapulnak. De mindezek a folyamatok elvben összeegyeztethetők a tőke normális működésével anélkül, hogy szükségképpen a rendszer strukturális válságába torkollnának. De még a politika strukturális válságába sem. A válságról szólva ugyanis még csak a politikában zajlókról beszélünk – vagyis egyes olyan válságokról, amelyek a fönnálló politikai rendszer kezelhető paraméterei közt mennek végbe és oldódnak meg -, nem pedig a politika válságáról.

A fönnálló politikai intézményeknek az a fontos funkciójuk, hogy irányítsák, bizonyos értelemben pedig rutinná tegyék a kívánatos társadalmi kohézió helyreállításának legalkalmatosabb és legtartósabb módját, összhangban az anyagi fejleményekkel és a megfelelően változó erőviszonyokkal, működésbe hozva egyúttal a mozgósítható kulturális és ideológiai arzenált is e cél szolgálatában. Tőkés, demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot a politika terén rendszerint többé-kevésbé őszintén végigküzdött időszakos parlamenti választások formájában vezénylik le. Amikor a szükséges helyreállító kiigazítások nem tarthatók a rendes paramétereken belül, az alapul szolgáló erőviszonyok nagyobb mértékű változásai következtében, amelyek diktatórikus jellegű politikai-katonai föllépésekkel járnak, még akkor is a politikában beállott, a tőke által féken tartható válságokról beszélhetünk, föltéve, hogy előbb-utóbb visszatérés következik a tőke normális működésére jellemző „demokratikus alkotmányossághoz". Amellett az efféle fejleményeket gyakran nagymértékben külföldről ellenőrzik, ahogy Latin-Amerikában láthatjuk az USA ösztönözte és irányította autoritárius kormányzás számos példáján.

Igencsak más dolog, persze, amikor mélységesen autoritárius fejlődési folyamatok és trendek kezdenek érvényre jutni nem az alárendelt régiókban, hanem a globális tőkerendszer szívében – a strukturálisan uralkodó részeken. Ez esetben a „kettős könyvelés" korábbi patentje, ami abban áll, hogy kíméletlen (akár katonai-imperialista) uralmat gyakorolnak más országok fölött, miközben otthon a „demokratikus játékszabályokhoz" igazodnak, beleértve az alkotmányosság maradéktalan betartását, tehát ez a fajta kettős könyvvitel nem gyakorolható tovább. Az ellentmondások kitelepítése rendszeres törekvése a tőkének, ameddig csak gyakorolható. Minthogy fönnállnak a strukturális hierarchiák, amelyek érvényesülnek és érvényesülniük kell mindenkor az államközi kapcsolatokban is, a rendszer normális működéséhez hozzátartozik, hogy a domináns országok exportálni próbálják – erőszakos beavatkozások formájában, beleértve a háborúkat is – belső ellentmondásaikat a rendszer egyéb, kisebb önhatalmú részeibe. Abban a reményben teszik ezt, hogy belsőleg biztosítsák és a nagyszabású összeütközések közepette még az osztályhatárokon átnyúlva is erősítsék a kívánatos társadalmi kohéziót.

Ámde ez fokozottan egyre nehezebbé lesz – hiába minden önkiszolgáló mitológia az „egyetemesen jótékony globalizálásról" -, ahogy mindinkább globális gubanccá válik a tőkerendszer. Ennek eredményeként jelentős változásoknak kell lejátszódniuk, mindenütt komoly következményekkel. A túlsúlyosan domináns országnak, jelenleg az Egyesült Államoknak, ugyanis az az elsődleges gondja, hogy biztosítsa és fönntartsa az ellenőrzést a globális tőkerendszer fölött, amint az a globális-hegemonikus imperializmus legfőbb hatalmához illik. Ám tekintettel a riasztó anyagi és emberi ráfordításokra, amelyekért így vagy úgy meg kell fizetni, ez a globális uralomra irányuló terv óhatatlanul mérhetetlen veszélyekkel jár, valamint ellenállást vált ki nem csupán nemzetközileg, hanem belföldön is. Ez okból avégett, hogy fönntartsák az autoritárius ellenőrzést a tőkerendszer mint egész fölött a tőkés globalizációtól korunkban elválaszthatatlan, egyre mélyülő strukturális válság föltételei között, a félreérthetetlen autoritárius trendeknek erősbödniük kell nem csupán nemzetközi síkon, hanem a domináns imperialista országokon belül is, hogy le lehessen törni minden esetleges ellenállást. Azok a súlyos alkotmánysértések, amelyeket már láttunk az Egyesült Államokban és közeli szövetségesei jogi-politikai rendjében, s amilyenekre még inkább számíthatunk a jövőben – amiként az előre látható az eddig meghozott intézkedésekből és törvénybe iktatott rendszabályokból, vagy úgyszintén a meglehetősen egyoldalú „megfontolásokból" a cinikusan manipulált törvényhozási hírszolgáltatásban -, világos jelei ennek a tőke strukturális válsága hatására kialakult, veszedelmes trendnek.

Árulkodó példa a tendenciózus törvényhozói manipulációra az a mód, ahogyan fontos törvényeket megszerkesztenek a kormányzati végrehajtó ágazatban. Nem meglepő ennélfogva, hogy a legfölső bíróság egyik bírája Nagy-Britanniában kénytelen volt szót emelni egy emberi jogokat érintő, létfontosságú tárgyban, mondván, hogy „az elfogadott törvénycikkelyeket oly módon fogalmazták, hogy kiiktassák a bírósági kontroll hatálytalanító rendelkezéseit. […] A bíró azt mondta, hogy Charles Clarke [az akkori belügyminiszter] egyoldalú értesülés alapján hozott döntést a rendelet kibocsátásáról, ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse a körülményeket, amelyek megengednék a bíróságnak, hogy hatálytalanítsa a belügyminiszteri döntést. Így aztán, mondotta a bíró, hatályban kellett hagynia a rendeletet, jóllehet úgy ítélte meg, hogy az sérti az emberjogi törvényt."²⁰

A második világháborút követő időszakban némileg elsietve és naivan ünnepelték „az imperializmus végét". Valójában ugyanis csupán egy rég esedékes kiigazítást láttunk a nemzetközi erőviszonyokban, annak megfelelően, ahogyan a társadalmi-gazdasági és politikai hatalmi viszonyok objektíven átalakultak a második világháború előtt és alatt, miként előrevetítette ezt Roosevelt elnök első beköszöntő beszédének egyik kulcsfontosságú részlete, amely a „nyitott ajtó politikáját" szorgalmazta mindenütt, beleértve az akkori gyarmati területeket is. A háború utáni kiigazítás persze a korábbi gyarmattartó hatalmak hátrébb sorolásával járt: a másod- és harmadosztályba kerültek az amerikai imperializmus alárendelt erőiként. Ámde jó néhány évig – az újjáépítés és a viszonylag zavartalan gazdasági terjeszkedés háború utáni időszakában, amelynek segítségével sikerült megalapozni és finanszírozni a jóléti államot – az erőnek erejével érvényre juttatott „nyitott ajtó politikájával" (mármint az Egyesült Államok számára nyitott ajtóé) beharangozott nagy változás azzal az illúzióval járt együtt, hogy maga az imperializmus lett mindörökre a múlté. Azonfölül társult azzal a tág körben elterjedt ideológiával is, súlyosan megfertőzve nem csupán az értelmiséget, hanem a hagyományos baloldal némely fontos szervezett mozgalmát is, amely szerint a fönnálló társadalmi-gazdasági és politikai rend válságai (ilyeneket csakis a háború előtti rövid időre ismertek el) visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ezt az ideológiát – ideológiai ikertestvérével egyetemben, amelyik „az ideológia végét" prédikálta – arra a föltevésre alapozva terjesztették, hogy immár a „szervezett kapitalizmus" világában élünk, s ennek tartósan sikerült elbánnia a maga ellentmondásaival.

Kegyetlen kijózanodást hozott aztán, a politikában éppúgy, akár az ideológiában, amikor a tőkerendszer mindenre kiterjedő és mindegyre mélyülő strukturális válsága jelentkezett. 1987-ben, amikor nagy válság zajlott a nemzetközi értéktőzsdéken, európai kereskedelmi bankárok úgy érveltek egy nyilvános televíziós vitában, hogy a válság oka az, hogy az USA nem hajlandó tenni valamit csillagászati adóssága rendezésére. Az amerikai bankár azzal vágott vissza agresszívan e vitában, hogy csak várják ki, amíg majd az USA rendezni kezdi adósságait, s akkor majd meglátják, mekkora válság zúdul a nyakukba. S bizonyos értelemben igaza volt. Hiszen roppant naivitásra vall azt képzelni, hogy Európa kényelmesen távol tarthatja magát a krónikusan megoldatlan globális strukturális válság mindenre kiterjedő hatásaitól, amely válságnak az amerikai adósság csupán egyik oldala, s ebben teljes mértékben részes a hitelező országok önérdekű cinkossága is.

Az utóbbi két évtizedben tanúi voltunk, ahogy szemlátomást nekivadultan, nagy dérrel-dúrral visszatért az imperializmus, miután hosszú ideig sikeresen „a demokrácia és a szabadság" posztkoloniális világának álcázta magát. És a most uralkodó körülmények között kiváltképp destruktív alakot öltött. Ez dominál jelenleg a történelmi szcénán, annak a nyílt hangoztatásával, hogy a jelenben éppúgy, akár a jövőben szükségszerű „korlátlan háborúkat" indítani. Mi több, ahogy korábban említettük, nem riadnak vissza annak kinyilatkoztatásától sem, hogy „morális jogosultsága" van a nukleáris fegyverek bevetésének – „preemptíven" és „preventíven" – olyan országok ellen is, amelyek nincsenek birtokában ilyen fegyvereknek.

Amióta megkezdődött a tőke strukturális válsága az 1970-es évek elején, a rendszer súlyos problémái minden téren halmozódtak és krónikussá váltak, nem utolsósorban a politika terén. Jóllehet minden bizonyíték ellenére tovább folyik mindenütt az „egyetemesen jótékony globalizáció" ábrándvilágának propagálása, nem rendelkezünk olyan alkalmatos nemzetközi politikai szervvel, amelyik képes volna orvosolni a mai fejlődési trendek tisztán látható negatív következményeit. Még az Egyesült Nemzetek korlátozott hatókörét is a semmivel teszi egyenlővé az amerikaiak eltökéltsége, hogy a világra kényszerítsék Washington agresszív politikáját, ahogyan a hamis ürüggyel Irak ellen indított háború esetében is történt.

Az amerikai kormányzat azzal, hogy így járt el, önkényesen magára osztotta a tőkerendszer mint egész globális kormányának elvitathatatlan szerepét, nem zavartatva magát attól a meggondolástól, hogy egy ilyen elképzelés szükségszerű bukásra van ítélve. Nem elegendő ugyanis szabadjára engedni a „túlerőt", ahogy az uralkodó katonai doktrína előírja, szétzúzva a másik fél hadseregét, a katonai kaland végrehajtása során mérhetetlen „járulékos kárt" okozva, amiként obszcén mód nevezik, az egész népességnek. A fönntartható állandó megszállás és uralom – beleértve a zavartalan és hasznot hajtó gazdasági kizsákmányolást – az ily módon megtámadott országokban egészen más lapra tartozik. Azt képzelni, hogy akár még a legnagyobb katonai szuperhatalom is képes rá, hogy mint afféle „kikényszerített normalitást" ráerőszakolja az egész világra – és ebben az értelemben megváltoztathatatlan állapotként szabja meg – az „új világrendet", teljesen képtelen föltételezés.

Sajnos az események és a fejlemények már régóta ebbe az irányba mutattak. Hiszen nem George W. Bush elnök, hanem Bill Clinton elnök volt az, aki arrogánsan kijelentette: „Csupán egyetlen szükséges nemzet létezik, az Amerikai Egyesült Államok." A neokonok csupán fönntartani és megerősíteni akarták ezt a hitet. Az úgynevezett liberálisok sem tudtak azonban semmi pozitívabbat prédikálni, mint ugyanezt a veszedelmes hitvallást, egészében véve ugyanolyan szellemben. Panaszkodtak, hogy „túl sok az állam" ma világszerte, s egy úgynevezett igazságszolgáltatási integrációt javasoltak az efféle problémák lehetséges megoldása gyanánt.²¹ Vagyis egy groteszk módon „igazságszolgáltatási integráció" néven nevezett valami mellett kardoskodtak, ami valójában a pszeudolegitimációját jelentené egy maroknyinál is kevesebb imperialista hatalom, mindenekelőtt az Egyesült Államok által gyakorolt, autoritárius, közvetlen ellenőrzésnek a nehezményezett „túl sok állam" fölött. Ez a koncepció, ködösítő terminológiája dacára, nem sokban különbözik Thomas P. M. Barnett fönt idézett elméletétől, hogy miképp is kell megbirkózni a nehezményezett „nem csatlakozás állapotával".

Ha „túl sok állam" létezik is manapság, azért még nem lehet varázsütésre eltüntetni őket. Katonai erővel sem lehet letarolni őket, hogy azután ennek alapján teremtsék meg az „új normalitás" globalizált boldogságát. Nem lehet a végtelenségig elfojtani a jogos nemzeti érdekeket. A világon leginkább Latin-Amerika népe tanúsíthatja ékesszólóan ezt az igazságot.

A politika strukturális válsága szerves része a tőkerendszer hosszan gennyedző strukturális válságának. Ez mindenütt jelen van, következésképp nem lehet megoldani úgy, hogy öntartósító, apologetikus módon bíbelődnek valamelyik elszigetelt politikai aspektussal. A legkevésbé lehetséges megoldani úgy, hogy az alkotmányosságot lyukasztgatják-foltozgatják, aminek számos riasztó példáját láthattuk. S az alkotmányos rend aláaknázásával és egyáltalában való eltörlésével sem. Ha brit legfelső bírósági tagok és olasz igazságügyi tisztviselők tiltakozhatnak az ilyen próbálkozások ellen, bármilyen kirohanásokat intéznek is ellenük e világ Berlusconijai még akár három nappal az általános választások előtt is, akkor mi is mindannyian megtehetjük ezt annak kritikai tudatában, hogy mi minden forog itt kockán.²² Társadalmi anyagcsere-ellenőrzésünk fönnálló módja mély válságban van, s ezen csakis egy gyökeresen különböző mód kialakításával segíthetünk, amelyik a lényegi egyenlőségen alapul, s ez korunkban válik valóban véghez vihetővé, első ízben a történelem során. Sokan jogosan bírálják a parlamenti politizálás kínosan nyilvánvaló kudarcait. De e tekintetben is az a helyzet, hogy a parlamentarizmus múltjának és jelenének szükséges újragondolása nem vezethet tartós eredményre, ha nem tágabb összefüggésében vizsgáljuk, mint a tervezett új társadalmi anyagcsererend szerves, a lényegi egyenlőség követelményétől elválaszthatatlan részét.

Sokan egyetértenek ma azzal, hogy társadalmi anyagcsererendünk – fokozódó destruktivitása miatt még környezetvédelmi tekintetben is, hát még a termelés és a pocsékoló tőkefölhalmozás körében, nem is szólva a legfelelőtlenebb katonai rombolás szaporodó közvetlen megnyilvánulásairól – hosszú távon életképtelen. Ám annak a ténynek kell a folyamatban levő fejlődési trendekre és halmazati hatásukra vonatkozó kritikai tudatunk előterébe kerülnie, hogy a hosszú táv korunkban egyre rövidül. A mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, mielőtt kifutnánk az időből.

Jegyzetek

* A tanulmány bevezető előadásként hangzott el a brazíliai Maceióban 2006. május 4-én, a munkaügyi bírák 13. országos kongresszusán.

¹ Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág, 2005, 46.

² „Seymour Hersh jelenti, hogy az egyik változat bunkertörő taktikai nukleáris fegyver, valamint B61-11 bevetését is magában foglalja, biztosítandó Irán fő centrifuga-létesítményének lerombolását Natanzban." Sarah Baxter: „Gunning for Iran". The Sunday Times, 2006. április 9.

³ Ennek a 2005. április 17-i kezdeményezésnek előzménye volt 2005 őszén egy petíció, amelyet több mint 1800 fizikus írt alá, elutasítva az USA új nukleáris fegyverzeti politikáját, amelynek része a preemptív nukleáris fegyverhasználat a nem-nukleáris ellenséggel szemben: http://www.globalresearch.ca

⁴ John Pilger joggal ostorozta ez okból Tony Blair miniszterelnököt. Ezt írta: „Blair kimutatta az abszolút hatalom iránti vonzódását, amikor a királyi prerogatívumot, visszaélve vele, arra használta, hogy a parlament megkerülésével indítson háborút." Pilger cikkét, amelyből idézetünket vettük, a New Statesman közölte 2006. április 17-i számában. Hozzátehetjük, hogy az ilyen trükköket, mint amilyen a „királyi előjog", valamint problematikus megfelelői egyéb alkotmányokban, egészében véve pontosan azzal a célzattal ötölték ki, hogy visszaéljenek velük mint önlegitimáló autoritárius mentesítő záradékokkal, amelyekkel önkényesen fölülírhatják a demokratikus követelményeket nehéz körülmények között, ahelyett hogy kiterjesztenék a demokratikus döntéshozó hatalmat, ahogyan nagyobb válsághelyzetekben szükséges volna.

⁵ Baxter: i. m.

⁶ Richard Peet: „Perpetual War for Lasting Peace". Monthly Review, 2005. január, 55-56.

⁷ Uo.

⁸ Max Boot: Savage Wars of Peace. Idézve in „The Failure of Empire" (szerkesztőségi cikk). Monthly Review, 2005. január, 7.

⁹ Mészáros: i. m. 99.

¹⁰ „Transcripts shows No 10's hand in war legal advice". The Guardian, 2005. február 24. Emlékeztetnünk kell itt rá, hogy világos legyen az ügy: Lord Goldsmith első szakvéleménye fölöttébb szkeptikus volt a tervezett háború törvényességét illetően.

¹¹ Philippe Sands: Lawless World. London, Penguin Books, 2005.

¹² John Mortimer: „I cannot believe that a Labour Government would be so ready to destroy our law, our freedom of speech and our civil liberties". The Mail on Sunday, 2005. október 2.

¹³ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13.

¹⁴ „John Pilger sees freedom die quietly". New Statesman, 2006. április 17.

¹⁵ Japan Press Weekly, 2006. március, 26.

¹⁶ Manuel Marulanda Vélez: „Carta enviada pelo líder histórico das FARC da Colômbia a Álvaro Leyva, candidato às Eleiçôes Presidênciais marcadas para 24 de Maio de 2006". resistir.info, 2006. április.

¹⁷ Uo.

¹⁸ Azt írtam 1971 novemberében, a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a most zajló események és a kibontakozó fejlemények „drámai módon nyomatékosítják a tőke globális strukturális válságának fölerősödését".

¹⁹ István Mészáros: Beyond Capital. London, 1995, 680-682. A 18. fejezetben jóval részletesebben tárgyalom ezt a témát.

²⁰ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13. A The Guardian ugyanezen számában Tania Branigan, a lap belpolitikai tudósítója arról számol be, hogy „kritikusai úgy vélekednek, a Törvényhozási és Igazgatási Reform törvényjavaslata engedélyezné a kormánynak, hogy szinte minden törvényt kívánsága szerint megváltoztathasson – akár újabb büntető elemek beiktatásával, vagy akár az alkotmány módosításával is -, parlamenti megszavaztatás nélkül. […] A torik és a liberális demokraták a törvényjavaslatot csak »parlamenti szavazáseltörlő törvény« gúnynéven emlegetik."

²¹ Martin Wolf: Why Globalization Works? New Haven, Yale University Press, 2004.

²² Giorgio Ruffolo: „Un paese danneggiato". La Repubblica, 2006. április 7.

A 90-es évek elején beharangozott globalizációs folyamat tartalékai mára mintha kimerülnének. A cikk ennek okait boncolgatja: a tőkecsoportosulások küzdelmét, a nemzetgazdasági keretek újbóli megerősödést, a globalizációval szembeni ellenállást. A szerző szerint "mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet"

Amikor a 90-es évek elején a "globalizáció" közhasználatú kifejezéssé vált, úgy tekintettek rá, mint a jövő megtestesülésére. Tizenöt évvel ezelőtt a globalista gondolkodók, mint például Kenichi Ohmae vagy Robert Reich, az úgynevezett határok nélküli világ beköszöntét üdvözölték. A viszonylag autonóm nemzetgazdaságok globális gazdaságba való funkcionális integrációjának folyamatát "visszafordíthatatlannak" nyilvánították. Mindazokat pedig, akik szembehelyezkedtek a globalizációval, megvetően félresöpörték mint a ludditák mai rokonait.

Tizenöt évvel később az áttelepülő gyárak és a kiszervezések ellenére a nemzetközi gazdaság még mindig nemzetgazdaságok rendszere. Ezek kétségkívül kölcsönösen függenek egymástól, de a belső tényezők továbbra is nagyban meghatározzák e gazdaságok dinamikáját. A globalizáció valójában elérte legmagasabb szintjét, és lassan visszavonulóban van.

Fényes jóslatok, siralmas kimenetelek

A globalizáció fénykorában azt mondták, hogy az állami gazdaságpolitika nem számít többé, és hogy a nemzetközi nagyvállalatok hamarosan eljelentéktelenítik az államokat. De az államok ma is fontos tényezők. Az Európai Unió, az USA kormánya és a kínai állam ma erősebb gazdasági tényezők, mint tíz évvel ezelőtt. Kínában például inkább a transznacionális társaságok táncolnak úgy, ahogyan az állam fütyül, mint megfordítva.

Ezenkívül az ipari struktúrák kiépítését vagy a foglalkoztatási szint védelmét szolgáló, piaci folyamatokba közbeavatkozó állami intézkedések ma is jelentős hatással bírnak. Valójában épp ezek az intervencionista kormányzati politikák bizonyultak döntőnek a fejlődés vagy alulfejlődés, virágzás vagy elnyomorodás kérdésében. A Malajzia által az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság során bevezetett tőkekorlátozások következtében az országot kevésbé rendítette meg a válság, mint Thaiföldet vagy Indonéziát. A tőkemozgások szigorú kontrollja Kínát is elszigetelte a szomszédai körében végbemenő összeomlástól.

Tizenöt évvel ezelőtt azt mondták, hogy létrejön az a transznacionális kapitalista elit, amely menedzseli majd a világgazdaságot. Valóban, a globalizáció lett a Clinton-adminisztráció "nagy stratégiája", amelynek értelmében az amerikai elit lesz a primus inter pares – az első az egyenlők között – abban a globális koalícióban, amely a világot elvezeti az új, jóindulatú világrendhez. Mára a projekt romokban hever. George W. Bush uralma alatt a gazdasági elit nacionalista frakciója felülkerekedett a transznacionális frakción. Nacionalizmus által megfertőzött nemzetállamok éles versenyt folytatnak azon, hogy ki képes jobban megrövidíteni a másik gazdaságát.

Egy évtizeddel ezelőtt létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), és a globalizáció korát fémjelző nemzetközi gazdaságirányítási rend harmadik pilléreként csatlakozott a Világbankhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF). Amikor 1996 decemberében a WTO első miniszteri találkozóján Szingapúrban diadalittasan összegyűltek a három szervezet tisztviselői, a "globális irányítás" fő feladataként a "koherenciát" jelölték meg. Ez utóbbi a három intézmény által követett neoliberális politika összehangolását jelentette volna a globális gazdaság zökkenőmentes, technokrata integrációjának biztosítása érdekében.

De most Sebastian Mallaby, a Washington Post befolyásos globalista kommentátora arról panaszkodik, hogy "a kereskedelemliberalizáció elakadt, a gazdasági segítségnyújtás nem eléggé koherens, és a legközelebbi pénzügyi tűzvészt egy sebesült tűzoltó próbálja majd eloltani". A helyzet valójában még rosszabb. Az IMF lényegében üzemképtelenné vált. Jól tudva, hogy az IMF siettette és súlyosbította az ázsiai pénzügyi válságot, a viszonylag jobb módú fejlődő országok egyre nagyobb hányada utasítja vissza az IMF által kínált hiteleket, illetve fizeti vissza a meglévő IMF-hiteleket lejárat előtt, miközben kinyilvánítják, hogy soha többé nem vesznek fel új hiteleket a szervezettől. Ezek közé tartozik Thaiföld, Indonézia, Brazília és Argentína. Mivel az Alap költségvetése nagyban függ a nagy adós országok törlesztéseitől, e bojkott gyakorlati következménye az egyik szakértő szerint "a szervezet költségvetésének rendkívüli mértékű összezsugorodása".

A Világbank első látásra mintha jobb állapotban lenne, mint az Alap. De miután főszerepet játszott azoknak a szerkezeti kiigazítási programoknak a bukásában, amelyek az azokat végrehajtó fejlődő és átmeneti gazdaságok legtöbbjében a korábbinál is nagyobb szegénységet, nagyobb egyenlőtlenséget és stagnálást eredményezett, szintén legitimációs válságot él át.

De a multilateralizmus válsága a WTO esetében a legnyilvánvalóbb. Tavaly júliusban váratlanul összeomlott a további kereskedelemliberalizálásról folytatott tárgyalások dohai fordulója, miután az úgynevezett hatok csoportja kirohanást intézett az Egyesült Államok ellen amiatt, hogy az nem hajlandó hozzányúlni az óriási méretű agrártámogatásokhoz. A szabadkereskedelem-hívő közgazdász, Fred Bergsten biciklihez hasonlította a kereskedelemliberalizációt és a WTO-t: ha nem haladnak előre, eldőlnek. Az egyik főigazgatója által egykor "a multilateralizmus koronagyémántjaként" emlegetett szervezet összeomlása közelebb lehet, mint ahogy első pillantásra látszik.

Miért akadt el a globalizáció?

Miért futott zátonyra a globalizáció? Először is, a globalizáció előrehaladottságát eleve eltúlozták. A transznacionális vállalatok termelésének és értékesítésének legnagyobb része a vállalat származási országában vagy régiójában bonyolódik. Csupán egy maroknyi igazán globális nagyvállalat létezik, amelynek termelése és értékesítése viszonylag egyenlően oszlik meg a világ régiói közt.

Másodszor, a tőkés elitek ahelyett, hogy egy közös, együttműködésen alapuló választ adtak volna a túltermelés, stagnálás és környezetrombolás válságjeleire, azon versenyeztek egymással, hogy ki tudja a másikra hárítani az alkalmazkodással járó terheket. A Bush-kormány például a gyenge dollár politikájához folyamodott, hogy ezzel elősegítse az amerikai gazdaság kilábalását a recesszióból, Európa és Japán kárára. Ezenkívül nem volt hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt, hogy ezáltal Európát és Japánt rákényszerítse, viseljék ők a globális környezeti alkalmazkodás terheinek túlnyomó részét, s így javuljon az amerikai ipar relatív versenyképessége. Noha a globális tőkés rendszer szempontjából az együttműködés lenne a racionális stratégiai választás, a nemzeti tőkés érdekek elsősorban arra irányulnak, hogy rövid távon elkerüljék a versenytársakkal szembeni pozíciók romlását.

A harmadik tényező a hegemón hatalom, az Egyesült Államok által oly hivalkodóan alkalmazott kettős mérce romboló hatása volt. Míg a Clinton-kormány ténylegesen megpróbálkozott azzal, hogy elmozdítsa az Egyesült Államokat a szabadkereskedelem irányába, addig a Bush-kormány képmutatóan szabadkereskedelmet prédikált, miközben ő maga protekcionista politikát folytatott. A Bush-kormány kereskedelempolitikája valójában szemlátomást nem más, mint szabadkereskedelem mindenki másnak, protekcionizmus az Egyesült Államoknak.

Negyedszer, túl nagy volt a disszonancia a globalizációval és a szabadkereskedelemmel kapcsolatos ígéretek, illetve a neoliberális politikák valóságos eredményei, a fokozódó szegénység, egyenlőtlenség és stagnálás között. Kína az egyik azon nagyon kevés helyek közül, ahol ténylegesen mérséklődött a szegénység az elmúlt tizenöt év során. De a 120 millió kínainak a szegénységből való kiemelkedése nem a neoliberális recepteknek, hanem az intervencionista, a piaci erőket menedzselő állami politikának köszönhető. Ezenkívül a tőkemozgások kontrolljának feladását hirdetőknek szembe kellett néznie azoknak a gazdaságoknak az összeomlásával, amelyek megszívlelték e tanácsot. A pénzügyek globalizációja sokkal gyorsabban végbement, mint a termelés globalizációja. De a pénzügyi globalizáció jóvoltából nem a prosperitás, hanem a káosz terén sikerült az élvonalba kerülni. Az ázsiai pénzügyi válsággal és az argentin gazdaság összeomlásával (Argentína a tőkeliberalizáció legdoktrinerebb végrehajtói közé tartozott) a valóság fellázadt az elmélet ellen.

A globalizációs projekt visszaszorulásának egyik további tényezője a globalisták növekedéssel kapcsolatos megszállottsága. Igazából a megszakítás nélküli növekedés áll a globalizáció középpontjában, ez adja a globalizáció legitimitását. Miközben a Világbank legutóbbi jelentése változatlanul a gyors növekedést magasztalja, mint a világméretű középosztály kiszélesedésének kulcstényezőjét, addig a globális felmelegedés, a rekordnagyságú olajár és más környezeti események egyre világosabbá teszik az emberek számára, hogy a globalizációt kísérő növekedési ráták és a növekedés jellege leginkább az ökológiai Armageddon holtbiztos receptje.

Végül pedig ne becsüljük le a globalizációval szembeni népi ellenállást mint önálló tényezőt. A Seattle-ben, Prágában és Genovában lezajlott csaták 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben; a masszív világméretű háborúellenes tüntetés 2003. február 15-én, amikor is a globalizációellenes mozgalom átalakult globális háborúellenes mozgalommá; a WTO miniszteri találkozójának összeomlása 2003-ban Cancunban és majdnem-összeomlása 2005-ben Hongkongban; a neoliberális, globalista EU-alkotmánytervezet 2005-ös elutasítása a franciák és a hollandok részéről – mindezek annak az egy évtizede tartó globális harcnak voltak a kritikus csomópontjai, amely visszaszorította a globalizációs projektet. De ezek a széles nyilvánosságot kapott események csupán a jéghegy csúcsát, a parasztok, munkások, diákok, őslakosok millióit és a középosztály számos rétegét összefogó helyi közösségek ezrei által világszerte folytatott antineoliberális, antiglobalista küzdelmek summázatát jelentik.

Még nincs vége

Habár a nagyvállalatok által vezérelt globalizáció alábbhagyott, még korántsem tekinthető elintézett ügynek. Noha hitelüket vesztették, sok országban jó néhány globalista neoliberális program érvényben maradt, mivel a technokraták szemében nincs hiteles alternatív politika. Most, hogy a WTO-ban a tárgyalások holtpontra jutottak, a kereskedelmi nagyhatalmak kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve gazdasági együttműködési egyezményeket igyekeznek a fejlődő országokra oktrojálni. Ezek az egyezmények sok szempontból veszélyesebbek, mint a WTO multilaterális egyezményei, mivel gyakran még nagyobb engedményeket követelnek a piacra jutás és a szellemi termékek tulajdonjogának érvényesítése terén.

Ezzel együtt a dolgok immár nem olyan egyszerűek a multik és a kereskedelmi hatalmak számára. Doktriner neoliberálisokat mozdítanak el a kulcspozíciókból, és helyükbe pragmatikus technokratákat ültetnek, akik gyakran hajlandóak korrigálni a neoliberális gyakorlatot a népi nyomásgyakorlás eredményeképpen. Ami a szabadkereskedelmi egyezményeket illeti, a globális Dél lassan tisztába jön az egyezmények veszélyeivel, és kezd ellenállni. Az állampolgárok ellenállásának következtében a legfontosabb dél-amerikai országok kormányai 2005 novemberében, a Mar del Platában tartott konferencián meghiúsították az Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (angol rövidítéssel: FTAA) létrehozását, George W. Bush nyugati félgömbbel kapcsolatos dédelgetett tervét.

Hasonlóképpen: Thaiföldön a Thaksin Shinawatra miniszterelnökkel szemben a puccsot megelőző hónapokban mutatkozó ellenállás egyik oka az a sietség volt, amellyel Thaksin szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. 2006 januárjában mintegy tízezer tiltakozó próbált behatolni Chiang Mai városban abba az épületbe, ahol az amerikai és thai küldöttek az egyezményről tárgyaltak. A Thaksin bukását követően hivatalba lépett kormány felfüggesztette a szabadkereskedelmi egyezményt, és ez a siker újabb inspirációt jelent más országokban a hasonló egyezmények ellen küzdő mozgalmak számára.

A neoliberális globalizáció visszavonulása Latin-Amerikában a leglátványosabb. Bolívia régóta a külföldi energetikai óriásvállalatok prédája volt, de Evo Morales elnök nacionalizálta az ország energiakészletét. Nestor Kirchner argentin elnök példát adott abból, hogy egy fejlődő ország is ellenállhat a pénzügyi tőke nyomásának, amikor rákényszerítette az Észak kötvényeseit, hogy nyugodjanak bele: az Argentínának nyújtott hiteleiknek csak egynegyedét fogják viszontlátni. Hugo Chávez elindított egy ambiciózus regionális integrációs programot, az Összamerikai Bolívari Alternatívát (spanyol rövidítéssel ALBA). Ez utóbbiban az északi országok transznacionális vállalatainak csekély szerepe van, vagy semmilyen szerepe nincsen, szabadkereskedelem helyett valódi gazdasági kooperáción alapul, és Chávez megfogalmazása szerint "kapitalizmuson túli logika" alapján működik.

A globalizáció tágabb perspektívában

Mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet. Tizenöt évvel azután, hogy szétkürtölték, mint az új jövő szelét, a globalizáció nem annyira a kapitalista kaland "szép új korszakának", sokkal inkább a globális tőke kétségbeesett próbálkozásának tűnik, amellyel az 1970-es és 80-as években a világgazdaságot hatalmába kerítő stagnálásból és egyensúlyi problémákból igyekezett kimenekülni. A közép- és kelet-európai központosított szocialista rezsimek összeomlása a 90-es évek elején elvonta erről a tényről a figyelmet.

Progresszív körökben sokan még most is úgy vélik, a feladat a globalizáció "humanizálása". Ám a globalizáció erői immár kimerülőben vannak. A jelenkor sokasodó gazdasági és politikai konfliktusai leginkább annak az időszaknak a végét idézik, amelyet a történészek a globalizáció első korszakaként emlegetnek. Ez utóbbi 1815-től az első világháború kitöréséig tartott. Korunk sürgető feladata nem abban áll, hogy a globalizációnak "szociáldemokrata" irányt adjunk, hanem hogy képesek legyünk úgy menedzselni a globalizáció visszavonulását, hogy az ne torkolljon ugyanolyan káoszba és fékevesztett konfliktusba, mint ami a korábbi globalizációs korszak végét fémjelezte.

 

 (Fordította: Matheika Zoltán)

 

E cikk teljesebb változata megjelent a Third World Quarterly 2006. 8. számában "The Capitalist Conjuncture: Overaccumulation, Financial Crises, and the Retreat from Globalization" (A tőkés konjunktúra: túlfelhalmozás, pénzügyi válságok és visszavonulás a globalizációból) címen.