Hírek kategória bejegyzései

Hírek

In Memoriam Lugosi Győző (1952–2021)

Lugosi Győző történész, társadalomtudós, tanár, népművelő, szerkesztő, az ELTE nyugalmazott egyetemi docense 2021. április 7-én, Covid-19-fertőzés következtében elhunyt. Felfoghatatlan veszteség, nem csak családja, barátai, kollégái, tanítványai, szerettei számára. Fájdalmas űrt hagyott maga után az Eszmélet szerkesztőségében is, amelynek 28 éven át volt olvasószerkesztője, szerkesztője, és amelyet mindvégig szívügyének tekintett. Ilyenfajta elkötelezettségre kevés példa akad a folyóiratok hazai történetében.

Aki ismerte Győzőt, pontosan tudja, hogy nála ez nem is működhetett volna másképpen. Amit csinált, azt teljes szívvel és odaadással csinálta. Különösen igaz ez az Eszméletre, az ügyre, amelyet a folyóirat alapítása óta képvisel, és amellyel Győző maradéktalanul azonosult. Ezért nem érezte sohasem tehernek az olvasószerkesztés gyakran igen fárasztó munkáját; ő mindenkor a lap által megjelenített szellemi-társadalmi célokért és a fiatalkora óta felvállalt ügyért dolgozott.

Győzőnek rengeteg elfoglaltsága mellett jutott ideje a családjára. Gyermekei – szám szerint öt – tudják bizonyítani. Írhatnánk azt is: a családja mellett rengeteg dologra jutott ideje. Mint közéleti ember számos funkciót betöltött amellett, hogy energiáinak óriási részét az Eszméletben „kamatoztatta”. Hosszú ideig volt a Kossuth Klub igazgatója, a Szabad Sajtó Alapítvány kurátora, elvállalta a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány alelnöki pozícióját, a József Attila Szabadegyetem szervezését és számos más társadalmi funkciót. Túlzás nélkül állítható, mindig a szegények, a kirekesztettek, az elnyomottak, az üldözöttek oldalán állt. Nem vezették karrierista szempontok, sem nárcisztikus szereplési ambíciók – úgy is mondhatnánk, nem korunk hőse volt.

Sok minden érdekelte, sok mindennel foglalkozott. A világrendszer-elmélet, mindenekelőtt Samir Amin, és a filozófus Mészáros István volt a két fő vonatkoztatási pontja. Fiatalkorától hatott rá a francia felvilágosodás és a racionalizmus – a francia marxista hagyomány egésze. Az országhoz személyesen is nagyon kötődött, kiválóan tudott franciául.
Fő érdeklődési köre a „Közel-Kelet” és Észak-Afrika volt, de írt lényeglátó, kritikai tanulmányokat az üzleti vállalkozásként működő kisegyházakról, a marxista elmélet némely összefüggéséről és a rasszizmusról. Írásait át- meg átszövi a társadalmi egyenlőség és szabadság megvalósítása iránti mély és őszinte elkötelezettség.

Legendás volt természetszeretete és állatbarátsága. Szabadidejében szívesen járt gombászni, remek gombaszakértőnek számított. Szívesen és jól főzött, gyakran látta vendégül barátait, kollégáit, hiszen a közösségi élet nemcsak a közéletben számított neki, hanem saját kis körében is nagyon sokat tett ezért.
Győzőről nem lehet tárgyszerű nekrológot írni. Olyan tudósember volt, akit nem lehetett nem szeretni: mélységes alázattal és tisztelettel közeledett a tudományhoz, nagy érdeklődéssel és szeretettel fordult tanítványai felé, tele volt segítőkészséggel, érzelmekkel és tudásvággyal, őszinte kíváncsisággal mások és a világ iránt. Nem véletlenül szerették oly sokan: Győző az az ember volt, akihez nem lehetett érzelemmentesen, „tárgyilagosan” viszonyulni. Soha nem tolta magát előtérbe. Csendes volt, türelmes, békés természetű, ugyanakkor határozott, vitakész, világlátását, tudományos meggyőződését mindig felvállaló tanárember és társadalmi aktivista, régi kifejezéssel: mozgalomszervező.

Ugyanakkor, mint érzelmes ember, részben védtelen is volt a környezetében vele szemben megnyilvánuló, rossz szándékú törekvésekkel. Volt benne bizonyos naivitás. Kiben nincs? Ha valakibe „beleszeretett”, abba belelátta a jót, hogy azután néhány esetben csalódásában nagyon „kiszeressen” a még oly jó barátból is, ezt talán mondani sem kell. De nem volt sértődős – sőt, nagyon tudott vitatkozni, nagyon tartotta magát, volt lelkiereje hozzá. Mindig megvédte az Eszmélet és saját becsületét, s akik – okkal vagy ok nélkül – megsértődtek rá, azok sem kérdőjelezték meg soha hozzáértését, az ügy iránti elkötelezettségét.

Nagyon tudott szeretni. Gyűlölni nem tudott. Csak a gyűlöletet gyűlölte. Nem állhatta a társadalmi kirekesztés, egyenlőtlenség semmilyen típusát. Gyűlölte a romagyűlöletet, a romák melletti kiállása legendás volt. Mint a Kossuth Klub igazgatója, a társadalmi kulturális öntevékenység, a felnőttnevelés legjobb hagyományait követve felkarolta a roma művészeket, kiállítást szervezett, Szentandrássy Istvánnak egy albumát is segített kiadni.
Harcolt a kirekesztés minden formája ellen. Meggyőződéses antifasiszta volt, ezt a szellemiséget a Kossuth Klub igazgatójaként is érvényesítette.

Emberségéből s szakmai elkötelezettségéből adódóan gyűlölte az antiszemitizmus, az iszlamofóbia, a ruszofóbia, egyszóval a rasszizmus minden formáját, amit az „osztálytudatosság” lerombolásaként értelmezett: a nacionalizmust és a neoliberális globalizmust egyazon érem két oldalának látta. Szaktörténeti kutatásai alapján tökéletesen tisztában volt e jelenségkör világtörténelmi gyökereivel. A világrendszer hierarchikus, elnyomó szerkezetét felkészült „tiers mondista”-ként nemcsak megismerte, hanem erős kritikai és szerkesztői odaadással bírálta is. Különösen nem szívelte azokat az „eurocentrikus” kiindulópontokat, amelyek természetesnek és jogosnak tekintik a „kollektív Nyugat” világ fölötti uralmát, s mindezt a demokrácia és az emberi jogok zászlaja alá helyezik.

Győző életében nem voltak drasztikus fordulatok, baloldali érzelmű ember volt egész életében, marxista meggyőződésén a rendszerváltás sem változtatott. Sohasem tagadta meg a múltját, inkább büszke volt rá, nem volt meggyónni valója. Világéletében egyenes ember volt, kerülte a „kurzuslovagokat”. Nem házalt soha kitüntetésekért – meg is vetette az ilyesmit.

Mindannyian szerettük Győzőt, tehát nehéz tőle búcsúzni.
Szinte egész életében egyetlen munkahelyen dolgozott, az ELTE bölcsészkarán. Tanítványai tisztelték mint igazi tanárembert, aki mindent megtett azért, hogy egyengesse diákjai útját; sokan közülük ezt dokumentálták is nagyon megható módon. Különösképpen mi, a szerkesztő és tanácsadó kollégák és barátok ragaszkodtak-ragaszkodtunk hozzá, mert minden munkát elvégzett, sokat helyettünk is.

Győző barátunk életpályája lezárult. Most mindenekelőtt az Eszmélet szerkesztőségére hárul a felelősség és kötelesség, hogy munkásságának értékeit, szervező és társadalmi tevékenységének eredményeit számbavegye, továbbgondolja és erősítse az elesettek, az elnyomottak, a társadalom dolgozó és kirekesztett többségének érdekében. Hitvallása: a kapitalizmus a maga népirtó karakterével nem mindig volt és nem is lesz mindig. Győző ezért szentelte életét a közösségi társadalom alulról történő megvalósításának; ez vezérelte magánéletében és társadalmi szerepvállalásában is. Ez volt az ő ügye és a mi ügyünk, amelyet az Eszmélet és Győző számos tanítványa is továbbvisz.

Az Eszmélet szerkesztői és tanácsadói

Our friend, Győző Lugosi – historian, social scientist, educator, culture worker, editor, former Associate Professor at ELTE University of Budapest – succumbed to complications he developed from a Covid19 infection on April 7, 2021. This is an unfathomable loss for his family, friends, colleagues, students, all his loved ones. After a twenty-eight-year service as editor, managing editor, and author, he left a sore void for the editorial collective of our journal, Eszmélet (Consciousness) as well. He was a deeply committed exponent of the journal and the ideas it represents. We know few examples of such engagement and responsibility in the field of scholarly journals in Hungary.

What he did, he did wholeheartedly and with devotion. That is why he never complained about the arduous, rarely rewarding work of the text editor. He has always worked for the intellectual and social causes of our journal – principles he had held since his youth.

In addition to his public activities, he has always had time for his family. The five children he left behind could testify to that. In addition to his family, he managed to find ways to engage in a broad range of undertakings. In addition to his leading role with Eszmélet, and his job at the University, he served as the Director of the Kossuth Klub (one of post-state-socialist Budapest’s leading cultural institutions that serve the cause of public scholarship), he was an active member of the board of the Free Press Foundation, he accepted an appointment as Vice President of the International Georg Lukács Foundation. He was a coordinator of the Attila József Open University and held a host of other social functions.

It is no exaggeration to say that Győző has always stood with the poor, the excluded, the oppressed, and the persecuted. There was not a trace of career consciousness or narcissistic performance ambitions in him. He was not “a hero of our time.”

He had a very broad and eclectic set of scholarly interests. He was a firm proponent of the world-systems perspective, with Samir Amin and István Mészáros as his two main intellectual interlocutors. From his youth, he had been strongly influenced by the legacies of the Enlightenment and rationalism—solidified in his location in the French Marxist tradition. In addition to Magyar, his main working languages were French—he had strong connections in the Francophone world—and English.  His main area interests were focused on the “Middle East” and north Africa, but he has also written brilliant studies on post-socialist small pseudo-churches that work as business corporations, various aspects of Marxist social theory, and on racism. His writings are suffused with an unflinching, genuine commitment to social equality and a broad sense of the idea of liberty.

His love of nature and friendship with animals were legendary. He was considered to be a great expert of wild mushrooms—we are not sure how he found the time for practising that skill. He was a gleeful, excellent cook, often hosting his friends and colleagues – including members of the journal’s editorial and advisory boards – with great gusto. He valued community not only in public but also private life.

It is impossible to write an objective obituary for Győző. He approached the craft of a scholar with humility and respect. He treated his students with much attention and empathy.  He brimmed with helpfulness, emotions and a genuine curiosity about others and the world. He never promoted himself to the detriment of others. His quiet, patient and peaceful demeanor was matched only by his resolution and readiness for debate. He was a teacher who never hid his activism. Using an old term: he was a true movement organizer.

A man of strong emotions, he was also to some extent defenseless against malice. He had a certain naiveté—who doesn’t?  He would see only the good in people he would “fall in love” with, only to “fall out” of some genuinely good friends. He was not easy to offend though. On the contrary, he knew how to argue very well, he had enormous spiritual strength. He would defend the honor of Eszmélet, and his own, and even those who took offense never questioned his professionalism and commitment.

He knew how to love intensely. Hate was alien to him.

He only hated hatred. He could not stand any form of social exclusion or inequality. He abhorred hatred of the Roma—his commitment to the case of Roma rights was legendary. As Director of Kossuth Klub, he embraced the best traditions of self-help, the socially progressive effects of art and adult education, and organized exhibitions of Roma artists.

He fought against all forms of marginalization. He was a deeply committed antifascist, and it was that conviction that drove his work as an adult educator. He loathed all forms of anti-semitism, Islamophobia, Russophobia, i.e., racism, which he interpreted as the destruction of class consciousness. He read nationalism and neoliberal globalism as two sides of the same coin. As a historian, he was fully aware of the global historical roots of those phenomena. As a well prepared “Tiers-Mondist,” not only did he study the hierarchical-oppressive structure of the world-system; he also criticized those contradictions with strong critical edge and editorial attentiveness. He was particularly incensed by “Eurocentric” perspectives that naturalize the “West’s” rule over the world while sloganeering about “democracy” and “human rights.”

Győző’s life did not feature any dramatic political reversals. Throughout his life, he was a man of the Left, and the collapse of state socialism did not shake his Marxist outlook. He has never belied his progressive origins – he was a proud man with nothing to confess, and a straight shooter. We all loved him. It is very hard to take leave of him.

Almost all his life he worked for the Humanities Faculty at ELTE University in Budapest. His students respected him as a teacher who did all he could to pave the way for their progress. Many of them have given touching testimony about that. As his fellow co-editors and advisors at Eszmélet, we were very attached to him.

The career of Győző, our friend, is over. It is now the responsibility of the editors of Eszmélet to take account of and fortify the legacies of his oeuvre in the interest of the wretched, the oppressed, the working and the excluded majority of the world’s societies. He was convinced that capitalism, with its genocidal character, used not to exist and won’t exist forever. So, Győző dedicated his entire life to a communally organized, collectively liberating society; this is the stand that defined his conduct in his private life as well as in his public engagements. That is our cause as well. Eszmélet and many of Győző’s disciples will carry it forward.

The Editors and Advisory Board of Eszmélet

Hírek, Online cikkek

Krausz Tamás: Második világháborús emlékezetpolitikai útmutató – a honi politikai ellenzék figyelmébe

Európa-szerte, így Magyarországon is kiéleződtek az emlékezetpolitikai küzdelmek. A regnáló tekintélyelvű hatalom politikai ellenzéke – sajnálatosan – gyakran súlyos engedményeket tett s tesz visszatérőn az uralkodó nacionalista propagandának. Olyan „szakemberek” nézetei alapján értékelik Magyarország felszabadítását/felszabadulását a náci Németország és a nyilas diktatúra rémuralma alól, akik egyenlőségjelet tesznek a náci Németország és a Szovjetunió világháborús szerepe között. Ez nemcsak végzetes erkölcsi eltévelyedés, hanem a történelmi tények durva meghamisítása is.

Manapság már-már kötelezővé vált a Vörös Hadsereg felszabadító harcait nők megerőszakolásával és tömeges fosztogatásokkal azonosítani, a nácik oldalán harcoló magyar hadsereget pedig – elhallgatva és/vagy mentegetve annak valóságos háborús szerepét – heroizálni vagy a nácik áldozatának ábrázolni.

Az alábbiakban az értelemhez apellálva, a józan ész nevében szeretnék rámutatni azokra a különbségekre, amik az Európa felszabadításában döntő szerepet játszó Vörös Hadsereg és a Magyar Királyi Honvédség csapatainak szovjetunióbeli tevékenysége között fennállott.

*

Az antifasiszta harc alapvető erejét – összefogva a nyugati szövetségesekkel – a Vörös Hadsereg alkotta.

A Szovjetuniót megtámadó, majd annak öt magyarországnyi területét megszálló magyar csapatok – a náci katonai vezetés alárendeltségében – egy faji ideológiára épülő gyarmatosító és népirtó háború végrehajtói – bűnrészesei – lettek.

Megszálló csapataink – Horthy főparancsnok tábornokainak irányításával – véres terror-rendszert vezettek be szovjet földön: közvetlenül részt vettek legalább 200 ezer szovjet állampolgár meggyilkolásában. Cselekvő szerepet vállaltak a szovjet zsidóság kiirtásában, a holokauszt végrehajtásában. A magyar megszálló hatóságok a zsidók mellett, törvényen kívül helyezték mindazokat a szovjet állampolgárokat is, akik nem voltak hajlandók kollaboránsok szerepét eljátszani. Legyilkolták az antifasiszta harc élén álló kommunistákat, szovjet aktivistákat, békés állampolgárok sokaságát, kortól és nemtől függetlenül.

A Magyarországot felszabadító és megszálló szovjet katonák is nagy számban követtek el bűntetteket hazánkban: nőket erőszakoltak meg, fosztogattak, és olyan magyar állampolgárokat is hadifogságba vetettek, akik szovjet területen korábban nem vettek részt fegyveres szolgálatban.

A Vörös Hadsereg katonái azonban nem mészárolták le a magyar civil lakosságot: nem gyilkoltak gyermekeket és nőket, és nem vettek részt sok tízezer magyar hadifogoly elpusztításában. A szovjet katonák nem perzselték fel magyar falvak sokaságát sokszor elven emberekkel együtt, nem viseltek felelősséget a holokausztért, nem építettek és őriztek haláltáborokat és gettókat, ellenkezőleg: felszabadították azokat.

Magyar katonák nemcsak megerőszakoltak – pontosan ma már feltárhatatlan számú – szovjet (gyerek)lányt és asszonyt, hanem sokakat közülük bordélyokba tereltek, halálra dolgoztattak, megkínoztak és végül megöltek, hogy tanúk se maradjanak. Mindezt büntetlenül tehették.

A magyar népnek rengeteg szenvedést okozott a háború. De a mintegy egymillió magyar háborús áldozatért, akiknek közel felét zsidó honfitársaink tették ki, a történelmi felelősséget utólag is, amíg a világ világ a Horthy-rendszer és maga Horthy Miklós kormányzó viseli.

A kép forrása: Fortepan / Lissák Tivadar

Hírek, Online cikkek

Krausz Tamás: A holokauszt értelmezési kerete – egy rövid vázlat tükrében

Áldozatiság és dekolonizáció címen zajlott le egy polémiasorozat – múlt év júliusa és decembere között – a Mércén a holokauszt értelmezési keretéről, amely főként azért ragadott meg, mert szakemberek egy új, fiatal generációja szólalt meg benne. E rövid írásban mindössze egyetlen problémakörhöz szólnék hozzá.
A holokauszt beillesztése a népirtások globális történetébe kétséget kizáróan alapvető fontosságú, és e nézőpont sok újdonság feltárását teszi lehetővé. A feltárásnak azonban van egy fontos feltétele, amely számos hozzászólásból szinte teljesen hiányzott – nevezetesen a történetiség.

A szakszerűség és történetiség érvényesítése érdekében rögtön le kell szögezni: a holokauszt nem önmagában álló jelenség: a konkrét történeti feltételeken kívül érdemben, értelmesen nem magyarázható. A holokauszt a náci Németország Szovjetunió elleni háborújában és annak részeként öltött konkrét történeti formát. A nácik által elpusztított közel 6 millió zsidó majdnem felét (2,7 millió embert) szovjet területen, döntő többségét szovjet állampolgárként pusztították el. Amitől nem lehet eltekinteni, attól nem lehet elvonatkoztatni. A zsidók szisztematikus kiirtása a Szovjetunió megtámadásával egyidejűleg bontakozott ki, mint a szovjet rendszer lerombolásának, lakossága kifosztásának és területi elrablásának fontos része, az általános népirtás különös, kivételes esete.

A náci élettér-„elmélet”, az árja faj világuralma nem egyedül a zsidók kiirtását foglalta magában, hanem egy sokkal nagyobb projekt részeként fogalmazódott meg, illetve realizálódott. A fő ellenség maga a Szovjetunió volt, nem véletlen, hogy Keleten egy másfajta háborút folytatott náci Németország, mint Nyugaton: megsemmisítő (Vernichtungskrieg) háborút. A náci gyarmatosító rablóháború tehát nem önmagában a zsidók ellen irányult, hanem a Szovjetunió népei ellen általában. A Plan Ost már eleve több mint 30 millió szláv ember kiirtását irányozta elő. S ha azt nem is volt képes realizálni, a gyarmati népirtás mégis csak több nem zsidóval végzett, mint zsidóval. Ami a zsidók kiirtását specifikussá teszi (számos, itt ismételten nem kifejtendő okok mellett), az az, hogy a népirtás az ő esetükben az utolsó emberig folytatódott. Kétségtelen, hogy a náci projektben a zsidók kiirtása viszonylag önálló kérdésként merült fel – mint „önálló front” a többi között. Ez volt az egyetlen front, ahol a nácik győzedelmeskedtek, s ezzel magyarázható, hogy a holokauszt még a háború végső fázisában is folytatódott. Ami katonai-stratégiai szempontból irracionális, az a célok tekintetében teljesen a helyén volt.

Ugyanis a náci antiszemitizmus a náci Németország és szövetségesei, illetve kollaboránsai számára egy gazdasági-politikai és pszichológiai motiváló erő volt, pótolta a globális, marxista (antikapitalista-kommunista) rendszerkritikát: a nácizmus a szocializmus helyére állította magát olyképpen, hogy közben megmentette a kapitalizmust, amelyet egy őszinteségi rohamában Hayek is „hálásan megköszönt” Hitlernek – akit egyébként a közgazdász is – a marxistákhoz hasonlóan – a kapitalizmus megmentőjeként aposztrofált. Hogy a holokauszt mennyire leszármazottja a régi kapitalista gyarmatosításnak, abban is kifejeződik, hogy a náci Németország fő ellensége, a Szovjetunió, a „zsidó-bolsevizmus” mint a „szocializmus-kommunizmus” megtestesítője, egyúttal az egyetlen következetesen antikolonialista nagyhatalom is volt.

A hitleri gyarmatosítás és népirtás, amelynek hátországát a müncheni egyezmény rövid távon biztosította, kétségtelenül illeszkedett a nyugati, kapitalista birodalmak 16. századtól tartó gyarmatosító népirtásainak történetébe, ám egyúttal rendelkezett mindazokkal a tapasztalatokkal, gazdasági kapacitásokkal és technológiákkal, amelyeket a modern kapitalista-imperialista kultúra, civilizáció felhalmozott. Tehát a „judeo-bolsevista, plutokrata világösszeesküvés” náci gondolatvilága kiegészült a legmodernebb ipari civilizáció vívmányaival és struktúráival. A svájci bankoktól (a zsidó fogarany „befogadása”) a svéd acélig, az egész modern európai kapitalista centrum – egy vagy más módon – a náci projekt részévé vált, annak hálójába került. S noha a burzsoázia kezdetben még Németországban is csak kelletlenül vett részt a náci programban, ne felejtsük el, a legnagyobb profitokat épp Hitler idején zsebelték be, magának a holokausztnak is köszönhetően.

1945 után a népirtások történetében a nagy változás majd az lesz, amikor a „vonakodó burzsoázia” a népirtás „projektjét” mindenütt polgári demokratikus jelmezbe öltözteti és viszi „sikerre” – ellentétben a náci rezsimmel, amely világtörténeti vereséget szenvedett, mindenekelőtt a szovjet Vörös Hadseregnek köszönhetően. A modern tömeggyilkosságok története Afrikától, a kenyai, majd  a délkelet-ázsiai népirtásoktól Irakig és Közép-Afrikáig mindenütt a világ gazdasági és területi újrafelosztásának történeti keretébe illeszkedik. De sem az 1915-ös török népirtás az örmények ellen, sem a II. világháborút követő népirtások egyetlen esetben sem tűzték ki célul, hogy egy népet az utolsó szálig kiirtsanak, ez a modern időben – ismét hangsúlyozom – csak a zsidó népet érintette, amit ma általában holokausztnak neveznek.

Néhány szó az emlékezetpolitikai aspektusról

A modern nyugati hidegháborús propaganda nem sokkal a II. világháború után „kitalálta” a végtelenül leegyszerűsítő ún. totalitarizmus-elméletet, hogy összekapcsolja és azonosítsa a népirtást elszenvedett Szovjetuniót a népirtó náci Németországgal. Ezen ideológia fedezetében „tüntették el” azt a tényt, hogy a „kommunizmus elleni harc” vonzásában az Egyesült Államok nem egyszerűen megmentett sok ezer náci háborús bűnöst, hanem azok egy jelentős részét különféle rendvédelmi és titkosszolgálati struktúrákban (hogy a náci tudósokról itt ne is beszéljünk) harcba is állította – még Németországban is. Maga a holokauszt 1989 után a nyugati, főleg az amerikai polgári propagandában különös geopolitikai csatározások „áldozatává” lett. Ha valahol meg kellett indokolni egy NATO-beavatkozást, a helyi konfliktusok valamelyik oldalát rögtön a népirtás vádjával illették. Még mindenki emlékszik arra, hogy Clinton asszony – holywoodias stílusban – Jugoszlávia szétbombázását azzal indokolta, hogy a szerbek kiirtják az albánokat, vagyis „holokausztot hajtanak végre”. Azt követően Európában is kidolgoztak amerikai mintára egy steril, a történeti feltételektől, a valóságtól eloldott, szublimált „holokauszt-képet”, amellyel mindenekelőtt az új kelet-európai rezsimek adóznak a „világ zsidóságának”, miközben ennek fedezetében rehabilitálják a két világháború közötti antiszemita rendszereket és szervezeteket, illetve a nácikkal kollaboráló rezsimeket és katonai struktúrákat, amelyek részt vettek a holokauszt végrehajtásában (mindenekelőtt Magyarország, Horvátország, Románia, Ukrajna és a balti államok történetére utalok).

A holokauszt valóságos okainak és végrehajtásának igaz története helyett az „emlékezetpolitikákat” szinte mindenütt egy képmutató és absztrakt moralizálás kíséri, sok helyütt egy üzleti alapú intézményrendszer bázisán. Ezáltal végső soron a holokauszt relativizálása zajlik, méghozzá globális méretekben a valóságos történelem feláldozása útján. Kevés kivétellel a cél mindenütt a helyi hatalmi elitek ízlésének és érdekeinek megfelelő „kép” kialakítása.

Hírek, Online cikkek

Az amerikai liberális demokrácia nimbuszának összeomlása – puccskísérlet a Capitoliumban

Az amerikai liberális politikai osztályt és „az amerikai álom” megtévesztett híveit kivéve senkit sem lepett meg a fasiszta színezetű puccskísérlet az USA fővárosában. Folyóiratunk már négy évvel ezelőtt jelezte, hogy a Trump-jelenség, a „trampizmus” egy világméretű gazdasági-szociális és politikai válság része, amely mély történelmi gyökerekkel és nemzeti sajátosságokkal egyaránt rendelkezik Orbán Viktortól, Kaczinskyn, Zelenszkijen, Erdoganon, Netanyahun  és Bolsonáron át Trumpig.

Számos elemzés mutatja, hogy az amerikai nagytőke komoly profitokat csak bűvészkedéssel, pénzügyi maipulációkkal és külföldi pénzügyi eszközök megszerzéséből tud  realizálni, aminek komoly politikai és gazdasági következménye volt, van és lesz a világrendszer működésére nézve. Az orosz- és kínai ellenes szankciópolitika, amelynek célja a piacszerzés, csak a jéghegy csúcsa, a keleti háborúskodás mellett. Magában az Egyesült Államokban a világjárvánnyal sújtott gazdasági válság szenvedő csoportjai mindenekelőtt a munkájukat vesztett, a középosztályból és a munkásosztályból lesüllyedt  társadalmi csoportokból, valamint a kisvállalkozói körökből kerülnek ki, mint egyébként bárhol másutt a világon. Az alsó osztályokat a rendszerválsággal küzdő Egyesült Államokban nem képviselheti hatékony politikai párt, mert e népességeknek nincs anyagi forrása ahhoz, hogy magukat megszervezzék, és eséllyel indulhassanak az alkotmányosan kialakított kétpárti rendszerben. A szocialista tömegmozgalmat pedig már régen földbe döngölték és feltámadásának jelei sem igen látszanak. Noha az amerikai liberalizmus a Demokrata Párttal azonosítja magát, a demokraták már régen nem nyerhetnének választásokat a baloldali szavazatok nélkül. Az amerikai liberálisok sem képesek baloldali alternatívával fellépni, de semlegesítik a rendszerkritikus baloldalt. A tőkének így két félnivalója támadt: a profitráta vészes csökkenése és a világrendszerbeli hegemónia elvesztése.

Így az amerikai burzsoázia nyugodtan nézhette a hivatásos demagóg és közönséges csaló vagy Thomas Mannal szólva, a „varázsló”, hipnotizőr Donald Trump milliárdos mögött felsorakozott szélsőjobboldali „népfelkelést”, amely nekünk, magyaroknak ismerősnek tűnt a 2006-os budapesti lázadás, a TV-székház elfoglalásának és felgyújtásának tükrében. A Capitoliumot elfoglaló ezrek pár óráig rettegésben tartották a Kongresszust, a kétségbeesetten levegő után kapkodó többnyire idős, rémült demokrata és republikánus szenátorokat.

A válság terheit viselni nem tudó, nem akaró – a TV képernyőin feltűnő – lumpenek ne tévesszenek meg bennünket. Ők csak a tekintélyuralmi stílust és a fehér felsőbbrendűség rasszista ideológiáját jelenítik meg felfegyverkezett csoportok alakjában. Az egyik képviselő hölgy pedig elragadtatással idézte fel Hitler egyik gondolatát az ifjúság megnyeréséről.

Ne feledjük: Trump mögött 70 millió amerikai áll, a „Make America Great Again!” jegyében, benne szélsőjobboldali tömegekkel. Készen arra, hogy vezérükkel a válságot a polgári demokráca beomlasztásával és egy új tekintélyuralmi hatalommal „oldják meg”. És a cezarista nagy vágyálom, hogy „America First” legyen, értsd, a világ csendőre és az elnyomás fő hasznonélvezője, egy szélsőjobbra átfésült világrendben veszélyes  célként tűnik fel.

A Thomas Mann-i gondolatot parafrazálva okkal jut az ember eszébe:

Amerika, vigyázz!

Eszmélet szerkesztősége

A kép forrása: https://eu.usatoday.com/

Hírek

Tamás Gáspár Miklós: Antitézis

Megjelent a Kalligram Kiadónál Tamás Gáspár Miklós Antitézis című kötete. Ez a kötet a szerző válogatott elméleti (marxista) tanulmányainak gyűjteménye az utóbbi húsz évből. A könyv anyaga Magyarországon még majdnem teljesen ismeretlen.