Komoly szellemi produktumok születtek és születnek napjainkban is a marxista hagyományhoz kapcsolódóan, mégpedig azt elevenen alkalmazóan, továbbfejlesztően. Néha különös módon. Fényesen bizonyítva, hogy ez az irányzat életképes, immáron 175 éve, ha mondjuk a Német ideológiától (1845) vesszük létezőnek – igaz, ez esetben osztanánk Luis Althusser episztemológiai cezúráját, amely a törésvonalat a fiatal és az érett Marx között ebben a – Marx és Engels által közösen írt – munkában látta. Wiener György, sokakhoz hasonlóan, mindenesetre alkalmaz ebből és a cezúra előtti művekből is elméleti belátásokat a helyi kommunizmusok lehetetlenségéről, noha tudja, hogy Engels nem igazán sajnálkozott azon, hogy e munka kéziratban maradt, mondván, azt nyugodtan átadhatják az „egerek rágcsáló bírálatának” – mivel a materialista történelemfelfogás kifejtése később, magasabb szinten, más munkáikban acélozottabban fogalmazódott meg. A Kommunista kiáltvány, amelyet – Max Webertől és Talcott Parsonstól eltérően[i] – Tamás Gáspár Miklós nem sokra tart, mondván, hogy nem a társadalomtörténet, hanem csak a kapitalizmus története osztályharcok története, sokaknál, éppen remek irodalmi stílusa, közérthetősége és mozgalmi-stratégiai jelentősége miatt jelölhet kiindulópontot. Tegyük hozzá: ez a munka sem tartalmazza még a társadalmi formák marxi elméletét, melyet Wiener empirikus kapitalizmuskutatással visz tovább és aktualizál, éspedig a tőkés formáció meghaladásának előfeltételét vizsgálva. Nos, ezen irányzat létezik: magam a marxi alapozású kritikai elmélet megnevezést kedvelem leginkább,[ii] mert minden vita, véleménykülönbség, szaktudományos megalapozás ellenére van olyan közös gondolati alap, vezérlőeszmék, amelyek összperspektívába állítása elkülöníti és saját arcúvá teszi a polgári filozófiától, ökonómiától, társadalom- és történelemfelfogástól a marxizmust. Ennek hosszú története a tematikai sokféleség és elemzési változatosság egysége,[iii] amelyik mégsem esik szét a rossz végtelenségben: akkor nem, ha princípiuma marad, hogy keresse a polgári világ meghaladásának történelmi lehetőségeit, éspedig a győzedelmeskedni látszó globális kapitalizmus korában is. Persze tudjuk, hogy a hazai rendszerváltók úgy tesznek, mintha a rendszerváltoztatással megszűnt volna a hegeli–marxi dialektika érvényessége. A hazai mainstream létvakságban szenvedő hanyagolása ellenére sem ez a helyzet, sem a nagyvilágban, sem idehaza, ahol az új nemzedékek orientálódásában érezhető a kapitalizmuskritikus és antikapitalista gondolkodás iránti növekvő érdeklődés. Hagyományos, neo- és posztmarxista formákban jelen lévő magyarázatok léteznek a fennállóról, arról, amely uralma alatt tart széles néprétegeket, társadalmi csoportokat, ifjúságot, munkásságot, nőket. Nemcsak az anyagi javak előállításának és elosztásának – ergo a primer életlehetőségeket meghatározó – osztályszintű egyenlőtlenségeinek újratermelésével, hanem kultúriparának, médiahálózatainak, gyakran alpári fogyasztói mitológiájának erejével. De így sem tud mindenkit pacifikálni. Ugyanis az ideológiai államapparátusok (Althusser)[iv] – egyházak, magán- és közoktatás, család, jog, politikai rendszer a pártjaival, szakszervezetek, információ (médiahatalom, kultúra, irodalom, képzőművészet, sport, stb.) – „erőszakkal páncélozott hegemóniája” (A. Gramsci) sem mindenható: élethelyzetek, -viszonyok keserű tapasztalatai, a szellem szabadsága, a művészetek ereje, a tudományos fel- és megismerés öröme szerencsére protest horizontokat nyit a status quóval szemben. Az elidegenedés – részleges leküzdése – az egyéni életvezetésen, orientáción is múlik: önmagunkkal és közvetlen interperszonális kapcsolatainkkal szembeni felelősségként. Világtörténelmileg nehezebb az ügy: sok-sok egyéni erőfeszítés sem vezethet át rendszerszintű áttöréshez. Az utópista felvilágosítók a nevelés erejében bíztak. A liberális emancipátorok a képzett és művelt emberfőktől várják társadalmuk jobbítását, mégpedig a vezető elit jóvoltából. Harmadik megoldás, ha objektív feltételek és szubjektív aktorok együttesét képzeljük úgy, mint amely az önfelszabadításhoz vezethet el – Megváltó hiányában. Ahhoz a társadalmi anyagcsere-folyamat – a tőkés rendszer struktúra- és funkciófüggő – viszonyrendszerének meghaladása szükségeltetik. Lehetséges ez? Mikor, miáltal? Pesszimista credóik ellenére is ezekért érdemes foglalkoznunk Wiener György e számunkban olvasható tanulmányával és Tamás Gáspár Miklós Antitézis. Válogatott tanulmányok 2001–2020. (Pesti Kalligram, 2021) c. kötetének közel sem teljességre törekvő kommentálásával.
Hírek kategória bejegyzései
Memorandum: The non-capitalist mixed economy as the antechamber of socialism
The non-capitalist mixed economy as the antechamber of
socialism
We are convinced that there is no solution to the structural crisis of capitalism (poverty, unemployment, violence, wars, inequality, exclusion, the destruction of the environment) within the capitalist system.
The alternative to capitalism can only be socialism, the world that goes “Beyond Capital” (István Mészáros) because we do not know any other social formation against the rule of capital. Our conference has been motivated by the practical
goal of facilitating the elaboration and realization of this alternative; to search for and utilize the historical and theoretical experiences of the global economic-social experiments and anti-capitalist organizations in the spirit of a transnational cooperation.
We conceive socialism as the lower phase of the self-governing social and economic order (Communism), which goes beyond the structures of market economy. It is a system of productive and consumer communities organized voluntarily from below, which is a new social organization, functioning without the tutelage of either the bureaucratically organized state or capital. However,
socialism cannot be “introduced” from above. The alternative economic and managerial forms, which surpassed capitalism have accumulated rich experiences in all regions of the world. The essence of this search for alternatives is that we can now see the frames of a third road (tertium datur – György Lukács) between “Stalinism” and capitalism. This “surpassing” consists of three, interrelated stages.
1. We have to support everywhere the unfolding of humanist social mass movements, which pave the way for the collective property and the collective economic forms in all aeras of human life, of course, primarily in the field of production and consumption.
2. Parallel to the establishment of the political-power conditions, which have to be fought out, a multisectoral mixed economy can be created, where the market, the state-controlled and the communitarian sectors as economic forms coexist by simultaneously supplementing each other and competing
with each other. In the spirit of democratic planning, the state, which is controlled socially, “from below” supports the islands of socialism, the voluntarily organized cooperatives, which produce and consume according to their own needs and capabilities.
3. Capitalism never collapses by itself. Therefore, it is of crucial significance to develop and strengthen the collective property both nationally and internationally because capital has historically destroyed all initiatives based on non-private property. Historical experiences, the experiences of the collapse of the state socialist regimes show that workers defend only those regimes, where the producers directly control the collective property. Such economic sector is the economic, political and social precondition of the creation of socialism. Its functioning also serves as a cultural and educational school: the producers are forced to learn how to
evolve their skills and talents and they get used to the coordination of their common activities, the responsible cooperation.
Budapest, 23 June 2021
The memorandum can be signed and shortly commented via sending an email to the following address: eszmelet1989@gmail.com
Nyilatkozat: A nem kapitalista vegyesgazdaság mint a szocializmus előszobája
A nem kapitalista vegyesgazdaság mint a szocializmus
előszobája
Meg vagyunk győződve arról, hogy a kapitalizmus strukturális
válságára (szegénység, munkanélküliség, erőszak, háborúk,
egyenlőtlenség, kirekesztettség, környezetpusztítás) a
kapitalista rendszeren belül nincs megoldás.
A kapitalizmus alternatíváját az emberiség történetében csak a
szocializmus, a „Tőkén túl” (Mészáros István) világa
képezheti – mivel a tőke uralmával szemben nem bukkant fel
más lehetőség. Konferenciánkat azzal a gyakorlati céllal
hívtuk össze, hogy e lehetőség valóra váltását közelebb
hozzuk; hogy a globális együttműködés szellemében
felkutassuk és felhasználjuk a világszerte létrejött gazdasági-
társadalmi kísérletek, tőkeellenes szervezetek történelmi és
elméleti tapasztalatait.
Felfogásunk szerint a szocializmus az önkormányzó társadalmi
és gazdasági rend (kommunizmus) alsó fázisa, túllépett a
piacgazdálkodás struktúráin, önkéntesen szerveződő termelői
és fogyasztói közösségek rendszere, amely a bürokratikusan
centralizált állam és a tőke gyámkodása nélküli
társadalomszerveződés. Ám a szocializmust határozatilag
„bevezetni” nem lehet.
A kapitalizmuson túllépő alternatív gazdálkodási formák a
világrendszer minden régiójában gazdag tapasztalatokat
halmoztak fel. Ezeknek az útkereséseknek a lényege abban áll
ma, hogy kirajzolódtak a „sztálinizmus” és a kapitalizmus
között egy harmadik lehetőség (tertium datur – Lukács
György) keretei. Ez a „túllépés” elvben három, egymással
összekapcsolódó szakaszból áll.
1 Mindenütt támogatni kell a humanista társadalmi
tömegmozgalmak kibontakozását, amelyek utat nyitnak a
közösségi tulajdon és a közösségi gazdálkodási formák előtt
az élet minden területén, mindenekelőtt persze a termelés és a
fogyasztás terén.
2. A politikai-hatalmi feltételek kiharcolásával egyidőben
jöhet létre egy többszektorú vegyes gazdaság, amelyben a
piaci, az állami és a közösségi szektorok mint gazdálkodási
formák is egymás mellett léteznek – egymást kiegészítve és
egymással versengve. A társadalmilag, „alulról” ellenőrzött
állam a demokratikus tervgazdálkodásnak megfelelően
támogatja a szocializmus szigeteit, az önkéntes szövetkezeti
társulásokat, amelyek saját szükségleteik és képességeik
szerint termelnek és fogyasztanak.
3. A kapitalizmus magától sohasem omlik össze. Ezért döntő
jelentősége van a közösségi tulajdon kifejlesztésének nemzeti
és nemzetközi méretekben, mert a tőke minden nem
magántulajdonra épülő kezdeményezést tendenciájában
szétzúz. A történelmi tapasztalatok, az államszocialista
rendszerek összeomlásának tapasztalatai azt mutatják, hogy a
dolgozók csak az olyan rendszert védik meg, amelyben a
közösségi tulajdon felett a termelők gyakorolják a közvetlen
ellenőrzést. Egy ilyen gazdálkodási szektor a szocializmus
létrejöttének gazdasági, politikai és szociális feltétele.
Működése egyúttal kulturális és pedagógiai iskola is: a
termelésben résztvevők rákényszerülnek új személyes
képességeik kibontakoztatására, az önálló kezdeményezésre,
és hozzászoknak a közös tevékenységeik összehangolásához, a
felelős együttműködéshez.
Budapest, 2021. június 23.
A memorandumot a következő címre küldött e-maillel lehet aláírni és röviden kommentálni: eszmelet1989@gmail.com
Conference on non-capitalist mixed economies 23-26 June, 2021
In memoriam Győző Lugosi
The online international conference takes up non-capitalist mixed economy models as an eminently important historical experience, practical possibility and much needed prospect. The current moment of global capitalism and the evolving ecological crisis demands an organized and coherent response, one that is not limited to pushing back the forces of social and environmental destruction but aims at fundamentally transforming the unproductive and unjust structures of capitalism today. In this process, revisiting and learning from historical socialist achievements, and errors and helping coalesce, intensify, and spread the search for new models and mechanisms is essential.
Registration required: https://zoom.us/…/6016230833585/WN_p6sdWeHbSJ65LUyA2pFMzA
The program is available from here
A rendezvény magyar tolmácsolással is követjező lesz.
Volt alternatíva – Krausz Tamás történésszel Matthias István Köhler beszélgetett
Megjelent: Junge Welt, 2021. 06.02. 125. sz., 6. o.
Hogyan befolyásolta Önt és történészi munkáját Lukács György gondolkodása?
Munkássága sokféleképpen végigkísérte az életemet. 1968-ban, amikor éppen csak elkezdtem egyetemre járni, Lukács kritikusan nyilatkozott a prágai szovjet bevonulásról. Már akkor érzékeltem, hogy ez fontos. Én magam egyszer véletlenül találkoztam Lukáccsal a budapesti Nyugati pályaudvaron, nem sokkal a halála előtt. Egy barátom, aki az ő körében mozgott, bemutatott neki; az egész nem tartott tovább két-három percnél. Nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna, de ez volt az az idő, amikor intellektuálisan is találkoztam Lukáccsal.
A következő állomásra már a halála után került sor, amikor tanítványainak jelentős része megtagadta marxista teljesítményét. Miért? Ennek megválaszolása intellektuális kihívássá vált számomra. Nem csak Lukácsról volt szó, hanem a szocializmus értelmezéséről is.
Miután lediplomáztam, a parlamenti könyvtárban dolgoztam, és féllegális körülmények között elmentem egy szemináriumra, amelyet Lukács tanítványa, Vajda Mihály vezetett, ahol a Történelem és osztálytudattal foglalkoztunk. Ezt már akkor a fennálló rendszer kritikájaként, de baloldali, szocialista kritikájaként értelmeztük.
A 80-as évek közepétől különösen Magyarországon már érezhető volt a „létező szocializmus” válsága. Hogyan jelent meg ekkor Lukács az Ön munkásságában, milyen szerepet játszott szellemi fejlődésében?
Először tulajdonképpen az 1920-as évek Lukácsát ismertem, ismertük meg. Azután Mesterházi Miklóssal együtt írtunk egy kis könyvet Mű és történelem címen, amely Lukács 100. születésnapja alkalmából jelent meg és amely lényegében Lukács 20-as évekbeli bolsevik recepciójával foglalkozott. Feltárult a Sztálin-korszakot megelőző marxizmus történetének egy fontos epizódja.
1988-ban már a késői Lukácsnál tartottunk, amikor végre publikálták Lukács 1968-as A demokratizálódás jelene és jövője című művét, amelyben Lukács a sztálinizmussal és a forradalmi múlthoz való viszony újraértékelésével is foglalkozik. Akkoriban már nem lehetett a műnek igazi jelentősége, mert az államszocializmus forradalmi jellegű átalakítására már nem nyílt mód. Számunkra az Eszméletnél, és mások számára is, akik egy antibürokratikus szocializmusért küzdöttek, az volt a legfontosabb a lukácsi munkában, hogy a forradalmi örökséget alternatívaként fel lehetett vetni: tertium datur, sem kapitalizmus, sem sztálinizmus, van egy harmadik lehetőség. Ez az államszocializmus idején a kommunista pártok két alapvető irányzatára reflektált. Voltak az úgynevezett piacorientált revizionisták, akik később már valójában kapitalizmust akartak, és voltak azok, akik dogmatikusan, determinisztikusan viszonyultak minden fennálló kritikájához – főleg a hatalommentés érdekében. Lukács már 1968-ban megjósolta, hogy ha az államszocializmusnak nincs szocialista alternatívája, akkor alakul át végül kapitalizmussá.
Aztán a 90-es években megtörtént ez az átalakulás. Segített-e Lukács abban, hogy a szocializmus megmaradjon mint alternatíva?
A kapitalizmus restaurációjának természetét és perspektíváját elég pontosan láttuk már a ’90-es évek elején, hiszen a magunk részéről már a ’80-as évek elején megcsináltuk a „rendszerváltást”. Láttuk az államszocializmus problémáit, és vele szemben kerestük az alternatívát, amely szemben állt a kibontakozó neoliberális polgári perspektívával. Lukács volt akkoriban maga az alternatíva: a munkástanácsok, az önkormányzati szocializmus, az alulról építkező, közvetlen demokrácia intézménye. Megértettük már a 80-as évek legelején, talán már hamarabb Lenin és Lukács alapján, hogy a szocializmus megvalósulatlan maradt. Világossá vált az is, hogy nem nyugati demokrácia lesz itt mifelénk, ha a „reálisan létező szocializmus” megbukik, hanem a szocialista alternatíva hiányában valamiféle nacionalista, tekintélyelvű visszarendeződés megy végbe, ami a mai neohorthysta rezsim formájában tulajdonképpen meg is valósult, regionális szinten ld. hasonlóképpen a balti, lengyel, ukrán, horvát fejleményeket, tehát a közép-kelet-európai „modellt”, hogy az ázsiai egykori szovjet köztársaságokat ne is emlegessem.
De a nagy felfedezés számunkra a 90-es években az egykori Lukács-tanítvány, Mészáros István munkássága volt, aki, mint tudjuk, 1956-ban emigrált, majd Nagy-Britanniában élt. Lukácsot Mészáros szemüvegén keresztül is kezdtük olvasni. 1995-ben jelent meg a Tőkén túl, amelyet aztán lefordítottunk magyarra (a nem régen elhunyt Csala Károly munkája), és 2009/2010-ben kiadtunk. Hihetetlen szervezői munka, ami elsősorban a Covid-19 áldozatává vált Lugosi Győzőnek köszönhető.
Mészáros alig ismert Németországban. Mit jelentett tehát, hogy az ő szemüvegén keresztül olvasták újra Lukácsot?
Ez azt jelenti, hogy egy lehetséges szocializmus szempontjából néztük a fejlődést. Mészáros volt talán az egyetlen olyan Lukács-tanítvány, aki soha nem mondott le a szocializmus filozófiai és történelmi aktualitásáról. Talán ez az oka annak, hogy Németországban nem ismerik. Latin-Amerikában hihetetlenül népszerű, nem utolsósorban azért, mert Mészáros Hugo Chávez, a venezuelai államfő kvázi tanácsadója is volt. Fontos volt számunkra, mert továbbgondolta a marxista Lukácsot, méghozzá nagyon magas szinten. Abba a hagyományba helyezte, amit Németországban az úgynevezett rendszerváltás idején demokratikus szocializmusnak, Franciaországban pedig önkormányzati szocializmusnak neveztek, mi is így hívtuk. Lukács filozófiai, elméleti impulzust adott ennek a megközelítésnek. Miközben Mészáros az államszocializmust bírálta, ő is tudatában volt annak, hogy csak a valóságos történelemből nőhet ki az antikapitalista alternatíva, talán ezzel is összefüggött, hogy a Történelem és osztálytudatot az öreg Lukácshoz hasonlóan főleg „messianisztikus” jellege miatt bírálta – egyébként az öreg Lukács intencióinak megfelelően.
A demokratikus szocializmusból nem lett semmi. Ellenforradalom lett.
Mint jeleztem, nekünk nem voltak illúzióink. Amikor az 1980-as évek végén láttam, hogy megkezdődik a privatizáció, és minden egy kapitalista fejlődés irányába mutat, történészként már akkor is világos volt számomra, hogy itt a régi kelet-európai (félperifériás) kapitalizmus fog kialakulni. Ezt neveztük nómenklatúra-kapitalizmusnak, ami már fogalmilag is nagyon közel áll ahhoz, ami megvalósult: oligarchikus kapitalizmus. Lukács biztosan nem csodálkozott volna egy ilyen fejleményen, nem úgy, mint például Kornai János, a neves közgazdász-akadémikus, aki végül napjainkban elismerte, hogy a rendszerváltáskor „túlságosan optimista volt”. Én már 1994-ben – részben Lukács alapján – megfogalmaztam vele szemben azt a kritikát, hogy nem polgári demokrácia van itt napirenden, hanem éppenséggel egy autoriter, oligarchikus uralom.
Nyugaton ezt sokan nem látták.
Jürgen Habermas akkoriban „korrekciós (kiigazító) forradalomról” (rectifying revolution) beszélt (1990. New Left Review) , vagyis arról, hogy a Nyugaton már megvalósult polgári forradalom most Keleten is lezajlik és a kelet-európai országok majd utolérik a „nyugati demokráciákat”, vagy legalábbis felzárkóznak hozzájuk.
Akkor tudtuk, hogy ami itt történik, azt Nyugaton nem értik. Nem felzárkóztunk, hanem visszaestünk, kulturális hanyatlást tapasztaltunk. Visszatért a mindennapokba a rasszizmus, az antiszemitizmus és a fasizmus. És persze Lukácsot a 90-es években minden oldalról támadták. Ő volt a kommunizmus delegitimálásának egyik szimbóluma. Miközben az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaságot és benne Lukácsot a totalitárius rendszer első formájaként ábrázolja a mai rezsim emlékezetpolitikája, valójában nemcsak a szocialista-kommunista Lukács megsemmisítéséről szól ez a gonosz ének, hanem az antifasiszta Lukács megsemmisítéséről is. Tudják a rendszer ideológiai verőlegényei éppúgy, mint a valamivel kifinomultabb kurzustörténészek, hogy az antifasiszta gondolkodás számára ő maradt mindmáig az egyik sarokkő: az „ész trónfosztása” ismét filozófiai fegyverré vált Európától Latin-Amerikáig. A valóságban is tragikus módon összekapcsolódott a kapitalizmus, a kapitalista restauráció, maga a kapitalizmus és az irracionalizmus eluralkodása. A fasizmus is azóta mindenütt visszatért, különösen a félperiférián, Magyarországtól, Ukrajnától Brazíliáig.
Sok évvel később, talán a 2000-es évek végén találkoztam Habermas-szal Moszkvában egy konferencián. Együtt álltunk a liftben, és megkérdeztem tőle, így visszatekintve mit gondol a „felzárkózási forradalomról”. Elismerte, hogy akkor tévedett. Magyarországnak volt egy Lukácsa, de tudjuk, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nekünk viszont segített abban, hogy ne adjuk el a lelkünket az ördögnek. Megtanultuk a 60-as évek Lukácsától azt, amit García Márquez a Száz év magányban úgy fogalmazott meg, hogy „… az ördög valószínűleg győzött, amikor fellázadt Isten ellen”. Lukácstól is eredeztetem, hogy sohasem békültünk meg a kapitalizmussal. Mondjanak bármit, népirtás és tőke, hogy József Attilát parafrazáljam, jegyesek. Ezzel ma, úgy hiszem, Lukács is egyetértene.