All posts by sz szilu84

Korábbi számok

Sokszoros hátrányban – Hartyányi Norbert fotóesszéi

Hartyányi Norbert is azok közé az elszánt fiatal alkotók közé tartozik, akik nem adták föl álmaikat, s a humanista dokumentumfotográfiát művelik, annak dacára, hogy szinte már semmilyen feltétel sincs adva hozzá.
Leginkább nyomtatott sajtó nincsen. Igazi képes lapok, amelyek ha megbízásokat nem is, de legalább felületet adnának a fotográfusoknak. Az internet – esetlegessége és nivelláló természete, na meg a technikai nehézségek miatt – gyönge pótszer csupán az ilyenféle anyagok pre­zentálására. A szűkös kiállítási és ösztöndíj-lehetőségek legföljebb arra jók, hogy ébren tartsák a reményt. Igaz, hogy az internet megkönnyíti a nemzetközi kínálat megismerését, de ahhoz először is meg kell tanulni elég jól angolul, amihez bizony (mondjuk, egy átlagos, tehát jól szituáltnak nem nevezhető magyar család gyerekének) nemcsak szorgalom, de pénz is kell. Ahogyan a megfelelő számítógépes háttér kialakításához is. Igaz, a fényképezés soha sem volt olcsó szórakozás. Ma sem az. Amit manapság a digitális technika miatt a filmen megtakarítanak a fényképé­szek, annak többszörösét el kell költeniük komputer-"kütyükre".

Ráadásul ebben a szakmában vidékről szinte lehetetlen érvényesülni, vagyis a ceglédi Hartyányi Norbert fotóesszéit nézve jó, ha tudjuk: nem­csak a kamerája előtt állók, de a keresőbe betekintő alkotó sem a nyertes kedvezményezettek között van. Még akkor sem, ha persze a hátrányok nem mérendők és mérhetők is össze. Hartyányi, akár többen mások nemzedéktársai közül, a szívének kedves fotográfiát jórészben saját kedvtelésre és saját zsebre készíti. Mondhatjuk erre, hogy így legalább élhet a teljes szabadsággal. De inkább olyasféle szabadság ez, amit egy idősebb pályatársa, egyébként a magyar fotóművészet egyik legeredetibb művésze talált mondani – kicsavarva a közkeletűen képmutató kifejezést a munkanélkülire -: ő szabadon fuldokló művész.

Mindez érdekes, de mit sem számítana, ha Hartyányi Norbert nem volna tehetséges. Ha a képei nem hökkentenének meg minket. Soro­zataira a visszafogottság és valamiféle rezignált szomorúság jellemző. Készített esszét a vidéki fiatalok szórakozásairól, arról a sivár ürességről, ami az élményt jelenti a hétvégeken a mai fiatalság jó részének életében. Megmutatta a Margitszigetet, egyre gyorsabban pusztuló fővárosunk csüggesztő „zöld ékkövét", s el merte vállalni, hogy fölkeresi az elfelejtett embereket, az elme-szociális otthonokban tengődő fogyatékos ember­társainkat. Megnézni mindennapjaikat, megérteni a másságuk mikéntjét. S ami a legnehezebb, rávenni a világ nagyobbik felét, hogy legalább egyszer nézzen bele ezekbe az arcokba.

Fogyatékosok, szegények, betegek, öregek – legföljebb mint a többség karitatív gesztusainak elszenvedői jelennek meg a modern médiában, ha megjelennek egyáltalán. Hartyányi a maguk nyers létezésében állítja elénk őket. Képi esszéje kísérőszövegében azt írja, hogy szerinte a csaknem 60 ezer fogyatékos és autista ember helye nem elzárt szociá­lis rezervátumokban, hanem a „normális" világban volna. „Sérült lehet a felfogóképességük, az érzékelésük, a gondolkodásuk, a beszédjük, a memóriájuk. Másképp nyilvánítják ki az akaratukat, érzéseiket és a fantáziájuk is nagyon sajátos. De éreznek, gondolkodnak, és kommuni­kálnak!" – írja. Fogadj el című fotóesszéje, amelyikből lapunk képanyagát válogattuk, a 2000-es évek közepén készült.

Korábbi számok

A szellemi termelési mód alternatívájáról

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: A „szellemi termelési mód", Budapest, Kossuth Kiadó, 2012

Túl a történelmi kapitalizmuson és túl a létezett szocializmuson, a ter­melési mód marxi alapú elméletének szellemi termelési módként történő újító értelmezésével jelentkeztek a szerzők – így lehet egy mondatba foglalni ezt a nagy vállalkozást. Csak a monumentális építészethez hasonlítható a szociológus szerzőpáros értékes munkája, amelyben témájuk összes vonatkozását részletesen tárgyalják. Miközben ez csak tervezett trilógiájuk középső darabja, amelyet egy humánetológiai-ant­ropológiai mű megelőzött (Túlélésistratégiák, Budapest, Kossuth Kiadó, 2007), ráirányítva a figyelmet az ún. túlélési stratégiákra; és követni fog egy harmadik könyv „A szimbolizáció"-ról, amely az új formációnak megfelelő ismeretelmélettel, az ismeretek rendezésének új módjaival kíván foglalkozni. Éppen egy új formáció körvonalazódása adhat tár­sadalmi hátteret annak nóvumokat tartalmazó ismeretelméletéhez. A most bemutatandó könyvben talán a formációelméleti vonatkozás a legfontosabb – esetleg csak számunkra? -, de a szociológusi, Millstől Bellig, Gorztól Bourdieu-ig, Gouldnertől Beckig vonuló reprezentáció és a Hegeltől, Marxig, Max Schelertől Hardt-Negriig terjedő filozófiák és esetenként a történeti és ökonómiai fejtegetések sem megkerülhetők. Miért? Például azért, mert „következetes etikát éppen az embernek a nembeli természetére lehet alapozni, vagy mert a szellemi munka jórészt az értelmiségnél koncentrálódik, ezért a szerzők bevonják értelmezésük körébe az értelmiségre vonatkozó szociológiai felfogások egy részét, mivel a probléma érintkezik a jelen kapitalizmusát tagadó, és a jövőt potenciálisan hordozó szellemi termelési móddal (SZTM). Hasonlóan az ipari, a posztindusztriális, a hálózati társadalom felfogásokhoz vagy az államszocializmus mérlegéhez, melyeknek alternatívájául éppen a SZTM kínálkozik Kapitányéknál. Keresik ezen alternatíva szociológiai hordozóit, alanyát, a „szellemi termelőket", s ezért szembesítik következtetéseiket mindazokkal az elméletekkel – itt a keresésben elég messzire, talán túl messzire is mennek -, amelyek így vagy úgy érintkeznek a szellemi termelés és termelők kérdéskörével.

A művön túli, külsődleges kérdés, de kérdés, hogy a mai mediatizált világban ki olvas el egy ilyen terjedelmű munkát? Hogyan lehet gondo­latilag átfogni 1.857.000 karaktert (46,5 szerzői ívet, 632 sűrűn szedett oldalt) kitevő anyagot? Azt gondoljuk, koncentráltabb kifejtésben, az SZTM-ra való intenzívebb szelektálással, azaz kevesebb anyag mozga­tásával „a kevesebb több lehetett volna". Bármilyen érdekesek és értéke­sek a rizikó-, a kontroll- és a hálózati társadalomról, vagy az értelmiség sajátosságairól szóló leírások és elemzések, csak áttételesen, közvetve állnak kapcsolatban a SZTM feszesebben vett problematikáival. Az értelmiség ugyan nemcsak szakértelmiségit jelent, amely a részmunka – társadalmi összmunka megosztásában, egy-egy részterület magasan képzett specialistájaként definiálódik, hanem olyan transzkontextuális tudástípust is, amelyet csak valóban kifejlett személyiségű egyedek hor­dozhatnak – véleményünk szerint (is).1 A SZTM-ben viszont nemcsak a szellemi és a fizikai munkamegosztásnak, hanem az előbbi dualizmusnak a meghaladása is szükséges (en principe erre is szükség lenne). Hogy egy ilyen helyzet hogyan írható le és érhető el, ezt tekintjük a feszesebb problematikának, amely nem feltétlenül igényli a közelmúlt vagy a jelen értelmiségszociológiai magyarázatainak bemutatását. Hozzátéve: Marx racionális történelemfilozófiai hipotézisének, a munka, a mindenféle munka közvetítetlen, azaz nem áruviszonyok által szervezett társadalmi­ságának és vele az emberi személyiségnek, tehát egyben a nemnek a ki­bontakoztatása ma is érvényes probléma. A szerzőpáros feltétlen érdeme és progresszív törekvése, hogy mindezt sajátos, újszerű értelmezésben napirenden tartja, mégpedig egy oly korban és országban, ahol és amikor a közvélemény jó része számára a kommunizmusból („a mi van a tőkén túl?" – á la Mészáros István ésszerűen felvethető kérdéséből) sikeresen szitokszót csináltak a burzsoázia ideológiai államapparátusai. (Miközben e dicső rendszer honi változata kevesebb mint negyedszázad alatt négy­milliós szegénységet, benne másfél milliós mélyszegénységet produkált, a közjavak radikális lepusztítása – és kevesek oligarchikus gazdagsága mellett). Szerencsénkre a társadalomtudomány még nem vált teljesen a közvéleményt előállító kultúripar szolgálójává, s az Eszmélet alapító szerkesztői ennyiben szabadon mozoghatnak tárgyuk kifejtésében.

Nem kívánunk teljes keresztmetszetet adni a gazdag problematikáról – ez egyébként kitűnően áttekinthető a hasznos tartalomjegyzékből -, ellenben megpróbálunk kedvet csinálni az általunk centrálisnak tekintett SZTM-értelmezésről. Éppen mert vonzó a szerzőpár programja: „mivel magyarázhatjuk mai világunknak a korábbiaktól eltérő sajátosságait" és a „mi felé haladunk?" kérdéseire adható egyik válaszlehetőségként kínálják fel a „szellemi termelési mód" fogalmát. Igaz, nagyon átfogó, bemérhetetlen időtávlatban teszik ezt, ami meg is könnyíti számukra, hogy kritikailag elhatárolódjanak az általuk politikai marxistának neve­zett felfogástól, amely a tőkés társadalom politikai cselekvéssel történő átalakíthatóságára helyezte a hangsúlyt. Ha a szerzőpáros törekvéseit akarja az ember pozícionálni, akkor azt lehet erről mondani – s e mögött a kapitalizmus transz­cendálódá­sának/­transz­cendálá­sának persze nagyon reális problémái feszülnek -, hogy se valamilyen spontán összeomlás, se a spontán vagy tudatos forradalmiság nem igazán segíthet, mert a fő folyamat a termelőerők forradalmaként a spontán belenövése Szellemi Termelési Módba („a kapitalizmus új társadalmi paradigmával való felváltása alapvetően nem a politikai szférában dől el, hanem azokban – az azóta is zajló – hétköznapi küzdelmekben, amelyekben a szellemi termelés logikája teret hódít el a tőkelogikától" – írják. Ezzel megszüntetik a kétségtelenül gyakran fellépő feszültséget a marxi alapozású társa­dalomelemzés magas szintű tudományossága és a mozgalmi-politikai cselekvés kettőssége között. Továbbá bevallottan az SZTM elmélete leg­gyengébb pontjának – kétségkívül – annak hipotetikus jellegét tekintik). Ha viszont egy ilyen steril tudományos állásponton vagyunk, akkor nem sok szót érdemes vesztegetni, mondjuk, „Az államszocializmus" fejezet problémájára, hiszen azt igencsak kevesen gondolhatták, hogy a viszony­lagos elmaradottság talaján, az Elbától keletre létrejött és 1989/91-ben megdöntött kísérletek esetében igazi relevanciája lehetett volna bárminő SZTM-nak. A szerzőpáros tőlünk eltérően, kevésbé megértően viszonyul e kísérletekhez a 7. fejezetben, viszont hajlik arra, hogy sok-sok önhiba gátolta az államszocializmust lehetséges belső potenciáljának, a SZTM-nak a kibontakoztatásában.

Klasszikusokra kiterjedő műveltségük, hasznosított formaelméleti tudá­suk és a modern szociológiai témák együttes kezelése nagy irodalomis­meretet mutat – ugyanakkor igencsak témában jártas olvasót feltételez, aki képes megbirkózni a hatalmas, hömpölygő gondolatáramlatokkal, vizsgálódásokkal, érvelésekkel, levezetésekkel. Egyetértően emeljük ki, hogy olyan, a marxi elmélet humanista vonalát képviselő interpretációról van szó, amely nem húz episztemológiai cezurát a fiatal és az érett, a filozófus és a közgazdász Marx közé, hanem a nembeli lényegnek a klasszikus német filozófiában fogant és a szerzőknél is etalonként szolgáló axiómáját alkalmazza. Bármilyen fejlett munkamegosztás és funkcionális differenciálódás mellett – lett légyen szó a XIX. vagy a XXI. századiról – a „dolgok és összefüggéseik végső mértéke az ember" ma­radt. Ahogy Marx az volt, a szerzőpáros is humanista elkötelezettségű.

No, de lássunk neki ígéretünk teljesítésének: miből tevődik és tevődhet össze a szellemi termelési mód, és mi minden jelent „szellemi termelést"? Ezt a XIX-XX. századi fejlődés vonásaiból lehet levezetni. Áttekintően összefoglalva: „a relatív értéktöbblet szerepének megnövekedése az ab­szolút értéktöbblettel szemben, az innováció szerepének felértékelődése, a szellemi munka szerepének megnövekedése a fizikai munkával szem­ben, (ami nemcsak az értelmiség aránynövekedését jelenti, de a szellemi mozzanatok növekedését is a fizikai munkavégzés folyamatában). A szellemi termelőmód ezen mozzanatai akkor kerülnek abba a helyzetbe, hogy többé ne a tőkés termelési mód fennmaradását segítsék, hanem a szellemi termelés sajátos szemléletmódját változtassák egy új formáció alapjává, amikor az állandó technikai innováció és az ezzel járó állandó fejlődés – a tőkés társadalomnak kezdetektől felhasznált sajátossága – átterjed a társadalom szerkezetéhez való innovatív viszonyra is, vagyis amikor a szellemi termelők magát a társadalmi formát kezdik termelni"2 . Ezt a néhány sort, minden egyes összefoglaló tételét illetően, hosszas elemzések követik, fejezetként vagy résztémákként.

Marx és Engels gondolatmenetei azt sugallják, hogy a „szabadság birodalma" (= kommunizmus mint az emberiség előtörténetével szem­beni igaz története), amelyet az osztálytársadalmak meghaladójaként feltételeznek: lényegében a szellemi termelési mód társadalma. Csak­hogy a marxi elmélet félrecsúszott ott és akkor, amikor az új termelési módot hordozó osztály alanyának nem a szellemi termelőket, hanem a kapitalizmussal szemben okkal-joggal szerveződő, de az új termelési mód immanens tendenciáit nem hordozó és némiképp idealizált mun­kásosztályt tette meg. A tőke alapvető szempontja, a profitorientáció a kapitalizmusban társadalomalkotó elvvé vált, ami a szellemi termelést egyszerre ösztönzi és akadályozza; a tőke – mint új uralkodó erő – szá­mára a szellemi termelés eszközzé válik, a szellemi termelés pedig a maga társadalomalakító energiáit (és sajátos termelőmódját) most már az új uralkodó erővel, az új renddel szemben is kezdi kibontakoztatni. A szellemi termelő ily módon ugyanolyan „harmadik erővé" válik, mint a feudalizmus társadalmában a polgárság, éppen mert keletkezésekor kívül állt a rendi, feudális viszonyrendszeren. A szellemi termelés termé­szete pedig nem osztályjellegű, nem kapcsolódik a magántulajdonhoz, amely a kapitalizmusban domináns tulajdonforma, így az osztály nélküli társadalom lehetőségét immanensen magában hordja. Azért is, mert „a szellemi termelés logikája számos ponton ellentétes a tőke logikájával, s ezért a szellemi termelők termelőmódja nemcsak az egyszerű tagadás módján, tehát negatívan áll szemben a csereérték uralma alatt álló világ­gal, hanem tartalmaz állításként, tehát pozitíve szembeállítható alternatív mozzanatokat is." Például: 1. a szellemi termék használata során nem kopik el, mint a fizikai dolgok, sőt kollektív használat és gazdagodás jel­lemzi; 2. természetének ellentmond a monopolizálása, mert fejlődésének érdeke, hogy minél többen használják és variálják; 3. indukálója nem a piaci kereslet, hanem az egyéni-emberi szükséglet. („Közkincs" – mond­hatjuk összefoglalóan a szellemi termékre). „Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke és szükségképpen nem mértéke a gazdagságnak és ezért a csereérték a használati értéknek. A tömeg többletmunkája nem feltétele többé az általános gazdagság fejlődésének, éppúgy nem, mint a kevesek munkátlansága az emberi faj általános erői fejlődésének. […] Egyfelől te­hát a tőke a tudomány és természet, valamint a társadalmi kombináció és a társadalmi érintkezés minden hatalmát életre hívja, hogy a gazdagság teremtését (relatíve) függetlenné tegye a reá felhasznált munkaidőtől. Másfelől ezeket az így létrehozott óriási társadalmi erőket a munkaidővel akarja mérni, és azok közé a határok közé akarja beszorítani, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a már létrehozott értéket mint értéket fenntart­sák. […] Az állótőke fejlődése jelzi, hogy milyen fokig vált az általános társadalmi tudás, ismeret közvetlen termelőerővé, és ezért milyen fokig kerültek magának a társadalmi életfolyamatnak a feltételei az általános intellektus ellenőrzése alá és vannak neki megfelelően átformálva. Milyen fokig vannak a társadalmi termelőerők termelve, nemcsak a tudás formá­jában, hanem mint a társadalmi gyakorlat, a reális életfolyamat közvetlen szervei." (Marx, 1984, MEM 46/II. 168-170.) A „munkás", aki „a termelési folyamat mellé lép", illetve a „termelőerővé vált általános tudás, ismeret" alanya ebben a szövegrészletben egyértelműen a szellemi termelő – interpretálja a Grundrisse híres passzusait a szerzőpáros.

„A marxista mozgalmak ebben a vonatkozásban a huszadik században (legalábbis részben) zsákutcában jártak. A munkásság »felszabadítása« nem jelenthet egyebet, mint a bérmunkás-viszony megszüntetését és a munka olyan szétdaraboltságának feloldását, ami a munka szükségkép­peni megosztását nem az egyéni képességek, motivációk, sajátosságok alapján valósítja meg, hanem az egyén képességeinek részterületekre szorításával, sorvasztásával. A munkásság felszabadítása nem je­lenthet egyebet, mint a fizikai és szellemi munka közötti elidegenedés leküzdését, a munkásság szellemi termelővé változtatását. A marxista mozgalmak tettek ugyan ennek érdekében is erőfeszítéseket (említettük már a munkás önképzés jelentőségét, s lesz még szó a szocializmusok oktatás-, és kultúrpolitikájának ezzel kapcsolatos sajátosságairól), de az elméletben meghagyott ellentmondás másik pólusának engedelmesked­ve, jelentős részben ezzel ellentétes irányban, a szellemi termelőknek a munkásosztályba integrálásával, a munkásosztálynak való alárendelés­sel próbálták a fizikai és szellemi munka közti szakadékot megszüntetni, ez pedig nem növeli a (fizikai) munkásság szabadságát, a szellemi ter­melőkét viszont csökkenti. (És ezzel lényegében ugyanabba az irányba tereli a szellemi termelőket, amelybe a tőke is szeretné)".

„Marxék egyes megfogalmazásaiból, tevékenységük jellegéből is kö­vetkezik a későbbi marxisták extrém politizmusa (jelentse ez a politizmus a parlamenti politizálás fetisizálását, mint a szociáldemokratáknál, vagy a »forradalmi«, akcionista politika fetisizálását, mint a bolsevikoknál); ez az extrém politizmus alapvetően a politikai cselekvéstől várja a társadalom átalakítását, ami megint csak ellentmond a marxi elmélet történelem­szemléletének. Ellentmond azért is, mert a marxi elmélet mint program egyik sarkalatos pontja az elidegenedés megszüntetése, ezt pedig nem lehet olyan elidegenedett eszközökkel elérni, mint amit a modern politikai cselekvés nyújt: a modern homo politicus – mint ezt számos huszadik századi példányán láthattuk – végletesen elidegenedett, személyisége töredékére redukált életgyakorlatot folytat, s már csak ezért is alkalmatlan egy valóban felszabadító program végigvitelére". Ha a politikai elidege­nedést illetően értjük és el is fogadjuk e kritikát, gondot jelent, hogyan egyeztessük össze az extrém politizmusról mondottakat a történetileg fellépett szociáldemokrata és kommunista mozgalmak helytálló, pozitív értékelésével. Idézzük: „A centrumbeli szociáldemokrata pártoknak a tőkével folytatott osztályküzdelme, az általuk képezett ellensúly nélkül a félperifériák kommunista forradalmainak sokkal kevesebb esélyük lett vol­na a lekapcsolódásra; a kommunista forradalmak (és azok fenyegetése, illetve a forradalmak nyomán létrejött államszocializmusok viszonylagos eredményei) nélkül viszont – mint ez már évtizedek óta sokak számára evidencia – a nyugat-európai szociáldemokrácia jóléti társadalmai sem valósulhattak volna meg. Amit a világ munkásosztálya a tőkével szemben elért, azt a szociáldemokrata és kommunista stratégiák együtt érték el, s e tekintetben szempontunkból a legfőbb: a tőkének a szellemi terme­lés fejlesztése felé forduló stratégiája. Abban, hogy a huszadik század megindult a szellemi termelési mód felé, megvan a maga szerepe a szo­ciáldemokratáknak, a kommunista államszocializmusoknak és a tőkének egyaránt" – írják és emelik ki.

Mi a helyzet a szellemi munkával? Hiszen minden emberi munka vala­mely mozzanatában szellemi. A válasz nem az „értelmiségi", vagy a szel­lemi munkavégzők más hagyományos megjelölése. Mindenki szellemi termelő, minden egyes ember részt vesz az emberiség ön-újratermelési folyamatában. Ám a kategóriának van differentia specificája, mégpedig „mindenki annál nagyobb mértékben nevezhető szellemi termelőnek, minél több olyan szellemi tevékenységet folytat, ami azután termelési tényezővé válik az emberiség ön-újratermelési folyamatában", tehát a szellemi és nem szellemi mozzanatok arányában állandó a növekedés a szellemi mozzanatok oldalán: egészen odáig, hogy a szellemi termelés önmagában válik termelési tényezővé, fejlődik önálló termelőmóddá, és szorítja vissza az egyéb termelőmódokat. Éppen úgy, ahogy az új, inno­vatív termelőerők szétfeszítik a fennálló tőkés termelési módot és annak tulajdonviszonyait. „Az új, a kapitalizmus logikájával ellentétes logikájú termelőerők a szellemi termelésben jöttek és jönnek létre, az új termelési viszonyok a szellemi termelők között alakulnak ki, és a formációváltás akkor következik be, amikor a szellemi termelők – levetvén a tőkés kere­teket – a maguk viszonyait és a maguk termelőmódját juttatják érvényre, és – ilyen értelemben – uralkodóvá teszik a társadalomban". A szellemi termelők csak akkor és éppen azáltal hozhatnak létre társadalmi alterna­tívát a kapitalizmussal és az egész osztálytársadalommal szemben, hogy a szellemi termelésben „értelmiségként" való elkülönülésük feloldódik, s a társadalmi élet totalitását szervesen-organikusan hatja át a tudás és az információgazdaság. A tőkés rendszeren belüli paradigmaváltás vagy pedig a formációváltás kérdését a mennyiség minőségbe átcsa­pása döntheti el: a minőség- és szükségletelvnek kell felülkerekednie a verseny- és haszonelv által működtetett, piac által integrált ipari kapita­lizmuson. „Hosszú távon a tudás – bizonyos értelemben – jóval nagyobb fenyegetést jelent a pénzügyi hatalomra, mint a szakszervezetek vagy az antikapitalista politikai pártok. Az információs forradalom ugyanis viszonylagosan csökkenti az egységnyi termékhez szükséges tőkét. Mi lehetne ennél súlyosabb változás egy tőkés gazdaságban?" – idézik egyetértően Alvin Tofflert szerzőink.3

Befejezésül e szimpatikus interpretációval kapcsolatban óvatos szkep­szisünket fogalmazhatjuk meg. Az információ és a tudás, eltérően a Toffler-idézettől, aligha azonosítható. Továbbá a társadalmi viszonyokba ágyazottan működő tudás (savoir), amely – mint Hobbes és Foucault nyomán tudjuk – több és más mint az ismeret (connaissance). A ket­tő közül a tudás a fontosabb, amelynek felhasználása társadalmilag kondiconált, érdekfüggő. Így bár minden információ vagy azok jelei tárolhatók, jelfolyamként a világhálón közvetíthetők, problémamegoldó műveletekre alkalmasak (s az információk csak a megoldással válnak tudássá), továbbíthatók és terjeszthetők, napjainkban ezek elérhetősége is áruformát ölt. Minimum abban, hogy kell hozzá számítástechnikai apparátus, nem is beszélve az elérhetőség és a szolgáltatások megfi­zetésének visszterhes módjairól. Az open source speciális problémája (public = szabad hozzáférés + commons = közösjószág-jelleg – szabad felhasználás) önmagában aligha hozhat áttörést a tőkés magántulajdoni viszonyok komplexitásában, bár kétségtelenül kollektív szellemi termék. (A reprodukció mai szintjén veti fel a saját munkán alapuló köztulajdont és fejlesztését-használatát.4 ) Az ismeret pedig mint olyan, mint neve­lődés és oktatás útján elsajátítható szellemi tartalmak – legalábbis egy részét illetően -, eddig is ingyenesen állt rendelkezésünkre, például a nemzedékek és nemek közötti reciprocitás (kölcsönösség, szolidaritás) szervező elvén nyugvó családban. Ezért a szellemi termelési módra alapozott áttörési formulákkal kapcsolatban, éppen annak érzékeltetett belső komplexitása okán – lehetnek kételyeink. A legfőbb termelőerő éppen tudásával maga az ember, és eddig ennek ellenére igen sokféle társadalmi forma és termelési viszony között, sokféle életstratégiát követve egzisztált. Az SZTM azonos absztrakciós szintű pozitív, logi­kailag kontrárius ellentettje az anyagi termelési mód lehetne, ehhez képest ilyen társadalmi-gazdasági alakulatot azért nem ismerünk, mert mindegyik egyidejűleg anyagi és szellemi. Az arányváltozási tendencia – igazsága ellenére – nehezen fordítható át minőségi ugrásba, a szel­lemi termelőerők szerves áttörésébe. Éppen azért, mert a bérmunka – tőke ellentmondása egy olyan újratermelődő mozgásforma, viszony­rendszer, amelyben egyfelől minden szellemi termék áruformát ölt, másfelől ennek előállítója éppúgy bérmunkás (bár nagyon különböző befolyással, jövedelemmel és presztízzsel rendelkező alkalmazott, értelmiségi vagy tudós), mint a fizikai termelésben vagy szolgáltató szektorban munkálkodóké. A termelés személyi és tárgyi feltételeinek önigazgató köztulajdoni formákban történő egyesítése ezért nem múlhat pusztán azon, hogy ezek a tárgyi feltételek egyre nagyobb mértékben tudásalapúak, és a szellemi termelést végzők növekvő öntudata kiterjed saját társadalmi viszonyaik alakítására. Tudniillik utóbbi tényező nagy szerepet kap a szerzőpár transzformációs magyarázatában, pl.: „nem a tudásáruk kényszerítik ki nem-tőkés használatukat, hanem termelőik, ha ráébrednek saját érdekeikre", ti. arra, hogy „nincs szükségük a tőkére". A munka társadalmi felszabadításának Kautsky-Lenin-féle elgondolásában a kívülről bevitt osztálytudat kapott központi szerepet, itt a szellemi termelők belülről kikínlódott öntudata képviseli a szubjektív, történelemformáló tetterőt.

Summa summárum: azt gondoljuk, hogy abból, hogy a politikai forra­dalom nem lehet a társadalmi forradalom pótléka – hiába gondolták ezt egykor a cselekvő ágensek Kelet-Európában, és volt is ennek felhajtó­ereje egy jó ideig -, még nem következik a fordítottja, ti. az, hogy ahol a termelési mód elemeként kibontakozik a termelőerők forradalma, akár SZTM-ként, akár máshogyan, politikai aktorok cselekvése nélkül maguk­tól kialakulhatnának a változásnak megfelelő új termelési viszonyok, a nekik megfelelő közösségi alakzatokkal, és egy szociálisan igazságos (tehát a részmunka-összmunka ellentétét felszámoló, szabad egyénisé­geket kifejlesztő, de osztályszintű egyenlőtlenségek nélküli) és demok­ratizált intézményrendszer jöhetne létre. (Bár jó lenne, ha mi tévednénk).

Qui vivra, verra.

Jegyzetek

1 Szalai Erzsébet kiváló meghatározása szerint: „értelmiségieknek tekintem azokat a társadalmi szereplőket, akik egyfelől egy sajátos transzkontextuális tudás birtokosai, másrészt társadalmi pozíciójukat kizárólag eme sajátos tudás biztosítja. Ezen értelmezés szerint egyfelől az értelmiségi lét nem feltétlenül kötődik a »magas« képzettséghez – ha egy cipész arról elmélkedik, hogy a cipődivat változása hogyan függ össze a kor általános ízlésének változásával, akkor értelmiségi funkciót tölt be, ezzel szemben az a történész, aki az általa vizsgált korszak problémáit nem helyezi bele egy átfogó történelmi folyamatba, legfeljebb csak szakembernek tekinthető. […] E logika alapján azok az általános iskolai tanárok, akik a gyermekeknek komplex, átfogó tudást közvetítenek, és így tevékenyen részt vállalnak azok alkotó kreativitásának fejlesztésében, a legklasszikusabb értelemben vett értelmiségi tevékenységet végzik." Szalai Erzsébet: Tudás, kritikai értelmiség – apokaliptikus csillagkép után. In Szalai Erzsébet (szerk.): Ezredváltó dilemmák Magyarországon. 2000, Új Mandátum, 230.

2 Az eredeti szöveg félkövér, illetve dőlt félkövér írásmódját itt és a további idézetek esetében is – a szerzők jóváhagyásával – mellőztük. (A szerk.)

3 Tegyük hozzá: az általában vett tőke – az össztőke – mellett nem is világos az összefüggés: attól, hogy az egységnyi termék olcsóbbá válik, nincs veszélyez­tetve a kapitalizmus. Még nőhet is a profit tömege, ha az olcsóbbá váló termékre lesz fizetőképes kereslet. Ha a tőke kifejezésen pedig az állandó (C) – és nem a változó (V) nem az össztőke (c+v) – elemekre gondolunk, akkor az állandó tőkeelem-összetevő viszonylagos csökkenése az információs forradalom nyomán a profitráta (m/ c+v) történelmileg süllyedő tendenciájával szembeni ellentendenciaként értel­mezhető (amely feltehetően hosszabbítja a kapitalizmus életlehetőségeit).

4 Lásd erről: Szigeti Péter: Emberi jogunk-e a tulajdonjog? Állam- és Jogtudo­mány, L/3. 2009. A közösségi tudásvagyon tulajdonjoga című rész; elektronikus elérhetősége: Társadalomkutatás – mi végre? http://mek.oszk.hu/09900/09957/

Korábbi számok

Mi a kapitalizmus? Civilizáció, termelési mód, egy jó ötlet, vagy valami más?

Joyce Appleby: The relentless revolution. A history of capitalism. [A könyörtelen forradalom. A kapitalizmus története] New York, W. W. Norton & Company, 2010.

Joyce Appleby, a University of California tanára, az Amerikai Történeti Társaság (American Historical Association) és az Amerikai Történészek Szervezetének (Organization of American Historians) volt elnöke, vagyis az egyik vezető liberális történész az Egyesült Államokban, közgazdászok, költők, nyelvészek, mérnökök, történészek sokaságával évekig folytatott beszélgetések után (közben) írt monográfiát az egyik legnehezebben meg­írható témáról, amely ebben a szakmában adódik. Könyve embert próbáló vállalkozás: közel ötszáz oldalon igyekszik összefoglalni a kapitalizmus történetét madártávlatból, különféle nem szándékolt, de szisztematikusan összeérő folyamatok láncolataként. Nagy ember, nagy téma.

Már a cím megválasztása is kitűnően jellemzi a kapitalizmust, a „könyörtelen" forradalmi átalakulást, amely ellentmondást nem tűrve söpört végig a bolygón az elmúlt pár száz évben. Rögtön felmerül a kérdés: mikor és mivel kezdődött ez az átalakulás? A kapitalizmus első teoretikusai, akik foglalkozásukat tekintve filozófusok voltak, örök emberi tulajdonságokból vezették le a kapitalizmus létét, mint például az ember cserére való hajlama. Ugyanerre az antropológiai alapra épít a modern, neoklasszikus közgazdaságtan matematikai redukcionizmusa: vásár­lás-eladás fogalmi hálóját használva egyenletek, grafikonok, számok segítségével írja le ezt a társadalmi rendet. Appleby történeti kritikát gyakorol John Locke és Adam Smith felett, visszahelyezve őket eredeti társadalmi kontextusukba, de a közgazdaságtan egzaktságát is csak szűkített értelemben, egyes mutatókkal kapcsolatban ismeri el. A köz­gazdaságtan ugyanis alapvetően társadalomtudomány. A kapitalizmus pedig nem szűkíthető le a piacra, mert egyben termelési mód is, vagyis a termelési eszközök és a termelők egyedi viszonya, egyesülése egy meghatározott célra. A szerző szerint a kapitalizmust túl sokáig pusztán gazdasági rendszerként írták le, holott szerinte egyfajta kulturális rend­szerként is vizsgálható, amely különféle intézmények, szerepek létreho­zása és innovatív kezdeményezések révén meghozta a döntő áttörést a mozdulatlan, földművelésre épített, erős személyközi hierarchiára alapo­zott prekapitalista világban. Történetileg a kapitalizmus eredeztethető az érett feudalizmusban kialakuló városi kommunákból (XII. századi francia városok), az európai nagybankok kialakulásából a kései feudalizmusban (a Fuggerek), az alapvetően kereskedésre berendezkedett városállamok felemelkedéséből (Velence), a városodás és a nagyarányú pénzforgalom azonban csupán egyes tényezők ebben a folyamatban. A kapitalista rendszer működése Hannah Arendt értelmében vett forradalmat kíván: gyökeres paradigmaváltást, amely a gazdaság, a kultúra, az egész társa­dalom átalakulását feltételezi, egyfajta civilizatorikus változást. A szerző központi, rendszerré totalizáló fogalma: a kultúra.

A kapitalizmus – rendszer: a tőke rendszere (kapital-izmus). A tőke nem egyszerűen pénz, hanem a pénzt fialó pénz, a profittermelés eredménye, de egy teljes definícióhoz még ez sem elegendő. Appleby hosszasan tárgyalja a világkereskedelem kialakulását, a mezőgazdasági termelés forradalma­sodását, a felvilágosodás hatását és az ipari termelés kiala­kulását, amelyek mind a kapitalizmus bábái voltak. Ezek rendszerszerű összeérése adja a kapitalizmus specifikumát, gyökeresen átformálva a társadalmat. „Sok tudós nem hiszi, hogy létezett kapitalizmus, amíg nem volt nagy tőkekoncentráció az ipari üzemekben, egy új proletariátussal munkaerő gyanánt. Számukra a fogalom az iparosodással azonos. Má­sok számára a kapitalizmus egyidős a legelső civilizációval, amelyben férfiak és nők vagyont tettek félre valamely jövőbeni vállalkozásra. Én azt gondolom, a kapitalizmus akkor kezdődött, amikor a gazdaságot a magánbefektetések irányították, és a vállalkozók és támogatóik megsze­rezték a hatalmat a politikai és társadalmi intézmények igényeik szerinti alakítására. Anglia számára ez a XVII. század végére alakult ki." (118) A fejlődés stafétabotja a világtengereken alakul ki a selyem, fűszerek és az ezüst globális cseréjével, amelyet először Anglia hódít el a XVIII. században, de minden tengerjáró ország nagy hasznot húzott a világ­kereskedelem kialakulásából. Az Atlanti-térség a kapitalizmus bázisa egészen a késő XIX. századig, majd Németország, Franciaország, az Egyesült Államok és Japán felemelkedésével elkezdődik a tőke globali­zációjának felgyorsulása: kemizáció, elektromosság, telekommunikáció, az idő standardizációja és felgyorsulása, a tér homogenizációja és össze­húzódása mind a világot megrendítő változás megannyi eleme. A szerző kitűnően ábrázolja a rabszolga­kereskedelemnek és dolgoztatásuknak, a gyarmatosításnak, az erőszak és az alávetés szerepének hangsúlyos voltát az eredeti tőkefelhalmozás folyamatában. A kapitalista termelésbe újonnan bevont területek nyersanyagkincsének módszeres kifosztása, az eredeti környezetéből kitépett munkaerő állatként történő kizsák­mányolása nélkül nem jöhettek volna létre az első centrum­kapitalista országok hihetetlen magánvagyonai, illetve a munkaszervezés egyes újdonságai, mint az ún. „gyárak a földeken", vagyis az ültetvényes gaz­daság. Ahogy Marx fogalmazott A tőkében, a kapitalizmus „tetőtől talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva" (MEM 23, 711) születik meg.

Appleby egyes részkérdésekben határozottan elzárkózik a marxista interpretációktól, mint például a koraújkori mezőgazdasági átalakulások­kor a különféle társadalmi szereplők funkciója a változásokban (lásd a Brenner-vitát). A környezetvédelem és a nőkérdés szempontjait mindig figyelembe veszi, a technikatörténetet beágyazza a társadalmi fejlődés keretrendszerébe, összességében kritikus az eurocentrikus megköze­lítéssel szemben, nem tagadva az európaiak meghatározó szerepét a kapitalizmus kialakulásában. A válságokat a kapitalizmus kiküszöbölhe­tetlen elemének tartja. „Az a tény, hogy a válság eljövetelekor ritkán észlel az ember meglepettséget annak ellenére, hogy kevesen tettek bármit is az elhárításáért, egy, a kapitalizmus által kultivált tulajdonságra mutat, egy optimizmusra, amely tagadja a valóságot. A kapitalizmus »szelleme« a kereskedőé, aki bizalmat áraszt. Ha nincs vezető, és a legtöbb részt­vevő új (és lehetőleg könnyű) utakat keres a pénzcsinálásra, a pánikok, válságok és összeomlások elkerülhetetlenné válnak." (401)

Ettől még a könyv alapvetően nem antikapitalista, csak realista: nagy­részt elfogulatlan, igazi klasszikus munka, nagyszerű narratív keretbe ágyazza a kapitalizmus szerteágazó történetét. A szerző baloldali liberá­lis, neokeynesiánus álláspontja átüt a szövegen, különösen az Egyesült Államokkal foglalkozó részekben, illetve az utolsó két fejezetben, amely a jelenkori válságokat elemzi és prognózist is ad a közeljövőre nézve. Alapvetően újat nem mond: az ellenőrizetlen és fedezetlen pénzmoz­gásoknak véget kell vetni erősebb állami szabályozással, valamint érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni az anyagi termelésre, megtartva a magánvállalkozásokra építő gazdasági rendszert. A XXI. századról szóló fejezet majdnem kizárólag India és Kína előző századbeli útját írja le, extrapolálva a fejlődés egyes elemeit az új századra – a szerző szerint Ázsiáé a jövő.

Egy rövid intermezzo foglalkozik Kelet-Európával is, amelynek a címe egy rendkívül beszédes Grzegorz W. Kolodko-idézet: „sokk terápia nélkül". Ebben a részben megmutatkozik a könyv fő gyengesége, mert Appleby eléggé elnagyolt képet fest Kelet-Európáról: Oroszországot a kapitalista világrendszerbe való reintegráció kudarcos, míg Csehorszá­got, Lengyelországot és Magyarországot annak sikeres változataként tünteti fel. Hasonlóan elnagyolt a munkásmozgalommal foglalkozó rész, és Karl Marxot is túl szorosan kapcsolja össze az államszocializmussal, pedig meglátszik a munkán, hogy Marx nem egy gondolatát beépítette az érvelésmenetébe. Mindent nem lehet persze ötszáz oldalon elmon­dani: az elnagyoltság oka részben a választott téma mérete, részben pedig a szerző történészi munkássága során kialakult érdeklődési köre, amely túlnyomórészt a kora újkori Anglia és Egyesült Államok történetére koncentrált. Mindezek ellenére kiváló szintetizáló mű született egy olyan korban, amelyben a mainstream lassan elfelejt rendszerben és nagyívű folyamatokban gondolkodni, és többé nem akarja feltenni a közel három­száz éves kérdést: mi a kapitalizmus?

Korábbi számok

Beletörődés, “jobb nem tudni”, stréberség. Változatok a meghátrálásra III. A beletörődés szabadsága

Az írásnak e fejezete az átfogó szemléleti horizont kiépítésének és visszabontásának kérdését járja körül. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

III. A beletörődés szabadsága

Az írás előző részeiben szó volt arról, hogy az egyén élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: nem független azok folyamataitól. A visel­kedését befolyásoló külső hatások nemcsak közvetlen környezetéből, hanem társadalma, a történelmi múlt és a változó földi életfeltételek felől is érik. Ezek a hatások egyrészt előnyösek a számára: segítik az életben maradását. Másrészt azonban kockázatokat is hordoznak: az egyéneket különböző veszélyeztetettségeknek teszik ki. Kit az egyik, kit a másik fenyeget inkább, kit rövidebb, kit hosszabb távon – de abban az erőtérben, amelyben létezünk, senki sem érezheti magát teljes biz­tonságban. Olyan problémák ezek, amelyek – bár aktuálisan korántsem egyformán – lényegében mindenkit érintenek. Előbb-utóbb – közvetlenül vagy barátaink-szeretteink révén – valamilyen mértékben mindannyian beléjük ütközünk.

A korábbi fejtegetés arra a következtetésre jutott, hogy több komoly – a puszta létet érintő – fenyegetettséggel találkozunk, amelyeket a szabad­ságra következetesen törekvő (ezért nagyobb távlatokban gondolkodó) egyén nem tud megkerülni. Mivel ezek a fenyegetettségek alapvető lét­kérdéseket is érintenek, érdemi elméleti és gyakorlati megoldásokat (az eddigiekben alkalmazott kifejezéssel: létválaszokat) követelnek.

1. Veszélyben van a létfenntartásunk. Korunkban az egyén nem önel­látó: nem maga termeli meg a fogyasztási javait. A döntő többség nem rendelkezik a létfenntartásának eszközeivel, hanem el van választva tőlük. Jövedelemszerzése attól függ, hogy van-e éppen piaci kereslet a munkaerejére (a bérmunkájára). Ilyen keresletet a termelési eszközök és intézmények tulajdonosai, illetve irányítói támasztanak. Amikor gondok mutatkoznak az áruk értékesítésében (a termékek eladhatatlanok), illet­ve az intézmények finanszírozásában, a bérmunkások iránti kereslet is elapad. A tulajdon nélküli egyén nincs birtokában a saját létfeltételeinek (életben maradása eszközeinek) – így nem tulajdonosa a saját létének. A létfenntartása nincs biztonságban. Erre a létkérdésre a jelenlegi rend­szerben nincs létválasz.

2. Veszélyben van polgártársaink jelentős részének a létfenntartása. A jövedelemszerzés ingatagsága, a megélhetési tulajdon (illetve birtok­lás) hiánya társadalmi szinten kitermeli, felerősíti a megélhetési (és a nem pusztán megélhetési) bűnözés szelídebb és erőszakosabb jelen­ségeit, gyakorlatát, ezzel a jómódúak nyugalmát, vagyonát, biztonságát is veszélyeztetve. A szegények tömeges létbizonytalansága átcsap a biztonság általános hiányába. Erre a létkérdésre az adott társadalmi rendszerben nincs létválasz.

3. Veszélybe került a globális társadalom tagjai jelentős részének létfenntartása. A szegény országokban naponta több tízezren halnak éhen. Erre a feszültségre helyben nincs megoldás. Nem meglepő, hogy egyre többen zúdulnak rá menekültként azokra az országokra, régiókra, ahol megélhetést remélnek. Sokak szerint a nemzetközi terrorizmus felerősödése és új formái sem függetlenek ezen országok szegénye­inek kilátástalan helyzetétől. Nincs biztonságban a gazdag országok lakosságának nyugalma, vagyona, élete. Erre a létkérdésre az uralkodó világrendszerben nincs létválasz.

4. Veszélybe került az emberiség puszta fennmaradása. A természeti környezet bolygószintű pusztulása globális katasztrófával fenyeget. A világgazdaság működését mozgató növekedési kényszer nyersanya­gok visszapótlás nélküli túlhasználatával, mértéktelen erdőirtásokkal stb. jár együtt; elősegíti az éghajlat megváltozását, az időjárásbeli szélsősé­geket, az elsivatagosodást. A technikai civilizáció mostani formájának elkerülhetetlen mellékterméke a termőföld, az ivóvíz, a levegő szennye­zése. Mindez planetáris szinten veszélyezteti az emberi életfeltételeket és az emberiség közeli pusztulásával fenyeget. A gazdasági növekedés jelenlegi igénye és az életfeltételek hosszabb távú újratermelődése ki­békíthetetlen ellentétbe került egymással. Erre a létkérdésre a fennálló világrendszerben nincs megnyugtató létválasz.

A szabadságra következetesen törekvő egyén minduntalan beleütközik a fennálló rendszer által termelt és folyamatosan bővítetten újratermelt életveszélybe. Így arra kényszerül, hogy egyaránt szembenézzen mind a létfenntartás individuális, társadalmi és emberiség-szintű veszélyezte­tettségével, mind a létfeltételek planetáris szintű veszélyeztetettségével.

Ha ekkora bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban vagyunk, magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy milyen gyakorlati választ, megoldást találhatunk az élethelyzetünk kihívásaira. Mit tehetnek az emberek azért, hogy eligazodjanak ebben a többszintű erőtérben? Miként tudják a létük védettségét megnövelni?

1. Táguló horizont (A töredéktől az egészig)

Egy szépirodalmi példa szembeállítja egymással a keresésnek (valamilyen megoldás megtalálásának) két változatát. Az egyikben a lámpást felakasztjuk a sötét szoba közepén a mennyezetre. A másikban a világító eszközzel végigjárjuk a szoba zugait. A jelzett alternatíva úgy is felfogható, mint a teljes rálátás és a részleges nézőpont (a le­határolt, korlátozott látótér) közötti választás különbsége: valamilyen összprobléma, illetve egyes részproblémáinak feltárására és megol­dására való koncentrálás.

Vajon helyes választ kaptunk-e az egészre az egyes részválaszok mechanikus összeadásával, összegezésével, vagy pedig csak akkor, ha az egyes részeket eleve valamilyen strukturált egész részeiként fogjuk fel? Ez utóbbi esetben nemcsak a részproblémákra kapott válaszok, hanem már a rájuk vonatkozó kérdések sem ugyanazok. Ebben az értelmezésben minden nem átfogó kérdés részkérdés (valamilyen rész kérdése). A részkérdések viszont nem önmagukban állnak (ezért nem állnak meg önmagukban!), hanem átfogó szemléletbe illeszkednek: csak annak keretei között válaszolhatók meg elméleti jelentőséggel. Minden részprobléma az adott összprobléma részeként, abból levezetve és le­bontva oldható meg. (Természetesen arra az esetre ez nem vonatkozik, amikor töredékes válasszal, alkalmi, részleges csillapítással is beérjük – vagy éppen ez a célunk.) Következetesen végiggondolva: valamilyen összproblémának a megoldása egyúttal valamennyi részproblémájának a tényleges megoldása is.

Az egyén élete különböző létszintekben gyökerezik: az individuális lét elválaszthatatlanul (mondhatni közvetlenül) beágyazódik mind a tár­sadalmi, mind a planetáris létbe. A létezésnek ezek a szintjei egyúttal a korábban emlegetett létkérdések kifelé bővülésének rétegeit, fokozatait mutatják. Egyidejűleg azt is jelzik, hogy az egyén szemléleti horizontja (ha nem tartja fogságban valamilyen nyomasztó elemi feladat) miként nyílhat szét, miként szélesedhet. Hogy az egyén milyen fázisokon, fo­kozatokon át kapaszkodhat fel az univerzális (konkrétabban: planetáris, globális, emberiségléptékű) látásmódig, annak problémaköréig: érdek­lődése, horizontjának látószöge meddig tágulhat. Másként fogalmazva: melyik az a – mennyiségi értelemben vett, tisztán módszertani – ma­gaslat, ahonnan legteljesebben tud az őt érintő dolgokra rálátni, képes a saját élethelyzetét legjobban át- és felfogni, azt megérteni. Amely leginkább megadja a messzire tekintés lehetőségét, legelőnyösebb a „távolra látás" igyekezete számára. (A félreértések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy a nagyobb rálátás, a szélesebb látókör a többet értésnek [a biztonságosabb eligazodásnak] csak a módszertani esélyét növeli. Ugyanakkor nyitva hagyja, hogy az adott illető mit kezd a kapott lehetőséggel: önmagában a magaslat teljességgel ártatlan az egyéni „éleslátás" meglétében vagy annak hiányában.)

A vázoltak alapján könnyen belátható, hogy valamely probléma teljes megoldására kizárólag ott van esély, ahol a legátfogóbban jelentkezik. Hozzá képest minden szűkebb terület korlátozott hatókörrel rendelkezik, ezért a legátfogóbbnak alárendelve, annak keretében értelmeződik.

Ha valaki kiterjesztette a látókörét a planetáris fenyegetettségre, illetve általában véve az emberiség szintjére, akkor egyéni problémáira adandó válaszait (konkrétan: a következetesnek tekinthető válaszait!) is ennek a szintnek a figyelembevételével, sőt fogságában kénytelen megadni. Mivel tud róla, nem képes figyelmen kívül hagyni ennek az átfogó szint­nek a létezését és működésének sajátosságait. Sőt, ennek a szintnek a szempontrendszere elsőbbséget élvez mindazokkal a területekkel szemben, ahova az itteni események következményei továbbhárulnak, „lecsurognak". Átfogó jellegéből következően megszűnik mindazoknak a területeknek a belső önállósága, amelyekre az itteni döntés hatásai szintén vonatkoznak, továbbgyűrűznek.

(Értelmező megjegyzés. Az átfogó, átfogóbb jellegnek két különböző jelentése van: mennyiségi és minőségi. Két nézőpont, vizsgálódás közül az a mennyiségileg átfogóbb, amelyik több létszintet vesz figyelembe. Minősé­gileg átfogóbbnak viszont az számít, amelyik kiterjed a tágabb, szélesebb horizontú létszintre. A nagyobb látószög alapul szolgál a biztonságosabb kimenetelű döntések számára. A kevésbé átfogó jelleg – mind mennyiségi, mind minőségi értelemben – mindig valaminek a hiányára utal.)

2. Átfogó horizont (Az egész és a részei)

„Ő egy végleges és átfogó rendre törekedett, a lényeges és életbevágó dolgok rendjére. Ebben a szándékában a nem lényeges dolgok… csak útjában álltak. Nem tehetett mást, mint hogy szabadulni próbált e rendzavaró tárgyaktól." (Örkény István)

Akinek nagyon elkalandozik a gondolkodása (mert elragadják a gondola­tai), azt kockáztatja, hogy eltéved. Aki nagyon elkalandozik a létében, azt kockáztatja, hogy eltéved az életében. Ha elhanyagolja az életfeltételeivel való törődést, azt kockáztatja, hogy „idő előtt" elpusztul.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az embernél – más élőlényektől eltérően – a léttel szemben viszonylagos autonómia is megjelenik: nem mindenkinél, illetve mindenkor „létkérdés" a létkérdés (az életben mara­dás). Az egyén – valamilyen megfontolásból – saját gyorsított elmúlását is választhatja. Egyesek bizonyos esetekben ösztönösen vagy tudatosan előnyben részesítik az „idő előtti" elpusztulást. Az individuum például el­sőbbséget adhat a kalandozás, a változatosság igényének a mindenáron való életben maradással szemben. „Nem érdemes tovább élni, ha nem kapom meg a nekem szükséges örömöket." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem jutok hozzá a megkívánt javakhoz." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem érem el a vágyott sikereket." Akkor sem feltétlenül érdemes valakinek tovább élni, ha megkérdőjeleződnek a létfeltételei és nem tudja kielégíteni az elemi szükségleteit.

Egy másik változatban a kiváltó ok az emberek lelki nyugalmának, bel­ső harmóniájának sérülése. A tapasztalatok szerint gyakran az életösztön ellen hat, ha az illetőnek meginog az önbecsülése vagy nincs biztosítva az emberi méltósága. Életellenes következménye is lehet annak, ha a létezés nyugalma súlyosabban csorbul. (A megmenekülés lehetőségével szemben mondja Platónnál az elítélt Szókratész: „jobb így meghalni, mint zaklatásban élni".) Az „idő előtti" elpusztulás egy további változata a hosszabb távú létezéssel szemben a rövid távú létezést választja. A felgyorsított élményszerzés igénye vagy valamilyen önpusztító maga­tartás gyakorlata nem tartozik a hosszú élet titkai közé.

A következő fejtegetések lényegében csak azokra érvényesek, akik – elméletben vagy gyakorlatban – a hosszú életre törekszenek. Vagyis azokra vonatkoznak, akik igyekeznek a létezésüket biztonságosan megalapozni: fennmaradásukról, létfeltételeikről hosszabb távon gon­doskodni.

Az emberi viselkedések (sőt, egyazon egyén megnyilvánulásai, törek­vései is) rendkívül sokfélék.

Amikor valaki éppen a „kedvtelésének él", minden egyebet – ösztönö­sen vagy tudatosan – ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulékosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni.

Amikor valaki éppen a „személyiségének él" (személyiségének szolgá­lata a fő kedvtelése), minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít. Ami nem személyiségének egyedi sajátosságából fakad, azt másodlagosként, járulékosként kezeli. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni (vö. Menekülés a szabadságba. Eszmélet 96).

Amikor valaki éppen egy adott fenyegetést akar elhárítani vagy megelőz­ni, minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulé­kosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüggeszteni.

Amikor valaki egy kitűzött cél elérése érdekében arra törekszik, hogy minden zavaró tényezőtől következetesen eltekintsen, ösztönösen vagy tudatosan lényegében a következőképpen jár el: a tapasztalati valóság egészére olyan „sablont" helyez, amely mindent letakar, ami a kitűzött célhoz való eljutás szempontjából közömbös – ezért az adott feladat megoldását zavaró tényező. Ami a megfelelő sablon felillesztése után „érzékelhető" marad, az segít megérteni, megragadhatóvá tenni a szük­séges célirányos mozgás átláthatóvá vált logikáját. Ami a sablonon kívül reked, az nem éri el az adott szempontú ingerküszöböt.

Az emberiség „sablonjának" használatakor mindaz fedésben marad, ami csak az ennél kevésbé átfogó szinteken fontos, érdekes. A struk­turális értelemben vett összkép (vö. intenzív totalitás) – módszertani megfontolásból, a „lényeglátás" érdekében – szükségképpen túllép a „tények" leltári teljességén, az extenzív totalitáson.

Más a helyzet, ha az egyén „sablonját" akarjuk elkészíteni. Ekkor azt tapasztaljuk – ha a vázolt beágyazottságok és fenyegetettségek szem­pontját elfogadjuk -, hogy amire kíváncsiak vagyunk, az nem válaszol­ható meg az egyén közvetlen szintjén maradva: nem takarítható meg a puszta individualitásénál tágabb szintek bekapcsolása a vizsgálódásba. Sőt: az egyénekkel kapcsolatos problematika teljes (vagyis felelősség­teljes) megragadása a legátfogóbb szinten, a Glóbusz és az emberiség szintjén kezdődik. Ezek szerint a fenyegetettség szempontjából az embe­riség horizontjának „sablonja" és az egyének következetesen alkalmazott horizontjának „sablonja" ugyanaz: végső fokon egybeesik. Természete­sen ebből nem következik, hogy a „hús-vér" egyén az életét alapvetően ne ennél alacsonyabb szinteken rendezné be. És az sem következik, hogy a konkrét élethelyzetében következetesen viselkedő egyén min­denkor erre a „végső fokon" álláspontra helyezkedhetne. (Lásd később.)

Az emberi élet alapvető létkérdése legátfogóbban tehát a planetáris szinten jelentkezik. Ha itt nem sikerül megnyugtató eredményt elérni (vagyis tényleges, tartós kiutat találni), akkor az összes többi szinten történő erőfeszítés – hosszabb távon – funkcióját veszti. Ebből követke­zően mindazon egyének, akik valós megoldásra törekednek, kénytelenek a létezés kérdését az emberiség lakóhelye, a bolygó problematikájának „magaslatáról" szemlélni. Az alapvető létkérdésre koncentrálva – szigorú következetesség esetén – nem engedhetik meg maguknak, hogy akár a „hobbik", akár a létezés alsóbb szintű fenyegetettségei irányába eltérül­jenek. Az ilyen egyén az átfogó alapfeladaton nem tekint túl, nem lát ki belőle, de ez az alapfeladat – egy meghatározott összefüggésben – az alacsonyabb szintű létkérdéseket is érinti: egyidejűleg az alacsonyabb szintű létkérdések is benne foglaltatnak. Mindaz, ami az alapfeladaton kívül esik, ebben a vonatkozásban érdektelenné válik, megszűnik, aktu­álisan „nem létezik" a számára.

(Megjegyzendő, hogy a „sablonos" módszer általánosabban is fel­fogható és használható. Ha feltételezzük, hogy kaotikusnak mutatkozó világunk mozgásaiban érdemes összefüggéseket, működési logikákat keresni, ez az eljárás alkalmasnak mutatkozik ilyen összefüggések, logikák feltárására, kiemelésére. Az esetleg létező belső logikai összefüggéseket – képletesen szólva – biztosabban tudjuk kitapintani, ha kérdéseinket, vizsgálódásainkat módszertani sablonokkal segítjük. Ez a „sablonos" eljárás a legkülönbözőbb logikák, összefüggések keresésére alkalmazható.

Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző egyének tet­teiben? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző államok működésében? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző társadalmi rendszerek működési struktúrájában, belső tagozódásában? Tapasztalunk-e bármiféle logikát az emberiség történetében? Stb. A hi­vatkozott módszertani sablonok használata az éppen feltett kérdésre való összpontosítást szolgálja. Egyfajta „lényeglátásban" segít: lehetővé teszi a kiválasztott szempontú lényeg észrevételét, kiemelését. A tapasztalati valóságra borított cél szerinti „sablon" mindazt elfedi, ami a vizsgálódás

során aktuálisan kiválasztott szempontból érdektelen, pusztán járulékos elem. Az így megmaradó „látványtól" viszont megkapjuk az igényelt vá­laszt. Kizárólag az éppen megfogalmazott kérdés szempontjából adekvát tényekre, konkrétumokra, folyamatokra enged rátekintést – szemlélhetővé, megragadhatóvá téve ezzel a keresett „lényeget". Illetve amikor semmit nem mutat, akkor azt jeleníti meg, hogy az adott kérdésben egyáltalán nem tapasztalható semmilyen érdemi összefüggés.)

3. A lekapcsolódás szabadsága

Az egyének történelmi és planetáris beágyazottságának következtében az individuális létezés az emberiség tagjaként, részeként zajlik. Aki tudatosít­ja magában ezt az összefüggést, annak a szemléleti horizontja – ameny-nyiben következetesen törekszik a szabadságra – az emberiségig tágul. Másként fogalmazva: felemelkedik, „felkapcsolódik" az átfogó horizontra, az emberiség szintjére, az őt érintő egészt átfogó összproblémára. Akár azért, mert – defenzív nézőpontból – szembenéz az onnan érkező fenye­getések kockázatával. Akár azért, mert – offenzív alapállásban – szemé­lyes ügyévé teszi, személyes ügyének tekinti az emberiség problémáit és hozzá kíván járulni azok megoldásához. Mindamellett abban sincs semmi meglepő, ha valakinek olykor a gyakorlati eredményesség (illetve annak esélye, reménye) fontosabbá válik, mint az elméletileg teljes – de aktuálisan bizonytalan kimenetelű – megoldásra való törekvés. Ha ösz­tönösen vagy tudatosan olyan feladatot választ, amelynél reálisnak tűnik az erőfeszítés hatásának, hatékonyságának viszonylag gyors visszaiga­zolódása. Ahol – az egyébként bármily részleges – siker elérhetőnek, megtapasztalhatónak tűnik. (Gondoljunk például a politikai csatározások lélektani furcsaságainak gazdag és szemléletes tárházára.)

Az egyes individuum számos – létét, illetve szabadságát veszélyeztető – kihívással találkozik. Vannak olyan létproblémák, amelyek megoldatlan­sága neki is alapvető fenyegetettséget jelent. A szabadságra következe­tesen törekvő egyén kénytelen számolni ezekkel. Ugyanakkor megesik, hogy szembesülve valamilyen adott létproblémával, azt számára átlát­hatatlannak találja, megoldhatatlannak ítéli. Ezért a szembenézés során dönthet úgy, hogy nem veszi magára annak terhét, hanem tudatosan eltekint tőle. Tehát dönthet úgy, hogy – realista kompromisszumot kötve a valósággal – szándékosan leválasztja (a filozófiai irodalomban elterjedt kifejezéssel: lekapcsolja) magát róla. Az ilyen lekapcsolódásnak defenzív (védekező), illetve offenzív változata is létezik. Az előbbiben az illető a probléma hárítását, a tőle való eltávolodást elsősorban kényelemből teszi. Nem kívánja magát vele terhelni. Az utóbbiban viszont az érdeklő­dését és a mozgásterét annak érdekében szűkíti le, hogy a maradékon belül megnövekedjen az eligazodása, magabiztossága, szabadsága. Gyakorlatias, pragmatikus megfontolásból ezt a tudatosan leszűkített szabadságot választja, vállalja. A lekapcsolódásnak ez a változata a létprobléma egésze orvoslásának hosszadalmas, bonyolult, bizonytalan kimenetelű feladatával szemben előnyben részesít valamely gyorsabb sikerrel kecsegtető (ezáltal az egyén szubjektív belső biztonságérzetét növelő) tevékenységet. Úgy is fogalmazhatunk: a fenyegetettségnek kitett átfogóbb létszintről átkapcsolódik valamilyen másik, aktuálisan kevésbé fenyegetettnek gondolt vagy őt jobban foglalkoztató létszintre. A nagyobb, hosszabb távú feladatvállalás érzése (olykor nyomasztó élménye) helyett a siker – vagy a problémamentesség – érzését választja.

A lekapcsolódás szabadsága gyakorlatiasan, pragmatikusan felfogott taktikai szabadság.

Az emberek arra kényszerülnek, hogy rendszeresen táplálják a tes­tüket (a biológiai rendszerüket). Ezt – elemi megközelítésben – kalóriák bevitelével teszik. Az emberek arra is rákényszerülnek, hogy a pszichikai rendszerüket táplálják. Kinek ez, kinek az jelent lelki táplálékot. Van, aki változatos kalandokkal eteti magát. Van, aki divatos fogyasztási javak­kal – mert ez kell a lelkének. De az is előfordul, hogy valakinek olyan a pszichikai rendszere, hogy csak konkrét eredményességgel, mérhető sikerekkel lehet jóllakatni. Mindenáron sikereket kell elérnie, ha el akarja kerülni pszichikumának az éheztetését.

Az átfogó feladatról szűkebb feladatra átkapcsolódó egyén – pusztán matematikailag nézve – egyenértékű cserét hajt végre: egy feladat he­lyébe egy másikat választ. Nem mechanikusan tekintve bonyolultabb a képlet: az átfogó egésszel való szembenézést behelyettesíti annak valamelyik részével vagy töredékével.

Az írás előző részében szó volt olyan korproblémákról, amelyekbe minduntalan beleütközünk.

• Korprobléma, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonó­miahiánya. Korprobléma a személyiség egyedisége elleni kihívás. Az egyes egyén megteheti, hogy a személyiségének egyedisége elleni kihívást nem tekinti a maga számára különösebben fontosnak. Végeredményben úgy dönt, hogy nem vesz tudomást erről a prob­lémáról és lekapcsolódik róla.

• Korprobléma, hogy egyre több ember nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövedelem­hez. Korprobléma a tulajdon nélküli páriák tömeges létezése, illetve az ebből fakadó többirányú fenyegetettség. Az egyes egyén meg­teheti, hogy szembenézve és szembesülve a társadalmi egyensúly elleni kihívással (a párialéttel), azt nem az ő illetékességébe tarto­zónak ítéli. Végeredményben úgy dönt, hogy nem engedheti meg magának az ezzel a kihívással való foglalkozást és lekapcsolódik róla. (A szociális kérdés átfogóbb és lekapcsolódó megközelítésének kérdéséhez: Ki törődik Koldus Józsival? Eszmélet 94)

• Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása.

Az egyes egyén megteheti, hogy – úgymond reálisan mérlegelve az ebből következő feladatot és átlátva annak nehézségét – az egész problémát elhárítja magától. A globális fenyegetettséget nem tekinti az ő problémájának. Végeredményben úgy dönt, hogy igyekszik nem tudomást venni arról a kihívásról, amit ez a korprobléma jelent és lekapcsolódik róla. (Ide kívánkozik egy pontosító és kiegészítő megjegyzés. Lekapcsolódni, vagyis valamely szint közvetlen szempontjait elhagyni, azoktól elvonatkoz­tatni egy alacsonyabb minőségről [kevésbé átfogó létszintről] is lehet. Ezt – az elmozdulás irányát tekintve – inkább fölkapcsolódásnak, magasabb minőségbe való átlépésnek kellene nevezni. [Például az „individuális" létszintről a „társadalmi" létszintre.] Amikor a felemelkedés nem átfogó, hanem részleges marad, mégis pontosabb a szimpla átkapcsolódás meg­jelölés. Ugyanis ebben az esetben – a problémamegoldás szempontjából – nem teljes, nem érdemi a minőségi változás. Annyi történik, hogy az egyik hiányt, részlegességet felváltja egy másik. – Ennek a pontosító és kiegészítő megjegyzésnek a későbbiekben még lesz jelentősége.)

Megesik, hogy az egyén számára a lekapcsolódás taktikája bevá­lik, és eljárása sikeres. Az illető megvalósítja azt, amit akart. De az is megesik, hogy ez a módszer kudarchoz vezet, mert a mesterségesen kirekesztett létszint (vagy több létszint) mégiscsak beleszól, visszabeszél és keresztezi, meghiúsítja az elképzelését. Nem a lekapcsolódó egyén kezében van a siker kulcsa – akár kudarc, akár siker, végső fokon csupán megtörténik vele. A siker feltételét képező többi létszint kívül maradt a számításon.

Amikor az egyén – kötetlenebb mozgáslehetősége érdekében – tudato­san lekapcsolódik valamilyen problémáról, akkor a választása kétirányú: egyidejűleg választja a nagyobb kötetlenséget és a nagyobb fenyege­tettséget. A nagyobb kötetlenséget abban, amiben éppen tevékenykedni akar. Az előrelátható vagy kiszámíthatatlan fenyegetést pedig onnan, ahonnan lekapcsolódott. Önkéntesen korlátozott szabadságát, de egyút­tal az előrelátható (illetve a kiszámíthatatlan) fenyegetettségét is vállalja.

Ha a mozgásterünk leszűkítésével növeljük meg a szubjektív sza­badságérzésünket, egyúttal ki is szolgáltatjuk magunkat a kirekesztett terület felől jövő fenyegetettségeknek. Azzal, hogy lekapcsolódunk a probléma egészéről (teljességéről), egyidejűleg választjuk a szubjektív szabadságérzést és az objektív fenyegetettséget.

A lekapcsolódó egyén – amikor tudatosan vonatkoztat el bizonyos feltételektől, mint a megvalósulás (az eredményesség) valamilyen elengedhetetlen eszközétől – kockázatot vállal. Nyitva hagyja a cél megvalósulásának és megvalósulatlanságának az alternatíváját. Kitűzi a szubjektív célját, de számításba veszi a viselkedésével kiváltott eset­leg negatív eredményt, mint – az adott közegben – kivitelezett objektív célt is. Tudatában van a kettős célkitűzésnek, és vállalja a szubjektív cél lehetséges bukását. Akarja a szabadságot, ugyanakkor érzékeli a fenyegetettséget. Tudatosan nem vállalja a fenyegetettség elkerülésének árát, hanem – a negatív forgatókönyv bekövetkeztének esetére – inkább lemond szubjektív célja megvalósulásáról. („Azon az áron nem kell.") Másképp fogalmazva: a lekapcsolódással azt is vállalja, hogy adott esetben cselekedetének (szándékaitól független) objektív célját követi – letéve a szubjektív cél megvalósulásáról. (Szubjektív és objektív cél viszonyáról ld. az előző részt : Eszmélet 96)

Ha az egyén kudarcot vall, megteheti, hogy a szubjektív hiányosságát (módszerének részlegességét) szubjektív eszközökkel ellensúlyozza. Vagyis a kudarca miatt nem izgatja magát. Azt is mondhatjuk, hogy felad­ja eredeti célját, a gyakorlatát pedig – az adott kérdésben – alacsonyabb szintre helyezi („savanyú a szőlő"). Más a helyzet, ha nem tudja túltenni magát a kudarcon, és az objektív kudarc szubjektíve is kudarcérzéssel párosul. A tudatosított kudarc ráirányíthatja a figyelmét egy fontos össze­függésre: mindannyiszor külső fenyegetettségnek, a kudarc esélyének tesszük ki magunkat, amikor eltekintünk némely olyan feltételtől vagy eszköztől, amelyek megléte nélkül a célunk megvalósulása bizonytalan. Nem veszünk számításba olyan összefüggéseket, amelyek figyelembe­vétele elengedhetetlen a sikerhez.

4. Szűkülő horizont (A beletörődés)

Gyakran tapasztaljuk, hogy valamely kihívásra az emberek nem a legát­fogóbb szinten keresnek választ. Mellőzik az adott problémával való kö­vetkezetes (azaz átfogó) szembenézést. Ez történhet azért, mert az illető egyáltalán nem észleli vagy nem kívánja birtokolni a fenyegetettség fel­ismert horizontját. Ösztönösen vagy tudatosan nem vesz róla tudomást: figyelmen kívül hagyja azt, ami tudható. De az is megtörténhet, hogy az egyén azért kapcsolódik le róla, mivel beletörődik a helyzetébe (illetve a helyzetéről alkotott képzetébe). Vagy abba törődik bele, hogy nem képes megfelelni a saját – önmagával szemben táplált – elvárásainak, vagy abba, hogy úgysem képes befolyásolni a nagyobb folyamatokat.

„Olyat teszek, hogy magam is megbánom" – halljuk gyakorta. Felmerül a kérdés: akkor miért nem olyat tesz, amit nem kell megbánnia? Miért nem a saját szintjén, meggyőződése szerint cselekszik? „Olyat mondok, amivel magam sem értek egyet" – hangzik el időnként. Akkor miért nem olyat mond, amivel egyetért? Miért nem a saját szintjén nyilatkozik?

A saját szinttől való eltávolodásnak különböző okai lehetnek. Bekö­vetkezhet objektív kényszerűségből, de történhet egyéni belátásból, szubjektív elhatározásból, egy helyzetbe való tudatos beletörődésből is.

Nem logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokkal küzdő egyén lemond arról, hogy a planetáris fenyegetettség orvoslásának problémá­ival foglalkozzon. Az élni akaró és közvetlenül legfeljebb rövid távon, máról holnapra élni tudó ember érthetően nem foglalkozik az ilyen,

számára életidegen „elméleti" kérdésekkel. Az sem teljesen logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokba beszorított egyént nem különö­sebben érdeklik a társadalmi egyensúly megteremtésének nagy teóriái. Ő többnyire beletörődik egy leszűkített horizonton való létezésbe és gondolkodásba.

Más esettel állunk szemben, amikor egy meglevő állapot tudatosulása idéz elő léptékváltást és kiváltja a szubjektív horizont szűkítését. „Minden jól van" – mondja a Camus által megidézett agg és vak Oidipusz. Meg­változtatni nem tudván elfogadja a helyzetét és beletörődik a sorsába. Camus kommentárja: „…a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket. Oidipusz eleinte nem tudatosan megy a sorsa elé. Akkor kezdődik a tragédiája, amikor már tud. Ám ugyanabban a pillanatban, vakon és kétségbeesetten, azt is fölismeri, hogy az egyetlen kötelék, amely a világhoz kapcsolja, egy [őt vezető] leány hűvös keze. Hatalmas szó hangzik föl ekkor: »Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága úgy ítéltet velem, hogy minden jól van.«" (A Camus által abszurd győzelemnek nevezett eredmény a rezignált tisztánlátás gyümölcse. Az abszurd ember azzal, hogy tudatosan elfogadja a sorsát, legyőzi azt.)

A megfontolt, tudatos beletörődésnek az előzőtől eltérő típusát pél­dázza Roger Martin du Gard-nál Jean Barois végrendelete. „Amit ma írok, negyvenéves koromban, szellemi és testi erőm teljében, annak nyilvánvalóan nagyobb súllyal kell latba esnie, mint amit írhatok vagy gondolhatok életem végén, amikor a kor vagy a betegség testileg és erkölcsileg megnyomorított. Nem ismerek megrázóbbat, mint az olyan aggastyán magatartását, akinek egész élete egy eszme szolgálatában állott, és aki végső elgyengülésében meggyalázza azt, ami életének értelme volt, és siralmasan megtagadja a múltját.

Amikor arra gondolok, hogy életem egész erőfeszítése ehhez hasonló áruláshoz vezethet, és amikor eszembe jut, hogy e gyászos győzelmet hogyan aknázhatják ki azok, akiknek hazugságai és erőszakosságai ellen oly szenvedélyesen harcoltam, előre tiltakozom annak az embernek a vad energiájával, aki vagyok, az élő ember nevében, annak az emberi roncsnak – akivé válhatok – az alaptalan cáfolata, sőt talán öntudatlan imája ellen.

Megérdemlem, hogy úgy haljak meg, ahogy éltem: hogy ne adjam be a derekamat …"

Nagy bizonyossággal számíthatunk arra, hogy életünk nem azonos minőségen zajlik mindvégig: előbb-utóbb szembekerül egymással az életfolyamat folytonossága és a „saját szint" folytonossága. Kénytelenek vagyunk vagy életünk folyamatának időrendi egységével, vagy szemé­lyes minőségünkkel azonosulni szubjektíve. (A személyiség „saját szintje" előbb hal el, mint a biológiai egyén.) Amikor kialakul a kettő ellentéte, konfliktusa, csak abban lehet dönteni, hogy közülük az illető melyiket vál­lalja, melyiket tekinti inkább a magáénak. Bármelyikhez való ragaszkodás

szakadást idéz elő a másikban. A Camus által hivatkozott lelki nagyság lehetővé teszi az életfolyamat egészének elfogadását, a sorssal való megbékélést. Martin du Gard-nál ezzel ellentétes a választás: regény­hőse a másik mércét részesíti előnyben és nem akar megbékélni. Éli a sorsát, gyakorlatilag beletörődik, de – Oidipusszal ellentétben – lélekben lázad ellene. A személyiség „saját szintjéhez" való ragaszkodás az élet­folyamat végig azonos minőségének megkérdőjelezése (egy ponton az „élő ember" halálának beismerése, holttá nyilvánítása) árán lehetséges.

Barois, aki Zola harcostársaként a Dreyfuss-per ügyére „tette föl az életét", józanul előre látja, hogy élete végéig – amikor testileg és lelkileg már megkopott – nem lesz képes a saját szintjén („élő emberként") tevé­kenykedni. Ezért szükségesnek tartja egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy – az esetleges későbbi megnyilvánulásaitól függetlenül – kicsoda ő valójában. Úgy ítéli meg, hogy ennyit tehet (de ennyit megtehet!) a későbbi hanyatlásából fakadó eszmei kiszolgáltatottság, az „élő ember" utólagos meghamisítása ellen.

A legutolsó idézet arra is felhívja a figyelmet, hogy bizonyos helyze­tekben az egyén kénytelen belenyugodni: a továbbiakban már nem tud megfelelni az önmagával szemben támasztott elvárásainak. Kénytelen elfogadni, hogy valamilyen gyakorlatában kevesebb, mint önmaga. Kénytelen beletörődni abba, hogy a számára fontos, általa preferált horizonthoz képest csak szűkebb horizonton (alacsonyabb szinten) ké­pes létezni, cselekedni. Ha ebbe bele tud törődni, akkor hozzáigazodik cselekvésének új határaihoz. Illetve esetleg az eszményeit is ezekhez igazítja. Az előbbi esetben csupán objektív kényszerűségből tesz taktikai engedményeket. Ezt úgymond „elvei fenntartásával" cselekszi – vagyis lélekben nem adja fel. Az utóbbiban a világszemléletét, az eszményeit is az alacsonyabb szinten található, szerényebb igényű, könnyebben járható (de számára járható!) úthoz idomítja.

A beletörődés egy további változatában nem valamilyen külső cselek­vési horizontról, hanem a belső teljességről (pontosabban a terjedelmi, extenzív teljességről) való lemondás következik be. Ilyenkor a sokoldalú igényekkel rendelkező (illetve önmagáról ilyen képpel, eszménnyel ren­delkező) egyén tudatosan teszi magát egyoldalúvá: valamelyik oldal cél­tudatos kiemelése miatt redukálja a saját sokféleségét. Az önként vállalt, választott egyoldalúság valamilyen aktuálisan kitüntetett szempontra való összpontosítás (intenzív fölkapcsolódás) érdekében történik.

Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a saját sokféleség, személyes több­oldalúság érvényesítésének aktuális felfüggesztése nem feltétlenül a személyiség ellenében, annak rovására történik. Vagyis konkrétan szem­lélve nem feltétlenül csonkítás (öncsonkítás). Ellenkezőleg. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a személyiség belső sajátossága, strukturális lényege (mint intenzív teljessége) éppen a sokféleség iránti igényének (extenzív teljességének) ideiglenes vagy tartós háttérbe szorulásával és szorításában tud kifejeződni, megnyilvánulni.

Petőfi korábban idézett ars poeticájára Eötvös József versben reagál.

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szívéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dícsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara,
Fajom keserve hangzik énekimből
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban;
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámként sóhajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szívünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

Ugyanilyen szigorú határozottságot, a bármi másról beszélés (vagyis bármiféle „másról beszélés") aktuálisan félrevezető hobbijának felfüg­gesztését, a lazasággal, könnyed játékossággal óhatatlanul együtt járó figyelemelterelő mellébeszélés lelkiismereti tilalmát mutatja Bertolt Brecht – költőietlen – költeménye.

Kizárólag az osztályharcos városainkban Fokozódó zűrzavar miatt
Némelyek közülünk ezekben az években eltökélték
Hogy nem beszélnek többet kikötővárosokról, háztetők haváról, nőkről,
Pincebeli érett almák illatáról, a hús érzületeiről,
Mindarról, amitől az ember kerek lesz és emberi,
Hanem ezentúl csak a zűrzavarról beszélnek
Tehát egyoldalúvá válnak, szikkadttá, belebonyolódnak
A politika ügyleteibe és a dialektikus gazdaságtan
Száraz „méltatlan" szókészletébe
Hogy a (tudjuk, nem csupán hideg) hóesések
A kizsákmányolás, az elragadtatott hús és az osztálybíróság
E szörnyű tömény együttlétezése ne bírjon bennünket e
Sokrétű világ jóváhagyására s kedvünket ne leljük
Az ilyen véres élet ellentmondásaiban
Hiszen megértitek.

Jobban belegondolva, az utóbb idézett szerzők valójában a jelzett „sab­lonos" eljárást alkalmazzák: a kizárólagos fontosságúnak ítélt dimenzió kiemelése érdekében minden egyebet zárójeleznek, elfednek, letakarnak. Intellektuális, morális és érzelmi megfontolásból szükségesnek tartják valamennyi más összefüggés elhallgatását (sőt talán elhallgattatását).

Amikor ráhelyezik a kiválasztott szempontból lényegeset láttató „sablonjukat" a tapasztalati valóságra, a látvány koncentráltan egydi­menziójúvá válik. Ezzel a többrétegű, színes, soktényezős „kerek és emberi" viselkedés átalakul, egydimenzióssá szűkül. A kiélezett helyzet következtében – magától értetődő módon – felfüggesztődik a sokféle­ség, a játékosság. Könnyű belátni, hogy az ilyen viselkedés az átfogó sablon alkalmazásakor is egyoldalú, egydimenziós. Ám ott egy olyan dimenzióban mozog, amely a többi dimenziót nem kirekeszti, hanem szintén tartalmazza: egy egységes, átfogó struktúra mentén felöleli, ma­gába integrálja. Egyáltalán nem utasítva el a sokdimenziós ember, nem szüntetve meg az egységes személyiség – szabadságát nem korlátozó, azzal összhangban levő – különféle játékosságait.

*

Ez a fejezet elsősorban az átfogó horizont kiépítésének és visszabon­tásának a kérdését próbálta körüljárni. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

A következő rész a fölkapaszkodás előli meghátrálás eseteivel foglalkozik. A „jobb nem tudni" lélektani állapotát és következményeit kívánja felidézni. Vagyis azt a helyzetet vizsgálja, amelyben az egyén nem tudatosan mond le a teljesebb horizontról, lép vissza tőle (és – jobb híján – beletörődik a leszűkítésébe), hanem eleve adottságnak tekint valamilyen szűk horizontot.

Korábbi számok

József Attila indentitásai

Identitásunk – véli a szerző – három egymásra épülő emeletként ragadható meg: személyazonosságunk mint alap, mint egyediség, az emberiség mint általános, illetve a közvetítő mint „különös" szint. József Attila identitáskeresése részben közismert, részben – mint minden elméleti finomság – mára kissé elfeledett. A költő önazanossága persze verseiben van meg – és egyéniségében, korában, utókorában, jövőjében. Mondjuk, a proletár utókorban.

…azt mondják, hogy meghalok.

De annyi mindenfélét hall az ember,

hogy erre csak hallgatok.

Játszani is tudó költő játszadozik itt a maga halálával. Aztán egy évvel később a játék elkezd komolyra fordulni. Hetvenöt évvel ezelőtt – 1937 decemberében – meghalt egy költő.

*

Homály borult az erdőre,

A csend susog ki belőle.

Denevér száll, szól a kuvik,

Lassan a hold előbuvik.

Ezt az Arany János-verset József Attila írta. Ugyanaz, aki ezt a Petőfi-verset:

Szemed a mély tenger csillogása,

Égen földön nincs, nem akad mása.

Ha engem látsz, lecsukod csendesen,

Sugaráért od'adnám életem!

Meg ezt a Kosztolányi-verset:

A hangok ömlenek a zongorából,

Mint illatos teából száll a gőz.

Lassan simítja arcomat a mámor

És bennem most száz élet kergetőz.

Mondhatnánk, hogy, úgy látszik, József Attilának is volt olyan időszak az életében, amikor mások modorát utánozta, s ez természetes is, ha az ember éppen tanulja azt a mesterséget, amelyet azután majd fog még tanítani is.

E feltevés mentén azt kellene várni, hogy a költő-tanonc kiváló mintákat utánoz. Ez bizonyos tekintetben igaz is, méghozzá bravúrosan utánozza sokszor az ilyen mintát. Írt például tizenhétévesen szonettet – klasszikus időmértékes sorokkal:

Egy részeg ember fekszik a síneken,

A bal kezében tartja a butykosát

És hortyog. Alszik hajnali hívesen.

Az Éj az úton most üget el tovább.

Másfelől viszont József Attila ebben az időszakban írt például magyar­nóta-szöveget is:

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,

Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Sőt, van egy olyan alkotástörténeti tény, amely hosszú ideig annyira zavarba hozta a József Attila-szövegek gondozóit, hogy szerették volna meg nem történtnek tekinteni, s ennek érdekében eltitkolták. József At­tila ugyanis írt irredenta verset is, méghozzá kifejezetten tehetségtelen, pocsék irredenta verset:

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

 

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

József Attila gyakorolgatta volna, hogy megtanulja, a tehetségtelen fűzfapoézis fortélyait is? Inkább valami másról kell hogy szó legyen itt, mint stiláris eszközök használatának tanuló utánzásáról.

*

A stílus maga az ember – tartja egy régi mondás. S a modern pszicho­lógia felfedezte, hogy ez olyannyira így van, hogy nemcsak az történik, hogy a stílusommal elárulom, hogy milyen ember vagyok, hanem az is, hogy annak a stílusnak a megválasztásával, ahogyan mondok vagy teszek, sőt ahogyan csak magamban érzek vagy gondolok valamit, bi­zonyos értelemben alakítani tudom, hogy olyan embernek az identitását vegyem magamra, mint akinek a stílusát mintául választottam.

Pár évvel ezelőtt egy színházi előadásban a színművész rájött, hogy József Attilánál minden egyes mondat vagy szó mögött fel kell kutatni, milyen lehet társadalmi azonosságát tekintve az az ember, akinek ez a szöveg a stílusát tekintve megfelel. A jó drámában, persze, a szöveg a különböző személyek társadalmi azonosságának felel meg. De Jordán Tamás akkor nem színpadi művet adott elő, s nem különböző személye­ket akart a szemünk elé idézni. Hanem azt az egyetlent, aki József Attila volt. Egy olyan füzetnek egymást követő szavait idézte fel az az előadás, amelynek József Attila azzal a szándékkal ült elébe, hogy lejegyezze belé mindazt, ami, bármiféle tartalmi vagy formai megkötés nélkül, sza­badon eszébe ötlik, hogy a modern pszichológiának Freud által feltalált eljárásával ezeknek analízisével – pszichoanalízissel – megfejtse, miféle emberi azonosságai produkáltatták József Attila nevű személlyel azokat a szabad ötleteket, amelyeket, íme, jegyzékbe foglalt. S amikor a József Attilát alakító színész minden egyes mondat vagy szó mögött felkutatta, milyen társadalmi azonosság felel meg neki, akkor sorra eljátszotta ne­künk: azt, aki korabeli reklám szövegének a címzettje – aki a diákhumor nemzedékről nemzedékre szálló folklórjából mond egy mondókát – aki káromkodik – aki felmondja apjának, anyjának, nővérének egyik-másik szidalmát, amelynek emlékét gyermekkorából őrzi – aki gyorsan felmond­ja az összes lehetséges obszcenitást a magyar nyelvből – és aki az egyik ilyen szó után a füzetben megjegyzi magának: „Úgy írom le a szót, mint­ha merném leírni" – egyáltalán, aki bármelyik szövegét kész ironikusan kommentálni – és aki esetleg kommentárját, amely szerint „borzasztó, idegen, kenetteljes hangon írom mindezt, nagyon hazug vagyok", szintén borzasztó, idegen, kenetteljes hangon írja, mint aki nagyon hazug – s aki megdöbbentően mély és igaz vallomást tesz egy megaláztatásról, amely több mint húsz évvel korábban érte: „Nem volt görögkeleti hittan."

Ennyiféle identitása lett volna József Attilának?

A helyzet bizonyos értelemben ennek az ellenkezője. Ha szociális identitáson olyan társadalmi minőségét értjük az embernek, amely egy­értelműen minősíti őt mint aki például magyar, nem pedig – mondjuk – német, orosz, vagy román, akkor ilyen társadalmi azonosságot igazán egyértelműen olyasvalakin vehetnénk észre, aki például magyar apa és magyar anya családjában növekedik fel. Ám hogyan vélekedjünk ebből a szempontból olyan emberről, aki erről a vonatkozásáról – tudjuk – így vall:

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

De magyarságához hasonlóan József Attila, társadalmi életrajzában szinte nem is volt olyan tényező, amely egyértelműen jelölte volna ki számára, hogy kicsoda is ő.

Kezdődött mindjárt a nevével. Születésének idején talán nem is létezett fiúk számára banálisabb keresztnév, mint az, amelyet ő viselt – vezeték­névként: József. Viszont keresztneve olyan ritka volt, hogy nevelőapja ki is jelentette, hogy ilyen név – Attila – nincs is, s ezért falusi nevelőcsa­ládjában Pistának szólították.

Négy és fél éves korától hétéves koráig nevelőapa és nevelőanya nevelte ugyan, de eközben József Attila árva sem volt. Apja nem volt, de nem is halt meg: mindenki (úgy) tudta, hogy csak elment Amerikába.

Anyja nem halt meg, de nem is volt. A férje szökése feletti bánatba bele­betegedett s ettől fogva József Attilát amikor egyáltalán, akkor hat évvel idősebb nénje gondozta.

Amikor iskolába járt, ahol a korabeli kategorizálás szerint voltak katoli­kus gyerekek és másvallásúak, ő ott másvallásúnak is más vallású volt: nem evangélikus, nem református, nem zsidó, mint a többi gyerek, aki hittanórán más osztályterembe vonult a magához hasonlókkal, hanem görögkeleti, akinek ilyen hittan híján még ez a hátrányosabb lehetőség sem adatott meg – ezt panaszolta fel imént idézett mondatában.

Aztán itt van az a bizonyos identitás, amelyet az ötvenes években sokat hallottunk emlegetni: hogy József Attila proletár. Aztán negyven évvel később volt, aki már-már hajlamos lett volna úgy kezelni, mintha csak a Rákosi-korszak ráfogásáról lett volna szó, ha nem is magát a szociológiai tényt tekintve, de az ennek tulajdonított fontosságot minden­képpen. Ugyan miért lenne fontosabb, hogy József Attila proletár volt, mint hogy Ady Endre meg vérbajos. Annak idején Ady rajongói között voltak – tanúságtevők feljegyezték -, akik úgy képzelték, hogy két tény, az hogy Ady Endre zseniális költő, és az, hogy vérbajos, valamiképpen összefügg egymással. Azonban tudjuk, hogy ilyesmit hinni ostobaság: a zseniális költők között semmivel sincsenek nagyobb arányban képviselve a vérbajosok, s éppígy a proletárok sem, mint az emberiségnek abban a másik felében, amely olyanokból áll, akik nem zseniális költők.

Ehhez képest meglepő, hogy maga József Attila milyen gyakran s mek­kora hangsúllyal emlegette, hogy ő nem akármilyen, hanem proletárköltő. Mi lehetett vajon, ami az ő számára ezt ilyen fontossá tette?

Az a helyzet, hogy azonosságunknak három emelete épül egymásra. Az alapot személyazonosságunk rakja le: az, hogy az ember például József Attila, ami őt a maga idejében – egyik versében szóvá tette ezt -„már kétmilliárd ember" volt, akitől megkülönböztette. A legfelsőbb szinten általános emberi identitásunk épül, valamennyiünk közös értékeinek a világa. Ha művész vagy, például költő, akkor egyaránt fontos az is, hogy műved a te saját egyéni alkotásod legyen, s az is, hogy az általános emberi értékek világát jelenítse meg,

a mindenséggel mérd magad!

Hogy pedig sikerül-e a művésznek, a költőnek összehoznia azonos­ságának ezt a két emeletét, a legalsót meg a legfelsőt, az egyest meg az általánost, azon múlik, milyen középső emeletet tud közéjük építeni azokból a csoportokból, ahová nem egyedül tartozik, de nem is vala­mennyi emberrel együttesen. Mindnyájan kialakítjuk a magunk számára ilyen keretét a szociális identitásunknak: egyikünk a nemzetét, másikunk az osztályát, lesz, aki a vallását, megint más a családját választja olyan csoport gyanánt, amelybe számon tartja, hogy ki mindenkivel tartozik együtt oda, s azt is, ki mindenkit választ el tőle a csoport határa.

József Attila ilyen közvetítőt talált a maga proletári identitásában. Hogy hogyan, ennek megértéséhez tekintetbe kell vennünk egy olyan külön­legességét, amelyől ő maga így vall: „Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel… A valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam [volna, de] ez az eszmerendszer úgy meg­felelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos térkép az ábrázolt földdarabnak." Ő a maga térképét, amelynek mentén majd közlekedni fog az egyéni – József Attila-i – identitás és az általános emberi között, akkor rajzolja meg, amikor – 1925-ben, húszévesen – néhány hónapig Bécsben él a magyar forradalmak emigránsai között, s ott megismerkedik Marx Károlynak azokkal a szövegeivel, amelyekből elbűvöli őt a bennük feltáruló történetfilozófia. Ezt utóbb a maga egyik elméleti szövegében így foglalja majd össze: „Marx négy tényezőből nyert ismeretét egyesítette, [1] elfo­gadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette [2] az ipart és [3] a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számításba s [4] a társadalmi haladás következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt a munkásság alanyi szempontjából."

E négy tényező közül az elsőnek a megértéséhez például mi, magya­rok szerencsésen kedvező helyzetben vagyunk: Az ember tragédiájában Madách bemutatja nekünk, hogyan váltják egymást az ellentétes eszmék („mindenki egyért" Egyiptomban – „egy mindenkiért" Athénban – „min­den egyén saját magáért" Rómában, és így tovább) és a rájuk épülő társadalmak haladássá illeszkedő sora. Amihez Marx még azt teszi hozzá, hogy minden egyes társadalomban van olyan osztály, amelyet helyzete kiválaszt arra, hogy a korszak eszméjét – a továbbhaladás törvényét – ő hallja, ő értse meg, ő segítse megvalósuláshoz. S hogy a modern társadalomban ez a kiválasztott osztály a József Attila fentebb idézett felsorolásában a második tényező nyomán a harmadik: az ipari munkásság. Amiről azután már jólismert versében – többes szám első személyben szólva, magát is odasorolva – így ír:

a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket

e szörnyű társadalom

öntőformáiba löttyintve

forrón és szilajon,

hogy helyt álljunk az emberiségért

az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után

így lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

A József Attilát nagyszerűen értő (és ha úgy adódik, más nyelvre for­dítani is nagyszerűen tudó) Kösztler Artur – Arthur Koestler – új hazája angol olvasóinak így mutatja be régi hazájából való honfitársát: „Verse­inek egyedülálló minőséget ad gondolatnak és dallamnak csodálatos egysége. A legbonyolultabb és leginkább spekulatív marxista költeményei úgy szólnak, mint népdalok, néha pedig mint bölcsődalok; az »ideológia« itt tökéletesen zenévé desztillálódik."

*

József Attila, amikor proletárról szól, tudja persze, hogy a Marx történetfi­lozófiája szerint való munkásságon kívül ott van még az a másik is, amely a mindennapi tapasztalatokból néz szembe vele. Ám ezt a kettősséget ő nem úgy fogalmazza, mint én az imént: hogy az egyik munkásságon kívül ott van a másik – hanem hogy e másikon belül találjuk igenis meg azt, amelyet Marx leírása helyez el a történelemben:

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,

vergődik benn' a mult sikos hala.

A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

Ujságpapír az asztalon kenyérrel

s az ujságban, hogy szabadok vagyunk –

poloskát űzünk lámpával s a kéjjel

s két deci fröccsel becsüljük magunk'.

————————————————-

De – elvtársaim! – ez az a munkásság,

mely osztályharcban vasba öltözött.

Ehhez a proletárhoz, akiben a tapasztalati elem úgy van meg egyszerre a Marx szerint valóval, hogy a kettő egy de-vel egymás mellé tehető, ehhez írja József Attila a verseit. Ezt szólítja meg, amikor egy ballada végén a versforma megköveteli, hogy a költő a megszólítottnak a jóindu­latába – például régen egy Hercegébe – ajánlja magát s a versét. Vagy József Attila idejében:

Proletár, folytatnám, de unnád;

tudod, hogy nem élsz lazacon –

amíg tőkések adnak munkát

a tőkéseké a haszon.

1933 legelején jelenik meg ez a vers – a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt még nem vette át a hatalmat, vezéréből még nem lett kancellár. Fél évvel később, amikor az amerikai magyar munkáslapban így megjelent verset ideát is meg akarta jelentetni, József Attila, aki soha nem adott ki verset a kezéből addig, amíg nem érezte úgy, hogy a szövegben minden szó tökéletesen a helyén van, most kicsit csiszol a versen:

Testvérem, folytatnám, de unnád.

Ekkor a német munkásság nem csekély hányadának a vezére im­máron kancellárként kormányoz, József Attila pedig néhány hónappal később újra kritikus szemmel nézi meg, melyik versén mit lehetne még tökéletesíteni. Ezt a versét például, egyetlen szó változtatásával így csiszolja tovább:

Öregem, folytatnám, de unnád…

Végül 1934 második felében járunk, a német munkás által is hatalomra segített Vezér – Führer – már teszi az előkészületeket, hogy hama­rosan megindulhasson az egész világ meghódítására, s József Attila kötetbe gyűjti az utolsó néhány év erre méltónak ítélt verseit. Ezúttal a tökéletesbítő csiszolás e balladán már átfogóbb, s ezen belül az Ajánlá­sának első sora majd így hangzik:

Attila, folytatnám, de unnád…

József Attila identitás-építményében az egyéni azonosság szintje és az általános emberi értékeké között immáron nincs többé ott a proletári közvetítő. A következményekről már egy új történet szól. Álljon itt be­lőle – amely majd Balatonszárszón fog végződni, a tehervonat kerekei között – egyetlen fejezet. Az általános emberi identitás emeletén örök­emberi értékeknek a hűvös idegenségét találjuk – az egyéni identitásén a közöttük magányosan őgyelgő költőt – a munkásosztály identitásának különössége pedig nosztalgia tárgyaként maradt meg:

bár hűvös, örökkévaló

dolgok közt muszáj őgyelegnem,

a palánkok közt szárnyaló

munkát nem lehet elfelednem…

*

Kiskapus, Erdély, 2001

Hetvenöt évvel ezelőtt meghalt egy szocialista proletár. Hetvenöt évvel ezelőtt meghalt egy költő. A kettő azonegy volt.

Tragikusan rövid életében elköteleződött egy történetfilozófia gondolati rendszere mellé. Verseinek felét e gondolati rendszer varázsától elbű­völve írta. Intellektuális ereje, amelyet költői zsenialitására ráadásként kapott a sorstól, lehetővé tette, hogy a gondolatrendszert szembesítse a tapasztalataival, s ne áltassa magát. „Hol csúszott hiba a számításba?" – kérdezte egy nem költői szövegében, s a maga kérdését abban az elméleti munkában meg is válaszolta.

S a szocialista mindeközben költő maradt. S a költő szocialista.

„...azt mondják, hogy meghalok" – írta egy évvel azelőtt, hogy, hetvenöt évvel ezelőtt, tényleg meghalt. Azt mondják, hogy utána a szocializmus is: a maga tapasztalatai alapján a világ végérvényesen elutasította mint bizonyossággal kudarcos formát. De akkor éppolyan bizonyossággal kell gondolni azt is, hogy a szocialista költőről szóló történet csakis olyan em­berről szólhat, aki fölött elszállt az idő, akiről a továbbiakban múzeumok és iskolai magyarórák lesznek csak híradással.

S mindeközben József Attila éppolyan élő, mint életében sohasem volt, de halálának pillanata óta bármikor s egyre inkább.

Szociálpszichológiai jelenséggel állunk szemben, s e sorok szociálpszi­chológus szerzője be kell, hogy vallja: tapasztalatán együtt ámul a többi ámulóval. Ismételjük meg a híradást: a szocializmus meghalt. S hetvenöt évvel ezelőtt József Attila is.

Lehet, hogy a szocialista József Attilával még a következő hetvenöt évben is majd számolni kell?

…annyi mindenfélét hall az ember.