Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

 

 

A problémáról

 

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

 

A kutatásról

 

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

 

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

 

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

1. tábla A népesség megoszlása jelenlegi társadalmi státusa és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Társadalmi státus	Férfi	Nö	Együtt
Állásban van	65,6	46,8	56,1
Alkami munkás	4,2	0,5	2,4
Munkanélküli-járadékos	3,0	3,4	3,2
Jövedelempótló támogatást kap	7,2	5,4	6,3
Közhasznú foglalkoztatott	3,6	2,0	2,8
Nyugdíjas	—	1,0	0,6
Leszázalékolt	10,6	12,4	11,4
Gyesen van, főállású anya	0,4	11,6	6,0
Háztartásbeli	—	9,4	4,7
Eltartott (otthon van)	2,4	1,8	2,1
Tanuló (közép- vagy felsőfokon)	2,4	5,2	3,8
Katona	0,4	—	0,2
Egyéb	0,2	0,5	0,4
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

 

Az iskolázottságról

 

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

 

2.tábla A népesség megoszlása legmagasabb iskolai végzettsége és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Végzettség	Férfi	Nő	Együtt
Befejezetlen általános	4,2	8,8	6,5
Befejezett általános	17,1	33,7	25,4
Szakmunkásképző	57,0	22,7	39,8
Szakközépiskola	9,8	13,6	11,7
Gimnázium	7,2	15,5	11,4
Főiskola	3,2	5,2	4,2
Egyetem	1,5	0,5	1,0
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

 

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

 

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

 

3. tábla A különböző életkori csoportok megoszlása családjuk anyagi helyzetének a megítélése szerint (%-ban)
A család anyagi helyzetének megítélése	18-30 évesek	31-45 évesek	46-55 évesek	Együtt
Ismeretlen	0,3	0,7	0,4	0,5
Nagyon jó, gondtalanul élünk	3,9	2,6	0,9	2,6
Jó, de nem tudunk megtakarítani	21,5	18,5	17,0	19,1
Éppen megélünk	49,5	53,8	62,5	54,5
Rossz, gyakran vannak anyagi gondjaink	15,4	16,5	12,3	15,2
Nagyon rossz, napi megélhetési gondjaink vannak	9,4	7,9	6,8	8,1
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

 

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

 

A földről és a naturális önellátásról

 

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

4. tábla A földtulajdonnal rendelkezők megoszlása birtokuk nagysága és településtípusok szerinti bontásban (%-ban)
	Kisváros	Község	Együtt
Ismeretlen	3,0	0,7	1,3
1 ha vagy kisebb	29,6	32,5	31,6
1,1-2,9 ha	27,6	26,3	26,7
3-4,9 ha	11,2	12,4	12,1
5-9,9 ha	10,2	13,8	12,7
10-49,9 ha	13,3	13,3	13,3
50 ha felett	5,1	1,0	2,3
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

 

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

 

A társadalmi közérzetről

 

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

5. tábla A saját, illetve a család három legégetőbb problémájának tartott tényezők előfordulási gyakoriságuk sorrendjében
A probléma megnevezése	A három válasz alapján összesített gyakoriság (%)
Rossz anyagi heylzet (megélhetési gondok)	41
Pénztelenség	33
Munkanélküliség	27
A lakás megoldatlansága	19
Egészségi gondok	16
Az iskoláztatás problémái	10
A család válsága	8

 

 

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

 

Rövid összefoglaló

 

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.

 

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, eltelt 15 évnyi rombolás. Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság. A társadalom-politika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb "átverése", hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, hogy eltelt 15 évnyi rombolás.

Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság.

Szétvertük a szakmai és szakszervezeti hagyományait megcsonkítva, eltorzítva is őrző és azokat a kényszerítő veszélyhelyzetben megújító munkásosztályt. Ugyanezt tettük az önigazgatás tapasztalataival már-már rendelkező, sorsában sokszor megcsúfolt parasztsággal is.

Szétvertük és leromboltuk ahelyett, hogy lebontottuk volna azt, ami rossz volt, és megerősítve tovább építettük volna mindazt, ami egy közösségi értékeket valló társadalom számára nélkülözhetetlen.

A létezőnek mondott proletárdiktatúrát felváltotta a fiskális és monetáris diktatúra. A társadalompolitikai szempontok ebben az új diktatúrában – hivatkozásos fontosságuk ellenére – könyörtelenül háttérbe szorultak. Az új rendszer, amely inkább piacgazdasági célokat követ, mint társadalmiakat, mindent alárendelt előbb a hatalmi politika, később a gazdasági hatalom vélt vagy valós érdekeinek.

Nincs társadalompolitikai stratégiánk. De nincs gazdaságpolitikai sem, amelynek egy emberibb társadalmat kellene szolgálnia. E hiányok kényszere miatt hovatovább stratégiává lépett elő a pragmatizmus.

A sematikus szocialista internacionalizmus helyét elfoglalta a rafináltan mindent uraló globalizáció. A közérdekeket kíméletlenül elnyomja a magánérdek, a közösségi szemlélet helyébe a társadalmat romboló egoizmus lépett.

Diderot több mint kétszáz éve máig érvényesen ezt írta:

“…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszek azzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam. Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érdekével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeiről beszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogy miközben becsületesen betartom a törvényt másokkal szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosítékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabb a helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindannak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követni ellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyengébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok biztosítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy ne reméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok az ilyesmitől. (…) Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-e érdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogy megosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez jobban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igazságosság.”

15 évvel a köztársaság kikiáltása után elmondhatjuk, a lakosság legalább fele vesztesként került ki a rendszerváltásból. Közel egymillió azoknak a száma, akik a társadalom peremére kerülve ma már ki sem zsákmányolhatóak. Se munka, se remény.

Ennek mintegy kétszerese, aki máról holnapra él – tartalékok nélkül, de még reménykedve – a megélhetés határán.

A társadalompolitika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb “átverése”, hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Csak jól működő gazdaság teremthet fedezetet társadalompolitikai elvárásaink teljesítésére, ezért a gazdaság szereplőit támogatni kell. E támogatások eredményeként, a folyamatosan növekvő össznemzeti termékből folyamatosan növekedni fog az elosztható jövedelem aránya, és így egyre többet fordíthatunk a társadalom igényeire anélkül, hogy növelnünk kellene a költségvetés centralizációját – merthogy a centralizáció növelése “agyonüti” a vállalkozásokat, jelentős mértékben korlátozza a bővített újratermelést. (A skandináv rendszerek ezt az állítást sem támasztják alá.) Csakhogy a “ha majd jól működik a gazdaság, akkor tudunk érdemben foglalkozni társadalompolitikával” attitűd nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.

Az 1996 és 2002 közötti folyamatos gazdasági növekedés mellett is egyre nőtt az országban a szegénység, az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási ráta – ami sokkal beszédesebb a munkanélküliségi rátánál – növekedése pedig alig haladta meg az egy százalékot. Ugyanezen időszak alatt a versenyszférában, a 65–35%-os munka és tőkejövedelem arány 45–55%-ra torzult.

Gazdaságpolitikánk hosszú távon sem hozhatja meg a “beígért” eredményt, hiszen a gazdasági növekedés ciklikus, felmenő ágban akkumulálódik az elosztható jövedelem, de amikorra akkumulálódna, a ciklus már lefele menő ágban van, ahol ismét a gazdaság támogatásának szükségessége lép előtérbe. Így hol a gazdaságot kell támogatnunk, hol pedig a gazdaságot. Hol van a társadalom?

Az elmúlt 15 év alatt szinte naponta hallottuk – és halljuk ma is –, hogy az állam szerepét csökkenteni kell, kisebb és hatékonyabb államra van szükség. Ezeket a szólamokat több mint száz éve vettük be kórusunk repertoárjába – amióta önálló magyar költségvetés létezik –, csakhogy az utóbbi 15 évben az unalomig zengjük, mialatt csak tovább rontottuk és rontjuk ma is az állam által finanszírozott ellátó rendszereket.

Az egészségügy és az oktatás reformjának véget nem érő hangoztatása azt eredményezte, hogy a társadalom levonta a következtetést: a reform azt jelenti, hogy valószínűleg nem változik semmi, de ezért többet kell fizetni.

Megjegyzendő, hogy a problémák jelentős részének oldásához nem szükségesek pénzügyi ráfordítások vagy reformértékű lépések. Megfelelő szervezéssel, a valós igényeket és lehetőségeket figyelembe vevő struktúraátalakítással oldhatók, sőt egyes esetekben feloldhatók lennének a feszültségek.

A neoliberális alapelv, amely szerint ne az állam döntse el polgárai helyett, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit költenek, hagyja meg számukra a döntés szabadságát, nagyon szépen hangzik, főleg abban az esetben, amennyiben e “döntési szabadság” a társadalom számára rendelkezésre áll. És ha nem?

Vagy fogadjuk el Karl Popper álláspontját? “Az állam ne akarjon az összes vagy legtöbb polgár boldogságának intézménye lenni, az is elegendő és kielégítő, ha elhárítja, vagy csökkenti a károkat – személyes boldogságáról gondoskodjék ki-ki saját maga, saját körében.”

Valóban újra kell gondolni az állam szerepét és feladatait is, de azt hiszem, hogy ezek a feladatok szorosan összefüggenek a társadalom helyzetével. Ugyanazon társadalmi formáción belül is lehet más és más az állam szerepe és feladata, amennyiben a társadalom helyzete ezt úgy kívánja.

Egy többségében szegény társadalom nagyobb segítségre szorul, többet vár el az államtól, a közösségtől, mint ennek ellentettje.

Ott, ahol az embereket arra szocializálták, hogy az állam szinte mindent megold helyettük, ahol a béreket, a jövedelmeket ennek függvényében alakították ki, ahol egy életpályán lehetetlen volt családi dinasztiáknak is kimagaslóan jó életkörülményeket teremtő vagyonokat gyűjteni, ott nem célszerű – sőt nem etikus – az “éjjeliőr” szerepére redukált állam kialakításának még az ötletszerű felvetése sem.

Az a nép, amely a rendszerváltást megelőző negyven év alatt – amelynek során gyökeresen átstrukturálódott a társadalom – megteremtette a mai politikai elit lehetőségeit, a gazdasági elit számára pedig negyven év kemény munkájával, ilyen-olyan, de közös felhalmozásával, megalapozta egyéni vagyongyűjtésüket, az a nép többet érdemel! Érdekérvényesítő képességének növelése, érdekeinek képviselete mindannyiunk kötelezettsége.

A teljes körű privatizáció, az állam rossz tulajdonos, a piac mindent megold, politikai és gazdasági technikák, globalizációs attitűdök, a társadalom oldaláról – mindenütt a világon – eredménytelennek bizonyultak.

Amikor a piac, a tőke állami segítségért kiáltott, azonnal eszeveszett iramban megérkezett a támogatás (adóelengedések, konszolidációk, tőkeinjekciók formájában) – kiderült, hogy állami beavatkozás nélkül a piac működésképtelen –, hasonló jajszó a társadalom részéről maximum az igények elismeréséig képes eljutni.

Az állam defenzív gazdaságpolitikáját – a piac majd megoldja, tehát a tőke támogatásával javul a gazdaság, a versenyképesség, a gazdaság támogatásával javulni fog az életszínvonal, az életszínvonal javulásával… – fel kell váltsa az offenzív társadalom- és gazdaságpolitika.

A piac – érthető módon – többnyire csak rövid távon és megfelelő profittal kecsegtetően ruház be, a társadalompolitika nem érdekli – nem is az ő feladata. A gazdaság társadalompolitikai és ezzel összhangban levő versenyképességi igényeknek is megfelelő átalakítására csak az állam képes. Az állam e képessége ki kell, hogy egészüljön politikai készséggel is. A gazdaság célzott és tervszerű támogatása soha nem volt idegen az államtól. Az államháztartás és/vagy költségvetés hiánya növelhető – sőt e növekedés akár kívánatosnak is mondható – termelő- és infrastrukturális beruházások esetén.

A globális mellett erősíteni kell a gazdaság nemzeti jellegét. Ez lehet az, ami növeli a foglakoztatást, munkahelyeket teremt, mérsékli a kiszolgáltatottságot, alternatívát jelent a sokak szerint alternatíva nélküli neoliberális gazdaságpolitikával szemben. (Általában is igaz, hogy a nemzeti jelleg erősítése nem lehet a jobboldal privilégiuma.)

A keynesi multiplikátorelmélet szerint az állami beavatkozásra éppen akkor van szükség, amikor a gazdaság dekonjunkturális időszakát éli. Ez a beavatkozás segíti a gazdaságot és segíti a társadalmat is. Ezen elmélet analógiáján miért ne lehetne kialakítani egy társadalmi multiplikátort, amiben az állam feladata a foglalkoztatási szint megfelelő szinten tartása lenne? (Legjobb szociálpolitikai módszer a foglalkoztatás.)

Ehhez persze nem elegendő – mint ahogy az állam sok egyéb feladatához sem – az éjjeliőr szerepére degradált állam.

A rendszerváltás előtt negyven éven át hirdettük a közösségi s ezen belül is elsősorban az állami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a “nagy felismerés”, és a közösségi tulajdonlás haszontalanná, gazdaságtalanná, politikailag nemkívánatossá vált. Minden, ami közösségi, az csak és kizárólag a “múlt csökevénye”. Így a “feketelistá”-n a magántulajdon helyébe most a közösségi tulajdon lépett.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemokrácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot, miként lehet, hogy egy szociáldemokrata támogatja a tőkét, a magántulajdont. A válasz ma is igaz és tanulságos: Nem az a lényeg, hogy milyen a tulajdonforma, hanem az, hogy melyik tulajdonforma a leghatékonyabb a társadalom számára – hiszen a gazdaság a társadalom része.

A magántulajdon mellett tehát szerepet kell kapnia a közösségi, szövetkezeti, önkormányzati, regionális tulajdonnak – bármelyiknek, amely a társadalom hasznára válik.

Az eltelt 15 évben “sikerült” közhellyé laposítani eszmealapító kifejezéseinket, mint pl. az igazságosság, a szolidaritás vagy az esélyegyenlőség. Egyre távolabb kerülve eredeti jelentésüktől, lassan csak az “illik még beszélni róluk” – vagy talán már ezt sem – kiüresedett fogalmaivá válnak.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy eszmékből nem lehet kenyeret venni, eszmékből, hitből nem lehet gazdaságot építeni, ugyanakkor eszmék és hit nélkül nem szabad.

A szavazatok megszerzését fel kellene, hogy váltsa a szavazók “megszerzése”. Külcsínnel – piárral, médiatámogatással – lehet szavazatokat gyűjteni – amerikai módra –, de a szavazók “megszerzése” belbecset, tartalmat igényelne. A baloldalnak pedig – remélem – a szavazók a fontosak.

Csakhogy ez nehéz, fáradságos, új utakat igénylő feladat. Nincs követendő vagy követhető irány. A baloldal az egész világon gondban van, s ezek a gondok hatványozottan jelennek meg a volt szocialista országokban. A társadalmi és a gazdasági problémák megoldásán túl – vagy éppen ehhez – szükség lenne világnézeti, ideológiai korszerűsítésre is. Egy emberközpontú, igazságos társadalomkép kialakításához alkalmas eszmerendszerre, mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy ez a mai rendszer lenne a társadalmi formációk legjobbika.

A marxizmus kapitalizmuselemzésénél máig nincs áttekinthetőbb, jobb munka, miközben a rendszer – különösen az elmúlt húsz-harminc évben – jelentős változáson ment keresztül. (Csak megjegyzem: alapjaiban azonban nem változott!)

Claude Lévi-Strauss írja – Rousseau-t is idézve – a Szomorú trópusok című művében:

(…) Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sikerült, azt újra megalkothatjuk: “Az aranykor, amit egy vak babona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.”

Az iraki konfliktus egészére már kezdetektől rányomta bélyegét az a tény, hogy a tömegmédia és a globalizáció korában zajlik. Tudósítók egész hada gondoskodott arról, hogy a közvélemény percenként informálódhassék az új fejleményekről. Így a konfliktus szenzációvá vált, amellyel kapcsolatban minden eladható. Rengeteg ponyvakiadvány jelent meg Szaddám véres terrorjáról és tömegpusztító fegyvereiről, ám ezek semmitmondó, esetenként téves információkra épülő fércművek voltak, az e témában záporozó elképesztő mennyiségű információhalmaz feldolgozásában semmit sem segítettek. Pedig az egyszerű ember számára szinte már követhetetlenné váltak az események, és a megfelelő háttérmagyarázatok hiányában érthetetlenné is. Ezért örvendetes és hiánypótló, hogy ebben a témában az év első felében több alapos mű is kikerült a magyar könyvpiacra avatott szakértő szerzők tollából. Jelezve ezzel, hogy a kérdés mennyire központi szerepet kapott a magyar értelmiség gondolkodásában.

Az iraki válság hátteréről, hatásáról és a magyar civil társadalom hozzá fűződő viszonyáról érthető, részletes és átfogó képet ad három könyv, amelyek megjelenése időben nagyon közel esik egymáshoz. Közülük először Gombár Csaba és Volosin Hédi szerkesztésében a Képtelen háború című tanulmánykötet jelent meg, amelyben a neves szerzőgárda a háború fogalmát és annak mai felfogását járja körül, hasznos alapismereteket nyújtva ahhoz, hogy az ember a háborút mint jelenséget és mint eszközt el tudja helyezni a mai politikai gondolkodásban. Ez pedig elengedhetetlen az Irak körül dúló nemzetközi viták megértéséhez. E nemzetközi viták és azok hátterének megismerésére kiválóan alkalmas az Andor László, Tálas Péter és Valki László által jegyzett Irak – Háborúra ítélve című könyv, amely a benne foglalt rendkívül tekintélyes információmennyiség ésszerű rendszerezésével és háttérmagyarázatokkal világítja meg az események logikáját és hátterét a háború megindulásáig. Végül Magyarország háborúhoz fűződő viszonyát és a civil szervezetek háborúellenes mozgalmait Csapody Tamás mutatja be a Ne az én nevemben! című könyvében, érdekes és értékes információkhoz juttatva az olvasót a háborúellenes civil szervezetek és a politika viszonyáról.

Ez a három könyv egymással szerves egységet alkotva ad választ a témával kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Hiszen a háború fogalmán át a bizonyítékok vizsgálatán keresztül a békemozgalmakig csaknem mindenre részletesen kitérnek. Tudományos alaposságuk ellenére mindhárom kötet közérthető, a laikusok számára is érthetővé teszik a rájuk zúduló információáradatot, és segítenek eligazodni abban.

Ahhoz, hogy megértsük az Irakban és a nemzetközi rendszerben zajló folyamatokat, tisztában kell lenni azzal, hogy a mai felfogás szerint mit is értünk pontosan a “háborún”. Ezt a kérdést járja körül részletesen a Képtelen háború című könyv. Ha mindenképpen egy mondatban szeretnénk definiálni a fogalmat, azt lehetne mondani, hogy a háború nem más, mint intézményesített agresszió, ami már a történelem kezdetén fontos elemévé vált az emberiség fejlődésének. Ezért vizsgálata mind a történész, mind a politológus számára nélkülözhetetlen.

Gombár Csaba tanulmányában a háború és a politika viszonyát vizsgálja, amihez segítségül hívja Clausewitzet, Carl Schmittet, John Keegant és Hannah Arendtet is. Elemzése során arra a következtetésre jut, hogy a háború nem különálló jelenség, hanem a politika része, tehát az értelmét is abban kell keresni. Ezek szerint háborúról csak olyan civilizációs fejlettség mellett lehet beszélni, ahol már jelen van a politika. A politika kialakulása pedig az államok létrejöttével egy időben történik. Ez illik Max Weber elképzeléseihez, aki a háborút és az államot elválaszthatatlannak tartotta egymástól. Véleménye szerint az államiság egyik fő attribútuma az, hogy élhet a legitim erőszak gyakorlásának jogával. Az erőszak alkalmazásának pedig kell, hogy legyen egy eszköze, amivel az állam rendelkezik, és ez nem más, mint a hadsereg. A hadsereg teszi képessé az államot arra, hogy megvédje önmagát és belső rendjét, hadsereg nélkül tehát nem állam az állam, mivel nem tud élni a legitim erőszak monopóliumával. Ezért tartanak fenn még a törpeállamok (pl. a Vatikán) is egy kis létszámú díszőrségszerű “hadsereget”, ezzel jelezve, hogy rendelkeznek a legitim erőszak monopóliumával, a háború viselésének képességével, ami, mint láttuk, elengedhetetlen feltétele az államiságnak.

A hadsereg felhasználása akár defenzív, akár offenzív módon történjen is, elvben mindkét esetben a társadalom érdekét kell szolgálja. Hiszen az előző verzióban védelmezi azt, az utóbbiban pedig valamilyen előnyök megszerzése a cél. Magának a háborúnak Kende Péter kilenc fajtáját sorolja fel tanulmányában (határmódosítást célzó, területfoglalásos, gyarmati függetlenségi felszabadító, polgárháború, pacifikáló célú, elszakadást célzó, illetve azt támogató, humanitárius, büntető, fennálló rend megdöntését célzó). Bár a szerző megemlíti, hogy ez a felsorolás nem teljes, a megelőző típusú háború megemlítését azért mégiscsak hiányolja az ember, mivel Irakkal kapcsolatban rengeteget lehetett erről a fajtáról hallani.

Az államok tehát rendelkeznek a hadviselés jogával és eszközével. Ma azonban igyekeznek ezt a jogot korlátok közé szorítani. Az ENSZ dönthet arról, hogy elítél vagy jóváhagy háborúkat, vagyis legitimnek ismeri-e el a nemzetközi közösség a fegyverek használatát egy adott konfliktusban. Azonban a ma létező kidolgozott nemzetközi jogszabályokat államok közti konfliktusok esetére alakították ki, így a terrorizmus elleni háború egy olyan, a globalizáció által hozott változás, amellyel kapcsolatban még nincs megfelelő szabályozás. Holott ez egyre sürgetőbb lenne, hiszen Szilágyi Ákos megállapítása szerint ma a biztonságra a legnagyobb veszélyt a területiséggel nem rendelkező entitások jelentik. A területiséggel nem rendelkező entitások kifejezésen legfőképpen a terrorszervezeteket kell érteni. A terrorizmus lényegében az állam erőszak-monopóliumának privatizálása Szilágyi szerint, ami leginkább a gyenge központi hatalommal vagy szélsőséges vezetéssel rendelkező országokban folyik. Ennek a sajátos privatizációnak van egy lényeges hatása is a hadviselésre, mégpedig az, hogy elmossa a határokat a civilek és a harcosok között. Ennek megfelelően nem tartva be a hadviselés általános szabályait, bármit felhasználhat fegyverként, amint azt szeptember 11-én láttuk.

A globalizáció a legitim erőszak végrehajtójában, a hadseregben is érezteti a hatását. A hadviselés egyre inkább technikai jellegűvé válik, a sorozott hadsereget egyre inkább felváltják a profi zsoldoshadseregek, amelyek elképesztő technikai eszközöket tudnak felvonultatni. Ezeknél a hadseregeknél a katona élete fokozottabban értékes, mivel kiképzésük drága és szakértelmük nehezen pótolható, ezért mindent elkövetnek, hogy megvédjék az életét. Ennek eredményeként növekszik a védőfelszerelések fontossága (pl. egyre fejlettebb golyóálló mellények megjelenése). Ez jellemző ma az amerikai hadseregre is. A modern háborúknak ezért van még egy sajátos vonásuk. Mivel a hadseregek egyre jobban kezdik óvni a katonák életét, a civileket és a harcosokat egyre nehezebb szétválasztani, ez azt eredményezi, hogy a civilek veszteségei aránytalanul nagyobbak a katonáékéihoz viszonyítva. Hovatovább ott tartunk, hogy egy adott területen harcoló katonának nagyobbak a esélyei a túlélésre, mint ugyanazon a területen élő civilnek.

2001. szeptember 11. rádöbbentette a világot arra, hogy a terrorizmus mekkora veszélyt jelent. Megoldási alternatívaként azonban csak az USA által vezetett keresztes hadjárat merült fel, amelyben összekeveredik a terrorizmus elleni fellépés világméretű érdeke Amerika saját érdekeivel. A világnak rá kellett eszmélnie arra, hogy Amerika nem képes a globális érdekeket elválasztani saját vélt vagy valós érdekeitől. Ez a probléma az egyik alapköve az Irakkal kapcsolatban kialakult nemzetközi vitáknak is.

Azt, hogy Amerikát milyen motívumok sarkallták Irak megtámadására, és miként értetlenkedett a kérdésben kialakult nemzetközi megosztottságon, mélyrehatóan és tényszerűen elemzi az Irak – Háborúra ítélve című könyv.

Ebben a szerzők igyekeznek feltárni a háborúpárti amerikai erők ideológiai gyökereit és nézeteik kikristályosodásának folyamatát, s teszik ezt különböző dokumentumok, cikkek és tanulmányok vizsgálatának segítségével. Ezek alapján elmondható, hogy a mai külpolitika irányítói Amerika részéről a neokonzervativizmus képviselői, amelynek alapjai Platónhoz, illetve Leo Strausshoz vezethetők vissza. Jellemzője az erős elitista tudat, amely szerint az állam irányítása egy szűk elit monopóliuma, a társadalom szemét pedig el kell takarni hazugságokkal. Ezt a feladatot történetesen kiválóan elvégzi az amerikai tömegtájékoztatás és tömegkultúra.

A “neokonok” külpolitikai koncepciójában már 1991 óta központi helyet foglalt el Irak kérdése, azóta követelték folyamatosan Szaddám erőszakos eltávolítását a hatalomból. A másik alapgondolatuk szerint az Egyesült Államok történelmi lehetőséghez jutott a Szovjetunió szétesésével, amit nem szabad kihasználatlanul hagynia. Mindenképpen meg kell őriznie hegemón szerepét. Ennek jegyében 1992-ben elkészült védelmi tanulmánytervben már azt tartották Amerika legfontosabb feladatának, hogy megakadályozza egy rivális nagyhatalom felemelkedését akár megelőző csapások árán is. A neokonok elképzeléseiket már Clinton alatt megpróbálták átültetni a gyakorlatba. 1998. január 26-án levelet küldtek az elnöknek, amelyben Irak megtámadását követelték a fegyverzetellenőrök munkájának akadályozására hivatkozva. Érdekes összefüggésre mutatnak rá a könyv szerzői, amikor felhívják a figyelmet arra a különös egybeesésre, hogy az említett levél aláírói közül ma többen a Bush-adminisztráció oszlopos tagjai.

A neokonzervatívok harcos Szaddám-ellenességének komolyságát mutatta, hogy véleményük szerint az amerikai politikát már a 90-es években sem lett volna szabad megbénítania az egyhangú szavazáshoz való értelmetlen ragaszkodásnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ezek után nem kell semmin sem csodálkozni, azon sem, ami Bush és a neokonok kormányra kerülése után következett. Bush megválasztása után csak idő kérdése volt Irak megtámadása, és ezt a szerzők különböző forrásokkal alaposan alátámasztják. Paul O’Neill volt pénzügyminiszter szerint például a Bush-kormányban már 2001 eleje óta téma volt Irak megtámadása. Ezzel összhangban van az, hogy 2001 februárjában készült egy memorandum Irak Szaddám utáni berendezkedéséről. Az iraki háború elindulását – nagy biztonsággal állíthatóan – nem szeptember 11. váltotta ki, az csak segítette a háború elfogadtatását a közvéleménnyel. Igaz, a neokonzervatívok azt szerették volna, ha Afganisztánnal egy időben Amerika Irakot is megtámadja, de Irak ellen semmi bizonyíték nem volt szeptember 11-ével kapcsolatban, és a két hadművelet egyidejű megindítása is kockázatosnak tűnt.

Irak ellen tehát nem volt és ma sincs semminemű bizonyíték arra nézve, hogy bármiféle köze lett volna a WTC elleni terrortámadásokhoz. Persze az amerikaiak gőzerővel igyekeztek az Irak-ellenes egyéb vádjaikat is több lábra állítani, ám utóbb kiderült, hogy ezek mindegyike vagy hazugságokon, vagy csúsztatásokon alapult. Gondoljunk csak az afrikai uránvásárlás, illetve az alumíniumcsövek ügyére.

Mindezek után az ENSZ bevonása kissé problematikusnak tűnt, ezért Bushnak stratégiát kellett váltania. Ennek jegyében pedig egyszerűen megfenyegette az ENSZ-t, hogy ha nem cselekszik megfelelően (az amerikai érdekeknek megfelelően), akkor a Népszövetség sorsára fog jutni. Ehhez Bush 2002. szeptember 12-i beszédében még azt is hozzátette: ha a BT nem hozza meg a megfelelő döntést, akkor az USA egyedül fog cselekedni. Bush kijelentette: hozhat az ENSZ akármilyen döntést, Amerika akkor is azt csinál, amit akar. A kérdés ezek után csak az, hogy rendszert kíván-e csinálni az ilyenfajta eljárásból a jövőben az Egyesült Államok. És ha igen, hová fog mindez vezetni?

Szerencsére ezek után a józanabb hangok is megszólaltak Amerikában, jelezve, hogy a Bush-féle militarizmussal fűszerezett imperializmus nem az egész ország álláspontját fejezi ki. 2002. szeptember 26-án a The New York Timesban 33 neves biztonságpolitikus aláírásával megjelent egy levél, amely többek közt az alábbi kétségeknek adott hangot. Kifogásolták, hogy a döntés már korábban megszületett a háborúról, mielőtt még egyáltalán bizonyítékok után kezdtek volna kutatni, ezenkívül felhívják a figyelmet arra is, hogy az egyoldalú fellépés Amerika barátainak elidegenedéséhez vezethet. Kár, hogy ezt a “Kasszandra-levelet” nemigen vették figyelembe a Fehér Házban.

2002. november 8-án végül is megszületett az ominózus 1441-es ENSZ BT-határozat, amely kimondta, hogy Irak jogsértéseinek súlyos következményei lesznek. Ám azt, hogy mik ezek a súlyos következmények, arra nem tért ki. Amerika persze úgy értelmezte, hogy felhatalmazást kapott a háború megindítására, bár ahogy ezt a könyv szerzői világosan levezetik, szó sem volt erről. Mindenesetre innentől már nem lehetett leállítani az amerikai hadigépezetet. A kérdés csak az volt, hogy a nemzetközi élet szereplői mit fognak szólni az invázió megindításához.

Amerika a “felhatalmazás” birtokában egyszerű kérdést tett fel a nemzetközi közösségnek: velem vagy ellenem? Nem is gondolva arra, hogy van harmadik út, ami elítéli Szaddámot és a háború megindítását is. Egyszerűen Amerika nem volt hajlandó mérlegelni az ellenzők aggályait, hanem megsértődött. Ezt jelentette Rumsfeld 2003. január 22-i kijelentése, amelyben egy kalap alá vette Németországot Kubával és Líbiával.

Amerika Európával szemben az oszd meg és uralkodj elvét gyakorolta, amikor különbséget tett a “régi” és “új” Európa között. Az előbbin a háborút ellenző nyugati országokat értve, az utóbbin a háborút támogató kelet-közép-európaiakat, hozzátéve, hogy Európa súlypontja keletre tolódott. Ezzel párhuzamosan erősödött a német–francia egyetértés az esetleges támadás elítélésével kapcsolatban, ráadásul Oroszország is csatlakozott hozzájuk, amikor 2003 februárjában kijelentette, hogy szerinte a háborúnak még van más alternatívája, és nem támogatja a NATO részvételét az iraki akciókban.

A háború támogatói Európában mindenekelőtt Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország voltak. Nagy-Britannia a híd szerepét szerette volna betölteni az Egyesült Államok és az Európai Unió között, valamint Amerika mellett vissza akart szerezni valamit a régi birodalmi csillogásából. Blair mellett még a lengyelek álltak ki nagyon határozottan az amerikai elképzelésekért, s ezt aláhúzandó, még harcoló alakulatokat is küldtek Irakba. Motivációjuk nyilvánvaló, fel akarták értékelni országukat Amerika számára, és be akarták bizonyítani középhatalmi státusukat.

A kelet-közép-európai kisállamok kormányai Amerikát támogatták nyilatkozataikban. Ennek egyszerű oka van. A NATO bővítése előtt nem akartak ujjat húzni az USA-val és ezzel veszélyeztetni 13-14 éves erőfeszítéseiket. Ezenkívül meg akartak felelni az “új Európa” Rumsfeld által támasztott elvárásának, abban reménykedve, hogy így részesedhetnek Irak újjáépítésében, illetve hogy Amerika támogatni fogja Irakkal szembeni követeléseiket. Ezek az elképzelések manifesztálódtak a “nyolcak” január 30-i levelében és “vilniusi tízek” február 5-i nyilatkozatában.

Amerika Irak kérdésében így nagy csapást mért a közös európai biztonságpolitikára. Irak ügye a régi és az akkor még csak tagjelölt országokat is megosztotta. Az európai uniós csatlakozásra váró országok gyakorlatilag ellentmondtak az Európa Parlament határozatának, amely szerint a megelőző csapás ellentétes a nemzetközi joggal. Azt azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy itt csak a kormányok állásfoglalásáról van szó, az európai közvélemény kezdettől elítélte a háborút.

Eddig azt láttuk, hogy Amerika milyen ürügyeket igyekezett találni Irak megtámadására, de Valki László megpróbálta a valós okokat is összeszedni, amelyeket három csoportra lehet osztani: gazdasági, politikai és katonai okokra.

A gazdasági okok közé tartozik az olaj utánpótlásának zavartalan biztosítása. Az Egyesült Államok kőolajszükségletének 72%-át importálja, ennek 18%-át a Közel-Keletről szerzi be. De ez az arány minden bizonnyal nőni fog, mivel Amerika energiaszükséglete rohamosan emelkedik. Sőt, már gondok is mutatkoztak az amerikai energiaellátásban, gondoljunk csak a kaliforniai áramkimaradásokra. Ezért fontos Amerikának, hogy nagy mennyiségű kőolajtartalékokhoz férjen hozzá. Erre Irak kiválóan alkalmas, mivel a második legnagyobb ismert kőolajkészlettel rendelkezik a világon, ami alkalmas lehet a szaúdi olajszállítások pótlására, ha azokkal valamilyen probléma adódna. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az amerikai cégek érdekeit sem, hiszen minden amerikai olajkitermeléssel foglalkozó cégnek az az érdeke, hogy minél közvetlenebb hozzáférése legyen a rendkívül olcsó áron kitermelhető iraki olajhoz. Persze a háború utáni ország újjáépítése is jó üzlet, nem beszélve a fegyvergyártók érdekeiről, akik új, nagy volumenű megrendeléseket vártak az iraki háború megindításától.

A politikai okok legalább olyan fontosak voltak a háború megindításánál, mint a gazdaságiak. A Bush-kormányzat úgy vélte, ha legázolja Irakot, azzal elrettenti a többi, Amerikával szemben ellenséges érzelmeket tápláló államot, és ezzel megkönnyíti majd a közel-keleti stabilizációt. Mint tapasztaltuk, ezt a célt nem sikerült elérnie a Bush-kormányzatnak, Irakot viszont sikerült egy hatalmas terrorista–gerilla gyakorlótereppé változtatni. A következő ok már belpolitikai jellegű. Bush szeretett volna két sikeres háborút megvívni egy ciklus alatt, amelyekben legyőzi a tálibokat és az Amerika legnagyobb ellenségének kikiáltott Szaddámot. Úgy vélte, ez a két siker majd biztosítékot ad számára arra, hogy még négy évig a Fehér Házban maradhasson. De ez a számítása sem látszik megvalósulni, mivel Irakot nem sikerült stabilizálni, és a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint már az amerikaiak többsége sem támogatja a kormányzat iraki politikáját.

A gazdasági és politikai okok után meg kell vizsgálni a katonaiakat is. Irak megtámadását egyfajta erődemonstrációnak is fel lehet fogni, ami azt az üzenetet közvetítette Amerika ellenségeinek, hogy Amerika nemcsak hogy el akar, de el is tud bánni velük. Azt is figyelembe kell venni, hogy Irak megszállásával az USA elsőrangú katonai támaszponthoz és felvonulási terephez jutott a Közel-Keleten. Az Irakban állomásozó alakulatokat mind Törökország felől szárazföldön, mind a Perzsa-öblön keresztül el lehet látni, és azok csak karnyújtásnyira vannak Irántól, Szíriától és Szaúd-Arábiától. Összegezve tehát Irak megszállásával az USA geostratégiailag kettévágta az arab világot, és annak szívében szerzett óriási felvonulási terepet csapatai számára, ahonnan több, Amerika által ellenségesnek tartott ország közvetlenül fenyegethető, illetve ahonnan a világ kőolajkészleteinek döntő hányada ellenőrizhető.

A Valki László által felvázolt gazdasági, politikai és katonai okok tehát jóval megalapozottabbak és reálisabbak, mint azok, amelyekkel az amerikai propaganda teleharsogta a világot. Az is kétségtelen, hogy a Bush-kormányzat is hasonló okokat vett figyelembe, és azok fényében döntött.

A háború 2003. március 19-én végül megindult a nemzetközi közvélemény példátlan tiltakozóhullámaitól kísérve, amelyek méreteit csak a vietnami háború elleni megmozdulásokhoz lehet mérni. A világ civil szervezetei egységesen álltak ki a háború ellen, és több százezres tömegeket vittek utcára. A civil társadalom eme globális méretű megmozdulása Magyarországot sem hagyta érintetlenül, persze nálunk a háborúellenes tiltakozásokra is rányomták bélyegüket a sajátos hazai viszonyok. Csapody Tamás Ne az én nevemben! című könyve részletesen vizsgálja a civil szervezetek, a háború és a magyar politikai közeg viszonyát. A szerző a békemozgalmak aktív résztvevőjeként értékes információkat oszt meg az olvasókkal e szervezetek működését, tevékenységét illetően, de ezek gyakran kiábrándítóak. Addig, amíg egy civil szervezetet és annak kezdeményezését csak akkor veszik komolyan a politikai élet szereplői, ha az hasznos a számukra, nem jöhet létre igazi együttműködés a civil társadalom és a politika világa között.

Csapody Tamás részletesen elemzi a rendszerváltás utáni kormányok katonapolitikáját, aminek során arra a szomorú következtetésre jut, hogy a haderő átalakítása nem a magyar érdekeknek megfelelően történt. A haderő reformja során kibontakozó kép ugyanis egy külföldön gyorsan bevethető hadsereg képét mutatja, ami elsősorban a NATO-nak áll érdekében. Különben miért lenne fontos, hogy utántöltős vadászgépeket vásároljunk? Magyarország légtere nem akkora, hogy erre szükség legyen. A magyar hadseregnek csak akkor kellenek ilyen felszereltségű gépek, ha azokat máshol is be akarják vetni. Milyen érdeke fűződik Magyarországnak ahhoz, hogy vadászgépei határaitól több ezer kilométerre is bevethetők legyenek? Röviden és tömören: semmi. Ez a NATO érdeke, ennek ellenére az utántölthető gépek költségeit mégis nekünk kell megfizetnünk.

A NATO-érdekek kiszolgálását mind a FIDESZ, mind az MSZP maximálisan végrehajtotta, és csak akkor bírálták ezt a politikát, ha ellenzékben voltak. Erre jó példa a FIDESZ, amely támadta az MSZP-kormány Amerikát támogató tetteit és nyilatkozatait, jóllehet 1999-ben, amikor kormányon volt, úgy viselkedett Koszovo ügyében, mint a jelenlegi kabinet. Olybá tűnik, hogy Magyarországon a pártok aszerint változtatják véleményüket, hogy kormányon vannak-e vagy ellenzékben. Csapody arra is rámutat, hogy Magyarország alig négy év alatt két háborút is vívott az USA oldalán, úgy, hogy azt letagadták a közvélemény előtt, és úgy, hogy az tökéletesen ellentétes volt Alkotmányával, hiszen az kimondja: “A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút mint a nemzetközi viták megoldásának eszközét, és tartózkodik más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetve az erőszakkal történő fenyegetéstől.” Mindezért mit kapott cserébe a kormány? Mit kapott, hogy Alkotmánya és közvéleménye ellen cselekedett? Csak annyit, hogy Bush Medgyessy látogatásakor pár szép szóval megköszönte Magyarország szövetségesi hűségét. Ezek szerint vállveregetésen kívül semmit nem kapott a kormány. Bush azért kifejezte részvétét az Irakban elesett magyar katona haláláért, de ez egyáltalán nem hangzott őszintén egy olyan amerikai elnök szájából, aki egyetlen Irakban elesett katona temetésére sem ment el.

A magyarországi civil szervezetek mindeközben tiltakoztak, vagy legalábbis megpróbáltak tiltakozni. A szerző érzékletes képet fest könyvében arról, hogy milyen nehézségekkel kell a civil szervezeteknek megküzdeniük. Ezek a szervezetek a politika számára csak akkor fontosak, ha érdekeik megegyeznek, különben semmibe veszik őket. Ha meg netán ellentétesek az érdekeik, akkor mindent megtesznek ellehetetlenítésükért. De az sem mindig jó, ha megegyeznek egy párt és egy civil szervezet érdekei, mert akkor a párt igyekszik “lenyúlni” a civilek kezdeményezését, és azt a saját ötletként feltüntetni vagy legalábbis összemosni saját követeléseiket a civilekéivel.

Mindez megfigyelhető volt az iraki háború kérdésében is, ahol az ellenzék igyekezett meglovagolni a háborúellenes közhangulatot, és a 2003. február 15-i béketüntetésen a kormány ellen kívánt demonstrálni. Az ellenzék számára tehát csak eszköz volt a béketüntetés, hogy egy népszerű ügy mellé állva a kormányt szidhassa. Kérdés csak az, hogy mennyire elkötelezett az ellenzék a béke ügye iránt, amikor 1999-ben a kormányrúdnál állva ávósoknak nevezte a koszovói háború ellen tüntetőket. Zömmel azokat, akikkel 2003 februárjában igyekezett látványosan közösséget vállalni.

Csapody avatottként ír mindezen dolgokról és hátterükről, mivel aktív résztvevője és szervezője volt a Balkán Békéjéért Mozgalomnak (BBM) és a Civilek a Békéért (CaB) szervezetnek, amelyek ügyeiről minden részletre kiterjedően ír. A könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy Magyarországon a politikai kultúrának kell megváltoznia ahhoz, hogy ténylegesen erős, politikai machinációktól mentes civil társadalom jöhessen létre. Mert addig ez nem valósulhat meg, amíg párthovatartozás fog dönteni arról, hogy valaki ellenzi vagy támogatja a háborút.

Csapody Tamás, erős pacifista civil társadalomért vívott, időnként szélmalomharcra emlékeztető küzdelmének motivációit a könyv végén közölt, vele készült riport világítja meg, érdekes hátteret adva ezzel a kötetben megjelent írásoknak. Ezzel azt a ritka lehetőséget biztosítja, hogy az ember a könyv olvasása közben igazán mélyen megismerkedhessen annak írójával.

A Képtelen háború, az Irak – Háborúra ítélve és a Ne az én nevemben! olyan együttest alkot, amely híven tükrözi a magyar értelmiség általában a háborúról és magáról az iraki konfliktusról alkotott képét. Bár önállóan is részletes képet adnak saját részterületükről, együtt szerves egészet képeznek, illeszkedési pontjaiknál összekötve. Hiányt csak ott lehet érezni, hogy az iraki konfliktus még nem zárult le, tehát nem tudnak végső következtetést levonni. Az azonban már biztos, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. A világ már nem úgy tekint Amerikára, mint korábban, a jóságos Samu bácsi már a múlté. Ám ezt a Fehér Ház és a Pentagon vezetői csőlátásuk miatt nem veszik észre, még mindig a jó fiú szerepében tetszelegnek, holott az irántuk táplált bizalom drasztikusan megcsappant. Ennek ellenére Amerika tovább akarja játszani régi szerepét, amit az is mutat, hogy az iraki biztonsági erők kiképzésével kapcsolatban a következő kijelentést tették: “A mi feladatunk megtanítani az új iraki fegyveres erők tagjait arra, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni.” Mit mondhat erre az ember? Az oktatóképek már megvannak, a tanulmányi kirándulás célpontja pedig nyilván Guantanamo lesz…

Irodalom

Gombár Csaba–Volosin Hédi szerk.: Képtelen háború,Helikon-Korridor, Budapest, 2004.

Andor László – Tálas Péter – Valki László: Irak – Háborúra ítélve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004.

Csapody Tamás: Ne az én nevemben!, Nyitott Könyv, Budapest, 2004.

2004 ősze fordulópont – kis túlzással: sorsdöntő időszak – mind a magyar, mind a világpolitikában. Itthon a Magyar Szocialista Párt megalakulásának tizenötödik évfordulójára időzített, kormányválsággal súlyosbított pártkongresszus hoz fontos személyi, szervezeti és ideológiai természetű döntéseket a politikai baloldalról. A világpolitika számára a legfontosabb esemény az amerikai elnökválasztás, amelyen eldől, hogy az Egyesült Államok politikai közvéleménye jóváhagyja-e a Bush-kormány neokonzervatív irányvonalát, amelynek ez idáig központi eleme volt az iraki háború. A belpolitikai dilemmák tizenöt év után is újra meg újra a rendszerváltás elemzéséhez vezetnek vissza – ezzel foglalkozik (a társadalmi folyamatokra összpontosítva) A világpolitikai kérdések megértéséhez elengedhetetlen a nagy gazdasági erőcentrumok viszonyának feltérképezése – erről szól több tanulmány mostani számunk másik összeállításában; amellett, hogy ismételten visszatekintünk a legutóbbi évek háborúira.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A neokonzervativizmus építménye
2. Rubicsek Sándor : 15 év után címszavakban
3. Szigeti Péter : A versenytársadalom versenyszótárából
4. Marosán György : A liberális kommunizmus elmélete
5. Andor László : Ronald Reagan – távolról
6. Robin Cook : Tiltakozás az iraki háború ellen
7. Immanuel Wallerstein : Az Egyesült Államok és Európa 1945-től napjainkig
8. Ravi Arvand Palat : Vergődő sas, ugrásra kész tigrisek
9. Bernát Péter : Iraki háborús könyvekről (Gombár-Volosin: Képtelen háború, Andor-Tálas-Valki: Irak -háborúra ítélve, Csapody: Ne az én nevemben!)
10. Lugosi Győző : A cigány mélyszegénység szociológiája a kelet-európai újkapitalizmusban – Ladányi-Szelényi: A kirekesztettség változó formái című könyvéről
11. Berki Tamás, Zámbó Tibor : Lehetőségek a munka világában – Makó-Warhurst-Gennand: Emerging human resource practices és Makó-Simonyi: A munka és párbeszéd új paradigmái c. könyveiről
12. Andrej Ballajev : A szocializmus perspektívái – jelen és jövő
13. Laki László : Megélhetés vidéken a rendszerváltás után
14. Andre Mommen : Magyarország neoliberális forradalma, A kapitalista globalizáció sikertörténete?
15. Michal Polák : A rendszerváltás politikája és az átmenet utáni időszak Szlovákiában

A cikk az indiai munkástörténet historiográfiájának bemutatásán keresztül bontja ki a modernizáció kritikáját, s arra keresi a választ, milyen elméleti keretből kiindulva lehet perspektivikus a társadalomtudományi gondolkodás.

 

1. Liberális modernizációs prognózisok és a munka világának jelenlegi realitásai¹

 

Dr. Zakir Hussein, Werner Sombart egykori tanítványa, a későbbi indiai államelnök nyilatkozta állítólag India függetlenségének előestéjén, hogy az indiai kapitalizmus nem sokban fog különbözni a nyugati világétól. (Breman, 1999a:3). Nem ő volt az egyetlen, aki akkoriban, amikor a világ éppen csak eszmélni kezdett a “katasztrófa kora” után (Hobsbawm, 1994), olyan várakozásokkal tekintett a jövő elé, amelyek ma már puszta fantazmagóriáknak tűnnek. Így például a liberális metropoliszok tudósai a posztkoloniális államok nyugati mintára történő, a “lemaradást behozó” fejlődését sürgették, többek között Rostow lineáris szakaszelméletére hivatkozva. Manapság azonban már maga a “fejlődő országok” elnevezés is az orwelli “new speak”-et idéző cinikus eufemizmusnak hat. Időközben ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a periféria országainak jövője nem olyan lesz, mint a kapitalista metropoliszok jelene (Randeria, 1998), és hogy az utóbbiak jövője is másképp alakul majd, mint ahogyan azt a múlt század közepének modernizációs elméletei prognosztizálták. A munka világának fejlődése különösen szembeszökően mutatja ezt a tényt.

A szubkontinens munkakultúrájának a liberális Indiai Nemzeti Kongresszus által meghirdetett modernizációja három szinten is megbukott. Először is nem történt meg kellő mértékben az előre jelzett, egész országot átfogó iparosítás, amely a függetlenedést követően nem utolsósorban indiai nagyiparosok kezdeményezésére, jelentékeny állami befektetési programok és importtámogatási stratégiák hatására indult be. Bár a mezőgazdaság részesedése a bruttó nemzeti termelésben 1960 és 1990 között 50 százalékról egyharmadra csökkent, India fél évszázaddal a függetlenség kivívása után is alapvetően agrárállam maradt. Igaz, hogy az 1991-es népszámlálás adatai szerint a bérből és fizetésből élők a világnak ezen a részén – a parasztokat megelőzve – a legnépesebb csoportot alkotják az aktív keresők között, a munkaerő több mint kétharmada azonban továbbra is a mezőgazdaságban dolgozik (National Informatics Centre; Rothermund, 1995).

Másodszor, a nem agrár dolgozók nemcsak, hogy kisebbségben maradtak az aktív keresők között, de a csoport belső szerkezete is másképp alakult, mint ahogyan azt a prognózisok alapján gondolni lehetett. Azoknak az aránya, akiket a “formális szektorban” foglalkoztatnak, s a nagyüzemekben a munkavédelmi törvényeknek megfelelően szabályos alkalmazásban részesülnek, még mindig nem haladja meg a 10 százalékot a bérmunkások körében. A szakaszelmélet, amely szerint a háztartási termelést fokozatosan elnyomja a kisipar, az pedig majd a nagyüzemi termelés következtében szorul háttérbe, nem bizonyult ilyen egyenes formában igaznak. Valójában az 1980-as évek óta az “informalizálódás” folyamata figyelhető meg, különösen az ország legrégebbi, legtöbb embert foglalkoztató iparágában, a textiliparban. Bombay gazdag hagyományokkal rendelkező textilüzemeiből sok szövőgép került a városon kívül fekvő kis üzemekbe, ahol nem érvényesek a formális szektor felmondási és munkavédelmi törvényei, és a bérek is jóval alacsonyabbak. Ahmedabadban, “India Manchesterében”, és Kanpurban, az észak-indiai iparvárosban az egykori textilmunkások szintén az informális szektorba kényszerültek (Breman, 1999b, Joshi, 1999). Az informalizálódási folyamat gyakran járt együtt a női munkások arányának megnövekedésével, mint például a dél-indiai Tiruppur világpiaci orientáltságú kötöttáru-gyárában. A harcos szakszervezeti hagyományokkal rendelkező, közvetlenül az üzem által foglalkoztatott, jogi védelem alatt álló férfi munkásokat javarészt fiatalabb nők váltották fel. Őket ún. “subcontractor”-ok, azaz szerződéses vállalkozók alkalmazzák, akik közvetlen, “informális munkaadókként” lépnek fel. Ezek a nők igen siralmas munkakörülmények között dolgoznak, lényegesen alacsonyabb a bérük, mint a férfiaké, és a szakszervezetek pozíciója is nagyon meggyengült. (Neetha N., 2000). Az “outsourcing” mint “informalizálási” módszer azonban nemcsak a kevéssé gépesített, sok munkást foglalkoztató iparágakban jellemző, hanem még az acéliparban is. Mindezeken kívül a családi termelés sincs eltűnőben, s a kora kapitalista “bedolgozórendszer” is sok helyen tartja magát (Breman, 1999b).

Harmadszor, az ipari viszonyok (“industrial relations”) sem fejlődtek úgy, ahogyan azt a modernizációs elméletek feltételezték. Az a liberális elképzelés, miszerint a munkásság, amely formálódásának első évtizedeiben spontán, “irracionális”, gyakran erőszakos sztrájkokra és zavargásokra ragadtatta magát, fokozatosan megérti majd a munka és tőke elviekben egymással egyező érdekeit, “felelősségteljes” szakszervezetekbe tömörül, és egyre inkább az intézményesített keretek között próbálja elérni, hogy fennmaradjon az egyensúly a vállalkozók, az állam és a saját érdekei között² , éppoly kevéssé tükrözi a valós folyamatokat, mint a szocialistáknak a munkásosztály növekvő politikai radikalizálódásába vetett hite. Kétségtelen, hogy az “ipari viszonyok” 1930-as években kialakult és a függetlenség kivívása után kiépített centralizált rendszere, amelyben nagy szerep jutott az állami szabályozásnak, az 1970-es évektől kezdve egyre inkább ellehetetlenült. A gazdasági ágak és régiók kiegyenlítetlen fejlődése a szakszervezetek számának robbanásszerű növekedését és szétforgácsolódását eredményezte, helyi központok alakultak ki, a munkaviszonyok belterjessé váltak, miközben a fent említett informalizálódási folyamat amúgy is jelentős mértékben gyengítette a szakszervezeteket (Bhattacherjee, 2000). A valóságban tehát megfigyelhető az “ipari viszonyok” felbomlása, s ezt a folyamatot csak egyre erősíti a munkajogi védőintézkedések leépítése, ahogyan azt a neoklasszikus szerzők évek óta ajánlgatják, s amit – a várható tiltakozások ellenére – az indiai miniszterelnök ismét beígért.³

A dél-ázsiai és a nyugati országok munkavilágának különbségei tehát nem egyenlítődtek ki, s ma már senki nem gondolja, hogy a metropoliszok jelene a periféria társadalmainak jövőjét vetíti elénk. Olykor éppen az ellentétes perspektíva tűnik helyesnek: valójában nem a periféria országai tekinthetők-e az új, “szabálytalanított” és flexibilis munkásvilág úttörőinek?⁴ Manapság, amikor a metropoliszokban a tömeges strukturális munkanélküliség és a flexibilitás következtében egyre gyakrabban beszélnek a munka társadalmának végéről, nem kellene-e “jövőképnek” tekinteni a periféria társadalmait, amelyekben régóta az informális munkaviszonyok és az alulfoglalkoztatottság határozzák meg a lakosság többségének életét? Olykor már a nyugati világ “dél-amerikanizálódásáról” is szó esik (Beck, 1999). Érdekes vállalkozás lenne kritikai elemzés alá vetni ezt a tudományos-politikai diskurzust, erre azonban a jelen tanulmány nem vállalkozhat. Célom inkább rámutatni arra, hogy a liberális modernizációs modellek kudarca (csakúgy, mint a szocialisták transzformációba vetett reményének meghiúsulása), legalábbis India esetében, arra ösztönözte a kutatókat, hogy mélyrehatóbban vizsgálják a munka világát, és eredményeik a társadalomtudományok összessége számára is nyithatnak új perspektívát. A tévesnek bizonyult modernizációs elképzelések egyik legnagyobb hibája ugyanis éppen történetietlenségükben rejlett, különösen abban a feltevésben, hogy a modellek kidolgozásánál figyelmen kívül lehet hagyni, vagy konstans, lineárisan fejlődő, illetve “irreleváns” tényezőkre lehet redukálni a társadalmi jelenségek történeti kontextusát. Ezzel szemben Eric Hobsbawm éppen azért tartja a történelmet kiemelten fontosnak a társadalomtudományok számára, mivel "a történészek előrejelzéseinek központjában (…) éppen az emberi élet komplex, mindent átfogó realitása áll, azok az »egyéb körülmények«, amelyek valójában sohasem »egyéb körülmények«, hanem olyan viszonyrendszerek, amelyektől függetlenül sohasem tehetünk kijelentéseket az ember társadalomban élt életéről". (Hobsbawm 1988, 36)

Miközben tehát Dél-Ázsiában megbukott a modernizációs projekt, stagnált az ipari szociológia, másutt pedig egyenesen a “labour history” végéről beszéltek (van der Linden, 1993), az 1980-as évektől kezdve valóságos virágzásnak indult az indiai munkás-historiográfia. Számos kiváló tanulmány kísérelte meg a munkásélet “komplex, emberi realitásának” megragadását, illetve gyűjtött össze egy rendkívül gazdag forrásanyagot, az ún. “egyéb körülmények” formatív jelentőségét is kidolgozva Dél-Ázsia munkásirodalma számára.⁵

Ugyanaz a fejlődés azonban, amely ezt a történeti ismeretszükségletet eredményezte, a történelemkutatás szellemi irányában is hozott változásokat. Amikor Hobsbawm 1981-ben először publikálta a fent idézett sorokat, nyilvánvalóan erősebben lehetett érzékelni a társadalomtudományok “historizálásának” tendenciáját. Azóta azonban a destruktív “modernizációs dinamikával” szemben egyre növekvő társadalmi szkepszis, valamint a humán tudományokban bekövetkezett “kulturális fordulat” magán a történettudományon belül is az összefüggések iránti érdeklődés csökkenését, illetve a differenciálódás és fragmentálódás hangsúlyozását eredményezte. A modernizáció “nagy narratívájának” dekonstrukciója általában együtt jár a histoire totale-ról való tudatos lemondással, s azzal, hogy nem törekszenek többé a “mindent átfogó realitás” meg­közelítésére (s természetesen nem is állítják, hogy ez valaha is kielégítően sikerülne). Véleményem szerint ennél a pontnál Dél-Ázsia jelenlegi munkás-historiográfiájában (és minden bizonnyal nem csak e szűk kutatási területen) gondolati korlátokba ütközünk, amiket tanulmányom következő két fejezetében kívánok ismertetni. E gondolati korlátok középpontjában két olyan kulcsfogalom áll, amelyek – tudományos stigmaként is működve – alkalmasak bizonyos pozíciók kirekesztésére, és amelyek elutasításában ellentétes irányzatokat képviselő történészek is egyet tudnak érteni: az univerzalizmus és a teleológia fogalmai.

 

2. A szociális tér kontextusa: az univerzalizmuskritika megismerési korlátai

 

A dél-indiai munkás-historiográfia kiemelkedő alakja az 1960-as, ’70-es években egyértelműen az egyesült államokbeli Morris David Morris volt, akinek a The Emergence of an Industrial Labour Force c., az 1947 előtti bombayi gyapotiparról írott munkája új viszonyítási pontot teremtett a szakirodalomban. Morris azzal az iparszociológiai felfogással szállt szembe, amely az 1950-es években terjedt el a nyugati világban, s ez az ún. “lack of commitment theory”.⁶ Eszerint az indiai munkások alacsony termelőképessége, lassú munkatempója, laza munkafegyelme, magas hiányzási aránya és rövid foglalkoztatási ideje a gyári munka általános elutasításából adódik, amelynek fő oka “tradicionális”, paraszti életmódjuk és szocializációjuk. Ez az elmélet kétségtelenül beleillett az indiai munkások gyarmati időkből származó megítélésének sorába, amikor rendszerint a “bennszülött” lakosság fizikai és pszichikai sajátosságaival (pl. “természetes igénytelenségük” vagy a “velük született anyaghibák”) próbálták igazolni az igencsak ellentmondásos állami és vállalkozói gyakorlatot.⁷ A “lack of commitment”-elmélet, mint azt későbbi szociológiai kutatások is bizonyították, a gyakorlatban tarthatatlannak bizonyult. Képviselői ráadásul nem vették számításba, hogy milyen hatással vannak a gyári konfliktusok, a termelési folyamat szervezettségi foka és a “menedzsment stratégiái” a dolgozók viselkedésére.

Morris tanulmánya – az addigi művekkel ellentétben – nagy hangsúlyt fektetett a bombayi textiliparosok üzleti stratégiáira. Ennek során kimutatta, hogy az ipar általában túlkínálattal számolhatott az alacsony bérekért is dolgozni kész munkaerő tekintetében. A toborzást sok esetben ügynökök végezték, akiket “mukkadam”, “sardar”, “maistry” vagy az angol “jobber” néven neveztek. Ők alkalmazták hosszabb időre vagy csak napi munkára a munkásokat. Az ügynököknek emellett az esetleges fluktuáció esetére megfelelő munkaerőkészlettel kellett rendelkezniük, valamint sok üzemben ők látták el a technikai és szervezési feladatokat. Morris azzal érvelt, hogy a szabályozottabb foglalkoztatási formák és az alkalmazottak közvetlen ellenőrzése által megvalósítható hatékonyságnövelés nem a munkások “hagyományaiba”, hanem foglalkoztatáspolitikai megfontolásokba ütközik: az adott piaci feltételek mellett az ügynökök által végzett flexibilis toborzómunka és közvetett kontroll még az ezzel együtt járó kisebb termelékenységgel együtt is kifizetődőbb volt. Ezt a gondolatot további bombayi és az acélvárosból, Jamshedpurból, származó anyagok alapján általánosítva a szerző az alábbi következtetésre jutott:

“A fegyelmezett ipari munkaerő megteremtése egy újonnan fejlődő országban nem jelent különösebben nehéz feladatot. (…) a munkaerő stabilitásának különbségeit nem magyarázzák a nyers munkaerő pszichológiájának lényegi nehézségei, és éppígy nem lehet azokat a hagyományos környezet eltéréseinek tulajdonítani, ahonnan a munkások jönnek. Ha van különbség a munkaerő viselkedésében, az a munkaadók politikájából következik. Az ipari technológia és a piac szükségletei arra kényszerítik a munkaadókat, hogy eltérő fegyelmezési rendszereket vezessenek be, és ezek határozzák meg a munkaerő működését.” (Morris, 1965:210)

A Cambridge Economic History of India (1982) c. munka Morris által írt, iparosításról szóló fejezetében is kifejezésre jutott az ökonómiai univerzalizmus, amely összhangban volt az aktuális modernizációs koncepciókkal. Egy “fejlődő ország” iparosításában a szerző sem az új munkaerő kulturális hátterének, sem a gyarmati kontextusnak nem tulajdonított túl nagy szerepet – indifferens és “exogén” voltuk miatt mindkét tényező figyelmen kívül hagyható. A “szabad” (tehát sem társadalmi, sem gyarmatállami intézmények által nem korlátozott) vállalkozói réteg a technológia és a “piac” követelményeinek megfelelően mindenhol ki tudja alakítani a saját elképzelése szerinti új munkásréteget.

Természetesen nincs értelme elvitatni a vállalkozói stratégiáknak a munkaviszonyok kialakulásában játszott szerepét – maga Morris és a nyomában járó, e stratégiákat szélesebb kontextusban vizsgáló történészek fontos felismerésekre jutottak a témakörben.⁸ Morris nézőpontjának azonban mindenképpen megvan az a problémája, hogy a szociális hatóerők körét megengedhetetlen módon leszűkítette, és tetszőlegesen modellálható nyersanyagra (“raw labor”) redukálta az új munkásréteget.

A modernizációs tanulmányok mellett létezett a történeti-politikai megközelítést alkalmazó szakirodalom is, amely nem annyira a munkásokkal kapcsolatos problémák, mint inkább a munkások problémái iránt mutatott érdeklődést. Az e körbe tartozó szerzők közül sokan álltak a szocializmus különböző vállfajai vagy részben a marxizmus hatása alatt, kapcsolatban voltak a politikai és szakszervezeti munkásmozgalommal, sőt bizonyos esetekben maguk is szakszervezeti vezetők voltak. Ezek a szerzők nem kérdőjelezték meg a falusi háttérnek és a kapitalizmus előtti szociokulturális közösségeknek (pl. a kasztoknak vagy vallási csoportoknak) az újonnan kialakuló ipari munkásréteg mindennapjaira gyakorolt hatását, gyakran azonban igencsak leegyszerűsítő és olykor vulgármarxista⁹ módon az indiai társadalom kapitalizmus előtti maradványaként kezelték a hagyományos kötődéseket, amelyek útjában állnak az osztálytudat kialakulásának. Eltűnésüket késlelteti ugyan a gyarmatosítóknak az indiai iparosodásra gyakorolt deformáló hatása, de végeredményben mégiscsak elkerülhetetlen lesz. Mivel azonban évtizedekkel az indiai függetlenség kivívása után a vallási és kasztrendszerből származó “identitások” a munkásság körében még mindig tartják magukat, és a szociokulturális szegmentálódás tartósságát a nyugati munkás-historiográfia Európában és Észak-Amerikában is kimutatta, ez a megközelítés veszített meggyőző erejéből.¹⁰

Azt a történeti ökonomizmust, amely a társadalmi élet szociális és kulturális oldalát automatikusan “ökonómiai alapokról” vezette le, illetve “exogén tényezőknek” vagy (ami alapjában véve ugyanaz) egy elavult társadalom egyre csökkenő jelentőségű “maradványainak” tekintette azokat, az 1980-as években háttérbe szorította egy új, elméleti alapjait tekintve heterogén, sőt gyakran diffúz indiai társadalomtörténet. Ennek legfőbb érdeme éppen abban állt, hogy sokkal nagyobb érzékenységet mutatott az indiai marginális csoportok mindennapi életének szociokulturális vonatkozásai iránt, mint a korábbi hegemón narratívák.¹¹ Mindenekelőtt főleg a brit és indiai elit által írt történelmet kellett revideálni s új források és interpretációs technikák segítségével “felfedezni” a marginális rétegek – az alacsony kasztba tartozók, a parasztok, a munkások és a nők – nézőpontját.

Az ipari munkásság történetének egyik legkorábbi ilyen új szempontú megközelítése Dipesh Chakrabarty Rethinking Working-Class History (1989) c. munkája, amely hamarosan klasszikussá vált, és sok későbbi mű viszonyítási pontja lett. A szerző a kalkuttai jutagyárak munkásságának történetét vizsgálta – egy olyan iparágét, amely a bombayi gyapotiparhoz hasonlóan az 1860-as években indult fellendülésnek, s fejlődésének csúcspontján, az 1920-as években, több mint 300 ezer munkást foglalkoztatott. Chakrabarty kiinduló hipotézise, miszerint a világ különböző tájain dolgozó munkások a kapitalizmust különböző módon élték meg (s ennek megfelelően másképp is reagáltak az új szituációra), a korábbi tanulmányok hiányosságait pótolta, s ez indokoltnak is tűnt. Ahhoz, hogy az ipari munkásoknak szülőfalujukhoz sokszor évtizedekig fennmaradó kötődését, a hindu és muzulmán vallású jutamunkások között az 1890-es évek óta időnként kirobbanó villongásokat vagy ebben az igen koncentrált ipari centrumban működő szakszervezetek késői megalakulását és rendkívüli labilitását megmagyarázzuk, nem elegendő csupán a gazdasági kényszerre, az elnyomás és az “oszd meg és uralkodj!” gyarmati politikájára hivatkozni – meg kellett vizsgálni a munkások szociokulturális örökségét és világnézetét is. A Chakrabarty által választott elméleti kiindulópont azonban a monolitikus, egymással összeegyeztethetetlen kultúrák bináris ellentétének feltételezésén alapult: egyik oldalon India statikus, kapitalizmus előtti, hierarchikus kultúrája, a másikon pedig a polgári, egalitárius (azaz a jogegyenlőségen alapuló) európai kultúra. A szerző a jutamunkásokat úgy mutatja be, mint saját kultúrájuk foglyait, amelytől nem tudnak elszakadni. Bár Chakrabarty kiindulópontja a munka világának speciális kulturális kontextusban vizsgált konkrét “tapasztalata”, a tapasztalás mint a meglévő viszonyok elsajátításának hétköznapi folyamata nem játszik szerepet a szerző munkájában. Ehelyett a hétköznapi viszonyok úgy jelennek meg, mint a kapitalizmus előtti világ reflexei: “A munkások mindennapi életét meghatározó hatalmi viszonyok egy olyan kultúrából születtek, amely hierarchikus volt, egyenlőtlen, és alárendelte az egyént egy jellegzetesen prekapitalista »elképzelt közösségnek«.”

Ez az elmélet sem adott nagyobb cselekvési szabadságot a munkásoknak, mint az általa kritizált ökonómiai interpretációk: Chakrabarty állítása szerint a munkafolyamat során szerzett mindennapi tapasztalatok – a jutagyárban és az agyonzsúfolt “basti”-ban (nyomornegyed) uralkodó szociális viszonyok, a városi környezet, amely kulturális tekintetben jóval szerteágazóbb, mint a szülőfalué – alig befolyásolták a vallásról és kasztról, a munkáról és a nemek közötti kapcsolatról, az etnicitásról és a hatalmi viszonyokról kialakult elképzeléseket. A jutamunkások eszerint nem voltak abban a helyzetben, hogy fel tudták volna fogni az általuk mindennap használt gépek tárgyi mivoltát vagy az őket kötő munkahelyi viszonyok szerződéses jellegét. A “sardar”-ban, azaz az őket alkalmazó és felügyelő ügynökben csak a patriarchális, örökölt autoritással rendelkező falu- vagy kasztvezetőt látták, és nem a szerződésben meghatározott hatáskörrel rendelkező elöljárót; a szakszervezetek tartós működtetésére nyilvánvalóan nem voltak képesek, mert nem értették e tömörülések egyenjogú tagsági viszonyát – ezért kerestek menedéket a megszokott patriarchális struktúrákban, “egy nagy ember” védelme alatt, amelyből a késő gyarmati Kalkutta szakszervezeteinek erős személyközpontúsága és csekély szervezeti stabilitása következik. Chakrabarty bináris modelljét később több kollégája kritizálta, mivel nem felelt meg sem az indiai, sem pedig az európai követelményeknek). A legtöbb történész konfliktusokkal teli szétdaraboltságból, egymásra ható, egymást befolyásoló különböző kulturális kötődésekből indul ki: kaszt és vallási közösség, szülőfalu és vidék, nem és osztály képezték az egymást átfedő, módosító, kölcsönösen erősítő vagy gyengítő azonosulási mintákat – polgárság előtti és polgári hatalomgyakorlási módozatok olvadnak össze új, speciális-történeti formációkká.

Chakrabarty tanulmányának hiányossága azonban nem egyszerűen a túl elnagyoltra rajzolt képből, hanem sokkal inkább a mű alapját képező elméleti magból ered. Ennek meghatározó eleme a “szociális tér” két, egymással csak felszínes kapcsolatban álló kontextusra való felosztása, valamint egy olyan “fragmentált valóság” feltételezése, amelyre semmiféle általános kritérium nem érvényes. A kultúrák dekontextualizációjának ezt az elméletét Indiában elsősorban a “szubaltern-tanulmányok” szerzőcsoportja s közülük is legalaposabban Partha Chatterjee dolgozta ki. Alapgondolata abban áll, hogy bár a gyarmatosítók által képviselt “felvilágosult kultúrának” sikerült az indiai kultúrát elnyomni és egy európai szempontok szerint definiált “univerzális” sémába beleerőltetni, arra nem volt képes, hogy “a szociális fejlődés immanens formáinak” az indiai történelem mélyén végigvonuló kontinuitását megszakítsa. A szerző szerint ezeket az “immanens formákat” csak akkor lehet tudományos szempontból is számításba venni, ha a társadalomtudományokból “száműzzük” az univerzalisztikus koncepciókat (Chatterjee, 1993: 167–168). Ez a kulturális determinizmus vagy “indigenizmus” eredetileg semmi esetre sem indiai jelenség, hanem inkább a gyarmatbirodalmak egyetemeiről sugározhatott ki Dél-Ázsiába. Ott aztán erőteljes mértékben hozzájárult az “örök” és más “civilizációkkal” összeegyeztethetetlen Indiáról alkotott avítt kép fenntartásához, és véleményem szerint az indiai munkás-historiográfia meghatározó gondolati korlátjává vált.¹² Hiszen vitathatósága ellenére nagymértékben kijelölte a kutatás kereteit.

Mindenesetre azt is meg kell e helyütt jegyeznünk, hogy a gyarmati időszakban dolgozó munkások életmódjának alakulásáról íródott újabb tanulmányok között kétségtelenül találhatunk jó párat, amely nem ilyen statikus, dekontextualizált kultúrafogalommal dolgozik. Ellenkezőleg, egyes történészek pont azt az egyrészt a kisparaszti és törzsi szociokultúrális kötöttségek, másrészt az új proletariátus létfeltételei közti kölcsönhatást és feszültséget hangsúlyozták, amely létrehozta ezt a sokszínű és ellentmondásos munkáskultúrát. Raj Chandavarkar például úgy mutatta be a bombayi textilipart, mint szociális hálózatok összességét, melyek szülőföld, kaszt és vallás szerinti hovatartozáson alapultak, s a gyártól kezdve a lakótömbön át a kulturális intézményekig (pl. szakrális tánckörök és küzdősport-egyesületek) meghatározták a munkásélet mindennapjait, és összekapcsolták a munka-, hitel- és lakáspiacot. Az ipari negyedek kontextusában gyakran újradefiniálódott a szociokulturális összetartozás fogalma; igaz, hogy a “mukkadam” (ügynök) befolyásos személy volt, de másokkal is kellett konkurálnia, így nem tarthatott számot öröklött autoritásra. A “tradicionális” szociokulturális kötődéseknek nem feltétlenül kellett korlátozniuk a munkások kollektív cselekvőképességét: azok a textilmunkások, akik szülőfalujukban sokszor siralmas körülmények között tudtak fenntartani egy darab földet, nemritkán a lehető legnagyobb mértékben szorultak rá gyári fizetésükre, és a ratnagiri marathák kaszthálózatai lényeges szerepet játszottak az 1920-as évek végén gyakran hónapokig elhúzódó sztrájkmozgalmakban. Ezek a hálózatok ugyanakkor eszközök is voltak a konkurencia kezében a munkapiacon, például amikor a marathák megpróbálták kitiltatni a szövőhelyiségekből az “érinthetetlen” maharokat (Chandavarkar, 1994).

Janaki Nair a dél-indiai Kolar aranybányáinak vizsgálatakor mutatta ki, hogyan változott az “érinthetetlen” bányászok kasztbeli helyzetének jelentése anélkül, hogy veszített volna súlyából. Legtöbbjük tamil falvakból származott, ahol a lakosságon belül kisebbségben voltak, földművesként gazdasági függőségben éltek, és kasztbeli helyzetükből adódóan számos diszkrimináló szabálynak kellett magukat alávetniük (pl. a lábbeli viselésének tilalma). A Kolar Gold Fields bányáiban aztán hirtelen többségben találták magukat, és – ahogy azt dalaik is mutatják – a kegyetlen munkakörülmények ellenére a falusi élet megaláztatásai utáni társadalmi felemelkedésként és felszabadulásként élték meg új helyzetüket. Nem megszabadulni akartak tehát a kasztrendszertől, hanem inkább újraértelmezni státusukat. Saját egyesületeket alapítottak, nagy részük áttért a buddhista hitre (hogy kitörjenek a “hindu társadalomból”), elzárkóztak az Indiai Nemzeti Kongresszustól, és bár kisebb mértékben, de a kommunistáktól is, ugyanis azok nem foglalkoztak kielégítő mértékben az “érinthetetlenség” problémájával (Nair, 1998).

Samita Sen érvelése szerint a 19. századi Bengáliában a vidéki társadalmi-gazdasági viszonyok csökkentették a női munka értékét, a háztartásokban gyengítették a nők pozícióját, és többek között a menyasszonyért fizetett pénzt is fokozatosan felváltotta a hozomány (a lány szülei tehát nem hogy pénzt nem kaptak a kiesett munkaerő pótlására, hanem még nekik kellett a feleség eltartásához hozzájárulniuk). Ezért mentek különösen az özvegyek, a férjük által elhagyott vagy szorongató családi körülményeik elől menekülő asszonyok Kalkuttába, a jutagyárba. Az elit diskurzusokban a női gyári munkát gyakran a prostitúcióval azonosítják, bár ezzel a bélyeggel illették a nemek közötti kapcsolat igen eltérő, deviánsnak tekintett formáit is. Így az egyedülálló nők viszonylag magas arányából és abból a tényből adódóan, hogy a legtöbb férfi jutamunkás családja nélkül lakott Kalkuttában (hiszen a család a szülőfaluban élt és gazdálkodott a birtokon), a háztartások sajátos rendszere alakult ki a gyári településeken. A nők és férfiak ugyanis sokszor “időszakos házasságokra” léptek egymással, amelyek többnyire felbomlottak, amikor a férfi egy időre vagy véglegesen visszatért otthonába. A háztartás tehát – amely sok elemzésben az “örök” indigén kultúra centrumaként szerepel – többszörös, a vidéken és a városban is jelentős változáson ment keresztül (Sen, 1999).

Chitra Joshi az észak-indiai iparváros, Kanpur textilmunkásságának vizsgálata során rekonstruálta a kitartó falusi kötődéseket, a szociokultúrális korlátok tovább élését (például a különböző kasztba tartozók elkülönült étkezését vagy bizonyos társaságok bizonyos helyekről való kirekesztését), az erőszakos sztrájkok és hindu–muzulmán zavargások váltakozását, de ugyanakkor egy munkásidentitás létrejöttét is, amely a gyárak 1990-es években történt bezárásával fájdalmas módon elveszett. Ami a szorosabban vett “munkáskultúrát” illeti, a szerző kimutatta, hogy a textilmunkások semmiképpen sem a mindig készséges “nyersanyag” szerepét töltötték be, hanem a munkafolyamat során valamivel szabadabb mozgásteret tudtak maguknak szerezni (hosszabb pihenőidőket, a munkatempó csökkentését), amit a vezetéssel szemben a mindennapi függelemsértés eszközeivel értek el (Joshi, 1982, 1985, 1992, 1999).

Sokáig folytathatnánk még ezt a sort – kiváló tanulmányok készültek Bengália jutaiparáról (Das Gupa, 1994; de Haan/Sen, 1999; Ghosh, 2000), az indiai ültetvénymunkások kultúrájáról (Carter, 1995 és 1996) vagy Kelet-India szén- és acéliparáról (Simeon, 1995). E munkák mindegyike túllépett az absztrakt, a szociális kontextust figyelmen kívül hagyó, mechanikus ökonomizmuson, s helyette sokszínű, minden esetben konkrét, speciális szociokultúrális környezetből kinövő osztályformálódási folyamatokat rekonstruált. Ugyanakkor a munka világának kultúrtudományi vizsgálata még messze nem érte el lehetőségeinek határait. Példának okáért keveset tudunk még az indiai nyelvekben meglévő számos munkával kapcsolatos szó történeti jelentésváltozásairól (melyik periódusban mit jelentettek például a “naukari” vagy “mazduri” szavak?) – olyan téma ez, amelyet az európai historiográfiában már régen megvitattak.

Bár a kutatás horizontja a fent említett irányba nyitott, más területen már érzékelhetőek azok a gondolati korlátok, amelyek a dekontextualizálás, a “szociális tér” felosztása által keletkeztek. A kutatás berkeiben különös polarizáció figyelhető meg, ugyanakkor kialakulóban van egy még sajátságosabb konszenzus. A polarizáció lényege, hogy míg a “gyakorlatorientált” társadalomtudományok egyre inkább a “globalizáció”, a világ politikai-gazdasági integrációjának jelenségeivel foglalkoznak, a társadalomtörténetet a kikerülhetetlen kulturális differenciák, az ún. “identitás” vizsgálata dominálja. A társadalomtudósok körében elterjedt univerzalizmuskritika azoknak a globális integrációs momentumoknak és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi struktúráknak a relativizálásához, sőt néha teljes negligálásához vezet, amelyek az emberiség egyre nagyobb részének életét befolyásolják. A “fragmentáló álláspontot” olykor kifejezetten a “lapos homogenizálással” szembeni intellektuális ellenállásként dicsőítik.¹³ Ezeknek a főleg baloldali-alternatív értelmiségiek által képviselt pozícióknak az ambivalenciáját már a konzervatív és fundamentalista “politics of identity”-vel szemben is gyakran hangsúlyozták.¹⁴ Itt jön létre egy sajátos konszenzus a “társadalmi technokraták” és a “kulturalisták” között: a kutatást a valóság olyan fragmentumaira korlátozzák, amelyeket izolálnak az exogén tényezőktől, azaz tudatosan lemondanak a “mindent átfogó realitás” megközelítéséről.¹⁵

Ez az implicit elméleti konszenzus természetesen hatással van a dél-ázsiai munkás-historiográfia kutatási gyakorlatára. A történészek nagy része – ideértve olyanokat is, akik egyik fent nevezett intellektuális áramlathoz sem csatlakoznak – hajlik arra, hogy elmélyedjen az egyre specializáltabb mikrotörténeti részletek tanulmányozásában, miközben kevésbé tartja fontosnak az anyag makroszintű értelmezését. A “kulturális különbözőség” hangsúlyozása különösen az ökonómiai integráció problémáiról tereli el a figyelmet – ma már egyenesen a gazdaságtörténészek kultúrtudományokba való átáramlásáról beszélhetünk. Alig létezik olyan komparatív kutatási irány, amely közös és eltérő vonásaik alapján vizsgálná az általános integrációs tendenciák konkrét szociokultúrális válfajait.¹⁶ Még az egy nagy régión belüli összehasonlító tanulmányok is ritkák – ezért lógnak ki a sorból különösen azok a kérdésfelvetések, amelyek a “civilizációs határokon” átlépve azt vizsgálják, hogyan hatott a kapitalista világpiac létezése az afrikai és ázsiai gyarmatok munkakapcsolatainak kialakulására. Szemmel látható a kérdés kapcsán felmerülő legfontosabb gondolati korlát: a kutatók, úgy tűnik, képtelenek az integrációt és a differenciálódást ugyanazon egységes és mégis ellentmondásos világtörténeti folyamat két oldalának tekinteni. És ez a megállapítás elvezet tanulmányom második kulcsfogalmához, a teleológiához.

 

3. A szociális idő kontextusa: a “teleológia”-kritika megismerési korlátai

 

Míg a dél-ázsiai társadalomtörténészek körében a kultúralista univerzalizmuskritika befolyásos – bár nem vitathatatlan – szerepet játszik, a teleologikus történeti koncepcióktól való elhatárolódás széles körű konszenzuson alapul, és mindenütt szinte rituálészerűen nyilvánítják ki. Miért ne tennék, kérdezhetnénk – a történelem célmeghatározása valóban elfogadhatatlan, az ilyen állítás inkább azt a gyanút kelti, mintha az emberek múltjuk vagy jövőbeli szándékaik igazolására valamifajta célt lopnának bele a történelembe. A teleológia fogalmát azonban rendszerint polemikusan és nem egzakt értelemben használják. Kulcsfogalomként kétségtelen, hogy nem a manapság ritkán képviselt elképzelés ellen szól, amely szerint a világ valamely előre meghatározott cél felé halad, hanem elsősorban annak vizsgálata ellen irányul, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésében vannak-e nyilvánvalóan immanens tendenciák.

A dél-ázsiai történészek körében jelenleg tapasztalható teleológiaellenes konszenzus oka, véleményem szerint, nem annyira a kutatás tárgyában, mint inkább saját korunk szellemi atmoszférájában keresendő. A kudarcot valló liberális modernizációs koncepciók, melyek felszínre hozták a holisztikus, globális problémákat, az antikapitalista kísérletek és utópiák hitelvesztése, a dekolonizációt követően a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakat dicsőítő illúziókban való csalatkozás, a történetileg egyedülálló természettudományos, technikai és gazdasági fejlődés összekapcsolódása a szintén példátlan mértékű erőszak és pusztító potenciál elszabadulásával – mindezek az 1970-es évektől kezdve a társadalmak nagy részében a fejlődéselméletekkel szembeni szkepszist és elutasítást, valamint a történeti folyamatok változásai és előrejelzései iránti csökkenő érdeklődést vonták maguk után. A társadalomtudományi trendek paradoxonjai semmiben sem maradnak el a materiális világ paradoxonjaitól: habár a 20. század második felétől kezdve nemcsak az emberiség történetének legnagyobb technológiai transzformációja zajlik, hanem egy világméretű szociális és kulturális forradalom is¹⁷, és a globális integrációs folyamatok következtében az államok és társadalmak egymástól való függése egyre közvetlenebbül és egyre több ember számára érzékelhető, akik mindennapjaikban sokszor tehetetlenül állnak szemben a globális erők nyomásával, számos történész elzárkózik az új ismeretek megszerzésétől, s szívesebben gondolkodik fejlődés nélküli kategóriákban. Ahogyan egyes tudósok a differencia és identitás fogalmainak fenntartásával – tehát a szociális tér kutatási kontextusának feladásával – reagálnak a globalizáció integrációs hatásaira, az ezzel együtt járó fejlődési dinamikát olykor az egységes időről és az emberiség közös jövőjéről kialakított kép dekonstruálásával – azaz a szociális idő kontextusának feloldásával – igyekeznek helyettesíteni (ld. például Hölscher, 1999: 224–229).

Véleményem szerint a dél-ázsiai társadalomtörténet “teleológiaellenes” retorikáját megint csak ezzel a “globális” hátérrel együtt érthetjük meg. Legradikálisabb, “posztmodern” formája a társadalom változásának folyamatait mint puszta diszkurzív jelenségeket állítja elénk. Az elmélet követői azért kívánják meghaladni az “átmenet nagy narratíváit”, amelyek a homogenizáló hatalmi diskurzust jelenítik meg, hogy utána kifejleszthessék a szociológiai kutatás sajátos, “indigenisztikus” formáit (vö. Chakrabarty, 1998). Mivel Dipesh Chakrabarty, ennek az elméleti irányvonalnak a legbefolyásosabb képviselője, mint ahogyan fent megmutattuk, alapjában véve statikusnak és állandónak tartja a jutamunkások “indigén” kultúráját, az esetleges fejlődési tendenciák kérdése fel sem merül munkáiban. Ugyanakkor a teleológiaellenes konszenzusnak az “indigenisztikus” áramlatoknál jóval messzebbre nyúló hagyományai vannak, szellemi gyökerei sokkal régebbiek és sokrétűbbek, mint a posztmodern, amely például az univerzalisztikus “tranzitológiai narratívák” elutasításában közeli rokonságot mutat a 20. század közepén Karl Popper által megfogalmazott “holisztikus historicizmus”-kritikával – ez alatt Popper azokat a nagyon különböző elméleteket foglalta össze, amelyek a történelem “nagy fejlődési tendenciáinak”, ill. “szükségszerű fejlődésének” létezéséből és megismerhetőségéből indultak ki (Popper, 1987).

Ezt a konszenzust bizonyára az is erősíti, hogy a legtöbb olyan történeti munka, amelyektől a mai társadalomtörténet eredeztethető, olyan lineáris evolucionizmusban gondolkodott, amelyet nem lehetett alkalmazni a vizsgált jelenségek ellentmondásos tendenciáira. A kapitalizmus (alias “modernizmus”) sem Dél-Ázsiában, sem a világ többi részén nem fejlődött egységesen, hanem egyszerre divergáló és egymással összefüggő módon. Ennek megfelelően a munka világának társadalmi szerveződései sem formálódtak homogén “munkaviszonnyá” – legalábbis a dél-ázsiai térségben megfigyelhető a munkaviszonyok és szociális formák hihetetlen sokfélesége, makacs egymás mellett élése, sőt újfajta diverzifikációja is. A történeti gyökerek (mint például a bedolgozórendszer esetében) sokszor messzire, a gyarmatosítás előtti időkre nyúlnak vissza, amelyek azonban minden konkrét esetben különböző módon integrálódtak az adott történelmi kontextusba. A tanulmány végén erre a pontra még visszatérünk.

Először azonban ki kell mutatnunk, hogy a fejlődés problematikájának tabuként való kezelése hogyan teremtett még a dél-ázsiai munkástörténet újabb kiváló tanulmányaiban is gondolati korlátokat. Így például Raj Chandavarkarnak a bombayi textilmunkásokról írott alapos és számos tekintetben úttörő jelentőségű tanulmányában a “teleológia” (ami alatt jelen esetben egyértelműen a lineáris evolucionizmus értendő) elutasítása a “történeti egybeesés” hangsúlyozásával jár együtt – amely fogalom nem annyira a véletlenszerűséget, mint inkább a szituáció általi meghatározottságot emeli ki. Ennek megfelelően Chandavarkar monográfiája (1994) egy történelmi atlaszhoz hasonlítható: különböző “térképek” mutatják be a társadalom szereplőinek mindig egy adott történelmi pillanatban meglévő bonyolult kapcsolati szövedékét, amelyet aztán úgyszólván “befagyasztanak”. Megtudhatjuk, milyen kapcsolatban álltak a “jobber”-ek (“sardars”) a gyárak technikai személyzetével, a proletárok bérkaszárnyáinak főbérlőivel (“chawls”), a gabonakereskedőkkel és pathanikus pénzhitelezőkkel, a “szomszéd főnökökkel” (“dadas”) és küzdősport-egyesületeikkel (“akharas”), az informális “szomszédbizottságokkal” és elvtársi lakóközösségekkel és nem utolsó sorban a “klienseikkel”, munkakolóniájuk tagjaival. Benyomást szerzünk azoknak az embereknek az ingatag helyzetéről, akik sem parasztok, sem ipari munkások nem lehettek teljes egészében, mert a gyarmati agrárpolitika vidéken adósságokba hajszolta őket, ugyanakkor a bombayi bérmunka feltételei túl kegyetlenek, a bérek pedig túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy a munkások önként feladják falusi megélhetési bázisukat. Megtudhatjuk, hogy a vallás vagy kaszt szerinti hovatartozáson alapuló “hálózatok” hogyan szabdalták olyan szegmensekre a munkásságot, melyek között a munkaerőpiacon sokszor konkurencia alakult ki; hogyan használta ki ezt a szegmentizálódást a gyárvezetés bizonyos helyzetekben (például 1929-ben) a sztrájktörés előmozdítására és ebből következően a meglévő konfliktusok felerősítésére, amelyek aztán többek között a hinduk és muzulmánok közti erőszakos villongásokhoz vezettek; és hogyan lehetett ugyanezeket a hálózatokat, megint csak más szituációkban a munkásosztály harcának érdekében mobilizálni. Ami azonban hiányzik, az a fejlődési irányok összefüggésének felmutatása – az ellentmondásos események és strukturális elemek sokszor az “egyrészt-másrészt” megfogalmazásban állnak egymás mellett anélkül, hogy rendszerbe foglalva és időbeli perspektívát nyerve állnának egymással kapcsolatban. Nem csak erre a kétségtelenül sok erényt felmutató tanulmányra jellemző, hogy a kronológia és a pontos időbeli folyamatok iránti érzékenység elsősorban a gazdasági körülményekre korlátozódik, amelyek közül az első világháború és a világgazdasági válság például szembetűnő fordulópontokat jelentettek. Ami a társadalmi folyamatokat, a munkások életét meghatározó viszonyok fejlődését illeti, itt – hogy kissé sarkítva fogalmazzunk – az ábrázolást bizonyos időtlenség jellemzi. Sok más kortárs munkához hasonlóan a “teleológiatabu” “gondolati korlátja” épp abban nyilvánul meg, hogy a lineáris evolucionizmusról való indokolt lemondás a periodizáció analitikus eszközének teljes körű feladásához is vezet.

Mindeközben a gazdagon dokumentált anyag rámutat a munka világának vitathatatlanul lényegi transzformációs folyamataira: habár a textilmunkásság falusi kötődése megdöbbentően stabilnak bizonyult, Chandavarkar felhívja a figyelmet arra, hogy azoknak a munkásoknak az aránya, akik szülőfalujukban közeli hozzátartozóik által fenntartott földbirtokkal rendelkeztek, meglehetősen lecsökkent a gyarmati időszak végére, miközben felerősödött a városi életmóddal való azonosulás, amely a fiataloknak a városokba való beáramlásában és házastársuk utánuk költözésében is megnyilvánult. A hosszabb időszakot átfogó történeti munkák között is vannak olyanok, mint például Chitra Joshi érdekes tanulmánya (1999), amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak (anélkül, hogy a szerzőnő a témát mélyebben kimerítené), vagy Mark Holmströmnek a dél-indiai Bangalore ipari munkásairól írott iparszociológiai tanulmánya, amely a társadalmi “identitás” kialakulásának ellentmondásos, de mégiscsak érzékelhető transzformációira mutat rá (Holmström 1976). Ezeket a folyamatokat legérzékenyebben talán Janaki Nairnak a Kolar Gold Field-i bányászat százéves történetéről írott tanulmányai ábrázolják. A szerzőnő ezekben azt vizsgálja, hogy a “kapitalista ügynökségeknek” köszönhetően hogyan váltak a szülőfalujukban kisebbségben élő, diszkriminációk sújtotta paraiyar-földművesek új környezetükben a helyi többséget alkotó “adi-dravidákkᔹ⁸, akik az életveszélyes bányamunka és a bányaigazgatóság megalázó felügyelő módszerei ellenére is javítani tudtak szociális helyzetükön. Ma ugyanazok az “ügynökségek” e bányászok utódait a bányák privatizációjával és bezárásával a high-tech-metropolisz Bangalore nyomornegyedeibe irányítják, ahol az urbánus kisebbség bizonytalan jövője vár rájuk. Nair arra is rámutat, hogy ezek az “érinthetetlen” tamilok az őket körülvevő változó társadalmi feltételeket mindig jól elsajátították, és felhasználták saját kasztbeli identitásuk újradefiniálására (Nair, 1997 és 1998).

Különösen akkor látszik szükségesnek a társadalmi kontextusnak a történeti változások nem-lineáris elméleteivel való elemzése, amikor manapság a régen meghaladottnak hitt foglalkoztatási viszonyok visszatéréséről beszélhetünk. Különösen a munkásokat alkalmazásba vevő, majd őket közvetítői díj fejében vállalkozóknak továbbadó “subcontractor” szerepére tekintettek kezdettől fogva úgy, mint a kapitalista termelés fejlődésével összeegyeztethetetlen intézményre (ld. például Braverman, 1998:43). Jelenléte Indiában a legkülönbözőbb formákban már a 18. századtól kimutatható: kezdve a kis munkáscsoportokat felügyelő “jobber”-ektől a munkaerőt toborzó vállalkozókig, akik saját embereiket bízták meg több munkakolónia felügyeletével. A “subcontractorok” visszatérése ismét bebizonyította a lineáris fejlődési modellek és azon elméletek tarthatatlanságát, amelyek a munkafeltételek homogenizálásából indulnak ki. A jelenlegi tudományos diskurzus azonban gyakran megmarad e megállapítás szintjén és a formális hasonlóságot, valamint ezen foglalkoztatási viszonyok hosszú történelmi periódusokon keresztüli fennmaradását hangsúlyozzák. Számomra úgy tűnik, kevés figyelmet kap a szociokulturális és gazdasági kontextus változása, amelyben a termelésszervezés formái mindig is realizálódnak: Madrasz gyarmati kikötővárosban a 18. században például elsősorban azért alkalmaztak a gyarmati hatóságok a rakodómunkásoknál “subcontractor”-t, mert a gyarmatosítás előtti idők állandó munkaerőhiánya és a kulturális korlátok miatt saját maguk nem tudtak folyamatosan megfelelő létszámú munkásról gondoskodni (Ahuja, 2002). A 20. század elejének bombayi textilgyárai ezzel szemben a szinte mindig telített munkaerőpiac és a gyarmati gazdaság feltételei között működtek, amelyek megnehezítették a befektetői hitelekhez való hozzájutást és az intenzív tőkebevonást igénylő üzleti stratégiákat. Ennek megfelelően azért alkalmazták a “subcontractor”-okat, hogy dolgozóik számát gyorsan tudják a piac ingadozásaihoz igazítani (Chandavarkar, 1994). Az indiai függetlenség kivívása után folytatott iparpolitika a tőkeerős termelés kiterjesztéséhez és a “subcontractor”-ok jelentőségének viszonylagos csökkenéséhez vezetett. Hogy ez a szerep ma ismét megjelent, az az indiai és transznacionális vállalatok üzleti stratégiájának része, akik ismét óvatosak a hosszú távú befektetésekkel és inkább alacsonyabb produktivitással számolnak, hogy a felmondási és munkavédelmi törvények kijátszása, a szakszervezetek kiiktatása, a bérek csökkentése és a teljesítmény koncentrálása révén rövid távon nagy profitra tegyenek szert és magas osztalékokat fizethessenek. A pénzügyi piacok globalizációja, amely ezen üzleti stratégiák hátterében áll (Patnaik, 1999), kétségtelenül újabb összefonódásokat von maga után, s így az indiai munka világa még közvetlenebbül függ a metropoliszok gazdasági ritmusától. Ez a folyamat azonban nem vezet a modernitás előtti munkaszervezeti formák eltűnéséhez, hanem, ahogyan azt a “subcontractor” példáján is látjuk, e régi szerepek felelevenedését eredményezi.

A kapitalista világpiaci integrálódás hosszú folyamatának jelenlegi fázisa tehát semmiképpen sem jelenti az élet- és munkakörülmények lineáris “modernizációját” és homogenizálódását, ami Zakir Hussein reményeinek kései beteljesedése lenne. Valójában pont a differenciált inkorporációnak lehetünk tanúi, amely a munkaszervezés egymással látszólag összeegyeztethetetlen technikáit a különböző országok “részvényértékének” megfelelően a legkülönfélébb módokon kombinálja, és eközben megőriz vagy felelevenít még olyan kora kapitalista formákat is, mint a “subcontracting” vagy a “bedolgozói rendszer”. Ez a folyamat megint csak differenciál, hiszen még tágabbra állítja a jóléti ollót és aktiválja az “etnikai” és vallási választóvonalakat, sőt, olykor újabbakat is létrehoz. Ugyanezt a gondolatmenetet követve jellemezte Eric Wolf a munka kapitalizmuson belüli történetét úgy, mint “a különbözőségek hangsúlyozásához vezető [folyamatot], amely az egységesítés által épp a társadalmi ellentéteket és törésvonalakat erősíti (Wolf, 1991: 530).

A munka világának jelenlegi változásai szükségessé teszik e folyamat pontosabb megértését. Ha sikerülne ezen ismerethiányokat pótolni és a fent vázolt gondolati korlátokat leküzdeni, akkor talán az indiai társadalomtörténet fejlődése is más, kevésbé kontemplatív irányt vehetne. Egy jövőorientált munkaszociológia pedig a mindig változó “konstans tényezőkben” is felfedezhetné a modern, globális összefonódásokkal teli munkástörténet fejlődési összefüggéseit.

(Fordította: Pete Nóra)

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Ahuja, Ravi 2000, “Geschichte der Arbeit jenseits des kulturalistischen Paradigmas. Vier Anregungen aus der Südasienforschung”, in: Jürgen Kocka und Claus Offe (Hg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit, Frankfurt a.M./New York: Campus, S. 121–134.

Ahuja Ravi 2002, “Subcontractors in Early Colonial South Asia: the Case of the Madras Maistries”, in: J. Lucassen und R. Saptari: Subcontracted Labour in Asia, Richmond (Surrey): Curzon Press

Bagchi, Amiya Kumar 1990, “Working Class Consciousness”, Economic and Political Weekly 25, PE54–PE60.

Beck, Ulrich, Schöne neue Arbeitswelt. Vision: Weltbürgerschaft, Frankfurt/New York 1999

Bhattacherjee, Debashish 2000, “Globalising Economy, Localising Labour”, in: Economic and Political Weekly (október 14.), 3758–3764.

Breman, Jan 1997, “Labour Get Lost: A Late-Capitalist Manifesto. A Stylised Summary and a Critique”, in: 1999. Zeitschrift für Sozialgeschichte des 20. und 21. Jahrhunderts 12,1, 83–104.

Breman, Jan 1999a, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Formal Sector: An Introductory Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 1–41.

Breman, Jan 1999b, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Informal Sector: A Concluding Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 407–431.

Carter, Marina 1995, Servants, Sidars and Settlers. Indians in Mauritius, 1834–1874, Delhi: OUP

Cartter, Marina 1996, Voices from Indenture. Experiences of Indian Migrants in the British Empire (in: New Historical Perspectives of Migration Series), London/New York: Leicester University Press

Chakrabarty, Dipesh 1989, Rethinking Working-Class History. Bengal 1890–1940, Princeton: PUP

Chakrabarty, Dipesh és mások 1998, Culture in Working Class History: A Discussion, Working Paper 3, Labour History Series, V.V. Giri National Labour Institute, Noida.

Chakrabarty, Dipesh és Ranajit Das Gupta (é. n.), Some Aspects of Labour History of Bengal in the Nineteenth Century: Two Views (Occasional Paper No. 40, Centre for Studies in Social Sciences, Calcutta)

Chandavarkar, Rajnarayan 1994, The Origins of Industrial Capitalism in India: Business Strategies and the Working Classes in Bombay, 1900–1940 (CSAS 51), Cambridge: CUP

Chandavarkar, Raynarayan 1998, Imperial Power and Popular Politics. Class, Resistance and the State in India, c. 1850–1950, Cambridge. CUP

Chatterjee, Partha 1993, The Nation and its Fragments. Colonial and Postcolonial Histories, Princeton: Princeton University Press

Das Gupta Ranajit 1994, Labour and Working Class in Eastern India: Studies in Colonial History, Calcutta: K. P. Bagchi

Das Gupta Ranajit 1996, “Indian Working Class and Some Recent Historio­graphical Issues”, Economic and Political Weekly 31,8, S. L27–L31.

Ghosh, Kaushik 1999, “A Market for Aboriginality: Primitivism and Race Qualification in the Indentured Labour Market of Colonial India”, in: G. Bhadra, G. Prakash és S. Tharu (Hg.): Subaltern Studies X. Writings on South Asian History and Society, New Delhi: OUP

Ghosh, Parimal 1990, “Communalism and Colonial Labour. Experience of Calcutta Jute Mill Workers, 1880–1930”, EPW 25 (“8. Juli 1990), PE61–PE72.

Ghosh, Parimal 2000, Colonialism, Class and a History of the Calcutta Jute Millhands 1880–1930, London: Sangam Books

de Haan, Arjan és Samita Sen 1999 (Hg.): A Case for Labour History. The Jute Industry in Eastern India (Department of History, University of Calcutta, Monograph 17), Calcutta: K. P. Bagchi

Heuzé, Gerard (Hg.) 1992, Travailler en Inde (Collection Purusartha 14), Paris: Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales

Hobsbawm, Eric 1994, Age of Extremes. The Short Twentieth Century, 1914–1991, London: Michael Joseph; magyarul: A szélsőségek kora (fordította: Baráth Katalin), Pannonica, Budapest 2002

Hobsbawm, Eric 1998, Wieviel Geschichte braucht die Zukunft? München/Wien: Carl Hanser

Homström, Mark 1976, South Indian Factory Workers: Their Life and Their World, Cambridge: CUP

Hölscher, Lucian 1999, Die Entdeckung der Zukunft, Frankfurt a. M.: Fischer.

Joshi, Chitra 1982, “Kanpur Textile Labour: Some Structural Features of Formative Years”, EPW 16, 44 (különkiadás), 1823–38.

Joshi, Chitra 1985, “Bonds of Community, Ties of Religion: Kanpur Textile Workers in the Early Twentieth Century”, IESHR 22, 3, 251–280.

Joshi, Chitra 1992, “The Formation of Work Culture: Industrial Labour in a North Indian City (1890s–1940s)” in: Heuze 1992

Joshi, Chitra 1999, “Hope and Despair: Textile Workers in Kanpur in 1937-38 and the 1990s”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, S. 171–203.

Kerr, Ian J. 1997, Building the Railways of the Raj, 1850-1900, Delhi: OUP

Van der Linden, Marcel (Hg.) 1993, The End of Labour History? (International Review of Social History 38, Supplement 1), Amsterdam: CUP

Mohapatra, Prabhu 1998, “Situating the Renewal: Reflections on Labour Studies in India”, Working Paper 2, Labour History Series, V. V. Giri National Labour Institute, Noida

Morris, Morris David 1965, The Emergence of an Industrial Labour Force in India: A Study of the Bombay Cotton Mills, 1854–1947, Berkeley/Los Angeles: UCP

Nair, Janaki 1997, After the Gold (dokumentumfilm, 60 perc)

Nair, Janaki 1998, Miners and Millhands. Work, Culture and Politics in Princely Mysore, New Delhi: Sage

Neetha N. 2000, “Labour Relations under Subcontracting in Tirupur Knitwear Industry” kiadatlan kézirat, elhangzott: 2nd Conference of Indian Labour Historians, Noida, 2000. március 16–18.

Parry, Jonathan P., Jan Breman és Karin Kapadia 1999 (Hg.), The Worlds of Indian Industrial Labour (= Contributions to Indian Sociology, Occasional Studies 9), New Delhi/Thousand Oaks/London: Sage

Popper, Karl 1987, Das Elend des Historizismus (6. átdolgozott kiadás), Tübingen: J. C. B. Mohr

Randeria, Shalini 1998, “Colonized Futures, Shared Histories and Entangled Modernities” (kiadatlan kézirat, elhangzott az Institut für Kulturwissenschaft Essen éves konferenciáján)

Rothermund, Dietmar (Hg.) 1995, Indien. Kultur, Geschichte, Politik, Wirtschaft, Umwelt. Ein Handbuch, München: Beck

Roy, Tirthankar 1999, Traditional Industry in the Economy of Colonial India (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Sarkar, Sumit 1997, Writing Social History, Delhi: OUP

Sen, Samita 1999: Women and Labour Under Late Colonial India. The Bengal Jute Industry (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Simeon, Dilip 1995, The Politics of Labour Under Late Colonialism. Workers, Unions and the State in Chota Nagpur 1928–1939, New Delhi: Manohar

Wolf, Eric R. 1991, Die Völker ohne Geschichte. Europa und die andere Welt seit 1400, Frankfurt a. M./New York: Campus

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Jelen tanulmány kritikai vizsgálat alá veszi a dél-ázsiai munkás-historiográ­fiában folyó vitákat és a “globalizált” szellem- és társadalomtudományok őket meghatározó áramlatait. Mint ilyen egy hosszabb távú vállalkozás második része. Az indiai munkás-historiográfia kultúralisztikus fordulatát elemző korábbi tanulmány: Ahuja 2000.

² Erre az elképzelésre épült az 1919-ben alakult ILO, amely 1929 óta állandó képviselettel rendelkezett Indiában, s egyre nagyobb befolyást gyakorolt mind a gyarmatosítók munkatörvénykezésére, mind az Indiai Nemzeti Kongresszus politikájára. A tudományos életben ezt a koncepciót M. D. Morris óriási hatású (és kétségtelenül nagyon fontos) tanulmánya (1965) képviselte.

³ Ezt sürgeti többek között a C. H. Beck Kiadónál nemrégiben megjelent “India-kézikönyv” (Rothermund, 1995: 529–530) is, amelyben a “liberalizációs” fejezet szerzője, H. C. Rieger, őszintén felháborodik azon, hogy manapság még a “Störenfriedeket” sem lehet egykönnyen elbocsátani. Alapos és tanulságos kritikához ld. Breman 1997 és 1999b. A vita jelenlegi állásához ld. The Hindu, 2000. december 17.

⁴ A Bretton Wood Intézet környezetében figyelhető meg ez a perspektívaváltás, amely például az 1995-ös World Development Reportban is kifejezésre jut, idézi: Breman 1999b:429.

⁵ Álljon itt példaként néhány monográfia és tanulmánykötet: Chakrabarty 1989, Heuzé 1992, Chandavarkar 1994 és 1998, Bahl 1995, Carter 1995 és 1996, Simeon 1995, Kerr 1997, Nair 1998, de Haan/Sen 1999, Parry/Breman/Kapadia 1999, Sen 1999, Ghosh 2000.

⁶ Kritikai elemzéseket ld.: Breman 1999a, Mohaparta 1998

⁷ A chotanagpuri (Jharkhand) ültetvénymunkások “rasszista kategorizálásához” lásd például Ghosh 1999.

⁸ Vö. Kerr 1997, aki erősen kapcsolódik Bravermannhoz, valamint Chandavarkar 1994.

⁹ A “vulgármarxizmus” fogalmának használata semmiképpen sem hivatott e szerzők integritását kétségbe vonni. Sokkal inkább Hobsbawmra utalok itt, aki a marxizmussal csak laza kapcsolatban álló szellemi áramlatokat nevezi így: Hobsbawm 1998: 193–194.

¹⁰ Vö. egy jelentős marxista munkás-historiográfus önkritikus visszaemlékezését: Das Gubta 1996. Az indiai munkásvilágról szóló modernizációs és marxista irodalmak összemosása ellen tiltakozik szellemes cikkében Mohapatra (1998).

¹¹ Mindenképpen említésre méltó az 1982 óta már 11 kötetben megjelent “Subaltern Studies” c. sorozat.

¹² A késői “subaltern studies school” kritikájához ld.: Sarkar 1997, 3. fejezet

¹³ A “fragmentáló álláspont” jelentősége részben az, hogy ellenáll a lapos homogenizálásnak, és küzd a nemzet és a jövő politikai közösségének más, potenciálisan gazdagabb definícióiért. A Gyan Pandeytől származó idézet Partha Chatterjee könyvének mottójában szerepel (1993).

¹⁴ Ld. például Sarkar 1997, 3. fejezet

¹⁵ Sumit Sarkar már korán rámutatott arra a megdöbbentő hasonlóságra, amely a Chatterjee-hez és Pandeyhez hasonló posztmodern szerzők ismeretelméleti feltevései és azon tételek között, melyeket Karl Popper fogalmazott meg fél évszázaddal ezelőtt – elsősorban marxizmuskritikaként – íródott “A historicizmus nyomorúsága” c. művében. (Sarkar, 1997:102).

¹⁶ Raj Chandavarkar (1998) legalább felvetette ezeket a kérdéseket, és Prahbu Mohapatra Indián belüli és Indián kívüli ültetvénymunkásokról szóló összehasonlító tanulmányai is ebbe az irányba mutatnak. A dél-ázsia kutatáson belül az a Paul Craven és Douglas Hay által vezetett projekt tűnt nagyon sokat ígérőnek, amely a Nagy-Britanniában és az összes brit gyarmaton uralkodó “master in servant law”-t vizsgálta.

¹⁷ A parasztság létszámának hihetetlen mértékű csökkenése, aminek következtében ez a réteg először az elmúlt évszázadban került a világ népességén belül kisebbségbe, éppúgy e folyamatok része, mint az egyetemet végzettek számának állandó növekedése vagy a nemek és generációk közötti kapcsolatok transzformációja. Ld. Eric Hobsbawmnak a 20. század történetéről írt kiváló munkáját (1994).

¹⁸ “Ősdravidák”, ahogy az “érinthetetlen” tamilok nevezik magukat, hogy elhatárolódjanak a “paraiyar”-hoz hasonló régi diszkriminatív megjegyzésektől.