Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

 

 

A problémáról

 

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

 

A kutatásról

 

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

 

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

 

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

1. tábla A népesség megoszlása jelenlegi társadalmi státusa és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Társadalmi státus	Férfi	Nö	Együtt
Állásban van	65,6	46,8	56,1
Alkami munkás	4,2	0,5	2,4
Munkanélküli-járadékos	3,0	3,4	3,2
Jövedelempótló támogatást kap	7,2	5,4	6,3
Közhasznú foglalkoztatott	3,6	2,0	2,8
Nyugdíjas	—	1,0	0,6
Leszázalékolt	10,6	12,4	11,4
Gyesen van, főállású anya	0,4	11,6	6,0
Háztartásbeli	—	9,4	4,7
Eltartott (otthon van)	2,4	1,8	2,1
Tanuló (közép- vagy felsőfokon)	2,4	5,2	3,8
Katona	0,4	—	0,2
Egyéb	0,2	0,5	0,4
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

 

Az iskolázottságról

 

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

 

2.tábla A népesség megoszlása legmagasabb iskolai végzettsége és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Végzettség	Férfi	Nő	Együtt
Befejezetlen általános	4,2	8,8	6,5
Befejezett általános	17,1	33,7	25,4
Szakmunkásképző	57,0	22,7	39,8
Szakközépiskola	9,8	13,6	11,7
Gimnázium	7,2	15,5	11,4
Főiskola	3,2	5,2	4,2
Egyetem	1,5	0,5	1,0
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

 

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

 

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

 

3. tábla A különböző életkori csoportok megoszlása családjuk anyagi helyzetének a megítélése szerint (%-ban)
A család anyagi helyzetének megítélése	18-30 évesek	31-45 évesek	46-55 évesek	Együtt
Ismeretlen	0,3	0,7	0,4	0,5
Nagyon jó, gondtalanul élünk	3,9	2,6	0,9	2,6
Jó, de nem tudunk megtakarítani	21,5	18,5	17,0	19,1
Éppen megélünk	49,5	53,8	62,5	54,5
Rossz, gyakran vannak anyagi gondjaink	15,4	16,5	12,3	15,2
Nagyon rossz, napi megélhetési gondjaink vannak	9,4	7,9	6,8	8,1
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

 

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

 

A földről és a naturális önellátásról

 

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

4. tábla A földtulajdonnal rendelkezők megoszlása birtokuk nagysága és településtípusok szerinti bontásban (%-ban)
	Kisváros	Község	Együtt
Ismeretlen	3,0	0,7	1,3
1 ha vagy kisebb	29,6	32,5	31,6
1,1-2,9 ha	27,6	26,3	26,7
3-4,9 ha	11,2	12,4	12,1
5-9,9 ha	10,2	13,8	12,7
10-49,9 ha	13,3	13,3	13,3
50 ha felett	5,1	1,0	2,3
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

 

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

 

A társadalmi közérzetről

 

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

5. tábla A saját, illetve a család három legégetőbb problémájának tartott tényezők előfordulási gyakoriságuk sorrendjében
A probléma megnevezése	A három válasz alapján összesített gyakoriság (%)
Rossz anyagi heylzet (megélhetési gondok)	41
Pénztelenség	33
Munkanélküliség	27
A lakás megoldatlansága	19
Egészségi gondok	16
Az iskoláztatás problémái	10
A család válsága	8

 

 

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

 

Rövid összefoglaló

 

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.