Az amerikai és a brit kormány Irakban vívott háborújára úgy kell tekintenünk, mint Amerikának az ún. lator államokkal szemben viselt keresztes háborúja újabb csatájára, egy újabb lépésre az új világrend megteremtése felé. Nem a nemzetek parlamentje, az ENSZ, hanem a legerősebb kapitalista hatalom érvényesíti akaratát a nemzetközi politikai és gazdasági rendet érintő fontosabb kérdésekben. Ám hogy az Egyesült Államok önkényesen átrendezte a közel-keleti hatalmi viszonyokat, nem jelenti azt, hogy az amerikai hegemónia a korábbinál biztosabb alapokon nyugodna, vagy hogy Bush elnök feloldotta volna az amerikai külpolitika ellentmondásait. A nemzetközi terrorizmust támogató lator államok ellen vívott keresztes háborújával Bush nem csillapította, hanem szította a nemzetközi ellentéteket, ráadásul akaratlanul is növelte a világpolitika amerikai hegemóniája ellen irányuló nemzetközi terrorizmus bázisát. Tanulmányomban ezekről a konfliktusokról lesz szó a legújabb katonai és gazdasági fejlemények tükrében.

***

Amerika nemzetközi stratégiája átalakult a koszovói háború és az afganisztáni invázió nyomán az elmúlt évtizedben. Mindkét háborút azzal a felkiáltással vívták, hogy az emberi jogoknak – a nemzetközi igazságosság nevében – győzedelmeskedniük kell, és hogy a Nyugat erkölcsi és politikai kötelessége a jó kormányzás garantálása a nemzetközi színtéren. Ebben a két háborúban – a NATO-n keresztül – nyugati szövetségesei egyhangúlag támogatták az USA intervenciós politikáját. Irak esetében azonban más történt: először váltak láthatóvá az imperialista koalíción belüli törésvonalak. Nem minden európai ország örült, hogy Bush katonai beavatkozásra törekszik Irakban, némelyikük az ENSZ égisze alatt elérendő békés megoldást részesítette volna előnyben. Az azonban kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Bush elnök és kis segédje, Blair rezsimváltást akar Bagdadban, ezért Washington és London nyíltan szakított a multilateralizmus alapelvével.

Amerika néhány szövetségese, különösen Franciaország, Németország és Belgium visszautasította Bush diktátumát, sőt, némi tétovázás után Oroszország is az ellenszegülők mellé állt. De a "régi Európa" nem tudta megakadályozni Irak megszállását. Politikai és katonai erőként egyelőre nem számottevő az EU, csak gazdasági konstrukcióként létezik. Bár a közös európai intervenciós haderő felállítását az amerikai katonai fölény ellensúlyozására irányuló első lépésként értékelik, a kérdés az, vajon idejében a német és francia gyorsreagálású erők köré építik-e az új haderőt, és felszerelik-e az Európán kívüli bevetéshez szükséges, modern fegyverzettel. A katonai kutatás-fejlesztésre és fegyverzetvásárlásra fordított európai kiadások ugyanis jóval szerényebbek az amerikainál. 2001-ben az amerikai katonai kiadások 39340 millió dollárt tettek ki a K+F és 59878-at a fegyvervásárlások terén, miközben Nagy-Britannia 3986 és 8597, Franciaország 3145 és 5450, Németország pedig 1286 és 3398 milliót fordított hasonló célokra. Hajlandó-e Németország és Franciaország többet áldozni katonai potenciáljának fejlesztésére, vagy nem? Problémát jelent az is, hogy az európai haderő egységes parancsnokságot és stratégiát kíván (mostanáig a NATO küzdött ezzel a feladattal).

A berlini fal leomlása óta a NATO nem tudta megújítani stratégiáját, ezért az Egyesült Államok saját céljai érdekében használhatta a szervezetet. Washingtoni ösztönzésre terjeszkedett a NATO Közép-Európában. A "Partnerség a békéért" örve alatt jelent meg az amerikai haderő a korábbi szocialista blokk legtöbb államában. Amerika megkapta a NATO támogatását az afganisztáni beavatkozáshoz. Ezen felül Washington megkapta Moszkva áldását a közép-ázsiai katonai jelenlétre, hiszen a véget nem érő csecsenföldi háború révén a két hatalom a terrorizmusban megtalálhatta a közös ellenséget. Amerika iraki intervenciója végül mégis kiváltotta Moszkva ellenkezését; a gazdasági érdekek a franciákhoz és németekhez való újbóli közeledésre ösztönözték Putyint.

A NATO esetleges felbomlása persze komolyan tetszene Moszkvának. Az orosz nacionalizmus elutasítja a NATO jelenlétét az orosz határok mentén, ráadásul egy ilyen külpolitikai siker jól jönne Putyin 2004-es választási megmérettetése előtt. Putyin és köre azzal is tisztában van, hogy valós és közvetlen gazdasági érdekei Európa és nem Amerika mellett szólnak. Az afganisztáni háború után az oroszok elvesztették a térségbeli befolyásuk jó részét. Az orosz iparba és infrastruktúrába való közvetlen amerikai befektetés sosem volt igazán számottevő. Bizonyos, a korábbi nukleáris arzenál leszereléséért felajánlott pénzeket az amerikaiak át sem utaltak. A közös űrprogramok nem jelentettek elég lehetőséget az orosz űriparnak. A Bush-Putyin szövetség csak a körülmények és az opportunizmus eredménye volt. Az oroszokat érdekeik Európához kötik, ahol olaj- és földgáztermelésük nagy részét eladják. Az orosz iparnak szüksége van az európai tőkére az autó-, repülőgép- és űriparban, az atomerőművek és az infrastruktúra fenntartásához és korszerűsítéséhez. Az orosz kormány ezért azt reméli, hogy a német és francia ipari csoportok kelet felé terjeszkednek a rubel (az olaj- és gázexport növelése révén) sikeres stabilizációja után.

Az Oroszországba irányuló külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága mégis 50%-kal visszaesett 2001-ben, és tovább csökkent (650 millió dollárra) 2002-ben is. Különösen az EU oroszországi tőkeexportja csökkent jelentősen, aminek természetesen a világgazdasági lassulás és a tőkepiaci buborék kipukkanása az oka. Nem várható, hogy a globális működőtőke-áramlás egyhamar új lendületet vegyen, ráadásul a fejlett országok vonzzák magukhoz a tőke nagyobbik részét, a fejlődők csak annak egyharmadát kapják. Ennek oka, hogy az USA és az EU kínálja a legvonzóbb "üzleti környezetet". A közép-európai országok az EU-csatlakozásra való felkészülés során ezért versengenek gazdaságuk versenyképesebbé tételében. Ha az orosz üzleti környezet elérné akár a közép-európai színvonalat, dollármilliárdokkal több tőkét vonzana. Oroszország esetleges EU-csatlakozása pedig jelentősen növelné a tőke globális expanzióját (az európai multik keleti terjeszkedése révén).

Az EU keleti bővítését azonban belső viszály és széthúzás hátráltatta, ami még az Unió intézményi reformját is csaknem megakasztotta. A szegény csatlakozók gazdasági és politikai követelései elégedetlenséggel töltötték el az alapító országokat. A Rumsfeld megfogalmazása szerint az "új Európa" polgárainak jó része viszont bizalmatlan a brüsszeli eurobürokráciával szemben, ezért az EU kicsi, önérdekkövető államok laza szövetségének tűnik számukra. Az eddig alkalmazott eljárások döntésképtelenséghez vezetnek. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Az Európai Alkotmánynak kell új intézményi dinamikát kölcsönöznie az EU-nak, ezúttal a kisebb tagállamok rovására. Az EU fejlődése a Maastrichti Szerződés (1991) óta egyébként is saját, a nagytőke igényei által megszabott logikáját követi: a neoliberális (gazdaság)politika szellemében támogatja a piacok liberalizációját és az állami vállalatok privatizációját. Most jött el a pillanat, hogy a brit kormányt az Európa melletti egyértelmű döntésre kényszerítsék, de amíg Blair hezitál, megjósolhatatlan, hogy mikor olvad be az angol font is az euróba.

Az iraki háború zavart okozott Blair Munkáspártjában (a New Labourben) is, sokan nem lelkesedtek Bush imperialista nézeteinek és katonai kalandjainak támogatásáért. A békemozgalom azokban az országokban is jelentkezett, amelyek kormányai ellenezték az iraki beavatkozást, és nagy tömegek vonultak az utcára. Még magában az Egyesült Államokban is találkozhattunk háborúellenes megnyilvánulásokkal. Az emberek többsége szerint ezt a háborút az olajért vívták. A koszovói és afganisztáni háborút a bombázások mellett a helyi "zsoldosok" felfegyverzésével nyerték meg, ezúttal azonban tekintélyes méretű amerikai és angol megszálló haderőt mozgósítottak, nem utolsósorban az olajkutak, vezetékek, finomítók és kikötők biztosítása végett.

Az afganisztáni háború azonban bebizonyította, hogy kis megszálló ("békefenntartó") erő nem garantálhatja egy etnikailag és vallási szempontból megosztott ország rendjét. Egyetlen országba sem lehet erőszakkal elhozni a demokráciát. Előre megjósolható volt, hogy törzsi és vallási vezetők töltik majd be a Szaddám bukása után keletkezett hatalmi űrt. Eközben a nagy olajvállalatok osztozkodnak a zsíros zsákmányon, a legjobb szerződéseken, abban a reményben, hogy az olcsó iraki olaj stabilizálja majd a nemzetközi olajárakat. Az Egyesült Államokban sokan reménykednek abban, hogy az iraki nyersolaj világpiaci térhódítása csökkenti majd az amerikai energiaszámlát. Az iraki olajkutak ellenőrzése ugyanakkor állandó megszálló erő jelenlétét teszi szükségessé az országban. De nem csak a helyi főnökök és katonai vezetők próbálnak majd hatalomra és ezzel olajjövedelmekre szert tenni, hanem Irak szomszédainak is érdeke lesz némi "olajjáradékért" küzdeni. Az Egyesült Államok számára a török ambíciók kordában tartása lesz a legnehezebb. Az ankarai rezsimet egyelőre távol tartották Iraktól, de az igyekszik a Moszul és Kirkuk környéki olajmezőket ellenőrzése alá vonni. A török ambíciók korlátozásának egyetlen lehetséges módszere az ország EU-integrációja lehetne, de az európai országok nem akarják befogadni Törökországot, mert félnek, hogy egy muzulmán tagország megtörné Európa keresztény identitását. Az EU ezért a "keresztény" Kelet és nem a "muzulmán" Dél felé terjeszkedik, és senki nem akarja napirendre tűzni a mediterrán régió integrálását a szervezetbe.

Eközben Bushnak otthon is növekvő ellenállással kell megküzdenie. Az ellenállást ezúttal nemcsak a demokraták jelentik, hanem azok a republikánusok is, akik az üzleti élet aggályainak adnak hangot, hogy a költséges külföldi akciók nem hozzák majd a remélt hosszú távú hasznot. Bush sok ellenséget szerzett és megosztotta saját szövetségeseit. Külpolitikai unilateralizmusa szakít az elődei által a hidegháború során és azt követően is követett multilateralizmussal. Kiindulópontja, hogy az USA katonai és politikai ereje – nagy valószínűséggel – elegendő a Közel-Kelet "demokratikus" átalakítására, bábkormányok teremtésére. Paul Bremer, korábbi terrorizmusellenes külügyi vezető iraki kormányzóvá való kinevezése is mutatja az amerikai "biztonsági állam" külföldre terjeszkedését. A költségek miatt azonban jobboldalról is érkeznek kritikák: konzervatív publicisták, például ifj. Llewellyn H. Rockwell azon gúnyolódnak, ahogy az amerikai kormány a finomítók lebombázása után biztosítani akarja az iraki lakosság földgáz-ellátását. Elég egy pillantást vetni Afganisztánra, ahol Kabult kivéve semmi nem változott, és a talibán is újrarendezi sorait. Sok konzervatív nem ért egyet a Bassár el-Asszad szír elnök, vagy az iráni ajatollahok ellen intézett verbális támadásokkal, mert attól félnek, hogy Bush egy iszlám elleni általános háborúba viszi az országot, ami még instabilabbá tenné a régiót, ahonnan az amerikaellenes terrorizmus leghűségesebb harcosait toborozzák. A kritikusok szerint Bush a tűzzel játszik, az amerikai imperializmus leggyengébb láncszeme a Közel-Kelet.

***

Az amerikai diplomácia figyelme több forró pont között oszlik meg a Közel-Keleten. Szíria nem szövetséges ebben a játszmában, csak egy hasznos gyalog. Asszad a békéért cserébe a Golán-fennsíkot akarja visszaszerezni Izraeltől. Jordánia viszont a Nyugat régi szövetségese. Mindkét állam szomszédos Izraellel, ezért óvatosnak kell lennie igényei megfogalmazásában. Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl többi kicsi, félfeudális állama mindig is kliensország volt, de az amerikai csapatok jelenléte csak a fundamentalizmust és az Amerika-ellenességet táplálja. Szaddám bukása viszont lehetővé teszi az amerikai katonák régión belüli átcsoportosítását, vagy csapatok kivonását is. De a nyugati típusú demokráciának az Arab-félszigeten való elterjesztéséért vívandó keresztes háború egyelőre nincs a politikai napirenden. Az iraki olaj birtokában a félsziget politikai átalakítása várhat néhány évet. Először a logisztikai problémákat kell megoldaniuk Irakban, hiszen az olajkutak lehetővé teszik az OPEC ellenőrzését és az olajárak megszabását is.

Eközben Bush küzd a palesztin-izraeli kérdéssel. A konfliktus megoldása rendkívül nehéznek ígérkezik, hiába veti latba Bush összes tekintélyét a tárgyalások során. Taktikájának legfontosabb eleme a "régi" Jasszer Arafat lecserélése az "új" Mahmud Abbasszal. Nem a palesztin kormányfő személyes kvalitásai vagy legitimációja jelentik azonban a problémát, hanem hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet nacionalistái teret veszítenek a terrorizmust támogató, vallási fundamentalista Hamásszal szemben. Ariel Saron nem hajlandó tekintettel lenni a Gázai övezetben vagy a nyugati parton élő palesztinok követeléseire. Saron fő célja megőrizni kormányának egységét, melyet a nyugati parti zsidó telepek felszámolásának terve bontott meg. Tudja, hogy a folytatódó palesztin merényletek miatt halogathatja a nyugati parti probléma végleges megoldását. A palesztinok közben egyre inkább csalódnak a Nyugatban és növekvő számban fordulnak az iszlám fundamentalizmus felé. Az izraeli kormány viszont atomhatalomként és Amerika védenceként biztonságban érzi magát. De Saron sorsa mégis a palesztin terrorizmus leállításán múlik, hiszen az izraeli középosztály nagyobb része ma már a békére szavaz Nagy-Izraellel szemben. A választások világosan Saron tudtára adják majd, hogy saját népe sem túl elégedett a rossz gazdasági helyzettel.

Amerikának a lator államok és a nemzetközi terrorizmus ellen vívott keresztes háborúja új lendületet kapott a Republikánus Pártnak a Fehér Házban erős pozíciókat birtokló keresztény szárnya ideológiai igényei miatt. Bush terrorellenes háborújának célja, hogy megelőzze az innen érkező bírálatokat, és meggyőzze őket, hogy ez a megújult keresztény, aki Krisztust nevezte kedvenc gondolkodójának, megváltást hoz majd. De Bush nem cselekedhet kedve szerint. A demokraták több mint 40 helyet megtartottak a Szenátusban a 2002. novemberi választásokon, így obstruálhatják Bush politikáját. A gazdasági nehézségek is gyengítik Bush pozícióját a választási kampány kezdetének közeledtével, a demokrata elnökjelöltek pedig részletekbe menően szembesítik majd az elnököt hazai és külföldi vállalásainak teljesítésével. Kalifornia árampiacának kudarccal végződő deregulációja és az üzleti élet elégtelennek bizonyult szabályozása mutatja Bush gazdasági akcióinak gyengeségeit. Bush, aki az amerikai adminisztrációt multimilliomosokkal töltötte meg, nem alhat nyugodtan a média figyelmét felkeltő pénzügyi és vállalatvezetési botrányok után. 2002 júliusában a Kongresszus elfogadta a Sarbanes-Oxley törvényt, a legfontosabb változtatást a befektetők védelme terén az 1930-as évek óta. A törvény, amely pl. a vállalat vezetőit teszi felelőssé a könyveikben szereplő félrevezető információkért, azonban messze elmarad a csaknem száz évvel ezelőtti reformoktól, amikor Teddy Roosevelt a SEC megteremtése, az Értékpapírtörvény és a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass-Steagull törvény meghozatalával küzdött a rablóbárók és a trösztök ellen.

***

A multilaterális külpolitika és a "régi Európával" kötött szövetség bármikor újra felmerülhet az USA világhatalmát biztosító olcsóbb megoldásként. Az afganisztáni és közel-keleti "békefenntartás" rákényszeríti Busht, hogy jobban tekintettel legyen Európára külpolitikája alakítása során, a gazdasági konfliktusok pedig az EU-val vívott kereskedelmi küzdelem kompromisszumos megoldására ösztönözhetik. A WTO 2002-ben úgy döntött, hogy az EU négymilliárd dollár értékben foganatosíthat szankciókat az amerikai exporttal szemben, az exportot támogató amerikai adópolitika által okozott versenyhátrány kompenzálásaként. Az EU az amerikai adótörvény megváltoztatásának reményében nem él ugyan a szankciók kivetésének lehetőségével, de a kapcsolatok megromlása esetén az megtorló eszközként továbbra is a kezében van. Az EU az acélimportra kivetett akár 30 százalékos vám miatt is bepanaszolta az Egyesült Államokat a WTO-nál. Az újraválasztásra készülő Bush hazai elégedetlenséggel is szembesül protekcionizmusa miatt, hiszen az acél-, mezőgazdasági-, textil- és faipari lobbiknak tett engedményeivel kivívta a többi érdekcsoport haragját. A Bush-adminisztráció azzal az ígérettel kezdte működését, hogy mivel a pénzügyi mentőakciók (bailout) drágák, erkölcsi kockázatot és így rossz ösztönzést jelentenek, a segítségnyújtás megtagadása gondosabb gazdaságpolitika követésére kényszeríti a kormányokat. A latin-amerikai államcsődök (különösen Argentína esete 2001-ben) viszont mérsékeltebb megközelítés elfogadására késztették Busht, és megmutatták a latin-amerikai zűrzavar kezelésének költségességét. Amikor a brazil gazdaság helyzete bizonytalannak tűnt 2002 nyarán, Bush támogatta az IMF-et az intézmény történetének legnagyobb volumenű mentőakciójában. A baloldali Lula da Silva és a baloldali peronista Kirchner megválasztása Brazíliában, illetve Argentínában mérsékelt megközelítésre kényszeríti a Bush-adminisztrációt, akik a szabad kereskedelemben látják a régió megváltásának eszközét – valószínűleg idén zárják majd le az amerikai kontinens 2005-re tervezett szabadkereskedelmi övezetéről folytatott hosszú tárgyalásokat, bár ha a WTO 2003 szeptemberi, Dohában megrendezendő fordulóján a mezőgazdasági kereskedelem területén elérhető eredményekben bízik, Brazília a terv megtorpedózása mellett is dönthet.

Bush eddigi teljesítménye, annak ellenére, hogy a szabad kereskedelem híve, felemás. Az előtte álló legnagyobb kihívás a 2001. novemberben Dohában kezdődött legújabb WTO tárgyalási forduló továbbvitele. Csakhogy a kereskedelmi tárgyalások jellemzője hosszadalmasságuk. Az első tárgyalási pont Dohában a mezőgazdaság. A gazdag kapitalista országok napi egymilliárd dollárt költenek farmereik támogatására, többet Fekete-Afrika teljes GDP-jénél. Az Egyesült Államok régóta érvel a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizálása mellett, de egy 2001-ben meghozott törvény, amely 190 milliárd dollár támogatást irányoz elő a következő tíz évben az amerikai farmerek számára, erősen kikezdi érvelésének hitelét. A második tárgyalási pont a szolgáltatások. Szolgáltatás címszó alatt a legkülönbözőbb szektorokat tárgyalják, a turizmustól, szállítástól, távközléstől és pénzügyi szolgáltatásoktól kezdve az oktatásig, a környezetvédelmi és magán egészségügyi szolgáltatásokig. A szolgáltatások teszik ki a világ gazdaságának három-, de a világ kereskedelmének csak egyötödét. Mindenesetre a szolgáltatások kereskedelmének növelése az amerikai vállalatoknak kedvezne. A harmadik pont a dömpingellenes szabályozás megújítása. Az Egyesült Államok és az EU régóta visszaél ezzel a protekcionista eszközzel, amely lehetővé teszi a kormányok számára hogy a túl olcsónak tartott importot korlátozzák, hogy védjék saját nem eléggé versenyképes iparukat, pl. az acél- és vegyipart. A dömpingellenes szabályozás egységesítése ezért a fejlődő országok egyik fő követelése, e nélkül a gazdag országok tovább támogathatnák a liberalizálni ígért, de versenyképtelen szektoraikat. Dohában az USA egyetértett a szabályozás újratárgyalásával, de azóta kevés jelét adta, hogy valóban hajlandó lenne rá. A negyedik pont a szellemi tulajdonra vonatkozó WTO-szabályozás áttekintése. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a szegény országoknak ugyanazt a védelmet kell nyújtaniuk a szabadalmak, szerzői jogok és védjegyek tulajdonosainak, mint a gazdagabb országoknak. A fejlődő országok számára különösen fontos a generikus gyógyszerek importjának megkönnyítése.

***

Az unilateralizmustól a multilateralizmushoz való visszatérésről sokat fognak vitatkozni a globalizáció és a (főbb gazdaságokat és szatelitjeiket érintő) regionalizáció korában. A regionális integráció Európában és Latin-Amerikában van napirenden, miközben a közel-keleti és afrikai helyzetet a bomlás és a káosz jellemzi. Egyedül Ázsiában érvényesül a nemzetállamra, erőegyensúlyra és intrikáló diplomáciára épülő hagyományos geopolitika, mintha a megoldatlan területi problémákkal (Tajvan, Korea, Kasmír) küzdő Ázsiában újjászületne a vesztfáliai modell. Az atomhatalom India és Pakisztán szembenállása korunk puskaporos hordója. Az Egyesült Államoknak folyamatosan kell figyelnie és ellenőrzés alatt tartania a két riválist, de a többi ázsiai államnak is van saját ballisztikus programja, Észak-Korea pedig "virtuális" atomhatalom lehet. A Bush-adminisztráció persze el akarja érni Korea leszerelését, sőt a kommunista rezsim lemondását is. A régió geopolitikai helyzete azonban, különösen Kína gazdasági, katonai és politikai ambíciói miatt, nem teszi lehetővé az iraki típusú katonai beavatkozást. Amerika katonai jelenléte Dél-Koreában nem jelenti, hogy Bush ura lenne a helyzetnek, vagy tág tere nyílna a manőverezésre. A régió békéjét ezért csak multilaterális tárgyalásokkal, diplomáciai úton, Kínával és Japánnal egyaránt együttműködve és valamint gazdasági ösztönzőket alkalmazva lehet biztosítani. Talán lehetséges lesz valamikor Korea egyesítése, de semmiképp sem rövidtávon.

Ebben a nagyon bonyolult nemzetközi hatalmi játszmában Japán fokozatosan elveszti gazdasági befolyásának nagy részét. A japán gazdaság deflációval, pénzügyi sebezhetőséggel és idejétmúlt gazdasági modellel küzd. A vállalati botrányok és a nem versenyképes szektorok kikezdték a gazdaság alkalmazkodóképességét, amellyel az új gazdasági világrendhez idomulhatna. Le kell küzdeni a deflációt, különben az ország nem tud megszabadulni a magán és közszektort sújtó adósságproblémától, de mivel senki nem tudja, hogyan lehet ezt véghezvinni, fokozatos, egyre mélyülő reformokra lehet számítani. A legfontosabb intézkedések között valószínűleg szerepel a rossz hitelek közszféra általi átvállalása (bankkonszolidáció), sokkal agresszívabb monetáris politika kialakítása, a yen fokozatos, körültekintő gyengítése, és adókedvezmények révén a megtakarításoknak a vállalatok helyett a tőkepiacokra terelése. Az utóbbi évtizedekben Japán helyzete egyértelmű volt az USA fontos szövetségeseként, miközben az ország idegenkedik a nemzetközi konfliktusok kezelésében való részvételtől. Az új amerikai nemzetközi stratégia viszont olyan egyértelmű válaszadásra kényszeríti Japánt, amilyet mindig is kerülni igyekezett. A jelenlegi kormány szavakban támogatja majd Bush stratégiai céljait, de közben igyekszik tényleges részvételét a minimumon tartani. Bush közel-keleti keresztes háborúja mindazonáltal erős nyomás alatt tartja a japán külpolitikát: az Amerika-ellenes baloldal és a nacionalista jobboldal egyaránt aktivizálódott, sőt az üzleti élet is tiltakozott (a közel-keleti olajtermelőkkel ápolt jó kapcsolatai miatt) az iraki háborúban való részvétel ellen.

Az ázsiai gazdasági csoda 1997-ben ért véget, amikor Thaiföld leértékelte valutáját, és a pánik végigsöpört a régión. A gazdaságok gyors és tartós gyógyulása miatt azonban mindez már távoli múltnak tűnik. Habár az IMF nem látta előre a veszélyt, és merev előírásai vitathatóknak és nem-hatékonyaknak bizonyultak a problémák kezelésében, az ázsiai fellendülés az IMF által felügyelt gazdaságpolitika és a nemzetközi tőke beáramlása kombinációjának eredménye volt. A rövidtávú devizahiteleket jórészt visszafizették vagy átütemezték, a helyi valuták többsége sincs már a dollárhoz kötve, az exportorientált iparágak és az IT-szektor továbbra is virágzanak, és hozzájárultak a nemzetközi tartalékok növeléséhez. A szemérmetlen "uram-bátyám"-kapitalizmusnak vége Tajvanon, Dél-Koreában és Malajziában; de Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken a közpénzek kezelése még mindig követhetetlen, a bankok működését lezáratlan viták gátolják, és hiányzik a friss tőke. Habár meggyengültek az ázsiai pénzügyi válság során, az ázsiai hatalmak a problémák ellenére sem omlottak össze. Pakisztánban sem tér el teljesen a fent vázolttól a helyzet, habár az USA-nak kell kordában tartania a lázadókat és a Musarraf elnök uralma ellen tiltakozó mozgalmakat. Ázsia leggyengébb láncszeme azonban Indonézia, a világ legnépesebb muzulmán állama, ahol öt év parlamentáris demokrácia sem volt elég a hatalom megszilárdítására, növekszik a terrorizmus és a katonaságnak még mindig komoly befolyása van az eseményekre. Akár ki is vonulhatnak a kaszárnyákból.

Dél-Korea a válság sújtotta többi ázsiai országnál könnyebben jutott túl a krízisen, a bankok feltőkésítése és a rossz hitelek felvásárlására létrehozott állami vagyonkezelő alapítása árán. A vállalatcsoportok (chaebolok) és exportorientált vállalkozások már nem kaphatnak olyan könnyen hitelt, alaptevékenységükre kell koncentrálniuk és – nem egyszer egész részlegeik eladásával – meg kellett tisztítaniuk mérlegüket. A régió talpra állásában szerepet játszott Kína, a közvetlen tőkebefektetések oroszlánrészét elszipkázó kereskedelmi hatalom is, mivel a versenyképesség kíméletlen növelésére kényszerítette szomszédait. Kína ugyanis egyszerre jelent fenyegetést és lehetőséget a többi ország számára (Ázsia 2003-as exportjának növekedése mögött is jórészt Kína áll). A nyersanyagok és félkész termékek egy része ugyanakkor továbbexportálásra kerül, elsősorban az Egyesült Államokba, és az USA gazdaságának lassulása visszahat az exportáló országokra, problémát okozva ezzel Kína és az egész régió számára.

***

A fenti áttekintés fő tanulsága, hogy – a Közel-Keletet kivéve – az amerikai külpolitika nem ment át lényegi változáson. Washingtonnak sok problémával kell szembenéznie Ázsiában, ahol a hidegháborúból megmaradt szakadékok továbbra is robbanékonnyá teszik a helyzetet. Afrikára jellemző marad a káosz, Latin-Amerikában pedig az Amerika-ellenesség hátráltatja Washington szorosabb együttműködést és szabadkereskedelmi övezet létrehozását célzó erőfeszítéseinek sikerét. Az iraki háborúval Washingtonnak sikerült megosztania a NATO európai tagjainak egységét, de nem sikerült megakasztania Európa egységesülésének folyamatát. Amerika jelenleg hatalmának csúcsán áll, és a hárompólusú világ kialakulásának perspektívája ingerültté teszi a Fehér Ház politikacsinálóit. Mostanáig elég volt Amerika gazdasági és katonai fölényére támaszkodniuk a hidegháború utáni világrend kialakításában, de mostantól aggódhatnak, hogy Amerika vezető szerepét kiüresíti az Amerika-ellenes érdekcsoportok hálózata, és/vagy olyan államok szövetségei, melyek nagyobb szerepet szeretnének játszani a világgazdaságban, vagy csak nagyobb befolyást kívánnak gyakorolni a saját gazdasági, politikai és katonai érdekeiket érintő folyamatokra.

(Fordította: Szilágyi László)

Az Olvasó az itt közölt két Lenin-dokumentumot nem ismerheti, hiszen csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg abban a dokumentum-kötetben, amely a szovjet korszakban elhallgatott Lenin-írásokat, beszédeket tartalmazza.

Az Olvasó az alábbi két Lenin-dokumentumot nem ismerheti, hiszen csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg abban a dokumentum-kötetben, amely a szovjet korszakban elhallgatott Lenin-írásokat, beszédeket tartalmazza. (V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1891-1922. Moszkva, ROSZSZPEN, 1999.) A 422 dokumentumban kevés a magyar vonatkozású megjegyzés. Ezek közé tartozik a Kun Bélára vonatkozó beszéde és egy Kun Bélának szóló levél. A két dokumentum érdekessége abban áll, hogy éles fényben mutatja meg Lenin viszonyát Kun Béla "balos" beállítódásához. A két dokumentumot nem véletlenül nem közölték a szovjet korszakban. Egyfelől azért, mert Trockijt Lenin itt pozitívan ítélte meg, ami 1991-ig nem volt szokásos a Szovjetunióban. Másfelől azért sem publikálták, mert a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetőjét, a Tanácsköztársaság külügyi népbiztosát Lenin igen kemény szavakkal bírálta, ami Kun tekintélyét a Kádár-korszakban szokásos megítéléshez képest nagyon rontotta volna.

A dokumentumok igazi érdekessége abban ragadható meg, hogy 1921 nyarán – eltérően a szovjet-lengyel háború periódusától, 1920 tavaszától-nyarától – Lenin radikálisan elvetette a balos-szektás politizálást, amely történelmi tértől és időtől függetlenül Európa-szerte a bolsevik politikai eszköztár és modell alkalmazását erőltette. (Itt jegyezzük meg, hogy Richard Pipes is elkészített e dokumentumokból egy terjedelmes és célzatos válogatást, a történelemhamisítástól sem visszariadva. Ez magyar nyelven is olvasható.)

***

A Kommintern Végrehajtó Bizottsági Ülésén elhagzott beszéd¹

1921. június 17.

Nagyon szerencsésen érkeztem meg, éppen Kun Béla beszéde alatt. Hiszen azért jöttem ide, hogy Kun Béla et. nézeteivel harcba szálljak, mivel teljes bizonyossággal tudom, hogy ha Kun Béla kinyitja a száját, azért teszi, hogy megvédje a baloldaliakat. És tudni szeretném, kit védett meg. Kun Béla et. azt hiszi, hogy a kommunizmus a baloldal megvédése. Téved. Az ilyen hiba ellen teljes komolysággal kell fellépni. Nyíltan meg kell mondani, hogy ha a francia pártban vannak még opportunisták – és én biztos vagyok benne, hogy vannak -, akkor a baloldaliak hibát követnek el, ha Kun B. et. barátjuk és egyes francia elvtársak mintájára akarnak baloldaliak maradni. Kun Béla et. azt feltételezi, hogy csak az opportunisták tévednek. Valójában a baloldaliak is tévednek. Nekem megvan Trockij et. beszédének² gyorsírással lejegyzett szövege. Eszerint a gyorsírásos szöveg szerint Trockij azt mondja, hogy az ilyenféle baloldali elvtársak, ha továbbra is ugyanazon az úton haladnak tovább, megölik Franciaország kommunista mozgalmát és munkásmozgalmát. (Taps.) Ez nekem is mély meggyőződésem. Ezért jöttem ide, hogy tiltakozzam Kun Béla et. beszéde ellen, aki Trockij et. ellen szólalt fel, ahelyett, hogy védelmébe venné – amit meg kellett volna tennie, ha igazi marxista akarna lenni.

A marxizmus az, amikor megmutatják, milyen politikai vonalat kell képviselni ilyen viszonyok között. És amikor Kun Béla et. eljön ide és hidegvérről, fegyelemről és mindarról beszél, amit a l'Humanité-cikkben³ kifejtett ugyanezen cím alatt, akkor kiderül, hogy semmit sem ért és nyilvánvalóan nincs igaza. És akik nem értik, hogy ilyen válságos pillanatban, amikor francia csapatokat küldenek a Ruhr-vidékre, a párt nem léphet fel hasonló jelszavakkal, azok nem marxisták.

Kun Béla et. úgy véli, forradalmárnak lenni annyi, hogy mindenhol és mindig a baloldaliakat kell védelmezni. A forradalom előkészítése Franciaországban, az egyik legnagyobb európai országban nem vihető véghez egyetlen párt által. A szakszervezetek meghódítása a francia kommunisták által – ez az, ami engem leginkább megörvendeztetett. Amikor föllapozok egy-egy francia újságot (őszintén beismerem, hogy ez igen ritkán fordul elő, mivel nincs időm újságolvasásra), akkor leginkább a «ячейка» szó ejt ámulatba. Nekem úgy tűnik, ez a szó nem szerepel egyik szótárban sem, mert ez egy tisztán orosz fogalom, amit mi alkottunk a cárizmus, a mensevikek, az opportunizmus és a polgári demokratikus köztársaság elleni hosszú harcunk során. A mi gyakorlatunk hozta létre az ilyen típusú szervezetet. Ezek a sejtek kollektív módon dolgoznak a parlamenti frakciókban, a szakszervezetekben vagy más szervezetekben, ahol csak létezik mozgalmunk magja. És ha akadnak kommunisták, akik ilyen vagy olyan hibát ejtenek, kisebbet, mint a Kun Béla et. által elkövetett butaság, mi nem veregetjük őket vállon.

Amikor a kommunista párt nagyszerű munkáját nézem, amikor látom a szakszervezetekben vagy más szervezetekben ezeket a sejteket, azt mondom: biztosítva van a forradalom győzelme Franciaországban, hacsak a baloldaliak nem követnek el ostobaságokat. És amikor Kun Béla et.-hoz hasonlóan azt állítják, hogy a hidegvér és a fegyelem nem váltak be, nos ez baloldali szellemű ostobaság. Azért jöttem ide, hogy elmondjam a baloldali elvtársaknak: ha követik ezt a tanácsot, megölik a forradalmat, ahogy ezt Marat tette. És nem védem a francia kommunista pártot, nem azt mondom, hogy ez teljességgel kommunista párt. Nem. Amikor Zalevszkij et. a l'Humanité egy kifejezését idézi és egyenesen azt állítja, hogy a kártérítési követelés igaz ügy, akkor neki természetesen a maga módján teljesen igaza van. De ezt nem engedhetjük meg.

Vegyünk más példát, Marcel Cachin és mások példáját, akik a francia képviselőházban a francia-angol megegyezést szorgalmazzák és azt állítják, hogy ez a béke garanciája. Ez opportunizmus, és az a párt, amely ezt elnézi, nem kommunista párt. Magától értetődik, a mi forradalmunkban nekünk kell rámutatnunk, milyen tényeket kell kiemelni, melyek a megengedhetetlen fellépések, mi az, ami nem kommunista. De fontos, hogy a kritika mindig konkrét legyen. Az opportunizmust meg kell bélyegezni. De a Cachin-beszédben tükröződő igazi pártopportunizmust nem kritizálják. Ahelyett, hogy ezt bírálnák, a kifejezést kritizálják és új tanácsokat osztogatnak. Lássuk csak, mit mondott beszédében Trockij et. (idézi Trockij et. beszédének német nyelvű gyorsírásos szövegét).

Ezért Laporte et.-nak abszolút nem volt igaza, és az ezellen tiltakozó Trockij et.-nak teljesen igaza volt. Lehet, hogy a francia párt eljárása nem egészen volt kommunista, ezt hajlandó vagyok feltételezni. De a jelenlegi helyzetben egy ilyen osotobaság lerombolhatná a franciaországi és angliai kommunista mozgalmat. Az 1919. évi felhívással forradalmat nem lehet csinálni. Trockij et.-nak ezerszer is igaza volt, amikor ezt bizonygatta. Ráadásul itt volt még a luxemburgi elvtárs⁴ , aki a francia párt szemére hányta, hogy az nem szabotálta Luxemburg megszállását. Lám csak! ő azt gondolja, hogy ez földrajzi kérdés, ahogy Kun Béla et. feltételezi. Nem, ez politikai kérdés, és Trockij et.-nak teljességgel igaza volt, amikor ez ellen tiltakozott. Ez nagyon "balos", nagyon forradalmi és a francia mozgalomra nézve nagyon kártékony ostobaság. A kommunizmus győzelmét Franciaországban, Angliában és Németországban csak a baloldali ostobaságok zavarhatják meg. Ha mindenféle túlzás nélkül folytatjuk harcunkat az opportunizmus ellen, bizonyosan győzni fogunk. Nyilvánosan kritizálnunk kell a francia kommunista pártot, meg kell mondanunk, hogy ez nem kommunista párt, hogy a Marcel Cachin által a francia képviselőházban védelmezett és képviselt politika, amikor Franciaország és Anglia szövetségéről van szó a munkástömegek rablók és nem egyszerűen rablók, hanem nagy kaliberű rablók általi kizsákmányolása érdekében – hivatalosan ezt a kifejezést nem használom -, nekünk kötelességünk maximális pontossággal és nyíltsággal rámutatnunk, hogy a Cachin által védelmezett, ilyen vagy olyan Cachin-beszédben kifejtett vagy egyik-másik újságban taglalt politika – nos, ez nem kommunizmus, hanem opportunizmus. A kommunista párt Központi bizottsága ezt a politikát nem helyesli, s remélem, a Komintern kongresszusa sem fogja helyeselni. De ugyanígy nem szabad eltűrnünk a Kun Béla et. által védett ostobaságokat, sem a luxemburgi illetőségű elvtárs által védelmezett ostobaságokat, sem Laporte et. ostobaságait, még ha utóbbi nagyszerűen beszélt is. Tudom, hogy a kommunista ifjúság soraiban vannak valódi forradalmárok. Kritizáljátok az opportunistákat konkrét talajon, mutassatok rá a hivatalos francia kommunizmus hibáira, de magatok ne kövessetek el ostobaságokat. Amikor a tömegek egyre közelebb kerülnek hozzátok, amikor a győzelem felé tartotok, akkor meg kell nyerni a szakszervezeteket. A szakszervezetek többsége nagyszerűen előkészíthető, és ha ezt elérjük, ez óriási győzelem lesz. A polgári demokrácia semmivel sem ér többet, a szakszervezetekben pedig éppen a 2 ½. Internacionáléból való vezérbürokraták vannak túlsúlyban. A szakszervezetekben mindenekelőtt a biztonságos és marxista többséget kell megszerezni. És akkor nem a 19-es felhívás segítségével kezdünk bele a forradalomba, és nem azoknak az ostobaságoknak a segítségével, amikre Kun Béla szakosodott, hanem a baloldaliak opportunizmusa, ostobaságai elleni harc útján. És lehet, hogy ez nem harc lesz, hanem Marcel Cachin francia beszédeitől való óva intés, nyílt harc a tradíciók, az opportunizmus ellen, figyelmeztetés a baloldali ostobaságok ellen. Ezért tartottam kötelességemnek, hogy kiálljak alapjában nem is amellett, amit Trockij et. mondott, és hogy kinyilvánítsam, a Kun Béla által védelembe vett politika nem érdemes arra, hogy bármiféle marxista, bármiféle kommunista elvtárs védelmezett. Az efféle politikai vonallal harcba kell szállni, és remélem, elvtársak, hogy azután, hogy a bizottság, amelyre itt javaslatot tettek (és ez teljesen ésszerű javaslat), azután, hogy ez a bizottság befejezi a francia párt eljárását elemző munkáját olyan eredményre jutunk, ami igazolja gondolatomat.

Levél Kun Bélának⁵

1921. október 27.

Kedves Kun Béla Elvtárs!

Visszaküldöm a kéziratot. Szánalmas munka. Nagyon gyakran voltam kénytelen megjegyzést tenni: "Butaság". Túl rövid? Lehetséges, de nincs időm mindenféle ostobaságokat javítgatni. Lépten-nyomon ostobaság.

Határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy civilizált nyugat-európaiak a félbarbár oroszok módszereit másolják.

Az "egész beszédet"⁶ közölni akarják a közönséggel, de butaságot, zagyvaságot, zűrzavart közölnek. Határozottan elhárítom magamról a felelősséget ezért.

Adják le a beszéd általános tartalmát, ez európai munka lesz, nem pedig ázsiai.

Kommunista üdvözlettel

Lenin

Jegyzetek

1 A sajtóbeszámolót V. I. Leninnek a Komintern Végrehajtó Bizottság bővített ülésén, 1921. június 17-én tartott beszédéről a "Moscou" című lap 1921. június 25-i számában publikálták. A "Moscou" – a Komintern III. kongresszusának lapja. Megjelent Moszkvában Akszelrod T. L. szerkesztésében 1921. május 25-től július 17-ig. 44 számot adtak ki angol, német és francia nyelven.

2 L. D. Trockij 1921. június 16-án késő este lépett fel a Komintern Végrehajtó Bizottságának ülésén. Beszédével V. I. Lenin a német nyelvű gyorsírásos szöveg alapján ismerkedett meg. Az RCHIDNI intézetben fellelhető e gyorsírásos szöveg egy példánya (ld.: fond 495, op.1, d.38, l.122-123).

3 L. a 69. számú dok., 5. megjegyzést.

4 V. I. Lenin E. Reiland felszólalásáról beszél, aki Luxemburg Kommunista Pártjának képviselője volt.

5 Az RCHIDNI intézetben fellelhető Lenin levelének másolata a borítékkal, amelyre Lenin ráírta: "Archívumba" (a Kun Bélához 1921. X. 27-én írott levél másolata) az («Értelmetlenség») és («Módszer») német beszédről (RCHIDNI, f. 2, op. 1, d. 21619, l. 2).

A következő beszámoló arról szól, hogyan alakult át számos önálló valuta konkurenciája egyfajta valutaháborúvá mindössze két valuta, az amerikai dollár és az euró között. Amikor 1991-ben Maastrichtban döntöttek az euró bevezetéséről, még nem lehetett minden kétséget kizáróan megjósolni, hogy ezzel a lépéssel a multipoláris valutarendszert egy bipoláris rendszer válthatja majd fel. Ennek az átalakulásnak különös lendületet adott, hogy nem pusztán a globális piacok kereskedelmi, befektetési valutájáról, a felhalmozott tartalékok pénzneméről van szó, hanem az olajpiac uralkodó valutájáról is. Az energiatartalékok feletti uralom központi szerepet kap a modern gazdaságban, amihez hozzátartozik az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés, a kínálat, a szállítási logisztika, a világpiaci ár és a valuta, amelyben elszámolnak. Épp ezért lesz döntő ez a vetélkedés a dollár és az euró árfolyam-ingadozásában. Ezen a példán bemutatható, hogyan hatnak egymásra piacok és imperiális hatalmak, hogyan folytatnak valutapolitikát ágyúkkal és rakétákkal.

Egy áttekintéssel kell kezdeni, hogyan alakult a valutarendszer a második világháború óta, hogy utána rátérhessünk a dollár és az euró versenyére, amely a valuták összetűzésévé, sőt háborújává vált az afganisztáni és iraki háborúk során, majd levonunk néhány óvatos következtetést.

Az édes primátus

Kezdjük az amerikai dollár mint világvaluta stilizált történetével, mintegy harminc évvel a Bretton Woods-i rendszer összezuhanása után. Ezt a korszakot nevezhetnénk "kényelmes" vagy "édes" primátusnak. Az Egyesült Államok a második világháború után tette meg a dollárt világvalutának, és képes volt megvédeni centrális pozícióját a dollár aranykötésének 1971/73-as megszüntetése után is. Ezzel létrehoztak egy "globális közösségi javat", a másik oldalról természetesen megfizettették azt használóival. Az Államok ugyanis 1971 óta kénytelen finanszírozni veszteséges kereskedelmi mérlegét, a hetvenes évek közepe óta ráadásul szolgáltatási mérlege is deficites. Ezt úgy tudja elérni, hogy például amerikai államkötvények eladásával fenntartja a tőkeimport dinamikáját és a dollár iránti keresletet. Így vált lehetővé az amerikai kereskedelmi mérleg külső finanszírozása. Mára az Egyesült Államok a globális tőkeáramlások 70 százalékát importálja (a Nemzetközi Valutaalap által készített Global Financial Stability Report 2003, 105. oldal). Az amerikai társadalom ezzel magasabb fogyasztási szintet tudott tartani, mint azt a hazai gyártás lehetővé tette volna. "Összességében meglepő, hogy ne mondjam rejtélyes, hogyan képes Amerika viszontszolgáltatás nélkül fogyasztani" – fogalmazza meg a kérdést Emmanuel Todd.

A harmincas évek gazdasági világválságát és a második világháború pénzügyi instabilitását lezárni próbáló Bretton Woods-i egyezménnyel vezették be az arany mint értékőrző szerepét. A dollárt 35 uncia finomaranyhoz kötötték, a többi valutának az értékét pedig a dollárhoz viszonyítva rögzítették. Az amerikai dollár kereskedelmi, befektetési valuta és a tartalékok pénzneme lett, s primátusából származó előnyeit mindhárom funkcióban ki tudta élvezni. A globális valutarendszer intézményei, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap, de a nemzetállamok központi bankjai is tartották magukat a megállapított árfolyamokhoz. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg az amerikai dollár hegemóniája töretlen volt, és a globális tőkepiacokat nemzetállami szinten regulálták. Amikor az ötvenes évek végén a legtöbb európai valutát konvertibilissé tették, olyan ingadozások indultak be, amelyek végül, egy évtizeddel később a kötött árfolyamok rendszerét maguk alá temették. Ennek okai sokoldalúak és kellőképpen körülírtak, így nem szükséges ezeket ebben az előadásban részletesen tárgyalni (lásd Guttmann, Eichengreen, Altvater/Mahnkopf, Crockett stb.). Mindenesetre végeredményben a mozgó árfolyamok rendszere váltotta fel a rögzített árfolyamokat. A világgazdaság központi árainak megállapításáért, vagyis a valuták árfolyamainak megszabásáért már nem hivatalos intézmények feleltek. Az árfolyamok alakítását sokkal inkább átengedték a globális pénzpiacok privát szereplőinek. Ezzel privatizálták a stabil valutaárfolyamok közösségi javát.

Ennek következtében az amerikai dollár vesztett értékéből, főleg a német márkával és a japán yennel szemben. Ebben a korszakban egy valuta-triumvirátus alakult ki, amelynek európai szereplőjét az 1979. márciusi uniós valutarendszer tovább erősítette. Az ehhez a hármashoz nem tartozó valuták vagy az egyik pénznemhez próbálták kötni árfolyamukat, vagy a valuta ellenőrzésével elzárták magukat a valutapiacok fejlődése elől. Még a nyolcvanas években is tartotta magát a latin-amerikai országok többsége a kemény devizakorlátozásokhoz, de mivel a pénzpolitikát irányító szervek nem tudtak megküzdeni az inflációval és az ebből eredő fekete devizapiacokkal, valutagazdálkodásuk ábránddá vált, és a devizaellenőrzés feladására kényszerültek.

Az árfolyamok felszabadításával a valuták konkurenciaharca kiéleződött. Ettől fogva a külső és belső pénzstabilitás fenntartása és erősítése a gazdaságpolitika elsődleges céljává vált, főként a (nemzetállami) "mágikus négyszög" olyan céljaihoz képest, mint a teljes foglalkoztatás. A stabilitást leginkább korlátozó fiskális és pénzpolitikával lehetett elérni. Leegyszerűsítve: míg a kötött árfolyamok által jellemzett Bretton Woods-i rendszerben a kereskedelmi mérleg állt a középpontban, addig a Bretton Woods utáni rendszerben a tőkemérleg. A kereskedelmi mérleg esetében a "reális gazdaság" versenyelőnyei érvényesülnek, melyben a pénz a fogyasztási cikkek és szolgáltatások körforgását biztosítja. A tőkemérleg esetében a különböző pénzügyi helyszínek attraktivitása válik láthatóvá, melyben a pénz mint fizetőeszköz, hitel szerepel. A "reális gazdaság" így látszólag kevésbé fontos, mint a "monetáris gazdaság". A valutastabilizáció szempontjából a "pénzügyi helyszínek" attraktivitása éppoly fontos a pénzvagyonnal rendelkezők és a tőkebefektetők számára, akik a liberalizált globális tőkepiacokon gyorsan át tudnak térni más valutákra, és ezzel valutákat tudnak nyomás alatt tartani, mint a terület reálgazdasági versenyképessége. A devizapiacok napi 1500 milliárd dolláros forgalma mellett alig adatik lehetőség a politikai intézmények számára, hogy hathatósan fellépjenek a valutaspekuláció ellen. Így aztán nagyrészt a tőkepiacok sorsára bízzák magukat, amelyek kezében a döntés van. Ahogy a Deutsche Bank egykori vezérigazgatója, Rolf Breuer diadalmasan megjegyezte: "a politikát azt utánfutón cipelik magukkal".

Az Egyesült Államokban a privát és állami szereplők bravúrosan játszották a liberalizált tőkepiacok játékát, és miután a hetvenes években a dollár árfolyama történelmi mélységekbe süllyedt, kizárólag monetáris stabilitási intézkedésekkel mentették ezt meg: a kamatlábak emelésével. Míg a központi bankok által elrendelt kamatlábemelés gyenge valuták esetén további értéktelenedést vonhat maga után, mert a befektetők számítanak rá, a kamatlábak emelése az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azzal járt, hogy az országba nagy mennyiségben áramlott be a tőke, és más országok is a kamatlábak követésére kényszerültek. A hitelezők és pénzvagyonnal rendelkezők számára ez az ég ajándéka volt, míg az adósoknak a teljes elfojtást jelentette. A harmadik világ adósságválsága éppúgy megmutatkozott ebben, mint az ipari országokban megjelenő munkanélküliség a drága kölcsönök miatt fellépő befektetési visszaesés okán.

Hogy a tőkebefektetők követhessék a viszonylag magas kamatok hívószavát, a pénzügyi piacokat liberalizálni kellett. Ezért is küzdött az Egyesült Államok, szövetkezve európai és más térségekben kormányzó neoliberális erőkkel, a nemzetközi pénzügyi intézetek támogatásával. Mára a különböző pénzügyi régiók magas megtérülést garantálva versenyeznek egymással a világon. A globális színvonalat így sikerült emelni. Míg a gazdaságilag legfejlettebb hét országban a hatvanas-hetvenes években a GDP éves növekedése mintegy 3 százalékkal magasabb volt, mint a reális kamatok, addig a nyolcvanas, kilencvenes években a reálkamatok voltak közel 2,3 százalékkal magasabbak, mint a reális növekedés. Az adósságok törlesztését már nem lehetett a reálgazdasági növekedésből fedezni, hatalmas erőfeszítésekre volt szükség. Nem meglepő, hogy különösen a külföldi, idegen valutában kapott kölcsönök visszafizetése vált igazi tehertétellé. Az adósok komoly problémákkal néztek szembe. Nem így az Egyesült Államok, hiszen a szédítő sebességgel növekvő külső adóssága nem idegen, hanem saját nemzeti valutában volt megszabva. A magas reálkamatok következtében azonban nagy mennyiségű tőke tévesztette el a célját. A nyolcvanas évek végén mutatkozott bombasztikus fejlődés a japán ingatlanpiacon, és a kilencvenes évek elején ennek az ingatlanlufinak a kipukkanása épp oly bizonyíték, mint az 1987-es amerikai pénzügyi válság, vagy a krízis az Európai Unióban a kilencvenes évek elején.

Az Egyesült Államok azonban strukturális hiányosságai ellenére sem kényszerült arra, hogy intézkedéseket tegyen a strukturális alkalmazkodás érdekében. Éppen ellenkezőleg, a "washingtoni konszenzus" alapján az adósságok és pénzügyi válságok alatt nyögő társadalmakat változásra kényszerítette, míg maga nem változott. Ilyen értelemben helytálló az "egyedüli világhatalom" kifejezés, hiszen egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik más országokkal szemben. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kivételes pozíció nem a kilencvenes évek végén alakult ki, hanem már Carter elnök alatt előkészítették, míg Ronald Reagan ki nem használta azt a "predatory hegemony" (ragadozó hegemónia – Susan Strange) stratégiájában. Bush papa, utódja Clinton, de legfőképp a Bush fiú ezen a vonalon mit sem változtatott, más variációiban azóta is követik.

A pénzvagyonnal rendelkezők számára ez jövedelmező és hatalmas lehetőség volt. A közvetlen beavatkozást szűkítő intézkedések olyan intézményi hátteret teremtettek, amelyben a tőkét elvben az egész világon magas, sőt növekvő megtérülési mutatók mellett lehetett befektetni, s ezzel jobban lehetett keresni, mintha a pénzt belföldi vállalkozásokba fektették volna. Pénzügyi innovációk és a globális pénzpiacok új szereplői nyújtottak ebben segítséget. A világ nagy régió is, amelyek addig el voltak zárva a globális piacoktól, a vagyonosok és tőkebefektetők nyomása alatt arra kényszerültek, hogy nemzeti piacaikat megnyissák. Ez a nyomás a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap strukturális átalakulásának hatására nőtt.

Egy új globális osztály alakult ki a pénz- és tőkebefektetés körül, amelyben szerepet kapnak a befektetők, a pénzalapokat kezelő menedzserek, banki szolgáltatók, rating ügynökségek, gazdasági vizsgáló és átvilágító cégek, ügyvédi irodák és a hozzájuk tartozó politikai ügyintézők valamint a médiában dolgozó szakértők. ők adják a globális kapitalizmus új arcát. A pénzügyi intézetek, amelyeket ez az új osztály működtet, általában az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy valamelyik off-shore pénzügyi központban székelnek, és csak ritka esetben az európai kontinensen. A magas reálkamatok és reálnyereségek, mint önjáró szekér, haladnak előre, és egy grandiózus folyamatban átrendezik a világot. Ahogy azt számos statisztika kimutatja, mindezek nyomán egyre egyenlőtlenebb elosztást figyelhetünk meg a világon. Az állami adósságok törlesztését a források újraelosztásán keresztül a nemzeti bevételek és befektetések helyett magánhitelezők útján valósítják meg. Számos közösségi tulajdon és intézmény került időközben magánkézbe, ha azokat rentábilisan lehet üzemeltetni, mivel különben egyetlen privát "befektető" sem érdeklődne irántuk. Más közösségi javak annyira le vannak pusztítva, hogy privatizációjukat üdvözlik azok, akik használatukat meg tudják vásárolni.

Az átfogó privatizációs folyamat, a magánvagyonok növekedése a hitelező valutákat erősítette, míg a másik oldalon az adós valutákat gyengítette. Az Egyesült Államoknak is vannak külső tartozásai, mégpedig messze a legnagyobb minden ország között. A különbség pusztán annyi Brazília vagy Guinea, Thaiföld vagy Argentína kárára, hogy az Egyesült Államok saját valutájával tartozik. Ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy mind az adós, mind a hitelező előnyeit élvezhesse, miközben a hátrányait egyiknek sem érzi: mint adós kihasználja a primátusból származó előnyöket, mivel az amerikai dollár még akkor is biztonságosnak tűnik, ha az Egyesült Államok költségvetési és szolgáltatási mérleg-hiányt enged meg magának, hogy fenntarthassa az "american way of life" által megkövetelt fogyasztói színvonalat. Az Egyesült Államok adósságának nagy része amúgy is állami, és érte a földgolyó legerősebb politikai és katonai hatalma kezeskedik. A hitelezők nagy hányada azonban privát szereplője a gazdaságnak, akik a Wall Street globális pénzügyi rendszerben betöltött központi helyzetén keresztül próbálnak a globális többlet-termeléshez hozzáférni. A rejtély, amiről Todd beszélt, tehát nem is annyira rejtélyes.

Bizarr, de igaz, hogy az ázsiai (1997), orosz (1998) és brazil (1999) válság, valamint a török és argentin krízis csak az amerikai dollár további erősödéséhez vezetett. A küszöbállamok befektetői, amint jelentkezett a válság, nagyon gyorsan kimenekítették tőkéjüket (tűzhely-effektus) – elsősorban az Egyesült Államokba. Így alakulhatott ki a kilencvenes évek második felében az "új gazdaság" felszárnyalása, amely kezdetben hatalmas részvény-nyereségeket hozott. A nemzeti össztermék reálnövekedése hirtelen megugrott, mivel a tőzsdén megjelenő növekvő vagyonok emelték a béreket és valóságos fogyasztási lázat vontak maguk után. Olyan szakasz volt ez, amikor a növekedési mutatók újra meghaladták a reális kamatláb értékét – igaz, csak az Egyesült Államokban, sehol másutt, és ott is csak a Clinton-kormányzat végéig. Ifjabb Bush újra helyreállította a modern fosztogató-kapitalizmus rendjét. Ráadásul kiderült, hogy az "új gazdaság" virágzását nagyrészt csalások sorozatával működtetett kreatív könyvelés húzta csak tovább – míg be nem köszöntöttek a gazdaságtörténet legnagyobb csődjei (Enron, WorldCom stb.).

Tartalék, kereskedelmi, befektetési és olajpiaci valuta

A dollár hatalmának idején döntöttek az euróról 1991-ben. Nem csoda, hogy amikor 1999-ben bevezették, kezdetben nem mutatott túl jó formát. Igaz, a kilencvenes évek végén az euró hattyúdalát jósoló elemzések légből kapottaknak bizonyultak, mert szisztematikusan alulbecsülték az európai integráció folyamatát. Az euró bevezetése minden kétséget kizáróan bátor manőver volt. Az eltérő bérjárulékok és inflációs adatok az Európai Unión belül, valamint a gazdasági alapmutatók a közös árfolyam és kamatláb-szabályozás ellen szóltak. Már 1991-ben előre látható volt, hogy az árfolyam- és kamatpolitika eszközeinek elvesztésével csak a bérek és bérjárulékok kiigazítása marad a szociális költségvetésből, mellyel a maastrichti szerződés stabilitási előírásait be lehet tartani. Hogy ez milyen nehéz feladat, és micsoda szociális áldozatokkal jár, jelenleg majd minden európai országban megfigyelhető, Németországban az Agenda 2010-nek nevezett reformjavaslat körül folyó vitákon keresztül, vagy Ausztriában és Franciaországban, ahol az európai stabilitási paktumnak a nyugdíjrendszer esik áldozatul, és rontja le embermilliók öregkori napjainak életminőségét.

Az Európai Központi Bank pénzpolitikájával megszorításokra kényszeríti a nemzetállamok gazdaság- és szociálpolitikáját. Ennek ellenére egyértelmű, hogy az európai monetáris uniót visszavonni már nem lehet, vagy ha igen, akkor csak hallatlanul magas politikai áron. Most már létezik az euró, és a kezdeti gyengélkedés után 30 százalékot erősödött a dollárral szemben (2003 nyarára). Japán gyengesége miatt jelenleg az euró a dollár egyetlen konkurens valutája. Mint ahogy öt ujj kiad egy öklöt, úgy a tizenegy különböző valuta egyesítése is mindenképpen erősödést hozott az új valutának a tizenegy régivel és a külső konkurenciával szemben. Az évezred elejére a dollár-márka-yen hármasból egy páros lett, egy bipoláris rendszer, amely egyre több valutát húz maga után: egyes latin-amerikai országok teljesen "eldollárosodtak" (Ecuador, El Salvador, Panama és Guatemala), sok más ország értékőrzőnek használja a dollárt. De sok afrikai, közép- és kelet-európai állam köti egy az egyben valutáját az euróhoz is, míg másutt az számít értékőrzőnek. Már csak két valuta konkurál egymással.

Egy valutának, ha vezérvalutának tartja magát, vagy azzá kíván válni, több feladatot el kell látnia. A központi bankoknak használniuk kell tartalékvalutaként (1), kereskedelmi valutaként (2) kell működnie, ami azt jelenti, ebben a valutában határozzák meg a piac magánszereplői szerződésük volumenét, a tőkebefektetők számára befektetési valutát (3) kell jelentsen, amiben kötvények stb. jegyeznek, és végül olajpiaci valutaként (4) is kell szolgálnia, mert benne az ipari társadalmak (ahogy a posztindusztriális társadalmak) energiainputjának stratégiai árát fejezik ki. Ha ezeket a szempontokat nézzük, akkor kétségtelenül előnyösebb helyzetben van a dollár az euróval szemben. A többszereplős valuták versenyében – ahogy mondják – félszemű a király. Egy valuta hegemóniája soha sem lehet teljes. Egy bipoláris konkurenciában a valuta mindig a másikat szabja meg etalonként, ahhoz viszonyítva saját erejét, hogy lehetőség szerint maga mögé utasítsa.

Az Egyesült Államok uralma a világpiacokon és a globális politikában imponáló, de közel sem teljes – ezt mutatja az amerikai dollár jegyzése. A növekvő ikerdeficit az amerikai gazdaság strukturális gyengeségét mutatja. Az amerikai dollár 2003. tavaszi mélyrepülése első pillantásra pozitív hatással járt, mivel javította az ország versenyképességét. Ez előnyös a kereskedelmi valuta számára, de jelzi azt is, hogy a dollár mint befektetési valuta értékállósága egyáltalán nem biztosított. Így kerül konfliktusba a kereskedelmi valuta (az árfolyam segítségével versenyelőnyöket lehet teremteni) és a tartalék-, illetve befektetési valuta (a befektetés stabilitását lehet biztosítani).

Minden központi bank, amelyik dollárban tartja devizatartalékait, süllyedő dollár-árfolyamok mellett vagy szembenéz a tartalékok jelentős megcsappanásával, vagy más valutára váltja devizatartalékait. De mivel már csak egy alternatív valuta létezik, ez egyet jelent az euró erősödésével. A kelet-ázsiai központi bankok 2003 tavaszán 927 milliárd dollár értékű devizatartalékkal rendelkeztek, ebből egyedül Japán a felével (476 milliárd USD), ezt Kína követte közel a harmadával (286 milliárd USD). Az Európai Központi Bank is tart devizatartalékot dollárban, méghozzá 220 milliárd USD értékben. Az euró részesedése a globális devizatartalékokból jelentősen növekedett: 1999-ben a pénzek 10 százaléka, míg 2003-ban 20 százaléka volt euróban, ezzel szemben az amerikai dollár részesedése 70 százalékról 60-ra esett vissza.

A dollár leértékelése kedvezően hat az amerikai exportáló cégekre – ceteris paribus -, ha az importáló ország importlehetőségei megfelelően bővíthetők, és így a dollár gyengülésével növeli a behozott áru mennyiségét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mostanra az ipari országok exportjának nagy része nemzeteken felülálló mamutcégek vállalatok közti kereskedelme, és miután ezek gyártásukat szerte a világon intézik, nem garantálható, hogy a dollárleértékelés valóban az amerikai gazdaságnak kedvez. Hiszen az input-költségek drágulnak, és gyakran felemésztik az exportban a leértékelésen nyert profitot. Ha azonban az amerikai export részesedése a világpiacon a leértékelés hatására nő, valószínű, hogy a dollár mint kereskedelmi valuta megerősödve jön ki a folyamatból. A tartalékokat azonban kisebb arányban jegyzik majd dollárban, és mint befektetési valuta veszít attraktivitásából a tőkebefektetők számára, mivel az amerikai kamatláb ráadásul alacsonyabb, mint az euró-zónában. Központi bankok és tőkebefektetők vonhatják ki ebben az esetben tőkéjüket az Egyesült Államokból, pedig ezekre szüksége van, hogy deficites kereskedelmi és szolgáltatási mérlegét kiegyensúlyozza. Az amerikai dollár leértékelődése globális turbulenciákat okozna a pénzügyi kapcsolatokban, és "deglobalizációs hatása lenne" (Thomas Fricke, Financial Times Deutschland, 2003. 05. 30.).

Melyik lesz a jövő "olajvalutája", a dollár vagy az euró?

De a globális világgazdaság számára három stratégiai ár létezik: a kamatláb és az árfolyam mellett az olaj ára központi kérdés az energia-input szempontjából, és ez tartja mozgásban az egész rendszert. Így aztán minden azon múlik, melyik valutában határozzák meg ezt az árat. A modern ipari és poszt-indusztriális rendszerek életitalának ára eddig nagyrészt dollárban volt megszabva, ami hatalmas előnyökkel járt az Egyesült Államok számára, főleg a Bush-kormány messze ható és hosszú időre kialakított geostratégiai megfontolásai alapján. Ezek a megfontolások: a régiók ellenőrzése (1), amelyekben az olajtartalékok megtalálhatók; az energiapiacokon kínált olajmennyiség ellenőrzése (2); a szállítási logisztika és az útvonalak ellenőrzése (3), amelyeken az olaj eljut a kitermelő országból a felhasználóig; az ár szintjének befolyásolása (4) és a valuta kijelölése (5), melyben az olajjal kereskednek. Mind az öt területen azzal a céllal folyik a küzdelem, hogy az egyeduralmon keresztül biztosítsa hosszútávon és elfogadható árak mellett az energiaellátást.

Az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés azért oly fontos, mert a kilencvenes évek óta az ismert olajmezők kimerülési üteme gyorsabb, mint az új olajmezők felfedezésének és feltárásának üteme. A kitermelés jelenleg évi 22 milliárd hordó olajnál tart, míg azonos idő alatt csak mintegy 6 milliárd hordó új olajat találnak. A globális olajtermelés így már túljutott a zenitjén, a szép idők, amikor az új olajmezők mennyisége meghaladta a kitermelt értékét, elmúlt – és soha nem tér vissza már, amit a Geologen is megerősít. Az afganisztáni talibán-uralom elleni háború alkalmat adott az Egyesült Államoknak, hogy a közép-ázsiai régióban is megvesse a lábát, az új olajmezőkhöz közel, és azokban az országokban, amelyeket a kőolajvezetékek átszelnek, ha egyszer megépítik őket. Ezentúl Közép-Ázsiát távolabb lehet tartani geopolitikailag az orosz és kínai befolyási övezettől, de India és Irán erejét is gyengíteni lehet.

Mivel Kína, India és más országok iparilag fel akarnak zárkózni – és fel is kell zárkózniuk, ha be akarják tartani a WTO előírásait -, nő a világpiaci kereslet a nyersolaj iránt, és így az olajtermelés és olajpiac feletti uralom döntővé vált. Akik azt állítják, hogy az ipari társadalmak üzemanyag-ellátásánál a piaci szabályokat "láthatatlan kezek" alakítják, azok vakok a politikai és katonai hatalom nagyon is látható kezeire. A verseny az ismert és a jövőben feltárni remélt olajmezők feletti uralomért folyik, és hatalomért, amely alapján befolyásolni lehet a keresletet és az árat, valamint felajánlani a valutát, amiben ezt az árat megszabják. A geoökonómia piaca és a politikai, katonai hatalom együttműködnek. Így énekli a neoliberális piac dalát az Egyesült Államok, megsüketítve a konkurenseket, míg geopolitikai hadjáratára fújja a sorakozót. Irak azért oly fontos Washington geopolitikusai számára, mert egyrészt az ország birtokolja a világ olajkészletének 11 százalékát, ráadásul a nyersolaj minősége kiváló, másrészt mert összeköti a közép-ázsiai és a közel-keleti geopolitikai régiót, és harmadrészt Irak új vezetőin keresztül befolyásolni lehet az OPEC árképzését. Az Egyesült Államok így kiváló kiindulópontot teremtett az afganisztáni és iraki háborúkon keresztül, hogy ellenőrizze az olajkitermelés és transzport központjait – legalábbis ez a kép alakul ki, s ennek a kiteljesedésében bízik Washington. Minden jel arra utal, hogy a dollár olajvaluta marad, még akkor is, ha az euróval szemben veszít értékéből. Líbia, Venezuela, Irak és más olajkitermelő országok próbálkozása, hogy euro alapú elszámolásra térjenek át, megszakadt.

El lehet felejteni az OPEC-et mint a kínált mennyiség és az áralakítás politikai tényezőjét, ha a legnagyobb olajfogyasztó állam, az Egyesült Államok, iraki protektorátusának segítségével (eltekintve a Perzsa-öböl zavaros monarchiáitól) ott ül a kasszánál a kitermelő országok és kartelljeik helyett. Igaz, már az első Öböl-háború idején kiderült, hogy a gazdag olaj- és homokországok petrodollárjaik újrahasznosításakor komoly monetáris érdekeltségekkel rendelkeznek az ipari országokban (az ingatlanpiacon, az iparban, a bankvilágban), ami arra készteti őket, hogy alacsonyan tartsák az olaj árát, mert a magas világpiaci ár pénzügyi érdekeltségeiket károsítaná. Teljesen más érdekeket követnek a nagy népességű olajkitermelő országok, mint Indonézia, Nigéria vagy Algéria és Venezuela, mert számukra az exportbevételek drasztikusan csökkenek, ha az olaj ára esik. Ezek az országok nem tudják a kiesést petrodollárokból vásárolt tőkebefektetésekkel kompenzálni.

Az olajtartalékok fogyásával az alacsony olajár csak ideiglenesen ébreszti majd fel az olcsó energia rövid korszakának nosztalgikus emlékét. Az olajár nőni fog, de nem ökológiai okok miatt mint az alternatív energiahordozók igénybevételének bővítése. Az olaj ára egyrészt azért nő majd, hogy megtérülően lehessen kiaknázni a nem konvencionális olajtartalékokat, mint a homokolaj vagy a mélytengeri fúrások és a gázkondenzátok. Ezek a nem konvencionális szerves energiahordozók még pusztítóbbak a környezetre, mint a konvencionális olaj hasznosítása. A kitermelésük által okozott járulékos környezeti kár hatalmas és a klímakárosító gázkibocsátásuk nagyon magas.

A magas olajár másrészt megtérülővé tehet olyan olajmezőket, ahonnan a szállítási költség túl jelentős. A Kaszpi-tengertől és Kazahsztánból futó olajvezetékek a Perzsa-öbölig, a Földközi-tengerig vagy az Indiai-óceánig hatalmas összegekbe kerülnek, miként azok katonai biztosítása is. A "Colombia Terv" keretében, 2003 februárjában, az amerikai kongresszus 532 millió dollár katonai segélyt szavazott meg, ebből 92 milliót a "XVII-es hadosztálynak, amelynek egyetlen feladata, hogy az Occidental Petroleum olajvezetékét biztosítsa" (die Tageszeitung, 2003. 02. 17.). Nem pusztán az egyre fogyó olajtartalékok miatt nő az ár, hanem a növekvő katonai kiadások miatt is, amelyekkel szabotázs és terror-akciók ellen védik a transzport utakat, egyszóval geostratégiai okok miatt.

Az Egyesült Államok számára nem lenne feltétlenül hátrányos a magas olajár. Egyrészt azért, mert a magas ár Kínát és Japánt, illetve az Egyesült Államok valós és potenciális konkurenseit érintené a legérzékenyebben. A régi és az új Európa is érezné az ipari és poszt-indusztriális társadalmak drága üzemanyagának hátrányait. Ez addig nem változik, amíg az olajat amerikai dollárban jegyzik. Másrészt a globális olajpiacon lévő kínálat nagy részének amerikai ellenőrzése azt eredményezi, hogy az olajszámlákat továbbra is dollárban rendezik. Valószínűleg ez a döntő oka, hogy ilyen brutális konzekvenciával vonták Irakot amerikai befolyás alá. Az amerikai elit azt reméli, hogy a jövőben is dollárral fizetnek majd az olajért, annak ellenére, hogy a dollárt súlyosan fenyegeti az elértéktelenedés. Az OPEC az elvárásoknak megfelelően májusban úgy döntött, hogy a dollár-gyengeség és euro-erősödés ellenére továbbra is dollárban számolnak el.

Az Egyesült Államok számára ez a lehetőség olyan, mint egy mese Seherezádé 1001 éjszakájából. Továbbra is szinte ingyen jutnak hozzá a gazdaságuk számára életfontosságú olajhoz. A Federal Reserve pénznyomói bugyborgó olajkutakká változnak át. Dollárt bármekkora értékben lehet "nyomni", és azzal olajat importálni. Az "ikerdeficit" aranyéveit tovább lehet folytatni, dacolva az OECD kelletlenkedő hivatalnokaival, akik nagyobb megtakarítási százalékot követelnek az amerikai polgároktól, mint a jelenlegi alig 5 százalék. Az olaj így az amerikai dollár értékőrzőjévé válna, egy multifunkcionális fegyverré az euróval folytatott valutaversenyben.

Ez a stratégia azonban a világgazdaság inflálódását vonhatja maga után, és így félre is csúszhat. A nagy olajcégek ugyan nem rontanák el a játékot, mivel a "shareholder-value" a tartalékoktól függ, amit a cégek leadhatnak. Nem jön rosszul számukra, ha privát igényeket vihetnek keresztül Irak 1972 óta államosított olajmezőin. Amit az amerikai és brit cégek 1952-ben Mosszadek erőszakos elűzése után keresztülvittek, vagyis az államosított olajmezők privatizációját, most, jó félévszázaddal később meg lehetne ismételni. A privát profitok, a részvények ára és ezzel a menedzserek fizetése is emelkedhet. De ha a rövid háborút egy letörhetetlen gerillaharc követi, és nem sikerül a Közel-Keleten hosszan tartó stabilitást biztosítani, úgy menekülés kezdődhet az amerikai dollárból, maga után vonva annak leértékelődését. Ettől tartanak a közép-ázsiai központi bankok, és úgy tűnik, hogy már óvatosan meg is kezdték devizatartalékaik átváltását – euróra.

Ha az amerikai dollár jelentősége meggyengül kereskedelmi valutaként, ezen kívül befektetési valutaként is veszít attraktivitásából, majd ráadásul olajvaluta szerepköre meginogna, akkor hatalmas pofont kapna a Bush-kormányzat. Az olajjal már nem pusztán dollárban, de euróban is kereskednének, vagy az ár drasztikusan emelkedne, ahogyan erre 1973-ban a zsidó-arab háború alkalmat adott. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficitje mellett a szükséges olajmennyiség importálása idegen valutában megoldhatatlan feladat elé állítaná az országot, miután a hazai termelés évi 300 ezer hordó csökkenő tendenciája mellett az Egyesült Államok 130 milliárd dollár értékben szorul olajimportra. 533 milliárd dolláros szolgáltatási mérleghiány mellett 2003-ban az olajimport finanszírozása euróban hatalmas strukturális kihatással lenne az amerikai gazdaságra – és a világgazdaság egészére.

A vetélkedés a kőolajért, a tartalékok feletti uralomért, a kínálat mennyiségéért és az árképzésért a valuták vetélkedését követi, amelyben az olajjal elszámolnak. A valutaverseny a dollár és euró (ritkán a yen) között háborúvá eszkalálódhat. A "régi" és "új" Európa közti konfliktus kiéleződhet, melyben a frontállásokat az euró-zóna határán lehet meghúzni. A spanyolok és olaszok rá fognak kényszerülni, hogy a "régi" Európa oldalára álljanak. Az "új" Európa nagyon hamar válhat olyan öregessé, mint a new economy a csőd után. Az is előfordulhat, hogy az európai olajkitermelő országok, Nagy-Britannia és Norvégia is az euró felé húznak a dollár helyett, ami újabb kudarcot jelentene az Egyesült Államoknak. Ezt mindenáron el akarják kerülni azzal, hogy politikájukkal megpróbálják megosztani Európát, és ez néhány kontinentális országban kedvező visszhangra is talál.

Belemenjen-e Európa ebbe a valutaháborúba? Inkább ne, mert következményei mindkét fél számára károsak, mivel létezik alternatíva. Ez pedig a szoláris energiahordozók kifejlesztése, annál is inkább, mivel ezek a szerves energiahordozókkal szemben nem melegítik fel a klímát. Ez lehet a hosszú távú európai válasz az olajvalutáért folyó valutaháború kihívásaira. Ha nem ebbe az irányba kormányoz Európa, csak a dollár-imperializmust válthatja fel az euró-imperializmus egy formája – rövid élettartammal, ahogy azt előre lehet látni.

Lezárás

A valutaháború még nem tört ki. A valuták versenye azonban egy bipoláris valutarendszerben kiéleződött. Ez azért problematikus, mert a világgazdaság ellátása a saját valutával a primátus előnyeivel jár együtt, főleg, ha az olajkereskedelmet is ebben a valutában bonyolítják. Mióta az olajtartalékok végessége nem csak a környezetvédőket érdekli, hanem tényként a jövő energiaellátát illetően stratégiai megfontolás tárgyává vált (példaként álljon itt a 2001-es "Cheney-jelentés" az amerikai energiaellátásról), felismerték a vezető valuta mint olajvaluta jelentőségét. Amíg nem létezett alternatíva a dollár mellett, ez a kérdés csak másodrendű volt. Az euróval azonban az évezred elején egy olyan valuta született, amely valós alternatívát kínál, és így az olajvaluta kérdése megkerülhetetlenné vált. Ezt a konfliktust csak úgy lehet kikerülni, ha egy hosszú távú politika hátat fordít az olajnak és újrahasznosítható energiahordozók mellett teszi le a voksot. E mellett szólnak gazdasági, de békepolitikai érvek is.

***

(A tanulmány eredetileg előadás formájában hangzott el a Béke és Konfliktuskezelés Osztrák Központja nyári egyetemén, "A gonosz tengelye és az államterrorizmus – egy katonai globalizáció kontúrjai" című panelban, 2003 júliusában. Fordította: Gergely Márton.)

A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezettípus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. Ezzel az összefoglalóval szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy ráirányítsa az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára.

A modern társadalmakban a versenyképesség fokozására mindjobban előtérbe kerülnek a társadalmi kapacitás erőforrásai, azaz az állampolgárok erőforrásainak önkéntes összehangolása. A különböző intézményesült szervezeti formák egyike a történelem során kialakult szövetkezeti forma. „A szövetkezetek olyan személyek autonóm társulásai, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonuk és demokratikusan irányított vállalkozásuk útján megvalósítsák." A szövetkezetek előtérbe kerülésének egyik oka, hogy a társadalmak fejlődéséért felelősséget vállalók keresik, miként viszonyuljanak az úgynevezett „McWorld" jelenséghez.

A globalizálódó világ pozitív hatásai mellett tapasztalható negatív jelenségek (az egyének atomizálódása, kiszolgáltatottságuk növekedése, a helyi sajátosságok elhanyagolása, az öntevékenység visszaszorulása stb.) csökkentésének a ma ismertek közül a leghatékonyabb formái a szövetkezetek. Ezt ismerték fel a nemzetközi szervezetek és kezdeményezték a kormányoknál a szövetkezések támogatását. (Szövetkeztek Nemzetközi Szövetsége 1995, ENSZ közgyűlés 2001, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 2002, Európai Unió Tanácsa 2002).

A hazai politikai és érték pluralizmus versenyhelyzetet teremt a kü-onböző társadalomfilozófiák, értékhordozó szerveződések és az állampolgárok cselekvésének keretet adó szerveződések között. A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezet típus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. A hazai baloldali intézmények sorsát figyelemmel kísérők viszonylag széles körben feltárták a szakszervezetek múltját, és viszonylagos pontossággal nyomon követik a szakszervezetek tevékenységének jelenét is. Jelen összefoglalóval arra teszek kísérletet, hogy ráirányítsam az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára. A nemzetközi szövetkezeti mozgalom a szövetkezeteket az alábbiak szerint definiálja:

„A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak."

Összevetve az értékek jelenlegi, általános érvényesülésére és az önkéntes szövetkezetekben való majdani érvényesülésére vonatkozó adatsorokat, azt állapíthatjuk meg, az emberek bíznak abban, hogy a szövetkezetek előrelépést jelentenek majd ezen értékek terén; feltételezésük szerint valamennyi érték nagyobb szerepet játszik bennük, mint amennyire manapság az Magyarországon általában jellemző. Különösen az összefogás és az együttműködés tekintetében gondolják ezt. A hat kiemelt érték közül az egyenlőség terén számítanak leginkább előrelépésre az önkéntes szövetkezetek révén.

A jelenlegi világhelyzet előzmények nélküli. Az egykori nagy világbirodalmak, mint a spanyol impérium a XVI-XVII. században, s különösen a XIX-XX. századi Brit Birodalom kevés közös vonást mutatnak a jelenlegi amerikai birodalommal.

A globalizáció egyedülálló szintet ért el három vonatkozásban is: a kölcsönös függés, a technológia és a politika területén.

Először is, olyan világban élünk, ahol a kölcsönös függés következtében a mindennapi folyamatok egymással összekapcsolódnak, s ahol bárminemű rendellenesség azonnali globális következményekkel jár. Vegyük a SARS-járvány [a súlyos, akut légzőszervi szindróma, más néven, az atípusos tüdőgyulladás – a ford.] példáját, amely, bár eredete nem ismert, valószínűleg valahonnan Kínából indult el. E járvány a globális jelenségek nagyságrendjére tett szert. A világ közlekedési hálózatára, a turizmusra, a különböző nemzetközi konferenciákra és intézményekre, a nemzetközi piacokra, sőt egyes országok egész gazdaságára gyakorolt zavaró hatásai oly rövid időn belül váltak érzékelhetővé, ami bármely korábbi korszakban elképzelhetetlen lett volna.

Másodszor, növekszik a – folyamatos forradalmi megújulást élő – technológia hatalma gazdasági s főként katonai téren. A katonai szférában a technológia minden eddiginél meghatározóbb jelentőségre tett szert. Kézbentartását a globális méretű politikai hatalom immár egy földrajzilag hatalmas kiterjedésű állam szintjén látja el – aminek szükségessége korábban nem merült fel. Nagy-Britannia, amely a maga idején a legnagyobb birodalommal rendelkezett, még a XVIII-XIX. századi kritériumok szerint is csupán közepes nagyságú állam volt, Hollandia pedig – egy Svájchoz hasonló méretű állam – a XVII. században globális szereplővé tudott válni. Manapság elképzelhetetlen, hogy egy bármilyen gazdag és technológiai értelemben fejlett állam világhatalommá válhasson, ha nem viszonylag nagy földrajzi kiterjedésű.

Végül pedig, napjainkban a politika komplex jelleget öltött. Korunk még a nemzetállamok kora, ami [a világrendszeren belül] az egyetlen olyan mozzanat, ahol a globalizáció nem érvényesül. Olyan különleges államról van azonban szó – s ez virtuálisan mindegyik államra igaz -, amelyben az egyszerű lakosok fontos szerepet játszanak. A múltban a döntéshozók nemigen törődtek azzal, mit gondol a lakosság többsége. A XIX. század végén, a XX. század elején a kormányok számíthattak népeik mobilizálhatóságára. Manapság viszont sokkal inkább számot kell vetniük azzal, amit az állampolgárok gondolnak, illetve amit megtenni hajlandóak.

Korábban – az amerikai birodalmi elképzelésekkel ellentétben, s ez a nagy jelentőségű újdonság – minden nagyhatalom s mindegyik birodalom tisztában volt azzal, hogy nem szigetelődhet el, s nem törekedtek arra, hogy egyedül uralják a világot. Egyikük sem vélte magát sebezhetetlennek, még ha mindegyikük a világ közepének is képzelte magát, mint például Kína vagy fénykorában a Római Birodalom. Abban a nemzetközi rendszerben, amely a világot a hidegháború végéig igazgatta, legfeljebb a regionális uralom veszélye állt fenn. A földkerekség egészére való eljutás lehetőségét – ami 1492-vel valósult meg – nem szabad összekevernünk a világ globális uralmával.

A globális hatalom igézete

A XIX. században a Brit Birodalom volt az egyedüli valóban "globális" impérium – annyiban, hogy működése az egész világra kiterjedt -, s ez az amerikai birodalom szempontjából, ebben az értelemben, előzménynek számít. Ezzel szemben az oroszok a kommunista éra időszakában, bár szintén új világról álmodtak, jól tudták – akkor is, amikor a Szovjetunió hatalmának csúcsán állt -, hogy a világuralom kívül esik lehetőségeik határain, s a hidegháborús propagandával ellentétben, igazából soha nem is próbáltak ide eljutni.

A mai amerikai ambíciók viszont alapvetően különböznek az egy évszázaddal ezelőtti, vagy még korábbi Nagy-Britannia törekvéseitől. Az Egyesült Államok fizikai értelemben is hatalmas ország, amely a világ egyik legnagyobb létszámú és – a szinte korlátlan bevándorlásnak köszönhetően – növekvő népességgel rendelkezik (szemben az Európai Unióval).

Ezen túlmenően, vannak stílusbeli különbségek is. A Brit Birodalom fénykorában a Föld felszínének egynegyedét foglalta el és igazgatta. Az Egyesült Államok viszont – egy rövid ideig tartó szakasztól eltekintve, a gyarmati imperializmusok XIX. század végi, XX. század eleji divatja idején – igazából sosem vált gyarmatosítóvá. Inkább függő vagy szatellit országokra támaszkodott, különösen a nyugati féltekén, ahol gyakorlatilag nem volt versenytársa. Az USA a XX. században, Nagy-Britanniával ellentétben, ezekben az országokban a katonai intervenció politikáját alkalmazta.

Minthogy abban az időben a világbirodalom fő fegyveres támaszát a hadiflotta jelentette, a Brit Birodalom világszerte stratégiai jelentőségű tengerészeti bázisokra tett szert. A Union Jack ezért lobogott – s lobog ma is – Gibraltártól Szent Ilonán át a Malvin-szigetekig. Az amerikaiaknak csak 1941 után volt szükségük hasonló támaszpontokra, amelyeket egy akkor valóban "készséges koalíció" [coalition of the willing] egyetértésével szerzett meg. Ma azonban egészen más a helyzet. Amerika szükségét érzi, hogy közvetlenül birtokoljon jelentékeny számú katonai támaszpontot, miközben közvetve a szóbanforgó országokat is ellenőrzése alatt tartja.

Végül, számottevő különbségek vannak [a brit és az amerikai birodalom között] az állam struktúrájában belpolitikai, illetve ideológiai síkon is. A Brit Birodalomnak brit törekvései voltak, nem pedig univerzálisak, jóllehet propagandistái – természetesen – önzetlenebb célokat kreáltak számára. Így a rabszolga-kereskedelem felszámolása volt hivatva igazolni a brit tengeri hatalmat, ugyanúgy, ahogyan napjainkban sokszor az emberi jogok szolgálnak igazolásul az amerikai katonai hatalom számára. Az Egyesült Államok – Franciaországhoz és a forradalmi Oroszországhoz hasonlóan – olyan nagyhatalom, amely egyetemes forradalmon alapul, s emiatt az a meggyőződés vezérli, hogy a világ többi részének követnie kell őt, sőt, hogy a világ többi részét neki kell felszabadítania. Nincs veszélyesebb az olyan nagyhatalomnál, amely – miközben csakis saját érdekeit védi – azt képzeli magáról, hogy az egész emberiségnek tesz szolgálatot.

A lényegi különbség mégis abban áll, hogy a Brit Birodalom, noha globális méretű volt – sőt bizonyos értelemben az amerikainál is globálisabb, hiszen egyedül uralkodott a világtengereken, amire ma egyetlen ország sem aspirálhat -, nem törekedett globális uralom megszerzésére, sem pedig szárazföldi katonai és politikai hatalomra olyan térségekben, mint Európa vagy Amerika. A Birodalom Anglia alapvető – nevezetesen gazdasági – érdekeinek szolgálatában állt, miközben a lehető legkisebb mértékben avatkozott csak be a többi állam ügyeibe. Mindig is tisztában volt földrajzi méretei és erőforrásai korlátozottságával, 1918 után pedig a Birodalom hanyatlásának tényével.

Egyébként az első iparosodott nemzet világbirodalma képes volt a [korabeli] globalizáció működtetésére, amelyhez az angol gazdaság növekedése nagy mértékben hozzájárult. Olyan nemzetközi kereskedelmi rendszert hozott létre, amely – az anyaország ipari fejlődésének mértékében – elsősorban a feldolgozott ipari termékeknek a kevésbé fejlett országokba irányuló kivitelétől függött. Ami által viszont London a földkerekség legnagyobb nyersanyagpiacává, majd – miután Anglia megszűnt a világ ipari műhelye lenni – a nemzetközi pénzügyi rendszer központjává válhatott.

Másként alakult mindez az amerikai gazdaság esetében, amely a hazai ipar külhoni versenytársakkal szembeni védelmén alapult, az ország potenciálisan hatalmas méretű piacán. Ez a tényező ma is fontos eleme az amerikai politikának. Az a körülmény azonban, hogy az amerikai gazdaság immár nem rendelkezik a korábbi uralkodó pozícióval az iparosodott világban, egyik gyenge pontja a XXI. századi amerikai birodalomnak. Amerika a világ más részeiről hatalmas mennyiségű feldolgozott ipari terméket importál, ami az amerikai kereskedelmi érdekeltségek és választók protekcionista reakcióját váltja ki. Ellentmondás van egyfelől a szabadkereskedelem vezérelte világ ideológiája – melyet Amerika ellenőrzése alatt tart – másfelől jelentékeny szereplők politikai érdekei között az Egyesült Államokon belül, amiket ez az ideológia kompromittál.

Készséges koalíció

A probléma megoldásának egyik módja a fegyverkereskedelem fejlesztése. S ez egy másik különbség a brit és az amerikai birodalom között. A fegyverek békeidőben való felhalmozása – különösen a második világháború után – korábban ismeretlen mértéket öltött az Egyesült Államokban, amire nincs példa az újkori történelemben, s ami magyarázatul szolgál a "katonai-ipari komplexum" uralmára, amelyet annak idején Dwight D. Eisenhower elítélt. A hidegháború negyven éve alatt a két tábor úgy érvelt és cselekedett, mintha tényleges háború folyt volna közöttük, vagy legalábbis mintha a háború kitörése küszöbön állt volna. A Brit Birodalom egy évszázad alatt (1815-től 1914-ig) érte el virágkorát, amikor is nem került sor jelentős nemzetközi háborúkra. Az amerikai hadiipar növekedése – az amerikai és a szovjet hatalom közti látható aránytalanság ellenére – érzékelhetően felgyorsult még a hidegháború vége előtt, s azután is folytatódott. Ezáltal az Egyesült Államok a nyugati világ hegemón hatalmává vált. Mindazonáltal e szupremácia egy szövetség élén érvényesült. Senkinek sem lehetett persze illúziója a partnerek relatív fontosságával kapcsolatban: a hatalom Washington kezében összpontosult, s Európa akkoriban bizonyos értelemben magáévá tette az amerikai világbirodalmi logikát. Manapság Washington nehezményezi, hogy birodalmát és kitűzött céljait nem igazán fogadják el. Nincs többé "készséges koalíció", mivel a mai amerikai politika valójában minden idők legnépszerűtlenebb politikája, amelyet valaha amerikai – sőt, alighanem bármely más kormány – folytatott.

Korábban Washington [transzatlanti] kapcsolatait egyfajta – a nemzetközi ügyekben hagyományos – szívélyességgel irányította, s tekintetbe vette, hogy az európaiak a szovjet haderővel szembeni harc első vonalában foglaltak helyet. Ami persze – az amerikai katonai technológiától való függés miatt – nem változtatott az USA-hoz fűződő szövetség kényszeres természetén. Washington mindvégig következetesen ellene volt önálló fegyveres erő létrehozásának Európában. Az amerikaiak és a franciák közötti régi keletű egyet nem értés, amely de Gaulle tábornok időszakára nyúlik vissza, abban gyökerezett, hogy Párizs elutasította a merev szövetséget, illetve hogy meg kívánt őrizni valamilyen független hadi potenciált, hogy fejlett technológiájú katonai eszközökkel láthassa el önmagát. Mindazonáltal, a feszültségek dacára a szövetség [akkoriban] "készséges koalíciónak" volt mondható.

A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalommá vált, amellyel egyetlen más ország sem akart vagy tudott versenyre kelni. A váratlan, rendkívüli, brutális és ellenséges szándékú amerikai erőfitogtatást annál is nehezebb megérteni, mert nem felel meg sem a hosszú időn át kipróbált s a hidegháborúban alkalmazott birodalmi politikának, sem az amerikai gazdasági érdekeknek. A Washingtonban a legutóbbi időben uralkodó politika a külső megfigyelő számára oly mértékben értelmetlennek tűnik, hogy nehéz kihámozni belőle valóságos céljait. Akik ma az USA-ban a döntési folyamatokat – egészében vagy részben – meghatározzák, láthatólag arra törekszenek, hogy a katonai erő révén globális amerikai fölényt teremtsenek. E stratégia célja azonban homályban marad.

Van-e az effajta politikának esélye a sikerre? Nos, a világ túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyetlen állam uralhassa. S ne feledjük, hogy az Egyesült Államok – katonai fölényét leszámítva – olyan erőforrásoktól függ, amelyek csökkenőben vagy kimerülőben vannak. Bár Amerika gazdasága hatalmas, a világgazdaságon belüli részesedése azonban csökken. Az Egyesült Államok rövid és hosszú távon egyaránt sérülékeny: képzeljük el például, hogy a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) egyik napról a másikra elhatározza, az olajat ezentúl dollár helyett euróban számlázza…

Meg kell állapítani, hogy az amerikaiak az elmúlt másfél évben nem törődtek politikai ütőkártyáik nagy részével, bár ezek némelyike továbbra is birtokukban van (az amerikai kultúra és az angol nyelv meghatározó befolyása kétségbevonhatatlan). Birodalmi terveik szempontjából azonban a legfontosabb előny, amivel rendelkeznek, katonai természetű. Ezen a téren az amerikai birodalomnak nincs vetélytársa, s ez alighanem így marad a belátható jövőben is. Mármost ez az előny helyi, korlátozott konfliktusok esetében döntő jelentőségű, de nem föltétlenül abszolút jellegű. Ám gyakorlatilag egyetlen más ország – beleértve Kínát – sem rendelkezik az amerikai technológiai színvonallal. El kell gondolkodni ugyanakkor a puszta technológiai fölény korlátairól is.

Természetesen az amerikaiak elvileg nem törekszenek az egész világ elfoglalására. Céljuk, hogy háborúzzanak, "baráti" kormányokat segítsenek hatalomra, majd hazatérjenek. Ez azonban nem fog menni. Az iraki háború, tisztán katonai szempontból, egyértelműen eredményes volt. A Bush-kormány figyelmét azonban túlzottan e cél kötötte le, s emiatt figyelmen kívül hagyta az olyan feladatokat, amelyek egy ország elfoglalásakor jelentkeznek, amit kormányozni, vezetni kell, miként a britek tették India, a hagyományos gyarmatosítás mintaországa esetében.

A "demokrácia-modell", amelyet az amerikaiak Irak kapcsán a világnak kínálnak, valójában semmiféle modellt nem képvisel. Merő fantáziálás azt hinniük, hogy megspórolhatják valódi szövetséges országok megnyerését, vagy hogy valóságos támogatókra tehetnek szert azokban az országokban, amelyek meghódítására immár katonailag képesek – igazgatásukra azonban korántsem.

A háború Irakban a washingtoni döntéshozók könnyelműségét példázza. Irak megvert ország, amely azonban nem volt hajlandó megadni magát. Annyira meggyengült, hogy úgy tűnt: könnyű lesz vereséget mérni rá. Bár éppenséggel vannak ütőkártyái – a kőolaj -, a katonai akció elsőrendű célja mégis a nemzetközi erő demonstrálása volt. A washingtoni szélsőségesek által hangoztatott politikának – az egész Közel-Kelet teljes átszervezésének – semmi értelme nincs. Ha megdöntik a szaúdi királyságot, vajon mit állítanak a helyébe? Amennyiben komolyan meg kívánnák változtatni a térség viszonyait, tudjuk, egyetlen dolgot kellene tenniük: nyomást gyakorolni Izraelre. George W. Bush édesapja 1991-ben, az első Öböl-háború után ezt meg is tette, utódja a Fehér Házban azonban nem. A mostani adminisztráció ehelyett felszámolta a két közel-keleti, világi kormány közül az egyiket, s hasonló sorsot szán a másiknak, Szíriának is.

E lépés nyilvános indoklása még inkább aláhúzza a dolog értelmetlenségét. Az olyan kifejezések, mint a "Gonosz tengelye" vagy az "Útiterv", semmiféle stratégiát nem jelölnek – valójában csupán üres szólamok, amelyekről azt képzelik, hogy önmagukban hatásosak lehetnek. A világot tizennyolc hónap óta elárasztó újbeszéd a valóságos politika hiányáról árulkodik. George W. Bush valójában nem politizál, hanem szerepet játszik. Az olyan felelős vezetők, mint Richard Perle és Paul Wolfowitz Rambót utánozzák, közszerepléseik során és magánbeszélgetésekben egyaránt. Egyetlen dolog számít: az amerikai túlhatalom. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok képes megszállni bármely országot, azzal a feltétellel, hogy az ne legyen túl nagy, s a győzelmet gyorsan el lehessen érni. Ez azonban nem nevezhető stratégiának. Miként az sem várható el, hogy mindez működjön.

A következmények rendkívül károsak lehetnek az USA-ra nézve. Belpolitikai téren, egy ország, amely arra törekszik, hogy lényegében katonai eszközökkel ellenőrzése alá vonja a világot, a militarizálódás eleddig súlyosan alábecsült veszélyével kell szembenézzen. Nemzetközi síkon pedig a kockázat a világ destabilizálódása.

Bizonyíték erre a Közel-Keleten uralkodó bizonytalanság, amely ma súlyosabb, mint tíz vagy akár csak öt esztendeje. Az amerikai politika – a kialakult erőviszonyok fenntartása érdekében – a lehetséges megoldásra irányuló minden hivatalos és nem hivatalos erőfeszítést zátonyra futtat. Európában tönkretette az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét (NATO), ami azért nem olyan nagy veszteség. Ám megpróbálni átalakítani a NATO-t az Egyesült Államok szolgálatában álló katonai-rendőri erővé – ez már viccnek számít. Washington szándékosan szabotálta az Európai Uniót, s ugyancsak tudatosan törekszik az egyik legjelentősebb második világháború utáni vívmány, a demokratikus és virágzó jóléti állam felszámolására. Az ENSZ hitelvesztése viszont számomra kevésbé tűnik súlyos problémának: a világszervezet mindig is csupán marginális akciókra volt képes, minthogy tökéletesen ki van szolgáltatva a Biztonsági Tanácsnak s a vétójog amerikaiak általi alkalmazásának.

Hogyan szállhatna szembe a világ az Egyesült Államokkal, jobban mondva: hogyan fékezhetné meg Amerikát? Egyesek – természetesen – úgy látják, hogy erre nincsenek eszközeik, s ezért inkább az USA mellé állnak. Veszélyesebbek azonban azok, akik bár utálják a Pentagon képviselte ideológiát, ám mégis támogatják az amerikai terveket, mondván: azok végső soron kiküszöbölnek bizonyos helyi vagy regionális igazságtalanságokat. Ezt a fajta "emberjogi imperializmust" az 1990-es években a Balkánon elszenvedett európai kudarc táplálta. Az iraki háborúról folytatott nyilvános vitában a befolyásos értelmiségiek csupán csekély kisebbsége – mint Michael Ignatieff vagy Bernard Kouchner – érvelt az amerikai beavatkozás támogatása mellett, mivel úgy vélték, annak érdekében, hogy a világ bajait rendbe lehessen tenni, erőszakhoz kell folyamodni. Kétségtelen: egyes kormányok annyira veszélyesek lehetnek, hogy eltűnésük üdvös az egész világra nézve. Ez azonban nem szolgálhat igazolásul ahhoz, hogy felvállaljuk egy olyan világhatalom kockázatát, amelyet egyfelől nem érdekel a világ, amit nem ért, másfelől viszont bárkivel szemben, aki nem tetszik neki, kész a fegyveres intervenció eszközével élni.

A háttérben a tömegtájékoztatásra gyakorolt nyomás erősödését tapasztaljuk. Egy olyan világban, ahol a közvéleménynek ekkora jelentősége van, a média is roppant manipulációknak van kitéve. Az Öböl-háború idején (1990-1991), a vietnami helyzet megismétlődésének elkerülésére, a "szövetségesek" megpróbálták megakadályozni a médiát abban, hogy közel kerüljön a harctéri eseményekhez. Hiába: Bagdadban jelen voltak olyan médiumok is, mint a CNN, amelyek másként tudósítottak az eseményekről, mint ahogyan Washington szerette volna. Az Irak elleni háború során, ezzel szemben, az újságírókat a harcoló csapatokba integrálták, hogy így befolyásolják látásmódjukat. Ez sem működött igazán. A jövőben minden bizonnyal megpróbálnak majd hatékonyabb – esetleg közvetlen vagy technológiai jellegű – ellenőrzési módokat találni. Mindenesetre a kormányok és a kommunkációs monopóliumok közötti összejátszás még hatékonyabb lesz, mint a Fox News az Egyesült Államokban, vagy a Slivio Berlusconi-féle médiabirodalom Olaszországban.

Csak a nevelés hozhat változást

A kulcskérdés most az, mit fog tenni az Egyesült Államok, s hogyan reagál erre a többi ország. Vajon egyes államok, mint Nagy-Britannia – amely valójában az uralmon lévő koalíció egyetlen másik tagja – még tovább mennek, s Washington bármilyen tervét támogatják? A kormányoknak ki kell mondaniuk, hogy az amerikai hatalomnak korlátai vannak. E tekintetben a legpozitívabb álláspont eddig Törökországé volt, amely világosan kijelentette, hogy bizonyos döntésekre nem hajlandó, jóllehet tisztában volt vele, hogy meghozataluk számos előnnyel kecsegtetne.

Jelenleg a fő cél az, hogy ha megfékezni nem is tudjuk, legalább neveljük vagy átneveljük az Egyesült Államokat. Volt idő, amikor az amerikai birodalom ismerte saját korlátait, vagy legalábbis tisztában volt az előnyökkel, amelyekre szert tehet, ha úgy tesz, mintha ilyenek lennének. Ez jelentős mértékben a Szovjetuniótól való félelméből fakadt. Most, hogy e félelem elmúlt, helyébe csakis a jól felfogott érdek és a nevelés léphet.

(Eric Hobsbawm szavait lejegyezte: Victoria Brittain. Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. júniusi számában. Fordította: Lugosi Győző.)