A F. S. Saunders könyve apropóján írt cikk a CIA és a kulturális hidegháború kapcsolatát elemzi, rámutatva arra, hogy a baloldal értékorientációs válságának kialakulásában nem csupán immanens ellentmondások játszottak szerepet. A szerző kitér azokra az ellentmondásokra is, amelyek különösen a sztálinizmus és a kortársi baloldal viszonyát jellemezték.

***

A hidegháború a progresszív politikát felőrölte, mert a baloldal jó része csatlakozott a tudat egyik vagy másik fausti paktumához. A két "baloldal" arra az álláspontra helyezkedett, hogy "az idők" vagy "a helyzet" megkövetelik ideiglenes – intellektuális és gyakorlati – alárendelődésüket az oroszországi vagy az amerikai állami hatalomnak. Az eredmény az lett, hogy megszűntek baloldalinak lenni. Mindkettő, miként Goethe Faustja, elvesztette lelkét. Mindkettő rájött, hogy az állami hatalom, miként Mefisztó, nagyon jó üzletet kötött: "…Az ördög egoista lény / s másnak, csak úgy Isten nevében, / tudjuk, nem használ, nem segél." (Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

Az első baloldal jóval túlterjedt a tagkönyvvel rendelkező kommunisták körén. William Phillips szavaival élve, ők lettek a "tudatalatti sztálinisták". Azáltal, hogy az antisztálinizmust fellegekben járónak, sőt, ami rosszabb, "ténylegesen imperializmus-pártinak" tekintette, ez a baloldal széttépte az ész, a szocializmus, a szabadság és a demokrácia közti kötelékeket, s helyükre a hatalomimádatot, a "kevésbé-aljasságot" és a szofizmust tette. Miközben képtelen volt rávenni magát, hogy szembeszálljon a "saját táborában" jelen lévő széleskörű rabszolgamunkával és a politikai gyilkosságokkal, dühkitörésekre volt hajlamos a Rosenberg házaspár sorsa vagy amiatt a tény miatt, hogy a Kulturális Szabadság Kongresszusa (Congress of Cultural Freedom, CFC) pénzének egy részét a CIA-tól kapta. A Monthly Review szerkesztője, Paul Sweezy például így írt: "A Szovjet-Oroszországra jellemző szabadság-korlátozások [kínvallatás, tömeges justizmord, rabszolgamunka-táborok – AJ] sokkal kevésbé szimptómái annak az időnek, mint a szabadság egyesült államokbeli krízise."¹ Ez a baloldal – melynek sorait az újbaloldal maoistái is szaporították – nem tűnt el. Mentális szokásai (különösen a "táborizmus", vagyis az a veszélyes elképzelés, hogy "az ellenségem ellensége a barátom"), érzékenysége (hatalomimádat, álrealizmus, karosszéki militarizmus), s szegénység sújtotta elképzelése arról, hogy mi a szocializmus (Sweezy szellemes definíciója szerint a szocializmus "egy olyan rendszer, amely nem engedélyezi a magántulajdont") meglehetősen sértetlen, és mostanában új formákat ölt. Az Interneten található olyan lelkendezés, mely szerint Milosevics a Balkán Castrója.

A második hidegháborús "baloldal", mely jóval túlmutatott a Kulturális Szabadság Kongresszusához hasonló csoportokon, egy szociáldemokrata és liberális baloldal volt, amely "a Nyugattal" mint a sztálinizmus elleni védőbástyával kötött fausti paktumot. Néhányan kezdetben még ékesszólóan beszéltek igazságról és szépségről, mint például Sidney Hook, aki végül Ronald Reagantől vette át a Becsületrendet, elismerésül azért, hogy szabadságharcosoknak ábrázolta a tömeggyilkos nicaraguai kontrákat.

Frances Saunders könyve, a Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború (Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War), a legteljesebb számadás a CIA-nak ebben a liberális és szociáldemokrata baloldalban a hidegháború idején történt térhódításáról, annak pénzeléséről és manipulációjáról. Az alaptörténet közismert. A CIA felismerte, hogy a pszichológiai vagy politikai hadviselés ugyanolyan fontos, mint a katonai ütőképesség. C. D. Jackson, Eisenhower elnök különleges tanácsadója kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy ezt a felismerést rá tudták tukmálni az amerikai politikai elitre. Edward Barrett külügyminiszter azt mondta: "egy rendkívül ötletes, jól finanszírozott és szabatos kampány ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a légierő." 1952. április 4-én, George Kennan sürgetésére, Truman már felállította a Pszichológiai Stratégiai Bizottságot (Psychological Strategy Board, PSB). A PSB D-33/2-es operatív jelentését titkosították, mindazonáltal köztudott, hogy bőkezűen finanszírozott, világméretű "politikai hadviselést" tartott szükségesnek Oroszország ellen. A pszichológiai hadviselés költségvetését, amely 1950-ben 34 millió dollárt tett ki, megnégyszerezték. Saunders elmélete szerint, a PSB-D33/2 szerzője James Burnham volt, amit a jelentésnek a The Machiavellians (A machiavellisták) című Burnham-könyvvel való hasonlatosságaira alapoz. Még meggyőzőbb példaként említhetnénk Burnham 1947-ben írott, The Struggle for the World (Harc a világért) című könyvét. A CIA célja egy szellemi és kulturális háború finanszírozása volt annak érdekében, hogy létrehozzon egy, Saunders szavaival "nyugat-európai hídfőállást, ahonnan a kommunista eszmék terjedése megállítható."

Miután ezt az irányvonalat meghatározták, a CIA hamar rájött, hogy a sztálinizmus elleni efféle harc megvívásához szükséges gyakorlati tudással és tömegbázissal Európában kizárólag a CIA által NCL-nek (non-Communist Left) titulált nem kommunista baloldal rendelkezik. Michael Warner, a CIA történeti stábjának dolgozó történész szerint az NCL "adta a következő két évtizedben az elméleti alapot a CIA politikai műveleteihez".

A CIA titokban támogatta a Kulturális Szabadság Kongresszusának (CCF) megalapítását 1950-ben. A CCF összekötötte az ex-kommunistákat, ex-trockistákat, szociáldemokratákat és liberális művészeket, írókat és értelmiségieket. Jól pénzelt nemzeti szekciók alakultak sok európai és nem európai országban. A CCF, látszólag a kulturális szabadság és a szellemi megnyilvánulás bármiféle állami korlátozása ellen lépve fel, a kommunizmusra zúdított össztüzet. Az NSC-68 jelzésű Nemzetbiztonsági Direktíva jóváhagyásával, az új CIA részleg, a Nemzetközi Szervezetek Részlege (International Organizations Division, IOD) ügynököket (név szerint Michael Josselsont és Lawrence de Neufville-t) foglalkoztatott a CCF központjában, Tom Braden, az IOD vezetője elszántan küzdött a részleg felállításáért. "Jobban érdekeltek a kommunisták által tűz alá vett eszmék, mint Guatemala megregulázása". Hogy helyzeti előnyét fenntartsa, Braden a következő instrukciókat adta az IOD ügynököknek: "A pénzt korlátozzák a magánszervezetek által hitelt érdemlően elkölthető összegre; tartsák titokban az amerikai érdekeltség mértékét; védjék a szervezet integritását azáltal, hogy nem várják el a hivatalos amerikai politika minden aspektusának támogatását".

Miként Saunders rámutat, "a Kulturális Szabadság nem volt olcsó mulatság". Valójában "a következő tizenhét évben a CIA-nak több tíz millió dollárt kellett a CCF-be és egyéb kapcsolódó programokba pumpálnia. E kötelezettsége révén a CIA lényegében az Amerikai Kulturális Minisztérium szerepét játszotta." Allen Dulles ötlete volt, hogy e támogatások zömét, a kellő távolság megtartásával, "filantróp alapítványok, üzleti testületek és egyéb intézmények, szervezetek konzorciumán" keresztül szervezzék meg, akik "a CIA-val kéz a kézben dolgoznak a látszat megteremtésén." Dulles 1950-ben annak a Nemzeti Bizottság egy Szabad Európáért (National Committee for a Free Europe) nevű szervezetnek a munkatársaként került a CIA-hoz, melynek forráskutató csoportjában dolgozott egy fiatal színész, Ronald Reagan is. Amikor 1954-ben a friss elveket és ügynököket magával hozó, a kulturális hadviselést megerősítő Cord Meyer került Tom Braden helyére, a CIA szerepe tovább nőtt. A CIA-nak a CCF-ben játszott szerepére az 1964-es Patman-féle feltárás, a The New York Times 1966-os nyomozása és a nevezetes 1967-es Ramparts leleplezés derített fényt.

Saunders könyvének öt komoly erőssége van. Először is, nem használja a CCF vétkeit a sztálinizmus bűneinek mentegetésére. A "szabadságnak" bármilyen fonák értelmezése vitte is rá a CCF értelmiségijeit a CIA pénzének elfogadására, Saunders világosan látja, hogy "a Szovjetunióban valóban nem volt szó semmiféle szabadságról, azokat az írókat és értelmiségieket, akiket nem küldtek a gulágra, az állami érdekek szolgálatának igájába hajtották". Csípősen jegyzi meg, hogy "a Rosenbergék védelmére alakult kommunista támogatottságú lobbyk egyike sem hozta nyilvánosságra azt a tényt, hogy ugyanazon a napon, amikor Franciaországban megalakult a Rosenberg Védelmi Bizottság, Prágában kivégezték a Cseh Kommunista Párt 11 korábbi vezetőjét."

Másrészt a könyv nagyon hatásos kutatói erőfeszítés. Bár korábbi kutatásokra épít, a szerző sok kulcsszereplővel saját interjút is készített, újabb dokumentumokat tárt fel, "bebújt jó néhány archívum poros zugaiba". Az előadásmód gyors tempójú és könnyen olvasható (bár némelykor úgy érezheti az ember, mintha egy 500 oldalas folyóiratcikket olvasna). S a szerzőnek van humora, tudatában van a történet abszurditásainak, mint például annak, hogy Arthur Koestler a Francia Kommunista Pártnak köszönhette meggazdagodását, mivel a párt az antikommunista Sötétség Délben minden egyes példányát fölvásárolta, ezáltal adva lehetőséget az újabb és újabb utánnyomásra.

Saunders jó néhány CIA-műveletet tár fel részletesen. Remekül mutatja be a CIA hollywoodi akcióját, a "Harcos Szabadságot" ('Militant Liberty'). Megismerjük Carleton Alsopot, a CIA-ügynököt, aki a Paramount-nál arról győzködte a rendezőket, hogy a filmekben "jól öltözött négereket" mutassanak. Ez része volt a CIA "Hollywood-receptjének", mely arról szólt, hogy a filmek hogyan közvetítsék a világ felé egy szabad, egyenlő és demokratikus Amerika képét. A CIA finanszírozta Orwell antisztálinista regénye, az Állatfarm animációs változatát, a mű végét azonban, kihagyva a harmadik utas üzenetet, átdolgozták, s ezzel kiforgatták Orwell saját mondandóját. Szintén részletesen dokumentálja a CIA-ügynök Sol Stein törekvéseit az 1984 című Orwell-műnek az amerikai ideológia igényei szerint történő megmásítására.

Saunders feltérképezi a CIA-nak az Európai Ifjúság (European Youth) kampány és azon európai politikai klikkek – például a Gaitskill körüli brit "revizionisták" – finanszírozásában betöltött szerepét, amelyek illetve akik egyre inkább egy egyesített, a demokratikus kapitalista Amerikához kötődő Európa eszméje felé mozdultak el. Jay Lovestone-nak ebben az európai műveletben betöltött központi szerepe teljesen világossá válik, miként az is, hogy a Brit Fabiánus Társaság folyóiratát, a Venture-t a CIA pénzelte, illetve, hogy Denis Healy információt szolgáltatott a Munkáspárt tagjairól és a szakszervezeti tagokról a Brit Külügyminisztérium hírszerző részlegének. Amikor az 1964-es általános választásokon a Munkáspárt legyőzte a konzervatívokat, Michael Josselson, a CCF-nél működő CIA-ügynök ezt írta Daniel Bellnek: "Mindannyiunk örömére szolgál, hogy oly sok barátunk van az új kormányban".

Harmadrészt, a könyv véget vet annak az elképzelésnek, hogy a CCF vezetésének tagjai nem tudtak a CIA CCF-ben betöltött szerepéről. Ez tulajdonképpen amúgy sem meglepő. Sidney Hook 1987-es memoárjában beismerte, hogy a CCF-ben azok, akik erről nem tudtak, "nem akartak róla tudni". Érdekesebb, hogy Saunders elgondolkodtató fejtegetést ad elő a CIA-nak az NCL-kapcsolat 1960-as évek végi, tudatos felszámolásában betöltött szerepéről. Tom Braden, aki a CIA-nál 1954-ig a CCF-ért felelős legmagasabb rangú vezető volt, 1967 májusában írt egy cikket a Saturday Evening Post-ba ["I'm Glad the CIA is Immoral" (Örülök, hogy a CIA erkölcstelen)], mely nevek, helyszínek és dátumok említésével adott bizonyságot a CIA-CCF kapcsolatokról. Josselsonnak vége volt. Saunders elképzelése szerint Braden, bár látszólag nyugdíjazták, még mindig a CIA-nak dolgozott, talán éppen Lyndon Johnson elnöknek. Elmélete szerint a CIA nemcsak azért számolta fel a nem-kommunista baloldallal fenntartott kapcsolatait, mert a Ramparts lerántotta róla a leplet, hanem azért is, mert az NCL – a vietnami háború hatására – egyre kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. 1967-ben James Burnham írt egy cikket a The National Review-ba, melyet Saunders hosszan idéz. Úgy gondolja, hogy Burnham ismerte a CCF-től Braden és a CIA segítségével való megválás tervét, esetleg annak szerzője volt, vagy kitalálta a mögöttes gondolatot. Burnham így írt:

"Ezen tevékenységek zömét a CIA a ‘nem-kommunista baloldal' perspektívájában dolgozta ki. A CIA az NCL-t megbízható antikommunista erőnek tekintette, [de] ez a politikai elképzelés hibás volt. Az NCL nem megbízható. A kritikus események nyomása alatt az NCL fellazult. Ebben az országban és másokban sokan fordultak egy Amerika-ellenes pozíció irányába, s majdnem az egész NCL finomított a kommunizmussal és a kommunista országokkal kapcsolatos álláspontján. A szervezeti összeomlás tehát a politikai hiba következménye. A politikai hiba az a doktrína, mely szerint a kommunizmus elleni globális harcot az NCL-re kell építeni – s ezt a doktrínát a CIA Allan Dulles-nak köszönheti. Kuba, a Dominikai Köztársaság és mindenekelőtt Vietnam döntő próba elé állította az NCL-doktrínát és annak gyakorlatát. A CIA által az NCL-recept alapján támogatott szervezetek és egyének nagy része most aláássa a nemzet biztonságát."

Saunders idézi Jack Thompsont, aki a CCF-nek juttatandó CIA-támogatások csatornájaként használt Fairfield Alapítvány leghosszabb ideig regnáló ügyvezető igazgatója volt. "Él bennem egy képzelt forgatókönyv: Johnson elnök ül az íróasztalánál az Ovális irodában, éppen néhány folyóiratot fut át. Meglátja az Encounter egy példányát. Azt mondja: 'Hé, mi ez?' S valaki így felel: 'Ez az Ön újságja, elnök Úr'. Johnson azt mondja: 'Az én újságom? Ezek az emberek helytelennek tartják az én háborúmat, és az én újságomba írnak?' Hát erről van szó."

Saunders könyvének negyedik erőssége az, hogy bepillantást enged a korai CIA és CCF világszemléletébe és fogékonyságába. Úgy tűnik, mindkettő a "mi vagyunk az egyedüli legények a gáton" jellegű önképpel rendelkezett: "Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi, a testvérek csapata", a kultúra és a civilizáció utolsó védőbástyái a barbárokkal és filiszteusokkal szemben. Ez nem egyszerű kémtörténet volt. Sokan voltak, különösen a CIA korai időszakában, szinte elioti, modernista módon, sőt intellektuálisan fogékonyak. Ez az elitizmus tartotta össze a CIA-CCF-kapcsolat többé vagy kevésbé szellemdús figuráit, James Jesus Angletontól Irving Kristolon keresztül Lionel Trillingig. Saunders egy keresztes hadjáratot folytató politikus és egy túlfizetett henyélő keverékeként festi le a CCF-et. A CCF korai időszakának lelkesedése Diana Josselson szerint "a Kennedy-kormány első száz napjához volt hasonlatos… Felvillanyozó volt. Az ember érezte, hogy minden eseménnyel, történjék az bárhol, kapcsolatban áll. A dolgok születőben voltak, mindez életteli volt… olyan, mint a Francia Forradalom vagy az Oxford Mozgalom. Igen, ilyen érzés volt."

De ez a bőkezűség, emlékeztet Saunders, a nyugati értelmiségiek jó részét "arany köldökzsinórral" kötötte a CIA-hoz. A szerző elkalauzolja olvasóját az észak-olaszországi Bellagio-ban lévő Villa Sarbelloni-ba, mely "informális pihenőházként állt a Kongresszus illusztrisabb tagjainak rendelkezésére, egyfajta tiszti kaszinóként, ahol a Kulturkampf frontharcosai feltölthették energiatartalékaikat". Az elragadtatott Hannah Arendt (aki megjárt egy náci internáló tábort is) azt írta barátnőjének, Mary McCarthy-nak, hogy "Az embernek olyan érzése van, mintha egy kis Versailles-ban lakna. A személyzet, beleértve a kertészeket is, 53 főt tesz ki. A személyzetet egy, a 'principassa' idejéből hátramaradt, a tizenötödik századi Firenzében élt kiváló úriember ábrázatával és modorával rendelkező főkomornyik felügyeli". A CCF fő fejeseit Londonban a Connaught-ban, Rómában az Inghilterrában, s ha Irving Brownt látogatták meg Párizsban, a Hotel Baltimore királyi lakosztályában szállásolták el. Íme a CIA által fizetett szabadságharc.

Ötödrészt a könyv bemutatja, hogy a "Nyugat" mellett letett voks kikezdte a politikai és szellemi függetlenséget. A sztalinofóbia jelensége nem "túlzott antisztálinizmust" jelent. Nem lehet valaki inkább "túlságosan Sztálin-ellenes", mint "túlságosan náciellenes". A sztalinofóbia a politikai orientáció elvesztését jelenti, mert az egyén fejében a sztálinizmus bűnei minden máson túlnőnek, legelőször is a kapitalizmus és az imperializmus bűnein. A sztalinofóbia természetéről Saunders Phillip Rahv-ot idézi, aki arra figyelmeztetett, hogy "a Sztálin-ellenesség szinte szakmai kiindulóponttá vált. Mára már annyi mindent jelent, hogy kizár lényegében minden más megfontolást és eszmét, s mindez azt eredményezi, hogy az antisztálinizmust olyan valamivé akarják formálni, amivé sohasem válhat: nem kevesebbé, mint általános életszemléletté, sőt, történelemfilozófiává". A sztalinofóbia-érzést Mary McCarthy ragadta meg, amikor 1952 márciusában néhány CCF-es tagtársának gondolkodásbeli megrögzöttségeiről írt Hannah Arendt-nek:

"Rettegésben élnek attól, hogy újraéled a harmincas évekre jellemző helyzet, amikor a szimpatizánsok voltak pozícióban az oktatásban, a kiadói tevékenységben, a színházi életben stb., amikor a sztálinizmus volt a mézeskalács házikó, s ezek az emberek kiszorultak belőle. Ténylegesen traumatizálta őket a sztálinizmus harmincas évekbeli rövid apoteózisa… Álmaikban ez az időszak újra és újra felbukkan; ‘valóságosabb' a jelennél. Így aztán kevéssé érzékelik a rosszabbodó jelenlegi helyzetet, inkompetensnek tartják, és lebecsülik McCarthy szenátort."

1969-es, The Cultural Cold War: A Short History of the Congress for Cultural Freedom (A kulturális hidegháború: A Kulturális Szabadság Kongresszusának rövid története) című tanulmányában Christopher Lasch azt írta, hogy a "Nyugat" félistenné magasztalásával lecsendesítették a Nyugatot uralók kriticizmusát. Az ezt követő csöndben morajlás kezdődött, mely aztán ünnepi lármává erősödött. Lasch-nek igaza volt abban, hogy az Encounter magazin "nagy vonalakban, de még a részletekben is következetesen támogatta az amerikai politikát". Amikor 1958-ban Dwight Macdonald az Encounterhez benyújtott egy cikket, melynek az élcelődő "America! America!" címet adta, s amely az akkor az értelmiségiek körében népszerűségnek örvendő, az USA-ról folytatott ünneplő hangnemű vita kritikája volt, megtagadták a közlést. Melvin Lasky eredeti álma egy a CIA által támogatott, "félelemtől mentes, önkritikus hangvételű" folyóiratról, mely "élő példája a demokratikus tudat működésének", egyszerűen nevetséges volt. A fausti paktumok nem így köttetnek. Goethe nagyon világosan kimondatta Mefisztóval a Faust által elfogadandó egyezség lényegét: "Én téged, itt, hiven szolgálni foglak, / csak egyet ints, ugrom, tüsténkedem. / S ha útjaink, túl, újra összefutnak,/ te ugyanígy szolgálsz nekem!" Macdonald akként kommentálta az ügyet, hogy az Encounter szerkesztői úgy vélték: "cikkem publikálása megzavarhatja a [Kulturális Szabadság] Kongresszusának az azt támogató amerikai alapítványokhoz fűződő viszonyát". Macdonald cikkének visszadobása cáfolja Sidney Hook állítását, miszerint "a Kongresszus semmit nem tett vagy mulasztott el megtenni, pusztán azért, mert részben amerikai forrásokból támogatták". Még nyilvánvalóbb azonban, hogy ha a CCF az Egyesült Államokban is elkötelezettje lett volna a civil szabadságjogoknak, akkor már a kezdetektől élesen támadta volna a McCarthy-kurzust.² Valójában, miként azt Saunders az apró részletek sokaságán keresztül bemutatja, "a Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa (ACCF), akárcsak az Encounter, arra törekedett, hogy elhárítsa, vagy legalább minimalizálja a McCarthy-éra kultúrájára leselkedő veszélyeket".

Lasch-nek abban is igaza volt, hogy a "Nyugat" mellett voksolás egy idő után azoknak az öncenzúrájához vezetett, akik "oly tökéletesen magukévá tették a hivatalos álláspontot, hogy többé már tudatában sem voltak annak, hogyan szolgálják írásaik az amerikai világhatalom racionalizálását". Lasch ezt az öncenzúrát az értelmiség változó társadalmi funkciójához és státusához kötötte. A leviatán államnak minden eddiginél több értelmiségire volt szüksége, így közülük kevesebben panaszkodtak. "Csoportként az értelmiség félhivatali státusra tett szert, ami szakmai felelősséget ruházott rá az oktatás gépezetében és a kultúra ügyeiben általában. Ebben a szektorban – az iskolákban, egyetemeken, a színház világában, a koncerttermekben és a politikai-irodalmi folyóiratoknál – mind autonómiára, mind bőséges anyagiakra szert tettek, mivel szolgáltatásaik társadalmi értéke nyilvánvalóvá vált a kormányzat, a vállalatok és az alapítványok számára." Saunders idézi a Time magazint: "Az ellenállás lovagja megnyitotta az utat a melléállás lovagja előtt". Az "igazságot a hatalom szemébe mondó" értelmiségtől távol álló Lionel Trilling a Partisan Review-ban a következőképpen foglalta össze az új kapcsolat lényegét: "Az értelmiség a történelemben eleddig talán sohasem volt mértékben fonódott össze a hatalommal". Saunders CCF elleni legfőbb vádja éppen az, hogy "az értelmiségi útkeresés természetes folyamatait" eltorzította ez az államhoz fűződő újfajta kapcsolat.

Mégis, mindezen erősségek ellenére a Saunders által vázolt keret – a dallamot a felbérelt zenésznek, a CCF-nek diktáló CIA – túlságosan szűk. A CCF-es értelmiségiek által a huszadik század ezen extrém időszakában hozott döntések alapvetően politikai és ideológiai jellege elsikkad a "titkos ügynökökről" és "anyagi érdekeltségekről" szóló történetek között. Nagy árat kell fizetni a CCF történetének konspirációs sztoriként való megírásáért.

CIA-Wurlitzer?

A CCF nem groteszk és nevetséges emberekből állt, akik a CIA-tól kapott élelmet tömködték magukba, és fellengzősen a "szabadságról" beszéltek, miközben a háttérben "összekötőik" kezelték jutalomba kapott "érdekeltségeiket". A CIA nem rendelte a dallamot, s még csak a "dudásokat" sem fizette. Saunders elfogadja a CCF-ről a CIA által adott narcisztikus jellemzést, mely szerint a CCF a CIA által tetszés szerint lejátszható "wurlitzer" volt. De ez semmivel sem jobb, mint a "Moszkva aranya" cím alatt elmesélni a kommunista pártok korrupciójának történetét.³ A CCF tragédiájának mélyebb megértéséhez – s egy valódi megértés lenne a záloga annak, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg – először is a tagok motivációinak empatikus megértésére lenne szükség, megragadva annak a történelmi pillanatnak a komplexitását, melyben oly sok értelmiségi "választotta a Nyugatot", másrészt pedig be kellene mutatni azon antisztálinisták alternatíváját, akik az amerikai imperializmussal szemben is fenntartották hasonlóképpen éles kritikájukat.

Azt a bizonyos pillanatot három katasztrófa jelezte. Az egyik volt a sztálinista hadseregek végigzúdulása Európán és Ázsián, s a totalitarianizmus szörnyű terhe, ahol csak győztek. A politikailag tudatos "harmadik utasok", akik nem akarták a "Nyugatot" választani, többnyire elhitették magukkal, hogy ez valamiféle előrelépést jelent. Más szavakkal, legtöbbjük átadta magát "az illúzióvesztés önző elutasításának", ahogy azt Julian Symons nevezte. A második katasztrófát Orwell a szimpatizánsok "széleskörű intellektuális és morális kegyvesztettségeként" aposztrofálta. Ez volt az a világ, amikor a "szocialisták" ódákat írtak Sztálinhoz (Neruda) és Sztálin-portrékat festettek (Picasso). Ez volt az a világ, melyben a francia orvosok 1953-ban megerősítették Sztálin zagyválkodásait a (zsidó) "orvosok összeesküvéséről" Oroszországban. Más szóval, ez egy intenzív politikai harc időszaka volt, melyet a sztálinisták megnyerni látszottak, s amelyben a baloldal nem kis része lealjasodott.⁴ A harmadik s egyben legszörnyűbb katasztrófa az Európában feltünedező, mind Moszkvával, mind Washingtonnal szemben álló, s a munkásosztály által vezetett harmadik utas demokratikus szocializmus jövőjébe vetett remények összeomlása volt.

Emlékirataiban Irving Howe, a CCF elszánt kritikusa megkísérelte olvasója számára újrateremteni a huszadik század ama rendkívüli pillanatát, amikor ő maga elhagyta a harmadik utas tábort, s "a Nyugatot választotta":

"A világ félelme valódi volt. Indokolt félelem volt… Ahol Sztálin győzött, a szabadságnak nyoma veszett. Ezért volt szükséges az európai polgári demokratikus államok ellenállásának megerősítése, mivel ezek léteztek abban a pillanatban, s nem lehetett valamiféle feltételezett jövőbeli tökélyre várni. Ennek szellemében támogatni kellett a Marshall-tervet (…), a lehetőségek szerint segíteni kellett az antikommunista, liberális erőket (…) Kényelmetlen (…), de azt hiszem, korrekt politika volt. Az, hogy a kommunisták Franciaországban és Olaszországban soha nem kerültek közel a hatalomátvételhez, semmiképpen nem bizonyítja azt, hogy túlértékeltük volna a veszélyt: úgy fogalmaznék, bizonyítéka annak, mennyire fontos volt akadályokat gördíteni az útjukba. És valódi akadályokat – hatalmat, pénzt, politikát – s nem pusztán értelmiségi folyóiratokban megjelenő cikkeket."

Sidney Hook ehhez a következőket tette hozzá:

"Meggyőződésünk volt hogy, ha nem is de jure, de de facto immár defenzív háborút viselünk a kommunizmus ellen – a háború valóságosan tombolt Koreában -, s attól féltünk, hogy lángjai kicsapnak, és beborítják Nyugat-Európát. Napi kapcsolatban álltunk emigráns értelmiségiek egy csoportjával, s az ő üldöztetéseik szívszorító történetei nemcsak mélyen hatottak ránk, de egyfajta bűntudatot is generáltak bennünk. Igen, volt bizonyos csalás abban, hogy nem hoztuk nyilvánosságra azt, amit tudtunk vagy gyanítottunk [a CIA anyagi támogatásáról – AJ]. Háborúban még a legbecsületesebbek is elfogadnak ennél nagyobb csalásokat is. (…) Az a meggyőződésünk, hogy hamarosan minden valószínűség szerint belekeveredünk egy európai háborúba, melyet a Vörös Hadsereg előrenyomulása, vagy a francia, illetve az olasz Kommunista Pártnak a hatalom átvételére irányuló kísérlete fog kirobbantani, érthetővé tette a finanszírozással kapcsolatos kényelmetlen érzéseink háttérbe szorítását."⁵

Ahogy ezeket a visszaemlékezéseket olvasom, egy, a Mefisztó-Nyugattal kötött tragikus fausti egyezség körvonalai rajzolódnak ki. Nem a megvásárolt és kifizetett, CIA-dallamot játszó "dudásokról" szólnak.

"Hidegháborús retorika?"

A könyv egy másik problematikus aspektusa, hogy ha talán nem is tudatosan, de néhány helyen kokettál bizonyos mentális reflexekkel és gondolkodásmódokkal, melyek a régi oroszbarát baloldal sajátjai voltak, s amelyek még ma is veszélyeztetik a baloldal szellemi egészségét.

A sztálinizmus nem csak a kínzásokon, gyilkosságokon és a Gulágon keresztül őrölte föl a baloldalt mint független erőt, hanem azáltal is, hogy szellemi reflexiókat erőszakolt rá, amelyek romba döntötték független gondolkodásra való képességét. Mihelyst a kedvenc "tábor" – egyik vagy másik hatalom – konklúziói megszülettek, az igazságtól és igazságosságtól megtartották az egy lépés távolságot, bizalmatlanul és eszköznek tekintve közelítették meg azokat. Az eképpen kiművelt baloldaliak megrögzött öncsalókká s a baloldali kultúra szennyezőivé váltak. Sartre zsarnokság iránti, a bevezetőben idézett apológiája példa erre. A baloldal jó részének a szolidaritásra adott szégyenletes reakciója egy másik példa. Miért magasztalta sok szocialista Pablo Nerudát (az Óda Sztálinhoz szerzőjét), miközben – talán a "hidegháborús retorika" vádjától való félelmében – semmit nem szólt Oszip Mandelstamról (a nagy költőről, aki a Gulágon pusztult el, amiért egyik versében így írt: "Csótány bajsza sandít / Csizmaszára villan")? Nem felelősek-e ezek a "szocialisták" Mandelstam sorsáért? És hány Oszip Mandelstam létezett?

Nekünk kell szembe nézünk ezekkel a kérdésekkel, bármily fájdalmasak is. Nekünk kell a mélyben felkutatnunk azt, hogy – elméletünkben és gyakorlatunkban, etikánkban, a szocializmusról alkotott koncepciónkban – mi az, ami lehetővé tette a totalitárius hatalomhoz való végzetes idomulást. A mi mélyreható demokratikus szocialista számvetésünk nélkül ezt az űrt a párizsi Centre National de la Recherche Scientifique által kiadott 800 oldalas A Kommunizmus Fekete Könyve tölti be, mely folytonos bűnvonalat rajzol Marxtól egészen Pol Potig.

Az 1940-es és 50-es években "a Nyugatot választott" szocialista és szociáldemokrata értelmiségiek leegyszerűsítő ex cathedra elítélése megakadályoz minket abban, hogy kritikusan magunkévá tegyük mindazt, ami örökségükből értékes maradt. Ezen örökség egyes elemei hozzájárulhatnak a szocializmus mai és korábbi lényege körül kialakult elméleti és normatív zűrzavar kitisztulásához. Ez a keveredés megelőzte a sztálinizmust, s arra a tényre vezethető vissza, hogy a szocializmus mindig is két teljesen eltérő dolgot jelentett: egy előre tervezett társadalmi modell elitjének autoriter uralmát egyfelől – mely szükségképpen antidemokratikus, antiliberális és stagnálásra kárhoztatott – s a társadalom széleskörű demokratikus, "az elsöprő többség által az elsöprő többség érdekében való" kontrollját másfelől. Ez "a szocializmus két lelke". De a sztálinizmus a szocializmus jelentése körüli krónikus történelmi zavart akut, totális és majdnem végzetes válsággá tette. A "szocialisták" nagy része világszerte azzá lett, aminek a liberálisok mondták őket: autoriterekké.

A szabadság és a demokrácia visszahozatala a szocializmus alkotóelemei közé – ami szükséges feltétele a szocializmus mint politikai terv jövőbeni életképességének – hosszú folyamat lesz. Nem segíti az a szellemi reflex, amelyet Saunders könyve akaratlanul is megerősíthet: a félelem, hogy segítséget nyújtunk "az" ellenségnek. Ez megakadályoz bennünket az igazság kimondásában. Például Saunders rutinszerűen hidegháborús retorikának bélyegzi Alfred Barr kijelentését, mely szerint: "A modern művész nonkomformitása és szabadságszeretete egy monolitikus egyeduralmi rendszerben nem tolerálható, s a modern művészet a diktátor propagandája számára nem használható". De amit Barr mondott, az igaz. Ennek a mentális reflexnek másik példája a Saunders által idézett Jason Epstein nézete, miszerint "Jön Vietnam, és (…) az antisztálinizmus hozzászokik saját agressziónk igazolásához. Ezek az emberek most igazi kutyaszorítóba kerülnek. Most aztán nesze nekik: meg kell védeniük Vietnamot, hiszen az antikommunista oldalon sorakoztak fel". Meg kell értenünk, hogy ez az érvelés milyen veszélyes volt a baloldal számára. "Logikája" (melyet Mary McCarthy példája, hogy csak őt említsük, megcáfol) az, hogy antisztálinizmus = antikommunizmus = a vietnami háború támogatása. Ez az érvelés a baloldalt az egyik vagy másik államhatalom körüli pályán keringő szatelit szerepére kárhoztatja.

Saunders könyve akaratlanul is egybecseng ezzel a szellemi reflexióval, mivel a dudás/dallam séma azt sugallja, hogy az Oroszországgal való aktív szembehelyezkedés jelentette a CIA-csekkfüzethez és a neokonzervativizmushoz vezető előszobát. Például Saunders azt írja, hogy Malcolm Muggeridge a Moszkvai tél című, a Szovjetunióról 1933-ban írt, őszinte számvetése "jelezte MI6-os ügynökké való politikai átformálódásának kezdetét". Saunders szándéka ellenére ez a kijelentés értelmezhető úgy is, hogy maga az Oroszországról szóló harcos szókimondás ténye vezette őt az MI6, a brit kémszervezet karjaiba. Azt gondolom, hogy ma ez nem mindegy, mivel a szellemi reflex él és virul, s éppen olyan veszélyes, mint volt. Hányan nem tudtak a vérengző szerb szubimperializmus kapcsán szembenézni az igazsággal, vagy ellene szegülni, mert legfőbb megfontolásuk a "ne támogassuk a NATO-t!" jelszó volt. Hányan váltak a NATO ténylegesen kritikus támogatóivá, hányan tagadták meg a Szerbia bombázása elleni fellépést, mivel elsődleges gondolatuk a "ne támogassuk Milosevicset!" szlogen volt?

Saunders ezt a "táborista" mentalitást tudattalanul is megbocsájtja. Például elismerően idézi fel Deutscher George Orwell (az üldözési mánia freudi szublimációja) iránti hideg megvetését, miközben valójában annak józan felismerésére lenne szükség, hogy Deutscher – akit a baloldal még mindig szinte univerzálisan magasztal – olyan ember volt, aki szemben állt minden kelet-európai népfelkeléssel, s azt állította, hogy "a sztálini éra végén Kelet-Európa (Magyarország, Lengyelország és Kelet-Németország) a burzsoá restauráció határán találta magát; s csakis a szovjet fegyveres erők (vagy azok fenyegetése) akadályozta meg annak beteljesülését".

Egy másik példa az, ahogyan Saunders a nevezetes 1948-as, az oroszok által támogatott és a szimpatizánsok által megszervezett Waldorf Astoria-beli "békekonferenciát" kezeli. Egy kis ad hoc csoport, az Amerikaiak a Szellemi Szabadságért (Americans for Intellectual Freedom), a még mindig fiatalos Sidney Hook vezetésével, felbomlasztotta a Waldorf konferenciát azáltal, hogy az üléseken újra és újra felvetették az emberi jogok sztálinista megsértésének kérdését, rámutattak a szponzorok és a résztvevő szimpatizánsok képmutatására, s kijelentették, hogy az esemény valódi célja a szovjet államot támogató hadviselés. Saunders mégis (emocionálisan) próbál minket a konferencia szervezőinek és támogatóinak, például Arthur Millernek, az oldalára állítani. Gúnyos megjegyzéseket tesz a Hook-csoportra, s viselkedésüket "visszataszítónak" találja, amiért kínos helyzetbe hozták az orosz vendégeket. Szépen csengtek Arthur Miller faux naif szavai: "A konferencia egy jó tradíció folytatására tett erőfeszítés volt". Ám miféle jó tradícióra gondolhat? Az értelmiség hatalomimádatára? Az illúzióvesztéssel való szembesülés önző elutasítására? "Uncle Joe" apologetikájára?

Ha sorra vesszük, hogy ténylegesen milyen eszmecserék folytak a Waldorf-konferencián, egyre különösebbé válik az a gondolat, hogy szimpátiánkat a szervezőknek kellene fenntartanunk, s meg kellene vetnünk azokat, akik igyekeztek provokálni őket. (…) Egy tipikus eszmecsere a következőképpen folyt le: a "Tervezési és Építési Bizottság" ülésén feláll egy AIF-szimpatizáns, s határozat meghozatalát javasolja, mely felszólítaná Oroszországot a tisztogatások tizennyolc építész áldozatának rehabilitálására. Az elnök ezt mint nem konstruktív indítványt, elveti, és továbbmegy. Egy olyan baloldal, amely a fenti eszmecserére való visszatekintéskor nehéznek találja az állásfoglalást, nem érdemel XXI. századi jövőt.

Az antisztálinizmus nem a fellegekben járt

Saunders könyvének tehát lehet az az olvasata, hogy elveti az amerikai kormányzat patronálásától és politikai pályájától független antisztálinizmus lehetőségét. Ez a "harmadik utas" tradíció azonban létezett.⁶ Washingtont nem támogató módokon is folyt a sztálinizmus ellen politikai hadviselés. 1946-ban Orwell javaslatot tett egy új, nemzetközi demokratikus Emberi Jogok Ligájának (League for the Rights of Man) létrehozására az emberi jogok és a szellemi szabadság védelme érdekében. Egy másik példa a Dwight Macdonald által vezetett Europe-America Groups nemes bukása. Ide tartozik az Amerikai Dolgozók Pártja (U.S. Workers Party) – mely a "Sem Washington, sem Moszkva, csakis a független szocializmus harmadik útja" jelszót választotta – és a Rassemblement Democratique Revolutionnaire-be (RDR – Forradalmi Demokratikus Tömörülés) szerveződött francia antisztálinisták közötti együttműködés. Ezt az utat képviselte a David Rousset által szervezett Nemzetközi diktatúra- és háborúellenes nap (International Day Against Dictatorship and War) is. Még a CCF 1950-ben, Berlinben történt megalakulásakor is voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy a politikai harc elsődlegesen a társadalmi igazságosságért, a prosperitásért és talán egy európai föderációért való küzdelmet jelenti. Ezek az erők, változó következetességgel és mesterkéltséggel, hajlottak a kétfrontos harcban való gondolkodására. Az EAG, az RDR, a Politics és a Horizon összeomlása, valamint a forradalmi szocialista harmadik utas hangok európai és amerikai marginalizálódása tette könnyebbé a CIA számára, hogy beférkőzzön a nem-kommunista baloldal soraiba, azt "a Moszkva elleni politikai hadviselés washingtoni verziójának" igájába hajtsa, "működését áthelyezze Párizsba, megbuktassa Laskyt, behozza Josselsont, és fokozatosan növelje a CIA-befolyást".⁷

Jenki tökfejek?

Saunders azt állítja, hogy "az absztrakt expresszionizmus és a kulturális hidegháború között valódi, mély kapcsolat" volt. Habár a kapcsolat tagadhatatlan, ebben az aspektusban a túl szűk "dudás/dallam" keret ismét csak alkalmatlan a történet tragédiájának és pátoszának megragadására.

A tények közismertek. Az absztrakt expresszionisták ellen az Amerikai Kongresszusban George Dondero vezetésével intézett nyárspolgári támadás ellenére, a CIA felismerte azt a lehetőséget, mely az absztrakciónak mint a sztálinista konformitással éles ellentétben álló nyugati szabadság megtestesülésének hidegháborús eszközként való manipulációjában rejlett. A CIA – az Amerikai Kongresszus megkerülésével – a Modern Művészetek Múzeumával (MoMA) működött együtt az absztrakt expresszionisták támogatása és európai vándorkiállítások finanszírozása érdekében. Még Eisenhower elnök is, aki gyaníthatóan nem volt Still, Rothko, Newman vagy Pollock lelkes híve, a "szabadság pilléreként" aposztrofálta a MoMA-t és annak modern művészeti programját.

Saunders szerint annak, hogy a MoMA az absztrakt expresszionizmust támogatta, politikai, s nem esztétikai okai voltak. Az absztrakt expresszionizmust Saunders annak hidegháborús kontextusára redukálja. Így ír Jackson Pollock-ról: "Spriccelt, véletlenszerű vonalbogaival, melyek a vásznon és azon túl, a széleken kanyarognak, úgy tűnt, mintha [Pollock] Amerika újrafelfedezésével, és a ‘Magányos Hang Nagy Amerikai Mítoszának' felélesztésével foglalatoskodna". Saunders az 1952-ben a Masses and Mainstream magazinban "Dollárok, Tökfejek és Halál" ("Dollars, Doddles and Death") címmel az absztrakt expresszionisták ellen intézett visszataszító nyárspolgári támadást "hátborzongatóan profetikusnak" találja. Ez tökéletes párhuzamban áll Serge Guilbaut "művészetkritikájával", aki a Hogyan lopta el New York a modern művészet ideáját (How New York Stole the Idea of Modern Art) szerzője. (…) Ez a könyv az absztrakt expresszionizmust durván az amerikai külpolitika eszközévé redukálta. (Guilbaut természetesen támogatta a sztálinista szocialista-realista André Fougeront, a hithű zsdanovistát, aki Picassót a Sztálin-portréról hiányzó hódolat miatt támadta.) Saunders Pollock "spriccelt, véletlenszerű vonalbogain" való gúnyolódása a "Jenki tökfejek" című fejezetben jelenik meg. Mélyreható elemzésként tárja elénk Ad Reinhardt sértegetését, miszerint Pollock pusztán egy "henye bazári bohóc", s azt sejteti, hogy az absztrakt expresszionizmus a közvélemény gigantikus megtévesztése. Jason Epsteinnek köszönhetően megtudjuk, hogy "ez az anyag szemét". (…)

Mindez politikai, esztétikai és histográfiai problémákat egyaránt hordoz. Először is, miért olyan nehéz belátni, hogy az absztrakt expresszionizmus valóban a "Nyugat" nagyobb kulturális szabadságának bizonyítéka volt? Vegyük az 1948-as évet. Oroszországban Zsdanov, Sztálin kulturális rendőrfőnöke, egybegyűjtötte a zeneszerzőket és kritikusokat, s kihirdette kulturális rendeleteit és tilalmait. Erre Sosztakovics, akit a Kilencedik Szimfónia miatt kritikák értek, bocsánatkérésként, annak rendje és módja szerint komponált egy darabot Sztálin erdészeti tervének dicsőítésére.⁸ Ugyanebben az évben Clyfford Still megfestette az 1948-D-t, Philip Guston a The Tormentorst, Barnett Newman a Onement 1-t, Robert Motherwell csodálatos sorozatán, a Spanish Elegiesen dolgozott, és Jackson Pollock megfestette mestermunkáját, a Number 1A-t. Az emberi művészi kifejező erő és kreativitás rendkívüli pillanata volt ez. Ez az, amit a CIA észrevett! Ez az, amiért használni tudták!

Saunders mindezt "véletlenszerűnek", "spriccelésnek", "tökfejeknek" és "CIA-pénznek minősíti. Hál' istennek, az "egy ötéves is meg tudná csinálni"-klisétől megkímél minket. Az ilyen nyárspolgári gondolkodással fertőzöttek legjobb ellenszere az lenne, ha öt percre odaállítanák őket Pollock mestermunkája, a Lavender Mist elé. Azok a vonalak nem véletlenszerűek. Attól tartok, a Saunders számvetésében megjelenő gyanakvás annak a jele, hogy tökéletesen képtelen elképzelni, hogy az Egyesült Államok (a föld összes országa közül!) képes lehetett kitermelni a huszadik század derekának legnagyszerűbb művészeti mozgalmát.

Az absztrakt expresszionizmus tragédiája abban rejlett, hogy ez az esztétikai törekvés az adott történelmi pillanatban politikailag időszerűtlen volt, és véleményem szerint ebben az aspektusban található a CCF értelmiségével való igazi párhuzam. A néhai Peter Fuller szerint – s figyeljünk a korábbiakban idézett – Howe és Hook – emlékiratok visszhangjára – "az átélt borzalmas történelmi pillanattal kapcsolatos személyes tapasztalataikról való tanúságtétel kényszere" vezette őket. Ebben rejlik az absztrakt expresszionista művészek és a CCF-értelmiségiek közti valódi kapcsolat. Először is abban a késztetésben, hogy az individuális személyiség és szabadság mellett foglaljanak állást a tirannosz és a konformitás korában. Ez a késztetés szivárgott át a "hivatalos" kultúrába az állami támogatás, a presztízs, a jólét és a siker halálos ölelésén keresztül. Nem tudtak függetlenek maradni. Másodszor is, egyiküknek sem volt kapcsolata egy olyan társadalmi közeggel vagy politikai programmal, amely következetesen a szabadság mellé állt volna, s képes lett volna életben tartani az állami támogatás ilyen vagy olyan formájától független művészeti vagy értelmiségi mozgalmat. Miután képtelenek voltak rátalálni a spirituálisan csődöt mondott fogyasztói kapitalizmus, illetve a totalitárius "szocializmus" alternatívájára, mindkét vonal visszavonult: a művészek az "ősibe", "időtlenbe", "mitikusba" és az "én" privát gyakorlásába, illetve az alkoholba (nem pedig "Amerika újrafelfedezésébe", ahogy Saunders állítja), az értelmiség pedig egy olyan "szabadság"-fogalomba, amely vakká tette a vállalati hatalom szabadság-ellenességével, az amerikai imperializmussal és a mccarthyizmussal szemben. A hatalommal kötött kölcsönös fausti paktumuk – melynek elméleti keretét az absztrakt expresszionisták esetében Clement Greenberg, a CCF esetében Hook és mások adták – idővel egyfajta "art officiel"-be, illetve "házi értelmiségi" létbe való hanyatláshoz és szimpla modorossághoz vezetett.

Mindez sokkal bonyolultabb, mint egy dallamot játszó dudás képe. Valójában az, amit David Anfam mondott – dühös válaszként Guilbaut-nak arra a megjegyzésére, hogy New York "ellopta" a modern művészetet, és a hidegháború fegyverévé tette -, kritikája lehetne Saunders ama elképzelésének, hogy a CIA az értelmiséget wurlitzerként játszotta ki a sztálinizmus ellen. Rámutatva Guilbaut tézisének "kérlelhetetlen korlátoltságára", Anfam azt kérdezte, hogy "vajon maga Marx mit hozott volna ki ezekből a lezárt horizontokból, ahol a rosszhiszeműség az éleselméjűség álarca mögé bújik. A művészet először kódolt titkosírássá válik, mert kevés komoly figyelmet kap. Miután így elhomályosult, vonásai már csak az eredeti hidegháborús atmoszférát és annak politikai stratégiáit tükrözik."⁹

"Kezdd el új értelemmel"

Kritikámat Goethe Faustjával – egy félistennel kötött baljós egyezséggel – kezdtem, s ezzel is szeretném befejezni. 1976-ban Phyllis Jacobson a New Politics-ben kritikát jelentetett meg Lillian Hellmannek a McCarthy-kurzusról Scoundrel Time (Gaz idők) címmel írt könyvéről, melyben figyelmeztetett azokra a baloldal számára végzetes következményekre, amelyekkel szembesülnie kell, ha egyik vagy másik félistent választja:

"Lillian Hellmannek reakciós sztálinista ellenfeleivel több közös tulajdonsága van, mintsem gondolná. Irving Kristol, Sidney Hook és barátaik egy Hellman szívének kedves politikai gyakorlatot folytatnak. Miután a ‘Nyugat' mellé álltak, hangosan és elszántan védelmezik a sztálinizmus áldozatait, alig-alig ejtve szót az amerikai imperializmus és annak csatlós államai által üldözöttekről. Nem ‘léptek színre', hogy megvédjék a Smith-törvényt vagy a McCarthy-áldozatokat. Mostanában sem hallunk tőlük semmit a CIA és az FBI által zaklatottakról. Lillian Hellman, miután a ‘Sztálin-kommunizmus' mellé állt, egyszer sem lépett színre a sztálinizmus áldozatainak védelme és támogatása érdekében. Ellenkezőleg, sztálinista buzgalmában támadta őket. Csakis a nyugati imperializmus áldozatait védte és támogatta. Mindketten azt a vulgáris politikát gyakorolták, melyet az 'ellenségem ellensége a barátom' elve vezérel. Táborlakóként tükörképei egymásnak."¹⁰

Valóban. S a Faustot olvashatjuk morálmeseként, amely a magabiztosság fontosságáról és a félistenekbe vetett bizalom veszélyeiről szól. A Goethe által megírt Lelkek Kórusa arra inti Faustot, vesse el az Ördöggel kötendő egyezséget. Ekként figyelmeztetik őt: "Jaj! Jaj! / Miattad omolt el / a szép Egész, / ó, durva ököl; / s most pusztul, enyész! / Egy félisten müve ez hát!" De azután olyan szavakkal, amelyeket a mai baloldal szempontjából különösen időszerűnek találok – ahogyan itt állunk a "dolgozók államainak" romjai közepette, miközben szemünk láttára egy nagyszerű globális antikapitalista mozgalom sarjad -, a Lelkek Kórusa Faustot az önállóságon alapuló alternatíva választására ösztökéli: "Elseje / a földi fajnak, / hogy ha te / tudnál nagyobbat, / szivedben építsd újra fel! / Új életre kelj, / és kezdd el/ új értelemmel, / s rá új daloknak / hangja felel!"

Megjelent: New Politics, 8. évf., 3. sz. (új sorozat), 2001. nyár.

Jegyzetek

A cikk apropójául szolgáló könyv:

Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War (Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború), London, Granta Books, 1999.

1 Sweezyt Irving Howe idézi Steady Work. Essays in the Politics of Democratic Radicalism, 1953-1966 (Szorgos munka. Esszék a demokratikus radikalizmus politikájáról. 1953-1966) című munkájának "Authoritarians of the Left" ('Tekintélyelvű baloldal') c. fejezetében.

2 "Sidney Hooknak a civil szabadságjogok és a teoretikus szabadság ellen intézett támadásai erőt jelentettek a mccarthyizmus számára, McCarthyt feloldották kötelezettségei alól." "A Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa mint egész, akárcsak vezető személyiségeinek többsége, a mccarthyizmus apologétái voltak, egyesek inkább, mások kevésbé agresszíven támogatták." – Lásd: Julius Jacobson: "Revising the History of Cold War Liberals" ('A hidegháborús liberálisok történelmének revíziója'), New Politics (New Series) No. 28, 2000.

3 A kongresszus leegyszerűsített megközelítését Saundersnek az a diszpozíciója táplálja, hogy CIA-s forrásait meglehetős kritika nélkül kezeli. Valójában a jelentés megtételekor a CIA-ügynökök abban érdekeltek, hogy felnagyítsák az "érdekeltségek" fölötti befolyásukat és kontrolljukat.

4 Lásd David Caute: The Fellow Travellers (A szimpatizánsok), Quartet Books, London, 1977; Paul Hollander: Political Pilgrims, Travels of Western Intellectuals to the Soviet Union, China and Cuba (Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek Szovjetunióba, Kínába és Kubába tett utazásai), Harper Colophon Books, New York, 1983; Czeslaw Milosz: The Captive Mind (A rabságban tartott tudat), Penguin, London, 1980.

5 S ez nem csak 1948-as téma. A kegyetlen igazság az, hogy amikor Sidney Hook Christopher Lasch 1969-ben a Kulturális Szabadság Kongresszusáról írt tanulmányát a Szovjetunió valóságos életének tekintetében "tökéletesen tájékozatlannak" minősítette, igaza volt. Efféle tudatlanság játszott közre a "francia marxizmusnak" az 1970-es évek végén bekövetkezett hirtelen összeomlásában, amikor jelentős részét a Gulag szigetcsoport egyszeri elolvasása egyik napról a másikra elsodorta.

6 Alan Johnson: "The Third Camp as History and Living Legacy" (A harmadik utas tábor mint történelem és élő örökség), New Politics (New Series) No. 27, 1999.

7 Lásd S. A. Longstaff: "Dwight Macdonald and the Anti-Stalinist Left" ('Dwight Macdonald és az antisztálinista baloldal'), New Politics (New Series), No. 18, 1995.

8 Leszek Kolakowski: The Main Currents of Marxism Volume III: The Breakdown (A marxizmus harmadik felvonásának fő áramlatai: Az összeomlás), Clarendon Press, Oxford, 1978, p. 123.

9 David Anfam: "Of War, Demons and Negation" (A háborúról, a gonoszról és a tagadásról), Art History, 16. évf. 3. sz., 1993, p. 480.

10 Phyllis Jacobson: "A Time of Assorted Scoundrels" (Válogatott gazságok ideje), New Politics (First Series) XI. évf. 4. sz., 1976, p. 24.

Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

Jegyzetek

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.

A globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. A tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja – ellenben inicializálja és katalizálja. A 2040. esztendőben időjárás-jelentés csak akkor lesz, ha a TV-bemondónak csupán a jupiterlámpáktól lesz melege.

A fenti cím bizonyára szokatlannak tűnik egy társadalomtudományi, politikai, elméleti folyóirat olvasói számára. Az alábbiakban egy olyan, az egész Földgolyóra kiterjedő, ún. globális problémát ismertetünk, amely nem csak a természettudósok, de a társadalomtudományok és a politika művelői számára is érdeklődésre tarthat számot.

Nem túlzás azt állítani, hogy sokan vagyunk, akik szerint az időjárással "valami nincs rendben". A média hírei között egyre gyakrabban bukkannak fel olyan fogalmak, mint például az el Nino jelenség, az elsivatagosodás, az időjárás szélsőségesebbé válása, soha nem tapasztaltan rendszeressé váló árvizek Nyugat-Európában, globális felmelegedés stb. Cikkünkben ez utóbbi témát járjuk körül a szaktudományi szintből engedve, a teljesség igényét mellőzve.

A Föld légköri hőmérsékletének több évszázada tartó, de az utóbbi évtizedekben jelentősen felgyorsult emelkedésének magyarázatára két elmélet verseng a kizárólagosságért. Az – időben is – első elmélet szerint az utolsó jégkorszakot követő időszak, különösen az utóbbi ezer év időjárása nem tipikus, tranzlens állapotban van. Ennek természetes következménye a klíma fokozatos lassú felmelegedése. Ezt a több száz éve tartó megfigyelések is igazolják.

Az Alpok gleccsereiről készült régi festmények és fotográfiák mellé téve az azokról készült mai fényképeket, a tendencia szembetűnő: jól látható a jég visszahúzódása. Az utóbbi évek alatt azonban a folyamat feltűnő mértékben felgyorsult. A szaktudományok kutatásai az emberi tevékenység szerepét mutatták ki.

A másik elmélet erre alapozza megállapításait, miszerint a globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. Az igazság ezúttal is "középen" van.

Mindkét elmélet igaz, de tény, hogy a másodiknak említett jelenség nagyságrenddel múlja felül a természetes, ám lassú folyamatot. Felmerül a kérdés: képes-e az emberiség egyáltalán megváltoztatni, különösen nagymértékben a Föld éghajlatát? A témát ökológiai vonatkozásban nem ismerő szakember elénk tárja számításait, melyben kimutatja, hogy a világ teljes energiatermelése is kevés ahhoz, hogy a Föld középhőmérsékletét akár egy tizedfokkal is emelje. Rámutat arra, hogy a Föld minden négyzetmétere nagyjából egy kilowatt hőenergiát kap a Naptól. Ezt az energiamennyiséget az emberiség energiatermelése meg sem tudja közelíteni.

Mindezen számítások helyessége ellenére Földünk középhőmérséklete a század eleje óta mintegy két és fél fokot emelkedett. A hőmérséklet emelkedése és az ipari tevékenység növekedése között tehát (ma ezt már bizonyítani is tudjuk) kétségtelen az összefüggés.

A paradoxon nyomban érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük: a tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja, ellenben inicializálja és katalizálja. Az energiát a Nap biztosítja.

Engedjék meg, hogy a fentieket egy szemléltető példán mutassam be. Képzeljünk el egy üvegházat, amelynek számos üvegtáblája – szellőzési üzemmódban – nyitva áll. Napsütésben, de téli hidegben nagyfűtőteljesítmény szükséges a kellő hőn tartáshoz. A sok tucat kilowattos fűtés helyett elegendő mindössze "néhány W-os" beavatkozás a nyitott üvegtáblák visszazárása képében, hogy az immáron zárt légterű üvegházban a Nap – nagyságrenddel nagyobb energiájával – kellemes meleget biztosítson, a fűtést akár ki is kapcsolhatjuk.

A hasonlat megválasztása nem véletlen. A Föld légkörének felmelegedéséért az ún. üvegház hatás felelős. A hatás mechanizmusa sok vonatkozásban – sokkal többen, mint gondolnánk – hasonló az üvegház működéséhez.

Akik télen napsütéses időben jártak fűtés nélküli üvegházban, rendszerint meglepődtek az ott uralkodó nem várt magas hőmérséklettől. Ennek oka az egyirányú hőtranszport. Az üveg átengedi a Nap sugárzásának számos nagyenergiájú összetevőjét, amelyek a talajban elnyelődve hővé alakulnak. Az üveg – fizikai tulajdonsága következtében – a hősugarakat viszont nem engedi át ilyen mértékben. A hő nagy része "csapdába kerülve" és halmozódva melegíti fel oly nagy mértékben a belső légteret. A hőmérséklet természetesen nem nő a végtelenségig: a külső és belső hőmérséklet alkotta hőfeszültség növekedése, a szilárd határoló elemeken vezetéssel átszivárgó hőmennyiség következtében beáll a hőegyensúly.

A folyamat bolygóméretű kialakulásának vagyunk tanúi. Az üvegfelületnek a légkör felel meg, a szelektív szűrőhatást a légkör széndioxid tartalma biztosítja. A széndioxid (továbbiakban CO2) koncentráció növekedése természetesen az üvegház hatás erősödését, azaz a fokozottabb felmelegedést eredményezi.

Bolygónk őslégköre kezdetben nagymennyiségű vízgőzt és CO2-t tartalmazott. Az ennek következtében kialakuló magas hőmérséklete a magasabbrendű életformációk kialakulásának nem kedvezett. A kevésbé forró helyeken létrejövő kékmoszattelepek a CO2 gázt – a mai növényekkel azonos módon – testük felépítésére használva, évmilliók alatt jelentős mennyiséget kötöttek le. Az üvegházhatás csökkenése következtében alacsonyabb hőmérsékleten beálló hőegyensúly lehetővé tette a magasabbrendű fajok kialakulását. A légköri CO2 második nagymértékű csökkenése a karbon kréta kori, nagykiterjedésű erdőségek óriási CO2 felvételének következménye.

A hőmérséklet újabb csökkenése – kisebb párolgás eredményeként – a légkör vízgőztartalmát is kisebb koncentrációra szorította le. Ezzel a légkör átlátszóvá vált és kialakult a légkör mai "arculata". Századunk elején a légkör CO2-tartalma 293 ppm volt. Napjainkban ez az érték 27%-kal nagyobb az előzőnél: 373 ppm. (1 ppm megfelel a teljes térfogat egymilliomod részének. Így 1 térfogatszázalék megfelel 10 000 ppm-nek).

A széndioxid-koncentráció változása évente 1.5 ppm és növekvő tendenciát mutat. A világ tüzelőanyag-felhasználása következtében évente kb. 20 milliárd tonna CO2 jut a légkörbe. A növényvilág ennek a mennyiségnek ma már csak valamivel kevesebb mint a felét tudja lekötni. A lekötött mennyiség részaránya egyre csökken. Ezért nem csak a növekvő CO2-emisszió a felelős, hanem az aktív növénytakaró módszeres irtása is. Gondoljunk csak a trópusi esőerdők felégetésére (termőföld nyerése céljából).

A vizsgált paraméter növekedésének jellege exponenciális. Az ember – evolúció által kialakult – érzékelési képessége alapvetően a lineáris változások megértésére alakult ki. Jelentősen leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk: a mindig ugyanannyival és nem a mindig ugyanannyiszoros változás megértésére kondicionált.

Az exponenciális változási tendencia helytelen értelmezés csapdájának szemléltetésére lássuk az alábbi példát: adott egy tó, a vízfelszínen egy lótusz virágzik. E lótusz olyan fajta, melynek példányai – osztódással – naponta egy új példányt hoznak létre. A tó felülete akkora, hogy a jelenlegi egy szál virág harminc nap után már az egész vízfelületet elborítja. Tudjuk, hogy a lótusz levele eltakarja a víz alatti élővilág elől a napfényt és akadályozza a légcserét. Szándékunk az, hogy ezt megakadályozzuk olymódon, hogy a növény ritkítását akkor kezdjük el, amikor az a tó felületének csak a felét foglalja el. Kérdésünk: hányadik napon kell a fenti feltételek esetén a munkálatokat megkezdeni. A helyes válasz megdöbbentő: a huszonkilencedik napon. Vegyük észre, hogy már csak mindössze egy nap áll – a harmincból – rendelkezésünkre. Más megfogalmazásban: a harminc napból huszonnyolcban nem tettünk semmit, mert a helyzet "nem volt súlyos". Nem volt súlyos?

Az első világméretű környezetvédelmi tanácskozáson (Riói konferencia) a fejlődő országok 75 milliárd dollár segélyt kértek a leggazdagabb vezető államoktól. A kért összeg nagysága nem éri el az USA éves katonai kiadásainak egynegyedét sem. A fejlődő országok nem képesek saját iparukat környezetkímélő technológia alkalmazásával fejleszteni. Számukra a hátrány csökkentése, az új beruházások is elviselhetetlen terhet jelentenek. A segély folyósítása egy világméretekben jelentkező új környezetszennyezést előzne meg. Ez a segélyt folyósító országok kilátásait is javítaná. Az iparilag fejlett országok válasza egyértelmű nem volt. A kérést azzal az indokkal utasították el: a probléma még nem olyan súlyos. Emlékszünk még a lótusz hasonlatra? És még nem is említettük a probléma legsúlyosabb összetevőjét! A CO2-emisszió felére csökkentése hosszú távon megoldaná gondjainkat, mert – amint azt korábban láttuk – a természeti környezet képes lekötni. Az intézkedést elodázva már nagyobb mértékű csökkentés szükséges. Azt gondolhatnánk, a környezetszennyezés akár még tovább is folytatható, legfeljebb teljesen visszafogjuk a tüzelőanyag felhasználást akár alternatív energiaforrás felhasználásával. Ez az út nem biztos, hogy járható! A hőmérséklet egyre gyorsabb növekedése esetében járulékos CO2-felszabadulás indul be, amelynek mértéke felülmúlhatja az emberi tevékenység következtében előállt emissziót. Az óceánok vizében oldott, valamint a karbonátkőzetekben megkötött széndioxidról van szó. Ezek megkötőképessége erősen hőmérsékletfüggő. A hőmérséklet növekedésével egyre gyorsabbá válik a CO2 felszabadulása, ami az így erősebbé váló üvegház hatás következtében még gyorsabb hőmérséklet növekedést generál, aminek következménye a még gyorsabb CO2-felszabadulás, aminek következtében… és így tovább. A folyamat eredménye az, hogy az atmoszféra hőfoka láncreakciószerűen "megszalad". A pozitív visszacsatolású folyamat végén a hőmérséklet eléri a napsugárzásból levezetett energiamérleg szerinti 200 Co-ot. Ezen a hőfokon bolygónkon többé nem lesz folyékony halmazállapotú víz. Ez a földi élet végét, vagy legyünk optimisták – újrakezdését – jelentené.

A vázolt hőmérsékleti viszonyok mellett a napsütés is elavult fogalommá válna. Az óceánok teljes vízkészlete a légkörbe kerülve azt teljesen átlátszatlanná tenné. A földi viszonyok lényegében a Vénusz bolygónak felelnének meg. A sűrű és összefüggő felhőtakarójú Vénusz felszíni hőmérséklete 650 Co. Átlátszó légkör esetén ez mindössze 40-60 Co lenne. Az átlátszó, vagyis kis vízgőz és CO2 tartalmú atmoszféra lehetővé teszi a hőfelesleg világűrbe történő visszasugárzását alkalmasint az éjszakai félgömbön. Érdekességként megemlítjük, hogy az emberiség távolabbi tervei között szerepel a Vénusz bolygó lakhatóvá – vagy talán inkább csak kutathatóvá – tétele szuperellenálló kékmoszatok betelepítésével.

A kis kozmikus kitérő után nézzük meg, hogy a "lótusz növekedése" hányadik napon tart?

A karbonátkőzetek CO3-CO2 hőegyensúlyi görbéjéből kiszámítható, hogy a földi légkör – az 1900. évhez viszonyítva – kb. 5 Co-ot melegedhet a "megszaladás" veszélye nélkül. Az említett intervallum körülbelül felét már kimerítettük. Ha a folyamat ellen nem teszünk semmit, úgy 2040 után már nem is tehetünk semmit. Ha a kritikus szintet nem érjük el, a folyamat megfordítható. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy addig nem romolhat a helyzet egyéb vonatkozásban.

A Föld középhőmérsékletének mindössze egy fokkal való jövőbeni emelkedése a trópusi területeken mintegy százmillió ember halálát jelentené (ne felejtsük el: közép- és nem maximális hőmérsékletről van szó!). Így addig is folytatódik a sivatagi zóna terjedése, a szél sebességének – megnövekedett hőmérsékletkülönbség hatására bekövetkezett növekedése stb.

Ma már hazánk is "büszkélkedhet" olyan területtel, amely több mint egy évtizede nem kap csapadékot és megszűnt mindennemű életjelenség. Ezt szaknyelven elsivatagosodásnak nevezik.

Mi tehát a teendő? A szükséges intézkedéseket nem kell "feltalálni", azok ismertek. A végrehajtást egyelőre politikai és profitérdekeltségi szempontok gátolják. Globális probléma csak globális összefogással küzdhető le. A nehézségeket jól szemlélteti az alábbi néhány – csak címszavakban – kiragadott minimális feltétel.

• Új világrend kialakítása (az Észak-Dél viszony gyökeres átalakítása).
• A profitcentrikus gondolkodásmód korlátok közé szorítása.
• Az emisszió csökkentése (alternatív energiaforrások, közlekedés jobb szervezése).
• Helyes szemléletmód oktatása, elterjesztése stb.

De mindezek már külön cikket igényelnének.

Végezetül próbáljuk meg a címben feltett kérdésre megadni a választ. A 2040. esztendőben időjárás minden bizonnyal lesz. Időjárásjelentés azonban csak abban az esetben, ha a TV bemondónak kizárólag a jupiterlámpáktól lesz melege.

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Alekszandr Sztikalin, moszkvai történész nem ismeretlen a magyar történelem iránt érdeklődőszakemberek körében Magyarországon sem – sőt, az Eszmélet olvasói is találkozhattak nevével egy Lukáccsal foglalkozó dokumentum-közlés kapcsán, mindenekelőtt a most magyar nyelven megjelenő (V. Szereda közreműködésével készült) dokumentum-kötet következtében (noha nemcsak ezért), amely Lukács Györgynek a Ljubjankán eltöltött közel egy hónapos fogsága dokumentumait tartalmazza. Sztikalin azonban Lukács örökségével nem csak mint a magyar történelem iránt érdeklődő orosz történész foglalkozott, hanem nyilvánvalóan az oroszországi viszonyok is "megalapozták" a Lukács iránti érdeklődést. Gondoljuk csak meg, milyen kevés jó szót kapott Lukács a Szovjetunióban (majd Oroszországban)! Hevesi Mária érdeme volt, hogy a 70-es években óvatos megközelítéssel Lukácsot kiemelte a "gyanús", hogy ne mondjam, tilalmas szerzők sorából, ami nem jelentette azt, hogy művei megjelentek volna a Szovjetunióban, vagy hogy alapjában megváltozott volna vele kapcsolatosan a tudományos légkör. Sőt, Hevesivel szemben azok a szerzők erősödtek meg a 80-as években, akik Lukácsot egészében a marxizmuson kívül rekesztették.¹ A szovjet politikusok és szerzők többségének elutasítása mögött természetesen nem valami személyes ellenszenv vagy valami parciális kérdéskör húzódott meg. Lukács elutasítása abból a tényből fakadt, hogy a magyar filozófus gondolatrendszere a marxizmus-leninizmus hivatalos szovjet felfogásával szemben alternatív gondolatkörként jelent meg. A lukácsi alternatíva különösképpen 1956 után vált láthatóvá, noha (miként A. Sztikalin helyesen rámutat könyvében) ennek forrásai – eltekintve itt a szovjet idők korai korszakaitól, amelyekről jelen sorok szerzője is korábban megnyilatkozott – az 1945 utáni szituációra mennek vissza. Még a szovjet szerzőknél is keményebben bírálták Lukácsot a kelet-németek, főleg a Történelem és osztálytudat című munkáját.² Nem mintha a politikacsinálók Lukáccsal Magyarországon kesztyűs kézzel bántak volna, maga Lukács még a pártba való visszatérése-visszavétele után, 1968-ban is nagyon pesszimistán ítélte meg (nyilván a prágai bevonulás hatására is, de nemcsak azért) az autentikus marxizmus magyarországi pozícióit, amit a kitűnő Lukács-kutató, N. Tertulian tárt fel egy Lukács magánleveleit "a Lukács Archívum dossziéi alapján" vizsgáló tanulmányában. A román szerző Lukács Rigginsnek írott, 1968. szeptember 2-ai leveléből idézte fel ezt a nem éppen optimista, de tárgyszerű beállítódást.³

Hogy a rendszerváltást követő Oroszországban milyen "Lukács-kép" rajzolódik ki, abban Sztikalin könyvének lesz szava. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a monográfia szerzője mint lelkiismeretes történész teljesen felkészült az óriási Lukács-irodalomból, sőt, "túlságosan" is az, amennyiben a számtalan hivatkozott mű ellenére vagy éppen azért, magáról a nemzetközi Lukács-irodalomról néhány ecsetvonás erejéig sem készített elméleti számvetést. Talán a filozófikusabb szerzőkre hagyja ezt a feladatot, s ez szíve joga. De a történeti munka kereteit tán szét is feszítette volna egy ilyen vázlat, maga a szerző érezte úgy, hogy korai még az irodalom összefoglaló bemutatása. Ám ennek ellenére kirajzolódik, hogy a Lukácshoz való viszony nagyon is irányzatosság kérdése – rendszerváltás ide vagy oda – mind a mai napig.

Sztikalin arra a következtetésre jutott, hogy korai volna még Lukácsot bezárni a történelem panoptikumába, ahogyan arra az államszocializmus bukása után oly sokan kísérletet tettek saját hazájában és messze azon túl is: "Annak a szellemi szférának a meghatározása – írja a szerző -, amelyet ez a nem-mindennapi filozófus a 20. század európai gondolkodásának történetében elfoglalt, mindinkább azon kutatók feladata lesz, akik távol állnak a köznapi politikától. Bizonyára korai lenne azonban ma még arról beszélni, hogy Lukács munkássága csupán filozófiatörténeti és irodalomtörténeti érdekességgel rendelkezik-e. Tanításának sorsa a jövőben elválaszthatatlan a marxizmus további sorsától, amely a 20. század utolsó évtizedeiben mély válságot élt át. Hogy vajon beköszönt-e a történelem vége a liberális értékrend teljes felülkerekedésével, amint azt az amerikai-japán politológus, F. Fukuyama állítja, vagy pedig az új világrend antinómiái megoldásának feladata ismét felveti a szocialista alternatíva kérdését, azt majd a 21. század megmutatja." (251-252.o.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz olvasó először kap kézhez egy olyan Lukács-monográfiát, amely hozzáértően, tárgyszerűen, a szükséges empátiával és előítélet-mentesen bemutatja a filozófus életét és munkásságának alapvető tényeit, szakaszait, irányait. Az első olyan orosz nyelvű történeti összefoglalás ez, amely egy új generáció nézőpontjából készült; nem az ideológiai harci frontok ízlését és elvárásait reflektálja, hanem a kellő távolságtartás és ugyanakkor az említett beleélés szerves egységét igyekszik létrehozni.

Mindenekelőtt fontos és tanulságos, hogy a lukácsi életmű történeti korszakok és problémák részeként és kifejeződéseként tárul fel a könyv lapjain. Nem a ma divatos elvont morális céltételezések és absztrakt normatív ítéletek gyűjteménye a könyv, hanem inkább azt domborítja ki a szerző, hogy miképpen bontakozik ki Lukács egy-egy fejlődési szakasza a korszak történeti feltételeiből.

Nagyon szépen mutatja meg például, hogy Lukács együttműködése Lifsiccel, a korszak vezető szovjet esztétájával, irodalomteoretikusával a 30-as évek Moszkvájában milyen mértékig segített "túlélni" egy kifinomult elméleti gondolkodásnak a marxizmuson belül, ami a marxizmus korabeli történetében ritka értéknek számított. Honnan és hogyan emelkedett fel ez a hagyomány a századelő közép-európai gondolkodásában és került be a "szovjet marxizmus" történetébe, valóban újragondolandó kérdés azon fejlemények után, amelyek a marxizmust államideológiából ismét a rendszerellenes gondolkodásmód és mozgalmi csírák szellemi eszközévé transzformálták, "értékelték le" vagy "fel", ez nézőpont kérdése. Sztikalin könyve e fordulatos történetet követi nyomon és sokféle adalékkal szolgál egy még a jövőben kiizzadandó válaszhoz. Mindenesetre annyi egyértelműnek látszik, hogy a marxizmushoz vezető utak a 20. században nemcsak nagyon sokfélék voltak, hanem sok esetben nagyon tartós válasznak bizonyultak.

Lukács 1918-19-es fordulata sem csupán egyéni útválasztás, hanem nagyon is meghatározott és tudatos döntés volt milliók részéről. Fontos ezt hangsúlyozni, mert életidegenek az olyan megközelítések, amelyek Lukács kommunista fordulatát "agyonpszichologizálják". A történeti kiindulópontnak figyelembe kellene venni, hogy a régi liberális világrend egy szörnyűséges "demokratikus világháborúval" (a "renegát" Furet) elzárta a liberális tájékozódás felé vezető utakat. A háború egész története ugyanis világossá tette, hogy maga a (világ)rend felelős a háborúért, amely nagyon is prózai dolgokért (piac, pénz, profit, hatalmi érdekek stb.) folyt. Ha innen nézzük a dolgot, nincsen semmi különös Lukács fordulatában, hiszen Marxtól Dosztojevszkijen át akár Tolsztojig vagy Leninig igen széles szellemi skálán találkozhatott Lukács az antikapitalista kihívás kérdéseivel még jóval fordulata előtt, noha korai munkásságában látszólag semmi nem utalt arra, hogy Webertől Marxhoz vezetne az útja. Lukács "rendszerváltása" ugyanakkor nem tipikus, amennyiben nem bankelnökök családtagjai szoktak a forradalom vezető ideológusaivá válni, noha e megállapítást illetően Marx és Engels, sőt, a nemesi címmel rendelkező Lenin esete is óvatosságra inthet bennünket.

1919-ben Lukács munkássága kikerült – végérvényesen – a politikailag légüres térből. (S bár a "hatalom emberéből" hamarosan üldözötté vált Magyarországon – ha elfogják, valószínűleg kivégzik -, Lukács "nagy kalandja" a szocializmussal tulajdonképpen még csak ekkor kezdődött.)

Érdekesebb kérdés, hogy Lukács kommunista "választása" milyen hihetetlenül stabilnak és megmásíthatatlannak bizonyult. Ennek magyarázata talán nagyobb súlyú problémákat vet fel, mint 1918-19-es fordulatának végbevitele, akár szellemi-filozófiai, akár politikai-szervezeti értelemben. A szerző nagyon pontosan érzékeli,

 hogy Lukács számára sem a családi-személyes háttér, sem a mindennapi élet tényei nem jelentettek olyan mély gyökereket, amelyekkel "kiirthatatlanul" a régi világba kapaszkodhatott volna. Az új világ ígérete, a forradalom vágta át a gordiuszi csomót. Merre mehetett volna Lukács a fehérterror korszakában? Az osztrák-német valóság a húszas években inkább kiábrándította, mint felvillanyozta volna, a Történelem és osztálytudatot ért támadások a Szovjetunióban (1922-24) egyfelől Lukács egyetemes "jelentőségét" és "messianisztikus korszakának" végét jelezték, másfelől egy új korszak közeledtét a Szovjetunióban, amelynek távolról sem látta előre az összes mozgatóját.

Sztikalin könyve hangsúlyozottan nem filozófiai vagy filozófiatörténeti munka, mégis jól érzékeli, hogy a szellemi-filozófiai gondolkodás és a politikai döntések nem azonos logika mentén haladnak; a politikai döntésekben olyasfajta emóciók és lelki tényezők is szerepet játszanak, amelyek nem vagy csak korlátozottan jelennek meg a filozófiai "megokolásban". Már a maga korában is "mindenki" meglepődött Lukács kommunista fordulatán, de volt-e Lukácsnak olyan "fordulata", jelentős politikai hatású döntése, amely nem keltett meglepetést, sőt, megütközést harcostársai vagy ellenfelei körében? – a kérdést, lám, így is fel lehet tenni.

Gondoljunk a "szocializmus egy országban" sztálini tézisének védelmére, vagy Lukács "népfrontos" előtörténetére, a Blum tézisekre, a Lifsiccel való együttműködésére a Lityeraturnij krityik-ben, a háború utáni pártvitáira, 1956-os szerepvállalására, majd kommunista ellenzéki, kommunista másként gondolkodói teljesítményére vagy éppenséggel az 1968-as Lukácsra. Ilyen értelemben Lukács maga volt a történelem egy kis inkarnációja szinte minden időben. Nem tűri a sematikus elemzéseket… A szerző maga is megjegyzi, hogy sokan nem követték még a kommunisták közül sem azt az utat, amelyen Lukács a maga módján "végigment", valahogyan irtózott attól a jelenségtől, amit renegátságnak neveznek. Végül is útjáról sem a sztálinizmus, sem a kádárizmus nem tudta letéríteni, mindenfajta cikk-cakkok ellenére sem.

Amit Alekszandr Sztikalin sem mutat meg elegendő átütőerővel, hogy Lukács és Lifsic miképpen jutottak el módszertanilag a sztálini rezsim bírálatáig még a "sztálini burokban". A Lifsic hagyatékával foglalkozó orosz marxista teoretikus, V. Arszlanov⁴ sokat tett ezen elmélettörténeti kérdés megválaszolásáért, elutasítva az olyan, a mai Magyarországon is népszerű, ámbár primitív magyarázatokat, amelyek a sztálini rendszeren belül létezett minden szellemi-politikai irányzatot nagy homogén irányzattá gyúrnak össze. Az ilyen eljárás politikai funkcióit aligha kell ezen a fórumon ecsetelnem. Sztikalin könyve azért is fontos, mert minden ilyen homogenizálással szemben érveket ad, amennyiben mindig ábrázolja az adott periódus belső politikai lehetőségeit, a gondolkodás objektív határait. Érdekes, hogy Lukács egész politikai pályáját az intellektuális és személyes bátorság jellemzi, kompromisszumai, "önkritikái" az intellektuális fennmaradás érdekeit szolgálták, sohasem követett el olyan önfeladást, amely morálisan ellehetetlenítette volna. A könyv két ilyen fontos ügyet is bemutat, amelyek tükrében erről meggyőződhetünk. Az egyik példa a Ljubljankán eltöltött közel egy hónap, amely a jegyzőkönyvek tükrében korrekt személyes magatartásról árulkodik, a másik pedig a pártba való visszalépése 1967-ben, ami nem ásta alá politikai nézeteinek és elméleti pozícióinak képviseletét.

Gyakran felteszik a kérdést: sztálinista volt-e Lukács? Helyesen, történetileg így kellene feltenni: lehetett-e egy kommunista, marxista teoretikus a Szovjetunióban a 30-as években nem sztálinista? Onnan nézve a dolgot – és ez egyáltalán nem kíván apologetikus magyarázat lenni, s Sztikalin sem ad ehhez alapot – "kétfrontosnak" tűnik a dolog. Vagyis, a Szovjetunió a 30-as években a felemelkedő náci Németországgal szemben olyan bástyának tűnt, amelynek minden releváns bírálata ellenségesnek látszott. A "vagy – vagy" helyzete természetesen meghatározta Lukács elméleti pozícióját is, noha sosem vont le olyan következtetést, amely a sztálini terrort igazolta volna. És ez nem semmiség egy olyan korszakban, amelyben ezer számra pusztultak el kommunista értelmiségiek – még Sztálin környezetéből is, hogy most ne említsük a Szovjetunióba érkezett külföldi emigráns kommunisták ismert sorsát. A történelem egyébként gyakran állít az ember elé ilyen "két frontos" szituációt, amely elől Lukács mindig igyekezett kitérni a tertium datur (harmadik lehetőség) mindenkori elméleti-politikai felvetésével, amely a történelem "alternatív" jellegének felismeréséből eredt. Elegendő itt arra utalni, hogy ez a probléma még Bulgakov előtt is felmerült, aki Szovjet-Oroszországban maradt a polgárháború idején is, és orvos hőse, Jasvin a petljurista pogromok és rémtettek hatására, a bolsevikokat várva lelövi a tömeggyilkos fehér ezredest.⁵

A kötet elgondolkodtatja az embert Lukács politikai pályájának "értelme", történelmi jelentősége felől. Nem akarom ennek kapcsán azt állítani, hogy mondjuk a 19-es komisszárnak nem volt lényeges szerepe Lukács saját életén belül, mégis mint a forradalmi mozgalom teoretikusa, a 20. századi marxizmus nagy gondolkodója írta be nevét a történelembe. A szerző véleményével osztozva én sem mernék végleges ítéletet mondani történelmi jelentőségéről, de van egy megérzésem: ami bizonyosan fennmarad Lukács politikai filozófiájából, az – paradoxnak tűnhet – a szocializmus elméleti problémáira vonatkozó intellektuális hagyatéka. (Természetesen Lukács politikai filozófiájára vonatkozó megjegyzés ez, hiszen Ontológiája és Esztétikája nyilvánvalóan már beépült az egyetemes filozófiatörténet kincsestárába.) Hogy érzékeltessem a dolgot: arra a vitára gondolok, amely már halála után bontakozott csak ki igazán a szocializmus perspektíváiról Berlintől Budapestig, Párizstól Londonig. Mi mással lehetne a vita lényegét összefoglalni, ha nem Lukácsnak a Demokratizálás jelene és jövője című művében (is) kifejtett tertium datur elméletével, amely a sztálini eredetű államszocializmus és a polgári demokrácia között jelölte ki az állami tulajdon társadalmasításának és a politikai hatalom társadalmasításának "harmadik útját". A New Left-től Rudolph Bahroig, Bence-Kistől Kuronig, a francia önigazgatóktól a magyar és orosz "önigazgatókig" mind olyan elméleti (és politikai) leágazás, ami azt mondatja velünk, hogy mindnyájan Lukács köpönyegéből bújtak, bújtunk elő. Különösen ma látszik ez jól, amikor a szocialista baloldal szénája világméretekben rosszul áll… Lukács híveinek és értelmezőinek többsége – ahogy az lenni szokott – megtért az új hatalom lágy ölére, és az emberi jogok liberális ideológusaként a náci beszéd szabadságáról elmélkedik, miközben lejátszódott az elmúlt évszázad talán legnagyobb szociális hanyatlása Lukács "hazáiban" – Budapesttől Moszkváig.

Alekszandr Sztikalin nagy érdeme, hogy a lukácsi életút tanulságai az orosz olvasók elé kerülhetnek egy kedvezőtlen feltételrendszerben, amikor maga az Olvasás társadalmi szokásból ismét egy nagyon szűk réteg privilégiumává válik.

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Jegyzetek

1 Borisz Besszonov például így írt: "A marxista-leninista tanítás burzsoárevizionista ‘kritikájának' egyik fő vonulata a marxizmus ellen irányuló megalapozatlan vádaskodás: az ‘autentikus' Marx humanista tradícióinak ‘elárulása', a pozitivizmus, a ‘túlzásba vitt' szcientizmus…" Ezzel kezdi a szerző a Lukács utáni és "lukácsi eredetű" "burzsoá elhajlás" leleplezését Sartre-on és Adornón át Marcuséig. In: "Szubjektivno-idealiszticseszka vmeszto materialiszticseszka dialektika". Novo Vreme, 1982. 3. sz.

2 Példaképpen l. G. Irlitz ilyen témájú írását, amely az "újmarxista" megközelítések bírálata céljából keletkezett: "Az a mód, ahogyan Lukács a Történelem és osztálytudat (1923) című művében és Korsch a Marxizmus és filozófia (1923) című munkájában Marx nézeteit magyarázta, a marxizmus filozófiája sok burzsoá magyarázatának kiindulópontjává vált. Marx filozófiai öröksége ‘hiteles', ‘humanista' stb. tolmácsolásának hívei is ezekre a munkákra támaszkodnak." Informácionnij bjulletyeny problemnoj komisszii predsztavityelej. Akagyemii nauk szocialisztyicseszkih sztran. Prága, 1979. 2. sz. A Lukács-recepció történetéhez Mesterházi Miklóssal egy kismonográfiával és egy terjedelmesebb szöveggyűjteménnyel járultunk hozzá még a 80-as évek első felében.

3 "A budapesti egyetemen – írta Lukács – a dolgok nagyon rosszul állnak az igazi marxizmus tanítását illetően. A jelenlegi helyzetben belátható időn belül semmiféle radikális változásra nem lehet számítani." Vö. N. Tertulian: "Note sull'ultimo Lukács (leggendoi la sua corrispodencia". Critica Marxista (Róma), 1979. 5. sz.

4 V. Arszlanov 1992-ben Magyarországon is fellépett egy konferencián, éppen abban a kérdésben foglalva állást, hogy a sztálini fordulat sem tudta kisöpörni mindazt, ami az orosz forradalom által felszabadított társadalmi energiák közösségiségében gyökeredzett. Lukács és Lifsic a 30-as években a francia forradalom mögé "rejtőzve" vizsgálták a sztálini fordulat kapcsán Thermidor kérdését olyképpen, hogy thermidor a forradalom számos döntő elemének továbbélését tette lehetővé – ugyanakkor eltiporva annak számos eredeti közösségi törekvését, radikális baloldali céljait. Vö. V. Arszlanov: "Az októberi forradalom önreflexiója". In. 1917 – Az orosz forradalom. Szovjet Füzetek VIII. 46-56.o.

5 Vö. Mihail Bulgakov: "Én öltem". Ezredvég, 2002. 11. sz. 35-42.o.

Sokan sokféle bűnbakot találtak már az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájára. A Prestige olajszállító tanker "balesete" azonban nem véletlen volt, hanem a szabályozatlan – laissez-faire – gazdasági globalizáció rendszeréből fakadó, szükségszerű következmény, ami bármikor megismétlődhet.

A "laissez-faire"-baleset

A zöldeket gyakran vádolják azzal, hogy indokolatlanul pesszimisták a környezeti katasztrófákkal kapcsolatban. Példának okáért, éppen ma kaptam egy barátságtalan emailt egy választótól, melyben azt állítja, hogy a globális felmelegedés a zöldek konspirációja. A Spanyolország partjainál történt katasztrófa azonban valóságosabb már nem is lehetne.

Hektárnyi újságoldalon foglalkoztak már a Prestige kettétörése és elsüllyedése által okozott humán és környezeti borzalmakkal. Zöldpárti képviselőként engem inkább a katasztrófát súlyosbító politikai és gazdasági megelőző borzalmak foglalkoztatnak. Csakis úgy lehet reményünk egy újabb katasztrófa megelőzésére, ha ezekre a gyökér-okokra koncentrálunk.

A Prestige-katasztrófa egyetlen igazán fontos tényezője a globalizáció politikai gazdaságtana. Ki vagy mi mást okolhatnánk? A fülöp-szigeteki legénységet? Görög kapitányukat? A spanyol mentő hatóságokat? A londoni, moszkvai vagy svájci mellékutcák irodáiban dolgozó középkádereket? Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jogászoknak, akik most összedugják a fejüket, sok munkájukba kerül majd, amíg megtalálják a bűnbakot. De azzal, hogy a láncolat egyetlen szemére összpontosítunk, nem fordíthatjuk vissza az idő kerekét.

Sem a jogászok, sem a moralisták nem fognak örülni az igazságnak. A fenti résztvevők közül mindannyian szerepet játszottak a katasztrófában, de valójában mindannyian hibásak vagyunk abban, hogy hagyjuk, hogy (többnyire választott) politikusaink az üzleti világ és a pénzügyi piacok rövidtávú prioritásait mindannyiunk hosszútávú gazdasági, társadalmi és környezeti szükségletei elé helyezzék. Ennek a tendenciának az elmúlt körülbelül egy évtizedben tapasztalt globalizálódása az, amit én felelősnek tartok a Prestige sorsáért.

Kormányaink a felelősek azért, hogy konzisztensen kiszolgálják a határokon átívelő üzleti életben egyre inkább laissez-faire szemléletű megközelítést sürgető vállalati kívánalmakat, és kibúvókat alkotnak, illetve konzerválnak, amelyek oly sok iparág oly sok kulcsszereplője számára teszik lehetővé, hogy kibújjanak a vizsgálatok és szabályozások alól.

Vajon még hány Prestige hajózik a nyílt tengereken az FOC (Flags of Convenience) zászlai alatt nemzetközi legénységével, kétes terhet szállítva egyik adóparadicsomból a másikba?

A környezetvédő szervezetek gyorsan feltérképezték, hogy – a Friends of the Earth nevű szervezet szavaival – a Prestige-sztori miképpen "tükrözi a vállalati globalizáció horrorisztikus működésének legrosszabb sajátságait".

A Prestige-katasztrófában érintett nemzetek névsora Ki kicsoda?-ként mutatja be a gazdasági globalizáció legnagyobb haszonélvezőit és áldozatait. A hajó legénysége fülöp-szigeteki, a kapitány görög volt, a hajó egy görög hajózási kartell által kezelt libériai cég tulajdonában volt, s egy brit bróker jegyeztette be a Bahamákon. Az olaj, amelyet Litvániából szállítottak Szingapúrba, egy svájci központú, orosz anyavállalat tulajdonában lévő, Gibraltárban működő cég tulajdona volt.

2002 februárjában az Európai Bizottság olyan új, szigorúbb irányelveket javasolt az olajszállító hajók minimális standardjainak tekintetében, amelyek távol tartották volna a Prestige-t a galíciai partoktól. A közvetlenül megválasztott Európa Parlament támogatta a javaslatokat. A szimpla hajótestű járműveket 2005-ig vagy 23. szolgálati évük letelte előtt (a korábban elérkező időponthoz igazodva) meg kellett volna erősíteni egy újabb hajótesttel, ellenkező esetben kitiltották volna őket az EU-s vizekről. Minthogy az egytestű Prestige a katasztrófa idején már 26 éve szolgált, a tiltás hatálya alá esett volna.

A hajózási és pénzügyi piac intenzív lobbizásának hatására azonban az EU-kormányok felvizezték a javaslatokat, s a nem biztonságos egytestű tankerek használhatósági idejét kiterjesztették 28 évre. A Prestige így folytathatta működését.

Nagyon szép most a spanyol és egyéb kormányoktól, hogy sürgetik ezen hajók azonnali kitiltását, de erre nem egészen egy évvel ezelőtt már lehetőséget kaptak, akkor azonban nem éltek vele. Azért nem, mert hajlandóak voltak arra, hogy a hosszútávú fenntarthatósággal szemben a rövidtávú profitot részesítsék előnyben. Ez még tisztán financiális mércével mérve is bolondság. Még senki nem tudja, hogy mi lesz a katasztrófa végső költsége, de abban biztosak lehetünk, hogy a kompenzáció elégtelen lesz, s hogy azt elsősorban az európai adófizetők, nem pedig a kormányzati partnereik által patronált, és a rövidtávú szemléletből hasznot húzó iparágak fogják megfizetni. Ne feledjük, ez maga a működő gazdasági globalizáció.

A szabályozásnak mindenek felett a hasonló katasztrófák megelőzését kell szolgálnia. Az egytestű hajók és az egyéb szállítási szektorokban jelen lévő megfelelőik kitiltása alapvetően fontos. Az Európai Unió Miniszteri Tanácsa kihagyott egy ilyen lehetőséget. Több időt nem szabad elvesztegetni.

Ha van valami pozitívuma ennek a katasztrófának, az csakis az agyafúrt iparági praktikák kivédését szolgáló szabályozás megalkotására irányuló felbuzdulás lehet. Ahhoz, hogy ez realizálódhasson, az európai kormányoknak meg kell érteniük, hogy senkinek nem érdeke a rövidtávú profitszerzést támogatni a hosszútávú stabilitással és fenntarthatósággal szemben. De még ez is csak a kiindulópont lehet.

A vállalati kultúra és az adóparadicsomok, illetve a Flags of Convenience homályos hálózatainak radikális felülvizsgálatára van szükség. A gazdasági globalizáció nem "elkerülhetetlen" s nem "tény", hanem egy katasztrófa. A következményei ma Galícia partjait mossák. Hol tűnnek föl legközelebb?

***

Több mint presztízsveszteség

A hajózás főszereplő a hírekben, és Európa szeme a lepusztult galíciai partokat figyeli. De mennyi ideig, s vajon lesz-e hasonló érdeklődés a nem olajszállító hajókon véget érő sok-sok élet iránt?

Felejtsük el a dupla és szimpla testű hajókat, felejtsük el még a bajba jutott hajóknak nyújtott menedék kérdését is. A Prestige csak a legutóbbi példája egy sokkal nagyobb problémának. Az elavult, sokszorosan szervizelt Prestige-nek az év ezen időszakában soha nem lett volna szabad ott lennie, ahol volt. Ami mégis oda helyezte, az egy rendszer, amely többre tartja a költségleszorítást és a kereskedelmi titoktartást a számadási kötelezettségnél.

A hajózás volt az első globalizálódott iparág – egy olyan iparág, amelyre az élet szinte minden kényelmi és szükségleti szempontjából szükségünk van. De ezt az iparágat a titkolózás és csalárdság kultúrája jellemzi. Mivel versenyelőnyt biztosít a semmivel sem törődő cégeknek, bünteti a legénység és a környezet védelmével törődő hajótulajdonosokat. A hajózás titokkultúrája azt jelenti, hogy amikor egy rendkívül veszélyes hajó elsüllyed, a tulajdonosok a cégtábla mögé bújhatnak, amely minden hajót külön vállalattá tesz, olyan vállalattá, melynél aztán a tulajdonosok csődöt jelenthetnek (természetesen a biztosítói kifizetések bezsebelése után), sokszor eleve lehetetlenné téve a legénység és családjaik kompenzációs igényeinek kielégítését. A tulajdonosok aztán folytathatják az üzletet többi hajójukkal.

Közvetlen kapcsolat van a hajótörések és a hajókon lengedező zászlók között. A FOC-országok különösen rosszul teljesítenek. Ezek a nemzetek külföldi működtetőknek adják el az ország nevének használati jogát. A hajók a FOC-országok szuverén területévé válnak, melyek jogilag felelősek a tengerjárók és azok legénységének biztonságáért. De azok a nemzetek, amelyek átvállalják ezt a felelősséget, súlyosan veszélyeztetik a többi ország üzleti érdekeit.

Tavaly 155 hajó tűnt el. Hivatalosan 306 haláleset történt, de nehéz megmondani, hogy valójában hány tengerész halt meg, mivel a tengereken történt legtöbb balesetet valószínűleg nem jelentik. 1997-ben a Cardiff Egyetemen működő Tengerészek Nemzetközi Kutatóközpontja (Seafarers' International Research Centre) évente 1393 és 2354 közöttire becsülte a tengereken történt halálesetek számát.

A dolog iróniája, hogy a fenti visszaélések megelőzését szolgáló mechanizmusok már léteznek. A baj forrása nem a szabályozás hiányában, hanem a végrehajtás hiányában keresendő.

Az elmúlt évben a Nemzetközi Szállítmányozási Dolgozók Szövetsége (International Transport Workers Federation, ITF¹), a Greenpeace és a WWF petícióban fordult Kofi Annanhoz, közbenjárását kérve annak érdekében, hogy az ENSZ Nemzetközi Tengeri Szervezetének (International Maritime Organization) mind a 160 tagországa tartsa be ezeket a szabályokat.

Az ITF így nyilatkozott: "Összehangolt fellépést sürgetünk a színvonaltalan hajózás és praktikák kiküszöbölése érdekében, fellépést, mely megköveteli a hajózási iparág átláthatóvá és elszámoltathatóvá válását, a szabályozások megfelelőbbé tételét és mindenekelőtt betartatását, valamint azt, hogy a különösen könnyen sebezhető tengeri és partközeli területek védelme figyelmet kapjon."

A helyzetbemérés talált. A Prestige okozta környezeti katasztrófa visszhangja azoknak az emberi tragédiáknak, amelyek újra és újra megtörténnek, amikor egy-egy kiszolgált, rozsdaette teknő kettétörik, megtelik fagyos vízzel és elsüllyed. Másrészt tökéletesen elkerülhető lett volna. Ha majd létrehozunk egy olyan kultúrát, amely a tengerészek életét is oly nagyra értékeli, mint a tengeri madarak foto- és telegénebb szenvedését, akkor talán a környezeti károk és a megelőzhető halálesetek mostani diadalmenete is véget ér.

A cikkek forrása a londoni Red Pepper.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

1 Az ITF egy globális szakszervezeti szövetség, amely 137 ország 604 szakszervezetének 656 750 tengerészét képviseli.