Miskolc, 2003. április 5-6.

700 magyar társadalmi szervezet, civil mozgalom, szakszervezeti, vallásos és világi közösség kezdeményezésére Miskolcon 2003. április 5-6. között megtartottuk az I. Magyar Szociális Fórumot. Az MSZF az együttműködés fóruma egy szabadabb, igazságosabb, békésebb világért és egy demokratikusabb Magyarországért. Részese annak a világméretű folyamatnak, amelyet a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum neve fémjelez. Az emberek és a természet kizsákmányolása ellen szerveződik a társadalmi igazságosság, a demokrácia, az emberi jogok és a szociális jogok érvényre juttatása érdekében.

A résztvevők kiálltak a béke mellett, elítélték a háborús politikát és a háborús propagandát. Követelték az emberi jogok és a szociális jogok maradéktalan érvényre juttatását és a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását. Elemezték a hazai és a nemzetközi társadalmi viszonyokat és arra a következtetésre jutottak, hogy világszerte megrendült a humanista értékrend, elidegenedési és elembertelenedési folyamatok tapasztalhatóak, és hogy ezekkel szemben az emberek és a népek közötti szolidaritás erősítésével, a szociális és a demokratikus jogok kiszélesítésével lehet a leghatékonyabban szembeszállni. A profitérdek, a privatizáció, a magánérdek helyett a dolgozó és alkotó ember értékrendjét kell a középpontba helyezni.

A következő határozatok, állásfoglalások és kezdeményezések születtek:

 

 

1. Emberi jogok, szociális jogok

 

• Kiállunk az emberi élet és az élővilág védelmében a pusztítással és a halál kultúrájával szemben. Békét akarunk a társadalmi igazságosság érvényre juttatása révén.
• Munkát kell adni az embereknek, hogy megélhessenek.
• Váljon alkotmányos alapjoggá a munkához és a kollektív munkajogi védelemhez való jog.
• Szükségesnek tartjuk a szociális jogok garanciáinak beépítését a készülő új magyar alkotmányba.
• Követeljük, hogy az emberjogi charták, így az Európai Szociális Charta elveinek megfelelően hazánkban is biztosítsák az emberhez méltó létfeltételeket: a munkához, a tisztességes keresethez, a fedélhez, a megfelelő táplálékhoz, az egészségügyi ellátáshoz, a szociális védelemhez, az oktatáshoz, a kulturálódáshoz való jogot. Szükségesnek tartjuk a garantált társadalmi minimum-jövedelem bevezetését, a hajléktalanság állami segítséggel történő megszüntetését.
• Ellenezzük a közszolgáltatások, a szociális ellátások, kiemelten az egészségügy privatizációját.
• A társadalmi érdekeknek a javak igazságos és egyenlő elosztásával – valódi közteherviseléssel – kell érvényt szerezni.

 

 

2. Részvételi demokrácia, szabadságjogok

 

• Megvédendő alapértéknek tartjuk a szabadságjogokat, a demokráciát és a szociális vívmányokat, az információhoz való jogot.
• A fórumban résztvevő szervezetek célja, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak alárendelt szervvé váljon.
• Társadalmi ellenőrzést szeretnénk az intézmények felett, a képviseleti demokrácia kiegészítését részvételi demokráciával, a képviselők visszahívhatóságának bevezetését, kétkamarás parlamentet.
• Szükségesnek tarjuk a népszavazási törvény módosítását, egyszerűsítését.
• A globalizáció kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozására fontosnak tartjuk a helyi és önkormányzati kezdeményezéseket.
• A leghatározottabban fellépünk a média által sugárzott háborús propaganda és agresszivitás ellen és azt követeljük, hogy a tömegtájékoztatási eszközök és a tankönyvek az egyetemes emberi értékeket terjesszék.

 

 

3. Globalizáció és béke

 

• Az USA uralkodó körei a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmányának lábbal tiprásával egyközpontú világot akarnak berendezni. Az Irak elleni háborút az olajért, üzleti érdekekért, Európa megfélemlítéséért, egyeduralkodó szerepük megszilárdításáért folytatják.
• Mozgalmunk a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum részeseként elítéli Szaddám Husszein rendszerét és a terrorizmust, a háborút. Következetesen szembeszáll az új hegemón világrenddel.
• Követeljük, hogy az USA és szövetségesei azonnal hagyják abba az iraki civil lakosság mészárlását, vonuljanak ki Irakból és állítsák helyre az okozott károkat.
• Tiltakozunk az ellen, hogy a magyar kormány és a parlament segédkezet nyújtott ehhez a háborúhoz. Ne folytassa tovább a háborús politikát, hazánk azokkal vállaljon közösséget, akik elítélik ezt a háborút.
• Magyarország maradjon távol minden háborús konfliktustól, ápolja a jó viszonyt szomszédaival és minden néppel.
• Követeljük a fejlődő országok adósságainak elengedését, a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelmi tárgyalások (GATS) nyilvánosságát és moratóriumát, a nemzetközi spekulációs tőkeáramlások korlátozását (pl. a Tobin-adó bevezetését.)

 

 

4. Európai Unió

 

• Az EU-ba való belépésünk után támogassuk a népek szociális Európáját a nagy pénzügyi-gazdasági csoportok neoliberális integrációja helyett, a jóléti rendszerek fejlesztését. Lehetséges egy másfajta Európa.
• A belépést követően a szociális ellátó rendszerek emberközpontú fejlesztése haladéktalanul kerüljön napirendre.
• Az Európa Terv egészüljön ki a foglalkoztatás növelésére, a munka világára, a bérfelzárkóztatásra vonatkozó fejezettel.
• Támogatjuk a szakszervezetek és a civil szervezetek európai összefogását, részt kívánunk venni a dolgozók, a perifériára szorultak érdekeinek intézményesített érvényesítésében.

 

 

5. Kisebbségek szociális jogaiért, a rasszizmus ellen

 

• Az 1989 után feléledő rasszizmust a neoliberális globalizáció termeli ki a multinacionális és a helyi tőke érdekei szerint, a munkaerőpiac belső megosztásáért.
• A magyar nemzet fogalma az EU csatlakozással újraértelmeződik, ezért különösen nagy veszély forrásává válhat az etnikai alapú politizálás.
• A legnagyobb magyar kisebbség, a romák társadalmi helyzete nem elsősorban etnikai, hanem szociális kérdés, ezért elutasítjuk az etnikai alapú diszkriminációt. A romák igazságosabb társadalmi létre csak úgy tehetnek szert, ha minden progresszív erő összefog a rasszizmussal és a kirekesztéssel szemben.
• Esélyegyenlőségre, jó minőségű integrált képzésre, teljes foglalkoztatottságra, lakhatási biztonságra, emberhez méltó egészségügyi ellátásra van szükségük.
• Visszautasítjuk az arra irányuló törekvéseket, hogy a társadalmi igazságtalanságok valódi okairól rasszizmussal, idegengyűlölettel, cigánygyűlölettel, antiszemitizmussal tereljék el a figyelmet.

6. A nők és a gyermekek szociális jogai

 

• Érvényre kell juttatni a nők és a férfiak egyenlőségét és meg kell erősíteni ennek törvényi garanciáit.
• Támogatjuk a családon belüli erőszak elleni törvényes fellépést.
• Kiemelten és megrendülten szólunk a gyermeki jogokról, a gyermekek társadalmának szegényekre és gazdagokra szakadásáról. Szégyen, hogy hazánkban több tízezer gyermek alultáplált és 250 ezerre nőtt a veszélyeztetett kiskorúak száma.
• Meg kell szüntetni az írott jog és annak érvényesülése között feszülő ellentmondásokat a szociális szférában, gazdasági, szociális okokból nem szabad elszakítani a gyermekeket szüleiktől; gyermekes családokat ne lehessen kilakoltatni.
• A gyermekek esélyegyenlőségének jobbítása érdekében növelni szükséges a gyermeknevelés állami támogatását, a családtámogatási ellátásokat, előnyben kell részesíteni a gyermeküket egyedül nevelő szülőket.
• A gyermekek, a fiatalok és a nők méltóságának védelmében követeljük, hogy az állam utasítsa vissza a piaci alapú szexualitást, a pornográfiát és a prostitúciót, biztosítson más megélhetési forrást.

 

 

7. A mezőgazdaságban dolgozók és a vidékiek szociális jogai

 

• Az agrárium és a vidék válságának megoldása az egész társadalom ügye. Az európai uniós csatlakozás is megköveteli a mezőgazdaság és az állattenyésztés árutermelő- és versenyképességének növelését, a kis- és középtermelők hathatós megsegítését, különösképpen a szövetkezés különböző formáinak az ösztönzésével.
• Súlyos gondot jelent a nyugdíjasok tömegének megoldatlan helyzete.
• A vidékfejlesztés központjába kell állítani a vidék népességmegtartó képességének erősítését, a munkahelyteremtést, a környezetfejlesztést.
• Nagyobb szerepet kell szánni a tájkultúra fejlesztésének, a tájápolásnak, a környezetvédelemnek, a környezeti károk megelőzésének, melyek új munkahelyeket biztosíthatnak. Ez össztársadalmi érdek, s helyi és agrárágazati forrásokból nem oldható meg. Minderről új társadalmi megállapodás megkötésére van szükség, amelynek lényege, hogy a társadalom egészének érdeke ezen feladatok megoldása. Ebben kiemelkedő szerepet kell, hogy kapjanak a jelenleg is vidéken élő agrárszakemberek.

 

 

 

8. Ökológia

 

• Az MSZF résztvevői lehetségesnek tartanak egy másfajta erkölcsi rendet, a fenntartható fejlődésen alapuló, a természettel harmonikusan együtt élő emberközpontú világot.
• Az egészséges környezethez való jogunkat csak úgy érvényesíthetjük, ha vállaljuk az ezekkel együtt járó kötelezettségeinket is.
• Környezettudatos nevelést támogatunk a civil szervezetek bevonásával.
• A megújuló energiaforrások kontrollált alkalmazását szorgalmazzuk.
• Szükségesnek tartjuk a környezeti költségek beépítését az árakba.
• Követeljük, hogy juttassák érvényre a kyotói megállapodást a légköri szennyezés csökkentéséről, a globális légköri felmelegedés okozta klímaváltozás feltartóztatásáért.

 

***

 

Az I. MSZF-en résztvevő szervezetek elhatározták, hogy erősítik és szervezettebbé teszik a kapcsolataikat a társadalom érdekében folytatott szolgálat szellemében és a közös jövő egyengetésének jegyében. Úgy döntöttünk, hogy egy privatizáció ellenes és a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelem liberalizációjáról folyó tárgyalásokról (GATS) tájékoztató társadalmi fórumot szervezünk.

Nyitva állunk mindenki előtt, aki kész tenni közös céljaink valóra váltásáért és szeretnénk együttműködni mindazokkal, akik szívügyüknek tartják a szebb, emberibb jövőt.

Michael Hardt-Antonio Negri: Empire (Birodalom) Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Míg a kilencvenes évek e tekintetben furcsán terméketlenek voltak, sokak szerint Toni Negri és Michael Hardt 2000-ben megjelent Empire (Birodalom) című könyvével végre megszületett a következő nagy mű, amely társadalomfilozófiai témája ellenére hónapokig volt a bestsellerlisták élén, és a neves harvard-i egyetemi kiadó által valaha kiadott legsikeresebb non-fiction kategóriájú kiadvány lett. Fogadtatása kritikusok között is túlnyomórészt eufórikus volt, Szlavoj Zsizsek szlovén filozófus¹ a könyvet egyenesen napjaink Kommunista Kiáltványának nevezte, de olyan – nem kimondottan baloldali elkötelezettségükről nevezetes -, visszafogottabb hangvételű lapok is, mint a New York Times, igencsak elismerően nyilatkoztak róla.² A megjelenését követő két évben se szeri se száma a jelenleg 11 nyelvre lefordított Birodalommal foglalkozó tudományos értekezéseknek, egyetemi szemináriumoknak és internetes vitafórumoknak, amelyek a könyv szerzőit lassan egy új baloldal szupersztárjaivá teszik.³

 

 

Antonio Negri viszontagságos élete

 

A könyv sikerének titka egyrészt megjelenésének remek időzítése hosszú évek óta tátongó űrt próbál a lassan egyre izmosodó globalizáció-kritikus baloldalon betölteni. Másrészt Antonio Negrinek, az Empire minden bizonnyal nevesebb társszerzőjének viszontagságos élete is kétségtelenül nagyban hozzájárult a könyv váratlan sikeréhez. Az olasz politikafilozófus a nyugati anarchizmus egyik nagy veteránja, akinek neve még a hetvenes évek olasz radikális mozgalmai idején vált ismertté, amikor a PCI reformista passzivitása sok baloldali csoportot sodort a radikalizálódás felé és sztrájkok, gyárfoglalások és politikai merényletek tették puskaporossá a légkört. Negri az egyik legfontosabb anarchista csoport, a Potere operaio (Munkáshatalom) már annak idején is némi misztikus aurával övezett vezető teoretikusa volt. Az olasz marxizmust balról támadó (poszt-)operaista mozgalom filozófusai – Negri mellett Mario Tronti, Paolo Virno vagy Silvia Federici – a tőke és a proletariátus viszonyának újraértelmezésekor arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalizmus fejlődésének mozgatórugója nem annyira gazdasági törvényszerűségekben, sokkal inkább az osztályharcban rejlik. Ez az aránylag egyszerű és a radikális baloldal számára sokat ígérő korreláció hálás fogadtatásra lelt az olasz szélsőbal militáns részénél is. Miután a hetvenes évek végén a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) merényleteihez hasonló fegyveres akciók során az olasz Brigade Rosse a volt kereszténydemokrata miniszterelnök, Aldo Moro meggyilkolásával okot szolgáltatott több radikális politikai csoport feloszlatásához, több ezer társával együtt Negri is évekre börtönbe került – itt írta eddig talán legismertebb művét, a "L'anomalia selvaggia" című Spinoza-tanulmányt is. Bár az ellene felhozott vád jogi alapja – állam elleni fegyveres felkelés szervezése – sokak szerint igencsak kérdéses volt, Negrit több évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönből az Olasz Radikális Párt parlamenti mandátuma mentette meg, amely rövid ideig védettséget biztosított számára. Amikor azonban beláthatóvá vált, hogy az olasz parlament döntése alapján meg fogják fosztani mentelmi jogától, Negri Franciaországba menekült, ahol a frissen megválasztott szocialista elnök, François Mitterrand neki és több száz olasz radikálisnak politikai menedékjogot ajánlott fel. A párizsi egyetemen – ahol a könyv társszerzője, az amerikai Michael Hardt diákja volt – Negri Gilles Deleuze és Felix Guattari segítségével töretlenül folytathatta egyetemi pályafutását. 1997-ben visszatért Rómába, ahol bár börtönbe került, de korára és egészségi állapotára való tekintettel kijárásos lakója a Rebbibia fogháznak. Negri egykori tanítványa kacskaringós úton (mérnöknek készült, majd Guatemalában és Equadorban dolgozott keresztény segélyszervezetnél, később napelemszerelőként került Olaszországba) jutott az amerikai Duke Egyetemre, ahol most irodalomtörténetet tanít. Az Empire a szerzők második közös műve, s míg az első nem aratott valami nagy sikert, a másodiknak minden esélye megvan arra, hogy a globalizáció-kritikus ifjúság bibliájává váljon.

Ennek ellenére nagyon is kérdéses, hogy a szerzők mondanivalója sok olvasójuk által helyesen értemezett-e. Ez nem csupán a könyv folyondárszerűen szerteágazó érvelése miatt kérdés, igencsak megnehezíti az olvasást és inkább egy esszégyűjteményre emlékeztet. A szerzők célja nem kevesebb, mint a jelenlegi kapitalizmus – vagy mondjuk inkább: világrend – elemzése és egy emancipatív politikai felszabadítás lehetőségeinek a körvonalazása. Ezt megvalósítandó, könyörtelenül leszámolnak minden illúzióval, amely a globalizációs folyamat pozitív befolyásolását tartja szem előtt. Sok esetben Hardt és Negri könyve pontosan azoknak a begubózott baloldali konzervatív, globalizációellenes mozgalmaknak a kritikájaként olvasható, amelyek – kimondva vagy kimondatlanul – csupán a lokális megvédését és a globális kirekesztését tűzik ki célul.

 

 

Birodalom

 

Hardt és Negri szerint az imperializmus – legalábbis az általunk ismert formájában – halott. Velejárója ennek a fejlődésnek a nemzetállamok lassú eltűnése. Ez alapvetően jó hír. Jelenleg éppen az imperializmusból egy új uralmi formába való átmenetnek lehetünk a tanúi. Ezt az új uralmi formát keresztelik a szerzők Empire-nek, azaz Birodalomnak, amin voltaképpen a posztmodern filozófia, posztimperialista gazdasági rendszer, posztfordista-posztindusztriális termelés és a kontrolltársadalmi uralom pozitívra váltott gyűjtőfogalma értendő.

A szerzők szerint a szemünk előtt kibontakozó új világrend gazdasági alapja egyre távolabb kerül a kizsákmányoláson alapuló hagyományos kapitalista-imperialista fejlődési modelltől. Az imperializmus korában a nemzetállamok által megvont határok egyértelműen meghatározták az első és a harmadik világ közötti hatalmi viszonyokat. Az imperializmussal ellentétben az új Birodalomnak nincsen központja, és a határok jelentősége is egyre csökken. Fő jellemzője decentrális jellege, mely leginkább az internethez teszi hasonlóvá – egyszerre mindenütt ott van, de ennek ellenére egyértelműen mégsem lokalizálható. A szerzők szerint jelenleg egyre inkább megszűnik az első, második és harmadik világ közötti különbség, hiszen a globalizáció hatására elképesztő szegénység és hihetetlen jólét egymás közvetlen közelében létezik szerte a világon.

A globalizáció nemcsak egy gazdaságpolitikai tény, hanem egyre növekvő mértékben válik a nemzetközi jog alapjává is: fő jellemzője ennek a változásnak az általánosan elfogadott nemzetközi jog egyik eddig érinthetetlennek vélt alappillérének, a szuverenitás jogának semmibe vétele. A szerzők szerint ennek legnyilvánvalóbb példája az egyre szaporodó, úgymond "civilizáló" katonai beavatkozások elterjedése – meglátszik a könyvön, hogy a kilencvenes években, azaz az 1991-es iraki "Sivatagi Vihar" és a koszovói intervenció között, ezek élményeit feldolgozva íródott -, de a 2003-as Irak elleni támadás is pontosan beletalál a képbe. A nemzetközi jog átértelmezésének szellemi előkészítői a "ius bellum"-iskola, az igazságos háború elméletének amerikai újrafelfedezői, akiknek munkája nyomán az új világrendtől való devianciákat egyszerűen terrorista akcióként lehet (meg-)bélyegezni. Ez a többek között Augustinus egyházatyára is hivatkozó elmélet utat nyitott a deviáns államok elleni háború csendőri beavatkozásként való kezelése előtt. Bár a Birodalom megizmosodását egy többé-kevésbé folytonos vérfürdő kíséri, sikerének titka nem az erőszak kizárólagos gyakorlása feletti jog használatán alapul, hanem azon a képességén, hogy ezt – a kommunikációs csatornák szinte kizárólagos birtoklása által – képes egy csak nehezen definálható "Jó" érdekében bemutatni.

Bár sok esetben nagyon is úgy tűnik, hogy a Birodalomról elmondottak kísértetiesen találóak az USA-ra, a szerzők szerint az új világrendnek nincs egyértelmű központja. Az USA a jelenlegi globalizáció motorjaként ugyan kétségtelenül fontos szerepet játszik a Birodalom kialakulásában, a Birodalom hatalma nem nemzetállami jellegű és nem redukálható csupán egy államra. Ugyanakkor – így Hardt és Negri – nagyon fontos az utóbbi kétszáz év amerikai politikai fejlődését szem előtt tartani, hiszen az amerikai fejlődési modell sikere nagyban megegyezik a Birodalom elterjedésének dinamikájával. Az amerikai sikersztori fő mozgatórugója szerintük az amerikai alkotmányban rejlik, amelyet a reneszánsz humanizmus egyik legfontosabb örökösének tartanak. Pontosan azok az alapelvek, az új iránti nyitottság és ennek integrálóképessége teszik a Birodalmat jelenleg annyira sikeressé, mint az utóbbi kétszáz évben az Egyesült Államokat.

A Birodalom további alappillére a Foucault által ismertté tett biohatalom és a kontrolltársadalom fogalma. Foucault a XVIII. századtól kezdődően, a modern állam megjelenésekor az állam hatalmának átalakulását figyelte meg. Ellentétben az élet és halál fölötti uralommal, ekkor az államhatalom érdeklődésének középpontjába az élet feletti ellenőrzés került – s így a népességfejlődés, egészségügy, népjólét iránti érdeklődés lett az alapja az úgynevezett kontrolltársadalom kialakulásának, amely az uralom egy új, fejlettebb formáját jelenti. Míg a fegyelmi társadalom hatalma az elnyomáson alapul és ezért véges, a kontrolltársadalom a rendszabályozáson keresztül sokkal mélyebbre hat. Jellemző erre a hatalomra, hogy ellentétben a fegyelmi társadalom homogenizáló tendenciájával, a kontrolltársadalom a különbségek ellenőrzése által gyakorolja a hatalmat. Ez a fajta "puha" uralom jellemzi Hardt és Negri Birodalmát is, melynek hatalmi logikája nem elnyomáson és kizsákmányoláson, hanem a különbségek kihasználásán alapul, és képes az ellene forduló energiát is a maga javára fordítani.

 

 

Sokaság

 

A biohatalom az összekötő láncszem a Birodalom és a könyv második központi fogalma, a Sokaság (Multitude) között. Bár egyértelmű definíciója hiányzik a könyvből, fetételezhető hogy a Sokaság a "nép" vagy a "proletariátus" fogalmak sokkal komplexebb, ellentmondásosabb, "posztmoderndebb" utódja. Sokaságon voltaképpen nem egy alany, hanem a "szingularitások erőtere" értendő, amely önmagában sem homogén és folytonos változásoknak van kitéve. Éppen ezért lehetetlen a Sokaság érdekeit feltérképezni vagy a Sokaságot közös cselekedetekre motiválni – s mivel a Sokaság a Birodalomnak szerves része, ezáltal megszűnik a hatalommal való szembenállás antagonizmusa is.

Ennek az foucault-i átalkulásnak sok köze van ahhoz, amit Hardt és Negri immateriális munkának neveznek. Ezen a domináns termelési folyamatok strukturális átalakulásának eredményeképpen létrejövő új munkafolyamatok értendők, melyek a huszadik század végére az ipari termelés szerepének csökkenése és a termelés új formáinak megjelenése következtében jelentek meg. A szolgáltató szektor szerepének megnövekedése olyan tudásalapú foglalkozások előretörését jelenti, melyekre nem a monoton gyári munka hanem a menedzselés, kommunikáció, kutatás, tanácsolás a jellemző. E folyamatnak Hardt és Negri szerint két fontos következménye van. Egyrészt a munkakapcsolatok az új fajta kapitalizmus – a szerzők terminológiájával élve: a Birodalom – kialakulásának és fejlődésének velejárói és következményei. Ellentétben az ipari világ hierachikus rendszerével, itt a struktúraváltás a hierarchiák átalakulását és részben megszűnését is magával hozza. Másrészt – és ebben rejlik a szerzők szerint a forradalmi potenciál – e fejlődésnek, úgymond, a melléktermékeként megjelenő affektív emberi kapcsolatok elterjedése fokozatosan aláaknázza a Birodalom hatalmát. Ezek az emberi kapcsolatok és hálózatok, amelyek a Birodalom kialakulásával párhuzamosan születnek meg, ugyancsak immateriális jellegűek. A Sokaság termelőerejében, kreativitásában, a változás iránti vágyában rejlik majd sikerének titka, mely magában hordja a Birodalom megdöntésének lehetőségét is.

 

 

Ellen-Birodalom

 

A nemzetállamok lassú agóniája és a munkakapcsolatok átalakulása tehát pontosan azokat az évszázados béklyókat szüntetik meg, amelyekkel a hajdani kapitalista világrend hatalma legitimációjára volt képes. Bár a szerzők meggyőződése, hogy a globalizációban a Sokaság felszabadulása számára hihetlen lehetőség rejlik, az ellen-Birodalom mibenlétének kérdése végül is megválaszolatlan marad. Könyvük utolsó fejezetében, mely sokatmondóan s még többet sejtetően a "Birodalom bukása" címet kapta, három konkrét javaslattal állnak elő, amelyek megvalósítását a Sokaság zászlajára tűzhetné. Ezek egy "globális társadalmi bér" (egyfajta mindenkinek, feltétel nélkül biztosított szociális segély) és egy "világpolgári jog követelése", valamint a kommunikációs hálózatok feletti hatalom átvétele. Ezzel a könyv záróakkordjai egyre inkább eltávolodnak az addig megszokott lenyűgöző érveléstől és zavaróan ezoterikus kiáltvány-jelleget kölcsönöznek a műnek. Önmagukat meg nem tagadva, a szerzők mélyen merítenek – egy jócskán trivializált – anarchizmus alapgondolataiból. Hobbes pesszimista világképével szembefordulva, Negri és szerzőtársa szerint az állam és a tőke eltűnése nem a "mindenki mindenki ellen" riasztó rémképét vonná maga után, hanem a gazdasági jólét megteremtése mellett egy szellemi értelemben vett "jó élet" eljövetelét tenné majd lehetővé. A könyv egy már-már vallásos himnusszal zár, melynek mondandója dióhéjban az, hogy a Birodalom önpusztító fejlődése valamint a Sokaság kooperatív termelőereje és kreatív spontaneitása – melynek kibontakozását a hatalom jelenlegi berendezkedése még gátolja – hamarosan megteremti majd a lehetőséget egy Assisi Szent Ferenc-i eszményi világ megvalósításához, amit a természettel való összhang és a hatalmi viszonyok teljes megszűnte jellemez.

Kritikák sokasága

 

Alapvetően két irányból érte jelentős kritika a könyvet. A bírálatok egyrészt empirikus hiányosságokra hívták fel a figyelmet, másrészt a könyv optimista hangvétele zavarta meg a könyvvel foglalkozó, főképp baloldali kritikusokat.⁴

Már az is igencsak kérdéses, hogy valóban a szerzők által látott mértékben csökken-e a nemzetállamok szerepe.⁵ A nemzetközi porondon ma is a nemzetállamok dominálnak, melyek sokszor meglepő módon tudnak ellenszegülni a globalizáció feltételezett logikájának. Különösképpen az Egyesült Államok szerepének növekedése is ez ellen szól – amely a szeptember 11-i események után alapjában véve imperialista mintát követő hatalmi politikát folytat.⁶ Kérdéses az is, hogy a globalizáció valóban a határok eltörléséhez és az első és a harmadik világ közötti különbségek megszűnéséhez vezet-e. E különbségek megszűnése legjobb esetben is csak egy kisebbség számára valós – a túlnyomó többség ugyanúgy egy szigorú nemzetállami határokkal körülvett világban él. Ezenkívül a könyv gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem szentel a globalizáció hatására a harmadik világban végbemenő folyamatoknak.⁷

A könyv a Sokaság részben már nem egyértelmű – és folyamatosan változó – meghatározása miatt is rengeteg bírálatot váltott ki.⁸ Sok kritikus szerint nagyon is kérdéses egy bár önmagában megosztott, de a birodalommal szemben egységes Sokaság kialakulása, hiszen a kapitalista termelési folyamatok átalakulása továbbra is újrateremti a sokaságon belül a különböző csoportok konkurrenciáját. Ezenkívül az immateriális munka szerepének a szerzők szerint nagymértékű növekedése is inkább az azóta megbukott new economy propagandájának tudható be, semmint empirikusan bizonyítható tény.⁹ Nem tiszta az sem, hogy a kialakulófélben lévő információs társadalomban az úgynevezett affektív munkát végzők Sokasága milyen módon juthatna hirtelen a kommunikációs csatornák birtokába, és fordítaná ezeket a Birodalom ellen. Bár a szerzők a nemzetállam globalizációval szembeni védelmezőit kritizálják, ugyanakkor egy "társadalmi bért" követelnek. Hogy a nemzetállamok megszűnte után ki utalja ezt majd át, tisztázatlan marad.¹⁰

A könyv számottevő empirikus hiányosságainak fevonultatása mellett rengeteg kritika érte a szerzőket vizionárius és sokak szerint túlzottan optimista hangvételük miatt is, mi több, néhány esetben már példátlan sikerük is szinte elég volt érveik elvetéséhez. A könyv kiáltványjellege, gyakran enigmatikus metaforák mögött megbúvó mondanivalója, elméleti problémák valósakkal helyettesítése vagy az időnként felületes, vázlatszerű érvelés minden okot meg is ad a nemtetszésre. Kérdéses marad, hogy a szerzők által választott új terminológia alkalmas-e a meglévő világrend bírálatára, vagy csupán eltakarja és megszelídíti a meglévő hatalmi viszonyok keserű valóságát. És ezáltal akarva-akaratlanul a meglévő társadalmi rend malmára hajtja a vizet. Egyes kritikusok a békés ferences tradícióra való hivatkozás mögött egy a világgal öregkorára megbékélt Negri passzivitását látják, aki egy diffúz megváltás reményében feladta a harcot.¹¹ A Negri hatvanas évekbeli művein felnőtt operaista kritikusok szerint viszont az élet a szerzők által bevetett filozófiai nagyágyúk ellenére sem változik kapitalista "projektté", amelyben posztmodern módon minden egyszerre igaz és hamis. Hardt és Negri fatalista megállapítása, miszerint a kapitalizmus éppen saját sírját ássa (amiben nem igazán kell zavarni), ha nem is a tények szándékos félremagyarázása, de jól végiggondolva a dolgot, végeredményben felér egy közepes hatótávolságú konzervatív forradalommal.¹²

 

 

Birodalom – folyt. köv.

 

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Két évvel a Birodalom megjelenése után nehéz megmondani, hogy Hardt és Negri közös műve helyet talál-e majd a klasszikusok könyvespolcán. Legnagyobb érdeme eddig talán az, hogy friss szelet hozott a globalizációval foglalkozó baloldal elméleti vitáiba, és néven nevezett jó néhány tényt: pozitív fogadtásának egyik jele az is, hogy Franciaországban Multitude (Sokaság) címen új fóruma jelent meg a nem dogmatikus baloldalnak. Mint hírlik, a szerzőpáros dolgozik már a folytatáson is, a Birodalom – 2 minden bizonnyal megpróbálja majd megválaszolni a kritikák egy részét.

A könyvvel kapcsolatosan talán még egy forradalmi újdonságot lehetne megemlíteni. Mivel a kiadót váratlanul érte a nagy kereslet, és nem volt képes a könyvet időben szállítani, egy merész húzással a mű kéziratát felhelyezte a világhálóra, ahol a www.hup.harvard.edu/pdf/HAREMI.pdf cím alatt bárki számára letölthető. Ez lenne talán az első lépés a Hardt és Negri által propagált új világrend felé?

 

Michael Hardt/Antonio Negri: Empire (Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000)

 

 

 

Jegyzetek

 

1 Zizek, Slavoj: "Have Michael Hardt and Antonio Negri rewritten the Communist Manifesto for the 21st century?", Rethinking Marxism 13, 3-4 (2001)

2 Eakin, Emily: "What is the next big idea?", New York Times, 7. 7. 2001, Lau, Jörg: Biomacht und Kommunismus, Die Zeit, 23.5.2002,

3 Albrecht, Christoph: "Die neue Religion der philosophischen Seminare", Frankfurter Allgemeine Zeitung 19. 6. 2002

4 Balakrishnan, Gopal: "Hardt and Negri's Empire", New Left Review 5/2001, Flood, Andrew: Is the emperor wearing clothes? A review of Negri and Hardt's Empire from an anarchist perspective. www.struggle.ws, Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Wissel, Jens-Buckel, Sonja: Age of Empire, www.links-netz.de

5 Joachim Hirsch: Tote Hunde wecken, arranca! 24/2002

6 Jahnke, Eli: "Toni Negris Empire, Multitude und Marxismus", Marxismus 21/2002, Callinicos, Alex: "Toni Negri in perspective", International Socialism Journal 92/2001, Brand, Ulrich: "Die Revolution der globalisierungsfreundlichen Multitude", Das Argument 245/2002

7 Diefenbach, Katja: Diskontinuität und Terror, Blätter des iz3w, April 2002

8 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002

9 Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Hauer, Dirk: Alle Unklarheiten beseitigt, Fantomas 2/2002

10 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002, Henwood, Douglas: Blows against Empire, Left Business Observer 96/2001

11 Hartmann, Detlef: Empire – Linkes Ticket für die Reise nach rechts, Assoziation A, Berlin, Hamburg, Göttingen, 2002

12 Hartman, Detlef: "Empire": Einladung der Linken in eine neue konservative Revolution, Alaska 240

 

A PDS-hez közelálló német Rosa Luxemburg Alapítvány honlapján linkgyűjtemény található az eddig megjelent méltatásokkal: http://www.rosa-luxemburg-stiftung.de/Einzel/empire/

 

 

Sokan sokféle bűnbakot találtak már az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájára. A Prestige olajszállító tanker "balesete" azonban nem véletlen volt, hanem a szabályozatlan – laissez-faire – gazdasági globalizáció rendszeréből fakadó, szükségszerű következmény, ami bármikor megismétlődhet.

A "laissez-faire"-baleset

 

A zöldeket gyakran vádolják azzal, hogy indokolatlanul pesszimisták a környezeti katasztrófákkal kapcsolatban. Példának okáért, éppen ma kaptam egy barátságtalan emailt egy választótól, melyben azt állítja, hogy a globális felmelegedés a zöldek konspirációja. A Spanyolország partjainál történt katasztrófa azonban valóságosabb már nem is lehetne.

Hektárnyi újságoldalon foglalkoztak már a Prestige kettétörése és elsüllyedése által okozott humán és környezeti borzalmakkal. Zöldpárti képviselőként engem inkább a katasztrófát súlyosbító politikai és gazdasági megelőző borzalmak foglalkoztatnak. Csakis úgy lehet reményünk egy újabb katasztrófa megelőzésére, ha ezekre a gyökér-okokra koncentrálunk.

A Prestige-katasztrófa egyetlen igazán fontos tényezője a globalizáció politikai gazdaságtana. Ki vagy mi mást okolhatnánk? A fülöp-szigeteki legénységet? Görög kapitányukat? A spanyol mentő hatóságokat? A londoni, moszkvai vagy svájci mellékutcák irodáiban dolgozó középkádereket? Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jogászoknak, akik most összedugják a fejüket, sok munkájukba kerül majd, amíg megtalálják a bűnbakot. De azzal, hogy a láncolat egyetlen szemére összpontosítunk, nem fordíthatjuk vissza az idő kerekét.

Sem a jogászok, sem a moralisták nem fognak örülni az igazságnak. A fenti résztvevők közül mindannyian szerepet játszottak a katasztrófában, de valójában mindannyian hibásak vagyunk abban, hogy hagyjuk, hogy (többnyire választott) politikusaink az üzleti világ és a pénzügyi piacok rövidtávú prioritásait mindannyiunk hosszútávú gazdasági, társadalmi és környezeti szükségletei elé helyezzék. Ennek a tendenciának az elmúlt körülbelül egy évtizedben tapasztalt globalizálódása az, amit én felelősnek tartok a Prestige sorsáért.

Kormányaink a felelősek azért, hogy konzisztensen kiszolgálják a határokon átívelő üzleti életben egyre inkább laissez-faire szemléletű megközelítést sürgető vállalati kívánalmakat, és kibúvókat alkotnak, illetve konzerválnak, amelyek oly sok iparág oly sok kulcsszereplője számára teszik lehetővé, hogy kibújjanak a vizsgálatok és szabályozások alól.

Vajon még hány Prestige hajózik a nyílt tengereken az FOC (Flags of Convenience) zászlai alatt nemzetközi legénységével, kétes terhet szállítva egyik adóparadicsomból a másikba?

A környezetvédő szervezetek gyorsan feltérképezték, hogy – a Friends of the Earth nevű szervezet szavaival – a Prestige-sztori miképpen "tükrözi a vállalati globalizáció horrorisztikus működésének legrosszabb sajátságait".

A Prestige-katasztrófában érintett nemzetek névsora Ki kicsoda?-ként mutatja be a gazdasági globalizáció legnagyobb haszonélvezőit és áldozatait. A hajó legénysége fülöp-szigeteki, a kapitány görög volt, a hajó egy görög hajózási kartell által kezelt libériai cég tulajdonában volt, s egy brit bróker jegyeztette be a Bahamákon. Az olaj, amelyet Litvániából szállítottak Szingapúrba, egy svájci központú, orosz anyavállalat tulajdonában lévő, Gibraltárban működő cég tulajdona volt.

2002 februárjában az Európai Bizottság olyan új, szigorúbb irányelveket javasolt az olajszállító hajók minimális standardjainak tekintetében, amelyek távol tartották volna a Prestige-t a galíciai partoktól. A közvetlenül megválasztott Európa Parlament támogatta a javaslatokat. A szimpla hajótestű járműveket 2005-ig vagy 23. szolgálati évük letelte előtt (a korábban elérkező időponthoz igazodva) meg kellett volna erősíteni egy újabb hajótesttel, ellenkező esetben kitiltották volna őket az EU-s vizekről. Minthogy az egytestű Prestige a katasztrófa idején már 26 éve szolgált, a tiltás hatálya alá esett volna.

A hajózási és pénzügyi piac intenzív lobbizásának hatására azonban az EU-kormányok felvizezték a javaslatokat, s a nem biztonságos egytestű tankerek használhatósági idejét kiterjesztették 28 évre. A Prestige így folytathatta működését.

Nagyon szép most a spanyol és egyéb kormányoktól, hogy sürgetik ezen hajók azonnali kitiltását, de erre nem egészen egy évvel ezelőtt már lehetőséget kaptak, akkor azonban nem éltek vele. Azért nem, mert hajlandóak voltak arra, hogy a hosszútávú fenntarthatósággal szemben a rövidtávú profitot részesítsék előnyben. Ez még tisztán financiális mércével mérve is bolondság. Még senki nem tudja, hogy mi lesz a katasztrófa végső költsége, de abban biztosak lehetünk, hogy a kompenzáció elégtelen lesz, s hogy azt elsősorban az európai adófizetők, nem pedig a kormányzati partnereik által patronált, és a rövidtávú szemléletből hasznot húzó iparágak fogják megfizetni. Ne feledjük, ez maga a működő gazdasági globalizáció.

A szabályozásnak mindenek felett a hasonló katasztrófák megelőzését kell szolgálnia. Az egytestű hajók és az egyéb szállítási szektorokban jelen lévő megfelelőik kitiltása alapvetően fontos. Az Európai Unió Miniszteri Tanácsa kihagyott egy ilyen lehetőséget. Több időt nem szabad elvesztegetni.

Ha van valami pozitívuma ennek a katasztrófának, az csakis az agyafúrt iparági praktikák kivédését szolgáló szabályozás megalkotására irányuló felbuzdulás lehet. Ahhoz, hogy ez realizálódhasson, az európai kormányoknak meg kell érteniük, hogy senkinek nem érdeke a rövidtávú profitszerzést támogatni a hosszútávú stabilitással és fenntarthatósággal szemben. De még ez is csak a kiindulópont lehet.

A vállalati kultúra és az adóparadicsomok, illetve a Flags of Convenience homályos hálózatainak radikális felülvizsgálatára van szükség. A gazdasági globalizáció nem "elkerülhetetlen" s nem "tény", hanem egy katasztrófa. A következményei ma Galícia partjait mossák. Hol tűnnek föl legközelebb?

 

Caroline Lucas

 

***

 

Több mint presztízsveszteség

 

A hajózás főszereplő a hírekben, és Európa szeme a lepusztult galíciai partokat figyeli. De mennyi ideig, s vajon lesz-e hasonló érdeklődés a nem olajszállító hajókon véget érő sok-sok élet iránt?

Felejtsük el a dupla és szimpla testű hajókat, felejtsük el még a bajba jutott hajóknak nyújtott menedék kérdését is. A Prestige csak a legutóbbi példája egy sokkal nagyobb problémának. Az elavult, sokszorosan szervizelt Prestige-nek az év ezen időszakában soha nem lett volna szabad ott lennie, ahol volt. Ami mégis oda helyezte, az egy rendszer, amely többre tartja a költségleszorítást és a kereskedelmi titoktartást a számadási kötelezettségnél.

A hajózás volt az első globalizálódott iparág – egy olyan iparág, amelyre az élet szinte minden kényelmi és szükségleti szempontjából szükségünk van. De ezt az iparágat a titkolózás és csalárdság kultúrája jellemzi. Mivel versenyelőnyt biztosít a semmivel sem törődő cégeknek, bünteti a legénység és a környezet védelmével törődő hajótulajdonosokat. A hajózás titokkultúrája azt jelenti, hogy amikor egy rendkívül veszélyes hajó elsüllyed, a tulajdonosok a cégtábla mögé bújhatnak, amely minden hajót külön vállalattá tesz, olyan vállalattá, melynél aztán a tulajdonosok csődöt jelenthetnek (természetesen a biztosítói kifizetések bezsebelése után), sokszor eleve lehetetlenné téve a legénység és családjaik kompenzációs igényeinek kielégítését. A tulajdonosok aztán folytathatják az üzletet többi hajójukkal.

Közvetlen kapcsolat van a hajótörések és a hajókon lengedező zászlók között. A FOC-országok különösen rosszul teljesítenek. Ezek a nemzetek külföldi működtetőknek adják el az ország nevének használati jogát. A hajók a FOC-országok szuverén területévé válnak, melyek jogilag felelősek a tengerjárók és azok legénységének biztonságáért. De azok a nemzetek, amelyek átvállalják ezt a felelősséget, súlyosan veszélyeztetik a többi ország üzleti érdekeit.

Tavaly 155 hajó tűnt el. Hivatalosan 306 haláleset történt, de nehéz megmondani, hogy valójában hány tengerész halt meg, mivel a tengereken történt legtöbb balesetet valószínűleg nem jelentik. 1997-ben a Cardiff Egyetemen működő Tengerészek Nemzetközi Kutatóközpontja (Seafarers' International Research Centre) évente 1393 és 2354 közöttire becsülte a tengereken történt halálesetek számát.

A dolog iróniája, hogy a fenti visszaélések megelőzését szolgáló mechanizmusok már léteznek. A baj forrása nem a szabályozás hiányában, hanem a végrehajtás hiányában keresendő.

Az elmúlt évben a Nemzetközi Szállítmányozási Dolgozók Szövetsége (International Transport Workers Federation, ITF¹), a Greenpeace és a WWF petícióban fordult Kofi Annanhoz, közbenjárását kérve annak érdekében, hogy az ENSZ Nemzetközi Tengeri Szervezetének (International Maritime Organization) mind a 160 tagországa tartsa be ezeket a szabályokat.

Az ITF így nyilatkozott: "Összehangolt fellépést sürgetünk a színvonaltalan hajózás és praktikák kiküszöbölése érdekében, fellépést, mely megköveteli a hajózási iparág átláthatóvá és elszámoltathatóvá válását, a szabályozások megfelelőbbé tételét és mindenekelőtt betartatását, valamint azt, hogy a különösen könnyen sebezhető tengeri és partközeli területek védelme figyelmet kapjon."

A helyzetbemérés talált. A Prestige okozta környezeti katasztrófa visszhangja azoknak az emberi tragédiáknak, amelyek újra és újra megtörténnek, amikor egy-egy kiszolgált, rozsdaette teknő kettétörik, megtelik fagyos vízzel és elsüllyed. Másrészt tökéletesen elkerülhető lett volna. Ha majd létrehozunk egy olyan kultúrát, amely a tengerészek életét is oly nagyra értékeli, mint a tengeri madarak foto- és telegénebb szenvedését, akkor talán a környezeti károk és a megelőzhető halálesetek mostani diadalmenete is véget ér.

 

David Cockroft

 

A cikkek forrása a londoni Red Pepper.

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

Jegyzet

1 Az ITF egy globális szakszervezeti szövetség, amely 137 ország 604 szakszervezetének 656 750 tengerészét képviseli.

Lapzártánk után tartott előadást Newcastle város egyetemén az angol környezetvédelmi államtitkár. Ebben határozottan állást foglalt abban a kérdésben, hogy igenis létezik globális felmelegedés, annak ellenére, hogy sokan igyekeznek kétségbe vonni e folyamat súlyosságát. Az ökológiai egyensúly és az államszocializmus története – e két fő téma köré csoportosul e számunk cikkeinek nagy része – hasonlít abban, hogy a tőke oldalán álló ideológusok (kutatók, sajtómunkások stb.) nagyüzemben folytatják a velük kapcsolatos ködösítést. A történelemhamisítással korábbi számainkban már foglalkoztunk; ezúttal kifejezetten a fasizmus és a szocializmus összemosásának kísérleteit vesszük szemügyre. Az emberiség és a természet viszonyát elemző írások, különböző témákat vizsgálva, azt mutatják meg, hogy sokkal több múlik a politikai döntéseken és a folyamatok társadalmi szabályozásán, mint azt az emberek általában gondolják. E két fő téma mellett foglalkozunk azzal is, hogyan alakult át a munka világa Magyarországon a rendszerváltás időszakában.

Tartalomjegyzék

1. Bartha Eszter : A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái
2. Kovács-Eichner György : Az egységesítő gondolkodásmód – a múlt misztifikálásától a jelen apológiájáig
3. Eric J. Hobsbawm : A szélsőségek korának embere (interjú)
4. Seumas Milne : Harc a történelemért – Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvéről
5. Konok Péter : A huszadik század – máshonnan nézve Oxford világtörténet a huszadik században című kötetről
6. Krausz Tamás : Lukács György oroszországi sorsa – Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus című könyvéről
7. Krausz Tamás : A fősodorban… Hankiss Elemér: Idegen világban? és Lengyel László: A távol közelében című kötetéről
8. Tamás Gáspár Miklós : Illegális röpirat, 1982. február
9. Balázs Gábor : Az önigazgató szocializmus és a francia új baloldal
10. Karácsony Mihály : Aktuális-e a szövetkezés gondolata?
11. Lux Judit : Az Országos Érdekegyeztető Tanácstól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig
12. John Sulston : Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története
13. Richard Kuper : Az amerikai mezőgazdasági törvény. Alternatívák a mezőgazdaságban
14. Porkoláb László : Lesz-e időjárásjelentés a 2040. esztendőben?
15. David Cockroft, Caroline Lucas : A hajókatasztrófák politikai gazdaságtana
16. Fekete György : Az emlékezés visszaigénylése

Szociomentális töprengések egy németországi történeti kiállítás kapcsán.

Tanulságos képet fest Hannes Heer és munkatársai – viszontagságoktól, rosszindulatú félremagyarázásoktól sem mentes – úttörő jelentőségű kiállításrendező vállalkozásáról, a Wermacht 1941 és 1945 közötti bűntetteinek bemutatásáról Samson Madievski németországi történész az Eszmélet 55. számában. Valódi mentálhigiénés missziót teljesítenek ők, hiszen a nemzeti önazonosság dimenziójában az egyéni lelkiismeret és a közös(ségi) felelősség kérdéseivel szembesítik honfitársaikat (és nyilván saját magukat). Nagyon okosan lényegében a látogatókra bízzák annak eldöntését, hogy számon kérhetők-e (s ha igen, mennyiben) a III. Birodalom hadseregének katonáin a náci háborús bűncselekmények. Az óvatosság indokolt, a javasolt-sugallt megközelítés pedig árnyalt, hiszen a "tiszta Wermacht" legendája mögött ott húzódik a – diktatórikus módon – visszaállított általános hadkötelezettség Németországa, amelyben természetszerűen nem tudakolták meg az akkori felnőtt korú, alkalmasnak ítélt férfiaktól (mint ahogy a többi sorozó államban sem), óhajtanak-e mundért ölteni. A válaszadás nem könnyű, de a mai német valóságban fontosnak számít, hogy ki-ki önmaga kínlódja ki az általa elhordozható feleletet. Ugyanis, legalábbis az uralkodó vélekedés szerint, az ekként megszerezhető sok-sok individuális hitelesség egy olyan társadalmi mentális fedezetben összegződik, amely talán némi garanciát nyújt a totalitarizmus, az önkény esetleges jövőbeli felülkerekedésével szemben. Mindezek miatt vállalták a szervezők a vesszőfutást, aztán az átmeneti visszavonulást (a kiállítás ideiglenes szüneteltetését és átszerkesztését) meg az újraindítást, elviselve az azóta sem mindig "építő" kritikát. Szerencsére azonban a bejegyzett látogatói visszhangok túlnyomó többsége támogató-helyeslő, számuk felülmúlja az utcákon randalírozva tiltakozókét. Levonható a következtetés: e tudatgondozói tett Németországban mindenképpen hasznosnak és eredményesnek bizonyult. És ez az a pont, ahol bennünk, magukat magyarnak (és magyarnak is) tartó emberekben felmerül a gondolat (főleg az első magyar irodalmi Nobel-díjat fogadó honi hadonászás láttán): nálunk, a mi hazánkban, mi a helyzet az ugyanezen, illetve hasonló problémák terén?

A választ a csatlakozó érzések rejtik magukban. Legtöbb polgártársunk, ha eszébe jut (pláne, ha eszébe juttatják!), hogy vajon miként élték meg szülei-nagyszülei (és az őket körbeölelő rokonok) a Nagy Történelmet, hogy ki mit csinált egy-egy éles kanyar (szebben mondva: sorsforduló, rendszerváltás stb.) idején, hát igencsak zavarba jön. És úgyszintén, ha a saját életútját futja újra képzeletben ebből a szempontból. Az első komoly zökkenő a nemtudás. Mert a leggyakrabban arra jövünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit tett a nagyapa, nagymama, mit "léptek" a szülők ekkor vagy akkor, s miként teltek hétköznapjaik. Nem keveseket egyszerűen zavarba hoz a nagyszüleik foglalkozására történő rákérdezés! De az is kényelmetlenséget jelent, ha tudunk valamiről. Ugyanis az éppen regnált hatalomtól/kurzustól függően, hol az I. világháborús tűzkeresztes ősünktől feszengünk, hol a valamikori Tanácsköztársaságot védő vöröskatona nagyapát tüsténkedjük eldugni. Nem beszélve arról, amikor az derül ki, hogy mindkettő a mi nagypapink (dédpapink stb.). Ki, mi volt a Horthy-rendszerben? – ez a következő akadálypálya az emlékezésben. Ezután pedig jönnek sorra a legkeményebb lenyomatai a már egyre gyászosabb Történelmi Időknek. Az átéléshez, a "szemléltetéshez" elegendő néhány jól irányzott kérdés: Hogyan értékelték az akkor felnőtt korú őseink a zsidótörvényeket? Mit gondoltak elődeink Hitlerről? Irigykedtek-e a zsidókra (ha nem voltak azok)? Amennyiben zsidónak minősültek, miként vélekedtek a gojokról? Beengedték-e tudatukba, figyelmükbe a városok-falvak szegényeit? Volt-e fogalmuk a proletárlétről? Ki hogyan létezett a fronton, a munkaszolgálatban, a gyűjtőtáborban, avagy deportáltként, illetve keretlegényként? Vagy (többféle sorsba helyezve magunkat): "Miért ne sajogna, hogy apámat elkergették szülőföldjéről, s ennélfogva unokatestvéreimtől az államhatár választ el? – holott arrafelé szintén magyarul szólnak! Emberek azok egyáltalán, akik röhögve álltak sorfalat, amikor a gettóba hajtottak bennünket? – pedig némelyik, ez meg az a ‘néni' és ‘bácsi', születésem óta ismerte családunkat, s korábban szeretetet, tiszteletet, megbecsülést mutatott irántunk! Milyen alapon sirassam Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt? – amikor a lembergi hős nagyapámat, akit a vasgárdisták se voltak képesek eltántorítani magyarságától, a Szentkorona jegyében lökték az auschwitzi marhavagonba! Hogy hagyhatták a nagymamámék, hogy mint a birkákat a mészárszékre, úgy tereljék őket a gázba? Szégyellem, hogy ilyen gyáva őseim voltak, hogy ennyire gyáva családba születtem! Hogy tudott apám vakon hinni Rákosiban és társaiban? Nem undorodtak a szüleim 1956 után engedelmeskedni Kádár hatalmának? Szégyellnem kell-e, hogy jót is láttam/látok a szocializmusban? Miért baj, hogy magyar vagyok? Jaj, mit tegyek, ha mások is megtudják, hogy egyik-másik elődöm nácibarát/nyilas/ávós/pufajkás/háromperhármas volt? Mi lesz, ha barátaim előtt kiderül, hogy a családunk felmenői között zsidó található? Hogy hallgassam el, hogy a kedvesem/feleségem, barátom/férjem, bár nem látszik rajta, cigány/magyar/paraszt/proli? Sorjáznának ám a kérdések, pedig még csak fel se térképeztük rendesen a közeltörténelmet, a maga lelket szaggató, gerincet próbáló szubjektív dilemmáival. Megkockáztatom (egyetértve Buda Bélával, Hankiss Elemérrel, Popper Péterrel, Veér Andrással stb., akik korábban már felvetették): országunkban a történelem egyéni megtapasztalását kísérő érzések zöme valószínűsíthetően negatív, s azok gyakorta elbizonytalanító gondolatokkal társulnak. Ezek az érzések és gondolatok ahelyett, hogy büszkeséggel, örömmel töltenének el, zavart, kételyt keltenek, titkolni késztetnek. Nem gazdagítanak, nem feltöltenek, hanem pusztítanak, kisebbítenek. Nem kisimítják a lelket, hanem őrlik. Folyamatosan, eltagadottan, sokszor a tudat leghátsó sarkába űzve, de őrlik. Feldarálják a személyiséget – ha megengedjük. Ha nem vesszük fel a kesztyűt addigi önmagunkkal szemben (vö. – témánk legaktuálisabb irodalmát véve – Kertész Imre munkái).

Meggyőződésem, olyannyira közös ügyünk ez és olyannyira ágas-bogas ez az egész hóbelevanc, továbbá olyannyira aktuális, vagyis olyannyira cselekvésigényes, hogy érdemes tételszerű koncepció megfogalmazásába vágni. Az alábbiakban tehát tisztelettel közreadom a fenti dolgokkal kapcsolatos álmomat, egyfajta munkamemorandum formájában.

*** 

 

 

"Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?"
(Ezékiel 18, 2.)

"Az emlékezet visszaigénylése – felelősséggel és gyásszal"
című nemzetbékülési program

(tematika és metodika)

 

Néhány esztendősre tervezett, civil, ám az állam, a parlamenti pártok és a bejegyzett egyházak által támogatott nekibuzdulásról van szó (az állampolgári nemzetkép szociomentális javításáért), kiemelt figyelemmel kinek-kinek elődei közül a holokauszt mártírjaira, valamint e borzalom hóhérjaira, továbbá "csendestársaira" és eltűrőire, de nem megfeledkezve egyetlen magyar család egyetlen XX. századi tragikus veszteségéről – így a doni katasztrófa és az ÁVO-önkény halottairól – sem; s mivel még az elgonoszult emberős is veszteség, e program mindenkit vár…

1. Magyarország egyik legidegesítőbb megoldatlansága a legutóbbi száz év meghatározó eseményeinek, folyamatainak és időszakainak – különösen a holokausztnak – értékzavaros, sőt adott esetben-tárgyban civilizációt roncsoló értelmezése az egyénenként birtokolt nemzeti emlékezetben, meg az ezeket érintő részleges vagy szinte teljes nemzeti emlékezetvesztés, illetve emlékezéshiány (és nemritkán tagadás, emlékezettörlés).

2. A történelem, a társadalmi környezet, a hatalmi-életmódbeli-létfenntartási-kulturális viszonyok megéléséből fakadó alapérzések nagyrészt rosszak, s – főleg a zsidó-nemzsidó/"idegenlelkű"-magyar (és még cigány-nem-cigány, pesti-vidéki, városi-falusi, úr-szegény, burzsuj-proli, urbánus-népi, hazaffyas-cucilista, nemzeti-komcsi stb.) keresztmetszetben – polarizálódtak, majd beállítódássá-előítéletté merevedtek aszerint, hogy az ősök áldozatok vagy tettesek voltak (pontosabban, amelyiknek minősültek-minősülnek).

3. E rossz alapérzések rögzülése torz, alkalmatlan személyiségműködéseket és csoportmagatartásokat állandósít, elrekesztve ekként – a negatív-destruktív hárítások felülkerekedésével – a múlt és jelen tényleges valóságának megismerését.

4. A torz személyiségműködések és a kényszerközösségi elvárások hozzájárulnak a testi-lelki megbetegedésekhez és az emberek közötti mindennapi konfliktusok keletkezéséhez-kiéleződéséhez (a szükségtelen indulatok és hamis általánosítások bármikori eluralkodása révén), végkövetkezményként pedig rombolják a nemzeten belüli szolidaritást és ezzel magát a nemzetet.

5. Kivezető út: az emlékezés pszichikai képességének visszaszerzése érzéskulturális (ön)beavatkozással; konkrét megoldási mód: szégyenoldás és az elhagyásérzés megszüntetése, elsősorban elmondással, fájdalom-kitárulkozással és (meg)hallgatással, alkalmasint – moderátori irányítás mentén – külön érzéstudatosítással és mentálpedagógia¹ – az ún. bűnbakkereső cseretechnika – elemeinek felhasználásával; közvetlen cél: a holokauszttal való egyéni-társadalmi szembenézés ösztönzése; közvetett/távolabbi cél: érett ("felnőtt") nemzettudat megteremtése (amely nem nacionalista, hanem patrióta, vagyis kooperatív, nem pedig agresszív, valamint megengedi a többes közösségi – akár etnikai-kulturális-vallási-nemzeti! – önazonosságtudatot, tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű).

6. Specifikus magyar nehézség: a nácizmust túlélt vagy az azután született németekéhez képest feltételezhetően nagyobb – és jelentősebb mértékben tagadott – bűntudat lappangása a tudati mélyrétegekben (mert például nálunk korlátozott parlamentarizmusban ágyaztak meg a népirtásnak!).

7. Módszerbeli alapelv: ítélkezésmentességet, de ne állásfoglalás-nélküliséget tanúsítsunk!

8. Forma, megvalósítási keretek: közös, civil egyesületek kezdeményezte zsidó-nemzsidó (roma-nemroma) beszélgetések, emlékezések – fórumonként, 2-3 pártatlan (értsd: nem szélsőséges mentalitású-temperamentumú és nem hivatásos politikus), bölcsnek ismert, tekintélyes ember "elnöklésével" (a laikusság e tekintetben ne legyen kizáró körülmény!) és 1 fő szakértő (önismereti tréningvezetésben jártas andragógus, műsorvezető, pedagógus, pszichiáter, pszichológus, szociális munkás stb.) moderátorral; s természetesen különböző kulturális-művelődési-művészeti rendezvények.

 

 

Jegyzet

 

1 Erről az új – a szerző által kreált – szubdiszciplínáról áttekintően lásd Felnőttoktatási és -képzési lexikon A-Z-ig. Főszerkesztők: Benedek András, Csoma Gyula és Harangi László. Magyar Pedagógiai Társaság, OKI Kiadóház, Budapest, 2002.