2002-ben az amerikai törvényhozás új mezőgazdasági törvényt hozott, amely évi 18 milliárd dollárral támogatja az ágazatot. Úgy tûnik azonban, hogy ennek haszonélvezői nem a farmerek lesznek, hanem szinte kizárólag az igen erősen koncentrált, néhány multinacionális cég kezében összpontosuló élelmiszeripar.

A 2002. évi mezőgazdaság-védelmi és vidékfejlesztési törvény májusban történt elfogadásával az Egyesült Államok kormánya elképesztő, évi 18 milliárd dolláros mezőgazdasági támogatás mellett kötelezte el magát az elkövetkező tízéves időszakra. Vessük ezt össze azzal a 6 milliárd dolláros összeggel, amelyet a G8-ak júliusban a NEPAD (New Partnership for African Development, Új Összefogás Afrika Fejlődéséért) számára megszavaztak, vagy akár a szeptember 11-edikét követő New York-i kárenyhítésre és rekonstrukcióra elkülönített 2 milliárd dollárral. Úgy tûnik, az amerikai farmerek élnek, mint Marci Hevesen.

A dolog nem ilyen egyszerû.

Az új mezőgazdasági törvénnyel szemben széleskörû ellenérzések élnek. A fejlődő országok szemében a világpiacra a termelői árak alatt árasztott élelmiszerdömping korszakának előfutára. A Cairns Group, a mezőgazdasági exportőröket, így Ausztráliát, Argentínát, Chilét, Új-Zélandot és más országokat tömörítő koalíció fel van háborodva, hogy az Egyesült Államok, megelőlegezve a WTO szabadpiaci reformjait, ily módon blamálja vezető szerepét. Az EU elkeseredett kirohanást intézett az amerikai törvény ellen, amikor is Javier Solana, az EU külügyminisztere júniusban Madridban kijelentette, hogy az új amerikai mezőgazdasági törvény "mélységesen" megosztotta Európát és az Egyesült Államokat, jobban, mint az acél vámtarifák, a kyotói környezetvédelmi megállapodás vagy a nemzetközi büntetőbíróság ügye. Egyik ország a másik után követelte az Egyesült Államoknak a WTO- törvényszék előtti felelősségre vonását.

Az éles kritikákra a képviselőház mezőgazdasági bizottságának elnöke, Larry Combest a következőképpen válaszolt: "Ez a törvény nem a vidéki Mexikó, sem a vidéki Kanada, s nem is a vidéki Európa, hanem a vidéki Amerika számára született." Tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai kis gazdaságok farmerei ujjonganak örömükben.

Csakhogy ez korántsem igaz. Az amerikai kis farmerek, akárcsak európai társaik, erős gazdasági nyomás alatt állnak, s a túlélésre való képességük évről évre drámaian csökken. "A 2002-es mezőgazdasági törvény csapást jelent családi gazdálkodóink számára", mondta Bill Christison, aki Missouri államban gabonatermelő, s egyben a Missouri Vidéki Krízis Központ és Nemzeti Családi Gazdasági Koalíció elnöke. 1967 és 1992 között évente nettó 32 500 gazdálkodó ment tönkre. 1997-ben az USA-nak az egy évtizeddel korábbinál 329 000-rel kevesebb gazdálkodója volt. 1920-ban a fekete farmerek száma 925 000 volt; a század végére 18 000-nél is kevesebben maradtak. 1996-ban, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint, a fennmaradt gazdaságoknak valamivel több mint a fele, 985 718 volt nyereséges, a többi 926 108 veszteséget mutatott.

Az igazság az, hogy az amerikai mezőgazdaság válságban van – az 1970-es évek óta. A farmerek ráfordításaik emelkedő költségeinek és terményeik csökkenő árának spiráljába szorulva vergődnek. 1987 és 1997 között csak a vetőmagok, mûtrágyák és mezőgazdasági vegyszerek ára 86%-kal emelkedett. Így történhetett, hogy miközben állati és növényi termékeikért a termelők 123 milliárd dollár bevételhez jutottak, 185,1 milliárd dollárt fizettek ki a termelési költségekre.

Feltételezhető tehát, hogy a zuhanó mezőgazdasági bevételek legalább az amerikai fogyasztó számára előnyösek. Sajnos azonban ez sem igaz. 1984 óta az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának piaci élelmiszerkosara 2,8%-kal nőtt, miközben ugyanezen élelmiszer mezőgazdasági értéke 35,7%-kal csökkent. A valós helyzet érzékeltetéseként a mezőgazdasági törvény végszavazása alatt a farmerek 8 dollár értékû ebédet kínáltak a törvényhozóknak mindössze 37 centért, vagyis terményeik felvásárlási értékéért – a végérték kevesebb mint 5 százalékáért.

Akkor tehát kinek az érdekeit szolgálja a mezőgazdasági törvény? Miként azt egy iowai farmer, egyben az Iowai Polgárok a Közösség Fejlődéséért nevû szervezet tagja, Larry Ginter megfogalmazta: "Ez egy nagyüzemi mezőgazdasági törvény, amely mellbe vágja a családi gazdálkodókat és adózókat, s a konzervgyárosok és gabonakereskedők zsebét tömi meg. Vajon a lobbikon, a politikusokon és a mezőgazdasági nagyvállatokon kívül Amerikában még ki támogatja ezt a törvényt?"

Ez itt a lényeg. Az amerikai mezőgazdaság, akárcsak az iparosodott világ legnagyobb részében, nagymértékben a multinacionális vállalatok kezében koncentrálódik. Az Egyesült Államokban féltucat nagyvállalat (a Cargill, a világ legnagyobb magánvállalata, az Archer Daniels Midland, a Tyson Foods, a ConAgra, illetve a Chiquita International (jelenleg United Brands, azelőtt United Fruit) tökéletesen uralja az "agribusiness" szektort, amely felölel mindent a finanszírozástól a termelésig, előállítástól a szállításig, nagykereskedelemtől a disztribúcióig, a megtermelt élelmiszertől a gépparkokig, mûtrágyákig, vegyszerekig, vetőmagvaktól a tápokig és csomagoló anyagokig.

A mezőgazdasági támogatások legnagyobb része az USA-ban, akárcsak Európában, a legkevésbé rászorultak zsebébe kerül. 1997-ben az eladási forgalom alapján értékelt gazdálkodások 4%-nyi "top-ja" jutott hozzá az 1996. évi "Szövetségi mezőgazdaság-fejlesztési és reform törvény" (FAIR) által biztosított új kifizetések 20%-ához. Egy másik, az Amerikai Környezetvédelmi Munkacsoport által készített tanulmány megállapította, hogy a közvetlen formában történő kifizetések 61%-a a gazdálkodók 10%-ához kerül. Keith Dittrich, az Amerikai Kukorica Termesztők Szövetségének elnöke egyszerûen fogalmaz: "A vidéki Amerika a csőd szélén áll, és ez az új törvény semmit nem tesz a kétségbeejtő tendencia visszafordítása érdekében". 1996 és 1998 között a támogatáshoz jutók felső 1%-a évente átlagosan 83 000 dollárt sepert be; ugyanebben az időben a támogatáshoz jutók fele évi 1200 dollárnál kevesebbet kapott.

Ahhoz, hogy megértsük az új mezőgazdasági törvényt, vissza kell mennünk az előző, 1996. évi nagy reformhoz, az ún. FAIR-hez. Ezt a törvényt annak idején mind demokrata, mind republikánus támogatói "Szabad a farm"-nak becézték – ma az amerikai kis farmerek "Szabad a bukás-nak" nevezik.

A WTO Uruguayi Tanácskozásának részeként elfogadott Mezőgazdasági Egyezmény szellemében az amerikai mezőgazdasági támogatások egész fundamentumát átstrukturálták. Azok, akik azt hangoztatták, hogy a mezőgazdaság különleges bánásmódot kíván, mert nem tud az egyéb termékekhez hasonlóan reagálni a piac jelzéseire, alulmaradtak azokkal szemben, akik úgy gondolták, hogy az államnak a mezőgazdaságból való kivonulása önszabályozó kereslethez és kínálathoz fog vezetni. Az alacsonyabb árak majd az export növekedését okozzák, s a farmerek is kisebb területeken vetnek majd.

Az új törvény tehát véget vetett az 1930-as években gyökerező New Deal-es termelési kontrollnak, s megszüntette a szövetségi ártámogatásokat. Ehelyett fix, de csökkenő mértékû támogatást garantált a termelőknek a 2002 végéig tartó átmeneti időszakra, amikor is érvénybe lépett volna az új piaci filozófia kérlelhetetlen logikája.

1998-ra azonban világossá vált, hogy a dolgok nem a tervezett módon alakulnak. A beígért növekedés sem az export, sem a terményárak tekintetében nem valósult meg. A 2000-t megelőző öt évben a kukorica, búza, szójabab és cirok exportja közel 10%-kal visszaesett. Az adott időszakban az árak szintén lefelé bukfenceztek, a kukoricáé 41%-kal, a búzáé 45%-kal, a ciroké 50%-kal.

A termelők hatalmas kiegészítő támogatásokhoz jutottak egyszeri kifizetés formájában – majd a rendkívüli csomagok révén erre minden évben újra és újra sor került. 1998-ban a farmereknek nyújtott "rendkívüli támogatás" elérte a 15 milliárd dollárt. 1999-ben ez az összeg 23 milliárdra emelkedett. 2000-ben további 15 milliárdot jósoltak.

Kissé bizarr módon, a Mezőgazdasági Egyezmény szellemében ezek a támogatások elfogadhatók, mivel "kapcsolatlanok", vagyis nincsenek közvetlen összefüggésben azzal, hogy a farmerek mit és mennyit termelnek. Ekképpen, érvelnek sokan, a támogatások nem interferálnak az áralakító piaci mechanizmusokkal. De ma, amikor az éves krízistámogatások magas szintjei egy hosszú távú támogatási struktúrában konszolidálódnak, az az elképzelés, mely szerint az amerikai mezőgazdaságba pumpált évi 20 milliárd dollár nincs hatással a piacra vagy az árakra, őszintén szólva nevetséges.

A kistermelők számára a végzetet elsősorban az alacsony nyersanyagárak jelentik, amelyek gyakran jóval a termelés közvetlen költségei alatt vannak, s a nyersanyag-kereskedők éppen ebből húznak hasznot. S minthogy a tulajdonosi koncentráció lényegében kizárja, hogy a gazdálkodók megválogassák, kinek adnak el, nem nehéz megérteni, hogy a mezőgazdaságnak juttatott hatalmas összegeket hogyan nyelik el a kistermelők kizárásával, az egyéb mezőgazdasági szektorok.

A legtöbb fejlett nyugati országban (Nagy-Britannia jelentős kivétel) erős a "földmûvelő közösség" ideájához és a szilárd önbizalom ehhez kapcsolódó földmívesi értékeihez való ideológiai kötődés. Ez egy mindmáig, sokszor az annak aláaknázásáért oly sokat tett nagyobb termelők és szervezeteik által is szorgalmasan táplált szemlélet. A mezőgazdaság ma a sokszor eltérő érdekek széles körét öleli fel: ugyan a termelők állítják elő az élelmiszert, de a profit a mezőgazdasági beruházási, az élelmiszer-feldolgozó, illetve a nagy és kiskereskedelmi ágazatban keletkezik. S még maguk a termelők sem egyformák: a multinacionális marketing láncokkal közvetlen kapcsolatban álló óriási iparosodott gabona és szarvasmarha bárók kevéssé hasonlíthatók a szerény forgalommal és még szerényebb haszonréssel mûködő akár sikeres kistermelőkhöz.

A baloldal mindennek ellenére hosszú-hosszú ideig vakon szemlélte a mezőgazdaságot, különösen Nagy-Britanniában. A győzelem, amelyet a Kukorica Törvények 1846-os hatályon kívül helyezése a "mezőgazdasági érdekek" elleni küzdelemben jelentett, számunkra az "olcsó élelem" politikájává, az elégtelen jövedelmi vagy juttatási szintek szubvencionálásának metódusává vált. Tehát ahelyett, hogy végiggondolnánk, pontosan mit is akarunk termelőinktől, milyen típusú és minőségû élelmet, milyen jellegû vidéket, őket hibáztatjuk a modern mezőgazdaság összes velejáró nyavalyájáért: a szennyezett élelmiszerért, a szennyezett folyókért, az állatokon elkövetett kegyetlenségekért.

Nem túl nehéz azonban körvonalazni, hogy mire lenne szükség. A megfelelő élelem megtermeléséért a termelőknek megfelelő árat kell kapniuk. Ahol lehetséges, több közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a termelők és a fogyasztók között – akár kétoldalú rendszerben, akár helyi vagy igazságos nemzeti, illetve nemzetközi kereskedelmi kapcsolatrendszerek keretei között. Szükséges a kormányzati beavatkozás – hogy garantált legyen az árstabilitás, az élelmiszerek biztonsága, a kölcsönöknek a termelők számára való elérhetősége, hogy ne kényszerüljenek az aratáskor, amikor az árak mélyponton vannak, terményeik azonnali eladására -, valamint az, hogy az új generáció anyagi szempontból is képes legyen a mezőgazdaságba való belépésre.

De mindennek jelentősége eltörpül ahhoz képest, mennyire fontos az amerikai és európai támogatási rendszerek legfőbb haszonélvezőjének, az agribusiness-nek a hatalmával szembeszállni és megtörni azt. Pusztán a piaci mechanizmusok visszaállítása nem jelent megoldást a mezőgazdaságban, miként azt a legújabb amerikai tapasztalatok oly egyértelmûen mutatják. Ez csupán felgyorsítja a máris rémisztően koncentrált szektor további koncentrálódását. Itt az ideje, hogy újragondoljuk mindezt, s szövetségre lépjünk a kistermelők támogatását és védelmét világszerte követelő kistermelői mozgalmakkal és nagyobb szervezeteikkel, mint például a Confederation Paysanne Européenne és a Via Campesina. Hallatni fogják hangjukat a WTO Mezőgazdasági Egyezményéről folyó viták jelenlegi fordulójában. Támogatásra van szükségük azokkal szemben, akik fenntartanák a status quo-t és azokkal szemben, akik "több piacot" és "kevesebb szabályozást" akarnak. Számunkra immár a szabályozás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy megzabolázzuk az agribusiness hatalmát és megőrizzünk egy nem ipari, nem taylorizált nézetet az élelmiszer-előállításról – s természeti világunk fenntartásáról.

A 2002-es mezőgazdasági törvény nem szakít ezzel a közelmúlttal, hanem konszolidálja a közvetlen kormányzati beavatkozás mezőgazdaságból való kivonásának trendjét. Miként arra Sonia Murphy rámutat: "Egyszerûen csak kicsit átláthatóbbá teszi az amerikai politikát". Átlátható vagy sem, ez egy rossz politika – amennyiben érdekel minket az élelmiszer minősége, a mezőgazdaság természete, az állattartás minősége, a rovarirtó szerek használata, a mûtrágyák nitráttartalmának a vízutánpótlásba kerülése vagy a mezőgazdaságnak a vidékre gyakorolt általános hatása.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

"…manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen" – vélekedik a neves brit marxista történész az önéletírásának megjelenése alkalmából a The Observerben közölt interjúban.

Eric Hobsbawm egyike a legjelentősebb angol történészeknek. Hosszú és eseménydús életében a huszadik század nagy eseményei tükröződnek vissza. Az imperializmus, a fasizmus vagy a kommunizmus felemelkedése nemcsak könyveinek témáját adják, de életútjának mérföldköveit is jelentik – ezek tették Hobsbawmot "életfogytig kommunistává". A történész nemrégiben tette közzé önéletrajzát. Az alábbi, sok témát érintő beszélgetésben, amelyet Tristram Hunttal, egy fiatal brit történésszel folytatott, Hobsbawm kifejti, hogy miért hisz még ma is a haladás szellemében mint a boldogság felé vezető legyenesebb útban. Az interjú a The Observer 2002. szeptember 22-i számában jelent meg.

*** 

 

Tristram Hunt: Ön történészi munkájának legtöbb termékét tudatosan nemcsak a tudományos köröknek, hanem egy szélesebb közönségnek is szánta. A történelem iránti közérdeklődés drámai mértékben újjáéledt: minden eddiginél többen olvasnak történelmi munkákat, látogatják az emlékhelyeket, nézik a történeti témájú tévéműsorokat. Ám újabban ön felhívta a figyelmet egyfajta "állandó jelen" veszélyére is: egy olyan új nemzedék megjelenésére, amely meglehet, rengeteget tud a múltról, de nemigen érez kontinuitást vele, nem talál a múltban semmiféle identitást. Vajon a történelem csupán egy merőben átmeneti korszak fogyasztható termékévé vált?

Eric Hobsbawm: Nos, nem csupán a saját elhatározásomon múlt, hogy a szélesebb közönség felé fordultam. Én ezt egy hosszú angol tradíció részének tekintem. Végül is ez egy olyan ország, ahol még a legnagyobb gondolkodók – Adam Smith-től Charles Darwinig, hogy csak kettőt említsünk – is kifejtették nézeteiket ennek a közönségnek. Számomra az ideális olvasó talán nem a szakember, hanem az olyan művelt ember, aki ki akarja ismerni a múltat – kíváncsi a múltra, és meg akarja érteni, hogy miért és miként fejlődött világunk olyanná, amilyennek ma ismerjük. És persze, hogy hová tartunk. Mindez a Marxista Történészek Mozgalmának célja is. Szembeszálltunk a két háború között uralkodó szemlélettel, amikor a történészek a színvonalat féltve, nemigen voltak hajlandóak "leereszkedni" a tömegekhez. Csupán néhányuknak volt annyi bátorsága, mint G. M. Trevelyannek vagy A. J. P. Taylornak, akik megtették ezt, vállalva hogy azt mondják róluk: nos, természetesen, alább adták a mércét.

Manapság egyre többen művelik a csináld-magad-történészkedést is. Ennek művelőit többnyire saját családjuk története foglalkoztatja. A családtörténet és a családfa-kutatás demokratizálódott. Hogy ezzel magyarázható-e az életrajzok és önéletrajzok iránti hatalmas érdeklődés? Talán igen, talán nem. Nekem azt mutatja, hogy a történelem az emberi élet elidegeníthetetlen része.

Ez annak a két alapelvnek a kritikája, amelyeken a modern társadalom nyugodni látszik. Az egyik olyan problémamegoldó képességet tulajdonít a technológiának, amelynek fényében a múlt teljesen irrelevánsnak tűnik. A másik a fogyasztói társadalom vedd-meg-azonnal-mentalitása. Gyakorlati okokból a történelem egyikbe sem illeszkedik – hacsak nem afféle dekorációs elemként. Szóval, az emberek nagyon is jól tudják, hogy nem erről van szó. A múltban gyökereznek, onnan nőnek ki. És én úgy látom, hogy ez – még ha nincsenek is tudatában – egyfajta tiltakozás egy olyan társadalommal szemben, amely el akarja őket szakítani a múltjuktól, és el akarja szigetelni őket egymástól is.

T. H: Ebben a mostanában felpezsdült történetírásban rengeteg szó esik az angol és a brit identitásról. Önéletrajzából erősen érezhető az ön ragaszkodása Angliához, ahhoz, ahogyan az angolságot felfogja. Nem gondolja, hogy a brit gyökerek és identitás kérdései iránti közlelkesedés egyfajta intellektuális visszavonulást illusztrál? Úgy tűnik, hogy visszatérünk a nemzetállam-központú történelemhez és az identitásunkkal kapcsolatos bizonytalan érzésekhez.

E. H: A nemzetállami történetírás talán a mai történettudomány legpusztítóbb nyavalyája, hiszen a világot nem érthetjük meg a nemzetállamiság kereteiben. Ugyanakkor viszont rettentő nehéz kitörni belőle, hiszen az oktatás alapvetően az államokhoz kötődik.

Az angolsággal foglalkozó történelemről szólva…, végül is meg tudom érteni, de némileg aggasztónak tartom, mint ahogy mindenfajta identitástörténetet annak tartok. Az identitás nem lehet megfelelő kiindulópont a történeti vizsgálódások számára. Az angolok számára ez egy új probléma, és a megjelenése részben a globalizációnak, de még inkább a birodalom hanyatlásának és eltűnésének tulajdonítható. Mindkét jelenség arra sarkallja az angolokat, hogy angolságukat meghatározzák.

A brit tradíció egy része alaposan különbözött a legtöbb más nemzeti hagyománytól: mi tulajdonképpen büszkék voltunk arra, hogy kevert nép vagyunk. Mindenki hangsúlyozta, hogy lám, a nagyanyám ír volt, a nagynéném walesi, és így tovább. Nem kellett válogatni – ez is, az is belefért. De azt hiszem, hogy ez a probléma hasonló ahhoz, amivel annak idején a spanyoloknak vagy az oroszoknak is szembesülniük kellett – ez egy prenacionalista politikai tudat.

T. H: Az ön egyik legjelentősebb tudományos teljesítménye a nemzeti tradíciók megteremtésével foglalkozó munkássága volt. Az újjáéledő nacionalizmus korában, amikor egyre fontosabbá válik az identitás, úgy tűnik, hogy egész sor új hagyományt fedeznek fel pusztán politikai, szektariánus vagy etnikai okokból. Nem teszi ez még fontosabbá a történésznek mint a mítoszok leleplezőjének a szerepét?

E. H: Pillanatnyilag az a nyugtalanító, hogy magát a történelmet – ideértve a tradíciókat is – tömegméretekben gyártják. Az elmúlt három évtized során robbanásszerűen terjedtek a különféle történelmi emlékhelyek és múzeumok. Mindennek tetejébe, különösen a kommunizmus szétesése óta egy sor új állam létrejöttének vagyunk tanúi, amelyek mindegyike saját történelmet igyekszik teremteni, hogy bebizonyíthassa saját fontosságát. És ez csak úgy megy, ha kitalálsz vagy összegereblyézel magadnak egy múltat. A legkirívóbb példát erre Horvátország szolgáltatta, ahol az új állam megteremtője, Franjo Tudjman – aki hivatásos történész volt – maga kreált egy hamis hagyományt. Egyszóval manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen. Manapság történészekre, és különösen szkeptikus történészekre nagyobb szükség van, mint valaha.

T. H: Martin Amis új könyvében, a Koba The Dread-ben (Koba, a rettenetes) azzal vádolja a brit baloldalt – és személyesen önt is -, hogy nem ítélték el a Sztálin által elkövetett atrocitásokat. Önéletrajzában ön plasztikusan ábrázolja egy hívő kommunista szűklátókörűségét a negyvenes és az ötvenes években, akit kötött a pártfegyelem, és vonakodott hinni "annak a néhány embernek, aki elmondta, amit tudott" Szovjet-Oroszországról. Ám emellett hangsúlyozta azt is, hogy milyen történelmi körülmények között lépett be a kommunista pártba – írt a fasizmussal vívott utcai harcokról a harmincas évek Berlinjében, és az októberi forradalommal szemben élő erős idealista kötődéseiről. És akkor még nem beszéltünk arról a szélesebb történelmi összefüggésről, hogy a Szovjetunió egészen a hetvenes évekig követhető gazdasági és politikai modellnek tűnt sok nyugati számára. Nem gondolja, hogy a "kommunizmus bűneiről" folytatott mai vitákban ez a történelmi összefüggés mintha már nem lenne jelen?

E. H: Az Amis Sztálin-felfogásával való vitákat inkább másokra hagynám. Én nem voltam sztálinista. Kritizáltam őt, és sehogyan sem értem, hogy mindazt, amit leírtam, hogyan lehet Sztálin védelmezéseként értelmezni. De mivel 1956 előtt két évtizedig a kommunista párt lojális tagja voltam, és ezért hallgattam egy egész sor olyan dologról – hiszen volt, amit tudtam vagy gyanítottam a Szovjetunióról -, amiről beszélni kellett volna, nem akarok egy olyan könyvet kritizálni, amelyik fényt derít Sztálin egynémely rémtettére. Ez nem egy eredeti könyv, és nem is túl fontos. Semmi olyan dologgal nem rukkol elő, amit eddig ne ismertünk volna, leszámítva, persze, Amis apjához fűződő kapcsolatát. De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy magam vagy a hozzám hasonló emberek bármilyen módon is védelmezni kívánnánk a védelmezhetetlent.

T. H: Amis azokat a baloldaliakat kritizálja, akik elvetnek mindenfajta morális párhuzamot a nácizmus és a kommunizmus között, azzal érvelve, hogy az utóbbi egy magasabb társadalmi ideál nevében követett el atrocitásokat, és szemben állt a fajirtással. A Szovjetunióban a halálos áldozatok mögött túlnyomórészt nem politikai vagy faji okokat kell keresnünk, hiszen a gazdaságpolitika által okozott éhínség számlájára írhatóak. Mint ön is megfogalmazta Sztálinról írva: "Félelmetes pályafutását nem érthetjük meg másként, csak ha a kommunista társadalom utópiája után folytatott makacs, könyörtelen hajsza összefüggéseiben nézzük". De maradjunk még egy kicsit az idealizmus kérdésénél! Ön 1956 után is a párt tagja maradt, részben a bukás miatti szolidaritásból, részben egy társadalmi ideálban való hitétől vezérelve. Még ma is vonzza a társadalmi tökéletességről alkotott, a Felvilágosodás korában gyökerező idea, vagy megbékélt az ember korlátozott lehetőségeivel – amit az ön barátja, Isaiah Berlin "az emberi ácsolat görcseinek" nevezett?

E. H: Hogy miért maradtam a kommunista párt tagja, az nem a kommunizmust érintő politikai kérdés, hanem életrajzi probléma. Nem azért, mert idealizáltam az októberi forradalmat – nem szokásom az idealizálás. Az ember nem áltathatja magát azokkal az emberekkel vagy dolgokkal kapcsolatban, amelyek meghatározták az életét. Számomra ezek egyike a kommunizmus, és igyekszem nem áltatni magam vele kapcsolatban, akkor sem, ha lojális voltam hozzá és az emlékéhez. A kommunizmus jelensége, akárcsak azok a szenvedélyek, amelyeket felszított, a huszadik század specifikus jellemzői. A fejlődés keltette nagy remények társultak az ember tökéletesedésének tizenkilencedik századi elképzelésével, valamint azzal a felismeréssel, hogy a burzsoá társadalom, amelyben élünk – lett légyen bármilyen hatalmas és sikeres is -, nem működik jól, sőt, bizonyos esetekben úgy tűnt, hogy a szétesés szélén áll. Amikor azután valóban szétesett, iszonyatos dolgokat szabadított el.

Nem hinném, hogy ez a mozgalom mint olyan, újjáéledhetne – különösen globális szinten nem, hiszen elmúlt az a sajátos történelmi pillanat, amelyhez kapcsolódott.

T. H: Megvitatta ezeket a téziseit Isaiah Berlinnel is?

E. H: Kedveltem Isaiah Berlint – gyakran ebédeltünk együtt. Jól kijöttünk egymással, hiszen remek barát volt, elbűvölő, kedves ember. Ám különös módon igen ritkán bonyolódtunk a köztünk lévő vitás kérdések megbeszélésébe.

A legfőbb nézeteltérésünk talán az volt, hogy én nem tekintettem őt afféle Felvilágosodás-kori liberálisnak. Éppen ellenkezőleg: a világot csak az egyének és a különféle csoportosulások szempontjából szemlélte. Vagyis nem látta a világot. Az én véleményem szerint, akármilyen korlátai is voltak a tizennyolcadik századi Felvilágosodásnak, a fő alapelv, amelyen nyugodott, éppen az volt, hogy minden ember számára fejlődést vagy jogokat követelt. És úgy látom, éppen ez az, amiben ő nem hitt. Úgy vélte, hogy mindez csak a lehető legrosszabb eredményre vezethet. És oda is vezetett, például a Szovjetunió esetében.

T. H: Ami engem meghökkentett az önéletrajzában, hogy életfogytiglani kommunista párttagsága dacára milyen ellenségesen viszonyult a Militant irányzatához, amely a nyolcvanas években igyekezett a Munkáspártot befolyása alá vonni. Hiszen ön – elvtársai legnagyobb mérgére – Neil Kinnock pártmodernizációs elképzeléseinek elszánt támogatójává szegődött, és az 1992-es választások napját "élete legszomorúbb és leginkább kétségbeejtő politikai tapasztalatának" nevezte. Még Tony Blairnek is nekitámadt, akit "nadrágos Thatchernek" titulált. Biztos ön abban, hogy az Új Munkáspárt Kinnock modernizációs törekvéseinek eredménye?

E. H: A legtöbb kommunista, és tulajdonképpen a legtöbb szocialista sem értett egyet akkoriban, a nyolcvanas években azzal a maroknyi emberrel – köztük velem -, akik kijelentették, hogy a dolgok nem mehetnek tovább az addigi módon, és a Munkáspártnak más irányt kell vennie. Persze, mi egy megreformált Munkáspártban gondolkodtunk, és nem egyszerűen mindannak a feladásában, amit a Munkáspárt addig képviselt. Egyértelmű, hogy bármilyen munkáspárti kormányzat, legyen bármennyire is felhígítva, jobb egy jobboldali kormánynál, mint azt az USA példája is mutatja. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el tudom fogadni azokat a munkáspárti miniszterelnököket, akik hadurakként – ráadásul afféle másodhegedűs kardcsörtetőkként – hajszolják a dicsőséget. Ezt már nem veszi be a gyomrom.

T. H: Most, hogy Lionel Jospin vereséget szenvedett Franciaországban, lát ön más járható utat a balközép kormányzatok számára, mint a "Harmadik Út"? Úgy véli, hogy a harmadikutas koncepciónak van valamiféle intellektuális érvénye?

E. H: A "Harmadik Út" térképészeti és nem politikai terminus. Két önkényesen kijelölt pont között húzódik valahol. Elvileg ott van, egyrészt, a totálisan központosított parancsuralmi gazdaság, a másik oldalon pedig az államtalanított szabadpiac teljes anarchiája. Nos, mint tudjuk, az elsőt mindenki elutasítja, az nem is létezik, illetve amikor megpróbálták megvalósítani, kiderült hogy nem működik – egyszóval ma már nem számít. Ám ahelyett, hogy e két véglet között középúton maradna, az úgynevezett "Harmadik Út" érezhetően egyre inkább a szabadpiaci megoldás felé kanyarodott. Most mintha kicsit visszaigazították volna, de a múltban ez nem volt így.

T. H: Ebben az összefüggésben nézve, csalódott ön Gordon Brownban, aki a radikális szocializmustól indult el, és tudományos kutatásainak tárgya Jimmy Maxton pályafutása volt?¹

E. H: Tudom, honnan jött Gordon Brown. Azt is látom, hogy hová akar eljutni, és ezért megbízom benne. A kormány néhány más tagjánál egyikben sem lehetek biztos – pedig közülük többen is baloldalibbak voltak, mint én.

T. H: Ez egy érdekes probléma. Azt a kommunista párti viselkedésmódot, amit ön is leír – a pártfegyelem szükségességét, a "vonalhoz" való ragaszkodást és bármiféle kritika elutasítását -, néhányan az Új Munkáspárt kontrollálási mániájában látják visszaköszönni. Nem találja ironikusnak a kommunista párti viselkedés ezen aspektusainak megjelenését az Új Munkáspárt berkeiben?

E. H: A kommunista párt soha nem volt képes bármit is elérni a politikában. Az egyetlen terület, ahol terük nyílt a cselekvésre, és amely nagymértékben passzolt is a párthoz, az a szakszervezeti szféra volt. A szakszervezetek is hittek a fegyelemben: ha egyszer egy döntés megszületett, akkor tetszett, nem tetszett, mindenkinek ahhoz kellett tartania magát. Ugyanez jellemzi a mai ultrabaloldalt, amelynek semmiféle politikai jelentősége nincsen, ám a szakszervezetekben még jelen van.

Azok, akik valamikor a mindenféle trockista áramlatok valamelyikéhez tartoztak, vagy a kommunista párt tagjai voltak, mind tettre kész emberek voltak, akik olyan mozgalmakban találták magukat, amelyek nemigen adtak teret tettrekészségüknek; én igazán nem kárhoztatom őket azért, hogy saját politikai érdekeiket szem előtt tartva, oda húzódtak, ahol akciókra nyílt lehetőség.

T. H: A szeptember tizenegyedikei merényletek és az al-Kaida amerikaellenes hadjárata megbontotta a huszadik századi katonai és diplomáciai rend biztosnak hitt alapzatát. A nemzetállamok előtti fundamentalizmus újraéledésének vagyunk tanúi, amikor a vallási és a kulturális ortodoxia túllép a "nemzeti" érdekeken. Önéletrajzában ön arra utal, hogy az al-Kaidához hasonló csoportok megerősödése részben a szociáldemokrácia meggyengülésének, a kommunizmus széthullásának az eredménye. Egyetért ön Terry Eagletonnal, hogy az ilyen vallási fundamentalisták sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a kapitalista világra nézve, mint amekkorát a szocializmus valaha is jelentett? Úgy tűnik, hogy a Nyugat, a szocializmussal szemben a barbarizmust választotta?

E. H: Nos, Afganisztánban mindenképpen a barbarizmust választották a szocializmus helyett. ők pénzelték az al-Kaidát (a tálibokat), mégpedig elsősorban azért, mert jobbnak látták, mint a kommunizmust. Én nem hiszem, hogy a kommunizmus lett volna rosszabb.

Nem gondolom, hogy az al-Kaida vagy a fundamentalizmus lenne a fő veszély a kapitalizmusra nézve. A kapitalizmus együtt tud élni ezekkel; sőt profitálni is fog belőlük. Az iszlám fundamentalizmus nem veszélyes, már csak azért sem, mert semmiféle háborút nem képes megnyerni. Ha meg akarjuk érteni a mai helyzetet, abból kell kiindulnunk, hogy szeptember tizenegyedike nem fenyegette az USA-t. Rettenetes emberi tragédia volt, amely megalázta Amerikát, de az ország semmiféle szempontból sem lett gyengébb a merényleteket követően. Négy-öt ilyesféle támadás semmit nem fog változtatni az USA helyzetén, relatív világhatalmán. A széthulló szociáldemokráciára és a növekvő fundamentalizmusra jó példa India, ahol a kormányzat elfordult a nyugatosítástól, a világi, toleráns demokratikus társadalomtól, a szocialista társadalomtól, hogy egyfajta hangsúlyozottan hindu társadalmat állítson a helyükbe.

T. H: Amit nagyrészt hamisított történelmi alapokra építettek.

E. H: Teljes mértékben. Az összes indiai tankönyvet átírják, csakhogy egy "hindubb" múltat kreálhassanak maguknak. És ez a "hindubb" múlt egyenlő a keresztények és a mohamedánok elleni pogromokkal, a demokrácia, az igazság és a világi társadalom elvetésével.

T. H: Ön úgy jellemezte a huszadik századot, mint a példátlan brutalitás korszakát. A huszonegyedik század hajnalán az USA úgy rátelepedett a világra, mint előtte szinte semmilyen más egyeduralkodó. Korábban ön arról is beszélt, hogy az USA forradalmi öröksége miként ad mindennek egyfajta önhitt, fennhéjázó töltetet. Vajon most, hogy Bush az elnök, ez jelentené a legnagyobb veszélyt a világ stabilitására nézve?

E. H: Bármilyen hatalom, amely elég erős lehet a világ meghódításához, veszélyt jelent minden más hatalomra. Az USA ilyen hatalom volt, ám ötven évig bizonyos mértékig ellenőrizhető maradt. Viszont egy olyan hatalom (a Szovjetunió) tartotta kordában, amit a legtöbb nyugati egyáltalán nem nézett jó szemmel. Csupán a franciák vélték mindig úgy, hogy szinte bármiféle nagyhatalom, amely kicsúszik az ellenőrzés alól, veszélyt jelent. Ma a franciák nem elég erősek ahhoz, hogy bármit is tehessenek, de azért fenntartják racionális hagyományaikat.

Amerika egy propagandista világhatalom. Ilyen volt az 1789-es Franciaország, ilyenek voltak a kommunista országok, és most ilyen az Egyesült Államok is, amely egy "forradalmi" rezsim. Ha képessé válsz kiterjeszteni a befolyásodat, akkor óhatatlanul birodalomként végzed. Ez történt a franciákkal Napóleon alatt. Hiába hangoztatták, hogy egy sor jó dolgot vezettek be az általuk elfoglalt országokban, a világ többi része ettől még továbbra is megszálló hatalomnak tekintette őket. Szemben a Német Birodalommal, amelynek egyáltalán nem volt szándékában bármiféle jót tenni, a franciák – akárcsak az oroszok vagy ma az amerikaiak – ideáljaik erőltetésével jót akartak tenni. Az amerikaiak most abba a helyzetbe kerültek, mint a franciák a napóleoni korszakot követően. Az érvek pro és kontra igen hasonlóak az akkoriakhoz. De többé már nem szólnak érvek a francia forradalom elveinek terjesztése mellett.

Az amerikaiak arra használták szeptember tizenegyedikét, hogy kinyilvánítsák: ők az egyedüli hatalom, amely uralhatja a világot. Nem világos, hogy ezen kívül még mit akarnak elérni. Az iraki háborúnak semmiféle racionális indítéka nincs. Az Egyesült Államok kénytelen lesz megtanulni, hogy még az ő hatalma sem korlátlan. Némi szerencsével be fogja ezt látni, ám még csak most látott hozzá a tanuláshoz.

T. H: A diplomáciai bizonytalanság egyik fő oka a Saron-vezette Izrael tevékenysége. Ön a kései negyvenes évek cionistáival szemben mindig afféle világháború-előtti kozmopolita zsidóként jellemezte önmagát. A baloldalt és a korai cionizmust összefűző szoros kapcsolatok dacára ön sohasem tűnt különösebben lojálisnak Izraellel szemben. Különbözik ön ebben Isaiah Berlintől?

E. H: Én sohasem voltam cionista. Amikor Izrael létrejött, vagy a zsidók ott letelepedhettek, többé nem volt érvényes a zsidók eltűnésére figyelmeztető ideológia. Soha nem pártoltam azokat, akik Izrael lerombolását vagy megalázását kívánták. Zsidó vagyok; ám zsidónak lenni nem jelenti a cionizmus támogatását, és még kevésbé Izrael állam mostani, katasztrofális és gonosz politikájának igenlését. Ez a politika egyenesen elvezet a megszállt területeken végrehajtott etnikai tisztogatásokhoz – hiszen az országot ma kormányzó pártok hivatalos ideológiája szerint Isten Júdeát és Szamariát a zsidóknak adta. Az a határozott véleményem, hogy a zsidóknak be kell látniuk: lehet valaki zsidó anélkül, hogy támogatná Izraelt.

Tudom, hogy Isaiah kétségbeejtőnek találta azt az utat, amelyre Izrael a Likud uralma alatt lépett. Bizonyos értelemben ez ugyanazt jelentette számára, mint nekem a sztálinizmus természetének felismerése. Mondtam is neki, hogy talán most már érti, hogyan is érzem magam. Egy olyan embernek, aki hitt az emberiségben és a judaizmus humanizmusában, szörnyű volt látni, hogy Izrael milyen irányba tart. Ám ő mégis hitte, hogy nem fordíthat hátat Izraelnek. Izraelhez való viszonyát zsidó identitása határozta meg, hiszen abban hitt, hogy a zsidóknak egy nemzetben kell tömörülniük.

T. H: Végezetül, vajon a jövő Eric Hobsbawmja, aki 2017-ben fog megszületni, tanúja lesz-e olyan "érdekes időknek", mint ön a huszadik század folyamán?

E. H: Remélem, nem. Ám nemigen várok sok jót az előttünk álló három-négy évtizedtől (nagyrészüket persze amúgy sem fogom már látni). De úgy gondolom, sokan osztják pesszimizmusomat a közvetlen jövőt illetően.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

Jegyzet

 

1 Gordon Brown: a Blair-kormány pénzügyminisztere. James Maxton a Független Munkáspárt (ILP) glasgow-i szervezője volt. 1914-ben szolgálatmegtagadásért börtönbe zárták. 1922-1946-ig az ILP parlamenti képviselője, 1926-1931-ig, valamint 1934-1939-ig a párt elnöke. (A ford.)

A globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. A tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja – ellenben inicializálja és katalizálja. A 2040. esztendőben időjárás-jelentés csak akkor lesz, ha a TV-bemondónak csupán a jupiterlámpáktól lesz melege.

A fenti cím bizonyára szokatlannak tűnik egy társadalomtudományi, politikai, elméleti folyóirat olvasói számára. Az alábbiakban egy olyan, az egész Földgolyóra kiterjedő, ún. globális problémát ismertetünk, amely nem csak a természettudósok, de a társadalomtudományok és a politika művelői számára is érdeklődésre tarthat számot.

Nem túlzás azt állítani, hogy sokan vagyunk, akik szerint az időjárással "valami nincs rendben". A média hírei között egyre gyakrabban bukkannak fel olyan fogalmak, mint például az el Nino jelenség, az elsivatagosodás, az időjárás szélsőségesebbé válása, soha nem tapasztaltan rendszeressé váló árvizek Nyugat-Európában, globális felmelegedés stb. Cikkünkben ez utóbbi témát járjuk körül a szaktudományi szintből engedve, a teljesség igényét mellőzve.

A Föld légköri hőmérsékletének több évszázada tartó, de az utóbbi évtizedekben jelentősen felgyorsult emelkedésének magyarázatára két elmélet verseng a kizárólagosságért. Az – időben is – első elmélet szerint az utolsó jégkorszakot követő időszak, különösen az utóbbi ezer év időjárása nem tipikus, tranzlens állapotban van. Ennek természetes következménye a klíma fokozatos lassú felmelegedése. Ezt a több száz éve tartó megfigyelések is igazolják.

Az Alpok gleccsereiről készült régi festmények és fotográfiák mellé téve az azokról készült mai fényképeket, a tendencia szembetűnő: jól látható a jég visszahúzódása. Az utóbbi évek alatt azonban a folyamat feltűnő mértékben felgyorsult. A szaktudományok kutatásai az emberi tevékenység szerepét mutatták ki.

A másik elmélet erre alapozza megállapításait, miszerint a globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. Az igazság ezúttal is "középen" van.

Mindkét elmélet igaz, de tény, hogy a másodiknak említett jelenség nagyságrenddel múlja felül a természetes, ám lassú folyamatot. Felmerül a kérdés: képes-e az emberiség egyáltalán megváltoztatni, különösen nagymértékben a Föld éghajlatát? A témát ökológiai vonatkozásban nem ismerő szakember elénk tárja számításait, melyben kimutatja, hogy a világ teljes energiatermelése is kevés ahhoz, hogy a Föld középhőmérsékletét akár egy tizedfokkal is emelje. Rámutat arra, hogy a Föld minden négyzetmétere nagyjából egy kilowatt hőenergiát kap a Naptól. Ezt az energiamennyiséget az emberiség energiatermelése meg sem tudja közelíteni.

Mindezen számítások helyessége ellenére Földünk középhőmérséklete a század eleje óta mintegy két és fél fokot emelkedett. A hőmérséklet emelkedése és az ipari tevékenység növekedése között tehát (ma ezt már bizonyítani is tudjuk) kétségtelen az összefüggés.

A paradoxon nyomban érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük: a tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja, ellenben inicializálja és katalizálja. Az energiát a Nap biztosítja.

Engedjék meg, hogy a fentieket egy szemléltető példán mutassam be. Képzeljünk el egy üvegházat, amelynek számos üvegtáblája – szellőzési üzemmódban – nyitva áll. Napsütésben, de téli hidegben nagyfűtőteljesítmény szükséges a kellő hőn tartáshoz. A sok tucat kilowattos fűtés helyett elegendő mindössze "néhány W-os" beavatkozás a nyitott üvegtáblák visszazárása képében, hogy az immáron zárt légterű üvegházban a Nap – nagyságrenddel nagyobb energiájával – kellemes meleget biztosítson, a fűtést akár ki is kapcsolhatjuk.

A hasonlat megválasztása nem véletlen. A Föld légkörének felmelegedéséért az ún. üvegház hatás felelős. A hatás mechanizmusa sok vonatkozásban – sokkal többen, mint gondolnánk – hasonló az üvegház működéséhez.

Akik télen napsütéses időben jártak fűtés nélküli üvegházban, rendszerint meglepődtek az ott uralkodó nem várt magas hőmérséklettől. Ennek oka az egyirányú hőtranszport. Az üveg átengedi a Nap sugárzásának számos nagyenergiájú összetevőjét, amelyek a talajban elnyelődve hővé alakulnak. Az üveg – fizikai tulajdonsága következtében – a hősugarakat viszont nem engedi át ilyen mértékben. A hő nagy része "csapdába kerülve" és halmozódva melegíti fel oly nagy mértékben a belső légteret. A hőmérséklet természetesen nem nő a végtelenségig: a külső és belső hőmérséklet alkotta hőfeszültség növekedése, a szilárd határoló elemeken vezetéssel átszivárgó hőmennyiség következtében beáll a hőegyensúly.

A folyamat bolygóméretű kialakulásának vagyunk tanúi. Az üvegfelületnek a légkör felel meg, a szelektív szűrőhatást a légkör széndioxid tartalma biztosítja. A széndioxid (továbbiakban CO2) koncentráció növekedése természetesen az üvegház hatás erősödését, azaz a fokozottabb felmelegedést eredményezi.

Bolygónk őslégköre kezdetben nagymennyiségű vízgőzt és CO2-t tartalmazott. Az ennek következtében kialakuló magas hőmérséklete a magasabbrendű életformációk kialakulásának nem kedvezett. A kevésbé forró helyeken létrejövő kékmoszattelepek a CO2 gázt – a mai növényekkel azonos módon – testük felépítésére használva, évmilliók alatt jelentős mennyiséget kötöttek le. Az üvegházhatás csökkenése következtében alacsonyabb hőmérsékleten beálló hőegyensúly lehetővé tette a magasabbrendű fajok kialakulását. A légköri CO2 második nagymértékű csökkenése a karbon kréta kori, nagykiterjedésű erdőségek óriási CO2 felvételének következménye.

A hőmérséklet újabb csökkenése – kisebb párolgás eredményeként – a légkör vízgőztartalmát is kisebb koncentrációra szorította le. Ezzel a légkör átlátszóvá vált és kialakult a légkör mai "arculata". Századunk elején a légkör CO2-tartalma 293 ppm volt. Napjainkban ez az érték 27%-kal nagyobb az előzőnél: 373 ppm. (1 ppm megfelel a teljes térfogat egymilliomod részének. Így 1 térfogatszázalék megfelel 10 000 ppm-nek).

A széndioxid-koncentráció változása évente 1.5 ppm és növekvő tendenciát mutat. A világ tüzelőanyag-felhasználása következtében évente kb. 20 milliárd tonna CO2 jut a légkörbe. A növényvilág ennek a mennyiségnek ma már csak valamivel kevesebb mint a felét tudja lekötni. A lekötött mennyiség részaránya egyre csökken. Ezért nem csak a növekvő CO2-emisszió a felelős, hanem az aktív növénytakaró módszeres irtása is. Gondoljunk csak a trópusi esőerdők felégetésére (termőföld nyerése céljából).

A vizsgált paraméter növekedésének jellege exponenciális. Az ember – evolúció által kialakult – érzékelési képessége alapvetően a lineáris változások megértésére alakult ki. Jelentősen leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk: a mindig ugyanannyival és nem a mindig ugyanannyiszoros változás megértésére kondicionált.

Az exponenciális változási tendencia helytelen értelmezés csapdájának szemléltetésére lássuk az alábbi példát: adott egy tó, a vízfelszínen egy lótusz virágzik. E lótusz olyan fajta, melynek példányai – osztódással – naponta egy új példányt hoznak létre. A tó felülete akkora, hogy a jelenlegi egy szál virág harminc nap után már az egész vízfelületet elborítja. Tudjuk, hogy a lótusz levele eltakarja a víz alatti élővilág elől a napfényt és akadályozza a légcserét. Szándékunk az, hogy ezt megakadályozzuk olymódon, hogy a növény ritkítását akkor kezdjük el, amikor az a tó felületének csak a felét foglalja el. Kérdésünk: hányadik napon kell a fenti feltételek esetén a munkálatokat megkezdeni. A helyes válasz megdöbbentő: a huszonkilencedik napon. Vegyük észre, hogy már csak mindössze egy nap áll – a harmincból – rendelkezésünkre. Más megfogalmazásban: a harminc napból huszonnyolcban nem tettünk semmit, mert a helyzet "nem volt súlyos". Nem volt súlyos?

Az első világméretű környezetvédelmi tanácskozáson (Riói konferencia) a fejlődő országok 75 milliárd dollár segélyt kértek a leggazdagabb vezető államoktól. A kért összeg nagysága nem éri el az USA éves katonai kiadásainak egynegyedét sem. A fejlődő országok nem képesek saját iparukat környezetkímélő technológia alkalmazásával fejleszteni. Számukra a hátrány csökkentése, az új beruházások is elviselhetetlen terhet jelentenek. A segély folyósítása egy világméretekben jelentkező új környezetszennyezést előzne meg. Ez a segélyt folyósító országok kilátásait is javítaná. Az iparilag fejlett országok válasza egyértelmű nem volt. A kérést azzal az indokkal utasították el: a probléma még nem olyan súlyos. Emlékszünk még a lótusz hasonlatra? És még nem is említettük a probléma legsúlyosabb összetevőjét! A CO2-emisszió felére csökkentése hosszú távon megoldaná gondjainkat, mert – amint azt korábban láttuk – a természeti környezet képes lekötni. Az intézkedést elodázva már nagyobb mértékű csökkentés szükséges. Azt gondolhatnánk, a környezetszennyezés akár még tovább is folytatható, legfeljebb teljesen visszafogjuk a tüzelőanyag felhasználást akár alternatív energiaforrás felhasználásával. Ez az út nem biztos, hogy járható! A hőmérséklet egyre gyorsabb növekedése esetében járulékos CO2-felszabadulás indul be, amelynek mértéke felülmúlhatja az emberi tevékenység következtében előállt emissziót. Az óceánok vizében oldott, valamint a karbonátkőzetekben megkötött széndioxidról van szó. Ezek megkötőképessége erősen hőmérsékletfüggő. A hőmérséklet növekedésével egyre gyorsabbá válik a CO2 felszabadulása, ami az így erősebbé váló üvegház hatás következtében még gyorsabb hőmérséklet növekedést generál, aminek következménye a még gyorsabb CO2-felszabadulás, aminek következtében… és így tovább. A folyamat eredménye az, hogy az atmoszféra hőfoka láncreakciószerűen "megszalad". A pozitív visszacsatolású folyamat végén a hőmérséklet eléri a napsugárzásból levezetett energiamérleg szerinti 200 Co-ot. Ezen a hőfokon bolygónkon többé nem lesz folyékony halmazállapotú víz. Ez a földi élet végét, vagy legyünk optimisták – újrakezdését – jelentené.

A vázolt hőmérsékleti viszonyok mellett a napsütés is elavult fogalommá válna. Az óceánok teljes vízkészlete a légkörbe kerülve azt teljesen átlátszatlanná tenné. A földi viszonyok lényegében a Vénusz bolygónak felelnének meg. A sűrű és összefüggő felhőtakarójú Vénusz felszíni hőmérséklete 650 Co. Átlátszó légkör esetén ez mindössze 40-60 Co lenne. Az átlátszó, vagyis kis vízgőz és CO2 tartalmú atmoszféra lehetővé teszi a hőfelesleg világűrbe történő visszasugárzását alkalmasint az éjszakai félgömbön. Érdekességként megemlítjük, hogy az emberiség távolabbi tervei között szerepel a Vénusz bolygó lakhatóvá – vagy talán inkább csak kutathatóvá – tétele szuperellenálló kékmoszatok betelepítésével.

A kis kozmikus kitérő után nézzük meg, hogy a "lótusz növekedése" hányadik napon tart?

A karbonátkőzetek CO3-CO2 hőegyensúlyi görbéjéből kiszámítható, hogy a földi légkör – az 1900. évhez viszonyítva – kb. 5 Co-ot melegedhet a "megszaladás" veszélye nélkül. Az említett intervallum körülbelül felét már kimerítettük. Ha a folyamat ellen nem teszünk semmit, úgy 2040 után már nem is tehetünk semmit. Ha a kritikus szintet nem érjük el, a folyamat megfordítható. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy addig nem romolhat a helyzet egyéb vonatkozásban.

A Föld középhőmérsékletének mindössze egy fokkal való jövőbeni emelkedése a trópusi területeken mintegy százmillió ember halálát jelentené (ne felejtsük el: közép- és nem maximális hőmérsékletről van szó!). Így addig is folytatódik a sivatagi zóna terjedése, a szél sebességének – megnövekedett hőmérsékletkülönbség hatására bekövetkezett növekedése stb.

Ma már hazánk is "büszkélkedhet" olyan területtel, amely több mint egy évtizede nem kap csapadékot és megszűnt mindennemű életjelenség. Ezt szaknyelven elsivatagosodásnak nevezik.

Mi tehát a teendő? A szükséges intézkedéseket nem kell "feltalálni", azok ismertek. A végrehajtást egyelőre politikai és profitérdekeltségi szempontok gátolják. Globális probléma csak globális összefogással küzdhető le. A nehézségeket jól szemlélteti az alábbi néhány – csak címszavakban – kiragadott minimális feltétel.

• Új világrend kialakítása (az Észak-Dél viszony gyökeres átalakítása).
• A profitcentrikus gondolkodásmód korlátok közé szorítása.
• Az emisszió csökkentése (alternatív energiaforrások, közlekedés jobb szervezése).
• Helyes szemléletmód oktatása, elterjesztése stb.

De mindezek már külön cikket igényelnének.

Végezetül próbáljuk meg a címben feltett kérdésre megadni a választ. A 2040. esztendőben időjárás minden bizonnyal lesz. Időjárásjelentés azonban csak abban az esetben, ha a TV bemondónak kizárólag a jupiterlámpáktól lesz melege.

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Alekszandr Sztikalin, moszkvai történész nem ismeretlen a magyar történelem iránt érdeklődőszakemberek körében Magyarországon sem – sőt, az Eszmélet olvasói is találkozhattak nevével egy Lukáccsal foglalkozó dokumentum-közlés kapcsán, mindenekelőtt a most magyar nyelven megjelenő (V. Szereda közreműködésével készült) dokumentum-kötet következtében (noha nemcsak ezért), amely Lukács Györgynek a Ljubjankán eltöltött közel egy hónapos fogsága dokumentumait tartalmazza. Sztikalin azonban Lukács örökségével nem csak mint a magyar történelem iránt érdeklődő orosz történész foglalkozott, hanem nyilvánvalóan az oroszországi viszonyok is "megalapozták" a Lukács iránti érdeklődést. Gondoljuk csak meg, milyen kevés jó szót kapott Lukács a Szovjetunióban (majd Oroszországban)! Hevesi Mária érdeme volt, hogy a 70-es években óvatos megközelítéssel Lukácsot kiemelte a "gyanús", hogy ne mondjam, tilalmas szerzők sorából, ami nem jelentette azt, hogy művei megjelentek volna a Szovjetunióban, vagy hogy alapjában megváltozott volna vele kapcsolatosan a tudományos légkör. Sőt, Hevesivel szemben azok a szerzők erősödtek meg a 80-as években, akik Lukácsot egészében a marxizmuson kívül rekesztették.¹ A szovjet politikusok és szerzők többségének elutasítása mögött természetesen nem valami személyes ellenszenv vagy valami parciális kérdéskör húzódott meg. Lukács elutasítása abból a tényből fakadt, hogy a magyar filozófus gondolatrendszere a marxizmus-leninizmus hivatalos szovjet felfogásával szemben alternatív gondolatkörként jelent meg. A lukácsi alternatíva különösképpen 1956 után vált láthatóvá, noha (miként A. Sztikalin helyesen rámutat könyvében) ennek forrásai – eltekintve itt a szovjet idők korai korszakaitól, amelyekről jelen sorok szerzője is korábban megnyilatkozott – az 1945 utáni szituációra mennek vissza. Még a szovjet szerzőknél is keményebben bírálták Lukácsot a kelet-németek, főleg a Történelem és osztálytudat című munkáját.² Nem mintha a politikacsinálók Lukáccsal Magyarországon kesztyűs kézzel bántak volna, maga Lukács még a pártba való visszatérése-visszavétele után, 1968-ban is nagyon pesszimistán ítélte meg (nyilván a prágai bevonulás hatására is, de nemcsak azért) az autentikus marxizmus magyarországi pozícióit, amit a kitűnő Lukács-kutató, N. Tertulian tárt fel egy Lukács magánleveleit "a Lukács Archívum dossziéi alapján" vizsgáló tanulmányában. A román szerző Lukács Rigginsnek írott, 1968. szeptember 2-ai leveléből idézte fel ezt a nem éppen optimista, de tárgyszerű beállítódást.³

Hogy a rendszerváltást követő Oroszországban milyen "Lukács-kép" rajzolódik ki, abban Sztikalin könyvének lesz szava. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a monográfia szerzője mint lelkiismeretes történész teljesen felkészült az óriási Lukács-irodalomból, sőt, "túlságosan" is az, amennyiben a számtalan hivatkozott mű ellenére vagy éppen azért, magáról a nemzetközi Lukács-irodalomról néhány ecsetvonás erejéig sem készített elméleti számvetést. Talán a filozófikusabb szerzőkre hagyja ezt a feladatot, s ez szíve joga. De a történeti munka kereteit tán szét is feszítette volna egy ilyen vázlat, maga a szerző érezte úgy, hogy korai még az irodalom összefoglaló bemutatása. Ám ennek ellenére kirajzolódik, hogy a Lukácshoz való viszony nagyon is irányzatosság kérdése – rendszerváltás ide vagy oda – mind a mai napig.

Sztikalin arra a következtetésre jutott, hogy korai volna még Lukácsot bezárni a történelem panoptikumába, ahogyan arra az államszocializmus bukása után oly sokan kísérletet tettek saját hazájában és messze azon túl is: "Annak a szellemi szférának a meghatározása – írja a szerző -, amelyet ez a nem-mindennapi filozófus a 20. század európai gondolkodásának történetében elfoglalt, mindinkább azon kutatók feladata lesz, akik távol állnak a köznapi politikától. Bizonyára korai lenne azonban ma még arról beszélni, hogy Lukács munkássága csupán filozófiatörténeti és irodalomtörténeti érdekességgel rendelkezik-e. Tanításának sorsa a jövőben elválaszthatatlan a marxizmus további sorsától, amely a 20. század utolsó évtizedeiben mély válságot élt át. Hogy vajon beköszönt-e a történelem vége a liberális értékrend teljes felülkerekedésével, amint azt az amerikai-japán politológus, F. Fukuyama állítja, vagy pedig az új világrend antinómiái megoldásának feladata ismét felveti a szocialista alternatíva kérdését, azt majd a 21. század megmutatja." (251-252.o.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz olvasó először kap kézhez egy olyan Lukács-monográfiát, amely hozzáértően, tárgyszerűen, a szükséges empátiával és előítélet-mentesen bemutatja a filozófus életét és munkásságának alapvető tényeit, szakaszait, irányait. Az első olyan orosz nyelvű történeti összefoglalás ez, amely egy új generáció nézőpontjából készült; nem az ideológiai harci frontok ízlését és elvárásait reflektálja, hanem a kellő távolságtartás és ugyanakkor az említett beleélés szerves egységét igyekszik létrehozni.

Mindenekelőtt fontos és tanulságos, hogy a lukácsi életmű történeti korszakok és problémák részeként és kifejeződéseként tárul fel a könyv lapjain. Nem a ma divatos elvont morális céltételezések és absztrakt normatív ítéletek gyűjteménye a könyv, hanem inkább azt domborítja ki a szerző, hogy miképpen bontakozik ki Lukács egy-egy fejlődési szakasza a korszak történeti feltételeiből.

Nagyon szépen mutatja meg például, hogy Lukács együttműködése Lifsiccel, a korszak vezető szovjet esztétájával, irodalomteoretikusával a 30-as évek Moszkvájában milyen mértékig segített "túlélni" egy kifinomult elméleti gondolkodásnak a marxizmuson belül, ami a marxizmus korabeli történetében ritka értéknek számított. Honnan és hogyan emelkedett fel ez a hagyomány a századelő közép-európai gondolkodásában és került be a "szovjet marxizmus" történetébe, valóban újragondolandó kérdés azon fejlemények után, amelyek a marxizmust államideológiából ismét a rendszerellenes gondolkodásmód és mozgalmi csírák szellemi eszközévé transzformálták, "értékelték le" vagy "fel", ez nézőpont kérdése. Sztikalin könyve e fordulatos történetet követi nyomon és sokféle adalékkal szolgál egy még a jövőben kiizzadandó válaszhoz. Mindenesetre annyi egyértelműnek látszik, hogy a marxizmushoz vezető utak a 20. században nemcsak nagyon sokfélék voltak, hanem sok esetben nagyon tartós válasznak bizonyultak.

Lukács 1918-19-es fordulata sem csupán egyéni útválasztás, hanem nagyon is meghatározott és tudatos döntés volt milliók részéről. Fontos ezt hangsúlyozni, mert életidegenek az olyan megközelítések, amelyek Lukács kommunista fordulatát "agyonpszichologizálják". A történeti kiindulópontnak figyelembe kellene venni, hogy a régi liberális világrend egy szörnyűséges "demokratikus világháborúval" (a "renegát" Furet) elzárta a liberális tájékozódás felé vezető utakat. A háború egész története ugyanis világossá tette, hogy maga a (világ)rend felelős a háborúért, amely nagyon is prózai dolgokért (piac, pénz, profit, hatalmi érdekek stb.) folyt. Ha innen nézzük a dolgot, nincsen semmi különös Lukács fordulatában, hiszen Marxtól Dosztojevszkijen át akár Tolsztojig vagy Leninig igen széles szellemi skálán találkozhatott Lukács az antikapitalista kihívás kérdéseivel még jóval fordulata előtt, noha korai munkásságában látszólag semmi nem utalt arra, hogy Webertől Marxhoz vezetne az útja. Lukács "rendszerváltása" ugyanakkor nem tipikus, amennyiben nem bankelnökök családtagjai szoktak a forradalom vezető ideológusaivá válni, noha e megállapítást illetően Marx és Engels, sőt, a nemesi címmel rendelkező Lenin esete is óvatosságra inthet bennünket.

1919-ben Lukács munkássága kikerült – végérvényesen – a politikailag légüres térből. (S bár a "hatalom emberéből" hamarosan üldözötté vált Magyarországon – ha elfogják, valószínűleg kivégzik -, Lukács "nagy kalandja" a szocializmussal tulajdonképpen még csak ekkor kezdődött.)

Érdekesebb kérdés, hogy Lukács kommunista "választása" milyen hihetetlenül stabilnak és megmásíthatatlannak bizonyult. Ennek magyarázata talán nagyobb súlyú problémákat vet fel, mint 1918-19-es fordulatának végbevitele, akár szellemi-filozófiai, akár politikai-szervezeti értelemben. A szerző nagyon pontosan érzékeli,

 hogy Lukács számára sem a családi-személyes háttér, sem a mindennapi élet tényei nem jelentettek olyan mély gyökereket, amelyekkel "kiirthatatlanul" a régi világba kapaszkodhatott volna. Az új világ ígérete, a forradalom vágta át a gordiuszi csomót. Merre mehetett volna Lukács a fehérterror korszakában? Az osztrák-német valóság a húszas években inkább kiábrándította, mint felvillanyozta volna, a Történelem és osztálytudatot ért támadások a Szovjetunióban (1922-24) egyfelől Lukács egyetemes "jelentőségét" és "messianisztikus korszakának" végét jelezték, másfelől egy új korszak közeledtét a Szovjetunióban, amelynek távolról sem látta előre az összes mozgatóját.

Sztikalin könyve hangsúlyozottan nem filozófiai vagy filozófiatörténeti munka, mégis jól érzékeli, hogy a szellemi-filozófiai gondolkodás és a politikai döntések nem azonos logika mentén haladnak; a politikai döntésekben olyasfajta emóciók és lelki tényezők is szerepet játszanak, amelyek nem vagy csak korlátozottan jelennek meg a filozófiai "megokolásban". Már a maga korában is "mindenki" meglepődött Lukács kommunista fordulatán, de volt-e Lukácsnak olyan "fordulata", jelentős politikai hatású döntése, amely nem keltett meglepetést, sőt, megütközést harcostársai vagy ellenfelei körében? – a kérdést, lám, így is fel lehet tenni.

Gondoljunk a "szocializmus egy országban" sztálini tézisének védelmére, vagy Lukács "népfrontos" előtörténetére, a Blum tézisekre, a Lifsiccel való együttműködésére a Lityeraturnij krityik-ben, a háború utáni pártvitáira, 1956-os szerepvállalására, majd kommunista ellenzéki, kommunista másként gondolkodói teljesítményére vagy éppenséggel az 1968-as Lukácsra. Ilyen értelemben Lukács maga volt a történelem egy kis inkarnációja szinte minden időben. Nem tűri a sematikus elemzéseket… A szerző maga is megjegyzi, hogy sokan nem követték még a kommunisták közül sem azt az utat, amelyen Lukács a maga módján "végigment", valahogyan irtózott attól a jelenségtől, amit renegátságnak neveznek. Végül is útjáról sem a sztálinizmus, sem a kádárizmus nem tudta letéríteni, mindenfajta cikk-cakkok ellenére sem.

Amit Alekszandr Sztikalin sem mutat meg elegendő átütőerővel, hogy Lukács és Lifsic miképpen jutottak el módszertanilag a sztálini rezsim bírálatáig még a "sztálini burokban". A Lifsic hagyatékával foglalkozó orosz marxista teoretikus, V. Arszlanov⁴ sokat tett ezen elmélettörténeti kérdés megválaszolásáért, elutasítva az olyan, a mai Magyarországon is népszerű, ámbár primitív magyarázatokat, amelyek a sztálini rendszeren belül létezett minden szellemi-politikai irányzatot nagy homogén irányzattá gyúrnak össze. Az ilyen eljárás politikai funkcióit aligha kell ezen a fórumon ecsetelnem. Sztikalin könyve azért is fontos, mert minden ilyen homogenizálással szemben érveket ad, amennyiben mindig ábrázolja az adott periódus belső politikai lehetőségeit, a gondolkodás objektív határait. Érdekes, hogy Lukács egész politikai pályáját az intellektuális és személyes bátorság jellemzi, kompromisszumai, "önkritikái" az intellektuális fennmaradás érdekeit szolgálták, sohasem követett el olyan önfeladást, amely morálisan ellehetetlenítette volna. A könyv két ilyen fontos ügyet is bemutat, amelyek tükrében erről meggyőződhetünk. Az egyik példa a Ljubljankán eltöltött közel egy hónap, amely a jegyzőkönyvek tükrében korrekt személyes magatartásról árulkodik, a másik pedig a pártba való visszalépése 1967-ben, ami nem ásta alá politikai nézeteinek és elméleti pozícióinak képviseletét.

Gyakran felteszik a kérdést: sztálinista volt-e Lukács? Helyesen, történetileg így kellene feltenni: lehetett-e egy kommunista, marxista teoretikus a Szovjetunióban a 30-as években nem sztálinista? Onnan nézve a dolgot – és ez egyáltalán nem kíván apologetikus magyarázat lenni, s Sztikalin sem ad ehhez alapot – "kétfrontosnak" tűnik a dolog. Vagyis, a Szovjetunió a 30-as években a felemelkedő náci Németországgal szemben olyan bástyának tűnt, amelynek minden releváns bírálata ellenségesnek látszott. A "vagy – vagy" helyzete természetesen meghatározta Lukács elméleti pozícióját is, noha sosem vont le olyan következtetést, amely a sztálini terrort igazolta volna. És ez nem semmiség egy olyan korszakban, amelyben ezer számra pusztultak el kommunista értelmiségiek – még Sztálin környezetéből is, hogy most ne említsük a Szovjetunióba érkezett külföldi emigráns kommunisták ismert sorsát. A történelem egyébként gyakran állít az ember elé ilyen "két frontos" szituációt, amely elől Lukács mindig igyekezett kitérni a tertium datur (harmadik lehetőség) mindenkori elméleti-politikai felvetésével, amely a történelem "alternatív" jellegének felismeréséből eredt. Elegendő itt arra utalni, hogy ez a probléma még Bulgakov előtt is felmerült, aki Szovjet-Oroszországban maradt a polgárháború idején is, és orvos hőse, Jasvin a petljurista pogromok és rémtettek hatására, a bolsevikokat várva lelövi a tömeggyilkos fehér ezredest.⁵

A kötet elgondolkodtatja az embert Lukács politikai pályájának "értelme", történelmi jelentősége felől. Nem akarom ennek kapcsán azt állítani, hogy mondjuk a 19-es komisszárnak nem volt lényeges szerepe Lukács saját életén belül, mégis mint a forradalmi mozgalom teoretikusa, a 20. századi marxizmus nagy gondolkodója írta be nevét a történelembe. A szerző véleményével osztozva én sem mernék végleges ítéletet mondani történelmi jelentőségéről, de van egy megérzésem: ami bizonyosan fennmarad Lukács politikai filozófiájából, az – paradoxnak tűnhet – a szocializmus elméleti problémáira vonatkozó intellektuális hagyatéka. (Természetesen Lukács politikai filozófiájára vonatkozó megjegyzés ez, hiszen Ontológiája és Esztétikája nyilvánvalóan már beépült az egyetemes filozófiatörténet kincsestárába.) Hogy érzékeltessem a dolgot: arra a vitára gondolok, amely már halála után bontakozott csak ki igazán a szocializmus perspektíváiról Berlintől Budapestig, Párizstól Londonig. Mi mással lehetne a vita lényegét összefoglalni, ha nem Lukácsnak a Demokratizálás jelene és jövője című művében (is) kifejtett tertium datur elméletével, amely a sztálini eredetű államszocializmus és a polgári demokrácia között jelölte ki az állami tulajdon társadalmasításának és a politikai hatalom társadalmasításának "harmadik útját". A New Left-től Rudolph Bahroig, Bence-Kistől Kuronig, a francia önigazgatóktól a magyar és orosz "önigazgatókig" mind olyan elméleti (és politikai) leágazás, ami azt mondatja velünk, hogy mindnyájan Lukács köpönyegéből bújtak, bújtunk elő. Különösen ma látszik ez jól, amikor a szocialista baloldal szénája világméretekben rosszul áll… Lukács híveinek és értelmezőinek többsége – ahogy az lenni szokott – megtért az új hatalom lágy ölére, és az emberi jogok liberális ideológusaként a náci beszéd szabadságáról elmélkedik, miközben lejátszódott az elmúlt évszázad talán legnagyobb szociális hanyatlása Lukács "hazáiban" – Budapesttől Moszkváig.

Alekszandr Sztikalin nagy érdeme, hogy a lukácsi életút tanulságai az orosz olvasók elé kerülhetnek egy kedvezőtlen feltételrendszerben, amikor maga az Olvasás társadalmi szokásból ismét egy nagyon szűk réteg privilégiumává válik.

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

 

 

Jegyzetek

 

1 Borisz Besszonov például így írt: "A marxista-leninista tanítás burzsoárevizionista ‘kritikájának' egyik fő vonulata a marxizmus ellen irányuló megalapozatlan vádaskodás: az ‘autentikus' Marx humanista tradícióinak ‘elárulása', a pozitivizmus, a ‘túlzásba vitt' szcientizmus…" Ezzel kezdi a szerző a Lukács utáni és "lukácsi eredetű" "burzsoá elhajlás" leleplezését Sartre-on és Adornón át Marcuséig. In: "Szubjektivno-idealiszticseszka vmeszto materialiszticseszka dialektika". Novo Vreme, 1982. 3. sz.

2 Példaképpen l. G. Irlitz ilyen témájú írását, amely az "újmarxista" megközelítések bírálata céljából keletkezett: "Az a mód, ahogyan Lukács a Történelem és osztálytudat (1923) című művében és Korsch a Marxizmus és filozófia (1923) című munkájában Marx nézeteit magyarázta, a marxizmus filozófiája sok burzsoá magyarázatának kiindulópontjává vált. Marx filozófiai öröksége ‘hiteles', ‘humanista' stb. tolmácsolásának hívei is ezekre a munkákra támaszkodnak." Informácionnij bjulletyeny problemnoj komisszii predsztavityelej. Akagyemii nauk szocialisztyicseszkih sztran. Prága, 1979. 2. sz. A Lukács-recepció történetéhez Mesterházi Miklóssal egy kismonográfiával és egy terjedelmesebb szöveggyűjteménnyel járultunk hozzá még a 80-as évek első felében.

3 "A budapesti egyetemen – írta Lukács – a dolgok nagyon rosszul állnak az igazi marxizmus tanítását illetően. A jelenlegi helyzetben belátható időn belül semmiféle radikális változásra nem lehet számítani." Vö. N. Tertulian: "Note sull'ultimo Lukács (leggendoi la sua corrispodencia". Critica Marxista (Róma), 1979. 5. sz.

4 V. Arszlanov 1992-ben Magyarországon is fellépett egy konferencián, éppen abban a kérdésben foglalva állást, hogy a sztálini fordulat sem tudta kisöpörni mindazt, ami az orosz forradalom által felszabadított társadalmi energiák közösségiségében gyökeredzett. Lukács és Lifsic a 30-as években a francia forradalom mögé "rejtőzve" vizsgálták a sztálini fordulat kapcsán Thermidor kérdését olyképpen, hogy thermidor a forradalom számos döntő elemének továbbélését tette lehetővé – ugyanakkor eltiporva annak számos eredeti közösségi törekvését, radikális baloldali céljait. Vö. V. Arszlanov: "Az októberi forradalom önreflexiója". In. 1917 – Az orosz forradalom. Szovjet Füzetek VIII. 46-56.o.

5 Vö. Mihail Bulgakov: "Én öltem". Ezredvég, 2002. 11. sz. 35-42.o.

A vitatott irodalomkritikus és a palesztin ügy védelmezője Amerikában

 

A 2003. szeptember 25-én, 67 éves korában leukémiában elhunyt Edward W. Said a XX. század utolsó negyedének legjelentősebb irodalomkritikusai közé tartozott. A New York-i Columbia Egyetem összehasonlítóirodalom- és angolnyelv-professzorát Amerika-szerte a posztstrukturalista baloldal kiemelkedő képviselőjeként tisztelték. Mindenekelőtt azonban ő volt a palesztin ügy leghatározottabb és leg(el)ismertebb képviselője az Egyesült Államokban, ahol emiatt sok ellenséget is szerzett magának.

Said szemléletének “nagyvonalúsága” az irodalommal és másik nagy szerelmével, a klasszikus zenével kapcsolatban nem teszi lehetővé egyértelmű kategóriába sorolását. Legnagyobb visszhangot kiváltó könyve, az Orientalizmus (1978) több tudományterület irányváltásához járult hozzá azzal, hogy felhívta a figyelmet az európai felvilágosodás és gyarmatosítás közötti kölcsönösségre. Sokan ugyanakkor önellentmondást véltek felfedezni abban, hogy Said mint világi szemléletű humanista az európai felvilágosodás hagyományait bírálva, humanista érveket szegezett szembe a humanizmus hatalmas kulturális hagyományaival. Ami által – e vélemény szerint – akaratlanul is a fundamentalisták malmára hajtotta a vizet – akik tradícióik és szent szövegeik bármiféle kritikáját “birtokháborításnak” tekintetik –, s így kétségessé tette az olyan kulturális szempontból “érzékeny” területek vizsgálatának megalapozottságát, mint az iszlám.

Az Orientalizmus – problematikus volta ellenére – kapóra jött a nem nyugati országokból származó, feltörekvő értelmiségieknek (akik közül sokan a gyarmatosításból hasznot húzó családokból kerültek ki), hogy a politikai korrektség légkörében önmagukat az “elnyomás narratíváival” azonosíthassák, s a “nem nyugatival”, a “Másikkal” kapcsolatos saidi reprezentációkat értelmezve-vitatva, sikeres karrierre tegyenek szert.

Said hatása azonban távolról sem korlátozódott a magasröptű, tudós eszmecserék világára. Amerikában szellemi “szupersztárként” tisztelték: ismert operakritikus, zongoraművész, televíziós személyiség, politikus, médiaszakértő, valamint népszerű esszéista és előadó is volt egy személyben.

Az elmúlt évtizedben Said az oslói békefolyamat és a Jasszer Arafat-féle palesztin vezetés egyik legerőteljesebb bírálója volt. A Commentary című amerikai – jobboldali, neoliberális – folyóirat Saidot mindazonáltal a “terror professzorának” aposztrofálta; s ugyanez a lap 1999-ben – a leukémia ellen folytatott küzdelme idején – azzal vádolta, hogy a palesztin ügy támogatásának növelése érdekében palesztin menekültstátust hamisított magának, illetve hogy valótlan Said állítása, miszerint az Egyesült Államokban folytatott tanulmányai előtt Jeruzsálemben járt iskolába.

Said élesen kritizálta a palesztinok emberi jogainak izraeli megsértését, s nyíltan elutasította az USA közel-keleti politikáját. Aligha meglepő hát a New York-i Izrael-barát körök ellenséges magatartása vele szemben. Ám a másik oldalon, a palesztinok részéről is találkozott ellenállással, akik azzal vádolták, hogy a cionizmusnak tett indokolatlan engedményekkel palesztin jogokat áldoz fel.

Said már 1977-ben – amikor a palesztinok között még kevesen voltak hajlandók a zsidók Palesztinára formált történelmi igényeinek elismerésére – a következőket mondta: “Nem utasítom el követeléseiket, bár tudom: ezek az igények szükségképpen a palesztinok kisemmizését vonják maguk után.” Said valamennyi palesztin szerzőnél pontosabban fogalmazta meg antikolonialista Izrael-bírálatát: bemutatta a kérdés bonyolult, zavaros és – a zsidók európai üldöztetéséből eredő – problematikus voltát, s rávilágított a cionista eszmének az európai tudatra kifejtett túlzott hatására is. Kimutatta, hogy Izrael csakis a Holokauszt tragédiája miatt kap felmentést az alól, hogy más nemzetekkel egyenlő elbírálás alá essék. Bár elismerte a Holokauszt kivételes történeti jelentőségét, azt azonban nem volt hajlandó megérteni, miért kellene e trauma örökségét egy olyan népnek, a palesztinoknak a jogfosztására felhasználni, akiknek “semmi közük sincs azokhoz a cselekedetekhez, melyek kizárólagos elkövetője egy európai bűnszövetség volt”.

“Fel kell tennünk a kérdést – írja Politics of Dispossession (A jogfosztás politikája, 1944) című művében –: meddig takarózhat még Izrael az antiszemitizmus történetével és a Holokauszttal, meddig menthető fel a palesztinok elnyomása miatt vele szemben felhozott érvek és szankciók alól, mely érveket és szankciókat más, elnyomó államokkal szemben, mint például Dél-Afrika, foganatosítottak? Vajon meddig lehet még tagadni, hogy Gáza népének segélykiáltásai… közvetlenül az izraeli kormány politikájával s nem a nácizmus áldozatainak jajszavával állnak kapcsolatban?”

Said ragaszkodott álláspontjához, amely szerint az Izraelt bírálóknak nem az a feladatuk, hogy a palesztinok számára mintegy reprodukálják a diaszpóra és visszatérés cionista ideológiáját, hanem hogy kidolgozzák egy olyan világi demokrácia tervét, amely mind az arabok, mind a zsidók számára elfogadható. Saidot 1977-ben beválasztották a Palesztin Nemzeti Tanácsba (PNT). Független értelmiségiként távol tartotta magát a szervezeten belüli (párt)politikai viszályoktól, miközben tekintélyét stratégiai jelentőségű kezdeményezések megtételére használta fel. A fegyveres harcot – a Holokauszt öröksége és a zsidó nép különleges helyzete miatt – elfogadhatatlannak tartotta és elutasította; s korai szószólója volt a két önálló állam gondolatának és így hallgatólagosan Izrael létezéshez való jogának. A PNT 1988-as algíri ülésszaka ezt az irányvonalat magáévá is tette.

Ahogy azután – a madridi konferenciát (1991) követően – a béketárgyalások előrehaladtak, Said egyre kritikusabbá vált velük szemben; és kilépett a PFSZ-ből. Véleménye szerint az oslói békefolyamat méltánytalanul Izraelnek kedvezett, s a jövőképet, amellyel kecsegtetett, “Palesztina alávetésének, palesztin Versailles-nak” tekintette.

Said mindvégig szálka maradt a palesztin hatóság szemében. Az Arafatot és környezetét jellemző, antiliberális – korrupciótól és intoleranciától áthatott – légkörben a legismertebb és legkiválóbb palesztin emigráns lett a liberális eszmeiség zászlóvivője, de egyszersmind saját népe cenzorainak egyik fő célpontja is.

Said jómódú palesztin család gyermekeként született Jeruzsálemben. Keresztény vallású apja, Wadie, az első világháború előtt emigrált az Államokba, majd önkéntes szolgálatra jelentkezett Franciaországba, s mint amerikai állampolgárságú, tisztes, protestáns üzletember tért vissza a Közel-Keletre, ahol egy názáreti baptista tiszteletes lányával kötött házasságot.

1999-ben megjelent Out of Place (Helyen kívül) című, gyermek- és ifjúkorára visszaemlékező, önéletrajzi írásában Said apját – aki amerikaiságát hangsúlyozandó magát Williamnek nevezte – mogorvának és hatalmaskodónak jellemezte. Viktoriánus szigora Saidba “általános, mély félelemérzetet” nevelt, amitől egész életében próbált szabadulni. Figyelemre méltó munkásságához ugyanakkor nagyban hozzájárult hallatlan munkabírása, amit szintén apjának köszönhetett. Wadie Said anyagi javainak forrásáról keveset tudunk, bizonyos azonban, hogy Edward és testvérei semmiben sem szenvedtek hiányt: nyaranta szolgálók hadával utazgattak, 1947 után a híres libanoni üdülőhely, Dhour el-Shweir elegáns kényelmét élvezték, s fényűző óceánjárókon vacsoráztak. Said rajongott édesanyjáért: csodálatos, asszonynak írta le, aki környezetére nagy hatást gyakorolt. Az irodalom és a zene szeretetét fia tőle örökölte. Otthon arabul kizárólag csak a szolgálókhoz beszéltek, még a Groppisban, a divatos kairói kávéházban felszolgáló pincéreket is inkább tört franciasággal szólították meg.

A kairói Victoria College, egy konzervatív szellemű, brit típusú állami iskola elvégzése után – ahol az ifjú Said, mint írja, egyike volt a fő bajkeverőknek – tanulmányait, apja kifejezett kívánságára, a massachusettsi Mount Hermon magániskolában folytatta. Bár előmenetele nem hagyott kívánnivalót maga után, Saidot az elvárásokhoz alkalmazkodni nem hajlandó magatartása miatt nem ismerték el kiemelkedő képességű tanulónak. Érzéke volt az amerikai típusú esszéíráshoz, amiben több fantáziát és ihletet talált, mint a Kairóban megismert, tartózkodó brit stílusban. Kitörölhetetlen nyomot hagyott benne az ellentmondás, hogy bár tehetségével kitűnt, hivatalos elismerést mégsem kapott. Ez a tapasztalat, valamint széles körben megbecsült szellemi mentorainak – közéjük tartozott Richard P. Blackmur, Antonio Gramsci, Theodor Adorno, Raymond Williams és Michel Foucault – művei alakították ki tekintélyuralom-ellenes szemléletét.

Said Palesztina iránti elhivatottságának mély, érzelmi gyökerei voltak. Különösen meghatározó volt ragaszkodása szülővárosához, Jeruzsálemhez, valamint apai nénikéjéhez, Nabihához, aki 1948 után életét a palesztin menekültek megsegítésének szentelte Kairóban, noha ezzel kapcsolatos politikai nézeteit soha nem fejtette ki Said jelenlétében. Saidot harmincévesen még mindig túlságosan lefoglalták tanulmányai ahhoz, hogy nagyobb érdeklődést mutasson szülőföldje sorsa iránt. Tanulmányai zökkenőmentesen folytatódtak a Princeton és a Harvard kurzusain, egyre finomította irodalomkritikai módszertanát, s utat engedett a zene, azon belül is a zongora iránti szenvedélyének, amin már-már professzionális szinten játszott.

Később úgy tekintett erre az időszakra, mint az elégedettség és a nyugalom idejére, amiből az 1967-es arab vereség traumája, a menekültek második hullámának áradata (akik közül sokan már az 1948-as exodus óta számkivetettek voltak) rázta fel, s szembesítette újra egykori önmagával.

Mind a nyugati, klasszikus zene, mind az angol irodalom témájában írt művei (köztük a nagy visszhangot kiváltott Culture and Imperialism [Kultúra és imperializmus, 1993]) Said szellemi kívülállóságát tükrözik. Joseph Conradhoz, doktori disszertációjának és első megjelent könyvének tárgyához hasonlóan, ő is megőrizte “száműzetéséből eredő kívülállásának nem múló, különlegesen maradandó érzését”. Ennek köszönhetően az angol regényirodalom értelmezése terén egyfajta kettős látásmódra tett szert, ami lehetővé tette számára, hogy kimutassa a Mansfield Parkot (Jane Austen regényét) belengő családias nyugalom észrevétlen kolonializmusát, vagy hogy rátapintson Conrad “narratívájá­ban” a Nyugat hegemóniájával szembeni, folytonosan visszatérő, látens állásfoglalásra, ami azután a posztkoloniális korszakban felszínre tört.

Míg az olyan afrikai írók, mint Chinhua Achebe, Conradot röviden elintézték azzal, hogy rasszista – azaz bármennyire tehetséges is, politikai nézetei miatt az afrikaiak számára megvetendő szerző –, Said az effajta érvelést lelki, szellemi és esztétikai csonkításnak tartotta. A róla széles körben kialakult képpel ellentétben úgy vélekedett, hogy a kulturális felsőbbrendűség rejtett politikai szemlélete, amely Dantétől Flaubert-ig áthatja a nyugati kultúra kánonját, nem érvénytelenítheti annak művészi érvényét és kulturális jelentőségét.

Said érdeme, hogy a művészi megértést teljesebbé tette azzal, hogy felhívta a figyelmet bizonyos ki nem mondott politikai dimenziókra. Mindezt annak tudatában tette, hogy a művészetnek mindig kerülnie kell a fanatizmust és a szélsőségeket. A Nürnbergi mesterdalnokokról írt kiváló, Wagner antiszemitizmusát elemző esszéjében Pierre Boulez-t idézi elismerően: “Wagner muzsikája éppen létével tagadja az ideológiai üzenetet, amelyet közvetíteni lenne hivatott.”

Ugyanez elmondható Saidról mint kritikusról is. A munkásságát motiváló antikolonializmus nem eredményezett nála valamiféle ideológiai állandóságot. Írásai inkább egyfajta kihívást képviselnek a művészetről, zenéről, irodalomról alkotott hagyományos megközelítésekkel szemben, s a kérdésfeltevés új módjainak engednek utat. Példaképéhez, Theodor Adornóhoz hasonlóan Said is “minden porcikájában értelmiségi volt; egyformán utált minden politikai rendszert, akár a mi oldalunkon, akár az övékén áll”.

Said sokoldalú, szerteágazó tehetsége inkább egyedi vonások megvilágításában, semmint rendszeralkotásban mutatkozott meg. Az értelmiségi elit tagja volt – aki keresztény humanistaként mély tisztelettel viseltetett az iszlámmal szemben –, ugyanakkor elítélte az akadémikus “szakbarbárságot”, s gyakran szakterületétől jócskán távol eső vidékekre is elkalandozott. Ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, miszerint az igazi értelmiségi feladata az “amatőr” szerepét játszani, hiszen csakis az amatőr mentes a karrierista elismerés és elvárás béklyóitól, s képes az értékek érdek nélküli tiszteletére.

Saidot családi hátterének egyedülálló összetettsége – egyszerre kiváltságos és marginális, gazdag és hatalom nélküli – segítette abban, hogy átérezze a kisemmizettek s különösen a cionizmus és annak nyugati támogatói áldozatainak sorsát, miközben részese és résztvevője volt New York páratlanul gazdag kulturális életének, amely bármely más városnál inkább a zsidók eredményeit és sikereit visszhangozta.

Noha utolsó éveiben Said egészségi állapota rohamosan hanyatlott, továbbra is erősen foglalkoztatta a szeptember 11-ét követő palesztin tragédia csakúgy, mint az Irak elleni angol–amerikai támadás. A politikai csatározásoktól azonban tudatosan visszavonult, s megmaradt energiáit a zenének szentelte. A West-Eastern Divan Orchestra, amelyet régi barátjával, az izraeli állampolgárságú Daniel Barenboimmal 1999-ben együtt alapítottak, a művészetről, különösen pedig Wagner zenéjéről alkotott nézeteik közösségéből bontakozott ki, amely szerint a művészet fölülemelkedik minden politikai ideológián.

The Guardian, 2003. szeptember 26.

 

(Fordította: Szabó Veronika)