A szélsőségek korának embere (interjú)

"…manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen" – vélekedik a neves brit marxista történész az önéletírásának megjelenése alkalmából a The Observerben közölt interjúban.

Eric Hobsbawm egyike a legjelentősebb angol történészeknek. Hosszú és eseménydús életében a huszadik század nagy eseményei tükröződnek vissza. Az imperializmus, a fasizmus vagy a kommunizmus felemelkedése nemcsak könyveinek témáját adják, de életútjának mérföldköveit is jelentik – ezek tették Hobsbawmot "életfogytig kommunistává". A történész nemrégiben tette közzé önéletrajzát. Az alábbi, sok témát érintő beszélgetésben, amelyet Tristram Hunttal, egy fiatal brit történésszel folytatott, Hobsbawm kifejti, hogy miért hisz még ma is a haladás szellemében mint a boldogság felé vezető legyenesebb útban. Az interjú a The Observer 2002. szeptember 22-i számában jelent meg.

*** 

 

Tristram Hunt: Ön történészi munkájának legtöbb termékét tudatosan nemcsak a tudományos köröknek, hanem egy szélesebb közönségnek is szánta. A történelem iránti közérdeklődés drámai mértékben újjáéledt: minden eddiginél többen olvasnak történelmi munkákat, látogatják az emlékhelyeket, nézik a történeti témájú tévéműsorokat. Ám újabban ön felhívta a figyelmet egyfajta "állandó jelen" veszélyére is: egy olyan új nemzedék megjelenésére, amely meglehet, rengeteget tud a múltról, de nemigen érez kontinuitást vele, nem talál a múltban semmiféle identitást. Vajon a történelem csupán egy merőben átmeneti korszak fogyasztható termékévé vált?

Eric Hobsbawm: Nos, nem csupán a saját elhatározásomon múlt, hogy a szélesebb közönség felé fordultam. Én ezt egy hosszú angol tradíció részének tekintem. Végül is ez egy olyan ország, ahol még a legnagyobb gondolkodók – Adam Smith-től Charles Darwinig, hogy csak kettőt említsünk – is kifejtették nézeteiket ennek a közönségnek. Számomra az ideális olvasó talán nem a szakember, hanem az olyan művelt ember, aki ki akarja ismerni a múltat – kíváncsi a múltra, és meg akarja érteni, hogy miért és miként fejlődött világunk olyanná, amilyennek ma ismerjük. És persze, hogy hová tartunk. Mindez a Marxista Történészek Mozgalmának célja is. Szembeszálltunk a két háború között uralkodó szemlélettel, amikor a történészek a színvonalat féltve, nemigen voltak hajlandóak "leereszkedni" a tömegekhez. Csupán néhányuknak volt annyi bátorsága, mint G. M. Trevelyannek vagy A. J. P. Taylornak, akik megtették ezt, vállalva hogy azt mondják róluk: nos, természetesen, alább adták a mércét.

Manapság egyre többen művelik a csináld-magad-történészkedést is. Ennek művelőit többnyire saját családjuk története foglalkoztatja. A családtörténet és a családfa-kutatás demokratizálódott. Hogy ezzel magyarázható-e az életrajzok és önéletrajzok iránti hatalmas érdeklődés? Talán igen, talán nem. Nekem azt mutatja, hogy a történelem az emberi élet elidegeníthetetlen része.

Ez annak a két alapelvnek a kritikája, amelyeken a modern társadalom nyugodni látszik. Az egyik olyan problémamegoldó képességet tulajdonít a technológiának, amelynek fényében a múlt teljesen irrelevánsnak tűnik. A másik a fogyasztói társadalom vedd-meg-azonnal-mentalitása. Gyakorlati okokból a történelem egyikbe sem illeszkedik – hacsak nem afféle dekorációs elemként. Szóval, az emberek nagyon is jól tudják, hogy nem erről van szó. A múltban gyökereznek, onnan nőnek ki. És én úgy látom, hogy ez – még ha nincsenek is tudatában – egyfajta tiltakozás egy olyan társadalommal szemben, amely el akarja őket szakítani a múltjuktól, és el akarja szigetelni őket egymástól is.

T. H: Ebben a mostanában felpezsdült történetírásban rengeteg szó esik az angol és a brit identitásról. Önéletrajzából erősen érezhető az ön ragaszkodása Angliához, ahhoz, ahogyan az angolságot felfogja. Nem gondolja, hogy a brit gyökerek és identitás kérdései iránti közlelkesedés egyfajta intellektuális visszavonulást illusztrál? Úgy tűnik, hogy visszatérünk a nemzetállam-központú történelemhez és az identitásunkkal kapcsolatos bizonytalan érzésekhez.

E. H: A nemzetállami történetírás talán a mai történettudomány legpusztítóbb nyavalyája, hiszen a világot nem érthetjük meg a nemzetállamiság kereteiben. Ugyanakkor viszont rettentő nehéz kitörni belőle, hiszen az oktatás alapvetően az államokhoz kötődik.

Az angolsággal foglalkozó történelemről szólva…, végül is meg tudom érteni, de némileg aggasztónak tartom, mint ahogy mindenfajta identitástörténetet annak tartok. Az identitás nem lehet megfelelő kiindulópont a történeti vizsgálódások számára. Az angolok számára ez egy új probléma, és a megjelenése részben a globalizációnak, de még inkább a birodalom hanyatlásának és eltűnésének tulajdonítható. Mindkét jelenség arra sarkallja az angolokat, hogy angolságukat meghatározzák.

A brit tradíció egy része alaposan különbözött a legtöbb más nemzeti hagyománytól: mi tulajdonképpen büszkék voltunk arra, hogy kevert nép vagyunk. Mindenki hangsúlyozta, hogy lám, a nagyanyám ír volt, a nagynéném walesi, és így tovább. Nem kellett válogatni – ez is, az is belefért. De azt hiszem, hogy ez a probléma hasonló ahhoz, amivel annak idején a spanyoloknak vagy az oroszoknak is szembesülniük kellett – ez egy prenacionalista politikai tudat.

T. H: Az ön egyik legjelentősebb tudományos teljesítménye a nemzeti tradíciók megteremtésével foglalkozó munkássága volt. Az újjáéledő nacionalizmus korában, amikor egyre fontosabbá válik az identitás, úgy tűnik, hogy egész sor új hagyományt fedeznek fel pusztán politikai, szektariánus vagy etnikai okokból. Nem teszi ez még fontosabbá a történésznek mint a mítoszok leleplezőjének a szerepét?

E. H: Pillanatnyilag az a nyugtalanító, hogy magát a történelmet – ideértve a tradíciókat is – tömegméretekben gyártják. Az elmúlt három évtized során robbanásszerűen terjedtek a különféle történelmi emlékhelyek és múzeumok. Mindennek tetejébe, különösen a kommunizmus szétesése óta egy sor új állam létrejöttének vagyunk tanúi, amelyek mindegyike saját történelmet igyekszik teremteni, hogy bebizonyíthassa saját fontosságát. És ez csak úgy megy, ha kitalálsz vagy összegereblyézel magadnak egy múltat. A legkirívóbb példát erre Horvátország szolgáltatta, ahol az új állam megteremtője, Franjo Tudjman – aki hivatásos történész volt – maga kreált egy hamis hagyományt. Egyszóval manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen. Manapság történészekre, és különösen szkeptikus történészekre nagyobb szükség van, mint valaha.

T. H: Martin Amis új könyvében, a Koba The Dread-ben (Koba, a rettenetes) azzal vádolja a brit baloldalt – és személyesen önt is -, hogy nem ítélték el a Sztálin által elkövetett atrocitásokat. Önéletrajzában ön plasztikusan ábrázolja egy hívő kommunista szűklátókörűségét a negyvenes és az ötvenes években, akit kötött a pártfegyelem, és vonakodott hinni "annak a néhány embernek, aki elmondta, amit tudott" Szovjet-Oroszországról. Ám emellett hangsúlyozta azt is, hogy milyen történelmi körülmények között lépett be a kommunista pártba – írt a fasizmussal vívott utcai harcokról a harmincas évek Berlinjében, és az októberi forradalommal szemben élő erős idealista kötődéseiről. És akkor még nem beszéltünk arról a szélesebb történelmi összefüggésről, hogy a Szovjetunió egészen a hetvenes évekig követhető gazdasági és politikai modellnek tűnt sok nyugati számára. Nem gondolja, hogy a "kommunizmus bűneiről" folytatott mai vitákban ez a történelmi összefüggés mintha már nem lenne jelen?

E. H: Az Amis Sztálin-felfogásával való vitákat inkább másokra hagynám. Én nem voltam sztálinista. Kritizáltam őt, és sehogyan sem értem, hogy mindazt, amit leírtam, hogyan lehet Sztálin védelmezéseként értelmezni. De mivel 1956 előtt két évtizedig a kommunista párt lojális tagja voltam, és ezért hallgattam egy egész sor olyan dologról – hiszen volt, amit tudtam vagy gyanítottam a Szovjetunióról -, amiről beszélni kellett volna, nem akarok egy olyan könyvet kritizálni, amelyik fényt derít Sztálin egynémely rémtettére. Ez nem egy eredeti könyv, és nem is túl fontos. Semmi olyan dologgal nem rukkol elő, amit eddig ne ismertünk volna, leszámítva, persze, Amis apjához fűződő kapcsolatát. De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy magam vagy a hozzám hasonló emberek bármilyen módon is védelmezni kívánnánk a védelmezhetetlent.

T. H: Amis azokat a baloldaliakat kritizálja, akik elvetnek mindenfajta morális párhuzamot a nácizmus és a kommunizmus között, azzal érvelve, hogy az utóbbi egy magasabb társadalmi ideál nevében követett el atrocitásokat, és szemben állt a fajirtással. A Szovjetunióban a halálos áldozatok mögött túlnyomórészt nem politikai vagy faji okokat kell keresnünk, hiszen a gazdaságpolitika által okozott éhínség számlájára írhatóak. Mint ön is megfogalmazta Sztálinról írva: "Félelmetes pályafutását nem érthetjük meg másként, csak ha a kommunista társadalom utópiája után folytatott makacs, könyörtelen hajsza összefüggéseiben nézzük". De maradjunk még egy kicsit az idealizmus kérdésénél! Ön 1956 után is a párt tagja maradt, részben a bukás miatti szolidaritásból, részben egy társadalmi ideálban való hitétől vezérelve. Még ma is vonzza a társadalmi tökéletességről alkotott, a Felvilágosodás korában gyökerező idea, vagy megbékélt az ember korlátozott lehetőségeivel – amit az ön barátja, Isaiah Berlin "az emberi ácsolat görcseinek" nevezett?

E. H: Hogy miért maradtam a kommunista párt tagja, az nem a kommunizmust érintő politikai kérdés, hanem életrajzi probléma. Nem azért, mert idealizáltam az októberi forradalmat – nem szokásom az idealizálás. Az ember nem áltathatja magát azokkal az emberekkel vagy dolgokkal kapcsolatban, amelyek meghatározták az életét. Számomra ezek egyike a kommunizmus, és igyekszem nem áltatni magam vele kapcsolatban, akkor sem, ha lojális voltam hozzá és az emlékéhez. A kommunizmus jelensége, akárcsak azok a szenvedélyek, amelyeket felszított, a huszadik század specifikus jellemzői. A fejlődés keltette nagy remények társultak az ember tökéletesedésének tizenkilencedik századi elképzelésével, valamint azzal a felismeréssel, hogy a burzsoá társadalom, amelyben élünk – lett légyen bármilyen hatalmas és sikeres is -, nem működik jól, sőt, bizonyos esetekben úgy tűnt, hogy a szétesés szélén áll. Amikor azután valóban szétesett, iszonyatos dolgokat szabadított el.

Nem hinném, hogy ez a mozgalom mint olyan, újjáéledhetne – különösen globális szinten nem, hiszen elmúlt az a sajátos történelmi pillanat, amelyhez kapcsolódott.

T. H: Megvitatta ezeket a téziseit Isaiah Berlinnel is?

E. H: Kedveltem Isaiah Berlint – gyakran ebédeltünk együtt. Jól kijöttünk egymással, hiszen remek barát volt, elbűvölő, kedves ember. Ám különös módon igen ritkán bonyolódtunk a köztünk lévő vitás kérdések megbeszélésébe.

A legfőbb nézeteltérésünk talán az volt, hogy én nem tekintettem őt afféle Felvilágosodás-kori liberálisnak. Éppen ellenkezőleg: a világot csak az egyének és a különféle csoportosulások szempontjából szemlélte. Vagyis nem látta a világot. Az én véleményem szerint, akármilyen korlátai is voltak a tizennyolcadik századi Felvilágosodásnak, a fő alapelv, amelyen nyugodott, éppen az volt, hogy minden ember számára fejlődést vagy jogokat követelt. És úgy látom, éppen ez az, amiben ő nem hitt. Úgy vélte, hogy mindez csak a lehető legrosszabb eredményre vezethet. És oda is vezetett, például a Szovjetunió esetében.

T. H: Ami engem meghökkentett az önéletrajzában, hogy életfogytiglani kommunista párttagsága dacára milyen ellenségesen viszonyult a Militant irányzatához, amely a nyolcvanas években igyekezett a Munkáspártot befolyása alá vonni. Hiszen ön – elvtársai legnagyobb mérgére – Neil Kinnock pártmodernizációs elképzeléseinek elszánt támogatójává szegődött, és az 1992-es választások napját "élete legszomorúbb és leginkább kétségbeejtő politikai tapasztalatának" nevezte. Még Tony Blairnek is nekitámadt, akit "nadrágos Thatchernek" titulált. Biztos ön abban, hogy az Új Munkáspárt Kinnock modernizációs törekvéseinek eredménye?

E. H: A legtöbb kommunista, és tulajdonképpen a legtöbb szocialista sem értett egyet akkoriban, a nyolcvanas években azzal a maroknyi emberrel – köztük velem -, akik kijelentették, hogy a dolgok nem mehetnek tovább az addigi módon, és a Munkáspártnak más irányt kell vennie. Persze, mi egy megreformált Munkáspártban gondolkodtunk, és nem egyszerűen mindannak a feladásában, amit a Munkáspárt addig képviselt. Egyértelmű, hogy bármilyen munkáspárti kormányzat, legyen bármennyire is felhígítva, jobb egy jobboldali kormánynál, mint azt az USA példája is mutatja. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el tudom fogadni azokat a munkáspárti miniszterelnököket, akik hadurakként – ráadásul afféle másodhegedűs kardcsörtetőkként – hajszolják a dicsőséget. Ezt már nem veszi be a gyomrom.

T. H: Most, hogy Lionel Jospin vereséget szenvedett Franciaországban, lát ön más járható utat a balközép kormányzatok számára, mint a "Harmadik Út"? Úgy véli, hogy a harmadikutas koncepciónak van valamiféle intellektuális érvénye?

E. H: A "Harmadik Út" térképészeti és nem politikai terminus. Két önkényesen kijelölt pont között húzódik valahol. Elvileg ott van, egyrészt, a totálisan központosított parancsuralmi gazdaság, a másik oldalon pedig az államtalanított szabadpiac teljes anarchiája. Nos, mint tudjuk, az elsőt mindenki elutasítja, az nem is létezik, illetve amikor megpróbálták megvalósítani, kiderült hogy nem működik – egyszóval ma már nem számít. Ám ahelyett, hogy e két véglet között középúton maradna, az úgynevezett "Harmadik Út" érezhetően egyre inkább a szabadpiaci megoldás felé kanyarodott. Most mintha kicsit visszaigazították volna, de a múltban ez nem volt így.

T. H: Ebben az összefüggésben nézve, csalódott ön Gordon Brownban, aki a radikális szocializmustól indult el, és tudományos kutatásainak tárgya Jimmy Maxton pályafutása volt?1

E. H: Tudom, honnan jött Gordon Brown. Azt is látom, hogy hová akar eljutni, és ezért megbízom benne. A kormány néhány más tagjánál egyikben sem lehetek biztos – pedig közülük többen is baloldalibbak voltak, mint én.

T. H: Ez egy érdekes probléma. Azt a kommunista párti viselkedésmódot, amit ön is leír – a pártfegyelem szükségességét, a "vonalhoz" való ragaszkodást és bármiféle kritika elutasítását -, néhányan az Új Munkáspárt kontrollálási mániájában látják visszaköszönni. Nem találja ironikusnak a kommunista párti viselkedés ezen aspektusainak megjelenését az Új Munkáspárt berkeiben?

E. H: A kommunista párt soha nem volt képes bármit is elérni a politikában. Az egyetlen terület, ahol terük nyílt a cselekvésre, és amely nagymértékben passzolt is a párthoz, az a szakszervezeti szféra volt. A szakszervezetek is hittek a fegyelemben: ha egyszer egy döntés megszületett, akkor tetszett, nem tetszett, mindenkinek ahhoz kellett tartania magát. Ugyanez jellemzi a mai ultrabaloldalt, amelynek semmiféle politikai jelentősége nincsen, ám a szakszervezetekben még jelen van.

Azok, akik valamikor a mindenféle trockista áramlatok valamelyikéhez tartoztak, vagy a kommunista párt tagjai voltak, mind tettre kész emberek voltak, akik olyan mozgalmakban találták magukat, amelyek nemigen adtak teret tettrekészségüknek; én igazán nem kárhoztatom őket azért, hogy saját politikai érdekeiket szem előtt tartva, oda húzódtak, ahol akciókra nyílt lehetőség.

T. H: A szeptember tizenegyedikei merényletek és az al-Kaida amerikaellenes hadjárata megbontotta a huszadik századi katonai és diplomáciai rend biztosnak hitt alapzatát. A nemzetállamok előtti fundamentalizmus újraéledésének vagyunk tanúi, amikor a vallási és a kulturális ortodoxia túllép a "nemzeti" érdekeken. Önéletrajzában ön arra utal, hogy az al-Kaidához hasonló csoportok megerősödése részben a szociáldemokrácia meggyengülésének, a kommunizmus széthullásának az eredménye. Egyetért ön Terry Eagletonnal, hogy az ilyen vallási fundamentalisták sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a kapitalista világra nézve, mint amekkorát a szocializmus valaha is jelentett? Úgy tűnik, hogy a Nyugat, a szocializmussal szemben a barbarizmust választotta?

E. H: Nos, Afganisztánban mindenképpen a barbarizmust választották a szocializmus helyett. ők pénzelték az al-Kaidát (a tálibokat), mégpedig elsősorban azért, mert jobbnak látták, mint a kommunizmust. Én nem hiszem, hogy a kommunizmus lett volna rosszabb.

Nem gondolom, hogy az al-Kaida vagy a fundamentalizmus lenne a fő veszély a kapitalizmusra nézve. A kapitalizmus együtt tud élni ezekkel; sőt profitálni is fog belőlük. Az iszlám fundamentalizmus nem veszélyes, már csak azért sem, mert semmiféle háborút nem képes megnyerni. Ha meg akarjuk érteni a mai helyzetet, abból kell kiindulnunk, hogy szeptember tizenegyedike nem fenyegette az USA-t. Rettenetes emberi tragédia volt, amely megalázta Amerikát, de az ország semmiféle szempontból sem lett gyengébb a merényleteket követően. Négy-öt ilyesféle támadás semmit nem fog változtatni az USA helyzetén, relatív világhatalmán. A széthulló szociáldemokráciára és a növekvő fundamentalizmusra jó példa India, ahol a kormányzat elfordult a nyugatosítástól, a világi, toleráns demokratikus társadalomtól, a szocialista társadalomtól, hogy egyfajta hangsúlyozottan hindu társadalmat állítson a helyükbe.

T. H: Amit nagyrészt hamisított történelmi alapokra építettek.

E. H: Teljes mértékben. Az összes indiai tankönyvet átírják, csakhogy egy "hindubb" múltat kreálhassanak maguknak. És ez a "hindubb" múlt egyenlő a keresztények és a mohamedánok elleni pogromokkal, a demokrácia, az igazság és a világi társadalom elvetésével.

T. H: Ön úgy jellemezte a huszadik századot, mint a példátlan brutalitás korszakát. A huszonegyedik század hajnalán az USA úgy rátelepedett a világra, mint előtte szinte semmilyen más egyeduralkodó. Korábban ön arról is beszélt, hogy az USA forradalmi öröksége miként ad mindennek egyfajta önhitt, fennhéjázó töltetet. Vajon most, hogy Bush az elnök, ez jelentené a legnagyobb veszélyt a világ stabilitására nézve?

E. H: Bármilyen hatalom, amely elég erős lehet a világ meghódításához, veszélyt jelent minden más hatalomra. Az USA ilyen hatalom volt, ám ötven évig bizonyos mértékig ellenőrizhető maradt. Viszont egy olyan hatalom (a Szovjetunió) tartotta kordában, amit a legtöbb nyugati egyáltalán nem nézett jó szemmel. Csupán a franciák vélték mindig úgy, hogy szinte bármiféle nagyhatalom, amely kicsúszik az ellenőrzés alól, veszélyt jelent. Ma a franciák nem elég erősek ahhoz, hogy bármit is tehessenek, de azért fenntartják racionális hagyományaikat.

Amerika egy propagandista világhatalom. Ilyen volt az 1789-es Franciaország, ilyenek voltak a kommunista országok, és most ilyen az Egyesült Államok is, amely egy "forradalmi" rezsim. Ha képessé válsz kiterjeszteni a befolyásodat, akkor óhatatlanul birodalomként végzed. Ez történt a franciákkal Napóleon alatt. Hiába hangoztatták, hogy egy sor jó dolgot vezettek be az általuk elfoglalt országokban, a világ többi része ettől még továbbra is megszálló hatalomnak tekintette őket. Szemben a Német Birodalommal, amelynek egyáltalán nem volt szándékában bármiféle jót tenni, a franciák – akárcsak az oroszok vagy ma az amerikaiak – ideáljaik erőltetésével jót akartak tenni. Az amerikaiak most abba a helyzetbe kerültek, mint a franciák a napóleoni korszakot követően. Az érvek pro és kontra igen hasonlóak az akkoriakhoz. De többé már nem szólnak érvek a francia forradalom elveinek terjesztése mellett.

Az amerikaiak arra használták szeptember tizenegyedikét, hogy kinyilvánítsák: ők az egyedüli hatalom, amely uralhatja a világot. Nem világos, hogy ezen kívül még mit akarnak elérni. Az iraki háborúnak semmiféle racionális indítéka nincs. Az Egyesült Államok kénytelen lesz megtanulni, hogy még az ő hatalma sem korlátlan. Némi szerencsével be fogja ezt látni, ám még csak most látott hozzá a tanuláshoz.

T. H: A diplomáciai bizonytalanság egyik fő oka a Saron-vezette Izrael tevékenysége. Ön a kései negyvenes évek cionistáival szemben mindig afféle világháború-előtti kozmopolita zsidóként jellemezte önmagát. A baloldalt és a korai cionizmust összefűző szoros kapcsolatok dacára ön sohasem tűnt különösebben lojálisnak Izraellel szemben. Különbözik ön ebben Isaiah Berlintől?

E. H: Én sohasem voltam cionista. Amikor Izrael létrejött, vagy a zsidók ott letelepedhettek, többé nem volt érvényes a zsidók eltűnésére figyelmeztető ideológia. Soha nem pártoltam azokat, akik Izrael lerombolását vagy megalázását kívánták. Zsidó vagyok; ám zsidónak lenni nem jelenti a cionizmus támogatását, és még kevésbé Izrael állam mostani, katasztrofális és gonosz politikájának igenlését. Ez a politika egyenesen elvezet a megszállt területeken végrehajtott etnikai tisztogatásokhoz – hiszen az országot ma kormányzó pártok hivatalos ideológiája szerint Isten Júdeát és Szamariát a zsidóknak adta. Az a határozott véleményem, hogy a zsidóknak be kell látniuk: lehet valaki zsidó anélkül, hogy támogatná Izraelt.

Tudom, hogy Isaiah kétségbeejtőnek találta azt az utat, amelyre Izrael a Likud uralma alatt lépett. Bizonyos értelemben ez ugyanazt jelentette számára, mint nekem a sztálinizmus természetének felismerése. Mondtam is neki, hogy talán most már érti, hogyan is érzem magam. Egy olyan embernek, aki hitt az emberiségben és a judaizmus humanizmusában, szörnyű volt látni, hogy Izrael milyen irányba tart. Ám ő mégis hitte, hogy nem fordíthat hátat Izraelnek. Izraelhez való viszonyát zsidó identitása határozta meg, hiszen abban hitt, hogy a zsidóknak egy nemzetben kell tömörülniük.

T. H: Végezetül, vajon a jövő Eric Hobsbawmja, aki 2017-ben fog megszületni, tanúja lesz-e olyan "érdekes időknek", mint ön a huszadik század folyamán?

E. H: Remélem, nem. Ám nemigen várok sok jót az előttünk álló három-négy évtizedtől (nagyrészüket persze amúgy sem fogom már látni). De úgy gondolom, sokan osztják pesszimizmusomat a közvetlen jövőt illetően.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

Jegyzet

 

1 Gordon Brown: a Blair-kormány pénzügyminisztere. James Maxton a Független Munkáspárt (ILP) glasgow-i szervezője volt. 1914-ben szolgálatmegtagadásért börtönbe zárták. 1922-1946-ig az ILP parlamenti képviselője, 1926-1931-ig, valamint 1934-1939-ig a párt elnöke. (A ford.)