Lukács György oroszországi sorsa – Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus című könyvéről

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

Alekszandr Sztikalin, moszkvai történész nem ismeretlen a magyar történelem iránt érdeklődőszakemberek körében Magyarországon sem – sőt, az Eszmélet olvasói is találkozhattak nevével egy Lukáccsal foglalkozó dokumentum-közlés kapcsán, mindenekelőtt a most magyar nyelven megjelenő (V. Szereda közreműködésével készült) dokumentum-kötet következtében (noha nemcsak ezért), amely Lukács Györgynek a Ljubjankán eltöltött közel egy hónapos fogsága dokumentumait tartalmazza. Sztikalin azonban Lukács örökségével nem csak mint a magyar történelem iránt érdeklődő orosz történész foglalkozott, hanem nyilvánvalóan az oroszországi viszonyok is "megalapozták" a Lukács iránti érdeklődést. Gondoljuk csak meg, milyen kevés jó szót kapott Lukács a Szovjetunióban (majd Oroszországban)! Hevesi Mária érdeme volt, hogy a 70-es években óvatos megközelítéssel Lukácsot kiemelte a "gyanús", hogy ne mondjam, tilalmas szerzők sorából, ami nem jelentette azt, hogy művei megjelentek volna a Szovjetunióban, vagy hogy alapjában megváltozott volna vele kapcsolatosan a tudományos légkör. Sőt, Hevesivel szemben azok a szerzők erősödtek meg a 80-as években, akik Lukácsot egészében a marxizmuson kívül rekesztették.1 A szovjet politikusok és szerzők többségének elutasítása mögött természetesen nem valami személyes ellenszenv vagy valami parciális kérdéskör húzódott meg. Lukács elutasítása abból a tényből fakadt, hogy a magyar filozófus gondolatrendszere a marxizmus-leninizmus hivatalos szovjet felfogásával szemben alternatív gondolatkörként jelent meg. A lukácsi alternatíva különösképpen 1956 után vált láthatóvá, noha (miként A. Sztikalin helyesen rámutat könyvében) ennek forrásai – eltekintve itt a szovjet idők korai korszakaitól, amelyekről jelen sorok szerzője is korábban megnyilatkozott – az 1945 utáni szituációra mennek vissza. Még a szovjet szerzőknél is keményebben bírálták Lukácsot a kelet-németek, főleg a Történelem és osztálytudat című munkáját.2 Nem mintha a politikacsinálók Lukáccsal Magyarországon kesztyűs kézzel bántak volna, maga Lukács még a pártba való visszatérése-visszavétele után, 1968-ban is nagyon pesszimistán ítélte meg (nyilván a prágai bevonulás hatására is, de nemcsak azért) az autentikus marxizmus magyarországi pozícióit, amit a kitűnő Lukács-kutató, N. Tertulian tárt fel egy Lukács magánleveleit "a Lukács Archívum dossziéi alapján" vizsgáló tanulmányában. A román szerző Lukács Rigginsnek írott, 1968. szeptember 2-ai leveléből idézte fel ezt a nem éppen optimista, de tárgyszerű beállítódást.3

Hogy a rendszerváltást követő Oroszországban milyen "Lukács-kép" rajzolódik ki, abban Sztikalin könyvének lesz szava. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a monográfia szerzője mint lelkiismeretes történész teljesen felkészült az óriási Lukács-irodalomból, sőt, "túlságosan" is az, amennyiben a számtalan hivatkozott mű ellenére vagy éppen azért, magáról a nemzetközi Lukács-irodalomról néhány ecsetvonás erejéig sem készített elméleti számvetést. Talán a filozófikusabb szerzőkre hagyja ezt a feladatot, s ez szíve joga. De a történeti munka kereteit tán szét is feszítette volna egy ilyen vázlat, maga a szerző érezte úgy, hogy korai még az irodalom összefoglaló bemutatása. Ám ennek ellenére kirajzolódik, hogy a Lukácshoz való viszony nagyon is irányzatosság kérdése – rendszerváltás ide vagy oda – mind a mai napig.

Sztikalin arra a következtetésre jutott, hogy korai volna még Lukácsot bezárni a történelem panoptikumába, ahogyan arra az államszocializmus bukása után oly sokan kísérletet tettek saját hazájában és messze azon túl is: "Annak a szellemi szférának a meghatározása – írja a szerző -, amelyet ez a nem-mindennapi filozófus a 20. század európai gondolkodásának történetében elfoglalt, mindinkább azon kutatók feladata lesz, akik távol állnak a köznapi politikától. Bizonyára korai lenne azonban ma még arról beszélni, hogy Lukács munkássága csupán filozófiatörténeti és irodalomtörténeti érdekességgel rendelkezik-e. Tanításának sorsa a jövőben elválaszthatatlan a marxizmus további sorsától, amely a 20. század utolsó évtizedeiben mély válságot élt át. Hogy vajon beköszönt-e a történelem vége a liberális értékrend teljes felülkerekedésével, amint azt az amerikai-japán politológus, F. Fukuyama állítja, vagy pedig az új világrend antinómiái megoldásának feladata ismét felveti a szocialista alternatíva kérdését, azt majd a 21. század megmutatja." (251-252.o.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz olvasó először kap kézhez egy olyan Lukács-monográfiát, amely hozzáértően, tárgyszerűen, a szükséges empátiával és előítélet-mentesen bemutatja a filozófus életét és munkásságának alapvető tényeit, szakaszait, irányait. Az első olyan orosz nyelvű történeti összefoglalás ez, amely egy új generáció nézőpontjából készült; nem az ideológiai harci frontok ízlését és elvárásait reflektálja, hanem a kellő távolságtartás és ugyanakkor az említett beleélés szerves egységét igyekszik létrehozni.

Mindenekelőtt fontos és tanulságos, hogy a lukácsi életmű történeti korszakok és problémák részeként és kifejeződéseként tárul fel a könyv lapjain. Nem a ma divatos elvont morális céltételezések és absztrakt normatív ítéletek gyűjteménye a könyv, hanem inkább azt domborítja ki a szerző, hogy miképpen bontakozik ki Lukács egy-egy fejlődési szakasza a korszak történeti feltételeiből.

Nagyon szépen mutatja meg például, hogy Lukács együttműködése Lifsiccel, a korszak vezető szovjet esztétájával, irodalomteoretikusával a 30-as évek Moszkvájában milyen mértékig segített "túlélni" egy kifinomult elméleti gondolkodásnak a marxizmuson belül, ami a marxizmus korabeli történetében ritka értéknek számított. Honnan és hogyan emelkedett fel ez a hagyomány a századelő közép-európai gondolkodásában és került be a "szovjet marxizmus" történetébe, valóban újragondolandó kérdés azon fejlemények után, amelyek a marxizmust államideológiából ismét a rendszerellenes gondolkodásmód és mozgalmi csírák szellemi eszközévé transzformálták, "értékelték le" vagy "fel", ez nézőpont kérdése. Sztikalin könyve e fordulatos történetet követi nyomon és sokféle adalékkal szolgál egy még a jövőben kiizzadandó válaszhoz. Mindenesetre annyi egyértelműnek látszik, hogy a marxizmushoz vezető utak a 20. században nemcsak nagyon sokfélék voltak, hanem sok esetben nagyon tartós válasznak bizonyultak.

Lukács 1918-19-es fordulata sem csupán egyéni útválasztás, hanem nagyon is meghatározott és tudatos döntés volt milliók részéről. Fontos ezt hangsúlyozni, mert életidegenek az olyan megközelítések, amelyek Lukács kommunista fordulatát "agyonpszichologizálják". A történeti kiindulópontnak figyelembe kellene venni, hogy a régi liberális világrend egy szörnyűséges "demokratikus világháborúval" (a "renegát" Furet) elzárta a liberális tájékozódás felé vezető utakat. A háború egész története ugyanis világossá tette, hogy maga a (világ)rend felelős a háborúért, amely nagyon is prózai dolgokért (piac, pénz, profit, hatalmi érdekek stb.) folyt. Ha innen nézzük a dolgot, nincsen semmi különös Lukács fordulatában, hiszen Marxtól Dosztojevszkijen át akár Tolsztojig vagy Leninig igen széles szellemi skálán találkozhatott Lukács az antikapitalista kihívás kérdéseivel még jóval fordulata előtt, noha korai munkásságában látszólag semmi nem utalt arra, hogy Webertől Marxhoz vezetne az útja. Lukács "rendszerváltása" ugyanakkor nem tipikus, amennyiben nem bankelnökök családtagjai szoktak a forradalom vezető ideológusaivá válni, noha e megállapítást illetően Marx és Engels, sőt, a nemesi címmel rendelkező Lenin esete is óvatosságra inthet bennünket.

1919-ben Lukács munkássága kikerült – végérvényesen – a politikailag légüres térből. (S bár a "hatalom emberéből" hamarosan üldözötté vált Magyarországon – ha elfogják, valószínűleg kivégzik -, Lukács "nagy kalandja" a szocializmussal tulajdonképpen még csak ekkor kezdődött.)

Érdekesebb kérdés, hogy Lukács kommunista "választása" milyen hihetetlenül stabilnak és megmásíthatatlannak bizonyult. Ennek magyarázata talán nagyobb súlyú problémákat vet fel, mint 1918-19-es fordulatának végbevitele, akár szellemi-filozófiai, akár politikai-szervezeti értelemben. A szerző nagyon pontosan érzékeli,

 hogy Lukács számára sem a családi-személyes háttér, sem a mindennapi élet tényei nem jelentettek olyan mély gyökereket, amelyekkel "kiirthatatlanul" a régi világba kapaszkodhatott volna. Az új világ ígérete, a forradalom vágta át a gordiuszi csomót. Merre mehetett volna Lukács a fehérterror korszakában? Az osztrák-német valóság a húszas években inkább kiábrándította, mint felvillanyozta volna, a Történelem és osztálytudatot ért támadások a Szovjetunióban (1922-24) egyfelől Lukács egyetemes "jelentőségét" és "messianisztikus korszakának" végét jelezték, másfelől egy új korszak közeledtét a Szovjetunióban, amelynek távolról sem látta előre az összes mozgatóját.

Sztikalin könyve hangsúlyozottan nem filozófiai vagy filozófiatörténeti munka, mégis jól érzékeli, hogy a szellemi-filozófiai gondolkodás és a politikai döntések nem azonos logika mentén haladnak; a politikai döntésekben olyasfajta emóciók és lelki tényezők is szerepet játszanak, amelyek nem vagy csak korlátozottan jelennek meg a filozófiai "megokolásban". Már a maga korában is "mindenki" meglepődött Lukács kommunista fordulatán, de volt-e Lukácsnak olyan "fordulata", jelentős politikai hatású döntése, amely nem keltett meglepetést, sőt, megütközést harcostársai vagy ellenfelei körében? – a kérdést, lám, így is fel lehet tenni.

Gondoljunk a "szocializmus egy országban" sztálini tézisének védelmére, vagy Lukács "népfrontos" előtörténetére, a Blum tézisekre, a Lifsiccel való együttműködésére a Lityeraturnij krityik-ben, a háború utáni pártvitáira, 1956-os szerepvállalására, majd kommunista ellenzéki, kommunista másként gondolkodói teljesítményére vagy éppenséggel az 1968-as Lukácsra. Ilyen értelemben Lukács maga volt a történelem egy kis inkarnációja szinte minden időben. Nem tűri a sematikus elemzéseket… A szerző maga is megjegyzi, hogy sokan nem követték még a kommunisták közül sem azt az utat, amelyen Lukács a maga módján "végigment", valahogyan irtózott attól a jelenségtől, amit renegátságnak neveznek. Végül is útjáról sem a sztálinizmus, sem a kádárizmus nem tudta letéríteni, mindenfajta cikk-cakkok ellenére sem.

Amit Alekszandr Sztikalin sem mutat meg elegendő átütőerővel, hogy Lukács és Lifsic miképpen jutottak el módszertanilag a sztálini rezsim bírálatáig még a "sztálini burokban". A Lifsic hagyatékával foglalkozó orosz marxista teoretikus, V. Arszlanov4 sokat tett ezen elmélettörténeti kérdés megválaszolásáért, elutasítva az olyan, a mai Magyarországon is népszerű, ámbár primitív magyarázatokat, amelyek a sztálini rendszeren belül létezett minden szellemi-politikai irányzatot nagy homogén irányzattá gyúrnak össze. Az ilyen eljárás politikai funkcióit aligha kell ezen a fórumon ecsetelnem. Sztikalin könyve azért is fontos, mert minden ilyen homogenizálással szemben érveket ad, amennyiben mindig ábrázolja az adott periódus belső politikai lehetőségeit, a gondolkodás objektív határait. Érdekes, hogy Lukács egész politikai pályáját az intellektuális és személyes bátorság jellemzi, kompromisszumai, "önkritikái" az intellektuális fennmaradás érdekeit szolgálták, sohasem követett el olyan önfeladást, amely morálisan ellehetetlenítette volna. A könyv két ilyen fontos ügyet is bemutat, amelyek tükrében erről meggyőződhetünk. Az egyik példa a Ljubljankán eltöltött közel egy hónap, amely a jegyzőkönyvek tükrében korrekt személyes magatartásról árulkodik, a másik pedig a pártba való visszalépése 1967-ben, ami nem ásta alá politikai nézeteinek és elméleti pozícióinak képviseletét.

Gyakran felteszik a kérdést: sztálinista volt-e Lukács? Helyesen, történetileg így kellene feltenni: lehetett-e egy kommunista, marxista teoretikus a Szovjetunióban a 30-as években nem sztálinista? Onnan nézve a dolgot – és ez egyáltalán nem kíván apologetikus magyarázat lenni, s Sztikalin sem ad ehhez alapot – "kétfrontosnak" tűnik a dolog. Vagyis, a Szovjetunió a 30-as években a felemelkedő náci Németországgal szemben olyan bástyának tűnt, amelynek minden releváns bírálata ellenségesnek látszott. A "vagy – vagy" helyzete természetesen meghatározta Lukács elméleti pozícióját is, noha sosem vont le olyan következtetést, amely a sztálini terrort igazolta volna. És ez nem semmiség egy olyan korszakban, amelyben ezer számra pusztultak el kommunista értelmiségiek – még Sztálin környezetéből is, hogy most ne említsük a Szovjetunióba érkezett külföldi emigráns kommunisták ismert sorsát. A történelem egyébként gyakran állít az ember elé ilyen "két frontos" szituációt, amely elől Lukács mindig igyekezett kitérni a tertium datur (harmadik lehetőség) mindenkori elméleti-politikai felvetésével, amely a történelem "alternatív" jellegének felismeréséből eredt. Elegendő itt arra utalni, hogy ez a probléma még Bulgakov előtt is felmerült, aki Szovjet-Oroszországban maradt a polgárháború idején is, és orvos hőse, Jasvin a petljurista pogromok és rémtettek hatására, a bolsevikokat várva lelövi a tömeggyilkos fehér ezredest.5

A kötet elgondolkodtatja az embert Lukács politikai pályájának "értelme", történelmi jelentősége felől. Nem akarom ennek kapcsán azt állítani, hogy mondjuk a 19-es komisszárnak nem volt lényeges szerepe Lukács saját életén belül, mégis mint a forradalmi mozgalom teoretikusa, a 20. századi marxizmus nagy gondolkodója írta be nevét a történelembe. A szerző véleményével osztozva én sem mernék végleges ítéletet mondani történelmi jelentőségéről, de van egy megérzésem: ami bizonyosan fennmarad Lukács politikai filozófiájából, az – paradoxnak tűnhet – a szocializmus elméleti problémáira vonatkozó intellektuális hagyatéka. (Természetesen Lukács politikai filozófiájára vonatkozó megjegyzés ez, hiszen Ontológiája és Esztétikája nyilvánvalóan már beépült az egyetemes filozófiatörténet kincsestárába.) Hogy érzékeltessem a dolgot: arra a vitára gondolok, amely már halála után bontakozott csak ki igazán a szocializmus perspektíváiról Berlintől Budapestig, Párizstól Londonig. Mi mással lehetne a vita lényegét összefoglalni, ha nem Lukácsnak a Demokratizálás jelene és jövője című művében (is) kifejtett tertium datur elméletével, amely a sztálini eredetű államszocializmus és a polgári demokrácia között jelölte ki az állami tulajdon társadalmasításának és a politikai hatalom társadalmasításának "harmadik útját". A New Left-től Rudolph Bahroig, Bence-Kistől Kuronig, a francia önigazgatóktól a magyar és orosz "önigazgatókig" mind olyan elméleti (és politikai) leágazás, ami azt mondatja velünk, hogy mindnyájan Lukács köpönyegéből bújtak, bújtunk elő. Különösen ma látszik ez jól, amikor a szocialista baloldal szénája világméretekben rosszul áll… Lukács híveinek és értelmezőinek többsége – ahogy az lenni szokott – megtért az új hatalom lágy ölére, és az emberi jogok liberális ideológusaként a náci beszéd szabadságáról elmélkedik, miközben lejátszódott az elmúlt évszázad talán legnagyobb szociális hanyatlása Lukács "hazáiban" – Budapesttől Moszkváig.

Alekszandr Sztikalin nagy érdeme, hogy a lukácsi életút tanulságai az orosz olvasók elé kerülhetnek egy kedvezőtlen feltételrendszerben, amikor maga az Olvasás társadalmi szokásból ismét egy nagyon szűk réteg privilégiumává válik.

 

Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus, Sztyepanyenko Kiadó, Moszkva, 2001.

 

 

Jegyzetek

 

1 Borisz Besszonov például így írt: "A marxista-leninista tanítás burzsoárevizionista ‘kritikájának' egyik fő vonulata a marxizmus ellen irányuló megalapozatlan vádaskodás: az ‘autentikus' Marx humanista tradícióinak ‘elárulása', a pozitivizmus, a ‘túlzásba vitt' szcientizmus…" Ezzel kezdi a szerző a Lukács utáni és "lukácsi eredetű" "burzsoá elhajlás" leleplezését Sartre-on és Adornón át Marcuséig. In: "Szubjektivno-idealiszticseszka vmeszto materialiszticseszka dialektika". Novo Vreme, 1982. 3. sz.

2 Példaképpen l. G. Irlitz ilyen témájú írását, amely az "újmarxista" megközelítések bírálata céljából keletkezett: "Az a mód, ahogyan Lukács a Történelem és osztálytudat (1923) című művében és Korsch a Marxizmus és filozófia (1923) című munkájában Marx nézeteit magyarázta, a marxizmus filozófiája sok burzsoá magyarázatának kiindulópontjává vált. Marx filozófiai öröksége ‘hiteles', ‘humanista' stb. tolmácsolásának hívei is ezekre a munkákra támaszkodnak." Informácionnij bjulletyeny problemnoj komisszii predsztavityelej. Akagyemii nauk szocialisztyicseszkih sztran. Prága, 1979. 2. sz. A Lukács-recepció történetéhez Mesterházi Miklóssal egy kismonográfiával és egy terjedelmesebb szöveggyűjteménnyel járultunk hozzá még a 80-as évek első felében.

3 "A budapesti egyetemen – írta Lukács – a dolgok nagyon rosszul állnak az igazi marxizmus tanítását illetően. A jelenlegi helyzetben belátható időn belül semmiféle radikális változásra nem lehet számítani." Vö. N. Tertulian: "Note sull'ultimo Lukács (leggendoi la sua corrispodencia". Critica Marxista (Róma), 1979. 5. sz.

4 V. Arszlanov 1992-ben Magyarországon is fellépett egy konferencián, éppen abban a kérdésben foglalva állást, hogy a sztálini fordulat sem tudta kisöpörni mindazt, ami az orosz forradalom által felszabadított társadalmi energiák közösségiségében gyökeredzett. Lukács és Lifsic a 30-as években a francia forradalom mögé "rejtőzve" vizsgálták a sztálini fordulat kapcsán Thermidor kérdését olyképpen, hogy thermidor a forradalom számos döntő elemének továbbélését tette lehetővé – ugyanakkor eltiporva annak számos eredeti közösségi törekvését, radikális baloldali céljait. Vö. V. Arszlanov: "Az októberi forradalom önreflexiója". In. 1917 – Az orosz forradalom. Szovjet Füzetek VIII. 46-56.o.

5 Vö. Mihail Bulgakov: "Én öltem". Ezredvég, 2002. 11. sz. 35-42.o.