A vitatott irodalomkritikus és a palesztin ügy védelmezője Amerikában
A 2003. szeptember 25-én, 67 éves korában leukémiában elhunyt Edward W. Said a XX. század utolsó negyedének legjelentősebb irodalomkritikusai közé tartozott. A New York-i Columbia Egyetem összehasonlítóirodalom- és angolnyelv-professzorát Amerika-szerte a posztstrukturalista baloldal kiemelkedő képviselőjeként tisztelték. Mindenekelőtt azonban ő volt a palesztin ügy leghatározottabb és leg(el)ismertebb képviselője az Egyesült Államokban, ahol emiatt sok ellenséget is szerzett magának.
Said szemléletének “nagyvonalúsága” az irodalommal és másik nagy szerelmével, a klasszikus zenével kapcsolatban nem teszi lehetővé egyértelmű kategóriába sorolását. Legnagyobb visszhangot kiváltó könyve, az Orientalizmus (1978) több tudományterület irányváltásához járult hozzá azzal, hogy felhívta a figyelmet az európai felvilágosodás és gyarmatosítás közötti kölcsönösségre. Sokan ugyanakkor önellentmondást véltek felfedezni abban, hogy Said mint világi szemléletű humanista az európai felvilágosodás hagyományait bírálva, humanista érveket szegezett szembe a humanizmus hatalmas kulturális hagyományaival. Ami által – e vélemény szerint – akaratlanul is a fundamentalisták malmára hajtotta a vizet – akik tradícióik és szent szövegeik bármiféle kritikáját “birtokháborításnak” tekintetik –, s így kétségessé tette az olyan kulturális szempontból “érzékeny” területek vizsgálatának megalapozottságát, mint az iszlám.
Az Orientalizmus – problematikus volta ellenére – kapóra jött a nem nyugati országokból származó, feltörekvő értelmiségieknek (akik közül sokan a gyarmatosításból hasznot húzó családokból kerültek ki), hogy a politikai korrektség légkörében önmagukat az “elnyomás narratíváival” azonosíthassák, s a “nem nyugatival”, a “Másikkal” kapcsolatos saidi reprezentációkat értelmezve-vitatva, sikeres karrierre tegyenek szert.
Said hatása azonban távolról sem korlátozódott a magasröptű, tudós eszmecserék világára. Amerikában szellemi “szupersztárként” tisztelték: ismert operakritikus, zongoraművész, televíziós személyiség, politikus, médiaszakértő, valamint népszerű esszéista és előadó is volt egy személyben.
Az elmúlt évtizedben Said az oslói békefolyamat és a Jasszer Arafat-féle palesztin vezetés egyik legerőteljesebb bírálója volt. A Commentary című amerikai – jobboldali, neoliberális – folyóirat Saidot mindazonáltal a “terror professzorának” aposztrofálta; s ugyanez a lap 1999-ben – a leukémia ellen folytatott küzdelme idején – azzal vádolta, hogy a palesztin ügy támogatásának növelése érdekében palesztin menekültstátust hamisított magának, illetve hogy valótlan Said állítása, miszerint az Egyesült Államokban folytatott tanulmányai előtt Jeruzsálemben járt iskolába.
Said élesen kritizálta a palesztinok emberi jogainak izraeli megsértését, s nyíltan elutasította az USA közel-keleti politikáját. Aligha meglepő hát a New York-i Izrael-barát körök ellenséges magatartása vele szemben. Ám a másik oldalon, a palesztinok részéről is találkozott ellenállással, akik azzal vádolták, hogy a cionizmusnak tett indokolatlan engedményekkel palesztin jogokat áldoz fel.
Said már 1977-ben – amikor a palesztinok között még kevesen voltak hajlandók a zsidók Palesztinára formált történelmi igényeinek elismerésére – a következőket mondta: “Nem utasítom el követeléseiket, bár tudom: ezek az igények szükségképpen a palesztinok kisemmizését vonják maguk után.” Said valamennyi palesztin szerzőnél pontosabban fogalmazta meg antikolonialista Izrael-bírálatát: bemutatta a kérdés bonyolult, zavaros és – a zsidók európai üldöztetéséből eredő – problematikus voltát, s rávilágított a cionista eszmének az európai tudatra kifejtett túlzott hatására is. Kimutatta, hogy Izrael csakis a Holokauszt tragédiája miatt kap felmentést az alól, hogy más nemzetekkel egyenlő elbírálás alá essék. Bár elismerte a Holokauszt kivételes történeti jelentőségét, azt azonban nem volt hajlandó megérteni, miért kellene e trauma örökségét egy olyan népnek, a palesztinoknak a jogfosztására felhasználni, akiknek “semmi közük sincs azokhoz a cselekedetekhez, melyek kizárólagos elkövetője egy európai bűnszövetség volt”.
“Fel kell tennünk a kérdést – írja Politics of Dispossession (A jogfosztás politikája, 1944) című művében –: meddig takarózhat még Izrael az antiszemitizmus történetével és a Holokauszttal, meddig menthető fel a palesztinok elnyomása miatt vele szemben felhozott érvek és szankciók alól, mely érveket és szankciókat más, elnyomó államokkal szemben, mint például Dél-Afrika, foganatosítottak? Vajon meddig lehet még tagadni, hogy Gáza népének segélykiáltásai… közvetlenül az izraeli kormány politikájával s nem a nácizmus áldozatainak jajszavával állnak kapcsolatban?”
Said ragaszkodott álláspontjához, amely szerint az Izraelt bírálóknak nem az a feladatuk, hogy a palesztinok számára mintegy reprodukálják a diaszpóra és visszatérés cionista ideológiáját, hanem hogy kidolgozzák egy olyan világi demokrácia tervét, amely mind az arabok, mind a zsidók számára elfogadható. Saidot 1977-ben beválasztották a Palesztin Nemzeti Tanácsba (PNT). Független értelmiségiként távol tartotta magát a szervezeten belüli (párt)politikai viszályoktól, miközben tekintélyét stratégiai jelentőségű kezdeményezések megtételére használta fel. A fegyveres harcot – a Holokauszt öröksége és a zsidó nép különleges helyzete miatt – elfogadhatatlannak tartotta és elutasította; s korai szószólója volt a két önálló állam gondolatának és így hallgatólagosan Izrael létezéshez való jogának. A PNT 1988-as algíri ülésszaka ezt az irányvonalat magáévá is tette.
Ahogy azután – a madridi konferenciát (1991) követően – a béketárgyalások előrehaladtak, Said egyre kritikusabbá vált velük szemben; és kilépett a PFSZ-ből. Véleménye szerint az oslói békefolyamat méltánytalanul Izraelnek kedvezett, s a jövőképet, amellyel kecsegtetett, “Palesztina alávetésének, palesztin Versailles-nak” tekintette.
Said mindvégig szálka maradt a palesztin hatóság szemében. Az Arafatot és környezetét jellemző, antiliberális – korrupciótól és intoleranciától áthatott – légkörben a legismertebb és legkiválóbb palesztin emigráns lett a liberális eszmeiség zászlóvivője, de egyszersmind saját népe cenzorainak egyik fő célpontja is.
Said jómódú palesztin család gyermekeként született Jeruzsálemben. Keresztény vallású apja, Wadie, az első világháború előtt emigrált az Államokba, majd önkéntes szolgálatra jelentkezett Franciaországba, s mint amerikai állampolgárságú, tisztes, protestáns üzletember tért vissza a Közel-Keletre, ahol egy názáreti baptista tiszteletes lányával kötött házasságot.
1999-ben megjelent Out of Place (Helyen kívül) című, gyermek- és ifjúkorára visszaemlékező, önéletrajzi írásában Said apját – aki amerikaiságát hangsúlyozandó magát Williamnek nevezte – mogorvának és hatalmaskodónak jellemezte. Viktoriánus szigora Saidba “általános, mély félelemérzetet” nevelt, amitől egész életében próbált szabadulni. Figyelemre méltó munkásságához ugyanakkor nagyban hozzájárult hallatlan munkabírása, amit szintén apjának köszönhetett. Wadie Said anyagi javainak forrásáról keveset tudunk, bizonyos azonban, hogy Edward és testvérei semmiben sem szenvedtek hiányt: nyaranta szolgálók hadával utazgattak, 1947 után a híres libanoni üdülőhely, Dhour el-Shweir elegáns kényelmét élvezték, s fényűző óceánjárókon vacsoráztak. Said rajongott édesanyjáért: csodálatos, asszonynak írta le, aki környezetére nagy hatást gyakorolt. Az irodalom és a zene szeretetét fia tőle örökölte. Otthon arabul kizárólag csak a szolgálókhoz beszéltek, még a Groppisban, a divatos kairói kávéházban felszolgáló pincéreket is inkább tört franciasággal szólították meg.
A kairói Victoria College, egy konzervatív szellemű, brit típusú állami iskola elvégzése után – ahol az ifjú Said, mint írja, egyike volt a fő bajkeverőknek – tanulmányait, apja kifejezett kívánságára, a massachusettsi Mount Hermon magániskolában folytatta. Bár előmenetele nem hagyott kívánnivalót maga után, Saidot az elvárásokhoz alkalmazkodni nem hajlandó magatartása miatt nem ismerték el kiemelkedő képességű tanulónak. Érzéke volt az amerikai típusú esszéíráshoz, amiben több fantáziát és ihletet talált, mint a Kairóban megismert, tartózkodó brit stílusban. Kitörölhetetlen nyomot hagyott benne az ellentmondás, hogy bár tehetségével kitűnt, hivatalos elismerést mégsem kapott. Ez a tapasztalat, valamint széles körben megbecsült szellemi mentorainak – közéjük tartozott Richard P. Blackmur, Antonio Gramsci, Theodor Adorno, Raymond Williams és Michel Foucault – művei alakították ki tekintélyuralom-ellenes szemléletét.
Said Palesztina iránti elhivatottságának mély, érzelmi gyökerei voltak. Különösen meghatározó volt ragaszkodása szülővárosához, Jeruzsálemhez, valamint apai nénikéjéhez, Nabihához, aki 1948 után életét a palesztin menekültek megsegítésének szentelte Kairóban, noha ezzel kapcsolatos politikai nézeteit soha nem fejtette ki Said jelenlétében. Saidot harmincévesen még mindig túlságosan lefoglalták tanulmányai ahhoz, hogy nagyobb érdeklődést mutasson szülőföldje sorsa iránt. Tanulmányai zökkenőmentesen folytatódtak a Princeton és a Harvard kurzusain, egyre finomította irodalomkritikai módszertanát, s utat engedett a zene, azon belül is a zongora iránti szenvedélyének, amin már-már professzionális szinten játszott.
Később úgy tekintett erre az időszakra, mint az elégedettség és a nyugalom idejére, amiből az 1967-es arab vereség traumája, a menekültek második hullámának áradata (akik közül sokan már az 1948-as exodus óta számkivetettek voltak) rázta fel, s szembesítette újra egykori önmagával.
Mind a nyugati, klasszikus zene, mind az angol irodalom témájában írt művei (köztük a nagy visszhangot kiváltott Culture and Imperialism [Kultúra és imperializmus, 1993]) Said szellemi kívülállóságát tükrözik. Joseph Conradhoz, doktori disszertációjának és első megjelent könyvének tárgyához hasonlóan, ő is megőrizte “száműzetéséből eredő kívülállásának nem múló, különlegesen maradandó érzését”. Ennek köszönhetően az angol regényirodalom értelmezése terén egyfajta kettős látásmódra tett szert, ami lehetővé tette számára, hogy kimutassa a Mansfield Parkot (Jane Austen regényét) belengő családias nyugalom észrevétlen kolonializmusát, vagy hogy rátapintson Conrad “narratívájában” a Nyugat hegemóniájával szembeni, folytonosan visszatérő, látens állásfoglalásra, ami azután a posztkoloniális korszakban felszínre tört.
Míg az olyan afrikai írók, mint Chinhua Achebe, Conradot röviden elintézték azzal, hogy rasszista – azaz bármennyire tehetséges is, politikai nézetei miatt az afrikaiak számára megvetendő szerző –, Said az effajta érvelést lelki, szellemi és esztétikai csonkításnak tartotta. A róla széles körben kialakult képpel ellentétben úgy vélekedett, hogy a kulturális felsőbbrendűség rejtett politikai szemlélete, amely Dantétől Flaubert-ig áthatja a nyugati kultúra kánonját, nem érvénytelenítheti annak művészi érvényét és kulturális jelentőségét.
Said érdeme, hogy a művészi megértést teljesebbé tette azzal, hogy felhívta a figyelmet bizonyos ki nem mondott politikai dimenziókra. Mindezt annak tudatában tette, hogy a művészetnek mindig kerülnie kell a fanatizmust és a szélsőségeket. A Nürnbergi mesterdalnokokról írt kiváló, Wagner antiszemitizmusát elemző esszéjében Pierre Boulez-t idézi elismerően: “Wagner muzsikája éppen létével tagadja az ideológiai üzenetet, amelyet közvetíteni lenne hivatott.”
Ugyanez elmondható Saidról mint kritikusról is. A munkásságát motiváló antikolonializmus nem eredményezett nála valamiféle ideológiai állandóságot. Írásai inkább egyfajta kihívást képviselnek a művészetről, zenéről, irodalomról alkotott hagyományos megközelítésekkel szemben, s a kérdésfeltevés új módjainak engednek utat. Példaképéhez, Theodor Adornóhoz hasonlóan Said is “minden porcikájában értelmiségi volt; egyformán utált minden politikai rendszert, akár a mi oldalunkon, akár az övékén áll”.
Said sokoldalú, szerteágazó tehetsége inkább egyedi vonások megvilágításában, semmint rendszeralkotásban mutatkozott meg. Az értelmiségi elit tagja volt – aki keresztény humanistaként mély tisztelettel viseltetett az iszlámmal szemben –, ugyanakkor elítélte az akadémikus “szakbarbárságot”, s gyakran szakterületétől jócskán távol eső vidékekre is elkalandozott. Ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, miszerint az igazi értelmiségi feladata az “amatőr” szerepét játszani, hiszen csakis az amatőr mentes a karrierista elismerés és elvárás béklyóitól, s képes az értékek érdek nélküli tiszteletére.
Saidot családi hátterének egyedülálló összetettsége – egyszerre kiváltságos és marginális, gazdag és hatalom nélküli – segítette abban, hogy átérezze a kisemmizettek s különösen a cionizmus és annak nyugati támogatói áldozatainak sorsát, miközben részese és résztvevője volt New York páratlanul gazdag kulturális életének, amely bármely más városnál inkább a zsidók eredményeit és sikereit visszhangozta.
Noha utolsó éveiben Said egészségi állapota rohamosan hanyatlott, továbbra is erősen foglalkoztatta a szeptember 11-ét követő palesztin tragédia csakúgy, mint az Irak elleni angol–amerikai támadás. A politikai csatározásoktól azonban tudatosan visszavonult, s megmaradt energiáit a zenének szentelte. A West-Eastern Divan Orchestra, amelyet régi barátjával, az izraeli állampolgárságú Daniel Barenboimmal 1999-ben együtt alapítottak, a művészetről, különösen pedig Wagner zenéjéről alkotott nézeteik közösségéből bontakozott ki, amely szerint a művészet fölülemelkedik minden politikai ideológián.
The Guardian, 2003. szeptember 26.
(Fordította: Szabó Veronika)