A neoliberalizmus a kapitalista világgazdaság válságára adott nem adekvát ideológiai és politikai válasz, amely deformálja a globalizációs folyamatot, és szemben áll a keresztény értékekkel is.

Elhangzott a müncheni Pax Romana csoport találkozóján, 2003. május 23-án

 

Az utóbbi években hatalmas tüntetéseket tartottak civil szervezetek a brazíliai Porto Alegrétől kezdve Genován és Davoson át az amerikai Seattle-ig a globalizáció ellen, amelyet mások viszont áldásos folyamatnak tartanak. Kritikusai szerint a globalizáció, pontosabban a globalizációnak mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, s a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.

De mi a globalizáció és mi a neoliberalizmus? E kérdésre úgy válaszolunk, hogy egyrészt röviden kifejtjük e fogalmak tartalmát, másrészt vázoljuk az utóbbi harminc évnek a neoliberális globalizáció szempontjából fontosabb eseményeit is.

Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével. Ellenfelei szerint viszont a mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán az északi félteke gazdag országainak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az ember milliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas centrumhoz, a G7-hez tartoznak, hanem a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.

A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e csak harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.

Amikor 1990 körül összeomlott az ún. szocialista világrendszer, az amerikai Fukuyamával együtt többen azt képzelték, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az egyedül üdvözítő kapitalista piacgazdaságot és a jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve azonban egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.

Kritikusai szerint a globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus voltaképpen egy sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929–33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (amilyen például Kína és az ázsiai “kistigrisek”) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika a nemzetközi munkamegosztásból.

A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely a világ vezető államainak az érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le. Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül, és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. Kritikusai szerint viszont a neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. Adam Smith a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.

Ma már sokak számára távolról sem magától értődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól kezdve a szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.

A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az “ideológia” szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel. A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a centrum gazdag országainak és gazdag rétegeinek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.

A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztásnak, a külkereskedelemnek, a külföldi beruházásoknak, sőt még a nemzetközi tőkeforgalomnak a növekedése sem. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a centrum gazdagjainak az érdekeit szolgálja. A neoliberális jegyében zajló globalizáció fő sajátosságai a következők.

1. Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.
2. Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.
3. A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát, mert nincs világállam.
4. Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként multi- vagy transznacionális konszernek.

Kritikusai szerint a mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai, nyugat-európai és délkelet-ázsiai gazdag országok, amelyek közös érdekeiket érvényesítik a neoliberalizmus politikájával.

A gazdag országok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak termékeik számára. A centrum országai ezeknek a céloknak rendelik alá a periféria országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. Az ún. “washingtoni konszenzus” szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal, a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.

A tévéhíradók nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: “Sajnos nem létezik világkormány, amely minden embert felelősségre vonhatna, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták az Egyesült Államok kormánya és más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása globális kormány nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak.”

Miután leírtuk a neoliberalizmus és a globalizáció fő jellegzetességeit, az elmondottak szemléltetése céljából röviden vázoljuk a neoliberális globalizáció történetét.

A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az ún. első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929–33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át valóságos aranykort hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.

Mindezeket a bajokat persze nem lehet csupán a neoliberális globa­lizáció számlájára írni. Ezeknek a mélyebb és döntő oka az egész világgazdaságnak az a válsága, stagnálása, amely a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, és hogy jóformán az egész világgazdaság stagnál. Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó “kiszorításos” verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb tért a pénzügyi spekuláció.

A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak e dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: “Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból – például alapkutatások javaiból – miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában, az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.”

A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.

McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem a "téves értelmezés" igazolta, hanem a puszta hazudozás.

Hallgatóm, Rute Moleiro emlékére

 

A hazugság mindig is része volt a politikának. Mindamellett hagyományosan a hazugságot szükséges rossznak tekintették, amit a hatalomban lévőknek távol kell tartaniuk az állam polgáraitól. Még a totalitárius rendszerekben is megpróbálták elkendőzni a véres valóságot, ami a hatalom megtartásának velejárója volt. Ebből az egyenlőtlenségből fakadt a kritikusok és reformerek céltudatossága, hogy felhívják rá a figyelmet: a világ máshogyan működik, mint gondolnánk. Ám ez a céltudatosság az iraki háborút követően veszélybe került csakúgy, mint a demokratikus párbeszédhez elengedhetetlen bizalom. A Bush-kormányzat merészen kinyilvánította a hazugság törvényességét és a bizalom lényegtelenségét, amíg a fősodorbeli média szemérmesen hallgatott.

Joseph McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés, ilyen égbekiáltó hazugság az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem “téves értelmezések” vagy “hibás adatok” igazolták, hanem puszta hazudozás. A politikusok és ellenőrök jelenlegi vitájának középpontjában szinte csak egy elnöki beszédnek az a tizenhat szavas hibás megállapítása áll, hogy Szaddám Afrikából próbált urániumot beszerezni tömegpusztító fegyvereihez. Nem látjuk a fától az erdőt. A hírszerzés alsóbb szintjén elkövetett hibáról van szó, és nem a hatalomban lévők szándékos hazudozásáról, jóllehet CIA-hivatalnokok már nyíltan kijelentették, hogy kényszerből támogatták hírszerzési anyagokkal a kormány politikáját. Colin Powell külügyminiszter mind a mai napig nem támasztotta alá bizonyítékokkal az ENSZ-közgyűlés előtt elhangzott elhíresült beszédének azon kijelentéseit, melyek a tömegpusztító fegyverek létezésére vonatkoztak. Bush belső körének egyéb fontos tagjai nyíltan elismerték, hogy az iraki fenyegetés mértékét erősen eltúlozták, habár hangsúlyozzák, hogy ez csak a háborúpárti egyetértés kialakítására szolgált. Vagyis hűvösen megerősítették – amit a kritikusok mindig is tudtak –, hogy az amerikai politikát végig más gondolatok vezérelték, nevezetesen: egy “olajban lubickoló” iraki állam; négy folyó feletti ellenőrzés a világ e száraz sarkában; Damaszkusz és Teherán megfélemlítése; valamint a Szaúd-Arábiában felszámolni kényszerült katonai jelenlét alternatívája. A Bush-kormányzat ezen megfontolások egyikét sem vállalta fel, és a Demokrata Párt politikusai bírálatuk hangnemét a jelentéktelenségig mérsékelték. Az úgynevezett ellenzéki párt “vezetői” természetesen joggal tartottak attól, hogy árulónak bélyegzik őket.

Azonban amíg ők a kezüket tördelve reszkettek, a háború létjogosultságának taglalása teljes egészében eltűnt a széles körben olvasott jobboldali bulvárlapokból – mint a The New York Post –, és a szavahihetőbb újságokban is jobb esetben a belsőbb oldalakra szorult vissza. Mindkét párt számos választott képviselője – menedéket keresve – alig győzi hangsúlyozni, hogy a háborút nem az iraki tömegpusztító fegyverek miatt támogatták, viszont ritkán említik, hogy ilyen fegyverek jelenléte nélkül, valamint a Szaddám Huszein és az al-Kaida közötti kapcsolat bizonyítéka híján nem érvényes az az állítás, mely szerint Irak nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára. A hatalmon lévők most kivétel nélkül humanitárius okokra hivatkoznak. Habár legtöbbjük nem aggodalmaskodott ezek miatt túl sokat akkor, és kevés okunk van azt hinni, hogy a humanitárius okokat az amerikai közvéleményt meggyőző súlyúnak gondolták volna akkor: csak azután váltak az emberi jogok új bajnokaivá az önmagukat “realistának” valló Paul Wolfowitz és Henry Kissinger – akik annak idején pont e jogok tagadásáról híresültek el –, hogy az Egyesült Államok veszélyben lévő nemzeti érdekeiről szóló indoklás otromba sületlenségnek találtatott.

Bush és kabinetjének tagjai ragaszkodhatnak hozzá, hogy a fegyverek végül majdcsak előkerülnek – némi szerencsével pont a következő választást megelőzően –, és az al-Kaidával való kapcsolatra is fény derül. De már ez is annak elismerését jelenti, hogy a bizonyítékok nem léteztek, amikor a propagandagépezet elkezdte gyártani a háború szükségességét alátámasztó érveket. Az adminisztráció számtalan forrásból értesülhetett róla, hogy az Egyesült Államokat nem fogják felszabadítóként köszönteni, és a háború utáni újjáépítés is komoly akadályokba ütközik majd. A kormányzatot mindez nem érdekelte, kitartott álláspontja mellett azzal, hogy később majd alátámasztják. Ez önmagában két kérdést is felvet, amelyet szinte sosem tesz fel a média: támogatta volna-e az amerikai nép ilyen körülmények között is az Irak elleni háborút, és – ennél talán lényegesebb – hozzájárult-e az iraki helyzettel kapcsolatos tájékozatlanság ahhoz, hogy több milliárd dollár ment veszendőbe, és látszólag napról napra újabb néhány fiatal amerikai katonának kell meghalnia vagy megsebesülnie?

Dollármilliókat pazarolt el egy különleges ügyész a Bill és Hillary Clinton pénzügyi visszaéléseiről szóló valótlan állítások kivizsgálására. Felelősségre vonási eljárás indult, miután az előző elnök és egy gyakornok kapcsolatára fény derült. A média teljes harci díszben volt, és a bajnokai még mindig hátba veregetik egymást a Watergate-ügyben játszott szerepük miatt. Amikor viszont az Irakról összehordott hazugságcsokorra kerülne a sor – amely háborúba sodort egy nemzetet, emberéleteket és erőforrásokat emésztve fel –, akkor úgy tűnik, hogy a közérdeket kétpárti bizottságok és az engedelmes sajtó szolgálja a leginkább. Épp amikor a Republikánus Párt botrányos módon visszautasítja, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon a “felszabadító” háborújára – amely egyre keserűbb ízt hagy megszállónak és megszálltnak a szájában egyaránt –, akkor a Bill Clintonon keresztül elhíresült centrista Demokrata Vezetői Tanács (DVT) azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy – Howard Dean kormányzó támogatottságának új keletű rohamos növekedése miatt – a pártban megerősödött a “szélsőbal” irányzat, amely ellenzi az adócsökkentéseket, bevezetne “költséges” szociális programokat és kritizálná a Bush-kormányzat külpolitikáját.

A DVT vezéregyéniségei csípősen érdeklődtek, hogy a Demokraták “szellőztetni vagy kormányozni” óhajtanak, és mikor rákérdeztek, hogy a pártban jelenleg megfigyelhető széthúzás vajon a republikánus sikerek vagy a demokrata baklövéseknek köszönhető, akkor Evan Bayh szenátor – a szervezet elnöke – azzal válaszolt, hogy ez összességében “eutanázia”. Feledésbe merült a 2002. novemberi kongresszusi választás, amelyen – akárhonnan nézzük is – a Demokrata Párt tökéletes alkalmatlansága, hogy az elnöki politikának bármiféle értelmes alternatíváját mutassa fel, vezetett a legsúlyosabb kongresszusi választási vereséghez az amerikai történelem során. Úgy tűnik, nem számít, hogy a kétpárti jelöltek, mint Joseph Lieberman – aki eddig képtelen volt következetes alternatívával előállni akár belpolitikai, akár külpolitikai kérdésekben – nem talál visszhangra az amerikai közvéleményben. Úgy tűnik, az sem számít, hogy a javasolt adócsökkentés a párt saját választói bázisának érdekeit sértené, a szociális és jóléti programok az Irakban havonta elköltött milliárdok töredékébe kerülnének csak, valamint az sem, hogy a jelenlegi külpolitika aláaknázza az Egyesült Államokkal szembeni tiszteletet az egész világon. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Demokrata Párt – Franklin D. Roosevelt, Bobby Kennedy és Paul Wellstone pártja – az éjszakai tv-show-k gúnyának tárgyává vált. És mindeközben a “liberális” média bólogat és óvatosságra int. Bayh szenátor el van tévedve, ugyanis a mostani helyzet szerint a Demokrata Párt nem képes egyidejűleg a felháborodását kifejezésre juttatni és kormányozni. A demokratáknak törődniük kellene az imázsukkal – főleg mivel pillanatnyilag nincs nekik.

Az Amerikai Egyesült Államok egyre kevésbé hasonlít olyan működő demokráciára, amelyben ideológiailag különböző pártok és csoportok vitatják meg a felmerülő kérdéseket, és egyre jobban hasonlít egy egypártrendszerű berendezkedésre egymást váltogató tisztségviselőkkel. Van szólásszabadság, de egy formális joggal rendelkezni és azzal ténylegesen élni is két nagyon különböző dolog. A média olyan paranoid módon koncentrál a két párt közti konszenzusra vagy konfliktusra, hogy ezáltal mélyebb problémák megvitatására teljesen alkalmatlanná vált. Lehet, hogy Noam Chomsky nem mindenki számára szimpatikus, de az ő “9/11” című riportgyűjteménye (Seven Stories Press) az egyes számú bestseller volt a témában. Mikor láthattuk Chomskyt utoljára nyilatkozni a tévében? És ez ugyanígy van Barbara Ehrenreichhel, Frances Fox Pivennel vagy bármely más radikális vagy haladó közéleti személyiséggel. Persze néha megjelenik Cornel West az MSNBC-n, van néhány kritikus szerkesztői jegyzet, pl. Paul Krugman a The New York Timesban vagy Robert Scheer a The Los Angeles Timesban, és persze Sean Penn is vásárolhat egész oldalas hirdetést, hogy kifejtse kritikus álláspontját a háborúval kapcsolatban. Akad néhány demokrata, Barbara Lee (Kalifornia), Sherrod Brown (Ohio) és Lynn Woolsey (Kalifornia), akik hallatták a hangjukat, és most – talán meghallva a nép morajlását – még maga Al Gore is kétségbe vonta a Bush-kormányzat igazát némely kérdésben. Ám ezek a hangok nyilvánvalóan nem dominálnak a konzervatívok és a jobboldali bölcsek – akik mindig készek magukat az általuk irányított rendszer áldozatainak tekinteni – által “liberálisnak” nevezett médiában.

A helyzet egy olyan társadalom képét idézi föl, amelyben a Herbert Marcuse által “elnyomó türelemnek” nevezett erő dominál: egy olyan rendszer, amelyben a hatalmon lévők kipellengérezik a nagy ritkán feltűnő radikális kritikát, hogy ezáltal tovább élvezhessék a totális konfor­mitás uralmát. Bizonyítékokért nem kell messzire menni: a CNN csak egy kis játékos, ha az olyan televíziós hírműsorok együttes erejéhez hasonlítjuk, melyeket – Európában még viszonylag kevéssé ismert – megasztárok, mint Rush Limbaugh, Bill O’Reilly vagy Pat Robertson vezetnek. Az amerikai közvélemény reakciós voltában való hit egy önbeteljesítő jóslat: a közönség olyan műsort kap, amilyet szeretne, viszonzásképpen azok tovább erősítik eredeti előítéleteiket. Edward R. Murrownak – aki oly bátran ellenállt az ötvenes évek hisztériájának – szellemét gyakran idézi a “negyedik hatalmi ág”, de ez már csak üres szimbólum.

Alig esik szó már azon milliók szkepsziséről, akik az Amerikát megrázó tömegdemonstrációkon részt vettek, vagy arról, hogyan változtatta meg az angol politikát a média Tony Blair-bírálata. Egy demokrácia megítélésének egyik kritériuma a választóknak bemutatott nézetek sokszínűsége, hiszen a megfogalmazott nézetek száma általában a politikai választási lehetőségek számát tükrözik. Megdöbbentő felidézni, hogy milyen nagyszámú perspektívával szembesült a közvélemény a progresszivizmus korában, a New Deal idején vagy akár a hatvanas években. Mindazonáltal a személyes szabadságjogok korlátozására való törekvés az amerikai történelem válsághelyzeteiben általános trendnek tekinthető. Jelen összefüggésben ijesztő belegondolni, hogy egy szörnyű háború igazságosságáról folytatott vita egy elnöki beszéd tizenhat szavára szűkül, hogy a politikai lehetőségeket egyre hibásabban értékelik ki, és abba, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé képes érzékelni, hogy kormányát milyen bizalmatlanság övezi külföldön.

Egy, a világ negyvennégy országában végzett közelmúltbéli felmérés – melyet a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright rendezett – azt mutatja, hogy az Amerikával szembeni bizalmatlanság szokatlanul drámai módon nőtt ezen országok mindegyikében. Ebbe beletartoznak olyan érzékeny nemzetek, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország és Indonézia, amelyekben az Egyesült Államok kedvezőtlen megítélése 2002 nyarán regisztrált 36 százalékról 2003 májusára 83 százalékra szökött fel. Az európai és ami még fontosabb, az arab közvélemény bizalma is elveszett. Ez később talán visszaszerezhető, de a felmérés számai azt mutatják, hogy jelenleg a harag dominál. A megelőző csapásokon alapuló új stratégiával, melyet olyan négyszázmilliárd dolláros költségvetés támogat, amely nagyobb, mint a következő tizennyolc nemzeté együttvéve, az Egyesült Államok szertefoszlatta egy “többpólusú világ” illúzióját. Egyeduralkodóvá vált alárendelt államok világában, akinek már nem kell azokra hallgatnia, azokkal vitatkoznia. Az igazság és a hazugság közötti különbség már nem számít. Már csak a győzelem ténye számít, Szaddám Huszein bukása és a J. William Fulbright szenátor – a vietnami háború nagy kritikusa – által a “hatalom arroganciájának” nevezett hozzáállásból adódó öntelt önigazolás.

Az amerikai nép hagyományosan felsorakozik elnöke mögé háborús időkben, de ennek a háborúnak az elnök szerint még nem látható a vége. Belbiztonsági Minisztérium felállítását fontolgatják, és a polgárok szabadságjogai kerülnek veszélybe. Igazolásképpen manipulatív és öncélú “nemzetbiztonsági riadók” szolgálnak, melyek szintje anélkül változik sárgáról narancsra, vörösre, majd ismét vissza, hogy a veszélyre utaló bármiféle konkrét bizonyítékot nyilvánosságra hoznának. Az elnök “uszító emelvénye” – ahogy Theodore Roosevelt hívta – nagyban meghatározhatja a nemzeti eszmecsere stílusát és azt, hogy mi elfogadható a polgárai számára és mi nem. Itt kap szerepet a vezetői képesség. És e képesség dolgában – amiért pedig oly sokat magasztalták – a leggyengébb Bush elnök.

Minden társadalompolitikai megfontoláson, bizonyos külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos nézetkülönbségen túl az elnök elsősorban egy újonnan feltűnő kultúra felett elnököl, melyben az igazság alárendeltje a hatalomnak, az érvelés az akadémikusok akadékoskodása, a paranoia a király, és az üresfejű nacionalizmust ünneplik. Az eredeti demokratikus szövetségesek építő kritikáját sem kell már komolyan venni: jobb egy korrupt “elszántak koalíciójára” támaszkodni, melyek kormányait megvesztegették, gazdaságait megfenyegették és katonáit felmentették a terror ellen vívott, véget nem érő háború alól. Kevés nyoma van a kritikus önvizsgálatnak, és még annyi sem a háború kitörése előtti hetekben tanúsított viselkedéssel kapcsolatos megbánásnak. Veszélyes alábecsülni azt az erkölcsi fölényt, amit Amerika szeptember 11. óta elvesztegetett. A kérdés a többi nemzet számára jelenleg a következő: hogyan bízzunk abban a hazugban, aki oly mértékben arrogáns, hogy nem tartja szükségesnek leplezni hazugságait?

A demokrácia távolinak tűnik Irakban, Afganisztán nyomorba bágyad, mindeközben folyik az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető újabb fenyegetések kreálása. Irán reszket, Szíria is. És persze mindig ott van Kuba vagy Észak-Korea. Az ellenség szempillantás alatt változhat. A korlátlan hatalom lényege ugye, hogy korlátlan. Mi történik, ha Amerika újra blöfföl, majd újra hazardíroz? Talán érdemes visszaemlékezni hatalmas nemzetekre, amelyek vezetői szintén szívesen blöfföltek és hazardíroztak – és nyertek és nyertek és nyertek, amíg végül bedőltek saját hazugságaiknak, és rajtavesztettek.

 

(Fordította: Pesti Csaba)

A létezett/létező szocializmusok mindegyike a marxi politikai kommunizmus keretei között mozgott/mozog. A magyar "új gazdasági mechanizmus" tanulsága, hogy a rendszer szocialista jellegű reformjára nem volt lehetőség; a reform már a rendszerváltást vetítette előre. A megszüntethetetlen legitimációs deficit miatt az egypártrendszer az államszocializmusok szükségszerű kritériuma.

(A szöveg a 2003. október 13-án, az Eszmélet Baráti Körben elhangzott előadás rövidített és szerkesztett változata)

 

Szigeti Péter tanulmánya rendkívül jelentős kérdéskört dolgoz fel. Olyan tematikát, amely nemcsak a magyar létezett szocializmus, hanem az eddigi összes szocialista kísérlet szempontjából is meghatározó jelentőségű. Mindazokkal a politikai célokkal, amelyeket műve első oldalán megfogalmaz, mélységesen egyetértek. Tanulmányának egyes állításait kizárólag tudományos szempontból vitatom. Mindenekelőtt néhány alapvető kategóriát értelmezek másként; emellett néhány kiegészítő megjegyzést is fűznék írásához.

Úgy érzem, a művet, a témakör jellege miatt, egy előkérdéssel ki kell egészítenünk – egy alapvető jelentőségű történelemelméleti problémáról van szó. A szerző nem tárgyalja, hogy a forradalmak milyen szerepet játszanak egy új társadalmi forma kialakulásában. Látszólag nem is kell foglalkoznia ezzel a tárgykörrel, hiszen a marxi–engelsi–lenini intenciók e téren egyértelműek: mindhárman azt az álláspontot képviselik, hogy a polgári társadalom forradalom útján vagy békés úton – ami azonban szintén politikai eszközökkel végrehajtott változások sorát jelenti – meghaladható, s létrehozható egy új társadalmi forma, vagy legalábbis annak kezdeti fázisa.

A társadalmiforma-elmélet átfogó elemzése azonban más megvilágításba helyezheti e problémát. Ha megvizsgáljuk, hogy az egyes társadalmi formák miként jöttek létre, azt tapasztalhatjuk, hogy kialakulásukban a politikai forradalmi átmenet semmilyen vagy csupán alárendelt szerepet játszott. Ez teljesen egyértelmű a prekapitalista termelési módok: az “ázsiai” termelési mód, az antikvitás, illetőleg a germán földtulajdonformából kialakuló feudális társadalmi alakulat esetében. De ha megvizsgáljuk a polgári társadalom létrejöttét, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy e forma első alakjai, újabb kutatások szerint, már a XV. század második felében megjelentek, a polgári forradalmak viszont a XVI. század második felében és a XVII. században, illetőleg a XVIII. század vége és a XX. század közepe között zajlottak le.

Mint ismeretes, A német ideológiában Marx úgy fogalmaz, hogy amikor egy adott társadalmi-gazdasági alakulat elérkezik egy meghatározott fejlettségi fokhoz, akkor számára szűkké válnak mindazok az intézményi formák, jogi és állami keretek, amelyekben addig működött, s megtörténik e formák szétfeszítése. Ez történik a polgári forradalmak esetében is, miközben maga a polgári társadalom létrejötte mindenkor megelőzi a forradalmi átalakulást – legyen szó akár Angliáról, akár Franciaországról. (Sőt, ez bizonyos fokig még Magyarország esetében is igaz. Nálunk az 1848. évi IX. törvénycikkel törlik el a jobbágyviszonyokat, de bizonyos tőkés gazdálkodási formák a XIX. század első felében a nyugat-dunántúli uradalmakban már kialakultak, noha kétségtelen, hogy a társadalom egésze még nem vált polgárivá.) Tehát egy máshol kialakult termelési módot forradalmi vagy törvényhozási aktussal bevezethetünk, a kérdés azonban az, hogy egy új társadalmi formát politikai eszközökkel meg lehet-e teremteni. A marxi–engelsi életműben kizárólag a szocialista-kommunista társadalom jelenik meg úgy, mint amely forradalmi úton hozható létre.

Az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján tehát ezt a kérdéskört újra meg kell vizsgálnunk. Döntően azért, mert a forradalmak kora, a kifejezés nem hobsbawmi (az 1789–1848 közötti időszakra vonatkozó), hanem szélesebb értelmében, lezárulni látszik.

A polgári forradalmak kora 1566–67-től kezdődik, és tart egészen az 1970-es évek közepéig, amikor a portugál “szegfűs forradalom” megdönti az autoritárius, fasisztoid jellegű állami berendezkedést. A szocialista forradalmak időszaka pedig a Párizsi Kommünnel kezdődik el (bár a mai napig vita folyik arról, hogy 1871-ben szocialista forradalom zajlott-e le, avagy csak a polgári demokratikus forradalmak egyik legfejlettebb formája), s tart egészen az 1979-es nicaraguai sandinista forradalom győzelméig. Ezt követően nem találkozhatunk forradalmakkal. Az 1989–91-es időszak kelet-közép-európai rendszerváltásait nem sorolnám a forradalmak körébe, hiszen nem egy új társadalmi formát kívántak megteremteni, hanem egy korábbit állítottak helyre, és ez semmiképpen sem tekinthető a szó tudományos értelmében forradalmi tettnek. A forradalmak kora azt mutatja, hogy a változások elsődlegesen a politikai intézményrendszer átstrukturálását célozták. Forradalmak döntően olyan társadalmakban zajlottak le, amelyekben még nem alakult ki, vagy nem szilárdult meg a polgári demokratikus intézményrendszer, amelyben az “egy ember egy szavazat” elvének megfelelően, névlegesen a népszuverenitás eszméje érvényesül. Ahol ez még nem valósult meg, ott sorozatban zajlottak le forradalmak vagy forradalmi kísérletek, Franciaországtól Németországon át egészen Oroszországig. Ha kialakult a polgári demokratikus intézményrendszer, azt követően a baloldali, sőt a szélsőbaloldali pártok is, kivételes szituációktól eltekintve, nem a forradalmi, hanem a békés utat kívánták választani társadalomátalakító céljaik megvalósítása érdekében. Ezért a forradalmak és az új társadalom keletkezési folyamata közötti kapcsolat mindenképpen vizsgálandó – már csak azért is, hogy feltárhassuk, mit tud és mit nem tud egy forradalom megteremteni.

A forradalmi problematika egyik alkérdése, hogy eddig a történelemben hány szocialista vagy szocialista jellegű forradalmi folyamat zajlott le. Nos, kétségtelenül ebbe a körbe kell sorolnunk az 1917-es szovjet-orosz forradalmat, az 1949-es kínai, az 1959-es kubai, az 1979-es nicaraguai forradalmakat, s ebben a körben kell számba vennünk a vietnami felszabadító harcokat (valamint a laoszit, amelyről egyébként nagyon sokan megfeledkeznek), illetőleg bizonyos fenntartásokkal a japán hódítók elleni koreai küzdelmet is. Európában viszont, az 1917–1923 közötti időszak után, szocialista forradalom csak kivételesen zajlott le. 1945-ben, megítélésem szerint, egyetlenegy országban volt ténylegesen forradalom, Jugoszláviában, mindenütt máshol a szocialista átalakulás a szovjet csapatok jelenléte miatt következett be. Ezért forradalomról még olyan országokban sem beszélhetünk, amelyekben – mint Csehszlovákiában vagy Bulgáriában – a németellenesség, illetőleg a hagyományos oroszbarátság miatt nem volt olyan erős ellenállás a szocialista átalakulási kísérlettel szemben, mint a többi kelet-közép-európai országban.

Mi a közös jellemzőjük ezeknek a forradalmaknak? Az első, hogy valamilyen nagy nemzetközi átalakulás (az I. vagy a II. világháború) keretén belül robbantak ki, illetőleg akkor, amikor a nemzeti felszabadító harc szocialista forradalomba csapott át – ez történt Vietnamban, Koreában, Kubában és Nicaraguában. Tehát azt mondhatjuk, hogy autochton, belső erőkből kiinduló, szocialista természetű forradalmi folyamat tulajdonképpen sehol sem zajlott le, hiszen még a Párizsi Kommün is a porosz–francia háborúra adott válasz volt. E tapasztalatok pedig egyértelműen igazolják azt a közismert tételt, miszerint a szocialista társadalmi formát nem lehet kizárólag a belső társadalmi ellentmondások végigharcolásával, pusztán nemzeti alapon megteremteni.

Ennek az előkérdésnek a felvetése után térnék át Szigeti Péter egyik alapvető gondolatmenetére, mégpedig arra, hogy milyen jellegű társadalomnak tekinthetjük a létezett és a ma még létező szocializmusokat. Erre vonatkozóan számtalan választ kaphatunk a tudomány, a politika és az ideológia embereitől, amelyek részletes elemzésétől most eltekintek.

Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájából áttértek annak egy másik típusára. Azok a szerzők pedig, akik nem a marxi terminológián nőttek fel, vagy akikre e kategóriák semmilyen hatást sem gyakoroltak, a szocialista kísérleteket egyszerűen diktatúrának vagy totalitárius rendszernek nevezik, s nem foglalkoznak e berendezkedések mélyebb elemzésével.

Szigeti Péter a marxi elmélet alapján próbál meg választ adni arra az alapvető kérdésre, hogy végül is milyenek voltak ezek a társadalmak, illetőleg hogy a ma még létező szocialista kísérleteket miként jellemezhetjük. Válasza az, hogy e társadalmak meghaladták a kapitalizmust, hiszen megszűnt bennük a magántőkés berendezkedés, a tőkés magántulajdon, a tőkeviszony, viszont nagyon helyesen azt is megállapítja, hogy nem érték el a Gothai program kritikájában megfogalmazott alsó fok szintjét sem. Fejtegetései során Szigeti vitatkozik egy 1993-ban megjelent írásommal, amelyben Marx nyomán – és Tőkei Ferenc írásainak felhasználásával is – azt próbáltam meg levezetni, hogy e társadalmakban ún. “nyerskommunizmus” jött létre, amelynek az a fő jellemzője, hogy az állam mint közösségi tőkés lép fel az egyes egyénekkel szemben, azaz a munkás meghatározását – miként Marx kifejti a Gazdasági-filozófiai kéziratokban – kiterjesztik, s ennek következtében a munka közössége és a munkabér egyenlősége válik meghatározóvá. Ez a nyers, gondolattalan kommunizmus – mint Marx rámutat – önmagát ugyanakkor már egy kifejlett állapotnak tartja, s mindaz, ami benne nyers és bornírt, nem más, mint a magántulajdon ellentmondásrendszerének tetőpontig való fejlesztése. Ilyen értelemben tehát a magántulajdonosi berendezkedéstől csakis úgy lehet megszabadulni, ha egyrészt a magántulajdon egyik vonatkozását: a munkás meghatározását mindenkire kiterjesztik, másrészt pedig ha a magántulajdonos egyéni tőkések helyébe a közösségi tőkés lép.

Ezt a fejtegetést Szigeti Péter úgy értékelte, hogy az a létező, illetőleg a létezett szocializmusokat lényegében államkapitalizmusnak nyilvánítja. Ezzel a felfogásával vitatkoznék. Az államkapitalizmus mint kategória nem tekinthető igazán tudományosan megalapozottnak, lévén a kapitalizmus előfeltételezi a munka és a tulajdon olyan szétválasztását, amelyben a termelőeszközök tőkés magántulajdonba kerülnek, a bérmunkások pedig, munkaerejüket eladván, a magántulajdonos tőkések számára értéktöbbletet termelnek. Ha viszont megszüntetjük a tőkés magántulajdont s ezáltal a tőkeviszonyt, akkor semmiféle kapitalizmusról nem beszélhetünk. Abban az értelemben az államkapitalizmus kategóriáját relevánsnak tekinthetjük – és Szigeti ilyen példát is hoz –, hogy a tőkés társadalomban egyes tőkések vagy tőkéscsoportok érdekeit szolgálja az, ha meghatározott termelőegységeket, gyárakat, vállalatokat állami tulajdonba vesznek. Az angol, a francia, az olasz vagy az osztrák állami szektor példáját nézve valóban láthatjuk, hogy az 1945–90 közötti időszakban ez az állami tulajdon milyen segítséget nyújtott a tőkés társadalom továbbfejlődéséhez és az egyes tőkéscsoportok profitérdekeinek kielégítéséhez. Amikor Lenin az államkapitalizmus fogalmát használja, akkor ez nála kettős értelemben jelenik meg: az egyik az, hogy az egész társadalomban még egyfajta polgári viszony uralkodik – ahogy ezt Marx a Gothai program kritikájában már kifejtette. De Leninnél az államkapitalizmusnak nem ez a meghatározó jelentése, hanem az, hogy a NEP-politika keretében a külföldi tőkéseknek koncessziót kell adni, illetőleg a magántőkének bizonyos mozgásteret kell biztosítani. A NEP vegyes tulajdoni szerkezete valóban rendelkezett egy állam által ellenőrzött s ezért államkapitalistának is nevezhető polgári szektorral, amely azonban a tőkés magántulajdonon nyugszik. Amennyiben viszont ilyen tőkés magántulajdon nincs, akkor sem beszélhetünk államkapitalizmusról, ha az állam kvázi-közösségi tőkésként lép fel.

Tőkei Ferenc kísérletet tett arra, hogy értelmezze a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak ezt a szövegrészét. Megpróbálkozott azzal, hogy az első pont után – amely a nyerskommunizmust vizsgálja – a második pontot, az ún. politikai kommunizmust is önálló kategóriaként tárgyalja. Megoldása az volt, hogy a nyerskommunizmus és a politikai kommunizmus két egymástól eltérő periódust jelöl, s A szocializmus dialektikája c. könyvében azt állítja, hogy a forradalomra való felkészülés és maga a forradalom felel meg az első alaknak, az azt követő időszak azonban már a politikai kommunizmus korszakát jelenti. Megítélésem szerint ez a megoldás nem tökéletes, tudniillik a nyerskommunizmus jellegzetességei a politikainak nevezett szakaszban is érvényesülnek, s maga a nyerskommunizmus is politikai természetű. Ezért úgy ítélem meg, hogy ezt a két szakaszt össze kell vonnunk, s azt kell mondanunk, hogy ez egy olyan korai fázisa a szocialista kísérleteknek, amelyekben a politikai jelleg dominál(t).

Egyébként az SZKP határozatai is mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben, bizonyítva ezzel azt, hogy a szovjet vezetők nem tudták ugyan, de mégis elismerték, hogy az általuk irányított szocialista kísérletet még a nyerskommunizmus sajátosságai jellemzik. Ahogy Szigeti Péter korábbi írásában nagyon szellemesen fogalmazott, a politikai szocializmus lényegében a gazdasági szocializmus hiányának pótléka.

A politikai szakaszt jellemezve Marx megkülönbözteti egymástól a despotikus és a demokratikus politikai kommunizmust, ennek a distinkciónak azonban – mint erre Tőkei Ferenc helyesen felhívja a figyelmet – nem tulajdonít különös jelentőséget. Tehát a berendezkedés alapstruktúráját nem változtatja meg önmagában, de nem despotikus módon, hanem demokratikusan zajlik a politikum által a szocialista kísérlet vezérlése, folyamatainak irányítása. Nyilvánvaló persze, hogy az adott berendezkedésben élők szempontjából nem mindegy, hogy egy államrend demokratikus-e vagy despotikus, ám világtörténelmi szempontból mindkét alakot az jellemzi, hogy az új társadalmi forma saját alapzata még nem fejlődött ki.

Szigeti Péter, 1993-as írásommal vitatkozva, azt is hangsúlyozza, hogy ha a Gazdasági-filozófiai kéziratok nyerskommunista koncepciója alapján dolgozzuk ki a szocialista kísérletek elméleti jellemzését, akkor – lévén ezekben államkapitalista elem is – a rendszerváltás során miért történt restauráció? Ha el is fogadjuk a szó 1844-es (és nem későbbi!) marxi értelmében a közösségi tőkés kategóriáját, akkor is történelmi visszalépés, hogy a már meghaladottnak vélt magánkapitalista viszonyokat állítják helyre. Ilyen értelemben valamennyi kelet-közép-európai rendszerváltást restaurációnak nevezhetjük. Egyébként ezek tematikái is a restauráció tematikái. Ahogy 1660-ban a bredai nyilatkozatban az volt az alapkérdés, hogy kiket kell büntetőjogilag felelősségre vonni a király kivégzése miatt, s mi történjen azokkal a tulajdonosokkal, akik elvesztették földbirtokukat a forradalom alatt, 1990-től Magyarországon is alapvető kérdéssé vált az ún. történelmi igazságtétel és a kárpótlás, illetőleg a reprivatizáció. E tematizálás is egyértelműen jelzi az adott korszak változásainak restaurációs jellegét.

Szigeti Péter nagyon szellemes elemzését adja annak, hogy milyen szakaszai és történelmi alakjai léteztek a szocialista kísérleteknek. Ezzel a periodizációval és felosztással teljes mértékben egyetértek. Vitám csupán azzal van, hogy az államszocialista kísérletek negyedik változatát, a jugoszláv, a magyar, illetőleg a ma létező kínai modellt – megítélésem szerint – több szempontból is idealizálja. Azzal messzemenően egyetértek, hogy a magyar, a jugoszláv vagy a mai kínai megoldás fejlettebb alak, mint például a sztálini modell, vagy az NDK-ban és Csehszlovákiában alkalmazott gazdaságirányítási reform. Azonban úgy vélem, a negyedik kategóriába tartozó egyetlen konkrét társadalmi kísérlet sem oldotta meg a létező, illetőleg a létezett szocializmus alapvető problémáját, azt, hogy miként tartható fenn hosszú távon egy olyan berendezkedés, amely már nem kapitalizmus, de még rendkívül messze van attól, hogy az egyetemesen fejlett egyének szabad társulásává váljon, ahogy Marx a Grundrissében és más írásaiban a kommunista társadalmakat jellemezte.

Konkrétan a magyar gazdasági mechanizmus reformproblematikájával foglalkozom, és csak nagyon érintőlegesen térek ki a jugoszláv önigazgatási modellre, illetőleg a mai kínai szocialista piacgazdasági kísérletre.

A magyar gazdasági reform egyik alapkérdése a tulajdonjog értelmezése a tervszerű piacszabályozás keretei között. A szerző által adott bonyolult megfogalmazást erre a rövidebb formulára cserélném fel, de természetesen ugyanarra gondolok, mint ő: a makrotervezés és az áruviszonyok egyetlen irányítási rendszerben való összekapcsolására.

Amikor a tulajdonjog problémáit vizsgáljuk, vissza kell térnünk az ún. nyerskommunizmus alapjellemzőinek tárgyalására. Szigeti Péter bírálja azt a felfogást, amely szerint a szocialista kísérletek során ún. alanytalan vagyon jött volna létre, azaz olyan tulajdon, amelynek a szó történelemelméleti értelmében nincs alanya. Megoldását Eörsi Gyula koncepciójára alapozza. Véleményem szerint Eörsi Gyula megoldása jogtudományi szempontból teljes mértékben kielégítő, történelemelméleti szempontból, a materialista történetfelfogás követelményei alapján azonban nem adhat magyarázatot az adott viszonyokra, nem jellemezheti a korabeli tulajdonformát. A jogtudomány megteheti azt, hogy vélelmekkel és fikciókkal dolgozik, ez azonban a történelem marxi elmélete számára nem járható út. Eörsi Gyula is rámutat arra – a szerző által hivatkozott passzusokban is –, hogy az állampolgárok összessége közvetlenül nem rendelkezik az állami tulajdonnal, az állami tulajdonhoz való viszonyuk csupán egy névleges tulajdonosi státust eredményez számukra. De nemcsak állampolgárként, hanem a vállalati kollektíva dolgozójaként sem rendelkeznek közvetlen tulajdonosi jogosítványokkal. Ha nem azt vizsgáljuk, miként kell jogilag szabályozni a tulajdont, hanem azt, hogy az egyén–termelőeszköz–közösség hármasságban hogyan néz ki akár a reális elsajátítás, akár az idegen munkaerő feletti rendelkezés, akár a tulajdonnak mint puszta jogcímnek az érvényesülése, akkor láthatjuk, hogy – éppen az átmeneti jelleg következtében – a magánelsajátítás már megszűnt. Azonban nem találjuk meg az állami tulajdon közvetlen rendelkezési jogosultját, és bizonyos értelemben talán még a szövetkezeti csoporttulajdonét sem, bár elismerem, hogy ez utóbbi egy jóval bonyolultabb kérdés.

Ha azt nézzük, hogy az egyes társadalmi formákban miként érvényesül a közvetlen rendelkezés, azt tapasztalhatjuk, hogy például az “ázsiai” termelési módban a közösség minden tagja a közösség közvetítésével úgy rendelkezhet a földtulajdonnal, illetve birtokkal, mint a sajátjával. Ha a germán formából kialakult feudalizmust tekintjük, azt láthatjuk, hogy ezekben a közbirtokosok, például akár egy a XIX–XX. század fordulóján meglevő magyarországi szántóföldi nyomásközösségben, erdőbirtokosságban vagy legeltetési társulásban nem elkülönült jogi személyen keresztül érvényesítik tulajdonosi jogaikat, hanem közvetlenül mint közös birtokosok. A közösség tagjai nem választják maguktól külön a közföldet, a legelőt, az erdőt vagy a szántóföldet. A jogi személyiség kategóriája e közösségek esetében csak a XX. században jelenik meg. De amikor a XX. században Magyarországon e jogi személyiségi kategória a különféle faluközösségi alakzatokban is föltűnik, a közgyűléseken akkor is közvetlen rendelkezési jog áll fenn. Ez a közvetlenség tehát kizárólag az államszocialista kísérletek esetében hiányzik, miként ez egyébként Eörsi Gyula fejtegetéseiből is kitűnik. Az ő modellje – mint erre Szigeti Péter is utal – egyértelműen a részvénytársasági megoldás alkalmazása a szocialista viszonyokra, ahol is a menedzsmentet a vállalati vezetés, a részvényesek közgyűlését pedig az állam helyettesíti. A részvényesek közgyűlése azonban sokkal erőteljesebb és valóságos tulajdonosi ellenőrzést gyakorol a menedzsment felett – még ha az Enron és néhány más hasonló amerikai nagyvállalat példája esetleg ellenérvként fel is hozható –, semhogy a menedzsment ki tudná játszani a tulajdonosokból álló közgyűlés ellenőrző hatalmát. A magyar állami tulajdonosi beavatkozás viszont az 1968-as reformot követően szinte mindig inkább ex post volt, semmint ex ante, vagyis a már kialakult egyensúlyi zavarok utólagos kezelésével kellett az államnak mint közhatalmi gazdaságirányítási tulajdonosnak foglalkoznia. Nem véletlenül vontam össze itt – Sárközy Tamással ellentétben – a közhatalmit a gazdaságirányításival, hiszen az államnak ez a két funkciója intézményesen a reformidőszakban sem vált külön egymástól.

A tulajdonforma meghatározó a gazdasági magatartás szempontjából. A magyar gazdasági reform abból az előfeltételezésből indult ki – és ez sajnos a tanulmányból hiányzik –, hogy a szocialista gazdálkodó szervek, az állami vállalatok és gazdaságok, megfelelő gazdasági környezetbe helyezve, kellő gazdasági ösztönzők alkalmazásával, ugyanúgy fognak viselkedni, mint a tőkés magántulajdonon nyugvó polgári társadalomban működő részvénytársaságok és más cégek. Tehát azt előfeltételezték, hogy ezek a gazdasági egységek a profitráta maximalizálására törekednek, és árérzékenyek lesznek. Ezzel szemben a magyar mechanizmusgyakorlat 1968 és 1989 között azt mutatta, hogy e vállalatok a lekötött tőkére nem voltak érzékenyek, s az árak emelkedésére sem úgy reagáltak, ahogy ezt a magántőkés vállalkozások általában (bár nem mindig) teszik. A magyar gazdaságimechanizmus-reform tehát szakmailag azért nem volt kellően megalapozott, mert a speciális, kvázi tulajdon nélküli állapotot nem vette figyelembe. Nem vette figyelembe azt, hogy magánbefektetők hiányában, a politikai szocializmus viszonyai között, a lekötött tőke iránti érzéketlenség válik meghatározóvá. Ugyanakkor ezen vállalatok érzékenyek voltak a nyereségre, mert ha profitrátájukat nem is kívánták maximalizálni, egész tevékenységük profittömegük növelésére irányult, s a vállalatvezetés magatartásában – miként azt az e körben rendszeresen és nem ok nélkül bírált Kornai János pontosan kifejtette – a menedzsmentre általában jellemző állandósult beruházási törekvések váltak meghatározóvá. Miként nyugat-európai és amerikai üzemgazdászok és elméleti közgazdászok írják, a részvénytársaságok beruházási szintje magasabb, mint az egyéni tőkés vállalkozásoké, mert a menedzsment – amennyiben nem tulajdonos – ott sem oly mértékben érzékeny a lekötött tőkére, mint a tulajdonosok. A szocialista vállalatok viszont sokkal erőteljesebb beruházási expanziót folytattak, mint akár a menedzsment által uralt nyugati cégek, akár az egyéni tőkés vállalkozások.

Ha meg akarjuk vonni a gazdaságirányítási reform mérlegét, egy igen érdekes ellentmondással találkozunk szembe. Politikai és szociálpszichológiai értelemben a reform pozitív jelenségnek tekinthető, mert azt mutatta a társadalom számára, hogy a szocializmus nem egy megmerevedett rendszer, alkalmas arra, hogy benne jelentős változások, átalakulások történjenek. Ha abból a szempontból vizsgáljuk a mechanizmusreformot, hogy növelte a döntésre jogosultak körét – egyfajta decentralizációt valósított meg –, akkor ismét pozitívumokat kell látnunk. Amennyiben azonban azt vizsgáljuk, hogy a magyar gazdaság irányításának hatékonyságát mennyivel növelte a változás, a kép már nem ilyen pozitív, s ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a reformot a polgári viszonyok szimulálása jellemezte, azt kell mondanunk, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése lényegében anticipálta a későbbi rendszerváltást. És ezt empirikusan is igazolhatjuk, hiszen 1901–71-ben már számos olyan tervezet született, például az adórendszer átalakításáról és a kétszintű bankrendszer bevezetéséről, amely akkor, az ismert politikai körülmények miatt, végül is nem vált törvénnyé, illetve kormányrendeletté, ám ezek a tervezetek később, az 1980-as évek második felében ismét előkerültek, s akkor már meghatározó politikai és jogi aktusokká váltak.

A gazdaságirányítási reform tehát azt fejezte ki, hogy a fennálló rendszer szocialista jellegű reformjára nincs igazán lehetőség. Ha pedig azt nézzük, hogy mi volt a reformfolyamatban résztvevők szándéka, azt kell mondanunk, hogy erről rendkívül vegyes kép alakulhat ki. Voltak olyanok, akik valóban hittek abban, hogy a tervszerű piacszabályozás által, az ún. piaci kategóriák és gazdasági ösztönzők alkalmazásával a szocialista gazdaság sokkal hatékonyabbá válik, és megszűnik e gazdaság hiánygazdaság-jellege. Mások azt vallották, hogy noha a reformtól ezt igazán nem várhatjuk el, ám e változások hosszú távon a társadalom demokratizálásában jelentős szerepet játszhatnak. S végezetül nem kevesen voltak azok, akik a reformtól a majdani polgári visszaalakulást várták, feltételezve, hogy az áruviszonyok kiterjedése, a piaci kategóriák alkalmazása kellő alapot teremt majd arra, hogy a szimulált piaci társadalmat a valódi tőkés piacgazdaság váltsa fel.

Röviden érintenünk kell a gazdaság hiánygazdaság-jellegét is. Ez, megítélésem szerint, az alanytalan vagyon s az abból fakadó beruházási túlkereslet következménye. A szocialista piacgazdaság tulajdonképpen nem más, mint a polgári árutermelő gazdaság tükörképe. Az egyiket a rendszeresen visszatérő túlkínálat, a másikat pedig a meghatározó jelentőségű túlkereslet jellemzi. Nem azért hiánygazdaság a szocialista gazdaság, mert alacsony a kibocsátási szintje. Amikor Magyarországon sokkal nagyobb volumenű volt a tejtermelés, mint napjainkban, akkor sem volt ritka a tejhiány. Ma Magyarországon, amikor a tejtermelés mennyisége jóval kisebb, mint 1989 előtt volt, állandósult a túlkínálat, és a tejtermelők állandóan panaszokkal árasztják el a kormányzatot, hogy nem tudják termékeiket értékesíteni. Hogy itt a tulajdonforma a meghatározó, azt 1990–91 fordulója is egyértelműen bizonyította. Ugyanis arra a hírre, hogy az állami vállalatokat tömegesen privatizálni fogják, azonnal megszűnt a gazdaság túlkeresleti jellege – nem függetlenül attól, hogy a beruházások leállítása egyben a tőkeérték radikális csökkentéséhez vezetett, és ezáltal olcsó privatizációt eredményezett –, s egy-két éven belül egy tipikus túlkínálati, félperifériás tőkés gazdaság alakult ki. Úgy szűnt meg a hiánygazdaság, hogy közben a GDP három év alatt csaknem 20%-kal csökkent. Ez világosan mutatja, hogy nem a termelés szintje, hanem a meghatározó gazdasági szereplők motivációi azok, amelyek a hiánygazdaságot életre hívják. Ebből a szempontból kétlem, hogy a modern számítástechnikai eszközök alkalmazása – amelyekre Szigeti Péter utalt – a hiánygazdaságot ki tudná küszöbölni. Ugyanis a menedzsment beruházási hajlamát, amit a tulajdonos ténylegesen nem kontrollál, nem lehetséges számítástechnikai eszközök alkalmazásával sem felszámolni. Számos polgári gondolkodóval ellentétben viszont úgy ítélem meg, hogy a hiánygazdaság önmagában nem tesz életképtelenné egy berendezkedést, sőt. A hiánygazdaság például, amíg nem következik be kezelhetetlen eladósodás, sokkal gyorsabb gazdasági növekedést biztosít, mint a keresletkorlátos polgári társadalmak, azonban olyan szabályozást igényel, amely a gazdaság túlkeresleti jellegére épül. Éppen Kalecki profit- és árelmélete alapján nyílna elvileg lehetőség arra, hogy ne csak állami költekezéssel ösztönözzük a gazdaság növekedését – miként ez a tőkés gazdaságban történik, pótolva a hiányzó keresletet –, hanem meghatározott jelzőszámok, csengőszámok beiktatásával az állam akkor is beavatkozzon, amikor a túlkereslet súlyos gazdasági egyensúlyi zavarokat vált ki, elsősorban a külgazdaság szférájában. Ilyen elméleti kísérletezések azonban csak a nyolcvanas évek második felében kezdődtek el, hiszen – miként Engels mondta Hegel nyomán – Minerva baglya szürkületkor repül, tehát olyankor tárhatjuk fel igazán egy berendezkedés alapproblémáit, amikor azok kezelésére már történelmileg csekély vagy semmilyen esély sem nyílik.

Megítélésem szerint tehát a gazdaságirányítási reform nem tudta ezeket a problémákat megoldani. Mégis úgy vélem, hogy a magyar, a jugoszláv és a kínai megoldás egy csoportba sorolása a többi formába, típusba tartozóval szemben indokolt, bár a három kísérlet lényegesen különbözik is egymástól. A jugoszláv kísérlet különbözősége nyilvánvaló, hiszen ez már nevében is egy önigazgatási modell volt, amelynek kudarca viszont azt bizonyította, hogy a szocializmus egy magasabb formáját nem lehet adminisztratív úton bevezetni. Tehát egy önigazgatási konstrukció jogilag intézményesíthető, a jugoszláv gazdaság valóságos működése, az abban lévő hatalmi viszonyok és a társadalom egészének politikai berendezkedése azonban nem tért el a magyartól, ugyanakkor gyökeresen különbözött az NDK-belitől, a csehszlováktól, a romántól vagy az albántól.

Kína pedig teljesen eltérő eset. Magyarország döntően hitelfelvétellel próbált külső erőforrásokat bevonni gazdaságába annak érdekében, hogy a növekedési ütemet gyorsítsa, vagy legalábbis fenntartsa. A jugoszlávok nemcsak hiteleket vettek fel, hanem vendégmunkásaik bér-hazautalásai révén is pótlólagos erőforrásokhoz jutottak. A kínai szocialista piacgazdaság viszont egyértelműen a működő tőke importjára épül. A tanulmányban nincs egyetlen olyan megjegyzés sem, amely arra utalna, hogy a kínai modell lényege a működő tőke nagymérvű importja, s a valóban gyors ütemű gazdasági növekedés elsődlegesen e külföldi tőke kibocsátásának következménye. Ha nagyon vulgárisan és leegyszerűsítve kívánnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy miként Magyarország mai gazdasági növekedése teljesen alárendelt a beáramló külföldi tőkének, s a multinacionális vállalatok szándékaitól függ, hogy mekkora lesz a növekedési ütem, ugyanígy Kínában is a gazdasági növekedés, a fejlődés alapvetően külsődleges forrásoktól függ. És láthatóak ott is a politikai változások: éppen most ült össze a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága, hogy jóváhagyjon egy olyan alkotmánymódosítást, amely a magántulajdont a köztulajdonnal azonos védelemben kívánja részesíteni. És ugyanez a testület nemrég úgy döntött: a Kommunista Párt tagjai közé nagytőkéseket is felvehetnek (ami persze önmagában egyáltalán nem probléma). Amikor hazánkba látogat egy kínai delegáció, kérdéseikből egyértelműen érezhetjük, hogy nagyon szeretnék tudni, miként is hajtható végre békésen az átmenet. Ilyenkor a beszélgetések során néha fel kell hívnunk a figyelmüket arra, hogy nemcsak a mai ún. pártállami káderek azok, akik igényt tarthatnak az állami tulajdonra, hanem vannak olyan egykori tulajdonosok (illetőleg leszármazottaik) is, akik hasonló követelésekkel léphetnek fel. Úgyhogy, ha kínai delegáció tagjaival találkozom, a kárpótlási törvényről és a reprivatizációs problematikáról is tájékoztatást adok, nehogy azt gondolják, egyedül ők lennének jogosultak arra, hogy az állami tulajdont magántulajdonná változtassák át…

Világosan láthatjuk tehát, hogy a kínai szocialista piacgazdaságnak is megjelentek a korlátai. S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Kína robbanásszerű fejlődése ellenére sem minta ma egyetlen, akár harmadik világbeli állam számára sem, viszont a kínaiak vizsgálják a szingapúri, a malajziai, a dél-koreai és a tajvani berendezkedést, hogy mit lehetne azokból tanulni, hogyan lehetne polgári viszonyok között, egy autoritárius berendezkedés keretében folytatni a mostani ütemes gazdasági fejlődést.

Szigeti Péter egyik korábbi írásában megjegyzi, hogy Kínára vonatkozó megjegyzései akkor érvényesek, ha nem következik be ott is rendszerváltás. A történelem ezt a kérdést még nem döntötte el. A folyamatok azonban abba az irányba mutatnak, hogy ez a változás, ha nem is a közeljövőben, de Kínában – és Vietnamban is – végbe fog menni (Kuba és a Koreai NDK problematikájára most nem térnék ki).

Láthatjuk tehát, hogy ezek a nagyon pozitív példák is lényegében mind a nyerskommunizmus vagy a politikai kommunizmus keretei között mozognak. A kínai modell persze mindenképpen pozitív, ha a volt Szovjetunióéval vetjük egybe. Ha az ottani hatalmas gazdasági visszaesést nézzük – s a polgárháborúk sorozatát Karabahtól Tádzsikisztánig –, vagy azt a szellemi visszafejlődést, amely a fundamentalizmus irányába mozdítja el a közép-ázsiai köztársaságok lakosságának mind nagyobb részét, s a pravoszláv egyház felé tereli az orosz, a belorusz és az ukrán népességet, akkor azt mondhatjuk, hogy Kína útja valóban sokkal pozitívabb. Úgy ítélem meg, hogy Szigeti Péter a Szovjetunió sorsával összehasonlítva emelte ki a kínai szocialista piacgazdasági kísérlet pozitív vonásait.

A szerző alapvető jelentőségű állítást fogalmaz meg akkor, amikor leszögezi: a szocialista kísérletek csak az egypártrendszer keretében életképesek. Ha az egypártrendszerű berendezkedést megváltoztatjuk, szinte azonnal bekövetkezik a polgári viszonyok helyreállítása. Ez egy empirikusan igazolt tétel; az egyetlen nem egypárti szocialista kísérlet, a chilei sorsát is ismerve, azt mondhatjuk, hogy Szigeti Péter megállapítása tökéletesen helytálló. Elmarad azonban annak bizonyítása, hogy mi az oka e törvényszerűségnek. Mi az oka annak, hogy a nyerskommunizmus vagy a politikai kommunizmus szakaszában levő társadalmak csak egypártrendszerű konstrukcióban képesek fennmaradni? Ráadásul a szerző kifejti, hogy a politikai szocializmust nem jellemzi az állandósult legitimációs deficit, így az egypártrendszerre vonatkozó állítása még inkább nélkülözi az elméleti érvelést.

Az európai polgári társadalmak politikai rendszere az elmúlt nyolcvan-száz évben az általános választójogon alapult (most eltekintek a görögöktől, a spanyoloktól, a portugáloktól, ahol az általános választójogot az 1970-es évek közepén vezették be, illetőleg állították helyre), noha Marx 1852-ben a New York Daily Herald Tribune-beli cikkében még azt fejtegeti, hogy Nagy-Britanniában egy igazi szocialista rendszabály az általános választójog bevezetése lenne, feltételezve, hogy egy ilyen változás rövid időn belül a társadalom szocialista átalakulásához vezetne. Kiderült azonban, hogy az általános választójog, amelytől egyébként a konzervatív és liberális politikusok és teoretikusok hallatlanul féltek, s amelytől a szocialista gondolkodók – még Marx és Engels is – a társadalom szocialista átalakítását várták, nem e változás alapvető eszközei, hanem lényegében a polgári társadalom stabilitásának garanciái. Kiderült, hogy a társadalom többsége nem támogat forradalmi jellegű változásokat, sőt többnyire még reformistákat sem, hiszen a mérsékelt szociáldemokrata pártok is csak kivételesen értek el választásokon 50%-nál jobb eredményt. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egypártrendszer mint meghatározó kritérium mégis a fennálló legitimációs deficitből ered.

Magyarország esetében egyébként nagyon könnyű belátnunk, hogy mi áll a legitimációs deficit hátterében. Ha megnézzük a Horthy-korszak társadalmát, azt találjuk, hogy a népesség többségét még nem a modern polgári berendezkedés osztályai alkották. Az 1930. évi népszámlálás szerint a kispolgárok (a kis- és középbirtokos parasztok, a kisiparosok és kiskereskedők), a Kommunista Kiáltvány értelmében vett középrendek a keresők 34%-át tették ki. 10,5%-ra rúgott az ún. alsó szolgáltató rend aránya, melybe azok tartoztak, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélték. S e több mint 400 ezer kereső, kezdve a házicselédektől egészen a vasúti krampácsolókig, nem tekinthető proletárnak, mert nem termelt értéktöbbletet, hanem gazdája, illetőleg az állam jövedelmét fogyasztotta. (A munkaerő jövedelemre, illetőleg tőkére történő kicserélése közötti döntő fontosságú megkülönböztetést Marx részletesen az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében fejti ki.) A proletariátus a kereső népesség 41%-át képezte, s meghatározó részét a mezőgazdaságban, illetőleg ipari kisüzemekben alkalmazták. A burzsoázia aránya, beleértve a vállalkozó földbirtokosokat is, mindössze 5,5%-ot tett ki, s túlnyomó többsége a nagygazdák csoportjába tartozott. A viszonylagos elmaradottság abban is kifejeződött, hogy a tőkések csupán a gazdasági hatalmat birtokolták, a politikai és a kormányzati hatalom az ún. felső szolgáltató rend, a vezető államhivatalnokok és a katonatiszti kar kezében összpontosult, mely az ideológiai államapparátussal együtt a keresők 3,4%-át alkotta. Ha pedig megnézzük az egyes osztályok és a marxi, nem pedig weberi értelemben vett rendek politikai orientációját, láthatjuk, hogy a munkásosztály jelentős része ugyan támogatta a szocialista átalakulásra irányuló törekvéseket, ám e tömeg a népesség legfeljebb egyharmadát jelentette, mely más társadalmi csoportokból csupán néhány százaléknyi baloldali szimpatizánssal egészült ki.

Az 1945-ös és az 1947-es választási eredményeket s azok területi megoszlását elemezve látható, hogy Magyarországon a társadalom többsége a II. világháború után sem akart szocialista átalakulást. 1956-ban sem szocialista forradalom zajlott le – szemben Bill Lomax fejtegetéseivel vagy azokéval, akik elfogadják az ő nagyon jó szándékú, ám nem igazán megalapozott nézeteit –, és 1989-ben is, amikor még nem indult meg átfogó ellenzéki támadás az MSZMP ellen, csak a választók 33–37%-a támogatta az akkori kormányzó pártot. A többség tehát mindvégig a polgári berendezkedés híve volt, sőt azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy hosszú ideig Magyarországon a polgári demokráciát is csak egy kisebbség tartotta legitimnek, akárcsak a Weimari Köztársaságban vagy az első Osztrák Köztársaságban.

A politikai döntésmechanizmus pedig teljes mértékben illeszkedik az egypártrendszerű szisztémába, tehát a rendszer demokratizálásának ez a tény már önmagában is korlátja. A rendszert nem lehet demokratizálni, mert hiányzik a legitimációja, és nem fog igazán erősödni a legitimációja, mert nem lehet demokratizálni. Így egy körforgáshoz jutunk el, amelyből csak nagy világtörténelmi változásokkal lehetett volna kilépni, például ha egyes nyugat-európai országokban – az olaszoknál, a portugáloknál vagy a franciáknál – szocialista forradalom tört volna ki. Ezek hiányában az alapvető konstellációk sem bel-, sem külpolitikai téren nem változhattak meg.

Milyen volt e szisztémának a döntésmechanizmusa? Amit Konrád és Szelényi leír az állampárti vagy pártállami döntésmechanizmusról, az mindenki számára ismert volt, aki valamit is foglalkozott a párt, illetőleg az állam működésével. E kérdést vizsgálva azonban látnunk kell, hogy az államszocialista berendezkedésben is az informális döntésmechanizmus játszott meghatározó szerepet, tehát azzal, hogy vázoltuk a Politikai és a Központi Bizottság funkcióit (amelyek időről időre változtak), és megállapítjuk, hogy bizonyos állami intézmények közvetlen pártirányítás alatt álltak, mint például a Külügy-, a Belügy- vagy a Honvédelmi Minisztérium, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala stb., még semmit nem mondtunk az adott berendezkedés tényleges politikai működéséről, sem pedig arról, hogy milyen politikai csoportok léteztek. Az alapkérdés tehát nem az, hogy milyen a pártállami döntéshozatali mechanizmus, hanem az, hogy ebben melyek a meghatározó politikai csoportok.

Szalai Erzsébet azt fejtegeti Szigeti Péter írására reflektálva, hogy nem lehet igazán elkülöníteni egymástól a különféle érdekcsoportokat. Véleményem szerint azonban három nagy csoportot (legalábbis a hatvanas évek közepétől) az MSZMP legfelsőbb vezetésében elég jól körvonalazhatunk.

Az egyik az ún. reformcsoport, amely nemcsak közgazdászokból állt, hanem olyan személyiségekből is, akik a kultúrpolitika, a tudománypolitika, az oktatáspolitika és a külpolitika területén tevékenykedtek. Ők egyre inkább azt a véleményt képviselték, hogy a rendszer reformálhatatlan, és valamilyen módon rendszerváltást kell végrehajtani. Nyilván békés átmenetre gondoltak, és arra is, hogy e változás ne vezessen egy (szélső)­jobboldali diktatúrához. E csoport, a közkeletű vélekedésekkel ellentétben sajátos kapcsolatrendszert épített ki az ún. demokratikus ellenzékkel és a késő kádárinak nevezett technokráciával. Ez utóbbi vezető személyiségei részben (de csak részben) bekerültek az 1989-ben létrejött MSZP vezetésébe. Ez a csoport tehát nem hitt abban, hogy a rendszer megreformálható, demokratizálható vagy életképessé tehető lenne.

A másik csoport azokból állt, akik a hazai szocialista kísérlet ellentmondásait a szovjet modelltől való eltérésben látták. E körbe tartozott például Komócsin Zoltán, Pullai Árpád és Biszku Béla. Ők úgy gondolkodtak, hogy ha visszatérnénk egy sokkal osztályharcosabb platformra, és hűen követnénk a szovjet megoldásokat, akkor az alakulóban levő társadalmi egyenlőtlenségek mérséklődhetnének, és vissza lehetne szorítani azokat a politikai erőket, amelyek a szocialista kísérlet felszámolásában érdekeltek.

S volt egy harmadik csoport, amely részben Kádár János körül tömörült, részben pedig pragmatikusabb gazdaság- és társadalompolitikusokból állt, akik úgy ítélték meg, hogy a mindkét oldal számára tett engedmények a rendszer számára veszélyesek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha valamelyik oldal valamely kérdésben sikert ér el, akkor vezetőit rövidesen félre kell állítani, majd a következő politikai fordulót követően annak az oldalnak a vezetőivel kell ugyanezt tenni, amely az újabb küzdelemben kerekedett felül. Hozhatnánk erre példát 1974-ből vagy 1985-ből, esetleg más évszámokat is említhetnénk. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy e három csoport lokalizálása ellenére a rendszer tényleges politikai tagoltságáról és a valódi döntéshozatali mechanizmusról tulajdonképpen nincsenek ismereteink. Ezeket nem helyettesíti, hogy elítéljük a pártállami működést, de az sem, hogy pozitívan értékeljük – tehát meg kellene ismernünk, hogy valójában milyen érdekcsoportok működtek, mi volt ezeknek a társadalmi bázisa (mert mindegyiknek volt), és melyek voltak azok a társadalmi csoportok, amelyek a rendszerben semmilyen vagy csak minimális érdekképviselettel rendelkeztek. E téren Szalai Erzsébet felvetései reálisak, nem értek azonban egyet azzal a következtetésével, amire előbb már utaltam, hogy e csoportok igazán nem körvonalazhatóak. Vizsgálnunk kell azt is, hogy e csoportoknak milyenek voltak a nemzetközi kapcsolataik, akár az akkori, ún. szocialista világrendszeren belül, akár a nyugat-európai térségben. Hiszen a párt külügyi osztályán már a hetvenes évek közepétől megindult a kapcsolatépítés először a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártokkal, majd később a polgári pártokkal is, és ezek a kapcsolatok nem kis szerepet játszottak a rendszerváltás folyamatának előkészítésében. Akkor is ez a helyzet, ha erről a magyar közvélemény ismeretszintje hallatlanul alacsony. Sokan meglepődnének például azon, ha megtudnák, hogy Kádár János milyen szerepet játszott az Európai Gazdasági Közösségekhez való formalizált kapcsolat kialakításában. Kovács László nemrég a parlamentben utalt arra, hogy mit tettek a párt külügyi osztályán dolgozók a hetvenes-nyolcvanas évtizedben a mostani EU-csatlakozás előkészítése érdekében. Ehhez hozzátehetjük, hogy e lépéseket Kádár János támogatásával tették, sőt maga a párt első titkára is gondolkodott egy orientációváltás lehetőségén, amelyről egyébként – mint Nyugaton közismert – Helmuth Schmidt beszélte le. De sajnos ez csak Helmuth Schmidt és Valéry Giscard d’Esteing visszaemlékezéseiből derül ki, míg a magyar tudományosság hallani sem akar ilyen eseményekről, vagyis nem kívánja megismerni az ország közelmúltjának valódi történelmét.

Végezetül Szigeti Péter írásának negyedik fejezetét érinteném. Ebben egy nagyon érdekes gondolatkísérletet láthatunk, a dialektikus demokrácia koncepcióját, mely a korai szocialista berendezkedés demokratizálásának intézményes formáit körvonalazza. Azonban jelezném, hogy az általa kifejtett elképzelések jelentős elmélettörténeti előzményekkel rendelkeznek. Két szerzőt említenék; az egyik Engels, a másik Michal Kalecki. Engels 1886-ban egy Bebelhez írt levelében azt fejtegette, hogy a gazdaságot alulról fölfelé egyfajta szövetkezeti rendszerben kellene megszervezni – tehát szó sincs ebben a levélben állami tulajdonról –, de ő is szembetalálkozott azzal a problémával, hogy a partikuláris és az általános érdek közötti ellentmondást egy ilyen konstrukcióban miként oldhatjuk fel. Mintának az 1871-es Párizsi Kommün szövetkezetiközpont-rendszerét tekintette. Hogy ez a gazdaság ténylegesen hogyan működne, erről érthetően egy levélben semmit nem ír, s emellett ezt anticipálni hallatlanul nehéz is. Már létező tapasztalatok alapján fejti ki saját véleményét 1956–57-ben Michal Kalecki az akkori lengyel politikai válság után. Az 1956-os lengyel politikai válság megoldási kísérletének lényege az volt, hogy a szovjet orientációt megpróbálták egy önálló lengyel szocializmusmodellel felváltani. Ennek keretében születnek azok az elméleti művek – Michal Kaleckié is –, amelyek megkísérlik az új berendezkedés megalapozását. Kalecki abból indul ki, hogy a központi tervezést az üzemi tanácsok rendszerével kell összekapcsolni. E megközelítés alapján azt írja, hogy a tervgazdasági döntéseket demokratizálni kell, viszont meg kell akadályozni, hogy az üzemi tanácsok csak a partikularitást képviseljék. Nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha az üzemi tanácsokat a központi tervapparátusok visszaszorítják, hanem arra is, hogy milyen gazdasági zavarokat idézhet elő, ha az üzemi tanácsok a központi tervezéssel, a gazdaságpolitikai célkitűzésekkel szembekerülnek. Tehát Kalecki is ugyanazt a megoldási kísérletet vázolta fel, mint Szigeti Péter, hogy miként lehet a tervezés és az egypárti berendezkedés keretei között egyszerre érvényesíteni a központi irányítást és a társadalom tagjainak tényleges részvételét az alapvető jelentőségű döntések meghozatalában.

Mindazok a kísérletek azonban, amelyek eddig történtek és amelyek általában nem valósultak meg, vagy csak rövid ideig működtek, a ma és főleg a jövő számára már nagyon kevés üzenetet hordoznak. Ennek az az oka, hogy szocialista kísérletekre a jövőben nemzeti keretek között valószínűleg már nem kerülhet sor. Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk, hiszen, miként Marx fogalmaz a Kommunista Kiáltványban, a tőkés viszonyok minél gyorsabb ütemű fejlődése teremt igazán lehetőséget, arra, hogy a társadalom mielőbb átalakuljon, hogy a polgári társadalmat majdan szocialista, illetőleg kommunista berendezkedés váltsa fel. A helyi, nemzeti kapitalizmusok támogatása a globális kapitalizmussal szemben nem előre, hanem visszafelé visz a történelemben. Minden életképes baloldali mozgalomnak globális méretűnek kell lennie, de ez a történelmi korszak még nem következett be. A tőke internacionalizálódott, miközben a munka világában, a munkatársadalomban a nemzetköziesedés még a kezdeti lépéseket sem igazán tette meg. Mindezen nem tud változtatni Seattle népe. Tehát az, hogy minden egyes WTO-, minden egyes IMF-, minden egyes világbanki tanácskozáson megjelennek a tiltakozók, a tüntetők (és a közéjük beépített fekete-anarchista provokátorok), nem jelent valóságos választ a mostani globalizált liberálkapitalizmusra.

Abban a korszakban élünk, amelyben a baloldalon a tudományé az elsődleges szerep, és Szigeti Péter tanulmánya az elemzés, az értékelés munkájához járult hozzá. Véleményem szerint értékes, gondolatébresztő mű született, abban azonban nem bízom, hogy a közeljövő magyar közgondolkodását az ilyen írások érdemben befolyásolni tudnák. Hiszen mint Marx írta A német ideológiában: “Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok.” (Marx–Engels: A német ideológia. Helikon Kiadó, Bp., 1974, 57. old.)

A romániai állampárti rendszer jobboldali disszidenseinek elemzése arra ad választ: mi az oka, hogy Romániában nem alakult ki az állampárti rendszerrel szemben artikulált, hiteles baloldali kritika.

Írásomban a disszidensek¹ funkcióira összpontosítok, és azokat érveik szintjén elemzem. Disszidenseknek csakis az 1989 előtti jobboldali jellegű társadalomkritika képviselőit tekintem. A baloldali típusú társadalomkritika igencsak kisszámú képviselői nem voltak “disszidensek” abban az értelemben, hogy nem utasították el a szocialista/kommunista értékeket. Éppen ezért gondolkodásuk meglehetősen forradalmi volt, és jelen dolgozatomban ezért nem foglalkozom velük. Emellett be kell vallanom, hogy nem rendelkezem a megfelelő elméleti eszközökkel ahhoz, hogy a kérdést az egyéni evolúció szempontjából közelítsem meg (hogyan lesz valaki marxistából antimarxistává stb.), vagy éppen a másképp gondolkodás pszichológiájával foglalkozzam.

 

*

 

A sztálinista korszak Romániájában az antisztálinista disszidensek leginkább az írók vagy a régi vágású filozófusok közül kerültek ki. Éppen ezért egy esszéisztikus kritikai stílust alakítottak ki, amely leginkább az etikai problémákra és a politikai demokrácia kérdéseire összpontosított; ugyanakkor az általuk vizsgált területet (vagy általában véve a legkülönfélébb társadalmi kérdéseket) elszigetelve, saját kezdeti előfelvetéseikből vezették le konklúzióikat.

A disszidens filozófusok a Felvilágosodás izzó jelszavát, a Liberté, Égalité, Fraternité hármasát absztrakt módon pusztán a politika szintjére redukálták. Számukra a Felvilágosodás lobogója csupán a – természetesen nem történetileg értelmezett, hanem örökkévalónak tekintett – politikai demokrácia egy formája volt (és semmi esetre sem egyfajta ígéret vagy lehetőség a Felvilágosodás értékrendjének megvalósítására). Mind az írók, mind a filozófusok kívül helyezték magukat a hétköznapi emberek, az első ipari forradalom során munkássá avanzsált román parasztok életén. A Hatalomtól követelt és fétisként tisztelt jogok mindenekelőtt egy értelmiségi univerzumba illeszkedtek, míg a munkások megfelelő életkörülményeket akartak kivívni, és gyermekeik számára kedvezőbb társadalmi lehetőséget kívántak teremteni. (Ezeknek a követeléseknek egy jelentős része megvalósult.)

Az effajta disszidensek az 1980-as években jelentkeztek, és hamarosan világszerte ismertté váltak.

Úgy tűnhet, hogy ezek az emberek a nonkonformista értelmiségi kínos szerepébe kényszerülve a politikai rendőrség állandó zaklatásainak voltak kitéve. Ez bizonyos mértékig így is történt, de szem előtt kell tartanunk, hogy a disszidenseket csakis akkor zaklatták, ha explicite támadták valamelyik konkrét politikai vezetőt, vagyis ha kimondottan a “személyi kultusz” ellen intéztek konkrét támadásokat. Ha ilyesmire nem vetemedtek, akkor nemhogy megtűrték, még támogatták is őket. Tanulmányaik és könyveik megjelenhettek Romániában, és az azokban használt “ezoterikus” tolvajnyelv mind az – önnön “demokratikus oldalát” fitogtató – sztálinista hatalom, mind pedig a “disszidens” szerzők számára igen kényelmesnek bizonyult.

Fontos rámutatnunk arra is, hogy a romániai disszidensek megkülönböztető ismérve nacionalizmusuk volt. Ez természetesen kapóra jött a sztálinista vezetőknek (és leginkább ez indokolta a “disszidens” szerzők írásainak hivatalos publikálását), de ugyanakkor a szerzők jobboldali ideológiai vonzalmait is tükrözte: a fennálló politikai rezsim bírálata így torz módon egy örökkévalónak és történelemfelettinek tételezett román szellem jegyében fogalmazódott meg, míg az osztályok közötti kapcsolatokat etnicizálták.² (Így például ezek a jobboldali értelmiségiek a nagy nemzeti költő, Eminescu versei közül nem a demokratikus, társadalmi töltésű költeményeket tekintették jellemzőnek a román kultúrára, hanem a költő korának konzervatív lapjaiba írt nacionalista ihletésű verseit és cikkeit.) A külföldiek mindig is a legfőbb gonoszt jelentették a románok számára; maguk a kommunisták is, úgymond a zsidók és a magyarok közül verbuválódtak. 1944-ben valódi küzdelem bontakozott ki a haladásért az idegen kommunisták és a nemzeti, hazafias vonal képviselői között, amelyben természetesen ez utóbbiak győztek. Ezt nem csupán a sztálinista korszakban élő disszidensek látták így – ezzel is segítve Ceausescu kultuszának megalapozását³ de a mai (nyílt vagy leplezett) szélsőjobboldaliak is, akik szintén egy hazafias vagy nemezeti "baloldalba" szerveződnek.

A disszidensek nem a társadalomfilozófiából indultak ki, hogy rámutassanak az ideológiák társadalmi gyökereire – az érdekekre, osztályokra és különféle csoportokra –, valamint az osztályok és az érdekcsoportok helyzetének végső következményeire. Ehelyett pusztán az “ideák harcával”, a különféle ideológiák kapcsolódásaival és absztrakt konzekvenciáikkal foglalkoztak.

Néhány disszidens, aki nyugati államok és magánszemélyek támogatását is élvezte, amerikai kiadóknál jelentethette meg könyveit, amerikai újságokban publikálhatott, sőt amerikai egyetemeken kapott katedrát, hogy városról városra járva felolvasókörutakat tarthasson a sztálinizmus rémségeiről. Ezek mindannyian jobboldaliak voltak, szárnyaló karrierre vágyó ifjú ragadozók (akik egyébként otthon is minden lehető kiváltságot megszereztek maguknak⁴), és nem vágytak a szocialista értelmiségi lét “szürkeségére”, de nem voltak “demokratákká” áttért régi vágású sztálinisták sem.

A sztálinizmus baloldali kritikáját a sztálinisták természetesen elutasították, és szükségszerűen a jobboldali kritikusokat preferálták, akiknek torz tükrében saját “marxizmusukat, proletár jellegüket és baloldaliságukat” megerősítve láthatták – ez pedig megmutatta számukra a “jövő egyetlen lehetséges útját”. Ebből következően, bár némelyik jobboldali kritikusukat is megalázták, bebörtönözték vagy egyszerűen száműzték, néhány, igen ritka kivételtől eltekintve soha nem gyilkoltak meg senkit közülük, míg baloldali kritikusaikat könyörtelenül elpusztították, gondolataikat a hallgatás vastag falaival vették körül. Ez sokkal gyakoribb volt Romániában, mint a többi “szocialista” országban.

Ám a domináns kapitalista ideológiák és hatalmi viszonyok hatására a sztálinizmus baloldali kritikája is hanyatlott. Éppen ezért a Nyugat lelkesen támogatta a sztálinista Romániában a domináns disszidenseket. Azt sem felejthetjük persze el, hogy a háború óta eltelt öt évtizedben a világ a baloldal történelmi válságának volt tanúja.⁵ Így, bár a baloldali kritika igen fontos szempontokat fogalmazott meg nem csupán a sztálinizmus, de a szocializmus egész huszadik századi történetének megértéséhez,⁶ mégis gyenge maradt, és nem játszhatott kulcsszerepet a mögöttünk álló évtizedek antisztálinista mozgalmaiban. Ha a társadalomtudósok és kutatók ismerhették és megvitathatták volna ezeket a kritikákat, akkor talán nem csupán a társadalomelmélet, de meglehet, a társadalom egész fejlődése más irányokat vett volna.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A baloldali kritika helyzete a baloldal történelmi válságát tükrözte vissza, amelyet viszont az elmúlt két évszázad általános társadalmi kondíciói határoztak meg.

Ugyanakkor és ebből következően a sztálinizmus kritikája is szükségszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett: a domináns, nyíltan kapitalista erők alázatos kiszolgálója és így végső soron a hozzá nem értők egyfajta kritikája.

A legszavahihetőbb jobboldali disszidensnek azok számítottak, akik áttértek az antimarxizmusra – már ha egyáltalán valaha is marxisták voltak. Ők azután átvették a hivatalos nyugati jobboldali ideológia lózungjait:

• Sztálinizmus = kommunizmus;
• A sztálinizmus rossz, következésképpen a kommunizmus is rossz;
• A sztálinizmusért Marx és Lenin (“az általános rabság doktrínájának alapító atyái”) a felelősek;
• Kommunizmus = diktatúra; kapitalizmus = demokrácia.

Ám észre kell vennünk, hogy ebben az ideológiában a demokratikus jobboldal és – legalábbis Romániában – a nyílt szélsőjobboldal is osztozik.

De miért van az, hogy az emberek – és nem csupán a disszidensek – ennyire nem értik a marxizmust? Azért, mert a marxizmust csupán sztálinista “átiratában” ismerhették meg, és az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy a sztálinizmus maga a marxizmus. Ugyanezt állították a marxizmus sztálinista eltorzításából profitáló disszidensek is. Ez a “marxizmus” a legkevésbé sem jelentette a társadalom szisztematikus elemzését, és a marxista politikai és etikai gondolatokat gondosan elkülönítették a gazdasági jellegű ideáktól. A disszidensek nem értették meg, hogy egy szisztematikus társadalomelmélet szükségszerűen magában foglalja a politikai gazdaságtant. Különösen a marxista gazdasági elméleteket nem voltak képesek felfogni: sem a tulajdonviszo­nyok és a tőke közti kapcsolatrendszer lényege, sem a termelőerők és a termelési viszonyok közötti dialektikus kapcsolat, sem a kollektív munka igazgatásának technikája nem volt világos számukra; a leginkább mégis azt voltak képtelenek meglátni, hogy maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit. Éppen ezért sokan, köztük a disszidensek, képtelenek felfogni azt a dialektikus viszonyt, amely a kapitalizmus forrásainak és tartalékainak állandósága, valamint e források és tartalékok állandó elpusztításának kapitalista szükséglete között feszül. Más szavakkal: nem érzékelték azt a tendenciát, hogy a kapitalizmusért fizetendő ár nagyobb, mint a haszon, és a kapitalizmusnak csupán egyik oldalát, a gazdag “nyugati civilizációt” voltak hajlandóak figyelembe venni.

A baloldal történelmi válságának konkrét feltételei meghatározták, hogy Marx halálát követően a marxizmus nem volt képes tudatos, szisztematikus fejlődésre. A Marx utáni neves marxisták nem közgazdászok, hanem politikatudósok, irodalomkritikusok vagy éppen etikusok voltak. Még a marxista etikát megelőzően társadalmi ontológiát író Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját. Ha némely disszidens író vagy “filozófus” véletlenül olvashatott is valamit Gramscinál vagy Lukácsnál a marxista politikai pozíciókról, A tőke vagy a marxista gazdasági analízis nagyjában-egészében ismeretlen maradt előttük.

A disszidensek a centrumországok demokratikus politikai rezsimjeivel ellentétben – “demokratikus liberálisokként” – egyáltalán nem foglalkoztak a kapitalizmus veszteseivel, és nem ütköztek meg azon a problémán, hogy még a kapitalizmus társadalmi ellentmondásai is egy szocialista jellegű posztkapitalista megoldást generálnak. Így csupán egy gyenge lábakon álló társadalmi teóriát voltak képesek kiizzadni, amely a sztálinista viszonyok politikai és etikai következményeinek szentimentális szemléletén alapult. Nem jelentettek teoretikai alternatívát a kommunizmussal, illetve a marxizmussal szemben; tevékenységük csupán egy speciális propagandára korlátozódott – ez volt “az antikommunizmus leghitelesebb, eredeti hangja” –: a kapitalizmust, illetve tágabb értelemben mindenféle uralmat és kizsákmányolást legitimizáló megszokott jobboldali ideológia propagálására. A disszidensek nem csupán antisztálinisták, hanem antikommunisták is voltak; és ebben az értelemben valójában nem is voltak antisztálinisták (képtelenek voltak megérteni a sztálinizmus kapitalista lényegét és történeti meghatározottságát, így antikommunizmusukkal – a náci Ribbentrophoz és másokhoz hasonlóan – implicite támogatták a sztálinizmust); valójában tehát egyszerűen antikommunisták voltak.

A hétköznapi emberek többségével szemben a disszidensek elutasították a sztálinizmus izotópikus jellegét – a szocialista bukéjú legitimizáló értékeket, a de jure közösségi tulajdonhoz való ragaszkodást, a politikai demokrácia hagyományos procedúráinak meghaladására való törekvéseket –; ők egyszerűen és nyíltan egy kendőzetlen kapitalizmusra vágytak. Az emberek azonban 1989 decemberében azért vonultak az utcára, hogy a sztálinizmus izotópikus jellegét megóvva és továbbfejlesztve kivívják a kapitalista jellegű viszonyokat. A szocialista jellegű hivatalos értékek – még ha ezek a mindennapi élet szintjén puszta formalitásnak bizonyultak is – és a sztálinista viszonyok között feszülő ellentmondá­sok láttán a disszidensek befeketítették és lenézték ezeket az értékeket, miközben felmagasztalták a nyíltan kapitalista termelési és társadalmi viszonyokat; ugyanakkor viszont az utca embere a sztálinista uralkodó osztály képmutatása és zsarnoki hatalma ellen lázadt.⁷

Természetesen tüzetes elemzésnek kell alávetnünk a disszidensek elméleti ellátmányát, mint ahogy az etika iránt érdeklődők is elidőzhetnek a disszidensek morális hátterén és elrágódhatnak politikai pszichológiájukon, de nem felejthetjük el, hogy a sztálinizmus korszakának domináns disszidens irányzata az adott történelmi helyzet objektív és szubjektív feltételei következtében nem adhatott mást, csak mi lényege – a szimpla antikommunizmust.

A román disszidensek ismerete különlegesen fontos, ha jobban meg akarjuk érteni a huszadik század második felének világméretű ideoló­giai küzdelmeit.

Románia igen elmaradott ország volt. Lássunk néhány aspektust és adatot! A két háború közti időszak statisztikai évkönyveiből, az 1938 és 1940 között megjelent Román Enciklopédiából⁸, valamint Virgil Madgearu, a Nemzeti Parasztpárt (egy nem kommunista, burzsoá párt) színeiben politizáló vezető román közgazdász 1940-ben írott kompetens könyvéből⁹ a következő kép bontakozik ki:

 

• Bár a gazdaság sokat fejlődött 1859 (a két román fejedelemség egyesülése) és 1938 között, mégis csupán a lakosság mintegy 10%-ának volt képes kielégítő életkörülményeket biztosítani;
• Az egyes társadalmi rétegek közötti szakadék mélyebb volt, mint más európai országokban;
• 1938-ban Románia az összes termelési és fogyasztási mutatót tekintve az utolsó vagy az utolsó előtti helyen állt az európai országok között;
• Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a lakosságnak mindössze egyötöde élt városi környezetben, ideértve a kisvárosokat is;
• A városoknak csupán 35%-a rendelkezett csatornázással, 34%-ukban volt vízvezeték, és mindössze 60%-ukban volt részben elektromos hálózat;
• A mezőgazdasági népesség egyharmadára a termőföldeknek mindössze 11%-a jutott, a parasztcsaládok 18,6%-a mindössze
  1 hektárt birtokolt, és 1938-ra az 1921-ben még középparasztnak számító gazdák is elszegényedtek, míg
• A termőföldek 17%-a a földbirtokosok 0,1%-ának kezében koncentrálódott; a 100–500 hektáros birtokosok aránya 0,4% volt, és jelentősek voltak a feudális maradványok;
• Az Enciklopédia adatai szerint Bukarestben 1940-ben (!) a lakások 9%-ának földpadlója volt, 53,4%-ában az udvaron volt az árnyékszék, és 46%-ukban nem volt elektromosság;
• A vidéki házak 70%-ában földpadló volt;
• 1935-ben az egy főre jutó áramfogyasztás mindössze 22 kw/ó volt, szemben a többi európai ország tízszer-harmincszor ekkora adataival; az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 5 kg volt, a többi európai országban ez 30 és 45 kg között mozgott;
• Az iskoláskort elért lakosság körében 43%-os volt az analfabetizmus; Franciaországban ugyanekkor 6%, Csehszlovákiában 7%, míg Olaszországban 27% volt az írni-olvasni nem tudók aránya;
• Az iskolát végzett lakosság 85%-a mindössze 4 osztályt járt ki, míg a diplomáig mindössze 1,1%-uk jutott el;
• Románia Európában az első helyen állt a halálozási arányok, köztük a csecsemő- és gyermekhalandóság tekintetében;
• 1938-ban az egy főre eső nemzeti jövedelem 60-65 $ körül mozgott; Lengyelországban ez 104 $, Ausztriában 181 $, Franciaországban 237 $, Németországban 338 $, Nagy-Britanniában 378 $ volt;
• A termelékenység a legkisebb volt Európában: 120 $, szemben a lengyelországi 197 $-ral stb.;
• Románia olajexportja a világon a negyedik volt, ezenkívül jelentős volt a gabona- és a fakivitel, ám a gabonatermelés jelentősen csökkent 1910 és 1914, valamint 1934 és 1938 között; míg korábban 6,2 millió hektáron 3 millió tonna gabonát takarítottak be, addig utóbb már csupán 1,5 millió tonna gabona termett 14 millió hektáron (!);
• Bár 1919 és 1938 között az ipari termelés átlag évi 5%-os növekedést mutatott, a lakosság 85%-ának vásárlóereje a nullával volt egyenlő, a belső fogyasztás semmit sem nőtt a két világháború között, és
• Az egy főre jutó gabonatermelés 875 kg-ról 574 kg-ra csökkent.

 

Ezeket (és számos egyéb hasonló adatot) figyelembe véve sok konzervatív mítosz értelmetlenné válik: Románia nem volt “Európa éléstára”, Bukarest nem volt a “kis Párizs”, az ország sem gazdasági, sem társadalmi vagy politikai értelemben nem virágzott.¹⁰ Ezeket a mítoszokat különösen 1989 után ápolgatták lelkesen, mikor a korábbi disszidensek nagy része az új, nyíltan kapitalista rezsim ideológiai kiszolgálójaként hirtelen divatba jött. Sőt ezek az ideológusok még a hivatalos szociáldemokrata álláspontokat is “beszennyezték”.

A disszidensek soha nem hasonlították össze a két háború közötti Romániát a sztálinista korszak Romániájával: tudomást sem vettek arról a határozott gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely jelentősen csökkentette az ország két háború közötti 30–50 éves lemaradását a többi európai államtól. Így persze nem is érthették meg sem a sztálinizmus “diktatúráját a fejlődésért” – vagyis a szükségszerűen diktatórikus/autoriter politikai rezsimet –, sem pedig annak alapvetően kapitalista jellegű termelési viszonyait. Nem fogták fel, hogy a sztálinizmus a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett. Mint már említettem, a disszidensek nem voltak közgazdászok, és nem sajátították el a szisztematikus marxista társadalomfelfogást: csupán a politikai rezsimre összpontosítottak, amit absztrakt módon szemléltek.

Már 1989 előtt (is) megfigyelhetjük ideológiájuk konzervatív aspektusait: nacionalizmus, leplezett vallásosság, a társadalmi kérdések irracio­nális szemlélete, az egykori uralkodó osztályok érdekeinek képviselete a sztálinista forradalomból profitáló népi rétegek érdekeivel szemben – vagyis a történelmi információk elhallgatása stb. A romániai disszidensek köre szűk volt, és gyenge; nem volt olyasféle presztízsük, mint más ex-sztálinista országok disszidenseinek, elsősorban azért nem, mert üzeneteiket a múltból párolták le: sokkal inkább konzervatívak voltak, mint liberálisok. És éppen ezért eredményeik 1989 után is meglehetősen gyatrák maradtak, még akkor is, ha a domináns ideológia sokat átvett a meglehetősen konzervatív jobboldali politikai irányvonalat felvállaló egykori disszidensek ideológiai kelléktárából.

Amennyiben politikai értelemben a disszidens világkép egyszerűen antikommunista volt, akkor ezt ismeretelméleti szempontból is elemezhetjük. A fentebb idézett Virgil Madgearu – aki 1940-ben a román fasiszták áldozatául esett – a Romániában igen kevéssé elterjedt, a fejlődés felé nyitott társadalomkritikai irányzat képviselője volt.

Manapság a román disszidenseket a huszadik század utolsó évtizedeit jellemző politikai ideológiák kidolgozóiként emblematikus figurákként ábrázolják. Bizonyos szempontból ez így is van. A romániai disszidensek az új sztálinista konjunktúra idején fenntartották annak a konzervatív ideológiai irányzatnak a folyamatosságát, amely a tizenkilencedik század második fele óta uralta a modern román kultúrát.

Mint ismeretes, a román fejedelemségek 1859-ben olvadtak össze egységes állammá, és csupán 1877-ben nyerték el függetlenségüket az Ottomán Birodalomtól. A modern termelési viszonyok fejletlenebbek voltak, mint például Magyarországon. Alexandru Ion Cuza fejedelmet (1859–1866), aki a modernizáció útjára kívánta vezetni az egyesült fejedelemségeket és jelentős reformokat kezdeményezett, 1866-ban eltávolították trónjáról, és egy, a Hohenzollern-házból származó királyt ültettek a helyére. Hogy miért? Egyfelől a Nyugatnak semmi érdeke nem fűződött egy gyorsan változó Romániához, amely megszűnne a nyersanyagok stb. olcsó forrása lenni, hiszen a nyugati országok gazdasági fejlődésének záloga a centrum és a periféria közötti viszonyok status quójának fenntartása volt. Másfelől – és emellett – a romániai uralkodó osztály nem nagyburzsoákból, hanem nagybirtokosokból állt, akik csak veszíthettek a gyors modernizáción (pl. az első ipari forradalom, a munkásosztály gyors kifejlődésén, a mezőgazdasági bérmunka terjedésén stb.).

Következésképpen inkább csak a politikai intézményrendszer modernizálására került sor, amely természetesen meglehetősen formális maradt, és korrupciós botrányok kísérték. A konzervatív ideológia éppen erre a szituációra jelentett választ: a politikai modernizációt “tartalom nélküli, formális aktusként” támadták, és a “nyüzsgő” városokban fújdogáló emancipáció szelével szemben a vidéki, rurális viszonyokat állították piedesztálra.

Ez a domináns konzervatív ideológia fennmaradt a huszadik század első felében, hogy végül a nyílt szélsőjobboldal (a legionáriusok) gondolataiban kulmináljon.

A sztálinizmus berendezkedését követően a sokkal gyengébb racionalista, liberális, a felvilágosodásból eredő irányzatot (amely kritizálta ugyan a sztálinizmust, de nem vetette el a marxista kommunista gondolatot) csupán néhány értelmiségi folytatta, akik hamarosan a társadalom perifériájára szorultak, és nem lehettek számottevő hatással a szellemi életre. Az antikommunista disszidensek megjelenését csupán a sztálinista ideológia tette lehetővé.

Első pillantásra a disszidensek liberálisnak tűnnek. Valójában jobbról kritizálták a sztálinizmust, de teret engedtek az olyan feltételezéseknek, hogy liberalizmusuk akár baloldali is lehetne. Hiszen, mint tudjuk, a liberalizmus a baloldali munkásmozgalom megjelenésével lépett a jobboldali szorítóba a tizenkilencedik században. Egy szempontból a disszidensek liberálisok voltak: továbbra is liberális idealizmussal hittek abban, hogy a kapitalizmus fejlődéséből mindenki prosperálni fog. Mindent egybevetve, a disszidensek hozzájárultak a történelem és a kultúra meghamisításához. Romániában a két világháború közötti társadalmi modellt idealizálták¹¹ – konzervatívokként, ám nem osztozva a demokrácia szélsőjobboldali tagadásában –, és elvetették a kapitalizmus átalakításának progresszív elképzeléseit. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a magántulajdon és a kapitalizmus örökkévaló és “természetes” – vagy­is nem történelmi –; egyként nem voltak hajlandóak tudomást venni a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteiről, és valamennyien azt szajkózták, hogy a kapitalizmussal szembeni ellenállás – sőt akár kritika – szükségszerűen csakis abszurd lehet. Egyikük sem volt hajlandó szembesülni azzal, hogy antikommunizmusuk egy kritikátlan filozófiai pozíció­ba kényszeríti őket. Éppen ezért számos egykori disszidens – ma az ideológiai hatalom képviselői – a restaurációt támogatja: monarchisták, az egyház hatalmának szószólói, hasra esnek a nemesi titulusok viselői előtt. Vagyis a disszidensek nem mások, mint nyílt konzervatív demokraták.

Véleményem szerint a disszidensek nem is lehettek volna másmilyenek. A román társadalomnak még szüksége volt a kapitalizmusra, a jelenlegi ipari forradalom még nyugaton sem volt eléggé kifejlődve, és a termelőerők és viszonyok következetes elemzésének hagyománya gyenge volt. Így a modern teoretikai eszközök hiányában a sztálinizmus történelmi korlátainak vizsgálata a szimpla antikommunizmusba torkollott.

Ezért a domináns antisztálinista – tkp. antikommunista – disszidensek képtelenek voltak e társadalmi jelenség mélyére hatolni; egyszerű bértollnokként csupán egy esszéisztikus, ponyvakritikára voltak képesek.¹²

Sem 1989 előtt, sem pedig azt követően nem akadt olyan egykori, ma az ideológiai hatalom berkeibe tartozó romániai disszidens, aki kritikusan szemlélte volna saját tevékenységét, vagy hajlandó lett volna párbeszédet folytatni azon kevesekkel, akik ezt mégis megtették. Sajnos Romániában nem akadt több Tamás Gáspár Miklós, aki önmagát ex-disszidensnek nyilvánította.¹³

Igen, a sztálinizmus megszűnt történelmi szükségszerűség lenni, míg a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez. Ám a disszidensek értelmiségiként nem végezték el feladatukat. Nem töltötték be a modern értelmiség hagyományos funkcióit (a felvilágosodás értelmében): az emberek felemelését az elérhető legmagasabb, racionális értékekhez. A disszidensek elitista értelmiségiek voltak, akiknek fő elfoglaltsága az öntömjénezés és az emberek lenézése volt és maradt.¹⁴

A sztálinizmust nem lehetett annak elpusztítása nélkül megreformálni. Ám a szent és öröktől való magántulajdon felkentjeiként a disszidensek azt is kinyilvánították, hogy a reformok egyetlen feladata a szocialista értékrend és a dolgozók által kiharcolt jogok lebontása és megsemmisítése. Ismeretelméleti szempontból ennél még Trockij is tovább ment, habár a sztálinizmus kapitalista jellegét ő sem ismerte fel: vagy a munkások győznek a sztálinista bürokrácia felett, megtartva a leninista forradalom szocialista jellegét, vagy pedig a bürokrácia gyűri maga alá a munkásokat, hogy végül nyílt kapitalizmust építsen ki. Trockij a történelmi fejlődés tévútjának látta a sztálinizmust, ám a történelem éppen ezen az úton haladt tovább. A disszidensek szemében a sztálinizmus pontosan azért tűnt hibának, mert nem látták át a történelmi fejlődést és annak okait; ellenszeréül pedig egy pusztán etimológiai szempontból felfogott “forradalmat” kívántak, vagyis a visszatérést egy mozdulatlan rendszerhez.

1989 előtt a romániai disszidensek elitizmusuknak megfelelően egyben reformellenesek is voltak: a legkevésbé sem bíztak abban, hogy a dolgozók önmaguktól képesek lennének létrehozni a demokrácia eszközeit, és minden tőlük telhetőt megtettek az effajta remények lehűtésére, bár az 1980-as évek dolgozóinak sorában számos értelmiségi és felkészült munkás is volt. 1989-et követően az ideológiai hatalom birtokába jutott egykori disszidensek tulajdonképpen továbbra is reformellenesek maradtak, hiszen reform alatt csupán a konzervatív jellegű politikai megoldásokat voltak hajlandóak érteni.

Mindenestre a kapitalizmus önmaga teremti meg a kommunizmus objektív feltételeit. Az emberi társadalomra nézve viszont óriási veszélyekkel járna, ha a szubjektív feltételek nem lennének meg, mikor a kapitalizmus válsága tetőpontjára hág. A disszidenseknek komoly szerepe volt e szubjektív feltételek kialakulásának akadályozásában, mikor avítt gondolatokat (pl. a restaurációt) és reakciós értékeket tömtek az emberek fejébe. Ebben az értelemben – még ha néhány disszidens a liberális demokráciát támogatta is – történelmi szerepük megegyezett és ma is megegyezik a szélsőjobboldal szerepével. És ma a nyílt szélsőjobboldal egyáltalán nem foglalkozik a sztálinizmus történeti jellegének értelmezésével, a kapitalizmus válságáról, illetve e válság lehetséges alternatíváiról szóló elméletekkel. Számukra a “Meghalt a király, éljen a király!” semmit sem jelent: nekik csak egy királyuk van, és utána – az özönvíz.

Másként fogalmazva a ma felkapott szélsőjobboldalivá avanzsált egykori disszidensek közvetlenül nem azzal támogatják a kapitalizmust, hogy nem hajlandóak kritizálni, hanem azzal a jobboldali szellemi hatással, amit a szellemi életre gyakorolnak. Ám a húzás-halasztás apostolaiként egyfajta fékező funkciót is betöltenek: a jövőt csupán az adott status quo továbbviteleként hajlandóak szemlélni, és a (világméretű) közeljövő a legkevésbé sem tűnik kecsegtetőnek.

A ma hatalomban lévő egykori disszidensek egyáltalán nem alkottak valamiféle homogén csoportot, és nincs ez másként napjainkban sem. Néhányan “európaiak” – vagyis nyitottak az európai és a világméretű integráció felé –, míg mások nacionalisták. Ebben az értelemben az utóbbiak részt vállalnak a transznacionalizálást lelassító világméretű tendenciában, amely végeredményben hátrányos, mivel a fejlődést akadályozva egyben a kommunista jellegű posztkapitalista társadalom feltételeinek kialakulását is hátráltatja.

Az önmagukról mint a Legfőbb Igazság és a Felsőbbrendű Morál lovagjairól kialakított kép ellenére az egykori disszidensek gondolatai a társadalmi elméletek immár másfél évszázada tartó történelmi válságának vonulatába illeszkednek. A disszidensek úgy vélik, hogy a sztálinizmus és a sztálinizmus iránti nosztalgia jobboldali, és bizonyos értelemben ez így igaz. Ám képtelenek megérteni a sztálinizmus történelmileg meghatározott jellegét, és azt sem látják át, hogy a ma sokaknál tapasztalható nosztalgia egyik gerjesztője éppen az uralkodó, nyíltan jobboldali ideológiai hatás. Sőt azt sem látják, hogy a kapitalizmus iránti nosztalgia az – ideértve annak konzervatív aspektusait is –, ami valóban jobboldali.

Bár némelyik egykori disszidens 1989 utáni elemzéseiben már nem festett olyan kedvező képet az új viszonyokról, mint korábban, ám ennek okaival ők sem foglalkoztak;¹⁵ mint ahogy azzal sem, hogy miért nem általános az antikommunista hevület; képtelenek ugyanis átlátni a piac történelmi jellegét vagy a sztálinizmus korabeli hatékonyságát a nemzeti tőke fejlesztésének terén, de még az általuk támogatott “felvilágosodás jellegű erők” történelmi meghatározottságait sem. A “haladó” disszidensek – mint a fentebb idézett Tismaneanu – még mindig meg vannak róla győződve, hogy a kapitalista politikai demokrácia az emberi civilizáció csúcsát jelenti. Előttük kizárólag Kolakowski, Havel, Jacek Kuron, Bronisław Gremenek és Michnik számítanak tekintélynek. Beszédeikben és írásaikban nyugatközpontú, ám csak hozzávetőleges ideológiai ismeretekről tesznek tanúbizonyságot.¹⁶ Rámutatnak ugyan a “posztkommunista” fasizmus veszélyeire, a nacionalista, messianisztikus, tekintélyelvű irányzatokra, ám azok okairól már nem beszélnek; ők csupán a “reformista” politikát és ideológiát támadják, és kerülik a jobb- és baloldal differenciálását. Inkább a mai jobboldali liberalizmus tézisét vallják: az egykori sztálinista társadalmaknak a kommunizmussal egyszerre kell megszabadulnia a jelenlegi fasiszta irányzatoktól is – ami alatt egyébként csupán a nyíltan szélsőjobboldali irányzatokat értik.¹⁷

Az egykori disszidensek kigúnyolják a nacionalista és extremista mítoszokat – amelyek létrejöttében, mint már említettem, nekik is szerepük volt –, ám ugyanakkor a történelmi fejlődés mai irányzatait tekintve képtelenek túllátni a liberális mitológia keretein.¹⁸

Egyéni szinten a disszidensek egyszerűen a Marx utáni társadalomfilozófia történelmi válságának áldozatai lettek. Ám fennen hangoztatott konzervatív elképzeléseik a retrográd társadalmi erőket szolgálták és szolgálják mind a mai napig. A disszidensek egyénenként és összességükben csupán az effajta erők szekértolói voltak – társadalmi szerepük így egyáltalán nem egyedülálló a társadalmi elméletek történetében. Vagyis a disszidensek semmiképpen sem valamiféle bálványok, és ugyanolyan kritériumok szerint kell elemeznünk tevékenységüket, mint bármely más ideológusok esetében tennénk. Így kerülhetnek az őket megillető helyre: a halott királyok panoptikumába.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző a “disszidens” szót annak nemzetközi értelmében, “másként gondolkodókként” használja. Így a “disszidensek” a cikkben nem az országot illegálisan elhagyókat jelentik; nagy részük, mint ez a szövegből is kiderül, nem hagyta el Romániát. A ford.

² Jó példa erre az 1980-as években dívó “előidejűség”-elmélet, amely a románok történeti elsőségét hirdette; ennek apostola, Ilie Badescu, aki annak idején vezető pozíciókat töltött be akadémiai körökben, 1989 után a szélsőjobboldal egyik ideológusa lett. A külföldön élő antikommunista disszidenst, a szélsőjobboldali politikai kiadványok tömkelegét publikáló Iosif Constantin Dragant a Ceauşescu-rezsim támogatta. 1989 előtt és után a jobboldali disszidensek diktálták a tempót az “előidejűségről” szóló politikai vitákban, akárcsak az 1990-es évek során a nemzeti kapitalizmusról szóló politikai csatározásokban.

³ Éppen ezért publikálták és rajongták körül őket Ceauşescu idejében. A sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjaként semmiképpen sem fejlesztette, hanem éppen tagadni kényszerült a kezdeti idők forradalmi lelkesedését – például a kultúra területén a primitív, ám mégis osztályalapokon álló “proletkultot”. A társadalom elemzésének forradalmi konklúzióit elvetve mind a sztálinizmus, mind annak “disszidensei” a nemzeti fejlődést és ezzel együtt természetesen a külső ellenségekkel szembeni harcot helyezték előtérbe.

⁴ Annak egyik oka, hogy a romániai disszidensek nem élvezték a nép nagy többségének támogatását, éppen az egykori disszidensek privilegizált státusában keresendő. Írókként korlátozás nélkül, ingyen utazgattak a világban – miközben a hétköznapi emberek legfeljebb a szocialista országokba jutottak el, és oda is pénzért –, az állam kiemelt helyeken fekvő, gyönyörű villákat és luxuslakásokat osztogatott nekik (amelyek jó részét a korábbi uralkodó osztályoktól sajátították ki), és “kreativitásuk serkentésére” pompás alkotóházak álltak rendelkezésükre a hegyvidék vagy a tengerpart legszebb tájain.

⁵ Lásd: Ana Bazac: “The Historical Crisis of the Left”. In.: Balkan Socialist Center “Christian Rakovsky”, vol. 2nd Conference, Athén, 2001. március 15–19.

⁶ Lásd pl. David Rousset kiváló munkáját: La société eclatée. Párizs, 1973.

⁷ Éppen ezért az 1989-es forradalmat nem tekinthetjük a “modernitás elleni lázadásnak”, ahogyan azt Vladimir Tismaneanu teszi Re-inventing Politics. The East Europe from Stalin to Havel című, 1992-ben megjelent könyvében; vagyis a nem intellektuális munkásosztály lázadásának az egyetlen lehetséges útja, a győzedelmes kapitalizmus ellen. Éppen ellenkezőleg: a tömegek lázadása alapve­tően azok ellen irányult, akik megkíséreltek gátat vetni a modernitás fejlődésének; az ellen a történelmi zsákutca ellen, amit a sztálinizmus jelentett – a lázadás célja annak az útnak a megtalálása volt, amely egyenesen e történelem magasabb szintjére vezet. Mint azt mindnyájan látjuk, ez az út azonban igen rögösnek bizonyult.

⁸ Románul: Enciclopedia Romaniei.

⁹ Virgil Madgearu: Evolutia economiei romanesti dupa razboiul mondial (A román gazdaság fejlődése a világháború után). Bukarest, 1940.

¹⁰ Gondoljunk csak a nagy korrupciós “botrányra” – ahogy az újságírók elnevezték!

¹¹ Ebből a szempontból Silviu Brucan jelenti az egyetlen kivételt, de ő sem hajlandó tudomásul venni a sztálinizmus kapitalista természetét.

¹² Gondoljunk csak Herman Hesse meghatározására!

¹³ A magyar filozófus, Tamás Gáspár Miklós kiment a divatból a romániai jobboldali értelmiségi körökben, mióta a Dilema 494. számában megjelentette kritikus hangvételű írását a kelet-európai baloldaliságról. Ám a jelenlegi hivatalos ideológiai helyzetnek megfelelően azóta nem akadt olyan lap – ideértve a “baloldali”, vagyis felelőtlen sztálinista nosztalgiákat terjesztő orgánumokat, amelyek valójában a domináns jobboldali ideológiák cinkosaiként a kapitalista ideálok legveszedelmesebb terjesztői –, amelyik TGM írásainak helyet adott volna. Ez arra utal, hogy a nyílt jobboldalnak éppúgy vannak konzervatív, mint liberális összetevői. Ám ezek, és általában véve a jobboldal – a nyílt és a leplezett egyaránt – meglehetősen kifogyott a politikai innovációkból. Egyre kevésbé látszik elégségesnek pusztán jobbnak lenni a nacionalista populizmusnál (Nagy-Románia Párt) – ahogy azt a jelenlegi jobboldali pártok és a szociáldemokraták bizonygatják magukról. A jobboldali pártok így a mai, “modern” és “európai”, hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szövetségesei. Éppen ezért alapvető fontosságú egy olyan baloldal kialakítása, amely kidolgozza és terjeszti a sztálinizmus államkapitalista lényegéről szóló teóriát (mint azt ma már maga TGM is képviseli), és ezzel együtt egy internacionalista szövetséget létrehozni, amely a világban folyó demokratikus, antimilitarista és antikapitalista harcokba integrálódhatna.

¹⁴ Nézzük azt a disszidensekre általánosan jellemző gondolatot, hogy a civil társadalom mindenképpen a sztálinizmus ellenzékeként kell, hogy működjön – mint ahogyan napjainkban szükségszerűen szembekerül a szociáldemokrata típusú politikával. (Tismaneanu fentebb idézett könyvében például arra a következtetésre jut, hogy a nyílt kapitalizmusra való 1989-es átállás a civil társadalom érettségének eredménye volt, ignorálva így az akkori eseményekben részt vevő különféle társadalmi rétegek szándékainak és céljainak heterogenitását. Az 1980-as évek “új evolucionizmusához” hasonlóan (Adam Michnik terminológiájával élve), amely a természetüknél fogva sztálinista pártok önkritikai képességétől várta a sztálinizmus leépítését, a disszidensek is kialakították saját evolucionizmusukat, amely a nyílt kapitalizmust idealizálta “az egyetlen lehetséges útként”.

¹⁵ Lásd például Vladimir Tismaneanu: The Ghosts of Salvation. Democracy, Natio­nalism and Myth in the Post-Communist Europe. 1998.

¹⁶ Tismaneanu például egyetért azokkal, akik Marxot teszik felelőssé az “egyetemes szolgaság” doktrínájáért. I. mű., 39. old.

¹⁷ Lásd Vladimir Tismaneanu: “De-communisation and De-fascisation together”. In.: 22, 13. szám, 2001 (románul).

¹⁸ Utalnék rá, hogy 1989 előtt és után a disszidensek csupán önmaguk és jobboldali támogatóik szemében nőttek mitikus alakokká (és nem létezett a nemzeti felszabadítás össznemzeti mítosza, mint azt Tismaneanu feltételezi). Éppen ezért az egykori disszidensek nem voltak népszerűek, és ma sem azok: többször is indultak a különféle választásokon, de sohasem választották meg őket. Tismaneanu azonban szívesebben beszél az egykori disszidensek “kifáradásáról”. Saját maguk dicsőítésével az egykori disszidensek csupán azt bizonyították, hogy nincs meg bennük a jelentős politikai személyiségeket vagy a komoly társadalomtudósokat szükségszerűen jellemző kellő visszafogottság.

A cikk Lukács Ontológiájának a sztálinista ortodoxia meghaladásában játszott szerepéről és az idős mester munkatársainak/tanítványainak eltérő pályaíveiről nyújt átfogó elemzést.

Körülbelül az 1970-es évek közepéig a marxizmus egyértelmű hivatkozásként jelen marad a társadalmi vitákban és a közgondolkodásban. Ez az az időszak, amikor a nemzetközi kommunista mozgalmon belül a marxizmus nagy, “eretnek” alakjai, akiknek gondolkodása a húszas évektől formálódott ki, s akik átélték a sztálinizmus és a posztsztálinizmus viszontagságait, megalkotják szellemi végrendeletüket, s bizonyos népszerűségre tesznek szert. Közéjük tartozik az 1971-ben elhunyt Lukács György és az 1977-ben eltávozott Ernst Bloch: mindketten haláluk előtt nem sokkal adják közre utolsó nagy művüket, Lukács a Zur Ontologie des gesellschaftlichen Seinst (A társadalmi lét ontológiájáról, 1971), Bloch pedig az Experimentum Mundit (1975). Bizonyos értelemben hasonló a helyzet Antonio Gramsci fő művével is: a Quaderni del carcere (Börtönfüzetek) – eredeti változatában, Valentino Gerratana gondozásában – 1975-ben kerül publikálásra (felváltva a P. Togliatti által sajtó alá rendezett korábbi, tematikus kiadást, amely az ötvenes évektől az olasz marxisták egész nemzedékének gondolkodását alakította), s fényével utoljára még beragyogja a praxisfilozófiát. E művek a dogmatikus, idejétmúlt marxizmus–leninizmus–sztálinizmus előfeltételeit bírálják, kétségbe vonva igényét az egyedüli, kizárólagos igazság birtoklására. Lukács, miután megmenekült az 1956-os magyar felkelést követő szovjet megtorlástól, a társadalmi lét ontológiájáról írt művét kifejezetten a létező szocializmus demokratikus megújulásának elméleti alapjává kívánja tenni.

Ezek az évek egyben a marxizmus szellemi és morális indíttatású reformjára irányuló programok sokszínűségének évei is. Közös vonásuk a szovjet típusú “dialmat” és “törtmat” elutasítása, valamint az a törekvés, hogy új lendületet adjanak az összezavarodott, zsákutcába jutott forradalmi mozgalomnak. E nagy ívű elaborátumok tényként fogadják el az elméleti pluralitást, ugyanakkor nem mondanak le az elmélet és a gyakorlat újfajta egységének megteremtéséről, amelyet egy valóban demokratizált, forradalmi egységét azonban megőrző párt hivatott megtestesíteni. Alapvető hasonlóságuk – a szenvedélyes kapitalizmusellenességen túl – alighanem ebből a közös politikai és szervezeti előfeltevésből fakad. Mindegyik az elmélet és a gyakorlat újbóli egységét kutatja, s az elmélet valamennyiüknél a történelmi materia­lizmust mint a kapitalista fejlődéssel – ellentmondásaival, átalakulásának lehetőségeivel – kapcsolatos ismereteket jelenti, a gyakorlatot pedig mint a kommunista pártok által vezetett tömegek történelmi cselekvését identifikálják. Végül mindegyiket az a meggyőződés jellemzi, hogy a marxi elméletnek tisztán filozófiai vagy metaelméleti tisztázáson kell átmennie ahhoz, hogy érvényesíthesse heurisztikus képességét a kapitalizmus és a szocialista társadalom módosulásainak elemzésével kapcsolatban.

A közös vonások mellett lényegi különbözőségek is fellelhetők (bizonyítva a marxi örökség termékenységét és többértelműségét) mind az elméleti hivatkozások terén – középpontban Hegel értékelésével és a dialektika értelmezésével –, mind pedig a követendő politikával kapcsolatos jelentékeny eltérések tekintetében (különösen ami az állam, a jog, az etika, az ideológia és a kultúra szerepét illeti). A Marxhoz való visszatérés jegyében mindenki megteremti a maga Marxát – egy főként metaelméleti Marxot.

 

Az idős Lukács és a társadalmi lét ontológiája

 

Utolsó éveiben Lukács visszatér a Történelem és osztálytudatban (1923) taglalt témáihoz, s bírálja szélsőbalos ifjúságának sajátos, romantikus – a kapitalista racionalizáció és elidegenedés elutasítására összpontosító – weberianizmusát. Lemond a szubjektum–objektum dialektikájáról, amit e korai művében a proletariátus osztálytudata testesít meg, s a történelem teleológiája a szubjektum–objektum burzsoá elkülönültségének megszüntetésével ruház fel. Nem hangsúlyozza már a munkásosztály – mint a forradalom szubjektuma – különleges szerepét, mely egyedül képes az áruviszony és a csereérték elvont hatásának megszüntetésére, s a katasztrófához vezető válság leküzdésére, amit az eldologiasodás társadalmi-gazdasági mechanizmusaként meghatározott kapitalista racionalizáció idéz elő. Végleg szembefordul azzal a nézettel, amit e nagy hatású, ugyanakkor leegyszerűsítő művével ő maga erőltetett a nyugati marxizmusra: a kivételes osztály tudatának témájával, mely meghaladja a burzsoá tudományosság korlátolt szempontjait, a társadalmi életről való totális tudássá válik, s amit adekvát módon a munkásosztály pártja képvisel. Lukács, látván a szocialista bürokrácia kudarcait e megelőlegezett osztálytudat radikálisan demokratikus tartalmának valóra váltásában, tudatában van annak, hogy a pártosodás spekulatív rehabilitációja akaratlanul is fedezetet nyújtott a sztálini politika eltévelyedéseihez. Az elmélet ontológiai újraalkotását javasolja azzal a végső céllal, hogy egy olyan dialektikus materialista etikát alkosson, amely zsinórmértékül szolgálhat a kommunista állam demokratikus működéséhez.

Lukács a lét elsődlegességéből és a gondolkodással szembeni függetlenségéből indul ki. Marx munkásságát filozófiailag ontológiai megközelítés alapján veszi szemügyre, ami által a marxi életmű alternatívaként jelenik meg egyfelől a heideggeri Dasein (Ittlét) spekulatív ontológiájával szemben, mely minden tudományos objektivitást inautentikusnak tart, s ezért kétségbe von, másfelől a neopozitivizmus ellenében, amely csakis a lét fizikai vagy biológiai szintjét elemző természettudományok tudományosságát fogadja el. Lukács számára a társadalmi lét a tárgyiasság egyik szintjét jelenti. E létszint lényegi mozzanata a munka, amely egyszerre előfeltételezi s mintegy visszamenőlegesen bevilágítja az oksági viszonynak – egy immanens kvázi-teleológiából szőtt oksági viszonynak – alárendelt többi tárgyiassági szintet. A munka oksági cselekvés, amely céltételezett tárgyakat teremtő teleológiai láncolatot hoz létre; tárgyiasulásokat, melyek a kapitalista termelési mód viszonyai között – a relatív értéktöbblet utáni hajsza és a munka tényleges tőke alá rendelésének reális kényszere alatt – sajátos külsővéválásokat eredményeznek. A munka tőke alá történő formális besorolásának nyílt kényszerét a neokapitalista manipuláció váltja fel.¹ Ami a szocialista társadalmat illeti, ez olyan sajátos objektivációkon nyugszik, amelyek nem teszik lehetővé a munkaképességek tárgyiasulását és a lét különböző szintjein a létformákhoz kapcsolódásukat artikuláló társadalmi praxis szabadságát. A lukácsi ontológia kiküszöböli a sztálini típusú történelmi materializmus hamis ökonomizmusát, visszatér Marxhoz, s kritikailag a hegeli kategóriákhoz – a “reflexiós meghatározottságokhoz” – fordul, melyek az emberi praxist úgy alkotják, mint ami az emberi képességeknek a természetátalakító elsajátítás és a társadalmi viszonyok tárgyiasulása egységében kifejeződő önmegvalósítása.

Az idős Lukács tehát különbséget tesz tárgyiasulás, külsővéválás és elidegenedés között. A tárgyiasulás teleológiai értelemben adekvát transzformációt jelent, ami által valamely természeti tárgyat megmunkálnak, hogy az társadalmi hasznosságra tegyen szert. A tárgyiasulást a munka célját kijelölő elgondolás pillanata hozza létre, s ilyenformán mindenfajta tudományos ismeret keretét alkotja, mely előfeltételezi az eszközök minimális kiaknázását, egymástól független oksági láncolatok felismerését, valamint a természet bizonyos összefüggéseinek és törvényszerűségeinek ismeretét. Ha a tudomány mint adekvát tükröződés e tárgyiasulással szemben autonómiát szerez is – amennyiben dezantropomorfizáló képességre tesz szert –, a munkafolyamat által megvalósult tárgyiasulástól nem szakadhat el. De tárgyiasulás nem létezhet külsővéválás nélkül, anélkül hogy a tárgyiasulás vissza ne hatna az egyénre, tehát hogy az egyén személyisége és a dolog maga szükségszerűen el ne váljon egymástól. A külsővéválás az eltárgyiasulással egységet képez, amennyiben új szükségleteket jelöl ki; új célokat az önmagát az egyénekben tárgyiasító praxis visszahatása következtében. Vagyis a külsővéválás önmagában véve pozitív, azonban a kizsákmányolás és az uralom viszonyai között elidegenedéssé transzformálódhat.² Az egyének valójában egy társadalmi szintű teleológiai tételezés – a kapitalista értékesülés – megvalósulásának puszta eszközeiként jelennek meg. Ilyenformán tehát a céltételező rendszerek önállósodnak, ami által az egyéneket arra ösztönzik, hogy közvetlen teleológiai tételezéseket hajtsanak végre egy közvetett, domináns teleológiai pozíció – az értékesülés – teljesülése érdekében, szemben egy sokoldalú társadalmi individualitás kialakulásának lehetőségeivel, amit ezen értékesülés egyszerre lehetővé tesz és meggátol.

Az emberi nem – túl osztályokon és nemzeteken – ontológiai alternatíva küszöbére érkezik: vagy magánvaló nem marad, mely néma, s alá van vetve az elidegenedésen keresztül végbemenő manipulációnak – ami az egyéneket meggátolja a felhalmozott képességek bárminemű szubjektív elsajátításában –, vagy pedig magáértvaló nemmé válik, s ezáltal az emberek számára megnyílik a lehetősége annak, hogy olyan létezőkként valósítsák meg önmagukat, akik meg tudnak felelni modern ontológiai helyzetük kihívásainak, és képesek személyiségükből fakadó teleologikus tételezések létrehozására. Az ontológia tehát nem valamiféle elvont metafizikai lefordítása Marxnak, hanem a marxi életműben rejlő lehetőségek legerőteljesebb kifejeződése – korunk színvonalán, mely a “lenni vagy nem lenni” ontológiai kérdésfeltevésére kényszerít bennünket. Lenni – a magáértvaló lét lehetőségeit tagadó általános manipuláció szolgálatában, avagy lenni – a létlehetőségért, valóra váltva az alternatívát, mely elérendő célként a valamennyiünkben – minden egyes emberben – meglévő nembeliséget³ jelöli meg. Az ontológia távlata olyan etika kimunkálása, amelyben a Legyen nem okoz hasadást a létben, hanem önmagát mint magában a létben felszabadult létlehetőséget határozza meg: “Képes vagy rá, tehát tenned kell.” Az ontológiai manipulációval szembeni küzdelem ekként egyesíti a szubjektum reprodukciójának szférájára kiterjeszkedett neokapitalizmus kritikáját és a szocializmus eltorzult formái elleni harcot, s még bízik abban, hogy a pártállam képes önmaga megreformálására.

 

A Budapesti Iskola a marxizmuson kívüli etikai-antropológiai út és a világkapitalizmus kritikáját kereső irányzat között

 

Érdemes összehasonlítanunk egymással a német kultúrkörhöz tartozó s egy időben Budapesti Iskolának nevezett csoport tagjai­nak pályáját, akik – mint az idős Lukács tanítványai, követői és munkatársai – mindnyájan érdeklődéssel figyelték a társadalmi lét ontológiájának kísérletét. Fehér Ferenc (1933), Heller Ágnes (1929), Márkus György (1934) és Mészáros István (1930) a kommunista rendszer bírálói voltak, többé-kevésbé ellenzékiekké váltak, s eltávoztak a budapesti egyetemről.⁴ Először Mészáros választotta ezt az utat, aki – miután 1956-ban részt vett a Petőfi Kör tevékenységében, az angliai Sussexban kapott professzori katedrát. Példáját az 1968-as prágai tavasz eltiprása után Heller és Márkus is követte: a hetvenes években Ausztráliába költöztek, s ott tanítottak és dolgoztak.

Az említett filozófusok különböző elméleti pályán mozogtak. Ami elsősorban összekötötte őket, az a közös szándék volt, hogy részt vegyenek abban, ami a dogmatikus marxizmus önkritikája kellett volna legyen, ám ami végül hiábavaló reformkísérletnek bizonyult.

Munkásságuk két szakaszban bontakozik ki. Az első a marxizmus szociálantropológiába ágyazott reformja, mely a politikai liberalizmus számos elemét is magában foglalja; a második pedig a Marxtól való egyértelműbb eltávolodás, aminek eredményeként a csoport tagjai – Mészáros figyelemre méltó kivételével – a marxizmuson kívülre kerülnek.

Eleinte a társadalmi lét ontológiájában rejlő lehetőségek kiaknázásáról van szó – a marxista–leninista dialektikus materializmussal szemben; a marxi hagyaték újragondolásáról – annak az egyetemesség társadalmi-kozmikus felfogásába ágyazása nélkül, aminek feladata a megmerevedett pártállam által uralt társadalmi-politikai rend védelme és igazolása, mely igényt tart vezető szerepének gyakorlására, miközben egyre inkább képtelen elemezni az általa meghatározott társadalmi és gazdasági valóságot. Az eredetileg követett út a lukácsi perspektíva antropoló­giai irányba térítése, középpontban az egyén radikális szükségleteinek fogalmával, ahogyan e szükségletek a mindennapi életben megnyilvánulnak. Heller Ágnes a Bedeutung und Funktion des Begriffs Bedürfniss im Denken von Karl Marx (A szükségletek jelentősége és jelentése Karl Marx gondolatrendszerében, 1973) c. munkájával, melyet több nyelvre lefordítottak, a kortárs kutatásokra nyitott művek egész sorozatát indítja el. Ezekben egyre távolabb kerül a lukácsi ontológiától, amiről úgy véli: még mindig túlságosan uralja a termelés paradigmája, mely nem képes magában foglalni az emberi poiesis-praxis sokféleségét. E művekben a hangsúly a mindennapi életre mint a megélt valóságra kerül, ahol az emberi cselekvések megméretnek. Gyors egymásutánban következik a Soziologie des Alltagstleben (A mindennapi élet szociológiája, 1974), majd az Instinkt. Einleitung zu einer marxistischen Sozialantropologie (Ösztönök. Bevezetés egy marxista szociálantropológiához, 1977) és a Theorie des Gefühle (Az érzelmek elmélete, 1978), illetve az A Theory of History (A történelem elmélete, 1981). Ami Márkus Györgyöt illeti, Language et Production (Nyelv és termelés, 1981) c. munkájában a termelési paradigma legélesebb kritikáját nyújtja. Márkus a filozófiában végbemenő nyelvészeti fordulat kérdéskörét vizsgálja, amit Jürgen Habermas kutatásai – Hannah Arendttel folytatott vitájában – már felvetettek, s a hermeneutikában mélyed el. Kimutatja, hogy a nyelvészeti paradigma kétségtelenül jogos alkalmazásának az az ára, hogy túlhangsúlyozza a diszkusszió és a konszenzus erényeit, s így mellőzi a társadalmi viszonyok antagonisztikus valóságának vizsgálatát. A termelés paradigmája Marxnak megengedi, hogy felfedezze a kommunista forma felépítését, mivel ez úgy forradalmasítja a termelésért való termelést, hogy közben elválasztja valamennyi uralmi formától (osztálykizsákmányolás, állami uralom, az ideológiai fetisizmusoknak való alávetettség). Marx azonban mindkettőjük számára megőrzi érvényességét, amennyiben az elidegenedés-elméletet – amely az embernek a méltósághoz való jogát hangsúlyozottan tartalmazza – egyesíti a társadalomfenomenológiával.

A budapesti filozófusok egyidejűleg a szocialista társadalmak elemzőiként is fellépnek, és bírálják a dogmatikus történelmi materializmust, amiért az nem képes a valóság számbavételére, amit a tudomány nevében irányítani akar. Heller és Márkus, Fehér Ferenccel közösen, 1982-ben kiadja a Dictatorship over Needs (Diktatúra a szükségletek felett) c. művet, amit a végleg zsákutcába jutott szocialista társadalmak kritikája betetőzésének tekinthetünk. A mű radikális megfogalmazását nyújtja a közgazdász Hegedűs András korábbi munkáiban már felvetett gondolatoknak. Eszerint: a létező szocializmus – szemben Lukács feltételezésével – megreformálhatatlan. A piac felszámolása maga után vonja a civil társadalom autonómiájának az állam javára történő megszüntetését, a termelés és elosztás egyoldalú tervezése pedig – amit a marxista–leninista dogmatizmus a szocializmus gazdasági alapjának tekintett – összeegyeztethetetlen a pluralizmussal, a demokráciával és a szabadságjogokkal. A magántulajdon felváltása az állami tulajdonnal szükségképpen a szükségletek feletti diktatúrához vezet, ami a szocialista társadalmak antropológiai újdonságát jelenti. A termelőket a diktatúra mechanizmusai így egy új osztálynak: az állampárt bürokráciájának rendelik alá. E bírálat tehát magáévá teszi a liberális kritika posztulátumait, s következtetéseiben, logikusan, a piac és a civil társadalom spontaneitásának védelméhez jut el. Méltánytalan lenne viszont elfelejtkezni arról, hogy Heller számára a civil társadalom radikális demokratizálásának követelése a modernitás másik lényegi összefüggését jelenti, s hogy – szerinte – napirenden van annak kategorikus-utópikus imperatívusza, hogy elsősorban minden ország nélkülöző tömegeinek szükségleteit kell kielégíteni.

E szintézis egyesíti az emberi lényeg marxi koncepcióját, a totalitarizmus tézisének egyfajta marxista változatát és a racionalitás weberi elméletét. Az alap az emberi lényeg önmegvalósítása marad, ami azonban az életformák határozottan pluralista értelmezését követeli meg, szemben a pártállam egyetlenre redukálásával. A szükségletek feletti diktatúra új típusú, totális uralmi rendszer, amelyben egy új, korporatív apparátus sajátítja el a társadalmi többletterméket. Az apparátus az egyedüli anyagi alapja és meghatározó gazdasági-politikai összetevője annak a mechanizmusnak, ami véghezviszi a társadalmi szereplők kisajátítását, s bár elismeri egyéni jogukat a munkaválasztáshoz és a fogyasztáshoz, ugyanakkor azonban egy központosított, adminisztratív rendszer révén agyonnyomja őket. E mechanizmus szubjektuma az apparátus, mely túllép egy új uralkodó osztály egyszerű logikáján. A cél nem a termelésért való termelés, nem is a fogyasztás, hanem a testületi tulajdon – mint a magántulajdon funkcionális megfelelője –, amely felett – egy parancsuralmi gazdaságban – az apparátus gyakorol ellenőrzést. A piac meghaladására való törekvés a civil társadalom felszámolásához vezet, egyfajta kvantifikálhatatlan piacpótlék viszonyai között. Az eredmény két, egymást kiegészítő gazdaság együttélése: az egyik az állami vállalatok és tevékenységek tervben rögzített együttese, a másik a magántevékenységeké, ahol a szolgáltatások cseréje végbemegy – az apparátuson belüli kölcsönös támogatások informális kapcsolatrendszere szerint. Az ideológiai totalitarizmus működési feltétele a rendszernek, mely a pártállam által bekebelezett civil társadalom folytonos felszámolását és a szükségletek állandó visszaszorítását eredményezi. A rendszer kizárja az ellentétes érdekek nyílt küzdelmét, s bár a társadalom átpolitizálását hirdeti, azt ténylegesen lehetetlenné teszi.

Az említett gondolkodók munkásságának második periódusa a posztmarxizmus fejezetéhez tartozik. Heller Ágnes eredeti, többrészes művet hoz létre, amely Habermashoz áll közel, és középpontjában a modernitás elmélete kidolgozásának szükségessége áll. Elmúlt az az idő, amikor a marxi hagyomány értékeit kellett tesztelni a történeti kommunizmussal való konfrontálódásában, az egyén centrális szerepét hangsúlyozni, illetve újrafogalmazni a praxis fogalmát: vagy mint olyan társadalmi cselekvést meghatározni, amelynek célja, hogy az egyén megvalósíthassa létlehetőségeit, vagy mint magánvaló célt, vagy pedig mint három dimenzió – a specifikusan emberi világ megalkotása, a szabadság kivívása harc által, illetve a humanizált természethez kapcsolódás – komplex egységét. Ezután a tárgyiasulás lukácsi elméletét a tárgyiasulási módok rendszerezett elméletévé kell átalakítani. Heller Ágnes a The Power of the Shame. Essays on Rationality (A szégyen hatalma. Tanulmány a racionalitásról, 1983) és az A Theory of Modernity (A modernitás elmélete, 1999) megjelenése között kidolgozza a racionalitás új elméletét, amely a tárgyiasulás három hatókörének megkülönböztetésén alapul: magánvaló tárgyiasulás mint a priori emberi tapasztalat (közös nyelv, emberi használat céljára létrehozott tárgyak, erkölcsök), magáértvaló tárgyiasulás, ami a hegeli abszolút szellem antropológiai megfelelője (vallás, művészet, tudomány, filozófia), illetve magán- és magáértvaló tárgyiasulás (a politikai és gazdasági intézmények rendszere). Ez az elmélet a modernitás egyfajta nyelvtanává lesz, abban az értelemben, hogy a piacon és a társadalmi munkamegosztáson nyugvó társadalomszerveződési logika folytonosan korlátot szab a igazságosság és szabadság szocializmusból örökölt logikájának, s hogy ez a konfliktus keresztezi a tárgyiasulás három hatókörét. Le kell mondani egy olyan szocializmus teljesíthetetlen ígéreteiről, mely a korlátok nélküli önmegvalósításon alapul, és alábecsüli azokat a kényszereket, amelyek a társadalomszervezeti logikából következnek. Ugyanakkor nem lehet feladni a harcot, amely az igazságos állam perspektíváját – a globalizáció viszonyai között is – fenntartó modernitásért zajlik. Különösen fontos olyan etikai gondolkodás kimunkálása, mely túllép a politikai cinizmuson, s hozzájárulhat egyfajta etiko-politika megszületéséhez, aminek alapja a társadalmi szabályok és az emberi képességek anyagivá válása, a maguk gazdasági kontextusában.

Éppen ezt – azaz a politikai gazdaságtan bírálatának sajátosan marxi felfogásától való eltávolodást a modernitás axiológiai logikájának normatív elmélete kedvéért – utasítja el a Budapesti Iskola másik nagy gondolkodója, akiről eddig nem ejtettünk szót. Mészáros Istvánról van szó, aki – miután elsőként vonult ellenzékbe – egyedül maradt közvetlen kapcsolatban Lukáccsal és Marx elméletével, a szociálliberális reformizmus és az etikai megújhodás⁵ csábítása ellenében.

Mészáros az 1970-es években egy humanista szellemű tanulmánnyal hívja fel magára a figyelmet, amely a Marx’s Theory of Alienation (Marx elidegenedés-elmélete) címet viseli. Különböző témájú munkák után, 1995-ben teszi közzé Beyond Capital (Túl a tőkén) c. művét, mely több kutatási irány összegzése. Nála nem valamilyen posztmarxista út kereséséről van szó, hanem inkább a nyugati marxizmus harmadik korszakának meghatározásáról. Eszerint a marxizmus első korszaka a fiatal Lukács, a Történelem és osztálytudat marxizmusa, amely a szocializmus egyetemes távlatai és az adott történeti időszak közvetlen korlátai közötti feszültséget fejezi ki (a forradalom veresége Nyugaton, szocializmus egyetlen országban). A marxizmus második korszakát a marxizmus–leninizmus és annak máskéntgondolkodói képviselik (Bloch, Gramsci, Lukács második periódusa). Alapja az elkülönült pártállam, mely akadályozza a dolgozók anyagi értelemben lehetővé vált öntevékenységét, és úgy bírálja a kapitalizmust, hogy nem lép túl a tőke birodalmán. Bár – Gramscival szólva – a tőkének az intenzív totalitás formájába való átmenetét vallja, nem képes semmiféle alternatíva felmutatására. A marxizmus harmadik korszakában pedig annak a folyamatnak a számbavételéről van szó, amelyben a kapitalizmus mint a tőke legújabb termelési formája (mint a csereértékre és a termelési eszközök szétválasztására összpontosuló termelés) globális integrációvá válik, és végső határáig viszi a tőkeviszonyt mint a társadalmi kapcsolatok egészét szabályozó ellenőrzési módot.

Mészáros érvelése tehát a marxi elméleten belül marad, azt historizálja, kimutatva, hogy a szovjet típusú szocializmus a tőke megtestesülésének új formáján nyugszik. Megtestesülésen azon objektív imperatívuszok kényszerformáját kell érteni, melyeket mint rendelkezéseket a termelés valóságos szubjektumaira rónak. A tőke szubjektum nélküli rendszer, ami magában foglalja olyan szubjektumok megtestesülését, amelyek rendeltetése, hogy az imperatívuszoknak – a kizárás terhe mellett – gyakorlati irányt szabjanak. A tőke a munkaerőben ölt testet, aminek szerződésbe foglalt – politikailag szabályozott – gazdasági-függőségi viszonyba kell kerülnie. A Szovjetunió a tőke megtestesülésének új formáját teremtette meg, bár hangoztatott politikai célja a kapitalizmus tagadása volt: új típusú ellenőrzést honosított meg, ami a többletmunka kikényszerítésén alapult – a párt közreműködésével, amely ehhez a kapitalista országok utolérésének tervével keresett magának igazolást. A kapitalizmus korlátozott mértékű tagadásából következett, hogy a szovjet típusú rendszer nem ment beyond capital. Ugyanakkor a szociáldemokrata kísérlet is csupán a gazdaság állami ellenőrzésén alapult, feledve a tényt, hogy a szociális állam maga is olyan politikai struktúraként létezik, ami szavatolja, hogy a tőke koherens rendszerré alakuljon át. Következésképpen: nem sikerült megbontania a tőkeviszonyt mint önmagára hivatkozó rendszert, amelyben az előfeltevés egyben a cél is. A globalizáció jelenlegi folyamata felveti azt a kérdést, hogy vajon ez az önmagát újratermelő gépezet, mely eddig képes volt arra, hogy leküzdje az expanziójának útjában álló belső akadályokat, nem jutott-e el a telítettség állapotához. Mészáros – Hellerrel és Márkussal ellentétben, akik szerint a marxi kritika tartalékai kimerültek – ismét napirendre tűzi a tőkés metabolizmus ellenőrzésének más módjához való eljutás kérdését, ami egy olyan, a társadalmi alaptól kiinduló döntési folyamat megalkotásában gyökerezik, amely a tőkét szembeállítja saját abszolút korlátaival. A globalizáció felveti a diszfunkciós folyamatoknak az alapfunkciók (termelés/fogyasztás, forgalom/elosztás) szintjén való megjelenése kérdését, beleértve azt is, hogy megbénulhat az a mechanizmus, amely az ellentmondások áthárítására szolgál. Mészáros a tőke telítődésével összefüggő strukturális válságot három problémakör kialakulása kapcsán elemzi: a) a javak és szolgáltatások élettartama kihasználásának csökkenő mértéke, b) a tőke forgalmi sebességének gyorsulása, a berendezések és gépek használati idejének csökkenése az amortizációs ciklusuk mesterséges lerövidítése miatt, c) növekvő eltérés a tőke által igényelt tömegfogyasztás és a csökkenő élőmunka-szükséglet között. A globális szabályozás – sőt, egy világkormány iránt megfogalmazódó igény – a válság újszerűségét tanúsítja. Ezért a modernitás-elméleteket a globalizáció – mint ellentmondásos, előre nem meghatározott forgatókönyv – kritikájának kell felváltania. E makacs Lukács-tanítvány nagy erejű művében így a lukácsi ontológia – meglepő módon – mint a kritika organonja [tudományos eszköztára] jelenik meg.

A világméretű gazdaságnak ma mindenesetre ez a szintje az, amely érdeminek tekinthető. Minden elmélet szembe kell nézzen a kihívással, hogy – mint vezérfonalat – elemezze a világgazdaságnak a munka tényleges alávetésével való viszonyát, illetve hogy felfejtse e fonal egész szövedékét. A neoliberális rend válsága mindig is a marxizmus megújulásának negatív előfeltétele volt. Amennyiben a XX. század az a rövid évszázad, amely a kapitalizmustól a kapitalizmusig tart, s kezdete egy olyan katasztrofális válság, ami feltárja a liberális-nemzeti rend törékenységét és potenciálisan emberellenes voltát, s ha középpontjában az első kommunista kísérlet kudarca áll is, nem csupán a marxizmusok válságával fejeződik be; végét egy új válság nyitánya jelzi, mely a neoliberális berendezkedés barbár jellegéből fakad. A neo- és posztmarxista irányzatok számára ez új, történelmi igazolást jelenthet, s alkalmat kínálhat számukra a radikális önkritikára, ami egyúttal a liberális rend önmaga által való bírálata is. Ezáltal tér nyílik számukra pozitív előfeltételük helyreállítására: az állampárti berendezkedés szörnyűséges zsákutcájából kijutva új társadalmi mozgalmak, praxisok bukkanhatnak fel. Ez az elmélet és a gyakorlat között újfajta kapcsolat megteremtésének lehetőségével kecsegtet, aminek konkrét formáiról azonban nem lehet és nem is kell előre ítélkezni.

 

 

Irodalmi tájékoztató:

 

Lukács György:
Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971

A demokratizálás jelene és jövője, Budapest, 1985

 

 

 

 

A társadalmi lét ontológiájáról I–III., Budapest, 1976

Fehér Ferenc:

(Heller Ágnessel) Marxisme et démocratie, Párizs, 1981

Paternalism as a Mode of Legitimation in Soviet-type Societies, London–Basingstoke–Oxford, 1982

(Heller Ágnessel és Márkus Györggyel) Dictatorship Over Needs. Ana­lysis of Soviet Societies, Melbourne–Oxford, 1983; Diktatúra a szükségletek felett, Budapest, 1991

Redemptive and Democratic Paradigms in Radical Politics, New York, 1985

(Heller Ágnessel) Kelet-Európa “dicsőséges forradalmai”, Budapest, 1992

(Heller Ágnessel) A modernitás ingája, Budapest, 1993

 

 

 

 

(Heller Ágnessel, Márkus Györggyel és Vajda Mihállyal) A Budapesti Iskola. Tanulmányok Lukács Györgyről I–II., Budapest, 1995, 1997

Heller Ágnes:

A szándéktól a következményig. Előadások az általános etikáról, Budapest, 1970

Theorie der Bedürfnisse bei Marx, Hamburg–Westberlin, 1974

Instinkt, Agression, Charakter. Einleitung zu einer marxistischen Sozialantropologie, Hamburg–Westberlin, 1977; Az ösztönök – Az érzelmek elmélete, Budapest, 1978

Philosophie des linken Radikalismus. Ein Bekenntnis zur Philo­sophie, Hamburg, 1978

A Theory of History, Melbourne, 1981; A történelem elmélete, Budapest, 2001

Lukács Revalued / Lukács Reappraised, Oxford–New York, 1983

A Radical Philosophie, Oxford, 1984

The Power of Shame. A Rational Perspective, Boston, 1983; A szégyen hatalma. Két tanulmány, Budapest, 1996

Beyond Justice, Oxford, 1987; Az igazságosságon túl, Budapest, 1990

General Ethics, Oxford, 1988; Általános etika, Budapest, 1994

An Ethics of Personality, Oxford, 1996; Személyiségetika, Budapest, 1999

Életképes-e a modernitás, Debrecen, 2000

 

 

 

 

A bicikliző majom, Budapest, 1998 (L. K. Magyar Jenő: “Hova pedálozza magát a filozófus?”, Eszmélet 44., 1999. tél, 137–141.)

Márkus György:

Marxizmus és “antropológia”. Az emberi lényeg fogalma Marx filozófiájában, Budapest, 1966

Langage et production, Párizs, 1982

Kultúra és modernitás. Hermeneutikai kísérletek, Budapest, 1992

(Bence Györggyel és Kis Jánossal) Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?, Budapest, 1992

 

 

 

 

Anatomies of “Culture”, Budapest, 1997

Mészáros István:

Marx’s Theory of Alienation, London, 1970

Philosophy, Ideology and Social Science, Bryton, 1986

The Power of Ideology, London, 1989

Beyond Capital. Towards a Theory of Transition, London, 1995

“A közösségi gazdálkodás rendszere és az értéktörvény Marxnál és Lukácsnál”, Eszmélet 26., 1995. nyár, 195–228.

Socialism or Barbarism: From the “American Century” to the Cross­roads, London, 2001 (Ld. John Lea recenzióját: “Szocializmus vagy barbárság”, Eszmélet 58. 174–181.). A szerzőnek e mű török nyelvű kiadásához írt előszavát (“A militarizmus és a jövendő háborúk”) l. Eszmélet 59. 57–63.

 

 

 

 

 

Szerkesztői megjegyzések:

 

 

¹ ,,Csak a relatív értéktöbblet uralma változtatja, Marx szerint, a munka tőke alá való formális besorolását reális besorolássá” – írja Lukács (A társadalmi lét ontológiájáról II. Szisztematikus fejezetek. 317.), ti. miközben a relatív értéktöbblet-termelésre való áttéréssel nő a szabadidő mennyisége, ezzel egyidejűleg a növekvő szabadidőt kapitalizálja a szolgáltatásoknak a szabadidőszférára való kiterjesztése. Filozófiailag nézve tehát a szabadidő kapitalizálódása a tőkeviszony egyik újabb keletű külsővéválása, az elidegenedés tipikusan neokapitalista válfaja.

² A szerző e bekezdésben a külsővéválás (extranéation) és az elidegenedés (aliénation) kifejezéseket tévesen alkalmazza: külsővéválást ír elidegenedés helyett, illetve fordítva. A magyar fordításban az eredeti, lukácsi gondolatmenetet érvényesítettük.

³ A szövegben: humanité (ember/i/ség)

⁴ Lukács György magyarországi tanítványai és munkatársai közül, a cikkben említett Fehér Ferencen, Heller Ágnesen és Márkus Györgyön kívül, a Budapesti Iskolához szokás sorolni Vajda Mihályt is, ugyanakkor Mészáros Istvánról – Almási Miklóssal, Hermann Istvánnal és Zoltai Dénessel együtt – általában nem mint a Budapesti Iskola, hanem a tágabb értelmű Lukács Iskola tagjáról emlékeznek meg. L. Ehhez: Judit Hell–Ferenc L. Lendvai–László Perecz: György Lukács, die Lukács-Schule und die Budapester Schule, www.lukacs-gesellschaft.de/frame_forum.html.

⁵ A szövegben: éthique refondatrice (újraalapozó etika)