A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egyesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások érvényüket vesztik, vagy átértékelődnek. A globalizáció azonban szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet-nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn.

Globális térképek és a státustörvény^*

 

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egységesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások (kirekesztések és elzárkózások) érvényüket vesztik vagy átértékelődnek. A társadalmak geopolitikai és geokulturális felosztásai, a földrajzi téren és a történelmi időn alapuló kombinált osztályozások (első, második, harmadik világ, Észak-Dél, Kelet-Nyugat, fejlett-fejletlen, modern-tradicio­nális) egyike a Kelet-Nyugat dichotómia. Ez a rendező elv az észak-nyugat-európai társadalmak XVIII. századi gyarmatosító terjeszkedése óta uralja a geopolitikai és geokulturális viszonyok értelmezését a tudományon belül és kívül.¹ Mi történik ezzel a felosztással a globalizáció során? – tesszük fel a kérdést egy olyan országban (Magyarország) és egy olyan térségben (Közép-Európa, Kelet-Európa), amely egy geopolitikai és geokulturális rendszer (“keleti blokk”, “szocialista világ” stb.) felbomlása után keresi a helyét a globalizálódó világban.

Fontos megjegyeznünk, hogy a Kelet/Nyugat diskurzus globalizációs összefüggései és “Kelet-Európa” geo-kulturális helyzetének elemzésekor a célunk nem a “helytelen”, “torz” kelet-nyugat sémák történeti, kulturális vagy szociológiai kritikája valamilyen “valós” Kelet-Európa fogalom vagy gondolat birtokában, hanem ezen kognitív sémák tudásszociológiai értelmezésére törekszünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tanulmányunk nem vállalkozik és nem is vállalkozhat a társadalomtudományi és közéleti vitákban oly sokszor előkerülő, különböző régiófogalmak teljes körű bemutatására vagy eszmetörténeti analízisére, hiszen azok eltérnek a különböző diskurzusok szerint, és írásunk középpontjában csak a nyolcvanas évek elejétől domináns geo-kulturális világrend feltárása és elemzése áll. Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, nézzük meg a Kelet-Európával kapcsolatos Kelet-Nyugat diskurzusok megváltozását az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején.

 

Váltás a Kelet-Nyugat diskurzusban

 

A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel az államszocializmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.² Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 1996, 2000; Melegh, 2001: 1. és 2. fejezet). Valójában negyvenévi szünet után az európai intellektuális és politikai közélet szereplői újból felfedezték Kelet-Európát és más nem Nyugat-Európákat (például Közép-Európát). E régi/új diskurzus képviselői minőségileg eltérő keleti fejlődési utakról beszélnek az egyetemes normaként szolgáló “európai”, “nyugati” fejlődési modellhez viszonyítva. Ugyanakkor pedig azt feltételezik, hogy szemben a modernizációs utak gondolatával (a szocializmus ezek egyike volt), a “kelet-európai”, “balkáni” társadalmi rendszerek fejlődésképtelenek, és sorsuk vagy a “nyugatosodás”, a “civilizálódás”, vagy pedig a leszakadás és a teljes elkülönülés. A leszakadás nemcsak a társadalmak egészét fenyegeti, de “civilizálatlan” állapotként megjelenik az emberek mindennapi életében is.³

E diskurzusváltás szűkebb térségünkben számos közéleti vitában és tudásterületen is megfigyelhető – a történeti-demográfiai Hajnal-vonaltól a népesedési vitákon át a “sajátos” európai és nyugati fejlődésről szóló eszmecserékig.⁴ A polémiák egyik legfontosabbika volt a híres Közép-Európa vita, amelyben nem csak a fogalom “kísértetszerű” létezése, illetve újrafelfedezésének politikai és szellemi haszna volt napirenden. Ha gondosan olvassuk a szövegeket Haveltől Bencén át Timothy Garton Ash-ig, akkor pontosan nyomon követhetjük a (kvantitatív) moder­nizációs verseny gondolatára épülő diskurzus kiüresedését és a régi/új beszédmód megjelenését (Havel, 1989; Bence, 1993; Ash, 1989). A beszédmódban a szociális haladás gondolata már értelmezhetetlen. Jól példázza ezt Havel zöldségese, aki (már) nem hisz a “világ proletárjai egyesüljetek” gondolatában, azaz a progresszió egyik alapdokumentumának jelmondatában (Havel, 1989). Vajda Mihály egyik esszéjében pedig expressis verbis kimondatik, hogy a “polgári társadalom transzcendálhatatlan” (Vajda, 1981).

Eszerint Kelet-Európa két részre osztható: egy “igazi” Kelet-Európára (leginkább az orosz területekre, amelyek “magukat zárták ki Európából”), illetve az “elrabolt” Nyugatra, Közép-Európára, amely újszerű kezdeményezésekkel (civil mozgalmak, antipolitika stb.) próbál úrrá lenni a “keleti” erőszaktételen. Az utóbbiak Dosztojevszkij érzelmi irracionalizmusától egészen a szovjet inváziókig terjednek (Vajda, 1989; Kundera, 1989).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a Kelet-Nyugat diskurzusban megfigyelhető mennyiségi-minőségi váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

Tanulmányom ezt az összefüggést boncolgatja. Rövid elméleti áttekintés után a globális szereplők (transznacionális cégek, nemzetközi politikai és gazdasági napilapok és nemzetközi alapítványok) által közreadott honlapok, cikkek, önbemutatások és programleírások alapján elemzem a vizsgált intézmények térérzékelésének jellegzetességeit, illetve a Kelet-Nyugat dichotómia használatát. Vizuális jelképek, regionális kategóriák, szövegek, címek, narratí­vák és szellemi térképek kerülnek terítékre. E térképeken külön megfigyelem Magyarország helyét: úgy tűnik, “eminens” országunk fontos adalékokkal szolgál a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia megértéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt a státustörvény példáján mutatom be.

 

Homogenitás-heterogenitás és fundamentalizmus

 

A téma szakavatott ismerői fölöttébb megosztottak a globalizáció kulturális hatásainak megítélésében. Általában a homogenizáció és a heterogenizáció híveit szokták emlegetni vitázó felekként, ám ez félrevezető, hiszen mindkét tábor a hagyományos identitások és “képzelt közösségek” – részleges vagy teljes – felbomlásáról ír, míg velük szemben valódi ellenfélként szólalnak meg azok a szerzők, akik a rejtett vagy mély identitások (például a Kelet-Nyugat kettősség) felszínre kerülését tekintik a globalizáció elsődleges következményének.

A “homogenizálók” szerint a globalizáció a korábbi nemzeti és regionális különbségek eltűnéséhez vezet (Berger, 1998; Karnoouh, 1993a, 1993b; Sklair, 1999). Egyebek között “McDonaldizálás”, “McVilág”, “Davos kultúra”, “tanszéki internacionalizmus” kifejezésekkel jelzik a világ egységesülését (Karnoouh könyvének címe: Adieu à la difference). A Kelet és a Nyugat szerintük egybeér a hamburgerrel és a kólával fémjelzett egyetemes fogyasztói nihilben. Vagy legalábbis oly mértékben “hibridizálódik” és töredezik szét ezáltal az ellentét, hogy többé-kevésbé értelmét is veszti. Ezt a paradox összefüggést érzékelteti Sklair a Kelet-Nyugat dichotómia kapcsán:

 

 

“A Kelet-Nyugat dichotómia kettős, központosított világa darabokra törik politikailag és kulturálisan, miközben a kapitalizmus mit sem veszít homogenitásából és rendszerszerűségéből. Jóllehet nem mindenki ért egyet azzal, hogy a kapitalizmus intakt marad, továbbra is rendszerszerű és valójában a globalizáció kereteként szolgál, a »kettős Kelet-Nyugat hegemónia« összetöredezése kétségtelen. A hibridizáció és kreolizálás gondolatai kerülnek előtérbe azon történet fogalmi megragadásához, melynek során emberek és tárgyak különböző (gyakran – de nem mindig – domináns és alárendelt) kultúrákból egymással kapcsolatba lépnek.” (Sklair, 1999: 148)

Innen már csak egy lépés annak állítása, hogy a globalizáció során a kulturális különbségek, identitások megszaporodnak, főképp az előbb jelzett keveredési, feldarabolódási folyamatok következtében (Appadurai, 1996; Bauman, 1996; Beck, 2000; Lepenies, 1996, Schweder, 1993). Ily módon a homogenizáció és a kulturális törésvonalak burjánzása nem mond ellent egymásnak, hiszen mindkettő a Kelet-Nyugat szakadék feltöltődéséhez vezet.

Ugyanez a gondolat jelenik meg a területnélküliségről (globalizációs műszóval: deterritorializálásról) szóló feltevésben, amely szerint a nemzetközi gazdasági és társadalmi cselekvések jelentős része mostanában – az elektronikus kommunikációs eszközöknek köszönhetően – közelebbről meg nem határozható területen folyik. A gazdasági ügyletek mindinkább az elektronikus térben és nem valamely nemzetállam területén köttetnek, és a nemzetközi civil mozgalmak is túllépnek az államilag ellenőrzött területeken. Továbbá, a növekvő migráció diaszpóra­közösségeket hoz létre, amelyek természetüknél fogva, illetve az elektronikus önreprezentáció új formái következtében kibogozhatatlan, nemzetállamilag megfoghatatlan kötődésrendszereket építenek ki. (Mignolo, 1998; Kovács Éva, 2001b; Szilágyi, 2001). Egyes elemzések szerint a területnélküliség olyan abszurd formákat is ölthet, hogy egész kontinenseket lehet elszakítani földrajzi helyüktől, amit jól mutat az Afrikát megjelenítő Notting Hill-fesztivál Londonban (Beck, 2000 ).⁵ E megközelítés hívei tehát a tér, a kultúra és az időbeliség “rendezett” kapcsolatán alapuló geoklasszifikációk lebomlását, összezavarodását feltételezik.

Nem úgy, mint a globalizáció fundamentalista értelmezői, akiknek érvei az elfedett “mélyidentitások” felszínre töréséről szólnak. Legnépszerűbb képviselőjük Samuel Huntington, aki sokat vitatott könyvének egész érvrendszerét arra építi, hogy a globalizáció, a “modernizáció” és a világ összeszűkülésének előrehaladásával nem egy univerzális vagy egy kaotikus, mozaikszerű világ felé tartunk, hanem egy vallási alapú civilizációk mentén tagolt világrend felé (Huntington, 2000).⁶ Szerinte se az egységesülés, se a pluralizálódás nem képes elfedni a legmagasabb szintű közösségi szerveződés, a civilizáció identitás-meghatározó szerepét a társadalmi és politikai cselekvésben. Sőt, a Földet egyetlen helyként felfogó szemlélet és a globalizáció előbb-utóbb megszüli a vágyat, hogy “visszatérjünk a szentségekhez”, vagyis általános vallási és civilizációs reneszánszhoz vezet.⁷ E fundamentalista (helyenként egyenesen rasszista) érvelésre kiváló példa az alábbi szövegrész, amely szinte pontról pontra megelőlegezi a szeptember 11-e utáni hivatalos amerikai álláspontot:

 

 

“Az a mai elgondolás, hogy a nyugati tömeg- és fogyasztói kultúra a nyugati civilizáció diadalát testesíti meg, bagatellizálja a nyugati kultúrát. A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac. Az, hogy nem nyugati emberek is szívesen megeszik az óriáshamburgert, még nem jelenti, hogy a Magna Charta is közel áll a szívükhöz. Mindez nem jelent semmit a Nyugathoz való viszonyulást illetően sem. Meglehet, valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik, rapzenét hallgat, ám miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy felrobbantson egy-egy amerikai repülőgépet.” (Huntington, 2000: 80–81)

Tehát a globalizáció során a Kelet-Nyugat dichotómia Huntington szerint nem veszti értelmét, és ha igen, csak abban az értelemben, hogy a Nyugattal szembeállítható “keleti” kultúrákat elsősorban vallási alapon tovább kell bontani iszlám, latin-amerikai, keleti ortodox, hindu, japán és kínai civilizációra. A legjelentősebb eltérés a Nyugat és a többi civilizáció között van.⁸

Az 1980-as évek Közép-Európa-vitája tulajdonképpen a huntingtoni fundamentalizmus egyik előképe, hiszen másról sem szól, mint hogy térségünknek van egy “igazi” civilizatorikus jellegzetessége, amelyet elfed a “hamis” jaltai máz, azaz elnyom a szovjet uralom “keleti” “barbarizmusa”. Kundera 1984-es tanulmánya “elrabolt Nyugatként” aposztrofálta Közép-Európát; a mitologikus képzet azt sejteti, hogy vannak olyan történetileg-vallásilag kialakult értékközösségek (civilizációk), amelyek határait nem igazán lehet módosítani (Kundera, 1984, 1989).

Nem véletlen, hogy térségünkben a “nyugatos” és a “Kelettől” elszakadni kívánó értelmiség a globalizációt vagy a nyugati civilizációval azonosítja, vagy pedig az előbbi érveléshez hűen máznak tekinti. Ezt a szellemi rokonságot Huntington maga is érzi, amikor Közép-Európát vallási alapon nyugatosítja, illetve amikor lelkesen idézi a már említett Közép-Európa-vitában is megszólaló Havel globalizációról szóló szössze­netét:

 

 

“»Egyetlen globális civilizációban élünk« és »ez nem több vékony máznál«, amely »eltakarja vagy elrejti a kultúrák, népek, vallási világok, történelmi hagyományok és történelmileg kialakult attitűdök végtelen sokaságát, amelyek mindegyike bizonyos értelemben a globális civilizáció ,alatt’ nyugszik.” (Huntington, 2000: 78)

Havel szerint ezek a kultúrák nemcsak hogy léteznek a globális felszín alatt, hanem az “ősi hagyományok”, vallások új formákban felélednek, “új teret” keresnek maguknak, és “növekvő erővel” törekednek sajátságuk, különbözőségük elismertetésére, még politikai szinten is. Havel úgy vallja: olyan új multikulturális világban kell gondolkodnunk, amelyben nem az egyes kultúrák, civilizációk egyediségének “aláásására” törekszünk, hanem lehetővé tesszük mind teljesebb kibontakozásukat (Havel 1995).

A globalizáció publicisztikai és társadalomtudományi gondolata nem határozza meg egyértelműen, hogy minek kellene történnie a Kelet-Nyugat dichotómiával. Vizsgáljuk meg, mit mondanak minderről a globális szereplők szellemi térképei.

 

Globális szereplők, szellemi térképek

Módszertani megjegyzések

 

Háromfajta globális szereplő térérzékelését vizsgálom Kelet-Európa, Magyarország és a Kelet-Nyugat dichotómia szemszögéből: a Fortune 500-as listáján előkelő helyen szereplő és Kelet-Európában nagybefektetőnek számító tizenhét transznacionális társaság⁹ , valamint nyolc, globális hálózatot fenntartó alapítvány és fejlesztési bank¹⁰ önmegjelenítésén túl a nemzetközi napilapok, elsősorban a Financial Times címeiben és szövegeiben rejtőző térképeket is szemügyre veszem. Ezek az intézmények nemcsak a mai világ befolyásos szereplői, hanem bizonyos értelemben megtestesítik a világ összeszűkülését is, illetve – gondoljunk az alapítványokra és a fejlesztési bankokra – ki is jelölik a világ belső határait. Jelenlétük és kivonulásuk legtöbbször jelzi, hogy az adott ország a világ “jobbik” vagy “rosszabbik” felébe tartozik-e.

A térérzékelés szabályszerűségeit elvileg közvetlenül fel lehet tárni a kijelölt térkategóriák (például Kelet-Európa versus Ázsia) alapján. Ezek a kategóriák azonban nemegyszer hiányoznak, ráadásul számos olyan térszerkesztési módszer van, amellyel egy adott szereplő “rendet” teremthet a világban. A társadalmakat szimbólumok, témák, jelzők, asszociációk, illetve kizárólag az adott térséget megcélzó projektek segítségével is el lehet helyezni a szellemi térképeken.

De pontosan mit is kellene bevonni az elemzésbe? Hiszen bármilyen nyelvi és vizuális elem alkalmas lehet a térbeli rend megjelenítésére. Ez kulcsproblémája a foucault-i diskurzuselemzésnek (egy diszkurzív kijelentés ugyanis csak a diskurzus ismerete alapján választható ki), amelyet a nyelvészek gyakran élesen el is utasítanak (Foucault, 1972, 21–134; 1999, Smart, 1994). Pedig a probléma dinamikus megközelítéssel megoldható. A következőkben éppen erre teszek kísérletet.

Voltaképp egy hermeneutikai pingpongmérkőzést kell lebonyolítani, amelynek során van valamilyen elképzelésünk a vizsgált diskurzus rendjéről. Ennek alapján kijelölünk bizonyos kijelentéseket, majd ezeket elemezve keressük a kijelentések megformálásának és szétszóródásának rendjét, azaz a diskurzust vagy diskurzusokat.¹¹

 

Nem regionális térérzékelés

 

A globalizáció és a térérzékelés összefüggésének elemzésekor leggyakrabban a területnélküliség fogalmával találkozunk: a világban nincsenek határok, a Föld leginkább egy “globális falura” emlékeztet. A határok, ha mégis vannak, porózusak, átjárhatók, nincs különbség Kelet és Nyugat között. Egyre szűkülő világban élünk, amelyben érvénytelenek a korábbi nagy tagolódások.

A regionalitás hiánya több üzleti társaság és filantropikus szervezet honlapján megjelenik, főképp a nemzetközi tevékenységet bemutató szekciókban. A leggyakoribb jelképe maga a glóbusz, ami körbe forog, vagy a Föld térképe, amin különböző részek villannak fel (CIPE, Ford Foundation, Philip-Morris-KFI, Procter & Gamble). Az ábrázolás gyakran kiegészül különböző “fajú” emberek képeivel vagy nemzeti zászlókkal; valamilyen módon való összekapcsolódásuk a világ részeinek összeérését mutatja. A kapcsolatot szimbolizálhatja összefonódó kéz (Johnson & Johnson) vagy telefon (SBC), esetleg különböző nemzeti valutákat megtestesítő bankjegyek kupaca (Citibank).

Az egész Föld behálózását és a határok átlépését azonban nemcsak a glóbusz imázsával lehet érzékeltetni, hanem az univerzális termék képzetével is. Ilyenkor a szervezetek általában kerülik a földrajzi utalásokat (még a glóbuszt is), és azt próbálják megmutatni, hogy az adott termék (áru, humanitárius projekt) köti össze a világ különböző részeit (Coca-Cola, General Electric, GTE, Johnson & Johnson, Rockefeller Foundation, Xerox). Közülük legvilágosabban a Xerox fogalmaz, amely a következő jelmondattal jelzi a határok átlépését: “Legyen akár Tajpeiben vagy Torontóban, a Xerox minőségi termékek és szolgáltatások elérhetők egy, az Ön közelében található kereskedelmi irodában.”

Ugyanezt a képzetet erősíti, amikor a honlapot termékek és üzletágak szerint szervezik, és a lokalitást ennek rendelik alá. Így jár el például a Magyarországon is nagybefektető General Electric, amely – amikor termékszerkezetét ismerteti – a Xerox jelmondatának szellemében nem térségekre és országokra utal, hanem településekre. Ez megfelel a globalizációs irodalomban gyakran idézett “glokalitás” fogalomnak (lásd például Szilágyi, 2001).

A területnélküliség rendező elve úgy is képviselhető, hogy egyes, régiókba nem csoportosított országokat említ együtt a globális szereplő (Coca-Cola, Marriott, Nokia, Volkswagen-Audi, Xerox). A nemzetállamok megjelenítése ilyenkor paradox módon szintén a határok jelentőségének kisebbítésével jár: egyfelől több tucat ország felsorolása az egyes államok relatív fontosságát csökkenti, másfelől a nemzetállamok a globális szereplőnek alárendelten tűnnek fel. Más szavakkal, a transznacionális cég mintegy magában foglalja, összeköti az egyes államokat, nemzeteket (nem üzleti szervezetek körében ilyen utalást nem találtam). Az alárendelődést jól mutatja a Coca-Cola cég honlapja, amelyen az egyes országok elnevezését Coca-Cola előtaggal látja le: “Coca-Cola Argentina”, “Coca-Cola Belgium”, “Coca-Cola Denmark” stb.

Ugyanezt a fajta alá-fölérendeltségi viszonyt jelzi néhány, Magyarország és a General Electric kapcsolatát megjelenítő, honlapon kívüli diszkurzív elem. A General Electric az 1990-es évek elején reklámfilmet készített magyarországi befektetéséről, a Tungsram megvásárlásáról. Már önmagában figyelemre méltó, hogy a film – amely a cég nemrég elhunyt politológus képviselője szerint elsősorban a részvényesek meggyőzését szolgálta – az egész magyar kultúrát hozza összefüggésbe a General Electric tevékenységével: hosszú képsorokat szentel a budapesti operának, balettnek vagy a magyar népzenének. E kulturális propaganda kiegészül a rendszerváltás apoteózisával, amikor Magyarország a sötétség birodalmából a fény világába tér át, amit tört angolsággal beszélő “egyszerű” fiatalok és öregek “szabadság” felkiáltásokkal üdvözölnek. A filmben, amely kiterjed a Tungsram megvételét bemutató magánosítási aktusra is, a villanykörte gyártója a fényhozó szerepében tetszeleg.¹²

Ugyanez a fajta “hűbéresi” (patrónus-kliens) térérzékelés bontakozik ki Jack Welshnek, a General Electric nagy sikerű elnökének szavaiból. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara által szervezett üzleti reggelin, 1999 júliusában, több száz üzletember előtt nemcsak a Tungsramot és a Budapest Bankot üdvözölte a General Electric “családjában”, hanem az egész országot:

 

 

“Tehát mi valójában szeretnénk tovább terjeszkedni. Kiépítettük a tehetség egy infrastruktúráját, amelynek további üzletekre van szüksége ahhoz, hogy növekedjék és virágozzék. És éppen az a mi célunk itt, hogy Magyarországot a GE család még fontosabb tagjává tegyük”. (Welsh, 1999)

Vagyis nem a General Electric tevékenykedik több országban, hanem a cég – termékei és komplex tevékenysége révén – fogalmilag megalkotja az egyes országokat, köztük Magyarországot. S érdekes módon éppen ez a globalizációs elem az, amely behív bizonyos expanziós, posztkoloniális, misszionárius és a Kelet-Nyugat diskurzusba illő elemeket a beszédbe. Jól mutatja ezt Jack Welsh egy másik gondolata az idézett beszédben:

 

 

“Az emberek azt mondják nekünk, »Hogyan lehet elvinni a GE kultúrát Kínába, Indiába, Magyarországra«, bárhová. A GE-kultúra lényege, hogy mindenkinek lehetővé teszi a megszólalást, hogy mindenkinek garantálja a méltóságát. És ez minden egyes országban működik. Ki nem akarja hallatni a hangját, ki nem akar méltóságot?” (Welsh, 1999)

Ez a fajta kapcsolat a posztkoloniális, orientalista beszédmód, valamint a regionális és országhatárokat átlépő globalizációs térérzékelés között még az előbbieknél is egyértelműbb az AES, az önmagát globális energiatársaságnak nevező és Tiszaújvárosban nagybefektetőként számon tartott amerikai transznacionális cég honlapján. A társaság önbemutatása, megjelenített szervezeti rendje mintapéldánya a globális területi zsonglőrködésnek és az ahhoz kapcsolódó orientalista világképnek. A cég egyrészt figyelmen kívül hagy mindenféle regionális kötődést, amikor például egyik (mára már átszervezett) leányvállalata, az AES Electric 2000-ig olyan országokban szervezi együttesen a termelést, mint Wales, Anglia, Lengyelország, Spanyolország, Uganda és Magyarország, illetve amikor az egyes részegységek elnevezésében kerül mindenféle regionális megjelölést. Másrészt azonban igen érdekesen kereszteli el őket: e kis orientalista mestermű keretében a főképp nem nyugati országokban tevékenykedő AES társaságok olyan egzotikus neveket kapnak, mint az AES Auróra, Oázis, Orient, Sirokkó (idetartozik Magyarország) és Selyemút. Eközben az inkább nyugati részegységeket AES Horizont, Vállalkozás, Elektromos, Erőfeszítés megjelölésekkel illetik. Ebben a rendben nemcsak az egzotikus nevek az árulkodók, hanem a nyugati önbemutatás is, amely a terjeszkedés, az aktivitás asszociációit kelti. Ez utóbbi (aktív Nyugat, passzív Kelet) az orientalista beszédmódok kulcseleme (Said, 2000). Tehát míg a szóban forgó transznacionális társaság átlépi a regionális határokat, addig az elnevezésekben határozott területjelzőkkel él (Mignolo, 2000: 26), amelyek összecsengenek a civilizatorikus indíttatású Kelet-Nyugat diskurzusban megismertekkel.

 

Regionális kategóriák

 

A globális szereplők többsége mégis gyakran használ regionális kategóriákat tevékenysége bemutatásakor. Különösen igaz ez a világméretű alapítványok és fejlesztési bankok esetében. A legfontosabb különbség a földrajzi, valamint a geokulturális és geopolitikai megközelítések között található, bár a mögöttes diskurzusok érvényteleníthetik az osztályozást. Az első esetben általában olyan bevett földrajzi neveket használnak, mint Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, s kerülik az olyan kulturális-politikai megjelöléseket, mint Latin-Amerika vagy Kelet-Európa. Ezzel szemben a második megközelítésben már az utóbbi elnevezések a gyakoriak. Mindkét esetben megfigyelhetjük ugyanakkor a posztkoloniális és a Kelet-Nyugat diskurzusok használatát, igaz, más-más formában.

 

“Expanzió”, avagy a földrajzi kategóriák

 

A földrajzi terminusok első látásra semlegesnek tűnnek a Kelet-Nyugat diskurzus szempontjából, hiszen például Magyarországot, Litvániát, de még a távoli Csecsenföldet is van, hogy besorolják az “Európa” címszó alá (Exxon-Esso, Ford Motors, SBC Communication).¹³ Mindazonáltal a földrajzi kategóriarendszer orientalista és posztkoloniális minták hordozójává válhat (Said, 2000: 370–372). Nem lehet véletlen ugyanis, hogy az otthon fogalma, szemben a terjeszkedés és területfoglalás gondolatával, helyet kap a földrajzi kategóriákat használó honlapokon. Az Exxon az általa közreadott – katonai ihletésű – térképen más-más jellel látja el a vállalati központokat, a regionális centrumokat, a technológiai helyszíneket és a főbb feldolgozó üzemeket, miáltal egyértelműen meghatározza az otthon távolságát/különbségét a nem otthontól.

Ugyancsak katonai-koloniális nyelv köszön vissza az SBC kommunikációs vállalat honlapjáról, amikor az a nemzetközi “műveletek” megjelenítésekor a “terjeszkedés, globális elérhetőség, beruházások” szlogenjével él. Az pedig, amikor a nemzetközi tevékenységi kört nem fehér bőrszínű emberek közreműködésével ábrázolják, értelmezhető az idegenség és a bőrszín azonosításaként is. Tehát a földrajzi megközelítés összeépülhet egy lappangó orientalista diskurzussal (Said, 2000: 345–387).

 

“Keleti bővítés” és “harmadikvilágosítás”: geokulturális és geopolitikai kategóriák

 

A politikai és kulturális térség megnevezéseiben a Kelet-Nyugat diskurzus más elemei kerülnek előtérbe, éspedig a “keleti bővítés” (Böröcz, 2001a) vagy – Karnoouh kifejezésével – a “harmadikvilágosítás” (tiers-mondialisation, Karnoouh, 2001) logikáját követve. Ez a logika leginkább a nem üzleti szervezetekre jellemző. Európát (néha Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt) vagy Kelet-Európát, netán annak egy részét ilyenkor közel-keleti, ázsiai vagy épp afrikai területekkel kapcsolják össze. Ily módon némelyiküket tovább “orientalizálják” azáltal, hogy még “keletibb”, még “fejletlenebb” régiókkal társítják őket.

Az eljárás mögött különféle megfontolások húzódhatnak, amelyek nem minden esetben tekinthetők kulturális értelemben orientalizálóknak, főképp akkor nem, amikor Európát egységes területként kezelik. Nagyobb üzleti társaságok például túl szűknek tekinthetik az európai piacokat, és az összekapcsolás a világ nagyobb piacokra való felosztását szolgálhatja (Hewlett-Packard, Procter & Gamble). Valószínűleg azonban nem a nagy egyenlő blokkokra felosztás szempontja mozgatja az európai egységet, hanem a megnevezés szintjén fenntartó globális alapítványok és fejlesztési bankok önreprezentációja, hiszen – mint jeleztem – esetükben az egyik legfontosabb szempont a világ dichotomizálása a “szerencsések” és a “sajnálatra méltók” ellentéte mentén (Tamás, 1999). E logika indíthatja e szervezeteket arra, hogy a “kétes” területeket olyan régiókkal kapcsolják össze, amelyek “elmaradottságához”, “szegénységéhez” nem fér kétség. Ily módon jár el a Világbank és a USAID, amikor a Cseh Köztársaságot, Írországot, Magyarországot Tadzsikisztánnal vagy Üzbegisztánnal sorolja egy csoportba.

A többi szervezet felbontja Európát, és használja a “kelet-európai” régiók elnevezéseit (Kelet-Közép-, Délkelet-Európa, FÁK stb). Esetenként azonban ők is élnek a “keleti bővítés” diszkurzív eszközével, mégpedig kétféle formában. Vagy összekötik az egységes “Közép- és Kelet-Európát” ázsiai, közel-keleti és afrikai területekkel (AIG, Philip Morris–KFI), vagy – s ez inkább a filantropikus szervezetekre áll – felbontják a volt “keleti blokkot”, és annak egy részét társítják olyan “keleti” területekkel, mint Törökország, vagy olyan “távol-keletiekkel”, mint Kína. Az utóbbi módon jár el például a CIPE vagy az IREX.

A “kétes” területek további bontása a Kelet-Nyugat lejtők egyike mentén különösen figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, egész narratívák szerveződnek e görgetett orientalizálásra, másrészt pedig – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a legkönnyebben a lebegtetett határok fogalma segítségével kapcsolódhat össze a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia.

 

Kelet-Európa tematikus megalkotása és dekomponálása avagy a Kelet-Nyugat lejtő

 

Kelet-Európa fogalmi feldarabolását a legtisztábban a nem üzleti szereplők körében figyelhetjük meg. Az alapítványok és a nemzetközi befolyású újságok a globális rendek kialakításakor inkább élnek a dekomponálás, mint a teljes deterritorializálás és a globális zsonglőrködés eszközével. A dekomponálás módszerét követve a nagyobb Kelet-Nyugat felosztáson belül a keleti oldalt tovább lehet bontani, Kelet-Nyugat lejtőt képezve ezáltal.¹⁴

Már a New York Times szövegeinek elemzésekor feltűnt nekem két módszer, amellyel a volt keleti blokk egységes térségként kezelhető, szemben egy szintén egységes nyugati tömbbel (Melegh, 1999). Az egyik módszer egy olyan Oroszország megalkotása volt, amely minden, a Kelet-Nyugat dichotómia keretein belül Kelet-Európával összefüggésbe hozható témát magához vonz vagy megtestesít: a nyugati viselkedés utánzásától kezdve a kommunizmus örökségén át egészen az intoleráns nacionalizmus problémájáig. Más szóval Oroszország árnya rávetül minden volt “keleti” országra, beleértve Magyarországot is. A másik egyesítési metódus egy sajátos témának, a “rossz” (főképp kommunista) történelmi hagyománynak a hangsúlyozása minden egyes bemutatott ország kapcsán. Ezt egészíti ki egy “tanulási”, “megjavulási” narratíva (lásd Todorova, 1997a, 1997b; Neumann, 1999).

Az utóbbi módszert alkalmazzák a globális alapítványok és fejlesztési bankok is. Latin-Amerikával és az ázsiai térséggel szemben Kelet-Európa sajátja az “átmenet”, melynek kiindulópontja a “központilag tervezett, tekintélyuralmi” rendszer, végállapota pedig “a nyugati típusú, piac vezette demokrácia vibráló gazdaságokkal” (USAID). Kelet-Európa azzal tűnik ki a többi “sajnálatra méltó” térség közül, hogy miközben illik rá a legtöbb globális fejlesztési projekt (a gazdaság átalakítása, a privatizáció, az infrastruktúra bővítése, a társadalmi stabilizálás, a környezetvédelem stb.), addig néhány téma hiányzik, úgymint a “népesedési egyensúly helyreállítása”, a “szexuális és reproduktív egészség megőrzése” és “az emberi kapacitás építése” (USAID, Világbank). Sőt, a régió kitűnik lakosainak képzettségével, azaz mód van felsőoktatási és tudományos csereprogramok beindítására is (IREX). Tehát a Kelet-Nyugat diskurzuson belül Kelet-Európa megőriz bizonyos “köztes” pozíciót a világ “szerencsétlenebb” felében azzal, hogy itt nincs szükség a legalapvetőbb oktatási feladatok külső segítséggel való megszervezésére (“humánkapacitás-építés“), elemi népegészségügyi problémák megoldására, és a térség népesedése sem fenyegetés a Nyugat számára.

Ennél összetettebb azonban a kép, amennyiben a Kelet-Nyugat hierarchiában egy szinttel lejjebb lépünk. Kiderül ugyanis, hogy egyes országok és térségek a konkrét projektek szintjén átkerülnek a harmadik világba, miközben mások majdnem nyugati képzeteket keltenek anélkül, hogy valóban átlépnék a Kelet és a Nyugat szimbolikus határát.

Már a New York Timest olvasva kitűnt, hogy “Közép-Európa”, szemben számos itteni értelmiségi vágyaival, nem válik egyértelműen “nyugativá”, hanem csak az “eminens tanuló” viszonylagos előnyeit élvezi, aki nem kap további fekete pontot mondjuk a korrupció vagy a nacionalizmus miatt. Vagyis nem sorolódik át “nyugativá”, hanem csak “felmentést” kap a többi kelet-európai “vizsgafeladatból” (Melegh, 1999).

A “keletibb” részek leválasztása figyelhető meg az alapítványok és fejlesztési bankok (CIPE, EBRD, USAID, Világbank) szellemi térképein is. Ha összevetjük az Oroszország vagy más FÁK-beli ország és a Magyarország számára szervezett projekteket az 1999-es évben, akkor a mi esetünkben egy pénzügyi és szociális téren “technikai” segítségre szoruló ország képe rajzolódik ki (“közszolgálati alkalmazkodás”, “portfóliómenedzsment”, “kis volumenű kölcsönök”, “a tőkepiacok fejlesztése“), szemben olyan országokkal, ahol az alapvető “intézmények építése” és bizonyos értékek elterjesztése is hátravan (“gazdasági szeminárium jövőbeli vezetők számára”, “orosz reformhálózat kiépítése”, “független televíziós hírprogram”, “intézményépítés Örményországban”, “állami statisztikai rendszer” stb).

 

A határok és a globalizációs Kelet/Nyugat lejtő. A Financial Times térképe

 

A globalizáció és a Kelet-Nyugat diskurzus összefüggéseit, valamint az új diszkurzív rend alapjait jól mutatja a Financial Times ország­mellékleteinek főcímei alapján kirajzolódó térkép (1. táblázat).¹⁵ E meglepően egységes szempontok szerint összeálló térkép egy szinte egyvonalú lejtőt mutat, amely mentén az egyes országokat látjuk. Egyúttal tudósít azokról a mozgatható határvonalakról is, amelyek elválasztják az egyes országcsoportokat, régiókat.

1. táblázat. A Financial Times országmellékletének főcímei, 2001
Ország	Az országmelléklet főcíme	Analitikai tartalom
Luxemburg	Kicsiny szárazföldi ország globális befolyással. Egy új uralkodónak és a blue chip cégek sikeres évének köszönhetően az EU legkisebb államának van mi fölött örvendeznie.	Globális befolyás, sikeres gazdaság.
Svájc	A siker nem tudja elrejteni a bizonytalanságokat. Amint a vállalati szféra megpróbálja tartani a globalizáció ütemét, a cégeknek szembe kell nézniük azzal, hogy miképpen tudják megőrizni alpesi gyökereiket.	Globalizáció, elszakadás a gyökerektől.
Szlovénia	A politikai stabilitás előrelendíti a gazdaságot az LDS párt uralma alatt, amely majd’ az egész elmúlt évtizedben hatalmon volt. Szlovénia továbbra is gazdasági növekedésnek örvend.	Politikai stabilitás és gazdasági növekedés.
Finnország	High-tech kikötő, megerősítve a lassulás ellen: az erős gazdaság, ha szigorú fiskális fegyelemmel párosul, átsegítheti Finnországot a jelenlegi nehézségeken.	Megoldható gazdasági problémák.
Svédország	Pesszimista hangulat, amint a telekommunikációs szektor meginog. Bár a gazdaság lassul, és a munkanélküliek száma várhatóan emelkedik, a gazdaság nincs recesszióban.	Megoldható gazdasági problémák
Kanada	A liberálisok a versenyelőny növeléséért küzdenek.	Megoldható gazdasági problémák
Németország	A gazdasági lassulás próbára teszi Schröder idegeit. A nemzet gazdasági bátorságát és politikai bizalmát megrengette a lassuló növekedés és az emelkedő munkanélküliség.	A gazdasági problémák némi politikai nehézséget okoznak.
Csehország	Egy erős rántással egy nemzet kikerül a kátyúból. A következő kormány átalakított gazdaságot örököl, de további reformokra van még szükség.	Komolyabb gazdasági nehézségek, további reformok szükségesek.
Lengyelország	Rengeteg az ígéret, jönnek a választások. Bár szinte biztos, hogy a volt kommunisták nyerik a választásokat, a jövő biztató.	A politikai nehézségek ellenére biztató jövő.
Horvátország	A béke kérdése próbára teszi a kényelmetlen szövetséget. Politikai és más nyomások komolyan megterhelik a még ki nem próbált rendszert.	A bizonytalan politikai helyzet veszélyezteti a gazdaságot.
Olaszország	A lehetőségek tárháza. Berlusconinak van elég hatalma a reformok végigviteléhez, de kétséges, hogy akarja-e őket.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Montenegró	Meg lehet reformálni – csak még nem független. Az elnök teljes szakítást szeretne Szerbiával, de egy kisebbség fenn akar tartani kapcsolatokat.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Görögország	További kihívások elé néz a reformok ellenére. A gazdaságban jelentős előrehaladás történt, de az ország olümposzi társadalmi céljai jelzik, hogy még sok mindenért meg kell küzdenie.	A szociális követelések veszélyeztetik a biztató gazdasági fejlődést.
Spanyolország	Aznar helyet szeretne az EU tanári ország asztalánál (parancsnoki hídján), de a kormánynak még nagy problémákat kell megoldania ahhoz, hogy Európa peremvidékéről bekerüljön Európa szívébe.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést, az EU központ felé haladást.
Magyarország	A politika elsodródik a centrumtól. Miközben Magyarország bejelenti az igényét az EU-tagságra, a mérsékelt hangnem hiánycikk a belpolitikában.	A politikai helyzet veszélyezteti az EU felé haladást.
Brazília	Az energiaválság politikai örvényt idéz elő. Az energiahiány megrengette a gazdaságot, és sokan attól félnek, hogy nem találnak megoldást, bárki legyen is az elnök jövőre.	A gazdasági problémák politikai válságot idéznek elő.
Lettország	Felkészülés az EU-ra. Az állam szorosabb szövetségre akar lépni a Nyugattal. Az EU-ba és a NATO-ba belépés terve felgyorsítja a balti állam szovjet uralomból való átmenetét.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Litvánia	Felkészülés az EU-ra. Irány Európa – egy új hídszereppel. A balti nemzet jó szomszédságot megőrizni kívánó EU- és NATO-csatlakozási terveiről.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Románia	Reform nélkül nincs hely a nap alatt. A gazdaság súlyos torzulásait ki kell küszöbölni, ha az ország a céljainak megfelelően az EU-tagság felé kíván haladni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Törökország	Ideje szembenézni nehéz gazdasági és politikai döntésekkel. A már régen időszerű reformok halogatása az EU-tagjelöltet további gazdasági válságokba fogja sodorni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Kína	A “Középső Királyság” megjelenik a világ színpadán. Komoly kihívások elé néz Kína, miközben a piacgazdaságba való átmenet végső fázisára készül.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az piac felé mozoghasson.
Oroszország	Mozgás, ha nem is lendületes. A veszély abban áll, hogy a reformok megvalósításához szükséges központosító hatalom magában hordozza a tekintélyuralom restaurálásának lehetőségét.	Cél nélküli mozgás, de a politikai helyzet hátráltathatja.
Egyiptom	A rezsim a stabilitást előtérbe helyezi a reformmal szemben. A kockázatoktól való ódzkodás miatt a kormány leállt az intézmények piacgazdasághoz való alkalmazkodását célzó modernizálásával.	Nincs mozgás politikai okokból.
Nigéria	A felszínen maradni, miközben nő az elkeseredés. A reformok végigvitelének lehetősége csökken azzal, hogy a politikusok a korteskedést megelőzően próbálják “kiköltekezni” magukat a bajból.	Nincs mozgás politikai okokból.
Kuvait	Kész arra, hogy sikert csináljon az utódlásból. Az ország jelenlegi vezetőinek gyengélkedésével a kuvaitiak kénytelenek a következő nemzedékről gondolkodni.	Olajtermelő országként kiemelik.
Kazahsztán	A geopolitika és az olaj Közép-Ázsiát helyezi reflektorfénybe. Ez a stratégiai fontosságú és olajban gazdag ország nagykorúvá lett.	Olajtermelő országként kiemelik.

 

 

 

Szemmel láthatóan a főcímekben a Financial Times rendező elve a gazdasági növekedés, a gazdasági reform és az ahhoz való politikai viszonyulás együttes vizsgálata. Maga a növekedés, a reform gondolata a mozgás képzetén alapul, amely mozgásnak persze iránya is legyen. A végállapot a Financial Times számára a nyitott, a globális vérkeringésbe beilleszkedő piacgazdaság és az ily módon előálló gazdasági növekedés. Ez az univerzális mérce csak az olajtermelő országok esetében veszít érvényéből. Az országok egy része már benne van abban a körben, ahol a fenti követelmények már jobbára megvalósultak, és csak kisebb gazdasági nehézségek merülhetnek fel, miközben a többieknek komoly reformlépéseket kell tenniük.

Meglepő módon a megmérettetés során a legkiválóbbak nem a nagy nyugati hatalmak közül kerülnek ki, hanem a kicsi és gazdag európai országok közül. Ilyen Svájc és Luxemburg, amelyek “elismertek”, egyértelműen globalizálódók vagy “globális befolyással bírók” és mindeközben gazdaságilag sikeresek is. Úgy tűnik, ők jelentik a civilizáció csúcsát a Financial Times térképén. Kelet-Nyugat megfontolások e csodálatban nemigen játszanak szerepet, miután például Szlovénia is rendkívül közel áll e privilegizált csoporthoz.

A következő kategóriában azokat a “megvalósult” piacgazdaságokat találjuk (nekik nem kell mozogniuk, esetükben nincs reformkényszer), amelyek valamilyen gazdasági problémával kell megküzdjenek. Idetartoznak a nagyobb nyugati gazdaságok, Németország, Kanada, illetve az észak-európai országok. Az utóbbiak egy sajátos kisebb csoportot is alkotnak, miután esetükben a globalizáció szempontjából fontos telekommunikációs és technológiai iparágak sorsa meghatározó. Ezért igen közel kerülnek az élcsoporthoz a globalizációs lejtőn.

Az előbbi csoportot határ választja el attól a nagy országcsoporttól, amelynek országaiban még nem beszélhetünk teljes egészében megvalósult piacgazdaságról. Ide olyan, egymástól jócskán eltérő országok sorolódnak, mint Egyiptom, Lettország, Magyarország, Nigéria és Olaszország. E “reformköteles” társaság élmezőnyébe tartoznak azok a dél-európai EU-tagállamok is (Görögország, Olaszország és Spanyolország), amelyeknek EU-tagságuk révén elvileg megvalósult piacgazdaságnak kellene minősülniük.¹⁶ Más dél-európai országokkal együtt (Horvátország, Montenegró) azért kerülnek fel azok listájára, akiknek házi feladatul szabták a reformokat, mert politikai rendszerük bizonytalan, kiszámíthatatlan, és ez veszélyt jelent a gazdasági reformokra. Ebből a szempontból a közép-európai országok közel állnak hozzájuk, miután a térségben is leginkább a politikai élettel van baj (kísért a múlt: posztkommunizmus Lengyelországban). Az összefüggés különösen érvényes Magyarországra, amelynek belpolitikai életéből úgymond hiányzik “a mérsékelt hangnem”, és jobbra sodródik.

A közép-európai országok persze messzebb vannak a “központtól”, mint a nagyobb dél-európai országok, ugyanis ők még csak indulnak az EU irányába, miközben Spanyolország (oxbridge-i hasonlattal) már a high table közelébe kíván férkőzni. Mindkét országcsoport “félperifériája” az EU magjának. Kellő politikai akarattal és manőverezéssel bekerülhetnek a belső körbe, pontosabban e lehetőséget lebegtetik előttük.¹⁷

Nem úgy, mint a “perifériás” országok (a balti államoktól Romániáig, Törökországig, esetleg Brazíliáig, Kínáig, Oroszországig), amelyek mozoghatnak ugyan az EU vagy a közelebbről nem lokalizált eszményi állapot felé, de e mozgás erősen korlátozott. A balti államok (Lettország, Litvánia) mozgási esélyei jók, miután esetükben a politikai akarat igen nagy, és határozott “terveik” vannak az EU és NATO felé való menetelésre, miközben persze az orosz szomszédság jelene és a szovjet uralom öröksége “kínos” momentum. A többi “perifériás” állam előtt álló feladatok már riasztóan nagyok, és a tét számukra a világ színpadán való megjelenés vagy az ottani megkapaszkodás (Kína, Románia). Esetükben már feldereng a mozdulatlanság orientalista vagy posztkoloniális képzete, amit jól mutat a “királyságra” és a tekintélyuralom lehetőségére való utalás (Kína, Oroszország), vagy az, hogy Oroszország esetében a mozgás viszonylag céltalannak tűnik. Persze más választásuk, mint a radikális reform, a Financial Times szerint nem lehet, miután rendkívül súlyos válság következik be, ha nem tesznek lépéseket az eszményi állapot irányába.¹⁸

A “perifériás” országokkal tulajdonképpen elérkezünk egy további határvonalhoz, amelyen túl már komolyabb mozgásra nem lehet számítani, és ahol a Financial Times térképe szerint a politikai érdekek már közvetlenül a reformok ellen hatnak. Egyiptom többre értékeli a stabilitást a kockázatos “moderni­zációnál”, Nigériában a “korteskedés” érdekében feláldozzák a reform lehetőségét. E megrekedt országokkal el is érkeztünk a lejtő aljához.

(Az “olajos” országok, úgy tűnik, külön megítélés alá esnek, miután az ő rangjukat valószínűleg a kitermelt nyersanyag közvetlenül megadja. Esetükben külön geopolitikai koordináta-rendszer működik.)

A globalizációs térképrajzolás tehát fenntartja a határok gondolatát, ám a határokat az eszmény és a valóság közt “mért” távolságok alapján egy képzeletbeli lejtőn helyezi el. Vannak olyan országok, amelyeknek már nincs szükségük reformra, vannak, amelyek reformképesek és mozoghatnak a lejtőn fölfelé, vannak, ahol a reform veszélyben van, és végül akadnak teljesen reménytelen országok is.

Az eddigieket összefoglalva a Kelet-Nyugat dichotómia tehát nem tűnik el a globális térképekről, hanem más formák mellett nem csak egyetlen fix határvonalat tartalmaz, hanem határok egész sorozatát. Bakiæ-Hayden elképzelésének megfelelően a Kelet-Nyugat dichotómia egy csúsztatható globális mércévé válik (Bakiæ-Hayden, 1995). Más szavakkal, a modernizációs diskurzushoz képest a globalizáció nem veti ki magából a Kelet-Nyugat felosztást, hanem azt területi megfontolásoktól részben függetlenül és a határok fellazításával globális feladattá teszi.

Ebben az értelemben a globalizációs közbeszéd a Mannheim által megfogalmazott “liberális-humanitárius” utópia egyik válfaja:

 

 

“A liberális-humanitárius utópia szintén a fennállóval szembeni küzdelemben jött létre. Adekvát formájában ez is a “rossz” valósággal állít szembe “helyes” racionális ellenképet. Erre az ellenképre azonban nem azért van szüksége, hogy innen kiindulva tetszőleges időpontban biztosítsa a világba való áttörést, hanem csak azért, hogy olyan “mércével” rendelkezzék, amelynek birtokában az ember inkább mérlegelően néz szembe a történésekkel. A liberális-humanitárius tudat utópiája az eszme: nem a görög-platonikus eszme, nem a dolgok ősképe a maga statikus-plasztikus teljességében, hanem pusztán az e világi keletkezés “regulatívája”, formális, a végtelen távolba kitolt, bennünket onnan mozgató irány-determináció.” (Mannheim, 1996: 251)¹⁹

A lejtős és lineáris téralkotás még egy szempontból rendkívül érdekes. A Kelet–Nyugat ellentétpár a lejtő szinte minden egyes pontján mozgósítható, és az adott “beszélő” vagy “kimondási hely” lesz a határvonal. Tehát vannak a lejtőn – főképp a középső csoportban – olyan “mobil” országok, amelyek már lépkednek az eszmények felé, miközben a lejtőn lefelé megpróbálják érvényesíteni relatív előnyüket a “keletibb” országokkal szemben. Nemcsak az élboly országai kérhetik számon az eszményeket a lejjebb állóktól, hanem a köztes pozíciókban lévők is. E mimetikus versengést²⁰ és görgetett orientalizmust figyelhettük meg az alapítványok térképein is, és úgy tűnik, ez ad magyarázatot a félperifériás és perifériás országok időnként elkeseredett harcára egymás között. Erre kiváló példa a magyarországi státustörvény és az arról szóló politikai és közéleti vita.

 

Globalizáció, nacionalizmus és petit imperializmus

 

2001. június 19-én a Magyar Köztársaság parlamentje elfogadta a 2001. évi LXII. törvényt (az úgynevezett státustörvényt) “a szomszédos államokban élő magyarokról”, többek között “Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére”, illetve a “szomszédos államokban élő magyaroknak … szülőföldjükön való boldogulása, nemzeti azonosságtudatának biztosítása végett”. E célok érdekében a szomszédos államokban élő, magyar nemzetiségű állampolgároknak joguk van arra, hogy magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuljanak, állami kitüntetésekben és ösztöndíjakban részesüljenek, kedvezményeket kapjanak a tömeg- és távolsági közlekedésben, három hónapra szóló, megújítható munkavállalási engedélyt szerezhessenek, családi támogatásban részesüljenek több gyerek esetén, amennyiben a gyerekek magyar anyanyelvű gyermekintézménybe járnak, illetve kisebbségi szervezetek tagjaként a magyar állam közvetlenül támogassa kulturális tevékenységüket. A magyar parlament 90 százalékos támogatottsággal – és csak a liberális SZDSZ “nem” szavazatával – olyan törvényt szavazott meg, amely kiterjesztett néminemű szociális, gazdasági és kulturális jogokat azon magyar kisebbségekre, akiket annak idején a trianoni szerződés választott el a magyar államtól.

De ez a törvény több ennél. “Szándékai” és “jelentése”, valamint az általa keltett bel- és külföldi vihar nem érthető meg a Kelet-Nyugat diskurzus és a globalizációs lejtő fogalma nélkül. Úgy tűnik, hogy a törvényben újrafogalmazott magyar identitás révén a politikai elit egy része újsütetű “európaiságot” kapcsol össze kemény nacionalizmussal, és ily módon kísérletet tesz egy régi-új kis magyar helyi gyarmatosításra. Ez a látszólag “keleti” , sőt “balkáni” agresszivitás igen “nyugatias” orientalizmusról tanúskodik, és a térség destabilizálásához vezethet.

 

Kelet-Nyugat helyezkedés

 

A státustörvény szövegének és az elfogadás körüli vitának volt egy határozottan liberális-globalizációs eleme. A “magyarigazolvány” odaítélésekor a nemzeti hovatartozást az ajánló intézmények paternalizmusa mellett az egyén önbevallása dönti el, aki az új jogokban a határokat átívelően részesül. Például román állampolgárként valakinek több intézményesült identitása lehet, s ezáltal megbomlik a területileg összefüggő közösségre épülő nemzetállam kizárólagos jellege. Martonyi János külügyminiszter épp a globalizációs diaszpóra e gondolata alapján vette védelmébe a törvényt:

 

 

“Itt csak egy-két körülményre utalnék; olyanokra, mint például az univerzális értékek, az emberi jogok és a kisebbségi jogok előtérbe kerülése, az abszolút állami szuverenitás és az abszolút területiség elvének a lassú oldódása, a több közösséghez való tartozás lehetőségének és jogának fokozatos elismerése és elfogadása.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Ennek ellenére a törvény nem a globalizációs irodalomban oly sokszor emlegetett deterritorializálás és a határok légiesítése szellemében rendelkezik. Ehelyett határozott területi megfontolásokat mutat, amelyek Magyarország “nem nyugati” irányú “virtuális” bővítését célozzák. Már a törvény címe is jelzi, hogy az nem a határokon túl élő összes magyar nemzetiségű személyre vonatkozik, hanem csak a szomszédos államokban élőkre. Sőt, az Európai Unió elérte, hogy Ausztria mint tagállam kikerüljön a törvény hatálya alól. Az unió állampolgárai között ugyanis nem lehet etnikai alapon különbséget tenni. Az osztrák állampolgársággal bíró magyarok nem kerülhetnek privilegizált helyzetbe nem magyar polgártársaikkal szemben.

Mindez a Kelet-Nyugat dichotómia elfogadásáról tanúskodik, kétszeresen is. Egyrészt a magyar állam az európai uniós jogi normát a maga számára kötelezőnek tartja, miközben ugyanezt az elvet nem tekinti fontosnak a többi “nem nyugati” EU-tagjelölt vagy erre a pozícióra pályázó szomszédai esetében. A törvény vitájában és az azt követő sajtópolémiában Magyarországon tulajdonképpen senki sem érvelt azon az alapon, hogy a nem EU-tagokkal szemben éppolyan “civilizációs” normák (a diszkrimináció tilalma, szabad munkaerőmozgás stb.) szerint kellene eljárni, mint amilyenek az Európai Unióban szokásosak. Másrészt az sem vetődött fel, hogy segíteni kellene az ausztriai magyar kisebbségnek is, hogy megőrizhesse nemzeti identitását. Valószínűleg mindenki azt feltételezte, hogy az ausztriai magyarok már “Nyugaton” vannak, azaz gazdagabbak, ezért kisebbségi jogaik megfelelő védelemben részesülnek, míg “Keleten” komoly veszélyekkel kell számolni. S történt mindez egy olyan országgal kapcsolatban, amelynek kormányában a kisebbségellenes (lásd szlovén helységnévtáblák), protofasiszta Szabadságpárt kulcspozíciókat birtokol. Ezek a “felejtések” csakis a Kelet-Nyugat megosztás keretei között magától értetődők.

Az effajta Kelet-Nyugat helyezkedés a civilizációs lejtőn kulcselem, amelyből a kis magyar expanzionizmus is következik. Orbán Viktor millenniumi ünnepi beszédében például nemcsak a “nemzet határokon átívelő egyesítéséről” beszélt, hanem üdvözölte a “csonka” Európa kiegészítését is, amelyben a magyarok (nem Magyarország) részt vehetnek, miközben a többiek a “senki földjére” szorulnak.

 

 

 

“Úgy volt eddig, hogy Európa csonka. Holott semmi oka rá, hogy úgy maradjon. Nem fogadta be a védelméért megannyi vért hullatott, sok szenvedést vállalt, szabadságszerető népeket. Pedig már régen készen állnak. Most úgy lesz, hogy kontinensünket, Nyugat- és Közép-Európát a szabadság és a felelősség szellemében egyesítjük. Úgy lesz, hogy a magyarok ebben az európai egységben függetlenségüket védve és nemzeti büszkeségüket megőrizve vesznek részt.

Majd úgy lesz, hogy itthon is mindannyian megértjük, az európai lélek nem ott kezdődik, ahol a mi szabadságunk és függetlenségünk véget ér. Ott nem Európa kezdődik, hanem megint csak a hontalanság, a senki földje…”

Ez a nemzet életében pedig a következőket jelenti:

 

 

“Úgy volt eddig, hogy a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül magyarnak születni keserves sorsot jelentett. Másodrendűséget, megvetést, kigúnyoltatást. Most úgy lesz, hogy végrehajtjuk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Mert a jövő nem ismer határokat. És a haza mindaddig ott lesz a magasban, amíg elválaszt és nem összeköt a határ. Úgy lesz, hogy magyarnak születni emelkedő, erős, polgárait megvédeni képes, megbecsült nemzethez tartozást jelent.” (Orbán Viktor beszéde, 2001. augusztus 20., www.meh.hu)

Ezek szerint a közép-európai Magyarország és a kárpát-medencei magyarok “szerves” részei Európának, akiket természetellenes úton szakítottak el igazi “családjuktól”, Nyugat-Európától, miközben mások (Kelet-Európa és a kelet-európaiak) nem tartoznak ebbe a körbe, ők kívül esnek Európa határain, amely mögött már nincs semmi. Ugyanezt a fajta közép-európai fundamentalizmust képviselte Németh Zsolt külügyi államtitkár is a törvény vitájában. Szerinte a státustörvény az előbbi identitáskonstrukció leképezése, egyszersmind egy “civilizációs misszió” eszköze:

 

 

“A NATO tagjaként és az európai uniós tagság várományosaként a Magyar Köztársaság vállalta, hogy hídfőállást képez a nyugati értékek és szabályok terjedése érdekében a kelet-, délkelet-európai térségben. Meggyőződésem, hogy a státustörvény a nemzeti kisebbségi kérdés rendezése terén jelentős előrelépés vállalásaink teljesítése irányában. Ily módon a státustörvény nem csupán politikai jövőképet nyújt a határon túli magyar közösségeknek, hanem modellként szolgálhat más közép- és kelet-európai nemzetek hasonló problémájának rendezéséhez is.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Mint az már a miniszterelnök beszédéből is érezhető volt, Magyarország újrapozicionálása összekapcsolódik a “nyugati” jelleg etnicizálásával. A magyarok “vérségi alapon” Európához tartoznak, és ezért kell őket egyénileg is e térséghez kapcsolni, kivált az EU-határok újrarajzolása közepette. A törvény vitájában ebben a szellemben érvelt a külügyminiszter, de talán ismét a külügyi államtitkár volt a legszókimondóbb. Szerinte a kisebbségi magyarok

 

 

“…mivel »egzisztenciálisan demokraták«, mindig »a jó oldalon« állnak. Vagyis államaik azon politikai erőivel ápolják a legszorosabb kapcsolatokat (kormánykoalícióban vagy ellenzékben), amelyek a leginkább elkötelezettjei a demokratikus intézmények kiépítésének és országaik euroatlanti integrációjának.” (Uo.)

Globalizáció és migráció

 

A globalizációs lejtőn való effajta helyezkedés azon a megfontoláson alapul, hogy a nem nyugati szomszédos országokban élő magyarok a civilizáció és az EU-integráció tekintetében rosszabb minőségű területeken élnek. Ez pedig migrációs nyomást is jelenthet, hiszen “csonka Magyarország mennyország” – mármint a környező államok nyomorultjai számára.²¹ S ez a nyomás létezik is, hiszen a statisztikai adatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az 1990-es években Magyarországra érkezett bevándorlók (150-200 ezer ember) többsége a környező államok (főképp Románia, Ukrajna és a volt Jugoszlávia) magyarjai közül került ki, és az utóbbi időben a migráció felerősödött (Juhász, 1997; Hablicsek és Tóth, 2000). Felvetődött a kelet-európai németek (Aus­siedler) esetében alkalmazott automatikus befogadás lehetősége a kisebbségi problémák részbeni enyhítésére.²²

A státustörvény és szinte a teljes magyar politikai elit azonban szembefordult ezzel a lehetőséggel, és legfontosabb célként a kisebbségiek szülőföldjükön marasztalását és a megmaradás támogatását fogalmazta meg. A magyar külügyminiszter a törvény elfogadásakor egy meglehetősen bizonytalan értékű felmérésre hivatkozva mindvégig azt hangsúlyozta, hogy ezzel a törvénnyel felére lehet csökkenteni az idevándorlást a környező államokból.

Bár a vitában a magyarországi politikusok nyíltan hivatkoztak a szülőföldeden “élned s halnod kell” parancsára, úgy tűnik, alapgondolatuk sokkal “európaibb” sőt “globálisabb”. Nehéz elhessenteni a gyanút, hogy egyik fő céljuk az olcsó munkaerő szabályozott beengedése és használata. A kormány érvelésében mindvégig megfigyelhető volt a három hónapos munkavállalási engedély “privilégiumának” és a juttatott kedvezményeknek az ellentételezése az időszakos vándorlásból fakadó előnyökkel. S ez nemcsak a bírálók semlegesítését célozta. A törvény és a hozzá kapcsolódó Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat értelmezhető a “keleti” munkaerő szabályozott kihasználásaként is. Más szavakkal, a XIX. század végi cselédtörvényhez hasonlóan rendezi az áldatlan körülmények között alkalmazott munkások “státusát” és az egyenlőtlen viszony intézményesítését.

A nem bevándorló plusz munkaerő ötlete szó szerint terítékre került, amikor 2001 júliusában a miniszterelnök egy üzleti ebéden a nemzetközi befektetők előtt felcsillantotta azt a lehetőséget, hogy olcsó munkáskezek csillapítsák a részleges magyarországi munkaerőhiányt és ösztönözzék a befektetéseket (az ebéd az American Chamber of Commerce előtt zajlott, lásd az MTI jelentést lejjebb). Jól mutatja ezt a megfontolást az az angol nyelvű MTI-hír, amely a tömeges bevándorlás rémét felfestő sajtójelentésekre adott választ:

 

 

“A magyar kormány nem hív fel tömeges méretű bevándorlásra, mondja a miniszterelnök.” (MTI, 2001. augusztus 6.)

Pontosítva az üzleti ebéden elhangzottak sajtóértelmezését:

 

 

“Azt mondta, hogy a jelenleginél (maximum néhány tízezerrel) nagyobb munkerő-mennyiségre van szükség a gazdasági fejlődés mai ütemének fenntartása érdekében. A Kárpát-medence népei a fenti munkaerő elsődleges forrásai lehetnek. A miniszterelnök felhívta a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyaroknak egyedi kedvezményeket nyújtó státustörvény szintén segítheti a szükséges munkáskezek megszerzését.” (Uo.)

Az ötlet hátterében az a globalizációs gondolat áll, hogy Magyarországnak mint “emelkedő” piacnak szüksége van többletmunkaerőre (adott esetben nemzetiségre való tekintet nélkül), amelyet felkínál – egyebek között – a “nyugati” transznacionális cégeknek is. Ebben az értelemben a magyar állam munkaerő-közvetítőként jár el a környező országok viszonylag szegény munkásai és a nemzetközi tőke között, anélkül, hogy engedné az előbbieket letelepedni az országban. Az ideológia mindehhez: a magyarok legyenek hűek szülőföldjükhöz.

 

Petit imperializmus, dezintegráció és a státustörvény

 

A státustörvény maga, illetve az azt követő tárgyalások és közéleti viták jó adag orientalizmusról tanúskodnak, amit a szomszédos országok nem magyar politikai elitje, beleértve a liberális és baloldali politikusok nagy részét is, a vitában mindvégig elfogadott. A magyar politikai elit vitáiban főképp a román társadalom és annak képviselői úgy jelentek meg, mint “nem európaiak”, mint olyanok, akik általában nem képesek logikus érvelésre, akik becsapnak minket, akik elözönlik Magyarországot, akik “feketék”, akik “nem jutnak át a tű fokán.²³ A magyar politikai elit (kevés kivételtől eltekintve) a környező államokat passzív terepnek tekinti, ahol a magyar állam szabadon mozoghat, ahonnan kiemelheti a neki megfelelő népességet anélkül, hogy például a román és a szlovák társadalmat a magyarokat is tartalmazó valóságos és létező entitásként kezelné. Szinte szóba sem kerül az együttélés problémaköre vagy az, hogy ezekkel a tagállamokkal valamikor egy unióban leszünk (Bauer hozzászólása: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1070).

E beszédmód újjáéledése persze nemcsak a globalizációs megfontolásoknak és a jelenleg is élő Kelet-Nyugat diskurzusnak köszönhető, hanem egy múltbeli birodalmi konstelláció szellemi hordalékának is. Eszerint Magyarországnak speciális – államépítő – szerepe van a Kárpát-medencében. A civilizációs küldetés gondolata végig uralta az első világháború előtti liberális Magyarországot és a területszerzésre koncentráló Horthy-rendszert. Tulajdonképpen ugyanez figyelhető meg Orbán “hídfőállás” metaforájában, amely katonai szóhasználatával is gyarmatias emlékeket idéz.

Ez az imperializmus persze egy frusztrált petit imperializmus, amely egyrészt a valóságban nem gyakorolható (a Nyugat kontrollja miatt), és a miniszterelnök szavaival csak virtuálisan, a “magasban” érvényesül, másrészt pedig még nem dőlt el véglegesen, hogy az EU-tagság érdekében folytatott mimetikus versengés miképpen alakul a jövőben. Magyarország még nem lehet biztos saját “nyugatosításában”. De a szándék egyértelműen félkoloniális. Jól mutatja ezt a vitában idézett Czakó Gábor-írás, amely “A teremtő mosolya” beszédes címet viseli (részlet):

 

 

 

 

“Ha körülnézünk a Kárpát-medencében, nem csupán azt látjuk, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók, hanem a feladatot is, amit a szomszédainkkal való kapcsolatunk teremt. Nekik is, nekünk is van mit emelnünk a másikon. A mi felelősségünk a mostani történelmi pillanatban mintha nagyobb volna.” (Czakó, idézi Balla: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

A szöveg elvileg kiegyensúlyozott, mégis jól mutatja a képzelt Kelet-Nyugat lejtő működését, amelynek mentén “egymást emelgetjük“: mi most egy kicsit inkább “őket”, mint ők bennünket. Némi nacionalizmussal vegyülve így hozhatja felszínre a liberális utópia elvein alapuló térérzékelés a kisbirodalmi beszédmódot.

***

Összefoglalóan: a globalizáció szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet–nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn. A státustörvény mint diszkurzív cselekedet e határok részbeni rögzítését, intézményesítését tűzi ki célul Közép-Európában. Önmagában ez is megosztja a térséget, hiszen rendkívül kínos és sok esetben rasszista kirekesztéseket kell megvitatni és “rendezni”. Nemcsak Magyarország vívja meg a maga Kelet-Nyugat harcait, hanem a lejtőn lefelé mindenki talál egy nála “keletibb” szereplőt, akivel szemben érvényesítheti felsőbbrendűségét, és ezáltal a dezintegráció általánossá válhat. A véres jugoszláv válság bőven szolgál erről adalékkal, de arról is, hova vezethet az “alsóbbrendűségből” eredő agresszió. Így kapcsolódik össze a fejlett Nyugattal szembeni européer “öngyarmatosítás”, az agresszív “kelet-európai” nacionalizmus és a régi/új globális rend (lásd TGM).²⁴ Ez pedig akadályozhatja a gazdasági és társadalmi stabilizálódást, amelynek révén a lejtőn meg lehet kapaszkodni és el lehet kerülni a külső beavatkozásokat. Ily módon pedig még a globalizáció korában is nyílhat kolonizációs szakadék Kelet-Nyugat Európában.

 

 

Irodalom

 

Antohi, Sorin (2000): Habits of Mind. Europe’s Post–1989 Symbolic Geo­graphies. In Antohi, Sorin, Tismenau, Vladimir (eds): Between Past and Future. The Revolutions of 1989 and Their Aftermath. CEU Press, Budapest, 61–77. o.

Appadurai, Arjun (1996): Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globali­zation. Public Worlds. Vol. 1. University of Minnesota Press, Minneapolis–London.

Ash, Timothy Garton (1989): Létezik-e Közép-Európa? Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 82–103. o.

Bakić-Hayden, Milica (1995) Nesting Orientalisms: The Case of Former Yugoslavia. Slavic Review, Winter 1995, Vol. 54, No. 4, 917–930. o.

Barber, Benjamin R. (1995): Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York.

Baumann, Zygmunt (1996): From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity. In Hall, Stuart és Gay, Paul (eds.) (1996): Questions of Cultural Identity. Sage, London, 18–37. o.

Beck, Ulrich (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, ?? (1998): ???

Bence György (1993): Piszkos kezek: rezsimváltás előtt és után. Századvég különszám. Politika és etika. 7–16. o.

Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám.

Böröcz József (1999a): Reaction as Progress: Economists as Intellectuals. In Bozóki, András (1999): Intellectuals and Politics in Central Europe. Central European University Press, Budapest, 132–150. o.

Böröcz József (1999b): Magyarország a médiumok tükrében. Panelvita. Magyarország képe konferencia, november 20. Legépelt kommentárok.

Böröcz, József (2000a): Social Change by Fusion: Understanding Institutional Creativity. Manuscript.

Böröcz, József (2000b): The Fox and the Raven: The European Union and Hungary Renegotiate the Margins of “Europe”. Comparative Studies in Society and History Vol. 42, No. 4 (October), 847–875. o.

Böröcz József (2001a): Bevezető. Birodalom, kolonialitás és az EU “keleti bővítése”. In Böröcz József és Kovács Melinda (2001a): EU birodalom. Replika, 45–46. sz., 23–44. o.

Böröcz József (2001b): Döntés és indoklása – avagy miként szivárog a szubsztancia a formális jogba az Európai Unió keleti bővítése kapcsán. Replika, június, 43–44. sz., 193–222. o.

Calinsecu, Matei (1989): Hogyan is lehet valaki román. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 110–118. o.

Chirot, Daniel (1999): Who is Western, Who is Not, and Who Cares? East European Politics and Societies, Spring, Vol.13, No.2, pp.244–248

Chirot, Daniel (2001): Osteuropa zwischen Kultur und Modernisierung. Transit, Summer, No.21, pp.21–41

Dussel, Enrique (1998): Beyond Eurocentrism: The World-System and the Limits of Modernity. Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (eds): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham–London, 3–31. o.

Foucault, Michel (1972): The Archeology of Knowledge and the Discourses on Language. Routledge, New York.

Foucault, Michel (1974): The order of things. An Archeology of the Human Sciences. Routledge, London.

Foucault, Michael (1991): A diskurzus rendje. Holmi, 7. sz., 868–889. o.

Foucault, Michel (1992): Életben hagyni és halálra ítélni. Világosság. 1. sz., 45–52. o.

Foucault, Michel (1999): A tudományok archeológiájáról. In Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 169–201. o.

Goldsworthy, Vesna (1998): Inventing Ruritania. The Imperialism of the Imagination. Yale University Press, New Haven–London.

Hablicsek László és Tóth Pál Péter (2000): A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népesség számának megőrzésében 1999–2050 között. Kézirat. Budapest.

Havel, Václav (1995): The Thin Veener of Global Technological Civilization. In Excerpts from Vaclav Havel’s Harvard Commencement Address. June 8, 1995. (http://www.jimhopper.com/havel.html#thin , 01–04, 2002.)

Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa, Budapest.

Juhász, Judit (1997): The Statistical Characteristics of Migration. In Sik, Endre és Tóth, Judit (eds).: From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. Yearbook of the Research Group on International Migration, the Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest.

Karnoouh, Claude (1993a). Van-e erkölcs a posztmodern politikában? Századvég. Politika és etika special issue. 17–25.o.

Karnoouh, Claude (1993b): Adieu à la difference. Essais sur la modernité tardive. Paris. L’Harmattan.

Karnoouh, Claude (2001): Kelet-Európa a kiábrándulás idején. A kommunizmus bukásától az elharmadikvilágosodásig. In: Melegh (2001b), 171–192.

Kovács Éva (2001b): Identitás és etnicitás Közép-Kelet-Európában. kézirat

Kundera, Milan (1984): The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books.

Kundera, Milan (1989): Bevezető egy variációhoz. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 166–170. o.

Lepenies, Wolf (1996): Önkritikus modernség. Új eszményképek a kultúrák kapcsolatában. Regio, 4. sz., 3–17. o.

Mannheim, Karl (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest.

McMichael, Philip (2000): Globalization: Myths and Realities; in Roberts, Timmons és Hite, Amy (eds) (2000): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden, Massachusetts–Oxford, England, 274–292. o.

Melegh Attila (1999): Új téglák, régi falak. Kelet-Európa a New York Times civilizációs térképén. 2000, június, 17–28. o.

Melegh Attila (2001a): Tiltott határátlépés. Bevezető. Replika, június, 43–44. sz., 109–113. o.

Melegh Attila (szerk.) (2001b): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 109–192. o.

Mester Dóra Djamila (2001): Medvetánc. Oroszország angolszász sajtótükörben. Replika, június, 43–44. sz., 113–132. o.

Mignolo, Walter D. (1998): Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures.. In Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (1998) (eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, Walter D. (2000): Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Neumann, Iver B. (1999): Uses of the Other: “The East” in European Identity Formation. University of Minnesota Press, Minneapolis.

Neumann, Iver B. (2000): Forgetting the Central Europe of the 1980s. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 207–218. o.

Said, Edward (1978): The problem of Textuality. Two Exemplary Positions. In Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York, 673–714. o.

Said, Edward (2000): Orientalizmus. Európa, Budapest.

Schweder, Richard. A. (1993): “Why Do Men Barbecue?” and Other Postmodern Ironies of Growin Up in the Decade of Ethnicity. Daedalus. Winter, 279–308.o.

Sklair, Leslie (1999) Competing Conceptions of Globalization. Journal of World-Systems Research, Vol. 5, No. 2, Spring. (http://csf.colorado.edu/wsystems/jwsr.htm).

Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York.

Tamás, Gáspár Miklós (1999): Törzsi fogalmak I.–II. Atlantisz, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya Népszabadság, március 29: 21.

Todorova, Maria (1997a): Imagining the Balkans. Oxford University Press, Oxford.

Todorova, Maria (1997b): Hierarchies of Eastern Europe: East Central Europe versus the Balkans.

(http://www.xs4all.nl/~pressnow/about/debate/contribution/todorova.html).

Todorova, Maria (2000): Isn’t Central Europe Dead? A Reply to Iver B. Neumann. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 219–234.o.

Vajda Mihály (1981): A marxizmus és a kelet-európai tanulságok. Magyar Füzetek 8., Paris.

Vajda Mihály (1989): Ki rekesztette ki Oroszországot Európából? Reflexió Milan Simečka “Más civilizáció? Egy másik civilizáció” című cikkére. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 158–162. o.

Várhegyi Vera (2001): Kettős kötés. Latin-Amerika reprezentációi angol, francia, illetve portugál és spanyol nyelvű enciklopédiákban. In Melegh Attila (szerk.) (2001): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 157–170. o.

Welsh, Jack (1999): Beszéd a Hotel Intercontinentalban (American Chambers of Commerce). Július. Gépelt szöveg.

Wallerstein, Immanuel (1997): Eurocentrism and its Avatars: The Dilemmas of Social Science. New Left Review, No. 226, 93–108. o.

Wolff, Larry (1994): Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford University Press, Stanford.

 

 

Elemzett honlapok (2000 május)

AES (Utilities: Gas & Electric) (N/A) (471): www.aesc.com

American International Group, AIG (Insurence: P & C stock) (76) (22): www.aig.com.

Chemonics: www.chemonics.com

Center for International Private Enterprise, CIPE: www.cipe.org

Citigroup. Citibank (Diversified Financials) (16)(7): www.citi.com. vagy www.citigroup.com vagy www.citibank.com

Coca-Cola (Beverages) (201) (83): www.cocacola.com

Exxon (Petroleum Refining) (8)(4): www.exxon.com vagy www.exxon.mobil.com

European Bank for Reconstruction and Development, EBRD: www.ebrd.com

Ford Motor Company (Motor vehicles and Parts) (3)(4): www.ford.com

Ford Foundation: www.fordfound.com

FORTUNE 5 HUNDRED: www.fortune.com/fortune/fortune500

General Electric, GE (Electronics, Electrical Equip.) (9)(5): www.ge.com

General Motors (Motor vehicles and Parts) (1)(1): www.gm.com

GTE (Telecommunications) (129)(45)

Hewlett-Packard, HP (Computers, Office Equipment) (41)(13): www.hp.com

International Research & Exchange Board, IREX: www.irex.com

Johnson & Johnson (Pharmaceuticals) (144)(43): www.jnj.com

Marriott International (Hotels, Casinos, Resorts) (N/A) (206): www.marriott.com

Nokia (Electronics, Electrical Equipment) (283) (N/A): www.nokia.com

Philip Morris (Tobacco) (27)(9): www.philipmorris.com

Procter & Gamble (Soaps, Cosmetics) (61)(23): www.pg.com

The Rockefeller Foundation: www.rockfound.org

SBC Communications (Telecommunications) (12)(104): www.sbc.com

US Agency for International Development, USAID: www.info.usaid.gov

Volkswagen (Motor vehicles and Parts) (17) (N/A): www.volkswagen.de

The World Bank Group: www.worldbank.org

Xerox: (Computers, Office Equipment) (182): www.xerox.com

 

 

Jegyzetek

 

^* A tanulmány egy készülő angol nyelvű kötet (East in the East. Globa­lization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe) egy fejezetén alapul. A könyvírást az RSS támogatta. (Grant no. 651/1999) A tanulmány írása során többen nagy segítségemre voltak. A Rutgers egyetemen való tartózkodás intézményi hátterét Böröcz József a Hungarian Hungarian Institute at Rutgers University igazgatójaként biztosította. Emellett még a szöveg korábbi változatára tett megjegyzései úgyszintén nagyon fontosak voltak. Eric Kaldor nemcsak kommentálta a szöveget, hanem egy interjús anyagot is rendelkezésemre bocsátott. Külön köszönet illeti Kovács János Mátyást, aki a “Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globalizációról” (2000. Sík Kiadó) című készülő, és e tanulmányt is tartalmazó kötet összeállításakor rendkívül alapos szerkesztői munkát végzett. Köszönet úgyszintén Kovács Évának, Claude Karnoouh-nak és a Kovács János Mátyás vezette globalizációs munkacsoport minden egyes tagjának. A tanulmány státustörvényről szóló része megjelent franciául és angolul a következő helyeken: Melegh, Attila (2002). Globalization, Nationalism and Petit Imperialism. Romanian Politics and Society. Vol. 2. No. 1 pp. 115–129; French version (2001). Mondia­lisation, nationalisme et petit imperialisme. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

 

¹ E felosztás és a felosztás hatalmi technikaként való használatának irodalma ma már óriási. Magam a kelet-európai térség szempontjából a következő műveket tartom kiemelkedően fontosnak: Bakiæ-Hayden, 1995; Böröcz, 2000a, 2000b; Dussel, 1998; Goldsworthy, 1998; Mignolo, 2000; Neumann, 1999, 2000; Said, 1978, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000; Wallerstein, 1997; Wolff, 1994. Módszertani és társadalomfilozófiai szinten e kérdésben számomra Foucault a leginkább mérvadó (lásd Foucault, 1972, 1974, 1991, 1992, 1999).

² E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan eszerint az értelmezési keret szerint készülnek. Chirot 1999, 2001

³ A vitáról lásd Bojtár és Melegh, 1989; Dancsi, 2001; Neumann, 1999, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000. A kelet-európai térségekről szóló diskurzus: Antohi, 2000; Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000, 2001a, 2001b. Böröcz tipológiájában a fenti különbségtétel a modernizációs és a globalizációs felfogás között nem hangsúlyos (Böröcz, 2000a).

⁴ A Hajnal vonal és az azt követő történeti demográfiai irodalom Európát két részre bontja a házasodási és háztartáskialakítási formák szerint. Ennek diszkurzív elemzése bővebben a készülő könyvben.

⁵ Utalva Patricia Alleyne-Dettmers elemzésére.

⁶ Megerősíti Barber (1995).

⁷ A bővebb kifejtés: Huntington, 2000: 77–116.

⁸ Lásd a “the West and the rest” mondandójú térképeket Huntington könyvében (Huntington, 2000: 13–47).

⁹ AES, AIG American International Group, Citibank, Coca Cola, Exxon-Esso, Ford Motors, General Electric, General Motors, GTE, Hewlett-Packard, Johnson and Johnson, Marriott, Nokia, Philip Morris (Kraft Food International), Procter and Gamble, SBC Communication, Volkswagen-Audi, Xerox.

¹⁰ Chemonics, CIPE, EBRD, Ford Foundation, IREX, Rockefeller, USAID, World Bank.

¹¹ Eljárásunk közel áll a narratív élettörténet-interjúk objektív hermeneutikai elemzésének abduktív módszeréhez, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nemcsak egy szereplő szövegének szerkezetét kutatjuk kérdés-felelet játékkal, hanem különböző szereplők különböző megnyilvánulásait kapcsoljuk össze, miközben egy-egy ponton mi is megállunk, hogy rövid “narratív” elemzést végezzünk. Nagy segítségünkre van, hogy az 1980-as évek elején felbukkanó Kelet-Nyugat diskurzus rendjéről már ismerünk hosszabb elemzéseket (Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000a, 200b, 2001a, 2001b; Melegh, 1999; Said, 2000; Todorova, 1997, Wolff, 1994 stb.), így ezek a globális szereplők szellemi térképeivel viszonylag szabályozott formában összekapcsolhatók.

¹² Lásd Böröcz, Hankiss és Melegh kommentárjait Böröcz (1999b) írásában.

¹³ Az “Európa” szó használatáról lásd Böröcz, 2001a és 2001b.

¹⁴ A lejtő és a Kelet-Nyugat felosztás összekapcsolása már benne volt a felvilágosodás korának Kelet-Európa-fogalmában, amikor is megjelent a civilizációs fok gondolata (Wolff, 1994), másrészt többen felfigyeltek rá elméleti vagy kevésbé elméleti fejtegetéseikben. Böröcz átfogóan elemzi, hogy a társadalomtudományi szövegekben miképpen függ össze tengelyszerűen a hely s a lineárisan elképzelt fejlettség és idő (Böröcz, 2000a). Bakić-Hayden pedig bevezeti a “nesting orientalism” fogalmát, amely éppen a görgetett orientalizmus tételét fejti ki Jugoszlávia kapcsán. Ebben a “Kelet” nem egy “hely”, hanem egy “projekt”, és a “fokozatok” hierarchikusak [Bakiæ-Hayden, 1995; lásd még Neumann és Todorova vitáját Neumann, (2000), Todorova, (2000)].

¹⁵ A Financial Times 2001-ben 51 országról, régióról vagy városról adott közre mellékletet. Ezekből válogattam ki 27-et úgy, hogy minden nagyobb európai térség képviselve legyen, de más térségekből is választottam egy-egy országot. A választást ellenőriztem abból a szempontból is, hogy a kimaradó országmellékletek megváltoztatnák-e az elemzést.

¹⁶ Az EU-normákról lásd Böröcz, 2001b; a dél-európai államok elutasításáról Melegh, 2001a; Mignolo, 2000; Várhegyi, 2001.

¹⁷ A keleti bővítés e logikájáról lásd Böröcz, 2001a, 2001b.

¹⁸ Az Oroszországról szóló gazdasági diskurzusokról lásd Mester, 2001.

¹⁹ Mannheim utópia fogalmát, a liberális utópia fogalmának konkretizálása nélkül Böröcz is használja a magyarországi közgazdasági diskurzusok elemzésekor. Lásd Böröcz ,1999a.

²⁰ A mimetikus versengésről lásd Calinescu, 1989.

²¹ E szólás Őri Péter bon motja.

²² Többek között Lezsák Sándor, Hargitai János és Révész Máriusz utalt rá: A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401, http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

²³ Az orientalizmus kapcsán lásd Said, 2000: 71–72.o.

²⁴ Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya, Népszabadság, március 29: 21.

Tisztelt Georges Németh!

Értékes levelét, amelyet az Eszmélet 49. számában közölt recenziómra válaszul írt az 53. számban, nem szeretném válasz nélkül hagyni. Ön a jelzett írásában védelmébe vette Svájc II. világháborús szerepvállalását, s népének kitartására, illetve nehéz helyzetére hívta fel a figyelmet. Hogy a baloldali hagyomány bizonyos elemei, mint a szolidaritás a szenvedő emberekkel, milyen mély gyökérzettel rendelkeznek, azt az Ön levele is szépen példázza.

Ám ugyanakkor sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nacionalizmusnak Európában – sajnálatosan – nincsen egyetlen olyan virága sem, amelyet kritikátlanul szagolgathatnánk. Ez vonatkozik az Ön szeretett Svájcára is, amely történetének progresszív elemeit eszem ágába sem jutott “bepiszkítani” vagy elfelejteni. Sőt, a svájci baloldal történelmi érdemeit senkinek nem jutna eszébe kétségbe vonni, aki csak egy kicsit is ismeri az európai baloldal történetét. Kis írásomban, amelyet Ön kritikailag szóvá tesz, nem térhettem ki annak a ténynek az értékelésére, hogy a svájci parasztok is csak szalmazsákon aludtak a háború idején, s hogy maga a svájci nép is megszenvedte a világégést. Az a cikk részben arról szólt, hogy a svájci állam, a svájci hatóságok mind a mai napig elmulasztottak szembenézni háborús bűneikkel.

Kedves Németh úr! Talán elkerülte figyelmét a jeles történész, Jean-Francois Bergier által vezetett bizottság munkássága, amely öt éves tevékenységét ez év tavaszán foglalta össze egy jelentésben, leleplezve sok ezer oldalon a svájci hatóságok, a kormány, a bankok és a hatalmi elit jelentős csoportjainak gyalázatos történelmi szerepét. A 600 oldalas “rezümé”, amelynek egészen rövid, kivonatos ismertetését megtalálhatja a Népszabadság 2002. május 3-i számában (7.o. a cikket Szászi Júlia jegyezte), mindenben alátámasztja állításaimat. A jelentés hangsúlyozza, hogy Svájc a háború egész ideje alatt – semlegességi nyilatkozataival ellentétben – mindvégig “diszkrét támogatást nyújtott a náci Németországnak”. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volna, hogy a 90-es évek végére a svájci bankok, amelyek igazán nem a nagyvonalúságukról ismertek, megegyeztek a “zsidó vagyonok” visszaszolgáltatásáról (nemcsak “jelentéktelen alvószámlákról” van itt szó). Ez a néhány évtizedes késés gyalázatosságuk mértékét kétségtelenül megnövelte. Ezek a pénzeszközök és vagyonok hozzájárultak a svájci gazdaság háború alatti működéséhez, aminek következményei mellett egy rövid válaszlevél keretei között nem szeretnék elidőzni.

Kedves Németh úr! Felhívnám a figyelmét arra a körülményre is, hogy “a svájci fegyvergyártás 1940 és 1944 között több mint egymilliárd frank értékben exportált hadfelszerelést Németországba”. Ezeket az eszközöket svájci munkások gyártották, felhasználva egyébként zsidó menekült munkások munkaerejét is. A jelentés szerint még harcoltak is a svájci cégek azért, hogy a nagy bizniszben részt vállalhassanak, “a piacon maradás érdekében például az Oerlikon-Bührle hadianyaggyártó cég a háború első három évében többet fizetett ki provízióra és csúszópénzre, mint amennyi bért teljes – 3 ezer fős – munkatársi állománya kapott”. Sajnos a jelentésből az is kiderül, hogy a német elvárásokhoz képest is túlteljesítettek a svájci vállalatok. Természetesen a svájci tőke egyáltalán nem volt ideológiailag náci elkötelezettségű, nem is állítottam ilyet, de kétségtelen, hogy a nácik háborús terveit piaci érdekekből nem keresztezték, hanem támogatták, s ezzel szemben szélesebb népi ellenállásról Svájcban sem tud a történetírás.

Emlékeztetném Önt még arra, hogy recenziómat alátámasztva, az derül ki a jelentésből, hogy a háború alatt a Deutsche Reichsbank aranyszállításainak 77%-a Svájcon keresztül bonyolódott. Végül külön felhívnám az Ön tisztelt figyelmét a svájci menekültpolitika gyalázatosságaira, amelyeket recenziómban nem is hangsúlyoztam eléggé, noha az Ön nemzeti érzelmeit így is “megviselte” írásom. Ne vegye zokon, ha ismét emlékeztetem arra, hogy a menekülő német zsidókat és dokumentumaikat 1938 után megjelölték, és hogy 1942-től le is zárták a zsidók előtt a határokat, s a határokon belül maradt zsidókat is inkább megkülönböztették, üldözték, semmint támogatást nyújtottak volna nekik. Az Ön érve, hogy milyen nehéz volt a svájciaknak is ezen években, nem meggyőző, hiszen más európai népek erre a körülményre még hatványozottabban hivatkozhatnának. A mai menekültprobléma jut eszembe, amikor a centrum-országok által kizsákmányolt és gyakran tönkre tett ázsiai vagy afrikai országok menekültjeit azzal az érveléssel nem engedik be Németországba vagy éppen Svájcba, Angliába vagy Magyarországra, hogy “feleslegesek” az adott piaci feltételek között, vagyis “nem politikai menekültek”. Emlékeztetném arra, hogy a zsidók politikai menekültek voltak akkoriban.

Mi, baloldaliak, akik tudjuk, hogy a nemzeti érzés milyen fontos történelmi hajtóerő, sohasem feledkezünk meg ennek az “érzésnek” a “kétarcúságáról”, s ezért is vagyunk képesek arra, hogy a nemzeti határokon átnövő internacionalista együttműködést erősítsük olyan korokban is, amikor a tőke uralma nem összeszűkülőben, hanem úgy tűnik, kiszélesedőben van, amit az a tény is jelez, hogy újabb háborúk fenyegetik modern világunkat is. S ebben a hadakozásban nemzeti hovatartozástól függetlenül a svájci és a magyar, a zsidó és az amerikai, a német és a svéd, a francia és a brit, a horvát és a szerb, a svéd és az orosz stb. tőke egyaránt részt vesz. Az üzleti haszonról nem nekünk számolnak el… Közös törekvésünk az, hogy megpróbálunk ellenállni a “gonosznak”… A történelmi események pontos értelmezése internacionalista elkötelezettségünk fontos eleme.

Üdvözlettel: Horváth Gizella

 

 

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

 

Koppenhága, 2002. augusztus

Mint minden kérdésre, az úgynevezett globalizációra is különbözőképpen tekintenek az egyes politikai irányzatok. Az eltérő megközelítések közül apologetikusnak egyetlen egy nevezhető, mégpedig az, amely szerint a globalizáció (a világtársadalom piaci elvek alapján történő egységesülése) alapvetően jó, hatékony folyamat, és szükségszerű is (például az információs technológia elterjedése miatt). A politikának pedig, ha van feladata ezzel kapcsolatban, akkor nem a globalizáció akadályozása, hanem kibontakozásának elősegítése. Ezt az álláspontot gyakran nevezzük neoliberálisnak. Képviselői szerint a világgazdaság különféle kudarctörténetei elsősorban a globalizáció hátráltatásából, az állami szerepvállaláshoz való indokolatlan ragaszkodásból származnak. Magyarországon ezt a versenyelvet a végletekig fokozó, a szociáldarwinizmussal rokon nézetet legmarkánsabban a Három Liberális Közgazdász: Antal László, Csillag István és Mihályi Péter fejtette ki (l. 2000. augusztusi írásukat a Népszabadságban, Magyarázzuk a globalizációt címmel). A legnépszerűbb napilap gazdasági publicistái (Krajczár, Blahó, Várko­nyi), valamint a HVG és a Figyelő legtöbb szerzője ugyanezt képviselik.

A gazdasági liberalizmus újjászerveződése konzervatív politikai bázison az 1970-es évek második felében történt meg, mégpedig az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának visszaszorítására (privatizáció, liberalizáció, dereguláció). Ez a program változatlan formában élt tovább a 90-es években, amikor hatása világméretűvé vált, és az alternatívanélküliség érzetével kiegészülve jutott el a globalizáció fogalmához.

1. A globalizáció neoliberális felfogása az 1990-es évek domináns irányzata volt, vele szemben azonban többféle kritikai irányvonal kialakult, amelyek között persze hasonlóságok, átfedések, együttműködési lehetőségek mutathatók ki.
2. keresztény/szociálliberális (minimális) kritika, amely a világgazdaság alapvető mechanizmusait nem tekinti rossznak, ám szükségesnek tarja az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, s az ezzel összefüggő szegénység és éhezés kezelését. Ennek fő eszköze a segélyezés, illetőleg az adósságok elengedése. Akik sokat nyernek a globalizációból, azoknak erkölcsi kötelességük megsegíteni azokat, akik kimaradnak vagy alulmaradnak a versenyben. A nyomor enyhítése nem gazdaságpolitikai, hanem karitatív kérdés. Ez a minimális programja olyan nemzetközi szervezeteknek, mint az UNICEF, illetőleg az egyházak által támogatott civil mozgalmaknak is (például Jubilee 2000).
3. keynesiánus/szociáldemokrata kritika: a mikrogazdaság globalizálódását a makrogazdaság globalizálódásának kell követnie; a piacgazdaság világméretekben megmutatkozó ellentmondásait a szabályozás globalizálása tudja kezelni. Fő probléma a pénzügyi válságok formájában is megjelenő instabilitás, ami ellen a tőkeáramlás korlátozása is bevethető. Tartalmi értelemben ez az ATTAC globalizáció-értelmezésének magva, de hasonló szellemiséget tükröznek a Szocialista Internacionálé dokumentumai is. Képviselői nem a multilaterális szervezetek létét, hanem azok politikáját bírálják, és gyakran nyilatkoznak úgy, hogy nem ellenzik, hanem szabályozni, humanizálni kívánják a globali­zációt. A neoliberális, amerikanizált világrenddel szemben az európai, azaz szociális modellt tekintik kiindulópontnak. (Lásd például Martin-Schumann: A globalizáció csapdája.)
4. marxista/forradalmi kritika, amely a szociáldemokrácián a gazdaság demokratizálásának, a tulajdon társadalmasításának igényével mutat túl. Az ún. globalizációt az egyenlőtlen fejlődéssel jellemezhető világkapitalizmus egy fejlődési fázisának tekinti (l. Robert Went: Globalizáció), amelyre – mint liberális offenzívára – szükségszerűen következnek a protekcionista/nacionalista ellenreakciók. A globalizáció tehát nemcsak gazdasági és környezeti, de politikai következményei miatt is veszélyes: a reakciós ellentendenciát tehát nem lehet összetéveszteni a progresszív megoldással.
5. populista/romantikus kritika, amely a kapitalizmus előtti viszonyokat, illetőleg a kapitalizmus korai formáit idealizálja, és ezekhez képest elfajulásnak tekinti a tőke világméretű koncentrációját s ennek megjelenését a vállalati, banki és tőkepiaci szférában. Érvrendszerében nagy hangsúlyt kap a piacgazdaság (értsd: tiszta verseny) és a kapitalizmus (monopolista struktúra) de facto megkülönböztetése, ami a különféle harmadikutas elméletekkel rokonítja (l. például Röpke és a “szociális piacgazdaság”). A tőkés társaságok világuralmát bíráló szövegeik rendszerint lokalista, kisvállalkozói utópiákkal párosulnak – elsősorban D. C. Korten műve nyomán.
6. konzervatív/nacionalista kritika: a globalizációt a multilaterális szervezetek kényszerítik a világ nemzeteire; a feladat ezeknek a szervezeteknek a korlátozása vagy esetleg felszámolása. A külföldi szereplők kirekesztése védelmet nyújthat a helyi eliteknek, amelyeknek természetes joguk nemzeteik vezetése. Elemzéseik gyakran épülnek összeesküvés-elméletekre (l. például Magyarországon a Leleplező című ország­krónika-könyvújság egyes számait), s fontos szerepet tulajdonítanak a pénztőke és a termelő tőke megkülönböztetésének (pozitívnak tekintve az utóbbit, hacsak nem külföldi érdekeltségű). Az érvelésből logikusan következik a nemzeti kapitalizmus programja.

Összességében a globalizációs viták egyik fő problémája, és terméketlenségük egyik fő oka, hogy a különböző irányzatok és képviselőik nem tudják egymással (és néha magukkal sem) tisztázni, hogy a globalizáció A/ egy folyamat, amely meghatározó módon jellemzi a jelenlegi világállapotot, B/ maga a jelenlegi világállapot, C/ egy világállapot, amely felé az emberiség fejlődése szükségszerűen és feltartóztathatatlanul halad, avagy D/ egy lehetséges jövőbeni világállapot, amellyel szemben alternatív forgatókönyvek is elképzelhetők. A kritikusokra inkább az A (esetleg a D) értelmezés jellemző. Az apologéták a B és a C változat közül választanak, vagyis minden bírálatot azzal hárítanak el, hogy a jelenkori világhelyzet visszásságai nem a globalizációból (globalizáltságból) fakadnak, hanem annak hiányából, egyébként pedig kár a bírálatokra időt és energiát fecsérelni, mert a folyamat feltartóztathatatlanul halad előre.

A jobb- és baloldal globalizációhoz való viszonyának értelmezését az is megnehezíti, hogy az apologetikus (neoliberális) irányzat maga is jobboldali, sőt a jobboldal meghatározó irányzata volt az OECD-országokban a 80-as és 90-es években. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenfajta globalizáció-kritika baloldali (tehát haladó) volna. Az alapvető különbséget éppen az jelenti a jobb- és baloldali kritikák között, hogy a világrendet (a szupranacionális intézményrendszert) továbbfejleszteni és demokratizálni, avagy felszámolni akarják-e.

Az, hogy mely országban milyen koalíció alakul ki az ún. globalizációhoz való viszony alapján, az egyéb társadalmi és politikai adottságok függvénye. A fejlett OECD-országokban politikai értelemben közel áll egymáshoz az 1., a 2. és a 3. álláspont (tehát az apológia és annak mérsékelt kritikái), míg pl. a latin-amerikai országokban a 2., 4. és 5. pozíciók között figyelhető meg konvergencia. A magyar politika az elmúlt évtizedben az OECD-országokat tekintette mintának, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a neoliberális globalizációval szembeni legerősebb kritikát az 5. és 6. számú irányzatok együttese, politikai értelemben ezek jobboldali koalíciója alkotta. Az ATTAC szempontjából a fontos kérdés az, hogy tud-e tartósan is közös platformot teremteni a 2., 3. és 4. számmal jelölt irányzatok (és végül esetleg az 5.) számára, képes-e ebben az értelemben átalakítani az európai politika ideológiai struktúráját, egy széles bázisú baloldali tömböt létrehozva ezáltal.

E számunk szerzői a magyar és a nemzetközi baloldal néhány alapvető elméleti és politikai problémáját vizsgálják, és veszik számba perspektíváit. Mindez viták nélkül természetesen nem lehetséges. Több síkon és több szempontból vizsgált problémakörök kerülnek egymás mellé, amelyek szervesen össze is kapcsolódnak. A magyarországi politikai fejleményeknek, a legutóbbi választások eredményeinek és a globalizáció problémájának osztályszempontú elemzése egymást erősítik, egyúttal ösztönzik a mélyebb mérlegelést. Más írások és vélemények alapján, a cigánykérdés értelmezése sem lehetséges a konkrét gazdasági, szociális és politikai érdekrendszerek vizsgálata nélkül, mert különben utat nyitnánk a politika etnicizálása irányába, ami éppen a cigányság sorsának szempontjából rejt magában súlyos konfliktusokat. Érdekes vita bontakozott ki Szalai Erzsébet új könyve kapcsán a magyar újkapitalizmus és a globalizáció összefüggéseiről, amely problémakör jól kapcsolódik azokhoz a szervezeti kísérletekhez, amelyek a társadalmi önvédelem esélyeit szélesítik: ilyen nemzetközi szerveződés az ATTAC, amelynek magyarországi szervezete is létrejött már, alapdokumentuma pedig létezésének legalábbis a látszatát kelti. A globalizációval mint a tőke nemzetközi önkényuralmával szembeni társadalmi ellenállás nemzetközi tapasztalatairól, mások mellett, James Petras tanulmánya tájékoztat.

Tartalomjegyzék

1. Szoboszlai György : Trendkívüli fordulók (interjú)
2. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás
3. Martin Kovats, Kerékgyártó T. István, Bíró András, Kállai Ernő, Krausz Tamás : Kik csinálják a cigánykérdést Magyarországon?
4. Alain Reyniers : Gondolatok a cigány gazdaságról
5. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Krausz Tamás : Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban
6. James Petras : Forradalmi politika – ma
7. Gondi József : Néhány kritikus gondolat Kapitány Gábor szellemi termelési mód felfogásával kapcsolatban
8. Katona László : A baloldaléiság lehetséges újraértelmezése
9. Csanády András : Társadalmunk törésvonala és viszonya a baloldalisághoz
10. Phineas Baxandall : Jobbra tart-e az ÚJ Gazdaság?
11. Szegváry Tamás : A 2001-ben megjelent négy Kádár könyvről
12. ATTAC Magyarország : Platform
13. Thomas Fritz : A baloldal kapitalizmus bírálata és az ATTAC
14. Markus Wissen : Az ATTAC fejlődési lehetőségei
15. Immanuel Wallerstein : Háború, hegemónia, globalizáció (interjú)