A lapunknak adott exkluzív interjúban a neves szociológus-történész több meglepő állítással rukkol elő: ilyen, hogy globalizáció valójában nincs is. Fenntartja viszont korábbi nézeteit az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról, amit az is bizonyít, hogy Washington a múlt szeptemberi terrortámadás után nem tehet a világban azt, amit akar.

Immanuel Wallerstein szeret interjút adni. Sokan kérnek tőle, és többnyire mindenki ugyanazt kérdezi. A neves történész tavaly átigazolt a magánszektorba: a New York-i Állami Egyetemet (SUNY) a Yale-re cserélte fel. Most New Havenben lakik, bár továbbra is vezeti a SUNY keretében működő Fernand Braudel Központot Binghamtonban. Újabb, a hosszú XIX. századdal foglalkozó kötettel készül bővíteni a modern világrendszer történetét feldolgozó művei sorát. Közben 2002 első negyedévét Hollandiában töltötte, a királyi akadémia (KNAW) wassenaari kutatóintézetében (NIAS), a rektor vendégeként. A világpolitikát és az elmélet egyes fejezeteit érintő kérdéseinkkel itt untattuk. Beszélgetésünknek elkerülhetetlen kiindulópontja a 2001. szeptember 11-én elkövetett, monumentális terrorakció volt, amely a megelőző négy hónapban az értelmiségi viták napirendjét is meghatározta az egész világon. Az események időszakában írott Wallerstein-feljegyzések megjelentek magyar nyelven a 168 óra című hetilapban és az Eszméletben is (l. az 52. számot), a beszélgetés azonban módot adott a politikai jelenségek hátterének elméleti igényű vizsgálatára is.

– A kommentátorok gyakran mondják: a New York elleni merénylet egy új korszak nyitánya, vagyis hogy ez egy teljesen új típusú konfliktus a nemzetközi rendszerben. Egyetért Ön ezzel?

I. W: A terrorizmus mindig is jelen volt a világpolitikában, és talán még azt is lehetne mondani, hogy a mostani nem a legkomolyabb terrorista hullám. Még az sem igaz, hogy eddig nem voltak transznacionális terrorista szervezetek, mert a XIX. század első felében a carbonari transznacionális volt. Az Egyesült Államok közvéleménye azonban ez idáig nem fordított figyelmet a terrorizmus kérdéseire, mert különösebben nem érintette a probléma.

Annak ellenére, hogy a WTC lerombolása nagy anyagi kárt okozott és háromezer ember halálát, a republikánusok számára ez egy isteni ajándék volt. A terrorizmusra hivatkozva ugyanis meg tudtak és tudnak lépni számos olyan dolgot, amit enélkül sokkal nehezebb lett volna. Az új helyzet segít nekik a belügyek konzervatívabb szabályozásában, és megadja a lehetőséget az Európával szembeni újabb fellépésre. Módot adott a tetszésük szerinti gazdasági beavatkozásra is, bár ez nem a legfontosabb része a történetnek.

– Elérte-e az Egyesült Államok a háborúval azt, amit akart?

I. W: A terrorizmus elleni háború rövid távon sikeresnek mondható, hiszen a Talibán összeomlott, és új, a Nyugattal szövetséges kezekbe került Afganisztán kormányzása. Középtávon azonban már nem ilyen tiszta a kép. Nem egyértelmű, hogy Afganisztán a 2001 végén kialakított keretek között kormányozható marad, és az sem, hogy fennmarad-e az Egyesült Államok szövetségi rendszere az arab világban és Dél-Ázsiában. Legelső sorban Szaúd-Arábiára és Pakisztánra kell gondolni.

Bin Láden és irányzata szemében a fő cél az, hogy megdöntsék a pakisztáni és a szaúd-arábiai rezsimeket. Ezek ugyanis a fő akadályok egy pán-iszlám politikai struktúra kialakulása előtt. A szeptemberi válság kialakulása után mindkettőnek fel kellett lépnie a maga fundamentalistái ellen. Erre Washington szólította fel őket, de nem egyformán reagáltak. Pakisztán eleget tett az amerikai elvárásoknak, Szaúd-Arábia viszont ellenszegült, sőt kezdeményezte a területén állomásozó amerikai csapatok kivonását. A következő évek mutatják csak meg, melyikük lesz eredményesebb. Mindkettő esetében elképzelhető az összeomlás.

Nemcsak az iszlám szövetségesek inognak azonban, hanem Nyugat-Európa is. Hogy megerősödjék és a saját lábára állhasson, Európának gyorsan kell haladnia az integráció útján. Ehhez két dolog kell: meg kell erősítenie a központ politikai intézményeit, de ugyanakkor jobban ki kell nyitnia őket a társadalmi bázis irányába. Véget kell vetni a tagállamok vétójogának – ez valószínűleg menni fog. Ez az intézményi fejlesztés Valéry Giscard d’Estaigne feladata. Meg kell hagyni, hogy jobb személyt nem is találhattak volna erre a feladatra, előélete alkalmassá teszi. Ha ezzel kész vannak, Európa már tényleg le fog tudni válni az Egyesült Államokról.

– A különböző irányzatok és tudományágak képviselői – köztük Paul Kennedy, Edward Luttwak, Lester Thurow és Ön – a nyolcvanas években sokat értekeztek az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mi történt ezzel a relatív hanyatlással? Hiszen azt látjuk, hogy az Egyesült Államoknak nincs riválisa atekintetben, ahogy nemzetközi válságokat tud kelteni és megoldani.

I. W: Valóban beszéltem a relatív hanyatlásról. Nem tudom, a többi felsorolt tudós most hogyan vélekedik. Kennedy biztosan fenntartja téziseit, Luttwak minden bizonnyal, Lester Thurow-val kapcsolatban nincs információm. Az én elemzésem nem változott, mert igazából a helyzet sem változott az elmúlt tizenöt évben.

A második világháború utáni években teljesen egyértelmű volt az Egyesült Államok fölénye minden téren. Amerika volt gazdasági értelemben a legerősebb szereplő, hiszen mindenkinél többet tudott termelni és a versenyben alacsonyabb árakat tudott kínálni, ha akart. Politikai értelemben Nyugat-Európa és Japán kliens régió volt, függött Amerikától. A katonai alárendelődést pedig végképp nem kell részletezni.

Mindez a hetvenes évekre jelentősen megváltozott. Gazdasági értelemben Európa és Japán felzárkózott, gyakorlatilag egyenlő partnerévé vált az Egyesült Államoknak. Politikai értelemben akkor már nem voltak függő, vagy kliens államok, bár azt is el kell ismerni, hogy a teljes értékű emancipáció máig sem történt meg. A régi viszonyoktól való elmozdulás teljesen egyértelmű; a kilencvenes években már az Egyesült Államok fő dilemmája az volt, hogyan tarthatná féken európai szövetségeseit. Szinte mindent, ami ebben az évben amerikai részvétellel történt Európában, ebből a szempontból lehet elemezni. A jelenlegi, antiterrorista háborúnak is meghatározó tényezője ez a kérdés.

Ami kétségtelen, hogy a relatív hanyatlás ellenére katonai téren megmaradt az Egyesült Államok fölénye. Kérdés azonban, hogy ezzel mit tud kezdeni. Le tudják győzni a Talibánt, de hát a Talibánt bárki le tudná győzni. Dánia is le tudta volna győzni a Talibánt, ha akarta volna. Vajon fel tud-e mutatni Amerika ennél jelentősebb győzelmet? Vajon ismét háborút indít-e Irak ellen? Azért nem valószínű, mert ezt két fontos tényező nem akarja. Az egyik az amerikai hadsereg, a másik pedig Nyugat-Európa. Anglia az Egyesült Államok leghűségesebb szövetségese Európában, de az angolok sem tartják jó ötletnek az Irak elleni háborút. A többi európai ország pedig jóval kevésbé lelkes, mint Anglia, ha az Egyesült Államok oldalán kell háborúba menni valahol. Az angol lapok mostanában igen élesen bírálták azokat a körülményeket, amelyek között az amerikaiak a hadifoglyokat tartják Kubában. El lehet képzelni, milyen Amerika-ellenes érzések élnek Nyugat-Európa más országaiban.

A folyamatok alakításában – a szövetségesek befolyása mellett – meghatározó szerepet játszik az ún. Vietnam-szindróma. Nem felejthetjük el, hogy az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett Vietnamban, egy olyan háborúban, amely iszonyatos anyagi és emberi áldozatokat követelt. Sokan mondják, hogy az nem volt igazi vereség, mert az amerikaiaknak vissza kellett fogniuk magukat és nem vethettek be mindent, ez azonban mellébeszélés. Az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett, és az ebből fakadó komplexus tovább él, annak ellenére, hogy az Öböl-háborúban úgy tűnhetett, ez már a múlté. Az amerikai politikai vezetésnek le kellett vonnia azt a következtetést, hogy nem viselhet háborút külföldön a társadalom támogatása nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy korlátok között kell tartania a háborúk költségeit, és nem eshet kár emberéletben. Ezért a jelenlegi háború sem mehet túl messzire.

A Vietnam-komplexusnak a katonák sokkal inkább tudatában vannak, mint némely civil politikus. Madeleine Albright mondta a vezérkar vonakodó főnökének, amikor külügyminiszter volt: “Mi értelme van hadsereget tartani, ha nem használjuk?” Az Albright-féle civilek vitték bele Amerikát az elmúlt időszak katonai konfliktusaiba, miközben a hadsereg legfőbb képviselői mindig mérsékeltebbek voltak. Erről szól az ún. Powell-doktrína, amely az Öböl-háború idején fogalmazódott meg, de ma is ugyanúgy él.

– Alkalmazható-e az Ön elemzése az Egyesült Államok balkáni politikájára?

I. W: Minden további nélkül. Az Egyesült Államok a 90-es évek elején úgy állt hozzá a balkáni válsághoz, hogy “legyen az az európaiak ügye”. Az európaiak azonban nem tudtak egymással sem megegyezni, így a válságot a felbomlásnak utat engedve oldották meg. Ez azonban nem volt szükségszerű, nem volt elkerülhetetlen. Ha akkor foglaltak volna keményebben állást, amikor a bomlási folyamat elkezdődött, a történet másképp végződött volna.

Kétségtelen, hogy Milosevics az elsőszámú felelős Jugoszlávia felbomlásáért. Ezt akkor indította el, amikor eltörölte a Vajdaság és Koszovó autonómiáját, mégpedig azért, hogy a szövetséget kormányzó elnöki tanácsban négy szavazata legyen. A Nyugatnak már ekkor be kellett volna avatkoznia, de nem tette, illetőleg nem tette kellő átgondoltsággal és határozottsággal.

Az Egyesült Államok nem akarta Jugoszlávia felbomlását. Ez alapvetően azzal magyarázható, hogy a Bush-kormány (az idősebb George Bush kabinetje) a status quo, a kiszámíthatóság, a stabilitás politikáját igyekezett folytatni. Ez vonatkozik a Szovjetunióra és Jugoszláviára egyaránt. Egyiket sem akarták felbomlasztani, mert nem látták, mi előnyük származhatna a rend felbomlásából. Fontos volt számukra a viszonylagos politikai stabilitás, és el akarták kerülni a szétesést, amely beláthatatlan következményekkel járhat. Bush és külügyminisztere, James Baker azonban nem tudta keresztülvinni akaratát, aminek objektív és szubjektív okai egyaránt voltak. Nem volt egységes például a hátországuk, azaz az amerikai politikai vezetők köreiben kétségtelenül voltak olyanok, akik a felbomlasztásra törekedtek. Hozzá kell tenni azt is, hogy a stabilitásra összpontosító reálpolitikát nem űzték túl magas színvonalon. Nem vagyok különösebben híve Henry Kissingernek, de azt kell mondanom: Baker nem volt egy Kissinger. Tapasztalt politikus volt, de hiányzott belőle az a képesség, hogy ügyes alkukkal és a szereplők manipulálásával elérje célját.

– Mennyiben más a mai washingtoni stratégia, mint a korábbiak?

I. W: Ami új, az a háborúpártiak, az ún. héják különösen nagy befolyása, és az elnök ezzel összefüggő kockáztatási hajlama. Bush “dupla vagy semmit” játszik az antiterrorista háború erőltetésével. Clinton ezt sohasem tette volna. Ő a számítások embere volt, mindent megpróbált előre kalkulálni, és sohasem játszott volna “dupla vagy semmit”.

A héják pedig nem türelmesek és nem elővigyázatosak. Úgy érzik, elérkezett az ő idejük. Ötven éven keresztül frusztrálta őket, hogy nem élhették ki agresszív törekvéseiket. Nem volt olyan elnök – tulajdonképpen még Ronald Reagan sem –, aki teljesen utat adott volna a héják követeléseinek. Doktrínájuk egyszerű: az Egyesült Államok befolyása a világban attól függ, hogy milyen csapásmérő képességgel bír az egyes térségekben. Ezt persze néha demonstrálni kell ahhoz, hogy meggyőző legyen.

Most azt követelik, hogy az Egyesült Államok mérjen csapást Irakra, és döntse meg Szaddám Huszein rendszerét (amit elmulasztottak tizenegy évvel ezelőtt). Érdekes módon éppen a hadsereg vezetői vélik úgy, hogy egy ilyen háborút nem lehet megnyerni, és a legfőbb szövetséges, Anglia is nagyon rossz ötletnek tartja. Hol mérjen akkor csapást Amerika? Szomáliára? Rendben van, de kit érdekel Szomália? Mi változik attól? Észak-Koreára? Nos, a látszat ellenére ez már nehezebb ügy. Lehet, hogy Észak-Koreában válságban van a gazdaság és éheznek az emberek, de Észak-Koreának még mindig van egy erős hadserege. Ha a politikusok nem is, a katonák emlékeznek rá Washingtonban, hogy a koreai háborút az Egyesült Államok nem tudta megnyerni. Nem is vesztette el; tűzszünettel fejeződött be ott, ahonnan elindultak. Nem lesz könnyű döntés.

Sok minden függ attól, hogy közben miként alakul a gazdasági helyzet Amerikában. Ha időközben a részvénytőzsde lábra kap, úgy enyhülhet a cselekvési kényszer, amely ránehezedik a Fehér Házra. Ha a részvénytőzsde stagnál még néhány évig, úgy már egy sokkal nagyobb problémával van dolgunk. Az már egy egészen más “labdajáték”. Nem is beszélve arról, hogy a perifériák válsága is visszahat Amerikára. Ha más országok is Argentína sorsára jutnak a közeljövőben, úgy az egész globalizációs mechanizmus válságba juthat, széteshet.

– A globalizáció kifejezéssel a legkülönbözőbb formákban találkozunk, szinte mindenki másfajta értelmezést ad. Használja-e Ön ezt a szót, és ha igen, milyen tartalmat tulajdonít neki?

I. W: A globalizáció kérdésében a nagy többségtől eltérően gondolkodom. Szerintem egyszerűen nincs ilyen, hogy globalizáció. Ez puszta retorika, amely meghatározott érdekeknek megfelelően alakult ki az 1990-es években. Ha az a kérdés, hogy létezik-e a világ egységesülésének folyamata, akkor természetesen igen a válasz. Ez egy ötszáz éves folyamat. Ha az a kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben leépültek-e a világkereskedelem és a tőkeáramlás korlátai, akkor azt mondhatjuk: igen, de ez mindig is egy ciklikus jelenség volt a világkapitalizmus történetében. Egyes időszakokban a nagyobb nyitottság és intenzívebb nemzetközi érintkezés erői irányították a folyamatokat, máskor a bezárkózás és a protekcionizmus hívei kerekedtek felül.

Statisztikailag kimutatható, hogy a gazdasági kapcsolatok terén egyes korábbi időszakokban a világ ugyanolyan nyitott volt, mint ma, vagy időnként még nyitottabb. Ezek azonban sohasem voltak túl hosszú korszakok. A XIX. századot például a szabadversenyes kapitalizmusként szokták jellemezni, de látni kell, hogy az akkori mintaország, Anglia is csak 1846 (a gabonavámok eltörlése) és az 1880-as évek között folytatott szabadkereskedelmi politikát. Ez ugyanis mindig annak kedvez, aki a legerősebb egy piacon, aki a leghatékonyabb termelő. A többiek mindig védeni próbálják magukat, és a szereposztás hosszú távon meg-megváltozik.

A globalizáció mint retorika – csakúgy, mint korábban a szabad kereskedelem retorikája – alapvetően a perifériának szól. Akik a nemzetállamok szükségszerű leépülését vagy elhalását hirdetik a világrendszer centrumából, folyton-folyvást védik a saját piacaikat, és nem engedik be egykönnyen a riválisok acél- vagy textil- vagy más ipari termékeit. A kulturális globalizáció körüli vita is innen származik, hiszen a filmipar például az Egyesült Államok egyik legerősebb exportágazata, amely ma már a világ minden táján megjelenik. Teljesen természetes, ha ez ellen valaki védekezni próbál, bár igazán komoly erőfeszítéseket csak a franciák tettek ez ügyben.

– Függetlenül attól, hogy milyen nevet adunk a folyamatnak, mi hajtja előre a tőkés társaságok transznacionális terjeszkedését és a nemzetállamok neoliberális átalakítását?

I. W: A globalizáció egy olyan program, amely megpróbálja kihasználni a harmadik világ meggyengült politikai pozícióját az 1980-as évektől fogva. Vagyis arról van szó, hogy visszagörgetik mindazokat a vívmányokat, amelyeket a fejlődő országok a megelőző évtizedekben értek el. A globalizáció olyan mechanizmusokat működtet, amelyek csökkentik a béreket, enyhítik a tőkére vonatkozó szabályozást és lazítják a környezetvédelmi elvárásokat.

A Kondratyev-B fázis (a világgazdasági hosszú hullám leszálló ága a hetvenes évek elejétől) segített abban, hogy létrejöjjön egy multipoláris világ, és ebben a kiéleződött tőkés verseny hajtja előre a globalizáció mechanizmusait. Ugyanakkor nem kizárt, hogy egy-két év múlva a ma ellenállhatatlannak tűnő globalizációs erők irrelevánsak lesznek. Ilyennek tekinthetjük a WTO-t, a Kereskedelmi Világszervezetet. Ma ezt egy nagyon erős, megfellebbezhetetlen szervezetként írják le. Elképzelhető, hogy egy-két évtized múlva semmiféle jelentősége nem lesz. Nem azért, mert a harmadik világ országai nem szeretik, hanem mert például Nyugat-Európa nem akarja alávetni magát a WTO szabályainak. Az Egyesült Államok igyekszik kihasználni a WTO-t és rajta keresztül kierőszakolni a neki kedvező gazdasági szabályozást a világ más részein. Nem szükségszerű, hogy az európaiak ezt sokáig tolerálják, ha például a saját agrárpolitikájukat kellene külső érdekeknek alávetni ezáltal.

– Valószínűleg helytelenül, de általában globalizáció-ellenesnek tekintik azokat az új társadalmi mozgalmakat, amelyek az utóbbi három évben a tőkés csúcstalálkozókat kísérő tömegdemonstrációkkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezek közül több (például a brit központú Jubilee 2000 vagy a francia eredetű ATTAC) az adósságok eltörlését, a nemzetközi pénzügyi folyamatok szabályozását, a monetáris szféra fölötti demokratikus ellenőrzés megteremtését tekintik fő céljuknak. Egyetért-e a pénzügyek szabályozásának elsődlegességével?

I. W: Amit ma globalizáció-ellenes mozgalmak formájában látunk kialakulni, az nem más, mint a lassan megjelenő végkifejlete az ún. rendszerellenes mozgalmaknak. Ezek 1968-tól kezdődően jelentek meg a színen laza szövetségek formájában, inkább a civil társadalom, mint a nagypolitika részeként. A jelenlegi globalizáció-ellenes mozgalmak néhány fontos tulajdonságát érdemes kiemelni. Először is megfigyelhetjük, hogy nem törekszenek centralizált struktúrák létrehozására (szemben a szociáldemokrácia vagy a nemzeti felszabadítási mozgalmak korábbi gyakorlatával). Másodszor: a sokféle résztvevő szervezet figyelemre méltó toleranciát mutat egymás iránt. Harmadszor: egy olyan populizmust képviselnek, amely rezonál a társadalom igen széles rétegeiben.

Ezek a mozgalmak egyre erősebbek, egyre több országba viszik el azt, amit én Porto Alegre szellemének nevezek. Szeptember 11. eseményei egy pillanatra feltartóztatták ezt a mozgalmat, de ez a szünet most már véget érni látszik.

A globalizáció-ellenes mozgalmak fő problémája, hogy alapvetően defenzív programmal rendelkeznek. Ezzel önmagában nincs semmi baj, ez nagyon fontos, hogy legyen, de hosszú távon nem tudja sokáig működtetni a mozgalmat. Pozitív törekvések megfogalmazására van szükség. Ezek közül egy lett igazából ismert: az ún. Tobin-adó. Ez nem rossz gondolat, segíthet a túlzott instabilitás enyhítésében, de önmagában ez egy nagyon kis lépés. Az ATTAC, amely kezdetben a Tobin-adó bevezetésének szorgalmazására alakult Franciaországban, már jóval túllépett a Tobin-adó ügyén, és komplex gazdasági reformprogramot képvisel.

Ha ezek a mozgalmak a felszínen tudnak maradni még három-öt évig, úgy valóban jelentős politikai erő válhat belőlük. Hangsúlyozom: ha fenn tudnak maradni, mert azért erre nincs garancia. Mivel globális hatókörben működnek, mindenképpen a jelen korszak legígéretesebb politikai irányzatának tekinthetjük őket.

– Lehet-e az új politikai mozgások eredménye egyfajta visszatérés a fejlesztés paradigmájához, amely a háború utáni évtizedek domináns nézetrendszere volt az észak-déli dimenzióban? Akik akkor a fejlesztés programját képviselték, ennek szükségességét az imperializmus és a függőség (dependencia) problémáival kapcsolták össze. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben az ellentábor Dél-Korea, Szingapúr és más országok példáival próbálja cáfolni az imperializmus, a függőség elméleteit, azt állítva, hogy mindez már nem befolyásolja a mai gazdasági fejlődés menetét. Mit gondol erről?

I. W: A fejlesztés nem az egyetlen ideológia volt a háború utáni korszakban. A másik jelentős ideológia a modernizáció volt, amely azonban nem hozta összefüggésbe az elmaradottságot sem az imperializmussal, sem a függéssel. Ehelyett kulturális tényezők meghatározó szerepéről beszélt. Ezek a magyarázatok ma is élnek, újra meg újra a felszínre bukkannak különböző formákban. Kétségtelen azonban, hogy a fejlesztés paradigmája igen erős volt az 1945 utáni három évtizedben. Az említett példák pedig ugyanannyira alá is támasztják a függőség és az imperializmus elméleteit, mint amennyire egyesek szemében megcáfolják.

Az elmúlt negyedszázad nagy politikai és ideológiai fordulatokat hozott, a kapitalizmus alapvonásait azonban ezek nem érintették. A tőkés világrendszert továbbra is polarizáció jellemzi, amelynek alapja az értéktöbbletnek a perifériáról a centrum felé történő áramlása. Ez nem zárja ki, hogy egyes nemzetállamok változtassák helyüket a globális struktúrában. Eközben azonban az alapstruktúra változatlan marad. Miközben tehát Dél-Korea és Szingapúr a hatvanas és a nyolcvanas évek között felzárkózott, más országok leszakadtak vagy lesüllyedtek. Példát nem nehéz hozni, mostanában minden újság Argentínával foglalkozik, amely a XX. század elején még a világ tíz leggazdagabb országa közé tartozott. A második világháború után Argentína segélyezte a lerombolt Olaszországot. Ma már ebbe nehéz belegondolni, hiszen az utóbbi az Európai Unió egyik erős nemzetgazdasága, az előbbi pedig a gazdaságtörténet legsúlyosabb államcsődjét szenvedi el éppen.

Még ha igaz is lenne, hogy a dél-koreai példa cáfolja a függőség tézisét, a kulturális determinizmus teóriáját – amit most Huntington és mások nyomán oly sokan fogyasztanak – semmiképp nem támasztja alá. Hiszen a két Korea kulturális szempontból nyilvánvalóan nem különbözik egymástól, tehát a kulturális tényező nem magyarázhatja az eltérő gazdasági eredményeket.

Furcsa, de igaz: ha ugyanezt a kérdést mondjuk 1960-ban tesszük fel, pontosan fordított lenne a helyzet, mint most. Dél-Koreát akkor mindenki kudarcnak és reménytelen esetnek tekintette, miközben Észak-Korea dinamikusan fejlődött. Azt pedig kevesen gondolják, hogy Dél-Korea fejlődése nem állt összefüggésben az amerikai imperializmus törekvéseivel. Igazából a nyolcvanas években volt divat a kelet-ázsiai sikerországokkal példálózni, hiszen az utóbbi öt évben ott is sokasodnak a problémák, és egyes esetekben megkérdőjeleződnek az eredmények (itt inkább Tajvan vagy Thaiföld említhető, mint Korea).

Még valamit érdemes megfigyelni. A kelet-ázsiai sikerországokat összefoglaló néven NICs-nek, azaz újonnan iparosodott országoknak nevezték. Ez a fogalom azonban nem a nyolcvanas években keletkezett, hanem tíz-tizenöt évvel korábban, és akkor még ebbe a csoportba tartozott Mexikó vagy Brazília is. Egy ideig ezek is sikeresen felzárkózó országoknak tűntek. Aztán másképp alakult a sorsuk, és egyszerűen ki lettek hagyva a csodacsapatból. Mindez azt mutatja, hogy a hosszabb-rövidebb ideig sikeres országok listája folyamatosan változhat. Ami nem változik, az a tőkés világrendszer szerkezete: a mag (centrum) és a perifériák közötti polarizáció.

– Ezek szerint a periféria vagy a félperiféria országai a függés egyik formájából annak másik formájába kerülhetnek csak? Mi történt például a nyolcvanas évek adósságválságával?

I. W: Az adósságválság a nyolcvanas években az ún. Kondratyev-ciklus leszálló ágának (B-fázis) következményeként alakult ki. Ez a válság nem múlt el, mert az eladósodás hulláma különböző szereplőknél jelent meg az eltelt időszakban. Az újonnan iparosodó, illetőleg alulfejlett országok után eladósodott az Egyesült Államok, amely – abszolút számokat tekintve – a világ legnagyobb adósává vált a nyolcvanas évek második felében. Eladósodott az amerikai állam, amely azóta már kiegyensúlyozta a költségvetését, viszont közben hatalmas fogyasztói hitelekkel árasztották el a lakosságot. A válság továbbgyűrűzik a periférián is. Argentínában tíz évvel ezelőtt már mindenki a válság végét hirdette, most viszont megint előállt a totális fizetőképtelenség.

A legtöbben az adósságválság kezdetét az 1982-es mexikói fizetőképtelenséggel kapcsolják össze. Szerintem a válság korábban, és nem ott kezdődött. Az első jelentős nemfizető ország Lengyelország volt, amely 1981 tavaszán kért átütemezést. Mindez azt mutatja, hogy a keleti blokk országai – a különböző politikai berendezkedés és ideológia ellenére – “cakk und pakk” részei voltak a tőkés világgazdaságnak. Ugyanazon okok miatt és ugyanolyan formában adósodtak el, mint mondjuk Mexikó vagy Brazília.

– Éppen az adósságprobléma miatt lehetett tartani attól, hogy a kelet-európai rendszerváltás latin-amerikai viszonyok kialakulásához vezethet a régióban. A Nyugattól elválasztó jövedelmi szakadék fenn is maradt, viszont közben előrehaladt az európai integráció, és tíz ország számára elérhető közelségben van az Európai Unióhoz való csatlakozás. Hosszú távon melyik trendet tartja erősebbnek?

I. W: A kettő között nincs ellentmondás. Kelet-Európa a szocialista múlt ellenére mindig is a világrendszer centrumon kívüli régiója volt. Ebből a szempontból nincs különbség például Magyarország és Mexikó között. A politikai ideológia természetesen megkülönbözteti a két térséget, de ez nem változtat a fejlettségi szinten és a világgazdasági pozíción.

Az általános várakozás az, hogy az európai integráció meg fogja oldani Kelet-Európa gazdasági problémáit, sőt a kulturális problémákat is. Nem is beszélve a politikaiakról, hiszen sokak számára az egyoldalú és sietős nyugati orientáció fő oka az orosz kérdés, az Oroszországtól való félelem. Mi több, a vezető politikai körök – vagy azok egy része – egyidejűleg az Egyesült Államokhoz is integrálódni akar a NATO-n keresztül. Ez így már egyszerre igen sok elvárás, és nagyon sok bizonytalansági tényezőt tartalmaz.

Vajon Nyugat-Európa érdekelt-e Kelet-Európa integrációjában? Messze nem annyira, mint amennyire a vonzalom fordított irányban fennáll. Származnak belőle bizonyos politikai előnyei, ugyanakkor viszont az integrációs folyamat költségei jelentősek, és ebből belső konfliktusok származnak. Emiatt Nyugat-Európa ambivalens a bővítés kérdésében. Ők messze nem félnek annyira Oroszországtól, mint a csatlakozni kívánó országok. Épp ellenkezőleg: számukra Oroszország gazdasági szempontból nagyon is érdekes. Emiatt a hangsúlyt is máshova kell tenni a mondatban: számukra Oroszország érdekes elsősorban, nem pedig a köztes régió.

Hová vezet mindez? Oda, hogy a politikai integráció viszonylag könnyen bekövetkezhet, ennek gazdasági következményeiről azonban nagyon keveset tudunk. A politikai integráció egyáltalán nem garantálja a gazdasági és szociális felzárkózást. Példának vehetjük az Egyesült Államokat, ahol a déli államokat egészen az 1960-as évekig (tehát az unió történetében majdnem kétszáz évig, vagy másképpen: a polgárháború után még egy egész évszázadon keresztül) a gazdasági alulfejlettség jellemezte. Az Egyesült Államok déli tagállamainak lakossága nem élt sokkal magasabb színvonalon, mint a szomszédos Mexikó népe.

A várakozások tehát túlzottak. Attól, hogy mondjuk Bulgária öt-tíz éven belül tagja lesz az Európai Uniónak, még maradhat ugyanolyan helyzetben, mint most, tehát a latin-amerikaihoz hasonlítható színvonalon. Ugyanakkor – mivel dinamikus folyamatról beszélünk – a kivételes sikersztorikat sem lehet kizárni. Nagyon is valószínű, hogy legalább egy az új tagországok közül, mondjuk a Cseh Köztársaság egy emberöltő múltán eléri Spanyolország fejlettségi szintjét. Ez azonban semmiképp sem lesz általános trend.

2002. január

Az interjú a kérdések sorrendjét tekintve nem az itt közölt módon zajlott, és a valóságos beszélgetéstől egyébként is némiképp eltér az itt olvasható írott szöveg. Ennek fő oka, hogy az intézet által rendelkezésünkre bocsátott magnetofon kb. a második kérdés után felmondta a szolgálatot, és a szöveget írott jegyzetek útján kellett rekonstruálni. Szerencsére Wallerstein professzor nem igényelte, hogy az angol eredetit ellenőrizze. Igényelte azonban – és kéri ezután is – cikkei, tanulmányai, interjúi magyar változatának megküldését a Fernand Braudel Center archívuma számára. Publikációinak hosszú és teljes listája megtalálható weboldalán, s számára a magyar publikációk feltüntetése ugyanolyan fontos, mint az amerikai vagy brit megjelenéseké. Pár nappal a beszélgetésünk után széles újságlapot hajtogatva tűnt fel a fénymásoló helyiség irányából – egy dél-koreai újság interjúvolta meg nemrég, és küldte el számára a tiszteletpéldányt. Mi sem késlekedhetünk sokáig!

Andor László

E számunk szerzői a magyar és a nemzetközi baloldal néhány alapvető elméleti és politikai problémáját vizsgálják, és veszik számba perspektíváit. Mindez viták nélkül természetesen nem lehetséges. Több síkon és több szempontból vizsgált problémakörök kerülnek egymás mellé, amelyek szervesen össze is kapcsolódnak. A magyarországi politikai fejleményeknek, a legutóbbi választások eredményeinek és a globalizáció problémájának osztályszempontú elemzése egymást erősítik, egyúttal ösztönzik a mélyebb mérlegelést. Más írások és vélemények alapján, a cigánykérdés értelmezése sem lehetséges a konkrét gazdasági, szociális és politikai érdekrendszerek vizsgálata nélkül, mert különben utat nyitnánk a politika etnicizálása irányába, ami éppen a cigányság sorsának szempontjából rejt magában súlyos konfliktusokat. Érdekes vita bontakozott ki Szalai Erzsébet új könyve kapcsán a magyar újkapitalizmus és a globalizáció összefüggéseiről, amely problémakör jól kapcsolódik azokhoz a szervezeti kísérletekhez, amelyek a társadalmi önvédelem esélyeit szélesítik: ilyen nemzetközi szerveződés az ATTAC, amelynek magyarországi szervezete is létrejött már, alapdokumentuma pedig létezésének legalábbis a látszatát kelti. A globalizációval mint a tőke nemzetközi önkényuralmával szembeni társadalmi ellenállás nemzetközi tapasztalatairól, mások mellett, James Petras tanulmánya tájékoztat.

Tartalomjegyzék

1. Szoboszlai György : Trendkívüli fordulók (interjú)
2. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás
3. Martin Kovats, Kerékgyártó T. István, Bíró András, Kállai Ernő, Krausz Tamás : Kik csinálják a cigánykérdést Magyarországon?
4. Alain Reyniers : Gondolatok a cigány gazdaságról
5. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Krausz Tamás : Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban
6. James Petras : Forradalmi politika – ma
7. Gondi József : Néhány kritikus gondolat Kapitány Gábor szellemi termelési mód felfogásával kapcsolatban
8. Katona László : A baloldaléiság lehetséges újraértelmezése
9. Csanády András : Társadalmunk törésvonala és viszonya a baloldalisághoz
10. Phineas Baxandall : Jobbra tart-e az ÚJ Gazdaság?
11. Szegváry Tamás : A 2001-ben megjelent négy Kádár könyvről
12. ATTAC Magyarország : Platform
13. Thomas Fritz : A baloldal kapitalizmus bírálata és az ATTAC
14. Markus Wissen : Az ATTAC fejlődési lehetőségei
15. Immanuel Wallerstein : Háború, hegemónia, globalizáció (interjú)

Interjú Szoboszlai Györggyel,
az Országos Választási Bizottság tagjával

A 2002-es választások lefolyása és eredménye több tekintetben is rendhagyónak, illetve trendhagyónak számít. Minden korábbinál erősebben jelent meg a magyarországi nagypolitika kétpólusú, sőt kétosztatú jellege. Csökkent a parlamentbe bejutó pártok száma, viszont a két legnagyobb párt között minden eddiginél élesebb, az ország kulturális és politikai megosztottságáról árulkodó csata zajlott a kampányidőszakban, és még inkább a választások második fordulója előtt. Az előző három választáshoz képest jóval intenzívebb támadások érték a választások rendjét; a politikai harc részévé vált a demokratikus intézményrendszer stabilitásának aláaknázása. Erről az új helyzetről kérdeztük még a hivatalos választási eredmények kihirdetése előtt Szoboszlai Györgyöt, a politikatudomány kandidátusát, az Eszmélet tanácsadóját. A szerkesztőséget Szigeti Péter és Andor László képviselte.

– Mennyiben volt újszerű a 2002-es országgyűlési választás a korábbiakhoz képest?

– Azzal kezdeném, hogy a magyar politikai rendszer formálódóban van. Immár tizenkét éve azt láthatjuk, hogy a négy választás négy egészen különböző eredményt produkált. Ez részben visszavezethető arra, hogy minden választásnak más a politikai környezete, és más a közvetlen politikai szerkezet is, amelyre a választás felépül. Ami állandó, az maga a választás normatív kerete. Ezt mindenképpen el kell mondani elöljáróban, mert e körül nagyon sok vita folyt a választási eredmények megállapítása során. Tehát a jogi keret 1989 óta változatlan. Ezt a keretet a rendszerváltás első választása előtt alkották meg a kerekasztal résztvevői 1989-ben. Meglepő módon nem csak egy választást ért meg ez a jogi keret, hanem immár a negyediket, és úgy látszik, marad is, hiszen a törvényt csak nagyfokú konszenzussal, kétharmados többséggel lehet megváltoztatni.

A választási eljárásról szóló törvény ugyanakkor 1997-ben megszületett, vagyis az eljárásra vonatkozó anyagot kiemelték az eredeti törvényből. Az eljárási normák tekintetében egy sereg változást is hoztak. De az alapstruktúra, vagyis hogy a politikai szereplők milyen szabályok között küzdenek, nem változott.

Nos, a pártrendszer 1989 óta drasztikusan átalakult Magyarországon. Én azzal magyarázom a választások nagyon különböző eredményeit és különböző lefolyását, hogy megindult egy koncentrációs folyamat a pártrendszerben. Ez egy szakmai kérdés, hogy vajon a pártrendszer hat-e a választói magatartásra, vagy a választási rendszer alapvető szabályai hatnak arra, hogy miként alakul a pártrendszer. Ez utóbbi az, amely meghatározó, plusz még az országgyűlés működési rendje is befolyásolja a folyamatokat (hadd utaljak itt a frakcióalakítás szabályaira az országgyűlésben). Nyilvánvaló, hogy a jelenleg ellenzékbe szoruló jobbközép pártoknak az az érdekük, hogy maximálisan koncentrálják erejüket, és egy nagy tömbbe tömörüljenek, ennek azonban ellene mond, hogy a parlamentben abban érdekeltek, hogy többszereplőssé tegyék a játékot, mert így tudnak hatékonyabban részt venni a küzdelmekben. Ergo, két frakció alakul meg a jobboldali póluson, amint ezt már a választási megállapodás is előrevetítette.

– Az átlagpolgár számára a kampányok hangvételében voltak drámai újítások.

– Ha a legutóbbi választásokat tekintjük, azt látjuk hogy igen kiélezett küzdelem előzte meg a választásokat. Egyértelmű volt az, hogy a kormány minden áron meg kívánja hosszabbítani hivatali mandátumát. Nagyon erős érdekek fűződtek a hatalom megtartásához, és a választási kampányra az volt jellemző, hogy mindenféle eszközt bevetettek a hatalom megtartása érdekében. Az elfogadottnak tűnő negatív kampány elemeit is. A választásoknak igen nagy volt a tétje, és épp azért, mert megszűnt a verseny sokszereplős jellege, ez még inkább kiélezte az ellentmondásokat. Végül is nagyon furcsán alakult a két forduló. Valaki úgy jellemezte – és azt hiszem, találó ez az értékelés –, hogy az első fordulóban a választók a kormány ellen szavaztak, míg a második fordulóban a szavazás a jobb-bal tengelyen oszlott meg. Végül is a szavazóközönség a második fordulóban aszerint döntött, hogy magát ki melyik oldalra sorolta. Ebben a tekintetben enyhe jobboldali fölény alakult ki a második fordulóban, ami megjelent az egyéni választókerületek többségében. Ezzel magyarázható, hogy a második fordulót egyértelműen a kormánypártok nyerték meg.

– Nagyon érdekes a mezőny redukálódása (eddig hatpártiak voltak, most négypárti lesz a parlament). Az a körülmény, hogy a területi listás választásokon az MSZP sem szerzett ilyen magas támogatottságot, és a korábbi jobboldal fő pártjai sem voltak soha ilyen erősek, mint most a Fidesz-MPP, mutatja ezt a kettéosztottságot. A két nagy párt mellett inkább csak kiegészítő jelleggel került be az SZDSZ és az MDF. Hogy értékeled ezt a jelenséget?

– Elsősorban azzal, hogy az egyéni választókerületek Magyarországon a választói magatartást eleve polarizálják. Végül is két politikai erő közötti választásra redukálódik a verseny. A jobboldali választói tömeg az elmúlt tizenkét évben mindig erősebb volt létszámát tekintve, mint a baloldali. Tehát enyhe fölény jellemezte mindvégig a jobboldalt. Ráadásul a liberális tábort nem tekinthetjük egyértelműen sem jobb-, sem baloldalinak, mivel a centrumban elfoglalt helyükből eleve adódik mindkét lehetőség. Különösen igaz ez a választások közül 1990-re és 1994-re. Az SZDSZ nagyon sok olyan jobboldali szavazót vonzott magához, akik a rendszer letisztulása után egyre inkább eltávolodtak ettől a párttól. Az SZDSZ szavazóinak magatartását elsősorban az motiválta, hogy a kormányváltást fogalmazódott meg fő célként. Nagyon sokan csatlakoztak ehhez olyanok, akik nem igazán baloldaliak, és csak félszívvel támogatják a szocialistákat. Ez tehát nem egy annyira egységes tömb, mint a jobboldali, sokkal heterogénebb, sokkal esetlegesebb. Nem mondanám azt, hogy az MSZP tartósan a 30 százalékos támogatottság fölé emelkedett, mert ez valószínűleg nem igazolható. Arról van szó, hogy nagyon sokan csatlakoztak a szocialistákhoz protest szavazatokkal olyanok, akiknek nem tetszett az eddigi kormányzás, és le akarták váltani az Orbán-kormányt. Ezek között sok olyan szavazó volt, aki a második fordulóban már elfordult az MSZP-től.

Nagyon nehéz persze jellemezni a különböző szavazótáborok összetételét. Ehhez nagymintás szociológiai felvételek szükségeltetnek. Ilyen nagymintás, az attitűdöket a teljesség igényével felmérő kutatásra a rendszerváltás óta még nem került sor. Ilyen kutatás tudna csak választ adni arra a kérdésre, hogy a lakosságnak voltaképpen milyen a politikai szerkezete. Azt hiszem, nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy az MSZP 42 százalékos tábora nagyon sokféle politikai attitűdből tevődik össze. Korántsem mondható az, hogy ez a választás tartósan megnövelte a baloldal támogatottságát.

– A szocialistáknak Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltségével olyan stratégiája alakult ki, hogy a nemzeti közép kormánya a megosztottsággal szemben teremtsen egységet, és a párt balközép arculatát a centrum irányába vigye el. Eredményesnek gondolod-e ezt a stratégiát a tekintetben, hogy mozgósította a mozdítható szavazói kört, vagy ez a kör is olyan ellentétesen mozgott a két forduló között, mint az előbb említett protest szavazó?

– Őszintén szólva, nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Medgyessy Péter közismerten úgy ítéltetik meg, hogy nem túlságosan jó kommunikátor, nem igazán mobilizált olyan embereket, akik a határon álltak. Az tény, hogy a jobboldalon a második fordulóban rengeteg ember megmozdult. Olyan emberek, akik korábban nem vettek részt a választásokon. Valószínűleg a kisgazda szavazótábort tudták mobilizálni. Erre utalnak azok a fejlemények, amelyek az alföldi átfordulásokat mutatják. Orbán Viktornak az a jelszava, hogy “vigyél még egy embert a választásokra”, valószínűleg hatékony volt ezeken a területeken. Orbán Viktor országjáró körútja sikeresnek minősíthető, elsősorban az alföldi, dél-alföldi választóközönséget mobilizálta. Nyugat-Dunántúl elsősorban jobboldali beállítottságú, mégpedig a baloldal-ellenesség és a katolicizmus erős alapjai miatt; itt tehát nem kellett sokat tenniük a siker érdekében. Ahol fordítani voltak képesek, azok elsősorban az agrárvidékek, ahol a negatív kampány hatott. A Medgyessy-féle attitűd nehezen versenyképes a negatív kampánnyal szemben. Mert hát egy passzívabb magatartást jelent. Akik mobilizálódtak a jobboldalon, azokkal el lehetett hitetni, hogy a szocialista kormányzat reális veszélyeket jelent a mindennapokban erre az agrárnépességre.

– Nem tekinthetjük-e negatív kampánynak az MSZP stratégiáját is? Hiszen a fő hangsúly azon volt, hogy az Orbán-kormány korrupt, és összejátszik a szélsőjobboldallal. Ha pedig a baloldal csak negatív üzenetekre tud építeni, az figyelmeztető jel a jövőre nézve. Ha csak azt tudja sulykolni, hogy a másik oldal antiliberális és antidemokratikus, és hiányoznak azok a pozitív mondanivalók, amelyekkel egy baloldali mondanivalót meg lehet alapozni, az hosszú távon kevés a tömegbefolyás megerősítéséhez.

– Úgy ítélem meg, hogy az MSZP első forduló előtti stratégiája nem volt klasszikusan negatív kampány. Nyilvánvaló, hogy az ellenzék a választások előtt megpróbálja csokorba szedni azokat a mondanivalókat, amelyekkel a kormányt támadni tudja. Megpróbálja megmutatni a választóközönségnek, hogy miért kell ezt a kormányt leváltani. Egy sor negatív elemet felvonultat, amely egyértelműen a kormány sikertelenségét demonstráló leltár. Ez önmagában még nem negatív kampány, ez egy teljesen funkcionális dolog. Arról van szó, hogy a kormányt leváltani akaró erők felsorolják sérelmeiket. Tény, hogy a leköszönő kormány az első a rendszerváltás óta eltelt időszak kormányai közül, amely – hogy finoman fogalmazzak – kitágította a jogi szabályozás kereteit, és az íratlan, néha az írott jogot is sértő módon kormányozott. Gondolok itt például a parlament ellenőrző szerepének teljes negligálására. Azok a felvetések, amelyek a kormány ilyen jellegű tevékenységével voltak kapcsolatosak, teljesen megalapozottak, abszolút igazolhatóak voltak. A kérdés csak az volt, hogy a választóközönségre mennyiben lehet hatni ezekkel az érvekkel. Az emberek jó részét ugyanis nem érdekli, hogy a parlamenti csatározásokban milyen visszásságok találhatók. Sokkal inkább érzékenyek az egzisztenciális problémákra.

Tehát úgy látom: az ellenzéki pártok nem negatív kampányt folytattak. Inkább azt mondhatjuk: a baloldali és a liberális értékeket a program szintjén kevéssé tudták felmutatni. Ez egyfajta arányeltolódás volt, tehát nagyobb hangsúly esett a kormánykritikára, mint a pozitív üzenetekre. Ezt aztán pótolták a két forduló között, amikor egyre intenzívebben hangoztatták az első száz nap kormányzati intézkedéseit.

A kormányoldalon a negatív kampány erőteljes volt – ilyen a lejárató és a személyeskedő kampány, és az, amely nem valóságelemeket vonultat fel. Negatív az a kampány, ahol valótlanságokat próbálnak beállítani valós dolgokként. Ebben az értelemben a két forduló között a Fidesz kifejezetten negatív kampányt folytatott. Ha ugyanazt a kifejezést használjuk az MSZP kampányára és a Fidesz két forduló közötti magatartására, akkor gondban leszünk. Tehát ezt a distinkciót meg kell tennünk. Érdekes az is, hogy a negatív kampányt a közönség korábban mindig elítélte. Most másként viszonyult hozzá, mintha elfogadta volna, hogy szabad negatív kampányt folytatni.

– Az előző kérdést megtoldva: hogyan értékelhetjük azt a különbséget, amely a két oldalnak a köztéri szereplésekhez való viszonyát jellemzi. Orbán Viktor legalább kétszer annyi vidéki szereplést vállalt, mint Medgyessy Péter (legalábbis a kampányidőszakon belül).

– Nekem is az az érzésem, hogy az MSZP mintha lemondott volna a tömegmobilizáció eszközéről. Kérdés, hogy milyen megfontolásból alakult ez így. Az elképzelés az volt, hogy jobb, ha hagyjuk az ellenfelet negatív kampányba fordulni, mert ezzel ők a választókat el fogják ijeszteni maguktól. És anélkül, hogy nekünk bármit kellene tennünk, demonstráljuk azt, hogy mi nem folytatjuk ezt a stílust, mi demokratikusak, konszenzuálisak vagyunk és önmagában ezzel híveket szerezhetünk. Ennek a stratégiának a kiindulópontja az volt, hogy a magyar választó nem szereti a kilengéseket, és igazából nem is vonható a tömeghisztéria hatása alá. Nos, ez nem igazolódott be.

Nyilvánvaló, hogy Medgyessy Péternek legalább olyan intenzív kampányt kellett volna folytatnia vidéken, legalább annyi helyre el kellett volna mennie, és legalább olyan erővel fel kellett volna mutatnia azokat az információkat és programpontokat, amelyek a szimpátiát felé fordíthatták volna. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon nehéz a negatív kampánnyal szemben védekezni. Nem volt könnyű helyzetben az MSZP, nem vett igénybe olyan eszközöket, amelyek hatásosanak bizonyultak volna. Majdnem a kormányzásba került ez a tudatosan vállalt passzivitás.

– Ez sokat elmond a folyamatok dinamikájáról is. Hiszen annál jobbra nem nagyon lehet menni, ahová Orbán a Testnevelési Egyetemen elmondott beszédével ment. Ennek során időnként már Mussolinire emlékeztető érvelések hangzottak el. (Eszerint egyfelől a nagytőke, másfelől a szocializmus a fő csapás iránya – mintha a Fidesz ezt megtehetné.) Ehhez képest úgy tűnt, hogy beválhat a nemzeti centrum a teljesen jobbra menő erőkkel szemben. Közben azonban a Fidesz sikeresen vett vissza a radikalizmusból (hit, remény, szeretet, összefogás emlegetésével), elejét véve annak, hogy magát egyértelműen a szélsőjobb mezejére helyezze.

– A Fidesz nagyon erőszakos kampányt folytatott a két forduló között, olyan elveket is felhasznált, amelyek korábban szóba sem jöhettek. Az, hogy tömeggyűléseket szervezett, teljesen új jelenség. A kettéosztottság már régóta megvan a magyar közéletben, sőt talán csak erősödni fog. Mégis úgy gondolom, hogy a dolog vidéken, és főleg a magyar Alföldön dőlt el.

Az, hogy a jobboldal maga köré tudta gyűjteni a szavazók tekintélyes részét, döntően két forrásból táplálkozott. Ha konkrétan megnézzük azokat a körzeteket, ahol átfordították az első fordulós eredményt (a baloldali többséget jobboldali többséggé), azt látjuk, hogy az ott kialakult jobboldali többség nem egy meggyőző többség. Egyértelműen arról van szó, hogy az első fordulóban részt nem vett szavazókat tudtak mobilizálni, másrészt pedig azt is vizsgálni kell, hogy az SZDSZ szavazótábora hogyan viselkedett. Már az elemzésnek a primer szakaszában is látható, hogy a fővárosban az MSZP-SZDSZ együttműködés lehatolt a szavazókig. Ezt mutatja Pető Iván győzelme, és hogy nagyon erős jobboldali körzetekben két százalékra meg lehetett szorítani a jobboldali jelöltet (pl. Balsai Istvánt). Az eredmények ott is szorosak voltak, ahol végül a jobboldal győzött. A fővárosban tehát ez a praktikus együttműködés működött. Ugyanakkor ez vidéken nem így volt. Számokkal igazolható, hogy az SZDSZ szavazói a második fordulóban vagy nem mozdultak meg, vagy a Fideszre szavaztak, de semmiképp sem jelent meg az MSZP támogatói körében az első fordulós liberális szavazótábor. Ugyanez jellemző még fokozottabb formában a Centrum Pártra. Ezt sokan úgy állították be, hogy legalább fele részben baloldali szavazótáborról van szó. Jelöltjeik sok esetben a baloldali jelöltek támogatását irányozták elő, de ez nem vált valóra. Sajátos a szerencsi példa. Itt az első forduló után nagy arányban vezetett az MSZP-s jelölt. A centrumos Kupa Mihály visszalépése nemhogy bebiztosította volna ezt a győzelmet, hanem végül mindössze két szavazaton múlt, hogy a szocialista jelölt, Szabó György nyert. Ha a Centrum szavazói többségükben valóban baloldaliak lettek volna, egészen másképp alakul az eredmény itt és más körzetekben is.

Meg kell tehát vizsgálni, hogy a szavazótáborok hogyan mozogtak a két forduló között. Úgy tűnik, hogy a nagyon erős jobboldali-szélsőjobboldali tömbbel szemben nincs esélye az MSZP-nek és az SZDSZ-nek külön a belátható jövőben. Meg kell tanulniuk nemcsak a parlamentben együtt dolgozni és kormányozni, hanem meg kell próbálniuk a szavazótáboraikra is olyképpen hatni, hogy azok közeledjenek egymáshoz. Hosszabb távon csak ez alapozhatja meg a baloldal és a liberélis centrum sikerét.

– A közvéleményt is foglalkoztatja – bár alapvetően szakmai kérdés –, hogy mit gondoljunk a Fidesz-MDF közös listáról. Sokan bizonytalanok voltunk, hogy végül is együtt kell-e számolnunk a Fideszt az MDF-fel, vagy külön. A törvény szerint a köztársasági elnöknek a legerősebb párt vezetőjét kell felkérnie kormányalakításra, és hogy ki a legerősebb, itt most attól függ, hogy külön számoljuk-e őket, vagy együtt. Ha külön, akkor az MSZP a legerősebb, ha együtt, akkor esetleg egy kisebbségi kormány alakítására is fel lehetett volna kérni Orbán Viktort.

– Nem létezik ilyen alkotmányos előírás, legfeljebb íratlan szabályról beszélhetünk. A magyar alkotmány ráadásul nem teszi lehetővé kisebbségi kormány megalakítását, legföljebb a fenntartását, ha a többség lemorzsolódik. A választási szabályok ebből a szempontból egyértelműbbek. Abból kell kiindulni, hogy a politikai mező jobboldalán két párt indult egy közös jelölő szervezettel. A két párt úgy döntött, hogy nem külön méretteti meg magát, hanem összeállít egy közös jelölőszervezetet, amely közösen állít jelölteket mind az egyéni választókerületekben, mind pedig a listákon. Vagyis egy pillanatig sem vált kétségessé az, hogy itt a két szereplő két önálló szereplő. Már csak azért sem, mert a megállapodásukba azt is belefoglalták, hogy az MDF külön frakciót hoz majd létre az Országgyűlésben. Az is látható, hogy itt két nem azonos súlycsoportba tartozó párt indult. A Fidesz fölénye megkérdőjelezhetetlen volt politikailag. Jogilag a bizonytalanság csak ott öltött testet, hogy ilyen esetben a két pártnak meg kell jelölnie, hogy a töredékszavazatok után az országos listáról milyen arányban szereznek mandátumot. Előzetesen nyilatkozniuk kellett, és eszerint kell eljárni a kiosztásban. Ezt a két párt nem tette meg, de van a törvényben egy olyan szabályozás, hogy ilyen nyilatkozat hiányában az osztozkodás mértéke 50-50 százalék. Ez biztosította egyértelműen, hogy az MDF bejut a parlamentbe. Az igazi kérdés az volt – és ezt az OVB eldöntötte, még mielőtt kiegészült volna a pártok által delegált tagokkal –, hogy nem kötelessége a két pártnak az állami támogatást is ugyanebben az arányban megosztani. Ez sajátos értelmezés, mivel fel lehet vetni, hogy a két dolog össze van kötve. A modellezett társadalmi támogatáshoz igazodnia kellene a költségvetési támogatásnak is. Az 50-50 százalék azt mutatja, hogy a két párt biztonságra törekedett, és nem lehetett kétségünk afelől, hogy melyikük jut be, és melyik nem.

Számunkra teljesen egyértelmű volt az, hogy a köztársasági elnöknek mérlegelnie kell, kinek ad megbízást kormányalakításra. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a két pártot külön kell kezelnie. Lebegtették ugyan ezt a kérdést, de teljesen egyértelmű volt, hogy a közös listákon Fidesz-túlsúllyal két párt indult. Nyilvánvalóan akkor is külön frakciót alakítottak volna, ha elérik a többséget. Az pedig, hogy a két jobboldali párt közös erővel több mandátumot szerzett, mint az MSZP, nem adott jogkört a köztársasági elnöknek arra, hogy Orbán Viktort jelölje meg miniszterelnökként. Ez ellentétes lett volna a választási eredményekkel. Szerencsére egy pillanatig sem merült föl. Világossá vált, hogy ha a köztársasági elnök nem a legnagyobb politikai erőnek adja a megbízást, akkor visszaél a hatalmával. Az első pillanattól világos volt, hogy a legnagyobb politikai erő a parlamentben az MSZP lesz.

– Valóban egyértelműnek hangzik mindez. Mégis nagyon sokan hangoztattak kifogásokat, csalásról is beszéltek, főként a MIÉP, amely bírósági eljárásokat is próbált kezdeményezni, többszáz helyen. Egyfajta hisztéria alakult ki, ami az eredmények megkérdőjelezésének miliőjét teremtette meg. Mit mond ez a demokratikus politikai kultúráról? Veszélyben van-e az intézményrendszer?

– Én egyszerűen a kiélezett versennyel magyarázom a kifogások nagy számát, és azt a tényt, hogy olyan nehezen tudják az egyik oldalon elfogadni a végső eredményeket. Ha nem kevesebb, mint egy százalék lett volna a különbség az MSZP és a jobboldali szövetség között, hanem mondjuk négy vagy öt, akkor nyilvánvalóan nem így merülnek fel ezek a kérdések. A szoros eredmény mobilizálta a csalódott embereket, vagy azok egy részét. Nem mindennapi események történtek. Az, hogy a MIÉP nem jutott be a parlamentbe, nagy jelentőségű fejlemény. Tudtuk persze, hogy ha magas lesz a részvételi arány a választásokon, akkor a MIÉP-nek kisebb az esélye a bekerülésre. Azt se felejtsük el, hogy az első forduló előtt az igazán izgalmas kérdés az volt, hogy mely pártok jutnak be a parlamentbe. Csurka István pártjában az időközi választási eredményekre támaszkodva azt állították, hogy tíz százalék fölötti a támogatottságuk. A pártvezér azonban túl korán jelentette be, hogy az első forduló után visszalépteti a jelöltjeit. Ezzel a saját esélyeit is nagymértékben csökkentette. Igaz – és itt visszautalnék az előbbi kérdésre –, az SZDSZ és az MSZP nagyon erős kampányt folytatott a MIÉP-pel szemben. Ezt lehet eltúlzottnak értékelni utólag, de azt gondolom, reális volt a veszély, mert a MIÉP veszélyeztette volna az uniós csatlakozási folyamatot. Különösen olyan választási eredmény esetében – és ettől nem álltunk nagyon messze –, amikor a MIÉP adta volna a kormányzati túlsúlyt. Bizony, ez olyan kompromisszumokra szorította volna a jobboldali kormányt, ami nagyon megnehezítette volna a csatlakozási tárgyalásokat. Azáltal, hogy a köztársasági elnök felszólította a polgárokat a részvételre, azáltal, hogy nagy kampány folyt a részvétel érdekében, végül is a MIÉP nem jutott be a parlamentbe. De csakis azért, mert a szavazótáborát nem tudta lényegesen növelni. A szoros küzdelem, a hasznos szavazat elve vitte el a MIÉP-től a választópolgárokat. Hogyha nem lett volna ilyen kiélezett a küzdelem a két nagy párt között, a MIÉP valószínűleg bekerül a parlamentbe, hiszen ettől nem volt nagyon messze.

Az igazi nagy eredmény az volt, hogy az SZDSZ bekerült. Ez pedig azzal együtt, hogy a MIÉP nem jutott be, még inkább felfokozta az érzelmeket. Rengeteg szélsőjobboldali szavazót mozgósított ez a fejlemény. A panaszok özöne mögött elsősorban ennek a sértődött szélsőjobboldali tömegnek az aktivizálódása áll.

A jobboldal vezetői a második forduló után beismerték ugyan a vereségüket, de úgy gondolták, hogy a mandátumeloszlást meg lehet talán fordítani. Olyan szoros volt a verseny, hogy elvileg nem volt kizárt, hogy jogorvoslatokkal több körzetben is változást lehet elérni, és ez a kormányzásra is kihathatott volna. Gondoljuk végig: ha csak hat választókerületben sikerül kierőszakolni az új választást, és ezekben mindben sikerül elérni a jobboldali győzelmet, akkor most nem a szocialisták alakítanak kormányt az SZDSZ-szel, hanem a jobboldal. A szoros eredmény megnövelte a panaszok számát, és azt a látszatot keltette, hogy a választási eredményeket érdemes megtámadni. Idén a korábbiaknál jóval látványosabb volt ez a jelenség. Ez már megkezdődött az ajánlási eljárásban is. Rávilágított ugyanakkor arra, hogy nagyon sok a hiba az eljárási törvényben. Például az ajánló cédulák esetében nincs meg a kellő garancia arra, hogy ezekkel a cédulákkal ne lehessen visszaélni. A szavazás lebonyolítása körül is volt jó néhány szabálytalanság. Az érvénytelen szavazatok minősítése például egy olyan kérdés, amely nagyon sok rejtett visszásságot takar. Épp a szerencsi körzet szavazatainak újraszámlálása mutatja, hogy milyen sok a bizonytalanság az eljárási szabályok között.

– Mindennek a csúcsa a pécsi joghallgató esete az SZDSZ töredékszavazataival.

– A pécsi joghallgató, Vecsernyés Sándor mögött feltehetően a Fidesz vezérkara állott. Ha nem is tudjuk ezt bizonyítani, nagyon erősen feltételezhetjük. Az, hogy a visszalépő jelöltek esetében esetleg meg lehet semmisíteni a töredékszavazatokat, és e javaslat mellett komoly erők is felsorakoztak (például két volt alkotmánybíró), súlyos problémáról árulkodik. Egy rádiónyilatkozatban az Alkotmánybíróság volt elnöke, Sólyom László is komolyan mérlegelhetőnek értékelte a beadványt. Nyilvánvaló, hogy a pécsi joghallgató agyából kipattanhatott ugyan ez a szikra, de a kidolgozását komoly intellektusok is segíthették. Emögött az az elkeseredettség is áll, amely a kormányzati pozíció elvesztésével hozható összefüggésbe. Választójogi szempontból a felvetés nyilvánvaló félreértésen alapult, csak a politikai motiváció tehette komollyá.

– Mennyire befolyásolja a kormányzás mechanizmusát és a parlament működését a tíz fős, igen csekélynek értékelhető többség?

– Talán meglepő, amit mondok. Nyugati példákból kiindulva, azt állíthatjuk, hogy a tíz mandátumos különbség majdnem kényelmes többséget biztosít. Az eddigi parlamentek igen nagy mandátumtöbbségekkel működtek, sőt 1994–98 között kétharmados többsége is volt az akkori kormányzó pártoknak. Ha belegondolunk, hogy ebben a ciklusban az egész magyar alkotmányos struktúrát át lehetett volna alakítani különösebb probléma nélkül, és hogy tulajdonképpen 1997-ig nem történt semmi (97-ben történtek aztán olyan kétharmados változtatások, amelyek az ellenzék támogatása nélkül születtek meg), végül is azt mondhatjuk, hogy ez a tízfős többség elfogadható és kényelmes. Ugyanakkor az is látható, hogy ez a helyzet konszenzuális politikára kényszeríti a koalíciós partnereket. Ezen azt értem, hogy kétféle magatartástípust kell nagyon határozottan felvenniük a kormánypártoknak. Egyfelől nagyon határozottan meg kell próbálniuk a frakciófegyelmet érvényesíteni a politikailag funkcionális kérdések mellett. Szankcionálniuk kell a parlamenti jelenlétet csorbító megnyilvánulásokat. A szavazásoknál lehetőség szerint jelen kell lenniük a kormánypárti képviselőknek. Ezt azonban már tapasztaltuk a Fidesznél is. Ahogy a Fidesz-többség olvadozott, ahogy a kisgazdák kivonultak vagy elfogytak a Fidesz mögül, a Fidesz is kénytelen volt nagyon keményen fegyelmezni a saját frakcióját, annak érdekében, hogy a kormányzó többség ne kerüljön veszélybe.

Egyfelől tehát a két pártnak fegyelmeznie kell a saját képviselőit, egy újfajta, kötöttebb stílust kell felvenniük, másfelől pedig keresni kell a konszenzuspontokat mindazokban a kérdésekben, amelyekben az ellenzékkel együtt lehet működni. Kulturális értelemben ez problémákat fog okozni, hiszen mind a liberálisok, mind a baloldal köreiben nagy hagyománya van az éles szembenállásnak. Nyilvánvaló azonban, hogy a politikai pártoknak készülniük kell a jövőre, és el kell tudniuk dönteni, hogy melyik a funkcionális viselkedési mód. A két párt nagyon egymásra van utalva. Úgy látom, hogy a gazdaságpolitikában semmiféle probléma nem lesz a két párt politikájának összeegyeztetésével, viszont jelentős feszültségek keletkezhetnek a szociálpolitikai kérdéseknél. Komoly problémát látok az egészségügyi kérdéseknél, ahol nagyon ellentétes a két párt filozófiája. Az MSZP-nek a hagyományos liberális gazdaságpolitikáját – különösen az uniós csatlakozásra való tekintettel – egy kicsit transzformálnia kell. Az uniós csatlakozás egy sor kihívást jelent. Végre, tizenkét év után bátrabban kell olyan baloldali értékek mellett kiállnia, amelyeket a korábbi kormányzási ciklusaiban nem tudott megvalósítani – részben persze a gazdasági szükséghelyzet miatt.

– Egyetlen kérdés ehhez: ha kormányválság nélkül meg is lehet úszni, el lehet-e kerülni az egy ciklus alatti négyszeri bizalmatlansági indítvány lehetőségét az új többség számára?

– Nemcsak bizalmatlansági indítványt kell beterjeszteni, hanem a kormánynak tényleg meg kellene változnia négyszer, hogy ez az alkotmányos formula alkalmazható legyen. De ennél fontosabbnak tartom, hogy a kormánytöbbség kezében mindig ott van az új választások kiírásának lehetősége. Egy dolgot fontosnak tartok hangsúlyozni. A Fidesz négyéves kormányzása nyilvánvalóan kihat az MSZP és az SZDSZ viselkedésére is. Sok mindent meg fognak merni tenni, amit nem mertek volna megtenni, ha nem lenne mögöttük egy négyéves Fidesz-kormányzás. A két oldal politikai kultúrája nyilvánvalóan hat egymásra. Miután nem légüres térben folyik a politizálás, ez markánsabb viselkedést fog kiváltani a másik oldalon is, de szelektíven. Hangsúlyozom, nagyon kemény négy évnek nézünk elébe, de ez nem jelenti azt, hogy a tízfős többség önmagában kormányválságot involválna. Ez attól is függ, hogy a fontos csomópontokban hogyan tudják a konfliktusokat feloldani. Nyilvánvaló, hogy az MSZP inkább lesz hajlandó együttműködni a Fidesz-MDF-fel, mint ahogy ez fordítva volt az elmúlt években. Lesz néhány nagyon kényes probléma, ahol nem lehet elkerülni az összeütközést. A családtámogatási rendszert például mindenképpen át kell alakítani. A felsőbb jövedelmi rétegeket támogató családpolitikát nem hagyhatja érintetlenül a kormány, s a változtatás óriási ellenállást fog kiváltani a másik oldalon. A Fidesz az elmúlt négy évben konfliktusvállaló magatartást tanúsított, s emiatt a közvélemény nem fogja zokon venni a hasonló eljárást az MSZP és az SZDSZ részéről sem. Ha a kormány megalakításában kompromisszumokra tudnak jutni – márpedig nincs más lehetőség –, a továbbiakban már könnyebb lesz a két párt tevékenységének az összehangolása. Ráadásul itt az a tény, hogy egy szakértő miniszterelnök áll a kormány élén, aki nem tagja sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek, megkönnyíti az egyeztetést. Medgyessy Péter el tud vonatkoztatni olyan befolyásoktól, amelyektől nyilván nem tudna eltekinteni, ha szorosabb pártkötődéssel rendelkezne. Így könnyebben tud majd nemet vagy megálljt mondani bizonyos törekvésekre, amelyek a kormány egységét veszélyeztethetik.

– Köszönjük az interjút.

Mit tud kezdeni a társadalomtudomány egy olyan tünékeny jelenség magyarázatával, mint amilyen a választások eredményét adó választói magatartás? Milyen folyamatok hatnak a voksát leadó állampolgárra? A politikai szociológia válaszadási kísérleteinek kritikai elemzése képzi a ma különösen érdekes tanulmány tárgyát.

A polgári tudományosság az osztályszavazásról

1. Elméletek a választói magatartásról

A politikatudomány egyik legfejlettebb területe, a választáskutatás az elmúlt évtizedekben három alapvető elméletet dolgozott ki a szavazói viselkedés magyarázatára. A racionális választások teóriája az elvont egyénből, a polgári társadalom független individuumából indul ki, s gondolatmenetében a neoklasszikus közgazdaságtan téziseit követi. E modellben a választó saját nézeteit témánként összehasonlítja az egyes pártok álláspontjával, s ennek alapján alakítja ki politikai magatartását. Mérlegelése során egyidejűleg végtelen számú kérdést is értékelhet, s a megállapított távolságokat a témák szubjektív fontosságával súlyozza, majd pártonként összegzi. Arra a politikai erőre szavaz, amely esetében az összesített távolság a legkisebb, vagyis programja legközelebb áll saját preferenciáihoz. Döntéseiben más szempontokat csak akkor vesz figyelembe, ha két vagy több párt között az összegzés nyomán “holtverseny” alakul ki.¹

A tematikus voksolás s ezen belül a súlyozott közelségi modell mellett a racionális választás elméletének másik válfaját az “ésszerűen tudatlan” szavazó tézise alkotja. E gondolatrendszer abból az elemi tényből indul ki, hogy az egyes voksok végtelenül csekély szerepet játszanak a végeredmény meghatározásában. Ezt felismerve, a választók nem gyűjtenek tudatosan politikai információkat, s bonyolult mérlegeléseket sem végeznek, hanem “gondolatmankókra” támaszkodva hozzák meg döntéseiket. Ennek során közvetlen környezetük véleményét éppúgy követhetik, mint saját korábbi álláspontjukat, s így viselkedésükkel inkább a választói magatartás szociológiai, illetőleg szociálpszichológiai modelljének feltevéseit igazolják.²

A másik nagy irányzat, a szavazói viselkedés szociológiai elmélete nem az elvont egyént, hanem a társadalmi lényt állítja elemzése középpontjába. Alaptézise szerint a választók magatartását elsődlegesen csoporttagságuk, illetőleg környezetük határozza meg, s így a személyes vélemények a korábban kialakított viselkedést többnyire csak utólagosan racionalizálják. E modell tehát mindenekelőtt a preferenciák eredetét keresi, túllépve a racionális választások elméletén, amely azokat adottságokként feltételezi, s ennek nyomán hátterüket egyáltalán nem elemzi.³

A szociológiai modell ugyanakkor nem vizsgálja azokat a mechanizmusokat, amelyek a pártpreferenciákat szavazói viselkedéssé alakítják át. Elvileg négy mechanizmus hozhat létre kapcsolatot az egyes társadalmi sajátosságok és a választói magatartás között. Az első kettő a racionális választások elméletéhez kötődik; e megközelítésekben a voksoló a tematikus szavazás, illetőleg a “gondolatmankós” döntés modelljét követi, s a csoporttagság az összehasonlítás alapjául szolgáló preferenciák eredetét vagy a befolyást gyakorló véleményvezérek (és más mintaadó személyek) hovatartozását magyarázza. A harmadik mechanizmus keretében a szavazó nem mérlegeli tudatosan, hogy melyik pártra voksoljon, hanem szocializációja, történelmi tapasztalata alapján kialakult beállítottsága szinte automatikusan megszabja magatartását. Végezetül cselekedhet a közvélemény nyomására, a társadalmi többség személytelen elvárását követve is; ilyenkor az igazodás vélt kényszere kerekedik felül, ami többnyire a valószínű győzteshez történő csatlakozás igényében fejeződik ki.⁴

A harmadik irányzatot a szociálpszichológiai modell alkotja, amely a választói magatartást a közvetlenül befolyásoló, illetőleg a tartósabb politikai beállítottságokból kiindulva értelmezi. Az előbbiek szituatív jellegűek, a versengő pártokkal és jelöltekkel függnek össze, az utóbbiak viszont az egyes egyének társadalmi jellemzőiből, gyermekkori szocializációjából és történelmi tapasztalataiból származnak. E társadalmilag meghatározott attitűdök hatására alakul ki a szavazó pártkötődése, ami ugyan nem olyan szilárd, mint a felekezeti hovatartozás, ám időben stabilabb minden más politikai beállítódásnál. Ez a kötődés nem határozza meg egyértelműen a politikai és ezen belül a választói magatartást, a véleményalkotást és a szavazói döntést azonban nagymértékben befolyásolja. Ily módon a tartós kötődések sokkal nagyobb szerepet játszanak a kampánytémáknál, az aktuális gazdasági helyzetnél vagy a jelöltek személyiségénél. A szociálpszichológiai irányzatot ezért a “pártos szavazó” modelljének is nevezik, ami egyben azt is jelzi, hogy magyarázó ereje az elkötelezett választók számának alakulásától függ.⁵

Empirikus vizsgálatok nyomán mindhárom irányzattal szemben számos ellenvetést fogalmaznak meg. A tematikus szavazást elsődlegesen azon érv alapján bírálják, hogy az egyes választók csupán néhány kérdést vesznek figyelembe s azok szubjektív fontosságát alig mérlegelik. Sőt, nem egyszer előfordul, hogy tőlük viszonylag távol álló pártokra voksolnak, amelyek a szándékuk szerint kívánatosnál nagyobb mérvű változtatásokat ígérnek. Még élesebb kritikák jelennek meg a szociológiai modellel szemben, azt állítva, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi csoporttagság és a környezet egyre gyengébb hatást gyakorol a választói magatartásra. Számos kutató szerint tendenciaszerűen csökkent a pártos szavazók aránya is, ami arra ösztönzi ezen irányzat híveit, hogy kísérletet tegyenek a közgazdasági és a szociálpszichológiai elmélet közötti szakadék áthidalására.⁶ A kölcsönös bírálatok tehát a modellek közeledéséhez vezetnek, e folyamatban azonban a társadalmi lény koncepciójának hívei tesznek nagyobb elméleti engedményeket, meghajolva azon álláspontok előtt, amelyek az individualizációra és a “középosztályosodásra” hivatkozva, az egyéni értékválasztás növekvő jelentőségét hangsúlyozzák. Ez az érvelés – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – meghatározó szerepet játszik abban a vitában is, amely az osztályszavazásról zajlik.

2. A szavazói viselkedés szociológiai modellje

A szociológiai modell alapján, a szavazói viselkedést befolyásoló társadalmi jellemzőket három nagy csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe az egyének demográfiai ismérvei, a nem és az életkor tartoznak, amelyek természetadta jellegük ellenére történelmi koronként eltérő társadalmi sajátosságokat hordozhatnak. A másodikat a rendkívül heterogén szociokulturális tényezők alkotják, amelyek az iskolai végzettségen kívül a felekezeti és az etnikai hovatartozást, sőt kiterjesztett értelemben a valláshoz és a különféle politikai-ideológiai értékrendekhez való viszonyt is magukba foglalják. Ez utóbbiak már valóságos csoporttagságot jelenthetnek, hiszen az azonos nemzetiségű vagy vallású egyének sajátos közösségeket, szubkultúrákat képezhetnek. A harmadik csoport a társadalom-strukturális jellemzőket tartalmazza, amelyek közül a polgári tudományosságban is kitüntetett szerephez jut az osztálytagozódás, illetőleg a rétegződés. Emellett a szociológiai modell a környezet hatását is elemzi, s e kategóriába a lakóhelyen kívül a rokonsági és a személyközi viszonyokat is besorolja.⁷

Az elmúlt évtizedekben lebonyolított amerikai és nyugat-európai kutatások szerint a demográfiai ismérvek, az életkor és a nem csak viszonylag szerény befolyást gyakorolnak a választói magatartásra. Az empirikus felvételek azt mutatják, hogy a fiatalok inkább szavaznak baloldali pártokra, mint az idősek, s a politikai “szélsőségekhez” is jobban vonzódnak. Az is jellemző e korcsoportra, hogy az új pártok népszerűbbek körükben, s az aktuális politikai eseményekre is az átlagosnál érzékenyebben reagálnak. E szavazói viselkedést részben közvetlen életkori sajátosságokkal magyarázzák; a fiatalok általában liberálisabb álláspontot foglalnak el társadalompolitikai kérdésekben, fogékonyabbak az új eszmék iránt, s megszilárdult attitűdök hiányában az új politikai erők, a kampányesemények és az aktuális közhangulat erősebben befolyásolják választói magatartásukat. Korosztályi jellemzőkkel indokolhatjuk azt is, hogy a fiatalok mind a szélsőjobboldali, mind az újbaloldali szavazótáborokban többnyire felülreprezentáltak. Számos kutató viszont azt vallja, hogy a szavazói viselkedést nem annyira az életciklus, mint inkább a nemzedéki tapasztalat formálja. Példaként a New Deal-generáció demokrata párti elfogultságát és a háború utáni brit nemzedék munkáspárti hűségét hozzák fel, ami egyben arra utal, hogy a választóvá válás időpontja kitüntetett szerepet játszik a politikai szocializációban.⁸

A nemi hovatartozás az életkornál csekélyebb befolyást gyakorol a szavazói viselkedésre, ám hatása valamennyi többpárti berendezkedésben érvényesül. Az eltérő férfi és női választói magatartást azonban elsődlegesen társadalmi okok, s nem természetadta jellemzők idézik elő. A nők az 1970-es évekig a férfiakhoz képest konzervatívabban voksoltak, inkább támogatták a nagy jobboldali, mint baloldali pártokat. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy átlagosan magasabb életkort érnek meg, s az idő előrehaladtával a választók konzervativizmusa általában növekszik, emellett az idősebb nők gyakori templomlátogatók, ami katolikus országokban többnyire a kereszténydemokrata pártok támogatásával társul. Jobboldali szavazói viselkedésük azonban elsődlegesen a hagyományos rend elfogadásán, s nem ideológiai premisszákon alapul; a radikális jobb- és szélsőjobboldali politikai mezőt egyértelműen a férfiak uralják. A társadalmi s nem természetadta meghatározottságot az is igazolja, hogy az elmúlt negyedszázadban a nők politikai magatartásában érzékelhető fordulat következett be, amit főként a munkaerőpiacra történő tömeges belépésük magyaráz. Munkavállalásuk ugyanis növelte körükben a szakszervezeti tagok számát, s a társadalomban eddig betöltött hagyományos szerepüket más módon is átalakította. E változások nyomán a szavazói viselkedésben csökkennek a nemi különbségek, sőt, az angolszász országokban a nők nem egyszer kevésbé konzervatívak, mint a férfiak.⁹

Míg a demográfiai ismérvek csaknem teljesen függetlenek a társadalom strukturális jellemzőitől, a szociokulturális tényezők többé-kevésbé kötődnek az osztály- vagy rétegszerkezethez. Ez az összefüggés különösen szembeötlő az iskolai végzettség esetében, hiszen a közép-, s még inkább a felsőfokú képzettségűek túlnyomó többsége a legutóbbi időkig a társadalmi hierarchia csúcsain álló csoportokból került ki. Eredetileg választójoggal is csak a “művelt és vagyonos osztályok” tagjai rendelkeztek, s nemcsak a különféle adó-, jövedelmi és vagyoni, hanem az értelmiségi cenzusok is a fennálló oligarchikus polgári berendezkedés védelmét szolgálták. Az általános szavazati jog bevezetését követően is érvényesült az a tendencia, hogy a magasabb végzettségűek inkább a jobboldali pártokra voksoltak, jelezve a hagyományos értelmiség konzervativizmusát. A II. világháborút követően, a közép- és felsőfokú oktatás kiterjesztésével, valamint a diplomás közalkalmazottak számának rohamos növekedésével azonban jelentős fordulat következett be. Megjelentek a szociálliberális, illetőleg a szocialista beállítottságú értelmiségi csoportok, amelyek jó része állami szolgáltató funkciót lát el, mindenekelőtt a közoktatás területén. Az átalakulás oly mérvű, hogy napjainkban egyes szocialista és szociáldemokrata pártok szavazóbázisát elsődlegesen a képzett állami alkalmazottak alkotják,¹⁰ akik a szakszervezeti szervezkedésben is egyre inkább meghatározó szerepet töltenek be. A szakirodalomban a magas végzettségűek baloldali beállítottságát jórészt azzal magyarázzák, hogy az egyetemi képzés toleránsabbá teszi az egyéneket az új eszmék valamint a mássággal jellemezhető csoportok és emberek iránt, az emberi természet optimista és liberálisabb felfogását közvetíti, s növeli az értékszemlélet szerepét a gazdasági önérdekkel szemben.¹¹ Az eredeti “oktatási” hatás jelentőségét azonban nem becsülhetjük túl, hiszen a többnyire konzervatív, illetőleg jobboldali liberális erőket támogató vezető közhivatalnokok, menedzserek és nagyvállalkozók is túlnyomó részt rendelkeznek egyetemi diplomával.

A nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás természetesen csak a több (sok) nemzetiségű, illetőleg a vallásilag vegyes összetételű államokban befolyásolhatja a választói magatartást. Az államalkotó nemzet tagjai és az államvallás hívei az átlagosnál hajlamosabbak arra, hogy jobboldali politikai erőkre voksoljanak, szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel, amelyek inkább baloldali vagy liberális pártokat támogatnak. E különbséget elsősorban a kisebbségek hátrányosabb helyzete és nem a nemzeti karakterjegyek vagy a vallási hitelvek magyarázzák. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy a protestáns angolszász államokban a katolikusok inkább az ottani Munkáspártra (az Egyesült Államokban a Demokrata Pártra) szavaznak, Európa nagy katolikus országaiban viszont e felekezet tagjai jórészt az egyházhoz közvetlenül kötődő kereszténydemokrata-keresztényszociális politikai erőket preferálják. Ez utóbbi államokban a protestáns kisebbség vonzódik az átlagosnál nagyobb mértékben a baloldalhoz, nem függetlenül attól, hogy a kormányzat és az államegyház, a “trón és az oltár szövetsége” évszázadokon keresztül diszkriminálta a reformáció híveit. A hátrányos társadalmi megkülönböztetés hatását a nyugat-európai és az amerikai zsidóság politikai magatartásában is kimutathatjuk; számottevő részük szocialista-szociáldemokrata érzelműnek bizonyul vagy baloldali liberálisokra szavaz.¹²

A hovatartozás magatartásformáló szerepét jelentősen erősíti az a tény, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek – akár őshazájukban, akár bevándorlóként – gyakran viszonylag zárt közösségeket, szubkultúrákat alkotnak. Ezek sajátos intézményeket hoznak létre, amelyek a közösségtagok egész élettevékenységét átszövik s többnyire politikai beállítottságát, szavazói viselkedését is kontrollálják. Zártabb szubkultúrákban tehát a hovatartozás hatását lakóhelyi, rokonsági és személyközi viszonyok egészítik ki, s ezek befolyása többnyire csak akkor tűnik el, ha az egyén végérvényesen kiszakad közösségéből. Társadalom­strukturális vonások is hozzájárulnak a hovatartozás magatartásformáló szerepének növeléséhez; a nemzetiségi és vallási kisebbségek körében általában átlagon felüli a munkások, az alacsony jövedelműek aránya, míg a domináns társadalmi csoportok inkább az államalkotó nemzethez és az államegyházhoz tartoznak.

Sajátos szavazói viselkedés jellemzi azokat a nemzeti és etnikai kisebbségeket, amelyek kulturális vagy területi autonómia megszerzésére, az unitárius nemzetállam föderalizálására vagy önálló államalkotásra (más országhoz való csatlakozásra) törekednek. Ezek ugyanis speciális, etnikai alapú pártokat hoznak létre, amelyek az érintett kisebbség meghatározó hányadának támogatását élvezik.¹³ Az ilyen politikai erők általában különböző politikai irányzatokat tömörítenek, vagy valamely áramlat nemzeti bázisú pártjaként lépnek fel. Kivételesen az is előfordul, hogy a meghatározó pártok etnikai-regionális alapon szétválnak; ebben az esetben a nemzeti hovatartozás hatása tulajdonképpen megszűnik, s az egységes állam szétesik vagy föderációvá alakul át.

A szociokulturális tényezők közül a szavazói viselkedést legnagyobb mértékben a vallásosság befolyásolja; szerepét egyes kutatók az osztályhelyzethez hasonlítják. A valláshoz való viszony különösen Nyugat-Európa katolikus országaiban játszik meghatározó szerepet, nem függetlenül attól, hogy – Franciaország (és az 1990-es évek közepe óta Olaszország) kivételével – ezen államokban a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártok a jobboldal vezető erejét alkotják. A vallásilag vegyes összetételű s még inkább a protestáns országokban e tényező már jóval kevésbé vagy egyáltalán nem alakítja a választói magatartást, noha keresztény pártok ezen államok egy részében is működnek. Az előbbi csoportban – mint erre már utaltunk – inkább az egyes felekezetek többségi vagy kisebbségi helyzete hat a szavazói döntésekre, az utóbbiban pedig, a fundamentalista meggyőződésűeket leszámítva, a hit és a politika az egyének szintjén is lényegében szétvált egymástól.¹⁴

A szociológiai modell a valláshoz való viszony szempontjából rendszeres templomlátogatók, alkalmi templomba járók, névleges keresztények, semlegesek és vallástalanok között tesz különbséget. Igazi választóvonal a templomba járók és a közösségi hitélettől távolmaradók szavazói viselkedése között húzódik, s az előbbi kategórián belül a pártpreferenciákat a templomlátogatás gyakorisága is érzékelhetően befolyásolja.¹⁵ Azok, akik mindennapi életükben egyházuk tanítását követik, túlnyomó részt jobboldali, mindenekelőtt keresztény politikai erőkre voksolnak, ám a vallásos meggyőződés önmagában csak kevéssé ösztönöz a konzervatív oldal preferálására. Hollandiában 1956-ban a gyakorló katolikusok 94, illetőleg a rendszeres templomba járó kálvinisták 90 százaléka vallási pártját (a Katolikus Néppártot, illetőleg a Forradalomellenes Pártot) támogatta, s csak elenyésző kisebbségük voksolt a baloldali Munkapártra, a közösségi hitélettől rendszerint távolmaradó hívők esetében viszont ez az arány mindössze 63, illetőleg 52 százalékot tett ki. Hasonló összefüggést mutatnak az ugyanebben az évben lebonyolított francia parlamenti választás adatai is. A gyakorló katolikusok 11, a nem gyakorlók 56, a semlegesek 63, s a vallástalanok 79 százaléka szavazott a kommunistákra vagy a szocialistákra, míg a két vallásos politikai erő, a Népi Köztársasági Mozgalom és a Független Párt együttesen a templomba járók 68 százalékának voksát kapta meg. A vallásosság meghatározó szerepe negyed évszázad múltán is fennmaradt; az 1981. évi elnökválasztáson a szocialista Mitterrand-t a vallástalanok 88, a közösségi hitélettől régóta távolmaradók 61, az alkalmi templomlátogatók 40, s a rendszeres templomba járók 20 százaléka támogatta, noha a baloldali elnökjelölt közismerten hívő katolikus volt.¹⁶ Közben azonban Franciaországban csakúgy, mint számos más nyugat- és dél-európai katolikus államban felgyorsult az 1945 óta tartó szekularizációs folyamat, ami érzékelhetően csökkentette az egyházak politikai jelentőségét. E változásban kulcsszerepet játszott a hagyományos falusi társadalom további bomlása és a gyorsütemű városba áramlás; a viszonylag zárt közösségekből kiszakadtak életforma-váltásuk során egyházuktól is eltávolodtak. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől, ellenhatásként egyfajta vallási “újjászületés” kezdődött, főként a “középosztályok” fiatal, magasan képzett tagjai között, ami kétségtelenül hozzájárult a nyugat-európai és az amerikai politika neokonzervatív fordulatához.¹⁷

Más szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan a valláshoz való viszony is szorosan összefügg a társadalom osztálytagozódásával, illetőleg rétegszerkezetével. Közismert a parasztság és a földbirtokos arisztokrácia túlnyomó részének mély vallásossága, s a hívők aránya a városi “művelt és vagyonos osztályok” körében is hosszú ideig magasabb volt az átlagosnál. A városi kispolgárság ugyanakkor ambivalensen viszonyul a valláshoz; egy részük már másfél-két évszázada szembe fordult egyházával, többségük azonban ragaszkodik vallásos meggyőződéséhez. A szekularizációs folyamatban a szabadfoglalkozású és a közalkalmazott értelmiségiek, valamint a fizikai munkások játszottak meghatározó szerepet, az egyház tanítását követők azonban még a proletariátuson belül is viszonylag jelentős hányadot képviselnek. A rendszeresen templomba járó munkások – mint erre korábban már utaltunk – Európa katolikus országaiban jórészt a keresztény pártokat támogatják, ám soraikból kerülnek ki azok a gyakorló katolikusok és protestánsok, akik a hívők többségével ellentétben baloldali erőkre voksolnak. E munkások körében feszültség alakulhat ki osztályhelyzetük és vallásos meggyőződésük között, ami a kevésbé elkötelezett templomlátogatókat fokozatosan eltávolíthatja egyházuk tanításától.¹⁸

Kiemelten foglalkozik a szociológiai modell a társadalmi környezet hatásaival is, amelyeket azonban inkább a magatartásformálás másodlagos tényezőiként, semmint elsődleges okokként értelmez. E környezeti összefüggések főként abban nyilvánulnak meg, hogy az egyének hajlamosak lakóhelyük meghatározó politikai erejének támogatására, s így az egyes választókerületekben a párterő-sorrendek folytonossága hosszabb távon is érvényesül. A terület, a “miliő” vagy a szomszédság hatásmechanizmusának működését a szakirodalomban négyféle módon magyarázzák. Egyes kutatók álláspontja szerint az érintkezések, a személyközi kapcsolatok alapozzák meg a környezeti hatásokat; az interakciók során ugyanis folyamatos, bár ritkán közvetlen nyomás éri az adott település vagy városrész választóit, hogy a helyileg domináns pártra voksoljanak. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a környezeti hatások csupán az egymás mellett élő egyének hasonló pozíciójából fakadnak. E “szektorális” elmélet alapján elsődlegesen nem az számít, hol laknak a választók, hanem az, hogy valamely terület milyen társadalmi (szektorális) helyzetű embereket tömörít. A harmadik megközelítést a térségek önszelekciós felfogása képezi; e szerint az emberek hajlamosak olyan területekre költözni, amelyeken hozzájuk hasonló pártállásúak élnek. Végezetül olyan nézet is megfogalmazódott, mely egyértelműen politikai tényezőkre vezeti vissza a környezeti hatások érvényesülését. E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy amennyiben egy párt helyi szinten többséget ér el, megszerzi a média támogatását illetőleg számos személyes előnyt nyújt a választóknak, s ezek révén hosszabb távon is stabilizálhatja pozícióját, sőt szimbolikusan azonosulhat a lokalitással. E magyarázatok közül a szakirodalom az interakciós elméletet tartja leginkább megalapozottnak, azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyítékai inkább a véleményformálás szociálpszichológiai vizsgálatából, s nem a szavazói viselkedés szociológiai kutatásából származnak.¹⁹

A hosszú távú térbeli folytonosságot azonban az interakciós magyarázat önmagában nem támasztja alá. Az európai államok jó részében csakúgy, mint az Egyesült Államokban a választókerületek többségében évtizedeken keresztül ugyanaz a párt vagy politikai pólus szerepelt sikeresen,²⁰ és általában megbízhatóan előre jelezhetők azok a körzetek, amelyekben változás történhet. A területi hatások folytonossága abban is megnyilvánul, hogy a nagyvárosokban elsősorban a baloldal, a kisebbekben, s még inkább a falvakban viszont a jobboldal élvez erősebb támogatást. Mindez arra utal, hogy az egyes térségek sajátos történelmi és társadalom-strukturális vonásai döntő szerephez jutnak a kontinuitásban, s ezekhez képest az érintkezések, a személyközi kapcsolatok jelentős, ám mégis csak másodlagos módon járulnak hozzá a “miliő” kialakításához. A szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan tehát a környezet is szorosan kapcsolódik a társadalom szerkezetéhez, amely – mint korábban már említettük – központi helyet foglal el a szavazói viselkedés szociológiai modelljében.

3. Osztályfogalom és osztályszavazás a szociológiai modellben

A szociológiai modell középponti kérdése az, hogy a társadalom­strukturális jellemzők s ezen belül mindenekelőtt az osztálytagozódás milyen hatást gyakorolnak a választói magatartásra. E felvetésre az egyes kutatók természetszerűen eltérő választ adnak, az elmúlt két évtizedet leszámítva azonban a polgári tudományosságban is általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy a szavazói döntéseket az osztálytagozódásban elfoglalt hely alapvetően befolyásolja. Számos szerző ugyan azt állítja, hogy a valláshoz való viszony még az osztályszerkezetnél is erőteljesebben strukturálja a voksolók viselkedését, ám ez utóbbi dimenzió meghatározó jelentőségét ők sem vitatják.²¹ A klasszikus szociológiai felfogás szerint a pártharc minden más szempontot megelőzve osztályok közötti konfliktus, s ennek megfelelően a szavazók többsége osztályhelyzetének megfelelően támogatja az egyes politikai erőket. Ezt az összefüggést az sem homályosítja el, hogy a formális demokrácia körülményei között a pártok általában nem osztályok, hanem elvek nevében küzdenek egymással, ezek ugyanis többnyire szorosan kapcsolódnak az egyes osztályok érdekeihez.²²

Mit is értenek azonban a polgári tudományosságban osztályon, osztálytagozódáson vagy társadalmi rétegződésen? E kérdésben lényegében semmilyen konszenzus nem alakult ki; az egyes szerzők e fogalmakat eltérő célokra használják és különféle módon definiálják.²³ Gyakori, hogy nem látnak különbséget a két alapvető kategória, az osztály és a réteg (osztályszerkezet és stratifikációs megoszlás) között, illetőleg az osztályviszonyokat a rétegződésben feloldják. Ezt teszik azok a kutatók, akik a foglalkozást, a presztízst, a jövedelmi szintet vagy az életstílust tekintik a társadalmi struktúra alapzatának, s ennek alapján egymástól jelentősen eltérő “osztálysémákat”, “társadalmi fokokat” alakítanak ki.

Lipset már többször idézett könyvében elsődlegesen uralkodó vagy felsőbb osztályokról, középosztályokról és alsóbb osztályokról ír, hangsúlyozva, hogy a konzervatív jobboldal főként az arisztokrácia, a liberális centrum a középosztályok, a baloldal pedig a legrosszabb esélyekkel indulók érdekeit képviseli. E kategóriák tartalmát részletesen nem fejti ki, elemzéséből azonban kitűnik, hogy alsóbb osztálybelieknek a munkásokat és a parasztokat tekinti, a középosztályok kifejezést a tisztviselőkre, az értelmiségiekre s talán a kisebb vállalkozókra alkalmazza, a felsőbb osztályokat pedig a nagy földtulajdonosokkal, a vezető üzletemberekkel és a magasan képzett szakemberekkel azonosítja. Az egyes osztálypozíciók összetevőit, dimenzióit ugyanakkor behatóan tárgyalja; e körbe sorolja az iskolázottságot, a jövedelmet, a társadalmi státust, a hatalmat, a foglalkozást és a vagyoni helyzetet, jelezve, hogy e mozzanatok együttesen határozzák meg az egyén osztályhelyzetét. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az egyes összetevők közötti ellentmondásoknak, az ún. státusinkonzisztenciáknak, amelyek véleménye szerint érzékelhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy az osztálypozíció mégsem szabja meg egyértelműen a szavazói viselkedést.²⁴

A felsőbb, közép- és alsóbb osztályokra való tagolás tulajdonképpen egy többdimenziós társadalmi hierarchiát vázol fel, melyben a foglalkozási szerkezetben elfoglalt hely, az ahhoz kötődő jövedelem s a tevékenységgel járó presztizs játszik meghatározó szerepet. Más “osztálysémák” kizárólag a munkajelleg-csoport s a munkavégzéshez szükséges képzettség alapján kategorizálnak, értelmiségiek, középszintű alkalmazottak, képzett nem fizikaiak, valamint szak-, betanított és segédmunkások között téve különbséget.²⁵ Elméletileg igényesebb megközelítés esetén a munkajelleg-csoportokat a tulajdonviszonyokkal és a gazdaság szektorális megoszlásával kapcsolják össze. E szempontok nyomán alakították ki az elmúlt két évtizedben leggyakrabban alkalmazott osztálytagolást, az EGP-rendszert is, amely eredeti alakjában kilenc csoportot foglal magába. Hierarchikus beosztásának csúcsán a felső és az alsó szolgáltatói osztály áll. E két kategóriába a felsőfokú képzettségű szakemberek, a vezető köztisztviselők, a nagy cégek menedzserei és a nagyvállalkozók, illetőleg a középfokú végzettségű szakemberek és államigazgatási dolgozók, a műszakiak, a kisvállalkozások igazgatói, valamint a nem fizikai alkalmazottak felügyelői tartoznak. A harmadik osztályt az adminisztráció és a kereskedelem rutinmunkát végző nem fizikai dolgozói alkotják, akiket a hierarchiában az alkalmazottakkal rendelkező kistulajdonosok, a csak önmagukat foglalkoztató kisiparosok és kiskereskedők, illetőleg a farmerek és kisbirtokosok követnek. A rangsor végén a technikusok, a fizikai dolgozók felügyelői és a szakmunkások, a betanított és a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók helyezkednek el, vagyis azok, akiket a szociológiai irodalomban “kékgallérosok”-nak neveznek. Összevonások nyomán az EGP szisztéma hetes, ötös és hármas bontást is tartalmaz; ez utóbbi már csak nem fizikai és fizikai dolgozókat, továbbá farmereket különböztet meg.²⁶

Az egyes országokban az EGP-rendszert s az abból származó (ahhoz hasonló) osztálysémákat általában a konkrét struktúra sajátosságaihoz igazodva alkalmazzák. Heath, Jowell és Curtice az 1983. évi brit választás elemzésekor fix illetménnyel rendelkezőkre (menedzserekre, igazgatási szakemberekre, értelmiségiekre), rutinmunkát végző nem fizikaiakra, kisburzsoákra, technikusokra és előmunkásokra, valamint fizikai munkásokra tagolta a társadalmat, nem téve különbséget a gazdasági szektorok alapján.²⁷ Franciaországban viszont a mezőgazdasági népesség jóval magasabb aránya miatt a farmerek külön kategóriát képeznek, s a kisértelmiség és a középvezetők is önálló osztályt alkotnak.²⁸ Hosszú távú nemzetközi adatsorok elemzése során azonban természetszerűen az eredeti EGP-osztálysémát használják, hiszen csak e megoldás nyújt lehetőséget megalapozott összehasonlításra.

A szavazói viselkedés szociológiai modellje azonban nemcsak stratifikációs jellegű, hanem átfogó társadalomelméleti alapokon nyugvó osztálydefiníciókat is alkalmaz. A neoweberiánus hátterű EGP-szisztéma már átvezet Max Weber osztályfogalmához, amely egyértelműen a gazdasági rendhez kötődik. A polgári tudományosság talán legnagyobb hatású képviselője szerint “osztályról akkor beszélünk, ha 1. nagyobb számú ember életlehetőségeinek van közös oksági tényezője, és 2. ennek a tényezőnek csupán javak birtoklásával és szerzéssel kapcsolatos gazdasági érdekek az összetevői, mégpedig 3. a (termék- vagy munkaerő-) piac feltételei között (‘osztályhelyzet’).”²⁹

Weber felfogásában sajátos életlehetőségeket mindenekelőtt az a mód teremt, ahogyan a piacon érintkező egyének között a dologi birtoklás megoszlik. Birtokos és birtoktalan osztály megkülönböztetésével tulajdonképpen a burzsoáziát és a proletariátust határolja el egymástól, struktúrafelfogása mégis gyökeresen eltér Marxétól. A tulajdonviszonyokat ugyanis a neoklasszikus határhaszon-törvény alapján értelmezi, s így az egyszerű árucserét és a tőkeviszonyt lényegében azonosnak tekinti. Ebben az elméleti keretben a tulajdonnélküliek azért kerülnek hátrányos helyzetbe, mert kiszorulnak a magasra értékelt javakért folytatott versenyből, illetőleg a csere útján történő “nyerészkedésben” sem vehetnek részt, hiszen kizárólag munkateljesítményüket kínálhatják fel. Ily módon mind a magas szintű fogyasztás, mind a vállalkozás a vagyonosok monopóliumává válik, s így tőkenyereséghez is csak ők juthatnak. Ugyanakkor a weberi elméletben a birtokosok és a birtoknélküliek osztályhelyzete a szerzéshez felhasználható birtok, illetőleg a felkínált teljesítmények jellege szerint tovább differenciálódik. A tulajdonosok között a birtok tárgya és értékesítésének formája szerint tesz különbséget, ez utóbbi alapján elhatárolva egymástól a járadékosok és a vállalkozók osztályát. A birtoktalanok esetében részben a teljesítmény jellege, részben a munka- vagy áruértékesítés folyamatos vagy eseti módja válik további differenciáló tényezővé; a szavazói viselkedés szociológiai modellje elsősorban a weberi osztályfogalom ez utóbbi mozzanatát veszi figyelembe.³⁰

Weber elméletében az osztályhelyzet végső soron “piaci helyzet”, vagyis osztályok létezését, miként ez definíciójából is kitűnik, kizárólag a termék, a munkaerő vagy a hitelpiac működése esetén ismeri el. Ezzel szemben a rendek valamennyi tagolt társadalomban megjelennek, s az osztályokkal ellentétben közösségeket alkotnak. A rendi helyzet a megbecsülés, a műveltség és az életvitel közösségére épül, s így az osztálytól eltérően nem a gazdasági, hanem a társadalmi rend részét képezi.³¹ Rendi becsület és osztályhelyzet összekapcsolódhat, többnyire azonban szemben áll egymással. A rendi elv és a tisztán piaci szabályozás ugyanis szükségszerűen ütközik; a piac nem ismeri a “személyes tekintetet”, a “becsületet”, hiszen az ott zajló gazdasági folyamatok dologi függést eredményeznek, s emiatt a rendi becsület gyakran még a piac, az alkudozás tényét is elítéli, főként saját tagjai esetében. A weberi gondolatmenetben egyébként a technikai-gazdasági átalakulás az osztályhelyzetet állítja előtérbe, a stabilitás, a változások lelassulása viszont a rendi képződményeknek kedvez.

A választói magatartás szociológiai modellje szempontjából különösen jelentős az a tény, hogy Weber – Marxhoz hasonlóan – különbséget tesz magánvaló és helyzetét felismerő osztály között, illetőleg a pártokat az osztályokkal és a rendekkel együttesen tárgyalja. Az azonos osztályhelyzet, a weberi társadalmi cselekvés elméletének megfelelően, egyéni reagálást, strukturálatlan tömegcselekvést (pl. a munkások munkateljesítményének szándékos korlátozását), esetenkénti közösségi cselekvést és társulást egyaránt eredményezhet, s a magasabb fokú kollektív fellépés az intellektuális jellegű kulturális feltételektől, illetőleg az osztályképződést előidéző tényezők és a helyzet hatásai közötti kapcsolat felismerhetőségétől függ. A hatalom szférájában működő pártok a társulásokra épülnek; osztály- vagy rendi helyzeten alapuló érdekeket éppúgy képviselhetnek, mint más társadalmi vagy netalán személyes törekvéseket. Weber röviden utal a pártok választási és parlamenti tevékenységére is, szűken értelmezett választásszociológiai kérdésekkel azonban – kortársaihoz hasonlóan – alapműveiben nem foglalkozik.³²

A szociológiai vizsgálatokban a másik klasszikus felfogás, a marxi osztályelmélet is megjelenik, amelyet a kutatók általában pontosan definiált dichotóm modellként értelmeznek. Megközelítésükben ugyanis Marx kizárólag a termelőeszközöket birtokló burzsoáziát és a munkaerejét eladni kényszerülő proletariátust különbözteti meg egymástól, s más társadalmi összefüggések elemzésétől lényegében eltekint. Elismerik, hogy e teória hasznosan alkalmazható a választói magatartás vizsgálatára, hiszen a vállalkozók s ezen belül is főleg a kisburzsoák elsődlegesen konzervatív politikai erőkre voksolnak, mégis szükségesnek tartják osztályfelfogásának kiegészítését. Azon érv alapján, hogy a munka jellege erőteljesen strukturálja a munkaerejüket eladók helyzetét, a proletariátuson belül fizikai és fehérgalléros alkalmazottak, vezetők és beosztottak, valamint technikai ismereteket és más szaktudást felhasználó munkavégzők között tesznek különbséget. E felosztás hívei szerint a fehérgallérosok gyakran magasabb jövedelmekkel, jobb munkafeltételekkel és nagyobb támogatási lehetőségekkel rendelkeznek, ami éppúgy befolyásolhatja szavazói viselkedésüket, mint az üzemi vagy hivatali hierarchiában gyakorolt hatalom. Különösen a speciális szaktudással rendelkező értelmiségiek és a menedzserek szétválasztásának tulajdonítanak jelentőséget, hangsúlyozva, hogy az előbbieknek kevésbé jobboldali a választói magatartása.³³ A marxi felfogás dichotóm modellként történő értelmezése azonban – mint ezt később részletesen kifejtjük – az eredeti koncepció félreértésén nyugszik, s az arra építő kiegészítés visszakanyarodást jelent a munkajelleg-csoportokon alapuló stratifikációs sémákhoz. Még inkább eltorzítják az osztályelméletet azok, akik a proletariátust a fizikai munkásokkal azonosítják, s a társadalom többi tagját egy egységes középosztályba sorolják be.³⁴

Az osztályszavazás vizsgálatának legegyszerűbb formája a “munkásosztály” és a “középosztály” választói magatartásának különbségeit kívánja feltárni. Széleskörű elterjedésében meghatározó szerepet játszott az a tény, hogy e dichotóm modell alkalmazása esetén egzakt eszköz, az ún. Alford-index méri az osztályhatás erősségét. Ezt az indexet oly módon számítják ki, hogy a nagy baloldali pártra jutó munkásosztályi (valójában fizikai dolgozói) szavazatok arányából kivonják azon “középosztályba” tartozók arányát, akik szintén erre a politikai erőre voksoltak. E mérőszám korlátait azok is elismerik, akik kutatásaik során rendszeresen használják; hangsúlyozzák, hogy az Alford-index kizárólag a kékgalléros-fehérgalléros megosztáson alapul, figyelmen kívül hagyja az osztályok relatív méreteiben végbemenő változásokat és teljesen mellőzi a jobboldali pártok társadalmi bázisának vizsgálatát. Ugyanakkor alkalmazását a kutatások hasznos kiindulópontjának tekintik, arra hivatkozva, hogy széles körű nemzetközi vagy idősoros összehasonlítás számára nyújt lehetőséget.³⁵

Az index kidolgozója, Robert Alford az 1950-es évek közepén úgy találta, hogy az osztályszavazás elsősorban a brit, az ausztrál és a skandináv választásokat jellemzi. Nagy-Britanniában 1955-ben a kékgallérosok 62, illetőleg a fehérgallérosok 23 százaléka voksolt a Munkáspártra, s így az index 39 százalékot tett ki. Ausztráliában e mérőszám 34 százalékos, Dániában, Norvégiában és Svédországban pedig átlagosan 55 százalékos értéket mutatott, miközben a kontinentális Nyugat-Európában az index jóval kisebb erősségű osztályszavazást jelzett. Legkevésbé az USA-ban és Kanadában befolyásolta e dichotom felosztás a szavazói viselkedést; az index 16, illetőleg 8 százalékos nagysága azt tanúsította, hogy a fizikai és a nem fizikai alkalmazottak választói magatartása Észak-Amerikában alig tért el egymástól.³⁶ A kiugró brit és skandináv adatokat azzal magyarázzák, hogy ezekben a protestáns országokban – mint erre korábban már utaltunk – a valláshoz való viszony sokkal kisebb hatást gyakorol a választókra, mint a katolikus vagy a vallásilag vegyes összetételű államokban.

Az elmúlt három évtizedben az Alford-index jelentős hanyatlást jelzett az osztályszavazásban. Nagy-Britanniában az 1983. évi választásokon a mérőszám értéke 1955-höz képest csaknem megfeleződött, hiszen a fizikai dolgozóknak mindössze 36, a fehérgalléros alkalmazottaknak pedig 16 százaléka voksolt a Munkáspártra, bár e politikai erő szavazatainak 78 százaléka még mindig a fizikai munkásoktól származott. (A Konzervatív Párt esetében ez az arány ugyanebben az évben 50 százalék volt.) Csaknem hasonló mértékű csökkenés következett be Norvégiában is, ahol az index az 1949. évi 50 százalékról 1981-re 30 százalékra esett vissza. Svédországban e megközelítés szerint az osztályszavazás jóval kevésbé gyengült, ám a mérőszám értéke 1982-re itt is 40 százalék alá süllyedt. E hanyatlást részben a fizikai munkásság korábban már említett “középosztályosodásával” és a társadalom átfogó individualizációjával, részben pedig azzal magyarázzák, hogy a rutinmunkát végző fehérgalléros alkalmazottak politikai viselkedése közelít a fizikai dolgozókéhoz. Az előbbiek ugyanis mindinkább felismerik, hogy törekvéseik közelebb állnak a munkások, mint a menedzserek osztályérdekeihez, s ennek alapján alakítják választói magatartásukat.³⁷

Az egyes társadalmi csoportok viselkedéséről természetesen jóval árnyaltabb képet kapunk, ha az osztályszavazást nem az Alford-index dichotóm megközelítése alapján vizsgáljuk. Lipset már többször hivatkozott könyvében a választói magatartás osztálymeghatározottságát olyan sémák felhasználásával illusztrálja, melyek a tulajdonviszonyok és a foglalkozási csoportok kombinálásán nyugszanak. A brit társadalmat üzleti csoportokra, szakértelmiségi csoportra (felsőbb osztályok), tisztviselői rétegre, köztes csoportra (középosztályok) és fizikai dolgozókra (alsóbb osztály) tagoló modell alkalmazása esetén kitűnik, hogy az 1951. évi választásokon a Konzervatív Pártot elsősorban a vállalkozók és a felsőbb szintű szakemberek támogatták, míg a Munkáspárt főként a fizikai dolgozók és a köztes csoport körében élvezett bizalmat. A becsült értékek szerint a nagytőkések 80, a középvállalkozók 73, a menedzserek 65, a vezető köztisztviselők 63 és a felsőbb szintű szakemberek 78 százaléka voksolt a torykra, szemben az alacsonyabb beosztású tisztviselőkkel, a köztes csoporttal és a fizikai dolgozókkal, akiknek csupán 48, 41, illetőleg 28 százaléka szavazott e politikai erőre. A Munkáspárt esetében értelemszerűen fordított sorrenddel találkozhatunk; a fizikai dolgozók 51 s a köztes csoport 39 százaléka sorakozott fel a nagy baloldali párt mögött, melyet a felsőbb szintű szakemberek mindössze 6, a nagytőkések 8 s a középvállalkozók 10 százaléka preferált.³⁸ Az adatsor az Alford-indexnél jóval erősebb osztályhatást jelez az 1950-es évek Nagy-Britanniájában, s egyben azt is mutatja, hogy a “művelt és vagyonos osztályok” tudatosságának foka sokkal magasabb, mint a fizikai munkásoké.

Hasonlóan erős osztályhatást mutatnak Lipset olaszországi adatai is, amelyek az 1953. évi választások férfi szavazóinak politikai magatartását rögzítik. Az egy kategóriába vont munkaadók és értelmiségiek 41 százaléka a kereszténydemokratákat, 22 százaléka a liberálisokat, 11 százaléka az újfasisztákat és 6 százaléka a monarchistákat támogatta, vagyis a tőkések s a hozzájuk kötődő felsőfokú végzettségűek négyötöde valamilyen jobboldali vagy centrista politikai erőt preferált s mindössze 17 százalékuk voksolt a szociáldemokratákra és a szocialistákra. (A kommunisták e körből egyáltalán nem kaptak szavazatot.) Lényegében ugyanilyen viselkedés jellemezte a külön csoportként feltüntetett nagybirtokosokat is, s a kisbirtokosok háromnegyede is konzervatív vagy mérsékelt párt mögött sorakozott fel. Ezzel szemben a részesbérlők 46 s a földművesnek nevezett agrárproletárok 71 százaléka a baloldalt pártfogolta, s ez utóbbiak körében a kommunisták 58 százalékos abszolút többséget élveztek. Még magasabb volt a baloldal híveinek aránya a legrosszabb jövedelmű (ipari) munkások között, akiknek 53 százaléka a kommunistákat, 25 százaléka a szocialistákat s 3 százaléka a szociáldemokratákat támogatta. A jobbmódú, közepes gazdasági helyzetű munkások körében viszont a kereszténydemokraták bizonyultak a legnépszerűbbnek, többségük azonban valamely baloldali erőre voksolt. A tisztviselők is legnagyobb mértékben a kereszténydemokratákat preferálták, s emellett a szociáldemokratákat, a monarchistákat és az újfasisztákat tüntették ki bizalmukkal. A pártok szemszögéből nézve az adatok azt mutatják, hogy a kereszténydemokraták a tisztviselők, a munkaadók és az értelmiségiek, valamint a kisbirtokosok részéről számíthattak a legerősebb támogatásra, a liberálisok pedig a nagybirtokosok és a munkaadók körében voltak igazán népszerűek. A monarchisták, a klasszikus képletnek megfelelően, főként a nagybirtokosok és a vezető köztisztviselők bizalmát élvezték, míg az újfasiszták hívei jórészt a kisbirtokosok és a tisztviselők csoportjából származtak. A kommunista szavazók elsősorban a törpebirtokosok és agrárproletárok, valamint a csekély jövedelmű (ipari) munkások köréből kerültek ki, a szocialisták pedig leginkább az átlagos helyzetű munkásságra támaszkodhattak. A szociáldemokraták már ekkor az alacsonyabb beosztású tisztviselők és közalkalmazottak (elsősorban tanárok) pártjának bizonyultak, akik feltehetően közepes jövedelmi viszonyaik és állami státusuk miatt kötődtek e balközép politikai erőhöz.³⁹

A legvilágosabban a francia kutatási eredmények jelzik a dichotóm felosztás gyengeségeit. Ebben az országban ugyanis – miként ez Lipset könyvének adataiból kitűnik – a közalkalmazottak már 1956-ban erőteljesebben támogatták a baloldalt, mint az ipari munkások. Az előbbieknek 70, az utóbbiaknak pedig 56 százaléka voksolt a kommunistákra és a szocialistákra, s amennyiben a történelmi hagyományoknak megfelelően a radikálisokat is e pólushoz soroljuk, az arányszámok 81, illetőleg 69 százalékra emelkednek. Az Alford-index tehát már e korszakban is viszonylag gyenge osztályhatást tükröz, miközben egyes társadalmi csoportok választói magatartása gyökeresen különbözik egymástól. A baloldali beállítottságú közalkalmazottakkal és ipari munkásokkal szemben ugyanis a kereskedők és a földbirtokosok meghatározó többsége a jobboldali pártok mögött sorakozott fel. A parasztgazdák és más földtulajdonosok csaknem kétharmada a vallási alapon működő Független Pártra és Népi Köztársasági Mozgalomra, valamint a gaulle-istákra és poujade-istákra voksolt, míg a kereskedők közül 60 százalék választotta e politikai erőket. E foglalkozási csoport egyötöde egyébként a populista Poujade mozgalmát preferálta, amely más társadalmi csoportok között csak minimális népszerűséggel rendelkezett.⁴⁰

Az EGP-szisztéma francia változata alapján végzett kutatások is azt tanúsítják, hogy a kék- és a fehérgalléros alkalmazottak választói magatartása alig tér el egymástól. Ugyanakkor e vizsgálatok szerint az osztályhatás az 1970-es–80-as években is erőteljesen érvényesült, jelezve, hogy az alapvető törésvonal nem a fizikai és a szellemi dolgozók között húzódik. John Frears már többször hivatkozott könyvének adatai azt mutatják, hogy a baloldalra, a szocialistákra és a kommunistákra ebben az időszakban is elsősorban a fizikai munkások, a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők voksoltak. Ezzel szemben a vezető értelmiségiek, a felső menedzserek, a városi önfoglalkoztató kispolgárok, s különösen a farmerek főként a jobboldali politikai erőket preferálták. Az 1978. évi parlamenti választásokon a fizikai dolgozók 63, illetőleg a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők 47 százaléka szavazott a két baloldali pártra, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek, valamint a farmerek esetében azonban ez az arány mindössze 24, illetőleg 26 százalék volt. A neogaulleista RPR és a liberális UDF támogatásában viszont ez utóbbi csoportok játszottak meghatározó szerepet; 57 százalékuk ugyanis a jobboldal mögött sorakozott fel, s e pólusra voksolt a városi önfoglalkoztatók 51 százaléka is.

Nem történt jelentős változás az 1988. évi elnökválasztáson sem, amikor a szélsőjobboldal előretörése a korábbinál bonyolultabbá tette a politikai tagozódást. A Nemzeti Front mindenekelőtt a kiskereskedők (a poujade-isták egykori hívei) körében élvezett széles körű támogatást, ám jelentős volt szimpatizánsainak aránya a fizikai munkások, valamint a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek között is. A farmerek, a középvezetők és a fehérgallérosok viszont jóval kisebb hányadban voksoltak e pártra, s így a hagyományosan bal- és jobboldali beállítottságú csoportok közötti választóvonal némiképp elmosódott. A neogaulleista RPR, a liberális UDF és a Nemzeti Front elnökjelöltjeinek együttes támogatottsága azonban továbbra is az osztályhatás általános jellegzetességeit mutatja. Az önfoglalkoztató városi kispolgárok, a farmerek, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek kétharmada-háromnegyede a szélesen értelmezett jobboldali pólusra adta le szavazatát, a középvezetők, a kisértelmiségiek, a fehérgallérosok és a fizikai munkások körében viszont e politikai mező híveinek aránya 40 százalék körül mozgott. A baloldalon nyilvánvalóan e sorrend tükörképével találkozhatunk; legnagyobb mértékben a fizikai dolgozók támogatták a szocialista, illetőleg a kommunista elnökjelöltet, akik emellett a fehérgallérosok és a középvezetők jelentős hányadának bizalmát is élvezték. Legkevésbé az önfoglalkoztató városi kispolgárok bizonyultak baloldali szavazónak; Mitterrand-t csupán 18, a kommunista Lajoinie-t pedig mindössze 3 százalékuk preferálta.⁴¹

Lipset az osztályszavazás szociológiai modelljének körvonalazásakor nemcsak e felfogás empirikus alátámasztására törekszik, hanem arra is, hogy összefoglalja a baloldali szavazói viselkedés okairól vallott nézeteket. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy e magatartás általában elégedetlenséget fejez ki, aminek hátterében kielégítetlen szükségletek húzódnak meg. Külön vizsgálja a jövedelembiztonság, a kielégítő munka és a státus iránti szükséglet hatásait, hangsúlyozva, hogy az alacsony és bizonytalan jövedelem, az önkényesen ellenőrzött, rutinszerű munka és a munkanélküliség, valamint a társadalmi megbecsülés hiánya döntő szerepet játszik a baloldali politikai viselkedés kialakulásában. Széles körű szakirodalomra támaszkodva kimutatja, hogy a világpiactól függő monokultúrás gabonatermesztők, a hasonló helyzetű halászok és a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett bányászok többnyire országuk legbaloldalibb pártját támogatják, s a fakitermelő munkásokat is erőteljes radikalizmus jellemzi. Emellett azt is jelzi, hogy a gazdasági válságok időszakában általánosan emelkedik a baloldali erők támogatottsága, mindenekelőtt a munkanélküliségtől leginkább sújtott térségekben. Átlagon felüli a szocialisták és a kommunisták híveinek aránya a nagyüzemekben és a nagyipari városokban is, ahol a munkafolyamatok nagymérvű tagoltsága és a szigorúbb ellenőrzés nyilvánvalóan növeli a munkával szembeni elégedetlenséget.⁴²

A weberi értelemben felfogott státushelyzet hatásainak elemzésekor Lipset kiemelt figyelmet fordít a tisztviselőkre és a képzett, jól fizetett munkásokra, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy e csoportok jövedelmi pozíciója és társadalmi presztizse között gyakran inkonzisztencia alakul ki. Az előbbiek a szerző szerint a bal-jobb osztatú politikai mezőben is köztes helyet foglalnak el a felső üzleti rétegek és a munkások között, s ennek folytán sokkal inkább voksolnak konzervatív pártokra, mint a fizikai dolgozók. Magatartásuk különösen akkor mutat ilyen vonásokat, ha magukat a “középosztályba” sorolják, s annak normáihoz kívánnak igazodni. Ha ilyen beállítottságú tisztviselőket munkanélküliség s azzal járó státuscsökkenés fenyeget, hajlamosak arra, hogy a szélsőjobboldal mögött sorakozzanak fel, amely nemcsak a válság leküzdését kínálja számukra, hanem pozíciójuk megerősítését is. A fizikai dolgozók esetében Lipset úgy véli, hogy minél alacsonyabb a társadalmi-gazdasági helyzetük, annál valószínűbben voksolnak baloldali pártra. Ugyanakkor elismeri, hogy Németországban és Svédországban inkább a munkásság felsőbb rétegeit jellemzi a konzekvens osztályszavazás, amit azzal magyaráz, hogy e két államban a nemesség a XX. században is sokáig megőrizte hatalmát, s a személyközi kapcsolatokban a státuskülönbségeket még az 1950-es években is nyomatékosan hangsúlyozták. Ebből azt a következtetést is levonta, hogy a kevésbé státusfüggő, nyitottabb társadalmakban a képzett és jól kereső munkások politikai magatartása sokkal könnyebben válhat konzervatívvá.⁴³ Lipset egyébként a státus szemszögéből elemzi a vallási és az etnikai különbségeknek a szavazói magatartásra gyakorolt hatását is, arra alapozva, hogy e tényezők is sajátos presztizshierarchiát alakítanak ki.

Lipset azt is kimutatja, hogy a kielégítetlen szükségletek önmagukban még nem vezetnek baloldali politikai magatartáshoz. Ilyen szavazói viselkedés kialakulását elsődlegesen a hatékony kommunikációs csatornák létrejötte, az egyéni mobilitás korlátozottságának hite és a hagyományelvűség hiánya segítheti elő, amelyek egyaránt a társadalmi változásokat ígérő pártok támogatására ösztönöznek. A kommunikációs csatornák szerepének tárgyalásakor Lipset közel jut a magánvaló és a magáért való osztály megkülönböztetéséhez; a szoros személyes kapcsolatoknak és az azokra épülő társulásoknak ugyanis meghatározó jelentőséget tulajdonít a közös érdekek felismerésében és a politikai cselekvés lehetőségeinek tudatosításában. Felfogásában a hatékony kommunikáció is közrejátszik abban, hogy a szakszervezeti tagok, valamint a nagyüzemi és a nagyvárosi munkások sokkal nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a szervezetlen dolgozók, továbbá azok, akik kisüzemekben vállalnak munkát vagy kistelepüléseken laknak. Talán még erőteljesebben hangsúlyozza az egyéni mobilitás lehetőségében való hit magatartásformáló hatását, amely arra készteti az elégedetleneket, hogy politikai cselekvés helyett a fennálló rend keretein belül kíséreljék meg helyzetüket javítani. Viszonylag széles körű szakirodalom áttekintése alapján úgy látja, hogy a lényegében azonos mértékű mobilitás ellenére az USA-ban sokkal inkább bíznak az egyéni felemelkedés esélyében, mint Nyugat-Európában, amit részben a különböző osztályok életstílusának közeledésével, részben az amerikai felsőbb osztályok kevésbé arisztokratikus értékrendjével magyaráz. Jórészt e különbségekre vezeti vissza azt is, hogy a felfelé mobil európaiak jóval nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a született középosztálybeliek, szemben az USA-val, ahol az “újak” politikai magatartását erőteljes konzervativizmus jellemzi. Ennek ellenére a társadalmi mobilitás Nyugat-Európában is elsősorban a jobboldali erőknek kedvez, mégpedig nemcsak a felfelé, hanem a lefelé irányuló is. Lipset számos ország vizsgálati eredményei alapján úgy találja, hogy a középosztálybeli szülőktől származó munkások sokkal valószínűbben szavaznak konzervatív pártokra, mint azok, akiknek már az apja is ehhez a társadalmi csoporthoz tartozott. Ez a hatás három nemzedéken keresztül is érvényesül, miként ezt német és finn felvételek adatai egyértelműen igazolják. Ugyanezek a kutatások azt is bizonyítják, hogy a munkásosztályi háttérrel rendelkező középosztálybelieknek is viszonylag csekély hányada sorakozik fel a baloldal mögött. E sajátos összefüggéseket a szerző úgy értelmezi, hogy a magasabb és az alacsonyabb státusú környezetből érkező kereszthatások közül az előbbiek gyakorolnak erősebb hatást az egyén szavazói viselkedésére.⁴⁴

Nem kedvez a baloldali választói magatartásnak a hagyományelvűség sem; a tradicionális, főként vallási értékek ugyanis a fennálló helyzetet a dolgok természetes rendjeként értelmezik, s ezáltal mind a munkásokat, mind a parasztokat a konzervatív erők támogatására ösztönzik. E hatás különösen az egyes országok legelmaradottabb térségeiben érvényesül, ahol a prekapitalista korszakokra jellemző viszonyok a legtovább fennmaradnak. Lipset ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kifejezetten jobboldali vidékeken váratlan fordulatok mehetnek végbe; a hagyományos kötelékek gyors bomlása nyomán fellángolhat az elégedetlenség és a legradikálisabb baloldali pártok hirtelen megerősödhetnek.⁴⁵

A baloldali politikai meggyőződés kialakulását elősegítő és korlátozó feltételek mintha az alsóbb osztályok szavazói viselkedésének történelmi életciklusát is leírnák. Hosszú időn keresztül, számos országban még a XX. század első évtizedeiben is, a hagyományelvűség akadályozta a szocialista és a kommunista pártok szavazatarányának növekedését, később a század középső harmadában az osztályhatás megerősödött, ám a magasabb jövedelmű munkások megjelenése, a nagyobb társadalmi mobilitás, s nyomukban a szakszervezeti tagok számának csökkenése számos kutató álláspontja szerint az osztályszavazás fokozatos visszaszorulását idézte elő. Lipset elmélete tehát nemcsak a választói magatartás szociológiai modelljét alapozta meg, hanem egyben átvezetést is jelent e felfogás “posztmodern-kori” érvényesülésének átfogó kritikájához.

4. A 90-es évek vitái az osztályszavazásról

A szavazói viselkedés szociológiai modelljének bírálata először az 1950-es években jelenik meg, amikor az ún. polgárosodási vagy középosztályosodási elmélet a fizikai munkásság arányának csökkenésére és a jóléti állam kifejlődésére hivatkozva megkérdőjelezi az osztályszavazás meghatározó szerepét. E nézet képviselői úgy vélik, hogy a munkásság az életszínvonal általános emelkedése folytán fokozatosan beolvad az egységesedő középosztályba s e folyamat eredményeként választói magatartása is jelentősen átalakul. Felfogásuk szerint a jómódú munkások a politikai szférában is mindinkább (kis)polgárként viselkednek s így egyre hajlamosabbá válnak a jobboldali pártok támogatására.⁴⁶ Álláspontjukat jórészt azzal a közismert ténnyel támasztják alá, hogy a munkásság felsőbb rétegei általában kisebb arányban szavaznak a szocialistákra és a kommunistákra, mint a közepes és az alacsony jövedelmű fizikai dolgozók.

Még egyértelműbben kétségbe vonja az osztályhatás jelentőségét Inglehart posztmaterialista felfogása, amely a szocializációs elméletre, a neoklasszikus határhaszon-törvényre és Maslow szükséglethierarchia teóriájára épül. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy a nagyobb fizikai biztonság és anyagi jólét körülményei között felnőtt nemzedékek gazdasági szükségleteiket már lényegében kielégítették, s e telítettség miatt elvárásaikban a magasabb szintű igények kerülnek előtérbe. A személyes szuverenitás, az önkifejezés és a környezetvédelem értékei uralják szavazói viselkedésüket is, ami így szükségszerűen elszakad az egyének osztályhelyzetétől s a személyes preferenciák függvényévé válik. Ugyanakkor Inglehart elismeri, hogy Nagy-Britanniában – kivételes jelenségként – az osztályhelyzet még jelentős mértékben befolyásolja a választói magatartást.⁴⁷

Az 1980-as években sűrűsödnek azok a tanulmányok, amelyek – részben az Alford-index csökkenésére hivatkozva – az osztályhatás fokozatos gyengülését jelzik. Ezek az írások lényegében a polgárosodási elméletet követik, s így nem szakítanak gyökeresen a szavazói viselkedés uralkodó szociológiai modelljével. Döntő fordulat az 1990-es évek elején megy végbe, amikor már nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt hely meghatározó szerepét, hanem az osztályok létezését is megkérdőjelezik. Az osztályszavazás körüli vitát Lipset és Clark cikke indítja el, amely szerint az osztálytagozódás mindinkább veszít jelentőségéből s helyébe a társadalom töredezettsége, fragmentációja lép. E gondolatmenetben a választói magatartás módosulása csak érvként szolgál az átfogó társadalmi változások jellemzésére; a szerzők, többek között az Alford-index csökkenésére is utalva, a politika szférájában is bizonyítottnak látják az osztályhatás fokozatos eltűnését.⁴⁸ Lipset egy későbbi írásában e paradigmaváltást sajátos módon egy “apolitikus marxizmus” alapján magyarázza; értelmezésében az új technikai struktúra vezet a hagyományos társadalmi szerkezet, valamint a szokások és az értékek átalakulásához. A tudományos-technikai forradalom nyomán ugyanis véget ért az ipari proletariátus nagymérvű növekedése és az önfoglalkoztatók arányának csökkenése, miközben gyorsan emelkedik a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak és a diplomások száma. Ily módon a tulajdon osztályképző szerepét a tudás, az iskolázottság váltja fel, s az “ipari” társadalom végérvényesen “posztindusztriálissá” alakul át.⁴⁹

A cikk elsősorban azért jelent fordulópontot, mert az osztályszavazás talán legjelentősebb polgári teoretikusa változtatja meg évtizedeken keresztül vallott álláspontját. Az írás megjelenése nyomán az International Sociology hasábjain élénk vita bontakozott ki, amely részben hagyományos, részben új érvek alapján elemzi a társadalmi tagozódás alapproblémáit, valamint az osztályhelyzet és a szavazói viselkedés kapcsolatának alakulását. Az eszmecsere során elsősorban egy amerikai szerzőtriász, Hout, Brooks és Manza bírálja a vitát kiváltó írás állításait. Tanulmányuk kétségbe vonja az Alford-index csökkenésének bizonyító erejét, hangoztatva, hogy a dichotóm struktúra hiánya önmagában még nem jelenti a társadalom osztályjellegének megszűnését. Társadalomelméleti szinten közelíti meg e kérdést az eszmecsere másik résztvevője, Pakulski is, aki szerint a hagyományos ipari osztályok felbomlását nem azonosíthatjuk az osztálytagozódás eltűnésével. Érvelése ugyanakkor az orthodox marxista osztályelmélet ellen irányul, amelyet csak az “ipari” társadalmakban vél érvényesnek. A megoldást abban látja, hogy a modern osztályelméletet radikálisan határoljuk el a marxi felfogástól s ennek alapján magyarázzuk a választók politikai viselkedését is. Vitazáró írásukban Lipset és szerzőtársai már jóval árnyaltabban fogalmazzák meg véleményüket; visszavonják az osztályok eltűnéséről szóló tézisüket, ám fenntartják azon állításukat, hogy az osztálytagozódás politikai jelentősége lényegesen csökkent. Megítélésük szerint a politikai viselkedés napjainkban már nem osztályközpontú, hanem multikauzális magyarázatot igényel, s a pártokat is egyre kevésbé jellemezhetjük a jobb- és a baloldal hagyományos fogalma alapján. Ilyen körülmények között az osztályszavazás szükségszerűen háttérbe szorul, miközben az etnikai hovatartozás és a nem magatartásformáló szerepe továbbra is jelentős mértékben érvényesül. Lipset korábbi fejtegetésének megfelelően az osztályhatás gyengülését részben a foglalkozási és az iskolai mobilitásra vezetik vissza, feltételezve, hogy az egyéni felemelkedés átjárhatóvá teszi az osztályhatárokat.⁵⁰

Az osztályhatás körüli elméleti vitákat – miként ez az Alford-index eltérő megítéléséből is kitűnik – módszertani eszmecserék kísérték, amelyek szorosan kötődtek a választói magatartás szociológiai modelljének alapkérdéseihez. Heath, Jowell és Curtice az 1980-as évek közepétől különbséget tesznek abszolút és relatív osztályszavazás között; az előbbi kategória azt jelzi, hogy valamely osztály tagjai milyen arányban szavaznak osztálypártjukra, az utóbbi viszont a kapcsolatot oly módon vizsgálja, hogy kiszűri az osztályok méretében és a szavazatok pártok közötti eloszlásában hosszabb távon végbe menő változásokat. E felfogásban az osztályhatás változatlan marad, ha egy politikai erő támogatottsága valamennyi társadalmi csoportban azonos mértékben csökken. Ilyenkor ugyanis nem az osztály és a párt kapcsolata lazul, hanem az érintett politikai szervezet népszerűsége, szavazatszerző képessége gyengül meg. A szerzők úgy vélik, hogy a relatív megközelítés sokkal jobban tükrözi az osztályszavazás lényegét, s egyben azt is bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggés ugyanolyan erős maradt.⁵¹ Ivor Crewe viszont oly módon érvel, hogy az osztályhatás speciális kapcsolatot jelent egy társadalmi csoport és pártja között. Ezért indokoltan várhatjuk, hogy a Munkáspárt általános népszerűtlensége időszakában is kevesebb szavazatot veszít a fizikai dolgozók, mint más osztályok körében. Crewe felfogásában tehát az állandó relatív osztályszavazás nem cáfolja a gyengülő osztályhatás tézisét, feltehetően azért, mert koncepciójában különbséget tesz lojális szavazók és osztályfüggetlenek között, s az osztályhatás elemzésekor csak az előbbiek viselkedését veszi figyelembe. Weakliem, Crewe véleményét bírálva, rámutat arra, hogy e kérdésben Heath és szerzőtársai foglalnak el helyes álláspontot, akik szerint az osztályérdekek befolyásolják a voksolókat, de nem teremtenek egy széttörhetetlen kapcsolatot szavazók és pártok között.⁵² A szerző egyben azt is igazolja, hogy az alkalmazott technikai módszer is erősen befolyásolhatja az osztályhatásról való vélekedést. Míg az abszolút osztályszavazáshoz kötődő látens modell a kapcsolat számottevő gyengülését jelzi, az asszociációs megoldás alig mutatja osztály és párt kötődésének lazulását.⁵³

A módszertani és technikai viták azonban nem változtatnak azon, hogy az osztályszavazás fennmaradásáról és szerepéről csak társadalomelméleti megfontolások alapján foglalhatunk állást. A hagyományos szociológiai modell kritikusai kétségtelenül helyesen látják, hogy az elmúlt évtizedekben a fizikai munkások aránya valamennyi fejlett tőkés államban csökkent, s azt sem vitathatjuk, hogy az individualizálódás előrehaladása érzékelhetően hat a szavazói viselkedésre. E változásokból azonban nem következtethetünk arra, hogy a polgári társadalom osztályszerkezete fokozatosan felbomlik, illetőleg teljesen új, a posztindusztriális korszakra jellemző tagozódás alakul ki. Ezért téves az az állítás is, hogy a hagyományos ipari társadalom eltűnése a marxi osztályelmélet elavulásával jár együtt. Marx ugyanis – mint erre korábban már utaltunk – nem egy leegyszerűsített, dichotóm modellben gondolkodott, s a proletariátust sem azonosította a fizikai munkássággal.

Jegyzetek

¹ Tóka Gábor: A szavazói magatartás kutatása. Politikatudományi Szemle, 2001. 3. szám, 114–115.

² Uo. 115–116.

³ Uo. 117–118.

⁴ Uo. 118., 120–121.

⁵ Uo. 121–123.

⁶ Uo. 115., 119., 123–124.

⁷ A szociológiai megközelítések közül átfogó jellege és történelmi szemlélete miatt kiemelkedik Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan törésvonal-elmélete. A két szerző a modern ipari (kapitalista) társadalmon belül négy alapvető törésvonalat különböztet meg, amelyek a történelmi fejlődés különböző szakaszaiban jelentek meg. Felfogásuk szerint a tulajdonosok és a munkások, az állam és az egyház, a centrum és a periféria, valamint az ipar és a mezőgazdaság közötti törésvonalak jól magyarázzák a pártok számának és irányultságának alakulását, szoros összefüggésben azzal, hogy e konfliktusok mikor keletkeztek és azokat miként kísérelték meg feloldani. Gondolatrendszerükben meghatározó jelentőséget tulajdonítanak a szavazótáborok társadalmi összetételének is, hangsúlyozva, hogy a törésvonalak mentén létrejövő ellentétek csak a pártok szervező, aktivizáló szerepének eredményeként kerülnek be a politikai szférába. Elméletük azonban elsődlegesen nem a választói magatartást, hanem a pártstruktúra alakulását vizsgálja, ezért elemzésétől tanulmányunkban eltekintünk.

⁸ Martin Harrop–William L. Miller: Elections and Voters, New Amsterdam Books, New York 1987. 203–204. A generációk szerepét német szociológusok már az I. világháborút követően felismerték. Legjelentősebb képviselőjük, Karl Mannheim “hangsúlyozta, hogy a közös tapasztalatok egy adott ponton – véleménye szerint leginkább a serdülőkor végén – egy közös vonatkoztatási rendszert hoznak létre, és az azonos életkorú csoportba tartozók hajlamosak ezt követően szerzett politikai tapasztalataikat is ezen a rendszeren belül elhelyezni. Mindez azt jelenti, hogy az a politikai vonatkoztatási rendszer, amelynek alapján valaki először kezd komolyan politikai kérdésekről gondolkozni, egész élete során meghatározó maradhat.” Ezért a politikai életben döntő jelentőségű középkorosztály alapértékeinek megértéséhez “vissza kell menni ahhoz a politikai atmoszférához és problematikához, amely ezeknek az életkori csoportoknak az ifjúkorát jellemezte, és mindenekelőtt ezt kell szemügyre venni.” Seymour Martin Lipset: Homo politicus, Osiris, Bp. 1995. 314.

⁹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 204–207. Még erőteljesebben hangsúlyozza a női vallásosság szerepét Lipset, aki e tényezőt tekinti a szavazói viselkedésben jelentkező nemi különbségek legfőbb forrásának. “Ahol a vallási csoportok és az antiklerikális pártok közötti konfliktus főszerephez jut a politikai életben – aminthogy ez a helyzet számos európai államban –, ott a különböző pártok támogatóinak a nemek szerinti összetétele ugyancsak fontos különbségek forrása, minthogy a nők a nyugati világban mindenütt hűségesebb vallási párthívek, mint a férfiak. Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában és más országokban az antiklerikális pártok, legyenek akár marxista, akár liberális pártok, sokkal nagyobb hányad támogatására számíthatnak a férfi, mint a női szavazók részéről.” Seymour Martin Lipset: i.m. 286. Könyve egy másik helyén azonban Lipset is úgy foglal állást, hogy a “különbség minden bizonnyal a nők eltérő társadalmi szerepének tulajdonítható, amely abba az irányba befolyásolja őket, hogy a konzervatív pártokkal azonos értékeket kövessenek.” Uo. 259. Lipset könyve először 1960-ben jelent meg, amikor a nők tömeges beáramlása a munkaerőpiacra épphogy megkezdődött.

¹⁰ Franciaországban a Szocialista Párt “a legerősebb párt a fehérgalléros alkalmazottak között (42 százalék még 1986-ban is, amely egy nem különösen jó év a PS számára.) … A PS-t néha ’a harmadik szektor pártjának’ hívják a közszolgáltatásokban, az egészségügyben és az oktatásban lévő hivatali dolgozók, technikusok és alkalmazottak ezen ’új osztálya’ közötti erős támogatottsága miatt, amelyek oly roppantul kiterjedtek a késő 1950-es évek óta”. John Frears: Parties and Voters in France, Hurst Co. London 1991. 81.

¹¹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 198–199.

¹² Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 179–180.; Seymour Martin Lipset: i.m. 281–283. Lipset idéz H. Birsch 1959-ben megjelent tanulmányából, amely szerint az 1951. évi brit választások során “Az anglikánoknak az a hányada, amely a konzervatívokra szavazott, majdnem pontosan kétszer olyan nagy volt, mint a nem anglikánok közül ugyanígy szavazó hányad; míg a konzervatívokra szavazó összes ipari munkásnak a háromötöde volt anglikán.” Martin Seymour Lipset: i.m. 282. Illusztrációként Lipset az ausztrál Gallup Poll 1951. és 1955 évi adataira is hivatkozik, amelyek “azt jelezték, hogy a nem fizikai dolgozói állást betöltő városi katolikusok megközelítőleg 50 százaléka a Munkáspártot támogatta, szemben a hasonló helyzetű, de anglikán vallású polgárok kevesebb mint 30 százalékával. A fizikai dolgozók között hasonlóképpen, az ausztráliai katolikusok sokkal erőteljesebben munkáspártiak, mint bármely más felekezet.” Martin Seymour Lipset: uo. A katolikus Európában viszont “a munkásosztály katolikus tagjai aránytalanul nagy számban szavaznak az inkább konzervatív és katolikus pártokra, míg a középosztálybeli protestánsok, zsidók és szabadgondolkodók inkább a baloldal felé hajlanak, egészen a marxista pártok támogatásáig menően. Seymour Martin Lipset: Uo. 283.

¹³ Nyugat-Európában és Kanadában a nemzeti és etnikai pártok különösen az 1970-es években szerepeltek sikeresen a választásokon, befolyásuk azonban néhány év múlva számottevően gyengült. “Kanadában René Levesque-et 1976-ban szeparatista programmal quebec-i miniszterelnökké választották. Mégis, négy évvel később a quebec-i szeparatisták vereséget szenvedtek (Quebec-en belül!) egy olyan népszavazáson, amely arról szólt, hogy tárgyaljanak-e a Kanadától való politikai elszakadásról. Skóciában a Skót Nemzeti Párt szavazati részesedése az 1966. évi 5 százalékról 1974 októberére 30 százalékra növekedett, ám 1983-ra 11 százalékra esett vissza. Wales-ben a hullámzás kevésbé hangsúlyos volt. A Plaid Cymru Párt 1970-ben a wales-i szavazatok 12 százalékát érte el, 1983-ra pedig 8 százalékra esett vissza.” Martin Harrop–William L. Miller: Uo. 176. Az 1997. és a 2001. évi nagy-britanniai választásokon e nemzeti pártok ismét viszonylag jó eredményt értek el. A Skót Nemzeti Párt e két alkalommal a voksok 22,1 illetőleg 20,1 százalékát kapta meg, a Plaid Cymru pedig 9,9 illetőleg 14,3 százalékos teljesítményt nyújtott. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies.

¹⁴ Martin Harrop–William L. Miller: im. 177–181.

¹⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 283–285.

¹⁶ Martin Harrop-William L. Miller: i.m 179. A valláshoz való viszony jelentőségének fennmaradását a francia szocialisták parlamenti választási eredményei és az 1988. évi elnökválasztás adatai is egyértelműen igazolják.

¹⁷ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 181–182.

¹⁸ A vallásos munkások szavazói viselkedéséről lásd Seymour Martin Lipset: i.m. 285.

¹⁹ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 207.; 209–211.

²⁰ Seymour Martin Lipset Ralph és Mildred Fletcher: Consistency in Party Voting 1896–1932 című, 1936-ban megjelent cikkére hivatkozva bemutatja, hogy a vizsgált időszakban “az összes amerikai megyei választókerület több mint 70 százalékában az előző elnökválasztás alkalmával kialakult szavazási többség a következő választási alkalomra sem változott… Még olyan választáskor is, mint az 1932-es, csak 58 százalék változtatott négy évvel korábbi pártelkötelezettségén, az egész időszakban pedig mindössze öt megye akadt, amelyek egy alkalmat nem számítva minden választáson a másik oldalra voksoltak, mint előzőleg.” Seymour Martin Lipset: i.m. 320. Ilyen hosszú távú trendeket Nagy-Britanniában is kimutathatunk, ahol egyébként az utóbbi évtizedekben általában csökkent a bizonytalan, ún. marginális körzetek száma. A 2001. évi választásokon, 1997-hez viszonyítva, a 659 egyéni választókerületből mindössze 27-ben változott a képviselő pártállása, ezen belül a 72 skót és a 34 walesi körzet közül csupán 1-1-ben történt módosulás. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies. Franciaországban a kommunisták hagyományos bázisai a II. világháború utáni évtizedekben “elsődlegesen a nehézipar zónái voltak, északon, keleten és a Párizsi régióban s kontrasztként a centrum és a dél-nyugat falusi területein is, ahol mindig a kis parasztgazdaságok domináltak, ahol a katolikus egyház gyenge volt, ahol a baloldali szavazás történelmi tradícióval rendelkezik (Limousin balra szavaz az általános választójog 1848-ban történt bevezetése óta) és ahol a kommunisták kitüntették magukat az Ellenállásban.” John Frears: i.m. 99. Ezen időszak nagy részében mind a kommunisták, mind a szocialisták Elzászban, Alsó-Normandiában és Bretagne-ban szerepeltek a leggyengébben, azokban a katolikus régiókban, amelyek tradicionálisan zártak voltak a baloldal számára. Az 1970-es évek elejétől kezdve, a szekularizáció előrehaladása következtében azonban a Szocialista Párt e térségekben is javította pozícióit s teljesítménye itt is megközelíti vagy eléri átlagos szavazatarányát. Lásd: uo. 80. A centrumra szavazók aránya viszont még mindig az ország hagyományosan katolikus régióiban, észak-nyugaton (Loire, Bretagne, Normandia) és keleten (Elzász-Lotaringia) a legmagasabb: uo. 52. A régiónkénti részletes adatokat lásd: uo. 53. 5.3. számú táblázat: Szavazatok a centrumra, 82. 7.3. számú táblázat: Szocialista választói támogatás régiónként – a növekedés két évtizede, 100. 8.2. számú táblázat: Kommunista Párt – a hanyatlás két évtizede.

²¹ E két szembenálló nézet áthidalására Arend Lijphart tesz szellemes kísérletet. Formulája szerint “A társadalmi osztály virtuálisan fontos az összes ipari demokráciában és a vallás gyakran egyáltalán nem fontos; mindazonáltal, amikor mindkét tényező szerepet játszik, a vallás hajlamos erőteljesebben befolyásolni a pártválasztást.” Arend Lijphart: “The Relative Salience of the Socio-Economic and Religious Issues Dimensions: Coalition Formation in Ten Western Democracies 1919–1979”, European Journal of Political Research. Vol. 10 (1982) 201. Idézi: Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 178.

²² Seymour Martin Lipset: i.m. 260–261. Lipset e művében oly nagy jelentőséget tulajdonít az osztálymeghatározottságnak, hogy a választásokat – Dewey Anderson és Percy Davidson 1943-ban megjelent könyvének címe nyomán – az osztályharc demokratikus kifejeződésének nevezi.

²³ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 182–183. A szerzőpáros e helyen egyenesen úgy fogalmaz, hogy “a kategóriát mint egy analitikus eszközt kezeljük és ne kezdjünk az osztály ’valóságos’ jelentésének bolond keresésébe, hiszen az nem létezik.”

²⁴ Az osztályhelyzettől eltérő választói magatartások “magának a tagolt rendszernek az összetettségéből is következnek. Egy modern társadalomban az emberek… az osztálystruktúrában össze nem egyeztethető szerepeket töltenek be. Lehet valaki befolyásos ember, mint néhány köztisztviselő, miközben jövedelme és társadalmi státusa alacsony, élvezhet komoly társadalmi megbecsülést foglalkozása révén, mint a legtöbb értelmiségi, miközben alacsony jövedelemmel rendelkezik, élvezhet viszonylag magas jövedelmet, miközben társadalmi státusa alacsony, mint például egyes etnikai kisebbségek tagjai vagy újgazdag üzletemberek és így tovább. Társadalmi pozícióik közül egyik vagy másik arra indíthatja őket, hogy konzervatívok legyenek, miközben más vonatkozások inkább egy baloldali politikai látásmódnak kedveznek. Az effajta ellentétes társadalmi késztetésekkel szembesülő ember inkább meg fog majd felelni az egyik szempontnak, mint a másiknak, választása ennélfogva osztályának szavazási mintájától elütő devianciaként fog feltűnni.” Seymour Martin Lipset: i.m. 267–268. A szerző azt is megjegyzi, hogy az egyének felfelé törekvése miatt ezek a státusinkonzisztenciák nagyobb veszteséget jelentenek a baloldali, alsó osztálybázisú pártok számára, mint a konzervatív jobboldalnak.

²⁵ Ezt a kategorizálást a brit statisztikai hivatal 1980-ban dolgozta ki, megállapítva, hogy az aktív népesség 6 százalékát értelmiségiek, 25 százalékát középfokú alkalmazottak, 12 százalékát képzett nem fizikaiak, 57 százalékát pedig fizikai munkások alkotják. Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 185.

²⁶ Az EGP osztályséma-változatait részletesen lásd Robert Erikson–John H. Goldthorpe-Lucienne Portocarero: “Integrációs osztálymobilitás és a konvergencia­tézis Anglia, Franciaország és Svédország példáján”, in.: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás Hagyományos és új megközelítések Válogatott tanulmányok, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 1998. 224., 1. számú táblázat. Az EGP-rendszert a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismertette s vizsgálatai során alkalmazta is e kategorizálást. Róbert Péter: “Osztály és párt.” Politikatudományi Szemle, 1999. évi 1. szám, 67–96., s különösen 70. és 77.

²⁷ A szerzőtriász osztálysémájának rövid ismertetését lásd Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 184–185.

²⁸ John Frears: i.m. 134–135.

²⁹ Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1967. 242.

³⁰ Max Weber i.m. 242–243.old. A weberi osztálydefiníció választáskutatók általi értelmezéséről lásd Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183.

³¹ “Ellentétben a tisztán gazdaságilag determinált ’osztályhelyzettel’, ’rendi helyzetnek’ emberek életsorsának minden olyan tipikus komponensét nevezzük, amelyet valamilyen, a ’becsületre’ (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív társadalmi megítélés determinál, oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik.” Max Weber i.m. 247. Max Weber a polgárság fogalmának bemutatásán keresztül konkrétan is körvonalazza, mit ért osztály és rend különbségén. E kifejezés “lehet egyfelől osztálykategória: a ’polgárság’ mint osztály sajátos gazdasági helyzetüknél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. Az így körülhatárolt polgári osztály nem egységes: soraiban nagypolgárok és kispolgárok, vállalkozók és kézművesek egyaránt megtalálhatók… a rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztizst biztosít a számára és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Max Weber: Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979. 252.

³² Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1967. 243–244; 254–255.

³³ Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183–184.

³⁴ A foglalkozási szerkezethez “hasonlóan takarja el egy fontos vonatkozásban a valóságot a szokásos osztályterminológia, a szakmabeli gyakran éppúgy, mint a laikus. A »középosztály« ugyanis igen sok esetben elképesztően kitágítható gyűjtőnév a népesség minden nem fizikai munkát végző csoportjának megjelölésére: a fizikai munkások piaci helyzetéhez egyre közelebb kerülő rutinmunkát végző hivatalnok sereg ugyanúgy a »középosztályhoz« tartozik, mint a legfelső rétegek… sokszor mindenkit a »középosztályba« sorolnak, aki nem tartozik a »munkásosztályhoz« – ide rendszerint kizárólag a fizikai munkások kerülnek…” John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban, Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1985. 60.

³⁵ Martin Harrop–William L. Miller: i.m.184; 186. A hazai szakirodalomban az Alford-indexet részletesebben Körösényi András ismertette. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Századvég Kiadó, Bp. 1993. 96.

³⁶ Robert Alford kutatási eredményeit idézi Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 186.

³⁷ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 84, 187–188.; Körösényi András: i.m. Körösényi a 6.3 táblázatban bemutatja, miként alakult Angliában 1959-1987 között az osztályszavazás:

A brit fehérgallérosok szavazói viselkedésében tehát az alapvető változás az, hogy körükben folyamatosan csökken a konzervatív párt híveinek aránya, miközben a Munkáspárté lényegében stagnál. Ugyanakkor a kékgallérosok is egyre kisebb mértékben támogatják a nagy baloldali pártot, bár 1987-ben, az előző választáshoz képest, 36 százalékról 42-re emelkedett a Labourra voksoló fizikai dolgozók aránya. E változásokat az eddig említett tényezőkön kívül a Munkáspárt 1981-ben történt kettészakadása is ösztönözte; az 1980-as évek választásain mind a fizikai, mind a szellemi alkalmazottak növekvő mértékben adták szavazatukat az újonnan létrejött Szociáldemokrata Pártra, amely később a liberálisokkal Liberális Demokrata Párt néven egyesült.

³⁸ Seymour Martin Lipset: i.m. 265. III. táblázat. A szerző John Bonham The Middle Class Vote (London Faber and Faber 1954) című könyvéből idézi a becsült értékeket, melyek eredeti forrását a British Institute of Public Opinion kutatási adatai képezik.

³⁹ Seymour Martin Lipset: i.m. 264. old. II. táblázat. A táblázat adatai Lipset számításaira alapulnak, az International Public Opinion Research-nek az M.I.T. Center for International Studies számára készített országos közvéleménykutatási kártyái alapján.

⁴⁰ Seymour Martin Lipset: i.m. 262. I. számú táblázat. Lipset számításai az Institut National d’Études Demographiques 1956 májusában végzett országos közvéleménykutatásának kártyáin alapulnak.

⁴¹ Az egyes társadalmi csoportok választói magatartására vonatkozó adatokat lásd: John Frears i.m. 135. 11.6 számú táblázat

⁴² Seymour Martin Lipset: i.m. 270–276. A szerző fejtegetéseiből kitűnik, hogy a harcosan baloldali gabonatermesztők mindenhol modern farmerek és nem hagyományos parasztgazdák.

⁴³ Seymour Martin Lipset: i.m. 276–281.

⁴⁴ Seymour Martin Lipset: i.m. 286–297. A hivatkozott német felvétel adatai azt mutatják, hogy 1953-ban “azoknak a munkásoknak, akiknek a nagyszülei is munkások voltak, 75 százaléka, míg a középosztálybeli családból származó munkásoknak csupán 24 százaléka szavazott a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Egy 1948-as finn vizsgálat szerint “azok közül a munkások közül, akiknek az apjuk és az apai nagyapjuk is munkás volt, 82 százalék szavazott a baloldali pártokra, szemben a vidéki háttérrel rendelkezők 67 és a középosztálybeli szülőktől származók 42 százalékával”. Ugyanezen német kutatás kimutatja, hogy “a munkásosztálybeli családi háttérrel rendelkező, nem fizikai munkát végző szavazóknak is csaknem 70 százaléka a ’középosztály’ pártjai közül választott”. Finnországban is hasonlóan alakult a felfelé mobilok szavazói viselkedése, hiszen közülük “kevesebb mint egynegyed rész szavazott csupán a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Seymour Martin Lipset: i.m. 296–297. A német felvételt az Unesco Institute (Köln, Németország), a finnországit az ottani Gallup Poll bonyolította le.

Martin Harrop és William L. Miller árnyaltabban értelmezi a mobilitás hatását. Véleményük szerint “a mobil választók átmeneti pozíciót foglalnak el eredeti és új osztályhelyzetük között. Az elsőgenerációs középosztálybeliek nagyobb támogatást adnak a baloldalnak, mint a stabil középosztálybeliek, de kevesebbet, mint a törzsökös munkások”. A szerzőpáros álláspontját kutatási adatokkal is alátámasztja. “1963-ban a lefelé mobilok adták a konzervatívokra szavazó brit munkások egyötödét, míg a felfelé mobilok tették ki a középosztálybeli munkáspárti voksolók figyelemre méltó 70 százalékát. Egy évtizeddel később a munkáscsaládból származó fehérgallérosok még mindig a középosztálybeli munkáspárti szavazók legnagyobb részét alkották.” Martin Harrop–William L. Miller i.m. 192. A szerzőpáros tehát, Lipsettel ellentétben, a munkásosztályból származó középosztálybeliek választói magatartását elsődlegesen nem a törzsökös munkásságéval, hanem a régi középosztálybeliekével hasonlítja össze.

⁴⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 297–302. Lipset arra is felhívja a figyelmet, hogy külső hatások, nemegyszer országon kívüli hírek játszanak döntő szerepet a tradicionális munkás vagy paraszt közösségek átalakulásában. Ezt a felismerést fogalmazza meg jóval mélyebben, átfogó történeti kutatások alapján Eric Hobsbawm is, a XIX. és a XX. századi társadalmi mozgalmak archaikus formáiról írott könyvében. Fejtegetése szerint az elmaradottabb térségek dolgozói csoportjait “általában ’kívülről érkezett’ apostolok lelkesítették, utat mutattak nekik, amikor éppen készen álltak arra, hogy valamely irányt kövessenek, de arra már nem, hogy ambiciózus és önálló munkásszervezeteket hozzanak létre önerőből… Az isten háta mögötti falvakban és bányatelepüléseken meglepő hirtelenséggel következett be olykor a szocialista szervezet térhódítása, amelyet a szocialista szavazók jelentős számaránya tükrözött. Liège körzetében 1886-ban a munkásokról az a hír járta, hogy ’borzadnak a szocializmustól’, ám a 90-es évek elején már nyolcvan – a Vesdre-völgyben kilencven – százalékuk a szocialistákra szavazott. De ez csak ott történhetett így, ahol az iparosodás folyamata olyan kései időpontban zajlott le, hogy az elmaradott területek gyorsan beolvadhattak a már meglevő és aktív, ’modern’ mozgalomba.” Eric Hobsbawm: Primitív lázadók, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 212–213.

⁴⁶ A polgárosodási elméletről és a körülötte zajló vitákról lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: “Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: Újjáéled-e az osztályszemlélet?” Eszmélet, 29. szám (1995.) 59–60.

⁴⁷ Ronald Inglehart posztmaterialista elméletéről lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: i.m. 60–61.; Tóka Gábor: i.m. 118.

⁴⁸ Terry Nichols Clark–Seymour Martin Lipset: “Are Social Classes Dying?” International Sociology, 1991. (6.) 4. 397–410. A cikk legfontosabb téziseit a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismerteti. Róbert Péter: i.m. 68.

⁴⁹ Seymour Martin Lipset: “Véget ért a politikai kivételesség?”, Politikatudományi Szemle, 2000. 1-2. szám, 34. A szerző az ipari munkásság arányának csökkenését részletes statisztikai elemzéssel támasztja alá. “Az Egyesült Államokban, amely az ipari társadalmak strukturális fejlődésének prototípusa, a nem kétkezi foglalkozást űzők aránya az 1960-as 43 százalékról mára 58 százalékra növekedett. A feldolgozóiparban foglalkoztatott munkások aránya 26-ról 16 százalékra esett. Ugyanezen csökkenés az Egyesült Királyságban 36-ról 19 százalék, Svédországban 32-ről 19, Hollandiában 30-ról 19, Ausztráliában 26-ról 13,5 százalék volt. A csökkenés kevésbé látványos, de határozott Franciaországban (28-ról 20 százalékra) és Németországban (34-ről 29 százalékra).” Seymour Martin Lipset: i.m. 33.

⁵⁰ Az International Sociology hasábjain lefolytatott vitáról lásd: Róbert Péter: i.m. 68–69. Az eszmecsere legfontosabb írásai 1993-ban a III. negyedévi számban jelentek meg. Mike Hout–Clem Brooks–Jeff Manza: “The Persistence of Classes in Post-Industrial Societies”, International Sociology, 1993. (8) 3. 259–277.; Jan Pakulski: The Dying of Class or Marxist Class Theory?, i.m. 279–292.; Terry Nichols Clark-Sexmour Martin Lipset-Michael Rempel: The Declining Political Significance of Social Class, i.m. 293–316.

⁵¹ Az abszolút és a relatív osztályszavazás fogalmáról lásd: Anthony Heath–Roger Jowell–John Curtice–Geoff Evans–Julia Field–Sharon Witherspoon: –Understanding Political Change The British Voter 1964–1987. Pergamon Press, Oxford, 64–66. A szerzők a relatív osztályszavazást a loglineáris modell alkalmazásával vizsgálták, s ennek alapján jutottak arra a következtetésre, hogy “a relatív osztályszavazás valamennyi választáson egyenlően erős volt. A modell számításba veszi azokat a tényeket, hogy az osztály kötődik a szavazathoz, hogy az osztályok méretükben változtak és hogy a pártok szavazati részesedései szintén módosultak. De ez azt is feltételezi, hogy ezek a szavazati részesedésben történő változások általánosan történtek – így az összes osztályt ugyanolyan módon érintik és az osztály és a szavazat közötti összefüggés erősségét változatlanul hagyják. Más szavakkal, a modell posztulálja, hogy egy állandó kapcsolat áll fenn osztály és szavazat között, kontrollálva az osztályméreteket és a szavazati részesedéseket.” Anthony Heath és szerzőtársai: i.m. 70.

⁵² Crewe álláspontját lásd: Ivor Crewe: “Changing Votes and Unchanging Voters”, Electoral Studies, 11 (1992), 342. Idézi David. L. Weakliem: “Two Models of Class Voting”, British Journal of Political Science, 1995 (25.), 255. Weakliem két másik szerző, Rose és McAllister felfogásának ismertetésekor is megjegyzi, hogy “különbséget tesznek olyan szavazók között, akiknek magatartását meghatározza az osztály- vagy más társadalmi csoport és azok között, akiknek választása nem determinált, vagyis az osztálybefolyás különlegesen fontos bizonyos szavazók számára és jórészt irreleváns másoknak”. David L. Weakliem: i.m. 256.

⁵³ A két modellről részletesebben lásd: David L Weakliem: i.m. 256–269.

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés
kerekasztal-beszélgetése

Kossuth Klub, 2002. január 19.

A beszélgetés résztvevői: Bíró András újságíró, Kállai Ernő és
Kerékgyártó T. István szociológusok, Martin Kovats politológus (London)
Vitavezető: Krausz Tamás

Krausz Tamás

Kedves vendégeink, tisztelt hallgatóság!

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés, e rendezvény szervezői, az úgynevezett cigánykérdést mind elméleti-tudományos, mind pedig társadalompolitikai problémaként rendszeresen napirendre tűzik. De nem mint olyan ügyet, amelynek elsősorban a politikai aspektusait érdemes vizsgálni; mi a “cigánykérdésre” a társadalom egészének egyik tipikus problémája gyanánt tekintünk, amelynek az okait kell feltárni ahhoz, hogy bármiféle megoldást komoly formában felvethessünk. Ezért is kérek mindenkit, hogy a beszélgetésben ne az éppen hivatalos politikai kalandorok aktuális lépéseiről essék szó, ne a politikai pártoknak a romákhoz való pillanatnyi hozzáállásáról beszélgessünk, hanem arról a kérdéskörről, amit a címben elég egyértelműen és világosan megfogalmaztunk. Milyen okokból táplálkozik ez a kérdés, hogy évszázadok óta feszítő erővel van jelen.

Egyáltalán, létezik-e “cigánykérdés” önmagában? Nincs-e igazam akkor, ha azt állítom, hogy a “cigánykérdést” – létezésének objektív történeti-kulturális okait természetesen nem tagadva – módszeresen és tudatosan tartják napirenden “megfelelő” csoportok, amelyek a társadalmi élet, a politika etnicizálásában érdekeltek. Az ilyen kérdésfelvetés általában nem mint szegénységkérdést fogja föl a “cigánykérdést”, nem a rendszer lényegéről beszél, hanem leggyakrabban a dolog kriminalizálásáról van szó; a társadalmi problémák bonyolult összefüggéseit egyetlen etnikumra koncentrálják. Persze, amikor ezt a provokatív tézist megfogalmazom, inkább csak a vita felkért résztvevőit és a hozzászólókat kívánom arra sarkallni, hogy minél világosabban és tömörebben, a dolog lényegéhez szóljanak hozzá.

Martin Kovats

1992 óta tanulmányozom a magyarországi roma helyzetet. Lényegében arra a kérdésre keresek választ, mi a cigányok politizálásának jelentősége, és hogy vajon fontos-e ez, s ha igen, akkor kinek, mennyire és miért fontos? E rendezvény jó alkalmat ad arra, hogy néhány konklúziót előterjesszek. A kerekasztal címe: “Kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, azt sugallja, hogy vannak bizonyos emberek, politikusok, szervezetek és intézmények, akiknek, illetve amelyeknek a tevékenysége a mai “cigánykérdést” meghatározza. Természetesen mindezeknek a szereplőknek – politikai erejüktől függően – vannak saját érdekeik és hatásaik. Ez annyiban feltétlenül igaz, hogy a cigány ügy létrejötte valóban a résztvevő érdekcsoportok közötti verseny terméke. Emiatt fontos hangsúlyozni, hogy a cigány ügy nem kizárólag a cigányok és a cigány szervezetek dolga. Sőt, akkor is, ha nevezetesen róluk van szó, a cigány embereknek csak annyi befolyásuk van, amennyi politikai erőt képviselnek a többi érdekkel szemben. Azt is fontos tudni, hogy a mai “cigánykérdés” nem a semmiből “csinálódott” – csakis szélesebb politikai, gazdasági, szociális és kulturális kontextusban értelmezhető. Magyarország történelmében a “cigánykérdést” többször is “napirendre tűzték”, a mai helyzet azonban lényegesen különbözik az előbbiektől, mert manapság létezik kifejezetten cigánypolitikai tevékenység; pontosabban, a cigány identitás politikai identitássá vált, és szervezett formában vesz részt a közéletben. Az alapvető ok: Magyarország és azon belül a hazai cigányság történelmi fejlődése. Most nem akarok belebonyolódni fogalmi és számbeli vitakérdésekbe, annyi azonban tudható, hogy a második világháború óta a magyarországi cigányság hivatalos létszáma ötszörösére növekedett, százezerről kb. félmillióra. A cigányok az összlakosság öt százalékát teszik ki, ami politikai, szociális és gazdasági szempontból számottevő társadalmi csoportnak tekinthető, s ami mind relatív, mind abszolút számban tovább fog növekedni a belátható időben. Minőségi változást is észlelhettünk ez alatt a hatvan év alatt. Az iparosítás és a modernizálás következménye, hogy a cigány ember és közösség egyre szorosabb kapcsolatba került az állammal és más társadalmi intézményekkel. Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja szerezni azokat a javakat és lehetőségeket, illetve azt a védelmet, ami szükséges a boldoguláshoz, neki kell ezekkel az intézményekkel tárgyalnia. A “kommunizmus” összeomlása óta a felszínen megváltozott a helyzet, mivel az állam az állampolgár életének több területéről visszavonult. De ez leginkább a gazdag emberre hat előnyösen, aki a saját pénzéből tudja a szükségleteit fedezni, azaz kevésbé függ az államtól. Az új feltételrendszerben a szegény ember függő helyzetben marad nem csak az állammal szemben, hanem az új intézményekkel, nem-állami szervezetekkel szemben is. Egyre inkább az intézményekkel való kapcsolatnak van nyílt politikai dimenziója, mivel szervezetten az ember többet érhet el, mint egyedül. Röviden: a cigányok politizálásának az az alapvető mozgatórugója, hogy a szegény ember a közéletben való részvétel lehetőségével jobban éljen. Ez semmi más, mint egyfajta “nemes próba” a demokrácia ígérete, az esélyegyenlőség megvalósítására, és ezért dicsérendő és támogatandó mindenki számára, aki a növekvő szegénységet és egyenlőtlenséget, a sovinizmust és a paternalizmust elutasítja a munkanélküliséggel egyetemben, a közélet szintjén is.

Az alapvető dinamika ellenére azonban a cigányok politikai kompetenciája és általában a “cigánykérdés” pontos evolúciója több tényezőtől függ. Ez fontos probléma a cigány embereknek, mert ők általában nem rendelkeznek azzal az anyagi bázissal, amely szükséges a hatékony politikai lobbizáshoz. Hiányzik a politikai hagyomány és tapasztalat; az egyszerű etnikai diskurzus ellenére, a magyarországi cigányság sem nyelvi, sem kulturális, sem pedig társadalmi közösséget nem alkot. A magas munkanélküliség és a dolgozó cigányok helye a munkamegosztásban azt jelenti, hogy a munkabeszüntetés nem alkalmazható mint érdekérvényesítő fegyver. A cigányságnak mint szétszórt kisebbségnek kevés szavazati ereje van, és a romáknak, alacsony társadalmi státusuk miatt, alig van természetes szövetségesük. Mindezek a strukturális hátrányok azt jelentik, hogy a cigány embereknek nagyon kevés hatásuk van nem csak a “cigánykérdésre”, hanem saját önszerveződésük fejlesztésében is, és hogy különböző, a cigányságon kívüli érdekek könnyen manipulálhatják mindkettőt. De egyáltalán miért beszélünk cigányokról, vagy cigánypolitikáról? Nyilvánvaló, a cigányok többségének nehéz élete van, de ugyanakkor számbelileg több nem-cigány él szegénységben. Politikailag miért különleges eset a cigányság? Részben azért, mert a cigányok történelmi marginalizálódása és alacsony társadalmi presztízse – más szóval a cigányellenesség – nagyjából aláássa a bizalmukat és a részvételüket a normális politikai mozgalmakban, pártokban stb., és külön cigányszervezetekbe kényszeríti őket. Azonban ennél fontosabbak a nem cigány érdekek, azaz elsősorban a magyar állam preferenciája az elkülönült etnikai alapon történő politizálásra. Vagyis a nem-cigány szegény és dolgozó emberekkel ellentétben a cigánypolitika kívülről van tudatosan stimulálva, ami egyszerre felgyorsítja és torzítja annak fejlődését.

Ez a folyamat 1984 óta folyik, amikor az ország gazdasági nehézségei hatására a kádári integrációs politika csődbe jutott. Azóta az állam cigányokkal kapcsolatos politikája egy kultúrára támaszkodó politika, amely a cigányokat specifikus képviselettel bíró külön népcsoportként kezeli. Más szóval, a cigányügyet etnikai kérdésként definiálták. Ez az úgynevezett “új közmegegyezés”. Mint jól tudjuk, az anyagi bázisa ennek a megközelítésnek azóta tovább erősödött, amit a posztkommunista szabad piac ideológiája szentesít. Az eredmény: a tartós munkanélküliség, az elszegényedés és az ebből fakadó hátrányok más területeken, mint például az oktatás, a lakásügy, az egészségügy stb. terén, és ezzel párhuzamosan a növekvő társadalmi konfliktusok. Az új közmegegyezés első tíz éve alatt, 1985-től ’95-ig semmiféle komoly állami stratégia nem született a cigányok drasztikusan romló helyzetének megoldására. A kormányok inkább a cigány identitás etnikai felismerésével és a kulturális másság hangsúlyozásával foglalkoztak. A külön cigányképviselet az ország politikai rendszerváltását követte. Először volt a Hazafias Népfront által kiválasztott cigánytanácsok rendszere, azután az állami pénz megosztása nyomában, virágzó szervezeti pluralizmus, utóbb pedig a kisebbségi törvény teremtett új helyzetet és intézményi keretet. A cigány érdekképviselet konszolidációja a kisebbségi önkormányzati rendszer formájában előfeltétel volt egy átfogó állami politika bevezetéséhez. 1995-ben a kormány rendeletet bocsátott ki a cigányok helyzetével kapcsolatos legsürgősebb feladatokról. Két középtávú intézkedési csomag következett (1997-ben és ’99-ben), és ez év január 26-án egy hosszú távú stratégiát hoztak nyilvánosságra. Az új közmegegyezés a cigányügyet az úgynevezett “többségi” vagy “rendes” politikából koncepcionálisan, szervezetileg, költségvetésileg is kizárja, azzal az indokkal, hogy a cigányok lényegesen különböznek a többi állampolgártól.

Természetesen van cigány identitás, mi több, léteznek tapasztalatok, képességek és a kilátásokból fakadó olyan attitűdök és magatartások, amelyek kultúrának tekinthetők. Azonban a feltételezett másság politikai hangsúlyozása az ország kulturális kontextusa révén érthető úgy, hogy a nem-cigány többség azt mondhatja: “nem vagyok cigány, miért aggódjak értük, miért segítsek nekik?” Az új közmegegyezés párhuzamosan fut a cigányemberek többségének életszínvonal-csökkenésével. Ennek magyarázata elsősorban a magyar állam költségvetési és politikai korlátaiban található. Hazai és külföldi nyomások miatt az állam kevés forrással rendelkezik, aminek az elosztásáért erős verseny folyik számos politikai érdek között. A viszonylag gyenge cigány lobby csak keveset nyom a latban az erősebb és politikailag hasznosabb érdekekkel szemben. Amíg nincs szükség a cigányok munkaerejére, a magyar kormány nem csupán nem hajlandó, de lényegében nem is képes olyan hatalmas összeget fordítani a cigányokra, mint ami szükséges volna a többség életszínvonalának észrevehető javítására és az esélyegyenlőség megteremtésére. Az integrációs politika csak arra törekszik, hogy létrehozzon egy elenyésző létszámú középosztályt, az átlag cigányember elvárásait pedig elnyomja. Az etnikai diskurzus nélkülözhetetlen szerepet játszik ennek a kínos helyzetnek a kezelésében. A költséges integrációnál sokkal olcsóbb “megoldás”a kulturális fejlesztés és az etnikai öntudat megőrzése. Egyértelmű vívmánynak tűnik az eddig nem létező kisebbségi jogok megadása és a cigány identitás megerősítése, a cigány vagy roma szóval fémjelzett intézmények és programok szaporodása – a problémát felszínen tartó szociális és gazdasági kérdések megoldása helyett.

A politikai elit szintjén, a pártok között lényegében konszenzus áll fenn a cigány üggyel kapcsolatban. E konszenzus a kisebbségi törvény széleskörű elfogadásában, a Horn- és Orbán-kormány középtávú intézkedési csomagjainak hasonlóságában nyilvánul meg. Ennek a konszenzusnak más politikai alapja is van. Mindannyian tudjuk, milyen érzékeny lehet a “cigánykérdés” Magyarországon. A pártok attól félnek, egyikük arra törekszik, hogy politikai tőkét kovácsoljon a populista, cigányellenes kártya kijátszásával. Ezért az állami cigánypolitika olyan szinten marad, amit mindenki támogathat. A konszenzus azon is alapul, hogy külföldön jó hírneve legyen az országnak, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamán. A posztkommunista cigánypolitika azonban alapvetően ellentmondásos. Annak érdekében, hogy csökkenthesse a reá ható politikai nyomást, ami a cigányok szociális és gazdasági dezintegrációjából fakad, új szereplőket és érdekeket teremt, ami további politikai nyomást gyakorol az államra. Ezek közül négyet szeretnék röviden elemezni.

1. A hazai cigány önszerveződés. Mint mondtam, a cigány emberek politizálásának alapvető dinamikája a jobb élethez szükséges javak megszerzése, amelyeket elsősorban az állam biztosít. Az etnikai diskurzus felgyorsítja ennek természetes fejlődését, és kifejezetten külön, etnikai pályára taszítja, s így eltorzítja. Lényegében az állam azt mondja a cigányoknak: bajban vagytok, és az egyetlen esélyetek a boldogulásra, hogy politizáljatok úgy, mint cigányok. Nem meglepő, hogy egyre nagyobb számú cigány ember próbálja ki ezt az utat. Minden rendben van, amíg a kormány lépést tart a cigányok politikai képességével, aktivitásával és törekvéseivel. Ha viszont nem, politikai válság keletkezhet. Eddig az állam képes volt a problémát “kezelni”, például 3000 állást biztosított a cigány kisebbségi önkormányzatokban. Az éretlen cigány politizálás azonban csak az évek során, a tapasztalat felhalmozásával fog fejlődni, és az elégedetlen aktivisták új eszközöket és taktikákat vesznek igénybe, mint például a fenyegető migráció.

2. A nem állami szervezetek, az NGO-k és az úgynevezett “ethno­biznisz”. Az etnikai diskurzus lehetőséget ad az államnak, hogy privatizálja a cigányokkal kapcsolatos feladatok egy részét. A kisebbségi önkormányzati rendszer intézményeket hoz létre, amelyeken keresztül a nem állami szervezetek pénzzel és más forrásokkal járulhatnak hozzá a cigányok helyzetének javításához. Nyilvánvalóan többféle NGO van, és sokan jó, hasznos és őszinte munkát végeznek. De tudni kell, hogy mivel a cigányok hátrányai indokolják e szervezetek tevékenységét, az az alapvető érdekük, hogy a cigányok függő helyzetben maradjanak. Az állammal ellentétben az NGO-k senkinek sem tartoznak elszámolással, sem azoknak, akikkel közvetlenül kapcsolatban állnak, sem a tágabb magyar társadalomnak. A nemzetközi NGO-k vonzó piacot látnak a kelet-európai cigányügyben. Hogy minél több pénzt szerezzenek támogatóiktól (a nyugati államokat is beleértve), ezek a szervezetek hajlamosak úgy értelmezni a cigány helyzetet, hogy az nekik legyen megfelelő, ami nem feltétlenül tükrözi a valóságot. Ezért az NGO-k tevékenysége segít az államnak, mivel több forrást ad a cigány ügyben, és részben mentesíti az államot a felelősség alól. Mindezt azonban azon az áron, hogy egyre több bíráló elemzés születik az országról, ami csökkenti a bizalmat az állam politikája iránt.

3. Az európai intézmények. Akárcsak az NGO-k, ezek sem egyformák. Az Európai Unió komoly politikai és jogi hatáskörrel és költségvetéssel rendelkezik. Elsősorban a bővítési tárgyalások keretében foglalkozik a kelet-európai cigány üggyel, politikai kritériumok jegyében. Mivel az Uniónak az az érdeke, hogy olyan problémák ne merüljenek fel, amelyek a folyamatot akadályozhatják, ezért a keleti kormányok álláspontjait veszik figyelembe. Az EU az utóbbi években egyre több pénzt fordít cigányprogramokra a PHARE-alapból. A következő években az Uniónak kulcsfontosságú szerepe lesz a cigány ügy alakulásában. Más a helyzet az Európa Tanáccsal és az EBESZ-szel, amelyek kevés politikai felelősséggel bírnak. Az utóbbi években mindkettő létrehozta saját cigányügyi hivatalát és “lelkesen”, ahogyan egy jó üzlettel illik, foglalkoznak a cigánykérdéssel, szűk ideológiai szempontból. 1993-ban az Európa Tanács “igazi európai kisebbségnek” nyilvánította a cigányságot, és úgy használja, mint a nemzetállamiság kudarcának a szimbólumát, s ezzel igazolja az európai szintű kormányzást. A jól ismert valóság ellenére, a cigánykérdést mind a két szervezet leegyszerűsíti kulturális kérdésre, pontosabban a rasszizmus kérdésére, mert költségvetés hiányában csak erkölcsi alapon indokolhatják beavatkozásukat a keleti országok belügyeibe.

4. A nemzetközi cigánypolitika egyre több támogatást kap e két európai szervezettől. A nemzetközi cigánypolitika legtekintélyesebb szervezete, az International Romani Unio (IRU) több mint harminc éve létezik. A hetvenes években, bár csak pár tucatnyi aktivistából állt, az indiai kormány segítségével NGO-státust kapott az ENSZ-nél. A kilencvenes években már majdnem kihalt, amikor is lehetősége nyílt egy több mint egymilliárd dollár értékű holokauszt-kártérítési alap kezelésére. A IRU feltámadásában emellett az is közrejátszott, hogy az EBESZ lelkesedett a cigány ügy iránt, és több keleti kormánynak, de elsősorban a cseh kormánynak az volt az érdeke, hogy a “cigánykérdést” európai ügyként definiálják.

A cigány világkongresszuson, 2000-ben, az IRU kiadta a “Declaration of a Nation”-t, amely követeli a külön cigány képviseletet a nemzetközi politikai fórumokon. Emellett cigány nagykövetségeket, európai cigány parlament létrehozását. Normális körülmények között ez az egész jó vicc lenne, mert semmi esély nincs arra, hogy a hihetetlenül heterogén európai cigányság politikai társadalmat alkosson. Ez a megosztó nacionalizmus, amelyet egyre inkább finanszíroznak és intézményesen támogatnak, az elkövetkezendő években komoly politikai veszélyt jelent. Bármiféle demokratikus megbízás vagy mandátum hiányában egyre gyakrabban jelentkeznek ezek az aktivisták politikai fórumokon mint szakértők, tanácsadók vagy képviselők. Volt már tárgyalás arról, hogy legyen külön cigány képviselet az Európai Parlamentben, és néhányuk azt várja, hogy Macedónia szétesése esetében egy cigány államocska jöjjön létre, nemzetközi védelem alatt…

Eddig Magyarország viszonylag immunis volt a nemzetközi cigánypolitikával szemben. Én azonban a növekvő nacionalizmus veszélyének hangsúlyozásával szeretném befejezni az előadásomat. Eddig a magyarországi helyzetelemzésemben a “cigánykérdés” gazdasági alapjával foglalkoztam, azonban van ideológiai alapja is, amely a következő években egyre jobban meghatározhatja az ország politikáját. A “kommunizmus” összeomlása következtében újból felmerült a kérdés az állam és a nemzeti öntudat közti viszonyról. Ez a kihívás különösen érinti ma Magyarországot a nagy számú határon túli magyarok miatt. De ez már egy új téma felvetése volna.

Nemcsak a globalizációból fakadó gazdasági és politikai nyomás mozgatja a “cigánykérdést”, hanem egy mélyen ható ideológia is. Ezért nem pontos a kérdés, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’”. Sok szereplő van, de senki nem “csinálja” – csupán a történelem. Inkább értsük úgy, hogy a “cigánykérdés” elválaszthatatlan része egy másik kérdésnek, amelyre mindenki válaszolhat, hogy: milyen legyen a magyar társadalom jövője?

Bíró András

Nagyon örültem Martin előadásának, mert valóban a lényeges kérdésekhez szólt hozzá. Magam csupán egy-két pontot kívánok érinteni. Mindenekelőtt egy dolgot kiemelnék, ami engem nagyon foglalkoztat, ez az etnicizálás problematikája. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyar politika a cigánykérdésben ott etnicizál, ahol nem kellene, ott viszont nem etnicizál, ahol pedig kellene. Pontosabban, a szociális, gazdasági, oktatási kérdésekben, a különböző politikai érdekek mentén állandóan arról van szó, hogy például az Országos Cigány Önkormányzat építsen házakat a cigányoknak. Ne felejtsük el – túlzó, amit mondani fogok, de alapvetően igaz –: minden cigány szegény, de nem minden szegény cigány. Ami persze azért szintén nem igaz, mert nem minden cigány szegény, bár a zömük mégis nyilvánvalóan az. Na most, ebben talán az Autonómia Alapítvány – amit én kezdeményeztem tizenkét évvel ezelőtt – is “bűnös”, mert a támogatásokat tulajdonképpen mi is etnicizáltuk. Tehát cigányokat, specifikusan cigányszervezeteket segítettünk. Előfordult, hogy egy faluban odajöttek hozzánk nem cigányok, pont olyan szegények, mint a cigányok, s azt kérdezték, “mi mért nem kapunk?” Ennek a politikának tehát van egy olyan oldala, amely a szegények közötti konfliktust és a megkülönböztetést erősíti. Vagyis a szociális, gazdasági, kulturális problémáknak ez a fajta etnicizálása – problematikus, sőt, néha drámai. Ahol viszont kellene etnicizálni, az az emberi jogi és diszkriminációs oldal. Hogy világosabb legyen: Magyarországon évek óta folyik a harc azért, hogy valamilyen értelmes és használható diszkrimináció-ellenes törvény létrejöjjön. Teljesen egyetértek Martinnal abban, hogy a kormányok között, politikai színezetük ellenére, nincs jelentős különbség a “cigánykérdésben”. Feltétlenül van egyfajta konszenzus nemcsak az elitben, hanem tulajdonképpen a társadalomban is, s ez a cigányok negatív megítélése. Fönt, lent, jobboldalt, baloldalt. Ez általános jelenség, amitől nem tekinthetünk el. De visszatérve arra, amit mondani szerettem volna, azt kérdezheti a kisebbségekért felelős igazságügyi államtitkár: “Mi az, hogy diszkrimináció-ellenes törvény? Ez azt jelenti, hogy ha egy kocsmáros nem szolgál ki egy cigányt, akkor meg kell őt büntetni százezer forintra? Hát hol vagyunk, hova megyünk?” Ezt mondja az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, aki kisebbségi kérdésekkel, azon belül specifikusan a cigánykérdéssel foglalkozik. Úgy hívják, Hende Csaba. Na most, hogy ki csinálja, vagy ki nem csinálja a “cigánykérdést – valóban a történelem csinálja, ezzel szinte teljesen egyetértek, s hogy ki hogyan használja ki, ez az adott pillanat kérdése. Ha még a jogi keretek sem biztosítottak annak érdekében, hogy valamilyen állampolgári egyenjogúság létrejöjjön, akkor rettenetesen nehéz bebizonyítani, hogy itt nem etnicizálunk, illetve elérni, hogy a rasszista megkülönböztetés mindennapjairól tudomást szerezzünk. A megoldás ott keresendő, ahol létrejön a cigány önszerveződés mozgalma, a cigány tudat megjelenése. Az amerikai egyesült államokbeli feketék, a fekete mozgalom párhuzama elképzelhető s egyáltalán nem őrült párhuzam.

A kisebbségi önkormányzati törvény meghozatalával államosították a mozgalmat. Nem tudom, világosan beszélek-e, az történik tehát, hogy kezdenek kialakulni az önszerveződő cigányszervezetek: 240 regisztrált szervezet van ma Magyarországon, ami egyesek számára vicc, számomra viszont rendkívül pozitív dolog. Azt mutatja, hogy legalább 240 cigány ember volt, aki kezdeményezett valamit Magyarországon. És egyáltalán nem kizárólag családi alapon, ahogyan itt valaki megjegyezte.

A cigányság proletarizálódása még a szocializmus alatt kezdődött. Ez nem olyan egyszerű ügy. Egyáltalán nincs kutatva. Hogy milyen akkulturáció történt, ez egy rendkívül izgalmas téma. Minden marginalizált emberi csoport esetében az önkép sokszor öngyűlöletben nyilvánul meg. Ez egy banális megfogalmazás, már minden antropológus megtette, de hát látni kell, hogy új önkép kezd kialakulni abban a fiatal roma értelmiségben, amely most jön létre, amely nem a szocializmus, hanem, mondjuk, a “demokrácia” produktuma. És ez függ össze a roma nemzetre vonatkozó elképzeléssel, amely területen kívüli nemzetként fogalmazódik meg.

Krausz Tamás

Csak a vita kedvéért jegyzem meg, és visszatérnék az eredeti kérdéshez: tulajdonképpen amit elmondtatok, inkább azt bizonyítja, hogy a történelem nem csinál semmit. Hanem nagyon is konkrétan, meghatározhatóan, a ti érvelésetekből is az derül ki: intézmények, államtitkárok, meghatározott politikai és gazdasági szervezetek azok, akik és amelyek e problémát életben tartják, amelyek az egész úgynevezett “cigánykérdésből” élnek és megélnek. Ezt nem egyszerű elvi kérdésként vetem föl, hanem a gondolataitokat akarom tovább vinni, mert ez az egyik leglényegesebb kérdés, amiről eddig szó esett. Ennek jegyében adom át a szót Kállai Ernőnek.

Kállai Ernő

Tényleg egyetértve sok tekintetben azzal, amit Martin, illetve Bíró András mondott, én kicsit tovább finomítanám ezek megközelítését. Mert úgy érzem, hogy amit Martin mondott, annál a kérdés némileg több dimenzióban mozog – vagyis nem csak az állam oldaláról lehet megközelíteni. Az nagyon helyes, ha azt nézzük, hogy a rendszerváltozás után a “cigánykérdés” már nem csak egyszerűen szociális problémaként van definiálva. Mindenki tudja, hogy a Kádár-rendszer működésében ez az integráló politika látszólag nagyon sok eredményt hozott. De e rövid távú elképzelésnek és felfogásnak 1990 után azonnal felszínre kerültek a hibái. Az természetesen nagyon jó volt, hogy mindenkinek volt munkalehetősége, sőt mindenki, aki erre hajlandó volt, vagy akarta – és a legtöbben akarták – OTP-kölcsönből még házat is tudott építeni magának. De hát pillanatokon belül kiderült ’90 után, hogy mennyire kevés gondot fordítottak arra, hogy mondjuk társadalmilag – az oktatás, a kultúra területén – is beillesszék a cigányságot, s mivel a cigányság a legképzetlenebb és legvédtelenebb munkaerőt jelentette, 1990 után tömegesen vált munkanélkülivé. S ez a korábbi eredményeket pillanatok alatt maga alá temette. Tehát az állam elengedte a cigányok kezét, ugyanis ne felejtsük el, amellett, hogy dolgozhattak, a cigányokat abban az időben nem tekintették egyenrangú félnek. Vagyis azért egy nagyfokú lenézés mindig is megvolt a cigányság iránt; megvolt mindenkinek a maga “házi cigánya”, úgy, ahogy a XIX. században mindenkinek volt “házi zsidója”, s ez a szemlélet sok tekintetben még a mai napig is megmaradt.

Mindezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy a cigányság is nagyrészt képzetlen, felkészületlen volt a rendszerváltozás adta lehetőségekre. Ezért jó, hogy a civil szféra kifejlődése erősen meglódult az elmúlt tíz évben, mert e keretek között legalább elkezdhet az ember politizálni a “tenni kell valamit a helyi közösségért” elkötelezettség jegyében.

A másik lehetőség, a másik forma az, hogy úgy érzi az ember, hogy nagy a baj, valamit tenni kell. Nálunk mind a két forma működik, s ezt a problémát etnicizálták a cigányok esetében a nagypolitika szintjén. A történelmileg évszázadok alatt felhalmozódott előítélet-halmazt és a valóban megkülönböztethető cigány kulturális vonásokat “jól” felhasználja a politika. De szerintem nem az NGO-kal meg a kormánypolitikák létezésével van a fő probléma, hanem azzal, hogy egyelőre még nagyon kevéssé vannak felkészült cigány vezetők. És ezeket a vezetőket könnyen lehet manipulálni. Csak azok a cigány vezetők fognak majd komolyan politizálni, akik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottak semmilyen politikai hatalomnak, meg tudják őrizni különállásukat mind anyagilag, mind szellemileg, és ebből társadalmi bázist teremtve a cigányság körében tudják majd politikai nézeteiket megfogalmazni.

Krausz Tamás

Anélkül, hogy összefoglalnám a vita eddigi menetét, jelezném, hogy van két tipikus beállítódás. Egy rendszerkritikai pozíció, amit leginkább Martin képviselt, és egy, a rendszeren belüli koncepció, amit Kállai Ernő vázolt fel. Ez utóbbi, a rendszer kereteit elfogadó, “immanens” megközelítés jobban megoldhatónak tartaná a “cigánykérdést”, ha a cigányoknak több felkészült vezetőjük lenne. Van-e a két megközelítésnek lehetséges szintézise?

Kerékgyártó T. István

Számomra az egészből a következő a dilemma. Először is, nem szeretem használni a “cigánykérdés” kifejezést. A cigányságról való diskurzus vagy gondolkodás az, ami irányadó számomra. Ha kellő lakonikussággal fogalmaznám meg, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, akkor a válaszom az, hogy mi, akik itt ülünk! S nem akarok etnikai alapon válogatni, és föl se merem azt a kérdést tenni, hogy hány cigány van itt a teremben, mindenesetre jóval fölülreprezentáltak vagyunk mi, nem cigányok. Csak néhány kérdés felvetésével szeretnék a vitához hozzájárulni. 1. Politikailag gyarmatosíthatók-e a cigányok? 2. Egyáltalán, van-e kolonizáció a mai rezsimben, pontosabban a rezsim bizonyos hatalmi tényezői hogyan próbálják ezt megvalósítani?

Vagyis csupán arról van szó, hogy ez a népcsoport is kulturálisan, szociálisan és politikailag is tagolt, magyarán: a cigányság csupán a politikai harc eszköztárában játszik bizonyos szerepet a mai kormánypárt, a FIDESZ szolgálatában. Akkor a kérdésemre a válasz: igen, gyarmatosítható politikailag a cigányság. Azért gyarmatosítható, mert az a folyamat, amit politikai emancipációnak nevezünk, még el sem indult! Miközben én is örülök annak, hogy 275 – vagy nem is tudom mennyi – szervezetük van, ezek a szervezetek, társulások, szövetségek, jogvédő irodák stb. döntően családi alapon működnek, hiába is tagadnánk ezt. Bizonyos érdekeket megjelenítenek ugyan, hasonlóképpen, ahogy a cigány önkormányzatok is működnek. Én nem tartom rossznak, hogy létezik kisebbségi önkormányzat, hiszen azt vallom, hogy a kisebbségi önkormányzatok a nyilvános szereplés tereiként jelennek meg. Tehát akármennyire is, de mégiscsak kapcsolatot tartanak a többségi hatalom képviselőivel, mégiscsak meg kell tanulnunk bizonyos szabályokat tiszteletben tartani. Miközben azt is tudom, hogy az önkormányzatiság de jure egyetlen jogosítványt tartalmaz, jelesül a kulturális autonómia jogosítványát. Tehát magyarán, nem látom a politikai emancipációt sem, nem látom a társadalmi integrációt sem. Nem látom azt sem, hogy az önként vállalt asszimiláció modell lenne, miközben tudom azt, hogy elvontan bárki bármikor állampolgárnak mondhatja magát, jelezve, hogy ő nem cigány, hanem állampolgár.

Krausz Tamás

Akkor most a hozzászólásokon van a sor.

Szigeti Péter

Én a magam részéről nem tartanám kötelezőnek, és másoknak se nagyon ajánlanám, hogy minden diskurzusba úgy lépjünk be, hogy az államszocializmusba jó nagyot rúgunk. Úgyhogy az egyik kérdésem Martinhoz az, hogy ő miért 1984-ben látta azt a bizonyos határt és fordulatot. Noha egy érvet mondott a gazdasági nehézségekkel kapcsolatosan. Én azt gondolom, hogy azért itt nagy különbségek vannak, mert ahhoz, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket, látni kell, hogy az államszocializmusban volt egy kooperatív szolidaritási politika, ami nem csak munkahelyeket és ilyen értelemben bizonyos integrációt hozott, hanem elképzelhetetlen volt mondjuk a rasszizmus és a fajbiológia, tehát egy ideológiai stop is volt, hatalmi eszközökkel, ami nem nehezítette, hanem könnyítette a cigányság akkori helyzetét, az akkori Magyarországon. Hadd tegyem hozzá, hogy nem is hasonlítható össze az akkori helyzet a ma uralkodó politikai dimenzióval és atmoszférával; gondoljunk bele, hogy itt és most a diszkrimináció-ellenes törvényért kell küzdenünk.

Egyébként egy ilyen törvény az USA-ban a Legfelsőbb Bíróságon is átment, Magyarországon is átmehet, legfeljebb nem Hende Csaba típusú embernek kell lenni az államtitkárnak, hanem valaki másnak, de a dolognak nem ez lesz a lényege. Persze mindettől függetlenül, a politikai emancipációt az államszocializmusban sem sikerült elérni, tehát a régi rendszer nem oldotta meg a problémát, “csak” átfogóbban és koncepciózusabban dolgozott a probléma megoldásán, mint a jelenlegi rendszer és annak protagonistái.

Az utolsó kérdés, vállalkozna-e valaki arra, hogy leírja tömören a cigányság belső tagoltságát. Azt hiszem ugyanis, hogy azért nem csak az atomizáltság áll fenn a cigányság soraiban sem, hanem bizonyára van bizonyos metszetekben megfogható belső tagoltsága is, aminek megértése nélkül a megoldások is egyre nehezebbek, bonyolultabbak lesznek.

Kovács Árpád

Kovács Árpád vagyok, a IX. kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzat képviselője. Martin Kovats úr egyik állításával szeretnék vitatkozni. Azt hiszem, hogy van egy olyan tény, történelmi tény 1998-ban, ami az Ön állítását cáfolja. Én önnel ellentétben úgy gondolom, hogy van nyelvi közösség a cigányok körében, és ha valaki megsérti, akkor az úgy fog járni, mint 1998-ban a fővárosi cigány önkormányzati választásokon Zsigó Jenő. Ő elkövetett egy nagy hibát, és azért nem lett fővárosi önkormányzati képviselő…

Krausz Tamás

Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést! Ön abban biztos, hogy a cigányságnak cigány alapon, vagyis etnikai alapon kell szerveződnie? Vagy nem is tartja jogosnak ezt a kérdést?

Kovács Árpád

Hát, érdekes ez a kérdés, nem gondolkoztam rajta. Attól függetlenül, hogy kinek mi erről a véleménye, szerintem az etnikai alapon való szerveződés megtörténik.

Krausz Tamás

De hát akkor a cigányok is elfogadják a “mi és ők”-re való felosztást, szembeállítást.

Kovács Árpád

Hát igen, így szocializálódtunk, mert én, akin nem nagyon látszik, hova tartozom, még gyakrabban találkoztam a cigánygyűlölettel. A szemembe mondták a különböző dolgokat…Tudja mire gondolok…, hogy mit kellett volna tenni velünk… S akkor bizony, mit mondjak?

Horváthné Ács Kató

Meggyőződésem, hogy pozitív diszkriminációra lenne szükség. Sajnos, az aktuális kormányokban semmiféle elhatározás nincs ez irányba, és a közvélemény is inkább ellene van. Lehet, hogy a pozitív diszkrimináció jövőbeli hosszú távú eredményeit lerontanák a korábban jelentkező negatívumok, ennek ellenére szükség lenne a pozitív diszkriminációra! Erről a tisztelt előadók véleményét is kikérném.

Hozzászóló (Dániel)

A “cigánykérdés” lényegében a fizikai dolgozó rétegek és a munkanélküliek problémájának a része, a magyar fizikai dolgozók tragédiájának a kérdése koncentrálódik a cigánykérdésben. A második kérdés, hogy a “cigánykérdés” természetesen kulturális kérdés – is. Én állítom például, hogy sokfajta cigány nemzeti öntudat van, tapasztalatból tudom, hogy az erdélyi cigányság egy része magyarnak vallja magát, tehát a cigányöntudat együtt jár magyarságtudattal, ők tehát cigányként magyarok, nekünk pedig el kéne ezt fogadni. Más kérdés a bőrszín. Az, aki azt hiszi, hogy a bőrszíntől függ a nemzeti öntudat, rasszizmust csinál a cigánykérdésből.

Kerékgyártó T. István

A pozitív diszkriminációról. Az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy sokkal több kára van a pozitív diszkriminációnak, mint előnye. Fenntartja a kirekesztést, nem megszünteti. Semmi megkülönböztetésnek nem vagyok híve.

Kállai Ernő

A pozitív diszkriminációhoz én is hozzátennék egy szót. Ebben az értelemben, ahogy Ön használja, én sem vagyok a híve. Én az esélyegyenlőség biztosításában látnám a megfelelő utat, mind jogilag, mind a társadalmi esélyegyenlőség biztosításában. Ezért fontos lenne mindehhez egy antidiszkriminációs törvény.

Krausz Tamás

Ha jól értem az álláspontodat, akkor a tőkés rendszerben, a piacgazdaságban Te lehetségesnek tartod az esélyegyenlőség megvalósítását. Lehet, hogy rosszul értem?

Kállai Ernő

Erre azzal válaszolnék, amit Sir Winston Churchill mondott, hogy a demokrácia ugyan nagyon rossz dolog, de jobbat még nem találtak ki, s ez valóban így működik. Tehát én ezért – bár nem akarom bántani az államszocializmust – nem is szeretném visszasírni a régi rendszert, hogy reagáljak az előző hozzászóló (Szigeti Péter) megjegyzésére. A cigányságon belüli etnikai megoszlásról és különbözőségekről pedig már sok mindent leírtunk, abban egyetértünk, hogy nem lehet csak politikai és jogi úton megoldani a cigányság esélyhez juttatását.

Bíró András

A pozitív diszkriminációt illetően én a következőt szeretném elmesélni: nemrégiben voltam egy nemzetközi konferencián, ahol két amerikai fekete (afro-amerikai) egyetemi tanár volt jelen, és az egyik nagyon izgalmas módon fogalmazta meg a problémát. Két angol kifejezést használt, ami nemzetközileg érthető: contract és contact. Tehát jogi szinten, a társadalmi szerződés, a contract szintjén, szerinte Amerikában a kérdés megoldódott, olyan értelemben, hogy ha egyenlő ismeretek vannak, akkor már nem lehet nem fölvenni a feketét. Vagyis nem lehet negatívan diszkriminálni a színes bőrűt. Gyakorlatilag tehát elérte azt a pozitív diszkrimináció, immár harminc éve, hogy ezen a szinten jelentős javulás álljon be, ami persze nem oldotta meg a contact kérdését, azaz a társadalmi kérdést, hiszen a gettók zöme még mindig fekete gettó stb.

Egyetértek azzal – sőt, szeretném –, hogy Magyarországon, a demokrácia keretein belül egy erős cigánymozgalom, egy alulról jövő nyomás a hatalom felé kialakuljon. Egy ilyen mozgalom nélkül nem lett volna változás a feketekérdésben sem. Enélkül nincs demokrácia, ez a nagyon magyar levegő, ami itthon van, hogy “csak ne legyen konfliktus”, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mert a történelem nem változott meg konfliktusok nélkül és még a demokrácia keretei sem adják meg annak a lehetőségét, hogy a kirekesztettség, amiben a cigányok már évszázadok óta, s még mindig élnek, hogy ebben társadalmilag elfogadott, jelentős változás álljon be. Tehát itt az etnicizálás–dezetnicizálás konfliktusa, paradoxona állandóan jelen van. És még egy utolsó mondat. Itt két fő vonal van a cigány gondolkozásban: az egyik a szociológiai, a másik az antropológiai vonal, és bármelyiket nézzük külön-külön, zsákutcába kerülünk, szükség van egy interdiszciplináris hozzáállásra.

Martin Kovats

Először a pozitív diszkriminációról. 1997 óta a pozitív diszkrimináció már része Magyarország állami cigánypolitikájának. Egyetértek a többiekkel, hogy ez elvileg ellentmondásos és általában nem kívánatos kifejezés. Annál inkább szeretném, hogy esélyegyenlőséget használjunk itt, Magyarországon. De itt van a probléma, ami kapcsolódik Dániel álláspontjához, a fizikai dolgozók tragédiájához. Tudni kell, hogy ami a cigányokkal történik, és általában ami Magyarországon történt, nem egyedülálló, mindenhol megtörtént valamilyen formában a második világháború óta. Például beszéljünk az én országomról, Angliáról. Az ötvenes években behívtuk a feketéket, mint olcsó munkaerőt. Egy idő után az angol rasszizmus és az angol fekete munkások marginalizálódott helyzete problémát jelentett a gazdasági mechanizmusnak. Akkor szükség volt antirasszista egyenlőség-politikára, hogy minél jobb minőségű legyen az a fekete munkaerő, hogy minél kevesebb akadálya legyen a társadalomban e munkaerő mobilitásának. És a kommunista cigánypolitikának is valami hasonló volt az alapja. Mert a második világháború előtt és a második világháború fasiszta tapasztalata alapján 1945–50-ben a magyar cigányság túlnyomó része rémes állapotban volt. A kádári integrációs politika lényege az volt, hogy behozzák a cigányokat a gyárakba, hogy fölszámolják a telepeket, a cigányok iskolába járjanak, hogy jobb minőségű legyen a cigány munkaerő stb. A jelenlegi helyzetben az a legfélelmetesebb, hogy ez az alapvető mozgatórugó kihalt, nem működik sem Nyugaton, sem Keleten. Nincs rájuk szükség a piacon mint munkaerőre. Ezért lett újra etnikai kérdés a cigánykérdés, nincs alapja az esélyegyenlőség megteremtésének. Inkább behívjuk, mondjuk, az olcsó román munkást.

A másik kérdés: miért beszélek 1984-ről mint határpontról? Részben, mert megszületett a döntés feketén-fehéren. A cigány ügy egyébként nem kapott erős prioritást, túl nagy figyelmet a “kommunizmus” idején, fontosabb dolgai voltak Kádárnak és a Politbürónak, mint a cigány ügy, ráadásul a cigány ügyet a Hazafias Népfronthoz utalták. Az 1984-es dokumentum kimondta, hogy egy új közmegegyezés szellemében kezeljük a cigányokat mint külön népcsoportot. Ennek a következménye volt, hogy 1985-ben megjelentek a cigánytanácsok. Ez a politika lényegében két lábon állt. Külön képviselet kaptak a cigányok mint népcsoport, a másik “láb” pedig a kulturális másság fejlesztése volt. 1986-ban jött létre a cigány kulturális szövetség. Ezért mondom: Magyarországon különösen cigány ügyben “hosszú rendszerváltás” valósult meg, tehát a rendszerváltás jóval ’89 előtt kezdődött.

A nyelvről. Lényegében arra céloztam, hogy az etnikai diskurzussal szemben nyissunk utat egy másiknak is, amelyet igyekeztem körvonalazni. A cigányok kulturálisan nem egyformák. Ez egy nagyon-nagyon heterogén társadalmi csoport, más országokban még inkább.

Márkus Péter

Hogy ha történelmileg létrejött egy jelentős különbség, hátrány a cigány lakosság rovására, akkor ez spontánul sosem fog eltűnni. Ezért tehát én azt gondolom, hogy bár átmenetileg, de kell pozitív diszkrimináció. Tehát nem tudok elképzelni olyan modern rendszert, amelyik a kialakult egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem inkább ezeket széthúzza, minden tendencia ezt mutatja. Viszont miért kell átmenetinek lenni a pozitív diszkriminációnak? Azért, mert ennek addig van emberileg létjogosultsága, amíg a versenyfeltételeket valóban ki nem egyenlíti. Véleményem szerint, jelenleg három fontos eleme lehetne egy ilyen pozitív cigánypolitikának, pozitív diszkriminációnak. Az egyik az évszázadok óta elszabotált és évtizedek óta soha meg nem csinált, elfogadható minőségű és mennyiségű földhöz juttatás. E nélkül nem lehetséges az integráció a magyar társadalomba. Ez az egyetlen olyan elem, ami mindenféle katasztrófa ellen védhető háttér vagy bázis lehet; a második elem pedig egy gyorsított mértékű saját értelmiség-kinevelődés vagy -kiképződés a cigány lakosság körében. A harmadik elem: mivel jelenleg a cigány lakosság politikai reprezentációja rendkívül gyenge és zavaros, azt gondolom, hogy átmenetileg, mintegy trójai falóként, egy kétkamarás rendszerben etnikai alapon igenis általuk delegált, jelentős létszámú képviselőnek ott kéne lenni a parlamentben, és nem más pártokba belecsimpaszkodva. Tehát kétkamarás megoldás és elfogadható mértékű földhöz juttatás – ez a javaslatom lényege.

Krausz Tamás

Érdekes volt Márkus Péter hozzászólása, noha naivnak tetszik a földhöz juttatás gondolata. Tőke, eszközök hiányában a tönkremenés elkerülhetetlen, a kisparcella e régióban nem nyújt igazi megoldást.

Láng László

Szeretném keményen leszögezni, hogy igen nagy bajt csinálnánk, magyar értelmiségiek és főleg baloldali magyar értelmiségiek, ha bármikor kétségbe vonnánk azt, hogy a cigányok etnikai dimenziók mentén is szerveződhessenek. Próbálják csak megszervezni az önvédelem jegyében a szegények szegényeit. Szóval ház is kéne, munka is kellene – nem csak nyárra, nem csak télre. Régi dolog ez.

Krausz Tamás

Adok magamnak is harminc másodpercet hozzászólásra, ahhoz a kérdéshez, amelyet itt utoljára érintettünk, az etnikai jellegű szervezkedés kérdésköréhez. Elvi síkon én is úgy látom, hogy reménytelen elkülönült cigány szervezetekben a cigányság sorsát megjavítani. Ugyanakkor: miután a rendőrség és általában a hatalom tudatosan nem védi meg a cigányokat, ezért a cigány önvédelmi szervezetekre mégis szükség van, legalábbis, ameddig a társadalom nem tudja rákényszeríteni a rendőrségre az akaratát, hogy a cigányokat megvédje.

Zsigár Ágnes

A X. kerületi Kisebbségi Önkormányzattól vagyok. Hogy végül is kik csinálják a “cigánykérdést”? Mi, cigányok tehetnénk fel Önöknek ezt a kérdést. Mi nem érezzük magunkat úgy, hogy a mi életünkből “cigánykérdést” szeretnénk csinálni. Éppen hogy nem cigányok módjára szeretnénk élni, hanem emberek módjára. Lehetőségeket tessék nekünk adni ahhoz, hogy mi is eljuthassunk egy emberi szintre. Semmivel sem vagyunk értelmileg rosszabbak, mint mások.

Szigeti Péter

A cigányság társadalmi felemelkedésében a pozitív diszkrimináció szükséges, de nem elégséges. Tehát félreértés is elhangzott a vitában. Például az amerikai tőkés rendszerben egy pozitív szakasz volt a polgárjogi mozgalom, ilyen értelemben ezt Magyarországon is érdemes végigvinni, de ahogyan ez önmagában ott sem hozott megoldást, azaz felemelkedést önerőből és a körülmények által támogatott módon, azonképpen ennek a gazdasági és társadalmi tényezői itt is felmerülnek, és ezeknek a mozgásba hozására egy versenytársadalom önmagában nem alkalmas. Szervezett társadalmi tömegmozgalom nélkül nem fog menni a dolog nálunk sem.

Márkus Péter éleseszűen vetette fel a földhöz juttatás kérdését. Csak van itt egy probléma: a magyar mezőgazdaságnak a dezintegrálása, hogy az EU-ba beilleszkedjen, és ennek kapcsán, ugye, az egész infrastruktúra “szétbombázása” a magántulajdon jegyében, egyben azt is jelenti, hogy a mezőgazdaság versenyképességében a tőke szerves összetétele magasabb, mint az iparban. Tehát a földhöz juttatás önmagában nagyon kevés, de az mindenképpen nagyon fontos gondolat, hogy a gazdasági tényezők nélkül nem fog menni a felemelkedés.

Legvégül egy szó az esélyegyenlőségről. Ez a fogalom is éppen olyan rossz, mint a pozitív diszkrimináció, mert az esélyegyenlőségnél 0,1 ezrelék is esély, meg 99 százalék is. Az esélyegyenlőség pontosan annak a terminológiája, hogy a valóságos problémákat nagyon jól el lehet kenni vele, mert természetesen a társadalmi-gazdasági egyenlőség a cél, nem pedig annak terminológiai megkerülése.

Bíró András

A párhuzam, amit bedobtam a vitába az afroamerikaiak mozgalmával kapcsolatban, azt hiszem, gyenge abban az értelemben, hogy az Egyesült Államokban nehezen lehet megtagadni a feketék csoportjához való tartozást. Míg nálunk, egyrészt – amiről már szó esett – rendkívül sokrétű, sokszínű a cigányság, másrészt a modern értelemben vett polgárjogi cigánytudat kialakulása rendkívül új jelenség. Próbálok válaszolni arra a fölvetésre, amit a vitavezető is felvetett, hogy számos területen “dezetnicizálni” kellene a romaproblematikát, mindenekelőtt gazdasági, szociális, oktatási téren. Annak érdekében kell “dezetnicizálni”, hogy az iskolákban nem speciális cigányosztályok kellenek, hanem jól kell tanítani.

Hogy legyen vagy ne legyen cigányiskola, ez szintén vitatott és komplex kérdés. Szerintem nagyon is kell a Gandhi Gimnázium vagy kollégium és még kellene ilyen néhány egy bizonyos ideig, ameddig hiányzik az a pedagógus roma értelmiség, amely nélkül nincs cigány társadalmi önvédelem, másrészt hogy a roma pedagógusok ne csak romákat tanítsanak, hanem nem romákat is.

Isten őrizzen attól is, hogy a költségvetést etnicizálják. Ennél borzasztóbbat nem lehet elképzelni. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy szegénységellenes és kirekesztésellenes politika alakuljon ki, s ez így összefüggésbe hozható lesz a cigány polgárjogi mozgalommal is.