Mit tud kezdeni a társadalomtudomány egy olyan tünékeny jelenség magyarázatával, mint amilyen a választások eredményét adó választói magatartás? Milyen folyamatok hatnak a voksát leadó állampolgárra? A politikai szociológia válaszadási kísérleteinek kritikai elemzése képzi a ma különösen érdekes tanulmány tárgyát.

A polgári tudományosság az osztályszavazásról

 

1. Elméletek a választói magatartásról

 

A politikatudomány egyik legfejlettebb területe, a választáskutatás az elmúlt évtizedekben három alapvető elméletet dolgozott ki a szavazói viselkedés magyarázatára. A racionális választások teóriája az elvont egyénből, a polgári társadalom független individuumából indul ki, s gondolatmenetében a neoklasszikus közgazdaságtan téziseit követi. E modellben a választó saját nézeteit témánként összehasonlítja az egyes pártok álláspontjával, s ennek alapján alakítja ki politikai magatartását. Mérlegelése során egyidejűleg végtelen számú kérdést is értékelhet, s a megállapított távolságokat a témák szubjektív fontosságával súlyozza, majd pártonként összegzi. Arra a politikai erőre szavaz, amely esetében az összesített távolság a legkisebb, vagyis programja legközelebb áll saját preferenciáihoz. Döntéseiben más szempontokat csak akkor vesz figyelembe, ha két vagy több párt között az összegzés nyomán “holtverseny” alakul ki.¹

A tematikus voksolás s ezen belül a súlyozott közelségi modell mellett a racionális választás elméletének másik válfaját az “ésszerűen tudatlan” szavazó tézise alkotja. E gondolatrendszer abból az elemi tényből indul ki, hogy az egyes voksok végtelenül csekély szerepet játszanak a végeredmény meghatározásában. Ezt felismerve, a választók nem gyűjtenek tudatosan politikai információkat, s bonyolult mérlegeléseket sem végeznek, hanem “gondolatmankókra” támaszkodva hozzák meg döntéseiket. Ennek során közvetlen környezetük véleményét éppúgy követhetik, mint saját korábbi álláspontjukat, s így viselkedésükkel inkább a választói magatartás szociológiai, illetőleg szociálpszichológiai modelljének feltevéseit igazolják.²

A másik nagy irányzat, a szavazói viselkedés szociológiai elmélete nem az elvont egyént, hanem a társadalmi lényt állítja elemzése középpontjába. Alaptézise szerint a választók magatartását elsődlegesen csoporttagságuk, illetőleg környezetük határozza meg, s így a személyes vélemények a korábban kialakított viselkedést többnyire csak utólagosan racionalizálják. E modell tehát mindenekelőtt a preferenciák eredetét keresi, túllépve a racionális választások elméletén, amely azokat adottságokként feltételezi, s ennek nyomán hátterüket egyáltalán nem elemzi.³

A szociológiai modell ugyanakkor nem vizsgálja azokat a mechanizmusokat, amelyek a pártpreferenciákat szavazói viselkedéssé alakítják át. Elvileg négy mechanizmus hozhat létre kapcsolatot az egyes társadalmi sajátosságok és a választói magatartás között. Az első kettő a racionális választások elméletéhez kötődik; e megközelítésekben a voksoló a tematikus szavazás, illetőleg a “gondolatmankós” döntés modelljét követi, s a csoporttagság az összehasonlítás alapjául szolgáló preferenciák eredetét vagy a befolyást gyakorló véleményvezérek (és más mintaadó személyek) hovatartozását magyarázza. A harmadik mechanizmus keretében a szavazó nem mérlegeli tudatosan, hogy melyik pártra voksoljon, hanem szocializációja, történelmi tapasztalata alapján kialakult beállítottsága szinte automatikusan megszabja magatartását. Végezetül cselekedhet a közvélemény nyomására, a társadalmi többség személytelen elvárását követve is; ilyenkor az igazodás vélt kényszere kerekedik felül, ami többnyire a valószínű győzteshez történő csatlakozás igényében fejeződik ki.⁴

A harmadik irányzatot a szociálpszichológiai modell alkotja, amely a választói magatartást a közvetlenül befolyásoló, illetőleg a tartósabb politikai beállítottságokból kiindulva értelmezi. Az előbbiek szituatív jellegűek, a versengő pártokkal és jelöltekkel függnek össze, az utóbbiak viszont az egyes egyének társadalmi jellemzőiből, gyermekkori szocializációjából és történelmi tapasztalataiból származnak. E társadalmilag meghatározott attitűdök hatására alakul ki a szavazó pártkötődése, ami ugyan nem olyan szilárd, mint a felekezeti hovatartozás, ám időben stabilabb minden más politikai beállítódásnál. Ez a kötődés nem határozza meg egyértelműen a politikai és ezen belül a választói magatartást, a véleményalkotást és a szavazói döntést azonban nagymértékben befolyásolja. Ily módon a tartós kötődések sokkal nagyobb szerepet játszanak a kampánytémáknál, az aktuális gazdasági helyzetnél vagy a jelöltek személyiségénél. A szociálpszichológiai irányzatot ezért a “pártos szavazó” modelljének is nevezik, ami egyben azt is jelzi, hogy magyarázó ereje az elkötelezett választók számának alakulásától függ.⁵

Empirikus vizsgálatok nyomán mindhárom irányzattal szemben számos ellenvetést fogalmaznak meg. A tematikus szavazást elsődlegesen azon érv alapján bírálják, hogy az egyes választók csupán néhány kérdést vesznek figyelembe s azok szubjektív fontosságát alig mérlegelik. Sőt, nem egyszer előfordul, hogy tőlük viszonylag távol álló pártokra voksolnak, amelyek a szándékuk szerint kívánatosnál nagyobb mérvű változtatásokat ígérnek. Még élesebb kritikák jelennek meg a szociológiai modellel szemben, azt állítva, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi csoporttagság és a környezet egyre gyengébb hatást gyakorol a választói magatartásra. Számos kutató szerint tendenciaszerűen csökkent a pártos szavazók aránya is, ami arra ösztönzi ezen irányzat híveit, hogy kísérletet tegyenek a közgazdasági és a szociálpszichológiai elmélet közötti szakadék áthidalására.⁶ A kölcsönös bírálatok tehát a modellek közeledéséhez vezetnek, e folyamatban azonban a társadalmi lény koncepciójának hívei tesznek nagyobb elméleti engedményeket, meghajolva azon álláspontok előtt, amelyek az individualizációra és a “középosztályosodásra” hivatkozva, az egyéni értékválasztás növekvő jelentőségét hangsúlyozzák. Ez az érvelés – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – meghatározó szerepet játszik abban a vitában is, amely az osztályszavazásról zajlik.

 

 

2. A szavazói viselkedés szociológiai modellje

 

A szociológiai modell alapján, a szavazói viselkedést befolyásoló társadalmi jellemzőket három nagy csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe az egyének demográfiai ismérvei, a nem és az életkor tartoznak, amelyek természetadta jellegük ellenére történelmi koronként eltérő társadalmi sajátosságokat hordozhatnak. A másodikat a rendkívül heterogén szociokulturális tényezők alkotják, amelyek az iskolai végzettségen kívül a felekezeti és az etnikai hovatartozást, sőt kiterjesztett értelemben a valláshoz és a különféle politikai-ideológiai értékrendekhez való viszonyt is magukba foglalják. Ez utóbbiak már valóságos csoporttagságot jelenthetnek, hiszen az azonos nemzetiségű vagy vallású egyének sajátos közösségeket, szubkultúrákat képezhetnek. A harmadik csoport a társadalom-strukturális jellemzőket tartalmazza, amelyek közül a polgári tudományosságban is kitüntetett szerephez jut az osztálytagozódás, illetőleg a rétegződés. Emellett a szociológiai modell a környezet hatását is elemzi, s e kategóriába a lakóhelyen kívül a rokonsági és a személyközi viszonyokat is besorolja.⁷

Az elmúlt évtizedekben lebonyolított amerikai és nyugat-európai kutatások szerint a demográfiai ismérvek, az életkor és a nem csak viszonylag szerény befolyást gyakorolnak a választói magatartásra. Az empirikus felvételek azt mutatják, hogy a fiatalok inkább szavaznak baloldali pártokra, mint az idősek, s a politikai “szélsőségekhez” is jobban vonzódnak. Az is jellemző e korcsoportra, hogy az új pártok népszerűbbek körükben, s az aktuális politikai eseményekre is az átlagosnál érzékenyebben reagálnak. E szavazói viselkedést részben közvetlen életkori sajátosságokkal magyarázzák; a fiatalok általában liberálisabb álláspontot foglalnak el társadalompolitikai kérdésekben, fogékonyabbak az új eszmék iránt, s megszilárdult attitűdök hiányában az új politikai erők, a kampányesemények és az aktuális közhangulat erősebben befolyásolják választói magatartásukat. Korosztályi jellemzőkkel indokolhatjuk azt is, hogy a fiatalok mind a szélsőjobboldali, mind az újbaloldali szavazótáborokban többnyire felülreprezentáltak. Számos kutató viszont azt vallja, hogy a szavazói viselkedést nem annyira az életciklus, mint inkább a nemzedéki tapasztalat formálja. Példaként a New Deal-generáció demokrata párti elfogultságát és a háború utáni brit nemzedék munkáspárti hűségét hozzák fel, ami egyben arra utal, hogy a választóvá válás időpontja kitüntetett szerepet játszik a politikai szocializációban.⁸

A nemi hovatartozás az életkornál csekélyebb befolyást gyakorol a szavazói viselkedésre, ám hatása valamennyi többpárti berendezkedésben érvényesül. Az eltérő férfi és női választói magatartást azonban elsődlegesen társadalmi okok, s nem természetadta jellemzők idézik elő. A nők az 1970-es évekig a férfiakhoz képest konzervatívabban voksoltak, inkább támogatták a nagy jobboldali, mint baloldali pártokat. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy átlagosan magasabb életkort érnek meg, s az idő előrehaladtával a választók konzervativizmusa általában növekszik, emellett az idősebb nők gyakori templomlátogatók, ami katolikus országokban többnyire a kereszténydemokrata pártok támogatásával társul. Jobboldali szavazói viselkedésük azonban elsődlegesen a hagyományos rend elfogadásán, s nem ideológiai premisszákon alapul; a radikális jobb- és szélsőjobboldali politikai mezőt egyértelműen a férfiak uralják. A társadalmi s nem természetadta meghatározottságot az is igazolja, hogy az elmúlt negyedszázadban a nők politikai magatartásában érzékelhető fordulat következett be, amit főként a munkaerőpiacra történő tömeges belépésük magyaráz. Munkavállalásuk ugyanis növelte körükben a szakszervezeti tagok számát, s a társadalomban eddig betöltött hagyományos szerepüket más módon is átalakította. E változások nyomán a szavazói viselkedésben csökkennek a nemi különbségek, sőt, az angolszász országokban a nők nem egyszer kevésbé konzervatívak, mint a férfiak.⁹

Míg a demográfiai ismérvek csaknem teljesen függetlenek a társadalom strukturális jellemzőitől, a szociokulturális tényezők többé-kevésbé kötődnek az osztály- vagy rétegszerkezethez. Ez az összefüggés különösen szembeötlő az iskolai végzettség esetében, hiszen a közép-, s még inkább a felsőfokú képzettségűek túlnyomó többsége a legutóbbi időkig a társadalmi hierarchia csúcsain álló csoportokból került ki. Eredetileg választójoggal is csak a “művelt és vagyonos osztályok” tagjai rendelkeztek, s nemcsak a különféle adó-, jövedelmi és vagyoni, hanem az értelmiségi cenzusok is a fennálló oligarchikus polgári berendezkedés védelmét szolgálták. Az általános szavazati jog bevezetését követően is érvényesült az a tendencia, hogy a magasabb végzettségűek inkább a jobboldali pártokra voksoltak, jelezve a hagyományos értelmiség konzervativizmusát. A II. világháborút követően, a közép- és felsőfokú oktatás kiterjesztésével, valamint a diplomás közalkalmazottak számának rohamos növekedésével azonban jelentős fordulat következett be. Megjelentek a szociálliberális, illetőleg a szocialista beállítottságú értelmiségi csoportok, amelyek jó része állami szolgáltató funkciót lát el, mindenekelőtt a közoktatás területén. Az átalakulás oly mérvű, hogy napjainkban egyes szocialista és szociáldemokrata pártok szavazóbázisát elsődlegesen a képzett állami alkalmazottak alkotják,¹⁰ akik a szakszervezeti szervezkedésben is egyre inkább meghatározó szerepet töltenek be. A szakirodalomban a magas végzettségűek baloldali beállítottságát jórészt azzal magyarázzák, hogy az egyetemi képzés toleránsabbá teszi az egyéneket az új eszmék valamint a mássággal jellemezhető csoportok és emberek iránt, az emberi természet optimista és liberálisabb felfogását közvetíti, s növeli az értékszemlélet szerepét a gazdasági önérdekkel szemben.¹¹ Az eredeti “oktatási” hatás jelentőségét azonban nem becsülhetjük túl, hiszen a többnyire konzervatív, illetőleg jobboldali liberális erőket támogató vezető közhivatalnokok, menedzserek és nagyvállalkozók is túlnyomó részt rendelkeznek egyetemi diplomával.

A nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás természetesen csak a több (sok) nemzetiségű, illetőleg a vallásilag vegyes összetételű államokban befolyásolhatja a választói magatartást. Az államalkotó nemzet tagjai és az államvallás hívei az átlagosnál hajlamosabbak arra, hogy jobboldali politikai erőkre voksoljanak, szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel, amelyek inkább baloldali vagy liberális pártokat támogatnak. E különbséget elsősorban a kisebbségek hátrányosabb helyzete és nem a nemzeti karakterjegyek vagy a vallási hitelvek magyarázzák. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy a protestáns angolszász államokban a katolikusok inkább az ottani Munkáspártra (az Egyesült Államokban a Demokrata Pártra) szavaznak, Európa nagy katolikus országaiban viszont e felekezet tagjai jórészt az egyházhoz közvetlenül kötődő kereszténydemokrata-keresztényszociális politikai erőket preferálják. Ez utóbbi államokban a protestáns kisebbség vonzódik az átlagosnál nagyobb mértékben a baloldalhoz, nem függetlenül attól, hogy a kormányzat és az államegyház, a “trón és az oltár szövetsége” évszázadokon keresztül diszkriminálta a reformáció híveit. A hátrányos társadalmi megkülönböztetés hatását a nyugat-európai és az amerikai zsidóság politikai magatartásában is kimutathatjuk; számottevő részük szocialista-szociáldemokrata érzelműnek bizonyul vagy baloldali liberálisokra szavaz.¹²

A hovatartozás magatartásformáló szerepét jelentősen erősíti az a tény, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek – akár őshazájukban, akár bevándorlóként – gyakran viszonylag zárt közösségeket, szubkultúrákat alkotnak. Ezek sajátos intézményeket hoznak létre, amelyek a közösségtagok egész élettevékenységét átszövik s többnyire politikai beállítottságát, szavazói viselkedését is kontrollálják. Zártabb szubkultúrákban tehát a hovatartozás hatását lakóhelyi, rokonsági és személyközi viszonyok egészítik ki, s ezek befolyása többnyire csak akkor tűnik el, ha az egyén végérvényesen kiszakad közösségéből. Társadalom­strukturális vonások is hozzájárulnak a hovatartozás magatartásformáló szerepének növeléséhez; a nemzetiségi és vallási kisebbségek körében általában átlagon felüli a munkások, az alacsony jövedelműek aránya, míg a domináns társadalmi csoportok inkább az államalkotó nemzethez és az államegyházhoz tartoznak.

Sajátos szavazói viselkedés jellemzi azokat a nemzeti és etnikai kisebbségeket, amelyek kulturális vagy területi autonómia megszerzésére, az unitárius nemzetállam föderalizálására vagy önálló államalkotásra (más országhoz való csatlakozásra) törekednek. Ezek ugyanis speciális, etnikai alapú pártokat hoznak létre, amelyek az érintett kisebbség meghatározó hányadának támogatását élvezik.¹³ Az ilyen politikai erők általában különböző politikai irányzatokat tömörítenek, vagy valamely áramlat nemzeti bázisú pártjaként lépnek fel. Kivételesen az is előfordul, hogy a meghatározó pártok etnikai-regionális alapon szétválnak; ebben az esetben a nemzeti hovatartozás hatása tulajdonképpen megszűnik, s az egységes állam szétesik vagy föderációvá alakul át.

A szociokulturális tényezők közül a szavazói viselkedést legnagyobb mértékben a vallásosság befolyásolja; szerepét egyes kutatók az osztályhelyzethez hasonlítják. A valláshoz való viszony különösen Nyugat-Európa katolikus országaiban játszik meghatározó szerepet, nem függetlenül attól, hogy – Franciaország (és az 1990-es évek közepe óta Olaszország) kivételével – ezen államokban a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártok a jobboldal vezető erejét alkotják. A vallásilag vegyes összetételű s még inkább a protestáns országokban e tényező már jóval kevésbé vagy egyáltalán nem alakítja a választói magatartást, noha keresztény pártok ezen államok egy részében is működnek. Az előbbi csoportban – mint erre már utaltunk – inkább az egyes felekezetek többségi vagy kisebbségi helyzete hat a szavazói döntésekre, az utóbbiban pedig, a fundamentalista meggyőződésűeket leszámítva, a hit és a politika az egyének szintjén is lényegében szétvált egymástól.¹⁴

A szociológiai modell a valláshoz való viszony szempontjából rendszeres templomlátogatók, alkalmi templomba járók, névleges keresztények, semlegesek és vallástalanok között tesz különbséget. Igazi választóvonal a templomba járók és a közösségi hitélettől távolmaradók szavazói viselkedése között húzódik, s az előbbi kategórián belül a pártpreferenciákat a templomlátogatás gyakorisága is érzékelhetően befolyásolja.¹⁵ Azok, akik mindennapi életükben egyházuk tanítását követik, túlnyomó részt jobboldali, mindenekelőtt keresztény politikai erőkre voksolnak, ám a vallásos meggyőződés önmagában csak kevéssé ösztönöz a konzervatív oldal preferálására. Hollandiában 1956-ban a gyakorló katolikusok 94, illetőleg a rendszeres templomba járó kálvinisták 90 százaléka vallási pártját (a Katolikus Néppártot, illetőleg a Forradalomellenes Pártot) támogatta, s csak elenyésző kisebbségük voksolt a baloldali Munkapártra, a közösségi hitélettől rendszerint távolmaradó hívők esetében viszont ez az arány mindössze 63, illetőleg 52 százalékot tett ki. Hasonló összefüggést mutatnak az ugyanebben az évben lebonyolított francia parlamenti választás adatai is. A gyakorló katolikusok 11, a nem gyakorlók 56, a semlegesek 63, s a vallástalanok 79 százaléka szavazott a kommunistákra vagy a szocialistákra, míg a két vallásos politikai erő, a Népi Köztársasági Mozgalom és a Független Párt együttesen a templomba járók 68 százalékának voksát kapta meg. A vallásosság meghatározó szerepe negyed évszázad múltán is fennmaradt; az 1981. évi elnökválasztáson a szocialista Mitterrand-t a vallástalanok 88, a közösségi hitélettől régóta távolmaradók 61, az alkalmi templomlátogatók 40, s a rendszeres templomba járók 20 százaléka támogatta, noha a baloldali elnökjelölt közismerten hívő katolikus volt.¹⁶ Közben azonban Franciaországban csakúgy, mint számos más nyugat- és dél-európai katolikus államban felgyorsult az 1945 óta tartó szekularizációs folyamat, ami érzékelhetően csökkentette az egyházak politikai jelentőségét. E változásban kulcsszerepet játszott a hagyományos falusi társadalom további bomlása és a gyorsütemű városba áramlás; a viszonylag zárt közösségekből kiszakadtak életforma-váltásuk során egyházuktól is eltávolodtak. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől, ellenhatásként egyfajta vallási “újjászületés” kezdődött, főként a “középosztályok” fiatal, magasan képzett tagjai között, ami kétségtelenül hozzájárult a nyugat-európai és az amerikai politika neokonzervatív fordulatához.¹⁷

Más szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan a valláshoz való viszony is szorosan összefügg a társadalom osztálytagozódásával, illetőleg rétegszerkezetével. Közismert a parasztság és a földbirtokos arisztokrácia túlnyomó részének mély vallásossága, s a hívők aránya a városi “művelt és vagyonos osztályok” körében is hosszú ideig magasabb volt az átlagosnál. A városi kispolgárság ugyanakkor ambivalensen viszonyul a valláshoz; egy részük már másfél-két évszázada szembe fordult egyházával, többségük azonban ragaszkodik vallásos meggyőződéséhez. A szekularizációs folyamatban a szabadfoglalkozású és a közalkalmazott értelmiségiek, valamint a fizikai munkások játszottak meghatározó szerepet, az egyház tanítását követők azonban még a proletariátuson belül is viszonylag jelentős hányadot képviselnek. A rendszeresen templomba járó munkások – mint erre korábban már utaltunk – Európa katolikus országaiban jórészt a keresztény pártokat támogatják, ám soraikból kerülnek ki azok a gyakorló katolikusok és protestánsok, akik a hívők többségével ellentétben baloldali erőkre voksolnak. E munkások körében feszültség alakulhat ki osztályhelyzetük és vallásos meggyőződésük között, ami a kevésbé elkötelezett templomlátogatókat fokozatosan eltávolíthatja egyházuk tanításától.¹⁸

Kiemelten foglalkozik a szociológiai modell a társadalmi környezet hatásaival is, amelyeket azonban inkább a magatartásformálás másodlagos tényezőiként, semmint elsődleges okokként értelmez. E környezeti összefüggések főként abban nyilvánulnak meg, hogy az egyének hajlamosak lakóhelyük meghatározó politikai erejének támogatására, s így az egyes választókerületekben a párterő-sorrendek folytonossága hosszabb távon is érvényesül. A terület, a “miliő” vagy a szomszédság hatásmechanizmusának működését a szakirodalomban négyféle módon magyarázzák. Egyes kutatók álláspontja szerint az érintkezések, a személyközi kapcsolatok alapozzák meg a környezeti hatásokat; az interakciók során ugyanis folyamatos, bár ritkán közvetlen nyomás éri az adott település vagy városrész választóit, hogy a helyileg domináns pártra voksoljanak. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a környezeti hatások csupán az egymás mellett élő egyének hasonló pozíciójából fakadnak. E “szektorális” elmélet alapján elsődlegesen nem az számít, hol laknak a választók, hanem az, hogy valamely terület milyen társadalmi (szektorális) helyzetű embereket tömörít. A harmadik megközelítést a térségek önszelekciós felfogása képezi; e szerint az emberek hajlamosak olyan területekre költözni, amelyeken hozzájuk hasonló pártállásúak élnek. Végezetül olyan nézet is megfogalmazódott, mely egyértelműen politikai tényezőkre vezeti vissza a környezeti hatások érvényesülését. E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy amennyiben egy párt helyi szinten többséget ér el, megszerzi a média támogatását illetőleg számos személyes előnyt nyújt a választóknak, s ezek révén hosszabb távon is stabilizálhatja pozícióját, sőt szimbolikusan azonosulhat a lokalitással. E magyarázatok közül a szakirodalom az interakciós elméletet tartja leginkább megalapozottnak, azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyítékai inkább a véleményformálás szociálpszichológiai vizsgálatából, s nem a szavazói viselkedés szociológiai kutatásából származnak.¹⁹

A hosszú távú térbeli folytonosságot azonban az interakciós magyarázat önmagában nem támasztja alá. Az európai államok jó részében csakúgy, mint az Egyesült Államokban a választókerületek többségében évtizedeken keresztül ugyanaz a párt vagy politikai pólus szerepelt sikeresen,²⁰ és általában megbízhatóan előre jelezhetők azok a körzetek, amelyekben változás történhet. A területi hatások folytonossága abban is megnyilvánul, hogy a nagyvárosokban elsősorban a baloldal, a kisebbekben, s még inkább a falvakban viszont a jobboldal élvez erősebb támogatást. Mindez arra utal, hogy az egyes térségek sajátos történelmi és társadalom-strukturális vonásai döntő szerephez jutnak a kontinuitásban, s ezekhez képest az érintkezések, a személyközi kapcsolatok jelentős, ám mégis csak másodlagos módon járulnak hozzá a “miliő” kialakításához. A szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan tehát a környezet is szorosan kapcsolódik a társadalom szerkezetéhez, amely – mint korábban már említettük – központi helyet foglal el a szavazói viselkedés szociológiai modelljében.

 

 

3. Osztályfogalom és osztályszavazás a szociológiai modellben

 

A szociológiai modell középponti kérdése az, hogy a társadalom­strukturális jellemzők s ezen belül mindenekelőtt az osztálytagozódás milyen hatást gyakorolnak a választói magatartásra. E felvetésre az egyes kutatók természetszerűen eltérő választ adnak, az elmúlt két évtizedet leszámítva azonban a polgári tudományosságban is általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy a szavazói döntéseket az osztálytagozódásban elfoglalt hely alapvetően befolyásolja. Számos szerző ugyan azt állítja, hogy a valláshoz való viszony még az osztályszerkezetnél is erőteljesebben strukturálja a voksolók viselkedését, ám ez utóbbi dimenzió meghatározó jelentőségét ők sem vitatják.²¹ A klasszikus szociológiai felfogás szerint a pártharc minden más szempontot megelőzve osztályok közötti konfliktus, s ennek megfelelően a szavazók többsége osztályhelyzetének megfelelően támogatja az egyes politikai erőket. Ezt az összefüggést az sem homályosítja el, hogy a formális demokrácia körülményei között a pártok általában nem osztályok, hanem elvek nevében küzdenek egymással, ezek ugyanis többnyire szorosan kapcsolódnak az egyes osztályok érdekeihez.²²

Mit is értenek azonban a polgári tudományosságban osztályon, osztálytagozódáson vagy társadalmi rétegződésen? E kérdésben lényegében semmilyen konszenzus nem alakult ki; az egyes szerzők e fogalmakat eltérő célokra használják és különféle módon definiálják.²³ Gyakori, hogy nem látnak különbséget a két alapvető kategória, az osztály és a réteg (osztályszerkezet és stratifikációs megoszlás) között, illetőleg az osztályviszonyokat a rétegződésben feloldják. Ezt teszik azok a kutatók, akik a foglalkozást, a presztízst, a jövedelmi szintet vagy az életstílust tekintik a társadalmi struktúra alapzatának, s ennek alapján egymástól jelentősen eltérő “osztálysémákat”, “társadalmi fokokat” alakítanak ki.

Lipset már többször idézett könyvében elsődlegesen uralkodó vagy felsőbb osztályokról, középosztályokról és alsóbb osztályokról ír, hangsúlyozva, hogy a konzervatív jobboldal főként az arisztokrácia, a liberális centrum a középosztályok, a baloldal pedig a legrosszabb esélyekkel indulók érdekeit képviseli. E kategóriák tartalmát részletesen nem fejti ki, elemzéséből azonban kitűnik, hogy alsóbb osztálybelieknek a munkásokat és a parasztokat tekinti, a középosztályok kifejezést a tisztviselőkre, az értelmiségiekre s talán a kisebb vállalkozókra alkalmazza, a felsőbb osztályokat pedig a nagy földtulajdonosokkal, a vezető üzletemberekkel és a magasan képzett szakemberekkel azonosítja. Az egyes osztálypozíciók összetevőit, dimenzióit ugyanakkor behatóan tárgyalja; e körbe sorolja az iskolázottságot, a jövedelmet, a társadalmi státust, a hatalmat, a foglalkozást és a vagyoni helyzetet, jelezve, hogy e mozzanatok együttesen határozzák meg az egyén osztályhelyzetét. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az egyes összetevők közötti ellentmondásoknak, az ún. státusinkonzisztenciáknak, amelyek véleménye szerint érzékelhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy az osztálypozíció mégsem szabja meg egyértelműen a szavazói viselkedést.²⁴

A felsőbb, közép- és alsóbb osztályokra való tagolás tulajdonképpen egy többdimenziós társadalmi hierarchiát vázol fel, melyben a foglalkozási szerkezetben elfoglalt hely, az ahhoz kötődő jövedelem s a tevékenységgel járó presztizs játszik meghatározó szerepet. Más “osztálysémák” kizárólag a munkajelleg-csoport s a munkavégzéshez szükséges képzettség alapján kategorizálnak, értelmiségiek, középszintű alkalmazottak, képzett nem fizikaiak, valamint szak-, betanított és segédmunkások között téve különbséget.²⁵ Elméletileg igényesebb megközelítés esetén a munkajelleg-csoportokat a tulajdonviszonyokkal és a gazdaság szektorális megoszlásával kapcsolják össze. E szempontok nyomán alakították ki az elmúlt két évtizedben leggyakrabban alkalmazott osztálytagolást, az EGP-rendszert is, amely eredeti alakjában kilenc csoportot foglal magába. Hierarchikus beosztásának csúcsán a felső és az alsó szolgáltatói osztály áll. E két kategóriába a felsőfokú képzettségű szakemberek, a vezető köztisztviselők, a nagy cégek menedzserei és a nagyvállalkozók, illetőleg a középfokú végzettségű szakemberek és államigazgatási dolgozók, a műszakiak, a kisvállalkozások igazgatói, valamint a nem fizikai alkalmazottak felügyelői tartoznak. A harmadik osztályt az adminisztráció és a kereskedelem rutinmunkát végző nem fizikai dolgozói alkotják, akiket a hierarchiában az alkalmazottakkal rendelkező kistulajdonosok, a csak önmagukat foglalkoztató kisiparosok és kiskereskedők, illetőleg a farmerek és kisbirtokosok követnek. A rangsor végén a technikusok, a fizikai dolgozók felügyelői és a szakmunkások, a betanított és a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók helyezkednek el, vagyis azok, akiket a szociológiai irodalomban “kékgallérosok”-nak neveznek. Összevonások nyomán az EGP szisztéma hetes, ötös és hármas bontást is tartalmaz; ez utóbbi már csak nem fizikai és fizikai dolgozókat, továbbá farmereket különböztet meg.²⁶

Az egyes országokban az EGP-rendszert s az abból származó (ahhoz hasonló) osztálysémákat általában a konkrét struktúra sajátosságaihoz igazodva alkalmazzák. Heath, Jowell és Curtice az 1983. évi brit választás elemzésekor fix illetménnyel rendelkezőkre (menedzserekre, igazgatási szakemberekre, értelmiségiekre), rutinmunkát végző nem fizikaiakra, kisburzsoákra, technikusokra és előmunkásokra, valamint fizikai munkásokra tagolta a társadalmat, nem téve különbséget a gazdasági szektorok alapján.²⁷ Franciaországban viszont a mezőgazdasági népesség jóval magasabb aránya miatt a farmerek külön kategóriát képeznek, s a kisértelmiség és a középvezetők is önálló osztályt alkotnak.²⁸ Hosszú távú nemzetközi adatsorok elemzése során azonban természetszerűen az eredeti EGP-osztálysémát használják, hiszen csak e megoldás nyújt lehetőséget megalapozott összehasonlításra.

A szavazói viselkedés szociológiai modellje azonban nemcsak stratifikációs jellegű, hanem átfogó társadalomelméleti alapokon nyugvó osztálydefiníciókat is alkalmaz. A neoweberiánus hátterű EGP-szisztéma már átvezet Max Weber osztályfogalmához, amely egyértelműen a gazdasági rendhez kötődik. A polgári tudományosság talán legnagyobb hatású képviselője szerint “osztályról akkor beszélünk, ha 1. nagyobb számú ember életlehetőségeinek van közös oksági tényezője, és 2. ennek a tényezőnek csupán javak birtoklásával és szerzéssel kapcsolatos gazdasági érdekek az összetevői, mégpedig 3. a (termék- vagy munkaerő-) piac feltételei között (‘osztályhelyzet’).”²⁹

Weber felfogásában sajátos életlehetőségeket mindenekelőtt az a mód teremt, ahogyan a piacon érintkező egyének között a dologi birtoklás megoszlik. Birtokos és birtoktalan osztály megkülönböztetésével tulajdonképpen a burzsoáziát és a proletariátust határolja el egymástól, struktúrafelfogása mégis gyökeresen eltér Marxétól. A tulajdonviszonyokat ugyanis a neoklasszikus határhaszon-törvény alapján értelmezi, s így az egyszerű árucserét és a tőkeviszonyt lényegében azonosnak tekinti. Ebben az elméleti keretben a tulajdonnélküliek azért kerülnek hátrányos helyzetbe, mert kiszorulnak a magasra értékelt javakért folytatott versenyből, illetőleg a csere útján történő “nyerészkedésben” sem vehetnek részt, hiszen kizárólag munkateljesítményüket kínálhatják fel. Ily módon mind a magas szintű fogyasztás, mind a vállalkozás a vagyonosok monopóliumává válik, s így tőkenyereséghez is csak ők juthatnak. Ugyanakkor a weberi elméletben a birtokosok és a birtoknélküliek osztályhelyzete a szerzéshez felhasználható birtok, illetőleg a felkínált teljesítmények jellege szerint tovább differenciálódik. A tulajdonosok között a birtok tárgya és értékesítésének formája szerint tesz különbséget, ez utóbbi alapján elhatárolva egymástól a járadékosok és a vállalkozók osztályát. A birtoktalanok esetében részben a teljesítmény jellege, részben a munka- vagy áruértékesítés folyamatos vagy eseti módja válik további differenciáló tényezővé; a szavazói viselkedés szociológiai modellje elsősorban a weberi osztályfogalom ez utóbbi mozzanatát veszi figyelembe.³⁰

Weber elméletében az osztályhelyzet végső soron “piaci helyzet”, vagyis osztályok létezését, miként ez definíciójából is kitűnik, kizárólag a termék, a munkaerő vagy a hitelpiac működése esetén ismeri el. Ezzel szemben a rendek valamennyi tagolt társadalomban megjelennek, s az osztályokkal ellentétben közösségeket alkotnak. A rendi helyzet a megbecsülés, a műveltség és az életvitel közösségére épül, s így az osztálytól eltérően nem a gazdasági, hanem a társadalmi rend részét képezi.³¹ Rendi becsület és osztályhelyzet összekapcsolódhat, többnyire azonban szemben áll egymással. A rendi elv és a tisztán piaci szabályozás ugyanis szükségszerűen ütközik; a piac nem ismeri a “személyes tekintetet”, a “becsületet”, hiszen az ott zajló gazdasági folyamatok dologi függést eredményeznek, s emiatt a rendi becsület gyakran még a piac, az alkudozás tényét is elítéli, főként saját tagjai esetében. A weberi gondolatmenetben egyébként a technikai-gazdasági átalakulás az osztályhelyzetet állítja előtérbe, a stabilitás, a változások lelassulása viszont a rendi képződményeknek kedvez.

A választói magatartás szociológiai modellje szempontjából különösen jelentős az a tény, hogy Weber – Marxhoz hasonlóan – különbséget tesz magánvaló és helyzetét felismerő osztály között, illetőleg a pártokat az osztályokkal és a rendekkel együttesen tárgyalja. Az azonos osztályhelyzet, a weberi társadalmi cselekvés elméletének megfelelően, egyéni reagálást, strukturálatlan tömegcselekvést (pl. a munkások munkateljesítményének szándékos korlátozását), esetenkénti közösségi cselekvést és társulást egyaránt eredményezhet, s a magasabb fokú kollektív fellépés az intellektuális jellegű kulturális feltételektől, illetőleg az osztályképződést előidéző tényezők és a helyzet hatásai közötti kapcsolat felismerhetőségétől függ. A hatalom szférájában működő pártok a társulásokra épülnek; osztály- vagy rendi helyzeten alapuló érdekeket éppúgy képviselhetnek, mint más társadalmi vagy netalán személyes törekvéseket. Weber röviden utal a pártok választási és parlamenti tevékenységére is, szűken értelmezett választásszociológiai kérdésekkel azonban – kortársaihoz hasonlóan – alapműveiben nem foglalkozik.³²

A szociológiai vizsgálatokban a másik klasszikus felfogás, a marxi osztályelmélet is megjelenik, amelyet a kutatók általában pontosan definiált dichotóm modellként értelmeznek. Megközelítésükben ugyanis Marx kizárólag a termelőeszközöket birtokló burzsoáziát és a munkaerejét eladni kényszerülő proletariátust különbözteti meg egymástól, s más társadalmi összefüggések elemzésétől lényegében eltekint. Elismerik, hogy e teória hasznosan alkalmazható a választói magatartás vizsgálatára, hiszen a vállalkozók s ezen belül is főleg a kisburzsoák elsődlegesen konzervatív politikai erőkre voksolnak, mégis szükségesnek tartják osztályfelfogásának kiegészítését. Azon érv alapján, hogy a munka jellege erőteljesen strukturálja a munkaerejüket eladók helyzetét, a proletariátuson belül fizikai és fehérgalléros alkalmazottak, vezetők és beosztottak, valamint technikai ismereteket és más szaktudást felhasználó munkavégzők között tesznek különbséget. E felosztás hívei szerint a fehérgallérosok gyakran magasabb jövedelmekkel, jobb munkafeltételekkel és nagyobb támogatási lehetőségekkel rendelkeznek, ami éppúgy befolyásolhatja szavazói viselkedésüket, mint az üzemi vagy hivatali hierarchiában gyakorolt hatalom. Különösen a speciális szaktudással rendelkező értelmiségiek és a menedzserek szétválasztásának tulajdonítanak jelentőséget, hangsúlyozva, hogy az előbbieknek kevésbé jobboldali a választói magatartása.³³ A marxi felfogás dichotóm modellként történő értelmezése azonban – mint ezt később részletesen kifejtjük – az eredeti koncepció félreértésén nyugszik, s az arra építő kiegészítés visszakanyarodást jelent a munkajelleg-csoportokon alapuló stratifikációs sémákhoz. Még inkább eltorzítják az osztályelméletet azok, akik a proletariátust a fizikai munkásokkal azonosítják, s a társadalom többi tagját egy egységes középosztályba sorolják be.³⁴

Az osztályszavazás vizsgálatának legegyszerűbb formája a “munkásosztály” és a “középosztály” választói magatartásának különbségeit kívánja feltárni. Széleskörű elterjedésében meghatározó szerepet játszott az a tény, hogy e dichotóm modell alkalmazása esetén egzakt eszköz, az ún. Alford-index méri az osztályhatás erősségét. Ezt az indexet oly módon számítják ki, hogy a nagy baloldali pártra jutó munkásosztályi (valójában fizikai dolgozói) szavazatok arányából kivonják azon “középosztályba” tartozók arányát, akik szintén erre a politikai erőre voksoltak. E mérőszám korlátait azok is elismerik, akik kutatásaik során rendszeresen használják; hangsúlyozzák, hogy az Alford-index kizárólag a kékgalléros-fehérgalléros megosztáson alapul, figyelmen kívül hagyja az osztályok relatív méreteiben végbemenő változásokat és teljesen mellőzi a jobboldali pártok társadalmi bázisának vizsgálatát. Ugyanakkor alkalmazását a kutatások hasznos kiindulópontjának tekintik, arra hivatkozva, hogy széles körű nemzetközi vagy idősoros összehasonlítás számára nyújt lehetőséget.³⁵

Az index kidolgozója, Robert Alford az 1950-es évek közepén úgy találta, hogy az osztályszavazás elsősorban a brit, az ausztrál és a skandináv választásokat jellemzi. Nagy-Britanniában 1955-ben a kékgallérosok 62, illetőleg a fehérgallérosok 23 százaléka voksolt a Munkáspártra, s így az index 39 százalékot tett ki. Ausztráliában e mérőszám 34 százalékos, Dániában, Norvégiában és Svédországban pedig átlagosan 55 százalékos értéket mutatott, miközben a kontinentális Nyugat-Európában az index jóval kisebb erősségű osztályszavazást jelzett. Legkevésbé az USA-ban és Kanadában befolyásolta e dichotom felosztás a szavazói viselkedést; az index 16, illetőleg 8 százalékos nagysága azt tanúsította, hogy a fizikai és a nem fizikai alkalmazottak választói magatartása Észak-Amerikában alig tért el egymástól.³⁶ A kiugró brit és skandináv adatokat azzal magyarázzák, hogy ezekben a protestáns országokban – mint erre korábban már utaltunk – a valláshoz való viszony sokkal kisebb hatást gyakorol a választókra, mint a katolikus vagy a vallásilag vegyes összetételű államokban.

Az elmúlt három évtizedben az Alford-index jelentős hanyatlást jelzett az osztályszavazásban. Nagy-Britanniában az 1983. évi választásokon a mérőszám értéke 1955-höz képest csaknem megfeleződött, hiszen a fizikai dolgozóknak mindössze 36, a fehérgalléros alkalmazottaknak pedig 16 százaléka voksolt a Munkáspártra, bár e politikai erő szavazatainak 78 százaléka még mindig a fizikai munkásoktól származott. (A Konzervatív Párt esetében ez az arány ugyanebben az évben 50 százalék volt.) Csaknem hasonló mértékű csökkenés következett be Norvégiában is, ahol az index az 1949. évi 50 százalékról 1981-re 30 százalékra esett vissza. Svédországban e megközelítés szerint az osztályszavazás jóval kevésbé gyengült, ám a mérőszám értéke 1982-re itt is 40 százalék alá süllyedt. E hanyatlást részben a fizikai munkásság korábban már említett “középosztályosodásával” és a társadalom átfogó individualizációjával, részben pedig azzal magyarázzák, hogy a rutinmunkát végző fehérgalléros alkalmazottak politikai viselkedése közelít a fizikai dolgozókéhoz. Az előbbiek ugyanis mindinkább felismerik, hogy törekvéseik közelebb állnak a munkások, mint a menedzserek osztályérdekeihez, s ennek alapján alakítják választói magatartásukat.³⁷

Az egyes társadalmi csoportok viselkedéséről természetesen jóval árnyaltabb képet kapunk, ha az osztályszavazást nem az Alford-index dichotóm megközelítése alapján vizsgáljuk. Lipset már többször hivatkozott könyvében a választói magatartás osztálymeghatározottságát olyan sémák felhasználásával illusztrálja, melyek a tulajdonviszonyok és a foglalkozási csoportok kombinálásán nyugszanak. A brit társadalmat üzleti csoportokra, szakértelmiségi csoportra (felsőbb osztályok), tisztviselői rétegre, köztes csoportra (középosztályok) és fizikai dolgozókra (alsóbb osztály) tagoló modell alkalmazása esetén kitűnik, hogy az 1951. évi választásokon a Konzervatív Pártot elsősorban a vállalkozók és a felsőbb szintű szakemberek támogatták, míg a Munkáspárt főként a fizikai dolgozók és a köztes csoport körében élvezett bizalmat. A becsült értékek szerint a nagytőkések 80, a középvállalkozók 73, a menedzserek 65, a vezető köztisztviselők 63 és a felsőbb szintű szakemberek 78 százaléka voksolt a torykra, szemben az alacsonyabb beosztású tisztviselőkkel, a köztes csoporttal és a fizikai dolgozókkal, akiknek csupán 48, 41, illetőleg 28 százaléka szavazott e politikai erőre. A Munkáspárt esetében értelemszerűen fordított sorrenddel találkozhatunk; a fizikai dolgozók 51 s a köztes csoport 39 százaléka sorakozott fel a nagy baloldali párt mögött, melyet a felsőbb szintű szakemberek mindössze 6, a nagytőkések 8 s a középvállalkozók 10 százaléka preferált.³⁸ Az adatsor az Alford-indexnél jóval erősebb osztályhatást jelez az 1950-es évek Nagy-Britanniájában, s egyben azt is mutatja, hogy a “művelt és vagyonos osztályok” tudatosságának foka sokkal magasabb, mint a fizikai munkásoké.

Hasonlóan erős osztályhatást mutatnak Lipset olaszországi adatai is, amelyek az 1953. évi választások férfi szavazóinak politikai magatartását rögzítik. Az egy kategóriába vont munkaadók és értelmiségiek 41 százaléka a kereszténydemokratákat, 22 százaléka a liberálisokat, 11 százaléka az újfasisztákat és 6 százaléka a monarchistákat támogatta, vagyis a tőkések s a hozzájuk kötődő felsőfokú végzettségűek négyötöde valamilyen jobboldali vagy centrista politikai erőt preferált s mindössze 17 százalékuk voksolt a szociáldemokratákra és a szocialistákra. (A kommunisták e körből egyáltalán nem kaptak szavazatot.) Lényegében ugyanilyen viselkedés jellemezte a külön csoportként feltüntetett nagybirtokosokat is, s a kisbirtokosok háromnegyede is konzervatív vagy mérsékelt párt mögött sorakozott fel. Ezzel szemben a részesbérlők 46 s a földművesnek nevezett agrárproletárok 71 százaléka a baloldalt pártfogolta, s ez utóbbiak körében a kommunisták 58 százalékos abszolút többséget élveztek. Még magasabb volt a baloldal híveinek aránya a legrosszabb jövedelmű (ipari) munkások között, akiknek 53 százaléka a kommunistákat, 25 százaléka a szocialistákat s 3 százaléka a szociáldemokratákat támogatta. A jobbmódú, közepes gazdasági helyzetű munkások körében viszont a kereszténydemokraták bizonyultak a legnépszerűbbnek, többségük azonban valamely baloldali erőre voksolt. A tisztviselők is legnagyobb mértékben a kereszténydemokratákat preferálták, s emellett a szociáldemokratákat, a monarchistákat és az újfasisztákat tüntették ki bizalmukkal. A pártok szemszögéből nézve az adatok azt mutatják, hogy a kereszténydemokraták a tisztviselők, a munkaadók és az értelmiségiek, valamint a kisbirtokosok részéről számíthattak a legerősebb támogatásra, a liberálisok pedig a nagybirtokosok és a munkaadók körében voltak igazán népszerűek. A monarchisták, a klasszikus képletnek megfelelően, főként a nagybirtokosok és a vezető köztisztviselők bizalmát élvezték, míg az újfasiszták hívei jórészt a kisbirtokosok és a tisztviselők csoportjából származtak. A kommunista szavazók elsősorban a törpebirtokosok és agrárproletárok, valamint a csekély jövedelmű (ipari) munkások köréből kerültek ki, a szocialisták pedig leginkább az átlagos helyzetű munkásságra támaszkodhattak. A szociáldemokraták már ekkor az alacsonyabb beosztású tisztviselők és közalkalmazottak (elsősorban tanárok) pártjának bizonyultak, akik feltehetően közepes jövedelmi viszonyaik és állami státusuk miatt kötődtek e balközép politikai erőhöz.³⁹

A legvilágosabban a francia kutatási eredmények jelzik a dichotóm felosztás gyengeségeit. Ebben az országban ugyanis – miként ez Lipset könyvének adataiból kitűnik – a közalkalmazottak már 1956-ban erőteljesebben támogatták a baloldalt, mint az ipari munkások. Az előbbieknek 70, az utóbbiaknak pedig 56 százaléka voksolt a kommunistákra és a szocialistákra, s amennyiben a történelmi hagyományoknak megfelelően a radikálisokat is e pólushoz soroljuk, az arányszámok 81, illetőleg 69 százalékra emelkednek. Az Alford-index tehát már e korszakban is viszonylag gyenge osztályhatást tükröz, miközben egyes társadalmi csoportok választói magatartása gyökeresen különbözik egymástól. A baloldali beállítottságú közalkalmazottakkal és ipari munkásokkal szemben ugyanis a kereskedők és a földbirtokosok meghatározó többsége a jobboldali pártok mögött sorakozott fel. A parasztgazdák és más földtulajdonosok csaknem kétharmada a vallási alapon működő Független Pártra és Népi Köztársasági Mozgalomra, valamint a gaulle-istákra és poujade-istákra voksolt, míg a kereskedők közül 60 százalék választotta e politikai erőket. E foglalkozási csoport egyötöde egyébként a populista Poujade mozgalmát preferálta, amely más társadalmi csoportok között csak minimális népszerűséggel rendelkezett.⁴⁰

Az EGP-szisztéma francia változata alapján végzett kutatások is azt tanúsítják, hogy a kék- és a fehérgalléros alkalmazottak választói magatartása alig tér el egymástól. Ugyanakkor e vizsgálatok szerint az osztályhatás az 1970-es–80-as években is erőteljesen érvényesült, jelezve, hogy az alapvető törésvonal nem a fizikai és a szellemi dolgozók között húzódik. John Frears már többször hivatkozott könyvének adatai azt mutatják, hogy a baloldalra, a szocialistákra és a kommunistákra ebben az időszakban is elsősorban a fizikai munkások, a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők voksoltak. Ezzel szemben a vezető értelmiségiek, a felső menedzserek, a városi önfoglalkoztató kispolgárok, s különösen a farmerek főként a jobboldali politikai erőket preferálták. Az 1978. évi parlamenti választásokon a fizikai dolgozók 63, illetőleg a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők 47 százaléka szavazott a két baloldali pártra, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek, valamint a farmerek esetében azonban ez az arány mindössze 24, illetőleg 26 százalék volt. A neogaulleista RPR és a liberális UDF támogatásában viszont ez utóbbi csoportok játszottak meghatározó szerepet; 57 százalékuk ugyanis a jobboldal mögött sorakozott fel, s e pólusra voksolt a városi önfoglalkoztatók 51 százaléka is.

Nem történt jelentős változás az 1988. évi elnökválasztáson sem, amikor a szélsőjobboldal előretörése a korábbinál bonyolultabbá tette a politikai tagozódást. A Nemzeti Front mindenekelőtt a kiskereskedők (a poujade-isták egykori hívei) körében élvezett széles körű támogatást, ám jelentős volt szimpatizánsainak aránya a fizikai munkások, valamint a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek között is. A farmerek, a középvezetők és a fehérgallérosok viszont jóval kisebb hányadban voksoltak e pártra, s így a hagyományosan bal- és jobboldali beállítottságú csoportok közötti választóvonal némiképp elmosódott. A neogaulleista RPR, a liberális UDF és a Nemzeti Front elnökjelöltjeinek együttes támogatottsága azonban továbbra is az osztályhatás általános jellegzetességeit mutatja. Az önfoglalkoztató városi kispolgárok, a farmerek, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek kétharmada-háromnegyede a szélesen értelmezett jobboldali pólusra adta le szavazatát, a középvezetők, a kisértelmiségiek, a fehérgallérosok és a fizikai munkások körében viszont e politikai mező híveinek aránya 40 százalék körül mozgott. A baloldalon nyilvánvalóan e sorrend tükörképével találkozhatunk; legnagyobb mértékben a fizikai dolgozók támogatták a szocialista, illetőleg a kommunista elnökjelöltet, akik emellett a fehérgallérosok és a középvezetők jelentős hányadának bizalmát is élvezték. Legkevésbé az önfoglalkoztató városi kispolgárok bizonyultak baloldali szavazónak; Mitterrand-t csupán 18, a kommunista Lajoinie-t pedig mindössze 3 százalékuk preferálta.⁴¹

Lipset az osztályszavazás szociológiai modelljének körvonalazásakor nemcsak e felfogás empirikus alátámasztására törekszik, hanem arra is, hogy összefoglalja a baloldali szavazói viselkedés okairól vallott nézeteket. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy e magatartás általában elégedetlenséget fejez ki, aminek hátterében kielégítetlen szükségletek húzódnak meg. Külön vizsgálja a jövedelembiztonság, a kielégítő munka és a státus iránti szükséglet hatásait, hangsúlyozva, hogy az alacsony és bizonytalan jövedelem, az önkényesen ellenőrzött, rutinszerű munka és a munkanélküliség, valamint a társadalmi megbecsülés hiánya döntő szerepet játszik a baloldali politikai viselkedés kialakulásában. Széles körű szakirodalomra támaszkodva kimutatja, hogy a világpiactól függő monokultúrás gabonatermesztők, a hasonló helyzetű halászok és a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett bányászok többnyire országuk legbaloldalibb pártját támogatják, s a fakitermelő munkásokat is erőteljes radikalizmus jellemzi. Emellett azt is jelzi, hogy a gazdasági válságok időszakában általánosan emelkedik a baloldali erők támogatottsága, mindenekelőtt a munkanélküliségtől leginkább sújtott térségekben. Átlagon felüli a szocialisták és a kommunisták híveinek aránya a nagyüzemekben és a nagyipari városokban is, ahol a munkafolyamatok nagymérvű tagoltsága és a szigorúbb ellenőrzés nyilvánvalóan növeli a munkával szembeni elégedetlenséget.⁴²

A weberi értelemben felfogott státushelyzet hatásainak elemzésekor Lipset kiemelt figyelmet fordít a tisztviselőkre és a képzett, jól fizetett munkásokra, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy e csoportok jövedelmi pozíciója és társadalmi presztizse között gyakran inkonzisztencia alakul ki. Az előbbiek a szerző szerint a bal-jobb osztatú politikai mezőben is köztes helyet foglalnak el a felső üzleti rétegek és a munkások között, s ennek folytán sokkal inkább voksolnak konzervatív pártokra, mint a fizikai dolgozók. Magatartásuk különösen akkor mutat ilyen vonásokat, ha magukat a “középosztályba” sorolják, s annak normáihoz kívánnak igazodni. Ha ilyen beállítottságú tisztviselőket munkanélküliség s azzal járó státuscsökkenés fenyeget, hajlamosak arra, hogy a szélsőjobboldal mögött sorakozzanak fel, amely nemcsak a válság leküzdését kínálja számukra, hanem pozíciójuk megerősítését is. A fizikai dolgozók esetében Lipset úgy véli, hogy minél alacsonyabb a társadalmi-gazdasági helyzetük, annál valószínűbben voksolnak baloldali pártra. Ugyanakkor elismeri, hogy Németországban és Svédországban inkább a munkásság felsőbb rétegeit jellemzi a konzekvens osztályszavazás, amit azzal magyaráz, hogy e két államban a nemesség a XX. században is sokáig megőrizte hatalmát, s a személyközi kapcsolatokban a státuskülönbségeket még az 1950-es években is nyomatékosan hangsúlyozták. Ebből azt a következtetést is levonta, hogy a kevésbé státusfüggő, nyitottabb társadalmakban a képzett és jól kereső munkások politikai magatartása sokkal könnyebben válhat konzervatívvá.⁴³ Lipset egyébként a státus szemszögéből elemzi a vallási és az etnikai különbségeknek a szavazói magatartásra gyakorolt hatását is, arra alapozva, hogy e tényezők is sajátos presztizshierarchiát alakítanak ki.

Lipset azt is kimutatja, hogy a kielégítetlen szükségletek önmagukban még nem vezetnek baloldali politikai magatartáshoz. Ilyen szavazói viselkedés kialakulását elsődlegesen a hatékony kommunikációs csatornák létrejötte, az egyéni mobilitás korlátozottságának hite és a hagyományelvűség hiánya segítheti elő, amelyek egyaránt a társadalmi változásokat ígérő pártok támogatására ösztönöznek. A kommunikációs csatornák szerepének tárgyalásakor Lipset közel jut a magánvaló és a magáért való osztály megkülönböztetéséhez; a szoros személyes kapcsolatoknak és az azokra épülő társulásoknak ugyanis meghatározó jelentőséget tulajdonít a közös érdekek felismerésében és a politikai cselekvés lehetőségeinek tudatosításában. Felfogásában a hatékony kommunikáció is közrejátszik abban, hogy a szakszervezeti tagok, valamint a nagyüzemi és a nagyvárosi munkások sokkal nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a szervezetlen dolgozók, továbbá azok, akik kisüzemekben vállalnak munkát vagy kistelepüléseken laknak. Talán még erőteljesebben hangsúlyozza az egyéni mobilitás lehetőségében való hit magatartásformáló hatását, amely arra készteti az elégedetleneket, hogy politikai cselekvés helyett a fennálló rend keretein belül kíséreljék meg helyzetüket javítani. Viszonylag széles körű szakirodalom áttekintése alapján úgy látja, hogy a lényegében azonos mértékű mobilitás ellenére az USA-ban sokkal inkább bíznak az egyéni felemelkedés esélyében, mint Nyugat-Európában, amit részben a különböző osztályok életstílusának közeledésével, részben az amerikai felsőbb osztályok kevésbé arisztokratikus értékrendjével magyaráz. Jórészt e különbségekre vezeti vissza azt is, hogy a felfelé mobil európaiak jóval nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a született középosztálybeliek, szemben az USA-val, ahol az “újak” politikai magatartását erőteljes konzervativizmus jellemzi. Ennek ellenére a társadalmi mobilitás Nyugat-Európában is elsősorban a jobboldali erőknek kedvez, mégpedig nemcsak a felfelé, hanem a lefelé irányuló is. Lipset számos ország vizsgálati eredményei alapján úgy találja, hogy a középosztálybeli szülőktől származó munkások sokkal valószínűbben szavaznak konzervatív pártokra, mint azok, akiknek már az apja is ehhez a társadalmi csoporthoz tartozott. Ez a hatás három nemzedéken keresztül is érvényesül, miként ezt német és finn felvételek adatai egyértelműen igazolják. Ugyanezek a kutatások azt is bizonyítják, hogy a munkásosztályi háttérrel rendelkező középosztálybelieknek is viszonylag csekély hányada sorakozik fel a baloldal mögött. E sajátos összefüggéseket a szerző úgy értelmezi, hogy a magasabb és az alacsonyabb státusú környezetből érkező kereszthatások közül az előbbiek gyakorolnak erősebb hatást az egyén szavazói viselkedésére.⁴⁴

Nem kedvez a baloldali választói magatartásnak a hagyományelvűség sem; a tradicionális, főként vallási értékek ugyanis a fennálló helyzetet a dolgok természetes rendjeként értelmezik, s ezáltal mind a munkásokat, mind a parasztokat a konzervatív erők támogatására ösztönzik. E hatás különösen az egyes országok legelmaradottabb térségeiben érvényesül, ahol a prekapitalista korszakokra jellemző viszonyok a legtovább fennmaradnak. Lipset ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kifejezetten jobboldali vidékeken váratlan fordulatok mehetnek végbe; a hagyományos kötelékek gyors bomlása nyomán fellángolhat az elégedetlenség és a legradikálisabb baloldali pártok hirtelen megerősödhetnek.⁴⁵

A baloldali politikai meggyőződés kialakulását elősegítő és korlátozó feltételek mintha az alsóbb osztályok szavazói viselkedésének történelmi életciklusát is leírnák. Hosszú időn keresztül, számos országban még a XX. század első évtizedeiben is, a hagyományelvűség akadályozta a szocialista és a kommunista pártok szavazatarányának növekedését, később a század középső harmadában az osztályhatás megerősödött, ám a magasabb jövedelmű munkások megjelenése, a nagyobb társadalmi mobilitás, s nyomukban a szakszervezeti tagok számának csökkenése számos kutató álláspontja szerint az osztályszavazás fokozatos visszaszorulását idézte elő. Lipset elmélete tehát nemcsak a választói magatartás szociológiai modelljét alapozta meg, hanem egyben átvezetést is jelent e felfogás “posztmodern-kori” érvényesülésének átfogó kritikájához.

 

 

4. A 90-es évek vitái az osztályszavazásról

 

A szavazói viselkedés szociológiai modelljének bírálata először az 1950-es években jelenik meg, amikor az ún. polgárosodási vagy középosztályosodási elmélet a fizikai munkásság arányának csökkenésére és a jóléti állam kifejlődésére hivatkozva megkérdőjelezi az osztályszavazás meghatározó szerepét. E nézet képviselői úgy vélik, hogy a munkásság az életszínvonal általános emelkedése folytán fokozatosan beolvad az egységesedő középosztályba s e folyamat eredményeként választói magatartása is jelentősen átalakul. Felfogásuk szerint a jómódú munkások a politikai szférában is mindinkább (kis)polgárként viselkednek s így egyre hajlamosabbá válnak a jobboldali pártok támogatására.⁴⁶ Álláspontjukat jórészt azzal a közismert ténnyel támasztják alá, hogy a munkásság felsőbb rétegei általában kisebb arányban szavaznak a szocialistákra és a kommunistákra, mint a közepes és az alacsony jövedelmű fizikai dolgozók.

Még egyértelműbben kétségbe vonja az osztályhatás jelentőségét Inglehart posztmaterialista felfogása, amely a szocializációs elméletre, a neoklasszikus határhaszon-törvényre és Maslow szükséglethierarchia teóriájára épül. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy a nagyobb fizikai biztonság és anyagi jólét körülményei között felnőtt nemzedékek gazdasági szükségleteiket már lényegében kielégítették, s e telítettség miatt elvárásaikban a magasabb szintű igények kerülnek előtérbe. A személyes szuverenitás, az önkifejezés és a környezetvédelem értékei uralják szavazói viselkedésüket is, ami így szükségszerűen elszakad az egyének osztályhelyzetétől s a személyes preferenciák függvényévé válik. Ugyanakkor Inglehart elismeri, hogy Nagy-Britanniában – kivételes jelenségként – az osztályhelyzet még jelentős mértékben befolyásolja a választói magatartást.⁴⁷

Az 1980-as években sűrűsödnek azok a tanulmányok, amelyek – részben az Alford-index csökkenésére hivatkozva – az osztályhatás fokozatos gyengülését jelzik. Ezek az írások lényegében a polgárosodási elméletet követik, s így nem szakítanak gyökeresen a szavazói viselkedés uralkodó szociológiai modelljével. Döntő fordulat az 1990-es évek elején megy végbe, amikor már nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt hely meghatározó szerepét, hanem az osztályok létezését is megkérdőjelezik. Az osztályszavazás körüli vitát Lipset és Clark cikke indítja el, amely szerint az osztálytagozódás mindinkább veszít jelentőségéből s helyébe a társadalom töredezettsége, fragmentációja lép. E gondolatmenetben a választói magatartás módosulása csak érvként szolgál az átfogó társadalmi változások jellemzésére; a szerzők, többek között az Alford-index csökkenésére is utalva, a politika szférájában is bizonyítottnak látják az osztályhatás fokozatos eltűnését.⁴⁸ Lipset egy későbbi írásában e paradigmaváltást sajátos módon egy “apolitikus marxizmus” alapján magyarázza; értelmezésében az új technikai struktúra vezet a hagyományos társadalmi szerkezet, valamint a szokások és az értékek átalakulásához. A tudományos-technikai forradalom nyomán ugyanis véget ért az ipari proletariátus nagymérvű növekedése és az önfoglalkoztatók arányának csökkenése, miközben gyorsan emelkedik a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak és a diplomások száma. Ily módon a tulajdon osztályképző szerepét a tudás, az iskolázottság váltja fel, s az “ipari” társadalom végérvényesen “posztindusztriálissá” alakul át.⁴⁹

A cikk elsősorban azért jelent fordulópontot, mert az osztályszavazás talán legjelentősebb polgári teoretikusa változtatja meg évtizedeken keresztül vallott álláspontját. Az írás megjelenése nyomán az International Sociology hasábjain élénk vita bontakozott ki, amely részben hagyományos, részben új érvek alapján elemzi a társadalmi tagozódás alapproblémáit, valamint az osztályhelyzet és a szavazói viselkedés kapcsolatának alakulását. Az eszmecsere során elsősorban egy amerikai szerzőtriász, Hout, Brooks és Manza bírálja a vitát kiváltó írás állításait. Tanulmányuk kétségbe vonja az Alford-index csökkenésének bizonyító erejét, hangoztatva, hogy a dichotóm struktúra hiánya önmagában még nem jelenti a társadalom osztályjellegének megszűnését. Társadalomelméleti szinten közelíti meg e kérdést az eszmecsere másik résztvevője, Pakulski is, aki szerint a hagyományos ipari osztályok felbomlását nem azonosíthatjuk az osztálytagozódás eltűnésével. Érvelése ugyanakkor az orthodox marxista osztályelmélet ellen irányul, amelyet csak az “ipari” társadalmakban vél érvényesnek. A megoldást abban látja, hogy a modern osztályelméletet radikálisan határoljuk el a marxi felfogástól s ennek alapján magyarázzuk a választók politikai viselkedését is. Vitazáró írásukban Lipset és szerzőtársai már jóval árnyaltabban fogalmazzák meg véleményüket; visszavonják az osztályok eltűnéséről szóló tézisüket, ám fenntartják azon állításukat, hogy az osztálytagozódás politikai jelentősége lényegesen csökkent. Megítélésük szerint a politikai viselkedés napjainkban már nem osztályközpontú, hanem multikauzális magyarázatot igényel, s a pártokat is egyre kevésbé jellemezhetjük a jobb- és a baloldal hagyományos fogalma alapján. Ilyen körülmények között az osztályszavazás szükségszerűen háttérbe szorul, miközben az etnikai hovatartozás és a nem magatartásformáló szerepe továbbra is jelentős mértékben érvényesül. Lipset korábbi fejtegetésének megfelelően az osztályhatás gyengülését részben a foglalkozási és az iskolai mobilitásra vezetik vissza, feltételezve, hogy az egyéni felemelkedés átjárhatóvá teszi az osztályhatárokat.⁵⁰

Az osztályhatás körüli elméleti vitákat – miként ez az Alford-index eltérő megítéléséből is kitűnik – módszertani eszmecserék kísérték, amelyek szorosan kötődtek a választói magatartás szociológiai modelljének alapkérdéseihez. Heath, Jowell és Curtice az 1980-as évek közepétől különbséget tesznek abszolút és relatív osztályszavazás között; az előbbi kategória azt jelzi, hogy valamely osztály tagjai milyen arányban szavaznak osztálypártjukra, az utóbbi viszont a kapcsolatot oly módon vizsgálja, hogy kiszűri az osztályok méretében és a szavazatok pártok közötti eloszlásában hosszabb távon végbe menő változásokat. E felfogásban az osztályhatás változatlan marad, ha egy politikai erő támogatottsága valamennyi társadalmi csoportban azonos mértékben csökken. Ilyenkor ugyanis nem az osztály és a párt kapcsolata lazul, hanem az érintett politikai szervezet népszerűsége, szavazatszerző képessége gyengül meg. A szerzők úgy vélik, hogy a relatív megközelítés sokkal jobban tükrözi az osztályszavazás lényegét, s egyben azt is bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggés ugyanolyan erős maradt.⁵¹ Ivor Crewe viszont oly módon érvel, hogy az osztályhatás speciális kapcsolatot jelent egy társadalmi csoport és pártja között. Ezért indokoltan várhatjuk, hogy a Munkáspárt általános népszerűtlensége időszakában is kevesebb szavazatot veszít a fizikai dolgozók, mint más osztályok körében. Crewe felfogásában tehát az állandó relatív osztályszavazás nem cáfolja a gyengülő osztályhatás tézisét, feltehetően azért, mert koncepciójában különbséget tesz lojális szavazók és osztályfüggetlenek között, s az osztályhatás elemzésekor csak az előbbiek viselkedését veszi figyelembe. Weakliem, Crewe véleményét bírálva, rámutat arra, hogy e kérdésben Heath és szerzőtársai foglalnak el helyes álláspontot, akik szerint az osztályérdekek befolyásolják a voksolókat, de nem teremtenek egy széttörhetetlen kapcsolatot szavazók és pártok között.⁵² A szerző egyben azt is igazolja, hogy az alkalmazott technikai módszer is erősen befolyásolhatja az osztályhatásról való vélekedést. Míg az abszolút osztályszavazáshoz kötődő látens modell a kapcsolat számottevő gyengülését jelzi, az asszociációs megoldás alig mutatja osztály és párt kötődésének lazulását.⁵³

A módszertani és technikai viták azonban nem változtatnak azon, hogy az osztályszavazás fennmaradásáról és szerepéről csak társadalomelméleti megfontolások alapján foglalhatunk állást. A hagyományos szociológiai modell kritikusai kétségtelenül helyesen látják, hogy az elmúlt évtizedekben a fizikai munkások aránya valamennyi fejlett tőkés államban csökkent, s azt sem vitathatjuk, hogy az individualizálódás előrehaladása érzékelhetően hat a szavazói viselkedésre. E változásokból azonban nem következtethetünk arra, hogy a polgári társadalom osztályszerkezete fokozatosan felbomlik, illetőleg teljesen új, a posztindusztriális korszakra jellemző tagozódás alakul ki. Ezért téves az az állítás is, hogy a hagyományos ipari társadalom eltűnése a marxi osztályelmélet elavulásával jár együtt. Marx ugyanis – mint erre korábban már utaltunk – nem egy leegyszerűsített, dichotóm modellben gondolkodott, s a proletariátust sem azonosította a fizikai munkássággal.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Tóka Gábor: A szavazói magatartás kutatása. Politikatudományi Szemle, 2001. 3. szám, 114–115.

² Uo. 115–116.

³ Uo. 117–118.

⁴ Uo. 118., 120–121.

⁵ Uo. 121–123.

⁶ Uo. 115., 119., 123–124.

⁷ A szociológiai megközelítések közül átfogó jellege és történelmi szemlélete miatt kiemelkedik Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan törésvonal-elmélete. A két szerző a modern ipari (kapitalista) társadalmon belül négy alapvető törésvonalat különböztet meg, amelyek a történelmi fejlődés különböző szakaszaiban jelentek meg. Felfogásuk szerint a tulajdonosok és a munkások, az állam és az egyház, a centrum és a periféria, valamint az ipar és a mezőgazdaság közötti törésvonalak jól magyarázzák a pártok számának és irányultságának alakulását, szoros összefüggésben azzal, hogy e konfliktusok mikor keletkeztek és azokat miként kísérelték meg feloldani. Gondolatrendszerükben meghatározó jelentőséget tulajdonítanak a szavazótáborok társadalmi összetételének is, hangsúlyozva, hogy a törésvonalak mentén létrejövő ellentétek csak a pártok szervező, aktivizáló szerepének eredményeként kerülnek be a politikai szférába. Elméletük azonban elsődlegesen nem a választói magatartást, hanem a pártstruktúra alakulását vizsgálja, ezért elemzésétől tanulmányunkban eltekintünk.

⁸ Martin Harrop–William L. Miller: Elections and Voters, New Amsterdam Books, New York 1987. 203–204. A generációk szerepét német szociológusok már az I. világháborút követően felismerték. Legjelentősebb képviselőjük, Karl Mannheim “hangsúlyozta, hogy a közös tapasztalatok egy adott ponton – véleménye szerint leginkább a serdülőkor végén – egy közös vonatkoztatási rendszert hoznak létre, és az azonos életkorú csoportba tartozók hajlamosak ezt követően szerzett politikai tapasztalataikat is ezen a rendszeren belül elhelyezni. Mindez azt jelenti, hogy az a politikai vonatkoztatási rendszer, amelynek alapján valaki először kezd komolyan politikai kérdésekről gondolkozni, egész élete során meghatározó maradhat.” Ezért a politikai életben döntő jelentőségű középkorosztály alapértékeinek megértéséhez “vissza kell menni ahhoz a politikai atmoszférához és problematikához, amely ezeknek az életkori csoportoknak az ifjúkorát jellemezte, és mindenekelőtt ezt kell szemügyre venni.” Seymour Martin Lipset: Homo politicus, Osiris, Bp. 1995. 314.

⁹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 204–207. Még erőteljesebben hangsúlyozza a női vallásosság szerepét Lipset, aki e tényezőt tekinti a szavazói viselkedésben jelentkező nemi különbségek legfőbb forrásának. “Ahol a vallási csoportok és az antiklerikális pártok közötti konfliktus főszerephez jut a politikai életben – aminthogy ez a helyzet számos európai államban –, ott a különböző pártok támogatóinak a nemek szerinti összetétele ugyancsak fontos különbségek forrása, minthogy a nők a nyugati világban mindenütt hűségesebb vallási párthívek, mint a férfiak. Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában és más országokban az antiklerikális pártok, legyenek akár marxista, akár liberális pártok, sokkal nagyobb hányad támogatására számíthatnak a férfi, mint a női szavazók részéről.” Seymour Martin Lipset: i.m. 286. Könyve egy másik helyén azonban Lipset is úgy foglal állást, hogy a “különbség minden bizonnyal a nők eltérő társadalmi szerepének tulajdonítható, amely abba az irányba befolyásolja őket, hogy a konzervatív pártokkal azonos értékeket kövessenek.” Uo. 259. Lipset könyve először 1960-ben jelent meg, amikor a nők tömeges beáramlása a munkaerőpiacra épphogy megkezdődött.

¹⁰ Franciaországban a Szocialista Párt “a legerősebb párt a fehérgalléros alkalmazottak között (42 százalék még 1986-ban is, amely egy nem különösen jó év a PS számára.) … A PS-t néha ’a harmadik szektor pártjának’ hívják a közszolgáltatásokban, az egészségügyben és az oktatásban lévő hivatali dolgozók, technikusok és alkalmazottak ezen ’új osztálya’ közötti erős támogatottsága miatt, amelyek oly roppantul kiterjedtek a késő 1950-es évek óta”. John Frears: Parties and Voters in France, Hurst Co. London 1991. 81.

¹¹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 198–199.

¹² Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 179–180.; Seymour Martin Lipset: i.m. 281–283. Lipset idéz H. Birsch 1959-ben megjelent tanulmányából, amely szerint az 1951. évi brit választások során “Az anglikánoknak az a hányada, amely a konzervatívokra szavazott, majdnem pontosan kétszer olyan nagy volt, mint a nem anglikánok közül ugyanígy szavazó hányad; míg a konzervatívokra szavazó összes ipari munkásnak a háromötöde volt anglikán.” Martin Seymour Lipset: i.m. 282. Illusztrációként Lipset az ausztrál Gallup Poll 1951. és 1955 évi adataira is hivatkozik, amelyek “azt jelezték, hogy a nem fizikai dolgozói állást betöltő városi katolikusok megközelítőleg 50 százaléka a Munkáspártot támogatta, szemben a hasonló helyzetű, de anglikán vallású polgárok kevesebb mint 30 százalékával. A fizikai dolgozók között hasonlóképpen, az ausztráliai katolikusok sokkal erőteljesebben munkáspártiak, mint bármely más felekezet.” Martin Seymour Lipset: uo. A katolikus Európában viszont “a munkásosztály katolikus tagjai aránytalanul nagy számban szavaznak az inkább konzervatív és katolikus pártokra, míg a középosztálybeli protestánsok, zsidók és szabadgondolkodók inkább a baloldal felé hajlanak, egészen a marxista pártok támogatásáig menően. Seymour Martin Lipset: Uo. 283.

¹³ Nyugat-Európában és Kanadában a nemzeti és etnikai pártok különösen az 1970-es években szerepeltek sikeresen a választásokon, befolyásuk azonban néhány év múlva számottevően gyengült. “Kanadában René Levesque-et 1976-ban szeparatista programmal quebec-i miniszterelnökké választották. Mégis, négy évvel később a quebec-i szeparatisták vereséget szenvedtek (Quebec-en belül!) egy olyan népszavazáson, amely arról szólt, hogy tárgyaljanak-e a Kanadától való politikai elszakadásról. Skóciában a Skót Nemzeti Párt szavazati részesedése az 1966. évi 5 százalékról 1974 októberére 30 százalékra növekedett, ám 1983-ra 11 százalékra esett vissza. Wales-ben a hullámzás kevésbé hangsúlyos volt. A Plaid Cymru Párt 1970-ben a wales-i szavazatok 12 százalékát érte el, 1983-ra pedig 8 százalékra esett vissza.” Martin Harrop–William L. Miller: Uo. 176. Az 1997. és a 2001. évi nagy-britanniai választásokon e nemzeti pártok ismét viszonylag jó eredményt értek el. A Skót Nemzeti Párt e két alkalommal a voksok 22,1 illetőleg 20,1 százalékát kapta meg, a Plaid Cymru pedig 9,9 illetőleg 14,3 százalékos teljesítményt nyújtott. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies.

¹⁴ Martin Harrop–William L. Miller: im. 177–181.

¹⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 283–285.

¹⁶ Martin Harrop-William L. Miller: i.m 179. A valláshoz való viszony jelentőségének fennmaradását a francia szocialisták parlamenti választási eredményei és az 1988. évi elnökválasztás adatai is egyértelműen igazolják.

A szocialisták választási eredménye (százalékban)
	1967 parlamenti	1978 parlamenti	1986 parlamenti	1988 elnök
Rendszeres templomba járó	8	13	16	18
Alkalmi templomba járó	23	20	30	26
Templomba nem járó (névleges katolikus)	29	30	36	39
Vallástalan	34	29	47	41
Szocialista választási eredmény összesen	19	25	32	34
Forrás: John Frears: i.m. 81., 7.2. számú táblázat. Katolikus vallás és szocialista szavazás; 83. 7.4. számú táblázat: Szocialista szavazatok társadalmi csoportok szerint

 

 

¹⁷ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 181–182.

¹⁸ A vallásos munkások szavazói viselkedéséről lásd Seymour Martin Lipset: i.m. 285.

¹⁹ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 207.; 209–211.

²⁰ Seymour Martin Lipset Ralph és Mildred Fletcher: Consistency in Party Voting 1896–1932 című, 1936-ban megjelent cikkére hivatkozva bemutatja, hogy a vizsgált időszakban “az összes amerikai megyei választókerület több mint 70 százalékában az előző elnökválasztás alkalmával kialakult szavazási többség a következő választási alkalomra sem változott… Még olyan választáskor is, mint az 1932-es, csak 58 százalék változtatott négy évvel korábbi pártelkötelezettségén, az egész időszakban pedig mindössze öt megye akadt, amelyek egy alkalmat nem számítva minden választáson a másik oldalra voksoltak, mint előzőleg.” Seymour Martin Lipset: i.m. 320. Ilyen hosszú távú trendeket Nagy-Britanniában is kimutathatunk, ahol egyébként az utóbbi évtizedekben általában csökkent a bizonytalan, ún. marginális körzetek száma. A 2001. évi választásokon, 1997-hez viszonyítva, a 659 egyéni választókerületből mindössze 27-ben változott a képviselő pártállása, ezen belül a 72 skót és a 34 walesi körzet közül csupán 1-1-ben történt módosulás. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies. Franciaországban a kommunisták hagyományos bázisai a II. világháború utáni évtizedekben “elsődlegesen a nehézipar zónái voltak, északon, keleten és a Párizsi régióban s kontrasztként a centrum és a dél-nyugat falusi területein is, ahol mindig a kis parasztgazdaságok domináltak, ahol a katolikus egyház gyenge volt, ahol a baloldali szavazás történelmi tradícióval rendelkezik (Limousin balra szavaz az általános választójog 1848-ban történt bevezetése óta) és ahol a kommunisták kitüntették magukat az Ellenállásban.” John Frears: i.m. 99. Ezen időszak nagy részében mind a kommunisták, mind a szocialisták Elzászban, Alsó-Normandiában és Bretagne-ban szerepeltek a leggyengébben, azokban a katolikus régiókban, amelyek tradicionálisan zártak voltak a baloldal számára. Az 1970-es évek elejétől kezdve, a szekularizáció előrehaladása következtében azonban a Szocialista Párt e térségekben is javította pozícióit s teljesítménye itt is megközelíti vagy eléri átlagos szavazatarányát. Lásd: uo. 80. A centrumra szavazók aránya viszont még mindig az ország hagyományosan katolikus régióiban, észak-nyugaton (Loire, Bretagne, Normandia) és keleten (Elzász-Lotaringia) a legmagasabb: uo. 52. A régiónkénti részletes adatokat lásd: uo. 53. 5.3. számú táblázat: Szavazatok a centrumra, 82. 7.3. számú táblázat: Szocialista választói támogatás régiónként – a növekedés két évtizede, 100. 8.2. számú táblázat: Kommunista Párt – a hanyatlás két évtizede.

²¹ E két szembenálló nézet áthidalására Arend Lijphart tesz szellemes kísérletet. Formulája szerint “A társadalmi osztály virtuálisan fontos az összes ipari demokráciában és a vallás gyakran egyáltalán nem fontos; mindazonáltal, amikor mindkét tényező szerepet játszik, a vallás hajlamos erőteljesebben befolyásolni a pártválasztást.” Arend Lijphart: “The Relative Salience of the Socio-Economic and Religious Issues Dimensions: Coalition Formation in Ten Western Democracies 1919–1979”, European Journal of Political Research. Vol. 10 (1982) 201. Idézi: Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 178.

²² Seymour Martin Lipset: i.m. 260–261. Lipset e művében oly nagy jelentőséget tulajdonít az osztálymeghatározottságnak, hogy a választásokat – Dewey Anderson és Percy Davidson 1943-ban megjelent könyvének címe nyomán – az osztályharc demokratikus kifejeződésének nevezi.

²³ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 182–183. A szerzőpáros e helyen egyenesen úgy fogalmaz, hogy “a kategóriát mint egy analitikus eszközt kezeljük és ne kezdjünk az osztály ’valóságos’ jelentésének bolond keresésébe, hiszen az nem létezik.”

²⁴ Az osztályhelyzettől eltérő választói magatartások “magának a tagolt rendszernek az összetettségéből is következnek. Egy modern társadalomban az emberek… az osztálystruktúrában össze nem egyeztethető szerepeket töltenek be. Lehet valaki befolyásos ember, mint néhány köztisztviselő, miközben jövedelme és társadalmi státusa alacsony, élvezhet komoly társadalmi megbecsülést foglalkozása révén, mint a legtöbb értelmiségi, miközben alacsony jövedelemmel rendelkezik, élvezhet viszonylag magas jövedelmet, miközben társadalmi státusa alacsony, mint például egyes etnikai kisebbségek tagjai vagy újgazdag üzletemberek és így tovább. Társadalmi pozícióik közül egyik vagy másik arra indíthatja őket, hogy konzervatívok legyenek, miközben más vonatkozások inkább egy baloldali politikai látásmódnak kedveznek. Az effajta ellentétes társadalmi késztetésekkel szembesülő ember inkább meg fog majd felelni az egyik szempontnak, mint a másiknak, választása ennélfogva osztályának szavazási mintájától elütő devianciaként fog feltűnni.” Seymour Martin Lipset: i.m. 267–268. A szerző azt is megjegyzi, hogy az egyének felfelé törekvése miatt ezek a státusinkonzisztenciák nagyobb veszteséget jelentenek a baloldali, alsó osztálybázisú pártok számára, mint a konzervatív jobboldalnak.

²⁵ Ezt a kategorizálást a brit statisztikai hivatal 1980-ban dolgozta ki, megállapítva, hogy az aktív népesség 6 százalékát értelmiségiek, 25 százalékát középfokú alkalmazottak, 12 százalékát képzett nem fizikaiak, 57 százalékát pedig fizikai munkások alkotják. Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 185.

²⁶ Az EGP osztályséma-változatait részletesen lásd Robert Erikson–John H. Goldthorpe-Lucienne Portocarero: “Integrációs osztálymobilitás és a konvergencia­tézis Anglia, Franciaország és Svédország példáján”, in.: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás Hagyományos és új megközelítések Válogatott tanulmányok, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 1998. 224., 1. számú táblázat. Az EGP-rendszert a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismertette s vizsgálatai során alkalmazta is e kategorizálást. Róbert Péter: “Osztály és párt.” Politikatudományi Szemle, 1999. évi 1. szám, 67–96., s különösen 70. és 77.

²⁷ A szerzőtriász osztálysémájának rövid ismertetését lásd Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 184–185.

²⁸ John Frears: i.m. 134–135.

²⁹ Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1967. 242.

³⁰ Max Weber i.m. 242–243.old. A weberi osztálydefiníció választáskutatók általi értelmezéséről lásd Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183.

³¹ “Ellentétben a tisztán gazdaságilag determinált ’osztályhelyzettel’, ’rendi helyzetnek’ emberek életsorsának minden olyan tipikus komponensét nevezzük, amelyet valamilyen, a ’becsületre’ (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív társadalmi megítélés determinál, oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik.” Max Weber i.m. 247. Max Weber a polgárság fogalmának bemutatásán keresztül konkrétan is körvonalazza, mit ért osztály és rend különbségén. E kifejezés “lehet egyfelől osztálykategória: a ’polgárság’ mint osztály sajátos gazdasági helyzetüknél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. Az így körülhatárolt polgári osztály nem egységes: soraiban nagypolgárok és kispolgárok, vállalkozók és kézművesek egyaránt megtalálhatók… a rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztizst biztosít a számára és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Max Weber: Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979. 252.

³² Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1967. 243–244; 254–255.

³³ Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183–184.

³⁴ A foglalkozási szerkezethez “hasonlóan takarja el egy fontos vonatkozásban a valóságot a szokásos osztályterminológia, a szakmabeli gyakran éppúgy, mint a laikus. A »középosztály« ugyanis igen sok esetben elképesztően kitágítható gyűjtőnév a népesség minden nem fizikai munkát végző csoportjának megjelölésére: a fizikai munkások piaci helyzetéhez egyre közelebb kerülő rutinmunkát végző hivatalnok sereg ugyanúgy a »középosztályhoz« tartozik, mint a legfelső rétegek… sokszor mindenkit a »középosztályba« sorolnak, aki nem tartozik a »munkásosztályhoz« – ide rendszerint kizárólag a fizikai munkások kerülnek…” John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban, Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1985. 60.

³⁵ Martin Harrop–William L. Miller: i.m.184; 186. A hazai szakirodalomban az Alford-indexet részletesebben Körösényi András ismertette. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Századvég Kiadó, Bp. 1993. 96.

³⁶ Robert Alford kutatási eredményeit idézi Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 186.

³⁷ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 84, 187–188.; Körösényi András: i.m. Körösényi a 6.3 táblázatban bemutatja, miként alakult Angliában 1959-1987 között az osztályszavazás:

Osztályszavazat Anglia, 1959–1987
	1959		1970		1979		1987
	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér	fehér gallér	kék gallér
Konzervatív	69	34	64	33	60	35	55	34
Munkáspárti	22	62	25	58	23	50	19	42
Egyéb	9	4	11	9	17	15	26	24
Osztályszavazat index*
Konzervatív	35	31	25	21
Munkáspárti	40	33	27	23
Összes osztályszavazat**	65	61	55	48
*A munkásosztályszavazat-index a Munkáspártra szavazó kékgallérosok és fehérgallérosok arányának a különbsége; a konzervatív “osztályszavazat” indexét a Konzervatív pártra szavazó fehérgallérosok és kékgallérosok arányának a különbsége adja (Alford-index). **A Munkáspártra szavazó kékgallérosok és a Konzervatív pártra szavazó fehérgallérosok aránya az összes szavazóban. Forrás: Crewe, I.: Szavazási minták 1959 óta. 4.; Kavanagh, D.: A thatcherizmus és a brit politika. A konszenzus vége? 168.

 

A brit fehérgallérosok szavazói viselkedésében tehát az alapvető változás az, hogy körükben folyamatosan csökken a konzervatív párt híveinek aránya, miközben a Munkáspárté lényegében stagnál. Ugyanakkor a kékgallérosok is egyre kisebb mértékben támogatják a nagy baloldali pártot, bár 1987-ben, az előző választáshoz képest, 36 százalékról 42-re emelkedett a Labourra voksoló fizikai dolgozók aránya. E változásokat az eddig említett tényezőkön kívül a Munkáspárt 1981-ben történt kettészakadása is ösztönözte; az 1980-as évek választásain mind a fizikai, mind a szellemi alkalmazottak növekvő mértékben adták szavazatukat az újonnan létrejött Szociáldemokrata Pártra, amely később a liberálisokkal Liberális Demokrata Párt néven egyesült.

³⁸ Seymour Martin Lipset: i.m. 265. III. táblázat. A szerző John Bonham The Middle Class Vote (London Faber and Faber 1954) című könyvéből idézi a becsült értékeket, melyek eredeti forrását a British Institute of Public Opinion kutatási adatai képezik.

³⁹ Seymour Martin Lipset: i.m. 264. old. II. táblázat. A táblázat adatai Lipset számításaira alapulnak, az International Public Opinion Research-nek az M.I.T. Center for International Studies számára készített országos közvéleménykutatási kártyái alapján.

⁴⁰ Seymour Martin Lipset: i.m. 262. I. számú táblázat. Lipset számításai az Institut National d’Études Demographiques 1956 májusában végzett országos közvéleménykutatásának kártyáin alapulnak.

⁴¹ Az egyes társadalmi csoportok választói magatartására vonatkozó adatokat lásd: John Frears i.m. 135. 11.6 számú táblázat

Foglalkozás szerinti szavazás. Családfő, első forduló %
	1978. évi parlamenti választások				1988. évi elnökválasztások
	PC	PS	UDF	RPR	PC	PS	UDF	RPR	NF
Összesen	21	2	21	22	7	34	17	20	14
Farmerek	9	17	27	30	1	23	19	35	14
Önfoglalkoztatók	14	23	25	26	3	18	15	35	23
Vezető értelmiség, felső management	9	15	27	30	2	24	23	23	17
Kisértelmiség és középvezetők					9	34	20	13	10
Fehérgallérosok	18	29	14	20	7	38	17	13	13
Fizikai munkások	36	27	16	14	11	42	11	10	18
Közszektorban foglalkoztatottak					8	41	14	12	11
Magánszektorban foglalkoztatottak					10	35	15	14	17
PC: Francia Kommunista Párt, PS: Szocialista Párt, NF: Nemzeti Front

 

 

⁴² Seymour Martin Lipset: i.m. 270–276. A szerző fejtegetéseiből kitűnik, hogy a harcosan baloldali gabonatermesztők mindenhol modern farmerek és nem hagyományos parasztgazdák.

⁴³ Seymour Martin Lipset: i.m. 276–281.

⁴⁴ Seymour Martin Lipset: i.m. 286–297. A hivatkozott német felvétel adatai azt mutatják, hogy 1953-ban “azoknak a munkásoknak, akiknek a nagyszülei is munkások voltak, 75 százaléka, míg a középosztálybeli családból származó munkásoknak csupán 24 százaléka szavazott a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Egy 1948-as finn vizsgálat szerint “azok közül a munkások közül, akiknek az apjuk és az apai nagyapjuk is munkás volt, 82 százalék szavazott a baloldali pártokra, szemben a vidéki háttérrel rendelkezők 67 és a középosztálybeli szülőktől származók 42 százalékával”. Ugyanezen német kutatás kimutatja, hogy “a munkásosztálybeli családi háttérrel rendelkező, nem fizikai munkát végző szavazóknak is csaknem 70 százaléka a ’középosztály’ pártjai közül választott”. Finnországban is hasonlóan alakult a felfelé mobilok szavazói viselkedése, hiszen közülük “kevesebb mint egynegyed rész szavazott csupán a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Seymour Martin Lipset: i.m. 296–297. A német felvételt az Unesco Institute (Köln, Németország), a finnországit az ottani Gallup Poll bonyolította le.

Martin Harrop és William L. Miller árnyaltabban értelmezi a mobilitás hatását. Véleményük szerint “a mobil választók átmeneti pozíciót foglalnak el eredeti és új osztályhelyzetük között. Az elsőgenerációs középosztálybeliek nagyobb támogatást adnak a baloldalnak, mint a stabil középosztálybeliek, de kevesebbet, mint a törzsökös munkások”. A szerzőpáros álláspontját kutatási adatokkal is alátámasztja. “1963-ban a lefelé mobilok adták a konzervatívokra szavazó brit munkások egyötödét, míg a felfelé mobilok tették ki a középosztálybeli munkáspárti voksolók figyelemre méltó 70 százalékát. Egy évtizeddel később a munkáscsaládból származó fehérgallérosok még mindig a középosztálybeli munkáspárti szavazók legnagyobb részét alkották.” Martin Harrop–William L. Miller i.m. 192. A szerzőpáros tehát, Lipsettel ellentétben, a munkásosztályból származó középosztálybeliek választói magatartását elsődlegesen nem a törzsökös munkásságéval, hanem a régi középosztálybeliekével hasonlítja össze.

⁴⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 297–302. Lipset arra is felhívja a figyelmet, hogy külső hatások, nemegyszer országon kívüli hírek játszanak döntő szerepet a tradicionális munkás vagy paraszt közösségek átalakulásában. Ezt a felismerést fogalmazza meg jóval mélyebben, átfogó történeti kutatások alapján Eric Hobsbawm is, a XIX. és a XX. századi társadalmi mozgalmak archaikus formáiról írott könyvében. Fejtegetése szerint az elmaradottabb térségek dolgozói csoportjait “általában ’kívülről érkezett’ apostolok lelkesítették, utat mutattak nekik, amikor éppen készen álltak arra, hogy valamely irányt kövessenek, de arra már nem, hogy ambiciózus és önálló munkásszervezeteket hozzanak létre önerőből… Az isten háta mögötti falvakban és bányatelepüléseken meglepő hirtelenséggel következett be olykor a szocialista szervezet térhódítása, amelyet a szocialista szavazók jelentős számaránya tükrözött. Liège körzetében 1886-ban a munkásokról az a hír járta, hogy ’borzadnak a szocializmustól’, ám a 90-es évek elején már nyolcvan – a Vesdre-völgyben kilencven – százalékuk a szocialistákra szavazott. De ez csak ott történhetett így, ahol az iparosodás folyamata olyan kései időpontban zajlott le, hogy az elmaradott területek gyorsan beolvadhattak a már meglevő és aktív, ’modern’ mozgalomba.” Eric Hobsbawm: Primitív lázadók, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 212–213.

⁴⁶ A polgárosodási elméletről és a körülötte zajló vitákról lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: “Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: Újjáéled-e az osztályszemlélet?” Eszmélet, 29. szám (1995.) 59–60.

⁴⁷ Ronald Inglehart posztmaterialista elméletéről lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: i.m. 60–61.; Tóka Gábor: i.m. 118.

⁴⁸ Terry Nichols Clark–Seymour Martin Lipset: “Are Social Classes Dying?” International Sociology, 1991. (6.) 4. 397–410. A cikk legfontosabb téziseit a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismerteti. Róbert Péter: i.m. 68.

⁴⁹ Seymour Martin Lipset: “Véget ért a politikai kivételesség?”, Politikatudományi Szemle, 2000. 1-2. szám, 34. A szerző az ipari munkásság arányának csökkenését részletes statisztikai elemzéssel támasztja alá. “Az Egyesült Államokban, amely az ipari társadalmak strukturális fejlődésének prototípusa, a nem kétkezi foglalkozást űzők aránya az 1960-as 43 százalékról mára 58 százalékra növekedett. A feldolgozóiparban foglalkoztatott munkások aránya 26-ról 16 százalékra esett. Ugyanezen csökkenés az Egyesült Királyságban 36-ról 19 százalék, Svédországban 32-ről 19, Hollandiában 30-ról 19, Ausztráliában 26-ról 13,5 százalék volt. A csökkenés kevésbé látványos, de határozott Franciaországban (28-ról 20 százalékra) és Németországban (34-ről 29 százalékra).” Seymour Martin Lipset: i.m. 33.

⁵⁰ Az International Sociology hasábjain lefolytatott vitáról lásd: Róbert Péter: i.m. 68–69. Az eszmecsere legfontosabb írásai 1993-ban a III. negyedévi számban jelentek meg. Mike Hout–Clem Brooks–Jeff Manza: “The Persistence of Classes in Post-Industrial Societies”, International Sociology, 1993. (8) 3. 259–277.; Jan Pakulski: The Dying of Class or Marxist Class Theory?, i.m. 279–292.; Terry Nichols Clark-Sexmour Martin Lipset-Michael Rempel: The Declining Political Significance of Social Class, i.m. 293–316.

⁵¹ Az abszolút és a relatív osztályszavazás fogalmáról lásd: Anthony Heath–Roger Jowell–John Curtice–Geoff Evans–Julia Field–Sharon Witherspoon: –Understanding Political Change The British Voter 1964–1987. Pergamon Press, Oxford, 64–66. A szerzők a relatív osztályszavazást a loglineáris modell alkalmazásával vizsgálták, s ennek alapján jutottak arra a következtetésre, hogy “a relatív osztályszavazás valamennyi választáson egyenlően erős volt. A modell számításba veszi azokat a tényeket, hogy az osztály kötődik a szavazathoz, hogy az osztályok méretükben változtak és hogy a pártok szavazati részesedései szintén módosultak. De ez azt is feltételezi, hogy ezek a szavazati részesedésben történő változások általánosan történtek – így az összes osztályt ugyanolyan módon érintik és az osztály és a szavazat közötti összefüggés erősségét változatlanul hagyják. Más szavakkal, a modell posztulálja, hogy egy állandó kapcsolat áll fenn osztály és szavazat között, kontrollálva az osztályméreteket és a szavazati részesedéseket.” Anthony Heath és szerzőtársai: i.m. 70.

⁵² Crewe álláspontját lásd: Ivor Crewe: “Changing Votes and Unchanging Voters”, Electoral Studies, 11 (1992), 342. Idézi David. L. Weakliem: “Two Models of Class Voting”, British Journal of Political Science, 1995 (25.), 255. Weakliem két másik szerző, Rose és McAllister felfogásának ismertetésekor is megjegyzi, hogy “különbséget tesznek olyan szavazók között, akiknek magatartását meghatározza az osztály- vagy más társadalmi csoport és azok között, akiknek választása nem determinált, vagyis az osztálybefolyás különlegesen fontos bizonyos szavazók számára és jórészt irreleváns másoknak”. David L. Weakliem: i.m. 256.

⁵³ A két modellről részletesebben lásd: David L Weakliem: i.m. 256–269.