A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a "régi baloldal" és az "új jobboldal" közötti közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia átalakulásának. Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, s újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

A “harmadik út” problémájaként összefoglalt kérdéskör aktualitása ma már egész Európára és határain jóval túlra is kiterjed. A baloldal perspektíváinak szempontjából megkerülhetetlen a kérdéskör komolyabb elemzése.¹

A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a “régi baloldal” és az “új jobboldal” közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia megújulásának.² Nagy-Britanniában, ahol úttörő szerepet játszik a harmadik út eszméje, a kormányon lévő új Munkáspártnak ez az elméleti vagy ideológiai háttere.³ Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje és elkötelezettsége, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, és újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

E formálódó perspektíva elemzésének egyik nehézségét az okozza, hogy nehezen körülhatárolható – nem egy, hanem sok harmadik út eszméje fonódik egybe bizonyos alapvető értékek és ideák révén: ilyen például a jogok és kötelességek hangsúlyozása⁴. Néhány elemző szerint nincs önálló harmadik utas szemléletmód – amit ezen a címen kínálnak, az üres vagy homályos retorika, a stílus győzelme a tartalom fölött, vagy – a legjobb esetben – régről ismerős eszmék átfogalmazása.⁵ Való igaz, hogy a harmadik út fogalmát gyakorta használják retorikus fordulatként, hogy sokszor nélkülözi az elméleti mélységet, mégis komolyan kell vennünk mint a szociáldemokrácia újraértelmezésének eredeti kísérletét. Szorosan kapcsolódik az új Munkáspárthoz, de szélesebb vitát is jelöl, ezért nem szabad azonosítani az új Munkáspárt hivatali ténykedésével.⁶ De még ha a harmadik utat az új Munkáspárt “hivatalos ideológiájának” tekintjük is, akkor – mint minden ideológia esetében – itt is szakadék van egyfelől az eszmék és értékek, másfelől pedig a politikai megvalósulás és fejlődés között.

Ez a cikk kritikai elemzést kíván adni a harmadik útról mint a jóléti állam által megválaszolandó problémák értelmezéséről és a jóléti reform modelljéről vagy programjáról. Munkánk leginkább Anthony Giddens-nek, a harmadik út egyik hangadó képviselőjének új könyvére reagál.⁷ Utalunk továbbá Tony Blair nézeteire és az új Munkáspárt vitájára, s a harmadik út ezen alakváltozatainak egymáshoz való viszonyát is vizsgáljuk majd néhány lényegi területen.

A harmadik út ideológiája – nagy vonalakban – abból a tézisből indul ki, hogy a világ megváltozott, és a jóléti állam szükségképpen reformokra szorul, hogy mai életfeltételeinkhez igazodjon. A szociáldemokrácia megújítása nem azt jelenti, hogy el kell vetni a balközép hagyományos értékeit, hanem hogy új értékeket kell szolgálatába állítani. A jóléti államot már nem lehet a szocializmusért folyó harc részének tekinteni, mivel modern világunkban nincs a kapitalizmusnak alternatívája. Ebből a tézisből kiindulva Giddens azt állítja, hogy a jóléti államnak az “egyszerű” modernizációról a “reflexív” modernizációra kell a hangsúlyt helyeznie, és ezt a hangsúlyeltolódást legjobban azoknak a kockázatoknak a természete jellemzi, amelyekkel a jóléti államnak szembe kell néznie. E cikk szerzője azt állítja, hogy a harmadik út nem veszi tekintetbe a kapitalizmusnak és osztályszerkezetének mint korlátozó és befolyásoló tényezőnek a valódi jelentőségét, amikor a jóléti állam kialakulását és válságát elemzi. Illetve, amikor a harmadik út felismeri e korlátok meglétét, akkor adottnak tekinti őket, nem pedig olyan feltételeknek, amelyeket a baloldali politikának feladata megváltoztatni. Giddens a jóléti állam megreformálására tett javaslatokat azért bírálja, mert nem adnak adekvát választ – a bevallottan – a kapitalizmus által teremtett problémákra. A harmadik út politikájának megvalósítandó értékei e folyamat során újraértékelődnek és jelentősen gyengülnek.

 

A jóléti állam modern követelményekhez igazítása

 

A harmadik utas gondolkodás és politika számára kulcsfontosságú kérdés a jóléti állam jelenlegi “válságának” eredete és természetrajza, valamint a jóléti állam megreformálásának lehetőségei. Giddens nem használja a “válság” kifejezést, de azt állítja, hogy “a különböző országokban eltérő formákban jelentkező problémák, amelyekkel a jóléti államnak ma szembe kell néznie, … az alapoknál keresendők”.⁸ E szemléletből következik, hogy a jóléti állam defektusai nem kötődnek egy adott modellhez vagy rendszerhez, hanem alapvető, közös jellemzői. Mégis, az a modell, amelyre Giddens figyelme irányul, a “keynesiánus jóléti állam”: a harmadik út “megkísérli a szociáldemokráciát az utóbbi két-három évtized során gyökeresen megváltozott világhoz igazítani”⁹. A változásokhoz való alkalmazkodás ugyancsak nagy szerepet játszik az új Munkáspárt fejtegetéseiben – az új politikát az teszi szükségessé, hogy “a megváltozott világ kihívásainak megfeleljünk”.¹⁰ A jóléti állam, mely a társadalmi és gazdasági fejlődés korábbi fázisában keletkezett, már nem felel meg az új körülményeknek. Válságát az okozta, hogy képtelen volt alkalmazkodni a változásokhoz, és válsága abban manifesztálódik, hogy “erőforrásai úgy szerveződtek, hogy egyre kevésbé képes megfelelő válaszokat adni a felmerülő problémákra”.¹¹ A harmadik út várhatóan elvezet majd oda, hogy a jóléti állam képes lesz igazodni ezekhez az új körülményekhez.

Ez az általános megközelítés annyiban társadalom-centrikusnak tekinthető, hogy a jóléti állam válságának okait elsődlegesen a társadalmi és gazdasági kontextus megváltozásában jelöli meg. Ezt az általános megközelítést azonban sokféle irányban lehet meghosszabbítani az alábbi kérdésekre adott válaszok tükrében:

1. Milyen célokat tűztek a jóléti állam elé? Az-e a probléma, hogy az eredeti célok már nem megfelelőek, nem relevánsak, vagy pedig továbbra is lényegiek, de a régi módszerekkel nem lehet őket megvalósítani?
2. Mely körülmények segítették a háború utáni periódusban a szociáldemokrata jóléti állam kialakulását, s mára hogyan fordultak vele szembe?
3. Milyen az új körülményeknek megfelelő jóléti modell, mik a céljai és eszközei?

A harmadik utas megközelítés egyfelől leíró-elemző, amennyiben számba veszi, hogyan változott meg a világ, és normatív alapját egyértelműen szociáldemokrata jellegéből kölcsönzi. A jóléti állam céljai – normákban és értékekben kifejezve – lényegükben azonosak a baloldal (a szocializmus és a szociáldemokrácia) céljaival. A megújulást az hozza el, ha ezeket új eszközökkel akarjuk elérni, és ezáltal újra fontosságuknak megfelelő helyet nyernek új világunkban. A hangsúly tehát a “korábbi célok megvalósításának szolgálatába állított új eszközökre” helyeződik.¹²

A jóléti állam válságának elemzése és a megreformálására tett javaslatok kidolgozása csakis a fő társadalmi elvárások, fékek és érdekek vizsgálatába ágyazva végezhető el. Világos, hogy ebbe beleértendő annak a világnak az elméleti interpretációja vagy jellemzése, amelyben a jóléti állam létrejön, azaz a fennálló társadalmi és gazdasági rendszer természetrajza. Itt most az a kérdés, vajon a harmadik útnak van-e adekvát társadalomelmélete, és különösen is az, vajon a világ változásáról rajzolt képe helyes-e.

A szociáldemokrata gondolatkör a jóléti állam legfőbb célját a társadalmi igazságosság eszméjével írja le. A liberálisabb megközelítés ezt a célt a piaci vagy kapitalista gazdasággal és a munkafegyelem s a munkahelyek megőrzésével összeegyeztethetőnek tekinti, és mintegy kiegészítője annak a törekvésnek, hogy fokozzák a makrogazdaság termelékenységét a keynesiánus gazdasági irányítás segítségével, amelyet eredetileg a gazdasági ciklusok ellensúlyozására és a teljes foglalkoztatottság fenntartására hoztak létre. Itt a társadalmi igazságosságot az állampolgárság alapján határozzák meg, s ennek alapján garantálnak és terjesztenek ki bizonyos társadalmi jogokat. A balosabb szociáldemokrata gondolatkörben a jóléti állam a versenyszellemű és individualista piacgazdaság ellentettje, a munkásosztály harcának eredménye, amit azért folytat, hogy megrendszabályozza és megreformálja (s át is alakítsa) a kapitalizmust. Itt a társadalmi igazságosság meghatározásának alapja az egyenlőség. Ebből következik, hogy sohasem létezett egységes szociáldemokrata álláspont, és a viták lényegi kérdése mindig is a jóléti állam és a piaci vagy kapitalista gazdaság viszonya, a társadalmi igazságosság és a gazdasági hatékonyság kapcsolata volt.¹³ A harmadik útnak mint a szociáldemokrácia megújulási kísérletének értékelésében a kulcspont az, hogy e vita tekintetében milyen álláspontot foglalunk el.

Giddens a jóléti állam három célját nevezi meg:

“Először is, …. olyan társadalmat kell teremteni, amelyben a munkának – ezen az iparban bérért végzett munkát értve – központi és meghatározó szerepe van… Másodszor, … ki kell fejleszteni a nemzeti szolidaritást. … Harmadszor, … a kockázatot menedzselni kell.”¹⁴

Bár Giddens nem beszél közvetlenül a társadalmi igazságosság és hatékonyság kérdéséről, ezek a kívánalmak benne foglaltatnak e három célban. Az első, amelyet máshol Giddens “termelékenységnek” nevez, a jóléti állam hatékonysági követelményét a munka ösztönzése és a munkaerő-piacon való részvétel által emeli be.¹⁵ A második abban az értelemben kapcsolódik a társadalmi igazságosság kérdéséhez, hogy az állampolgári státus erősíti a társadalmi kohéziót a közös társadalmi, valamint civil- és politikai jogok által. A társadalmi részvétel prominens témája a harmadik útnak. A harmadik cél a társadalmi igazságosság eszméjét fejezi, mivel a megfogalmazás az összes állampolgárt érintő kockázatok elhárítására helyezi a hangsúlyt. Ezek főképpen a gazdasági biztonsággal kapcsolatos kockázatok (a jövedelmek értékállóságának megőrzése), valamint az, hogy az alapvető szükségletek kielégítésére szolgáló intézmények (egészségügyi és jóléti, oktatási szolgáltatások) mindenki számára elérhetők legyenek.

Teljesen egyértelmű, hogy ez a három cél szorosan egymásba fonódik. Például ha a kockázatok kezelésére univerzális jogosultságokat és támogatást alkalmazunk, azzal egyben növeljük a nemzeti szolidaritás mértékét, míg egy szelektívebb vagy “célzottabb” rendszer gyengítené ezt az érzelmet. Giddens hangsúlyozza, lényegi kapcsolat van a kockázatok meghatározása és menedzselése, illetve a meghatározó termelési éthosz között, mely utóbbi, úgy tűnik, egyszerre oka és következménye a jóléti államnak. Más szóval, a kockázatkezelés módszere a domináns éthoszon vagy hagyományon belül formálódik ki, s e hagyomány a fizetett munkának központi és meghatározó szerepet tulajdonít a jóléti államban. Az is nyilvánvaló, hogy ez a három cél nem örök. Giddens meghatározása szerint egy adott történelmi kontextusban kiformálódott sajátos jóléti struktúra kifejeződései. Giddens különösen fontosnak tartja a jóléti állam kockázatkezelő szerepét, mert ebben látja a jelen legalapvetőbb változásaihoz való alkalmazkodás tényét – a termelékenység hanyatlását is beleértve. Itt az a kiindulópontja, hogy a kockázat mint olyan is megváltozott annak a hangsúlyeltolódásnak az eredményeképp, amelyet Giddens az első modernizációról a másodikra (vagy az egyszerűről a reflexívre) való áttérésnek nevez. Ezt az áttérést a “külsődlegesből” a “kreált” kockázatra való átlépésként jellemzi. Ezzel lényegében Giddens egyfajta “a hagyomány utáni” társadalmi rendszer kiformálódását elemzi, melyben a “tradíciók mintegy láthatóvá válnak”, és egyre inkább érvényüket vesztik, s ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a társadalmi reflexivitás, mely “az okos emberek világának” képzetét sugallja; okosak azok, akik maguk alakítják életüket a korábbinál sokkal aktívabban.¹⁶

Tehát a harmadik út azt állítja:

1. a baloldal céljai továbbra is központi jelentőségűek a jóléti állam céljainak meghatározása során, de
2. a társadalmi és a gazdasági változások – az egyszerű modernizáció hanyatlása – meggyengítették a megszilárdult demokratikus társadalmi modellt, ezért
3. a jóléti államnak meg kell változnia, ha hatékony kíván maradni a reflexív modernizáció feltételei közt.

 

Kapitalizmus, modernitás és “kockázati környezet”

 

Giddens elemzése beismeri, hogy a kapitalizmus a modernitás alapvető dimenziója, de hangsúlyozza azt is, hogy a “modern világ … nem kizárólag kapitalisztikus”.¹⁷ Olyannyira nem, hogy a modernitásnak négy intézményi dimenziója van, a tőkerendszer mellett a további három a következő: az indusztrializmus mint termelési mód, mely az anyagi természethez való változó viszonyunkat meghatározza; a katonai hatalom és az erőszak eszközei feletti ellenőrzés, és az információ vagy ellenőrzés, mely adminisztratív hatalomhoz juttatja birtokosát.¹⁸

E dimenziók mindegyike “kockázati környezetet” teremt, ami azt jelenti, hogy ezek valamiféle globális “rossznak” vagy válságnak a forrásai, nevezetesen a gazdasági polarizációnak, az ökológiai veszélyeknek, a világháborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. A radikális politikának minden esetben az a feladata, hogy felismerje a lehetséges alternatív társadalmi-politikai formákat, amelyek ellensúlyozhatnák e rossz hatásokat. De Giddens hangsúlyozza, hogy ezt a feladatot nem egyszerűsíthetjük a kapitalizmus elleni harcra.

Giddens a modernitás négy dimenzióját viszonylag függetleneknek tekinti, amennyiben például a militarizmusnak és az adminisztratív hatalomnak megvan a maga dinamikája, és sui generis forrásai a háborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. Giddens helyesen tart ki amellett, hogy ezek a dimenziók nem egyszerűsíthetők a kapitalizmusra, és nem értelmezhetők pusztán a kapitalista fejlődés hatásaiként. Ennek az elemzésnek az a végső következtetése, hogy az az alternatív társadalmi-politikai forma, amely a kapitalizmus helyébe léphet, önmagában nem lesz képes a többi globális probléma megoldására. Ehhez újabb alternatívákra van szükség. Mivel nem a kapitalizmus ezeknek a bajoknak az eredeti forrása, ebből adódik, hogy egy alternatív társadalmi formában is fennmaradnának. “A létező szocializmus” kétségtelenül alkalmatlan volt arra, hogy orvosolja a demokrácia hiányát, a militarizmust vagy az ökológiai katasztrófát. És nincs semmi garancia arra, hogy az “autentikus szocializmus” képes lesz majd e bajokat orvosolni. Ezért tehát e kockázati környezet alternatíváinak keresése nem esik egybe a szocializmusért mint a kapitalizmus alternatívájáért folytatott küzdelemmel.

Ugyanakkor számtalan érv szól amellett, hogy a kapitalizmus erőteljes hatással van a többi dimenzióra és a belőle következő rossz hatásokra. Így például a gazdaságilag erős csoportok általában ellenállnak a demokratikus jogok kiterjesztésének. A kapitalizmus és az indusztrializmus elméletileg teljesen különbözőek, úgyhogy létezhet az indusztrializmusnak kapitalista és nem kapitalista formája, mégis Giddens kétség kívül téved, amikor az ökológiai veszélyek forrását önmagában az indusztrializmusban jelöli meg. Az indusztrializmus mindig meghatározott tulajdonviszonyok közt fejlődik ki, és egyértelműnek látszik, hogy az ökológiai veszélyek mai világunkban a kapitalizmus jellemző vonásaiból fakadnak, mint például a természethez való instrumentális viszony, s a verseny és a profit által motivált termelés expanziójának előtérbe állítása.¹⁹

 

A jóléti állam politikai gazdaságtana

 

A kapitalizmus és a modernitás többi “strukturáló dimenziója” között jelentős hiátus mutatkozik Giddens elemzésében, s ez tükröződik abban, ahogyan ő a jóléti állam kifejlődését és változását kezeli. Giddens elemzése inkább szociológiai, mint politikai gazdaságtani elemzés. Kétségtelennek látszik, hogy a jóléti állam fejlődésének és válságának társadalmi, gazdasági összefüggéseit csak a jóléti állam és a kapitalista gazdaság viszonyában elemezhetjük. Sokféle megközelítése létezik ennek a viszonynak a jóléti állam politikai gazdaságtanából adódó eltérő látásmódoknak megfelelően.²⁰ De jelentőségét könnyen igazolhatjuk általános fogalmakkal. A jóléti állam kialakulása szorosan összefügg a gazdaság működésével, mert a társadalompolitika azokon a bevételeken alapul, amelyeket a magántulajdonosok által irányított gazdasági termelés állít elő s bocsát rendelkezésre az adózás révén. Másodszor, a szociálpolitikának jelentős hatása van a gazdaság működésére. Tény, hogy az effajta gazdasági hatás kimondott célja a szociálpolitikának – függetlenül attól, hogy a szociálpolitika a kapitalista vállalkozások számára kedvező feltételeket akarja-e biztosítani vagy ellenkezőleg, meg akarja változtatni a rendszert. E kapcsolódások következtében potenciálisan nagyon erős gazdasági fékek működnek annak érdekében, hogy szabályozzák az államnak a szociális kiadásokra fordítható bevételeit, illetve a szociálpolitikai beavatkozás hatáskörét és feltételeit. A politikacsinálók strukturális függése a gazdaság működésétől például jelentősen korlátozhatja az adózási és kiadási lehetőségeket, és elősegítheti a kapitalista szektor számára kedvező (vagy legalábbis nem ellene ható) szociálpolitika érvényesülését.²¹

Mint említettük, Giddens a kapitalizmust “kockázati környezetnek” tekinti, azaz szerinte a kapitalizmus a forrása bizonyos problémáknak, különösen a gazdasági polarizációnak, és úgy véli, a radikális politikának az a feladata, hogy ezzel szembeszegüljön. Ebben a kontextusban a jóléti államnak kézenfekvő a szerepe. Ám Giddens adós marad annak elemzésével, hogyan hat a jóléti államra vagy hogyan korlátozza a jóléti államot a kapitalizmus. Két kiemelten fontos dimenzióra kell felfigyelnünk, és ezen a ponton Giddens elemzése összevethető az új munkáspárti állásponttal. A globalizáció a világ egyik alapvető változási formája, és “a globalizáció komolyan vétele” az új munkáspárti politika egyik sarokpontja.²² Ez a nézet, hogy tudniillik a globalizáció valami új, hogy a “világrendszer különbözik a korábbitól”²³, központi problematika az új munkáspárti politikában is. Közös továbbá az is, hogy az új világrendszer következményeit és hatásait alapvetően pozitívnak látják, ugyanakkor összekapcsolják annak felismerésével, hogy a nemzetközi igazgatás és szabályozás új formáira van szükség, például a valutapiacokkal kapcsolatban.²⁴ Ugyanakkor szembetűnő különbség van Giddens és az új munkáspárt nézetei között abban a kérdésben, milyen mértékben korlátozza a globalizáció a hazai gazdasági és szociálpolitikai lépéseket. Az új munkáspárti felfogás szerint a globalizáció alapvetően kívülről ható erő, mely a politikát egészen sajátos irányba téríti el, és a “világosztály” értékeinek feltárására indított kutatás olyan politikát eredményez, amely láthatóan egybeesik azzal a kényszerrel, hogy a versengés színtere a globális gazdaság.²⁵ Egészen egyszerűen, ha a kormányok “meg akarnak felelni a globalizáció igényeinek”, akkor nincs választási lehetőségük a kulcsfontosságú politikai területeken és döntésekben.²⁶ Például Coats és Hay az új munkáspárt azon vélekedésével magyarázzák a Bank of England döntési önállóságát, hogy “a globalizáció kényszeríti a kormányt arra, ne osztozzon a monetáris politika iránti felelősségben”.²⁷ Ugyanez a logika érvényesül a többi politikai területen is a jóléti szférától a munkaerőpiac rugalmasságának kérdéséig. “A globális gazdaságra ismételten mint külső tényezőre hivatkoznak, mely korlátozza a kormányzati beavatkozást általában és a gazdasági biztonságért érzett felelősségét különösen”.²⁸ A globális gazdaságirányítás új formáinak kimunkálása nyilvánvalóan kis jelentőségű probléma az új munkáspárti elméletben, különösen, ha szembeállítjuk azzal, mekkora hangsúlyt kap náluk annak szükségessége, hogy alkalmazkodjanak a globális gazdaság követelményeihez, ami “ott van, kinn”, és amire alig van befolyásunk. Ha az új munkáspárti elmélet a globalizációt külső erőnek látja, akkor azt úgy értelmezhetjük, mint annak a tézisnek az erőteljes megfogalmazását, mely szerint a kapitalista gazdaság erősen behatárolja az állami cselekvés terét.²⁹

Ezzel szemben Giddens sokkal szkeptikusabb a nemzetállamok szuverenitásának és autonómiájának erózióját illetően – “a nemzetállam nincs eltűnőben, és egészében nézve a kormány hatásköre inkább bővül, mintsem zsugorodik a globalizáció előrehaladtával”, bár az államhatalmat gyakran csak külső együttműködéssel lehet gyakorolni.³⁰ Ennek megfelelően Giddens a globalizációt soha sem tekinti külső erőnek, mert hangsúlyozza, hogy a folyamatban az államok aktív szerepet játszanak, és sokkal távlatosabb feladatokat fogalmaz meg a globális irányítás számára, mint az új Munkáspárt. Így, miközben az új Munkáspárt kiemeli a globális rendből eredő külső megszorító hatásokat, és szűk mozgásteret lát a globális irányítás előtt, Giddens úgy látja, több élet van még a nemzeti politikában, és nagyobb aktivitásra biztat a globális rendszer megfékezése érdekében.

Giddens azonban túl messzire megy az ellenkező irányban, amikor nem ad rendszeres képet azokról a valós korlátokról, amelyek a globa­lizáció felől érkező nemzetállamokat körülveszik, mivel az “államoknak manapság a globális korlátok és problémák komplexebb szorításával kell megküzdeniük”.³¹ A globalizáció megváltoztatja a nemzetállamok s a globális szereplők és szervezetek közötti erőviszonyokat a multinacionális korporációk javára azzal, hogy ez utóbbiaknak nagyobb lehetőségük van a kilépésre. De a gazdasági hatalom maga is strukturált és rendszeres, és ebben az értelemben is a nemzetállam ellen hat. Ez nem azt jelenti, hogy az állam akár mint önálló entitás, akár a többi állammal együttműködve erejét veszti, illetve hogy többé már nincs ereje kidolgozni önálló politikát vagy stratégiát a gazdasági vagy társadalmi szférában.

Igaz, Giddens “komolyan veszi a globalizációt”, de nem úgy, mint a gazdasági hatalom problémáját, illetve azt, milyen hatása van e hatalomnak a szociálpolitikára. Úgy tűnik, ennek az az oka, hogy Giddens-t alapvetően a globalizáció mint “korunk társadalmi forradalmának” egyik aspektusa érdekli és különösképpen is mint a társadalmi és kulturális változások motorja, amelynek segítségével végül leáldozik a hagyományok világa, és kialakul a reflexív társadalmi rendszer. Ebben a kulturális és társadalmi kontextusban helyezi el Giddens elsődlegesen a jóléti állam(ok) egész problémakörét, ugyanakkor ez az erőteljes hangsúly elhomályosítja a gazdasági hatalom alapkérdéseinek és a jelenkori globalizálódó kapitalizmus jellegének vizsgálatát.

A jóléti államok problémáinak egy másik gazdasági dimenziója, amelyet Giddens szintén a háttérben hagy, a “fiskális válság” fogalma, az a tézis, hogy a szociális kiadásokat az állam már nem tudja fedezni. E nézet szerint a jóléti állam válsága elsődlegesen a finanszírozhatóság kérdése, következésképpen a megoldás a kiadások ellenőrzésére vagy csökkentésére összpontosít. A fiskális válság körüli kérdések mélyén rendszerint az a probléma húzódik meg, hogy ki fizeti a szociális kiadásokat, illetve kik a kedvezményezettjei. A szociális kiadások akkor lesznek fenntarthatatlanok vagy nem finanszírozhatók, amikor az adóterheket viselő társadalmi csoportok részéről ellenállás mutatkozik, vagy amikor az adózásból és kölcsönből származó növekvő állami bevételeknek ellentétes rendszerbeli hatásuk van. A kormányok dilemmája ekkor az, hogy e negatív tendenciákat keretek között tudják-e tartani a haszonélvezők azon igényeivel szemben, hogy megőrizzék vagy fejlesszék a szociális politikát. A fiskális válság a hetvenes évekkel kezdődően a jóléti állam elhúzódó krízisének lényegi jelensége volt. A baloldali vagy marxista variáns az állam fiskális válságát a tőkefelhalmozás és osztályharc kontextusában értelmezte. Eszerint a “nem produktív” szociális kiadások fenntartása a profit rovására mehet (és/vagy az inflációs nyomást siettetheti), különösen akkor, ha a szervezett, erős munkásmozgalom meg tudja magát védeni a magasabb adózási értékek terhétől azzal, hogy magasabb béreket követel, és a politikai rendszer révén a jóléti programok fenntartását. De az állam dilemmáját fokozza az a tény, hogy a szociálpolitika részben a tőke igényeire adott válaszként alakult ki. Az új jobboldali vagy neoliberális változatban az kap hangsúlyt, hogy fokozott nyomás nehezedik a szociális kiadásokra különböző csoportok részéről. A speciális érdekekhez a bürokraták és politikusok önérdeke járul, akik az adófizetők ellenállásával is szembetalálják magukat.³² Láthatjuk, a fiskális válság problémájával mind a bal-, mind a jobboldal behatóan foglalkozott, és a jóléti állam problémáira adott politikai válaszokat az ésszerű ráfordítás szempontja határozta meg.³³ Az adófizetéssel szembeni ellenállás, vagyis hogy már elértük a legfelsőbb tűréshatárt abban, amit az emberek még hajlandóak adózni, különösen is hagyományos okoskodásnak tekinthető. Az új baloldal, úgy tűnik, kritikátlanul átvette ezt a meggyőződést a konzervatívoktól.³⁴ Így hát, miközben a jóléti reformot mint törvényhozási programjának központi elemét hangsúlyozza, egyúttal hangsúlyozza a harmadik utas koncepciókat (jogok és kötelességek, “továbbképzés, nem segély”) a jóléti állam új modelljének megteremtésében. Az új munkáspárti koncepció ezt a prioritást egyértelműen az államháztartási megszorítások keretében helyezi el. Mert az új Munkáspárt számára a “finanszírozhatóság” kérdése még mindig a jóléti problémák lényegét alkotja.

Ebben a kulcsfontosságú kérdésben Giddens elismeri, hogy valóban vannak problémák egyes országokban bizonyos politikai kötelezettségek (például a nyugdíj) fenntartását illetően, és ezzel az új Munkáspárttól eltérő véleményt fogalmaz meg.³⁵ Giddens-nek minden bizonnyal igaza van – különösen az Egyesült Királyságot illetően – abban, hogy elutasítja azt az állítást, miszerint a jóléti állam problémái elsődlegesen a pénzügyekhez kötődnek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság nagyobb összegeket tudna jóléti politikára fordítani, és gyenge lábon áll az adózási rezisztenciát igazoló általánosítás. Az ország fiskális válságáról szóló tézisekkel az a baj, hogy a közkiadások határait merevnek és objektívnek tekintik: a tőkefelhalmozás csak annyi “teret” enged az állami bevételek révén a reformoknak, amennyit az állam ki tud vonni anélkül, hogy tönkretenné magát a felhalmozási folyamatot, és ez a tér szükségképpen szűkül vagy tágul annak megfelelően, ahogy a felhalmozás felgyorsul vagy lelassul; egyértelmű felső határa van, mennyi adót készek az emberek átadni a kormányoknak a szociálpolitikára. Ám ezek a határok a gyakorlatban bizonyos mértékben alakíthatóak, mert a kulturális normáktól és értékektől függenek, és a politikai küzdelmek segítségével is módosíthatók. Például az ellenállás az adózással szemben éppen annyira a thatcherizmusnak mint ideológiának a terméke volt, mint amennyire a thatcherizmusnak mint közpolitikának a korlátozása. És ez az elmélet továbbél, mert a thatcherizmusnak az új Munkáspártra való ideológiai befolyása szorosan egybekapcsolódott az új Munkáspárt félénkségével.

Így az állam manőverező képességét fiskális téren valóban korlátozzák. Hiszen világos: hogy képes-e a kormányzat növelni az állami bevételeket, attól függ, mekkora a felhalmozás vagy a gazdasági növekedés mértéke; könnyebb a szociális kiadásokat előteremteni jó korszakokban, mint rosszakban. De ezen túl, a közkiadások volumene és iránya befolyással van a felhalmozás ütemére. Ez azt jelenti, hogy a kormányokra nemcsak azért nehezedik nyomás, hogy minimalizálják a kereskedelemre nehezedő fiskális terheket, hanem hogy azokat a kiadási programokat és tevékenységeket részesítsék előnyben, amelyek a felhalmozásnak vagy értékteremtésnek adnak elsőbbséget. Giddens harmadik útról szóló elemzésének az az egyik gyengesége, hogy mindezt figyelmen kívül hagyja. De e hiányosság mellett kiderül, Giddens egyetért az új Munkáspárttal abban, hogy hangsúlyozza az “értékteremtésnek” (felhalmozásnak) mint a jóléti politika központi céljának a szerepét.

 

A szocializmus után?

 

A kapitalizmus az egyik olyan “kockázati környezet”, amellyel kapcsolatban a radikális politika feladata egyfajta alternatív társadalmi-politikai formáció kimunkálása. A harmadik út gondolkodói számára persze ez az alternatíva nem a szocializmus, mivel a harmadik utas politika a “szocializmus utáni” világ igényeinek kíván megfelelni. A szocializmus halálának elmélete azt jelenti, hogy “mint gazdaságirányítási rendszer a szocializmus nincs több锳⁶, és különösen is utal a kommunizmus összeomlására, ami véget vetett a kapitalizmus versus szocializmus globális korszakának. Azt jelenti továbbá, hogy nincs “többé koherens alternatív társadalom a láthatáron”.³⁷ Ebből következik, hogy a jóléti politika többé már nem fonódik egybe a szocializmusért folyó küzdelemmel, a jóléti politika többé nem része egy olyan mozgalomnak, amely a kapitalizmus alternatíváját képező (magasabb fokú) társadalmi formát kíván megvalósítani.³⁸

A kapitalizmus felszámolására irányuló törekvések kifulladtak, “csak az lehet a feladatunk, hogy egy sokkal humánusabb kapitalista társadalmat teremtsünk, amely továbbviszi a baloldali értékeket – az egyenlőség, a szolidaritás, a gyengék gyámolításának eszményét –, és amely felismeri azt a szerepet, amit ennek érdekében egy aktív kormánynak játszania kell.”³⁹ Ezt az álláspontot visszhangozzák az új munkáspárti vitákban: az értékek változatlanok maradnak, de nem valósíthatók meg a régi módszerekkel a mai, megváltozott világban – “új eszközök kellenek a régi értékek szolgálatában”. Eszerint különösen is érvényét vesztette a hagyományos szocialista koncepció a haladó politika képviselőiről vagy hordozóiról – a szervezett, a centralizált állammal szövetséges munkásosztályról.

Az állam új szerepének megfogalmazása – nem a régi baloldal centralizált állama, és nem az új jobboldal minimális állama – a harmadik utas gondolkodás lényege.⁴⁰ A szocializmus halála ebben az olvasatban a jóléti rendszer felülről szerveződött állami modelljének álruháját ölti, és ehhez társul a jelenlegi szocializmusnak a jóléti állammal szemben tanúsított védekező magatartása. Ezért hangozhat el az az állítás, hogy a szocializmus semmivel sem tud hozzájárulni a jóléti rendszer újragondolásához, amivel alkalmazkodni tudna a modern világ támasztotta követelményekhez, mert a szocializmus “konzervatív lett”.⁴¹ Igaz ugyan, hogy a jóléti rendszer elleni támadás a szocialistákat védekező pozícióba kényszerítette, ami aztán tovább súlyosbította a jóléti rendszer elhúzódó válságát az elmúlt negyed században, mégsem vehetünk fel kritikátlan nézőpontot. A jóléti államot valami olyan képződménynek látták, amit érdemes védelmezni, de nem fenntartások nélkül – nagyon jellemző volt a szociálpolitika ellentmondásos, vagy elismerő, vagy elmarasztaló értékelése, amikor a munkásosztály érdekeiből és a szocialista értékekből indultak ki.⁴² A szocialista megközelítés egyáltalán nem jelenti a jóléti rendszer felülről szervezett, “állami” modelljét, hanem éppen ellenkezőleg, a lentről induló kezdeményezések szükségességét, például a beszámoltatás és a demokratikus ellenőrzés hatékony mechanizmusainak kidolgozását. Valójában nem helyes dichotomnak tekinteni a fentről és az alulról kiinduló rendszereket. A fogalmak minden esetben túlságosan homályosak ahhoz, hogy további tisztázásuk nélkül használhatóak legyenek.⁴³ De akárhogyan is értsük a fogalmat, a valódi kérdés az, hogyan lehet a két alapelvet kombinálni – például azt, hogy az egyenlőség egyfelől az ellátás színvonalának vagy a szolgáltatás biztosításának azonos minőségét jelentse, de ugyanakkor ezt hozzá kell igazítani a helyi vagy egyéni igények és körülmények adta lehetőségekhez (és ez alulról szerveződő cselekvést kíván). A legtöbb esetben, mint például a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat biztosította “ellátási szerencsejáték” esetében, a régi típusú jóléti állam korántsem volt eléggé központosított vagy felülről szervezett. Az új Munkáspárt egyik legelső tézise szerint a közszolgáltatások terén centralista megközelítést kívánt alkalmazni, mondván: “az alapokat megfelelően kell lerakni”. Az új Munkáspárt irányultsága – második legfontosabb kérdéskörük – a fokozott decentralizáció, a hatalom áthelyezése az alsóbb szférákba és a “szociális vállalkozók” bátorítása.⁴⁴ A decentralizációt és a vállalkozói magatartást igazolhatja, ha kreatív energiákat szabadít fel, és elősegíti a különbözőség kibontakozását. Az egyenlőségnek a szolgáltatások biztosítására vonatkozó szociáldemokrata célkitűzése azonban könnyen áldozatul eshet, amennyiben a különbözőség valójában csak növeli az egyenlőtlenséget. Ez lehet például a következménye annak, ha az általános középiskolák rendszerét a “speciális iskolák” rendszere váltja fel.

A munkásosztály hanyatlása és ennek következtében az osztályalapú politika megszűnte a szocializmus kimúlásának következménye, és egyben a harmadik út egyik kiemelkedő fontosságú témaköre. A szocializmusnak lényegi eleme volt a nagy, sőt talán meghatározó munkásság megléte, amelynek sajátos érdekei vannak, és képes arra, hogy gazdasági és politikai küzdelemben progresszív társadalmi változásokat teremtsen. A jóléti államot, amelyet Pierson a hatalmi források modelljének nevez, részben legalább lehetett úgy tekinteni, mint a munkásosztály érdekeinek győzelmét “az alulról ható nyomás” révén.⁴⁵ Bár Giddens a kapitalizmus alapvető problémájának tekinti a gazdasági polarizálódást, ezt a jelenséget mégsem elemzi az osztályok közötti munkamegosztás és szembenállás szempontjából. Nála a politikát már nem az osztályok megosztottsága jellemzi – a kétkezi munkásság száma jelentősen csökkent, a politikai magatartás és értékek már nem esnek egybe az osztályhelyzettel, a pártok és az osztályok közötti kapcsolatok megszakadtak.⁴⁶ Ennek következtében a jóléti államhoz sem közelíthetünk már az osztályharc fogalomrendszerével, még kevésbé tekinthetjük a szocializmusért folytatott hosszú távú folyamat részének.

Függetlenül attól, milyen potenciállal rendelkezik még a munkásosztály egysége, fogadjuk el, hogy csak kevés jele van az egységes, többségi munkásosztály létének, és csekély az esélye annak, hogy a közelebbi jövőben kialakul. Pierson szerint “az erőforrások modelljének legnagyobb buktatója az, hogy még a legkedvezőbb terepen is működésképtelennek látszik”.⁴⁷ Ugyanakkor éppen a szociálpolitika területén azt látjuk, hogy nem szűnnek meg az osztályalapokon szerveződő küzdelmek. De ennél is fontosabb, hogy Giddens téved, amikor az osztály fontosságát azonosítja annak képviseletével. Egy társadalmi osztály akár rendelkezik képviselettel, akár nem, az alapvető osztálykülönbség a tőke és a munka között a kapitalista társadalmak lényegi “strukturáló dimenziója” marad, és nem helyes, ha pusztán csak a szegények és a gazdagok közötti szakadéknak vagy a kiterjedt szegénység és társadalmi kirekesztés problémájának tekintjük. Ez a nézőpont figyelmen kívül hagyja az egymással ellentétes osztályérdekek ma is érvényes jelentőségét.⁴⁸ Az osztályoknak ez a konfliktusa továbbra is meghatározza a kapitalizmus fejlődését, és még aktuálisabban a probléma lényegére tapint a jóléti állam céljait és a szociálpolitikai reform számos aspektusát illetően. A minimálbér bevezetését például tekinthetjük a “régi munkáspárti” csomag jelentős elemének, amely most az “új munkáspárti” csomagba is belekeveredett. És annak ellenére, hogy az új munkáspárti politika a “szociális partnerség” fogalmaival ragadja meg a problémát, a minimálbér elveiről és mértékéről folyó vita a szakszervezetek és a munkáltatók között csak az osztályérdekek megnyilvánulásaként értelmezhetők. Ugyanez érvényes a munkások jogi védelmének eszközeire vagy a segélyek mértékének megállapítására. Általánosabban szólva, mivel a szociálpolitika főképpen azzal foglalkozik, hogy kielégítse a munkaerő alapvető szükségleteit megfelelő javakkal és szolgáltatásokkal, sok függ attól, milyen mértékben kezelik a munkaerőt árucikkekként, következésképpen az osztályérdekek szorosan összefonódtak a jóléti állammal. A lényeg az, hogy a szocialista értékek akkor szilárdak, ha osztályérdekekben gyökereznek. Ez a szoros kapcsolat egyben értékmérője a baloldali értékekre alapozott politikának is.

 

A gazdasági polarizációval szemközt – újraelosztás vagy “belefoglalás”?

 

A baloldali (szocialista és szociáldemokrata) politika raison d’être-je a kapitalizmus reformja és átalakítása: a gazdasági hatalommal való konfrontálódás, a piaci erők szabályozása és korlátozása, valamint az egyenlőtlenség csökkentése. A mai világ – bár lehet másképpen is jellemezni – a “kapitalista reneszánsz” és az “újjászületett kapitalizmus” korszaka, nemcsak globális hatása és az alternatívák kimúlása miatt, hanem mert a neoliberális ideológia meghatározó befolyása új életre keltette.⁴⁹ Ezért Marquand úgy véli, “az újjászületett szociáldemokrácia feladata nem más, mint korunk vad kapitalizmusának újra megszelídítése.”⁵⁰

Ez a cél teljességgel hiányzik az új munkáspárti diskurzusból. Nem azt állítjuk ezzel, hogy az új Munkáspárt teljességgel lemondott volna a gazdasági beavatkozás eszközéről, például arról, hogy “tisztességes követelményeket” állítson fel a munkában, vagy hogy megállapítsa a minimálbér összegét, de programjukban ez a kérdés kisebb jelentőségű a rugalmas munkaerőpiac és a piaci erők hasznának problémájához viszonyítva. A piaci erők hatáskörének kiterjesztése és a kormány beavatkozási lehetőségeinek korlátozása – a harmadik út célja.⁵¹ A kapitalizmus a gazdasági dinamizmus vagy hatékonyság forrása, amely a harmadik utas politika szerint kéz a kézben jár majd a tisztességgel vagy társadalmi igazságossággal. A célkitűzés, hogy “tisztesség és hatékonyság” járjon együtt, sokszor mutatkozik – ellentétben a régi stílusú szociáldemokrácia értékeivel – a harmadik út alapértékének. Az az álláspont, hogy a társadalmi igazságosság a gazdasági siker előfeltétele, központi témája volt a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság munkájának, és ezt a gondolatkört az új Munkáspárt is átvette.⁵²

A baloldalon a társadalmi igazságosság eszméje alapján mindig azért harcoltunk, hogy “mindenki egyenlő lehetőséget kapjon”. Most, modern világunkban, a gazdasági szükségszerűség is ésszerűsíti e célt. Ma ugyanis az emberi tőke a lényeges, nem a föld vagy a gép. Ha egyetlen ember képességeit is elvesztegetjük, azzal az egész nemzetet szegényítjük el… A tudatlanság és az alacsony iskolázottság korlátozza egy nemzet gazdagodását, és önmagukban ezek nem egyszerűen megbocsátható hibák. Ma a tisztesség és a vállalkozás valóban kéz a kézben járnak. Ez a modernizációs üzenet lényege.⁵³

Itt a társadalmi igazságosság az egyenlőség eszméjéből következik, ámde annak szűk meghatározása a “lehetőségekből” indul ki, mintha a kapitalizmus, mely úgymond a legkevésbé sem korlátozza a lehetőségeket, ma ténylegesen igényelné, hogy “mindenkinek legyenek lehetőségei”. Sőt, a tudáson alapuló globális gazdaság keretei között, ahol a versenyképesség az emberi tőkén múlik, a társadalmi igazságosság és a hatékonyság boldog párt alkot. Az egyéni szükségletek (több lehetőség) és az üzleti érdekek (fejlett humán tőke) összefonódnak – “a modernizáció legfontosabb feladata az, hogy a humán tőkébe fektessen be: készítse fel az egyes egyéneket és a vállalkozásokat a jövő tudásalapú gazdaságában való szereplésre”.⁵⁴ A humán tőkébe való befektetés a társadalmi kirekesztés elleni hatékony eszköz, és ezt jelenti a társadalmi igazságosság a modern szociáldemokráciában.

Ezzel szemben Giddens sokkal egyértelműbben felismeri, hogy a kapitalizmus a forrása azoknak a problémáknak, amelyeket a baloldali politikának meg kell oldania – az ő terminológiájában a kapitalizmus a modern világ egyik “kockázati közege”, és az a kockázat, amit a kapitalizmus teremt, a “gazdasági polarizáció”, vagyis az egyenlőtlenség.⁵⁵ Amikor Giddens ebben jelöli meg az alapvető problémát, amellyel kapcsolatban a radikális politikának az a feladata, hogy alternatív társadalmi-politikai formát hozzon létre, akkor nyilvánvalóan teljes egyetértésben van a régi stílusú szocializmussal. Továbbá, úgy tűnik, hogy egy kulcsfontosságú régi szocialista értéknek itt nagy szerepe van, és ez az érték az egyenlőség. S a hagyományos szocialista politikának igazán lenne mit tennie az újraelosztás terén. Hogyan is lehetne másképp a szocialista értékeket fenntartani?

Giddens kitart amellett, hogy “az újraelosztásnak nem szabad lekerülnie a szociáldemokrácia napirendjéről”, ennek oka pedig a gazdasági polarizáció káros hatásaiban keresendő, nevezetesen abban, hogy ez a jelenség a társadalmi kohéziót fenyegeti. Ez az esélyegyenlőség fogalmával együtt a fő probléma, mert – ahogy Giddens értelmezi – a “startvonalnál” lehet egyenlőség (ha egyáltalán), de ez a célnál még mindig nagy mértékű egyenlőtlenséghez vezethet, és – ami ennél is fontosabb – a privilegizált egyének a szerzett előnyöket át tudják majd adni gyerekeiknek, ezzel pedig az esélyegyenlőség össze is omlik.⁵⁶ Ezért “az esélyegyenlőség támogatása … továbbra sem teszi szükségtelenné a vagyon és jövedelmek újraelosztását …, mert az életesélyek a generációs váltások során áthelyeződhetnek.”⁵⁷ A fentiekből adódó következmény, “hogy a vagyonadónak napirenden kell maradnia, különösen akkor, amikor az örökléséről van szó”, s ez bizony feltűnően hiányzik az új Munkáspárt céljai közül.⁵⁸ Az újraelosztás másik oka, hogy “mindig lesznek olyan emberek, akiknek szükségszerűen korlátozott lehetőségeik lesznek, vagy akik elmaradnak, amikor másoknak valami sikerül”⁵⁹. Giddens szerint a progresszív adózásnak mint újraelosztási mechanizmusnak továbbra is lényegi szerepe lesz.⁶⁰

Ezen túl azonban azt, hogy az újraelosztás elvének való elkötelezettség mit is jelent a gyakorlatban, nem fejti ki részletesen, és kétségekkel, megszorításokkal bástyázza körül.⁶¹ Ennek pedig az a fő oka, hogy az új Munkáspárt a folyamat végénél várható egyenlőtlenség korlátozásánál fontosabbnak tartja azt, hogy az esélyegyenlőség maximális legyen. A szerző legfontosabb kérdésfelvetése itt az, hogy helyesli a hangsúlyok áthelyezését a “lehetőségek újraelosztásának” javára. Az emberi képességek kiművelésének, amennyire csak lehet, meg kell előznie “az esemény utáni” (munkanélküliséget követő) újraelosztást.⁶² Valóban, noha “a célkitűzéstől eltérően az esélyegyenlőség tipikusan inkább magasabb, mint alacsonyabb egyenlőtlenséget produkál, ahelyett, hogy megpróbálnánk ezeket a következményeket enyhíteni, el kellene fogadnunk őket”.⁶³ Ezért aztán valóban elég gyenge az újraelosztás iránti elkötelezettség. Giddens úgy erősíti fel ezt a hangsúlyeltolódást, hogy kissé tiszteletlenül úgy fogalmazza újra a minőségnek mint releváns szocialista értéknek a jelentését, hogy az újraelosztás módszerét többé-kevésbé kizárja a lehetőségek sorából.⁶⁴ “Az új politika az egyenlőséget mint beletartozást, az egyenlőtlenséget pedig mint kizárást dedfiniálja”.⁶⁵ Ami az új Munkáspártot illeti, a társadalmi igazságosság elválik a célként meghatározott egyenlőségtől, és a társadalmi kirekesztés összefüggéseiben definiálódik.

Hogy vajon a társadalmi kirekesztést valóban meg lehet-e különböztetni a szegénységtől, a válasz meglehetősen bizonytalan az ismert bírálat hatására, hogy t.i. elvonja a figyelmet az egyenlőtlenség tágabb struktúrájától, melynek a szegénység és a kirekesztés csak egy része.⁶⁶ Ez azt sugallja, hogy e struktúra mindaddig legitim, amíg megkönnyítjük a társadalom alján lévőknek a “fősodorba” való beilleszkedését. De a harmadik útról pontosan azért pereg le ez a kritika, mert legitimnek fogadja el a lehetőségek és választások következtében kialakuló egyenlőtlenségeket. Erre gondolnak akkor, amikor arról beszélnek, hogy a támogatások azért szükségesek, mert ezek az esélyegyenlőség alternatívái⁶⁷, illetve “a megtérülő erőfeszítések és felelősségek súlyát” megadják.⁶⁸ Giddens felismeri az önkényes kirekesztés problémáját a társadalom csúcsán és alján is, és azt mondja, a megelőzéshez többek között olyan egyetemes jóléti rendszerre van szükség, amely képes fenntartani az állampolgárok közös erkölcsiségét. De Giddens nem beszél annak a lehetőségnek a korlátozásáról, hogy valaki kívül maradjon a jóléti államon, sem pedig arról, hogy a privilegizáltak felelősséggel tartoznak a társadalom többi tagjának, főképpen az adórendszer révén.

 

Jogok és kötelességek

 

Ezzel szemben a társadalom alján tapasztalható kirekesztettség problémájára adott válaszban erősen hangsúlyos a felelősség kérdése. Való igaz, itt találhatjuk fel a harmadik út központi elvének vitatható jellegét, mégpedig abban a kijelentésben, hogy a jogokat ellensúlyozni kell a megfelelő kötelességekkel vagy felelősséggel.⁶⁹ Ha létezik új, harmadik utas jóléti modell, akkor ez a lényege. Az állam felkínálja a társadalmi igazságosságot – ami a jogok valamiféle elvén alapul –, de az ajánlat nem korlátlan, a jogok nem automatikusak, hanem a velük összefüggő felelősségek teljesítésétől függnek. A társadalmi igazságosság a “társadalmi szerződés” formáját ölti. Ez legnyilvánvalóbban a “jóléti ellátás a munkához jutás érdekében” elnevezésű programban látható, amely arról nevezetes, hogy nem biztosít “ötödik lehetőséget” a függőség fenntartására.⁷⁰ A szociális jogok fogalma, amely mindig is problematikus és bizonytalan volt, ebben a megközelítésben nagyon lejáratódik, mert a jogok itt ténylegesen abszolút jogok maradnak.⁷¹

A jogokról szóló megfogalmazások gyakorta kihagyják vagy körülírják a lehetőségek és a hozzáférés lehetőségének fogalmait. Ez nagyon jelentős hangsúlyeltolódás, mert azokat a cselekvéseket emeli ki, amelyeket az egyes egyéneknek kell megtenniük, ha profitálni akarnak a lehetőségekből, ha a lehetőségeket a gyakorlatban is igénybe akarják venni.⁷² A kormány szerepe ebben az összefüggésben az, hogy sokkal inkább “elősegít”, mint ellenőriz vagy biztosít, “átruházva … az egyes egyénekre …, hogy valódi képességeiket kibontakoztassák”, és “biztosítja nekik a túléléshez és a prosperitáshoz szükséges feltételeket”.⁷³ Az új Munkáspárt céljainak ezt a hangsúly-áthelyezését Levitas egy példával világította meg: “a foglalkoztatási biztonság problémája az új fogalomkörben úgy jelenik meg, mint az a képesség, hogy új munkahelyet találjanak az emberek, nem pedig az egyes munkahelyek biztonságaként… A bizonytalanság már nem úgy jelenik meg, mint a gazdaság és a munkaerőpiac strukturális jellemzője. Sőt, a munkahely biztonságát magának az egyénnek kell megteremtenie.”⁷⁴

 

Kreált kockázat és “önmegvalósítás”

 

Giddens megfogalmazásában “a harmadik utas politika általános célja, hogy átsegítse az állampolgárokat korunk forradalmi változásain.”⁷⁵ Ezek a forradalmak indukálták a modernizáció második hullámát, lényegi sajátosságuk, hogy a hagyományos társadalom végét és a reflexív társadalom kialakulását jelentik. A jóléti állam problémái főképp abból fakadtak, hogy a jóléti struktúra a modernizáció első hullámának igényeihez alkalmazkodott. Abban a világban még a tradíciók diktálták a társadalmi normákat, amiket öröknek tekintettek, és döntő volt a szocializmus céljait és jellemző sajátosságait illetően, hogy a társadalmi és gazdasági élet alárendelődött az emberi ellenőrzésnek. E modellnek központi eleme volt a jóléti állam. Mivel a régi típusú jóléti államot a kockázatok kivédésére hozták létre, Giddens terminológiájával a “külső kockázatok” elhárítására volt képes. A kockázatok ebben a szerkezetben a kiszámítható, előre megjósolható veszélyeket jelentik, és “a társadalmat a kockázatoknak viszonylag stabil elosztása” jellemzi.⁷⁶ A legfontosabb elv szerint a kockázatokat a hagyományok vagy a társadalmi normák irányítják, illetve határozzák meg, és többé-kevésbé sorsszerűeknek kell őket tekinteni. Számos ilyen hagyomány van, amelyek negatívan hatnak a jóléti állam működésére, mint például a nemek szerepével, a fizetett munka fontosságával és meghatározásával és a gazdasági jólét (produktivitás) fogalmával kapcsolatos tradíciók.⁷⁷ A társadalmi normák, mint például a produktivitás, ilyenformán lehorgonyozták a jóléti államot. Az a mély válság, mellyel a jóléti államnak manapság kell megküzdenie, abból ered, hogy korunk tradícióktól elszakadt, reflexív társadalmában ezek a normák meggyengültek. A jóléti államnak a külsődleges kockázatok helyett ma “a kreált” kockázatokkal kell megküzdenie. A mindennapi élet a kreált kockázatot olyan mértékben mutatja fel, amennyire a mindennapok tradíciói elolvadnak – amennyire a természeti és a társadalmi normák tapasztalata egyre jobban veszít “végzetszerűségéből”, és a kockázattal “cselekvően lehet szembeszállni azon kapcsolatrendszer keretei között, melyek reflexív módon szerveződnek”.⁷⁸ A kockázatokat többé már nem lehet előre megjósolhatóaknak és rutinszerűeknek tekinteni, mert átkerültek az egyének aktív döntéseinek a fókuszába, azaz az “élet-politika”⁷⁹ részeivé lettek. Ebben az összefüggésben a szociális élet kiszámíthatatlanná válik, és sikertelenek azok a kísérletek, hogy az emberek ellenőrzésük alá vonják a kockázatokat.

A modernizáció második hullámának kontextusában javasol Giddens egy alternatív társadalmi-politikai formát és a jóléti állam új modelljét. Az általa felvetett alternatív társadalmi-politikai formát a kapitalizmushoz való viszonyában ő a “hiánygazdaság utáni gazdaságnak” nevezi. Ez az elv Giddens munkájában erős ökológiai hangsúllyal kapcsolódik szorosan össze; ez a felfogás egyértelmű ellentéte az új munkáspárti koncepciónak, amely a fő hangsúlyt a gazdasági növekedésre és a jólétre helyezi. De az alternatíva, amelynek feladata a kapitalizmussal mint “kockázati környezettel” való konfrontáció, Giddens értelmezésében problematikus, mert a “hiánygazdaság utáni gazdaság” közvetlenül nem kívánja a gazdasági polarizáció alapproblémáját megoldani. A hiánygazdaság utáni gazdaság meghatározását nem a hiány felszámolásának, hanem a hiánnyal való együttélésnek a gondolata alapján adja meg. Bár nem egy nem fejlődő gazdaságot tételez, mégis hangsúlymódosulást mutat, amely szerint “a gazdasági növekedés többé már nem a legsürgetőbb probléma”, sőt, fellép a gazdaságból eredő profit maximalizálása ellen.⁸⁰ Ez a hangsúlyeltolódás mutatkozik meg abban is, hogy háttérbe szorul a “termelékenység” (productivity) jelentősége, amit korábban domináns éthosznak vagy hagyománynak tekintettek, amely a fizetett munka központi és meghatározó szerepét emelte ki.⁸¹ Ezért “egy hiánygazdaság utáni rendszerben megkérdőjeleződik a fizetett munka és a gazdasági megfontolások befolyása.”⁸² Giddens úgy látja, ez az átmenet már mozgásban van annak következtében, hogy a gazdasági növekedés “károssá vagy egyértelműen ellenkező hatásúvá válik.”⁸³ Így a harmadik utas politika vélhetőleg a társadalmi változások mentén alakul. Ugyanakkor világos, hogy Giddens alternatív társadalmi-politikai formája eloldódik a kapitalizmus alapproblémájától, amelynek megoldására eredetileg szerzője szánta. Ez az alapprobléma az egyenlőtlenség és szegénység, de az alternatíva a növekedés korlátozásával foglalkozik, nem pedig a jövedelmek és javak elosztásával.

A hiánygazdaság utáni forma ideája azért kapcsolódik össze a jóléti reformmal, mert belső logikájából következően elutasítja a jóléti államot, amelyet főképpen a gazdasági jólét és újraelosztás fogalmaival határoz meg. Ennek megfelelően a jóléti állam értelmezésében a hangsúlyok már nem a fizetett munka központi jelentőségére és az anyagi gazdagság és boldogság kapcsolatára esnek, hanem elvont “szerződésekre” és “alkukra”. Giddens a gazdagok és szegények között “hajlandósági alkut” képzel el, amely nem a jövedelmek és javak, hanem a munkaalkalmak áramlásáról szólna. Ez “életforma”-szerződés volna, mely a munkához való megváltozott viszonyt jelentené a gazdagok részéről, a szegények “önbizalmáért, integritásáért és társadalmi felelősségért” cserében.⁸⁴

Ez nem jelenti azt, hogy ne számítana a szegények anyagi helyzete, de a jólét hangsúlya az anyagi fejlődésről az “önmegvalósításra” tevődik át, mindez egy olyan társadalomban, ahol az egyének önmegvalósításának eszközei és feltételei mások kezében vannak. Giddens nyelvén fogalmazva, egy tradíciók utáni, reflexív társadalomban a jóléti ellátás szerepét fokozottan át kell alakítani úgy, hogy felvértezze az egyes embert arra, hogy életdöntéseket hozzon, “a nincstelenek gazdasági támogatásának koncepcióját fel kell váltani az önmagát kibontakoztató egyén koncepciójával.”⁸⁵ Itt “az egyén és a kormány közötti szerződés módosul, mivel lényegi elemmé az autonómia és az önfejlesztés – az egyéni felelősség kiterjesztésének eszköze – válik.⁸⁶ Például a juttatások rendszere legyen egyre önállóbb (az egyén vállaljon erkölcsi kockázatot), és bátorítsa az önálló cselekvést, “az aktív kockázatvállaló magatartást” ösztönző eszközök segítségével, “de ha szükséges, akkor legális kötelezettségek révén.”⁸⁷

 

Pozitív jólét

 

A kreált kockázatra adott reakció – az a kockázat, amelyre reflexív megoldás adandó – így a jóléti állam reformját feltételezi, amelynek lényegi célja a társadalmi igazságosság “startkapujának” és az egyenlő lehetőségek maximalizálásának koncepciója. A kockázatoknak mint kihívásoknak a kezeléséhez szükséges képességek kimunkálása és a kockázatvállalás bátorítása a szegénység és más jóléti problémák megoldására szolgál – inkább a “forrásoknál”, mint az újraelosztással vagy az “esemény utáni” módszerekkel, inkább az okokkal, mint a következményekkel foglalkozva.⁸⁸ Giddens azt javasolja, hogy a jóléti állam elvének helyébe a “társadalmi befektető államnak” kell lépnie, amelynek lényege az, hogy “ahol csak lehet, inkább az emberi tőkébe kell befektetni, mint a gazdasági fenntartás közvetlen biztosításába.”⁸⁹

A lehetőségekre, a lehetőségek beváltására és az emberi tőkére eső hangsúly az új munkáspárti gondolkodás jellegzetessége. Jelen van a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság állásfoglalásában is; négy jelentős javaslatának egyike az, hogy “a jóléti államot biztonsági hálóból a gazdasági lehetőségek ugródeszkájává kell alakítanunk.”⁹⁰ Majdnem ugyanezekkel a kifejezésekkel állapítja meg Blair és Schroeder, hogy “a modern szociáldemokrácia a jogosultságok biztonsági hálóját a személyes felelősség ugródeszkájává akarja alakítani.”⁹¹ A társadalmi igazságosság itt is kézen fogja a gazdasági hatékonyságot, mivel a gazdasági lehetőségek és a személyes felelősség ugródeszkája egyben a gazdaság fokozott versenykészségét és teljesítményét is megdobja. Náluk a jólét és a gazdasági teljesítmény közvetlen összekapcsolása teljesen egyértelmű: “ma pozitív jólétről beszélhetünk, … amely a gazdagság előállításához is szükséges.”⁹² Így az új munkáspárti programnak a munkára, az önmegvalósításra és a részvételre vonatkozó céljait a fizetett munkában való részvétellel és a rugalmas munkaerőpiacok igényeihez való sikeres alkalmazkodással lehet elérni.

 

A szegénység problémáját a gyökereknél kell kezelni?

 

Amikor Giddens a gazdasági támogatás közvetlen módszerével szemben az emberi tőkébe való beruházást és a “lehetőségek újraelosztását” hangsúlyozza, közel áll ahhoz, hogy hamis dichotómiát állítson fel.⁹³ A szegénységet a “gyökereknél gyógyítani” nem alternatívája annak, hogy a szegények anyagi helyzetét meg kell javítani.⁹⁴ Bár Giddens nem utasítja el az újraelosztást, finoman szólva nem lelkesedik érte, és nem is fogalmazza meg pontosan, mi a gyakorlati feltétele annak, hogy számára elfogadható legyen. A továbbiakban azonban kiderül, a szegények anyagi helyzetének javítása mégis szükséges feltétele lehet annak, hogy élni tudjanak a lehetőségekkel, mert például “az elszegényedett segélykérők nem a legjobb alanyai a ’jólét a munkáért’ programoknak.”⁹⁵ Egy másik, ezzel kapcsolatos problémát okoz az, hogy a lehetőségek és az önfejlesztő egyén kiemelése elsiklik afölött a tény fölött, hogy bizonyos csoportok sokkal érzékenyebbek a kockázatokra, mint mások.⁹⁶

A harmadik út elképzelése az “önfejlesztő” állampolgárok alkotta társadalomról látszólag egybeesik a szabadság és autonómia elveivel, amelyek a modern politikai gondolkodás prominens elemei. Az elv lényege, hogy az egyes ember “felelős” saját életéért. De mint megoldás mai világunk jóléti bajaira, inadekvát az a cél, hogy támogassuk azon képességek kibontakoztatását, amelyek révén “a potenciális veszélyeket hasznos kihívásokká lehet átalakítani.”⁹⁷ Nem az a baj, hogy az elképzelés ellentmond a jóléti kérelmezőről mint tehetetlen áldozatról alkotott képnek. Az egyéni képességek fejlesztése és ellenőrzése annak érdekében, hogy az egyén szembenézzen a kockázatokkal és legyőzze őket, a szociálpolitika dicséretes célja (a tudás megszerzésének állami támogatása jó dolog). A baj főképpen az, hogy az önfejlesztés hangsúlyozásával csökken az esély arra, hogy a munkanélküliség és a szegénység ne gyűrje maga alá életünk irányításának képességét; csökkenti az esélyt arra, hogy e képességek valóban kibontakozzanak, hiszen ezek a kockázatok a struktúrából fakadnak. Úgy tűnik, hogy a szegénység és a munkanélküliség súlyos problémái végső soron a “magatartás” kérdésére egyszerűsödnek le. Ugyanakkor az egyes ember akkor tud megbirkózni a “hatékony kihívásokkal”, amikor a kérdéses kockázatokat “személyes bajoknak” lehet tekinteni, de arról nem beszélnek, hogy a struktúrából eredő “társadalmi problémákat” a dolgok természetéből következően nem lehet így megoldani.

Munkájában Giddens az önfejlesztés gondolatát megtámogatja még azzal is, hogy a külsődleges kockázatról a kreált kockázatra teszi át a hangsúlyt. Ez a hangsúly-áthelyeződés egyfelől azt sugallja, a jóléti politikát úgy kell kialakítani, hogy azokat a viszonyokat tükrözze, amelyek között az emberek ma élnek, azaz reflexíve. Eszerint az álláspont szerint az emberek maguk is azt akarják, hogy képesek legyenek életüket sokkal aktívabban alakítani, és a pozitív jóléti politika feladata, hogy ebben segítséget nyújtson az embereknek. Másrészt, a pozitív jóléti politika szerepe az, hogy rákényszerítse az embereket, aktívan küzdjenek meg a kockázatokkal. Ennek a variációnak az a lényege, hogy az embereknek nem szabad azt gondolniuk, a munkanélküliség és a szegénység külső (azaz a rendszerből fakadó) kockázati tényezők, és hogy majd valaki más – az állam – fogja e bajokat orvosolni. Ebben az értelemben az “önkiteljesítés” és az a szólam, hogy “olyan kötelességeink vannak, melyek összhangban vannak jogainkkal”, egyfajta erkölcsi nevelés elemei, melynek célja a magatartás megváltoztatása. Ez a megközelítés egyfelől a kreált bizonytalanságot – amikor a kockázatokat az egyének reflexíve hárítják el – társadalmi változásnak mutatja, melyre az állam reflektál, másfelől pedig állami stratégiának ábrázolja.

Tehát a harmadik út gondolkodói a “lehetőségek újraelosztását” és az “egyenlő lehetőségek maximalizálását” (ezzel a társadalmi kirekesztés kérdését is megoldva) tekintik társadalmi igazságosságnak. Az egyen­lőséget a “belefoglalás” váltotta fel. A társadalmi igazságosság vagy tisztesség a harmadik utas gondolkodók szándékai szerint kéz a kézben jár majd a gazdasági hatékonysággal és versenyképességgel. Abból indulnak ki, hogy a társadalmi igazságosság elősegíti a gazdaság sikereit azáltal, hogy biztosítja az állampolgároknak a tudáson alapuló gazdaság által megkívánt képességeket. Úgy tűnik azonban, jelentős szakadék tátong két elv között: az egyik a hagyományok utáni társadalomban az egyént úgy festi le, mintha életéről sokkal aktívabban, reflexívebben döntene, mint korábban; a másik elv szerint viszont a belefoglalást (társadalmi integrálódást) nagyon szűken, elsődlegesen a fizetett munka révén kell elképzelnünk. Ez utóbbihoz járul a pozitív jóléti politika általános elve, mely alapvető feltétele az új profit termelésének; ezek együtt pedig szintén azt a produktivista ethoszt erősítik, mely minden bizonnyal idejét múlta a hagyományok utáni társadalomban. Finoman szólva, lényegi ellentét feszül azon elvek között, melyek az önkiteljesítés, a “mindenkinek legyen egyenlő lehetősége arra, hogy veleszületett adottságait megvalósítsa” megfogalmazásban vannak jelen, illetve a munkalehetőségek azon sajátos elve között, melynek révén a “belefoglalást” a gyakorlatban elképzelik.⁹⁸ S miután az egész felfogás a kényszer elemét is hordozza, a társadalmi igazságosság nyilvánvalóan alárendelődik a hatékonyság és versenyképesség mindennél fontosabb céljának. Ebből a szempontból nézve, a “jóléti politika a munkahelyekért” nem más, mint aktív proletarizálási politika.⁹⁹ A kapitalizmus szükségletei láthatóan diadalmaskodnak az emberi szükségletek fölött a harmadik út programjában.

A harmadik út politikájának legfőbb hiányossága a kapitalizmus adekvát megértése és analízise. Nyilvánvalóan kiderül ez abból is, hogy elutasítják a strukturális értékkonfliktusoknak és a konszenzusos társadalom megteremtésének szükségességét. Az osztályszerkezet sajátos formáit és az osztálynak mint a politikai mobilizáció alapjának hanyatlását azonosnak tekintik a társadalmi osztályok és az osztályok közötti érdekellentétek eltűnésével. Ezen alapul Giddens elképzelése a gazdagok és a szegények közötti konszenzusos megegyezésről, mely úgy kezeli a pozitív jóléti politikát, mint az ellentmondó osztályérdekek fókuszát.

Másrészt világos, hogy a pozitív jólét és az emberi tőkébe való befektetés nem oldja meg a szegénység és munkanélküliség kérdését a bajok “gyökerénél”. Ha a lehetőségek újraelosztása kiutat jelent a szegénységből néhány ember számára, akkor melegen üdvözöljük e módszert, de az még mindig csak “esemény utáni” megoldás, hiszen érintetlenül hagyja a munkanélküliség és a szegénység strukturális okait. Giddens azon kijelentése, hogy a kockázat természete megváltozott, napjainkban is félrevezető, nem kevésbé, mint az egyszerű modernizáció idején, mert ezeknek a kockázatoknak az eredete a kapitalista társadalom szerkezeti sajátosságaiban gyökerezik.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Hálával tartozom nevük elhallgatását kérő két bírálómnak, akik a cikk korábbi változatához megjegyzéseket fűztek.

² A. Giddens: The Third Way. The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998 (a továbbiakban TW) és ennek folytatása, The Third Way and its Critics, Cambridge, 2000 (a továbbiakban TWC); T. Blair: The Third Way, London, 1998; és “Third Way, Phase Two”, Prospect, 2001. március.

³ Blair azon kijelentésével szemben, hogy a harmadik út “óriási hatással van a világpolitikára” (in Prospect, 2001. március, op.cit.), csak Nagy-Britanniában lett a kormányzó párt hivatalos ideológiája (illetve nem is az egész párté, inkább csak a kormányé). Ezen ideológiának az új Munkáspárttal való szerves kapcsolatát Blair erősítette meg, amikor a lehetséges második kormányzati ciklust így jellemezte: “Harmadik út, második fejezet” (Prospect, 2001. március). Blair valóban aktív szerepet játszott a harmadik út nemzetközi népszerűsítése érdekében, és az új Munkáspárt ténylegesen törekszik arra, hogy újragondolja és újra meghatározza helyét a baloldalon. A harmadik útat azonban nem sikerült egyetemes modellé tenni. Ezidáig legjelentősebb eredménye az a “Közös nyilatkozat”, amelyet Blair és Schröder 1999 júniusában jelentettek meg. Az ideológia fogalma nem kedvelt az új Munkáspárt berkeiben, általában pejoratív jelentése van és rendszerint a “régimódi” és “elavult” jelzőkkel társítják. Ugyanakkor a szociáldemokráciát hagyományosan ideológiának szokás tekinteni, és a harmadik utat a szociáldemokrácia megújulásaként propagálják. Tény, hogy a Prospect-ben publikált cikkében Blair azt állítja, a harmadik út “ideológiailag megújította” a középbalt. Jogosnak tűnik tehát a harmadik utat ideológiának tekinteni.

⁴ S. White: “Interpreting the Third Way: Not One Road, But Many”, Renewal, Vol. 6, No.2, 1998. április.

⁵ Polly Toynbee elveti a harmadik utat, mert “használhatatlan politikai térkép a jelen politikai életben és még kevésbé hasznos a jövendő szándékok kijelölésében. A harmadik út kibúvó az önmeghatározás kötelessége alól.” (Guardian, 2001. február 28.) Toynbee szerint a harmadik út nem más, mint képmutatás vagy az a téves meggyőződés, hogy megkerülhető a választás az első és a második út között.

⁶ Az új Munkáspárt társadalompolitikáját és a harmadik út kritikai értékelését adja M. Powell: “New Labour and the Third Way in the British Welfare State: A New and Distinctive Approach?”, Critical Social Policy, Vol. 20, No. 1, 2000.

⁷ Nevezetesen a TW és a TWC-re. Ezekben a műveiben utal azon témákra, amelyeket korábbi munkájában fejlett ki, Beyond Left and Right. The Future of Radical Politics. Cambridge, 1994 (a továbbiakban BLR).

⁸ Giddens, BLR, p.139.

⁹ Giddens, TW, p. 26.

¹⁰ Labour Party 1997 General Election Manifesto, p. 1.

¹¹ Giddens, BLR, p. 153.

¹² A harmadik út nem más, mint “változatlan értékek és célok, de pragmatizmus az eszközöket illetően” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998).

¹³ Hogy mindig is több szociáldemokrácia létezett és nem volt egységes doktrína, David Marquand fejti ki “Premature Obsequies: Social Dmocracy Comes in From the Cold” in A. Gamble és T. Wright (szerk.) The New Social Democracy, Oxford, 1999.

¹⁴ BLR, pp. 136-7.

¹⁵ A jóléti állam e dimenzióján az “aktív proletarizáció” fogalma értendő (C. Offe, Contradictions of the Welfare State, London, 1984, pp. 92-100).

¹⁶ BLR, pp. 4-7. Ezen tézisek értékelését lásd P. Wetherly, “Socialism and the ’Social Revolutions of Our Time’”, Imprints, Vol. 3., No. 3., 1999.

¹⁷ BLR, p. 100.

¹⁸ BLR, pp. 100–101. Ezt a megközelítést részletesen lásd Giddens: The National State and Violence, Cambridge, 1985.

¹⁹ Lásd P. Wetherly:’Marxism, Manufactured Uncertainty and the Ecological Crisis’, Contemporary Politics, Vol. 5., No. 3., 1999.

²⁰ Eredeti szemléletű áttekintést nyújt C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1998.

²¹ F. Block, Revising State Theory,Philadelphia, 1987, pp. 51–68.

²² Giddens a globalizációt az alábbi rubrikában tárgyalja: “korunk társadalmi forradalmai” a BLR-ben (pp. 78–103), és a TWC-ben (pp. 50–54, 122–162) a globális változást mint a harmadik út politikájának egyik “fundamentumát” tárgyalja.

²³ TWC, p. 122.

²⁴ Giddens hittel vallja, hogy “a gazdasági globalizáció nagyjában és egészben sikeres volt”, és ugyanakkor felszólít a világgazdaság hatékonyabb irányítására, fokozott globális ökológiai tudatosságra, a korporatív hatalom megrendszabályozására, a jóléti politika ellenőrzésére és a nemzetek feletti demokrácia erősítésére (TWC, p. 124).

²⁵ D. Held, “The Timid Tendency”, Marxism Today, November/December 1998.

²⁶ Az új munkáspárt “korábban soha nem tapasztalt mértékben hangsúlyozza, a nemzetközi (valójában globális) folyamatok, nyomások és tendenciák milyen erős korlátot jelentenek, és meghúzzák a politikai lehetőségek határait”. D. Coates and C. Way, “Home and Away? The Political Economy of New Labour”. A tanulmányt a Political Studies Association-ben 2000-ben ismertették. P. 2.

²⁷ Ibid., p. 5.

²⁸ R. Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basingstoke, 1998, p. 113.

²⁹ Bár az új munkáspárti elemzésekben a globalizációt sosem kapcsolják össze a kapitalizmus fejlődésével – soha nem gondolnak “a globalizálódó kapitalizmusra”, és az ilyen megszorítások soha nem adják a kapitalizmus bírálatának alapját.TW, pp. 32, 47-48.

³⁰ TW, pp. 32, 47-48.

³¹ D. Goldblatt et al., “Economic Globalization and the National State: The Transformation of Political Power?”, Soundings, No. 7, 1997, p. 76.

³² A jóléti állam válsága baloldali és jobboldali analízésének áttekintését adja C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

³³ Így a múlt század utolsó negyedében “a nemzetnek az adókból származó és a szociális juttatásokra fordított kiadása … megtorpant … (Ez) jóléti ellátás volt ugyan, de a szelepet rákapcsolták” (H. Glennerster, Walfare with the Lid On, in H. Glennerster and J. Hills, The State of Welfare, Milton Keynes, 1998, p. 308.

³⁴ “A közérdekű kiadások a nemzeti jövedelem egyik alkotórészeként gyakorlatilag elérték az elviselhetőség határát” (Tony Blair és G. Schroeder: “Közös nyilatkozat”, London, 1999. június 8).

³⁵ “Nem annyira a növekvő költségek és a kielégítésükre rendelkezésre álló összegek jelentik a problémát, mert a forrásokat úgy szervezik, hogy azok egyre kevésbé alkalmasak azon problémák megoldására, amelyeket eredetileg meg kellett válaszolniuk”. (BLR, p. 153.) Más szóval nem fiskális válságról van szó, hanem a kockázat természetének megváltozásáról.

³⁶ TW, p. 3.

³⁷ Giddens in A. Giddens és C. Pierson, Conversations with Anthony Giddens. Making Sense of Modernity, Cambridge, 1998, p. 153.

³⁸ Olyan világban élünk, “amelyben nincs alternatívája a kapitalizmusnak” (TW, p. 24).

³⁹ Giddens, idézi a The Times Higher Education Supplement, 1999. október 29.

⁴⁰ “A neoliberálisok össze akarják zsugorítani az államot; a szociáldemokraták történelmi okok miatt azon voltak, hogy kibővítsék. A harmadik út azt állítja, arra van szükség, hogy visszaállítsuk az államot – tovább kell lépni azok véleményén a jobboldalon, ‘akik azt mondják, a kormány az ellenség’, és azokon a baloldali nézeteken is, ‘amelyek azt állítják, hogy az állam a megoldás’, (TW, p. 70). … azért harmadik út ez, mert határozottan túlmegy a baloldal hagyományos, az állami ellenőrzést, a magas adózást és a termelői érdekeket hangsúlyozó álláspontján, de túlhaladja az új jobboldalnak azt a véleményét, mely az állami beruházás, az adózás és a ‘társadalom’ s a kollekív vállalkozás fogalmát elűzendő ördögi kísértésnek látja” (T. Blair, The Third Way, London, 1998, p. 1). Van valami hiperbolikus és karikatúraszerű abban, hogy a harmadik út kivételességét az állam szerepének hangsúlyozásával igazolják – akárcsak abban a kijelentésben, hogy “elutasítottuk azt az elképzelést, hogy a magasabb adózás önmagáért való cél legyen” (T. Blair, Guardian, 1996. november 23). A régi baloldal és az új jobboldal közötti vitát nem lehet arra a kérdésre leegyszerűsíteni, hogy kevesebb vagy több kormány kell-e, mintha csak a harmadik útnak volna fontos, mire is szolgál a kormány. A thatcherizmus legalább annyira igyekezett az államot átstrukturálni, mint amennyire a méreteit csökkentette. És amikor a kormányzat nagyságáról van szó, az új munkáspártnak az az üzenete, hogy túl nagyra növekedett a régimódi szociáldemokrácia időszakában: “az a vélekedés, hogy az államnak kellene a káros hatású piaci hibákat korrigálnia, túlságosan gyakran vezetett a kormányzat hatáskörének és a kormányzatot követő bürokráciának az aránytalanul megnö­vekedett szerepéhez” (T. Blair – G. Schroeder, közös nyilatkozat, 1999 június). Ezt a kijelentést legalábbis nem könnyű megkülönböztetni egy új jobboldali pozíciótól.

⁴¹ BLR, p. 2.

⁴² Lásd például I. Gough, The Political Economy of the Welfare State, Basing­stroke, 1979.

⁴³ Például egy fölülről szerveződő rendszer elméletileg jelentheti a központi szabályozást vagy a szolgáltatások monopolizálását; az alulról szerveződő modell pedig utalhat arra, hogy egyes egyének a piaci viszonyok között fogyasztóként választanak, vagy pedig hogy ezek az egyének a kollektív döntéséek révén gyakorolnak demokratikus ellenőrzést.

⁴⁴ T. Blair, “The Government’s Agenda for the Future”, 2001. február 8-án elhangzott beszéde; és a “Harmadik út, második fejezet”, Prospect, 2001. március.

⁴⁵ C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

⁴⁶ TW, pp. 20/23.

⁴⁷ Pierson, 1999, p. 186.

⁴⁸ Ruth Levitas hasonlóképpen szóvá teszi “a strukturális érdekellentétek tagadását” az új munkáspárti vitákban és a “konszenzuális világ” köszöntését (The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Baringstoke, 1998, p. 114). Mouffe bírálja azt a kijelentést, mely szerint “olyan társadalomban élünk, amelyet már nem a társadalmi megosztottság strukturál … az új munkáspárt által képviselt radikális centrizmus valójában a radikális politika alapelvéről való lemondás: az ellenfél meghatározása” (‘The Radical Centre’, Soundings, No. 9, 1998, p. 13).

⁴⁹ A fogalmakat D. Marquand, ‘Premature Obsequies’ p. 10. cikkéből vettük.

⁵⁰ Marquand, ibid., p. 12.

⁵¹ A Blair–Schroeder-féle Közös nyilatkozat azt követeli, legyen “új gazdasági keret, amelyben a kormány minden tőle telhetőt megtesz a vállalkozások támogatására, de sosem gondolja azt, hogy a vállalkozást magát is helyettesítheti. A piacok alapvető funkcióit a politikai cselekvésnek ki kell egészítenie és fejlesztenie, nem pedig hátráltatnia.” Továbbá “az olyan keret, mely lehetővé teszi a piaci erőknek, hogy megfelelően működhessenek, elengedhetetlen a gazdasági sikerhez.” Ehhez társul még az “áldásos erőfeszítések és felelősség fontosságának” felismerése (azaz, hogy el kell fogadnunk a jövedelmi egyenlőtlenségeket, amelyeket a piac generál a társadalmi piramis csúcsán), és olyan “társadalom megteremtése, amely ünnepli a sikeres vállalkozókat” stb.

⁵² Az Egyesült Királyság “lehet sokkal tisztességesebb és sikeresebb: valóban, …egyszerre kell tisztességesnek és sikeresnek lennie ahhoz, hogy e két törekvés egyike is megvalósuljon”, “nem lehetséges szilárd gazdasági siker nagyobb társadalmi igazságosság nélkül. Egyidejűleg igaz azonban, hogy nem teremthetünk társadalmi igazságosságot egy bizony mértékű gazdasági siker nélkül” (a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, London, 1994, pp. 17-18).

⁵³ T. Blair, Beszéd a szocialista internacionálé konferenciáján, Párizs, 1999. november 8. Hasonlóképpen, a Blair–Schroeder Közös nyilatkozat is a modern szociáldemokrácia kulcskérdésének tekinti, hogy “nemcsak a társadalmi igazságosságért áll ki, hanem a gazdasági dinamizmusért és a kreativitás és innováció fejlődéséért is”. “…mindenkinek joga, hogy egyenlő esélyeket kapjon az életben a vele született képességek kibontakoztatására… És ami helyes etikai szempontból a század 90-es éveiben, az hasznos a gazdaság számára is… A jövő dinamikus gazdaságai azok lesznek, amelyek lehetővé teszik mindenkinek, hogy kamatoztassa képességeit. Vagyis egy ország vagy cég prosperitása csak akkor biztosított, ha minden emberből ki tudjuk hozni a legjobb képességeket, és ez csak akkor történhet meg, ha állandóak és mindenki számára adottak az egyenlő lehetőségek” (Gordon Brown, “Why Labour is Still Loyal to the Poor”, Guardian, 1997, augusztus 2).

⁵⁴ Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat, ibid.

⁵⁵ Giddens véleménye szerint a szegénység és egyenlőtlenség globális méretekben nem írható a kapitalizmus számlájára, “bár aligha kétséges, hogy a kapitalista piacok gyakorta polarizáló hatással vannak a gazdagság és jövedelmek elosztására” (BLR, p. 98).

⁵⁶ Tw, pp. 101–102.

⁵⁷ TWC, p. 89.

⁵⁸ TWC, pp. 101–102. Általában nincs szó az újraelosztásról, a vagyonadóról pedig különösen nem Blair és Schroeder Közös nyilatkozatában (ibid.), sem pedig Gordon Brown dolgozatában, amikor azt tárgyalja, hogy mindenkinek egyenlő esélyeket kell adni “állandó, életen át tartó és a körülményekhez alkalmazott” esélyegyenlőség révén (ibid, 1997).

⁵⁹ TWC, p. 89.

⁶⁰ TWC, p. 96.

⁶¹ TWC, pp. 96–99.

⁶² TW, pp. 100–101.

⁶³ TWC, p. 86.

⁶⁴ Alan Carling, “New Labour‘s Policy: Tony Giddens and the Third Way”, Imprints, Vol. 3, No. 3.

⁶⁵ TW, p. 102; BLR, p. 182.

⁶⁶ A szegénység és társadalmi kirekesztés közötti különbséget tárgyalja Carey Oppenheim, “An Overview of Poverty and Social Exclusion”, in Carey Oppenheim (ed.), An Inclusive Society, IPPR, 1998.

⁶⁷ TWC, p. 86.

⁶⁸ Blair és Schroeder op. Cit. Gordon Brown mint nem kívánatost, elutasítja a kimenetnél elérendő egyenlőséget: “ami az emberek érzékét ma Nagy-Britanniában sérti, nem az, hogy néhányan, akik keményen dolgoztak, meggazdagodtak. Az embereket az bőszíti fel, hogy a körülmények millióktól tagadják meg saját képességeik kibontását…Ezzel az egyenlőtlenséggel kell nekünk foglalkoznunk” (op. Cit.)

⁶⁹ Mint egyik alapelvét, a harmadik út “javasolja, hogy szülessen új társadalmi szerződés azon az elven: “nincsenek jogok felelősségvállalás nélkül”. Akik profitálnak a társadalmi javakból, azoknak ezeket egyfelől felelősen kell használniuk, másrészt cserében vissza kell adniuk valamit a közösségnek” (TWC, p. 52. Lásd még TW, pp. 65-66). “Túl sokáig volt az, hogy az állammal szemben a jogokért támasztott követelés különvált az állampolgári kötelességektől és a kölcsönös felelősség imperatívuszától az egyének és intézmények részéről… A jogok, amelyeket élvezünk, híven tükrözik, milyen kötelességeink vannak: jogok és lehetőségek felelősség nélkül csak az önzés és mohóság melegágyai” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998). “A múltban: … túl gyakran esett meg, hogy a jogok a felelősség fölé emelkedtek, ám az egyénnek saját maga, családja, környezete és a társadalom iránti felelősségét nem lehet az államra áthárítani. Ha elfeledkezünk a kölcsönös kötelezettségek elvéről, akkor a közösségi szellem és a környezet iránti felelősségtudat elhalványul, növekszik a bűnözés és a vandalizmus, és a jogi rendszer is talaját veszti” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁰ “Az új politika, hogy a munkanélkülieknek munkát és továbbképzést kínáljunk, szociáldemokrata prioritás – de mindenkitől elvárjuk, hogy éljen a felkínált lehetőséggel” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷¹ Lásd Raymond Plant, Modern Political Thought, Oxford, 1991. a szociális jogok elvének értelmezéséről.

⁷² A közös cselekvés célja, hogy “felvértezze az egyéneket a lehetőségeik megvalósításához szükséges energiákkal, és ugyanakkor kötelességük teljesítéséhez is hozzásegíti őket” (Blair, Third Way, Second Phase, Prospect, 2001. március). A jogok helyébe a lehetőségek léptek Blair azon kijelentésében, hogy az új Munkáspárt célja, hogy “olyan társadalmat teremtsen, mely lényegéből fakadóan nyitott és érdemeken alapuló”, de amelyhez “a lehetőségek radikális kibővülése járul, mely igazi felelősségvállalással párosul” (beszéd 2001. február 8.).

⁷³ A miniszterelnök beszéde a Szocialista Internacionálé konferenciáján Párizsban, 1999. november 8-án. Az “elősegítő” államot máskülönben az jellemzi, hogy “nem irányít zajosan, hanem serkent” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁴ Ruth Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basinstoke, 1998, p. 120.

⁷⁵ TW, p. 64.

⁷⁶ BLR, p. 150.

⁷⁷ Így például “a kockázat kezelését lehet nagy mértékben külsődlegesként kezelni, ahol… a szerep (nemek) viszonylag stabil” (BLR, p. 169). De ma már a nemek szerepe kérdés lett, megérett az újra meghatározásra, tehát a nemek szerinti régi felfogásra épült jóléti állam anakronisztikus lett. Ehhez hasonlóan, az öregedést külsődleges kockázati tényezőnek tekintették, végzetnek, de ez ma már egyre kérdésesebb vagy “reflexíve elrendelt”.

⁷⁸ BLR, p. 152.

⁷⁹ TW, p. 44.

⁸⁰ BLR, p. 101.

⁸¹ BLR, p. 175.

⁸² BLR, p. 169.

⁸³ BLR, p. 163.

⁸⁴ BLR, pp. 194–195.

⁸⁵ BLR, p. 194. Az önmegvalósító én “olyan embert jelent, aki képes a potenciális veszélyeket hasznot hozó kihívásokká átformálni”, aki a kockázatot “aktív kihívásnak tekinti, melynek önmegvalósítás a jutalma”, és nem jelent olyan embert, aki azt várja, más oldja meg helyette a problémát (BLR, p. 192). Ehhez kapcsolódóan Giddens javasolja egyfajta “generatív politika kidolgozását…mely megengedi az egyéneknek és csoportoknak, hogy bizonyos dolgok bekövetkezhessenek” (BLR, p. 15), valamint javasolja ebből következően “az egyenlőség generatív koncepcióját” (BLR, p. 182). Ez utóbbi “kevésbé alapulna az anyagi javak rigorózus elosztásán, sokkal inkább az irántuk való közömbösségen” (BLR, p. 191).

⁸⁶ TW, p. 128.

⁸⁷ TW, p. 122.

⁸⁸ Azzal, hogy elutasítja a kimeneti egyenlőséget a “lehetőségek folyamatos és elfogadható egyenlőségének” javára, Gordon Brown azt hangsúlyozza, hogy “az egyenlőséget elsődleges elvként kell kezelni” és “a szegénység okait kell megszüntetni … nem egyszerűen a következményeit” (Guardian, 1997. augusztus 2.).

⁸⁹ TW, p. 117. “A jóléti állam helyébe a társadalmi befektető államot kell állítanunk, mely a pozitív jóléti állam kontextusában működik” (ibid.).

⁹⁰ A Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, Vintage, 1994, p. 1. Ugyancsak itt “egy intelligens jóléti államnak … alkalmassá kell tennie állampolgárait az önfejlesztésre és az ön-támogatásra. Nem kinyújtott kezet, hanem felemelő kezet kell nyújtania” (pp. 7–8).

⁹¹ Közös nyilatkozat

⁹² TW, p. 117.

⁹³ Ruth Lister, “From Equality to Social Exclusion: New Labour and The Welfare State”, Critical Social Policy, No. 55. 1998

⁹⁴ A harmadik utas terminológia szerint az élelmiszersegély még életfontosságú, ennél többet már ki kell érdemelni.

⁹⁵ Lister, 1998, op.cit., p. 219. A gyermekszegénység ugyancsak útját állja az oktatási lehetőségek kibontakozásának.

⁹⁶ “Aligha mondunk újat azzal, hogy azok, akik a modern munkaerőpiac és családi élet fő kockázatait viselik, például a munkanélküliséget, az elvált szülői státust, általában elszegényednek … A kockázat ilyen módon néhány embert súlyosabban érint” (Peter Taylor-Gooby, “Opportunity’s Knocks”, Guardian, 1999. szeptember 27).

⁹⁷ BLR, p. 192.

⁹⁸ Brown, Guardian, 1997. augusztus 2.

⁹⁹ Offe, op. cit.

Az iszlámhoz kötött terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. A kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben azonban mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg.

1. Iszlám kontra nacionalizmus

 

Az iszlám vallás a moszlim hívők közössége, az umma tagjainak nemzetek feletti, integrátor tényezője. Különös jelentősége van ott, ahol nem alakultak ki egységes nemzetállamok, de a soknemzetiségű mesterséges államok (Irán, Afganisztán, Pakisztán, Indonézia stb.) közös nevezője is, s összekötő kapocs, ahol mesterséges politikai határok egységes nemzetet szakítanak szét (arab országok). Van, ahol az iszlám gondolkodók a modern nacionalizmus előfutárai (Dzsamaleddin Afghani, Mohammad Iqbal), máshol a modern kisnacionalizmusok ideológusai vallási kisebbségek tagjai, így az arab nacionalizmus eszmerendszerének kimunkálói, Michel Aflaq és társainak többsége keresztény, Musztafa Kemál “Atatürk” szaloniki zsidó, a perzsa nacionalizmus előfutárai zoroasztriánusok, a kurd nacionalisták közül sokan figyelemre méltó módon az iszlámból kitaszított “ördögimádó” jezidita szekta tagjai voltak.

Az iszlám maga is a nacionalizmus megnyilvánulása ott, ahol a nemzetté válás nem annyira fejlett, hogy nacionalista megnyilvánulásokban mutatkozzon meg (a nemzeti kultúra, nyelv ápolása stb.), vagy nem képes a szűk politikai keretek között az idegen befolyás ellen védekezni. Az iszlám hívők közössége, az umma nemzetekfelettisége szemben áll a nacionalizmussal, ám az iszlám előretörése számos országban, régióban mégis a nacionalizmus egy megnyilvánulási formája, illetve regionális szövetség keresése olyan problémákra, amelyeket az adott hatalmi csoport nem képes megoldani a nemzetállam politikai határain belül. Az iszlám és a nacionalizmus ellentmondásos, egymást feltételező, kiegészítő és egymást tagadó kapcsolatban áll. Az iszlám a nacionalizmus politikai ellenlábasa, ugyanakkor a vallás a nemzeti identitás attributuma és kifejezési módja, a nemzeti érdekek kifejezője, mégpedig a hívők közösségének nemzetek feletti egyetemlegessége révén, nemzetközi összefogással, “internacionalista” módon. A moszlim országokban így jön létre az umma szupra-nacionalizmusából a radikális politizált iszlám militánsai, a terroristák internacionalizmusa.

 

2. “Civilizációk háborúja”?

 

A terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. Mindezek a nacionalizmus vetületei, valójában csak a felszínt érintik, a kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg. Vallási köntösben azon régiókban manifesztálódnak a mélyebb ellentétek, ahol nem fejeződött be a nemzetté válás, vagy ahol egyfajta nemzeti, etnikai asszimiláció ment végbe, s így a nemzeti identitás kapaszkodója az anyanyelv vagy a nemzeti kultúra helyett a vallás lett (pl. Észak-Írországban).

Az iszlám világban létezik a pán-iszlamizmus nemzetekfelettisége, s a helyi kisnacionalizmusok ellentéte, ez azonban feloldható ellentét, nem létezik viszont kultúrák és vallások közötti feloldhatatlan antagonizmus. Huntington elméletének vulgár-interpretációja, amely a legújabb-kori történelem és korunk alapvető társadalmi folyamatainak magyarázatát a “civilizációk harcában”, az eltérő kultúrák és vallások összeütközésében látja, nem helytálló. E leegyszerűsített gondolat veszélyes, nem-létező ellentéteket konstruál népek és kultúrák között, miközben valódi, társadalmi, gazdasági, geostratégiai ellentéteket negligál vagy elködösít. Kiindulópontjában felcseréli az okot és okozatot, “etnicizálja” a történelmet és a politikát, abból kiindulva, hogy a történelmet eszmék, vallások és kulturális hagyományok mozgatják. Huntington az új ellenségkeresés részeként az egyes civilizációkat, így az iszlám világot mint potenciális ellenséget állítja szembe a nyugati civilizációval. E gondolat fő veszélye abban rejlik, hogy vallási-kulturális, esetleg katonai síkon élezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek a világrendszer centruma és perifériája között fennállnak. Ez az eszmerendszer elkerülhetetlen háborút sugall – a valóságos problémák megoldása nélkül.

 

3. Új bipolarizáció

 

A bipoláris világrend felbomlása után az egyedül maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket korábban a Szovjetunióval közösen gyakorolt a világ eltérő és jól körülhatárolt részein. Nem maradt olyan hatalmi erő, amely korlátozhatná a multinacionális vállalatok világuralmát, ami viszont feltételezi az Egyesült Államok egyetemleges hegemóniáját. Az enyhülési szakaszokkal tagolt hidegháborús egyensúly az 1970-es évektől fokozatosan megbomlott az olajárrobbanást követő intenzív tőkebeáramlás, a neoliberális gazdasági stratégia, a korlátlan kereskedelmi szabadság miatt kibontakozó adósságválság, a cserearányok megromlása, a periféria elszegényedése, a jelentős munkanélküliség, az éhínség megjelenése révén. Ezek a jelenségek felbukkantak a centrum-országokban is, amelyekben a “jóléti állam” számos jótéteményét szintén feláldozták “a tőke szabad áramlásának” oltárán. Mindez ugyan számos termelési ágazatban extraprofitot eredményezett, de szociális következményei 1990-re a világ sok régiójában katasztrofálissá váltak. A válságjelek nyilvánvalóak: kiterjedt éhínség, genocídiumokkal tarkított helyi háborúk, és a nemzetközi joggal ellentétes megtorló akciók (Oroszország csecsenföldi háborúja stb.).

A helyi és regionális burzsoázia és középosztály szignifikáns része szembe került a globális kapitalizmus által életre hívott, nem egyenlő feltételeket kínáló konkurencia-harcban a multinacionális nagytőke meghatározó csoportjaival. Ám a nyugati demokrácia mint egyetemes igénnyel fellépő uralmi forma, még azelőtt meggyengült, hogy világméretekben megszilárdult volna. A Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlása óta a világrendszer kevésbé biztonságos, irányíthatósága kétséges, az ENSZ szerepe megkérdőjeleződött. A nemzetállamok gazdasági meggyengülésével párhuzamosan a világrendszer szinte minden régiójában óriási társadalmi igények jelentkeztek a biztonság és a létbiztonság visszaállítására. Eközben a politikai baloldal meggyengült és átrendeződött az egész világon, arculata, céljai megváltoztak, a növekvő társadalmi elégedetlenség kifejezésére, “levezetésére” világméretekben egyre inkább az új, radikális jobboldal vagy az annak megfelelő radikális extremizmus, a politizált iszlám mind szélsőségesebb irányzatai tesznek kísérletet. A radikális baloldal egye szűkülő bázisú csoportjai pedig radikalizálódnak, s maguk is terrorszervezetekké válnak (PKK, az iráni Mudzsahedin-e Khalq, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért stb.)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mind technikai, mind katonai, mind pénzügyi téren hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez a Balkánon, a Közel-Keleten, Pakisztánban és Afganisztánban, sőt magában az Egyesült Államokban is, amelyek az iszlámra hivatkozó terrorizmus felemelkedésében szerepet játszottak. Ez különösen igaz Afganisztánra, ahol mind a mudzsahedeket, mind az arab és más országokból érkező nemzetközi zsoldosokat az Egyesült Államok szervezte meg, képezte ki és látta el pénzzel, fegyverzettel a Szovjetunió elleni harcban. Az USA hívta életre elsősorban rendcsinálásra, a megépítendő kőolaj- és földgáz vezetékek védelmére a tálibok mozgalmát is, mikor a mudzsahedek uralma következtében 1992–96 között az országot a káosz és széthullás fenyegette. Ám keveset magyaráz meg az Egyesült Államok felelősségének leegyszerűsített teóriája. Valójában arról van szó, hogy a világrendszer új, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő működése segíti elő a szélsőséges mozgalmak megerősödését, a különböző típusú terrorizmust, benne a vallási ihletettségű terrorizmus példátlan borzalmait Algériától az Egyesült Államokig.

Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy mi váltja fel a megszűnt bipoláris világrendet. Születtek multipolarizációs elméletek, az egységes politikai és gazdasági centrum (az Amerikai Egyesült Államok) vezetésével végbemenő globalizációs teóriák, továbbá a centrum-periféria és az Észak-Dél ellentét mentén kikristályosodó neo-bipolarizációs koncepciók.

A politikai iszlám radikalizálódásának egyik oka kétségtelenül az új bipolarizációs trendekben rejlik. Az iszlám országok többnyire poszt­koloniális társadalmak, beleértve a posztszovjet moszlim köztársaságokat, és az Orosz Föderáció moszlimok által lakott területeit is, amelyek gazdasági kötődése az anyaországokhoz igen erős. Torz infrastruktúra jellemzi őket, nem sikerült e gazdasági kötődés elvágása, következésképpen saját gondjaik tetézéseként súlyosan hatnak rájuk a volt anyaország bajai, ipari ágazatok bukása, a munkanélküliség. Mindezt súlyosbítja az iszlám országokra jellemző magas demográfiai ráta.

 

4. Modernizációs kísérletek, modellek kudarca

 

Az új világrend az egykori gyarmati országok számára – kivéve a kőolaj-termelő országok egy részét – kevés pozitív hozadékkal járt. Az iszlám radikalizmus a világgazdaság perifériájára szorult milliók vélt vagy valós érdekeit fogalmazza meg közérthető nyelven.

A politizált iszlám reneszánszának oka a modernizációs modellek bukása, a modernizációs kísérletek felszínes és torz volta. Osztályszerkezet helyett könnyen marginalizálódó, amorf tömegek jellemzik ezen országok társadalmát. Nincsenek meg a társadalomban azok az osztályok, rétegek, amelyek a modernizációt következetesen végbevinnék. Ebből adódóan jelentős a hadsereg szerepe. Az antikolonialista harc, vagy a nemzeti függetlenség kivívásának átmeneti össznemzeti konszenzusa hamarosan felbomlik. Ehhez a jelenséghez a periférián geopolitikai problémák járulnak. Számos államban mind a gazdasági, mind a geostratégiai globalizációs kísérleteket neokolonialista kísérletként élik meg, s megkísérlik ellenük újrateremteni az antikolonialista vagy függetlenségi harc mítoszát.

A világ perifériáján a gyarmatosítás elleni harc következményeként is olyan politikai mozgalmak emelkedtek fel számos iszlám országban (Egyiptom, Algéria, Dél-Jemen, Szíria, Irak), amelyek sajátos “szocialista orientációt” hirdettek meg az 1950-es és 60-as, sőt a 70-es években. Ennek égisze alatt nagyszabású társadalom-átalakító terveket, nem ritkán utópisztikus perspektívákat fogalmaztak meg, amelyek számos ok folytán az 1980-as évek elején enyésztek el véglegesen. Ezeket a kísérleteket a Szovjetunió és Kína támogatta, ám ők elsősorban saját hatalmi érdekeiknek megfelelő berendezkedést, a gyarmati uralom vagy a nyugati modell után újra idegen modelleket kívántak létrehozni.

Ez történt Afganisztánban is. A mesterségesen létrehozott ütközőállamban, a soknemzetiségű Afganisztánban a Hindukustól északra, illetve délre húzódott a hagyományosan orosz, illetve a brit, majd az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei érdekövezeteinek határa. Ezt az igen érzékeny geostratégiai egyensúlyt először Daud köztársaságának nyugati típusú modernizációjú kísérlete billentette meg, majd a szocialista orientációs modernizációs kísérlet révén a két világrend látványos konfrontációja során utóbbi is csúfos kudarcot vallott. A “szovjet imperializmus” Afganisztánban jutott végső válságba a harmadik világban addig követett politikájával.

A 2001. szeptember 11-ei, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás-sorozatot követően október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megindították a légi hadműveleteket Afganisztán ellen. A deklarált cél a merényletekért mindenekelőtt felelősnek tartott Oszama Bin Laden kézre kerítése, nemzetközi terrorista- és zsoldos-szervezetének, az Al-Kaidának felszámolása, ezen szervezetnek az országon belül teret és lehetőséget nyújtó afganisztáni tálib rezsim felszámolása – mindez a nemzetközi terrorizmus ellen meghirdetett globális harc keretében.

Rácáfolva a történelmi, földrajzi, politikai és haditechnikai kételyekre, az Amerikai Egyesült Államok villámgyors győzelmet aratott a tálibok felett. Légierővel és más katonai, felderítési, távközlési és fegyverzeti csúcstechnológiával még egy ilyen furcsa, csaknem lehetetlen háborút is sikerült megnyerni. Nemcsak az történt, hogy a világ legerősebb hatalma legyűrte a világ egyik leggyengébb államát, hanem a gondosan, a körülményekhez tervezett akciósorozat megfosztotta a védekezés reális lehetőségétől az ellenséget.

Katonapolitikai tekintetben a háború a szeptember 11-ei terrortámadásra adott lehetséges leghamarabbi válaszlépés volt, ám mivel kényszerlépés, nem a politikai alternatíva kimunkálása történt meg először. A hadműveletek nyomán politikai vákuum keletkezett, amelyet kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéssel próbálnak meg betölteni. A háttérbe szorult, 1992–96 között levitézlett korábbi mudzsahed-szervezetek siettek gyorsan kitölteni a politikai és katonai űrt. Ezek visszaszorítása, a politikai rendezést kísérő belharcok alkotják majd e háború második szakaszát, s nem a terroristák utáni hajtóvadászat, mert az afganisztáni hadszíntereken az ugyanolyan gyorsan le fog zajlani, mint maga a hagyományos eszközökkel vívott háború. A harcok szub-regionális, lokális szintre redukálódva, vagy éppenséggel kiújulva segítik majd elő a politikai tisztulást. Egyelőre azonban úgy tűnik, az összes korábbi ellentét kirobbant, a leginkább szubnacionális társadalmi struktúrákban, törzsi-nemzetségi és etnikai arculatot öltve jelennek meg.

Afganisztán a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben az “állatorvosi beteg ló” – az afganisztáni válságban a terrorizmus minden oka megtalálható. Afganisztán nagyhatalmi érdekek igen érzékeny geopolitikai törésvonalán létrehozott soknemzetiségű ütközőállam, amely a gyarmatosítási törekvések ellen izolációval védekezett, következésképpen a világ egyik legzártabb és legarchaikusabb társadalomszerkezetével rendelkezik, ahol nem történt meg az egységes nemzetté válás. Etnikai sokszínűség jellemzi, nem tudott megerősödni a központi hatalom, divergens helyi hatalmi központok funkcionálnak.

Afganisztánban a külföldi beavatkozás eredményeként nem nyugati modell alakult ki, hanem a “szocialista orientációs” kísérlet, s e nyílt beavatkozás nem gyarmatosítás volt, hanem katonai intervenció. Ám mind a nyugati, mind a “szocialista orientációs” modell megbukott, s az iszlám út is zsákutcának bizonyult. Afganisztán a bipoláris világrend idején a kelet-nyugati szembenállás ütközőpontjában helyezkedett el, ma pedig az Észak-Dél szembenállás egyik sarokköve, távol a világgazdasági és politikai centrumoktól, a perifériák perifériája, amely mágnesként gyűjti a periféria országainak peremre szorult csoportjait. Afganisztán mint pangó tűzfészek is predesztinált volt arra, hogy a terrorizmus melegágya legyen. Ez a pangó tűzfészek úgy keletkezett, hogy az egyik rivális fél a szembenálló nagyhatalmi érdekek geostratégiai törésvonalán erőszakkal felborította az akkori ingatag egyensúlyt, a másik fél pedig erőszakkal próbálta meg visszaállítani a status quot, de ehelyett csak a káosz konzerválódott. Senkinek sem volt bátorsága mindmáig nyílt katonai intervenció formájában ismét beavatkozni, hiszen ez a konfliktus esetleg harmadik világháborús eszkalálódásához vezetett volna.

A mostani háború szükségességéhez nem fért kétség. A közép-ázsiai köztársaságok óriási szénhidrogén készleteit kellene Afganisztán földjén át, az iráni vezetékekkel szembeni alternatív vezetékeken és útvonalakon kivezetni a világpiacokra.

Az Egyesült Államok fegyverezte fel és látta el anyagi forrásokkal a különféle mudzsahed csoportokat és segített kialakítani politikai szervezetüket. Velük egyidőben Oszama bin Laden arab zsoldosait is az Egyesült Államok fegyverezte fel és képezte ki. Miután a mudzsahedek kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak, s nem lehetett segítségükkel megvalósítani a stratégiai célkitűzéseket, az Egyesült Államok új erőt hozott létre – pakisztáni részvétellel –, a tálibokat. A tálibok ugyan helyreállították az ország területi integritását és a közbiztonságot, ám a katonai rendcsinálásra teremtett szervezet a politikai kormányzásra alkalmatlannak bizonyult. Annál is inkább, mert a tálibok megszervezését és felügyeletét az USA ráhagyta a pakisztáni ISI-re, amelyben felülkerekedtek az iszlám fundamentalista elemek. Az ISI laza ellenőrzése és politikai részrehajlása lehetővé tette, hogy a kemény vonalas régi mudzsa­hedek visszahívják Afganisztánba Oszama bin Ladent és zsoldosait. Ezek külön-külön és együttesen behatoltak a tálib struktúrákba, majd kisajátították azokat. Nem a tálibok fogadták be Oszama bin Ladent, hanem annak szervezete telepedett rá a tálibokra.

A szeptember 11-ei terrorcselekmények előtt az amerikai kormány intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, s ezért féken tartotta az FBI szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítését célzó akcióit. A Clinton-éra alatt megkezdett tárgyalások célja nem csupán Oszama bin Laden kiadatása, hanem egy békés, az országot stabilizáló afganisztáni átmenet elfogadtatása volt. A Bush-adminisztráció hatalomra kerülésével a színfalak mögötti alkudozás új lendületet kapott: a republikánus amerikai elnököt körülvevő olajipari lobby egy Afganisztánt átszelő vezeték érdekében igyekezett Washingtont rávenni arra, hogy a háború helyett a tárgyalóasztal mellett egyezzen ki a tálibokkal. Az FBI kezét megkötötték az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai Amerika-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban, amit nemcsak az Öböl-menti monarchiákkal, különösen Szaúd-Arábiával fennálló kiváltságos viszony megőrzése, hanem az amerikai diplomácia által a tálibokkal – részben Pakisztán, s más szomszéd államok bevonásával – folytatott titkos együttműködés is indokolt. Az amerikai olajlobby már a Clinton-éra alatt szerette volna stabilizálni Afganisztánt, s ebben a tálib rendszerre tett, ám 1998-tól világossá vált: a szemben álló afgán felek egyike sem képes felülkerekedni. Az olajipari terveket keresztülhúzó káosz elkerülése végett Washington olyan egyezség létrehozásán fáradozott, amely a térségben érdekelt valamennyi kulcsszereplő – Oroszország, Irán, Pakisztán, India és Kína – számára is elfogadható. Fordulatot 1998 augusztusa, a bin Ladennek tulajdonított kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni robbantásos merényletek hoztak. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a táliboknak.¹

A Bush-csapat hatalomra kerülésével az események felgyorsultak. A tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett. 2001 tavaszán, vagyis jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetették, hogy a Rómában élő volt uralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ segédlettel intenzív tárgyalások folytak Rómában, Cipruson, Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést a 2000 júniusában afganisztáni különmegbízottnak kinevezett Francesco Vendreltől.

A washingtoni kormányzat az USS Cole hadihajó ellen 2000 októberében elkövetett merénylet után választás elé állította a tálibokat: ha kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, új Marshall-segélyt, ha nem, szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a szaúdi milliomosnak nem volt nehéz meggyőznie a tálib vezetést: ne gondolják, hogy az ő kiadatásával megússzák, előbb-utóbb velük is végezni fognak.² A tálibok végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő zöld jelzésre vártak.

Számos iszlám országban a hatalmi elit számára a sikeresnek látszó nyugati orientáció hozta meg hatalmuk megszilárdulását anélkül, hogy képesek lettek volna hozzájárulni régiójukban az elmaradottság és a pauperizáció visszaszorításához (Szaúd-Arábia, ilyenné vált Egyiptom Gamal Abdel Naszer halála után). Az 1990-es években Délkelet-Ázsia és Afrika országaiban radikálisan romlott a helyzet (Pakisztán, Malajzia, Indonézia válsága, válság a dominánsan katolikus, de jelentős moszlim kisebbséggel rendelkező Fülöp-szigeteken, Szomáliában stb.).

Az 1990-es években a moszlim országok többségében konzervatív-tekintélyuralmi rendszerek működtek, olykor nyílt katonai diktatúra formájában, mint például Pakisztánban, az éhező atomhatalomban, amely amerikai közreműködéssel uralomra segítette a nála is szélsőségesebb tálibokat Afganisztánban. Szíria síita kisebbségi vezetése, akárcsak a közel-keleti marxista színezetű, korábban szocialista orientációs pártok, az iráni iszlám radikalisták védőszárnya alá helyezte magát, ám Líbia és Irak is feladta “szocialista orientációs” kísérletét. Diktatórikus berendezkedésük okán is (olajvagyonuk miatt is) saját “harmadik útjuknak” megfelelően elzárkóztak az amerikai intenciójú integrációtól. Másfelől mind a konzervatív iszlám rendszerek, mint a szaúdi, mind a felvilágosultabb rezsimek, mint például az algériai, ugyanazzal a problémával kerültek szembe: fennmaradásuk érdekében a kapitalizmus “jótéteményeire” támaszkodtak, az amerikai és általában a nemzetközi pénzügyi segítségtől várták országaik sorsának jobbra fordulását.

Az amerikai orientációjú “modernizálás” is a hatalmi és a nyersanyag-kiaknázás szempontjait, geostratégiai érdekek érvényesítését, nem pedig ezen országok belső fejlődésének kibontakoztatását tekintette fő kérdésnek (Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia stb.).

Az Egyesült Államok ezzel a problémával kénytelen szembesülni olyan hagyományos térségbeli szövetségeseinél, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán. Szaúd-Arábia és Pakisztán olyan nyugati szövetségesek, amelyek az al-Kaida, illetve a tálibok legfőbb támogatójának számítanak, következésképpen kettős játszmát űznek. Szaúd-Arábiában odáig fajult a helyzet, hogy ha az Egyesült Államok tovább támogatja a Szaúd-dinasztiát, radikális iszlám hatalomátvételnek nyit teret, de ha nem támogatja, akkor még jobban felgyorsul ugyanez a folyamat. Az Egyesült Államoknak e “barátja” az al-Kaida fő szponzora. Számos szaúdi alapítvány és befolyásos üzletember a terrorizmus támogatója. 1996-ban történt a szövetségesek között az első konfrontáció, amikor a szaúdi kormány megtagadta az együttműködést az amerikaiakkal a Khobar-merénylet kivizsgálásában. A szeptember 11-i merénylet több gépeltérítője és számos más terrorista szaúdi útlevéllel rendelkezik. Ennek ellenére mintegy ötezer amerikai katona állomásozik a királyságban, nem is annyira az amerikai érdekek védelmében, inkább az országot oltalmazva Szaddamtól és más veszélyes szomszédoktól. A Szaúd-ház az egyre növekvő belső elégedetlenséget, az izmosodó ellenzéket megkísérli kivásárolni, fundamentalista mecsetek, iskolák stb. alapításához járulva hozzá. Oszama csodálói azonban jobban gyűlölik a Szaúd-házat, mint az Egyesült Államokat. Naivitás Abdullah herceg azon állítása, miszerint ha megoldódik a palesztin kérdés, Oszama bin Laden magára marad. Bonyolítja a helyzetet az utódlási harc is, hiszen Fahd király öreg és beteges. További bonyodalom az olaj. A világ olajkészleteinek negyede itt található. Az eladósodott szaúdiaknak éppúgy szükségük van a petrodollárokra, mint a Nyugatnak az olajra. Egy OPEC-embargó recessziót idézhet elő a nyugati világban, ám a Nyugat jobban elviselné annak következményeit, mint az Öböl-menti országok. Következésképpen ebben a háborúban az olajfegyver nem lesz bevetve. Az Egyesült Államoknak azonban meg kell állítania a szaúdiak kettős játékát, fel kell fednie a színfalak mögött folyó szaúdi manipulációkat.

Más a helyzet Pakisztánnal. Az Egyesült Államok létérdeke, hogy Pakisztánban fennmaradjon a szekularizált katonai rezsim, mert ennek csak egyetlen alternatívája van ebben az országban, a radikális, politizált, militáns iszlám erőinek hatalomátvétele. Az összes modernizáló párt együttesen sem rendelkezik annyi erővel, hogy reális politikai alternatívát jelentsen a katonai diktatúrával szemben. Ám a pakisztáni rezsim is kettős játékot játszik, a titkosszolgálat, az ISI, amely “állam az államban”, a hadsereggel is szembehelyezkedve továbbra is támogatja a tálibokat. A pakisztáni katonai vezetés elsősorban nem saját belső ellenzékétől fél, mint a szaúdi. Musharraf tábornok hadserege élén képes leverni bárminemű iszlám militáns megmozdulást, de ellenezte, hogy az amerikai hadműveletek révén az Északi Koalíció Afganisztánban túlzott pozíciókhoz jusson, illetve olyanok jussanak hatalomba (mint Rabbani, Abdul Haq vagy Hadzsi Kadir), akik már nem élvezik a pakisztániak bizalmát. Pakisztán valójában attól fél, hogy egy, Pakisztánnal nem-baráti rezsim kerül hatalomra Afganisztánban, nem olyan, amelyik feszegeti a Durand-szerződést. Noha Musarraf elnöknek többfrontos harcot kell vívnia, pozíciója nincs veszélyben, főleg mivel a bázistartomány, Pandzsáb viszonylag nyugodt.

A nyugati pénzintézetek és multinacionális tőkés társaságok a történelmi hagyományoktól idegen, erőszakolt “modernizációval” a prekapitalista (“középkorias”) társadalmi ellentétek és a legmodernebb kapitalizmusra jellemző ellentmondások egyidejű kiélezését hívták életre. Ott is igaz ez, ahol nyomaiban sem épült ki a fejlett tőkés gazdaság, ott ez a kontradikció helyi háborúkban fitogtatott modern haditechnika és prekapitalista struktúrák ellentmondásában jelentkezik. Mint láttuk, ez Afganisztánban már a mudzsahed szervezetek etnikai és szektariánus törésvonalak, tehát anakronisztikus struktúrák mentén való támogatásában, mindenekelőtt a tálib mozgalom létrejöttében manifesztálódik. Ez elleni tiltakozás gyanánt Irán a vallási hagyományok újjászületésének jegyében már 1979-ben meghirdette “szent háborúját” mindkét “Nagy Sátán”, a “kommunizmus” és a nyugati befolyás ellen. Khomeini ajatollah egyfajta nemzetközi szimbólummá vált a sikeres vallási radikalizmus lehetséges győzelme szempontjából.

Mindezzel párhuzamosan a harmadik világ baloldali mozgalmai fokozatosan teret veszítettek. Egy részük az új világmegváltó és népboldogító eszme, a társadalmi igazságosság tana politikai gyakorlatának, az iszlám radikalizmusnak rendelte magát alá, és klasszikus terrorszervezetekké váltak (Kurd Munkáspárt, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért). Afganisztánban a Sula-i Dzsavid (“Örök Láng”) és a Szetam-i Milli (“Nemzeti Elnyomás Ellen”) maoista szervezetek betagozódtak a Dzsamiat-i Iszlami fundamentalista szervezetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének megroppanása nemcsak gazdaságpolitikai preferenciáival függött össze, hanem új nemzetközi szerepvállalásával is. Előbb alakította ki új nemzetközi szerepét, mint hogy azt az ENSZ nemzetközi jogi feltételekkel körülbástyázta volna, nem volt egyetemes politikai-diplomáciai konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok határozza meg a világpolitikai mozgások fő irányait.

Az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört végig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is szinte mindenütt végbement a hatalmi elitek s a társadalom mögöttük álló szűk, de annál tehetősebb rétegei és a társadalom döntő többségét alkotó szegénység közötti radikális szakadás. Az 1990-es években a csecsen fundamentalizmustól az afgán tálibokig rendkívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az “istentelen kommunistákkal” és a “hitetlen kapitalista ördöggel” szemben is. Manapság a nemzetközi tőke globalizációjának vesztesei, a világgazdaság peremére szorított milliók sokkal többen vannak, mint bármikor korábban. Az iszlám világban az osztályharc jelszava helyett a legtöbb tömeges tiltakozási mozgalom vallási és nacionalista köntösben jelentkezett. Mint már láttuk, a kicsiny forradalmi-antikapitalista csoportok, amelyek radikális módon, vagyis a társadalmi egyenlőség szempontjából felvetették egy új gazdasági világrend kialakításának programját, ebben a térségben is csatlakoztak az “antiglobalista” mozgalmakhoz, akár az iszlám szervezetekhez, sőt később a militáns iszlám radikalizmus, vagy a nemzetközi terrorizmus internacionáléjához.

A “szocialista orientáció” helyén azonban csaknem mindenütt a vallási fundamentalizmus valamely formája vált jelentős politikai erővé, amelynek féken tartása az uralkodó osztályok számára egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A politizált iszlám új előretörése, magán viselve a régió történelmi sajátosságait, nemcsak megtestesítette – az európai politikai kultúra terminológiájával szólva – az új szélsőjobboldalt és szélsőbaloldalt egyaránt, hanem elutasított minden olyan kiindulópontot, amely a felvilágosodás, az egyetemes emberi humánum hagyományos értékein alapul.

A Nyugat vezető osztályai, Oroszország és a harmadik világ új hatalmi elitjei – eltérő okokból – még csak felvetni sem tudták – és nem is akarták felvetni – a harmadik világ közismert problémáit, nemhogy megoldásokat kerestek volna. Az iszlám különböző fundamentalista értelmezései, irányzatai, e vallás túlvilági boldogulást és az ellenséget megsemmisítő “szép halált” kínáló antiszociális “perspektívája” a szerencsétlen munkanélküli tömegek körében megértésre találhatnak.

Ezek az elesett tömegek a vallási fanatizmus szervezeti és ideológiai nyomása alatt könnyedén válnak a politizált militáns iszlám legradikálisabb irányzatai, a kegyetlen terrorizmus aktív bázisává, egyúttal áldozataivá. A politizált iszlám különböző irányzatai a szovjet vagy az amerikai receptekkel szemben az iszlám interpretációjában rejlő egalitárius, patriarchális “demokratizációs” programmal lépnek fel, noha a felkínált technikát saját szolgálatukba állítják. Miközben Irak és Irán más-más irányú diktatorikus rendszereket építettek ki, Afganisztánban a tálibok és a mudzsahedek drasztikusan fellépnek mindennemű ellenzékkel szemben, amerikai és szovjet fegyverekkel felfegyverkezve folytatják “szent háborújukat”, eközben a moszlim fivérek patriarchális demokráciája, egalitárius közössége elnyom mindenkit: a nőket, a nem-moszlimokat, a másként gondolkodókat, a más jelképek hordozóit stb.

A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyilvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlátok a rendszerrel szemben, ami világosan kiderül az iszlám terrorizmus minden cselekedetében (repülőgép robbantások, algériai tömegmészárlások, egyiptomi merényletek a turisztikai ágazat ellen, izraeli öngyilkos robbantások, moszkvai lakóház robbantások, vagy a mostani Amerika-ellenes támadás). “A kafirokkal (hitetlenekkel, ellenséggel) szemben mindent szabad.”

Az iszlám terrorizmus mint egyfajta megélhetési forrás vagy életcél, szörnyűséges szellemi táplálékkal párosul: vallási fanatizmus, rasszista vagy szexista kirekesztés, az antiszemitizmus és genocídium erkölcsi elfogadása, amely ideológiailag az “iszlám rendszer” vagyis a helyi-regionális kapitalizmus és a globális tőkés rendszer radikális szembenállásán nyugszik. A globális kapitalizmussal szemben globális síkon vívja meg a maga terrorista háborúját. Az igazi tragédia az, hogy e szellemi táplálék már régebben összekapcsolódott a “nagy üzlettel”, a helyi burzsoázia érdekcsoportosulásaival, drog- és fegyverüzletekkel, embercsempészettel, helyi háborúk finanszírozásából nyert extraprofittal, az olaj és egyéb természeti készletek feletti ellenőrzéssel, tőzsdei és banki manipulációkkal, amelyeket bin Laden nagytőkés multinacionális vállalkozásbirodalma szimbolikusan és valóságosan is megjelenít.

 

5. Pangó tűzfészkek

 

Ezen érdekek – vagyis a helyi vagy regionális kapitalista csoportok kontra nemzetközi tőke – gazdasági és geostratégiai törésvonalán pangó háborús tűzfészkek alakulnak ki.

Ezeknek két nagy típusát különböztethetjük meg. Egyik típusban nyílt és burkolt neokolonialista törekvések ellen folyik a harc, a másik a geostratégiai érdekek konfrontációja. Előbbinek eklatáns példája a közel-keleti konfliktus, amelyet éppen olyan idegen megszállásnak élnek meg, mint a szent városok idegen kézbe kerülését, vagy azt a tényt, hogy idegen katonák, hitetlenek állomásoznak az iszlám legszentebb helyeinek szomszédságában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utóbbi típusba tartozik Afganisztán és a csecsen válság.

5.1. Nyílt és burkolt neokolonializmus

Nyílt neokolonialista törekvésnek a moszlim területek megszállását tekintik, vagy idegenek (hitetlenek) állomásozását moszlim földön. Burkolt neokolonializmusnak pedig az idegen gazdasági, politikai, kulturális befolyást tekintik, idegen intézmények és idegen életforma jelenlétét.

5.1.1. Nyílt “gyarmatosítás”, megszállás

A közel-keleti válság, arab-izraeli konfliktus

A politizált iszlám radikalizálódó mozgalmai terrorista militánsai mind a burkolt, mind a nyílt kolonializmus ellen fellépnek.

A szélsőséges palesztin és libanoni szervezetek (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah) Szíria révén Iránhoz kötődnek. Később a PFSZ radikálisai és Arafat korábban marxista jegyeket viselő ellenzéke, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért is ehhez az Irán által támogatott szövetséghez csatlakozott, akárcsak a Dzsamia Iszlamia szervezetek. Előbbi akkor radikalizálódott és vált terrorszervezetté, amikor vezetését Nayef Hawatmehtől átvette Laila Khaled, aki már 1969-ben a gépeltérítés egyik úttörője volt.

Nyílt gyarmatosításnak Izrael közel-keleti jelenlétét és a zsidó állam terjeszkedését, a megszállt területeken újabb és újabb zsidó települések létesítését tartják. A politizált iszlám radikalizálódó militánsai, terroristái mindenekelőtt a közel-keleti konfliktus megoldását kívánják kikényszeríteni. Noha a szeptember 11-ei merényletsorozat igen hosszú, több éves előkészületeket és komoly állami hátteret igényelt, időpontja azonban kétségtelenül a durbani konferencia eseményeit követte, amikor is az Egyesült Államok fellépése miatt nem sikerült az iszlám országoknak Izrael megszállt területeket betelepítő politikáját elítéltetnie. Akkor fogalmazódott meg számos szervezetben, és esetleg a mögöttük álló állami vezető elitekben is (s nemcsak a tálibokra gondolunk), hogy a politikai harc korszaka lezárult, eszköztára kimeríttetett, a fegyveres harc időszaka jött el.

A szent helyek megszállása

Jeruzsálem idegen megszállás alatt, Mekka és Medina közelében pedig idegen csapatok állomásoznak. A nyílt neokolonializmusnak e két formáját tartja számon a moszlim világ. A moszlim földek megszállása, katonai, közigazgatási annexiója valamint idegenek megjelenése az iszlám vallás szent helyein, illetve szent hely birtokba vétele.

5.1.2. Burkolt gyarmatosítás

A burkolt gyarmatosításnak a gazdaság, a kultúra, az életmód westernizációját, a nyugati életforma terjedését és a globalizációt tartják. A nyugati életforma terjedésének fő okát nem a multinacionális vállalatok világméretű hálózataiban látják, hanem a szekularizált iskolázottság, a koedukáció terjedésében valamint az idegenforgalomban. Ezért gyakran válnak belföldi terrorcselekmények színterévé lányok által látogatott intézmények (iskolák, mozik, nyugati mintájú gyorséttermek stb.) valamint a turisztikai ipar.

A nyugati életforma elleni harc jegyében azon gazdasági ágazatok ellen intéznek támadásokat (idegenforgalom, médiák), amelyek a multinacionális nemzetközi tőke kezében vannak, ahova konkurensként milliárdossá lett vezetőik sem tudnak betörni. Ez figyelhető meg Algériában és Egyiptomban.

5.2. Geostratégiai érdekek konfrontációja

Ilyenek a balkáni tűzfészkek, ilyen volt az örmény-azeri konfliktus, ilyen a csecsen kérdés, a grúz-abház kérdés, az afganisztáni és a kasmíri válság, valamint a Délkelet-Ázsiában kibontakozó válságövezet. Természetesen a közel-keleti konfliktus is rendelkezik ilyen olvasattal. Ezek közül e dolgozat keretei közepette csak az afganisztáni válsággal kapcsolatosan vetünk fel néhány gondolatot.

5.2.1. Az afganisztáni válság

Noha a radikalizált iszlám militánsai a közel-keleti konfliktust a neokolonializmus nyílt formájának látják és szeretnék láttatni elsősorban, a mi olvasatunkban más magyarázat is van: pangó tűzfészkek a geostratégiai érdekek metszéspontjain alakulnak ki. Nemcsak a Közel-Kelet, de Afganisztán is ilyen.

Afganisztán nem volt gyarmat, a szomszédságában végbement gyarmatosításra elszigetelődéssel reagált. Az afganisztáni társadalom is mutat posztkoloniális vonásokat, de mégsem gyarmatosítás utáni társadalom. Ez a tény jelentős különbséget eredményezett az afgánok és pastunisztáni testvéreik (a pakisztáni pastunok) helyzetében. A még Ázsiában is példátlanul nagy földrajzi, politikai és társadalmi elszigeteltségből adódóan túlnyomóan prekapitalista társadalmi viszonyok konzerválódtak. Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa.

A társadalmi-gazdasági és politikai elmaradottsághoz (utóbbi jellemzője a központi hatalom gyengesége, lokális hatalmi központok megléte, törzsi rend, helyi és törzsi tanácsok mint helyi hatalmi központok, faluközösségek, agrár- és katonai patronimiák megléte) potenciális, de latens gazdagság járul. Ez abból adódik, hogy különböző földrajzi és geostratégiai régiók stratégiai metszéspontján s egyben érdekövezetek határán, igen érzékeny geostratégiai törésvonalban helyezkedik el. Afganisztán elszigeteltsége és elmaradottsága annak volt köszönhető, hogy egyik nagyhatalom sem merte ezt a határt átlépni. Amikor egyik vagy másik megkísérelte felborítani ezt az igen ingatag egyensúlyt, meg nem szűnő háborús tűzfészek alakult ki Afganisztánban, olyan konfliktus, amelyben a regionális középhatalmakká kiemelkedni szándékozó szomszédok is levezethetik feszültségüket, és ahol a tűzfészket senki sem meri eloltani, mert békét csinálni épp olyan durva beavatkozás, mint háborút szítani, nem kevésbé nyílt és erőszakos átlépése az érdekek határának, mint amilyen a szovjetek afganisztáni intervenciója volt. Ennek kockázatát nehéz vállalni.

A nemzetközi terrorizmus afganisztáni jelenlétét a bipoláris világrend “új hidegháborús” korszaka hívta életre. Mivel a Szovjetunió átlépte az érdekövezetek határát, megsértett egy igen érzékeny geopolitikai egyensúlyt, az Egyesült Államok segítette anyagilag, fegyverekkel és szakértelemmel az afgán és nemzetközi mudzsahed szervezeteket, hogy harcoljanak Afganisztánban a Szovjetunió ellen.

E mudzsahed csoportok azonban kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak. Amikor a Nyugat rájött erre és már nem az összeomló Szovjetunió jelentette a veszélyt a térségben (sőt, az új közép-ázsiai köztársaságokra akarta kiterjeszteni a nyugati befolyást), hanem az ambiciózus iszlám hatalmak, mindenekelőtt Irán és Irak (de mint említettük, a pakisztáni és a szaúdi szövetséges kettős játéka is) jelentették a geo­stratégiai fenyegetést, életre hívta a tálibokat. A geostratégiai egyensúly ugyan nem borult fel, mert ehhez minden nagyhatalom félt hozzányúlni, de geopolitikai vákuum keletkezett.

Az egyébként is gyenge központi hatalom teljes szétesése, a lokális hatalmi centrumok önállósodása, a totális káosz és dezintegráció következtében a harcok nem szűntek meg, csupán a fegyveres konfliktus világméretű és regionális szintről szubregionális, lokális szintekre redukálódott. Ez a pangó tűzfészek az iszlám világ elégedetlenjeinek, odahaza felesleges elemeinek gyűjtőhelyévé, a nemzetközi terrorizmus Eldorádójává tette az országot. Míg a mudzsahed szervezetek Irán támogatását élvezték, a tálibokat pakisztáni kivitelezéssel és szaúdi tőkével az Egyesült Államok hívta életre, ám fentiek következtében a tálibok hamarosan olyan terrorszponzor regionális tőkés csoport kezébe kerültek, amely bin Laden birodalmává, az Egyesült Államok és a multinacionalista konszernek elsődleges konkurensévé vált. Ez előbb az iráni tőkés körökkel is konkurált, ám a regionális gazdasági és politikai hegemónia meggyengülésével, majd az orosz maffiatőke közvetítésével az iráni érdekeltségekkel kiegyeztek, és ettől kezdve együtt bomlasztották az Egyesült Államok legszilárdabbnak hitt térségbeli szövetségesei, Pakisztán és Szaúd-Arábia politikai és társadalmi életét. Éppen ezért, a pakisztáni fennálló rendszert megdönteni szándékozó Nemzeti Egységtanácsnak egyaránt tagja a pakisztáni tálibok szervezete, a legortodoxabb szunnita, a vahabita és a deobandi iskolát egyesítő Tahrik-i Nefaz-i Sariat-i Mohammadi valamint a hagyományosan Irán-barát szunnita szervezet, a Tahrik-i Dzsafaria Pakisztan.

 

6. Iszlám állammodellek és terrortámogató államok bukása, avagy a neorevolucionista teória

 

Nemcsak a nyugati és a marxista típusú szekularizált modellek bukása következett be, de az iszlám állammodelleké is, vagyis az “iszlám szocializmus” már bekövetkezett bukása mellett lehanyatlóban van az “iszlám állam” vonzereje is. Míg az iszlám radikalizmus a korrupt, Nyugat-barát keleti országokban virágzik, gyűlöletes olyan Amerika-ellenes, fundamentalista országokban, mint Irán, ahol az emberek be vannak oltva a radikális iszlám ellen. Ha felszabadítják magukat zsarnoki rendszereiktől, a szekularizáció új esélyt nyer.

 

 

 

 

 

6.1. Az “iszlám szocializmus” kudarca

Az iraki és a szíriai Baath szekuláris radikalizmusa, a palesztin hatóság kleptokratáinak Amerika-ellenes jelszavai mögött annak felismerése rejlik, hogy gyűlöletesek saját népük számára. Egy részük zsarnokság és izoláció révén megkísérli fenntartani “harmadik útját” (Líbia, Irak), más részük – noha szekularizáltnak vallja magát – nyíltan a teokratikus iszlám állam által irányított politizált iszlám militánsait támogatja, ám saját hazájukban nem tűrnének meg, kegyetlenül elnyomnának ilyen mozgalmakat (mint Szíriában), vagy maguk is radikalizálódásuk révén egyre inkább iszlám arculatúak lesznek. Ez a palesztin mozgalomra és a PFSZ-re is érvényes, következésképpen Arafat és a megbékélés hívei kisebbségbe kerülnek benne, s meg vannak számlálva napjaik. Ez ellen Arafat köre ideig-óráig úgy próbál védekezni, hogy sodródik a radikálisokkal, vagy maga is radikalizálódik. Mint láttuk, a hajdan marxista töltetű, szocialisztikus mozgalmak az iráni teokrácia védőernyője alatt radikális iszlám szervezetekké válnak.

De nem sorolható ide a szultangalijevi hagyományokat követő “moszlim nemzeti kommunizmus”, abból szekularizált nacionalizmus lesz, amely jelenleg Nyugat-barát! Iszlam Karimov üzbég elnök a nyugati szövetségesek legszilárdabb támasza a térségben. A “moszlim nemzeti kommunisták” nem azonosak a hatalmukat átmentett szovjet pártelittel. Ez figyelhető meg a hajdani afgán marxista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt utódainál is. A Parcsam, a Moszkva-barát pártelit Irán védőszárnya alatt mudzsahed szervezetekkel, elsősorban a Burhanuddin Rabbani vezette Dzsamiat-i Iszlami szervezettel vagy a Sura-i Nizárral állt össze, míg a khalqiakból – noha egy részük segített a tálib mozgalom megalakításában – nem lesz a radikalizált iszlám militánsa, hanem a nyugati demokratikus vívmányokért síkra szálló nacionalista.

A “szocialista orientáció”, “iszlám szocializmus” vagy “arab szocializmus” kudarcát követően szinte mindenütt előre törnek az iszlám szélsőségek. Olyan országokban azonban, ahol teokratikus államrend van, a politizált iszlám radikalizmusa kiürítette társadalmi mondanivalóját, elveszítette vonzerejét. Ezekben az országokban – akár Iránról, akár a tálibok Afganisztánjáról van szó – a legsötétebb elnyomás valósul meg, amely még a dekadens Nyugatnál és a Nyugat-barát korrupt rendszereknél is gyűlöletesebb azok számára, akik iszlám teokratikus államban élnek. Ezek be vannak oltva a terrorizmus ellen, mert megtapasztalták az állami terrorizmust. Az iszlám terrorizmus internacionalistái között iráni vagy afgán önkénteseket nem találunk. Ha irániak vannak közöttük, ők fegyelmezett katonák, az iszlám állam hű szolgái, akiknek munkaköre, feladata terrorista hálózatok építése és diverzáns akciók szervezése külföldön. Afgánt ellenben egyet sem sikerült azonosítani a külföldi internacionalistákkal rendelkező moszlim terrorszervezetekben Afganisztánon kívül, noha kétségtelenül az Al Kaida afgán tagokkal is rendelkezik, s az Irán és szaúdi “alapítványok” által támogatott afgán mudzsahed szervezetek tagjai is beépülnek folyamatosan alvó ügynökökként az európai és észak-amerikai társadalmakba.

1990-ben a nyugati szövetségesek azért hagyták abba Irak bombázását, és nem döntötték meg Szaddam Husszein rendszerét, mert attól féltek, hogy Irak dezintegrációjával északon egy Irán-barát kurd állam, délen pedig síita felkelések révén egy, az iráninál is szélsőségesebb síita teokratikus állam jön létre (az iraki, nadzsafi síita klérus ugyanis még radikálisabb, agresszívebb, mint az iráni qumi papság.). Ma már ez nem így van. Irán kétségtelenül a nemzetközi terrorizmus fő támogatója. Oszama bin Laden Al Kaida szervezete kétségtelenül iráni közvetítéssel hozta össze szövetségét az Irán-barát terrorszervezetekkel (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah, Demokratikus Front Palesztina felszabadításáért) a jemeni, ún. Jeruzsálem-konferencián, ahol elhatározták, hogy mindaddig folytatják a harcot, míg Jeruzsálem és a megszállt területek fel nem szabadulnak. Az is kétségtelen, hogy évekig kellett készülni a szeptember 11-ei eseményekre, s ezt nem lehet a szinte teljesen infrastruktúra nélküli Afganisztánból koordinálni. Ehhez legalább olyan állami háttér kellett, mint Irán vagy Irak (vagy mindkettő). Nem véletlen, hogy a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szer­vezet gyorsan magára vállalta a merényletet, majd amikor Oszamára és a tálibokra összpontosult a gyanú, gyorsan el is hallgatott.

Mindazonáltal ma már Irán nem erős bástya, hanem gyenge láncszem.

6.2. A teokratikus iszlám állammodell kudarca

Mi a válasz a terrorizmusra? Ami a radikális és gyors megoldást illeti, a külső hadviselés korántsem tekinthető optimális reakciónak, inkább a forradalom, vagyis hogy saját belső ellenzékük söpörje el a nemzetközi terrorizmust támogató államokat. E poszt-revolucionista teóriát Michael Ledeen amerikai professzor fejtette ki legújabb könyvében.³

Irán, amelynek mindeddig a legalapvetőbb érdeke volt, hogy Afganisztánban ne jöjjön létre egységes központi hatalom, béke és közbiztonság, ne épülhessenek meg területén a konkurens olaj- és földgázvezetékek, figyelemre méltóan elcsendesedett. Ellenzi, hogy Zahir sah visszatérjen Afganisztánba, s ellenzi azt is, hogy a mérsékeltebb tálibok helyet kapjanak az afganisztáni politikai rendezésben. De nem tud már ezen akaratának érvényt szerezni; támogatottja, az Északi Szövetség orosz közvetítéssel nyugati szövetséges lett. Rabbani és Maszud ezt az iráni álláspontot képviselték, míg Maszud utóda, Fahim, Dr. Abdullah az északi szövetségi diplomácia irányítója és Yunusz Qanuni elfogadják a Zahir sah égisze alatti széles etnikai, társadalmi, politikai bázisú Ideiglenes Tanács, majd Loja Dzsirga felállítását, inkább azon munkálkodnak, hogy lehetőleg minél nagyobb rész jusson nekik a hatalomból. Iránnak paradox módon a pastun Gulbuddin Hekmatiar maradt, a tálibok ellensége, aki ellenzi Zahir sah visszajövetelét. Ez Iránnak azért fontos, mert ha Afganisztánban helyreállhat a monarchia, ez megtörténhet Iránban is.

Látjuk, hogy az afganisztáni eseményekkel, a nyugati szövetségesek afganisztáni háborújával kapcsolatosan Irán hangja meglepően gyenge, hivatalosan semleges álláspontot foglal el. Szavaiban elítéli Amerika háborúját Afganisztán ellen, burkoltan azonban támogatja azon szervezetek révén, amelyekre befolyása van (a herati Iszmail Khán, valamint síita szervezetek), ellátja a nyugati szövetségeseket információval és burkoltan nyitni kíván a Nyugat felé. Ennek oka abban rejlik, hogy alapjaiban rendült meg az iráni iszlám teokrata állam.

Irán népe október 12-e óta folyamatosan tüntet Teheránban és országszerte a nagyobb városokban a zsarnoki síita teokrácia ellen, amely elnyomást gyakorolt felettük az eltelt 22-23 év során. Ezek az események precedens nélküliek az Iráni Iszlám Köztársaság történelme során. Csak Teheránban milliós tömeg tüntetett a kormány ellen. A terrorizmus elleni háború első győzelme talán nem Afganisztánban következik be, hanem az iráni rezsim felett. Ellentétben a korábbi tüntetésekkel, amelyek az egyetemekre és a diákokra korlátozódtak, ezeken már minden társadalmi osztálybeli és nembeli fiatalok részt vesznek. Noha futballmeccseken kezdődtek a zavargások a nemzeti válogatottat kritizálva, egyértelműen politikai megmozdulások voltak. Az iszlám rezsim, és különösen annak vezetője, a keményvonalasok támogatója, Ali Khamenei ajatollah elleni jelszavakat skandáltak, politikai szabadságjogokat követeltek és kövekkel hajigálták a biztonsági erőket. Legalább kétezer főt letartóztattak, köztük sok fiatalkorút, és sokakat megsebesítettek. A belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy ezek “megtöltik az ország összes kórházi ágyát”. Október 12-e, az Irak felett aratott győzelem napjának zavargásait követően a megmozdulások mindennaposak lettek. A mullahokon páni félelem lett úrrá. Irán lakosságának több mint fele már az 1979-es “iszlám forradalom” után született. Kis szerencsével hamarosan megláthatjuk, hogy saját népe győzi le a terrorista államot Iránban, majd Irakban és Palesztinában.

Az iráni események leckéül szolgálnak más terror-támogató országoknak is a térségben.

7. A terrorizmus felszámolása

 

A terrorizmus felszámolásáért folytatott harc első lépéseként nemzetközi összefogással fel kell számolni a pangó és elmérgesedő tűzfészkeket a Közel-Keleten, Afganisztánban, Kasmírban, Csecsenföldön és bárhol a világon. A háború(ka)t azonban katonai úton nem lehet tartósan kezelni.

A neorevolucionista gondolat lényege, hogy Afganisztán után nem lesz szükséges a nyugati szövetségeseknek katonai eszközökkel országról-országra háborút viselniük a terrortámogató országok ellen, nincs szükség az “embervadászat” országról-országra történő eszkalálására. A nyugati szövetségesek egyébként sem vállalhatják a világcsendőr szerepét, hogy a világ minden terrortámogató országában vagy tűzfészkében katonai eszközökkel, “idegen elnyomóként” háborúba bocsátkozva “kitakarítanak”, ártalmatlanná teszik az éppen ügyeletes zsarnokot és ideig-óráig “rendet teremtenek.”

Az érintett országok belső ellenzékének kell megdöntenie ezeket a zsarnoki rezsimeket. A terror elleni hadviselés nemcsak katonai, de mindenekelőtt diplomáciai síkon történhet, meg kell keresni a politikai alternatívát ezekben az országokban, és belső “forradalmakat” kell indikálni e zsarnoki rendszerek elsöprésére. Mindez abból a felismerésből ered, hogy a terrorizmus történelmi értelemben csak ideig-óráig szorítható vissza katonai-háborús eszközökkel, felszámolása csupán okainak megszüntetésével lehetséges.

Az utolsó háború forradalmi megmozdulások sora lesz, amelyek átformálják a közel-keleti erőviszonyokat, politikai struktúrákat. A “civilizált világ” és a terrorizmus harca helyett a zsarnokok és a szabadságszerető néptömegek harcáról lenne jó, ha beszélni tudnánk.

Második lépésként a terrorizmus gyökereinek felszámolására jó programokat kell kidolgozni. Amennyire nem hiszünk “civilizációk háborújában”, annyira hiszünk a “civilizációk párbeszédében”.

Ami a terrorizmus potenciális célországait jelenti, ezekben a terrorizmus veszélyének felszámolása csak komplex intézkedéscsomagok révén lehet, amelyek lényegében az alábbiakból állhatnak:

1. Belső rendészeti, védelmi lépések. Megfelelő határrendészet, bevándorlási politika. Ehhez járulnak az igazságügyi, jogi, törvénykezési csomagok.
2. Hírszerzési, titkosszolgálati lépések.
3. Politikai, diplomáciai lépések.
4. Gazdasági, pénzügyi intézkedések. Nemzetközi összefogásra van szükség a pénzmosás ellen, az adóparadicsomok felszámolására. A NGO-k szigorú ellenőrzése szükséges. A terrorizmus anyagi forrásait, a “nagy üzleteket” (fegyver- és kábítószerkereskedelem, tőzsdei manipulációk, feketegazdaság stb.) fel kell számolni.
5. Politikai, katonai hadszíntér.
6. Humanitárius tényezők, társadalmi-politikai front. Mivel a különböző szembenállások civilizációs köntöst öltenek, meg kell érteni az eltérő civilizációkat, az azokat működtető eltérő logikákat, megfelelő nyelvi, helyi ismeretekkel rendelkező szakértőkre kell támaszkodni, lehetővé kell tenni a “civilizációk párbeszédét.” Ebben a szférában át kell gondolni a médiakorlátozás problémáját, a globalizációhoz való viszonyt.
7. Fenntartható globalizációt kell létrehozni.

 

Összefoglalva, az emberiséget érintő összes problémák, nagy kihívások gyökeréig kell lemenni, foglalkozni kell a világ nyersanyagtartalékainak, energiaforrásainak kérdésével éppúgy, mint a környezetvédelemmel, ökológiai katasztrófák elkerülésével.

Az emberiséget állítólag megosztó végzetes és elkerülhetetlen kulturális és civilizációs ellentétek elmélete veszedelmes zsákutca, amely rasszista és diszkriminatív végkövetkeztetéseket rejt magában egy olyan világméretű társadalmi hierarchia fenntartása érdekében, amely a tekintélyuralmi rendszerek előtt tisztíthatja meg az utat. Ehelyett egy új, demokratikusabb világrend lehetőségét kell keresni a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy legalábbis enyhítése érdekében, olyan világrendet, amelyből nem sarjadhat ki a terror, a rémuralom, az erőszak és a háború rendszere. Olyan világrendet, amely nemzetközi téren és a belső társadalmi fejlődés következtében egyaránt képes felszámolni a terrorisztikus és terrortámogató zsarnoki rendszereket, vagy éppen azt a fajta zsarnokságot, amelyre a terrorizmus inadekvát válasz, megszünteti ezeket a rendszereket, és olyan közeget teremt, amelyben lehetetlenné válik újjátermelődésük.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági felzárkózásban, a centrum-periféria ellentétek felszámolásában, fenntartható és kezelhető globalizáció kialakításában érdekelt a világ, de abban is, hogy ezen országok végre rátaláljanak a saját modelljükre.

 

Jegyzetek

 

¹ Asad Abulkhail: Usama Bin Laden and the Taliban – The Consequences of the US’s Foreign Policy and the New American War Against Terrorism, Open Media Pamphlet Series 2001. Oct. 10. 14. p.

² Yonah Alexander–Michael S. Swetnam: Usama Bin Laden’s al-Qaida: Profile of a Terrorist Transnational Publishers 2001. 31. p.

³ Michael Leideen: Postrevolutionism in the Middle East Nebraska, 2001.

 

Irodalomjegyzék

 

1. Abulkhail, Asad: Usama Bin Laden and the Taliban; The New American War Against Terrorism: The Consequences of the US’s Foreign Policy, Open Media Pamphlet Series 2001.Oct.

2. Alexander,Yonah–Swetnam, Michael S: Usama Bin Laden’s al-Qaida:P rofile of a Terrorist, Transnational Publishers, 2001.

3. Cooley, John K.: Unholy Wars: Terrorism, Assymmetric Warfare and Weapons of Mass, Praeger Publications

4. Bergen, Peter L.: Holy War Inc.: Inside the Secret World of Usama Bin Laden, New York, 2001.

5. Clifford, E. Simonsen – Spindlove, Jeremy R.: Terrorism Today: The Past, the Players, the Future, Karachi, 2001.

6. Goodson, Larry P. Afghanistan’s Endless War: State Failure, Endless War and the Rise of the Taliban, Peshawar, 2001.

7. Gurr, Nadine – Benjamin, Cole: The New Face of Terrorism: Threads from Weapons of Mass Destruction, Oxford, 2001.

8. Laqueur, Walter: A History of Terrorism, Nebraska, 2000.

9. Leideen, Michael: Revolutionism in the Middle East, Nebraska, 2000.

10. Matinuddin, Kamal – Sahibzadah,Yaqub Khan: The Taliban Phenomenon 1994–97, Oxford University Press, Karachi,1999.

11. Pillar, Paul R.–Armacost, Michael H.: Terrorism and US Foreign Policy, New York, Brooklyns Institute, 2001. April

12. O’Neil, Bard – Meyer, Edward C.: Insurgency and Terrorism: Modern Revolutionary Warfare, New York, 2000.

Köztudott, hogy a világ jelenlegi arculatának kialakulásában az utolsó nagy fordulatokat egyfelől a szervezett kapitalizmus jóléti állama elleni negyedszázada életbe léptetett támadás, másfelől pedig a kelet-európai államszocialista kísérletek megdöntése jelentették. Mindkét nagy, világtörténelmi jelentőségű átrendeződésben vezető szerepet játszott az európai értelemében vett neoliberális ideológia. Az is közismert, hogy ennek programjában a minimális államhoz való visszatérés, a vegyes gazdaság privatizációval való visszavétele és a piacosítás döntő szerepet játszott. Az állam nagymértékben leépítette gazdasági, majd pedig szociális funkcióit. Liberalizmus ihlette volt ez a támadás abban az értelemben, hogy mindenfajta állami funkciót paternalizmusnak minősített, s az állampolgár nagykorúsítására hivatkozva számolta fel azokat az államilag koordinált egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszereket, amelyek nézetrendszere szerint elsorvasztották az egyéni felelősséget és kezdeményezőkészséget. Nem folytatjuk tovább az új individualizmus és a versenygazdaság piacosító tendenciáinak a gazdaság és a társadalompolitika átalakulására gyakorolt hatását, hanem rátérünk arra – a már lényegesen kevésbé ismert körülményre –, hogy hogyan hatott ez a fordulat az állami büntetőpolitika átalakulására. Kitűnő könyvet írt a kérdésről Loïc Wacquant francia kutató (A nyomor börtönei. A “zéró tolerancia” világméretű terjedése. Helikon, 2001, fordította: Köböl Anna). Csak üdvözölni lehet a könyv magyar nyelvű megjelentetését, mert egy olyan országban, ahol komoly tudományos és/vagy közéleti karriert lehet befutni pusztán azzal, hogy valaki nyugatról friss nézeteket importál, fokozott jelentőségre tesz szert az ilyen eszmék kritikai analízise. Az új dogmák ráadásul könnyen hatnak akkor, amikor a politikai elitek, a munkáltatók és a közvélemény formálók szemében siker és etalon országnak tekintett Egyesült Államokból hozzák be őket. Ilyen dogma a “zéró tolerancia” elve is, amely egy dologra kitűnően alkalmas: a nyomor kriminalizálására. Ezt a stigmatizációt leplezi le Wacquant tanulmánya.

Nézzük, miről van szó közelebbről! Arról a folyamatról, amelyben a háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat. A szociális állam leépítésével párhuzamosan növekvő egzisztenciális bizonytalanság ahhoz vezet, hogy a biztonság fogalmat egyfelől átértelmezzék, s azt kizárólag fizikai értelemben vett biztonságként, nem pedig jövedelmi, szociális, egészségügyi, oktatási, tehát egzisztenciális kérdésnek fogják fel. A biztonság fogalom átértelmezését pedig a közbiztonság fogalom lefokozása kíséri, amennyiben az állampolgárok politikai közösségének jogegyenlőségi alapon járó biztonságigényét már nem kizárólag a rendőrségnek, hanem egyre nagyobb mértékben a biztonsági magánszemélyzeteknek kellene előállítaniuk. Utóbbihoz azonban csak és kizárólag azon tőkés vállalkozások és vagyonos személyek juthatnak hozzá, akik ezt a privatizált biztonságot meg tudják fizetni. Nem szólva most ehelyütt arról, hogy mit jelent a polgári társadalom és a politikai állam elválasztásának elvi követelményét visszavevő magánrendőrségek tevékenysége, mennyire funkcionális (avagy inkább nem kívánatos) következményekkel járó tevékenység, mennyire sérti a jogegyenlőségi jogot ezen szervezetek tevékenységének a bűnözésre gyakorolt átterelő hatása, azt kell leszögeznünk, hogy a funkcióiban lefokozott minimális állam hogyan vezet szükségképpen a ’Law and Order’ hagyományos konzervatív iránytűjéhez és represszív büntetőpolitikájához. A konzervatív morál meglepően jól egészíti ki a jóléti állam lebontásának paternalista kritikáját. Felfogása szerint ugyanis kíméletlenül fel kell lépni a rend megsértésének mindenféle, így apró-cseprő formáival szemben is. A rendfenntartó erők létszámának, erejének növelését összekapcsolja azok azonnali beavatkozásával. A legyőzendő ellenségnek a nincsteleneket, munkanélkülieket, hajléktalanokat tekinti, akik antiszociális viselkedésformákat tanúsítanak. E felfogás szerint, melynek egyik felkarolója és támogatója Rudolph Giuliani New York-i polgármester volt, semmiféle toleranciát nem kell tanúsítani a szegénységgel és a hajléktalansággal szemben, hanem azt ’underclass’-nak kell minősíteni. A korábbi, túlságosan engedékeny szociális intézkedéseket el kell felejteni, s az önhibájukból szegénysorba jutottakat, az utcákon éktelenkedő és polgárnyugtalanító szubproletariátust rá kell kényszeríteni a törvények tiszteletére. Az ellenség: a squeengee men, vagyis azok a csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok, kis prostituáltak és kábítósok, továbbá koldusok, akik az utcai lámpáknál megszólítják az autóvezetőket és némi aprópénzért cserébe felajánlják nekik az ablakok lemosását. Az új büntetőpolitika nyomán ’fenn’, sokan férgeknek tekintik az utca nincstelen népét, azaz voltaképpen az amerikai népességnek azon szegény rétegét, amelyik hivatalosan is 35 millió embert – az összlakosság kb. 15%-a – jelent.

Hogy mi az elvi alapja ennek a bűnözést úgymond csírájában elfojtani szándékozó rendőri fellépésnek, azt Wacquant az egyik újkonzervatív agytröszthöz tartozó szerző, Lawrence Mead nyomán jellemzi. Eszerint a fejlett országokban a fő társadalmi probléma ma már nem a gazdasági egyenlőség idejét múlt eszméje, hanem a szegények függősége. Azoké, akik társadalmi inkompetenciájuk és morális alkalmatlanságuk miatt képtelenek beilleszkedni és dolgozni társadalmaikban. Társadalom­felfogásunkat meg kell tisztítani a szociologizmus maradványaitól, mert az a szegénységet és nyomort társadalmi feltételekre és okokra vezette vissza. A javasolt új büntetőfilozófia szerint társadalmi tényeket nem társadalmi tényekkel kell magyarázni, hanem az individuális életstílus hiányosságaival, erkölcsi és individuál-pszichikai hibákkal. Ebből következik, hogy a kiváltó okok megszüntetése érdekében új pater­naliz­musra van szükség. A hangsúlyt a kötelezettségekre kell fektetni és kompenzáló társadalmi mechanizmusok fenntartása helyett az államnak azt kell elérnie, hogy kikényszerítse a viselkedési szabályok érvényesülését. Azaz bármennyire is nem kérnek belőle, a szegények és a munkásosztály kisemmizett elemei lesznek a büntető államba való átmenet tárgyai. Mead tehát több államot írna elő, részben szociális, részben büntető értelemben, azzal a kifejezett feltétellel, hogy itt a szociálisnak álruhás büntető rendőrnek kell lennie. Ellenőriznie és fegyelmeznie kell a segélyben részesülőket, s a magatartási szabályok be nem tartása esetén rögtön a büntető szférába kell terelnie őket. Ennek a paternalizmusnak a szerző szerint is különösen súlyosak a következményei a faji kisebbségekre nézve, akik aránytalanul nagy számban vannak jelen a szegény népességben. Wacquant szerint viszont ez egy regresszív metamorfózis, amely Amerikában visszatér a legális szegregáció és diszkrimináció azon rendszeréhez, amely a déli államokban a rabszolga-felszabadítástól egész a ’60-as évekig, tehát a polgári jogi mozgalmak kibontakozásáig tartott.

A Welfare State utáni korszak szociálpolitikája tehát egy visszatérés az atomizált társadalomszemlélet felé, amelyben csakis és kizárólag mindenki saját maga felelős helyzetéért. Az egyén egzisztencia, tudás és anyagi javak hiányában – Münchausen báró módjára – saját erejéből, hajánál fogva kellene, hogy kirángassa magát alantas társadalmi helyzetéből. Éppen úgy, ahogy a magyarországi hajléktalanoknak, akiket in concreto történelmileg az tett azzá, hogy az urak – racionális kalkulációval – a kilencvenes évek elején elprivatizálták fejük felől a munkásszállásokat. (60 ezerből 54-et, l. Eszmélet 52.) Ebben a társadalomfelfogásban nincsenek osztályok, rétegek, csoportok, strukturális meghatározottságok – csak egyéni érdemek. Az osztálytagolódás eltűnését felváltja a ’kompetensek’ és ’inkompetensek’, a ’felelősök’ és ’felelőtlenek’ közötti technokratikus és morális ellentét, a meritokratikus társadalomkoncepció. Az egyének személyiségükben, IQ-jukban és kognitív képességeikben valóban különbözhetnek egymástól, de ezen különbözőségek függetlennek tekintetnek társadalmi diszpozícióiktól és szocializációjuktól. Viszont az ultraliberális társadalomszemlélet következményeként adódik az a konzervatív morál, amely szerint a válságban lévő állami politikát paternalista megregulázással, keresztény perspektívával vagy éppen neoviktoriánus moralizálással kell helyettesíteni. Ha a szegénység elsősorban a szegények viselkedésformáiból, nem pedig társadalmi korlátokból, az értelmes élet lehetőségének hiányából ered, akkor az egyéni magatartásokat kell represszív módon megváltoztatni, nem pedig a társadalmat megreformálni. Ebből a társadalom-felfogásból adódik a büntetőpolitika intoleranciája. Az igazságszolgáltatásnak nem szükséges azokkal az okokkal foglalkoznia, amelyek valakit bűn elkövetésére indítanak. Az amerikai konzervatívok mintáit jó tanulóként Európában elsőként átvevő Tony Blair-nél az ezen elvhez való csatlakozásból közetkezik: ’Fontos kimondani, hogy ezentúl az apró kihágásokat sem tűrjük el. Az alapvető elv az, hogy kimondjuk: igenis helyes dolog intoleranciát tanúsítani az utcán a hajléktalanokkal szemben.’

Kérdés, milyen következményekkel járt a gondoskodó államtól a büntető államig megtett út a mintaországban? Az az út, amellyel párhuzamosan a minimálbérek reálértéke 1997-ben 20%-kal volt alacsonyabb, mint ’67-ben, és az elmúlt két évtized gazdasági növekedésének gyümölcsét egy apró privilegizált kaszt kaparintotta meg (a lakosság leggazdagabb 5 %-a). Így a jövedelmek és a vagyonok közötti egyenlőtlenségek mára érték el legmagasabb szintjüket a ’Big Crise’ (1929) óta. Ma a vállalatigazgatók 419-szeresét keresik a munkásokénak, míg egy évtizeddel ezelőtt ez az arány ’csak’ 42-szeres volt. Amíg az USA büntetés-végrehajtási intézeteiben a ’60-as években az összlétszám apadt és 1975-ben mindössze 380 ezer személyt tartottak börtönökben (már-már ’a börtön nélküli nemzet’ toposza lépett fel), addig az új büntetőpolitika következtében 10 évvel később már 740 ezer, 1995-ben pedig több mint másfél millió, 1998 végére 2 millió embert tartottak börtönben. Ez a létszám a demokratikus társadalmak történetében sem előzményét, sem párját nem ismeri. Az, hogy 1997-ben 100 ezer lakosra csaknem 650 fogoly jutott, ez az Európai Unió országaiban számláltaknak minimum 6-szorosa, maximum 12-szerese. Mindez természetesen együtt járt egyfelől új börtönök építésével, másfelől a bebörtönzés privatizációjával, azaz magán iparágkénti felvirágoztatásával (ti. a börtönben dolgoztatni is lehet). Továbbá az a tény, hogy a zéró tolerancia elve de facto előszeretettel találja meg a színesbőrűeket, ugyanis ezen népesség összlétszámának 9,4%-a állt büntető hatóságok felügyelete alatt (1995-ben), míg ugyanez a mutató a fehéreknél 1,9%-os, ellehetetleníti a pozitív diszkriminációs programokat (’affirmatíve action’), melyek eredeti hivatása az lett volna, hogy az oktatáshoz és a munkához való hozzáférésben a legkiáltóbb faji egyenlőtlenségeket csökkentse.

A szociálpolitika és a pozitív diszkrimináció helyére lépnek a nyomor börtönei.

Valóságos dilemmákkal nézhetünk szembe tehát e – némiképp túlírt – könyvecske kapcsán. Ha elfogadjuk a világnézeti és értékrendbeli pluralizmust, akkor toleránsnak kell lennünk. A zéró tolerancia visszaveszi mindezt és represszív büntetőpolitikával váltja ki. A következményeket bemutattuk.

Van azonban másik út is, annak a liberalizmusnak az útja, amelynek nincs büntetőpolitikája, nem akar új paternalizmust sem, viszont azt gondolja, hogy például a határhelyzetekben cselekvő rendőröknek egyéni lelkiismeretük alapján kell dönteniük intézkedéseik célszerűségéről. Ebben a szakmai-etikai minimumokat nélkülöző álláspontban mi joggal a rendőr posztmodern magárahagyatottságának megnyilvánulását látjuk. Van-e itt tertium datur? Igen, mert a pluralizmus elismerése és a tolerancia elfogadása nem a bűnözéssel szembeni toleranciát kell, hogy jelentse – azt a rendőrségnek üldöznie kell. Azonban nem a szegénységet és a tőkés rendszer által előállított nyomort kell üldöznie és az egzisztencia-nélküliséget kell pönalizálnia, hanem a bűnözés mint társadalmi tömegjelenség okainak csökkentése lenne az ésszerű állami feladat. Több társadalmi prevenció = kevesebb bűnözés, több hatósági represszió = a deviancia és a szegénység halmozott újratermelődése, a börtönlakosság növelésének hatására. (Köztudott, a visszaeső bűnözővé válás melegágya a börtönbeli ’szocializáció’.) Szerencsére sem az EU országaiban, sem pedig hazánkban nem terjedt még el teljesen – bár terjed – a zéró tolerancia politikája. A szociális biztonsághiány növekedése és a bérmunka bizonytalanná válása reakciót von maga után. Talán rajtunk is áll, hogy Amerika nyomába eredünk-e vagy pedig a szociális Európa konstrukcióján munkálkodunk – erőink szerint.

1. Az életmű és a rendszerváltás

Hogy elérkezett-e az idő az államszocializmus történeti-politikai és elméleti-kulturális hagyományainak tárgyszerű számbavételére, nem tudom. De a kor szereplői ezt a “felmérést” mint saját történelmi teljesítményük értékelését, már megkezdték. Ki hamarabb, ki később. Ilyen, a “későbbi” kategóriájába számító kísérlet a korszak egyik neves filozófusának, az 1957–1968-as periódus egyik főideológusának, Szigeti József akadémikusnak a terjedelmes memoárja, pontosabban annak első kötete: Intellektuális önéletrajzom. A szellemi ébredezéstől a társadalmi hivatásra ébredésemig 1921–1948. (Bp, Eötvös József Könyvkiadó, 2000.)

Történészként tekintve e könyvre, az ember elbátortalanodik. Olyan tömegű történeti, filozófiai, esztétikai-irodalmi problémában kellene ugyanis tájékozódnia az egyes szaktudományok színvonalán, amire azt hiszem, a mai Magyarországon csak szerzők nagyon szűk köre lenne képes. Jelen sorok szerzője nem tartozik a társadalomtudósok e “mindentudó” csoportjába. Szigeti József azonban a társadalomtudósok ama generációjához tartozik, mint például Niederhauser Emil vagy a nem régen elhunyt Pach Zsigmond Pál történészek, akik az utolsó enciklopédikus tudású értelmiségiek nagy generációját alkotják. Korszakunk nem kedvez a “klasszikus” műveltség eszményének, hiszen még az emberi testrészeket is piacosító rendszer leértékelte ezt a “hagyományos” kultúrát. Ráadásul Szigeti nyilván naplófeljegyzései és emlékezete, művei és mások művei alapján olyan filozófiai és esztétikai vitákat is felidéz, amelyeknek puszta megértése is speciális szakirányú felkészültséget igényel. A memoár lapjain sorra-rendre bukkannak föl a különböző korszakok értelmiségi szereplői, s Szigeti nem takarékoskodik megítélésük, dicséretük vagy elítélésük során az éles jelzőkkel és megfogalmazásokkal. Szigeti József tisztában van azzal, hogy könyve a “kényes” könyvek közé tartozik, már csak azért is, mert Lukács tanítványai között – akikhez egyébként ő is tartozott – eufemisztikusan fogalmazva nem örvendett és nem örvend népszerűségnek ma sem. Ez a “pikáns” körülmény természetesen kiszélesíti a könyv olvasóinak körét.

Pedig, mint hangsúlyoztam, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a háború előtti vagy az akörüli vitákban eligazodjék és állást foglaljon. Ha mégis vállalkozunk a könyv recenzálására, akkor az nem csupán a szaktudományos teljesítmény jelentőségének szól, hanem annak, hogy a könyv lapjain egy huszadik századi magyar értelmiségi út paradigmája is körvonalazódik, amely a későbbi generáció értelmisége számára is rejt bizonyos tapasztalatokat, tanulságokat, ha mást nem, hát azt bizonyosan, hogy milyen kevéssé változott meg a magyar értelmiség szellemi horizontja a 30-as évekéhez képest. Hogy milyen mértékben, azt jól mutatja, hogy a mobil telefon elterjedésével párhuzamosan a magyar szellemi életet és a kulturális atmoszférát egy horthysta tartalmú “posztmodern” formájú restauráció jellemzi. De ne szaladjunk ennyire előre.

Szigeti József akadémikus neve 1989 óta “leírhatatlan” a hivatalos Magyarország sajtóorgánumaiban, hacsak nem “káromkodásként”, vagy denunciálandó kommunista, sztálinista stb. “rémként” ábrázolják. Azt mondottuk, “kényes” könyv Szigetié, hiszen pályatársai közül is sokféle érvvel állnak elő vele kapcsolatban: Lukáccsal való konfliktusától kezdve addig, hogy 1958-ban az oktatási miniszter helyettesének funkcióját vállalta stb., “bűnei” közé sorolják, hogy rossz időkben és rossz célokkal támadta, bírálta Lukács tanítványait stb. Jelen sorok írója egyáltalán nem lát olyan történelmi periódusokat, amikor filozófiai vitáknak ne lettek volna személyes-hatalmi aspektusai is, sőt, megkockáztatom az állítást: 1989 előtt minden filozófiai vita magában foglalta a hatalomhoz való viszony problematikáját. Nem irigylem azt a történészt, aki ezeket a szövevényes konfliktusokat fölfejti és megírja.

Szigeti József 1989 után a szellemi izoláció körülményei közé került, aminek elviselésében és feldolgozásában 1949 és 1969 után volt némi gyakorlata. Jelen helyzetének “szimbolikus” oka az, hogy az 1956-hoz való viszony maradt a “közmegítélés” szinte kizárólagos kritériuma. Szigeti pedig hű maradt önmagához, s ezt a belépőjegyet nem váltotta meg. Rozsnyai Ervinhez hasonlóan vállalta, hogy a szellemi élet perifériájára kerül.

Ám a fiatalabb generációk szemében (ha még egyáltalán érdeklődnek) – ahogyan egyre távolodunk a rendszerváltástól – a kommunisták, a marxista ideológusok személyes és erkölcsi jellegű vitáinak, nem ritkán vádaskodásainak a súlya és jelentősége elhalványulni látszik. Amikor napjainkban háborús bűnösöket mentenek fel, mint például Jány Gusztávot, netán Hóman Bálintot, más tétekben gondolkodunk. Hiszen az új rendszer erkölcsi színvonalát mindennél jobban jelzi az a ma már közhelyessé szublimálódott megállapítás, hogy mintegy másfél-kétmillió embernek, a lakosság 20-25 százalékának teljes egészében lerombolták az egzisztenciáját, ezek a rétegek gyakorlatilag semmiféle jövedelemmel nem rendelkeznek, miközben a lakosság felső néhány százaléka mesés vagyonokat halmozott fel, és akkor nem említettük, hogy milliók számára romlottak a szociális ellátás feltételei stb. Hol van itt az erkölcsi súlya azoknak a nacionalista vagy liberális értelmiségieknek, akik az új rendszer ideológusaiként “megágyaztak” és folyamatosan apologetikus igazolásokat szállítanak e “demokratikus átalakulás” számára. Ezt a magatartást a rendszer természetesen igyekezett honorálni, nem kevésbé, mint a régi. A szekértáborok vezérkarait, sőt, már harmadrendű figuráit is többször kitüntették a rendszerváltás során szerzett érdemeikért. Mint régen. (De hogy mégis volt valódi rendszerváltás, arra emlékeztetnek a kitüntetések új formái, a dizájn, csillag helyett a kereszt.) A magyar értelmiség erkölcsi fiziognómiája talán soha nem volt olyan torz, mint éppen napjainkban, ezért is látszik furcsának korunkban a moralizálás túltengése, noha talán éppen ebből az állapotból fakad. Az erkölcsi relativizmus korszakunk legbensőbb lényegéhez tartozik, hiába áll mindez kapcsolatban a megelőző rendszerrel, már nem írható annak számlájára, noha bizonyos történelmi gyökerek visszanyúlnak akár évszázadokra is.

Szigeti meggyőződéses, bár nem kritikátlan híve volt a régi rendszernek és az is maradt. Hiába akarná valaki Szigeti Józsefből az “újbaloldal” ideológusát utólagosan és ahistorikus módon “megfaragni”, ő tiltakozna a legerélyesebben egy ilyen beállítás ellen. Szigeti József, Marosánnal szólva, “végigment az úton”, s az a tény, hogy az út egy ponton túl járhatatlannak bizonyult, nem az út ellen szólt, hiszen mindig csak utólag derül ki, hogy egy úton meddig lehet elmenni. A probléma, hogy a képletes kifejtésnél maradjak, az volt, hogy a főúton felbukkant akadályok elkerülésére, netán új utak építésére még csak komoly tervek sem léteztek. (Ez mára is intelem.) Szigeti József könyvét ez az ethos hitelesíti, amelynek kiindulópontja, hogy az államszocializmussal mint rendszerrel szemben csak rosszabb alternatívák kínálkoztak a fejlődés minden szakaszán. Azon kevesek közé tartozik ő, akik fenntartás nélkül vállalják életpályájukat és munkásságukat a maga egészében.

Azoknak is tanulságul szolgál e paradigmatikus szellemi és politikai attitűd tanulmányozása, akik szőröstül-bőröstül elutasítják a régi rendszert. Még akik a barikád túlsó oldalán állnak, s onnan tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre azok is, egy olyan vitapartnerrel ütközhetnek meg, aki nagy erudícióval rendelkezvén arra készteti olvasóját, hogy valamiképpen szembesüljön a “rendszerváltás korának” kultúrájával, szellemi teljesítményével, történelmi horizontjával is.

 

2. Intellektuális kezdetek: a Ki a magyar? kérdése és az antifasiszta tradíció

Ugyanakkor Szigeti József intellektuális pályája természetesen más okokból is érdekes. Először is segít megérteni az értelmiség egy részének kommunistává válását 1944–45-ben. Másodszor: a marxizmus-leninizmus kétségtelenül egyik legszínvonalasabb és legelmélyültebb formaváltozata az, amit a mostanában 80 éves Szigeti József örökségének tekinthetünk. Ezt egyébként ellenségei sem tagadják. Szakfilozófiai, esztétikai és elméleti kutatások feladata annak megállapítása, mi marad érvényes a filozófusi munkásságából. Jelen sorok írója nincs abban a helyzetben, hogy ezt megállapítsa vagy netán “eldöntse”. Jelen írás csupán arra a feladatra vállalkozhat, hogy Szigeti József pályakezdése és pályájának legutolsó fázisa között az objektív és szubjektív összefüggéseket egy-két ecsetvonással érzékeltesse.

Szigeti tipikus magyarnak és tipikus magyar értelmiséginek indult (mielőtt atipikus magyar és atipikus értelmiségi lett), amennyiben a “hagyomány”, vagyis a proletár származás, a katonai és zenészi (értelmiségi) tevékenység, a tót kisebbségi lét “maradéka”, a 19-es forradalmi örökség megfért az osztrák beütéssel és a “régi magyar ág” jelenlétével. Intellektuális és politikai értelemben is igazán kedvező “származási” háttér volt ez egy kritikai és érzékeny értelmiségi indulásához a 30-as évek végén, a 40-es évek elején. Mint tudjuk, egy tudományos oeuvre feltérképezésekor is fontosak az indulás személyes és politikai körülményei.

Szigeti József maga két személyes kapcsolatot emel ki értelmiségivé válásának 1945-öt megelőző útján: a Fülep Lajoshoz és Országh Lászlóhoz fűződőt, akiknek nevét minden egyetemi hallgatónak ma is illik ismernie. Ezt az intellektuális “polgári” örökséget Szigeti kommunista fordulata után sem tagadta meg. A fiatal Szigeti következetesen antifasiszta irányba tájékozódott, ami azonban már enyhén fogalmazva sem volt tipikus abban az időben, főleg nem bécsi tanulmányok mellett. A legelső tudományosan felmerülő kérdés – amely a korszak szellemtörténeti atmoszférájában fogalmazódott meg benne – végigkísérte a magyar értelmiség sorsát az utána következő évtizedekben is, egészen napjainkig.

Természetesen a “ki a magyar” kérdéséről van szó. Tipikusan “bölcsész” kérdés volt ez már az akkori Magyarországon is. Főképpen ahhoz a szellemi környezethez képest volt specifikus ez a kérdés, amely szellemiség már akkor sugárzott Amerikából. Az “amerikanizmus” (mint Szigeti idézi a mondást /47.o./ az amerikaiak ama szellemiségét tükrözte (tükrözi ma is), amely Hugó Münstertől, a “pszichotechnika” úttörőjétől eredő megfogalmazásban így hangzik: “a faggyúból gyertyát, az emberből pénzt csinálnak”). De ez a szellemiség kevés vonzerőt gyakorolt a fasizálódó Magyarországon, ahol a zsidótörvények azt mutatták, hogy a pénzt nem is kell csinálni, hiszen egyszerűen el is lehet venni…

Ismert történelmi sajátszerűség, hogy autentikus magyar polgárság erős és befolyásos társadalmi csoportként önálló kultúrával és politikai akarattal úgyszólván nem létezett. S ezt Szigeti Józsefnek mint angol szakos egyetemi hallgatónak tudnia “kellett”. Pályakezdését maga egy külön fejezetcímmel találóan jelzi: “Érzelmi és szellemi kritikai góc keletkezése a Horthy-korszak ‘keresztény és nemzeti’ légkörével szemben” (49.o.). Beszámolója szerint Szigetit Mikszáth segítette át a kuruc-labanc naiv (és hamis) szembeállítás komolyan vételén, amely a magyar úri osztályokat oly mértékig megosztotta, hogy nyomai mind a mai napig kitapinthatóak, mint a szellemi elbutulás tömeges történelmi megnyilvánulása. Szigeti már felsőbb gimnazista korában olvasott Thomas Mannt és Tolsztojt, Adyt és Diltheyt, nem csoda, ha tanára, Országh László, a híres nyelvész hatása is eleve egy humanista irányú, antifasiszta kritikai gondolkodás irányába tolta, olyan irányba, amely Szekfű (hogy Hómanról ne is beszéljünk) kritikai olvasatát is megalapozta.

Prohászka Lajossal szemben Szekfű formátuma magával ragadta, ami ugyancsak nem a szélsőjobb irányba vitte a kritikailag szemlélődő diákot. Elindult hát Szigeti egy “nemzetkarakterológiai pályázaton”, vagyis belevágott élete első komolyabb tanulmányába, amely a nemzeti jellem kérdésével foglalkozott. Az első dolgozatban inkább a téma maga az érdekes, hogy miképpen lehetett a korszak kérdésfeltevései között nem a “vérösszetétel”, a “népfaj” és a biológiai rasszizmus más kategóriáihoz “menekülni” és eltévedni, hanem a biologizáló fajmítosszal szemben a történeti magyarázatok felé tájékozódni. Akkortájt a fiatal Szigeti még nem láthatta, hogy hová vezet a “fajbiológiai nézőpont”, amivel majd negyedszázaddal későbbi munkájában, A magyar szellemtörténet bírálatához címűben ütközik meg életre-halálra. “Tizennyolcéves fejjel – idéz önmagától – eddig jutottam: ’magát a népközösséget, kollektívumot egységes tulajdonságokkal, jelleggel rendelkező egyedként felfogni lehetséges, bár komoly nehézségekbe ütközik. Mik a határai, kritériumai ennek, sokszor bizony csak az intuíció döntheti el. Európa bármely népi egyénisége, így a magyar is történelmi alakulat, melynek tulajdonságait éppen ezért nem szabad csak az átöröklött faji ösztönök érvényre jutásaként kezelni, létrehozhat és állandósíthat tulajdonságokat a külső hatás, melyet kissé túl körülhatárolva, miliő néven szoktak emlegetni.” (132.o.)

Ugyanakkor a szellemtörténet – Szigeti elemzésében – súlyos visszalépés volt Hegelhez képest, amennyiben az “objektív kollektív szellemet” egy vagy más formában “szubjektív személyes szellemre vezeti vissza”, így a “népek szelleme”, a “nemzeti jellem” fogalma is szubjektív, spekulatív fogalomként jelent meg egy olyan történelmi időben, amikor Hitler a német, árja faj megtestesítőjeként tűnt föl a történelem színpadán.

A “bús magyar”, a trianoni békeszerződéstől “szenvedő magyar” a hatalmi elitek gondolkodásában és politikájában egyre inkább puszta eszközként jelent meg a német náci élettér “kiszolgálásának” ideológiájaként. A horthysta politikai elit számára Trianon “magyar érdekű” felülvizsgálata “mindent megért”, még a náci szövetséget is. Szigeti József ezt a nemzeti önsorsrontó magatartást a nemzeti karakter egy olyan alapvonásával magyarázta, amelyet ő akkor az “álmos magyar” fogalmában foglalt össze: ez az “alapélmény” Apáczai Cserétől Széchenyin át Adyiig nyer megfogalmazást, mint az “akarat-gyengeség”, a “tenni-nem-tudás”, elfordulás a valóságtól a képzelgések, a fikciók felé. (133.o.) Ez a problémakör feltűnt első potenciális filozófiai publikációjában is 1942 májusában, amely a “Magyar irracionalizmus” címet viselte, s először – Illyés Gyula és Keresztury Dezső akkori taktikai megfontolásainak köszönhetően is – csak ebben a memoár-könyvében jelenik meg először. Meglepőnek tűnik az írás aktualitása, nyilván ezért is helyezte el Szigeti akadémikus a korai cikkét e késői könyvében. Szigeti ezt a tematikát hosszabb időre talonba tette, mert mint Eötvös kollégista főleg a tanulásra koncentrált, a tanulás felé fordult, ami ritka olvasottságával hamar igen jelentős eredményekhez vezetett. Max Weberre támaszkodva tesz különbséget a funkcionális és szubsztancionális racionalitás között, ami filozófiai hadüzenet volt a “mélymagyarok” irracionális szellemi világának. Ez a kiindulópont évtizedekkel később nemcsak saját filozófiai munkáiban tér vissza, hanem más szerzőknél, mint például a debreceni egyetem néhány évvel ezelőtt elhunyt professzoránál, Bimbó Mihálynál is megjelenik az “urbánus-népies” ellentét terméketlenségét hangsúlyozva. A népiesség és a szélsőjobboldal összekapcsolódásának lehetősége már filozófiailag is felismert formában bukkant fel Szigeti első tanulmányában: “A ‘magyar’, sőt ‘mélymagyar’ irracionalizmus őseit ezután gyerekjáték fellelni – írta Szigeti az említett helyen – a mai német rassisch und völkisch ideológia múltbeli elméleti megalapozóiban. Magyarkodásuk olyan, mintha Sátánt Belzebúbbal akarnánk elűzni. Faj és vérkultuszuk mögött Gobineau és Chamberlain dilettantizmusa áll.” Mindez nem kapcsolható sem Nietzschéhez, sem Bergsonhoz, már csak azért sem, mert a “mélymagyar” gondolkodás nem rendelkezik valamelyest is mélyebb intellektuális háttérrel. “Üres és vak intuíció ez, ha szabad még egyáltalán ezzel a névvel illetni”. (182.o.) A felvilágosodás és a racionalizmus filozófiai tradícióinak védelme 60 évvel később is aktuálisnak tűnik, bár tudjuk: ami ugyanaz, nem ugyanaz, de ha történetileg gondoljuk végig sorsunkat, a 30-as évek mai “reneszánszát” komolyan kell vennünk.

Érdekesek Szigeti leírásai az egyetemi és kollégista évekről, mára már-már elfelejtett körülményeket rekonstruál, amelyek nélkül a “magyar értelmiségi” alakjának elképzelése bizonyosan szegényesebb lenne. Azt mondtuk, Szigeti József tipikus magyar értelmiségiként indul, ám értelmileg, szellemileg minél magasabbra hág, annál inkább szakít ezzel a “tipikus” léttel. Max Webertől Fülep Lajoson át Lukács Györgyig vezetett az útja, szakítva egyszer s mindenkorra a magyar értelmiség dzsentroid szokásaival, gyökereivel.

 

3. A kommunista fordulat és a marxista szocializmus

Az antifasizmus Kelet-Európában a kommunizmus mint szervezett tömegmozgalom előszobájának bizonyult. A fentebb emlegetett halovány polgári civil kurázsi következtében is az antifasizmus nem munkásmozgalmi és nem szovjet eredetű tendenciái sajnálatosan gyengék maradtak, aminek történeti, sőt, geográfiai okairól sok mindent el lehet mondani és már el is mondtak. Még a zsidók Auschwitzba szállítását is magyar hivatalnokok (“polgárok”), csendőrök, vasutasok intézték a lakosság közömbös és jelentős mértékben részvétlenséget sugárzó magatartása mellett. Szigeti József e jelenségnek dokumentálhatóan igen korán a tudatára ébredt, és nem véletlen, hogy a nemzeti önismeret kibontakoztatása nélkül a “defasizálás” feladatait nem tudta elképzelni. Ám az a generáció, amelyhez jelen sorok írója is tartozik, és amely gyakran e nemzeti öntudatra “térítés” folyamatát a 40-es–50-es években a maga erőszakossága miatt elítélte, a mai, “postmodern” fejlemények tükrében már differenciáltabban, több empátiával közelíti meg. A “fényes szellők” generációjáról, az Eötvös-kollégiumi küzdelmekről Szigeti új adalékokkal ismerteti meg az olvasót. Jól látszik, hogy az antifasizmus és a szocializmus egyesülése adta meg a kor pátoszát. Mindez a könyvben tanulságosan kiviláglik. Különösen azok a liberálisok tanulhatnak ebből sokat, akik utólagosan és ahistorikus módon kívánnak egy soha nem létezett “demokratikus antifasizmust” feltupírozni, hogy ezzel – Sztálinra és Rákosira hivatkozva – kirekesszék a kommunisták valóságos antifasizmusának erkölcsileg támadhatatlan tradícióját a háború alatt és után. (Ennek alábecsülése, tudjuk minek a felértékelésével párosul óhatatlanul.) Egyébként általános szokássá vált, hogy az antifasizmust mint elméleti és politikai hagyományt nem mozgalomként értelmezik, hanem néhány pártfejes politikai ügyeskedéseként, noha még a szovjet partizánmozgalom sem Sztálin fejéből pattant ki. Egyébként Szigeti pályája és memoárja nagyon is figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a történelemnek legitimációs ideológiává való transzformálása.

Hangsúlyoztuk, hogy Szigeti József más emberekkel, a politikával való kapcsolatát egyáltalán nem kerüli el, éppen ellenkezőleg. Ám akkor járunk el helyesen, ha a személyes szimpátiáknak és antipátiáknak nem túlozzuk el a jelentőségét. Ezeknek a konfliktusoknak a megítélése ugyanis mindig konkrét vizsgálódást igényelne, hiszen hogy mely ténynek tulajdonítsunk nagyobb fontosságot, nem magától értetődő. Érdekes, hogy miképpen tűnik föl a “szervetlen változás” kérdésköre, azaz a marxizmussal való szakítás és konfrontáció a mai Szigeti számára. A “szervetlenség” szinte paradigmatikus figurájaként a régi könyveit átértelmező (részben át is író) Heller Ágnes tűnik föl egy megjegyzésben, akinek portréját a szerző nyilván a második kötetben vázolja majd fel. Ellentétben azokkal, akik Hellerben az “árulás” szimbolikus alakját ragadják meg, Szigeti nézőpontjából Heller az “elszigetelt gondolati lépések filozófusa”, a filozófiailag előkészítetlen fordulatok embere, aki “a marxizmustól és Lukácstól való megszabadulása után a “postmodern stíl” embere, azaz írásai “az értelemtől és koherenciától mentes szavak hígvelejű zubogtatása”. (Vö.222–223.o.) Szigeti a filozófusok “fordulataival” valahogy úgy van, hogy csak az a fordulat lehet hiteles, amely egy mélyen történeti és kritikai önreflexió állandóságában mozog, fejlődik. A “változatlanság” dialektikájára – mint majd még e kérdésre visszautalunk – nem sok szót veszteget. Bizonyára a memoár II. kötetében ezeknek az emberi kapcsolatoknak nagyobb teret szentel. (Mindenesetre Szigeti napjainkban is szaktudományos problémákra koncentrál, amit például a dialektikus logikáról az amerikai minnesotai egyetem folyóiratának [Nature, Society and Thought] különszámában nemrégiben közzé tett tanulmánya bizonyít.)

Szigeti József szubjektív műfajt választott, memoárt írt. Micsoda emocionális szenvedés lehet sok száz oldalon át szembesülni azokkal az “árulásokkal” (hol idézőjelben, hol anélkül), amelyekbe maga az ÜGY is belerokkant. Ám a műfajból is következik, hogy a szerző – akinek egész filozófiai munkásságából ugyan nem következik – mintha itt-ott túlbecsülné a szubjektív tényező szerepét a “rendszerváltás(ok)nak” nevezett folyamatokban. Ez persze lehet a recenzens egyoldalú értelmezése is, amennyiben Szigeti, mivel kötetének ez nem tárgya, csak elszórtan “emlékezik meg” a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ról, illetve az államszocializmus győzelmének és bukásának okairól. Szigeti József e “szubjektív”, önmaga mint cselekvő ember szempontjából való történelem-értelmezése jogosult, hiszen a másik táborhoz tartozók semmivel sem kevésbé hangsúlyozzák a szubjektív emberi momentumok szerepét és hatását a történelemben. Szigeti József, a filozófus szégyenpírral az arcán emlékezik meg azokról az elvtársairól, akik később a másik tábor főkolomposaiként tiporják meg mindazt, amiben állítólag hittek évtizedeken át, s amiben Szigeti ma, élete alkonyán is hisz. Ám felvethető a kérdés több nézőpontból és különböző politikai táborok felől is, hogy a bukott rendszernek lehetséges alternatívát kellett állítani. Kétségtelen, e problémakör módszeres vizsgálata, egy reprezentatív munkában való kritikai végiggondolása Szigeti munkásságából hiányzik. Lukács Demokratisierungja e tekintetben egész Európában, sőt, határain kívül is paradigmatikus elméleti útkeresésnek tekinthető. Szigetinek a rendszerhez való viszonyát talán Lukács híres, aforisztikussá vált (bár sokszor vulgarizált és kiforgatott) megfogalmazásával érzékeltethetjük leginkább: “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”.

A “damaszkuszi út” problémája persze megspórolható volt azok számára – bárhol is álljanak politikailag –, akik megmaradtak legalább az elméleti útkeresés szintjén a szocializmus vonzásában. A “megmaradás” számos nehézsége és szenvedése között az egyik bizonyosan az, hogy a marxista elmélet szerepe milyen hihetetlenül gyorsan és radikálisan elpárolgott. Könyvében Szigeti József – fittyet hányva az inaktualitásra – adalékot nyújt a szocializmus elméleti értelmezéséhez, amennyiben felidézi a szocializmus körüli elméleti-filozófiai vitákat, a munka munkaidővel való mérésének gyümölcsöző voltát hangsúlyozva. Ám a 60-as években kettős vereség érte a szocializmus “filozófiáját”. Nemcsak abban az értelemben, hogy 1968 “világforradalma” nem nyújtott gazdasági alternatívát a kapitalizmussal szemben. Maga Lukács sem tudta tertium daturját gazdasági koncepcióval megalapozni. Szigeti József e probléma érzékeltetéséhez Mészáros István (Beyond Capital) fejtegetéseire támaszkodik.

Természetesen az értéktörvényhez való viszonyról volt szó abban a “szocializmusban”, amelyet még Sztálin nevével kötöttek össze. Az “értéktörvényt a szocializmusban” – ezt kevesen akarják tudomásul venni – még Sztálin kezdte rehabilitálni az 50-es évek legelején. Ezt a vonulatot vitte azután tovább például a Szigeti József által említett Wlodimierz Brus, aki – mint Szigeti fogalmazta – “mindent ’naturalizmusnak’ tekint, ami nem az értéktörvényen alapszik”. (379–380.o.) Lukács még a világkommunizmus teljes győzelme esetén is – ahogy egy helyütt fogalmazott – fenntartana egy kapitalista Svájcot, hogy a termékek értékmeghatározásával boldoguljon az új rendszer. Szigetitől eltérően én inkább csak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok e megfogalmazásnak, bár kétségtelen, hogy Lukács “gazdaságfilozófiai” síkon nem tudta betölteni a létező elméleti űrt. Szigeti József ennek az elméleti űrnek a “betöltését” Lukács fent említett tanítványa, az 1956 óta Londonban élő Mészáros István munkásságában látja (akit a mai Magyarországon természetesen méltánytalanul elhallgatnak, helyette negyedrendű amerikás magyar politológusokat futtatnak, akiknek szellemi horizontja nem terjed túl az amerikai külpolitikai lépések racionalizálásán). Mészáros e kérdésben Lukácstól eltérően végső soron úgy értelmezte a marxi szocializmus-felfogást, hogy a szocializmusban a munkaidő tömege a meghatározó tényező a gazdaság termelésében, a piac pedig a tőkés termelési mód adekvát viszonyrendszere. Ilyen és ehhez hasonló viták, amelyeknek pusztán megemlítésére szorítkozhattam itt, ma már csak a szellemi élet perifériáján folynak, szűk baloldali értelmiségi csoportocskákban, bár néha meg- megjelenik belőlük valami az Eszméletben vagy más kis példányszámú tudományos kiadvány oldalain.

Más a helyzet a történeti kérdések, a nemzeti önismeret tárgykörébe tartozó problémákkal. Azok ma is élőbbek a provinciális magyar szellemi életben, mint bármilyen elméleti kérdésfelvetés, mert közvetlenebbül tartoznak hozzá a rendszer legitimációs ideológiájának újratermelési folyamataihoz. Ha Szigeti visszaemlékezésének például ahhoz az eleméhez nyúlunk, amely ugyancsak Illyés Gyulára vonatkozik, akkor láthatjuk, hogy e témával egész folyóiratokat töltenek ma meg (igaz, többségében kisstílű szerecsenmosdatással foglalkozó irományok jelennek meg kisstílű bértollnokok tollából). Mindenekelőtt Magyarország II. világháborús szerepvállalásának megítéléséről, illetve annak utóéletéről van szó. Szigeti nem lehetett népszerű a maga korában sem az élő Illyés e kérdéskörrel kapcsolatos bírálatával, amely a háború alatti “attentizmusát” tette szóvá. Anélkül, hogy a vita korabeli politikai funkcióját akárcsak érinthetnénk, jelzem, hogy ez a kérdés szinte változatlan formában ma is jelen van a központi vitákban a napisajtó szintjén is. Már majdnem négy évtizeddel ezelőtt is a mélyben ott lappangott egy felülvizsgálati szándék, amely nem az “utolsó csatlós” minősítése ellen lázongott, hanem egy népies-nemzeties mentegetés ideologikumát alakította ki: “Illyés háború alatti attentizmusának kifejeződéseit” bírálva, Szigeti arra a konklúzióra jutott, hogy a nagy költő csupán “a tétlen meglapulásban s nem a tiltakozásban látta a háborúba kényszerített magyar nép gyümölcsöző magatartását”. Persze Szigeti József a maga korában sem kérdőjelezte meg Illyés jelentőségét és tehetségét, s nem keveri össze ma sem Illyés örökségét a mai, a szélsőjobboldalig lezüllött “népies” epigonok felszínes handabandájával, rasszista antikommunizmusával.

Szigeti József memoárja első, terjedelmes kötetének befejeztével foteljában hátra dőlve némi malíciával és önigazolással megállapíthatta, hogy az államszocializmus összeomlásával sem a világ, sem Magyarország nem jobb. Sőt. Rosszabb lett. De ott motoszkál az emberben a kérdés: az a kommunista generáció, amely megalapozta a régi rendszert, teljesítményének gyors és szinte ellenállás nélküli lerombolását miként magyarázza. Szigeti József akadémikus előtt még ott fekszik a II. kötet kézirata, nyilván kapunk még adalékokat e kérdés megválaszolásához.

Az alábbi dokumentumot 2001 őszén készítette európai közgazdászok egy csoportja Jörg Huffschmid brémai közgazdász-professzor vezetésével. A csoport 1995 óta vizsgálja – évente megrendezett konferenciái keretében – annak lehetőségét, hogy a Maastrichtban kijelölt anti-keynesiánus integrációs programmal szemben létezik-e a demokrácia, a foglalkoztatás és a környezeti harmónia szempontjainak eleget tevő európai fejlődési pálya. Az Alternatív Gazdaságpolitikai Fórum 1997-es memorandumát az Eszmélet 36. számában ismertettük. Ezúttal az elemzés középpontjában az Egyesült Államokból kiindult recesszió következményei állnak. A szöveget teljes terjedelmében az MSZP Közgazdasági Tagozatának Álláspontok című kiadványa közli. Az Alternatív Gazdaságpolitikai Fórum 2003 elején Budapesten tart konferenciát.

 

A veszély és bizonytalanság új időszaka

 

Az európai társadalmi és gazdasági helyzetet most növekvő labilitás és bizonytalanság, egy gazdasági hanyatlás kezdete jellemzi. Ez utóbbi mélysége és tartóssága még ismeretlen. A munkanélküliség ismét növekszik. A jelenlegi folyamatokkal együtt járó fenyegetéseket és veszélyeket ugyan fokozza az Amerikában szeptember 11-én történt támadások miatti megrázkódtatás, de ezek jelen voltak és láthatóak voltak jóval ezen események előtt is. E helyzet megdöbbentő és legidegesítőbb jellemzőinek egyike a megfelelő politikai válaszlépés teljes hiánya az EU részéről. (…) Ennek a rövid emlékeztetőnek az a célja, hogy hozzájáruljon a bírálatok és az európai alternatívák további tisztázásához a több demokráciáért, a teljes foglalkoztatottságért és az európai társadalmi jólétért küzdő társadalmi mozgalmak támogatásaként.

 

1. Lanyhulásból a hanyatlásba?

 

2001 második felében az EU azzal a veszéllyel szembesül, hogy a gazdasági aktivitás erőteljes lanyhulása teljes hanyatlásba torkollhat, ha nem történik energikus ellenintézkedés. Mégis, mind ez ideig nem látszik körvonalazódni megfelelő ellenlépés sem az európai hatóságok, sem a nemzeti kormányok részéről. Ellentétben a hivatalos bizonygatásokkal, a hanyatlás kivédésére lehetségesek azonnali és hatékony lépések, amelyeket alapos, középtávú gazdaságpolitikai reformoknak kellene követniük annak érdekében, hogy megvalósuljon a teljes foglalkoztatottság, valamint az állandó és fenntartható gazdasági fejlődés.

Markáns gazdasági lanyhulás. A jelenlegi lanyhulás jóval a tragikus szeptember 11-ei események előtt megindult. Elkezdődött már az 1998. és 1999. évi viszonylag jelentős fellendülés előtt, amely helyrehozta a Maastricht-i szabályok szerinti egységes valutára való áttérés által az európai gazdaságnak okozott károkat. Az egyéni fogyasztás növekedése, amely világosan pozitív szerepet játszott a fellendülésben, elgyengült a bérek nem kielégítő emelkedése eredményeként. Az olajárak emelkedése is a hazai jövedelmek csökkenését eredményezte. Még a felívelés során is megnyilvánuló lendület-hiány a termelő beruházások terén fékező hatással volt az igény oldalon, és behatárolva a lehetséges kibocsátást, megrekesztette a fejlődést a termelési oldalon, ami jellemző különbség az európai és az amerikai folyamatok között. A labilitás és a részvénypiac esése ráadásként járult hozzá a beruházások elégtelenségéhez. Végül, a külkereskedelmet, amelynek erőssége – az ázsiai krízis éveitől eltekintve – belejátszott az európai növekedésbe, 2000 vége óta az export visszaesése sújtja. A világméretű lanyhulás felgyorsító szerepet játszott Európában, és a jövőben még hangsúlyosabbá fog válni: a hanyatlás Amerikában egyre valószínűbbnek látszik, és a gazdasági aktivitás egyidejű gyengülése a világ gazdaságának valamennyi jelentősebb területén várható.

Ebben az összefüggésben elkerülhetetlennek tűnik a foglalkoztatási fejlődés új visszafordulása azután, hogy bizonyos országokban időnként jelentős színvonalat ért el. A munkanélküliség ismét növekedni kezdett számos országban, különösen Németországban a kezdetek óta, és Franciaországban 2001 nyara óta. Nagyon valószínű, hogy a jövedelem-különbségek és a regionális egyenlőtlenségek, amelyek jelentősek maradtak és bizonyos esetekben a fellendülés folyamán még élesebbé váltak, ismét példátlan szintre fognak emelkedni.

Végül, még ha létezik is erős párhuzamosság a különböző európai országok mozgása között, megmaradnak a nemzeti sajátosságok, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül. A fellendülés korlátozottabb volt Olasz- és Németországban, azokban az országokban, amelyek érzékenyebbek a nemzetközi konjunktúrákra. Másfelől a fellendülés különösen jelentős volt bizonyos kisebb országokban, mint például Írországban. A fejlődés aszimmetrikussága nem meglepő és nem a gyengeség jele, éppen ellenkezőleg, de a Közösség szintjén az egyesült gazdasági politika menedzselését bonyolulttá teszi.

(…)

A 2001. év további illusztrációja az európai gazdaságpolitika bénultságának, amely éles ellentétben áll az Amerikában tett határozott ellenlépésekkel. Szembesülve a konjunktúra visszafordulásával a Fed az év elejétől hét ízben csökkentette kamatlábait, hogy korlátot szabjon a lanyhulás hatásának és az ennek megfelelő pénzügyi igazodásoknak. A pénzpolitikának ez a gyors lazítása – a 3%-ot meghaladó infláció ellenére –, semmiféle kárt nem okozott a Fed megbízhatóságában, mert ez utóbbinak kettős célja van: az infláció alacsony szinten tartása (felső érték meghatározása nélkül) és a növekedés, valamint a teljes foglalkoztatottság megőrzése. Ez teljesen eltérő az ECB-nél: egyrészről az infláció 2%-os felső tűréshatára szükségtelenül korlátozó, és már az első olaj-áremelkedés, azután az élelmiszerárak növekedése miatt, meghaladottá vált. Másrészről nincs célkitűzés sem a növekedésre, sem a foglalkoztatottságra vonatkozóan, a teljes foglalkoztatottságról nem is beszélve. Az ECB igazodó lépései (a kamatláb 0,25%-os csökkentése májusban és augusztusban) túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármilyen valós hatásuk legyen a gazdaságra. Az ECB a háttérben vég nélkül a költségvetési korlátozásokra irányuló újabb és újabb követelmények után kutakodott azzal a hátsó, téves gondolattal, hogy az erős visszaesés Amerikában csak mérsékelt hatással van Európa gazdaságára, amelyet viszonylag zárt gazdaságnak tekintenek. (…)

A szeptember 11-ei megrázkódtatás a helyzetet sokkal kritikusabbá tette és kidomborította az Európa és Amerika reagálási képessége közti óriási különbséget. Amerika nagyon gyorsan és erőteljesen tette meg ellenlépését egy, a GNP 2%-át kitevő jelentős költségvetési csomaggal. Az ehhez tartozó intézkedések között szerepel az áldozatok segítése, az újjáépítés támogatása, juttatások a légitársaságoknak, jelentősebb adócsökkentés a háztartásoknak és a vállalkozásoknak, a katonai kiadások növelése – mindazonáltal ez utóbbit bírálni kell politikai okokból. Ellentétben ezzel a gyors ellenintézkedéssel, az európai kormányok semmiféle válaszlépést nem tettek, rámutatva arra, hogy sok országban, különösen a nagyobbakban kicsi a költségvetés manőverezési lehetősége, s azzal érvelve, hogy a gazdasági helyzet kevésbé kritikus, mint Amerikában. Még az a megnyugtatásnak szánt nyilatkozat is, mely szerint a stabilizációs automatizmusoknak be kell tölteniük szerepüket, társul azzal az ellenmondó állítással, hogy ez viszont csak akkor elviselhető, ha a Stabilitási Egyezmény kikötései teljesülnének. Az egyetlen kivétel a politikai távolságtartás szerencsétlen képéből, hogy az ECB részt vett a központi bankok szeptemberi egyeztetett válaszlépésében, amely biztosította a likviditást és ugyanakkor csökkentette a kamatlábat 0,5%-kal. Azóta a Fed ismét csökkentette a központi kamatot, az ECB pedig visszatért a merevséghez.

Európai újraélesztési kezdeményezésre van szükség. Jelenleg a növekvő veszélyekkel és a nyilvánvaló gazdasági romlással összefüggésben a gazdaságpolitika alapos irányváltása kell, amely a célok összességében a teljes foglalkoztatottságot tekinti központi kérdésnek, és a monetáris, valamint a fiskális politikákat e cél elérésének eszközeként veszi figyelembe. Rövid távon azonnali intézkedések szükségesek és lehetségesek a gazdasági aktivitás, valamint a foglalkoztatás ösztönzésére. De sokkal ambiciózusabb, középtávú reformok is kellenek, nehogy az európai gazdaságok gyenge növekedésben végezzék még nagyobb munkanélküliséggel és kirekesztődéssel. Ugyancsak szükséges a demokrácia és a hatékonyság nem kielégítő színvonalának emelése, amely európai szinten jellemzi a makrogazdasági politika koncepcióját és annak gyakorlati megvalósítását.

(…)

 

2. Támadások kereszttüzében a jóléti állam

 

A jóléti állam fejlődése, a társadalombiztosításnak a népesség egyre nagyobb hányadára való kiterjesztésével volt talán a legnagyobb haladás az európai gazdaságok társadalmi szervezetében a XX. század második felében. A XX. század utolsó évtizedében ez a jóléti állam támadások kereszttüzébe került, kihívásokkal és kényszerekkel kell szembenéznie.

Az európai egységes piac kialakulása, a munkaerő szabad áramlásával a tagországok között egy ilyen kihívás. Az egyes országokban más-más formában jött létre a jóléti állam, bár gyakran jelentősek a hasonlóságok az országok között. Számos eltérő modellt azonosítottak, amelyek a kiterjedtség mértékében, valamint a társadalombiztosítás és a társadalmi szolgáltatások egyensúlyi helyzetében különböznek egymástól. Ezeket a hagyományokban és módozatokban megnyilvánuló különbségeket nem lehet és nem szabad elsöpörni. Ugyanakkor sürgőssé válik annak biztosítása, hogy legyen egy egész EU-ra kiterjedő, hatékony jóléti rendszer. Ez intézkedéseket követel meg, hogy a jóléti juttatásokhoz való jogok átválthatók legyenek az országok között. Az egységes piac és a munkaerő nemzeti határokon keresztüli, megnövekedett mozgása ki kell egészüljön a nemzeti társadalombiztosítási rendszerek változtatásával. A szociális védelem minimális szintjén kívül további megállapodások szükségesek, hogy megelőzzük a szociális dömpinget és a versengést egymás “alulmúlásában”.

Egy másik kihívás az európai jóléti állam számára az elmozdulás a társadalmi juttatások egy sokkal önkényesebb rendszere felé, amelyet gyakran az “ösztönző” jóléti állam címkével illetnek, és amely az amerikai modellt követi. E nézet szerint a munkanélküliségnek elsődleges oka nem a munkahelyek, hanem a munkanélküliek hajlandóságának és rugalmasságának hiánya, hogy elfogadják a létező állásajánlatokat, következésképpen a munkanélküliekre ható fokozott nyomás segíteni fogja a foglalkoztatás növekedését. Ez a felfogás arra fog vezetni – és ahol alkalmazták, arra is vezetett –, hogy a munkafeltételek gyorsan romlanak majd a bérek, a munkaidő, a szociális védelem és a dolgozók jogai tekintetében. Ez aláássa a jóléti állam társadalmi lényegét. Ugyanezt az “ösztönzésre” alapozó felfogást alkalmazzák az idősebb emberekre: a korai nyugdíjba vonulást, ami gyakran jó dolog az időseknek is és a munkanélkülieknek is, akik követhetik őket az állásukban, egyre jobban gátolja a nyugdíjak fokozódó csökkentése, így gyakorolva nyomást az idős dolgozókra, hogy tovább maradjanak állásukban. A nemzetek közötti versengés, hogy csökkentsék az adókat és a társadalombiztosítási hozzájárulásokat, szintén belejátszik a jóléti állam tönkremenetelébe. A társadalombiztosítási járulékok vállalati csökkentése, úgy tűnhet, olcsóbbá teszi a munkaerőt és bátorítja a külföldi, közvetlen, belső beruházásokat. Ezzel azonban figyelmen kívül marad a kérdés, hogy ki viseli az ilyen hozzájárulások költségeit, és mik lennének az alternatív gondoskodás költségei. Jól láthatók a veszélyei annak, hogy az ilyen versengés a társadalmi juttatások és a jóléti állam fenntartásának teljes körű romlásához vezet.

A népesség idősödése a legtöbb európai országban szükségessé teszi a korábbinál több forrás átcsoportosítását a dolgozó népességtől azoknak, akik már nyugdíjba mentek. Ezt úgy mutatják be, mint a jóléti állam számára felvetődő problémát, amely megköveteli az adó és társadalombiztosítási bevétel növelését, hogy fizetni tudják a megnövekedett öregségi nyugdíjakat. A további érvelés az, hogy a magánnyugdíj formákat kell bátorítani és kiterjeszteni, hogy túljussunk ezeken a problémákon. Ez hamis elemzés. A nyugdíjas népesség arányának növekedése a dolgozó népességhez viszonyítva több forrás átcsoportosítását követeli meg a dolgozóktól a nyugdíjas népességhez, mindazonáltal ennek vállalása megtörtént. A magánosított nyugdíjformák leplezhetik az átcsoportosítást, de ez mit sem változtat a mögöttes helyzeten. A legtöbb értéktőzsde jelenlegi esése emlékeztetőül kell szolgáljon: a magánnyugdíj juttatások természete megbízhatatlan. Akik abban bíztak, hogy az értéktőzsdék magas hozadéka szolgál alapul öregségi nyugdíjukhoz (akár közvetlenül saját megtakarításaikon keresztül, akár, sokkal gyakrabban, közvetetten a nyugdíjalapba történt befizetéseken keresztül), most rájönnek, hogy a magánnyugdíjak ígért színvonalához nem fog rendelkezésre állni. A forrásoknak a dolgozóktól a nyugdíjas népességhez történő átcsoportosítása semmilyen nyugdíjrendszerrel nem kerülhető el. Egy átfogó állami nyugdíjrendszer biztosítani tudja, hogy tisztességes nyugdíjat kapjon minden állampolgár. Ez tudja biztosítani és kell biztosítsa, hogy azok is, akik időlegesen kiszorultak a munkaerőpiacról (szülők, munkaképtelenek, tréning miatt stb.) megfelelő nyugellátásban részesüljenek. A magánnyugdíj-rendszerek erre nem képesek, ezeknek az adminisztratív és marketing költségei jelentősek, ezért kevésbé hatékonyak, mint az állami rendszerek.

(…)

 

3. A szabadjára engedett pénzügyi rendszer veszélyei

 

Az Európában és azon kívül zajló pénzügyi folyamatok valóságos veszélyeket jelentenek az európai gazdaságoknak és társadalmaknak. A világos és összefüggő politikai válasz hiánya súlyosbítja a veszélyeket.

Az EU-ban a monetáris integráció jelentősen felgyorsította a financiális integráció folyamatát. Egyidejűleg, globális nyomások hatása alatt, a pénzügyi szerkezet is gyorsan változik. A közbeeső pénzügyi alakzatok változnak – a tőkepiacok nagyobb szerepet játszanak a pénzügyi források hovafordításában; az ipari klienseikhez szorosan kötődő erős bankok és belső befektetők, akik a múltban számos nemzet pénzügyi rendszerét uralták, versenykihívásokkal szembesülnek, és egy sokkal kevésbé stabil környezetben kell működjenek.

Az EU gazdasági válasza világos. Megpróbálja ezeket a változásokat felgyorsítani, azonosítva és eltörölve az összes intézményi tényezőt, amelyek ezen új körülmények között útjába tudnának állni a pénz és hitel szabad áramlásának. A Lámfalussy Jelentés a központi meghatározója ennek a cselekvés-sornak, de más politikai területek, mint például a vezetésváltás szabályai is, szerepet játszanak ebben. Így, bár az európai pénzügyi rendszer az Egységokmány (Single Act, 1986) idején elsősorban a banki műveletekhez kötött volt, az új program az értékpapír-piacokra – kötvény-, részvény- és ezek származékos piacaira – épít.

Az Európa Bizottság és az Európa Tanács jellemző célkitűzései az európai pénzügyi rendszerek teljes – és teljesen kritikátlan – amerikanizálását jelentik. Az amerikai rendszer feltételezett erősségeit, mint például a kockázati tőke nagy piacát, a pénzügyi műveletek olcsóságát hangsúlyozzák. De ennek a rendszernek a gyengeségei, nevezetesen a bizonytalansága és hátrányos hatása a jövedelem- és vagyonelosztására, soha nem említtetnek.

(…)

Új pénzügy és a nyugdíjak. A nagyobb fordulat az állami és kollektív nyugdíjrendszerből a magánnyugdíj rendszerbe világos szándéka a Bizottságnak a pénzpiaci integráció stratégiájában. A jelenlegi megoldások “tarthatatlanságát” ismételgetik, és azt hajtogatják, hogy a jövőbeli nyugdíjasok az integrált részvénypiacok fő haszonélvezői között lesznek. Újra és újra el kell mondanunk az előbbiekben kifejtett nézetünket: a probléma elsősorban források, azaz munkaerő és termelés kérdése; ha a megnövekedett forrásnak a nyugdíjas polgárokhoz jutása nem biztosított, akkor nem létezik olyan tisztán pénzügyi reform, amely garantálni tudná a társadalmilag megfelelő nyugdíjakat; másrészről, ha a források rendelkezésre állnak a foglalkoztatás és gazdasági aktivitás magasabb szintjéből eredően, akkor a jelenlegi rendszerekkel kapcsolatos nagyon pesszimista becslések a továbbiakban érvényüket vesztik.

A brit tapasztalat világosan rámutat a folyamatban levő nyugdíjreform veszélyeire. Az állami juttatások drasztikus csökkenése a korai nyolcvanas évek óta (amikor a brit általános állami nyugdíjat reál értelemben befagyasztották) oda vezetett, hogy jelentősen megnőtt a nyugdíjasok elszegényedése. A magánnyugdíjakhoz jutás igen egyenlőtlenül oszlik meg, ez persze várható is, hiszen közismert, hogy a pénzügyi gazdagság tulajdonlás, beleértve a magánnyugdíj jogosultságokat, szélsőségesen egyenlőtlen. Még azoknak is, akiknek van valamennyi magánjuttatásuk, komoly nehézségeik vannak mind az egyes pénzintézetek hibája vagy helytelen viselkedése, mind a pénzpiacok általános ingadozása következtében. Az integrációnak ez a módozata Európa-szerte veszélyezteti a szociális vívmányokat, és azzal fenyeget, hogy meglehetősen elviselhetetlen kockázatokat terhel a legsebezhetőbb polgárokra. Csak teljes elsőbbségi sorrend változtatás – a gazdasági intézkedések alárendelése a társadalmi célkitűzéseknek – tudja elhárítani ezeket a veszélyeket.

(…)

A pénzpiacok demokratikus ellenőrzése. Új demokratikus mozgalmak – most EU szerte és azon kívül is aktívak –, közvetlen politikai kihívást támasztanak a deregulált, globalizált amerikai pénzügyi rendszerrel szemben. Szerintünk ezek a mozgalmak (legismertebb és vezető példájuk az ATTAC) roppant fontosak az EU politikai és gazdasági fejlődése számára. Számos országban az aggodalmakból és vitákból összefüggő érvrendszer alakult ki és erősödik fel, amely a pénzügyi rendszer feletti demokratikus ellenőrzés visszaállítását követeli, folyik a polgárok és szervezeteik széles körű mozgósítása. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nemzetközi tőke áramlásának szabályozására valamilyen mechanizmus bevezetése alapvető követelmény, hogy megelőzzük a nemzetközi pénzügyi egyensúlyvesztést és a pénzügyi krízist, amelynek hatásai messze túlnyúlnak a pénzügy területén. Azt hisszük, hogy a nemzeti kormányokra és az EU hatóságaira (beleértve az ECB-t) hárul a kötelesség, hogy valódi párbeszédet kezdeményezzenek ezekkel a mozgalmakkal és dolgozzanak ki olyan intézkedéseket, amelyek megvédik a múltban elért társadalmi vívmányokat, valamint előmozdítják a továbbhaladást a társadalmi igazságosság és biztonság irányába. E célból a bankok, az értékpapír-ügynökségek és a pénzügyi szféra többi köztes szereplői a nyitottság, a becsületesség és felügyelet szigorú szabályai alatt kell álljanak, beleértve a szigorúbb többoldalú követelményeket és a rövid távú spekuláció elleni erősebb korlátozásokat.

Ezeknek a mozgalmaknak és számos támogatójuknak fontos követelése a Tobin adó bevezetése. Nézetek sokasága (többek között az Alternatív Közgazdászok egy Alternatív Politikáért) méltatja ennek a javaslatnak az érdemeit. A Tobin adó szószólói ezt a sok más eszköz egyikének látják, amely csatasorba állítható lenne a gazdaság stabilitásának védelmére, valamint a gazdaság és a jövedelmek nemzetközi méretű újraelosztására. Bár néhány technikai problémát meg kell oldani a bevezetéséhez, nézetünk szerint a Tobin adó megvalósítható politika és érdeme, hogy újrarendezi a társadalmi elsőbbségeket a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Ha a kormányok és az EU hatóságai visszautasítják ezt az eszközt, akkor javasolniuk kell másokat, amelyekről úgy gondolják, hogy technikailag előnyösebben kielégítik ugyanezeket a célkitűzéseket. E mozgalmak követelésének egyszerű visszautasítása, lemondva a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjának bármilyen kilátásáról, súlyos problémákra vezetne mind Európa politikai életében, mind gazdasági fejlődésében.

 

4. Hiányos demokrácia

 

A demokratikus reform valóságos és rendkívül sürgős kihívás az európai integrációban. Az épülő Európában a demokrácia hiányának hatására közvetlen politikai aggodalom kezdett kialakulni a polgárokban. Ez a felismerés éppen abban az időben tudatosul, amikor új igények válnak egyre nyomasztóbbá – új igények a szolidaritásra és politikai beavatkozásokra, amelyek széles körű demokratikus megvitatáson és megegyezésen alapulnak. Vonatkozik ez elsősorban a gazdaságpolitika újrarendezésének igényére, hogy elsőbbséget kapjon a teljes foglalkoztatás, a környezet fenntarthatósága és a jóléti állam erősítése a deficitcsökkentés és a pénzpiacok követelményei helyett. Ugyancsak vonatkozik a bővítés történelmi intézkedésére. A demokratikus reform nem korlátozódhat a hagyományos formákra, magukba kell foglalniuk a demokrácia új formáinak fejleményeit is, amelyek képesek megfelelni a minden szinten és minden helyen felmerülő kihívásoknak. Európa jövője számára sorsdöntő fontosságú egy összefüggő demokratikus víziónak és egy demokratikus elgondolásnak a kidolgozása, amelyet az európai polgárok széles körben támogatnak.

(…)

Az európai bővítés része a demokratikus programnak. Új tagok belépése Kelet-Európából roppant nagy lehetőség és kihívás az Unió számára. Ez elsődlegesen nem geopolitikai stratégia, inkább egy összefüggő fejlesztési program megvalósításának lehetősége egy kiterjedt gazdasági szférában, amelynek Európa hosszú történelméből örökölt közös fogalmai vannak az életről és a jól-létről.

Kelet-Európa jelölt országai a kilencvenes években kettős – politikai és gazdasági – átalakulás kihívásával szembesültek. Politikai szinten többpárt-rendszerek, parlamenti demokráciák, új törvényhozás és intézmények létesültek. Ezek a politikai rendszerek mára kifejlődtek és hitelt nyertek.

Egyidejűleg mélyreható változások történtek, amelyek célja a piacgazdasági viszonylatok megvalósítása volt. A gazdasági átmenet fő közös irányszabó alapelvei voltak: (a) a vállalatok felszabadítása a központi kényszerektől és a szabad piaci verseny legális kereteinek lefektetése,

(b) az árak, a bérek és a külkereskedelem liberalizálása,

(c) a vállalatok és a pénzügyi szektorok széleskörű privatizálása, ami alapvetően megváltoztatta e gazdaságok tulajdonosi szerkezetét.

A feladatok összetettsége azt jelentette, hogy azokat sokféle szakaszban hajtották végre, és az országok közötti nagy különbségek voltak jellemzőek az átalakulás koncepciójában, időzítésében és módszereiben. Mindazonáltal egy mély “átalakulási válság” alakult ki az örökölt szerkezeti elmaradottság, a tapasztalat hiánya, a nem megfelelő előkészítés miatt, továbbá a nyugati befektetők, hitelezők és kormányok által a kelet-európai országokra kényszerített szerkezeti változások irama és kiterjedése miatt. A kibocsátás és a nemzeti jövedelem hirtelen esett, a jövedelemkülönbségek meredek emelkedésével társulva. A teljes foglalkoztatottság történelmi időszaka után ismét megjelent a munkanélküliség és igen magas szintre nőtt.

Az elmúlt évtized során egy általános újraéledés játszódott le, és számos ország (pl. Lengyelország, Magyarország, Csehország és a Szlovák Köztársaság) elérte és túlszárnyalta előző teljesítményének színvonalát. A szisztematikus változás évei után az emberek többsége, bár lát reményt a gyors javulásra, csalódott és most az EU-bebocsátásra tekint. Az átalakulóban levő országok még gyenge demokratikus alapjai szerepet játszottak sok gazdasági nehézség felmerülésében, miközben a gazdaságok állapota fenyegetést jelent a demokrácia jövőjére. Ezt számításba véve fontos az Európa mint a kreatív demokratikus gyakorlat központja iránti igényt felépíteni, és biztosítani a jelölt országokat, hogy integrációjukat nem késleltetik, s hogy gyorsan beillesztik őket egy társadalmi fejlődés folyamatába, amelynek demokratikusnak kell lennie, hogy hatékony legyen. Ez megköveteli, hogy az EU adja fel jelenlegi vonakodását a csatlakozási eljárásban, gyorsítsa fel a szükséges intézményi reformokat és nem csak forrásokat, hanem sokkal több politikai energiát is fektessen be a bővítés történelmi folyamatába.

Európa szerepe a globalizáció demokratizálásában. A demokratikus reformok szükségessége természetesen nem korlátozódik Európára és az EU-ra. Az magába foglalja a nemzetközi és globális gazdasági viszonyok alapos újjáalakítását. Ahogyan a globalizáció az elmúlt két évtizedben zajlott, éles egyenlőtlenségekhez és sok országban még több szegénységhez és nyomorhoz vezetett. Az európai cégek stratégiái és az EU erősödő neo-liberális politikái részben felelősek ezért a polarizációért, következésképpen nagy az európai felelősség a reformok támogatásában is. Ezeknek a reformoknak része kell legyen a fejlődő országok teljes joga, hogy maguk határozzák meg országaik nyitottságának mértékét a kereskedelemre és a tőkeáramlásra vonatkozóan. Garantálni kell számukra, hogy a kereskedelmi, szolgáltatási, szabadalmi és más szellemi tulajdonra vonatkozó egyezmények nem fogják ellenezni az egészségügyi és más társadalmi javak juttatását. Európának vezető szerepet kell játszania további adósság-elengedés szószólójaként, és meg kell találnia a módját egy hivatalos fejlesztési segély létrehozásának, amely gyorsan a GNP 0,7%-ára nőne valamennyi tagországban. A nemzetközi intézményeknek, például a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak, több súlyt és nagyobb szavazati arányt kell adniuk a fejlődő országoknak.

(…)

Egy európai fejlődési modell kilátásai. Az integráció jelenlegi helyzetében Európa könnyedén lehetne az a fontos szint, amelyen egy széleskörű társadalmi vízió illeszkedik a gyakorlati és koordinált politikai intézkedésekhez. A rezsimek csak akkor tudnak új növekedést kidolgozni, ha a társadalmi fejlődés széles távlatát – a demokratikus gyakorlat szerinti tájékoztatással –, kifejezett céllá teszik. Ez az a sürgős teendő, amelyre Európának minden demokratikus csatornán keresztül törekednie kell. Az euro bankjegyek és érmék bevezetése olyan alkalom, amelyet arra kell kihasználni, hogy széleskörű és intenzív társadalmi vitát javasoljunk és kezdeményezzünk egy eredeti európai fejlődési modell természetéről és megvalósításának kilátásairól. Ennek a vitának gazdasági és társadalmi alternatívákat kell megfogalmaznia a társadalmi polarizáció és stabilitásvesztés neo-liberális képződményeivel szemben. De ezen túl kell jutni, új gondolatokat kell javasolni a fokozott demokrácia formáira és kulturális identitásokra. Egy új fegyverkezési hullámot és militarizálást erősen ellenezni kell, helyette fokozni Európa hozzájárulását a béke, az együttműködés és fejlődés helyreállításához és megőrzéséhez egy növekvő mértékben polarizálódó, egyensúlyát vesztett és ezért sebezhető világban.

 

(Fordította: dr. Hermann Imre)