Elterjedt és megkérdőjelezhetetlen vélekedés a közgazdaságtan uralkodó irányzatában, hogy az állami újraelosztás (aminek mértéke az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya) rossz dolog, és a gazdasági hatékonyság, rugalmasság s a felzárkózás érdekében csökkenteni kell. Ennek a véleménynek az igazságtartalma minimális, ám a mítoszokat legtöbbször nem is az igazság, hanem az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Az egyetértés teljes

“Sok országra kiterjedő statisztikai vizsgálattal igazolható, hogy a jóléti kiadásokra legkevesebbet költő délkelet-ázsiai országokban, hosszabb időszakot tekintve, a leggyorsabb a növekedés üteme. A szerzők vagy a kelet-európai olvasókra bízzák a következtetést, vagy a szemébe mondják: ha utol akarjátok érni a Nyugatot, kövessétek a délkelet-ázsiai modellt.” Írja mindezt hazánk bel- és külhonszerte legnevesebb közgazdásza, miután elverte a port a két szélsőség egyikén, azon, amelyik “nem hajlandó végiggondolni: a mai gondok leküzdésének legfontosabb eszköze a gazdaság tartós növekedése. Bármilyen triviális igazság is ez a közgazdász számára – fűzi tovább –, folyton elsikkad azok szemében, akik a jóléti állam status quójának fenntartása mellett szállnak síkra. Nem egyszer gúnyos hangon utasítják el és üres papolásnak tartják azt az elemi közgazdasági okfejtést, hogy elegendő beruházás és ennek nyomán tartós és elég gyors növekedés nélkül sohasem emelhető fel a posztszocialista régió lakossága nagy részének életszínvonala legalább a mai átlagos nyugati szintre.”¹ Baloldali párt színeiben kormánytag is volt országgyűlési képviselő-polgármester is úgy tudja, hogy a jóléti állam válsága úgy 20–25 évvel ezelőtt, akkor kezdődött, “amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbeli minőségtől alig elmaradó, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő.”²

A több mint neves gazdasági újságíró (lévén legolvasottabb napilapunk gazdasági rovatának vezetője) kormányunk vezető pártjának választási kampányában elhíresült 7%-os növekedési ígérete kapcsán, amelyet az idei első negyedév 6,6%-a erősen megközelített, arról értekezik, hogy “Minden gazdaságban meglódulhat a növekedés akkor, ha az állam a bevételek egy részéről lemond, és eltűri, hogy a pénz a polgárok zsebében, a vállalkozások kasszájában maradjon. Ha a kormány az adóterheket a felére csökkentené, vagy még jobban, ha a társadalombiztosítási járulékokat drasztikusan mérsékelné, azzal a gazdaság valóban felpöröghetne, akár a 7–10%-os tartományba is. Elvileg. Csakhogy akkor az állami gyámkodásról – vagy annak egy részéről – le kell mondani, rá kell hagyni a polgárokra, hogy ki-ki maga gondoskodjon a nyugdíjáról vagy annak nagyobb részéről, kössön magán-egészségbiztosítást, aki tud, fizessen a tanulásért, aki teheti stb., mert az államnak nem marad rá pénze. Pontosabban: a minőségre nem marad, csak az alapellátásra. […] Ámde a Fidesz-programban egyszerre szerepel a gyors növekedés és az erőteljes állami szerepvállalás. Ez az állam ismét gondoskodik a családokról, segít, hogy lakáshoz jussanak, és gyermekeket vállaljanak, saját kezébe veszi az egészségügyi szolgáltatásokat, autópályát épít, támogatja a kis- és középvállalkozásokat, a honi tőkét, egyre többet fordít az oktatásra és a képzésre […] Az elmúlt két év alatt bebizonyosodott, hogy a főbb célok és a lehetőségek ellentmondásosak.”³

De a magas tudomány álláspontja sem tér el ettől. A matematikai közgazdaságtan művelője vizsgálódása eredményeként arra a következtetésre jut, hogy “a gazdaság hosszú távú relatív jövedelemszintjét az adóterhek lényegesen befolyásolják.”⁴ Hogy el ne értsük, legolvasottabb napilapunk – mely ritkaságszámba menően fontosnak tartotta a nagyközönség számára közkinccsé tenni a szaklapban megjelent, képletekkel és matematikai levezetésekkel bővében lévő, a szakmabelieknek sem könnyen megérthető tanulmány fontosabb következtetéseit – kimondja, mi értendő ezen: “az adók és közterhek magas szintje hosszabb távon szinte biztosan megakadályozza a felzárkózást.”⁵

Az egyetértésben osztozik a politikai spektrum minden oldala. “Egyet lehet azzal érteni, hogy … adókulcscsökkentésre van szükség – mondotta volt egy emeszpés képviselő 1999 kora őszén az Országgyűlésben – [… mivel az] egyrészt a beruházási és a fogyasztási cikkek iránti keresletet növeli, a megtakarításokat növeli. […] a munkaerő iránti keresletet növeli, tehát a munkanélküliség ellen egy igen jó gyógyszer. […] költségcsökkentő hatása van, ezáltal […] a költséginflációt is mérsékli. […] a bér-ár spirál szempontjából is pozitív hatása van, mert hűti a bérköveteléseket, és így a keresletinflációt is csökkenti. Végső soron […] egyértelműen inflációmérséklő is.” Az elhangzottak fideszes képviselőtársát előbb bókra késztették: “amit ön elmondott […] szakmai felkészültségét nagyban alátámasztják […] valóban így van, ez mind megállja a helyét”, majd következtek a distinkciók: “Azt állítani, hogy az adócsökkentés a gazdaság minden bajára megoldás, alaphelyzetben nem feltétlenül igaz. […] a magyar adóterhelés nem tartozik a magas adóterhelések közé […] az egyes gazdaságok fejlettségi szintje nagyban meghatározza, hogy ahhoz milyen adóterhelés az, amely részben a gazdaság, részben a költségvetés kiadásait képes finanszírozni. Nagy rendszerek átalakítása előtt állunk, ami […] többletforrást igényel a rendszer átalakítás idején. [… mindezek] nem teszik lehetővé azt a nagyarányú adócsökkentést, amit a képviselő úr jelen pillanatban kér”. Az elhangzottak eszdéeszes képviselőt késztettek első szótól az utolsóig egyetértésre, de egyúttal annak felemlegetésére, hogy a megszólaló pártjának választási brosúrájában egyszerre ígért tb-járulék csökkentés csaknem a felére és az egészségügy költségvetésének növelése (az ott dolgozók bérének megkétszerezése) kizárja egymást. Tanácsa: fideszes képviselőtársának “elnézést kell kérnie az összes választótól azért, hogy a választási kampányban durván félrevezette őket.”⁶

Látható, az egyetértés teljes. E tudás mainstream, kételyek nélküli. S e kételynélküliség változó kormányainknak, legyenek bármily színűek, tollba mondja teendőit: a leghelyesebb, ha visszaszorítjátok az államot, legelsősorban is a jólétinek nevezettet, helyet adva a piacnak. S a piac – szokta volt mondogatni a monetarizmus atyja, a Nobel-díjas közgazdász és chicagói fiú, Milton Friedman – a legjobb szociálpolitika. Mi kellene még?

Mindez azonban csupán mítosz. Mert a tudományban is vannak mítoszok. Keynes mondja Ricardóról, hogy oly tökéletesen meghódította Angliát, mint annak idején a Szent Inkvizíció Spanyolországot. Elméletét oly mértékben tette magáévá a City, az államférfiak és a tudományos világ, hogy megszűnt minden vita. Ennek oka – fejtegeti Keynes –, hogy Ricardo elmélete sok tekintetben jól illett a korhoz. A hatalom birtokosainak kapóra jött, mert sok igazságtalanságot és nyilvánvaló kegyetlenséget a haladással járó elkerülhetetlen bajnak tüntetett fel, s azt hirdette, hogy az ilyen bajok orvoslására irányuló bármilyen kísérlet valószínűleg több kárral járna, mint haszonnal. Esetünkben sincs másként: valójában minden másképpen van. A mítoszokat az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Elosztás–újraelosztás (disztribúció–redisztribúció)

Az elosztás helye a piac: a munkavállalók a munkapiacon kínálják eladásra munkavégző képességüket, amiért a munkáltatók számos tényezőtől függő árat hajlandók fizetni. Az ár a kereslet és kínálat függvényeként piaci alku során alakul ki: a munkáltatók azt a legalacsonyabb árat igyekeznek fizetni, amelyért még megkaphatják a számukra szükséges “minőségű” munkaerőt (a munkaerőként való minőség véletlenül sem tévesztendő össze az emberi minőséggel). Minél magasabb a minőségi igény, annál magasabb az ár. Persze tudnunk kell, hogy a munkapiac mindig lokális: ugyanazon minőségű munkaerő ára magasabb nálunk, mint tőlünk keletre, s alacsonyabb, mint tőlünk nyugatra, s ez még az országon belül is igaz. Azt is tudatosítani kell, hogy a munkapiaci alku nem egyenlő erejű felek között zajlik: a munkáltató, ha képtelen munkaerőt vásárolni, legfeljebb nem használja ki kapacitásait százszázalékosan, a munkavállalónak, ha képtelen munkavégző képességét eladni, létfenntartása kerülhet veszélybe. A munkavállaló a sebezhetőbb, kisebb mozgásterű fél. Ami a munkáltatók nézőpontjából a munkaerő árstruktúrája, az a munkavállalók nézőpontjából jövedelemstruktúra.

Az államnak vannak feladatai, amelyek egyik részét kizárólag ő láthatja el, másik részét azonban nem kizárólag ő, de úgy alakult, hogy ellátja. Feladatai ellátására adót vet ki, amit csak jövedelemből lehet megfizetni. (Még akkor is, ha azt nem jövedelemre vetik ki.) Jövedelmet pedig két dolog képes termelni: a tőke és a munka. A tőke jövedelme a profit, a munka jövedelme az az ár, amit a munkáltatók a munkavállalónak munkavégző képessége rendelkezésre bocsátásáért cserébe fizetnek. Az elosztás helye a piac. Amit elosztott a piac, abból az állam – adó kivetésével és beszedésével – elvesz, s így a piacon elosztott jövedelem egy részét nem az költi el, aki megtermelte, hanem az állam. A közgazdászok döntő többsége úgy vélekedik, hogy az állam méretét az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhetjük.⁷ Minél nagyobb e hányados, annál nagyobb az állam. S minél nagyobb az állam, annál rosszabb a polgárainak, mert tompítva vagyon a beruházásra, újításra és vállalkozásra való ösztönzés – mondja a mainstream közgazdaságtan.

De az állam nem tüntethető el, csupán olcsóbbá tehető, mert vannak feladatai, amelyeket – mint említettük – kizárólag ő láthat el (törvényhozás, kormányzás, igazságszolgáltatás, belső rendvédelem, külső védelem stb.), már ha ragaszkodni kívánunk elért társadalomcivilizációs szintünkhöz. Ebben nincs különösebb vita. Annál inkább azon feladatok esetében, amelyeket nem kizárólag az állam láthat el, mégis ellátja őket. Ezek döntően az úgynevezett jóléti feladatok, s az ilyen feladatokat jócskán felvállaló államok a jóléti jelzőt kapták a keresztségben. S ha az állam, mondván, hogy e feladatok más által is elláthatók, a továbbiakban nem látja el ezeket, kisebb lesz az újraelosztás, vagyis kisebb lesz az állam. S a minél kisebb állam a jó állam.

A bajok oka a jóléti állam?

A bajok oka tehát a jóléti állam. Ha fel akarunk zárkózni, a délkelet-ázsiai példát kell követnünk, ahol csak hírből ismerik a jóléti államot, melynek fenntartási költségei így nem terhelik a munkaerőt, ekként az olcsóbb. Mindebben, láthattuk, teljes az egyetértés. Az egészből azonban egy szó sem igaz.

Messziről kell kezdenünk. Jövedelmet, tisztáztuk, két dolog képes termelni: a tőke és a munka, így az adót vagy a tőke vagy a munka jövedelméből lehet megfizetni. A tőke jövedelmére – a profitra – vállalati nyereségadót (nálunk társasági adónak nevezik) vetnek ki, míg a munka jövedelmét három főbb adó terheli: a személyi jövedelemadó, a fogyasztási adók (forgalmi és jövedéki adók stb.) és a járulékok. A járulék olyan adó, amelynek hovafordítását nevesítik (a nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküli ellátására stb. fordítják), s fizetésével a fizető cserébe jogosultságot szerez, hogy – ha életkora vagy a szükség úgy hozza – nyugdíjat, egészségügyi és munkanélküli ellátást stb. kapjon. A személyi jövedelemadót nem csupán a munkajövedelmekre, hanem a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részére is kivetik, míg a járulékokat csupán a munkajövedelmekre. Jó tudni, hogy a fogyasztási adót a “végső” fogyasztó fizeti, a vállalatok, bár vásárlásaikkor fizetnek forgalmi adót, azt vissza is igényelhetik. A sorban az utolsó a munkajövedelméből vásárló “végső” fogyasztó, aki – mivel nem igényelheti vissza – ténylegesen a fogyasztási adó fizetője. Könnyen belátható, hogy a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adó korlátlanul felcserélhető egymással, s a kettő helyettesítheti a járulékot.⁸ (A járulékot az államnak arra kell költenie, aminek hovafordítására nevesítik, de ami nevesített, az nem kizárólag járulékból finanszírozható.)

Mindebből az következik, hogy önmagában értelmetlen magas fogyasztási adókról/személyi jövedelemadóról/járulékokról beszélni. Az első kettő együttesen vizsgálandó (magas fogyasztási adó és alacsony személyi jövedelemadó ‘mix’ azonos a fordítottjával), a harmadik esetén kissé más a helyzet, erre visszatérünk. A személyi jövedelemadó az országok zömében progresszív, vagyis a jövedelem emelkedésével, túllépve meghatározott szinteket, a szintre vonatkozó adókulcs is (nálunk 20, 30, 40 százalék, de létezik “technikailag” 0 százalék is) emelkedik. A fogyasztási adó szintén progresszív, de a ‘kulcsok’ nem a jövedelem emelkedésével, hanem a fogyasztás szerkezetének megfelelően emelkednek – ki mennyi és mekkora jövedéki adótartalmú és forgalmi adókulcsú (nálunk 25, 12 és 0 százalék) terméket/szolgáltatást vásárol, jövedelmének el nem fogyasztott – megtakarított – része után pedig értelemszerűen nem fizet fogyasztási adót. A járulék e kettőtől eltérően hagyományosan lineáris, bár nálunk megjelent a ‘fejjárulék’, az úgynevezett tételes egészségügyi hozzájárulás. Lényeges különbség, hogy a személyi jövedelemadó rendszerek gyakran ‘alul’, az alacsonyabb jövedelműeket kedvezményezik, míg a járulékok gyakran ‘felül’, egy felső határ meghúzásával az afeletti munkajövedelmet mentesítik a járulékfizetés alól.

Az adók attól függően vannak hatással a gazdaságra, hogy a tőke vagy a munka jövedelmére vetik ki őket. Modellszerűen a tőke jövedelmének egésze megtakarítás, amelyből befektetéseket finanszíroznak, míg a munka jövedelmének egésze fogyasztásra kerül – bár tudjuk, hogy az előbbi egy részét a tőkés elfogyasztja, az utóbbi egy részét pedig megtakarítják. Ha egy országban magas a vállalati nyereségadó, az – okkal feltételezhetjük – visszafogja a befektetéseket. Ha a munkajövedelmekre (ide értve a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részét is) vetnek ki magas adókat, az legfeljebb szerény mértékben csökkenti az összjövedelmen belül egyébként is szerény mértékű (háztartási) megtakarításokat. Annyi történik – képletesen mondva –, hogy a gazdagoknak Ferrari helyett Porschéval, a kevésbé gazdagoknak Audi 6-os helyett Volkswagen Passattal kell beérniük, viszont e típusok árkülönbségéből a köz által fizetett munkák végzői vásárolhatnak maguknak Opel Astrát és Suzukit. Vagyis az történik, hogy a munkajövedelmekre kivetett adók átalakítják a fogyasztás szerkezetét, egyébként pedig a gazdaság növekedésére gyakorolt negatív hatásuk elhanyagolható.

Csakhogy az újraelosztási hányad mérőszáma érzéketlen arra, hogy az államháztartás GDP-hez hasonlítandó bevétele milyen mértékben származik tőke- és munkajövedelemből. Minden szem e hányadosra függesztődik, miközben az két, a gazdaság növekedése szempontjából homlokegyenest ellentmondó tartalmú részből áll. Ugyanaz a szám egészen mást jelenthet két részének nagyságától függően.

Zárt, de szabad piacgazdaság esetén a vállalati nyereségadó mértéke alig számít, a végső (vállalati nyereség) adófizető a vállalat termékeinek vásárlója, a fogyasztó. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy oly mindegy, mekkora ezen adó mértéke, a vállalat át tudja hárítani. A globalizált világgazdaságban azonban gyökeresen más a helyzet: a vállalatoknak módjuk van olyan országban adózni, ahol alacsony a nyereségadójuk, s ott termelniük, ahol alacsony a számukra szükséges “minőségű” munkaerő ára. Mivel pedig termékeik szinte bárhol eladhatók és a vámok jelentősen zsugorodtak, azokat a magas(abb) fogyasztási adókat kivető országok polgárai megvásárolhatják az alacsony(abb) fogyasztási adókat kivető országokban.

Mindez nagyon hasonlít arra, ami az 1920-as évek végén, az 1930-as évek első felében, a nagy gazdasági világválság idején történt, amikor is az egyes országok valutájuk leértékelésével kívántak versenytársaiknál előnyösebb helyzetbe kerülni (az előny addig tartott, amíg más országok hasonlóan nem cselekedtek), ami végül is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szétzilálódását eredményezte. Ez a felismerés vezetett az 1944. évi Bretton Woods-i világgazdasági konferencián létrehozott aranydeviza-rendszerhez, a nemzeti valuták árfolyamainak rögzítéséhez és egy nemzeti valuta, az USA dollár világpénzként való elfogadásához. Napjainkban az országok vállalati nyereségadó-csökkentési és -elengedési versenyben állnak egymással, de az így megszerzett előny – multinacionális cégek letelepítése – csak relatív lehet. Ez sem lesz sokáig tartható. Idővel az Európai Unió (EU) szabályozni fogja a kivetendő nyereségadó minimális mértékét, ami a versenysemlegesség jegyében kötelezően beszedendő, s abból kedvezmény nem adható. Ez a mérték sejthetően 25 százalék lesz, jóval a mai 35-40 százalékos mértékek alatt. Hazánkban a nyereségadó kulcsa 18 százalék, jóval elmarad a fejlett országokban alkalmazott mértékektől, ráadásul az adókedvezmények miatt ténylegesen csak 11-12 százalékot szednek be. Ez szóra sem érdemes teher. Irritálja is az EU-országokat, s ennek hangot is adnak. Ez az adó csak felfelé emelhető! Tehát a tőkejövedelmekre kivetett adó – gazdasági növekedés szempontjából döntő – mértéke nem akadálya felzárkózásunknak.

A munkajövedelmekre, a munkaerő árára kivetett adó pedig csak a fogyasztás szerkezetét alakítja át. Ez rossz hír ugyan a luxuscikkek gyártóinak, de rajtuk kívül szinte minden termelő jobban jár. A munkajövedelmekre kivetett adók csak abban az esetben gyakorolnak negatív hatást a gazdaságra, ha mértékük és/vagy progresszivitásuk visszafogja a munkapiac felső és középső szegmensének munkakínálatát. (Az alsó szegmens e tekintetben nem döntő.) A fejlődéshez elengedhetetlen, hogy több elsajátított tudással és megszerzett tapasztalattal érzékelhetően magasabb jövedelmet lehessen elérni. Tehát lehetséges a munkajövedelmeket úgy adóztatni, hogy eltűnjenek, vagy túlzottan csekéllyé váljanak az adózás utáni jövedelmi különbségek, de nem volt olyan jóléti állam, amelyben ezt akár csak megközelítették volna. Magyarországra ez még kevésbé igaz, mint a jóléti országok többségére.

Az adófizetés mint (részleges) vásárlás

Az adófizetést még felkészült közgazdászok közül is sokan hajlamosak úgy felfogni, mint az állam nevű moloch etetését, mint pénzdobálást egy mindent nyom nélkül elnyelő fekete lyukba.⁹ Pedig a pénz nem vész el, legfeljebb rosszul költik el.

A jóléti (nagy) állam azért vet ki magas adókat, mert kiterjedt nyugdíj-, egészségügyi és családtámogatási rendszert működtet, munkanélküli és szociális segélyeket oszt, s nyakába veszi a köz- és felsőoktatás, a szakképzés, az óvodák és bölcsődék gondjait is. A jóléti állam elvon, hogy adjon, esetleg ugyanannak, akitől elvon, vagy a már a szóhasználattal is lesújtó véleményként megfogalmazva: a fosztogató-osztogató állam fosztogat, hogy osztogathasson.

Ami azonban a felületes szemlélő számára adó, elvonás vagy éppen fosztogatás, az alaposabban szemügyre véve többé-kevésbé jól kivehetően vásárlás vagy éppen sajátos adótechnikai megoldás. A látszat szerint az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhető arányban újraosztja a jövedelmeket, valójában e hányados csupán azt mutatja, hogy jövedelmek mekkora hányada folyik keresztül az államháztartás “könyvein”. Egy számoszlop végösszege és a jövedelem-újraelosztás nagysága között nem elhanyagolható a különbség. Ennek megértéséhez az újraelosztás közgazdasági fogalmának tisztázása szükséges, amihez a biztosítás fogalmából kell kiindulnunk.¹⁰

A biztosítás során a biztosító biztosítási díj fizetése ellenében biztosítási szerződésben arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a biztosítottal előre meghatározott káresemény bekövetkezik, meghatározott kártérítést fizet. E csereügylet a felek részéről azért racionális, mert a meghatározott káresemény bekövetkezte csupán valószínűség. A biztosított (a szerződő) számára olcsóbb a biztosítás megkötése, mint a kár bekövetkeztekor annak elhárítása saját forrásból, viszont a biztosítási díj fizetése nem nagy veszteség ahhoz a lehetőséghez képest, hogy a biztosító fizet kár esetén. A biztosító tehát egy biztonság nevű terméket ad el, amely arra szóló ígéret, hogy a káresemény bekövetkeztekor fizetni fog. Ha pedig a piacon verseny van, annak a biztosítónak a termékét vásárolja meg, amelyik meghatározott káresemény bekövetkeztekor meghatározott kártérítést a legalacsonyabb díjfizetés ellenében vállal. A ‘pénz termék ellenében’ csere pedig vásárlás, nem a vásárló jövedelmének újraosztása az eladónak.

A nyugdíjjárulék-fizetés vásárlás: a munkajövedelemmel rendelkezők nyugdíjat vásárolnak az államtól, s a vásárlás nem jövedelem-újraelosztás. Az állam az így befolyt pénzből régi tartozásait törleszti: azoknak a nyugdíjasoknak fizet, akik valaha járulékot fizettek, s ezért számukra nyugdíj lett megállapítva. Az állam azért kénytelen előírni, hogy tőle vásároljanak nyugdíjat, mert jelentős nyugdíjfizetési kötelezettségei vannak, amelyeknek úgy tud legkézenfekvőbben eleget tenni, ha adósságát görgeti maga előtt. (Ezért a nyugdíjjárulék-fizetés nem csupán az államtól való vásárlásként, hanem az államnak nyújtott kölcsönként is felfogható.) A nyugdíjjárulékként befolyt pénzt azonnal kifizeti nyugdíjként, nyugdíjadóssága pedig változatlan szinten megmarad. Az állam “rendes” adóssága esetén se történik ez másként.

Annak kimondásához azonban, hogy a nyugdíjjárulék-fizetés egyenlő vásárlás/hitelnyújtás, további feltételeknek is kell teljesülnie. Először is a nyugdíjjárulékot kamat illeti meg, amelynek mértéke azonos kell legyen az állam más hitelezőinek fizetett kamattal. Ha a kamat ennél alacsonyabb, az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ezt a pénz- és tőkepiacon keresztül kellene megtennie. Ekkor az állam önmaga számára újraosztja a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. Ha viszont a nyugdíjjárulék után az állam magasabb kamatot fizet, mint a pénz- és tőkepiacon felvett hitelei után, akkor a nyugdíjjárulék-fizetők az újraelosztás nyertesei. Mindkét megoldás tisztességtelen. Nem árt tudatosítani, hogy az 1997. évi nyugdíjreform lényege a nyugdíjjárulék kamatának leszorítása volt, hogy az állam önmaga számára újraoszthassa a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. A nyugdíjrendszer nagy dúrral létrehozott második, tőkefedezeti pillére kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet az első pillérben történt – a járulékfizetők számára hátrányos – lépésekről.

Ha valamit, az állami (helyesen: állam által könyvelt) nyugdíjrendszer esetén csupán a fizetett nyugdíjjárulékok és a kapott nyugdíjak különbségét lenne szabad feltüntetni újraelosztásként, ahogy az államadósság esetén történik: az állam által felvett hitelek sem szerepelnek az államháztartás mérlegének bevételi oldalán, ahogy törlesztésük sem a kiadási oldalon, csupán különbségük, az államháztartás hiánya vagy többlete. Ugyanígy kellene számba venni a nyugdíjrendszert, “cserébe” viszont tudomásul kellene venni a nyugdíj (implicit) államadósság létét, melyet ma nem tartanak nyilván.

Meg kell jegyeznünk, hogy generációs szinten az újraelosztás kiküszöbölhető azzal, ha a nyugdíjjárulékok kamata azonos az állampapírokéval, de egyéni szinten további feltételként annak is teljesülnie kell, hogy a nyugdíj-megállapítás során kizárólag az egyén nyugdíjcélú megtakarítására és a várható élettartamára vannak tekintettel. Ha ez teljesül, a nyugdíjrendszer semmiféle újraelosztást nem hajt végre.

Az egészségügy esetén a helyzet bonyolultabb. Az egyének aktív életszakaszukban, munkajövedelemre szert téve, egészségbiztosítási járulékot fizetve fizetik meg gyermekkoruk orvosi költségeit, s fizetnek aktív korukban – előre – a nyugdíjaskorukban kapott egészségügyi ellátásért. Az egészségbiztosítási járulék nem kockázatarányos, nem is lehet az. Nincs az a biztosító, amely felelősséggel kalkulálni tudná aktív korban a teljes nyugdíjaskor egészségügyi ellátásának ellenértékét, tehát azokat és abban az életkorban fenyegetné az egészségügyi ellátás nélkül maradás veszélye, akik a legkevésbé fizetőképesek, noha a legnagyobb szükségük lenne rá. Egy társadalom, amely némiképp is ragaszkodik az általa elért társadalomcivilizációs szinthez, nem tűrheti, hogy azért haljanak meg polgárai, mert szegénységük miatt képtelenek megfizetni gyógykezelésük költségeit. Ez még a magánegészségügyéről ismert USA-ban sincs másként: az időseknek (Medicare) és a szegényeknek (Medicaid) külön programot működtetnek, s most tervezik ezek gyerekekre való kiterjesztését. Az USA e programokra (beleértve a köz szolgálatában állókat is: tisztviselőket, alkalmazottakat, katonákat stb.) közpénzekből GDP-je arányában annyit költ, mint amennyit Magyarország köz- és magánforrásból összesen. (Az USA közforrásból GDP-je 6,5 százalékát fordítja egészségügyre, miközben összesen több mint 14 százalékot fordítanak rá, emellett félszáz millió körüli az egészségbiztosítással nem rendelkezők száma. Magyarországon összesen 6,5 százalékot fordítanak egészségügyre, közpénzekből 4,5 százalékot, miközben az ellátottság csaknem teljes.)

Tételezzük fel, minden egyén esetén megállapítható lenne, mekkora egészségbiztosítási díjat kellene fizetnie ahhoz aktív korában, hogy a biztosító élete végéig állja egészségügyi ellátásának költségeit.¹¹ Ez persze gyakorlatilag lehetetlen (és meglehetősen költséges), már csak azért is, mert nem tudhatjuk biztonsággal előre megmondani, hogy milyen új fejlemények történnek például a várható élettartam növekedésében, az orvostechnika fejlődésében stb. – de most nem ez a lényeg. Kockázatarányos biztosítási díj helyett azonban jövedelemarányos egészségbiztosítási járulékot szednek. Ekkor lesznek ugyan mutatóba néhányan, akik éppen annyi járulékot fizetnek, amennyi biztosítási díjat kellene fizetniük, de a döntő többség kisebb-nagyobb mértékben több vagy kevesebb járulékot fizet annál, amennyi biztosítási díjat kellene fizetnie. Az egészségbiztosítási járulék és díj megegyező része vásárlás. A rendszer azok esetén, akik több járulékot fizetnek, mint amennyi díjat kellene fizetniük, a járulékuk díj feletti részét azokhoz csoportosítja át (azokkal ‘szolidáris’), akiknél fordított a helyzet: kevesebb járulékot fizetnek, mint amennyi biztosítási díjat kell fizetniük. Utóbbiak a szolidaritás kedvezményezettei. Mindennek alapján elmondható, hogy az államháztartás mérlege “egészségbiztosítás” címszó alatt feltüntetett bevételi és kiadási összegének csupán egy része újraelosztás, a másik része a biztosítási díj teljes vagy részleges megfizetése. Az előbbi újraelosztás, az utóbbi vásárlás. Az államháztartás mai számbavételi rendszerében azonban az egész újraelosztásnak minősül.

Mindezzel szemben fel lehet vetni, hogy az egyének fizessenek egészségbiztosítási díjat, s aki ezt nem tudja megfizetni, azt támogassák a központi költségvetésből. Ez lenne a rászorultsági elv. Ennek azonban számos hátránya van: egyrészt költséges a biztosítási díjak megállapítása, másrészt szintén költséges adminisztratív apparátust kellene létrehozni a rászorultság megállapítása, nyilvántartása és ellenőrzése céljából.

Hasonlót mondhatunk el az oktatásról. Az átlagcsaládoknak átlagban két gyermekük van, akik átlagos iskolákba átlagos ideig járnak, s e családok átlagos adót fizetnek, melyből az állam többek között oktatási rendszert tart fenn. E család gyermekeinek iskoláztatási költségeit egész aktív életpályáik során (átlagos) jövedelmeikből fizetik, nem egy-másfél évtizedre összesűrítve. Akinek az átlagosnál kevesebb gyermeke van, az persze “kényszerszolidarít” a háromgyerekesekkel. Szociológiailag pedig igaz, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és jobban keresők gyermekei átlagosan hosszabb ideig maradnak az oktatási rendszerben. Vagyis az oktatási kiadások jó része is “oktatásvásárlás”.

A családi támogatások mint adókedvezmények

A családok, a gyermeknevelés támogatása két módon történhet. Az egyik a családi pótlék folyósítása: a gyermekes családoknak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget utal ki a központi költségvetés. A másik a személyi jövedelemadó-kedvezmény (gyermekkedvezmény): a gyermekes családok jövedelmük adójából megtarthatnak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget. Közgazdasági értelemben lényegében mindkét esetben ugyanaz játszódik le, két nem elhanyagolható eltéréssel. Családi pótlék esetén magasabb az állami újraelosztás szintje, tehát “nagyobb az állam”, ami – láttuk – a mainstream közgazdasági gondolkodás szerint nem kívánatos. Az adókedvezmény viszont nem folyik keresztül az államháztartáson, tehát nincs hatással az állami újraelosztás szintjére, tehát “kisebb az állam” – s ez jó dolog. Valójában ugyanaz történik mindkét esetben. Hogy mégsem teljesen, az annak tulajdonítható, hogy az adókedvezmény kizárólag a család jövedelmének adójából érvényesíthető. Ott, ahol a kedvezmény mértéke meghaladja az adóét, e támogatás kisebb a lehetségesnél vagy egyenesen nem létező. (Csak egyetlen példa: a KSH számításai szerint a három vagy több gyermeket nevelők 56 százaléka nem rendelkezik állandó munkajövedelemmel.)

Az persze elképzelhető lenne, hogy utóbbiak negatív jövedelemadóként megkapják az adókedvezményt, s akkor közgazdasági értelemben az teljesen azonosan viselkedne a családi pótlékkal, bár a felszínen kisebbnek látszana az állam. (Csupán a negatív jövedelemadó növelné az újraelosztási hányadot.) A kormány azonban érzékelhetően a családi pótlék elértéktelenítésére és ezen adókedvezmény növelésére törekszik. Ez felháborítja a mai ellenzéki pártokat, s azzal vádolják a kormányt, hogy a középosztályt támogatja, nem pedig a rászorulókat. Mindezek mögött egy meg nem vívott vita lappang, amelyet láthatóan egyik fél sem kíván megkezdeni. A kormány célja véget vetni a “gyermek mint megélhetési forrás” nevezetű családi életstratégiának: lehetőleg ne szülessenek nagy számban olyan családokban gyermekek, akik munkajövedelmükből képtelenek azokat tisztességesen felnevelni. A családi pótlék elsorvasztása azonban elmélyíti ezen családok szegénységét, ami kiváltja a “nem a középosztályt, hanem a rászorulókat kell támogatni” politikai reakcióját. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a rászorulók támogatása megerősít egy társadalmi szempontból zsákutcába vezető életstratégiát, s a probléma bővítetten újratermelődik. Eközben a nyomor képei valóságosak és iszonyúak.

Létezik egy másik meg nem vívott vita is, amely a családi pótlék alanyi jogon történő igénybevételének visszaállításához kapcsolódik, de erről van szó abban is, hogy a gyermekkedvezményt bármilyen magas jövedelemmel rendelkező igénybe veheti. A Bokros csomag hozta rászorultsági elv szerint nem csak a “gazdagok”, de a középosztály gyermeknevelését sem kell támogatni, per definitionem nem rászorulókról van szó. Azonban egészen másról van szó: 1995 nem a rászorultsági elv diadala volt, hanem a gyermekek közjavakként való elismerésének visszavonása. A gyermekek ettől kezdve csupán szüleik hobbijaként léteztek, akik szabadon döntenek, hogy gyermeknevelésre vagy másra költik-e jövedelmüket. Ha elismerem, hogy a gyermekek közjavak, akkor minden gyermek az. Láthattuk, hogy a gyermekek utáni adókedvezménytől nem lesz “nagyobb az állam”. Tehát ha hiány van az államháztartásban, annak oka a másutt túlzott kiadás, vagy a túlzottan alacsony adók.

A gyes és a gyed felfogható olyan gyermek után járó adókedvezménynek, amely vagy a házastárs által aktuálisan fizetett, vagy a már megfizetett, vagy a későbbiekben fizetendő adóból kerül kedvezményezésre. Tehát technikailag megoldható lenne elszámolásuk aktuális vagy jövőben fizetendő adó terhére igénybe vett kedvezményként, már megfizetett adó visszatérítéseként. Ahol ez nem lehetséges, csupán ott történik újraelosztás.

Mi másról is van szó

Ezen írás egyik célja, hogy rámutasson, milyen mértékig hamis a gazdaságpolitikát vezérlő egyik legfontosabb mutató, az államháztartás kiadásai és a GDP hányadosa, az újraelosztási hányad. Arra törekedtünk, hogy a számviteli látszatokat lehántva rátaláljunk a közgazdasági valóságra. Most már tudjuk, hogy miért mélyen hamis Bokros Lajos azon megállapítása, mely szerint “Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban áll a gazdaság rugalmasságával és hatékonyságával [flexibility and efficiency]. Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.”¹² Ha el is fogadjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdasága rugalmasabb és hatékonyabb, mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé, az nem azért van, mert a 32 és 39 alacsonyabb szám, mint a 47, az 50 és az 54. Persze mindez nem Bokros saját leleménye, ő csupán egy szélesen elterjedt közvélekedés fenntartás nélküli elfogadója.¹³ E számok alapján csak azt tudjuk megmondani, hogy ezekben az országokban mi az, aminél biztosan kisebb jövedelmet osztanak újra. Nem vitatom, hogy a hivatkozott angolszász országokban az európaiaknál kisebb a közgazdasági értelemben vett újraelosztás, de a különbség mértéke legfeljebb a GDP néhány százaléka, s ennek semmiféle káros növekedésgátló hatása nincs.

Lássuk tehát, hogy a cikk elején idézett egyetértők miben tévedtek. A közgazdász, a politikus és a gazdasági újságíró abban, hogy úgy gondolják, a jóléti államot fenntartó adók a gazdaságtól vonnak el forrásokat, s ha nincs ez az elvonás, gyorsabban száguldhat a gazdaság. Tisztáztuk, ha ez a tőke jövedelmére kivetett adók esetén igaz is, a munka jövedelmeire kivetettekre semmiképp, s az előbbi hazánkban nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. A matematikai közgazdász nem vett tudomást arról, hogy a fogyasztási adók és a személyi jövedelemadó korlátlanul felcserélhető, s emiatt érvényét veszti azon megállapítása, mely szerint “Ha két gazdaságban a kormányzati kiadások azonosak, de egyikben a fogyasztási adónak nagyobb a szerepe, vagy a munkabér adóterhei kisebbek, akkor abban a gazdaságban a hosszú távú jövedelemszint magasabb lesz.”¹⁴ Az emeszpés országgyűlési képviselő állításairól annyit, hogy az adókulcscsökkentés legfeljebb akkor növelheti a beruházások iránti keresletet, ha vállalati nyereségadó-csökkentésről lenne szó (nem erről volt szó), de csak azért, mert relatív adóelőny keletkezik más országokhoz képest. A gazdaság bonyolultabb organizmus annál, hogy ilyen egyszerű megoldással növelni lehessen a beruházásokat. Az összes többi megállapítás legfeljebb ötöd-tizedrészben tartalmaz igazságcsírákat, de önmagukban tévedésekről, félreértésekről van szó.

Kormányunk, akárcsak elődje, a “kisebb állam” megteremtését, az állam “elvonásainak” csökkentését tűzte zászlajára, amit az újraelosztási hányad csökkentésével mér. A számviteli látszatból azonban nagyon nehezen bontható ki a közgazdasági valóság. Van viszont egy elem, ahol sokkal könnyebb a dolgunk: a Bokros-csomag óta a magyar gazdaságpolitika egyik központi eleme a munkaerő árának leszorítása, leértékelése. Erre döntően az a jogi helyzet ad lehetőséget, hogy történelmi okoknál fogva a munka jövedelméből fizetendő járulék nagyobbik részét pro forma a munkáltatók fizetik. Ez a jogi helyzet elmondhatóvá tett olyan közgazdasági értelemben anakronisztikus állításokat, mint például hogy a munkáltatóknak elviselhetetlenül magasak a járulékterhei, s olyan választási programokat, hogy csaknem felére csökkentjük a munkáltatói járulékokat. Amikor a kormány csökkenti ezen “elvonásokat”, s büszke, hogy ezzel csökkentette az újraelosztási hányadot, valójában a munkaerő árát szorította lefelé, csökkentve a munka ellenértékéért vásárolható javak mennyiségét.¹⁵ Ez az összefüggés azonban igen bonyolult és nehezen átlátható, s nagyon erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez így is maradjon. Amennyiben a jogi helyzetet a közgazdasági valósághoz igazítanák, a munkáltatói járulékokkal felbruttósítanák a bruttó béreket, a szemek azonnal kinyílnának. S a munkáltatóknak csak az elviselhetetlenül magas (bruttó) bérekre lenne okuk panaszkodni, de arra meg nem panaszkodhatnak, mert a piacon éppen ők a munkaerő vásárlói, s a piaci ár legfeljebb nemzetközi vagy időbeli összehasonlításban lehet magas vagy alacsony, az ár kizárólag egyetlen szóval jellemezhető: piaci.

A jóléti – vagy mostanában felkapott reinkarnált elnevezésével esélyteremtő – állam tehát se nem koraszülött, se vége nincs. Legalábbis ennek gazdasági oka nem lehet. A fejlett világ jóléti államaival persze sok baj volt és van, de hát mivel nincs. Azonban osztogatónak-fosztogatónak és paternalistának dehonesztálni egy államot pusztán azért, mert társadalombiztosítási rendszert működtet és magas az újraelosztási hányad – igazságtalan. (Bár létezik olyan, hogy osztogatás-fosztogatás és paternalizmus.)

A jóléti állam ellenségeinek az esélyteremtésből van elegük. A kapukat kívánják bezárni.

Jegyzetek

¹ Kornai János: Az egészségügy reformjáról. KJK, Budapest, 1998. 35–36.o.

² Szabó Zoltán: Mozdulatlan-e Magyarország? Népszabadság. 2000. július 3., 11.o.

³ Farkas Zoltán: Eco-Mix. Kritika, 2000. július 2.o.

⁴ Valentiny Ákos: Gazdasági növekedés, felzárkózás és költségvetési politika egy kis, nyitott gazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2000. június, 391.o.

⁵ Faradó József: Nincs garancia a gazdasági felzárkózásra. Hosszabb távon nem várható 4-5 százaléknál magasabb átlagos növekedés. Népszabadság, 2000. június 22., 14.o.

⁶ Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyve, 1999. szeptember 8., 11121–11124.o.

⁷ Az államháztartás bevételei/GDP hányadost (jövedelem)centralizációs hányadnak, az államháztartás kiadásai/GDP hányadost (jövedelem)újraelosztási hányadnak nevezik. Amennyiben e bevételek meghaladják a kiadásokat – s általában ez a helyzet –, hiány (deficit) van, ellenkező esetben az államháztartásnak többlete (szufficit) van. A hiány önmagában nem ok az aggodalomra, csak akkor kell felkapni a fejet, ha a hiány mértéke meghaladja a gazdaság növekedését, mert akkor növekszik az államadósság GDP-hez viszonyított aránya.

⁸ Egy tanulmányban a Tárki szerzői kollektívája, miután megállapítja, hogy az adókat “nem feltétlenül az viseli, aki ténylegesen megfizeti”, így folytatja: “Egy esetleges áfa-csökkentés kedvező hatása megoszlik a tőketulajdonosok, az alkalmazottak, a fogyasztók és a beszállítók között”. Ez a megállapítás azonban téves. Ha például feltételezzük, hogy az áfa-bevételből a köz szolgálatában állókat fizetik, s az áfa csökkentése sokuk elbocsátását jelenti, akkor a fogyasztás szerkezete változik meg: míg az elbocsátottak fogyasztása az alapvető létszükségleti cikkekre szűkül, s megszűnnek a kevésbé alapvető termékek és szolgáltatások fogyasztói lenni, addig az áfa csökkentését jövedelemnövekedésként megélők bizonyos termékek és szolgáltatások fogyasztását növelhetik vagy vevőként jelenhetnek meg számukra új piacokon. Az utóbbiak átrendeződő fogyasztás nyertesei. Az pedig érthetetlen, hogy “a társadalombiztosítási járulék munkáltató által fizetett része nem olyan magától értetődő módon tekinthető a munkavállaló befizetésének, mint ahogy – a nemzetközi gyakorlattal teljes összhangban – a fentiekben tételeztük.” De bizony! Gál Róbert Iván–Simonovits András–Szabó Miklós–Tarcali Géza: A korosztályi elszámolás Magyarországon. 2000., 42.o.

⁹ Például gazdasági hetilapunkban az volt olvasható, hogy “A tavalyi 30 milliárd márkás takarékossági csomagjával magának – némi túlzással – közutálatot kivívó Hans Eichel pénzügyminiszter most 60 milliárd márkával ajándékozta meg a nemzetet”. HVG, 2000. július 29., 22.o. A szerzőnek fel sem tűnik, hogy a 60 milliárdos bevételkieséssel szemben éppen 60 milliárd megtakarításnak kell majd állnia kiadási oldalon, hacsak az államadósság terhe nem ugyanilyen arányban csökken. De ajándékról beszélni mindenképpen inadekvát.

¹⁰ Az a gondolat, hogy a probléma megértéséhez a biztosítás felé kell fordulnunk, felbukkan Kornai János könyvében, de nem bontja ki, s példái sem igazán szerencsések. “A tb közvetítésével végbemenő ügyletek magukban foglalják a kockázat megosztását a jövendő beteg és egészséges állampolgárai között, és ennyiben van biztosítási vonásuk is. Dehát ez elmondható sok egyéb közkiadásról is, amelynek van biztosításként felfogható komponense. Az állampolgár azért tartja fenn a rendőrséget, mert hátha őt akarják meglopni vagy meggyilkolni: a meg nem lopottak és meg nem gyilkoltak pénzéből transzfer történik a tolvajok és gyilkosok üldözésére. A békében élő nemzedékek előre fizetnek katonai kiadásra, hátha háború lesz. A biztosítási komponens nyilván erősebben érzékelhető az egészségügyi célra beszedett és kifizetett összegek esetén.” Kornai: Im. 125.o. (kiemelés – NGy.)

¹¹ Feltételezzük, hogy egészségbiztosítási járulékkal épp akkora összeget szednek be, mint biztosítási díjjal, csupán az egyének közötti felosztásuk különböző: az előbbi esetben jövedelem-, az utóbbinál kockázatarányos.

¹² Public Finance Reform during the Transition. The Experience of Hungary. (Szerkesztette Bokros Lajos és Jean-Jacques Dethier.) The World Bank. Washington, D.C., 1998. Az idézett szöveget Bokros írta a könyv zárszavaként.

¹³ Az Economist Gerhard Schröder kancellári tevékenységét taglaló cikkében írja, hogy Németországban “Az adóteher (a GDP 43%-a), a közkiadások (a GDP 48%-a) és az államadósság (a GDP 61%-a) egyaránt magas.” Közgazdasági értelemben korrekten az államadósság, valamint a közkiadások és az adóteher különbsége – az államháztartás hiánya – lett volna magasnak nevezhető. De hát ez az Economist, a világ egyik legbefolyásosabb közgazdasági véleménytulajdonosa. Rebirth of a Salesman. Economist, 2000. július 8., 21.o.

¹⁴ Valentinyi: Im. 391.o.

¹⁵ Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: “Én azt nem tartanám helyesnek, hogy ha Magyarország Kínával akarna a munkabér olcsóságában versenyezni, gondolom, ezt az állításomat nem kell indokolnom.” (Magyar Rádió, 2000. július 19.) Ezenközben politikájának leglényegesebb eleme a munkabér olcsóbbá tétele, piaci ár alá nyomása. Ezt a kormány a nyugdíj- és egészségügyi rendszer tönkretételével tudja a legészrevétlenebbül megvalósítani, s ebben minden látszat ellenére az ellenzék támogatását élvezi.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit az a megállapítás jellemzi, hogy a magyar gazdaság 1999-ben újra elérte a rendszerváltás előtti szintet, azaz „befejeződött a gazdasági visszaesés helyreállítása"; s emellett Magyarország példa nélküli növekedést produkál. Tekintve, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc „A gazdasági fejlődés trendvonaláról" címû könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, igen hasznos lehet, ha Jánossy módszerével vesszük szemügyre ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit (különösen a kormánykörökből származókat) két – egymással összefüggő – megállapítás jellemzi. Az egyik, hogy a magyar gazdaság 1998–1999‑ben újra elérte legtöbb mutatójában az 1989–1990-es szintet, azaz “befejeződött a rendszerváltást kísérő (annak oka-okozata?) gazdasági visszaesés helyreállítása”. A másik, hogy jelenleg Magyarország példa nélküli növekedést produkál, növekedési üteme mind a nemzetközi, mind a történelmi összehasonlításban kimagasló.

Tekintettel arra, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc A gazdasági fejlődés trendvonaláról című (2. kiadás, Magvető Könyvkiadó, 1975), a maga idejében nagy feltűnést keltett könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, célszerűnek véltem, hogy Jánossy módszerével szemügyre vegyem ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

Jánossy elmélete – dióhéjban

Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt.

Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerűsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban “fejlődési együtthatóról” beszél), amely az ország társadalmi-technikai állapotától, a szakképzés színvonalától stb. függ.

Ha ezt az ütemet a-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor

a = Y_t+1/Yt azaz Y_t = a^tY₀

ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vízszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel, ugyanis a fentiek szerint:

logY_t = t loga + logY₀

azaz

logY_t – logY₀ = (loga) t

A statisztikusok (mint a mellékelt táblázatból is látható) előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli:

b = 100/Y₀ vagyis Y_t = (100Y_t)/Y₀ = bY_t

azaz

Y_t =Y_t/b

tehát

logY_t – logY₀ = logY_t – logb – logY₀ + logb = logY_t – log100

azaz innen

logY_t – logY₀ = logY_t – log100 = (loga) t

tehát

logY_t = (loga) t + log100

A mellékelt grafikonok ezzel a metodikával készültek.

(Megnyugtathatom a kedves olvasót, hogy ezzel a matematikai fejtegetéseket befejeztem.)

Jánossy felfedezése nem a trendre, hanem annak mibenlétére vonatkozik. A szokásos statisztikai megközelítéssel szemben Jánossy szerint “a trendvonalat nem szabad a termelés átlagos növekedését kifejező görbeként berajzolnunk, […], hanem csakis olyan görbét fogadhatunk el trendvonalnak, amely a termelési görbe maximumpontjait köti össze egymással, […]”. (i.m. 27. oldal)

Jánossy másik – talán az előzőnél is újszerűbb – megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

 

Az ábrán látható, hogy a katasztrófa a t₁ időpontban következett be, a t₂ időpontban érte el mélypontját a visszaesés, és kezdődött meg a helyreállítás. Jóllehet a t₃ időpontban a gazdaság elérte a t₁-ben elhagyott szintet, de a tényleges helyreállítás csak a t₄ időpontban fejeződött be. Nagyon fontos, hogy a t₂-t₄ helyreállítási időszakban (t₃ után is!) a növekedés üteme lényegesen nagyobb a trend meredekségét meghatározó korszerűsödési rátánál. Ez is evidensnek tűnik az ábra alapján, azonkívül elméletileg is igazolható (ennek leírását itt mellőzöm), ám a gazdaságpolitikusok a legkülönbözőbb rendszerekben elfeledkeznek erről az “evidenciáról”.

Jánossy a trendet nem tekinti fátumszerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: “Engedjük mégis – ha csak egy pillanatra is – szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása – mint valami járvány – elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne – akárcsak egy szalmaszál.” (i.m., 30. oldal) Azonban a kitétel – “a múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal” – azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúrának, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetunió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás (a lenini értelemben vett kulturális forradalom) ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős (i.m., 65. oldal). Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de – más példákat is figyelembe véve – a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: “a fák mégsem nőnek az égig” (i.m. 56. oldal).

A Jánossy-elmélet irodalma (Erdős Tibor és mások) a trend alakulását a beruházási tevékenységgel is összekötik (követve Jánossy utalásait), megkülönböztetve a korszerűtlen, a korszerű és az innovatív beruházásokat, attól függően, hogy a beruházás úgynevezett belső korszerűsödési rátája (a beruházás okozta teljesítménynövekmény aránya) hogyan viszonyul a társadalom korszerűsödési rátájához (a trend meredekségéhez). A tömeges korszerűtlen beruházás lefelé, a tömeges korszerű beruházás felfelé töri a trendet. Ez végül is összhangban van Jánossyval, hiszen a beruházás korszerűsége részben fokmérője, részben alakítója a termelési kultúrának. Maga Jánossy különös fontosságot tulajdonít az általa “gazdaságtalan”-nak nevezett beruházásnak: “… a gyorsításhoz olyan beruházások szükségesek, amelyek részben a munkaerő kiképzésére irányulnak, ezért a termelés szempontjából «gazdaságtalanok»” (i.m. 347. oldal). A további fejtegetés alapján Jánossy “gazdaságtalan” beruházása igen szoros összefüggésben áll az utóbb innovatívnak minősített beruházásokkal. A lényeg, hogy az innovatív beruházás nem képzelhető el az új technológia elsajátításához, kitanulásához szükséges oktatási rendszer létrehozása nélkül, ez pedig szűk megtérülési szempontból “gazdaságtalan”.

A magyar gazdaság idősorai 1960-tól napjainkig

Elvégezve a KSH adatsorain (lásd a táblázatot a cikk végén) a fent jelzett átalakításokat (logY_t – logY₁₉₆₀), grafikusan ábrázoltam néhány fontos mutatót:

• Aktív népesség
• GDP
• Végső felhasználás
• Ebből a lakossági felhasználás
• Termelékenység – itt a GDP egy aktív főre jutó értékét számoltam ki és ábrázoltam
• Felhalmozás
• Ebből állóeszközök
• Beruházás volumenindexe

A táblázat további részeit, amelyek a mezőgazdaságra vonatkoznak, szintén ábrázoltam, de mivel azokból egy elhúzódó agrárválság képe rajzolódott ki, ebben a dolgozatban nem foglalkozom velük.

A vizsgált grafikonok három csoportba sorolhatók:

• Az elsőbe csak az aktív népesség alakulása kerül, amely nem közvetlenül a gazdasági növekedésnek alávetett mutató, így trendeket sem rajzoltam hozzá, viszont jelentős szerepe van a többi ábra értelmezésében.
• A másodikba a GDP, a termelékenységi sor és a GDP összetevői közül a felhasználási adatok kerültek. Ezeknél a Jánossy-elmélet meglehetősen jól érvényesül.
• A harmadikba a GDP felhalmozási összetevői kerültek – itt a Jánossy-féle trendek sajátosan viselkednek, de alakulásuk segíthet az előbbi csoport trendjeinek értelmezésében.

Az aktív népesség alakulása

Az aktív népesség alakulásán (1. ábra) elég jól tükröződnek a gazdasági fejlődés fontosabb eseményei.

1960–62 között elég erőteljes csökkenés látszik, ami a rövid időszak és az előzmények ismeretének hiányában nemigen értelmezhető;

1962–68 között egy lanyhább emelkedés tapasztalható, amit magyarázhat a falu “szocialista átalakítása”, a magángazdák “aktívvá”, mezőgazdasági vagy ipari bérmunkássá válása;

1968–72 között, valószínűleg az “új gazdasági mechanizmus” hatására az aktív népesség gyarapodása drasztikusan felgyorsul – ez azért is érdekes, mert sokan annak idején a gazdasági reformok következtében munkanélküliséggel számoltak;

1972–78 között a reform visszarendezésének és a gyes bevezetésének együttes hatására az aktív népesség növekedése nem szűnt meg, de lényegesen lelassult;

1978–89 között a gazdasági válság erősödése, a népesség csökkenése együttesen megkezdte az aktív népesség lassú lefaragását;

1989 után a rendszerváltás az aktív népesség mind a mai napig tartó drasztikus csökkenését eredményezte. A közeljövőben ennek a folyamatnak a lelassulása várható (az előző időszakhoz hasonló mértékig). Az aktív népesség belátható időn belül aligha indul megint növekedésnek, jó, ha a stagnálás állapotáig eljutunk.

A GDP alakulása

A GDP grafikonja meglepően tiszta képet mutat. Az 1964-es, valószínűleg módszertani okokra visszavezethető ugrást leszámítva szinte nyílegyenes (tisztán exponenciális) szakaszokból épül fel egészen a rendszerváltás “katasztrófájáig”. 1978-ban következett be egy jelentős (lefelé-)törés a trenden. Ez összefügg az aktív népesség alakulásával és az adósságcsapda működésbe lépésével. A zuhanás 1989–90-ben kezdődött el és 1996-ig tartott. 1996-ban (!) kezdődött a helyreállítás. Az 1998–99-ben, a jelenlegi kormányzati periódusban megjelenő növekedési ütem sem nem váratlan, sem nem példátlan. Mivel a 2. ábra szerint 1999-ben érte el a GDP újra az 1989-es szintet, azért valószínűleg itt a leggyorsabb a növekedés – már amennyiben Jánossy elmélete helytálló. Az is látható, hogy ez az ütem lényegében megegyezik az 1960 és 1978 közötti ütemmel, szó sincs tehát példa nélküli növekedésről.

Ismét csak elfogadva Jánossy elméletét, ez a növekedési ütem hozzávetőlegesen még 5-6 évig lesz tartható, ha csak egy igen innovatív (Jánossy értelmében “gazdaságtalan”) tömegberuházással a trendet felfelé nem törik. Erre a folyamatban levő oktatási reform felemás reményeket nyújt, mivel – belülről szerzett tapasztalataim alapján – az oktatási reform elsősorban a közép- és még inkább a felsőfokú oktatás extenzív fejlesztésében nyilvánul meg, a minőség legalábbis nem javul. Az innováció másik forrása is kétséges. A beáramló külföldi tőke igen kis mértékben innovatív. A legtöbb külföldi tulajdonos megszüntette, vagy erősen csökkentette az általa megvásárolt vállalatok fejlesztő tevékenységét, s amennyiben hozott egyáltalán ide technológiát, az a legtöbb esetben a cég lefutóban levő, “hazai pályán” már korszerűtlennek számító technológiája, ami “ide még jó lesz”. A “zöldmezős” beruházások túlnyomó többségben összeszerelő, feldolgozó üzemek, és szintén magyarországi fejlesztés nélkül, a legkorszerűbbet csupán követő technológiával.

Ha viszont a trend nem fog változni, akkor a következő kormányzati periódusban a mostani magas növekedési ütem meg fog torpanni (lecsökken a trend színvonalára), és ez ugyanúgy nem lesz az akkori kormányzat bűne, mint ahogy a mostani magas növekedési ütem nem a jelenlegi kormányzat érdeme.

A végső felhasználás alakulása

A végső felhasználás grafikonja sokban hasonlít a GDP-éhez. Ugyanakkor az ingadozások itt jelentősebbek, mint ott, és a visszaesés korábban, már 1988-ban megkezdődött. Figyelemre méltó, hogy a visszaesési szakaszt apró fellendülések tarkítják – 1989, 1992, 1997 –, ragyogóan illusztrálva a politikai ciklusok létezését. A trendhez való visszatérés itt lényegesen később következne be (8–10 év), de figyelembe véve a fentebb jelzett politikai ciklusokat, úgy tűnik, hogy a választások előtti “erőltetett növekedés” következtében ez már hamarabb, szintén úgy a következő ciklus közepén fog bekövetkezni, ugyancsak megterhelve a következő kormányzat politikai tőkéjét.

A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása

Ez lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint az előző grafikon. Itt az “egyenletes növekedés” várható hatását prognosztizáltam, ami – mint az előbb jeleztem – a trendhez való igazodást kb. 8–10 év múlva valószínűsíti.

A termelékenység alakulása

A termelékenység általam számított értékeit egyes kollégáim vitathatják, valóban nem teljesen fedi a kategória elfogadott definícióit. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett számított termelékenység (GDP/Aktív népesség) nem rossz mutató, hiszen a társadalomnak a munkanélkülieket is el kell tartania, és én – őszintén szólva – nem vagyok meggyőződve arról, hogy a munkanélküliség jelenlegi szintje valóban a leghatékonyabb foglalkoztatást jelenti. Ha tévednék, és a magasabb foglalkoztatás mellett a tradicionális termelékenységi mutató (GDP/Foglalkoztatott népesség) romlana, akkor az én mutatóm végül is egyenértékű lenne. Ha viszont a tradicionális mutató javulna a foglalkoztatás növekedésével, akkor azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a munkanélküliség társadalmilag nyomasztó jelenségét, tulajdonképpen egyenesen félrevezető lenne. Az én mutatóm tehát mindenképpen a valós társadalmi hatékonyságot igyekszik tükrözni.

A termelékenység alakulásának grafikonja számomra nem szolgált meglepetéssel. Jánossy elméletével teljes összhangban a társadalmi hatékonyság lényegesen stabilabbnak mutatkozik, mint az elért eredmény. Az 1978-as trend-törés sokkal kisebb mértékű, mint az előző grafikonokon, ami arra utal, hogy az eredmény-visszaesés nagy mértékben az aktív népesség 1978-ban elkezdődött csökkenésének köszönhető és kisebb mértékben azoknak a makrogazdasági okoknak, amelyek többek között e csökkenés okai is. A termelékenység drasztikus visszaesése is viszonylag rövid ideig tartott és a rendszerváltás zavaraival magyarázható. A korábbi oktatási rendszert dicséri a “helyreállítás” gyors beindulása, és így a trend elérése már napjainkban bekövetkezik (bekövetkezett). A termelékenységi mutató nagyfokú stabilitása és gyors regenerálódó képessége egyfelől kétségessé teszi, hogy a magyar munkaerő annyira rá lenne szorulva a nyugati “szakértők” kioktató segítségére, de másfelől a gyors felzárkózást is megkérdőjelezi. Úgy gondolom, hogy csak egy valódi, innovatív oktatási/kulturális váltás tenné lehetővé a trend felfelé törését és ezzel a felzárkózás feltételeinek megteremtését. Másodvonalbeli technológiák és másodvonalbeli (?) “szakértők” átvétele ezt aligha oldja meg.

A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása

Mint fentebb jeleztem, az idősoroknak ez a csoportja nem mutatja a Jánossy által leírt növekedési sajátosságokat. Ez valószínűleg nem véletlen. Mindhárom görbe döntően az állóeszköz-beruházások alakulásának hatását tükrözi. Az állóeszköz-beruházásoknak pedig, mint ismeretes, alapvető szerepük van a különböző gazdasági ciklusok alakulásában. Így azután nem váratlan, hogy ezek a görbék egy nagyjából változatlan trend szétcsúsztatott darabjaiból állóknak tűnnek. Ez a teljes felhalmozás görbéjén is megfigyelhető, de ott nem egyértelmű, viszont a másik két görbe esetében egészen feltűnő. Az állóeszköz-felhalmozás illetve a beruházási volumenindex alakulásában, ha eltekintünk a kisamplitudójú rövidtávú ciklusoktól (amelyek valószínűleg azonosak a Bauer Tamás által elemzett beruházási ciklusokkal), akkor egy viszonylag stabil növekedést látunk, amely talán egy kissé megtört az 1972-es visszarendeződés környékén. Ezt a növekedést egy drasztikus visszaesés követi (megint csak kisebb amplitudójú ingadozásokkal tarkítva) 1978-tól egészen 1992-ig. Figyelemre méltó, hogy ez a szakasz egybeesik az aktív népesség csökkenésével – nyilván nem függetlenül attól. A termelékenységi trend 1978-as lefelé törésében minden valószínűség szerint ez a visszaesés a ludas. 1993-tól újra emelkedni kezd a beruházási görbe, mégpedig a korábbival lényegében megegyező ütemmel. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy az új beruházási hullám legjobb esetben is csak korszerű, de nem innovatív beruházásokból áll, és így nem valószínű a termelési trendek érzékelhető felfelé törése. Ami viszont a fenti prognózisok megvalósulását valószínűsíti.

A felhasznált adatok

 

A magyar gazdaság adatainak idősorai 1960-1999 (index 1960 = 100)
Év	Aktív népesség (ezer)	GDP	Végső felhasználás		Bruttó felhalmozás		Beruházás
			Össz.	Lakosság	Össz.	Állóeszk.	Index	Folyóár
1960	4.735	100	100	100	100	100	100	426
1961	4.626	105	102	101	104	97	97	399
1962	4.544	111	108	105	112	107	108	441
1963	4.569	117	113	110	126	122	122	502
1964	4.653	123	119	116	136	126	129	520
1965	4.649	124	120	118	129	128	130	497
1966	4.666	133	126	123	141	142	145	549
1967	4.710	143	133	131	172	170	173	656
1968	4.802	150	140	137	174	173	176	650
1969	4.979	161	147	145	174	187	193	844
1970	5.127	168	159	155	201	219	227	1.014
1971	5.440	179	168	163	245	242	251	1.143
1972	5.491	190	173	169	215	240	249	1.184
1973	5.531	203	180	176	215	247	259	1.257
1974	5.563	215	192	187	265	274	282	1.394
1975	5.634	228	201	196	292	306	319	1.634
1976	5.679	236	205	199	298	306	319	1.707
1977	5.777	254	214	208	327	344	360	2.015
1978	5.742	265	223	216	385	360	377	2.185
1979	5.736	273	230	221	331	363	381	2.257
1980	5.734	273	232	224	318	340	359	2.134
1981	5.701	281	238	229	312	326	341	2.094
1982	5.678	289	241	232	301	320	333	2.156
1983	5.646	291	242	234	278	310	323	2.242
1984	5.616	299	245	236	272	298	314	2.315
1985	5.373	298	249	239	262	289	307	2.396
1986	5.361	302	255	244	285	308	314	2.592
1987	5.371	315	264	254	294	338	338	2.951
1988	5.329	315	256	243	284	307	312	2.904
1989	5.278	317	259	249	288	329	325	3.396
1990	5.251	306	252	240	275	306	293	3.563
1991	5.153	269	239	226	217	274	257	4.919
1992	4.940	261	240	226	173	267	253	5.556
1993	4.753	259	253	230	229	272	259	6.383
1994	4.514	267	247	230	274	306	291	8.427
1995	4.313	271	231	215	296	293	276	10.388
1996	4.240	275	224	209	334	313	290	13.337
1997	4.206	288	229	213	368	342	315	17.099
1998	4.211	303	237	221	454	381	355	21.379
1999	4.096	320	245				378

A szerző a G7 2001 nyarán Genovában rendezett csúcstalálkozója után vázolta fel nézeteit az uralkodó világgazdasági rendről, az alternatív mozgalomról és a rendszeressé vált demonstrációkról.

1. A neoliberális globalizációt ellenző és egy másfajta, szolidaritáson alapuló globalizációt éltető megmozdulások sorozata fordulóponthoz érkezett. Seattle óta gyorsuló ütemben és egyre nagyobb sikerrel követték egymást az ilyen jellegű demonstrációk. 2001 júliusában a genovai események több, mint 200 ezer embert mozgósítottak, ami visszautal Walden Bellónak, a genovai Társadalmi Fórumon megtartott hozzászólása címére: “Az anti-globalizációs expressz következő állomása: Genova” és Manu Chao legutóbbi CD-jére: “Következő állomás: Remény” (Próxima estación: esperanza).

2. A G8-ak, az IMF, a Világbank és a WTO jelenlegi legitimációs krízise miatt e szervezeteknek a továbbiakban le kell mondaniuk az efféle látványos értekezletekről. A jövőben kisebb számban fognak találkozni, a tiltakozók számára hozzáférhetetlen helyeken. 2001 novemberében a WTO Doha-ban (Katar) gyűlésezik. 2002-ben a G8-ak a kanadai Sziklás-hegység egyik eldugott kis falucskájában találkoznak majd. A Világbanknak már le kellett mondania a 2001 júniusára Barcelonába tervezett gyűlését, és az IMF-fel október elejére Washingtonba tervezett éves találkozója több jelentős demonstrációt fog indukálni, így valószínűleg utolsó lesz az ilyen típusú összejövetelek sorában.

3. Azok, akik úgy gondolják, hogy ők irányítják a világot, semmilyen engedményt nem szándékoznak tenni az egyre nagyobb számú protestálónak. Így aztán kétfajta taktikai lépést kombinálnak az ellenzéki mozgalom ellensúlyozása érdekében: egyrészt fokozzák a mozgalomra nehezedő nyomás agresszív jellegét és negatív képet festenek a protestálókról, azt állítván róluk, hogy valójában nem reprezentálnak nagyobb tömegeket és képtelenek megvalósítható alternatívák felmutatására, s egyben tudatosan összemossák a mozgalom békés többségét kisebb agresszív csoportokkal; másrészt igyekeznek támogatni a mozgalom egy részét, különösen a nem-kormányzati szerveket.

4. Bonaparte Napoleon, a diktátor szerint: “Szuronyokkal bármit megtehetsz, csak ülni nem tudsz rajtuk” (amit Gramsci egy kevésbé triviális formában fordított le, utalva a rendszer stabilitása érdekében szükséges hegemóniára és konszenzusra). A neoliberalizmus propagálói, beleértve Reagant, az idősebb Busht és Theatchert, húsz éven keresztül építhettek valódi konszenzusra és az iparosodott országok lakosságának többsége szemében meglévő bizonyos mértékű legitimitásra. Ez tovább erősödött a szovjet blokk felbomlásával és a kapitalizmus úgynevezett globális győzelmével. Az Öbölháborúból eredő legitimáció szintén ebbe az irányba hatott. 1997 óta azonban felhalmozódtak a legitimációt derogáló események: a periféria kulcsfontosságú országaiban (Délkelet-Ázsia, Brazília, Argentína, Oroszország, Törökország) egymást követő válságok, a MAI (Multilaterális Beruházási Egyezmény) sikertelensége, a Seattle-ben tartott millenniumi forduló sikertelensége, tőzsdei válság és az iparosodott országok gazdasági növekedésének lelassulása, a globális szegénység, mely az elmúlt ötven évben precedens nélküli szintre emelkedett (és a férfiaknál több nőt érint), a környezet további leromlása, kiújult fegyverkezési verseny. A legitimációs válság és a konszenzus hiánya táplálja az alternatív megoldások felkutatásának igényét és megmagyarázza az ellenzéki megmozdulások növekvő sikerét. A rendőri erőszak ismétlődő használata és az újabb áldozatok (beleértve a lelőtt tüntetőket) tovább erodálják ezen intézmények legitimitását, miközben azok azt állítják, hogy egy neoliberális globalizációt vezényelnek.

5. Az ellenzéki mozgalmon belül egyre több pozitív elem tűnik föl. Először is, konvergencia tapasztalható más jellegű társadalmi mozgalmak szervezeteivel (Via Campesina, Attac, Women’s World March, egyes szakszervezetek, szellemi csoportosulások, úgymint a Világfórum az Alternatívákért, Fókuszban a Globális Dél, az adósságok eltörléséért küzdő mozgalmak, mint pl. a Jubileumi Dél vagy a CADTM-COCAD), ami közös munkatervhez vezet, ezzel kapcsolatban lásd a 2001 januárjában Porto Allegrében, a Társadalmi Világfórum zárásaként a társadalmi mozgalmak által közzétett kiáltványt. Másodszor, a mozgalom globális méretű hálózatokat állít föl, ámbár ezek még kezdetlegesek néhány területen, mint pl. Afrikában, Kelet-Európában és Kínában. Harmadszor, egyre több fiatal érzi magát közvetlenül érintettnek, és így hajlandó bekapcsolódni a mozgalomba, bár ebben a tekintetben is vannak területi különbségek: Észak-Amerika és Dél-Európa fiatalsága radikálisabb a világ más részein élőknél.

6. Az előbbiekben említettem a mozgalom – az elveszett legitimitás egy részének visszaszerzése érdekében való – támogatására tett erőfeszítések és az ellenállás lendületének megtörését célzó nyomásfokozás kettősségét. Vegyük szemügyre a támogatásra tett lépéseket, amelyek többnyire a különböző kormányoktól és a Világbanktól erednek. A harmadik világ országaiban, de az iparosodott országokban is ezek alapvetően olyan lépések, amelyeknek célja a civil társadalom lekenyerezése az újabban “Szegénységet Visszaszorító Stratégiai Programnak” (PRSP) keresztelt strukturális korrekciós politika végrehajtásával. Szintén meg kell említenünk a Washingtonban és egyebütt egyre növekvő számban megrendezett nemzetközi meetingeket, amelyeken az ebédjegyekkel és napidíjjal ellátott résztvevők “a szegénység visszaszorításáról” értekeznek. Nemzeti és multinacionális nagyvállalatok szintén a játék részesei lettek: emlékezzünk a “globális egyezmény” elnevezésű kezdeményezésre, amely egy tető alá hozta az ENSZ főtitkárát, jó néhány multinacionális céget és néhány nem-kormányzati szervezetet (Genf, 2000. május), vagy a belga nem-kormányzati szervezetek és a belgiumi székhellyel működő multinacionális nagyvállalatok közös nyilatkozatára. Egyéb ide illő példák a Tony Blair és a Jubilee 2000 kampány (melyet most a Drop the Debt kampány követ) közti flört, a belga kormánynak a belga elnökség alkalmából a nem-kormányzati szervezetek munkaprogramjához nyújtandó feltételes anyagi támogatása, illetve Jospin, a jelenlegi francia miniszterelnök és francia köztársasági elnökjelölt nyilatkozatai, amelyekben Porto Allegre és Genova után támogatásáról biztosította az állampolgári mozgalmakat.

7. Az olasz hatóságok (csakúgy, mint a svédek Göteborgban) a másik módszerhez folyamodtak: a konfrontáció és erőszak stratégiájához. Tartanunk kell attól, hogy a kormányok engednek e példa kísértésének. Hogyan fog a Bush-kormány reagálni, amikor az IMF és a Világbank tart majd találkozót szeptember végén, október elején? Milyen lesz a belga kormány hozzáállása december közepén a brüsszeli Európa-csúcs idején? Mindenképpen a nyomásgyakorlás és a támogatás valamiféle kombinációjára számíthatunk.

8. Térjünk vissza az olasz hatóságok hozzáállásának kérdéséhez.

Olyan légkört teremtettek, amelynek célja az volt, hogy távol tartsák a tömegeket a genovai demonstrációkon való részvételtől. Még arra is megkérték a helyi lakosságot, hogy hagyják el a várost a G8-as csúcs idejére. A jelentős mértékben Berlusconi által ellenőrzött média segítségével igyekeztek elriasztani a lakosságot. Több, mint 50%-uk végül tényleg el is hagyta a várost, míg a boltoknak és kávézóknak kb. 80%-a bezárt négy napra.

E konfrontációs stratégia leglátványosabb eleme a vörös zóna (a történelmi központ, ahol a G8-ak találkozója zajlott) körül emelt három méter magas fal volt: ezen csak azokat engedték be, akik igazolni tudták, hogy ott laknak, valamint a rendőri és katonai erőket és természetesen a G8-ak találkozójának résztvevőit. Az olasz hatóságok visszautasítottak mindenfajta együttműködést a több mint ezer, az adósságokhoz és demonstrációkhoz kötődő szervezetet összefogó genovai Társadalmi Fórum szervezőivel.

Július 20-án, pénteken, a G8-as találkozó résztvevőinek érkezése idején, több mint 50 ezer tüntető úgy döntött, hogy megközelíti a vörös zónát. A rendőrség ezt az alkalmat választotta 20 ezer fős felfegyverzett állománya jelentős részének igen durva támadásokban való bevetésére a Tute bianche (Fehéringesek, a békés polgári engedetlenség egy csoportja több mint 5000 fiatallal) és a Cobas (paraszt szakszervezeti tömörülés) ellen. Ekkor történt, hogy a 23 éves genovai fiatalt, Carlo Giulianit egy 20 esztendős közrendőr agyonlőtte. Carlo Giuliani kezében tűzoltókészülék volt, amelyet valószínűleg éppen a rendőr terepjárójára készült dobni, aki vaktában lőtt.

Az olasz hatóságok szándékosan teremtettek olyan körülményeket, amelyek erőszakhoz vezettek, és az általuk megtett gyakorlati lépések valószínűsítették azt, hogy a rendőri erők lőni fognak a demonstrálókra. Példa erre, hogy 20 ezer embert mozgósítottak a tüntetőkkel való konfrontációra, lőfegyverekkel szerelték fel őket és erőszakmentes csoportok megtámadására adtak parancsot.

E tragikus esemény dacára másnap, 2001. július 21-én, szombaton körülbelül 200 ezer tüntető vonult végig Genova utcáin, így fejezve ki egyet nem értését a G8-ak politikájával kapcsolatban. A rendőri erők ismét parancsot kaptak a menetet záró tüntetők megdöbbentő brutalitással történt megtámadására. Több száz sebesült maradt a helyszínen.

Éjfélkor, annak ellenére, hogy a demonstráció délután öt órakor véget ért, tömegoszlató osztagok (akik parancsaikat közvetlenül Rómából kapták) törtek be brutális módon a genovai Társadalmi Fórum koordinációs és sajtóközpontjába és egy közeli iskolába, ahol kb. száz, az alternatív sajtóhoz tartozó újságíró aludt. A hivatalos indoklás szerint az esetlegesen ott elrejtett fegyverek után kutató rendőrök tudatosan ütöttek mindenkit, akit csak elértek, akár aludt az illető, akár nem, főként az arcra és koponyára célozva az ütéseket. 63 ember került kórházba.

Körülbelül tíz perccel a támadás után értem az iskolához. Más szemtanúkkal együtt láttam az elképesztő jelenetet, az erősen feldagadt és vérző fejű emberi testeket elszállító tucatnyi mentőautót. Másokkal egyetemben telefonon igyekeztem elérni a Fórum szervezői és a nemzetközi sajtó újságírói közül minél többet. A tömegoszlató osztagok kordonja elzárta az iskola bejáratát: senki, sem parlamenti képviselők, sem ügyvédek nem léphettek be az épületbe több, mint két órán keresztül, holott még mindig voltak benn sérült emberek. Végül a meglehetősen hamar a helyszínre érkező nemzetközi média nyomásának engedve az olasz hatóságok hajnali fél három körül megszüntették a kordont.

Az ezt követő megmozdulás mérete optimizmusra ad okot. 24-én, kedden Olaszországszerte 300 ezer ember (100 ezer Milánóban) tüntetett a rendőri erőszak ellen.

Sem a fegyverhasználat, amely egy tüntető halálát okozta, sem a Társadalmi Fórum központját ért rendőri támadás nem sajnálatos tévedés volt. Mindkettő hátterében a legmagasabb szinten működő hivatalnokok és politikai döntéshozók állnak, akiket bíróság elé kell állítani.

9. A kisebb erőszakos csoportoknak a legutóbbi demonstrációkon (Göteborg, Genova) való jelenléte komoly problémát vet fel a tüntetőknek az ellenállás békés jellegéhez ragaszkodó többsége számára. Ezek a “Black Block”-nak nevezett csoportok ablakokat törnek be s autókat, bankfiókokat és multinacionális vállalatok telephelyeit gyújtják fel. Az általuk használt módszerek sértik a mozgalom érdekeit. Akár a tüntetők közelében, akár közöttük vannak, amikor provokálják a rendőri erőket, minden tüntetőt veszélyes helyzetbe sodornak, mivel ürügyet szolgáltatnak a békés résztvevők elleni rendőri támadásra. Többször láttunk már olyat, hogy a rendőri erők akadályozták meg a black block csoport békés csoportok elleni támadását. Korlátozott számukkal magyarázható mobilitásuknak (és néhány esetben a rendőri erők cinkosságának) köszönhetően a black block-oknak rendszerint nem jelentett nehézséget megúszni a rendőri fellépést.

A genovai demonstrációk ideje alatt a rendőri erők szisztematikusan részt vettek néhány black block provokatív akciójában vagy koordinálták azt. Fényképes és videofelvételes bizonyítékok jelentek meg az olasz médiában, többek között olyan konzervatív beállítottságú lapokban, mint pl. a La Stampa vagy a Corriere della Sera is; ezeken a fotókon és filmeken rendőrök láthatók black block tagnak öltözve és/vagy halk társalgást folytatva black block tagokkal. Ez felveti a beszivárgás kérdését.

Mozgalmunknak, amely egy másfajta világért harcol, eredeti választ kell találnia az újfajta probléma kezelésére. Biztosítanunk kell az állampolgárok szabad demonstráláshoz való jogát, beleértve azokat is, akik az állampolgári engedetlenséghez való jogért küzdenek. Egy ilyen jövőképpel tartanunk kell mind a hivatalos nyomásgyakorló erőktől, mind a black block-októl, amelyek valójában egyazon konfrontációs stratégia részei. Ez nem lesz könnyű.

10. A belga EU-elnökség alatt biztosítani kell a demonstrációhoz való jogot azokban a városokban is, ahol hivatalos események zajlanak majd; ez különösen érvényes lesz december 14-én és 15-én Brüsszelre. A belga kormánynak emellett garantálnia kell a tüntetésre külföldről érkező emberek szabad mozgását is. A belga kormánynak és rendőrségnek tanulnia kell Göteborg és Genova pédájából: a lőfegyvereket távol kell tartani a tüntetésektől. Ezen fölül a kormánynak el kell köteleznie magát a szervezőkkel legkésőbb 2001 szeptemberében megkezdődő komoly tárgyalások mellett a békés demonstrálók biztonságának szavatolása érdekében. A demonstrációkban érintett szervezeteknek szintúgy együtt kell működniük a megfelelő védelem kialakítása érdekében.

11. Az ellenállási mozgalom hajtóereje az az egyre élesebb felismerés, miszerint a G7-ek vezetői és az általuk ellenőrzött multilaterális intézmények által követett politika az emberiség egészének érdekeivel ellentétes, becstelen politika, amely az öntudatlan kollektív öngyilkosság egy formája. Ez a felismerés a nemzetközi csúcsértekezleteken hozott döntéseken alapszik és teljesen jogos felháborodáshoz vezet. Az is érthető, hogy ez a forrongó hangulat néhány esetben állampolgári engedetlenség vagy akár nyílt erőszak formájában jelenik meg. Mindenütt lesz lázongás, ahol az ilyen halálos politikai lépések döntéshozói összegyűlnek.Ez a magyarázata annak, hogy míg az olyan csúcsértekezletek alkalmából szervezett demonstrációkon, mint pl. az UNCTAD tanácskozása 2000 februárjában Bangkokban, az ENSZ-tanácskozás 2000 júniusában Genovában vagy a Fejletlen Országokkal foglakozó UNCTAD gyűlés 2001 májusában Brüsszelben nem volt jelen erőszak, addig az igen hevesen nyilvánul meg, amikor a G7-ek, az IMF, a Világbank vagy a WTO gyűlésezik.

12. A G8-ak legutóbbi ülésén hozott döntések tovább fogják szítani ezt a lázongó hangulatot. És ennek így kell lennie. A környezetvédelem ügyében Bush és Berlusconi ismét kijelentette, hogy nem tartják be a kyotói egyezményt, amelynek rendelkezései csak minimálisnak mondhatók. Az újkeletű fegyverkezési verseny tekintetében Bush előnyösebb pozícióba került rakétaellenes stratégiájának kivitelezésében (NMD-TND). Blair támogatásáról biztosította őt, és állítólag Putyin is közelebb került az amerikai állásponthoz. Ami a nemzetközi pénzügyi spekuláció elleni harcot illeti: nullával egyenlő.

Az adósságok eltörlése ügyében nem történtek enyhítő intézkedések. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legjobban beharangozott adósságelengedés bejelentése óta a harmadik világ adósságai folyamatosan nőttek. A szegény országoknak felajánlott egyezség ellene szól az ott élő emberek érdekeinek: nagyobb kereskedelmi nyitás, több privatizáció.

Az időnként előzékenynek és nagylelkűnek aposztrofált két indítvány valójában mélységesen felháborító. A “Kezdeményezés Afrikáért” immár tizenöt éve vita tárgya. Nos, az ENSZ fejletlen országokat érintő határozatai közül egyetlen egy sem lett végrehajtva. Ezt több ENSZ-szervezet, így pl. az UNCTAD és a FAO is nyíltan vallja.

Ami a harmadik világbeli AIDS, tuberkulózis és malária elleni küzdelmet szolgáló 1,3 milliárd dollárt illeti, ez nem más, mint a gyógyszergyártó nagyvállalatok közpénzből való támogatása, mivel a pénz márkás gyógyszerek vásárlására fog fordíttatni, holott lehetőség volna nem védett márkanevű gyógyszerek sokkal olcsóbb előállítására az érintett országokon belül. Július 23-án a Financial Times a következőket írta a genovai javaslatról: pontosan az államfőknél sikeresen lobbizó amerikai gyógyszervállalatok érdekeit szolgálja. Ráadásul a meglehetősen szerény WHO által kért évi 9 milliárd dollárhoz képest a több évre elosztott 1,3 milliárd dollár egyszerűen nevetséges.

A számok sokatmondóak: a G8-ak éves katonai kiadása 500 milliárd dollár (ebből 300 milliárd egyedül az Egyesült Államoké).

13. A protestáló megmozdulásokon túl mozgalmunk – amelynek egyik mottója: “Lehetséges egy más világ” – folytatni fogja az alternatív megoldások kidolgozását, és szélesíti az egyre több szervezetből álló globális hálózatát. Következő találkozóink: 2001. augusztus 12. és 14. között Mexico Cityben az ATTAC, a Via Campesina, a CUT (Brazília) és Fókuszban a Globális Dél (Thaiföld) kezdeményezésére; 2001. szeptember 22–23-án Liege-ben az ATTAC által szervezett Polgárok Európai Kongresszusán; 2002 februárjában a második Társadalmi Világfórum Porto Allegreben és még sok egyéb.

2001. július 29.

Az orosz történész először mutatja be kellő részletességgel és történelmi távlatból a volt szovjet pártfőtitkár, Jurij Vlagyimirovics Andropov magyarországi tevékenységét, szerepét az 1956-os eseményekben, és viszonyát az akkori magyar politikusokhoz: Nagy Imréhez, Kádár Jánoshoz és másokhoz.

Új beosztás

A szovjet külügyminisztériumban Jurij Andropov a 4-es osztályt vezette, amely a lengyel és a csehszlovák kapcsolatokért volt felelős. 1953–54-ben a szovjet felső vezetésben éles harc folyt a hatalomért és befolyásért, s ez a körülmény gyakran vezetett áthelyezésekhez. Ezeknek sokszor semmi közük nem volt a munkatársak által végzett munka minőségéhez, csupán az egyik vagy másik politikai csoportosuláshoz tartozás döntött. Egy ilyen áthelyezés vitte Andropovot a külügyminisztériumba, ám már néhány hónap után kénytelen volt otthagyni Szmolenszk téri dolgozószobáját. Az addigi osztályvezetőt Magyarországra küldték szerény, követtanácsosi rangban. A nagykövetet távollétében ilyen tanácsos helyettesíti “ideiglenes megbízottként”.

Az egyik verzió szerint Andropov eltávolítása Moszkvából egy közte és az akkor mindenható Georgij Malenkov közötti kisebb konfliktussal volt kapcsolatos. Ugyanakkor 1954 őszén Malenkov befolyása erősen csökkent és rövid időre Molotov befolyása nőtt meg. Ezalatt Andropov a követségen végzett energikus munkájával felhívta magára a figyelmet. 1954 végén a szovjet és a magyar vezetés között a kapcsolat rosszabbra fordult. A budapesti szovjet nagykövetet, E. D. Kiszeljovot visszahívták Moszkvába. A rendkívüli és meghatalmazott nagykövet posztjára a Magyar Népköztársaságban Jurij Andropovot nevezték ki. 1955-ben Budapestre érkezett egy 30 éves diplomata és jogász, Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov, aki 1954-ben végezte el a szovjet külügyminisztérium diplomáciai iskoláját, s néhány hónapig a minisztérium egyik osztályának titkáraként dolgozott. Magyarországon Krjucskov a nagykövetség titkárának posztját töltötte be. Hamarosan Jurij Andropov egyik legközelebbi és legbizalmasabb munkatársává vált.

Magyarország története ellentmondásos és bonyolult. Még a XVI. században az ország nagyobbik része az osztrák-német Habsburg-dinasztia uralma alá került. A magyarok nem egyszer felkeltek függetlenségükért, s 1848-ban majdnem ki is vívták azt maguknak. I. Miklós, orosz cár a szétvert osztrák seregek segítségére sietett, 130 ezres sereget küldve a Kárpátokon túlra. Az egész demokratikus Európa lelkesedéssel beszélt akkoriban a magyar forradalom hőseiről, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról, nemcsak I. Miklóst, hanem egész Oroszországot is “Európa csendőrének” nevezve. I. Ferenc József császár kénytelen volt az Osztrák Birodalmat Osztrák-Magyar “kettős” Monarchiává alakítani, amelyben Magyarország részleges szuverenitással bírt. Királya I. Ferenc József volt, aki 1916-ban 86 éves korában halt meg. Az I. világháborús vereség a Habsburgok birodalmának megszűnéséhez és Ausztria-Magyarország széteséséhez vezetett. 1918 novemberében Magyarország kikiáltotta a függetlenséget és 1919 márciusában létrejött a Magyar Tanácsköztársaság – a fiatal köztársaságban a baloldali szociáldemokraták és a szocialisták kerültek hatalomra. A Magyar Tanácsköztársaság még fél évig sem tartott. 1920-ban Magyarországon jobboldali diktatúra teremtődött, a Habsburg flotta ellentengernagyának, Horthy Miklósnak a vezetésével. 1941-ben a horthysta Magyarország nem csupán támogatta Hitlert, de annak egyik leghűségesebb szövetségese volt. Az ellenállási mozgalom Magyarországon gyengébb volt, mint a megszállt Európa többi országában. A kommunisták nem rendelkeztek erős illegális szervezettel és jelentős partizánegységekkel, mint Bulgáriában, Jugoszláviában, vagy Szlovákiában. Amikor a nyugat felé előrenyomuló szovjet hadsereg 1944-ben elért Magyarország határára, Horthy megpróbált Angliával és az USA-val különbékét kötni. Németország minderre Magyarország megszállásával felelt és a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A 76 éves Horthy elmenekült (valójában a németek vitték el – a ford.) az országból. A szovjet hadsereg súlyos harcok árán nyomult előre Magyarország területén. Csak a hitleristák és szálasisták kiűzése után alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. A szovjet csapatok és katonai parancsnokságok a háború után is Magyarországon maradtak.

Az első háború utáni magyar kormány koalíciós alapon jött létre. Ebben részt vettek a még kis létszámú Kommunista Párt, valamint a befolyásos Szociáldemokrata Párt vezetői. A kormányban képviselve volt néhány polgári párt és a Független Kisgazda Párt. Ez a koalíció azonban nem tartott sokáig. Magyarország a túlnyomó szovjet befolyás zónájába tartozott és ez meghatározta a magyar társadalom és vezetés gyors, bár nem mindig természetes evolúcióját. Nem kevés jelentőséggel bírt az ország számára az az egyszerű tény, hogy a Horthy-rendszer százezernyi hivatalviselője, a keleten harcolt tisztek, földbirtokosok és kapitalisták, a gazdag parasztok és mindazok, akik együttműködtek a hitleristákkal 1944–45-ben, nyugatra menekültek, igen jelentős magyar emigrációt alkotva.

A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának (ténylegesen Központi Vezetőség, a szerző a továbbiakban is következetesen Központi Bizottságként említi – a ford.). Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.

Az MKP gyorsan növelte befolyását és tagságát, s már 1947-re gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta a kormányt és az ország parlamentjét is. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülése után a párt nevét megváltoztatták, az MKP helyett létrejött az MDP, a Magyar dolgozók Pártja. E párt vezetésében nem volt teljes az egység, s nem csupán a korábbi szociáldemokraták és kommunisták között. Befolyásos csoportot alkottak a párton belül az otthoni ellenállás vezetői, Rajk Lászlóval az élen. A vezetés másik része Nagy Imrével az élen a Kominternben dolgozott és sokévi emigráció után tért vissza az országba. A negyvenes évek végén Rákosi egyik helyettese, valamint a párt budapesti szervezetének vezetője Kádár János volt. A párt belső viszonyait bonyolította Sztálin és Tito éles konfliktusa. Az MDP vezetőinek jelentős hányada támogatta a baráti és munkakapcsolatokat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőivel, akiket Sztálin “fasiszta provokátorok, kémek és gyilkosok bandájának” nevezett. Ezen felül nem kevés kommunista ellenezte a diktatórikus módszereket, amelyekkel Rákosi és Gerő az országot és a pártot vezette. A kritikákra és elégedetlenségre Rákosi rezsimje elnyomással felelt. Kommunisták százait tartóztatták le. Rajkot hamis vádak alapján kivégezték. 1951-ben Kádár is börtönbe került.

Bár Magyarország az 1950-es évek elején még gazdaságilag elmaradott ország volt, a szocializmus gyors fejlesztésére törekedtek, szovjet mintára. A “Magyarországot a vas és az acél országává tesszük” jelszavával a kis és szegény országban hatalmas metallurgiai és gépgyárak, acélöntödei kombinátok jöttek létre. Mindez aláásta az ország gazdaságát és a nemzet erejét. Ráadásul vidéken a mezőgazdaság elsietett kollektivizálása folyt. Az elégedetlenség növekedésére Rákosi rezsimje tömeges represszióval válaszolt – a kis országban börtönökben és táborokban politikai foglyok több tízezres tömege raboskodott. De az elnyomás nem tudta megállítani az erjedést és az elégedetlenség terjedését, amely Sztálin halála után az értelmiség nagyobbik részét, majd a társadalom egyéb rétegeit is elérte. A Szovjetunióban már 1954-ben megkezdődött az “olvadás”. Felszámolták a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktust. Ez a népi demokratikus országokban a politikai foglyok egy részének a kiszabadulásához vezetett. Magyarországon Kádár János is szabadlábra került. Ugyanakkor a társadalmi megbékélés nem valósult meg. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját Budapesten az új szovjet nagykövet, Jurij Andropov.

Jurij Vlagyimirovics nagyon komolyan vette követi és diplomáciai kötelezettségeit. Nagy szorgalommal kezdett el magyarul tanulni, s igen hamar már anyanyelvükön tudott a magyarokkal érintkezni. Andropov az ország történelmét és kultúráját is tanulmányozta, igyekezett a magyar társadalom különböző rétegeiből ismerősökre szert tenni, elsősorban a politikusok köréből.

Még 1953-ban Rákosi Mátyás, megmaradva a párt vezetőjének, átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének, akit liberális és mérsékelt reformokra hajló politikai vezetőnek tartottak. Nagy Imre helyettese a 30 éves Hegedűs András lett, az MDP PB tagja. Többek között a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdésekért volt felelős. Az a magyar politikus volt, akivel Jurij Andropov a legtöbbet érintkezett.

A körülmények szerencsés összjátéka folytán éppen Hegedűs András hívta meg e könyv szerzőjét 1991 februárjában Magyarországra. Abban az időben nemcsak a sztálinizmus történetéről szóló néhány könyv szerzője voltam, hanem a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP KB-nek is tagja. Hegedűs már nem töltött be semmilyen állami funkciót, de az országban megbecsült politikus és tudós maradt. Mindazon változások ellenére, amelyek 1955 és 1991 között Magyarországon történtek, Hegedűs megmaradt a szocializmus hívének. Tanított a budapesti egyetemen és létrehozta a független Munkásakadémia Alapítványt, amelynek célja a magyar dolgozók általános és politikai képzettségének növelése volt. Ezen az akadémián néhány beszélgetésen kellett részt vennem a hallgatókkal és előadást tartanom “Sztálinizmus, peresztrojka és a munkásmozgalom” címmel. Két vitát is rendeztek a szocializmus sorsáról a szociológiai intézetben és a televízióban. A demokratikus forradalom Magyarországon – ahogy erről meggyőződhettem – valóban “bársonyos” volt. Az országban nem zajlott semmiféle átvilágítás és tisztogatás. Az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az 1945 és 1990 között a rendvédelmi szervek tagjaiként szolgálók felelősségre vonásáról szóló törvényt. A néphadsereg csaknem minden tisztje a helyén maradt. Megőrződött a sajtószabadság. Bár akkoriban a jobboldali pártok voltak hatalmon, senki sem panaszkodott politikai üldözésre. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) rendkívüli meggyengülése és a szocializmus veresége ellenére a szocializmus idősebb és fiatal hívei nem vesztették el hitüket, hanem mindent elölről akartak kezdeni – mint száz évvel korábban – a szocializmus és a munkásmozgalom egyesítésével. Hegedűs megosztotta velem néhány, Andropovval kapcsolatos emlékét.

Politikai válság Magyarországon

1955-ben az MDP vezetésén belüli harc újra élesebbé vált. Nagy Imre törekvéseit, hogy az országban mérsékelt politikai és gazdasági reformokat vezessen be és növelje az ország függetlenségének mértékét, támogatta ugyan a társadalom nagyobbik része, de a politikai felső vezetés nem. Rákosinak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy Nagy “revizionista kurzust” követ és bátorítja a nacionalizmust. Eközben a növekvő népszerűség – Hegedűs véleménye szerint – Nagy Imrét túlságosan óvatlanná és passzívvá tette. Ennek eredményeként nemcsak a minisztertanács elnökének posztját veszítette el, hanem 1955 decemberében az MDP soraiból is kizárták. Andropov nem értett egyet ezzel a döntéssel. A magyarországi eseményekről Moszkvába küldött jelentésében a szovjet követ Nagy Imre kizárását a pártból nagy hibának minősíti. Az MDP vezetése elvesztette Nagy Imre és környezete felett az ellenőrzést. Moszkvában ugyanakkor a magyarországi események nem váltottak ki különösebb nyugtalanságot, részben azért, mert az ország miniszterelnöke Hegedűs András lett, akivel kapcsolatban Andropov jelentései mindig csak pozitívumokat tartalmaztak.

1991–92-ben Oroszországban nemcsak az egykori SzKP KB levéltár, hanem a külügyminisztérium levéltárának sok anyagát is kutathatóvá tették. A történészek lehetőséget kaptak az 1950-es évek szovjet–magyar kapcsolatainak nagy tömegű anyagával való megismerkedésre. Már az Orosz Föderáció Alkotmánybíróságának az SzKP sorsáról dönteni hivatott ülésein nyilvánosságra kerültek korábban zárolt anyagok Magyarország 1956-os inváziójáról. Sok ilyen dokumentumot Jelcin adott át a magyar félnek 1992. novemberi budapesti látogatása során. A sifrírozott táviratokon, azaz a belső diplomáciai levelezés legfontosabb dokumentumain Andropov aláírásai találhatóak. Sok kísérő és magyarázó szövegen a követség titkárának, V. A. Krjucskovnak az aláírása áll. 1991 és 1996 között ezeknek a dokumentumoknak egy részét publikálták az orosz sajtóban.¹

Ahogy a követség jelentéseiből megítélhető, Nagy Imre népszerűsége a miniszterelnökségről történt leváltása és a pártból való kizárása után nem csökkent, hanem növekedett. Kádár János népszerűsége is megnőtt, akit visszavettek a pártba, de 1955-ben az egyik kerületi pártbizottság titkárának szerény posztját töltötte csak be. Ugyanakkor Rákosi tekintélye még az MDP legfelső köreiben is tovább csökkent. Rákosi számára az SzKP XX. kongresszusa Moszkvában és Hruscsov titkos beszámolója a kongresszus utolsó, zárt ülésén “Sztálin személyi kultuszáról és annak következményeiről” igazi katasztrófa volt. Az SzKP kongresszusán résztvevő kommunista pártvezetők, beleértve Rákosit is, még Moszkvában, a kongresszus bezárását követő napon megismerkedhettek a titkos beszámoló szövegével, amelyet március közepén felolvastak a szovjetunióbeli pártgyűléseken. Magyarországon a Hruscsov-beszámoló szövegét először a KB tagjai, majd az MDP pártaktívája ismerhette meg. A beszámolóról terjedő hírek az egész társadalmat felkavarták. Már Kun Béla és a Szovjetunióban a 30-as évek végén kivégzett magyar kommunisták csoportjának rehabilitációja komoly politikai problémát jelentett Rákosi számára. 1956 márciusában az egri pártaktíva előtt Rákosi beszámolt Rajk László és társai küszöbön álló rehabilitációjáról. Megkezdődött a szovjet börtönökben, főként a vlagyimiri börtönben raboskodó magyar kommunisták szabadlábra helyezése. A magyar börtönökből is ki kellett engedni a politikai foglyokat. Visszatérésük a társadalmi életbe felerősítette az erjedést. Rákosi megpróbálta a társadalmi elégedetlenséget a magyar és szovjet biztonsági és belügyi szervek ellen irányítani. Kijelentette, hogy nem csupán L. Berija, hanem a magyar elhárítás vezetője, Péter Gábor tábornok is az “imperializmus ügynöke”. De sokak számára vált nyilvánvalóvá, hogy éppen Rákosi volt a kezdeményezője az országban az 1948–53 közötti politikai elnyomásnak. Krjucskov szerint Rákosi megérezte a közelgő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, megpróbált tanácsot kérni Moszkvától, de érthető módon semmiféle értelmes választ nem kapott azon túl, hogy “tegyen a körülményeknek megfelelően”. Rákosi nem egyszer fordult segítségért budapesti követünkhöz, Andropovhoz, kérte személyes véleményét, s hogy néhány kérdésben tisztázza Moszkva álláspontját, de mindez hiábavalónak bizonyult. Andropov maga is törte a fejét, mi folyik Moszkvában, mivel pontos orientációt nem kapott. Az abban az időben a magyar vezetés számára veszélyes szóbeszéd még drámaibb színezetet nyert, tovább gerjesztve a társadalmi feszültségeket.² Andropov később elmesélte, hogy közvetlenül a XX. kongresszus után Rákosi váratlanul vadászatra hívta. Amikor kettesben maradtak, Rákosi oroszul azt mondta (nyilván arra számítva, hogy szavai eljutnak Moszkvába): “Így nem lehet csinálni. Nem kellett volna sietni. Amit Önök a kongresszuson csináltak, az baj. Nem tudom, mihez fog ez vezetni Önöknél és nálunk.”³

A legnagyobb aktivitást a magyar humán értelmiség mutatta, különösen az írók. Áprilisban az írószövetség párttaggyűlésén nyíltan és egyenesen Rákosinak címezték a kritikát, a fiatal irodalmárok egyike le is zsidózta Rákosit. A Rákosi-ellenes kampányt mindenki számára egyértelmű formában az írószövetség lapja, az Irodalmi Újság folytatta. Az írók közül néhányat kizártak a pártból, de ez csak olaj volt a tűzre. A társadalmi-politikai viták és az elégedetlenség centrumává a Petőfi Kör vált, amelyet a KB egyetértésével még 1955-ben a Budapesti Dolgozó Ifjúság Szövetsége szervezett. A kör üléseire először százak, később ezrek voltak kíváncsiak, a viták 4, 6, 8 órán keresztül is eltartottak. Nagy hatással voltak a társadalomra Rajk László özvegyének, Júliának és a híres filozófusnak, Lukács Györgynek a felszólalásai; utóbbi már nemcsak Sztálin kultuszáról, hanem a sztálinizmus jelenségéről beszélt.

A helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Rákosi kapkodott. Egyetértésével a párt vezetésébe visszatért Kádár János. Május 19-én a budapesti pártaktíván mondott beszédében Rákosi kénytelen volt elismerni saját bűnét, nem csupán a személyi kultusz, hanem a belbiztonsági szervek feletti nem elégséges kontroll miatt is, ami a törvényesség súlyos megsértését tette lehetővé. Jurij Andropov aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket, majdnem minden nap küldött rejtjelezett táviratot Moszkvába. Az SzKP KB számára küldött egyik jelentésében Andropov azt írta, hogy Rákosi lépései a PB létszámának növelésére, s különösen Kádár János felemelkedése a “jobboldali, demagóg elemeknek” tett engedmények, abból a megfontolásból, hogy gyengülni fog részükről a kritika. A Szovjetunió nagykövete a központnak azt tanácsolta, hogy fejezze ki a magyar félnek elégedetlenségét e személyi döntésekkel kapcsolatban.⁴

A szovjet vezetés 1956 tavaszán és nyarán figyelmesen követte a magyarországi eseményeket, bár a legnagyobb aggodalmat a Kremlben ezekben a hónapokban a lengyel változások váltották ki. Az SzKP KB Politikai Bizottságának tagjai közül a magyar ügyekkel leginkább Mihail Szuszlov foglalkozott, aki még 1955-ben Budapestre utazott, s elbeszélgetett az MDP vezetőivel, valamint Andropovval. Rákosi kérésére Szuszlov 1956 júniusának elején újra Budapestre látogatott. Szuszlov nem tudta nem észrevenni, hogy a pártaktíva, az államapparátus, és főleg az értelmiség nagy része személy szerint Rákosi ellen foglalt állást. Az országban felerősödött Rajk László és társai rehabilitációjának követelése. Szuszlov nemcsak Rákosival és a PB más tagjaival, hanem Kádár Jánossal, sőt Nagy Imrével is beszélt. A moszkvai vendég ugyanakkor határozottan szót emelt a párt vezetőjének elmozdítása, vagy lecserélése ellen, kijelentve, hogy ez “ajándék lenne az amerikaiaknak”, “olyan ajándék az ellenséges erőknek, amelynél jobbat maguk sem várnának”.⁵ Azt sem tanácsolta Szuszlov, hogy a karhatalmi szervek korábbi vezetői ellen bármiféle bírósági eljárást kezdeményezzenek. Ezzel egyidőben nem emelt kifogást Kádár János visszatérése ellen a PB-be. Hasonló ajánlásokat kaptak június végén Rákosi, Gerő és Hegedűs Moszkvában is. Ám végrehajtani a magyar párt egységének helyreállítását szorgalmazó ajánlásokat már nem lehetett. Túlságosan nagy volt az ellenérzés Rákosi iránt a magyar társadalomban és a pártaktívában. 1956. július első napjaiban Andropov azt jelentette Moszkvába, hogy “barátaink” Magyarországon gyengén hajtják végre a KB sorain belüli egység erősítésére, valamint az ellenséges elemek és a demagógok elleni kemény vonal alkalmazására vonatkozó ajánlásokat.⁶ Ezzel együtt a szovjet követ aggodalommal írt arról, hogy az elégedetlenség az országban nemcsak az értelmiséget, hanem a munkásokat is elérte.

Szuszlov látogatása nem állította meg a magyarországi válság kiteljesedését. Az ellenzéki írók részvételével rendezett gyűlések mind gyakrabban zajlottak az üzemekben és gyárakban. Az utóbbi évek publikációinak sorában olvasható, hogy Rákosi döntést hozott az ellenzék előretörésének kemény eszközökkel való letörésére. Bizalmi embereivel Rákosi állítólag 400-500 fős listát állított össze az azonnali letartóztatás céljából.⁷ Ezen a listán Kádár János is szerepelt. Nagyon is lehetséges, hogy a helyzet megvitatásakor Rákosi és környezete erőszakos megoldásról beszélhettek. De komoly terv ebben az ügyben nem létezett. V. Krjucskov szerint 1956 júniusában Moszkva kifejezett kívánságára Rákosi Mátyás hat hónapos egészségügyi szabadságra ment, s moszkvai látogatása után a Szovjetunióban maradt pihenés és gyógykezelés céljából.⁸ Természetesen ekkor még nem tudta, hogy örökre elhagyta Magyarországot.

1956. július 13-án Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan. Konstatálta a politikai válság elmélyülését. Mikojan véleménye szerint a hatalom kicsúszott a magyar elvtársak kezéből. Rákosi leváltását Mikojan szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta. A párt vezető tisztségére Mikojan Hegedűst javasolta. A magyar vezetők viszont féltek az ilyen radikális váltástól és kérték Gerő Ernő jelölésének támogatását. Mikojan beleegyezett, de ez mind az ő, mind a szovjet vezetés részéről nagy hiba volt. Gerőnek nem volt semmiféle tekintélye a társadalom előtt, a gyűlölt Rákosi hű és odaadó harcostársának tartották. Mikojan 1956. Július 18-19-én részt vett az MDP KB plénumának munkájában. A plénum támogatta Rákosi leváltását. Utódjának Gerőt választották. A Politikai Bizottság soraiba visszatért Kádár János. A plénum után nem sokkal visszatért a párt soraiba Nagy Imre, akivel Gerő és Kádár is találkozott.

Ahogy várható volt, az MDP KB júliusi plénuma a magyar közvéleményre nem gyakorolt különösebb hatást. Az elégedetlenség tovább nőtt az országban. A szovjet vezetés úgy látta, hogy Lengyelországban és Magyarországon olyan helyzet állhat elő, amelyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válik. A Varsói Szerződésnek megfelelően Magyarországon két gépesített gárdahadosztály és két légihadosztály, valamint néhány speciális ezred – légvédelmi, pontonépítő stb. – állomásozott. Mindezeket az egységeket a Különleges Hadtestben egyesítették Pjotr Nyikolajevics Lascsenko vezérezredes parancsnoksága alatt. 1956 júliusában Székesfehérváron a hadtest vezetői előtt mondott beszédet Jurij Andropov. A tiszteknek az ország bonyolult helyzetéről, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulatról és az ellenzékről beszélt. Andropov figyelmeztetett, hogy a magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért, s ezt a segítséget meg kell majd adni. E beszéd után nem sokkal Moszkvából utasítás jött a Különleges Hadtest bevetési tervének kidolgozására a budapesti, illetve magyarországi rendteremtés és a rend fenntartása céljából.⁹ Hasonló tervet dolgozott ki a magyar vezérkar is. Tervbe vették a magyar és a szovjet hadsereg, illetve a magyar belügyi és rendőri szervek együttes fellépését.

Október drámája. A felkelés kezdete

A magyar társadalom feszültsége egyre növekedett, de az MDP vezetése furcsa önbizalmat és nemtörődömséget mutatott. Az után a beszélgetés után, amelyre 1956 augusztus 28-án került sor Gerő és Andropov között, a szovjet nagykövet azt jelentette Moszkvába: “Gerő véleménye szerint az országban egyelőre rendben mennek a dolgok”.¹⁰ Maga Andropov nem osztotta ezt a véleményt. Még július végén ezt írta egyik jelentésében: “Gerőnek nincsen meg a szükséges népszerűsége a párttagok széles köreiben; az a mód, ahogy az emberekhez fordul, sokakat tartózkodóvá tesz jelöltségét illetően”.¹¹ Andropovot elképesztette, hogy Gerő augusztus 30-án szabadságra ment és pihenésre a Szovjetunióba utazott, ahol csaknem másfél hónapot töltött. Visszatérve Budapestre Gerő észlelte, hogy sem ő, sem az MDP vezetésének más tagjai nem ellenőrzik az országban a helyzetet. A szovjet követség október közepén azt jelentette Moszkvába, hogy a helyzet Magyarországon rosszabbodik; hogy “barátaink” a júliusi plénum után nem voltak képesek komoly lépéseket tenni a helyzet javítására. Gerő, visszatérve másfél hónapos szovjetunióbeli pihenőjéről, azt mondta a szovjet nagykövetnek, hogy távolléte alatt a politikai helyzet Magyarországon jelentősen romlott, s hogy e romlás nem csupán a pártot, hanem az ország egészét érinti.¹² Sok pártgyűlésen mind hangosabban követelték Nagy Imre visszatérését a párt és az ország vezetésébe. Tárgyalások kezdődtek vele, s arra próbálták rávenni, hogy legalább néhány hibáját ismerje el. Gerő és Kádár készek voltak megosztani a hatalmat Nagy Imrével, de nem akarták, hogy ez a lépés kapitulációnak tetsszék. Nagy Imre nem volt hajlandó beismerni saját hibáit, azt javasolta, hogy a pártban folyjon a vita, széles alapokon. De a vitára már nem maradt idő. Andropov is egyetértett azzal, hogy Nagy feltételei elfogadhatatlanok. Gondterhelten jelentette Moszkvának, hogy a Nagy Imrének teendő engedmények a “jobboldali beállítottság” és a párton belüli frakciózó tendenciák erősödését vonhatják maguk után.

Még október 6-án a hatalom beleegyezésével megtörtént Rajk László és társai hamvainak újratemetése. Hivatalos rehabilitációjukat már nyáron bejelentették. Az őszi rossz idő ellenére több tízezren vettek részt ezen az ünnepélyes gyászszertartáson. Október 13-án ünnepélyesen újratemették az 1950-ben kivégzett hét magyar tábornokot. A szertartáson a Magyar Néphadsereg több ezer katonája és tisztje vett részt. Október 6-án és 13-án Budapest utcáin a tömegfelvonulások a szocializmus megújításának jelszavával zajlottak. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a nép és a hatalom nyílt szembenállásáról van szó. A szovjet követség, s maga Andropov hatalmas mennyiségű és ellentmondásos információt kapott és továbbított Moszkvába. Az országban zajló eseményeket elemezni és értékelni rendkívül nehéz volt. A magyarországi ellenzéknek nem volt egységes szervezeti és ideológiai bázisa, benne szeszélyesen elegyedtek a legkülönbözőbb, sokszor egymással ellentétes célú mozgalmak. Csakis az országban az 1948–1956 között uralkodó rezsimmel és politikával szembeni elégedetlenség egyesítette őket. E mozgalomnak nem voltak világos irányvonallal rendelkező vezetői. Nagy Imre részese volt ennek a mozgalomnak, de nem ellenőrizte azt. Néha nyíltan, de leggyakrabban titokban tevékenykedtek a nagy létszámú és erős emigráns szervezetek, amelyeknek a főhadiszállásai elsősorban a szomszédos Ausztriában voltak. De ezeknek a szervezeteknek nem volt sem egységes központja, sem egységes célja. A nyugati országok is beavatkoztak az ideológiai és felderítő központok révén, ami a szovjet vezetők egy részében a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan azt a primitív nézetet erősítették, hogy azok az imperializmus és a reakció “összeesküvésének” eredményeként jelentkeztek.

1956 októberének eseményei nagyrészt ösztönösen történtek, s ez szinte lehetetlenné tette mind a pontos elemzést, mind az előrejelzést. A magyarországi ellenzéki mozgalomban nagyon erősek voltak azok a csoportok, amelyek a szocializmus megújításáért léptek fel, bár ennek a megújulásnak a mértékét és jellegét sokan és sokféleképpen értelmezték. Ugyanakkor mind erősebbé vált a radikális nacionalizmus, az antiszocializmus és antikommuniznus befolyása is. Ilyen körülmények között Andropovot egyre jobban nyugtalanította az MDP vezetésének erősödő dezintegrációja, amely a párt széthullását siettette. A Szovjetunió nagykövete arra hívta fel a központ figyelmét, hogy az MDP elveszítette a helyzet feletti ellenőrzését. Az egyik jelentésében Andropov ezt írta: “barátaink olyan gyengén tartják kezükben a hatalmat, hogy bármikor elveszíthetik azt és a szocializmus sorsa Magyarországon az utcán fog eldőlni”.

A magyar válság elmélyülése nagy nyugtalanságot keltett Moszkvában. Október 20-a óta szinte folyamatosan ülésezett az SzKP KB elnöksége. Egyeztetések zajlottak a Kínai Kommunista Párt, valamint az NDK, Románia, Csehszlovákia és Bulgária vezetőivel. Nem volt sem egységes, sem világos álláspont. Nemcsak Hruscsov, de az SzKP vezetőinek nagy része is ezekben a napokban a válság katonai megoldása helyett a békés rendezés felé hajlott. Hruscsov a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti egyenrangúbb kapcsolatok szükségességéről beszélt, s arról, hogy a “barátok” ügyeibe nem szabad beleavatkozni. Felmerült, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiból kivonják a szovjet csapatok egy részét, hogy csökkentik a szovjet tanácsadók létszámát ezen országok államapparátusaiban, többek között a hadseregben, a KGB és az MVD soraiban. De csupán Gomulka, a LEMP újsütetű vezetője támogatta ezeket a javaslatokat. A többi szocialista ország vezetője sokkal keményebb álláspontot képviselt. Walter Ulbricht, Todor Zsivkov és Antonin Novotni személyesen utaztak Moszkvába. Néhány nap múlva csatlakozott hozzájuk Liu Sao-csi.

A lengyelországi események, amelyek a LEMP KB első titkára, Eduard Ochab lemondatásához és a börtönből nem sokkal korábban kiengedett Wladyslaw Gomulka megválasztásához vezettek, megmozgatták a magyar társadalmat. Az ifjúsági szervezetek felhívással fordultak a budapesti tanulóifjúsághoz, hogy a lengyelekkel való szolidaritást utcai demonstrációkkal fejezzék ki. A lengyel események részleteiről a magyar polgárok nem az újságokból, hanem a Szabad Európa Rádió adásaiból értesültek, amely majdnem napi 24 órában sugárzott magyar nyelvű műsort. Már reggel több tízezer fiatal vonult ki az utcákra. Munkások, alkalmazottak és értelmiségiek nagy csoportjai csatlakoztak hozzájuk. A nap közepére a tüntetők létszáma elérte a 200 ezret. A Jugoszláviából éppen csak visszatért MDP-vezetők zavarodottak voltak. A belügyminisztérium először betiltotta a felvonulást, majd engedélyt adott rá. A felvonulók jelszavai szélsőségesen radikálisak voltak. Követelték a nemzeti függetlenség kinyilvánítását, az ország demokratizálását, az összes “rákosista” eltávolítását és a represszióért felelős személyek megbüntetését. Elhangzottak a párt kongresszusának azonnali összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, a Sztálin szobor ledöntését célzó követelések. Andropovot, aki a fejleményeket a nagykövetség ablakából és a követségi gépkocsiból figyelte, megrázták az események. Semmi hasonlót nem látott életében. A rendőrség próbálkozásai, hogy beavatkozzék az események gyors menetébe, a lakosság és a rendfenntartó erők közötti összecsapásokhoz vezettek. A tüntetések jellege kezdett megváltozni, mind radikálisabb követelések hallatszottak. Estére fiatalok ezrei tartottak a Hősök tere felé, hogy ledöntsék talapzatáról Sztálin hatalmas, bronz emlékművét. A Sztálin-szobor nyaka köré drótköteleket fűztek, amelyeket csörlőkhöz, teherautókhoz és autódarukhoz erősítettek, de a több száz főnyi tömeg mégsem tudta ledönteni a szobrot. A szomszédos üzemből hegesztők érkeztek és vágni kezdték a bronzot. A lángok térdénél hasítottak a szoborba és az néhány perc múlva ledőlt. A teherautók a szomszédos térig húzták a ledöntött Sztálint, ahol a fejét is levágták. A márvány talapzaton csak a hatalmas bronz csizmák maradtak. E csizmák, valamint a Sztálin szobor levágott fejének fotói másnapra bejárták a világsajtót. Ugyanennek a napnak az estéjén a város különböző részein lövések dördültek, megkezdődött a felkelés. Nagy Imre, aki a parlament előtti nagygyűlésen fordult az ifjúsághoz, semmit sem tudott tenni. A tüntetők között megkezdődött a fegyverek kiosztása, a felkelők egy csoportja elfoglalta a rádiót, egy sor katonai és ipari objektumot.

Este 7 óra körül Andropov felhívta Lascsenko tábornokot. Röviden beszámolt a budapesti állapotokról. A nagykövet és a tábornok véleményt cseréltek. Mindkettőjüknek csupán véleménynyilvánítási, nem döntéshozói jogkörük volt. Pontosan egy órával az Andropovval történt telefonbeszélgetés után Lascsenko parancsot kapott a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságáról hadtestének riadókészültségbe helyezésére.¹³

Eközben a felkelés tovább szélesedett. A tüntetők laktanyákra, katonai raktárakra, rendőrkapitányságokra támadtak, hogy minél több fegyvert zsákmányoljanak. A hadsereg egy része és a katonai főiskolák hallgatói csatlakoztak a felkelőkhöz. Az MDP vezetői nem tudták, mit csináljanak. Gerő Ernő este nyolc órakor rádióbeszédet mondott. Mindazokat, akik Budapest utcáira vonultak, a magyar nép ellenségének, ellenforradalmároknak nevezte. A tüntetéseken a párt tagjai is jelen voltak, valamint az ifjúság, a demokratikus szocializmus jelszavaival. A válságból Gerő semmilyen kiutat nem tudott mutatni. Fellépése csak még inkább destabilizálta az állapotokat az országban és a fővárosban. Gerő Moszkvába telefonált és azonnali beavatkozást kért. A Kremlben, a KB épületeiben, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának helyiségeiben égett a villany. Moszkvai idő szerint éjjel egy órakor a szovjet főparancsnokság elöljárója, Szokolovszkij marsall kiadta a szovjet Különleges Hadtest parancsnokának az utasítást, hogy egységeivel vonuljon be Budapestre.

Október 23-ról 24-re virradóra Budapesten összeült az MDP KB plénuma, amelyre – s még azt megelőzően az MDP PB ülésére – Nagy Imrét is meghívták. Felajánlották neki, hogy vezesse, sőt állítsa össze az ország új kormányát. Nagy elfogadta a javaslatot és megtette az első kinevezéseket is. A Kremlben egész éjjel folyt az SzKP KB elnökségének ülése. A budapesti helyzetről G. K. Zsukov számolt be. Andropov is állandó kapcsolatban állt Hruscsovval és Szuszlovval. Bár a katonai beavatkozásról megvolt a szóbeli kérelem és még Nagy Imre sem ellenezte a Különleges Hadtest Budapestre küldését, Hruscsov Gerőnek és Andropovnak is kifejezte kívánságát, hogy a katonai beavatkozással kapcsolatban legyen írásbeli kérelem a szovjet kormány felé. Október 24-én reggel Andropov felkérte Nagy Imrét egy ilyen kérelem aláírására, de ő elzárkózott ettől. Hasonló tartalmú levelet Hegedűs írt alá, aki 24-én utolsó napját töltötte miniszterelnökként. Bár a párt Nagy Imrét már a kormány élére jelölte, a parlament, illetve a parlament vezetésének formális megerősítésére volt szükség. Az Andropov által megkapott levélben ez állt: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának nevében kérem a Szovjetunió kormányát, hogy küldjön segítségül szovjet csapatokat Budapestre, a budapesti rendbontások felszámolására és a békés alkotómunka feltételeinek megteremtésére.¹⁴ Ez az október 24-e reggelén aláírt levél október 28-án érkezett meg Moszkvába.

Az “Iránytű” hadművelet

Magyar idő szerint éjfélkor a Különleges Hadtest gépesített egységei megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Megkezdődött a hadművelet, amely az “Iránytű” fedőnevet kapta. A tankoknak és páncélozott szállítójárműveknek állomáshelyükről 75-120 kilométert kellett megtenniük. Október 24-én a szovjet tankok több irányból hatoltak be a városba. Nem fogom itt részletesen leírni a Különleges Hadtest október 24-26-i katonai hadműveleteit. A szovjet csapatoknak sikerült védelmük alá vonni a város minden fontosabb objektumát, az MDP KB székházát, a parlamentet, a fővárosi Tanács és a budapesti pártbizottság, a Nemzeti Bank, a Posta székházát, a pályaudvarokat és a dunai hidakat. Sikerült visszafoglalni a felkelőktől néhány épületet. A város különböző pontjain kisebb csatározások és lövöldözések folytak. A szovjet csapatoknak veszteségei voltak, néhány tankot kilőttek. A város tele volt emberekkel, a felkelők egységeivel, különböző helyeken gyűlések és tüntetések zajlottak. A város több részén a tetőkről lőttek a tüntetőkre. A magyar hadsereg tétlenkedett, a katonák és a tisztek egy része átállt a felkelőkhöz. Az MDP is kezdett széthullani.

Október 24-én reggel Mikojan és Szuszlov Magyarországra érkeztek. Velük volt a KGB vezetője, Szerov tábornok és Malinyin, a hadsereg tábornoka. A Különleges Hadtest főhadiszállásáról a csoportot tankokból és különböző szállítójárművekből álló oszloppal Budapestre vitték. Szuszlov és Mikojan a Gerővel, Naggyal, Kádárral, a szovjet katonai parancsnokokkal és az Andropovval történt megbeszélések után azt a furcsa következtetést vonta le, hogy Budapesten a katonák és politikusok eltúlozzák a helyzet komolyságát, túlbecsülik a felkelő, és alábecsülik a saját erőket. A Moszkvába küldött jelentés azt tartalmazta, hogy: “A felkelők minden központja szétverve, folyik a legfontosabb központ felszámolása a Rádiónál, ahol négyezer ember összpontosul.”¹⁵ Feltételezték, hogy a szovjet csapatok október 25-re virradóra elfoglalják a Rádió épületét. Budapesten rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A lakosságnak megtiltották reggel hét óra előtt az utcára lépést, gyűlések és tüntetések megtartását. A felkelőket felhívták a fegyveres harc azonnali beszüntetésére és a fegyverek letételére. Katonai rögtönítélő bíróságok létrehozásáról tudattak. Kádár János üzenettel fordult a néphez. A felkelők viszont, akiknek a létszámát a katonák 3-4 ezerre becsülték, nem engedelmeskedtek ezeknek az utasításoknak. Október 25-re virradóra a börtönökből kiengedték a foglyokat, s az osztrák határon keresztül, a magyar határőrök tétlenségét kihasználva, emigráns csoportok özönlöttek az országba. Sokan közülük fel voltak fegyverezve. A rendőrség és a katonaság Budapesten tétlenkedett. Bár a szovjet csapatok ezen az éjszakán erősítést kaptak, ez sem volt elegendő. Nagy Imre viselkedése is megváltozott. Október 25-én feloldotta a kijárási és tüntetési tilalmat. Megkezdve a kormányalakítást, az egykori Kisgazda Pártból is meghívott néhány politikust annak soraiba. Szuszlov és Mikojan nem ellenkeztek. Végül Gerőt is leváltották az MDP KB első titkárának posztjáról. Helyére Kádár Jánost nevezték ki. Egy nap múlva Gerő elhagyta Magyarországot. 1960-ban visszatérhetett Budapestre és Magyarországon élt 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Október 26-án és 27-én fennmaradt Budapesten a bizonytalan egyensúly. A korábban előkészített akciókat a felkelők központjainak felszámolására a magyar fél lefújta. A fegyveres ellenállás ereje szüntelenül nőtt. A szovjet csapatok létszáma is nőtt, de nem volt elegendő, hogy a kétmilliós városban a helyzetet ellenőrizze. Az ellenzék nyomására Nagy Imre döntő fordulattal közeledni kezdett a felkelőkhöz. Rádióbeszédében azt mondta: a kormány elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a mostani hatalmas népi mozgalom ellenforradalom volna… Ez a mozgalom céljául tűzte ki nemzeti függetlenségünk, önállóságunk és szuverenitásunk megteremtését, társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizálásának folyamatát felgyorsítva, mivel csak ez lehet hazánkban a szocializmus alapja. Az MDP KB október 27–28-ai nagy tanácskozásán kifejtve saját álláspontját és döntésének logikáját, Nagy Imre a következőket mondotta: Ha a mozgalmat, amely széles bázisra épül, ellenforradalomnak tekintjük, más megoldás nem marad hátra, mint fegyverek, tankok és ágyúk segítségével leverni… Ez tragédia…Ez nem a mi utunk… Az élére kell állni azoknak a hatalmas, széles népi erőknek, amelyek mozgásba jöttek.¹⁶ Kétségtelen, ez értelmes logika volt, de nem vett figyelembe nagyon fontos belső és külső tényezőket. A szovjet vezetők számára abban az időben Magyarország teljes nemzeti függetlensége, a többpárti demokrácia megteremtésének, a Varsói Szerződésből való kilépésének jelszavai teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Csapatait sem készült a Szovjetunió kivonni Magyarországról, amely nemrég még fegyveres ellensége volt egy súlyos háborúban. De akkoriban a nyugati országok is a szovjet befolyási övezetbe tartozónak tekintették Magyarországot és nem kívántak a budapesti felkelőknek semmilyen valódi segítséget nyújtani. Az USA, Anglia és Franciaország számára 1956 őszének legfontosabb eseménye a Szuezi válság volt, amely nemsokára rövid, de elkeseredett fegyveres konfliktusba torkollott. Nagy Imre téziseit az MDP sok aktivistája, valamint a vezetés jelentős része nem fogadta el. Nagynak nem voltak befolyásos szövetségesei, még Jugoszlávia és Lengyelország vezetői is megtagadták támogatását, akikre pedig nagyon számított. Nagy Imre október 28-i beszéde zavart keltett a Különleges Hadtest tisztjeinek fejében, és a szovjet vezetők köreiben egyet nem értést szült. Jurij Andropov a Nagy Imre által képviselt álláspontot élesen ellenezte, s ilyen szellemben küldte jelentéseit Moszkvába is. Jevgenyij Ivanovics Malasenko nyugállományú altábornagy, aki 1956-ban a Különleges Hadtest parancsnokságának hadműveleti csoportját vezette, később így emlékezett: “Ezekben a napokban eljött hozzánk, a honvédelmi minisztérium épületébe Andropov nagykövet. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko meghívta, reggelizzen velünk. Éppen előző nap nevezte Nagy Imre és környezete a felkelőket ‘szabadságharcosoknak’. Így tehát mi a szabadság ellen harcoltunk. Jurij Vlagyimirovics azt mondta, beszélt Mikojannak és Szuszlovnak arról, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás folyik, s azt Nagy Imre vezeti. A fegyveres felkelés Magyarországon az ő véleménye szerint antiszociális jellegű, jelentéktelen a benne résztvevő munkások aránya, döntő részüket nyugatról átdobott egykori horthysták, ellenforradalmárok, deklasszált és felforgató elemek alkotják. Nekem úgy tűnt, hogy Andropov a továbbiakban is egyoldalúan értékelte az eseményeket, az összes tényező közül csupán a szocialistaelleneseket kiemelve. Azután rátértünk a legfontosabbra: mi a teendő a csapataink Budapestről való kivonását szorgalmazó követeléssel kapcsolatosan? Lascsenko azt javasolta, hogy az adott helyzetben csapatainkat ki kell vonni Budapestről, mivel azok valójában tétlenkednek. Andropov nem értett vele egyet. Micsoda? Dobjuk koncul a népi hatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat? Lascsenko azt mondta, hogy védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem kell értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk.

A szovjet csapatok elmennek – mondta Andropov –, s holnap itt lesznek az amerikaiak és szövetségeseik. Le kell verni Budapesten a lázadók fegyveres csapatait, és minden megnyugszik. Ezen a véleményen volt Mikojan és Szuszlov is. Úgy vélték, hogy a magyarországi helyzet rosszabbodik, így erősíteni kell a katonai segítségnyújtást.”¹⁷

Ez az Andropovval történt beszélgetés valószínűsíthetően október 29-én, reggel zajlott. Nagy Imre beszéde után a szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére. Már október 30-án reggel Nagy Imre új kormánya hivatalosan követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről. Ily módon minden jogi alap megszűnt Magyarország fővárosában való tartózkodásukra. Nem fogok kitérni arra, hogyan ítélték meg Nagy Imre követelését Moszkvában. A csapatok kivonását Zsukov, valamint a Budapesten tartózkodó Szuszlov határozottan ellenezte. De Mikojan – Hruscsov szerint – szükségesnek tartotta a szovjet csapatok kivonását, még saját lemondásával is fenyegetőzve.¹⁸ A szovjet csapatok támogatását Kádár János is kérte, aki bekerült Nagy Imre új kormányába, de nyilvánvalóan nem voltak közös nevezőn. Elvbarátainak támogatásával Kádár János döntést hozott az MDP feloszlatásáról, és ezt 1956. október 30-án jelentették be. Már a következő napon nyilvánosságra hozták az új párt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – megalapításának hírét. A párt első titkára Kádár János lett, de a Végrehajtó Bizottság tagjai között ott volt Nagy Imre is. Ilyen körülmények között kapott parancsot a Különleges Hadtest parancsnoksága Budapest elhagyására. Október 30-án 17 órakor a Magyar Rádió adását megszakítva mondta be, hogy a Szovjetunió kormánya teljesítette Nagy Imre követelését a szovjet csapatok Budapestről való kivonását illetően.

A csapatok kivonulása október 31-én virradóra kezdődött. A nap végére csaknem minden szovjet alegység elhagyta a magyar fővárost és attól 15-20 km-re összpontosult. A Különleges Hadtest parancsnoksága Tökölön, az egyik szovjet katonai repülőtéren működött. A szovjet csapatok kivonásának bejelentése nem csupán lelkesedést váltott ki a felkelők között. Még október 28-án Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Már a következő napon sokat szétvertek az államvédelmisek által használt helyiségek közül, néhány dolgozót megöltek. Október 30-án és 31-én valóságos hajtóvadászat kezdődött az államvédelmisekre. Megverték, megölték, fejjel lefelé akasztották fel őket fákra, lámpavasakra. Hamarosan a pártbizottságok szétrombolása is megkezdődött. Sok állami szervezet is hasonló sorsra jutott, szovjet katonai emlékműveket romboltak le. Kegyetlen pusztítás színtere volt a budapesti pártbizottság épülete is, ahol állatiasan legyilkoltak 25 embert, a pártbizottság munkatársait és az épületet védelmező magyar katonákat. Meghalt a pártbizottság első titkára, Mező Imre. A leszámolás és az önbíráskodás ezen féktelen tobzódása határozottan megváltoztatta azoknak a szovjet vezetőknek a véleményét, akik addig nem mutatkoztak késznek az erő alkalmazására. Liu Sao-csi és a KKP egész vezetése határozottan követelte az erő alkalmazását Magyarországon. Beleegyezett ebbe Joszip Broz Tito is, akinek véleménye rendkívül fontos volt Hruscsov számára. A végleges döntés október 31-én este született.

“Vihar” hadművelet

Október 31-én Szuszlov és Mikojan Moszkvába repültek. Andropov Budapesten maradt, fenntartva a kapcsolatot az események minden résztvevőjével. A kárpátaljai, odesszai és más katonai körzetekből gyorsan érkeztek a csapatok Magyarországra. Megkezdődött egy nagyszabású katonai akció előkészítése, amely a “Vihar” fedőnevet kapta. E hadművelet parancsnoka I. Sz. Konyev lett, aki ebben az időben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka volt. Azonnal Magyarországra érkezve, Konyev marsall Szolnokon rendezte be parancsnokságát. A magyar repülőterekre Budapest körül és szerte az országban szovjet légideszant alegységek érkeztek, azonnal elfoglalva azokat. Budapestet elvágták a vidéktől, a magyar-osztrák határt ellenőrzésük alá vonták.

Nagy Imre nem ismerte e katonai előkészületek részleteit, de tudott a szovjet katonai erő gyors növekedéséről. November 1-jén a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot szűkkörű kormányülésre hívta. Magyarázatot követelt. Andropov igyekezett az újabb szovjet csapatok megjelenését Magyarországon, és a magyar repülőterek elfoglalását azzal magyarázni, hogy biztosítani akarják, a felkelés körülményei között nyugodtan lehessen evakuálni az országból a szovjet egységeket. Érthető módon ez a magyarázat nem hangozhatott meggyőzően. Nagy Imre nemcsak tiltakozó jegyzéket nyújtott át Andropovnak, hanem az új koalíció pártjai vezetőinek egyetértésével bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét. Nagy Imre kormánya az ENSZ-hez fordult segítségért a semlegesség védelmére. Kádár János nem ellenkezett, ahogy az MSZMP új vezetése sem, de már más tervei és megoldásai voltak. Ugyanazon a napon, november 1-jén, Kádár János és híveinek kis csoportja elhagyta a magyar kormány épületét és a szovjet követségre ment. Onnan páncélozott szállítójárműveken jutottak ki Budapestről. Késő este Kádár János, két munkatársa és a követség egyik alkalmazottja kíséretében a különleges hadtest törzséhez érkezett Tökölre. Innen átkerültek Konyev marsall törzséhez Szolnokra, majd rövid moszkvai látogatás és a Hruscsovval való találkozás után Ungváron rendezkedtek be. Már november 3-án rádióadásban tudatták, hogy Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István kiléptek Nagy Imre kormányából és új, forradalmi munkás-paraszt kormányt hoztak létre. E kormány felhívásai, amelyeket egymás után közvetített a rádió, az országban zajló eseményeket ellenforradalomként jellemezték. Az új kormány nem szemlélheti részvét nélkül, hogy a demokrácia takarója alatt az ellenforradalmárok és terroristák embertelenül gyilkolják legjobb fivéreinket, munkásokat, parasztokat és félelemben tartják az ország békés lakosait… Ezért a forradalmi munkás-paraszt kormány a nép, a munkásosztály és a haza érdekében a szovjet csapatok parancsnokságához fordult, hogy segítsen a reakció és az ellenforradalom sötét erőinek szétverésében, a szocialista népi rendszer újjáélesztésében, a rend és a nyugalom helyreállításában.

Nagy Imre elszigetelődött. Sem az ENSZ, sem a nyugati országok nem reagáltak a segélyfelhívásra. A felkelők egységei nem nőttek tovább jelentősen. Az országban és a fővárosban sokan voltak olyanok, akik készek voltak Kádár Jánost és új kormányát támogatni. Az ország nagyon sok polgára kivárt és nem akart beleavatkozni az eseményekbe sem az egyik, sem a másik oldalon. A magyar hadsereg tisztjeinek köréből, akik a felkelők oldalára álltak, aktivitásával kitűnt a negyvenéves Maléter Pál, a korábbi hadtestparancsnok. Nagy Imre Maléter vezérőrnagyot Magyarország honvédelmi miniszterévé nevezte ki. Táviratot küldött Moszkvába, azzal a kéréssel, hogy jelöljék meg a tárgyalások helyét és idejét. November 2-án Nagy Imre újfent magához kérette Andropovot. Látható volt, hogy a szovjet követ álmatlanul töltötte az éjszakát. Borotválatlan volt, a ruhája gyűrött. Nagy Imre magyarázatot követelt két miniszter – Kádár és Münnich – eltűnésével kapcsolatban. Nagy maga rendelkezett arról, hogy Münnichnek gépkocsit biztosítsanak a szovjet követségre. Valaki látta, ahogy Münnich a követségtől nem messze átszáll egy szovjet páncélozott járműbe. A nagykövetség kijelentette, Nagy “rossz dolgokkal” foglalkozik és ez a követségről “rossz benyomást” kelthet. Andropov Nagy Imre minden követelését visszautasította. Nehéz is lett volna Andropov számára követni a Budapesten kívüli eseményeket. Abban az időben, amikor Andropov Nagy Imrével találkozott, Hruscsov, Molotov és Malenkov a lengyel vezetőkkel folytattak tárgyalásokat a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben. A lengyelek messze nem mindenben értettek egyet Hruscsovval, de elismerték, hogy Magyarországon az ellenforradalom kerekedik felül és a Szovjetunió számára más kiút nem létezik. Malenkov és Hruscsov Bresztből Bukarestbe repültek, Brioni szigetére a Titóval való találkozásra. Ezek titkos találkozók voltak, amelyekről a sajtó nem számolt be. A magyarországi szovjet követség ezekről a találkozókról értesítést nem kapott.

Konyev törzsénél gyorsított ütemben folytak a katonai műveletek előkészületei. Tudott volt, hogy a Budapesten gyorsan felállított “nemzetőrségben” több mint tízezer ember szolgált. Voltak különböző “független” fegyveres csoportok és egységek. A Magyar Honvédség egyes részei is Budapesten voltak, nem kevesebb, mint ötvenezer fővel, de messze nem minden egység készült a szovjet katonák ellen harcolni. A honvédelmi minisztérium igyekezett Budapest köré védelmi gyűrűt vonni, de erre kevés volt az idő és az erő. A felkelők mindössze száz tankkal és néhány száz légvédelmi ágyúval rendelkeztek. Konyev rendelkezésére már több mint ezer tank állt. Míg október 24-én Budapestre összesen hatezer emberből álló erő vonult be, addig ekkorra már Budapest körül 60 ezer fős hadsereg koncentrálódott. Ennek ellenére Moszkva beleegyezett a tárgyalásokba, amelyek november 3-án reggel kezdődtek, először Budapesten, majd Tökölön. Szovjet részről a tárgyalásokat M. C. Malinyin tábornok vezette. A magyar delegáció élén Maléter Pál állott. A delegáció tagja volt a magyar vezérkar elöljárója, Kovács István és más tisztek is. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról volt szó. November 3-án este, Hruscsov Titóval történt megbeszélései után, minden végleg eldőlt. A helyiségben, ahol a magyar katonákkal tárgyaltak, a szovjet KGB főnöke, Ivan Szerov jelent meg, biztonságiak csoportjával. A magyar delegációt letartóztatottnak nyilvánították. Ez a magyar tiszteket megrendítette, de méltósággal tartották magukat. A katonai fogda épületének különböző szobáiban helyezték el őket. Azoknak a napoknak lelki állapotáról tanúskodik az a tény, hogy a november 4-re virradó éjszakán kihallgatott magyar katonai vezetők semmit sem takargattak. Minden, amit a budapesti magyar csapatok összetételéről és elhelyezkedéséről mondtak, a későbbiekben beigazolódott.¹⁹ A magyar delegációnál volt Budapest védelmének térképe is. A rendelkezésükre álló rádióállomásokon keresztül utasították a magyar parancsnokokat: “A szovjet csapatokra ne nyissatok tüzet!”

A Konyev marsall által aláírt 1. számú parancs szerint, amelyet a “Vihar” hadművelet összes résztvevőjének felolvastak november 3-ról 4-re virradóra, a szovjet csapatok november 4-én reggel 6 órakor különböző irányból megkezdték előnyomulásukat Budapest felé és 7 órakor behatoltak a városba. Nagy Imre rádión bejelentette, hogy “a kormány a helyén van”, de azon nyomban elhagyta a parlament épületét és minisztereinek egy csoportjával a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mindszenti bíboros, aki a magyarokat a Szovjetunió elleni fellépésre buzdította, az USA nagykövetségén kért menedéket. A felkelők parancsnoklását Király Béla tábornok vállalta magára.

Nem fogok e helyen a budapesti harcok részleteiről beszélni. Az erők egyenlőtlenek voltak, a lakosság nagy része otthonában várakozva vészelte át az eseményeket. A magyar egységek jól ismerték a várost, kihasználták a föld alatti összeköttetéseket, régi várakban és erődítményekben védekeztek. De már november 7-én estére megtört az ellenállásuk. November 8-án a szovjet egységek felszámolták az ellenállás még megmaradt fészkeit. November 9-én a magyar felkelők Budapesten gyakorlatilag beszüntették az ellenállást és kezdték letenni a fegyvert. November 11-én estére egész Magyarország területén megtört a fegyveres ellenállás. A felkelők sok egysége a határon keresztül Ausztria területére távozott. A “Vihar” hadművelet lezárult. A szovjet csapatok vesztesége e napok alatt 669 főt tett ki (ezek az elesettek és a sebesülés következtében meghaltak), 51 ember eltűnt.²⁰ Mintegy 1500 tiszt és katona sebesült meg. A magyar felkelők 2-4 ezer embert veszítettek. A hivatalos adatok szerint, amelyeket később a magyar sajtó közölt, 2700 elesettről tudtak.

1956. november 4. és 7. között, amikor Nagy Imre kormánya a jugoszláv követségre menekült, Kádár és Münnich kormánya pedig Ungváron volt, a szovjet nagykövetség, amelyet szovjet tankok és deszantegységek védelmeztek, fontos hatalmi központtá vált Budapesten. A város különböző részein elkeseredett harcok dúltak. A követség épülete néhány alkalommal géppisztoly- és géppuskatűz alá került. I. SZ. Rozanov visszaemlékezései szerint Jurij Andropov, 1973-as budapesti látogatásakor, V. N. Bazovszkij nagykövet dolgozószobájába lépve, az ablakkal szemközti falra tekintve megkérdezte: “Hol vannak a golyónyomok?” A követ válasza az volt, hogy már régen mindent kijavítottak és eltakartak.

Nehéz körülmények közé került a budapesti diplomáciai kar, s Andropov igyekezett minden ország, nemcsak a szocialista országok diplomatáinak segítséget nyújtani. A diplomaták többségét ismerte, hiszen igyekezett nem kihagyni egyetlen hivatalos fogadást sem, amelyet a többi ország nagykövetsége tartott, főként nemzeti ünnepek alkalmával. Jó társalkodónak és viszonylag nyílt embernek mutatkozott, bár nehéz volt tőle bármit is megtudni. Andropov beszélgetőtársa gyakran a szociáldemokrata osztrák nagykövet, Walter Pajnsip volt. “Én kommunista vagyok – mondta neki egyszer Andropov –, Ön pedig az ellenkező nézetet képviseli. De ez nem gátol bennünket egymás megértésében… Minden embernek van valamilyen meggyőződése, és lennie is kell annak. Nélküle az ember semmit sem jelent. Szép és egyszerű lenne, ha a Földön mindenkinek azonosak volnának a nézetei… De higgye el, ez unalmas lenne.” Pajnsip visszaemlékezései szerint a szovjet követ segített a diplomaták Budapestről Ausztriába történő evakuációjának megtervezésében. Magának az osztrák követnek az autóján a háború utáni Ausztria címere virított: egyfejű sas, a bal lábával sarlót, a jobbal kalapácsot tartva széttépett lánc fölött. Ez a címer a szabadságot és a munkás-paraszt szövetséget szimbolizálta. A háború utáni Ausztriában szinte mindig a szociáldemokraták voltak hatalmon. Andropov bizonyos szarkazmussal óvatosságot ajánlott Pajnsipnek, nehogy a magyar felkelők a sarlót és kalapácsot látva azt higgyék, hogy az autó szovjet.²¹

1956. november 7-én estére megérkezett Budapestre Kádár János kormánya. Megkezdődött a hatalmi szervek újraélesztése. Megalakultak a szovjet városparancsnokságok is. Münnich Ferenc vezetésével megkezdődött az új magyar rendvédelmi szervek kialakítása. Három forradalmi tiszti ezredet szerveztek Budapesten, és Magyarország más részein is új katonai egységek jöttek létre. November végére a létszámuk meghaladta a 20 ezer főt.

A harcok napjaiban, valamint azok elmúltával nagyszámú magyar, elsősorban fiatal került fogságba, vagy letartóztatták őket. Ezeket az embereket Magyarországról Ukrajnába kezdték szállítani. A deportálás Szerov parancsára és ellenőrzése alatt történt, s a harcok elmúltával is folytatódott. Andropov tudott erről, de nem volt alapja ellenvetést tenni. Ugyanakkor a magyar fiatalok “Szibériába” küldéséről terjedő hírek nyugtalanságot és felháborodást váltottak ki a magyar munkásokból. A vasutasok sztrájkba léptek. Kádár és Münnich magyarázatot követeltek a szovjet nagykövettől, aki nem tudta, mit és hogyan válaszoljon. 1956. november 14-én a KGB főnöke, Szerov és Andropov nagykövet sifrírozott táviratot küldtek Moszkvába, amelyben ez állt: “Ma, az egész nap folyamán többször telefonált Kádár és Münnich elvtárs (külön-külön), és arról számoltak be, hogy a szovjet katonai hatóságok vasútszerelvénnyi magyar fiatalt szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába), olyanokat, akik részt vettek a fegyveres lázadásban. Kádár és Münnich kijelentették, hogy nem helyeslik a hasonló akciókat részünkről, mivel ezek az akciók állítólag a magyar vasutasok általános sztrájkját váltották ki és egészében rontották a belpolitikai helyzetet az országban… A valóságban ma, november 14-én, Csap állomásra egy kis szerelvény indult letartóztatottakkal, akikről alappal feltételezhető, hogy a fegyveres felkelés aktív szervezői és résztvevői voltak… A szerelvény mozgatása közben a foglyok két állomáson papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyeken arról tudósítottak, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat a vasutasok gyűjtötték össze és ők értesítették a kormányt. Utasítást adtunk, hogy a továbbiakban a letartóztatottakat zárt gépkocsikon, megerősített konvojban szállítsák.”²² A szóbeszéd a deportálásról erősödött, a vasutasokhoz más munkások is csatlakoztak, általános sztrájk kezdődött és ez zavarta Kádárt az üzemekben nagy tekintéllyel bíró munkástanácsokkal folytatott tárgyalásokban. Hamarosan kiderült, hogy a magyar ifjúság Szovjetunióba szállítása a legfelsőbb moszkvai hatalom beleegyezése nélkül kezdődött, és a letartóztatottakat Kárpátaljáról visszaszállították Magyarországra. Ennek ellenére az országban még sokáig élt a legenda a Szibériában sínylődő magyar szabadságharcosokról.

Andropov még néhány hónapig maradt a Szovjetunió magyarországi nagykövetének posztján az új vezetés megalakulása után. 1957 márciusában hívták vissza Moszkvába, új megbízatás címén. De gyakran és nemcsak gondolatban tért vissza Magyarország tragédiájára. Ezek az események, és személyes részvétele azokban, gyakran volt tárgya a hozzá közel álló személyekkel folytatott beszélgetéseinek. Emlékezett például arra, hogy 1956. október végén a követségi gépkocsi Budapest szélén tűz alá került, s a katonai attaséval és a gépkocsivezetővel két órán keresztül próbált az éjszakai Budapesten visszajutni a nagykövetségre. Andropov nem fényképen látta a fákra és távíróoszlopokra felakasztott magyar kommunistákat és államvédelmiseket. Oleg Trojanovszkij, a híres szovjet diplomata a későbbiekben így emlékezett: “Nekem mindig úgy tűnt, hogy Andropovra nagyon erősen hatottak az 56-os események, amelyeknek szemtanúja volt. Elbeszéléseiben mindig visszakanyarodott hozzájuk. Gyakorta emlegette: “El sem tudják képzelni, mi az – százezres tömeg, senki által sem ellenőrizve, kimegy az utcára.” S a félelem, hogy hasonló dolog megismétlődhet, immáron a Szovjetunióban, rányomta bélyegét politikai felfogására. Felismerve a reformok szükségességét, félt megengedni az ‘alulról jövő’ reformokat.”²³

“A tragikus magyar események” – vélekedett Georgij Arbatov is – mély nyomot hagytak az azok epicentrumába került Andropovban. Ellenforradalomnak tartotta az eseményeket – ezt tőle magától tudom. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindenki másnál jobban látta: a meglévő hatalom szétesése, a tömeges elégedetlenség elszabadulása nem csupán a hivatalosan nyilvánosságra hozott fő okok (az ellenforradalmárok összeesküvése és a külföldi cselszövés), hanem jóval inkább a magyar valóság egyes összetevői miatt következett be. Részben azért, mert a sztálini elhajlások, amelyek nálunk születtek, a magyar talajba átültetve különösen visszataszító formát öltöttek. Szerepet játszottak a gazdasági problémák is, beleértve Magyarország egyenlőtlen helyzetét a Szovjetunióval fenntartott gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokban. Andropovot valószínűleg befolyásolták személyes benyomásai is. Ehhez társultak az információk a kommunistákkal, pártmunkásokkal, állami hivatalnokokkal történt könyörtelen leszámolásokról. A nagykövetség körül folyt a lövöldözés. Andropov autóját is tűz alá vették egy ízben, épp, amikor kifordult a nagykövetségről. Az idegi megrázkódtatások felesége komoly, egész életre szóló betegségének okozói voltak. Mindez együttvéve, nekem úgy tűnik, meghatározott pszichológiai komplexus kialakulásához vezetett. Azok, akik ismerték Andropovot, ezt a komplexust “magyarnak” nevezték, a szocialista országok belső nehézségeinek növekedésével kapcsolatos rendkívüli gyanakvást értve rajta, és – ez már az én véleményem is – a készséget is, hogy a válság elhárítására rendkívül gyorsan a legradikálisabb eszközöket is igénybe vegye. Bár meg kell mondani, hogy sok vezetőnktől eltérően, az ilyen válságok okait egyáltalán nem primitíven értékelte.”²⁴

Értékelések és felvetések

Az 1956-os magyarországi eseményekről és Andropov azokban betöltött szerepéről bőséges irodalom gyűlt fel, amelyben nemcsak tényekre, különböző értékelésekre, de nyilvánvaló kitalációkra is bukkanhatunk. Az események jellegét különböző időkben különbözőképpen értékelték, mind a magyar, mind a orosz-szovjet irodalomban. Néhány az értékelések közül:

1. 1956. október 23. és november 4. között az imperializmus által irányított szovjetellenes, ellenforradalmi lázadás zajlott.
2. 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon a szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom tört a felszínre.
3. A szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom szovjetellenes ellenforradalomba nőtt át.
4. 1956 őszén Magyarországon polgárháború zajlott.
5. 1956 őszén Magyarországon nemzeti-felszabadító forradalom kezdődött.

Nem tűzöm magam elé ezeknek és más verzióknak az elemzését. Mint minden népi forradalomban, 1956 őszén Magyarországon is összekuszálódtak a különböző politikai irányzatok. Különféle politikai csoportok tevékenykedtek, különböző célokkal, s ráadásul a mozgalom jellegét megváltoztatta a Kelet és a Nyugat beavatkozása. “Tiszta” forradalom, mint ismeretes, nem létezik. A Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában sok olyan lap van, amellyel egyik fél sem büszkélkedhet. Mégis, a legfőbb eszmék, amelyek 1956-ban Magyarország ifjúságát, értelmiségét, katonáit és munkásait lelkesítették – a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és a humanista szocializmus voltak. Ezért a magyar nép történeti tudatában 1956 eseményei az 1848-as eseményekkel egyenlő helyet foglalnak el.

A magyar felkelés egyik fontos résztvevője Király Béla volt. A horthysta hadsereg egykori tisztje 1945–1951 között együttműködött Rákosi rezsimjével és 1950–51-ben a magyar katonai akadémia parancsnoka volt. 1951-ben Király Béla vezérőrnagyot letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult és októberben a forradalmi védelmi bizottságot, valamint a nemzetőrséget vezette. Nagy Imre Budapest városparancsnokává nevezte ki. A vereség után Király az Egyesült Államokba menekült és csak 1989-ben tért vissza Magyarországra. Nagyszámú emigrációbeli publikációinak egyikében írta: “Andropov a diplomáciai érinthetetlenséget használta ki, hogy a forradalom idegközpontjában maradhasson, és dezinformálta a magyar kormányt. Félrevezető bizonygatásai a magyarokat a legutolsó percig vakságban tartották a szovjet szándékokat illetően. A szovjet követ még a kalóznál is rosszabb volt. A kalózok kapitánya a támadás előtt felhúzza a fekete zászlót, hogy áldozatai láthassák, mi vár rájuk. Azután, hogy a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Andropov még egy évig Magyarországon maradt. A szovjetek helytartója volt és a terror tombolását irányította, amelyhez hasonlót Kelet- és Közép-Európa legújabb története nem ismer. Egy modern autodafé legfelsőbb inkvizítora volt.”²⁵ E szavakban túlságosan sok a nyilvánvaló túlzás. Sem 1956 októberében, sem novemberben Andropov nem volt a magyar dráma legfontosabb szereplője, bár szerepe egyáltalán nem volt jelentéktelen. Mégsem ő hozta a döntéseket és nem ő hajtotta végre a legfontosabbakat. Ennek ellenére Andropovot nem lehet egyszerű tanácsadónak, vagy közvetítőnek tartani, aki csupán gyűjtötte és továbbította az információkat a külügyminisztérium vagy az SZKP KB számára. A követ legfontosabb kötelessége: hazája érdekeinek védelme a fogadó országban, s e kötelesség teljesítése Magyarországon 1955 és 1957 között rendkívül bonyolult volt. Mint sok más szerző, Király Béla is nyilvánvalóan eltúlozza a magyar felkelés veresége utáni represszió méreteit. Sok nyugati politikus várakozásával és prognózisával ellentétben az új hatalom gyorsan megszilárdult Magyarországon, bár ennek során mintegy 10 ezer embert tartóztattak le és majdnem 200 ezer ember emigrált. A hamarosan elkövetkező amnesztiák sora enyhítette a politikai feszültséget. Kádár rezsimje nem vált új tirannussá és kevésbé emlékeztetett Rákosi rezsimjére. Kádár János gyorsan tudta stabilizálni a gazdasági helyzetet, bevezetni a fontos reformokat, lecsendesíteni az indulatokat, s ennek eredményeképpen jelentős népszerűségre tett szert Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban. Nyugaton Magyarországot a “gulyás-szocializmus” országának nevezték, mert a Szovjetunióval és más országokkal összehasonlítva viszonylagos jólét és a glasznoszty bizonyos elemei jellemezték.

Kádár több mint harminc évig vezette a magyar kommunisták pártját, amelyet MSZMP-nek hívtak. Nem segítette új, nagy formátumú politikusok kiemelkedését, s a változások mind hangosabb követelésének, amely 1985 után kezdett felerősödni, Kádár már nem tudott megfelelni. Ennek eredményeképpen Magyarországon új gazdasági-politikai krízis kezdett kibontakozni, és a Kádárhoz való viszony megváltozott. Kádárt 1988 májusában mentették fel minden tisztségéből, és egy év múlva, 77 éves korában halt meg. “Végrendeletében” azt írta: “Nagy Imre tragédiája – az én személyes tragédiám is”. De ugyanebben a dokumentumban Kádár kijelentette, hogy nem érez megbánást 1956-os szereplése miatt. Azt tettük, amit a lelkiismeretünk diktált. Valakinek mégis csak magára kellett vállalnia a felelősséget. Akkor úgy tartottam, s most is úgy gondolom, hogy a magyar nép érdekében cselekedtünk.²⁶

Néhány szerző nyilvánvalóan eltúlozza Kádár és Andropov kapcsolatának közelségét, feltételezve, hogy Kádár éppen Andropovnak köszönhette felemelkedését. Még 1956 májusában-júniusában Andropovnak bizonyos kétségei voltak Kádárral kapcsolatosan. Hruscsov ekkortájt a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború veteránját, Münnich Ferencet támogatta, akit Nyikita Szergejevics még a 20-as, 30-as évekből ismert. Münnichet 1956-ban belügyminiszternek nevezték ki, a későbbiekben pedig Kádár legközelebbi harcostársa és miniszterelnök lett. Kádár Jánost a magyar kommunisták jelentős csoportja támogatta, de előmenetelét elsősorban saját magának köszönhette, nem volt senki “embere”, rátermett és okos vezető volt. Andropov megértette ezt, és 1956 őszén határozottan támogatta Kádárt. Szergej Szemanov könyvében azt írja, hogy éppen Andropov ragaszkodott Kádár kiválasztásához az új forradalmi kormány és párt élére. “Az új kormány vezetője – írja Szemanov – Andropov rendkívül szerencsés választása volt: Kádár János tősgyökeres magyar, munkás, illegális harcos a fasizmus éveiben, Rákosi alatt meghurcolták, három évig börtönben volt, éppen rehabilitálták, fiatal – 44 éves! Moszkva emberének jobbat kigondolni is nehéz lett volna! Andropov, ebben a nehéz időszakban nemcsak megtalálta a megfelelő embert, de meg is tudta győzni az egyetlen helyes lépésről, erővel megdönteni Nagy Imrét és így megmenteni a szocializmust Magyarországon. Kádár nem csupán hűséges szövetségesnek, de kemény, határozott vezetőnek is bizonyult.”²⁷ Ezek a megállapítások elferdítik a tényleges viszonyokat. 1956 őszéig Kádár és Andropov szinte nem is találkoztak egymással. Sőt, maga Kádár János akkoriban nem is a legjobban viszonyult Andropovhoz. Magyarországon kívül Kádár legnagyobb támogatója Jugoszlávia volt, és Tito véleménye azokban a hetekben rendkívül fontosnak számított. Néhány szovjet vezető kételkedett Kádárt illetően, és ő tudott erről. Azt gondolta, hogy a nagykövetség helytelenül informálja Moszkvát álláspontjáról és politikai arculatáról. Andropovval kapcsolatos elégedetlenségét Kádár Hruscsov előtt is kifejtette. Erdei Károly, az MSZMP KB nemzetközi osztályának egykori vezetője, Kádár személyi titkára és tolmácsa 1956–57-ben, elmondta később, hogy 1956. november 4-e után Hruscsov személyesen oszlatta el Kádár gyanakvását Andropov iránt, utasítást adva arra, hogy a magyar vezetőt ismertessék meg a szovjet követ által 1956-ban Budapestről küldött titkos táviratok szövegével. A bizalom Kádár és a nagykövetség között helyreállt.²⁸ A döntést Kádár felemelésére és támogatására maga Hruscsov hozta, akihez Kádár 1964 októbere után is pozitívan viszonyult. A szocialista országok vezetői közül Kádár volt az egyetlen, aki a szovjet ünnepek és Hruscsov személyes ünnepei alkalmából üdvözletét küldte akkor is, amikor Hruscsovot már minden funkciójától megfosztották. 1956 decemberében és 1957 elején Kádár és Andropov már nagyon gyakran találkoztak, és baráti, nem hivatalos kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Kádár 1957 nyarán először utazott hivatalos látogatásra Moszkvába, Andropov beteg volt. A Hruscsovnál tett zárólátogatás és megbeszélés folyamán Kádár a találkozó résztvevői előtt kijelentette, hogy ott tartózkodása alatt nem sokat tudott csinálni, elsősorban nem tudta meglátogatni a kórházban Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Nagy Imre tragikus sorsával kapcsolatban sem kevés feltételezés született. A jugoszláv nagykövetségre menekülve Nagy Imre felült a hamis ígéreteknek, és a jugoszláv nagykövet részvételével zajló tárgyalások után híveivel együtt kijött a nagykövetségről, hogy beüljön egy autóbuszba és elhagyja Magyarországot. De Szerov parancsára már az utcán feltartóztatták és ismeretlen helyre vitték. Nem világos, hogy sok szerző ezzel kapcsolatosan miért Andropovot ítélte el. Andropov angol életrajzírója, Jonathan Steel könyvében meggyőzően bizonyította, hogy Andropovnak nem volt köze Nagy Imre letartóztatásához.²⁹ Ugyanakkor a botrány, amit ez az akció kiváltott, komolyan megrontotta a csak nemrégen javulni kezdő szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Ráadásul nem Szerovnak, hanem Andropovnak kellett ezzel kapcsolatosan kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgálnia. Ahogy később ismertté vált, Nagy Imrét először a szovjet csapatok állomáshelyére vitték, nem csupán szabadságot, de miniszterséget is ígérve neki, ha nyilatkozatot tesz Kádár János támogatásáról. Ezeken a tárgyalásokon Andropov nem vett részt. Később az egykori magyar miniszterelnököt Romániába vitték, ahol Bukarest közelében egy kormányvillában volt háziőrizetben.³⁰ Megkapta a Népszabadság, a L’Humanité és a Pravda számait, feljegyzéseket készített, igyekezve értékelni saját miniszterelnöki tevékenységét és elemezni a magyarországi nemzeti-felszabadító mozgalom jellemzőit és fejleményeit. Rainer M. János és V. L. Muszatov történészek elvégezték Nagy Imre naplójának és feljegyzéseinek előzetes értékelését, ahol a szocializmus elméleti problémáiról esik szó, Nagy polemizál ellenfeleivel, visszaemlékezik gyermek- és ifjúkorára. Igyekezett a történelem előtt igazolni magát. Nagy Imrét 1957. április 14-én tartóztatták le. Nem Moszkvába – ahogy néhány publikációban írták –, hanem Budapestre szállították titokban. Ügyében a nyomozást Magyarországon folytatták le és a nyomozati anyagokat konzultációra Moszkvába küldték. A vádiratot szovjet és magyar jogászok együtt állították össze. Andropov ezzel a dokumentummal 1957. augusztus végén ismerkedett meg. Az oroszországi sajtóban részletek jelentek meg az SZKP KB titkos anyagából, amelyben Andropov és a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Roman Rugyenko jelentést tettek a magyar belügyminiszterrel, Biszku Bélával tartott megbeszélésről. Megvitatták a vádirat tartalmát és a magyar vezetésnek ebben az ügyben hozott döntését. Andropov és Rugyenko azt jelentették, hogy “a vádirat tervezete elfogadható, de még csiszolni kell rajta, elsősorban azon a részen, ahol Nagy áruló csoportjának az imperialistákkal fenntartott kapcsolatáról van szó, s az előbbiek szerepéről az ellenforradalmi lázadás előkészítésében és végrehajtásában”.³¹ Nagy Imrének és néhány társának – beleértve Maléter Pált is – bírósági tárgyalása Budapesten zajlott a sajtó és a nyilvánosság elől elzárva. Nagy Imre és Maléter Pál tábornok golyó általi halálra ítéltettek és az ítéletet a következő napon végre is hajtották. Később Andropov azt a kijelentést tette barátai előtt, hogy Nagy Imre rászolgált a kemény büntetésre, de nem a kivégzésre. Nagy Imre kivégzése tiltakozást váltott ki az egész világon. Még Hruscsov is elégedetlen volt, ugyanakkor mindez a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatán nem érződött.

Nagy Imrét csak harminc év elmúltával rehabilitálták. 1989-ben Budapesten Nagy Imre földi maradványait ünnepélyesen újratemették. Ez a gyászceremónia, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt, fontos politikai mérföldkővé vált a bársonyos forradalom útjára tért országban. Az 1991-es magyarországi látogatásomkor Hegedűs Andrással és Pozsgay Imrével folytatott beszélgetéseim során megtudtam, hogy már Nagy Imre ünnepélyes újratemetése után a KGB olyan dokumentumokat adott át magyar politikusoknak, amelyek vitathatatlanul tanúskodnak arról, hogy a 30-as években a Moszkvában tartózkodó Nagy Imre aktívan együttműködött az NKVD-vel és jelentéseket írt a Kominternben dolgozó magyar kommunistákról, valamint az emigráció sok más tagjáról. A Nagy Imre által saját kezűleg írt feljelentések alapján emberek tucatjait tartóztatták le, akik közül 15 embert kivégeztek, illetve lágerben haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták. Nagy fedőneve “Vologya” volt, és ahogy felettesei feljegyezték, kezdeményezően, ügyesen és könyörtelenül dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Nagy Imre által írt titkos önéletrajzban ez áll: “Az NKVD-vel 1930 óta működöm együtt. Megbízásom szerint a nép sok ellenségével foglalkoztam, illetve kerültem kapcsolatba.” Az NKVD vezetőségének írt egyik jelentésében Nagy ezt írta: “Elvtársak! Régóta becsületesen és odaadóan együttműködöm az NKVD-vel a nép mindenfajta ellenségének kiirtásáért folytatott küzdelemben. Teljes mértékben tudatában vagyok a munka felelősségteljességének.” Nagy Imrének az NKVD-vel való együttműködéséről tudott Berija és Molotov is. Amikor már a háború után Moszkvában sor került a magyar kormány megalakítására, éppen Berija és Molotov javaslatára kapott Nagy Imre miniszterelnök-helyettesi megbízást. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov erről mit sem tudott, csakúgy, mint Hruscsov vagy Rákosi. A speciális szolgálatok szinte soha nem fedik fel titkosügynökeiket.

Nagy Imre Komintern- és NKVD-beli munkájának dokumentumait Gorbacsov javaslatára az MSZMP KB főtitkárának, Grósz Károlynak adták át, aki a Politikai Bizottság megbízásából beszámolt e tényekről az MSZMP KB plénumán. Az ülés résztvevőit mindez sokkolta, ugyanakkor úgy döntöttek, hogy nem publikálják, sőt meg sem vitatják a megkapott dokumentumokat. Egyrészt etikátlannak tűnt ilyen tényeket közölni egy ártatlanul kivégzett emberről. Másrészről az egész történet kárt okozhatott volna az SZKP-nak és a Szovjetuniónak, nem beszélve a magyar kommunista mozgalomról, amely örökösének tartotta magát az MSZMP. Más magyar pártok sem voltak érdekeltek efféle dokumentumok publikálásában. 1991-ben mindez hallomások és beszélgetések tárgya volt. 1993 februárjában Krjucskov titkos feljegyzését Gorbacsovnak Nagy Imre és az NKVD kapcsolatáról az olasz La Stampa tette közzé. A dokumentumok és a hozzájuk tartozó kommentárok egy részét az orosz “Isztocsnyik” című folyóirat is publikálta.³² Nagy Imre 1918 és 1941 közötti életpályájának legrészletesebb leírása V. L. Muszatov “Nagy Imre tragédiája” című dokumentum-tanulmányában található, amit a “Novaja i Novejsaja Isztorija” című folyóirat közölt 1994-ben.³³ A Népszabadság ezzel kapcsolatosan interjút készített Grósszal és Krjucskovval.³⁴ A magyar politikusok közül, amennyire tudni lehet, senki sem erőlteti e dokumentumok teljes publikációját. Ahogy Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet igazgatója kijelentette, mindezek az anyagok és dokumentumok előítéletektől mentes kutatást igényelnek. A dokumentumok másolata egy budapesti levéltárban van zárolva.³⁵ A nyomozás és a per 1957–58-as anyagai Nagy Imre és társainak ügyében szintén kevéssé feldolgozottak. Az eljárás anyagait 1957 végén az MSZMP KB zárt ülésén vitatták meg, de ennek az ülésnek a jegyzőkönyveit nem publikálták.

Az SZKP KB nemzetközi osztályának egykori munkatársa és az 50-es, 60-as évek Magyarországának egyik legfelkészültebb és objektív kutatója, Valerij Muszatov az 1956–57-es magyar események új levéltári anyagait elemezve írta: “Kádár kormánya, repressziót alkalmazva és ugyanakkor engedményeket is téve, az ellenzék sok javaslatát is felhasználva viszonylag gyorsan tudta stabilizálni az országban a helyzetet, felemelve az életszínvonalat és végül megszerezve a lakosság támogatását. 1963-ra Magyarország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Kádár kezdetben nem rendelkezett nagy önállósággal. Moszkvából gazdagon ellátták tanácsokkal. Ám önálló gondolkodású, karizmatikus személyiség lévén, még a posztsztálinizmus és a korábbi szövetségi rendszer keretein belül is saját utat tudott járni. 1956 után rövid időn belül három szovjet követet cseréltetett le, akik orrukat a magyar ügyekbe kívánták dugni. Hruscsov támogatta a fiatal Kádárt. A kompromisszumok mestere lévén, minden szovjet vezetővel megtalálta a közös nyelvet, megőrizve méltóságát és önállóságát.”³⁶ Semmi kétség, hogy Andropov éppen Kádártól tanult sokat, bár erről soha nem tett említést.

Jegyzetek

* A szerző az elmúlt évben ismét megjelentette Moszkvában Andropov politikai életrajzát bemutató könyvét, amelyben jelentős mértékben kibővítette és átdolgozta a korábbi kiadást. E tanulmány e könyvből való.

¹ Muszatov: V. L.: SZSZSZR i vengerszkije szobityija 1956 g. Novije arhivnije matyeriali. “Novaja i novejsaja isztorija” 1993/1., pp. 3–22. Sztikalin A. Sz. i Orehova J. D. Vengerszkije szobityija 1956 goda i pozicija rukovodsztva SZSZSZR (po matyerialam CHSZD). “Szlavjanovegyenyije”, 1994/3. Kak resalisz “voproszi Vengrii” Rabocsije zapiszi zaszedanyij Prezidiuma CK KPSZSZ. “Isztoricseszkij arhiv”, 1996/2-3. Muszatov V. L. Tragegyija Imre Nagya “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1.

² Krjucskov, Vlagyimir: Licsnoje gyelo. 1. rész. Moszkva, 1997, pp. 45–46.

³ Gorbacsov, Mihail: Zsizny i reformi. 1. könyv, Moszkva, 1995. P.85.

⁴ Kentavr, 1992/1-2., p. 34.

⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.7.

⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.8.

⁷ Alekszejev, Valentyin: Vengrija. 56. Moszkva, 1996, p.138.

⁸ Krjucskov, V. id. mű 46.

⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.24.

¹⁰ Szvobodnaja miszl, 1996/10., p.107.

¹¹ uo.

¹² Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

¹³ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.26.

¹⁴ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.10.

¹⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.11.

¹⁶ Vengerszkij meridian (Budapest), 1991/3., pp. 79, 91–91.

¹⁷ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/11., p.49.

¹⁸ Memuari Nyikiti Szergejevicsa Hruscsova, Voproszi isztorii, 1994/5., p.80.

¹⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/2., p.35.

²⁰ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

²¹ Blejk, P.: Nacsinaetszja novaja era Andropova. Time (USA), 1982. november 29.

²² Izvesztyija, 1993. február 13.

²³ Argumenti i fakti, 1994/24., p.8.

²⁴ Arbatov. G.: Iz nyedavnyevo proslovo. Znamja, 1990/10., p.211.

²⁵ Király B.: Vooruzsonnije szili i rabocsij klassz v Vengerszkoj revoljucii 1956 goda. Problemi Vosztocsnoj Jevropi (New York), 1986/15–16., p.202.

²⁶ Muszatov, V. L.: Janos Kadar i vremja reform v Vengrii. Novaja i novejsaja isztorija, 1990/3., pp. 145, 147.

²⁷ Szemanov, Szergej: Jurij Vlagyimirovics. Moszkva, 1995, pp.16–17.

²⁸ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., pp.7–8.

²⁹ Steel, J. and Abraham, E.: Andropov in Power. Oxford, 1983, pp.60–63.

³⁰ Muszatov, V. L.: Tragegyija Imre Nagya. “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1., p.170.

³¹ Novoje vremja, 1992/8., p.38.

³² La Stampa, 1993. február 27; “Agent «Vologya». Nyeizvesztnije fakti iz biografii Imre Nagya”. Isztocsnyik, 1993/1.

³³ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1.

³⁴ Népszabadság, 1993. március 2. és 1993. április 4.

³⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1., p.166.

³⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.22.

A neves amerikai közgazdász az itt közölt előadás megtartása idején, 1998 januárjában a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt. Stiglitz – többek között -a kelet-ázsiai válság tapasztalatai alapján az ún. washingtoni konszenzust bírálja, és egy új konszenzust vázol fel.

Joseph E. Stiglitz neves amerikai közgazdász, amerikai, brit és olasz akadémiák tagja, a Stanford Egyetem professzora és a Brookings Intézet vezető munkatársa. 1993 és 1997 között az Egyesült Államok elnöke gazdasági tanácsadó testületének tagja, majd 1997-től 2000-ig – az előadás megtartása idején is – a Világbank senior alelnöke és fő közgazdásza volt. A cikk a szerzőnek az ENSZ Egyetemén és Világgazdasági Intézetében Helsinkiben 1998. január 7-én elhangzott előadása alapján készült.

A cikket szerkesztett és rövidített formában közöljük.

A szerző, miután kilépett a Világbankból, a gazdasági válság idején szerzett tapasztalatairól “A beavatott” című cikkben számolt be a New Republic című folyóiratban 2000. április 17-én.

1. Bevezetés

A gazdasági fejlődésről alkotott nézetek tökéletesítésével, különösen pedig a “posztwashingtoni konszenzusnak” nevezett felfogás kialakulásával kívánok foglalkozni. Két témát fogok kifejteni. Az első: hogyan javíthatjuk a piacok működését. A washingtoni konszenzus szerint a jó gazdasági teljesítményhez liberalizált kereskedelemre, makrogazdasági stabilitásra és megfelelő árakra van szükség. Ha egyszer a kormány foglalkozik ezekkel a kérdésekkel – lényegében: ha egyszer a kormány “félreáll az útból” –, akkor a magánpiacok hatékonyan fogják elosztani az erőforrásokat és erőteljes növekedést fognak elindítani. Az igaz, hogy mindezek fontos tényezői a piacok jó működésének: nehéz a beruházóknak jó döntéseket hozni, ha az infláció rátája például évi 100 százalék és erősen ingadozó. A washingtoni konszenzus által támogatott politika azonban nem teljes és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez nemcsak alacsony infláció kell; szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot, hogy csak néhány alapvető szempontot említsek azok közül, amelyeket mellőz a washingtoni konszenzus.

Amellett, hogy javultak ismereteink azokról az eszközökről, amelyek a piacok megfelelő működéséhez szükségesek, fejlesztési politikánk is új célokkal bővült, mint például a fenntartható növekedés, az egyenlőségre törekvő és a demokratikus fejlődés. Ez a második téma tárgya, amivel foglalkozni kívánok. Napjainkban olyan, egymást kiegészítő stratégiák alkalmazására kell törekedni, amelyek a fenti célok elérését együttesen mozdítják elő.

2. A kelet-ázsiai pénzügyi válság néhány tanulsága

A kelet-ázsiai pénzügyi válság nagy hatást gyakorolt a fejlődésről alkotott felfogásunkra. Kelet-Ázsia sikeres, egyesek szerint csodás fejlődése egyik indítéka volt annak, hogy túlhaladjunk a washingtoni konszenzuson. Végül is az országok egy regionális csoportja nem követte a washingtoni konszenzust, ám valamiképpen a történelem legsikeresebb fejlődését érte el. Igaz, politikájuk sok eleme – mint például az alacsony infláció és az óvatos költségvetési politika – teljesen a washingtoni konszenzust követte. Stratégiájuk más vonásai, mint például az egyenlősítő politika, nem ellenkeztek a washingtoni konszenzussal, de ezeket a konszenzus nem hangsúlyozta. Iparpolitikájuk, amely a köztük, s a fejlettebb országok közötti technikai szakadék megszüntetésére törekedett, viszont szemben állt a washingtoni konszenzus szellemével. Ezek a megfigyelések szolgáltak a Világbank “A kelet-ázsiai csoda” című tanulmányának (1993) alapjául, s ösztönözték a gazdasági fejlődésben játszott állami szerepvállalás újragondolását.

A pénzügyi válság óta a kelet-ázsiai gazdaságokat széles körben elítélik téves gazdaságpolitikájukért, amit felelősnek tartanak a zűrzavaros gazdasági állapotokért. Egyes ideológusok azt sugallják, hogy a kelet-ázsiai bajok gyökere az aktív állami beavatkozásban van. A Koreai Köztársaságban rámutatnak a kormány által irányított kölcsönökre, a kormánnyal való szoros összefonódásra és a csúszópénzekre. Ezáltal átsiklanak az elmúlt három évtized sikerei fölött, amelyekhez az alkalmi tévedések ellenére a kormány biztosan hozzájárult. Az eredmények valóságosak, nem csupán az egy főre jutó GDP nagy növekedésében mutatkoztak meg, de a várható életkor emelkedésében, az oktatás kiterjesztésében és a szegénység látványos csökkenésében is, s tartósabbnak fognak bizonyulni, mint a pénzügyi zűrzavar.

Legtöbbször nem az probléma, hogy a kormány minden területen túl sokat, hanem hogy egyes területeken túl keveset tett. Thaiföldön nem az a gond, hogy a kormány az ingatlanbefektetésekbe irányította a beruházásokat, hanem hogy kormányszabályozás nem akadályozta ezt meg. Hasonlóképpen a Koreai Köztársaságban a hiba nem az, hogy a kormány rosszul irányította a hiteleket; a zavaros helyzet kialakulását sok Egyesült Államokbeli, európai és japán bank is siettette, ami azt sugallja, hogy piaci szervezetek hitelkihelyezése is súlyosan téves lehet. Valójában a kormány beavatkozásának hiányából, a pénzügyi szabályozás és a vállalatirányítás szerepének lebecsüléséből eredtek a bajok.

3. A piacok jobb működéséért

A washingtoni konszenzus létrejöttét felgyorsította a latin-amerikai országok tapasztalata a nyolcvanas években. A régió piacai – részben a nem megfelelően alkalmazott állami politika következtében – abban az időben rosszul működtek. Három egymást követő évben csökkent a GNP. Nagyon nagyok voltak a költségvetési hiányok – némelyik a GDP 5-10%-a között mozgott –, a költségvetési kiadásokat nem annyira termelő beruházásokra, mint inkább a hatalmas és veszteséges állami szektor támogatására költötték. Az erős importkorlátozás és az export viszonylagos elhanyagolása miatt a vállalatok nem voltak kellően érdekeltek a hatékonyság növelésében és a nemzetközi minőségi követelmények betartásában. Kezdetben a hiányokat – nagymértékben külföldi – kölcsönök felvételével finanszírozták.

A hetvenes években az olajdollárokat visszaforgatni akaró bankok könnyen kölcsönöztek, és az alacsony reálkamatok még a lassan megtérülő beruházásokat is vonzóvá tették. 1980 után azonban a reálkamatok növekedése az Egyesült Államokban korlátozta a folyamatos hitelezést és megnövelte a kamatköltségeket, ami sok országot arra kényszerített, hogy fedezetlen pénzkibocsátással finanszírozza az emelkedő kamatterhekkel megnövelt, amúgy is magas költségvetési kiadások és az összeszűkülő adóalap közötti szakadékot. Az eredmény nagyon magas, szélsőségesen ingadozó infláció lett.

Az USA gazdasági vezetői, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ún. washingtoni konszenzusa e súlyos problémák közepette született meg. Most itt az ideje, hogy újra vizsgáljuk ezt a megállapodást. Sok ország, mint például Argentína és Brazília, sikeres stabilizációt hajtott végre; ezek most a második generációs reformok megtervezésével szembesülnek. Más országok ugyanakkor viszonylag jó politikát folytattak, és egészen más problémákkal állnak szemben, mint Latin-Amerika. A kelet-ázsiai kormányok például költségvetési többleteket értek el, inflációs rátáik a leértékelések előtt alacsonyak voltak, sok országban csökkentek. Az ázsiai pénzügyi válságnak tehát más okai vannak, és megoldására nem találunk választ a washingtoni konszenzusban.

Az infláció a latin-amerikai országok makrogazdasági betegségének központi eleme volt, így a washingtoni konszenzus hátteréül szolgált. Az infláció középpontba állítása azonban olyan makrogazdaság-politikához vezetett, amely nem ösztönzi kellően a hosszú távú növekedést, és elvonja a figyelmet a makrogazdasági egyensúlyhiány más jelentős okáról, nevezetesen a gyenge pénzügyi szektorról. A piacok liberalizálásának előtérbe helyezése meggyengítette a pénzügyi szektort, s fonák módon hozzájárult a makrogazdasági egyensúly romlásához. Általánosabban kifejezve a kereskedelem liberalizálását, a deregulációt és a privatizálást a középpontba állítva a döntéshozók mellőztek más fontos összetevőket, különösképpen a versenyt, amire minden hatékony piacgazdaságnak szüksége van.

Más lényeges összetevőket is kihagyott vagy alulértékelt a washingtoni konszenzus. Ezek egyikét, az oktatást széles körben elismerte a fejlődés-gazdaságtannal foglalkozó közösség, másokat azonban – mint például a műszaki fejlődést – nem részesítettek abban a figyelemben, amelyet megérdemelnek.

A washingtoni konszenzus mint doktrína sikerének oka az egyszerűség: gazdaságpolitikai ajánlásait a közgazdászok alig többel, mint egyszerű keretszámok figyelembevételével alkalmazhatják. Néhány mutató – az infláció, a pénzkiáramlás, a kamatlábak, a költségvetés és a kereskedelmi mérleg hiánya – a gazdaságpolitikai ajánlások alapjául szolgálhat. Valóban, a közgazdászok elrepülnek egy országba, megnézik, s megkísérlik ellenőrizni ezeket az adatokat, azután makrogazdasági reformjavaslatokat készítenek alig néhány hét leforgása alatt.

A gazdaságpolitikai tanácsadás szempontjából nagy előnyei vannak a washingtoni konszenzus szemléletmódjának. A legfontosabb kérdésekre irányítja a figyelmet, könnyen előállítható keretet hoz létre, amely alkalmas arra, hogy egy nagy szervezet felhasználja az egyes partnerek eltérő egyéni szempontjaitól függő, gondot okozó tanácsadásban, amelyről nyíltan megmondja, hogy csak a fejlődés előfeltételeinek megteremtésére korlátozódik. A washingtoni konszenzus azonban nem ad választ a fejlődés minden fontos kérdésére.

Azok a gondolatok, amelyeket ismertetek, sajnálatos módon nem ilyen egyszerűek. Ezeket nem könnyű tételesen meghatározni, s a politikában alkalmazni. A gazdaság egészségi állapotának nincs könnyen leolvasható hőmérője, s ami még rosszabb, lehetnek helyettesítési veszteségek, amikkel kapcsolatban a közgazdászoknak – különösen a kívülállóknak – az alternatív politika következményei leírására kell korlátozni szerepüket. A politikai folyamatoknak fontos szót adni a gazdasági irányvétel megválasztásában. Nem szabad, hogy a gazdaságpolitika a szakemberek ügye legyen. Ezek a konfliktusok különösen fontossá válnak, amikor kibővítjük a gazdaságpolitikai célok körét.

3. 1. A makrogazdasági stabilizáció

3. 1. 1. Az infláció ellenőrzése

A washingtoni konszenzus stabilizációs csomagjainak talán legfontosabb gazdaságpolitikai előírása volt az infláció ellenőrzése. Az infláció elleni támadó, megelőző csapás melletti érvelés három előfeltevésen alapul. A legalapvetőbb az, hogy az infláció költséges, ezért elhárítandó vagy csökkentendő. A második feltevés szerint, ha egyszer az infláció elkezd emelkedni, akkor tendenciává válik a gyorsulás, s a folyamat kifut az ellenőrzés alól. E hit erős ösztönzést ad az infláció elleni előzetes csapáshoz, mert azzal járhat, hogy az infláció növekedésével kapcsolatos kockázatot sokkal súlyosabbnak ítélik, mint a termelésre és a munkanélküliségre gyakorolt kedvezőtlen hatás kockázatát. A harmadik feltevés, hogy az infláció növekedését nagyon költséges visszafordítani. E gondolati sorból az következik, hogy még akkor is, ha az alacsony munkanélküliség fenntartását többre értékelnénk, mint az alacsony inflációét, lépéseket kellene tenni ma az infláció emelkedésének megelőzésére azért, hogy elkerüljük az inflációs ráta csökkentésével kiváltott jövőbeni nagyobb recessziót.

Több közgazdász a kilencvenes években tapasztalati úton vizsgálta a három feltevés érvényességét. Ezekből a kutatásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magas és közepes rátájú infláció ellenőrzését a gazdaságpolitika elsődleges prioritásává kell tenni, de nem valószínű, hogy az alacsony infláció további csökkentése javítaná a piacok működését. Az inflációra való egysíkú összpontosítás nemcsak eltorzíthatja a gazdaságpolitikát, s megakadályozhatja a gazdaságot, hogy kihasználja teljes növekedési és termelési potenciálját, de olyan intézményi változásokhoz is vezethet, amelyek jelentős növekedési előnyök nélkül csökkentik a gazdaságok rugalmasságát.

3. 1. 2. A költségvetési és a folyó fizetési mérleghiány kezelése

A makrogazdasági stabilizáció második alkotóeleme a kormányzat méretének, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg kettős hiányának csökkentése. Sok bizonyíték támasztja alá, hogy a nagy költségvetési hiány károsan hat a gazdasági teljesítményre. A hiány mindhárom finanszírozási módszerének hátrányai vannak: a belső finanszírozás megemeli a hazai kamatlábakat, a külső finanszírozás fenntarthatatlanná válhat, a pénzteremtés pedig inflációt okoz.

A költségvetési hiány optimális szintjének meghatározására nincs egyszerű formula. Az optimális, vagyis a fenntartható hiány nagysága a körülményektől függ, beleértve a gazdaság ciklikus állapotát, a jövőbeni növekedés kilátásait, a kormányzati kiadások felhasználását, a pénzpiacok mélységét, a nemzeti megtakarítások és beruházások szintjét. Az Egyesült Államok például a kilencvenes évek második felében megkísérelte a költségvetést kiegyensúlyozni. Régóta érvelek amellett, hogy az alacsony magán-megtakarítási ráta és a baby boom korosztályok öregedése miatt az Egyesült Államoknak feltehetően költségvetési többletet kellene megcéloznia. Ezzel szemben a kelet-ázsiai országokban, amelyek gazdasági visszaeséssel néznek szembe, s ahol a magán-megtakarítások rátája magas, a köztartozások aránya a GDP-hez képest viszonylag alacsony, a költségvetési többlet fenntartása kevésbé kényszerítő.

Etiópia tapasztalata felhívja a figyelmet az optimális hiány egy másik meghatározójára, a finanszírozás forrására. Az utóbbi néhány évben az etióp költségvetési hiány a GDP körülbelül 8 százalékát tette ki. Néhány külföldi gazdasági tanácsadó a hiány csökkentését javasolta. Mások úgy érveltek, hogy a hiányt állandó és előre kiszámítható koncessziókon alapuló külföldi segítség beáramlásából kellene finanszírozni. Ha a forrásokat gyorsan megtérülő beruházásokba fektetik, akkor a kormány a külső segítséget jogosan tekintheti a jövedelem törvényes forrásának, éppen úgy, mint az adókat, és ezért a külső segítség beszámításával egyensúlyozhatja ki a költségvetést.

A folyó fizetési mérlegben akkor keletkezik hiány, ha egy ország többet költ beruházásra, mint amennyit megtakarít. Ez önmagában nem tekinthető sem jónak, sem rossznak, mert az értékelés a körülményektől függ, különösen attól, hogy az így nyert többletforrást mire használják. Sok országban a beruházások megtérülési rátája messze meghaladja a nemzetközi tőke költségeit. Ilyen körülmények között a folyó fizetési mérleg hiánya fenntartható. A finanszírozás módja is befolyásolja az értékítéletet. A közvetlen külföldi beruházás előnye nemcsak az, hogy tőkét és tudást hoz, de az is, hogy hajlamos a nagyfokú állandóságra. Ezzel szemben a rövid távú adósság és az értékpapír-folyamatok következménye a nagyfokú ingatagság – a tudás begyűrűzésének előnyei nélkül.

3. 1. 3. A termelés stabilizálása és a hosszú távú növekedés előmozdítása

Csak ironikusan szemlélhetjük, hogy a washingtoni konszenzus felfogásában tipikusan leértékelik a makrogazdasági stabilizáción belül a termelés és a munkanélküliség stabilizálását. A nagyobb mértékű visszaesés minimalizálását vagy elkerülését a gazdaságpolitika egyik legfontosabb céljának kell tekinteni. A nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövidtávon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak.

A fentieken túl a gazdasági ciklusok károsan hatnak a hosszú távú növekedésre is. Amikor a kutatási és fejlesztési hitelek felvétele megnehezül, s esnek vállalati pénzbevételek, a vállalatok a kutatási és fejlesztési kiadások nagyfokú csökkentésére kényszerülnek. A következmény: a jövőben a termelési tényezők termelékenysége lassabban fog növekedni. Általánosabban megfogalmazva: a gazdasági teljesítmény ingadozásai növelik a bizonytalanságot, így elbátortalanítják a beruházásokat.

Hogyan lehet előmozdítani a makrogazdasági stabilitást, a termelés és a foglalkoztatás stabilizációját? A hagyományos válasz az, hogy jó makrogazdasági politikával – beleértve az anticiklikus pénz- és költségvetési politikát –, ami lehetővé teszi az automatikus stabilizátorok működését. Ilyen politikára feltétlenül szükség van, de a bővülő elméleti és gyakorlati irodalom hangsúlyozza a makrogazdasági stabilitás mikrogazdasági alátámasztásának fontosságát. Ez az irodalom kiemeli a pénzpiacok fontosságát, a gazdasági visszaeséseket olyan mechanizmusokkal magyarázza, mint a hitel adagolása, a bank és a vállalati csődök.

Néhány országban a szabályozás és a felügyelet javítása, a letéti biztosítás bevezetése és a pénzügyi intézmények ösztönzőinek kialakítása csökkentette a pénzügyi pánikok előfordulását és súlyosságát. Pénzügyi válságok azonban azóta is keletkeznek, s van némi bizonyíték arra, hogy az utóbbi években gyakoribbá és súlyosabbá váltak. A közismert megtakarítási és pénzügyi összeomlás vesztesége az Egyesült Államokban még az inflációs rátával való kiigazítás után is többszörösen nagyobb volt, mint a nagy válságban (1929–1933) elszenvedett veszteségek. De ha a GDP-hez viszonyítjuk, akkor ez az összeomlás nem nemzetközi listavezető az 1980-as évek eleje óta bekövetkezett 25 legnagyobb bankválság között. A bankválságok költségei például Argentínában (1980–82) a GDP 55,3%-át, Mexikóban (1995) 13,5%-át, Magyarországon (1991–95) 10%-át, az Egyesült Államokban (1984–91) 3,2%-át tették ki.

3. 2. A pénzügyi reform folyamata

Erős pénzügyi rendszereket nemcsak egyszerűen a gazdasági válságok megelőzése miatt kell kiépíteni. A jól működő pénzügyi rendszer hasznos munkát végez a legtermelékenyebb felhasználók kiválasztásában. Ezzel szemben a rosszul működő pénzügyi rendszer alacsony hozamú beruházásokba fekteti a tőkét. A létesítmények kiválasztása pedig csak az első lépés. A pénzügyi rendszernek folyamatosan irányítania és ellenőriznie kell a pénzek termelékeny felhasználását. A pénzpiacoknak egy sor más funkciójuk is van, ide értve a kockázatok csökkentését, a likviditás növelését és az információk áramoltatását. Mindezen funkciók a tőke és a termelési tényezők termelékenysége növekedésének elengedhetetlen feltételei.

A magára hagyott pénzügyi rendszerek nem fogják jól betölteni ezeket a funkciókat. A nem teljes információ, a tökéletlen piac és a hiányos szerződések különösen súlyos következményekkel járnak a pénzügyi szektorban. Az “átláthatóság” hangsúlyozása a kelet-ázsiai vitákban annak a felismerésnek az elterjedését mutatja, mely szerint a jó információ nélkülözhetetlen a piacok hatékony működéséhez. Különösen a pénzügyi piacok igényelnek könyvvizsgálati előírásokat és hatékony jogi szabályozást, hogy elrettentsék a csalást, megfelelő információval lássák el a beruházókat a vállalatok követeléseiről és tartozásairól, s megvédjék a kisebbségi részvényeseket. Az átláthatóság sem elégséges, részben azért, mert az információk szükségképpen hiányosak. A szabályozással és áttekintéssel párosuló megbízható törvényi keret képes csak mérsékelni az információs problémákat és megteremteni a hatékony pénzpiacok működési feltételeit.

A szabályozás négy célt szolgál a sikeres pénzpiacokon; a biztonság és az egészséges állapot fenntartását (gondossági szabályozás); a verseny élénkítését; a fogyasztók védelmét, s azt, hogy a kedvezőtlen helyzetben lévő csoportok is hozzájussanak némi tőkéhez. A szociális célok követése, ha jól csinálják, a gazdasági fejlődést is szolgálja. Ilyenek például: a kisebbségek és a szegény közösségek részére juttatott alapok, amiről az Egyesült Államok közösségi beruházási törvénye intézkedik; vagy a jelzálog-hitelek pénzalapokkal való ellátása, ami a kormányzat által létrehozott Szövetségi Nemzeti Jelzálog Társaság fő hivatása. Hasonlóképpen a fogyasztóvédelem nemcsak jó szociális politika, de bizalomépítő eszköz is, mert megmutatja, hogy a piacok egyenlő felek játszóterei.

A washingtoni konszenzus az erősen szabályozott pénzpiacok rendszerében alakult ki, amikor a szabályozások célja inkább a verseny korlátozása volt, mint a négy jogos cél egyikének elérése. De a liberalizálás dogmája túl gyakran öncéllá, s nem a jobb pénzügyi rendszer elérésének eszközévé változott.

Először: a kulcskérdés nem a liberalizáció vagy dereguláció, hanem egy jól működő pénzügyi rendszer keretszabályozásának létrehozása. Sok országban a keretszabályozás megváltoztatásához először fel kell számolni azokat a szabályokat, amelyek csak a verseny korlátozását szolgálják, ám ezt az átalakítást össze kell kapcsolni a versenyt és az óvatos magatartást biztosító, valamint a bankokat megfelelően ösztönző új szabályok bevezetésével.

Másodszor: amikor a kívánt pénzügyi rendszer tervezete készen van, gondot kell fordítani az átmenetre. Az olyan kísérletek, amelyek egy éjszaka alatt akarják megvalósítani a deregulációt – amit gyakran a nagy csattanásnak (“big bang”) neveznek –, nem veszik figyelembe az egymásutániság érzékeny problémáit. Kifinomult intézményi rendszerrel, nagyfokú átláthatósággal és jó vállalatvezetéssel rendelkező gazdaságok, mint például az Egyesült Államok és Svédország is szembesültek a pénzügyi szektor súlyos problémáival. A fejlődő országokkal szembeni kihívás sokkal nagyobb, míg a kiindulás intézményi alapjai sokkal gyengébbek.

Harmadszor: minden országban a szabályozás elsődleges célja, hogy az ösztönzés helyes irányba hasson, mert a kormányzat nem tud részt venni, nem is vehet részt minden egyes művelet irányításában. A bankrendszerben a liberalizáció nem működik, ha a szabályozás nem ösztönzi a bankok tulajdonosait, a piacokat és a felügyelőket, hogy hatékonyan és körültekintően használják fel az információkat.

Az értékpapír-piacokat is be kell vonni az ösztönzésbe. A gazdasági érték előállítása legyen jövedelmezőbb a menedzsereknek, mint megfosztani a kisebbségi részvényeseket a részvényeiktől: a saját járadékokra való törekvés éppen akkora probléma lehet a magánszektorban, mint az államiban. Megfelelő jogi keretek nélkül az értékpapír-piacok egyszerűen nem tudják teljesíteni létfontosságú feladataikat, aminek az ország hosszú távú gazdasági növekedése vallhatja kárát. A törvényeknek védeniük kell a részvényesek, különösen a kisebbségi részvényesek érdekeit.

A pénzügyi zavarokra a szokásos gazdaságpolitikai válasz a kamatlábak emelése. A magas kamatláb-politika szószólói szerint a bizalom helyreállításához és a valuta értékromlásának megállításához szükség van a magas kamatlábakra. A kamatlábak emelése következtében azonban jelentősen csökkenhet a banki betétállomány nettó értéke, tovább élezve a bankválságot. Ezzel szemben a valuta értékvesztésének megállítása szempontjából a kamatemelés hasznos lehet. Ez két okból is fontos: meg kell erősíteni a gazdaság alapjait, s meg kell előzni, hogy az importjavak árának emelkedése megindítsa az inflációt. Való igaz, hogy amennyiben a gazdaság már a kezdetekben magas inflációval néz szembe, amit a túlzott összkereslet okoz, a kamatláb emelése helyreállítja a makrostabilitást, ezáltal erősíti a gazdasági alapokat. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol kevés kezdeti jel van a makro-egyensúly megbomlására, de külső hatásra az összkereslet várhatóan erősen csökken, a magas kamatlábak gazdasági visszaeséshez vezetnek, a visszaesés és a kamatlábak együttesen aláássák a pénzügyi rendszert.

Az eddigi gondolatmenet azt bizonyítja, hogy a washingtoni konszenzus által ajánlott politika nem elégséges a makrogazdasági stabilitáshoz, a hosszú távú fejlődés feltétele az egészséges pénzügyi piac. De a jól működő pénzügyi piac létrehozásában nem szabad összetéveszteni az eszközöket a célokkal; a szabályozó rendszer újratervezése, nem pedig a pénzügyi liberalizálás és az infláció kézbentartása az igazi feladat.

3. 3. A verseny élénkítése

A piacgazdaság sikerének központi feltétele a verseny. Itt is gyakran összetévesztik az eszközt a céllal. Azt a politikát, amelyet eszköznek kellene tekinteni a jobban működő versenypiac kialakítására, gyakran úgy kezelik, mint önmagában való célt. A következmény az, hogy egyes esetekben nem is érték el a kívánt célokat.

A piacgazdaság hatékonysága és eredményes működése feltételezi, hogy létezik a magántulajdon és a versenypiac. Sok országban – a fejlődő és az átmeneti gazdaságokban – gyakran mindkettő hiányzik. Mindezidáig azonban csaknem kizárólag a magántulajdon megteremtésével és a kereskedelem liberalizálásával törődtek, összetévesztve a kereskedelem liberalizálását a versenypiac létrehozásával. A kereskedelem liberalizálása fontos, de ennek teljes előnyeit nem tudjuk kihasználni a gazdaság versenyképességének megteremtése nélkül.

3. 3. 1. A szabad kereskedelem előmozdítása

A kereskedelem liberalizálása – amely elvezet a szabad kereskedelemhez – a washingtoni konszenzus alapvető része. A kereskedelem liberalizálására helyezett hangsúly természetes volt a latin-amerikai országok esetében, amelyek gazdasága védőgátak mögött stagnált. Az importhelyettesítés hatástalan fejlődési stratégiának bizonyult. Sok országban egyes iparágak negatív hozzáadott értékű termékeket gyártottak, az innováció fulladozott. A szokásos érv azonban, hogy a protekcionizmus maga fojtotta el az innovációt, némileg megtévesztő. A kormányok élénkíthették volna a versenyt a hazai vállalatok között, ami ösztönözte volna az új technika behozatalát. A stagnálás oka sokkal inkább a belső verseny hiánya volt, mint a külfölddel szembeni protekcionizmus. Bár a külső verseny a verseny kibontakoztatásának fontos forrása, ám az egyoldalú versenyben a hazai vállalatok inkább kiestek a versenyből, mintsem beléptek volna a küzdelembe. A fogyasztók ugyan nyertek, a növekedésre gyakorolt hatás azonban ellentmondásosabb lett.

A kereskedelem liberalizálása képes versenyt teremteni, ám ez nem automatikus. Ha a liberalizációban egy monopolista importvállalat lép be a gazdaságba, akkor a járadék csak átkerül az államtól a monopolistához, de az árak alig csökkennek. Ezért a kereskedelmi liberalizáció nem szükségszerű, és nem elégséges feltétele az innovatív versenypiac kialakításának.

Legalább olyan fontos az exportverseny ösztönzése, mint a gazdaság korábban védett import ágazataiban a versenyhelyzet létrehozása. Meggyőző példa erre a kelet-ázsiai országok sikere. Ha lehetővé tesszük a komparatív előnyök érvényesülését, akkor növekednek a bérek és bővül a fogyasztás. Az elmúlt tizenöt évben éppen ez történt: a világkereskedelem évi 5 százalékkal, majdnem kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világ GDP-je.

3. 3. 1. A privatizáció előmozdítása

A washingtoni konszenzus inkább a privatizációra, mint a versenyre irányította a figyelmet. Az állami vállalatok nemcsak rossz hatékonysággal működtek, de veszteségeik hozzájárultak az állami költségvetés hiányához és a makrogazdaság egyensúlytalanságához is. A privatizációval két legyet akartak ütni egy csapásra: egyidejűleg akarták javítani a gazdaság hatékonyságát és csökkenteni a költségvetési hiányt. Az elgondolás az volt, hogy tulajdonosi jogok létesítése, a tulajdonosok profit-maximáló magatartása meg fogja szüntetni a veszteségeket és a hatékonyság hiányát. Egyidejűleg a vállalatok eladásából bejönnek a nagyon szükséges bevételek.

A maga idején az átmeneti gazdaságokban a privatizáció sokak számára ésszerűnek tűnt, bár visszatekintve a folyamatra (számos esetben) rosszul nyúltak hozzá. A legtöbben szerették volna, ha rendezettebb, már az átszervezés és a megvalósítás előtt, de legalább azzal párhuzamosan működőképes jogi keretet (szerződéses szabályozást, csődeljárást, vállalati vezetést és versenyt) hoznak létre. Senki sem tudta azonban, meddig lesznek nyitva a reform kapui. Akkoriban a gyors és mélyreható privatizálás látszott ésszerű játéknak a problémák utólagos rendezése mellett. A mai, előnyösebb helyzetben úgy tűnik, hogy a privatizáció hívei túlbecsülték annak előnyeit és aláértékelték költségeit, különösen a folyamat politikai költségeit, azokat az akadályokat, amiket a reform folytatása elé állít. Ugyanezen játék lefolytatása tehát hét év tapasztalataival a hátunk mögött sokkal kevésbé igazolható.

A nagyméretű állami és magánvállalatok között sok a hasonlóság, sokszor azonos szervezeti problémákkal néznek szembe. Mindkettőben jelen van a döntésekért való felelősség átruházása; a nagyvállalatokban sem a törvényhozók, sem a részvényesek nem képesek a vállalatok napi tevékenységét közvetlenül ellenőrizni. Mindkét esetben a döntési hierarchia a menedzserekben végződik, akik jellemzően nagy önállósággal, mérlegelési lehetőséggel rendelkeznek. A járadékok keresése éppúgy előfordul a magán, mint az állami vállalatokban. A Cseh Köztársaságban a “voucheres” privatizáció bátor kezdeményezése részben emiatt bukott meg, részben pedig azon, hogy megfelelő törvényi és intézményi keret nélkül a tőkepiacok nem követelik meg a vállalatvezetőktől a szükséges fegyelmet, nem biztosítják a szűkös tőkék hatékony kihelyezését.

Az állami vállalatokban jellemzően hiányoznak a hatékony ösztönzők, s más korlátozó tényezők sora is fellép. Ha azonban ezeket a problémákat érdemben megoldják, ha az állami vállalatok versenyszellemű, teljesítményorientált környezetbe ágyazódnak, akkor a teljesítménykülönbség csökkenhet.

A versenynek a tulajdonformánál nagyobb jelentőségét a legélőbben Kína és az Orosz Föderáció tapasztalatai bizonyítják. Kína az állami vállalatok privatizálása nélkül terjesztette ki a versenyt. Természetesen az állami szektor számos problémája fennmaradt, amit a reform következő szakaszában kell majd megoldani. Ezzel szemben Oroszország a gazdaság nagy részét privatizálta anélkül, hogy sokat tett volna a verseny előmozdításáért. A teljesítmény különbsége nem is lehetne nagyobb, Oroszország termelése a majdnem egy évtizeddel korábbi szint alatt van, míg Kína csaknem két évtizede tartósan kétszámjegyű növekedést ért el. Bár a teljesítmény eltérései csak részben magyarázhatók az alkalmazott gazdaságpolitika különbözőségével, mind a kínai, mind az orosz tapasztalatok dilemmák elé állítják a hagyományos gazdaságelméletet.

Az oroszországi hanyatlás mélysége és tartóssága különösképpen talányos, mivel széles körben úgy vélték, hogy a szovjet gazdaságban nagyok a veszteségek, s a termelés jelentős hányada katonai kiadásokra megy. A veszteségek felszámolásának növelnie kellett volna a GDP-t, a katonai kiadások csökkentésének tovább kellett volna emelnie a személyes fogyasztást. Azonban egyik sem következett be.

A kínai gazdaság nagysága és sikere az elmúlt két évtizedben szintén talány az általánosan elfogadott elméletek szempontjából. A kínai politikusok nemcsak elutasították a nyílt privatizáció stratégiáját, de nem alkalmazták a washingtoni konszenzus számos más elemét sem. A közelmúltban a Kínában tapasztaltak mégis a történelem egyik legnagyobb gazdasági sikertörténetét jelentik. Ha Kína 30 tartományát – és ezek mindegyikének lakossága számosabb a legtöbb alacsony jövedelmű országénál – önálló gazdaságnak tekintenénk, 1978 és 1995 között a világ 20 leggyorsabban növekedő gazdasága mind kínai tartomány lett volna. 1978-ban Kína GDP-je egynegyede volt az alacsony jövedelmű országok összesített GDP-jének, mégis az alacsony jövedelmű országok 1978 és 1995 közötti összesített GDP növekményének kétharmadát a kínai növekedés adta.

Az egyik fontos tanulság, amit a Kína és Oroszország közötti kontrasztból le lehet vonni, a privatizáció és a versenypolitika gazdaságtanára vonatkozik. A monopóliumok privatizálásában nehéznek bizonyult megakadályozni a korrupciót és más problémákat. A privatizációval lehetővé tett hatalmas járadékok arra bátorítják a vállalkozókat, hogy inkább magánvállalkozásaikat erősítsék, mintsem hogy a vállalatba ruházzanak be. Ezzel szemben a versenyt élénkítő politika gyakorta aláássa a járadékokat és ösztönzi a vagyon létrehozását. A privatizáció időzítése és szabályozása is nagyon fontos. A monopólium privatizálása hatalommal bíró, erősen védett érdekeket hozhat létre, amelyek a jövőben aláássák a szabályozás és a verseny lehetőségét.

3. 3. 3. Hogyan szabályozzunk?

A verseny a piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme, de egyes szektorokban, az ún. természetes monopóliumok esetében nem alkalmazható. A tényleges és potenciális verseny mértéke és formája azonban ezekben a szektorokban is állandóan változik. Sok, történelmileg erősen szabályozott szektorban az új technológiák kiterjesztették a verseny hatókörét, ilyenek például a telekommunikáció és a villamos erőművek.

A hagyományos szabályozási szemlélet, a szabályozás vagy dereguláció, a verseny vagy a monopólium merev, kategorikus szembeállítása nem ad eligazítást a politikának ezeken a területeken. Az új technológiák nem teszik lehetővé a teljes deregulációt, mert ezeknek az iparágaknak nem minden része válik egyaránt versenyzővé. A szabályozó rendszer megfelelő megválasztása szükséges ahhoz, hogy megfeleljünk az új kihívásoknak.

3. 3. 4. A versenyt élénkítő politika

Bár a működőképes verseny hatóköre kiterjedt, a verseny gyakran tökéletlen, különösképpen a fejlődő országokban. Az Egyesült Államok kifinomult, bonyolult jogi rendszere és intézményei valószínűleg nem alkalmazhatók a fejlődő országokban. Jelenleg a legtöbb ország (Ausztrália és Új-Zéland kivételével) külön szabályozza a belső és a nemzetközi versenyt. Alig, vagy egyáltalán nem igazolhatóan a nemzetközi kereskedelemben érvényes versenyszabályok (mint például a dömping ellenes rendelkezések és a kiegyenlítő vámszabályok) teljesen eltérnek a belföldi trösztellenes törvényektől. Sok olyasmi, amit belföldön egészséges árversenynek tartunk, a nemzetközi kereskedelemben dömpingnek minősül. Ezekben a tisztességes versennyel szembeni visszaélésekben elöljártak a fejlett ipari országok, de most ez átterjed a fejlődő országokra is. A tisztességes versennyel szembeni visszaélések számának csökkentésére a legjobb megoldás lenne a tisztességes kereskedelmet és versenyt szabályozó törvényeknek az egyesítése, a verseny természetének arra a mély megértésére alapozva, amelyet a trösztellenes hivatalok és az ipari szervezetek közgazdászai több mint egy évszázad alatt kifejlesztettek.

3. 4. A piacokat kiegészítő kormányzati tevékenység

E század nagy részében az emberek azt várták a kormánytól, hogy költsön többet, és jobban avatkozzon be a gazdaságba. E kívánságokkal összhangban a GDP-ben megnőtt a kormányzati kiadások aránya. A washingtoni konszenzus által javasolt politika az állam aktív szerepének elutasításán, a minimális, nem beavatkozó állam irányába való haladáson alapultak. A kormányzatok rosszabbul működnek, mint a piacok; minél kisebb az állam szerepe, annál jobban működik – állítják.

Igaz, hogy az államok gyakran túl sok dologba avatkoznak be, ráadásul nem céltudatosan. Az alapvető célokra való koncentrálás azonban nem azonos a minimális kormányzat receptjével. Az állami szerepvállalás fontos a megfelelő szabályozásban, a szociális védelemben és a jólét biztosításában. Nem a között kell választani, hogy az állam vállaljon vagy ne vállaljon szerepet, hanem hogy milyen módon vegyen részt a folyamatokban. Vagyis a központi kérdés nem a kormányzat mérete, hanem tevékenysége és módszerei.

A kormányzati szerepvállalás kérdését az elmúlt néhány évtizedben fokozatosan bővülő keretben tárgyalták: a felismerés, hogy a piac nem mindig eredményez hatékony megoldást és még kevésbé társadalmilag elfogadható elosztást, a piac hiányosságainak “elméletéhez” vezetett. Csak a piaci hiányosságok jól meghatározott köre, amely az externáliákhoz és a közjavakhoz kapcsolódott, válthatott ki kormányzati beavatkozást. A piaci hiányosságok listája fokozatosan bővült a tökéletlen információk és a nem teljes körű piacok fogalmaival, de a piaci hiányosságok szemlélete továbbra is arra törekedett, hogy két csoportra ossza az ágazatokat és a tevékenységeket: azokra, amelyek a kormányzat területei, és azokra, amelyek a magánszektorba tartoznak. Újabban egyre inkább felismerik, hogy az állami és a magánszektor sokkal szorosabban összefonódik. A kormányzatnak ki kell egészítenie a piacot, fel kell vállalnia olyan feladatokat, amelyek elősegítik a piac jobb működését és kijavítják a piaci hiányosságokat.

A kormányzati tevékenység köréből az előadó két témát emelt ki: Az emberi tőkeképzés és a technika transzferjének elősegítését. Terjedelmi okokból e témákkal itt nem foglalkozunk.

3.5. A kormányzati tevékenység eredményesebbé tétele

A World Development Report 1997 (Jelentés a világgazdaság fejlődéséről) bemutatja, hogy a fejlődéshez létfontosságú a hatékony állam. A tanulmány három évtized és 94 ország adatai alapján igazolja, hogy a gazdasági eredményeket nemcsak a gazdaságpolitika és az emberi tőke határozza meg, hanem az ország intézményeinek minősége is. Az intézmények a valóságban azt a környezetet jelentik, amelyben a piacok működnek. A gyenge intézményi környezet több önkényeskedést enged meg az állami hivataloknak és a köztisztviselőknek.

Miután a kiindulópontok országonként nagyon különbözőek, egyedülálló történelmi, kulturális és társadalmi tényezők is vannak, hogyan válhat az állam eredményessé? A válasz részben az, hogy az állam egyeztesse össze szerepét a képességeivel. Amit a kormányzat tesz, és ahogyan teszi, az feleljen meg a kormányzat és a magánszektor képességeinek. Az alacsony jövedelmű országoknak gyakran mind a piacai, mind a kormányzati intézményei gyengék. A képességek azonban nem sorscsapások. Az államok intézményeik felpezsdítésével megnövelhetik képességeiket, például a köztisztviselők érdekeltségének és színvonalának emelésével. A kormányzat működésének javítására talán az egyik legígéretesebb és legkevésbé kipróbált módszer a piac és a piacihoz hasonló mechanizmusok felhasználása.

A kormányzatok eredményesebbek akkor, ha a polgárok szükségleteire és érdekeire reagálva egyidejűleg tulajdonosi érzést és a politikai döntéshozatalban való részvétel érzését keltik bennük. A kormányzati segélyhivatalok, a civil szervezetek decentralizált támogatással és a helyi önkormányzatok részvételével kiválasztott, megtervezett és megvalósított programjai sokkal sikeresebbek voltak, mint azok, amelyekbe nem vonták be a lakosságot. Nemcsak arról van szó, hogy a helyi információ hatásosabbá tette a megvalósítást, hanem a tervezet iránti elkötelezettség hosszú távra szóló támogatást is eredményezett.

4. A fejlesztési célok kibővítése

A washingtoni konszenzus szűkös eszköztárat javasolt alkalmazni (amelynek részei a makrogazdasági stabilitás, a liberalizált kereskedelem és a privatizáció) egy viszonylag korlátozott cél (a gazdasági növekedés) érdekében. A posztwashingtoni konszenzus felismeri, hogy az eszközök bővebb körére van szükség, s céljaink is sokkal összetettebbek. Nemcsak a GDP-ben mért növekedésre, hanem az életszínvonal emelésére is törekszünk, beleértve az egészség és az oktatás javulását. Fenntartható fejlődésre törekszünk, aminek része a természeti erőforrások megőrzése és az egészséges környezet fenntartása. Igazságos fejlődésre törekszünk, amelyben nemcsak a felső réteg, hanem a társadalom minden csoportja élvezi a fejlődés gyümölcseit. És demokratikus fejlődésre törekszünk, amelyben az állampolgárok a legkülönbözőbb módon részt vesznek az életüket befolyásoló döntések meghozatalában.

A tudás nem tartott lépést a célok szaporodásával. Csak kezdjük megérteni a demokratizálás, az egyenlőtlenség, a környezet védelme és a növekedés közötti összefüggéseket. Amit most teszünk, az magában hordozza a kiegészítő stratégiák kifejlesztésének ígéretét, amelyek elvihetnek bennünket mindezen célok eléréséhez. Fel kell azonban ismernünk, hogy nem minden politika fog hozzájárulni minden célhoz. Sok politika helyettesítési veszteségekkel jár. Fontos, hogy felismerjük a veszteségeket és kiválasszuk a prioritásokat. Ha csak “a győző – győző” politikára figyelünk, akkor a döntéshozók mellőzhetnek fontos döntéseket a “győző-veszítő” politikákról.

4.1. Többszörös célok elérése: az oktatás fejlesztése

Az emberi tőkébe való befektetés az egyik példája azon politikának, amelyik egyidejűleg segítheti előmozdítani a gazdasági fejlődést, az egyenlőséget, a részvételt és a demokráciát. Kelet-Ázsiában az oktatás általánossá tétele kiegyenlítettebb társadalmat hozott létre, megkönnyítve a politikai stabilitást, ami a sikeres hosszú távú gazdasági fejlődés egyik előfeltétele. Az oktatás, különösen, amelyik hangsúlyt helyez a kritikai, tudományos gondolkodásra, abban is segítheti az állampolgárokat, hogy eredményesebben és hozzáértőbben vegyenek részt a közösséget érintő döntésekben.

4.2. Többszörös célok elérése: a környezeti politika közös végrehajtása

A világ nemzeteinek, ha minimalizálni akarják a klimatikus változásokat, le kell csökkenteniük az üvegházi hatást kiváltó gázok termelését, különösen a széndioxidét, amit főleg az égés állít elő. A széndioxid-kibocsátás csökkentése globális probléma. Ellentétben a levegő szennyeződésével (amit a kéndioxid vagy a nitrogéndioxid okoz, és ami elsősorban a szennyező országot érinti), minden széndioxid-kibocsátás az atmoszférába kerül, és globális következményekkel jár, ami az egész földet érinti.

4.3. A műszaki beruházások mint helyettesítési lehetőségek

A lehetséges helyettesítés fontos példái a műszaki beruházások. A felsőfokú műszaki képzésbe való beruházások elősegítik a technikai transzfert, így a gazdasági növekedést. E beruházások közvetlen haszonélvezői azonban csaknem elkerülhetetlenül jobban járnak, mint az átlag. Az eredmény valószínűleg az egyenlőtlenség növekedése.

A technika transzferje is növelheti az egyenlőtlenséget, a műszaki haladás nagyrészt a már termelékenyebben termelők határtermékét emeli. A technikára fordított állami beruházások kiszorítják a szegénység ellenes program beruházásait (az “opportunity cost”). A termelés növelése által a műszaki beruházások hasznát mégis az egész társadalom élvezheti. A lehetséges begyűrűződés azonban nem szükségszerűen gyors és átfogó.

4. 4. A környezetvédelem és a nagyobb társadalmi részvétel közötti választás

A helyettesítésre másik példa a választás a környezeti célok és a társadalmi részvétel között. A társadalmi részvétel nélkülözhetetlen, de nem helyettesíti a szakértelmet. Tanulmányok bizonyítják például, hogy a közfelfogás a különböző környezeti ártalmak egészségügyi kockázatairól nem esik egybe a tudományos bizonyítékokkal. Mit kövessünk tehát a környezeti politikában? Arra törekedjünk, hogy a lakosság érezze magát jobban a környezetében, vagy arra, hogy csökkentsük a környezet valós egészségügyi kockázatait? Az egyensúly kényes kérdés, de a tudás jobb elterjesztése végső fokon a politika kiválasztásában való eredményesebb részvételt tehet lehetővé.

5. Következtetések

A washingtoni konszenzus célja az volt, hogy útmutatást adjon, miként hozzunk létre rugalmasan reagáló magánszektort, s egyidejűleg hogyan ösztönözzük a gazdasági növekedést. Utólag visszatekintve, a gazdaságpolitikai ajánlások nagyon idegenkedtek a kockázatvállalástól, áthatotta őket a legrosszabb zűrzavarok elkerülésére való törekvés. Bár a washingtoni konszenzus lerakta a jól működő piacok néhány alappillérét, nem volt teljes, néha még félrevezető is volt.

A Világbank tanulmánya a kelet-ázsiai csodáról jelentős fordulatot hozott a vitában. Bizonyította, hogy a kelet-ázsiai gazdaságok meglepő sikerei sokkal több tényezőnek köszönhetők, mint csupán a makrogazdasági stabilitásnak és a privatizációnak. Erős pénzügyi rendszer nélkül, amelynek létrehozásában és fenntartásában a kormányzat nagy szerepet játszik, nehéz mozgósítani a megtakarításokat és hatékonyan kihelyezni a tőkét. Versenyképes gazdaság nélkül a szabad kereskedelem és a privatizáció haszna elherdálódik a járadékokban, s nem irányul a vagyon megteremtésére. És ha az emberi tőkére és a technikai transzferre fordított állami beruházások nem elégségesek, akkor a piac nem fogja megszüntetni a gazdasági elmaradottságot.

Sok ilyen gondolat – és még több, amit nem volt időm kifejteni – szolgál alapul annak, amit én egy keletkező, a washingtoni konszenzus utáni konszenzusnak tartok. Az egyik alapelv, ami megszületik ezekből a gondolatokból, hogy bármi legyen is az új konszenzus, nem épülhet Washingtonra. Ahhoz, hogy a politika fenntartható legyen, a fejlődő országoknak tulajdonjogot kell rá formálniuk.

A születő konszenzus egy másik alapelve, hogy nagyobb szerénységre van szükség, el kell ismernünk, hogy nincs minden kérdésre válaszunk. Folytatólagos kutatás és vita, méghozzá nemcsak a Világbank és az IMF között, de szerte a világon, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jobban megértsük, hogyan érhetjük el sokféle célunkat.

Jegyzet 

¹ A Világgazdasági Intézet évi előadásai: 2. szám. Helsinki, 1998. március.