Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel „megáldott" és „megvert", érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak a 20. század elején: Kunfi Zsigmond.

Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása*

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel “megáldott” és “megvert”, érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak: Kunfi Zsigmond.

Annak a nemzedéknek a tagja, amelyik éppen száz éve, a 20. század legelején tűnik fel szinte a semmiből és robban be a magyar szellemi életbe, hogy radikálisan átalakítsa, modernizálja, európaibbá, vagyis korszerűen nemzetivé formálja át a hazai tudomány, művészet, oktatásügy, filozófia, közmorál, irodalom és nem utolsósorban a társadalompolitikai gondolkodás világát. Vagy legalábbis: hogy kísérletet tegyen rá. Szuverén egyéniségek és alkotók, akik ugyanakkor lázasan figyeltek egymásra és a társadalmi mozgásokra; intenzív kölcsönhatásban, együttműködésben és vitában voltak a kor politikai tendenciáival, szorosabb-lazább szövetségben az antifeudális polgárosodás, a liberális demokrácia, a szocializmus értékei és távlatai iránt elkötelezett csoportosulásokkal.

Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Ignotus, Jászi Oszkár, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Mannheim Károly, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, Polányi Károly, Sinkó Ervin, Szabó Ervin és sokan mások – hol bensőségesebb, hol lazább, hol konfliktusosabb emberi viszonyokba szövődő – generációja ez. Joggal nevezi őket a lezárult 20. század tudományos önismerete “a második reformnemzedék”-nek¹: egy – forradalmi nagyságrendű, illetve egy sejthetően erőszakos, véres forradalmat elhárítani, megelőzni akaró – sorsfordító társadalmi, gazdasági és szellemi, tehát nemzeti “reform” volt munkásságuk értelme.

Ma már felelősen állíthatjuk: egy történelmi távlatú kultúraváltás igézetét is felmutatták maradandó életművükön. S mivel a reformot nem sikerült kivívni, némelyikük – hosszabb-rövidebb ideig – cselekvő részt vállalt a tényleges forradalmakban is, hogy azután emiatt el kelljen viselniök a bűntelen “bűnhődést” és a megbélyegzést is.

Feltűnő a csend ekörül az egész progresszív nemzedék körül az 1990-es évek végén és a millenniumi forduló idején. Persze ma “érthető” a szemérmes vagy fölényes hallgatás – különösen a magyar szellemi életnek a kormányzati politika által alakított, befolyásolt övezetében. Ez a 20. század eleji nemzedék ugyanis olyan eszmékkel, mozgalmakkal rokonszenvezett, tagjai olyanoknak voltak kreatív alkotóegyéniségei és cselekvő képviselői (demokratikus polgári liberalizmus, polgári és plebejus radikalizmus, szocializmus, anarchizmus és kommunizmus), amelyeket a mindenkori uralkodó konzervatív, magukat keresztény-nemzetiként minősítő kurzusok és jobboldali radikális “csendestársaik” vagy nyílt szövetségeseik nemzetietlenekként, idegenekként vagy legalábbis “idegenszerű”-ekként utasítanak el, sőt bélyegeznek meg. Adyék “nyugatos” hevületű (de nem nyugatmajmoló, hanem nagyon is patrióta) generációja – ha egyénileg más-más hőfokon s direktséggel is – szenvedélyesen támadta az állam még erős hazai félfeudális-rendi bástyáit, az úri mentalitás formális és informális intézményeit, a lelkiismereti, a sajtó- és a kulturális szabadság korlátait, a korai, nyers kapitalizmus brutalitását, az egyházak és az állam összefonódását s nem utolsósorban az akkori ezredfordulós ünnepségek harsány, önáltató, az egész nemzetet manipuláló külsőségeit. Ez utóbbiakért – túl az állami ünnepségek természetes dimenzióin – a polgári átalakulásban ellenérdekelt “állagvédő” nagybirtokos, egyházi, illetve dzsentri csoportok primer agrárius, konzervatív, sőt olykor egyenesen sovén erői voltak a fő felelősök.

Hadd utaljunk csupán Ady Endrének A magyar Ugar-on “kivirágzó” költészetére és publicisztikájára, például az Ismeretlen Korvin kódex margójára című két részes esszéjére. Ez a talányos-szép írás, amelyet Vezér Erzsébet joggal nevez “a magyar nemzeti önismeret egyik legművészibb dokumentumá”-nak², a modern kultúrállam megteremtésének reményét és akarását szegezi szembe azzal a korabeli világgal, amelyben a Kelet és Nyugat közötti hídnak hazudják a “komp-országot”, amelyben “turulok kerengenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé”, hogy leplezhessék a tényt: “hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat”, miközben “tízezer ember előreszaladt, európaivá lett idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. A pöffeszkedő műveletlenséggel, a “Nagy Humbug”-ként leleplezett “Pusztaszer”-kultusszal a nemzeti múlt reális és kreatív szemléletét, a kulturáltság és demokrácia jövőképét állítja szembe a költő.³

Adyék republikánus, európaian hazafias, demokratikus szellemiségű, radikálisan társadalomkritikus nemzedéke már csak azért sem lehet széles hivatkozási alap 1999–2001 Magyarországán, mivel itt éppen az egykori progresszív generáció “fő ellenfele” (bár kétségtelenül méltó ellenfele), gróf Tisza István a hivatalos példakép. Olyannyira, hogy 2000. október 31-én – történetesen aznap, amikor mégiscsak az őszirózsás forradalom, a megszülető (bár még nem deklarált) köztársaság és Károlyi Mihály, a másik gróf a nemzeti közmegemlékezés tárgya – a miniszterelnök, ideologikus kampány keretében, Tisza István szobrát avatja. (S nem hangzik el kormányzati álláspont arról, hogy Károlyi szobrát viszont festékkel leöntve gyalázzák meg.) Kétségtelen: október 31. a Tisza elleni merénylet napja is, s történelmi távlatból – miként a legújabb tudományos értékelések és viták is utalnak erre – nem tagadható meg tőle a dualista rendszer parlamentarizmusával kapcsolatos nem egy érdem. Mindazonáltal ha az első világháborúba való belépésben nem terheli is közvetlen bűn, aligha cáfolható súlyos felelőssége azokért a társadalmi-politikai viszonyokért és számos stratégiai és taktikai döntésért, amelyeknek szinte törvényszerű következménye lett a háborús szerepvállalás, majd az ország és az állam összeomlása. S ami miatt az Adyék véleményében és az őszirózsás forradalomban testet öltő kortársi “kritika” (ha nem is a halálos kimenetelű merénylet) mégiscsak históriai jogosultsággal bír.

Ha ma “nem időszerű” általában ez a század eleji progresszív vonulat, különösen igaz ez azokra, akik közülük egyenesen szocialistának vallották magukat; azokra, akik a Marx Károly és eszmetársainak értékelvei, a munkásosztály politikai, szociális és kulturális felemeléséért vívott harc iránt voltak szenvedélyesen elkötelezettek. Közéjük tartozott Kunfi Zsigmond is, aki tanári és tudósi pályakezdése után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjévé emelkedett, majd, ha súlyos vívódások árán is, de szerepet vállalt 1918–1919 forradalmi periódusában és kormányaiban. S aki 1919 ősze után a kényszerű emigrációban, a kommunista politikát elutasítva, a szociáldemokraták szervezetein belüli éles viták közepette is hitelesen őrizte humanista baloldaliságát, patrióta internacionalizmusát, a jobboldali-szélsőjobboldali kurzust radikálisan bíráló, leleplező demokratikus szocialista meggyőződését.

***

Kunfi és eszmetársai többnyire csak szitokszavak kíséretében szerepelnek a mindenkori konzervatív, jobboldali sajtóban és médiában. A Magyar művelődéstörténet legújabb egyetemi tankönyve még a nevét sem említi.⁴ Születésének 120. évfordulóján szinte senki nem emlékezett meg (még polemikus megközelítésből sem) alakjáról és a századelő nemzeti művelődésében vitathatatlan értéket képviselő munkásságáról. Igen, Kunfi a “hivatalos Magyarországnak” ma nem nagyon kell. Azaz nagyon nem kell, hiszen töprengései, megfogalmazásai, álláspontjai feltűnően sok kérdésben aktuálisak, sőt érvényesek 80–100 év után is.

Bőségesen szemelgethetnénk írásaiból; olykor egyenesen beleborzong a kései olvasó, mennyire “rólunk szólnak” Kunfi egykori mondatai. Újra igaz például – általában és számos konkrét tünetében is –, hogy “a kapitalizmus most vonul be Magyarországba”.⁵ Egy nagy és ellentmondásos modernizációs felzárkózási kísérlet tanúja, résztvevője és kritikusa volt Kunfi: hazánkban ez a folyamat egy olyan birodalom keretei között s egy olyan félfeudális uralkodó elit “védernyője” alatt realizálódott, amely nem akarta tudomásul venni az emberi, a polgári és a nemzetiségi szabadságjogok követelményeit. S éppen ez vezetett a belső társadalmi, illetve a közép-európai konfliktusok kiéleződéséhez, majd robbanásához.

Szinte revelálóan “friss” élmény olvasni Kunfinak a balkáni, ezen belül a szerb kérdéssel, illetve az első világháborúba torkolló nemzetközi folyamatokkal kapcsolatos írásait.⁶ Miként azokat a fejtegetéseit is, amelyekkel elutasítja a valójában német birodalmi érdekeket kifejező, konzervatív, autoriter Naumann-féle Mitteleuropa-tervet vagy azt az illúziót, hogy az államnagyság növekedése, netalán “az államok egyre szélesebb körre kiterjedő integrációja” eleve ellensúlya lehetne a nacionalizmusok háborús tobzódásának. Nem lehet s nem is szabad egyenes vonalat húzni, erőltetett analógiát képezni Kunfi akkori “Közép–Európa-ellenessége” valamint a mostani globalizáció és európai integráció tényleges (akár súlyos) dilemmái, s még kevésbé romantikus nacionalista elutasítói között. Ám Kunfi szempontja ma is mérlegelendő: “Szerintem a demokrácia számára nem az államok földrajzi határainak, hanem az osztályok hatalmi viszonyainak eltolódása és változása a döntő jelentőségű tény. Figyelmem azért nem annyira Európa földrajzi térképének, mint Európa szociális térképének jövendő kialakulására irányul, mert e térkép tényei lesznek a demokratikus politika irányának, céljainak megszabói.” Mindazonáltal Kunfi is kívánatosnak, “a demokrácia külpolitikai hadicéljá”-nak tekinti “a nyugati művelődés és demokrácia vezető nemzeteinek egységét, amelyhez haladásunk elért fokánál, Ausztriához és Németországhoz való viszonyunknál fogva mi is odatartoznánk.”⁷

Kunfi és társai, a fellendülő demokratikus polgári és paraszti törekvések s főleg a szélesedő munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői éltek a századforduló dualista liberalizmusa által biztosított politikai játéktérrel, de a közviszonyokat nem tekintették adekvátnak sem hazánk lehetőségeivel és objektív érdekeivel, sem az európai haladás ütemével. Ez állította őket szembe az uralkodó elit védekező jellegű állapot-ideológiájával, a nemzetállamra hivatkozó “állagőrző” önképével. S ezért lépett fel Kunfi oly erkölcsi következetességgel, már-már harciasan az állami korrupció és a “parlamentáris” kormányzati erőszak ellen. A vérvörös csütörtök, az 1912. május 23-ai – Babits Mihályt is megihlető – monumentális baloldali tüntetés kapcsán elítélte “az államilag engedélyezett rablást és fosztogatást” s kimondta: éppen a parlament működését, az ellenzék tevékenységét megbénító kormányzati politika sérti a deklarált jogrendet, nem pedig a nincstelen és politikai jogok nélküli tömegek törvényre váró “beszéde”. “A parlamenti erőszak az anarchia uralmát, a jogrend fennállásának megszüntetését, a törvények uralmának ellenforradalmi úton való hatályon kívül helyezését jelenti. A törvényhozók erőszaka az államcsíny”, vagyis “a forradalmárok a legalisták, a kormányzók az anarchisták!”⁸ Kunfi itt is, más írásaiban is élesen támadja a mindezért a fő felelősséget viselő Tisza Istvánt, “aki a magyar alkotmányt szétrombolta és a közszabadságokat sorban elkobozta, aki a faji és társadalmi elnyomáson épült magyar osztályuralomnak talán legtudatosabb és legtipikusabb képviselője.”⁹

A magyar mocsár című cikkében a fejletlen tőkés viszonyok, a brutális kapitalizálódás megbocsáthatatlan, de szükségképpeni tünetcsoportjaként mutatja föl egyrészről az ügyvédi korrupciót, a közhatalom képviselői nem kis részének szemérmetlen mohóságát és visszaéléseit, valamint másrészről az ún. “cigánybűnözés” elleni harc ürügyén a tömegek előítéleteire rájátszó hatósági manipulációt, bűnbakképző közigazgatási demagógiát. Kunfi közel száz évvel ezelőtti mondatai – mutatis mutandis – ma sem vesztettek drámai aktualitásukból: “Szeges vádbeszédet mond ez a kép arról a társadalomról, amely számtalan mulasztásával, elkapatottságával és oktalan fajgyűlöletével társszerző mindazokban a cselekedetekben, amelyekben a cigányok valamely más korszakban élő népnek jelzik magukat. […] A cigányok nagyfokú kriminalitása, amelynek a dánosi rablógyilkosság csak egyik igen rikító tüneménye, társadalmi okok velejárója. Egész világuk, erkölcsi és szellemi fogalmaik, cselekedeteik és mulasztásaik a nomád életnek bélyegét viselik homlokukon. […] Hogy mivé lesz valamely néptörzs vagy társadalmi osztály, ha ki van közösítve a társadalomnak minden életműködéséből, gazdasági, politikai és művelődési munkájából: azt szomorú és gondolkodásra indító módon beszéli el mindenkinek a cigányok életének a dánosi pörből kibontakozó képe.”¹⁰

Meghökkentően aktuális Kunfi hozzászólása ahhoz az eszmecseréhez, amelyet a Társadalomtudományi Társaság a népesedés helyzetéről és a népesedéspolitikáról folytatott – a háború viharfelhői alatt.¹¹ A születésszám mindenároni növelését szorgalmazó álláspontokkal szemben az egyéni és társadalmi érdekek lehető összhangjának követelményét hangsúlyozza, s ezért olyan népesedéspolitika mellett érvel, “amely a születési arányszám szabályozását rábízza a természetes ösztönre, ellenben a megszületett emberek közül minél többet igyekszik életben tartani (küzdelem a gyermek- és csecsemőhalandóság ellen), másrészt pedig a megszületett embereket minél tovább iparkodik életben tartani (küzdelem az átlagos életkor meghosszabbításáért). […] Magyarországon […] erre a két népesedési rendszabályra nagyobb szükség van, mint a sok születésre, mert Magyarország népesedésének szaporodását nem a kevés születés, hanem a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, valamint az átlagos életkornak a nyugat-európai államokhoz viszonyított alacsonysága idézi elő. Ezek ellen a bajok ellen csak az embervédelem egyetemes rendszerével lehet küzdeni”, köztük is mindenekelőtt a demokrácia eszközeivel.

Elmélyedve Kunfi imponálóan sokoldalú, ugyanakkor lüktetően időszerű textusaiban, hosszan idézhetnénk művelődési vonatkozású elemzéseiből is. Kétségtelen tény, hogy hazánk közoktatási és népművelési helyzete a századelő után fél évszázaddal, az 1960–1970-es évekre – Kunfi eszméitől is ihletetten – gyökeresen megjavult, európai színvonalúvá emelkedett. (Ha persze súlyos ellentmondásokkal, egyenlőtlenségekkel megterhelten is.) Kunfi 1908-as híres oktatásszociológiai tanulmányának, a Népoktatásunk bűneinek számos felrázó tétele és következtetése, mindenekelőtt a korszerű oktatáspolitika előfeltételének tekintett demokratikus jogállamiság követelése – különösen napjaink kulturális esélyegyenlőtlenségeinek tükrében – ma mégis, továbbra is érvényes. Annál is inkább, mivel “ha az életben ható erők ellentétes irányúak az iskolában hatókkal, akkor az iskola hatása minimális lesz”.¹²

Mindezen túl: mintha a társadalmi, politikai és kulturális életet az 1990-es évek végén elöntő (az államszocializmus idején megsértett egyházak, hívők jóvátételével sem menthető) “újra-klerikalizálódás” idején kezdene ismét aktuálissá válni Kunfinak az állam és az egyház teljes szétválasztását követelő század eleji “kultúrharcos” érvelése.¹³ Ami pedig a nyilvánosság és a sajtószabadság “örök” témakörét illeti, Kunfi is kivette részét a századelő ilyen természetű küzdelmeiben. Számos cikke, pamfletje, szocialistaként elmondott felszólalása védi a polgári szabadságjogok eme meghatározó komponensét, többnyire konkrét botrányok, például a Népszava hatósági üldözése kapcsán. “A szabad sajtó, a lapok meg nem rettenthető igazmondása az egyetlen mentsvára már Magyarországon a szabadságnak és a jogokért való harcnak. Ezt a szabad sajtót akarja az alkotmányrabló pribékek bandája elnémítani, hogy a temető csöndjében zavartalanul élhessenek mesterségüknek: a szabad lopásnak. […] Az ő uralmuk és rendszerük csak akkor maradhat fönn, ha az ország nem tudja, hogy mit csinálnak. Az a zsivány-politika, amely ma úrrá akar lenni a magyar közéletben és Bakonnyá akarja átalakítani a magyar politikát: nem bírja meg a nyilvánosságot, nem bírja meg a meg nem vásárolt lapok bírálatát.”¹⁴

A kormány sajtópolitikája elleni tiltakozás jegyében 1912. szeptember 13-án rendezett sajtógyűlésen, hozzászólásában – a nemzetközi összehasonlítások és a demokrácia-deficit felmutatása nyomán – kijelentette: “a nyilvánosság erejétől” csak “azok félnek, akiknek nincs más erejük, mint a brutális erőszak. A nagyközönség kötelessége a maga agitációjával és áldozatkészségével az üldözött, becsületes sajtó támogatására sietni.”¹⁵ A háborús körülmények között Nyugat-Európában is romló, de ott legalább egyfajta védelmi önszerveződést kiváltó sajtóviszonyokhoz képest a hazai sajtószabadság maradék intézményei is veszélybe kerültek, ami miatt Kunfi szintén felemeli a szavát. Elvi meditációra is alkalma nyílik eközben demokrácia, szabadság és nyilvánosság viszonyáról. Nem a háborús uszítást kell elsősorban betiltani – írja. “A szabadsággal való visszaélés elválaszthatatlan a szabadságtól és ezeknek a visszaéléseknek sohasem a zsarnoksághoz való visszatérés, hanem mindig csak a szabadságra való nevelés lehet a gyógyszere. A sajtó értékelése ezen a ponton a politikai világnézet kérdésévé válik: ismeret, érzés és temperamentum szerint ki mire hajlik, a politikai és társadalmi élet nagy alternatívájában melyik párton foglal állást: a Platon bölcsész-uralkodójától, Renan bon tyran-jától várja-e az emberiség előrejutását, vagy pedig a tömegeknek a »jó zsarnok« lelki színvonala felé lassú, de azért mégis szakadatlan felkapaszkodásától? Mivel azonban a ma uralkodó hatalmakban csak igen kevés van a platoni bölcsességből és a renani jóságból, de szerfölött sok a puszta, jelzőtlen zsarnokságból és uralkodásból: azért még ma is, a demokratikus hit legnehezebb megpróbáltatásainak napjaiban is azt gondoljuk, hogy a sajtó bajainak nem a rendszabályozás, hanem csak a szabadság lehet az orvossága. Persze lassan ható, intermittens erejű orvossága. De bele kell nyugodni, hogy nincsen más, és minden más orvosság mélyebb szenvedések kútfeje, mint maga a betegség.”¹⁶ A proletárdiktatúra idején szintén a – mégoly korlátozott – sajtószabadság védelme volt az egyik fő ütközőpont Kunfi és Kun Béla között.

Kunfi a hatalom birtokában is komolyan vette a törvényességet, az akkori értelemben vett jogállamiságot. A kommunistákkal folytatott 1918 végi, 1919 eleji politikai vitái ellenére is tiltakozott az ő külföldi tartózkodása alatt (a kormány által) végrehajtott letartóztatásuk s mindenféle rendőri brutalitás ellen: “Fontos morális és politikai elv, hogy hatósági közegek letartóztatottakat ne bántalmazhassanak. Az az aggodalom van, hogy egyfelől az üldözésnek ez a módja, másfelől ha a hivatalos hatalmukkal visszaélők megtorlásban nem részesülnek, veszélyeztetni fogja a mostani kedvező helyzetet…”¹⁷ A politikai jogok, mindenekelőtt a széleskörű választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság kivívásán, biztosításán túl meghonosítandónak érezte Kunfi – a hazánkban akkor még hiányzó – “demokratikus parlamentarizmus szociálpedagógiai hatékonyságát” is, azt, amit Bibó István nyomán leginkább érett politikai kultúrának nevezünk. Kunfi szerint ez – egyebek mellett – abban áll, hogy “a saját követeléseket és jelszavakat a szemben álló erők ellenőrzik, hogy a társadalomban ható erőknek mérkőzniök kell egymással, és ezáltal a demokratikus élet nyújtotta szemléleti oktatásban kifejlődik egy érzék: mi lehetséges és mi lehetetlen”, amit a mindenkori hatalom, a kormányzat is tiszteletben tart.¹⁸ Ez jórészt még ma is probléma, sőt az elmúlt években – az új uralkodó elit “jóvoltából”, a jogállamiság álcája alatt elterpeszkedő korrupt és kultúrharcos yuppie tekintélyelvűség okán – a politikai kultúra szintje riasztóan vissza is esett. Nemcsak Kunfit, de – úgymond – Bibót sem olvassák.

S akkor – terjedelmi okokból – még nem is idéztük Kunfinak a marxizmussal, a szocializmussal, a demokratikus és a szocialista stratégia viszonyával foglalkozó írásait, a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos elemzéseit, az 1918–1919-es forradalmi folyamat egészét – minden tépelődő önkritika és bolsevizmusellenesség mellett is – egységben vállaló, nagyon is “időszerűtlenül” aktuális nézeteit.

Persze mindezekkel az aktuális “üzenetekkel” szemben felvethető, hogy az efféle historizáló idézgetések legföljebb “egy letűnt kor hősének” a publicisztikus népszerűsítését szolgálhatják, de nem kínálnak belépőt a Magyar Panteonba. Mégis: álságos önmegtartóztatás lenne nem szembesíteni a mával a régebbi korok egyéniségeit és szövegeit, már csak azért is, hiszen e szembesítés nélkül megszakadna a nemzeti önismeret – amúgy is sérülékeny – kontinuitása, a kulturális és históriai folytonosságtudat. Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as években a “nemzetietlen”-né stigmatizálás jellemezte a kurzusnak a baloldallal kapcsolatos politikai és píár-tevékenységét. A Bethlen–Peyer-paktum előkészítése során született egyik kormányzati tervezet is azt követeli az MSZDP itthoni vezetőségétől, hogy “a nemzeti alapra helyezkedni kívánó szociáldemokrata munkásság lépjen ki hivatalosan és publikálandó módon abból a blokkból, amelyet Kunfi, Garami és a bécsi úgynevezett emigráció vezetői dirigálnak”.¹⁹

Nyomósabb érv lehet Kunfi aktualizálásával szemben, hogy mára – úgymond – teljesen elvesztette az időszerűségét Kunfi legfontosabb mondanivalója, szocializmus-felfogása; vagyis hogy éppen munkásságának a tengelye tört volna el s ezért az egész életmű az útszélre, más metaforával: zsákutcába sodródott. Hírlik: az új évszázad küszöbén nincs napirenden a tőkés társadalom meghaladásának perspektívája, a magántulajdonosi rendszert fölváltó demokratikus szocializmus projektje. Bizony, ebben lehet valamelyes igazság; arról nem is beszélve, hányféle szocializmusról volt is szó az elmúlt másfél évszázad során.

Az 1989–1990-es rendszerváltó világpolitikai fordulat után valóban újra lehet s újra is kell értékelni a szocializmus(ok) gondolat- és értéktradícióit és még inkább eddigi praxisait. Ez az időszerűtlenné bomlásban realizálódó ellen-aktualitás nem csupán a szinte mindenütt elszabadult és az önigazolási mámortól diadalittas jobboldali triumfálással magyarázható; nem csupán a szocializmust is pusztán egy narratívává “szelídítő” posztmodern történelemfelfogás, vagy éppen némelyeknél a személyes életút “bűneit” kompenzáló megtérések és tisztálkodások szindrómája. Továbbá nem csak a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságát hirdető bűn- és rémtörténetírási teorémákból levezetett esedékes tanulság. Gigászi horderejű kötelezettsége a szocialista tradíció és távlat újraértékelése azoknak az intellektuális és politikai erőknek is, amelyek a megrendítő bukás után sem tartják eleve zsákutcának vagy/és lezártnak a baloldaliság, a szocializmus történetét, s éppen a történelemfilozófiai távlatú analízis érdekében tekintik elkerülhetetlennek a kritikus szembesülést vele.²⁰

A világ és a társadalmak alapvető megosztottságai, az akár valóságosan, akár ma már “csupán” metaforikusan értett “két osztály” érdekellentétei és konfliktusai – ha gyökeresen átalakulóban vannak is – nem szűntek meg a mostani ezredfordulón, sőt, újraélednek és veszélyesen tovább éleződnek–éleződhetnek. A kizsákmányolás és kizsákmányoltság ma is tény, ha nem vádbizonyíték is az integráció ellen; a perifériára szorultak, a megalázottak, kisemmizettek és kirekesztettek sorsa, a szűkebb és tágabb emberi környezet pusztítása pedig végképp nem ad felhatalmazást semmilyen elitista belenyugvásra a mai mainstream közbeszéd “teleológiájába” – a világ és Európa gyorsuló gazdasági-pénzügyi egységesülése, a kétarcú globalizáció és információs társadalom időszámítása idején sem.

A radikális jelszavaktól fűtött bezárkózó, rasszista, Európa-ellenes “megoldások” rossz alternatívái e “szép új világnak”, ezért is oly eleven a kihívás a 21. század elején a felvilágosodás tradíciójából kibontakozott emancipációs baloldali értékfelfogás, világkép és mozgalom számára. A szocialista gondolat – minden vélt vagy valódi bűnbeesése, kompromittálódása ellenére – nem korlátozódhat (hogy Karl Mannheim megkülönböztetését használjuk) egy letűnt ideológia, de még egy utópia szerepére sem. Kunfi Zsigmond e tekintetben is jó médium – ha nem is panácea, modell vagy paradigma – lehet.

Ám vélekedjék bármiként is az olvasó állampolgár a baloldal eszmeköréről, mozgalmáról, értékhozadékáról, hatalmi periódusáról és jövőjéről: a szocialista vonulat és időszak immár lezárult történelem, szerves része nemzeti históriánknak. A hazánkban immár 133 éves múltra visszatekintő szociáldemokrata mozgalom – belső konfliktusaival, skizmáival együtt – élő politikai folytonosság az újkori nyilvánosság hazai történetében. Nemcsak, sőt nem is elsősorban mint egy eszmeiség lenyomatát, történeti képét kell áthagyományoznunk a 21. századra, hanem mindmáig érő múltunk egyik eleven vonulatát. Amely – túl vonzalmakon és választásokon – méltó a megismerésre és az objektív mérlegelésre. Már pusztán azért is, hogy jól értsük, ami azóta történt.

A 20. század eleje második reformnemzedékének – Ady emlegette – “két meggyőződése”²¹, a felzárkóztató modernizáció és a nemzeti, demokratikus, szociális felemelkedés kettős követelménye 100 év múltán, újabb rendszerváltozások és világrendszer-fordulatok után is (mutatis mutandis) napirenden van.

Még ha ma a modernizáció egyre inkább az európai integráció, a globalizáció, az információs és digitális társadalom kihívását jelenti is elsősorban. Nem szükségképpen a nemzeti lét és kultúra, a tartalmas emberi demokrácia ellenfele, de hogy ne is válhasson azzá, s hogy a szintén globalizálódó veszélyekkel (környezetszennyeződés, éhínség, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb.) szemben hatékony ellenerőt képviseljen, ahhoz össze kell kapcsolni a nemzet és az egyetemes haladás tradícióit, illetve új potenciálját.

Még ha ma a szocializmus esélye – különösen mint önálló társadalmi formációé – a népek számára (legalábbis az euroatlanti régióban), illetve sokak meggyőződésében a baloldalon is megkérdőjeleződött, s “legföljebb” a polgári berendezkedés folyamatos kritikai mozgalmaként tűnik reálisnak. Bár ez a “csak” sem (lenne) kevés, főleg, amikor sokhelyütt még az elemi polgári demokratikus vívmányok is veszélybe kerülnek és a szimbolikus, historizáló politikák kulisszái mögött riasztó jelei vannak a régi-új típusú tekintélyelvű “rendek”, sőt az újfasizmus terjedésének.

Kunfi a nemzeté. Írásos munkássága “emlékeztető” arra, “min törte a fejét egy szocialista Magyarországon”.²² Az életmű ma nem közvetlen útmutató, de friss olvasnivaló, a nemzeti emlékezet és művelődéstörténet méltó fejezete. Mindemellett a baloldali világnézet és éthosz kínzóan eleven mementója.

Jegyzetek

* Részlet az Új Mandátum Könyvkiadónál a Magyar Panteon c. sorozatban 2001 őszén megjelenő Kunfi Zsigmond-könyv bevezető tanulmányából. Az eredeti Kunfi-írások idézésekor csak a korabeli megjelenésre hivatkozunk s nem említjük az 1970–1980-as években megjelent válogatások utánközléseit.

¹ Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Bp., Gondolat Kiadó, 1974².

² Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Bp., Gondolat, 1977². 156. p.

³ Modern újraközlése: Agárdi Péter (szerk.): Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 1995., 1997² . 274–280. p.

⁴ Agárdi Péter: Magyar vagy “polgári” művelődéstörténet? Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Bp.,Osiris Kiadó, 1998. Mozgó Világ 1999. 10. sz. 38–50. p.

⁵ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. Szocializmus 1913-1914. 8. sz. 337-347.p. .

⁶ Kunfi Zsigmond: A balkáni események. Szocializmus 1908–1909. 1. sz. 31–42. p.; Az annexiós válság. Szocializmus 1908–1909. 6. sz. 241–249. p.; A Balkán-kérdés és a szociáldemokrácia. Szocializmus 1909–1910. 7. sz. 331–332. p.; Szocializmus, háború és békés polgár. Szocializmus 1912–1913. 1. sz. 1–12. p.; Veszélyben a Monarchia! A Monarchia külügyi politikája és a Szociáldemokrata Párt. Bp., Népszava, 1913.; A nemzetiségi béke és az osztályharc. Szocializmus 1913–1914. 3. sz. 100–102. p.; Háború és szocializmus. Levéltöredék. Budapest, Népszava Naptár, 1916. 65–69. p.; A nemzeti eszme a háborúban. Szocializmus 1916. 5–6. sz. 241–250. p.; Bevezető Göndör Ferenc: Szerb szocialisták a háborúban c. könyvéhez. Bp., Népszava, [1917]; A nemzetek önrendelkezési joga. Szocializmus 1918. 2. sz. 65-69. p. stb.

⁷ Kunfi Zsigmond: Közép-Európa. [Előadás és zárszó a Társadalomtudományi Társaság 1916. február 22. és április 2-a között rendezett vitáján.] Huszadik Század 1916. I. kötet 410–428., 525–530. p.

⁸ Kunfi Zsigmond: A tömegek beszéde. Szocializmus 1911–1912. 8. sz. 337–346. p.

⁹ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. I. helyen.

¹⁰ Kunfi Zsigmond: A magyar mocsár. Szocializmus 1907–1908. 13. sz. 385–389. p.

¹¹ Madzsar József: A jövő nemzedék védelme és a háború. Huszadik Század 1916. I. 1–22. p.; Kunfi hozzászólása: uott 165. p.

¹² Kunfi Zsigmond: Népoktatásunk bűnei: Népoktatásunk bűnei. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. /Természet és Társadalom/; fakszimilekiadás Zibolen Endre utószavával: Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár, 1984.

¹³ Vö. pl. Kunfi Zsigmond: A francia kultúrharc. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1905. /A Huszadik Század könyvtára/; Népoktatásunk bűnei. I. helyen.

¹⁴ Farkas Antal–Kunfi Zsigmond: A cserebogarak halhatatlansága. Népszava 1912. június 11.; In: Szakasits Árpád, Pikay István, Vészi Endre (szerk.): A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából. Bp., Népszava Könyvkiadó, 1947. 90–93. p.

¹⁵ Sajtógyűlés. Szabadgondolat 1912. 356–357. p.

¹⁶ Kunfi Zsigmond: Sajtóproblémák. Huszadik Század 1917. I. 252–256. p.

¹⁷ Az 1919 eleji minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveiből idézi: Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. [Életrajz szövegválogatással.] Bp., Kossuth Kiadó, 1974. 109. p.

¹⁸ Kunfi Zsigmond: A legyőzöttek. A magyar forradalom tizedik évfordulójára. Der Kampf (Bécs), 1928. november, 86–98. p.

¹⁹ Idézi: Köves–Erényi: i. m. 157–158. p.

²⁰ E kérdések közelmúltbeli gazdag vitáiból, értékeléseiből lásd: Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Bp., Napvilág Kiadó, 1997.; Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén. Eszmélet 37. sz. [1998] 72–81. p.; Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.; Hobsbawm, Eric: A munkásmozgalom évszázada. Múltunk 1999. 4. sz. 249–260. p.; Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Könyvkiadó, 1999,; Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum, 1999.; Wrigth, Tony: Régi és új szocializmusok. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.; Giddens, Anthony: A harmadik út. A szocializmus megújulása. Bp., Agóra Marketing Kft., 1999.; Enzo Traverso, Krausz Tamás [tanulmányai] az Eszmélet 45. számában [2000] 56–121. p.; Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., Európa Kiadó, 2000. /Vö.: Heller Ágnes: “Egy illúzió múltja”. Jegyzetek François Furet történelmi esszéjéhez. Mozgó Világ 1996. 5. sz. 75–82. p.; Almási Miklós: Kratkij kursz – és a szövegmélye. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 27–29. p.; Krausz Tamás: Ki “privatizálja” a történelmi múltat? A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről – François Furet titkai. Magyar Hírlap 2000. december 23. 14. p.; Sziklai László: Gondoljuk újra a kommunista ideológiát. Világosság 2001. 4–5. sz. 62–79. p.; Hajdu Tibor: François Furet: Egy illúzió múltja. BUKSZ 2001. 1. sz. 64–68. p./; Mérlegen a XX. század. Válaszok a szerkesztőség körkérdés-sorozatára. [Elsősorban Ágh Attila, Bayer József, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Lengyel László és Ormos Mária tanulmányértékű válaszai] Múltunk 2000. 1. sz.; Agárdi Péter: Glosszák a búcsúzó XX. századhoz. Belügyi Szemle 2000. 1.sz. 8–19. p.; Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula:Tíz év után. [Tanulmányok] Bp., Napvilág Kiadó, 2000.; Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.; Tamás Gáspár Miklós [négy cikke]: Új osztálypolitika. Mozgó Világ 1999. 1. sz., Levegőt! Mozgó Világ 1999. 5. sz., Népítélet. Élet és Irodalom 1999. dec. 22., Szocdemek. Népszabadság 2000. ápr. 8.; Márkus Péter: Globális antikapitalizmus – humanista baloldal – közvetlen demokrácia. Bp., Baloldali Alternatíva Egyesülés, 2000.; Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.; Szabó Miklós: Rémtörténelem. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 21–27. p. Gyertyán Ervin: Túlvilági utópia helyett evilági eszme. J. F. Revel könyve kapcsán. Tekintet 2001. 2–3. sz. 102–115. p. stb.

²¹ Ady Endre: Két meggyőződésű emberek. Nyugat, 1911. aug. 1.; In: Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk.: Vezér Erzsébet. III. kötet, 1908–1918. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 340–341. p.

²² Kunfi Zsigmond: Proletárkultúra, proletárművészet. Bp., Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.

Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.

Képzeletbeli kerekasztalunknál három nyugat-európai elemző, Wolfram Trieber, Friderike Habermann és Reinhard van der Veen mondja el véleményét arról, milyen stratégiát érdemes folytatniuk a haladó mozgalmaknak az ún. globalizációval kapcsolatban.

Miután 1999 novemberében a világkereskedelmi szervezet (WTO) millenniumi fordulójáról folytatott tárgyalások zátonyra futottak, a neoliberalizmust támadó ellenállási mozgalomról kezdtek beszélni a szervezett, illetve spontán nemzetközi tüntetések miatt. Az IMF és a Világbank prágai közgyűlésének apropóján, alig egy évvel később ismét felmerült a kérdés: vajon a nemzetközi kooperációban, az internetes kommunikációban és a multilaterális szervezetek elleni tüntetésekben egy olyan új szociális mozgalom magja rejlik, amely a globális kapitalizmushoz hasonlóan határtalan? Vagy Seattle csupán egyszeri esemény és a WTO- forduló meghiúsulása kizárólag a résztvevő országok vitáinak eredménye? A nemzetközi tiltakozó mozgalom pusztán egy virtuális jelenség, amely a mindenkori események alkalmával “materializálódik”? Hogyan reagál menet közben az IMF és a Világbank a bírálatokra? Ezekről a kérdésekről fejti ki álláspontját három német szerző.

---

Wolfram Treiber:

Új retorika és régi koncepciók az IMF-nél és a Világbanknál

“Olyan szociális célok követése, mint a szegénység elleni harc, nem összeegyeztethető az IMF monetáris megbízatásával” – nyilatkozta nemrég Jürgen Stark, a Bundesbank elnöke. Miért alakít ki az IMF, amelyet röviden nemzetközi “fináncrendőrségnek” is titulálnak, hirtelen jótékonykodó lelkiismeretet?

Az IMF-et, a Világbankot és a GATT-ot (ez utóbbi a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO elődje) 1944-ben hozták létre azzal a céllal, hogy biztosítsák a súrlódásmentes átmenetet a hadigazdaságból a béketermelésbe. Szabad hozzáférést tettek lehetővé minden piachoz és nyersanyaghoz, valamint leépítették a vámkorlátozásokat. A zavarmentes világkereskedelmet garantálta a rögzített árfolyamok rendszere, amelyben a dollár mint vezető valuta szerepelt. Az IMF feladata volt, hogy egy ország fizetési nehézségei esetén “segítően” beavatkozzon, ezzel akadályozva meg a nemzetközi pénzügyi építmény zavarait. Tartós fizetési nehézségek esetén az IMF az újabb hiteleket szigorú feltételekhez kötötte, amelyeknek messzemenő kihatásai voltak az érintett országok pénzügy- és gazdaságpolitikájára. A Szovjetunió 1944-ben nem vett részt az IMF-ben, mert azt olyan eszköznek tekintette, amely a kapitalista világrendet hivatott az egész világon érvényesíteni.

A nyolcvanas évek elején a “Harmadik Világ” néhány országa azért jelentett be fizetésképtelenséget, mert az állandóan növekvő adósságszolgálatot többé nem tudta teljesíteni, és emiatt számos amerikai bank is csődbe került. Ekkor új modelleket alakítottak ki, amelyek célja a leginkább eladósodott országok adósságtörlesztésének fenntartása volt. Azóta egyik adósságátcsoportosítás váltja a másikat, egyik részleges adósságelengedés követi a másikat. Ezek azonban egyáltalán nem eredményezték a periféria eladósodottságának csökkenését, vagy akár csak szinten tartását. Ellenkezőleg, az utóbbi két évtizedben az eladósodottság mértéke többszörösére növekedett. Ez a “fejlődési” irány régóta látható, mert sok ország az adósság visszafizetésekor nem tudja a hiteleket törleszteni, hanem éppen csak a kamatok előteremtésére képes.

Átütemezés adósságelengedés helyett

Ma az eladósodott országok közül sokan gyakorlatilag fizetésképtelenek. Az IMF átütemezési koncepciókat dolgoz ki, hogy az egyes országok a csődöt elkerüljék, főként ha félő, hogy egy ilyen csőd nemzetközi hatásai a gazdag hitelezőállamokat is megkárosítanák. Kizárólag ebben az esetben bukkan fel a téma a médiában – egyébként a százmillió embert érintő Harmadik Világbeli eladósodottságról nagyon ritkán lehet hallani és olvasni. Az 1999. júniusi kölni csúcstalálkozó határozatai után egy rossz próféta is megjósolhatta, hogy a 41 leginkább eladósodott ország (HIPC-országok) 70 milliárd dollárnyi adósságának szalagcímekkel beharangozott elengedése egy évvel később az eladósodottság legcsekélyebb mértékű csökkenését sem eredményezi, sőt a jövőben sem fogja. Minden nyilatkozat ellenére az adósságoknak csupán egy részét törölték el, a maradékot aztán az érintett országok éppúgy nem tudják visszafizetni. Ezenkívül a legtöbb hitelező állam a fejlődő országoknak nyújtott segélyek összegét annyival csökkentette, ami meghaladja az elengedett adósságmennyiséget: például a 2000-es német szövetségi költségvetésben a segélyekből 600 millió márkát faragtak le. Az Okinawában megrendezett 2000 júliusi gazdasági csúcstalálkozón a Nyolcak Csoportja (G-8) bejelentette, hogy kilenc Harmadik Világbeli országnak 15 milliárd dollárnyi adósságát eltörlik. Ez az adósságelengedés – valószínűleg éppen olyan eredményes lesz, mint a kölni csúcs határozatai – médiaszempontból hatékony kísérője az új világkereskedelmi fordulónak, amelyet év végére tűztek ki ugyanezen a csúcstalálkozón.

Testreszabott jelszavak

A kölni adósságkezdeményezések, valamint a Valutaalap és a Világbank 1999-es közgyűlésének következménye volt a leginkább eladósodott országok szerkezetátalakítási IMF-programjának (ESAF – Enhanced Structural Adjustment Facility) átnevezése a szegénység enyhítését és a növekedést célzó programmá (PRFG – Poverty Reduction and Growth Facility). Eddig az IMF szerkezetátalakítási programjaival (SAP) olyan makroökonómiai célok megvalósítására szorítkozott, amelyek – miként az ENSZ fejlődési jelentésében is áll – nem hatottak szegénységcsökkentően, sőt a szegénységet jelentős mértékben növelték. A szociális juttatások lefaragását, ha voltak egyáltalán, az IMF átengedte a Világbanknak. A szegénység enyhítését és a növekedést célzó új IMF programmal (PRFG) a Valutaalap igyekszik programjainak rossz imázsát javítani, és lehetővé tenni az országok szociálpolitikájába és költségvetésébe való beleszólást. A szegénység leküzdésének zászlaja alatt a nemzetközi pénzügyi intézmények beavatkozási lehetőségei úgy megnövekedtek, hogy ez a “szociálpolitikán” keresztül az alig módosított pénzügypolitika érvényesíthetőségét biztosítja. Az IMF-programok átnevezése ugyanazt a logikát követi, amit a Parker játékgyártó vállalat is követett: amikor a Rizikó társasjáték egyik feladata, a “24 választott ország meghódítása” miatt a cég hírbe került, a játékgyártó tüstént új verziót dobott piacra, amelyben az említett feladat “24 választott ország felszabadítására” változott.

A délkelet-ázsiai válság, Oroszország fenyegető fizetésképtelensége, valamint a Harmadik Világ folyamatosan növekvő eladósodottsága új felismerésre vezette a (neo)liberális gazdaság híveit. Bretton Woods régi céljának – a zavartalan világkereskedelemnek – garantálásához szükség van a nemzetközi pénzügyi rendszer megváltoztatására. A konszernek és a bankok már akkora pénzmennyiség felett rendelkeznek, ami egy OECD ország költségvetésének többszörösét teszi ki. Az egykori Varsói Szerződés államaiban a “felzárkózást” célzó kapitalizmus akadálytalan növekedése kiváltképp a pénzügyi szektorokat rázta meg. Ez Oroszország esetében nem csupán gazdasági, hanem politikai és katonai értelemben is óriási válságot eredményezhet. A pénzügyi szektort szabályzó intézkedések, amelyeket mostanában követelnek, nem állnak ellentmondásban az eddigi IMF-politikával, hanem kiegészítik azt. A valutaalap emellett két befolyásolási lehetőséget nyert, mivel mind a hitelnyújtás, mind az adósságelengedés feltételekhez kötött.

Adósságelengedés feltételekkel?

A hitelezők követeléseit az adósságelengedés aktuális vitáiban alig vonják kétségbe, noha az adósságtörlesztés és kamatfizetés az eredeti hitelösszeget messze meghaladja. Az IMF “szegénységenyhítési programja” is – ezt a Kölnben tervezett részleges adósságelengedésnek kellene kísérnie – a Harmadik Világ adósságainak jogszerűségéből indul ki. Ennek megfelelően teljesen jogosnak tartja azt, hogy feltételeket szab az adósságok eltörléséhez. De egy olyan követelés, ami nem jogos, nem engedhető el feltételhez kötötten. Ráadásul egy feltételmentes adósságeltörlés ellenzéki mozgalmakat is előmozdíthatna az érintett országokban. Az eladósodott államok kormányai ugyanis – különösképpen a diktátorok és a korrupt elit – gyakorta hivatkoznak az IMF feltételeire, amikor a szociális juttatások csökkentését kívánják megindokolni. Valóban az IMF feltételei miatt kényszerülnek arra, hogy az állami kiadásokat drasztikusan csökkentsék a lakosság terhére. Ezzel szemben a feltétel nélküli adósságelengedés a mozgalmak és szakszervezetek számára érvelési lehetőségeket nyitna, hogy a lakosságot szociális célok érdekében mobilizálni tudják. Ezt követően a kormányzatok többé nem hivatkozhatnának az adott feltételekre, hanem maguk lennének felelősek politikájuk alakításáért. Jubilee South mozgalma adósságelengedést követel az egykori gyarmatosítóktól jóvátételi fizetésként a fejlődő országok ellen milliárdos nagyságrendben elkövetett rablásért, népirtásért, elnyomásért és pusztításért.

Szociális és ökológiai célokat nem az IMF-fel és nem a kormányzatokkal együtt, hanem velük keményen vitatkozva lehet csak érvényesíteni. A szegénység elleni harc megköveteli a feltételek nélküli adósságeltörlést, mivel az adósságszolgálat az exportbevétel jelentős részét felemészti, illetve meg is haladja. Az “adósságválság” megoldásának kezdeményezése szükségszerűen párthoz kötődik, “semleges” megoldás nehezen képzelhető el. És az adósságok eltörlése önmagában nem oldja meg a problémákat. Ameddig az elérhető legnagyobb nyereség elve határozza meg a politikai és gazdasági cselekvést, az emberek és a környezet csak mint költségtényezők fognak szerepet játszani. Szociális és ökológiai társadalmi rendszer nem alakul ki olyan kormányok, bankok és konszernek feltételeit követve, amelyeket egyáltalán nem érdekelnek a szociális emberi jogok.

---

Friderike Habermann:

A globális szociális mozgalom

A szövetségek kiterjedtsége, a tartalmi sokféleség és a neoliberalizmus elleni tüntetések folyamatossága arra utaló jelek lehetnek, hogy ebben az ellenállásban egy olyan új szociális mozgalom születik, amely első ízben ölt magára globális jelleget.

Seattle egy új korszak kezdetét jelölte ki. Mindenekelőtt áttörést jelentett a nyilvánosság tekintetében, vélhetően azért, mert a korlátlan kapitalizmus hazájában történt, hogy megvalósították a zapatisták Ya Basta-ját. Ezzel szemben délen már évek óta alakulnak és terjednek ellenállási mozgalmak, és léteznek báziscsoportok Nagy-Britanniában, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, sőt a Cseh Köztársaságban is. A reclaim the street évek óta Nagy-Britanniából koordinálja a Global Action Days-t, amelyen minden kontinens képviseltetve van. Csak Londonban tiltakozók tízezrei vonulnak az utcákra. Aki a brit sajtót olvassa, azt hiheti, hogy a forradalom előestjére érkezett. Ezalatt Olaszországban egy központi menekülttábort még az üzembe helyezés előtt közvetlen akcióban felszámolnak, és fehér páncélozott tüntetők támadnak meg géntechnikai konferenciákat. Németországban ellenben a szociális mozgalmak eltűnése miatt búsulhatunk: korábban minden jobb volt. Németországra ez mindenképp igaz. Egyelőre – remélhetőleg.

A szövetségek sokszínűsége

Seattle-ben a “Teamsters love Turtles” mottó a különböző ellenállási mozgalmak találkozójának szimbólumává vált. Munkahelybirtokosok találkozója természetbarátokkal – ez lehetne a gúnyos fordítás. De a Seattle-ben kialakult mozgalom iránya döntő. A zapatisták az általuk a 21. évszázad első forradalmaként aposztrofált felkelésre szólítanak fel, ami nem egyszerűen szolidáris, hanem minden konfliktust kibékítő. Célja, hogy közösen kérdezve utat találjon (caminamos preguntado), kész válaszokkal szolgáljon. A megtalált válaszok ugyanis feltételezik a válaszadó érvényesítési erejét, kizárólagosságát, és hatalmi viszonyokat implikálnak. A caminamos preguntado ezzel szemben közös ellenállást és egymástól való tanulást jelent.

1996-ban 3000 ember találkozott a világ minden részéről a lakadóniai őserdőbe vezető úton. Az ott elfogadott nyilatkozatnak, a La Realidad-nak megfelelően “az ellenállás nemzetközi hálózatát kell kialakítani, ami felismeri a hasonlóságokat és elismeri a különbségeket”. Ezt követően a második nemzetközi találkozón, amelyet egy évvel később Spanyolországban rendeztek meg, alakult ki a bázismozgalmak hálózata valamennyi kontinensen. Mindezek nyomán 1998 februárjában létrejött a Peoples Global Action, az ellenállás nemzetközi koordinálásának céljából.

Folyamatosság és kommunikáció

Épp az egyes mozgalmak találkozásának révén formálódik a nemzetközi ellenállás. Annak kimutatása, hogy mindenért nem lehet a kapitalizmust felelőssé tenni, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus nem tehet semmiről. Ez év májusában Chiapasban szociális mozgalmak képviselői találkoztak egy szemináriumon, hogy identitásról és kapitalizmusról közösen gondolkodjanak és vitatkozzanak. A Peoples Global Action négy alapelvét második konferenciáján egy ötödikkel egészítette ki, amelyben elítéli a patriarchátust, a rasszizmust, elismeri és megbecsüli az emberi sokféleséget. Hogy ez nem csupán egy “egypontos mozgalmacska”, bizonyítják az újabbak – mert bizonyos értelemben a IV. Internacionálé és társai is “egypontos mozgalmak”.

1998 májusában a Genfben tartott második WTO-konferencia alatt 100 ezer indiai földműves tiltakozott Hyderabadban a WTO ellen. Ezzel egy időben világszerte 37 városban Global Street Parties zajlott, Kanadában blokkoltak egy OECD konferenciát. Ugyanakkor Brazíliában 40 ezer munkanélküli, hajléktalan és földnélküli egy héten át megszállva tartotta a főváros kormányzati negyedét. A tavalyi kölni gazdasági csúcstalálkozó alkalmával ötszázan jöttek Dél-Amerikából, hogy egy hónapon át Európában utazva tiltakozásukat fejezzék ki és az ellenálláshoz való csatlakozást népszerűsítsék. Mindeközben ismét Global Action Day volt, ezúttal többek között 10 ezer nigériai tüntetővel a Shell kapui előtt, és egy utcai karnevállal Tel Avivban.

A La Realidad második nyilatkozata nem csupán az ellenállás terjesztésére szólít, hanem egy “kommunikációs hálózat kiépítésére mozgalmaink között”. Seattle óta több országban valóban alakulnak Independent Media Center-ek, amelyek a web, fényképek, hangfelvételek és videók útján információkat gyűjtenek, és ezeket az interneten kölcsönösen kicserélik. Egy ecuadori forradalom, bolíviai hadbíráskodás a ivóvíz-lázadások miatt, a világ legnagyobb egyetemének kiürítése majdnem egy évnyi sztrájk és megszállás után – mennyi idei eseményt sorolhatnánk? Szerencsére az ellenállás növekvő mértékben virtuális jelenség is. Elég egy pillantást vetni az internetre, és gondoskodni arról, hogy az ellenállás itt, Németországban ne csupán elvi jelenség legyen.

---

Reinhard van der Veen:

Radikális forma – tartalom nélkül

A szövetségek kiterjedtsége, a tartalmi sokféleség és a neoliberális politika elleni tüntetések koncentrációja néhány hivatalos találkozó alkalmával nem egy új szociális mozgalom jelei, hanem a “globalizálódás” hiányzó elemzésének kifejeződései.

Régi (német) közhely, hogy a baloldal képtelen leszokni a rituálékról. Mindenesetre érdekes a kérdés, miként változik időről időre a rituálék megfogalmazása. Egy új, a kilencvenes évek közepén megfigyelhető jelenség, hogy az “uralkodók” hivatalos találkozói ellen irányuló tüntetések apropóján (ez meglehetősen régi rituálé) rögtön egy “egész világra kiterjedő ellenállás” létezésére esküsznek, sőt az “alullevők globalizálódását” hangoztatják. A tavalyi WTO-forduló elleni tüntetések ennek a mítoszképzésnek adtak további ösztönzést. A titkos jelszó, “Seattle”, semmi máshoz nem hasonlítható módon képes a baloldali mozgalmakat fellelkesíteni.

Kétségtelen, hogy a seattle-i tiltakozások külső körülmények miatt (politikai érdekek fűződtek a WTO-tárgyalások meghiúsulásához, gyenge rendőrségi beavatkozás) sikeresebbek – jobban mondva: “médiahatékonyabbak” – voltak, mint a hasonló megmozdulások. De a tüntetők egy új, ezúttal globális szociális mozgalom élcsapatává dicsőülése Seattle-ben annak fel nem ismerését mutatja, hogy a tiltakozók szervezetileg mennyire heterogének és politikai szándékaikban mennyire diffúzak, részben egymásnak ellentmondóak voltak.

Szétszórt közösség (ungleiches Kollektiv)

A “szociális mozgalom” fogalmának, amelyet a baloldali mozgalmak legtöbbször emfatikusan és egyúttal euforikusan használnak, tárgyilagosan szemlélve megvan az az előnye, hogy bizonyos társadalmi strukturális képződményeket pontosan megragad. A kifejezés leírja a társadalmilag domináns értékektől, normáktól, célkitűzésektől való kollektív elfordulás szerves, nem kontrollált folyamatát. Ennek aktorai a fennálló társadalom alapvető megváltoztatására törekednek. Már felszínesen szemlélve is nyilvánvaló, hogy a Seattle-ben, Prágában és Bangaloreban tüntető globalizálódásellenes csoportok nem hagyják magukat ebbe a definícióba kényszeríteni. Egyrészt aligha beszélhetünk kollektív értelemben globalizálódás-ellenzőkről. Indiai földművesek, egyesült államokbeli kamionsofőrök, francia kultúravédők, brit anarchisták a szociális lázadás közös alanyaiként jelennek meg. Ez valójában minden alapot nélkülöz az egymástól erősen különböző szociális helyzetük, programjuk vagy a “globalizálódás” eltérő értelmezése miatt. Az internetnek köszönhetően kialakul a kollektív cselekvés érzete: az ellenállás mint virtuális jelenség.

Másrészt a társadalmilag domináns értékektől, normáktól, célkitűzésektől való elfordulás csak részlegesen, parciálisan megy végbe. A baloldali mozgalmak által oly kedvelt francia gazda, José Bové például egy hazaszerető populista, akinek reklámhadjárata a roquefort sajtért majdnem minden francia tetszését elnyerte. A “globalizálódás” elleni indulat, ami nacionalista, etatista és antiszemita mintákat éppúgy alapul vesz, mint tetszés szerinti kulturális vagy etnizáló identitáspolitikát, nem kisebbségi pozíció, hanem a mindennapi politikusi nyelvezet része. Ez az indulat a közös a hindu nacionalista BJP pártban, a német szociáldemokráciában és a francia Nemzeti Frontban. Épp emiatt semmiképp sem beszélhetünk arról, hogy a globalizálódást ellenzők a fennálló társadalom alapvető megváltoztatására törekednének. Legtöbbjük a keynesiánus szociális államról vagy a természetközeli faluközösségről álmodozik, a történelem kerekét szeretné ismét egy kissé visszaforgatni. Valódi konzervatív program!

Tüntetés-turizmus

Természetesen a baloldali mozgalmaknak is feltűnt a globalizálódás-ellenesség heterogenitása és diffuzitása. A “szociális mozgalom” koncepciójának védelmében szónoki ködösítésbe kezdtek, és olyan pontatlanul, amennyire csak lehet, a “különböző mozgalmak hálózatáról”, “közös útról”, “ellenállásról” stb. fecsegnek. Ugyancsak új rituálé az újjobboldali és nacionalista anti-globalizálódási diskurzustól való elhatárolódás. A prágai IMF elleni tüntetésre való felhívás azonban aligha tudott különbséget tenni a jó (szélsőbal) és a rossz (újjobboldali vagy etatista) globalizálódás-ellenesség között. Ehhez a “jó akarása” és a jóakarat nem elegendő. A tüntetés-turisztikai event-hoppinggal kapcsolatban az embernek egyre inkább az a benyomása támad, hogy csupán arról van szó, miként lehet politikailag korrekt módon országokat és embereket megismerni. Ehelyett itt lenne az ideje alapos, kimerítő viták felvállalásának arról, mit is értünk “globalizálódáson”, és a vonatkozó kritikák meghallgatásának. Néhány könnyen alkalmazható támadó akcióval a McDonalds és a modern kapitalizmus más szimbólumai ellen (szintén az utóbbi években divatba jött rituálé) semmit nem lehet elérni. Ezek csak az önáltatást és az identitásteremtést szolgálják.

(Fordította: Révész Éva)

A közgazdasági paradigmaváltásnak mindig a válság nyit utat. Ezúttal az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság az „új gazdaság" fogalmát teszi próbára, és bennünket is arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk közgazdasági fogalomtárunkat az adórendszertől a lakáspolitikáig. Továbbra is vitatéma, hogy milyen értelemben léteznek alternatív gazdaságpolitikák, és mennyiben befolyásolható a nemzetgazdaságok világgazdasági környezete. E kérdések elemzéséhez rangos külföldi szerzőket is segítségül hívtunk. Történelmi visszatekintéseinkben politikai és intellektuális portrékat olvashatnak olyan személyiségekről, mint Jurij Andropov, Kunfi Zsigmond, Jánossy Ferenc, valamint szerkesztőségünk egykori tanácsadója, Marton Imre.

Tartalomjegyzék

1. Richard D. Wolff : Az Egyesült Államok gazdasági válsága
2. Barbara Brandt : Helyi közösségek pénzrendszerei az Egyesült Államokban
3. Milij Greckij : Változatok a piaci szocializmusra
4. Andor László : Négy könyv a globalizációról (Strange, Matzner, MacEwan és Went)
5. Reinhard van der Veen, Wolfram Treiber, Friederike Habermann : Globális játszmák
6. Eric Toussaint : Gondolatok Genováról
7. Joseph E. Stiglitz : Úton egy “posztwashingtoni konszenzus” felé
8. Németh György : Az újraelosztás – Egy közgazdasági mítoszról
9. Stuber Ervin : A magyar adórendszer
10. Bozsik Sándor : A lakáshitelezés állami támogatása a rendszerváltás után
11. Nagy András : Jánossy Ferenc trendjei a magyar gazdaságban
12. Roj Medvegyev : Andropov Magyarországon
13. Agárdi Péter : Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása
14. Boris Danzer-Kantof, Marton Imre : Marton Imre Franciaországban (1939-1943)