Képzeletbeli kerekasztalunknál három nyugat-európai elemző, Wolfram Trieber, Friderike Habermann és Reinhard van der Veen mondja el véleményét arról, milyen stratégiát érdemes folytatniuk a haladó mozgalmaknak az ún. globalizációval kapcsolatban.
Miután 1999 novemberében a világkereskedelmi szervezet (WTO) millenniumi fordulójáról folytatott tárgyalások zátonyra futottak, a neoliberalizmust támadó ellenállási mozgalomról kezdtek beszélni a szervezett, illetve spontán nemzetközi tüntetések miatt. Az IMF és a Világbank prágai közgyűlésének apropóján, alig egy évvel később ismét felmerült a kérdés: vajon a nemzetközi kooperációban, az internetes kommunikációban és a multilaterális szervezetek elleni tüntetésekben egy olyan új szociális mozgalom magja rejlik, amely a globális kapitalizmushoz hasonlóan határtalan? Vagy Seattle csupán egyszeri esemény és a WTO- forduló meghiúsulása kizárólag a résztvevő országok vitáinak eredménye? A nemzetközi tiltakozó mozgalom pusztán egy virtuális jelenség, amely a mindenkori események alkalmával “materializálódik”? Hogyan reagál menet közben az IMF és a Világbank a bírálatokra? Ezekről a kérdésekről fejti ki álláspontját három német szerző.
Wolfram Treiber:
Új retorika és régi koncepciók az IMF-nél és a Világbanknál
“Olyan szociális célok követése, mint a szegénység elleni harc, nem összeegyeztethető az IMF monetáris megbízatásával” – nyilatkozta nemrég Jürgen Stark, a Bundesbank elnöke. Miért alakít ki az IMF, amelyet röviden nemzetközi “fináncrendőrségnek” is titulálnak, hirtelen jótékonykodó lelkiismeretet?
Az IMF-et, a Világbankot és a GATT-ot (ez utóbbi a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO elődje) 1944-ben hozták létre azzal a céllal, hogy biztosítsák a súrlódásmentes átmenetet a hadigazdaságból a béketermelésbe. Szabad hozzáférést tettek lehetővé minden piachoz és nyersanyaghoz, valamint leépítették a vámkorlátozásokat. A zavarmentes világkereskedelmet garantálta a rögzített árfolyamok rendszere, amelyben a dollár mint vezető valuta szerepelt. Az IMF feladata volt, hogy egy ország fizetési nehézségei esetén “segítően” beavatkozzon, ezzel akadályozva meg a nemzetközi pénzügyi építmény zavarait. Tartós fizetési nehézségek esetén az IMF az újabb hiteleket szigorú feltételekhez kötötte, amelyeknek messzemenő kihatásai voltak az érintett országok pénzügy- és gazdaságpolitikájára. A Szovjetunió 1944-ben nem vett részt az IMF-ben, mert azt olyan eszköznek tekintette, amely a kapitalista világrendet hivatott az egész világon érvényesíteni.
A nyolcvanas évek elején a “Harmadik Világ” néhány országa azért jelentett be fizetésképtelenséget, mert az állandóan növekvő adósságszolgálatot többé nem tudta teljesíteni, és emiatt számos amerikai bank is csődbe került. Ekkor új modelleket alakítottak ki, amelyek célja a leginkább eladósodott országok adósságtörlesztésének fenntartása volt. Azóta egyik adósságátcsoportosítás váltja a másikat, egyik részleges adósságelengedés követi a másikat. Ezek azonban egyáltalán nem eredményezték a periféria eladósodottságának csökkenését, vagy akár csak szinten tartását. Ellenkezőleg, az utóbbi két évtizedben az eladósodottság mértéke többszörösére növekedett. Ez a “fejlődési” irány régóta látható, mert sok ország az adósság visszafizetésekor nem tudja a hiteleket törleszteni, hanem éppen csak a kamatok előteremtésére képes.
Átütemezés adósságelengedés helyett
Ma az eladósodott országok közül sokan gyakorlatilag fizetésképtelenek. Az IMF átütemezési koncepciókat dolgoz ki, hogy az egyes országok a csődöt elkerüljék, főként ha félő, hogy egy ilyen csőd nemzetközi hatásai a gazdag hitelezőállamokat is megkárosítanák. Kizárólag ebben az esetben bukkan fel a téma a médiában – egyébként a százmillió embert érintő Harmadik Világbeli eladósodottságról nagyon ritkán lehet hallani és olvasni. Az 1999. júniusi kölni csúcstalálkozó határozatai után egy rossz próféta is megjósolhatta, hogy a 41 leginkább eladósodott ország (HIPC-országok) 70 milliárd dollárnyi adósságának szalagcímekkel beharangozott elengedése egy évvel később az eladósodottság legcsekélyebb mértékű csökkenését sem eredményezi, sőt a jövőben sem fogja. Minden nyilatkozat ellenére az adósságoknak csupán egy részét törölték el, a maradékot aztán az érintett országok éppúgy nem tudják visszafizetni. Ezenkívül a legtöbb hitelező állam a fejlődő országoknak nyújtott segélyek összegét annyival csökkentette, ami meghaladja az elengedett adósságmennyiséget: például a 2000-es német szövetségi költségvetésben a segélyekből 600 millió márkát faragtak le. Az Okinawában megrendezett 2000 júliusi gazdasági csúcstalálkozón a Nyolcak Csoportja (G-8) bejelentette, hogy kilenc Harmadik Világbeli országnak 15 milliárd dollárnyi adósságát eltörlik. Ez az adósságelengedés – valószínűleg éppen olyan eredményes lesz, mint a kölni csúcs határozatai – médiaszempontból hatékony kísérője az új világkereskedelmi fordulónak, amelyet év végére tűztek ki ugyanezen a csúcstalálkozón.
Testreszabott jelszavak
A kölni adósságkezdeményezések, valamint a Valutaalap és a Világbank 1999-es közgyűlésének következménye volt a leginkább eladósodott országok szerkezetátalakítási IMF-programjának (ESAF – Enhanced Structural Adjustment Facility) átnevezése a szegénység enyhítését és a növekedést célzó programmá (PRFG – Poverty Reduction and Growth Facility). Eddig az IMF szerkezetátalakítási programjaival (SAP) olyan makroökonómiai célok megvalósítására szorítkozott, amelyek – miként az ENSZ fejlődési jelentésében is áll – nem hatottak szegénységcsökkentően, sőt a szegénységet jelentős mértékben növelték. A szociális juttatások lefaragását, ha voltak egyáltalán, az IMF átengedte a Világbanknak. A szegénység enyhítését és a növekedést célzó új IMF programmal (PRFG) a Valutaalap igyekszik programjainak rossz imázsát javítani, és lehetővé tenni az országok szociálpolitikájába és költségvetésébe való beleszólást. A szegénység leküzdésének zászlaja alatt a nemzetközi pénzügyi intézmények beavatkozási lehetőségei úgy megnövekedtek, hogy ez a “szociálpolitikán” keresztül az alig módosított pénzügypolitika érvényesíthetőségét biztosítja. Az IMF-programok átnevezése ugyanazt a logikát követi, amit a Parker játékgyártó vállalat is követett: amikor a Rizikó társasjáték egyik feladata, a “24 választott ország meghódítása” miatt a cég hírbe került, a játékgyártó tüstént új verziót dobott piacra, amelyben az említett feladat “24 választott ország felszabadítására” változott.
A délkelet-ázsiai válság, Oroszország fenyegető fizetésképtelensége, valamint a Harmadik Világ folyamatosan növekvő eladósodottsága új felismerésre vezette a (neo)liberális gazdaság híveit. Bretton Woods régi céljának – a zavartalan világkereskedelemnek – garantálásához szükség van a nemzetközi pénzügyi rendszer megváltoztatására. A konszernek és a bankok már akkora pénzmennyiség felett rendelkeznek, ami egy OECD ország költségvetésének többszörösét teszi ki. Az egykori Varsói Szerződés államaiban a “felzárkózást” célzó kapitalizmus akadálytalan növekedése kiváltképp a pénzügyi szektorokat rázta meg. Ez Oroszország esetében nem csupán gazdasági, hanem politikai és katonai értelemben is óriási válságot eredményezhet. A pénzügyi szektort szabályzó intézkedések, amelyeket mostanában követelnek, nem állnak ellentmondásban az eddigi IMF-politikával, hanem kiegészítik azt. A valutaalap emellett két befolyásolási lehetőséget nyert, mivel mind a hitelnyújtás, mind az adósságelengedés feltételekhez kötött.
Adósságelengedés feltételekkel?
A hitelezők követeléseit az adósságelengedés aktuális vitáiban alig vonják kétségbe, noha az adósságtörlesztés és kamatfizetés az eredeti hitelösszeget messze meghaladja. Az IMF “szegénységenyhítési programja” is – ezt a Kölnben tervezett részleges adósságelengedésnek kellene kísérnie – a Harmadik Világ adósságainak jogszerűségéből indul ki. Ennek megfelelően teljesen jogosnak tartja azt, hogy feltételeket szab az adósságok eltörléséhez. De egy olyan követelés, ami nem jogos, nem engedhető el feltételhez kötötten. Ráadásul egy feltételmentes adósságeltörlés ellenzéki mozgalmakat is előmozdíthatna az érintett országokban. Az eladósodott államok kormányai ugyanis – különösképpen a diktátorok és a korrupt elit – gyakorta hivatkoznak az IMF feltételeire, amikor a szociális juttatások csökkentését kívánják megindokolni. Valóban az IMF feltételei miatt kényszerülnek arra, hogy az állami kiadásokat drasztikusan csökkentsék a lakosság terhére. Ezzel szemben a feltétel nélküli adósságelengedés a mozgalmak és szakszervezetek számára érvelési lehetőségeket nyitna, hogy a lakosságot szociális célok érdekében mobilizálni tudják. Ezt követően a kormányzatok többé nem hivatkozhatnának az adott feltételekre, hanem maguk lennének felelősek politikájuk alakításáért. Jubilee South mozgalma adósságelengedést követel az egykori gyarmatosítóktól jóvátételi fizetésként a fejlődő országok ellen milliárdos nagyságrendben elkövetett rablásért, népirtásért, elnyomásért és pusztításért.
Szociális és ökológiai célokat nem az IMF-fel és nem a kormányzatokkal együtt, hanem velük keményen vitatkozva lehet csak érvényesíteni. A szegénység elleni harc megköveteli a feltételek nélküli adósságeltörlést, mivel az adósságszolgálat az exportbevétel jelentős részét felemészti, illetve meg is haladja. Az “adósságválság” megoldásának kezdeményezése szükségszerűen párthoz kötődik, “semleges” megoldás nehezen képzelhető el. És az adósságok eltörlése önmagában nem oldja meg a problémákat. Ameddig az elérhető legnagyobb nyereség elve határozza meg a politikai és gazdasági cselekvést, az emberek és a környezet csak mint költségtényezők fognak szerepet játszani. Szociális és ökológiai társadalmi rendszer nem alakul ki olyan kormányok, bankok és konszernek feltételeit követve, amelyeket egyáltalán nem érdekelnek a szociális emberi jogok.
Friderike Habermann:
A globális szociális mozgalom
A szövetségek kiterjedtsége, a tartalmi sokféleség és a neoliberalizmus elleni tüntetések folyamatossága arra utaló jelek lehetnek, hogy ebben az ellenállásban egy olyan új szociális mozgalom születik, amely első ízben ölt magára globális jelleget.
Seattle egy új korszak kezdetét jelölte ki. Mindenekelőtt áttörést jelentett a nyilvánosság tekintetében, vélhetően azért, mert a korlátlan kapitalizmus hazájában történt, hogy megvalósították a zapatisták Ya Basta-ját. Ezzel szemben délen már évek óta alakulnak és terjednek ellenállási mozgalmak, és léteznek báziscsoportok Nagy-Britanniában, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, sőt a Cseh Köztársaságban is. A reclaim the street évek óta Nagy-Britanniából koordinálja a Global Action Days-t, amelyen minden kontinens képviseltetve van. Csak Londonban tiltakozók tízezrei vonulnak az utcákra. Aki a brit sajtót olvassa, azt hiheti, hogy a forradalom előestjére érkezett. Ezalatt Olaszországban egy központi menekülttábort még az üzembe helyezés előtt közvetlen akcióban felszámolnak, és fehér páncélozott tüntetők támadnak meg géntechnikai konferenciákat. Németországban ellenben a szociális mozgalmak eltűnése miatt búsulhatunk: korábban minden jobb volt. Németországra ez mindenképp igaz. Egyelőre – remélhetőleg.
A szövetségek sokszínűsége
Seattle-ben a “Teamsters love Turtles” mottó a különböző ellenállási mozgalmak találkozójának szimbólumává vált. Munkahelybirtokosok találkozója természetbarátokkal – ez lehetne a gúnyos fordítás. De a Seattle-ben kialakult mozgalom iránya döntő. A zapatisták az általuk a 21. évszázad első forradalmaként aposztrofált felkelésre szólítanak fel, ami nem egyszerűen szolidáris, hanem minden konfliktust kibékítő. Célja, hogy közösen kérdezve utat találjon (caminamos preguntado), kész válaszokkal szolgáljon. A megtalált válaszok ugyanis feltételezik a válaszadó érvényesítési erejét, kizárólagosságát, és hatalmi viszonyokat implikálnak. A caminamos preguntado ezzel szemben közös ellenállást és egymástól való tanulást jelent.
1996-ban 3000 ember találkozott a világ minden részéről a lakadóniai őserdőbe vezető úton. Az ott elfogadott nyilatkozatnak, a La Realidad-nak megfelelően “az ellenállás nemzetközi hálózatát kell kialakítani, ami felismeri a hasonlóságokat és elismeri a különbségeket”. Ezt követően a második nemzetközi találkozón, amelyet egy évvel később Spanyolországban rendeztek meg, alakult ki a bázismozgalmak hálózata valamennyi kontinensen. Mindezek nyomán 1998 februárjában létrejött a Peoples Global Action, az ellenállás nemzetközi koordinálásának céljából.
Folyamatosság és kommunikáció
Épp az egyes mozgalmak találkozásának révén formálódik a nemzetközi ellenállás. Annak kimutatása, hogy mindenért nem lehet a kapitalizmust felelőssé tenni, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus nem tehet semmiről. Ez év májusában Chiapasban szociális mozgalmak képviselői találkoztak egy szemináriumon, hogy identitásról és kapitalizmusról közösen gondolkodjanak és vitatkozzanak. A Peoples Global Action négy alapelvét második konferenciáján egy ötödikkel egészítette ki, amelyben elítéli a patriarchátust, a rasszizmust, elismeri és megbecsüli az emberi sokféleséget. Hogy ez nem csupán egy “egypontos mozgalmacska”, bizonyítják az újabbak – mert bizonyos értelemben a IV. Internacionálé és társai is “egypontos mozgalmak”.
1998 májusában a Genfben tartott második WTO-konferencia alatt 100 ezer indiai földműves tiltakozott Hyderabadban a WTO ellen. Ezzel egy időben világszerte 37 városban Global Street Parties zajlott, Kanadában blokkoltak egy OECD konferenciát. Ugyanakkor Brazíliában 40 ezer munkanélküli, hajléktalan és földnélküli egy héten át megszállva tartotta a főváros kormányzati negyedét. A tavalyi kölni gazdasági csúcstalálkozó alkalmával ötszázan jöttek Dél-Amerikából, hogy egy hónapon át Európában utazva tiltakozásukat fejezzék ki és az ellenálláshoz való csatlakozást népszerűsítsék. Mindeközben ismét Global Action Day volt, ezúttal többek között 10 ezer nigériai tüntetővel a Shell kapui előtt, és egy utcai karnevállal Tel Avivban.
A La Realidad második nyilatkozata nem csupán az ellenállás terjesztésére szólít, hanem egy “kommunikációs hálózat kiépítésére mozgalmaink között”. Seattle óta több országban valóban alakulnak Independent Media Center-ek, amelyek a web, fényképek, hangfelvételek és videók útján információkat gyűjtenek, és ezeket az interneten kölcsönösen kicserélik. Egy ecuadori forradalom, bolíviai hadbíráskodás a ivóvíz-lázadások miatt, a világ legnagyobb egyetemének kiürítése majdnem egy évnyi sztrájk és megszállás után – mennyi idei eseményt sorolhatnánk? Szerencsére az ellenállás növekvő mértékben virtuális jelenség is. Elég egy pillantást vetni az internetre, és gondoskodni arról, hogy az ellenállás itt, Németországban ne csupán elvi jelenség legyen.
Reinhard van der Veen:
Radikális forma – tartalom nélkül
A szövetségek kiterjedtsége, a tartalmi sokféleség és a neoliberális politika elleni tüntetések koncentrációja néhány hivatalos találkozó alkalmával nem egy új szociális mozgalom jelei, hanem a “globalizálódás” hiányzó elemzésének kifejeződései.
Régi (német) közhely, hogy a baloldal képtelen leszokni a rituálékról. Mindenesetre érdekes a kérdés, miként változik időről időre a rituálék megfogalmazása. Egy új, a kilencvenes évek közepén megfigyelhető jelenség, hogy az “uralkodók” hivatalos találkozói ellen irányuló tüntetések apropóján (ez meglehetősen régi rituálé) rögtön egy “egész világra kiterjedő ellenállás” létezésére esküsznek, sőt az “alullevők globalizálódását” hangoztatják. A tavalyi WTO-forduló elleni tüntetések ennek a mítoszképzésnek adtak további ösztönzést. A titkos jelszó, “Seattle”, semmi máshoz nem hasonlítható módon képes a baloldali mozgalmakat fellelkesíteni.
Kétségtelen, hogy a seattle-i tiltakozások külső körülmények miatt (politikai érdekek fűződtek a WTO-tárgyalások meghiúsulásához, gyenge rendőrségi beavatkozás) sikeresebbek – jobban mondva: “médiahatékonyabbak” – voltak, mint a hasonló megmozdulások. De a tüntetők egy új, ezúttal globális szociális mozgalom élcsapatává dicsőülése Seattle-ben annak fel nem ismerését mutatja, hogy a tiltakozók szervezetileg mennyire heterogének és politikai szándékaikban mennyire diffúzak, részben egymásnak ellentmondóak voltak.
Szétszórt közösség (ungleiches Kollektiv)
A “szociális mozgalom” fogalmának, amelyet a baloldali mozgalmak legtöbbször emfatikusan és egyúttal euforikusan használnak, tárgyilagosan szemlélve megvan az az előnye, hogy bizonyos társadalmi strukturális képződményeket pontosan megragad. A kifejezés leírja a társadalmilag domináns értékektől, normáktól, célkitűzésektől való kollektív elfordulás szerves, nem kontrollált folyamatát. Ennek aktorai a fennálló társadalom alapvető megváltoztatására törekednek. Már felszínesen szemlélve is nyilvánvaló, hogy a Seattle-ben, Prágában és Bangaloreban tüntető globalizálódásellenes csoportok nem hagyják magukat ebbe a definícióba kényszeríteni. Egyrészt aligha beszélhetünk kollektív értelemben globalizálódás-ellenzőkről. Indiai földművesek, egyesült államokbeli kamionsofőrök, francia kultúravédők, brit anarchisták a szociális lázadás közös alanyaiként jelennek meg. Ez valójában minden alapot nélkülöz az egymástól erősen különböző szociális helyzetük, programjuk vagy a “globalizálódás” eltérő értelmezése miatt. Az internetnek köszönhetően kialakul a kollektív cselekvés érzete: az ellenállás mint virtuális jelenség.
Másrészt a társadalmilag domináns értékektől, normáktól, célkitűzésektől való elfordulás csak részlegesen, parciálisan megy végbe. A baloldali mozgalmak által oly kedvelt francia gazda, José Bové például egy hazaszerető populista, akinek reklámhadjárata a roquefort sajtért majdnem minden francia tetszését elnyerte. A “globalizálódás” elleni indulat, ami nacionalista, etatista és antiszemita mintákat éppúgy alapul vesz, mint tetszés szerinti kulturális vagy etnizáló identitáspolitikát, nem kisebbségi pozíció, hanem a mindennapi politikusi nyelvezet része. Ez az indulat a közös a hindu nacionalista BJP pártban, a német szociáldemokráciában és a francia Nemzeti Frontban. Épp emiatt semmiképp sem beszélhetünk arról, hogy a globalizálódást ellenzők a fennálló társadalom alapvető megváltoztatására törekednének. Legtöbbjük a keynesiánus szociális államról vagy a természetközeli faluközösségről álmodozik, a történelem kerekét szeretné ismét egy kissé visszaforgatni. Valódi konzervatív program!
Tüntetés-turizmus
Természetesen a baloldali mozgalmaknak is feltűnt a globalizálódás-ellenesség heterogenitása és diffuzitása. A “szociális mozgalom” koncepciójának védelmében szónoki ködösítésbe kezdtek, és olyan pontatlanul, amennyire csak lehet, a “különböző mozgalmak hálózatáról”, “közös útról”, “ellenállásról” stb. fecsegnek. Ugyancsak új rituálé az újjobboldali és nacionalista anti-globalizálódási diskurzustól való elhatárolódás. A prágai IMF elleni tüntetésre való felhívás azonban aligha tudott különbséget tenni a jó (szélsőbal) és a rossz (újjobboldali vagy etatista) globalizálódás-ellenesség között. Ehhez a “jó akarása” és a jóakarat nem elegendő. A tüntetés-turisztikai event-hoppinggal kapcsolatban az embernek egyre inkább az a benyomása támad, hogy csupán arról van szó, miként lehet politikailag korrekt módon országokat és embereket megismerni. Ehelyett itt lenne az ideje alapos, kimerítő viták felvállalásának arról, mit is értünk “globalizálódáson”, és a vonatkozó kritikák meghallgatásának. Néhány könnyen alkalmazható támadó akcióval a McDonalds és a modern kapitalizmus más szimbólumai ellen (szintén az utóbbi években divatba jött rituálé) semmit nem lehet elérni. Ezek csak az önáltatást és az identitásteremtést szolgálják.
(Fordította: Révész Éva)
