Reflexiók Mandel Miklós írására, annak okait kutatva, hogy vajon miért került Magyarország határain kívülre az igazi, profi futball.

A magyar labdarúgás története mintegy 120 esztendőt ölel fel. Mandel Miklós igen érdekes írása a magyar labdarúgás összeomlását, mint ezen időszak magyar történelemének szerves jelenségét vizsgálja. S érzékletesen ábrázolja is mindazt, ami az elmúlt évtizedekben felépült, illetve elpusztult. Az én megfigyelésem – amit korábbi írásaimban is bizonyítani kívántam – az, hogy ez az "összeomlás", a "pusztulás" ténye egyáltalán nem érthető meg a nemzetközi háttér nélkül, a tőkés piacgazdaság bevezetése nélkül. A magyar futballt az üzlet egy meghatározott történelmi formája tette tönkre anélkül, hogy megjelent volna az üzlet egy olyan másik formája, amely magát a futballt érdemesnek tartotta volna a megmentésre.

A pusztulás tényét már a régi, államszocialista rendszerből eredeztethetjük, mint magát a rendszerváltást is. E megsemmisülési folyamatot – szimbolikus értelemben – leginkább a futballpályák eltörlésében érzékeltethetjük. Szüntettek meg sporttelepeket, futballpályákat 1989 előtt is, példának okáért két gyerekkori csapatom pályáját, amelyeken nem kevés időt töltöttem el játékostársaimmal (több száz gyerekre kell gondolni): a Bp. Előre edzőpályáját a gázgyárnál, egy villamosmegállóval az MTK pálya után, vagy a taxi-pályát Pestújhelyen. Ám a minőségi ugrás mégis a rendszerváltást követő évtizedben ment végbe, amikor is – a Népszabadság 2000. március 2-i számának (33.o.) tájékoztatása szerint – az összes sportpálya több mint 30%-át semmisítették meg, legutóbb a Kistext pályáját számolták fel. Mindegy most az, hogy benzinkutat vagy parkolót építettek a helyükre, a lényeg az, hogy nem volt többé "érdemes" fenntartani őket. Tehát nem közvetlenül a labdarúgás utánpótlásának a felszámolása történt meg, nem az volt a cél, vagyis nem létezett olyan terv, hogy a labdarúgás utánpótlását megsemmisítsék. Nem arról volt szó, hogy a fiatal generációk ne használhassák e pályákat saját épülésükre vagy netán az élsportra való felkészülés részeként. Sőt, mindenki, mindenkor szóban és írásban éppenséggel meg akarta menteni az utánpótlást. (Az utóbbi 20 évben biztosan nem volt olyan nap, hogy valamely lapban, folyóiratban valaki vagy valamely szervezet ne akarta volna megmenteni az utánpótlást.) Meg akarták tehát menteni, de a kérdést üzletileg tették fel, s ezzel meghúzták a lélekharangot…Az üzlet ugyanis lényegét tekintve tőkekiáramlást jelentett a házunk táján, s mint látni fogjuk, ennek nemcsak külföldön, hanem belföldön is voltak nyertesei. Igaz, nem a nézők, a szurkolók, hanem mások, még a játékosok és edzők is, akik komolytalan teljesítményekért havonta vettek fel annyi pénzt, amennyit egy orvos egész esztendőben. De…

1. A szubjektivista megközelítés zsákutcája

A magyar sportsajtóban, de nemcsak ott, hanem komoly folyóiratokban is, évek óta folyik a vita arról, hogy mely megoldási javaslatok reálisak a magyar futball katasztrofális válságának megoldására. Az egyik irányzat állandóan a rendcsinálást követelve megmarad a játékosok (vezetők, üzletemberek, edzők) felületes szidalmazásánál, mintha ők lennének az összeomlás okai. Örökösen visszatérő a kérdésfelvetés, hogy "ezek a falábúak, dilettánsok miért tesznek el milliókat a semmiért". Ez az unalmas gúnyolódás és szidalomhalmaz az 1950-es-70-es évek futballsikereire utalgatva egy szégyenlős nosztalgiába menekül. Jövőképünk – a múlt. Az ilyen "elemzőknek" nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes, hisz ez folyik az élet minden területén. A társadalom alapértéke a "pénzcsinálás" mindenáron. A labdarúgás ebbe a logikába csak úgy fér bele, mint a pénz "kivételének" forrása és nem mint a pénz "betételének" egy lehetősége.

A másik irányzat, amelyet feltételesen nevezzünk az utolérés álláspontjának, nem jobb az előbbi moralizáló beállítódásnál. Sőt. Ennek hívei a kormánytól várják a dolgok jobbra fordulását. Micsoda ostobaság, ahogyan néhány, nemzeti hangsúlyokkal operáló újságíró naphosszat kiabálja, pontosabban kiabálta (hiszen megtörtént a kormányváltás), hogy még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás a futballban. Ezzel az érveléssel csak az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálták ki, amely késznek mutatkozott a futball politikai meghódítására is. Más kérdés ennek következménye. Az éppen 100 esztendős Ferencváros esete mutatja, hogy ez az átpolitizálás csak még tovább rontja a helyzetet. (A kormány 21 milliárd forintja arra lesz elegendő, hogy a magyar csapatok nyugat-európai csapatokat fogadhassanak saját pályáikon.) Mindkét irányzat közös vonása, hogy szubjektív hibákra vezeti vissza a történelmi szituációt, s elfogadja azt az évszázados és teljességgel bizonyítatlan közhelyet, amely a rendszerváltás után kötelező ideológia lett: Magyarország, úgymond, felzárkózik a Nyugathoz. Azonban az utolsó tíz esztendő története lényegét tekintve inkább az ellenkezőjéről szólt, s ez tükröződött labdarúgásunkban is.

2. A nemzeti keretek leomlása

Nézetem szerint a tisztázáshoz egyszer s mindenkorra meg kellene érteni az alapproblémát: a labdarúgás többé nem az, ami még két évtizeddel ezelőtt is volt, a magyar labdarúgás pedig abban az értelemben már nem is létezik, ahogyan ezt a játékot Angliában vagy Olaszországban játsszák, a múlt pedig objektív történelmi-gazdasági okok következtében nem állítható vissza. A magyar futball kihelyezése a világpiacra a rendszerváltás után, tehát a "nyitás", valamint az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – tényszerűen vezetett a katasztrófához, amennyiben katasztrófának tekinthető a hagyományos futball felszámolódása, versenyképtelensége a világpiacon, s ennek megfelelően itthon. A 2000. júniusi EB megmutatta az új futball minden sajátosságát. Nem termékeny arról vitatkozni, hogy a rendszerváltás idézte-e elő a magyar labdarúgás összeomlását vagy azt még az államszocialista rendszer "katasztrofizálta". Én úgy véltem (és vélem), hogy a régi rendszer idézte elő a válságot, de a rendszerváltás – funkciója szerint – nem megoldotta azt, hanem a hagyományos értelemben vett futball anyagi alapjait (bázisszervek plusz állami támogatás) megszüntetve, a magyar labdarúgást belelökte a sírgödörbe. (Nem szabad elfelejteni, 1986-ban a Népstadionban mégiscsak megvertük a brazilokat 3-0-ra. Azóta azonban nagyot fordult a világ: ma már Ciprus vagy jobb esetben Izrael színvonalán mérik a nemzeti válogatottat.)

A világpiac felé nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett az elmúlt évtizedben. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy privatizálás, forráskivonás, brain drain, kiárusítás stb. A klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni. (Gondolkodás nélkül belementek abba, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy a marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni. S olyanok jöttek külföldről, akik között a román Miriuta volt a sztár. (Emlékeztetésül mondom, úgy fordult az egyébként jó rúgótechnikával rendelkező futballista, mint egy csuklósbusz. És tényleg ő volt a legjobb a hazai idegenlégiósok között.) Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál és Izraelben). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki, még a jugoszláv és a horvát nemzeti bajnokság is megsínyli a kiárusítást.

A cseheknél a nemzeti válogatottnak a magyaréhoz hasonló összeomlása nem következett be, de ott a rendszerváltás egésze is másképpen ment végbe, ahogyan a balkáni futball sorsa, társadalmi-gazdasági és politikai háttere is eltérő. A horvát, szerb, román futball legjobbjai a nyugati élcsapatokban úgy kapnak helyet, hogy közben jelentős pénzek visszakerülnek a helyi futballba is. E régióban ugyanis a futball presztizse még mindig óriási. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. Nálunk a politikusoknak nemigen van gazdasági befolyásuk, a legfontosabb gazdasági döntéseket a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzintézetek hozzák. Ha arra gondolunk, hogy egyes csapatokat pártpolitikusok megszállnak, akkor csak a közpénzek elcsaklizása útján illegálisan "segíthetnek" választott csapataikon. A futball presztizse a Balkánon szervesen összefügg azzal a ténnyel, hogy a labdarúgás ott még ma is a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés), sokkal inkább, mint Magyarországon. A parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszerekben az etnikai nacionalizmus nyomása is erősíti a futball és a sztárok presztizsét nemzeti szinten. Igaz, a balkáni labdarúgás szintén – ha késéssel is – a "neoliberális-szabadkereskedelmi rendszerváltás" szorításába került, de következményeit a fentebbi tényezők mérsékelték.

A modern világ a labdarúgásban is úgy működik, hogy nemcsak az előnyök, hanem a hátrányok is felhalmozódnak.

3. Alkalmazkodás és globalizálódás: amatőrizmus és profizmus

A valódi problémát jól tükrözi az a közhely, hogy az egyetemes szabadkereskedelmi folyamat részeként, a tőke szabad áramlása során a futball is globalizálódott, s Magyarország ennek a folyamatnak (is) a nagy vesztese. A nemzetközi labdarúgásban is olyasmi játszódott le, mint példának okáért az ökölvívásban már régen: létrejött a profi ökölvívás, amiben egy-egy magyar bokszoló is részt vehet. Vagyis az igazi labdarúgás is funkcióváltáson ment keresztül, visszavonhatatlanul szórakoztató iparrá változott, amelynek gyakorlatilag minden másodperce és mozzanata üzlet, totálisan piacosított ágazat. Ezen ágazat piacát a multinacionális társaságok (a nagy klubok, mint a Real, a Barca, a Manchester, a Chelsea, az Arsenal, az Ajax, a Bayern München, a Juve, az Inter, a Milan stb.) monopolizálták és uralják olyan árakat diktálva, amelyekkel csak a kevés multinacionális cég tudja felvenni a versenyt. Magyarországnak és Kelet-Európa jelentős részének nem osztanak itt kártyát, mert nem piacképes, nincs "felesleges magyar tőke". Vagyis a TV-csatornák és az egyes multinacionális vállalatok a fogyasztói piacra be sem engedik a tőkeszegény klubokat, országokat, így Magyarországot sem. Gazdasági értelemben meghal(t) a (kis)nemzeti futball. Ismétlem, Kelet-Európa csak abból a szempontból érdekes, hogy a munkaerő hátországot bővítse, hogy színezze a piacot egy Maribor vagy egy Dinamo.

Olyan jelenség tehát, hogy magyar multi, tulajdonképpen nem létezik, hiszen még Várszegi Gábor sem tud megvásárolni egy közepes nemzetközi klasszist, mert annak minimális ára kb. 1-3 millió dollár, vagyis megközelíti az 1 milliárd forintot, ami a magyar profi bajnokságban játszó épkézláb focisták összértékével lehet azonos. Tehát a profi futball az európai Bajnokok Ligájában és az UEFA kupában, illetve a FIFA kupáiban koncentrálódik. Ebben a darálóban a magyar futball a nagy, tőkeerős multik alvállalkozásává válhat, egy-két magyar játékost (mint mondjuk Kokót az ökölvívásban) majd láthatunk az európai profi I-ben. A másik jelenség lehet, hogy közvetlenül betagozódnak a magyar nagy klubok egy-egy nagy európai csapat holdudvarába, ahogyan ezt az MTK próbálja a hollandokkal-belgákkal csinálni. Mindezzel szemben a másik út a saját piac védelme, egy újszerű protekcionizmus, ami azonban az EU keretein belül, ahová Magyarország törekszik, nem igazán járható, 1989-ben még reális lehetőségnek látszott…

Az utánpótlás nevelése már szintén a világpiacra történik, ott érdemes eladni az árut (a játékosokat), itthon ugyanis – mint látjuk – már nem üzlet az utánpótlás nevelése sem. Hát így állunk. Nekünk pedig – úgy tűnik – meg kell elégednünk azzal, hogy a szerény keretek között fennmaradjon egyáltalán az elkerülhetetlenül amatőrré váló magyar futball, ami kb. úgy hasonlít már ma is az Európában dívó focihoz, mint ahogyan mondjuk a 70-es években a magyar jéghoki hasonlított a szovjethez. Ezzel a helyzettel meg kell majd békülnünk, de nem kell megbékülnünk az amatőrizmus likvidálásával, a futballnak mint sportnak a megszűnésével, megszüntetésével. Ennek megmentése lehetne állami feladat (ha "jóléti állam" lenne), miközben a futball kluboknak civil társadalmi szervezetekké kell(ene) válniuk a szurkolók és a sportolni vágyó fiatalok közreműködésével. Ez az "önszerveződő futball" is meg tudna fizetni néhány olyan játékost, akiknek a kedvéért kijárnának a szurkolók a mérkőzésekre.

Miután az igazi profi futball Magyarország határain kívül került, legalább legyen becsületes és színvonalas amatőr futballunk, amely fölött létezhet majd egy kelet-közép-európai profi liga. Ha néhány magyar csapat mégis kikerülne ily módon a nemzetközi futball-vizekre, itthon még megfelelő edzőpartnere sem lesz. Tehát már most érdemes végigondolni egy közép-európai regionális bajnokság lehetőségét (Belgrád, Zágráb, Rijeka, Bécs, Graz, Salzburg, Budapest, Győr, Dunaújváros, Debrecen stb.).

A profi futball (értsd: szórakoztató ipar) Magyarországon – saját meggyőződésem ellenére írom le – tőkeerő híján csak a nagyobb klubok fúzióin keresztül jöhet létre, mely problémára elsőként Várszegi Gábor vállalkozó érzett rá. Persze nem az Újpest és az MTK az összeillő pár. A nagy pesti kluboknak a vegetáló kis klubokat kellene egyesíteniük. Perspektívában két-három nagy fúzió képzelhető el Budapesten a legnagyobb hagyománnyal és nemzetközi hírnévvel rendelkező csapatok vezetésével. Ennek részleteibe nem érdemes belemenni, úgyis az élet dönti el. A két-három budapesti szupercsapat (országosan 8-10 csapat regionális központtal) rendelkezne egy-egy új nagy stadionnal, míg a régi stadionok továbbra is az amatőr labdarúgást szolgálnák. (De akár két-három csapat is bérelhetne egy stadiont.) Az üzletemberek átvették a kultúra fölötti ellenőrzést is, látjuk a következményeit, amit a köznyelv "mcdonaldizálódásnak" nevez. Miért gondoljuk, hogy a sport, a futball "mcdonaldizálódása" meggátolható lenne? A mai futballban az üzlet és a fizikai erő párosul, hogy minél előbb a soccer hasonlatossá válhasson az amerikai futballhoz: a labdaművész gladiátorok kiképzése és fenntartása nem lehet nemzeti feladat a szó fentebbi értelmében. A reklámügynökségek mohón várják, hogy a labdarúgó mérkőzések is méltóak legyenek a komoly amerikai üzleti vállalkozásokhoz, vagyis kerüljön előtérbe a látvány (ne legyen les, legyen nagyobb kapu meg palánk és ki tudja még milyen őrültség), és persze legyen több szünet is a reklámok kellő bemutatása érdekében.

Ez volna az alapkérdés vázlata. Meggyőződésem: egy másféle, jobb, de reális alternatíva puszta elképzeléséhez egy másik rendszer létrejöttére volna szükség, amire rövid távon nemigen látszik esély.

Persze azok, akik a magyar futballt – tudatosan vagy öntudatlanul – "szétglobalizálták", nem jártak rosszul sem az anyagi, sem a kapcsolati tőke tekintetében. Más kérdés, hogy mi szurkolók, sok millióan nagyon rosszul jártunk, de hát ez a nóta nem rólunk szólt. Ideje lenne felébrednünk: a foci pitiáner kis "alrendszer" egy egész történelmi óceánban. Legyünk hát nagyon óvatosak, amikor a labdarúgás "megmentőit" hallgatjuk.

Az EB – 2000

Mindeközben az európai labdarúgásban egész forradalom játszódott le: soha korábban nem ismert látványos futball, káprázatos technika és erőnlét-gyorsaság, lebilincselő játék sorozatban. Az előnyök is felhalmozódtak, nemcsak a hátrányok. Mondhatnánk, a beléfektetett pénz megtérült. Ám több itt a tapasztalat: a "futballglobalizálódás" nyertesei kápráztattak el bennünket. A legjobb nemzeti válogatottak a bevándorlók, a külföldiek honosításának toleráns útját járva, egy Benetton reklámhoz hasonlatos bőrszín összetételű "globális" csapatot verbuváltak össze (ld. erről in. Wall Street Journal Europe 2000. június 28. Frederick Kempe: A Political Football Scorecard. 11. o.), mint a zseniális francia vagy a nem kevésbé zseniális holland csapat, de még a nemzetileg homogénebb – egyébként leszerepelt – német csapatnak is van brazilja. Az angolok és a németek gyengébb szereplését talán azzal is összefüggésbe lehet hozni, hogy a túl sok külföldi, amennyire feljavítja a nemzeti bajnokság mérkőzéseinek színvonalát, úgy gyengíti a nemzeti válogatott erejét. Ezzel szemben a francia bajnokság színvonala gyengébb, mint a német, mert a francia világsztárok mind külföldön játszanak, és a francia klubok nem tudnak szériában olyan sztárokat vásárolni, mint a németek vagy az angolok. Az EB-n győztes francia válogatott tagjai csaknem kivétel nélkül olasz csapatban játszottak vagy játszanak, ám az egy-két mérkőzésre káprázatos, de öregnek tetsző román vagy jugoszláv csapat tagjai is csaknem kivétel nélkül nagy nyugati klubokban játszanak. A törökök is jelentékeny előrelépést tettek. A pénzkoncentráció olyan méreteket öltött, amit már csak néhány nagy multi csapat tud követni. Z. Zidane, a világ talán jelenlegi legjobb futballistájának az ára – az Arsenalnak tett ajánlat szerint – 40 millió font (kb. 16 milliárd forint), ami nem sokkal kevesebb, mint a leendő budapesti Nemzeti Színház felépítésének ára. Igaz, egyelőre az angol csapat vezetői sokallták az összeget. Hogy érzékeljük a globalizációs folyamat olyan veszteseinek helyzetét, mint Magyarország, megjegyezzük, hogy a futball területén a tőkefelhalmozódás még a kétmillió lakosú Szlovéniában is jelentősebb, mint Magyarországon.

Ez az európai szuperfutball a nemzeti államok gazdasági felbomlása idején kétségtelenül a nemzet egyfajta pótlékaként, a nemzeti presztizs megnyilvánulásaként jöhet számításba. Érzelmi – bár terméketlen – szembenállás ez a globalizáció egyformává gyúró tendenciáival szemben. Köztársasági elnökök, uralkodók és miniszterek, helyi és "globalizált" sztárok, "nagy formátumú" politikusok avatták az EB meccseit politikai eseménnyé, s használták fel propagandacéljaikra. Egyes megfigyelők, mint például a politikailag közismerten prostituálódott D. Cohn Bendit a hollandok jugoszlávia elleni 6:1-es győzelmét "a demokraciának Milosevics diktatúrája fölötti győzelmeként" értékelte. (Ilyesfajta megközelítésre mi még emlékszünk, a kelet-európai államszocialista rendszerek sajátja volt felsőbbrendűségük bizonyítása egy-egy nagy győzelemmel…) Párizsban a győzelem éjszakáján (július 3-ára virradóra) milliók tomboltak a francia nacionalizmus szellemében. Az angol nacionalizmus is éreztette hatását, a rendező országok, Hollandia és főleg Belgium örökre megjegyezték (ha elfelejtették volna a Brüsszeli Heysel stadionban lejátszódott korábbi tragédiát), hogy az angol futballhuligánok nem szeretik a kontinens konkurens világát, törtek-zúztak, áradt a szenvedély és a gonosz indulat. Bárki megértheti hát a futball politikai jelentőségét. Sokszínű és sokoldalú a jelentéstartalma, akárcsak a globalizáció új hullámáé.

A futball tehát egyetemes játékká (játékká?), showbusinessé vált, ami egyes országokban már csak televízión keresztül nézhető. Csak azt nehéz eldönteni, vajon kiterjedt-e a világ vagy összezsugorodott… De egy bizonyos, a kapitalizmus emberarca csak máz vagy maszk, alatta ott van a Nike és más nagy cégek rabszolgatartó arca, amely kedvesen mosolyogva és kéjelegve kereskedik a tehetséges kisgyerekekkel, segítve – ahogyan ők mondják – a futball felvirágzását. A Nike képviselője egy propagandafilmen megjegyezte a Spektrum televízió műsorában július 3-án késő este – megnyugtatva a nézőket -, hogy mindeközben nem feledkeznek meg a profitról sem, hiszen a mit sem sejtő gyerekek fölött szépen csendben átveszik a gyámkodó-jótevő tulajdonos szerepét, jóllehet az emberi jogok és az ENSZ alapokmányának tétele szerint a gyermek munka és a profittermelés általa tilos és büntetendő cselekmény. Mégis, a magyar műsorszerkesztők természetesen üdvözölték a gyermekek bérrabszolgaságának ezen új formáját, mint a határtalan fejlődés új etapját. Végül is a profittermelés érdekében mindenütt megindult a "fiatalítás" a McDonald's-tól a Nike-ig, hiába, a fiatal sztár munkaereje olcsóbb, mint a Zidane-é, vagyis a fizikai és lelki kiszipolyozást nem lehet elég korán elkezdeni. Új korszak nyílt a labdarúgásban, a futball-pedofilok uralma. Amikor annak idején az NDK-ban napvilágra került a "szocializmus" magasabbrendűségét szolgálni hivatott "gyermektenyésztés" az úszás terén, a mai "tenyésztők" még leleplezni akarták a jelenséget. Ma már ők azok, akik sokkal magasabb szinten globalizálják e tapasztalatokat a futballipar és az emberiség nagy szégyenére. A magyar gyerekek is hamar kikerülnek a piacra, de nincs, aki tiltakozna. Visszatértünk volna a gladiátorok világába?

A fenti két könyv magyar nyelvű kiadása indokolja, hogy lapunk – H. Malernak és G. Perault-nak a 37 . számban (1998. tavasz) közölt írásai után – ismét helyet adjon a mai jpbboldali-konzervatív kurzus e két alapművével foglalkozó kritikáknak.

Kezdjük az ismerős litániával, hogy milyen szörnyekkel találtuk szembe magunkat, és hogyan győztük le őket – ez egy olyan rítus, amelynek legalább a gyökereit a valóságban találjuk. Döbbenetes bűneiket a Stéphane Courtois francia tudós és más szerzők által írt, nemrégiben lefordított A kommunizmus fekete könyvében tartják számon, amely mű könyvkritika-írókat rázott meg itt az ezredfordulón. Az általam látott recenziók közül a legkomolyabb a politikai filozófus Alan Ryané, aki egy kiváló elméleti tudós és szociáldemokrata kommentátor. Az írás a New York Times Book Review idei első számában jelent meg (január 2.).

A Fekete Könyv végre "megtöri a hallgatást a kommunizmus szörnyűségeiről" – írja Ryan – "a rengeteg értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés látványától megnémult emberek hallgatását". A tények, amelyeket a könyv napvilágra hoz, bizonyára meglepetésként érik majd azokat, akiknek valahogy sikerült nem hallaniuk a "kommunizmus szörnyűségeinek" kárhoztatásáról, és részletes tényfeltáró művekről ebben a témába; olyan művekről, amiket már gyerekkorom óta olvasok, éppenséggel az elmúlt 80 év baloldali irodalmában. Nem beszélve az anyagok folyamatos áramlásáról a médiában, folyóiratokban, filmekben; könyvtárak színültig vannak képzelet szülte vagy tudományos könyvekkel – és ezek mind képtelenek arra, hogy a csendet megtörjék. De tegyük ezt most félre.

A Fekete Könyv – írja Ryan – egy "számvevő angyal" stílusában íródott. Egy irgalmatlan "bűnügyi vádirat" 100 millió ember meggyilkolásáért, "egy kolosszális, teljesen megbukott társadalmi, gazdasági és pszichológiai kísérlet halottainak számbavétele". A legfőbb gonosz – amelynek semmilyen vívmánya nincs, ami védhetné – gúnyt űz "a megállapításból, miszerint feltört tojások nélkül nincs rántotta".

Önnön nagyságunk víziója, karöltve ellenségünk ésszel felfoghatatlan szörnyűségével – az "egységes és kegyetlen összeesküvés" (John F. Kennedy), melynek célja "a tisztesség utolsó szilánkját is kiirtani a világból" (Robert McNamara) – kínos részletességgel foglalja össze újra az elmúlt fél évszázad jelképvilágát (valójában jóval messzebb a múltban, bár barátok és ellenségek gyorsan tolódnak el a jelen felé). A nagy mennyiségű nyomtatott anyag és a kereskedelmi média mellett ez világosan kiderül a Nemzetbiztonsági Tanács 68-as számú, 1950-es belső dokumentumából, amelyet széles körben a hidegháború alapító okirataként ismernek, bár ritkán idéznek, talán mert szégyenkeznek a köztiszteletben álló államférfiak Dean Acheson és Paul Nitze őrjöngő és hisztérikus ékesszólása miatt (mintának l. könyvem, Deterring Democracy, chap 1.).

Ez a kép mindig nagyon hasznosnak bizonyult. Ma ismét felhozva, lehetőséget ad arra, hogy kitöröljük a múltban elkövetett "saját" bűneink és a szörnyű atrocitások egész lajstromát. Végül is semmiségnek tűnnek az ellenség legmesszebbmenő gonoszságához viszonyítva. Legyen a bűn bármekkora, szükséges volt, hogy szembe lehessen szegülni a sötétség erőivel, most, hogy már tudjuk, mik voltak ezek. Ezek után a megbánás leghalványabb jele nélkül indulhatunk nemes küldetésünk véghezvitelére, bár ahogy Michael Wines, a New York Times tudósítója emlékeztetett bennünket a koszovói humanitárius diadal utánizzásában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk bizonyos "mélyen kijózanító tanulságokat": a mély ideológiai szakadék az idealista Új Világ – mely az embertelenség megszüntetésére törekszik – és a Régi Világ között végzetszerű, véget nem érő konfliktus. Az ellenség a legfőbb gonosz megtestesülése volt, de még barátainknak is sokat kell tenniük, hogy a mi szédítő magasságunkba emelkedjenek. Mindenesetre, mi bátran vonulhatunk előre, "tiszta kézzel és tiszta szívvel", ahogy az egy Istent félő Nemzethez illik. És ami a lényeg, lenéző mosollyal elintézhetjük az összes félnótás okvetetlenkedését az állami-testületi rendszer bűneinek intézményi gyökereivel kapcsolatban; világos, mint a vakablak, hogy az nem homályosíthatja el a kialakult Jó kontra Gonosz felfogást, és semmilyen tanulsággal nem szolgálhat arra nézve, hogy mi fog következni, bármilyen "mélyen kijózanító" legyen is. Ez persze egy nagyon kényelmes álláspont, teljesen nyilvánvaló okokból, amikre itt nem is térünk ki.

Egyes számú bűnjelként, másokhoz hasonlóan Ryan is az 1958-61-es kínai éhínséget választja. Az éhínség áldozatainak számát – írja – 25-40 millióra becsülik, ami tekintélyes részt jelent a 100 millió halottból, amelyet a "számvevő angyalok" a kommunizmus (bármi legyen is az, de azért csak használjuk a szokásos megjelölést) számlájára írnak. A szörnyű esetet teljesen jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az elmúlt években, és teszik ezt most ismét a könyvben. Ezen túlmenően indokoltan írják a kommunizmus számlájára. Ezt a következtetést leghatározottabban a közgazdász Amartya Sen vonja le, akinek a kínai éhínség és a demokratikus India teljesítménye közötti összehasonlító elemzése különös figyelmet kapott, amikor néhány évvel ezelőtt átvette a Nobel-díjat.

Az 1980-as évekből visszatekintve, Sen megállapította, hogy India lakossága nem tapasztalt ilyen mértékű éhínséget. A két ország közötti különbséget India "többszólamú sajtójú és ellenzékkel bíró" politikai rendszerének tulajdonította. Kína totalitárius rendszerében a gondot a dezinformáció okozta, megakadályozva a visszacsatolást; csak nagyon kis politikai nyomásgyakorlás érkezhetett ellenzéki csoportoktól és a tájékozott közvéleménytől (Jean Dreze és Amartya Sen, Hunger and Public Action, 1989; a halottak számát 16,5 és 29,5 millió közé teszik).

A példa drámai módon fogja perbe a totalitárius kommunizmust, pontosan, ahogy Ryan írja. De még mielőtt ennyivel elintéznénk a vádirat ügyét, talán lapozzuk fel Sen India-Kína összehasonlításának második felét, amely valamiért sosem merül fel érvként, annak ellenére, hogy maga Sen igen nagy hangsúlyt helyezett rá. Sen megállapítja, hogy India és Kína sok dologban meglepő azonosságot mutat – beleértve a halottak számát is -, mióta a fejlesztési programok elkezdődtek 50 évvel ezelőtt. "Viszont kevéssé kétséges, hogy morbiditás, mortalitás és várható élettartam tekintetében Kínának elvitathatatlan előnye van Indiával szemben" (és ez az oktatásra és más szociális indikátorokra is igaz). Sen évi közel 4 millióval többre becsüli az Indiában meghaltak számát: "India nyolcévente több hullával tölti meg a raktárt, mint Kína a leggyalázatosabb éveiben", 1958-61 között (Dreze és Sen). Az eredmények mindkét esetben a politikai berendezkedések ideológiai hajlamaival vannak összefüggésben: Kínában viszonylag egyenlően elosztott gyógyszerkészletek, vidéki egészségügyi ellátás és élelmezés – mindez Indiában hiányzik. Ez még 1979 előtt volt, amikor "a kedvezőtlen halálozási trendet [Kínában] sikerült megállítani, és talán vissza is fordítani", hála az az évben bevezetett piaci reformoknak.

Az emlékezetkiesést leküzdve, most alkalmazzuk a Fekete Könyv és kritikusainak módszertanát az egész történetre, és nem csak a tantételszerűen elfogadott felére. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy India a demokratikus kapitalista "kísérlete" során több halottat termelt, mint a "kolosszális, teljesen megbukott… kísérlet" egész történelme során 1917-től, mindenütt: több mint 100 millió halott csak Indiában, csak 1979-ig, és több tízmillió azóta.

A "demokratikus kapitalista kísérlet" vádirata annál élesebb lesz, ha a kommunizmus bukása utáni hatásokat tekintjük. Hogy csak egy mozzanatot vegyünk: halottak milliói Oroszországban, minthogy követték a Világbank magabiztos receptjét, miszerint "azok az országok, amelyek korán és teljes körűen végrehajtják a liberalizációt, hamarabb elérik a fordulatot [mint azok, amelyek ezt nem teszik meg]. Ezzel elérték, hogy most körülbelül ott tartanak, ahol az első világháború előtt; a Harmadik világhoz hasonló képeket lehet látni Oroszországról. De hát feltört tojások nélkül nincs rántotta, ahogy Sztálin mondta volna. A vádirat még keményebb, ha figyelembe vesszük azokat a nagy kiterjedésű területeket, amelyek még mindig nyugati gyámság alatt vannak, ahonnan valóban "kolosszális" mennyiségű hulla és a "teljesen értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés" (Ryan) származik. Tovább erősödik a vádirat, ha számba vesszük azokat az országokat, amelyek a nyugati hatalmak és klienseik közvetlen támadásainak voltak kitéve ugyanazokban az években. A lajstromot szükségtelen most feleleveníteni, bár éppolyan ismeretlen a tiszteletreméltó véleményalkotó számára, mint a kommunizmus bűnei lehettek a Fekete Könyv megjelenése előtt.

A Fekete Könyv szerzői, állapítja meg Ryan, nem riadtak vissza a "nagy kérdés" megválaszolásától: "a kommunizmus és a nácizmus relatív erkölcstelenségétől". Bár "a halottak száma a kommunizmus felé dönti a mérleg nyelvét", azért a nácizmus süllyed mélyebb erkölcstelenségbe. A halottak számát illetően egy másik "nagy kérdés" is felmerül, ha sikerül leküzdeni az ideológiailag hasznos emlékezetkiesést.

Az érthetőség kedvéért: nem a saját ítéleteimet hangoztatom, inkább azon elvekből következőeket, amelyeket értékeink előállítására tartunk – vagy amik következnének, ha a doktrinerség szűrőit eltávolíthatnánk az útból.

Idén kész árhullám az öntömjénezés – ezzel kapcsolatban elég csak felidézni Mark Twain megjegyzését a mögöttünk lévő dicsőséges századot megelőző Fülöp-szigeteki népirtó-hadjárat egyik nagy háborús hőséről: "'megtestesült szatíra'; semmilyen szatirikus interpretációja nem érheti el a tökéletességet, mert már 'ő maga a csúcs'". Az utalás a mészárlásban és pusztításban mutatott hatékonyságunkon és öndicsőítő képességünkön kívül nagyságunk egy újabb szempontjára hívja fel a figyelmet, ami bármelyik szatirikust a kétségbeesésbe kergetné, ez pedig hajlandóságunk arra, hogy őszintén szembenézzünk bűneinkkel, ezzel adózva az eszmék virágzó szabadpiacának. Amerika egyik vezető írójának keserű antiimperialista esszéit nem tiltották be, mint teszik ezt totalitárius államokban; szabadon hozzáférhető a nagyközönség számára – mintegy 90 évvel később.

(Fordította: Orbán Gábor)

Stéphane Courtois (szerk.): A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás, Harvard University Press, 1999

Több, mint hinnénk – tartja a történész Walter LaFeber Michael Jordan és az új keletű globális kapitalizmus című, frissen megjelent, karcsú kötetében. A könyv kísérlet a kosárlabda történetének és a vállalati piacteremtés elemzésének ötvözésére, hogy ezáltal illusztrálva lássuk, hogyan árad el a földgolyón az amerikai kultúra annak a két irányú folyamatnak a révén, amely egyidejűleg gazdagítja az amerikai cégeket, és fenyegeti a helyi kultúrákat világszerte.

LaFeber elegendő részletességgel ír a kosárlabdás Michael Jordanról ahhoz, hogy világos legyen: mint szurkoló elismeri a Chicago Bulls visszavonult játékosának sportolói tehetségét. A közölt életrajzi anyag azonban – zömében korábban megjelentetett írások kivonata – nem szolgál sok újdonsággal.

Ügyesebben jár el LaFeber, amikor azt tárja elénk, hogyan segítette Jordan a Nike-ot meg számos más vállalatot, hogy egy halom pénzt kaszálhassanak, s bővíthessék amerikai és külföldi piacaikat. A Nike hozzájárult Jordan figurájának közismertté tételéhez, ezáltal népszerűsége robbanásszerű növekedéséhez. Aztán ezt az arcot arra használta fel, hogy termékeit újabb külföldi piacokon adja el. LaFeber értékelése szerint Jordan elszánt kapitalista, aki politikai kérdésekben nem kíván határozottan állást foglalni, nehogy slágercikk-árusi státusát veszélyeztesse, vagy szakítania kelljen a Nike-kal, mondjuk amiatt, hogy a cég embertelen körülmények között dolgoztat Indonéziában, Kínában és másutt.

LaFeber szemében ennél gonoszabb ördögök a Nike Phil Knight-szerű ügyvezető igazgatói, akik üzleti stratégiájukat a Föld legolcsóbb munkaerejének bérbevételére alapozzák, miközben a Nike "szárnysuhogása" minden nemzetközi sporteseményen végigsöpör.

A szerző rámutat, hogy a Nike minden elemében eleget tesz annak az ötös feltételrendszernek, amelyet a teljesen globalizált multinacionális vállalatok új generációjáról felállított: külföldi munkaerő alkalmazása; a kereskedelem hangsúlyozása a formatervezésben (jelen esetben: cipő) és a szaktudásban, szemben a természeti erőforrások vagy az ipari javak előtérbe állításával; a külföldi fogyasztói piacoktól való függés; jól megfogalmazott és tömeges hirdetés a termék iránti kereslet növelése céljából; végül arra való képesség, hogy (legalább részben) kikerüljék bármely ország kormányának korlátozó felügyeletét.

(Ezzel ellentétben – jegyzi meg LaFeber – a század korábban jellegzetes és még ma is létező multinacionális cégei, amelyek elsősorban amerikai munkásokat foglalkoztattak, és főként ipari javakat állítottak elő, vagy természeti erőforrásokkal kereskedtek, szinte egytől egyig az amerikai piac talaján vertek gyökeret, és létüket inkább fenyegette a belföldi szabályozás, például a trösztellenes törvény.)

LaFebernek a Jordan-jelenségről szóló elemzése, hogy szerinte hogyan lett a sport az amerikai vállalatok egyre növekvő erejének és az amerikai kultúra szimbólumrendszerének országhatárokat ledöntő közvetítő eszköze, egyszerű, mégis alapvető megállapítást tartalmaz: miközben a kosárlabda-játékban sok a tényleges és értékes elem, és abban is, ahogy számos amerikai a sportághoz és annak népszerű játékosaihoz viszonyul, ezek a jó és hiteles vonások összefonódtak a profit hajszolásával, az amerikai vállalatok hatalmi terjeszkedésével, egy olcsó és kiszolgáltatott, óriási munkaerőbázis kizsákmányolásával.

LaFeber szerint nemcsak a fejlődő világ fundamentalista és nacionalista mozgalmai fognak tiltakozni az amerikai kultúra beáramlása ellen, hanem a fejlett világ országai is, ahogy például Franciaország is tesz lépéseket a helyi kultúra védelmében.

Ezzel együtt LaFeber azt sugallja, hogy az amerikai életmóddal szemben megnyilvánuló ellenállás a világon inkább csak szórványos, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kínai iskolások Jordant tartják "a XX. századi történelem két legkiemelkedõbb alakja egyikének". A szerző azt a jóslatát fogalmazza meg, hogy a napjainkban zajló párviadalt "a kapitalizmus új technológiai formái" és a helyi kultúrák között "végül a kapitalizmus fogja megnyerni… éppen úgy, ahogy ötszáz évvel korábbi, korszerűnek mondható megjelenése óta döntött már le politikai, gazdasági, társadalmi és földrajzi korlátokat".

LaFeber könyve szellemes alapmű az amerikai kultúra és a globális kapitalizmus kölcsönhatásáról. De két apró hibára ki kell térnünk.

Először, míg LaFeber azt sejteti, hogy az amerikai sportok iránti rajongás a világon mindenütt hozzájárulhat a helyi kultúrák elsüllyedéséhez, megfeledkezik arról, hogy a labdarúgásnak, a világ legnépszerűbb sportjának hatalmas kulturális játékterén egyáltalán nem érvényesül az amerikai hegemónia.

Másodszor, LaFeber nem teszi fel az olvasó számára minden bizonnyal legkézenfekvőbb kérdést: Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik Michael Jordant ugyan imádják, de gyűlölik a globális kapitalizmust? Átkot szórni a sportra mint valami ördögtől való dologra politikai értelemben is veszteséges, és logikailag sem visz előbbre – a sport és a sportcsillagok mindig is vonzóak maradnak, és változatlanul igényt tarthatnak az amerikai lakosság többségének töretlen figyelmére.

Érdemesebb kiindulásként arra az ellentmondásra rámutatni, hogy Amerika milyen lelkes híve a fair play-nek, miközben az amerikai cipőgyárosok embertelen körülmények között és jogtiprás közepette dolgoztatják alkalmazottaikat, ahogy több száz egyetemista is ezt teszi az utóbbi öt év során. A másik annak a ténynek a szűnni nem akaró bírálata lehet, hogy a média-nagyhatalmaknak a sportágak és a sportolók feletti uralma mennyire rombolja magának a sportnak a hitelességét és igaz voltát.

(Fordította: Battyán Katalin)

Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Capitalism, W.W. Norton & Co, 1999

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)

A kanadai szociológus szerint az 1998-99-es megvesztegetési botrány után egyfelől, a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét, másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az olimpia szellemiségéről és eszményeiről szóló diskurzus kialakulása – legalább – az újkori olimpiai játékok múlt század végi kezdetéig vezethető vissza, jóllehet Richard Pound, a NOB alelnöke szerint ezen "időtálló" eszmények háromezer éves töretlen múlttal bírnak (Pound, 1999; 2). Érdemes az 1998-99-es megvesztegetési botrány előtti és utáni diskurzusokat összehasonlítani, mivel nem várt irányba történtek változások, ha csak minimálisak is. Egyfelől a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét; másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1996-os atlantai nyári játékok kiszabadították az "olimpia szellemét" a palackból, mint ezt Sandra Levy kanadai atléta, a torontói kétezer-nyolcas jelölőbizottság tagjának szavai is érzékeltetik:

Az olimpiai játékok megtestesítik mindazt, amit mi, amit a világ megvalósítani képes – a nemzetek közötti összetartást. Utópista ábrándnak tűnik, ám aki az olimpiai faluban megtapasztalja ezt az utópiát, valóban hinni kezd ezen álom megvalósulásában… Az "olimpiai család" kifejezés e faluközösséget jelöli – egy nyelvi kísérlet arra, hogy a nemzetközi egység élményét megóvjuk a feledéstől (Levy, 1996).

Levy sugárzó, ha nem idealisztikus szavai éles ellentétben álltak az amerikai kosárlabdacsapat egynéhány tagjának megvető és lekicsinylő megnyilatkozásaival. A dúsgazdag hivatásos sportolók szemmel láthatólag csekély érdeklődést mutattak az olimpiai falu közössége iránt, inkább luxusszállodákban húzták meg magukat.

A média kulcsszerepet játszott az olimpiai szellemről szóló diskurzus megteremtésében. Nemcsak, hogy olimpiai történetek kerültek be a hírek közé, de számos újság- és hírlapkiadó, valamint tévétársaság a nyári játékok meghatározó szponzorává lépett elő. Egy 1996-ban megjelent Newsweek cikk példákkal érzékeltette a különböző médiumok reklámjainak hirtelen előtérbe kerülését:

[Az olimpiai játékok] a bátorság borzongató példáit hagyják örökül számunkra… [valamint] örökké emlékezetes sikereket, felejtenivaló vereségeket, és egy kislány képét, aki mérlegállás közben elesik (az ajkába harap, repül a lófarka, a háttérben a könnyeikkel küzdenek a szülei) – e tökéletesen megörökített transzcendens pillanatot a Valhalla sportrovata tette örökbecsű emlékké (Adler, 1996).

Amikor pár héttel később a tornagyakorlatokra került a sor, a hősies ifjú tornászlány képe, ahogy az várható volt, ténylegesen megjelent milliók tévéképernyőjén, ám sok néző számára az a tudat, hogy Kelly Strugnak kificamodott bokával kell végrehajtania a gyakorlatát, nem egy transzcendens pillanat élményét, hanem az emberi kegyetlenség egy kirívó példáját nyújtotta.

Kanada egyik országos lapjának, a Globe and Mailnek "Az olimpiai játékok jelentősége" címmel 1996-ban megjelent vezércikke hasonlóan lírai húrokat pengetett:

Az olimpiai játékok a sport szabadkereskedelmét valósítják meg – mindenünnen sportolókat hívnak, hogy a nacionalista elkülönülés falait átugorják, a kegyelem és szépség eszméit tökéletes formába öntsék… az emberiséget várják a versengés üstkatlanjába, melynek fénye, hitünk szerint, korunk sötétségét váltja fel. E két hét alatt planétánk minden lakóját megérinti a jóakarat szelleme, és az emberi méltóság érzése tölti el. E napokban az olimpiai játékokkal kapcsolatban nem akarunk rosszra gondolni. (The importance of the Olympics, 1996)

1999-ben, röviddel a botrány után helytállóbb volna az olimpia (véleményem szerint) kritikátlan közfelfogását a PR cégeknek tulajdonítani. Sportmarketinggel foglalkozó szakemberek, többek közt Michael Payne, a NOB marketingigazgatója is, azt tanácsolták a rendező városoknak, hogy "a zűrzavart a reformok katalizátoraként" használják fel. Payne sokatmondóan így folytatta: "Ez nem csupán egy sportesemény… ez egy olyan különleges dolog, amiért lelkesednek az emberek, így kötelességünk azt megoltalmazni" (Payne, idézi Thompson, 1999). Kijelentését alátámasztja, hogy 1999 nyarán, amikoris négy nemzetközi vizsgálat felszínre hozta az Olimpiai Bizottság köreit érintő visszaéléseket, a média, a sportolók és a sportrajongók továbbra is az "olimpia szellemébe" vetett hitüket hangoztatták.

A Toronto Star olimpiai tudósítója, Randy Starkman, hazája kiemelkedő sportemberének, Renn Crichlow-nak példamutató lelkesedését és teljesítményét így kommentálta: "Nézzünk szembe a valósággal! Semmilyen más esemény nem kelti életre úgy a népünkben rejlő spirituszt, mint az olimpiai játékok. A Renn Crichlow-hoz hasonló sportemberek miatt érdemes életben tartani a játékokat" (Starkman, 1999a).

Hasonlóképpen, a Sydney Morning Herald vezércikke a százméteres futás rekordját megdöntő Maurice Greene-t méltatta, akinek teljesítménye "a sport megváltó erejéről tett tanúbizonyságot, és segít túllépni a NOB és az Ausztrál Olimpiai Bizottság elhibázott cselekedetein, s egyúttal a nyári játékaink jövőre esedékes megrendezéséhez is erőt nyújt" (Our Games, 1999; kiemelés tőlem). Vegyük észre, hogy a sport "megváltó erejéről" vallási köntösben beszélni nem ugyanaz, mint liberális álláspontból az olimpiai játékok tekintélyének "helyreállítását" hangsúlyozni! A – jobbára – hajdani olimpikonok visszaemlékezéseihez hasonlítható ez inkább, amelyekben a játékok "varázsáról" avagy kevésbé líraian goosebumps factor-ról lehet hallani.

A megvesztegetési botrány közepén a Salt Lake Tribune hasonló kísérletet tett arra, hogy a közvélemény figyelmét ismét "a tiszta sportolókra" irányítsa. "Az egykori olimpikonunk szerint Salt Lake City valóra válthatja álmát" (Gorrel, 1999) címmel 1999 februárjában megjelent írás John Nyber hivatásos szónokot és egykori úszó olimpikont méltatta, aki – nem véletlenül – Salt Lake Cityben járt ez idő tájt, hogy az új, Feléledt bennem az olimposzi láng című könyvét reklámozza. A hányattatott sorsú olimpiai városoknál jól bevált receptet alkalmazva Nyber arra ösztönözte a Utah állambelieket, hogy a botrányt "az erejük összegyűjtésére" használják fel, és "így próbálják mindenki szívében feléleszteni az olimposzi lángot." Utolsó szóvirágjában egy vallási rítust is felelevenített: "Megadatott nekünk a lehetőség, hogy az olimposziakhoz hasonlóan cselekedjünk – visszanézzünk és így nyugtázzuk diadalunkat: 'legyőztük őket'."

Nyber jóslata szerint a botrány jelenlegi hatása ellenére "az emberek eszében 2000-ben nem ez fog járni". Carl Lewis amerikai atléta hasonlóképpen nyilatkozott: "Amikor a versenyre minden készen áll, a sportolók kimennek a pályára és megteszik a magukét. Csak őrájuk emlékezünk az olimpiákból… nem a szervezőkre vagy bárki másra" (Business as usual, 1999).

"Az emberek felejteni fognak" szlogen kulcsfontosságú szerepet játszott az olimpia támogatóinak azon igyekezetében, hogy elvegyék a botrány élét. A stadionokban és a képernyők előtt ülő nézőket könnyen rászedhető, kritikai érzék nélküli és rendkívül rossz emlékezőképességgel rendelkező, ámde a "tiszta sportoló" és az olimpiai szellem retorikájának könnyen bedőlő együgyű alakokként képzelték el. Antonio Samaranch-nak a NOB 1999. márciusi ülését megnyitó beszéde tökéletesen példázza mindezt:

Az előttünk álló feladat nem más, mint a világ figyelmét a polémikus helyzetről ismét a lényegre irányítani: az olimpiai játékokra és a világ sportolóira. őszintén szólva, a sportolók elvesztek e folyamat során. … E fiatal emberektől kevesek hibás cselekedetei nem vehetik el az álmaik megvalósításának lehetőségét. (Samaranch, 1996; 6)

A hátrányos helyzetű lakosság és a társadalmi igazságosság elkötelezettjei számára komoly következményekkel járt a sportolók olimpiai "álmainak" abszolút elsőbbsége. Az olimpiát kritikával illetni egyet jelentett e fiatal sportolók kemény és odaadó munkájának s a jövőt illető reményeinek semmibevételével. Az olimpiai ipar retorikája hallgatott arról, hogy az Atlanta, Szöul, Toronto vagy Sydney utcáin élő férfiaknak, nőknek és gyermekeknek is lehet saját (otthonról, állásról, biztonságról vagy az önmegvalósításról szóló) álmuk – eltekintve a megszokott ígérettől, miszerint e problémákat egy gazdasági fellendülés segíthetne megoldani (jóllehet az olimpiai jelölő és szervező bizottságok siettek leszögezni, hogy az olimpia nem társadalmi problémák "orvoslására" jött létre.) A "tiszta sportoló" és a "tiszta sport" mítosza elterelte a közvélemény figyelmét a hátrányos helyzetűek álmairól.

A sporttal tudományként foglalkozó körökben is ritkán merült fel problémaként az "olimpiai álom" retorikája. A 80-as és 90-es években a színes bőrű kamaszok sekélyes "gyűrű álmairól" folyt parázs vita. A fekete fiatalok többsége arról ábrándozott, hogy egykor az NBA sztárja lesz, jóllehet ismeretes ennek a rendkívül alacsony statisztikai valószínűsége. Az intézményesült raszszizmus felkarolta és támogatta a színes bőrű fiatalok sporttevékenységeit, miközben a szellemi gyarapodásukra kevesebb figyelmet fordított (pl. Hoberman, 1997). Ezzel ellentétben, habár hasonlóan csekély a statisztikai valószínűsége annak, hogy valakiből olimpikon váljék, kevés kritika érte az "olimpiai álom" diskurzusát, viszont annál több támogatásban részesült.

Régre nyúlik vissza a sporttal és az olimpia szervezésével kapcsolatos tényezők elkülönítésének mitológiája, amely 1999-ben különösen hasznosnak bizonyult az olimpiai ipar túlélése szempontjából. Utah állam szenátorának, Scott Howellnek a kijelentése is ezt példázza: "Közös erővel képesek vagyunk az olimpia szellemét előmozdítani. Nem szabad elfeledkeznünk a játékok lelkét adó sportolókról!" (Howell, idézi Fantin, 1999a). Kanadában Ken Read és Mark Tewksbury, egykori olimpikonok is e szavakat visszhangozták:

A jelen válságos állapotában rendkívüli fontosságú, hogy különbséget tegyünk az olimpiai játékok és a NOB között… Az olimpiai játékoknak – nyárinak és télinek egyaránt – a szívét és a lelkét a sportolók adják, akik továbbra is léteznek, és az ismeretlenség homályában fáradoznak egyazon cél eléréséért. (Read, 1999)

[Az olimpiai eszmékben] erősebben hiszek, mint bármikor. Fordulóponthoz értünk: az olimpiai játékokat visszaadhatjuk a fiataloknak, a sportolóknak. Megmutathatjuk, hogy az olimpia nem száztizennégy NOB tagé. (Tewksbury, idézi Grange, 1999)

Hasonlóképp, a sportolók képviseleti szerve (Olympic Advocates Together Honorably) egyik fő célkitűzéseként egy olyan folyamat beindítását szorgalmazta, amely "szem előtt tartja szervezete minden tagjának érdekét, és elismerteti, hogy az olimpia lelke egy a sportolók lelkével" (OATH, 1999).

Ezen észjárás szerint, az olimpia igaz "szíve" nem más, mint a "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport, míg a NOB, a NOC (Nemzeti Olimpiai Bizottságok), az NBC, a Coca Cola, a doppingolás, stb. csak mellékes szennyfoltok. A "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport történetietlen és kiragadott fogalmai igencsak megroppantak, mint azt bármely kritikai szociológiai vagy történeti vizsgálódás megállapítaná. Az igazat megvallva, amennyiben a professzionális kosárlabda vagy jégkorong vonatkozásában hoznánk fel kritikai érveinket a "tiszta" sportoló és a "tiszta" játék védelmében, s az NHL-t, a TSN-t vagy a Nike-ot bírálva, fejtegetésünket reménytelenül naivnak és anakronisztikusnak tartanák.

Az olimpikonok nem homogén csoportot alkotnak – amatőrök és hivatásosak, gazdagok és szegények, gyerekek és felnőttek, erkölcsösek és erkölcstelenek. Az olimpiai iparban résztvevő sportolóknak, társadalmi helyzetüktől függően, megvan a lehetőségük arra, hogy ellenálljanak az olimpiai hegemóniának, avagy hozzáidomuljanak ahhoz. A demokratikus országokban élő sportolók ellenállásának egy formája lehet, hogy lemondanak az olimpiai szereplésükről és alternatív nemzetközi versenyeket szerveznek. Mindezek ellenére, a "tiszta" sportolók 1999-es kampánya reformokat és nem egy gyökeres átalakulást sürgetett. A mitikus "aranykorhoz" való visszatérést hangsúlyozták – amikoris az újkori olimpiák még csak a sportról szóltak. E reformok támogatója az OATH volt, a NOB pedig, ahogy az várható volt, gyökeres változások helyett egy fokozatos átalakulást szorgalmazott.

A botrány egész ideje alatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság PR szakemberei egy olyan diskurzus létrehozásán fáradoztak, amely "a sportolók" homogén csoportját a NOB "rothadt almáival" (Pound alelnök urat idézve) állítja szembe. Az olimpikonok az "igazság letéteményeseiként" jelentek meg: a bölcsesség hangjai voltak ők. A tévéképernyőn és az újságok oldalain egyre az olimpikonokkal megbízásból készített interjúkkal találkozhattunk, míg a NOB tagjai, illetőleg az olimpiai ipar felsőbb körei szinte teljesen kiszorultak a médiából. Az egészben az volt a komikus, hogy nyilvánvalóvá vált, nem elég az olimpián részt venni ahhoz, hogy valakinek megnyerő személyisége legyen vagy etikus a magatartása. A hivatali kötelességmulasztással vádlottak között szép számmal találunk egykori olimpikonokat (Coates, Coles, Geesnink, Haeggman, Henderson, Tallberg és Wallwork), míg mások (Arroyo, N'Diaye, Keita, Kim és Mukora) edzői múlttal bírnak vagy a sportadminisztrációban tevékenykedtek. Samaranch és Pound gyakran hozta fel védekezésül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a sportolókkal való szegényes kapcsolatát firtató váddal szemben, hogy 1998-ban, az eltávolítások előtt, a NOB száztíz tagjából harminchárom egykori olimpikon volt.

Tekintettel arra, hogy az általánosan elterjedt nézet szerint az olimpikonok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, elsikkadt az a körülmény, hogy a "tiszta sportolók" különbözőféleképpen vélekednek a megvesztegetési botrányról. Az Associated Press egy 1999. januári jelentése Mark Spitz és Carl Lewis amerikai sportolók nézeteit adta közre. A két olimpikon állítása szerint a korrupció már jó ideje jelen van az olimpiai helyszínek kiválasztásában, nagyrészt a hibás elbírálási folyamat és a NOB tagok szabályozatlan jogkörének köszönhetően (Business as usual, 1999). A kanadai Tewksbury és Read idealistább szemmel nézi a történteket: személyes csalódásként és az "olimpiai mozgalom" elárulásaként élték meg a NOB tagjainak viselkedését (Read, 1999; Grange, 1999). Mindeközben az ausztrál sportolók egyezményben rögzítették országuk sportolóinak közös értékeit, többek között a doppingszerek és a csalás egyéb formáinak elutasítását, valamint a vesztesekkel való könyörületes bánásmódot (Athletes…, 1999).

Amellett, hogy a sportolók tisztességtelen és rasszista megnyilvánulásait, a "hülye vicceiket" elutasítjuk, tekintettel kell lennünk arra, hogy az olimpikonok, más foglalkozásúakhoz hasonlóan, nem alkotnak homogén csoportot. A nem, társadalmi osztály, etnikai hovatartozás, szexuális orientáció, vallás és nemzetiség nyilvánvaló kategóriái mellett, fontos különbségek vannak az olimpikonok politikai nézeteit, neveltetését, analitikus képességeit és éleslátását illetően is. Röviden, az "olimpikonság" kategóriája nem áll a társadalmi elemzés többi kategóriája felett, s egyúttal az olimpikonok sem per definitionem szakértő elemzői az olimpiának. Továbbá, az olimpiai elemzők egy a radikálisoktól a konzervatívokig terjedő politikai skálán helyezkednek el, és legkevésbé az olimpiai ipar hegemóniájával szembehelyezkedő radikális elemzők hallathatják a hangjukat. (Jó példa erre az egykori jégkorongjátékos olimpikon, Jan Borowy, aki tíz évig volt a "Kenyeret és ne cirkuszt" olimpiaellenes szövetség [Bread Not Circuses Coalition] meghatározó alakja, s akivel interjút is készítettem a kutatásaim során).

A média szelekciós kritériumai nyilvánvalóak voltak, mivel figyelmének oroszlánrésze a "tiszta sportoló" eszményét leginkább megközelítő olimpikonokra összpontosult. Ben Johnson, egykori kanadai olimpikon, azon kevesek egyike, akiket szteroidok használatán kaptak és meg is büntették ezért, szóvá tette, hogy a NOB kettős mércét alkalmaz: a tisztességtelen tagjait felmenti a vádak alól, míg a tisztességtelen sportolókat megbünteti. Johnson, egy fekete sportoló, a helyi, torontói média figyelmét keltette fel valamelyest (Starkman, 1999b), Tewksbury és az OATH viszont a nemzetközi médiának parancsolt figyelmet 1999 januárjában és februárjában. Az OATH legtöbb, bár nem valamennyi alapító tagja fiatal és fehérbőrű; liberális és idealista inkább, semmint radikális és elcsigázott; a reformterveik pedig könnyen emészthetőek voltak az olimpiai retorikán felnőtt fogyasztói generációk számára. Richard Pound azon kevesek egyike volt, akik szót emeltek egy olyan kezdeményezés ellen, amelyet a legtöbben tapssal üdvözöltek. Keveseknek szúrt szemet az, hogy az OATH "új bort régi palackokban" rendelt.

1999 elején azzal a feladattal jött létre a NOB 2000 Bizottság, hogy a szerkezeti reformmal kapcsolatos ajánlásokat tegyen. 1999 júniusában tette közzé a részidős jelentését. Az olimpia eszményeinek, értékeinek, egyediségének, örökségének, jótéteményeinek stb. megszokott sallangjaiban bővelkedő jelentés javaslata szerint "minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a sportolók mögött álló mozgalmat folyamatos (azaz nem forradalmi) változtatásokkal demokratikusabbá tegyük, s egyúttal autonómiáját és függetlenségét is megőrizzük" (IOC 2000 Commission, 1999; 3). Nemcsak a NOB hozzáállását tükrözte a "folytonos, azaz nem forradalmi" kitétel, hanem a sportolók képviseleti szerve, az OATH ugyanez év júniusában "A demokrácia lángjának felélesztése" címmel tartott szimpóziumán kidolgozott küldetésével is egybecsengett. A NOB jelentésével vetekedvén, az OATH is részben a demokratikus intézmények megerősítésével kívánta helyreállítani az olimpiai mozgalom eszméit. Röviden, az 1999-es év első felének számos történése tanúskodik arról, hogy az olimpiai ipar nagyban támaszkodik a tiszta sportoló és a tiszta sport mítoszára. Egy mindenekelőtt gazdasági vállalkozás, azaz nem vallási mozgalom részéről a "reformokhoz" való ilyetén hozzáállás nem elfogadható.

(Fordította: Rövid Márton László)

Elhangzott "A következő évezred olimpiái" címmel a University of New South Wales Centre for Olympic Studies által Sydneyben rendezett konferencián. A tanulmány jelentős része megtalálható – Inside the Olympic Industry: The Politics of Olympic Bids and Preparations, State University of New York Press, 2000.

Irodalom

Adler, J. (1996) It's the Olympic spirit that still moves them. Newsweek (July 22)

Business as usual (1999). Associated Press (January 13)

Fantin, L (1999). Utahns react to Olympic scandal: cynicism, anger. Tribune (January 9)

Gorrell, M. (1999). Olympic alumnus tells SL it can achieve dream. Tribune (February 26)

Grange, M. (1999). IOC report on Games scandal not enough, Tewksbury says. Globe and Mail (Jan. 27)

Hoberman, J. (1997). Darwin's Athletes. New York: Houghton Mifflin.

IOC 2000 Commission (1999). Intermediary Report (June 2)

Levy, S. (1996). Cultural unity through sports. FAME Newsletter 15 (March), 1, 7

OATH (1999). Background: What is OATH?

Our Games (editorial) (1999). SMH (June 18)

Pound, R. (1999). Keynote address to the 1999 Sport Summit, New York. (January 21)

Read, K. (1999). Special to the Calgary Herald. (January 26)

Samaranch, J.A. (1999b). Transcript of Speech to open 108th Session (March 17)

Starkman, R. (1999a). Crichlow speech shows true Olympic spirit. Star (February 7)

Starkman, R. (1999b). Johnson calls for ban. Star (March 9)

The importance of Olympics (editorial) (1996). Globe and Mail (July 29)

Thompson, A. (1999). Dirty deals could spark cleanup. Star (January 31)