A kilencvenes években a magyar foci látszólagos professzionalizálódáson ment keresztül. Hasonlóan más társadalmi és gazdasági területekhez, ezen a téren is tovább nőtt leszakadásunk a Nyugattól. A szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat be a nemzetközi futball vérkeringésébe.

Krausz Tamás az "Eszmélet " 42. számában megjelent vitaindító cikke abból az állításból indul ki,

"hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései."

Ez az állítás önmagában is indokolta, hogy a labdarúgás megoldhatatlannak tűnő mély válságának elemzése a sport-szakmai kérdések köréből a társadalompolitikai fórumok asztalára került. A vitaindítónak tökéletesen igaza van abban, hogy a rendszerváltás, amely a globalizálódó pénztőke számára a labdarúgásban is szabad utat eredményezett, tovább mélyítette a rendszerváltás küszöbére érkezett, szinte gyógyíthatatlan válságban szenvedő magyar labdarúgás katasztrofális helyzetét. Figyelembe véve, hogy a magyar labdarúgás gyorsuló ütemben megnyilvánuló ellehetetlenülése több, mint öt évtizedes folyamat következménye, pontosításra szorul az a politikai diagnózis, amely a labdarúgás válságát összekapcsolja a rendszerváltás kritikájával.

Az Eszmélet által szervezett kerekasztal vitában látszólag a bennfentesség álarcában veszek részt. Több, mint három évtizede vezetőségi tagja, egy éve tanár elnöke vagyok az 1897-ben alapított, az első magyarországi "football" bajnokságon résztvett csapatnak, a "Műegyetemi Atlétikai és Football Club" (MAFC) labdarúgó szakosztályának. Talán nincs a nemzetközi mezőnyben egyetlen olyan sporttársadalom sem, amelyben a vázolt kultúrtörténeti klub ilyen mértékben a labdarúgás perifériájára került volna. Ez a körülmény megengedi, hogy hozzászólásom a bennfentesség elfogultságától függetlenítve "outsider" legyen. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás méltatlanul elhanyagolt helyzete nem tekinthető közvetlen előidézőjének a hazai futball katasztrofális válságának. Ugyanakkor a diák-labdarúgással kapcsolatban tapasztalható szemlélettorzulás lehetőséget biztosít a futballválság anatómiájának megértéséhez. Megítélésem szerint a labdarúgás ezredfordulóra kiteljesedett katasztrofális válsága nem a labdarúgás megváltozott szerepköréből, hanem a sport társadalompolitikai hátterének "megerőszakolásából" fakad. Természetes jelenség az, amikor a társadalom szerkezetét tükröző politikai élet gyökeres változása "begyűrűzik" az arra élénken reagáló labdarúgás alrendszerébe. Ugyanakkor, mint azt a két világháború közötti példa igazolja, a labdarúgás struktúráját érintő gyökeres változást is lehet megrázkódtatás mentesen, evolutív módon biztosítani.

A Horthy rendszer labdarúgásra irányuló sportpolitikája tökéletesen idomult a keresztény középosztály kiváltságait megőrző, a társadalmi mobilitást fékező, a parlamenti polgári demokráciát mímelő jobboldali autokratikus politikai gyakorlathoz. A futball iránt megnyilvánuló tömegméretű érdeklődés a labdarúgást a politika el nem hanyagolható eszközévé kényszerítette. A magyarországi jobboldali kurzus konszolidációját követő másfél évtizedben a labdarúgás iránti politikai törekvések mellett az üzleti szempontok érvényesítésére fontos, de csak kiegészítő szerep hárult. Nem gyengíti a fenti állítást a nemzetközi labdarúgás élvonalában megjelenő professzionalizmus, amely közel öt évtizeddel előbb törte meg a többi sportágban tovább élő coubertini amatőr élsport egyeduralmát, a profi és amatőr labdarúgás békés szimbiózisát hozva létre. A vázolt szervezeti megoldás tökéletesen megfelelt a dolgozó osztályok társadalmi mobilitását korlátozó keresztény középosztály kiváltságait védelmező avítt politikai érdekeinek.

A labdarúgás iránt fizetőképes kereslet formájában realizálható jelentős méretű igény kielégítése, illetve a bevonható játékosállomány többségének szociális helyzete az "úri passzióból űzött sport" kategóriájából az egzisztenciát biztosító foglalkozás körébe emelte e sportágat. A vázolt szervezeti megoldás pontosan tükrözte a – baloldali munkásérdekeket és az ultra jobboldali populista nézeteket elutasító – polgárinak nem nevezhető ókonzervatív politika ízlésvilágát. Egyrészt egyetlen perspektívát és egzisztenciális kitörési lehetőséget biztosított a kulturális és oktatási kiváltságoktól elzárt dolgozó fiatalok számára. Másrészt a futball, átvéve a "panem et circensem" funkcióját, jelentős, kilátástalan helyzetben lévő rétegeket vont el a populista demagógiát alkalmazó ultra jobboldali politika vonzásköréből. A professzionalizmus megjelenését a labdarúgásban a profi és amatőr liga megszervezése reprezentálta. A harmincas évtizedben megvalósított átszervezés pozitívumát a napjainkban megismételt akció működésképtelensége minősíti. A professzionalizmus bevezetésének rendező elvei a következőkben foglalhatók össze:

• a kialakult szerkezet sikeresen oldotta meg a labdarúgás önfinanszírozását;
• a profi és amatőr státusú labdarúgók elkülönítését nem az egyesületek közti hierarchia, hanem a clubok keretében valósította meg;
• legnagyobb pozitívuma az élsport rendkívül széleskörű utánpótlás forrásánakbiztosításában jelölhető meg.

a) A labdarúgásban szereplő reprezentatív profi clubok (Hungária, Ferencváros, Újpest, Kispest) illetve a többnyire a nagyobb városok egyesületei, mint a debreceni Bocskai, a kaposvári Somogy, a Nagyváradi AC, a Szegedi A. K. stb. játékosaik egy részét hivatásos labdarúgó státusra szerződtették.

A labdarúgás élvonalában megjelentek a hazai nagy és középvállalatok által üzemeltetett csapatok, mint például a csepeli WMFC, illetve a Gamma, amelyek vállalati álláslehetőséggel is hozzájárultak a játékos állományuk feltöltéséhez.

A két világháború közti munkaerőpiacon tapasztalható egzisztenciális létbizonytalanság az élvonalbeli labdarúgók számára vonzóvá tette a szolid, de nyugdíjas állást biztosító közüzemek labdarúgó csapatait. Így a negyvenes évtized egyik sikercsapata a Szolnoki MÁV, de megemlíthető az első osztályban szereplő Phőbusz (Újpesti Erőmű csapata), az Elektromos, a BESZKÁRT labdarúgó együttesei.

A harmincas évtized hazai profi labdarúgásának önfinanszírozási lehetősége a következőkkel jellemezhető:

• mivel a nemzetközi méretű játékosáramlásra csak kivételesen, elvétve került sor, ezért a profi labdarúgók díjazása több nagyságrenddel múlta alul napjaink csillagászati magasságot elérő szerződtetési díjait;
• a szervezés rugalmasságát igazolja, hogy nem volt kötelező a klub teljes játékos keretével profi szerződést kötni, lehetővé téve amatőr státusú labdarúgók szerepeltetését;
• a labdarúgó üzletágnak a globalizációs pénztőke által történt felfedezése előtt a profi futball klub pénzügyi eredménye közvetlenül a mérkőzések jegybevételeiben realizálódott. Ez a mai értelemben elhanyagolható bevétel jelentősen haladta meg a labdarúgás viszonylag alacsony működési költségeit, megteremtve ezáltal az állami költségvetés támogatásától függetlenített labdarúgás önfinanszírozó képességét.

b) A játékosok alacsonyabb osztályból felsőbb osztályba irányuló egészséges áramlását elősegítette az a pragmatikus szervezési elv, amely a profi és amatőrök közti választóvonalat nem az egyesületek hierarchikus bajnoki osztálybesorolása alapján határozta meg. A profi klubok keretében fennmaradtak azok amatőr részlegei (MTK, FTC, UTE, WMTK), melyek játékosai – státusváltás illetve igazolás nélkül – szerepeltethetővé váltak klubjuk profi csapatában. Egyetlen megkötés volt, hogy a profi szerződéssel rendelkező játékosok az amatőr liga által szervezett bajnokságban nem vehettek részt. Megjegyzendő, hogy amíg a "Multinacionális Olimpiai Szuperholding" nem szakított totálisan az olimpiai mozgalom coubertini elvével, addig az olimpiai részvétel kizárólag a nemzeti amatőr futball-válogatottak részére volt biztosított.

c) A hazai labdarúgás katasztrofális helyzetét elemezve a legfontosabb tanulság a II. világháború előtti sportpolitika utánpótlást biztosító magatartásából vonható le. A Horthy rendszer avítt osztályszerkezete széleskörű társadalmi rétegek ifjúsága számára a futball által biztosította a szórakozás és az egzisztenciális kitörés lehetőségét. A profi illetve cégcsapatok játékos utánpótlását a grundok kimeríthetetlen forrását felszívó, amatőr alapon működő ún. nevelő egyesületek (UFC, SZAC, III. kerület stb.) közvetítették a labdarúgás élvonala számára. A rendkívül gazdag utánpótlás forrás ellenére a sportpolitika fontos feladatának tekintette az értelmiségi pályára készülő fiatalok labdarúgásának támogatását. Az egyetemi-főiskolai futball klubok jelentős szerepet játszottak az ország labdarúgásában. Ezen túl társadalmi és szakmai figyelemben részesültek a középiskolai diákok számára rendezett KISOK bajnokságok is.

d) A két világháború közötti korszak labdarúgással kapcsolatos értékelése nem lehet teljes a harmincas-negyvenes évtizedben bekövetkezett fordulat ismerete nélkül. A Fehér terror konszolidálására berendezkedett keresztény nemzeti konzervatív jobboldal a II. világháborút kirobbantó német fasizmus befolyása alá került. A magyarországi fasizálódási folyamat előtérbe kerülése a labdarúgás közvetlen "átpolitizálódásában" jelentkezett. Ennek kiváló példáját a szervezett vasmunkások által támogatott VASAS SC labdarúgó csapatának a bajnokság első osztályába kerülése szolgáltatta. A korlátozott anyagi lehetőséggel, illetve szerény tudású, ugyanakkor baloldali elkötelezettségű játékosállománnyal rendelkező lelkes kollektíva – a fasizálódási sportpolitika minden ármánykodása ellenére – alkalmasnak bizonyult a nála összehasonlíthatatlanul kedvezőbb anyagi feltételekkel és játékosállománnyal rendelkező élcsapatokkal szembeni helytállásra. A Vasas labdarúgó mérkőzései antifasiszta, háborúellenes politikai demonstrációkká váltak. Az 1944. március 19-ét követő német megszállás megmutatta a hazai fasiszta sportpolitika igazi arcát. Ez kinevezett kormánybiztos által a baloldali szakszervezeti csapat autonómiájának felszámolásában, nevének, klub színének megváltoztatásában realizálódott. A német fasizmussal kollaboráló magyar sportpolitika a zsidó "Endlösung" előjátékaként betiltotta a zsidó polgárság által favorizált Hungária (MTK) sport klubot.

A labdarúgás "szocialista átalakításának" paradoxona

A negyvenes-ötvenes évtized fordulóján végrehajtott, hatókörét tekintve totális, módszerében radikális voluntarista átszervezés nem kerülhette el a labdarúgás szervezetét sem. A hazai autokratikus sportpolitikának a bürokratikus centralizmus elvén alapuló államosítása – a többi sportegyesülethez hasonlóan – likvidálta a patinás egyetemi-főiskolai klubokat is, és az egyetem-főiskola mellé szervezett labdarúgó alapszervezeteket a HALADÁS névre hallgató "szervezeti falanszterbe" osztotta be. A futball struktúráját megerőszakoló beavatkozás számlájára két egymással ellentétes hatás írható. Amíg az egyik oldalon alkalmasnak bizonyult ez a struktúra az "arany csapat" megszervezésére, addig az amatőr labdarúgás szétverése révén megalapozta a labdarúgás évek múlva kifejlődött katasztrofális válságát.

A társadalom valamennyi szektorára kiterjedő erőltetett és uniformizált szocialista átszervezési politika a sportot, ezen belül a labdarúgást – a diktatúra jellegének megfelelően – a politika szolgálólányává silányította. Míg azonban a Rákosi-rendszer néhány éves tevékenysége a gazdaság, a társadalom szektorait súlyos válságba sodorta, addig a magyar sport az 1952. évi Helsinki olimpián, a magyar labdarúgás legendás "aranycsapata" pedig 1953-54 között érte el történetének legfényesebb diadalát. Az "aranycsapat" világraszóló eredményét a bürokratikus centralizmus alapján végrehajtott átszervezés tette lehetővé. Ennek legfontosabb jellemzői a következők:

• a legfontosabb változtatást a totális államosításban lehet megjelölni. Ennek értelmében a labdarúgás irányítását az akkori ágazati minisztériumnak megfelelő Sport Minisztérium (OTSH) egyik részlegének hatáskörébe utalta. Ebben a militáns szervezetben Sebes Gusztávnak mint az OTSH elnökhelyettesének személyében összpontosult – a mai értelemben – az MLSZ elnökének, illetve az "aranycsapat" szövetségi kapitányának funkciója;
• a sportirányítás másik lényeges vonását a labdarúgó csapatok illetve a labdarúgók szabad átigazolásának megszüntetésében lehet megjelölni. Így utasításos alapon jelölték ki a csapatok szervezeti hátterét és összeállítását. A korszak két legnagyobb egyesülete a Kispestből átalakított Budapesti Honvéd illetve az MTK-ból átalakított Bástya, amely az Államvédelmi Hatóság csapatának minősült, az UTE-ből átalakított Dózsa pedig a rendőrség csapata lett. Mindhárom egyesület játékosait honvéd, rendőr illetve államvédelmi tiszti rendfokozattal látták el. Arra is volt példa Orbán Viktor jelen elképzelését több évtizeddel megelőzve, hogy egyes csapatokat területileg is átcsoportosítottak. Így került a Kőbányai Dózsa Budapestről Pécsre, Pécsi Dózsa néven, illetve a Légi Erő csapata Szolnokra. A vas és acél országának megfelelően NB I-es minősítéshez jutott a Sztálinváros csapata, amely kezdetben Sztálinvárosi Építők, majd a vasmű felépítése után Dunaújvárosi Vasas névre keresztelődött. (Természetesen a sztálini személyi kultusz feltárása a Sztálinvárosi Vasast Dunaújvárosi Vasasra változtatta.)
• A többi nagy csapat az ágazati minisztériumok finanszírozása alá került. Így a már említett Honvédelmi illetve Belügyminisztérium által üzemeltetett csapatokon kívül a Ferencvárosból Kinizsi névre átkeresztelt csapat az Élelmezési és Földművelésügyi Minisztérium, az MTK jogutódjának számító, első fázisban Bástya néven szereplő csapat Vörös Lobogó néven a Könnyűipari Minisztérium, a Vasas névre keresztelt csapatok a Kohó és Gépipari Minisztérium kereteibe kerültek. A minisztériumok a játékosok finanszírozását a felügyeletük alá tartozó szocialista nagyvállalatok útján biztosították.
• Elsősorban a kiemelt "aranycsapat" és a két nagy reprezentatív csapatban szolgáló játékosok ösztönzését az akkor kiváltságosnak számító külföldi utakon való részvétel és győzelem esetén a vámszabályok elnéző kezeléséből származó jövedelmek jelentették.

Az 1954-es Labdarúgó világbajnokságon elért ezüstérem szétrobbantotta az "aranycsapat" töretlen fejlődésének lehetőségét. A csapat elvesztette a korábbi évek alatt szerzett kivételes presztízsét, s ezt az 1956-os események hatására történt tömeges disszidálás tette teljessé.

A válsághoz vezető "csúszda" kezdete

Az 1956 után bekövetkezett politikai illetve stílusváltás sportpolitikája a tartalom és forma konfliktusával jellemezhető. A patinás sportegyesületek (MTK, FTC) mellett az egyetemi-főiskolai sportklubok is visszakapták eredeti nevüket, egyesületi színüket és egyéb kellékeiket. Az egyetemi labdarúgás példájából levezetve ez a formai engedmény már nem tette lehetővé az 1949-ben Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokság extrém esetének megismétlését. Az FVB labdarúgó tornájának aranyérmét az a komplett aranycsapat nyerte, amelynek későbbi világhírét nem egyetemi tanulmányai alapozták meg.

A formai engedmények ellenére az 1945 után kialakult főiskolai labdarúgás helyzetében semmi nem változott. Az állami illetve szakszövetségek szemlélete egészen az Orbán-Deutsch-Mészöly triumvirátuséig bezárólag alkalmatlannak bizonyult a főiskolai labdarúgás kezelésére. Az egyetemi labdarúgó csapatok helyét – a futottak még közt – a hivatalos labdarúgás negyedik-ötödik vonalában jelölték ki. Az elmúlt négy évtizedben a szabályt erősítő kivételként néhány éven keresztül két "egyetemi" futball csapat szerepelt a labdarúgás élvonalában (a SZEAC az NB I-ben, a DEAC az NB II-ben). A két nevezett csapat finanszírozása, szerkezete tökéletesen megfelelt a többi élvonalbeli klub által képviselt szervezeti modellnek. De hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen Szeged városára a tekintetben, hogy két egyeteme képes eltartani egy NB I-es foci csapatot, az egyesület nevében is "beolajosodott" és SZEOL néven folytatta tevékenységét.

Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a hazai futball strukturális válságát a főiskolai labdarúgás bajnoki osztálybesorolásával kötöm össze. A főiskolai labdarúgás – ellentétben az atlétikával, úszással, kosárlabdával, vízipólóval stb. – egyetlen külföldi országban sem tartozik a futball élvonalába. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás a jól működő piaci koordinációban meghatározott funkciót tölt be. Ennek hiánya alkalmas a hazai labdarúgás súlyos strukturális ellentmondásának bemutatására. A vázolt feloldhatatlan strukturális ellentmondás néhány következtetés levonására ad lehetőséget.

A katasztrofális válság gyökerei a labdarúgás "szocialista átszervezésének" időszakára, ezen intézkedések következményeire vezethetők vissza. Ezek:

• a labdarúgás monolit szerkezetének kialakítása, amely együtt szüntette meg a hazai futball professzionális és amatőr státusát;
• a sportág hivatalos önfinanszírozásának modell rendszerű kiiktatása megteremtette a fekete gazdaság térnyerésének feltételét;
• a játékos utánpótlás szervezett csatornáinak felszámolása.

Bár az ötvenes évtized első felében a labdarúgás gyökeres átszervezése lerakta a katasztrofális válság alapjait, az ideológiai szempontokat szolgáló totális sportpolitika a rendelkezésére álló pénzügyi lehetőségek, a kiváltságokat jelentő direkt szabályozó eszközök révén a magyar futball soha meg nem ismételhető aranykorát hozta létre. Ebből logikusan következik, hogy a csúcsról a szakadék felé vezető csúszda a kádári korszak már említett elvi tartalma és a fokozatos engedményeket tartalmazó forma inkonzisztenciájának terméke. A vázolt gyorsuló ütemű folyamat a következő jelenségekkel illusztrálható:

a) A labdarúgás kialakult – a profi illetve amatőr státust kiküszöbölő – uniformizált szerveződési elve a teljesítménykényszert negligáló "ösztönzés" létrejöttét eredményezte. Az országos sőt a területi bajnokság alacsonyabb osztályaiban résztvevő egyesületek álamatőrizmusa Puskás őrnagy elhíresült "kis pénz, kis foci" mondását, "kis foci, nagy pénz" magatartássá változtatta. A könnyebb ellenállás, párosulva a korábban kizárólag élsportolók alkotta kiváltságosok körének felhigulásával a labdarúgók alulról felfelé áramlását megfordította. A tendencia az első lépcsőben növelte a "rugalmasabb" gazdálkodást lehetővé tevő szövetkezeti szektorban üzemeltetett Spartacus illetve Vörös Meteor vonzerejét. Jól illusztrálja a vázolt jelenséget a pályafutása zenitjén álló többszörös válogatott Mátrai Sándor esete, aki az FTC-ből az alacsonyabb játékerőt illetve presztizst jelentő, de nagyobb jövedelmet biztosító egyesülethez kényszerült átigazolni.

b) A labdarúgás vázolt belső szervezeti deformálódása, kiegészülve a társadalmi-gazdasági fejlődés strukturális ellentmondásaival, szélesre tárta a kaput a feketegazdaság érvényesülése előtt. A labdarúgás gyökeres átalakításában kulcsszerep hárult az önfinanszírozást felváltó költségvetési finanszírozásnak. Az állami költségvetés mint forrás apadásának következtében a költségvetés-centrikus jövedelemáramlást fokozódó mértékben a kontroll nélküli feketegazdaság-típusú pénzmozgás egészítette ki. Ez a folyamat megerősítette a teljesítménykényszer nélkül működő labdarúgás mechanizmusát, kialakította a labdarúgás környékén tevékenykedő ügyeskedő "szakemberek" körét. A tendencia a hatvanas-hetvenes évtized "bunda botrányaiban" került felszínre.

c) A Kádár rendszernek az életszínvonal, életmód javítására, illetve a társadalmi mobilitás elősegítésére irányuló politikája megszüntette a grund-foci egyedüli vonzerejét. A társadalmi viszonyok változásához alkalmazkodó utánpótlás-modell kialakításának hiánya, a II. világháború előtt született utolsó generáció (Albert, Göröcs, Varga Zoltán, Bene stb.) kiöregedése következtében, a magyar labdarúgás elvesztette a korábban nagy számban megjelenő nemzetközi klasszisú futballista utánpótlását.

Rendszerváltás a válság körülményei közt

A Kádár-korszak felemás társadalompolitikai magatartása következtében a magyar labdarúgás a nemzetközi csúcsról a futballvilág perifériájára szorult. A rendszerváltás a nemzetközi presztízsétől megfosztott labdarúgást katasztrofálisan lerobbant állapotban találta, amely a vitaindító következő diagnózisának pontosítását igényli:

"A magyar futball kihelyezése a világpiacra, a "nyitás" valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett" (Krausz Tamás: Eszmélet 42. 164. oldal)

A globalizálódó pénztőke által felfedezett nemzetközi futballvilág felé nyitó hazai labdarúgás számára a rendszerváltás nem a katasztrófa kiváltó okát, hanem a már kialakult válság további elmélyülését jelentette. A szakmai, morális és pénzügyi válság okozta presztízsveszteség a magyar labdarúgás egészén túl a játékosok, edzők piaci értékét is devalválta. A rendszerváltás a magyar labdarúgás szerkezetét, finanszírozási rendszerét radikális mértékben változtatta meg. A KGST piac összeomlása a hazai labdarúgást fenntartó "szocialista nagyvállalatok" zömének megszüntetését illetve privatizálását eredményezte, s ezek labdarúgó szakosztályai (Csepel, Volán, DVTK, Videoton stb.) elvesztették működésük finanszírozási forrásait. Ugyanakkor a privatizált, de különösen a multinacionális vállalatok igazgatóságaiban a cégek nevét viselő labdarúgó csapatok működtetésére nincs hajlandóság.

Az állami költségvetés krónikus deficitje negatív módon befolyásolta a Honvédség illetve a Rendőrség által működtetett reprezentatív klubok (BP Honvéd, illetve Újpesti Dózsa) rendelkezésére álló pénzügyi kereteket.

A rendszerváltást követő súlyos recesszió különösen az alsóbb osztályú NB III-as illetve a területi bajnokságokban működő kis csapatok megszűnéséhez vezetett. A hazai labdarúgópályák jelentős része – néhány kivételtől eltekintve – tökéletesen elhasználódott, a nemzetközi mérkőzések megtartására alkalmatlan. Az ország futballpályái közül viszonylag sok kis csapat pályája lett a hazai ingatlanpiac áldozata. Összegezve tehát: az elmúlt tíz év negatív hatását az igazolt játékosok illetve pályák számának csökkenése jelzi.

A rendszerváltás során a csörgedező állami pénzforrások hirtelen elapadása a "professzionalizmus" bevezetésének kényszerét váltotta ki. Ennek lényege, hogy az állami pénzforrások dominanciájából s az ezt kiegészítő feketegazdaságból származó vegyes finanszírozás helyét a legalizált "magán" pénzügyi forrás dominanciája váltotta fel. Ennek menedzselése – a kivételektől eltekintve – ugyanazokra a labdarúgás körül "ügyeskedő szakemberekre" támaszkodott, akik korábban az antiprofesszionista nézeteikkel segítették elő a "zavarosban halászást". Ez a körülmény a korábbi évtizedek megváltó ígéretének ítélt professzionalizmus sajátos idomulását idézte elő a vezető elithez. Még a hazai rendszerváltás folyamatában is példátlan a futball szakmának az a negatívuma, amely a radikális átszervezés ellenére is stabilizálta a labdarúgás teljesítménykényszer nélküli mechanizmusát. A vázolt átszervezési folyamat kulcsmondata a "szponzor kerestetik" lett, mely törekvés típusai a következők:

a) Az átszervezett labdarúgás legkezdetlegesebb lenyúlási módszere a reklám ürügyén történő szponzorálás. A magyar futball nemzetközi megméretésben elért "homokzsák" funkciója, illetve a hazai közvélemény érdektelensége kizárja a szponzorálásnak a reklám funkciójával való összekapcsolását. Ez a legújabb kori finanszírozás olyan kompenzáció nélküli egyirányú pénzáramlási forma, ahol az adományozó saját presztízsét növelendő "baráti támogatást" nyújt a néhány évtizeddel korábban a nemzetközi labdarúgó piacon teljesítménye alapján jegyzett, ezáltal a médiák által "feltupírozott" labdarúgó személyiségeknek. Annak ellenére, hogy a hazai labdarúgóipar negatív teljesítménye alapján méltatlannak bizonyult reklámhordozó szerep betöltésére, mégis, a reklám alapú szponzorálás az átalakult pénzügyi mechanizmus tartós alapformájának bizonyult. A reklámhordozó jelleget illusztrálja a labdarúgó csapatok ragadványnevének gyakori változása, továbbá a játékosok meze mint "hirdetőtábla". A megváltozott pénzügyi mechanizmus módosította a futballvezetés szakmastruktúráját. Megjelent a színtéren a szakma legfontosabb pénzügyi feltételét biztosító pénzügyi menedzser réteg, melynek egyéni jövedelemszerzési érdekei meghatározó szerepet játszanak a teljesítménykényszer nélkül működő hazai futballipar stabilizálásában. Ez a meghatározó befolyás a kialakuló menedzser réteg sajátos összetételét hozta létre. A hazai labdarúgás kontroll nélküli, rendezetlen állapota mágnesként vonzotta a kétes manipulációkban rutint szerzett, többnyire a fejlett nyugati piacgazdaságokból hazatérő "honfitársainkat" és a hozzájuk csapodó, hazai talajon nevelkedett "osztap bender" típusú "vállalkozókat". Az így összegyűlt "money-maker" szakemberek befolyásuk érvényesítése érdekében koalícióba tömörültek nemzetközi sikereket felmutatni tudó sportolókból verbuválódott, a legmagasabb edzői képesítéssel rendelkező, illetve a nemzetközi és hazai élvonalban tapasztalatot szerzett sportvezetőkkel (pl.: Dr. Szívós, Szabó Bence, Dr. Páncsics, Dr. Bálint, Komora, Mészöly stb.).

b) A reklámorientált szponzorálás kezdetleges módszere a TV-sportközvetítés jogdíjának megszerzése útján került továbbfejlesztésre. Az így kialakított nagyüzemi módszer felfedezése és működtetése az Egyesült Államokból hazatelepült nagy organizátor, a Szaknévsor és a Szerencsejáték vállalkozó tulajdonosa, Bodnár úr nevéhez fűződik. A nagy fehér varázsló egy rendkívül "ügyes" szerződést kötött a korábbi MLSZ vezetőséggel, és külön kiemelten az általa preferált "Profi Labdarúgó Liga" vezetőivel. Bodnár úr színrelépése alapjában változtatta meg a magyar labdarúgás vezetési struktúráját. Nevezetesen a labdarúgó közvetítések jogdíjai által lenyúlható nagy összegek kerültek a labdarúgásirányítás centrumába. Ennek érdekében, ha a szükség úgy kívánta, lehetett a közvetítések lebonyolításában érdekelt MLSZ elnököt és elnökséget választani. A labdarúgó bajnokság első osztályában szereplő csapatok számát kizárólag "futball szakmai okokra hivatkozva" tizenhatról tizennyolcra emelni. (Bodnár úr eredeti javaslata húsz első osztályú csapat szerepeltetésére irányult.) Az így kialakított FUTBALL DUO KFT a "Profi Labdarúgó Ligán" keresztül befolyásolni tudta a bajnoki kiírások rendjét és a közvetítésre kerülő meccsek időpontját. A nagy üzlet ellenére a magyar labdarúgás helyzetére jellemző, hogy a nemzetek rangsorában megközelítette a 100. helyet. Mint ismeretes, a Jugoszláv-Magyar labdarúgó mérkőzés katasztrofális eredménye alapján 1998 februárjában Kovács Attilával az élen alakult át az új MLSZ vezetőség. Kovács Attila mint egy modern "Naszredin Hodzsa", a magyar fociban fellelhető amorális rendszer felszámolására törekedett. Így szinte természetes, hogy egyetlen tervét sem tudta megvalósítani, s alkalmassá vált az "Orbán-Deutsch-Mészöly" triumvirátus által meghirdetett progresszív irányú labdarúgó reformot akadályozó, ezért leváltandó szerepének eljátszására.

c) A reklámorientált finanszírozáson kívül megemlítendő az a törekvés, amely a labdarúgó létesítmények felszámolásán keresztül próbál jelentős jövedelemhez jutni. Ennek illusztrálására egyetlen példa, amely a magyar futball egyik nagy alakja, Dr. Bálint nevéhez fűződik. Dr. Bálint nagy manővere a népligeti Ganz-Mávag pálya ingatlanpiaci értékesítése.

d) A labdarúgás "humán erőforrást" kiszívó módszere lehetővé teszi a játékosok átigazolását elősegítő nemzetközi licenc, illetve kontroll nélküli menedzseri tevékenység elburjánzását. Így a klubok a játékosvásárláshoz szponzorok pénzügyi támogatását veszik igénybe. A többnyire feketegazdaságból származó pénzügyi támogatás fejében az adományozó megszerzi a labdarúgó viszonteladásából származó többletjövedelem egy részét. (Ennek illusztrálására egy példa az ún. "Mészöly-szindróma". A kiváló labdarúgómúlttal rendelkező edző szakmai támogatására egyik nagy tisztelője saját pénzéből egy 100 kg-os testsúlyhoz közelítő csatárt vásárolt, hozzájárulva ezzel egyik hazai élcsapatunk játékosgondjának megoldásához. A másik kirívó példa egy néhány hónapja feltűnt magyar-belga "lenyúló" szakértő, Pintér úr esete Komora Imrével.)

A vezető magyar klubok a bevételeik jelentős részét a játékosok külföldi eladásából szerzik. A legálisan engedélyezett játékosexport néhány évtizede indult el. Korábban, amikor ez a labdarúgás mai presztízsénél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételekkel rendelkező néhány válogatott játékosra korlátozódott, a játékosok szerepeltetése és árfolyama megfelelt a nemzetközi labdarúgópiac színvonalának. Ezzel szemben a magyar futball átalakuló mechanizmusában meghatározó szerephez jutó pénzügyi menedzser rétegnek elemi érdeke a kontroll nélküli játékosáramlás. A klubok többsége az üzemeltetés elemi feltételeit kizárólag játékosai eladásából tudja biztosítani, amely a magyar labdarúgó árfolyam szégyenteljes leértékelődéséhez, a játékosok kiszolgáltatottságához vezetett.

Összegezve: a szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat a nemzetközi futball vérkeringésébe. A tömeges játékos-kiárusítás kényszere tovább devalválja a magyar labdarúgás üzemeltetése szempontjából szerényen csörgedező pénzügyi forrásokat. A vázolt egymást erősítő ok-okozati összefüggések a válság irányába lefelé mozgó spiráleffektushoz hasonlíthatók, amely gátját képezi a nemzetközi és magyar labdarúgás színvonala közti szakadék csökkentésének.

Perspektíva az alagsorból

A hazai labdarúgás négy és fél évtizedes folyamatos mélyrepülés után a lejtő végállomására, a nemzetközi sereghajtó pozíciója révén "kritikus elágazási ponthoz" érkezett.

Felmerülhet, hogy a Futball Duó és más parazita finanszírozási mechanizmus működtette "profi" futball vegetálását érdemes-e költségvetési injekciókkal támogatni?

A válasz:

• egyrészt azért nem, mert a magyar nemzetgazdaság adott külső és belső feltételrendszerében nincs olyan költségvetési forrás, amely alkalmas lenne a globalizált pénztőke által felfedezett nemzetközi futballipar és a hazai színvonala közötti szakadék csekély mértékű csökkentésére;
• másrészt azért sem, mivel az "eredményeitől és nézőközönségétől függetlenített kvázi labdarúgóipar" fenntartásához olyan súlyos anyagi érdekek fűződnek, hogy működtetését a "nemzetközi szintű vállalkozóink" önmaguk is biztosítani képesek.

A költségvetési források csapjainak gondos elzárása nem rokonítható a – mindent legjobban tudó – tévériporter "Hagyjuk abba…" kezdetű bugyuta kifakadásával. A XX. század talán legnépszerűbb játékának mágikus hatása okán "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" a focit a magyar társadalomból kiiktatni nem lehet. A következő példákkal illusztrálom állításomat:

a) a magyar labdarúgás élvonalát képező ún. profi liga 18 csapata közül akad 3-4 olyan labdarúgó szakosztály (MTK, Dunaferr SE, Gázszer stb.), ahol az üzemeltetés a kultúrországok átlagos szintjén folyik. Az MTK közismert kivételes helyzetén túl a történelem fintora, hogy a vas és acél országának politikai stratégiája által, hatalmi eszközökkel konstruált és fenntartott Sztálinvárosi Építők, illetve Dunaújvárosi Kohász SE jogutódja, jelenleg a Dunaferr politikai támogatás hiányában éri el kiemelkedő sporteredményeit;

b) pozitív jelenségnek tartom a futball-amatőrizmus reinkarnálódását, amely a BLSZ bajnokság osztályaiban résztvevő csapatok közt kezd spontán módon terjedni. Csak a BLSZ II. osztályában az elmúlt 6-8 évben kb. 8-10 olyan labdarúgó szakosztály alakult, ahol a játékosok fizetik a szakosztály felmerülő összes működési költségeit.

c) A 103 éves MAFC labdarúgó szakosztályának működése jól igazolja az amatőr szemlélet reinkarnációját. A 15000 egyetemi hallgató, 1800 igazolt sportoló verseny- illetve tömegsport igényét huszonhárom szakosztállyal, tíz diák sportkörrel rendelkező klub próbálja kielégíteni. Az egyetemi versenysport illetve tömegsport intézményére szánt állami (egyetemi) támogatás összege (8 millió Ft) nem éri el a profi labdarúgó csapatoktól nagy gyakorisággal menesztett edzők belépési összegének 20-25%-át sem. Ez a minősíthetetlen költségvetési támogatás kizárólag az egyetemi sport működőképessége látszatának bizonyítására szolgál. Az elvárható intézményesített anyagi és erkölcsi támogatás hiánya a klub elnökségének mozgásterét szűkre szabja. Vagy megszünteti egyes szakosztályok (a MAFC esetében: kosárlabda, sí, torna, vívás stb.) tevékenységét, vagy a versenysport működtetésének látszatát fenntartva, takaréklángon, a szakosztályok "önfinanszírozó" képességére bízza a sporttevékenység folytatását.

A "lenni vagy nem lenni" költői kérdése a labdarúgó-szakosztály életben tartásával kapcsolatban is felmerült, annak ellenére, hogy az 1897-ben alakult MAFC nevében szereplő "F" betű a hazai futballt alapító klub nevét őrzi. A sporttörténeti hagyomány megőrzése az érzéketlen sportpolitika, illetve az állami, egyetemi gazdasági bürokrácia helyett a szakosztály egykor és jelenleg sportoló játékosai futball szeretetének és a klubhűségének köszönhető. Működési költségeinek finanszírozásában a labdarúgó szakosztály nem számíthat a tőkeerős pénzügyi intézmények illetve multinacionális vagy hazai tőkeerős vállalatok szponzorálására. Az anyagi támogatáson túl a klubhűség megnyilvánulása, hogy volt játékosaink aktív sporttevékenységüket a klub színeiben folytatják, egy részük az első és a tartalék csapatban. A 10-20 év előtti csapat játékosállománya MAFC Favorit néven 100%-osan a játékosok finanszírozásában működik. A versenyzők öntevékeny helytállását az alamizsnaszint alatti állami finanszírozáson túl a sporttevékenység alapfeltételét meghatározó sportpálya gond is nehezíti. Mint ismeretes, a MAFC és a BEAC sportpálya az EXPO áldozatává lett, ezért több, mint két teljes bajnoki szezonon át a szakosztály idegen pályán, albérletben, embertelen körülmények között kényszerült folytatni sporttevékenységét. Annak ellenére, hogy több százmillió Ft állt rendelkezésre a sportpálya helyreállítására, az egyetem gondnoki osztálya képtelen volt a kivitelezőt a pálya hibátlan átadására kötelezni. Ezért a felmerült pályabérleti díjtöbblet kizárólag a vétlen szakosztály saját kiadásait terheli. A már említett sportlétesítményt a Club ügyvezető alelnökének önkéntes segítségével sikerült vitatható állapotban 1999. szeptember 1-jén sportolási célra átadni. Azóta a létesítmény igénybevételének engedélyezése az egyetem gondnoki osztálya vezetőjének kizárólagos döntési kompetenciájába került.

A felsorolt méltatlan és mostoha körülmények ellenére a szakosztály működik, sportolási lehetőséget nyújt az egyetem rendkívül tehetséges hallgatóinak. Ez a pozitív teljesítmény kizárólag a Clubhoz hűséges, tanulmányaikat 10-20 éve végzett játékosok anyagi-erkölcsi támogatásának köszönhető. Kiemelésre méltó közülük a csapat volt játékosa, Dr. Simon János, a NIKE hazai képviselőjének a labdarúgók felszerelésében nyújtott támogatása. A felsoroltakon kívül, a hazai labdarúgás alapító szakosztályának fennmaradásában meghatározó szerep hárult Dózsa Attila edzőre, aki a csapat szakmai irányításán kívül a szakosztály technikai igazgatói, a mosodai tevékenységet is magában foglaló szertárosi feladatokat látja el – többségében társadalmi munkában.

Összegezve

Labdarúgásunk súlyos morális szakmai válsága ellenére néhány olyan biztató jelenség tapasztalható, amelyek a kibontakozás csíráját hordják magukban. Mindez felveti a politikai hatalom és a labdarúgás kapcsolatát. Az 1998-as kormány koalíció a labdarúgás kezelését tekintve megváltoztatta az "állam visszavonulásával" kapcsolatos korábban uralkodó filozófiát, abból kiindulva, hogy a társadalomfejlődés alapkérdéseit tükröző futball válságának megoldásában a politikai hatalomnak fontos feladata van. Ám ez a funkció nem a jelenleg kialakult parazita futball továbbélésének költségvetési injekciókkal történő támogatásával valósítható meg. Az ambiciózus miniszterelnök kormányzati filozófiájának torzulása a legjobban a futball területén nyilvánul meg. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a labdarúgás területén is érvényesíteni kívánja az ötvenes évek sajátosságának számító bürokratikus centralizmus elvét. Ennek érdekében megalakult a modern piacgazdaságok institucionális rendszerétől teljesen idegen Ifjúsági és Sport Minisztérium, amely a költségvetési válság körülményei közt jogosítványt szerzett a sport célú költségvetési pénzeszközök elosztására. A tervgazdálkodás idejétmúlt hagyománya köszön vissza a hat "kiemelt" szakszövetség preferált támogatásában, ami bevezetése pillanatában is komoly zavarokat okozott a hazai sporttársadalom reprezentánsainak körében. Ugyanígy minősíthető a futball átszervezését szolgáló bugyuta orbáni program is. A sport átszervezését a bürokratikus centralizmus jegyében vezénylő minisztérium a megfelelő költségvetési eszközök hiányában objektíve is alkalmatlan a "fennkölt" program megvalósítására. Ekkor még nem ejtettünk szót a frontparancsnok, Dr. Deutsch miniszter úr és apparátusa államigazgatási tapasztalatairól. Az ellentmondást reprezentálja az a koalíció, amely egyrészt az eszköz nélküli bürokratikus centralizmus politikusai másrészt a magyarországi parazita futball képviselői között megköttetett.

Nem látszik reménykeltő megoldásnak Dr. Torgyán társuralkodó "sikeres" expanziója, amely a nemzeti kincs funkcióját megtestesítő FTC elnöki székének megszerzésében reprezentálódott. A Dr. Torgyán-Dr. Szabadi által érvényesített kézi vezérlésű "piac orientált" filozófia mögött az a primitív elgondolás húzódik meg, hogy a nagy politikai befolyással bíró elnök pozitív szívóhatást gyakorol a tőkeerős vállalkozók szponzorálási szándékára a közpénzek egyidejű elherdálásával.

Végezetül megítélésem szerint az orbáni-torgyáni politika alapján nem valószínűsíthető a magyar futball megújulása. Szerencse az általános szerencsétlenségben, hogy a magyar futball nemzetközi összehasonlításban elért pozíciója már tovább nem süllyedhet. Ugyanakkor optimizmusra ad okot, hogy ez a foci az elmúlt évtizedek során oly sok megpróbáltatáson ment keresztül, hogy ezt is túl fogja élni.

Reflexiók Mandel Miklós írására, annak okait kutatva, hogy vajon miért került Magyarország határain kívülre az igazi, profi futball.

A magyar labdarúgás története mintegy 120 esztendőt ölel fel. Mandel Miklós igen érdekes írása a magyar labdarúgás összeomlását, mint ezen időszak magyar történelemének szerves jelenségét vizsgálja. S érzékletesen ábrázolja is mindazt, ami az elmúlt évtizedekben felépült, illetve elpusztult. Az én megfigyelésem – amit korábbi írásaimban is bizonyítani kívántam – az, hogy ez az "összeomlás", a "pusztulás" ténye egyáltalán nem érthető meg a nemzetközi háttér nélkül, a tőkés piacgazdaság bevezetése nélkül. A magyar futballt az üzlet egy meghatározott történelmi formája tette tönkre anélkül, hogy megjelent volna az üzlet egy olyan másik formája, amely magát a futballt érdemesnek tartotta volna a megmentésre.

A pusztulás tényét már a régi, államszocialista rendszerből eredeztethetjük, mint magát a rendszerváltást is. E megsemmisülési folyamatot – szimbolikus értelemben – leginkább a futballpályák eltörlésében érzékeltethetjük. Szüntettek meg sporttelepeket, futballpályákat 1989 előtt is, példának okáért két gyerekkori csapatom pályáját, amelyeken nem kevés időt töltöttem el játékostársaimmal (több száz gyerekre kell gondolni): a Bp. Előre edzőpályáját a gázgyárnál, egy villamosmegállóval az MTK pálya után, vagy a taxi-pályát Pestújhelyen. Ám a minőségi ugrás mégis a rendszerváltást követő évtizedben ment végbe, amikor is – a Népszabadság 2000. március 2-i számának (33.o.) tájékoztatása szerint – az összes sportpálya több mint 30%-át semmisítették meg, legutóbb a Kistext pályáját számolták fel. Mindegy most az, hogy benzinkutat vagy parkolót építettek a helyükre, a lényeg az, hogy nem volt többé "érdemes" fenntartani őket. Tehát nem közvetlenül a labdarúgás utánpótlásának a felszámolása történt meg, nem az volt a cél, vagyis nem létezett olyan terv, hogy a labdarúgás utánpótlását megsemmisítsék. Nem arról volt szó, hogy a fiatal generációk ne használhassák e pályákat saját épülésükre vagy netán az élsportra való felkészülés részeként. Sőt, mindenki, mindenkor szóban és írásban éppenséggel meg akarta menteni az utánpótlást. (Az utóbbi 20 évben biztosan nem volt olyan nap, hogy valamely lapban, folyóiratban valaki vagy valamely szervezet ne akarta volna megmenteni az utánpótlást.) Meg akarták tehát menteni, de a kérdést üzletileg tették fel, s ezzel meghúzták a lélekharangot…Az üzlet ugyanis lényegét tekintve tőkekiáramlást jelentett a házunk táján, s mint látni fogjuk, ennek nemcsak külföldön, hanem belföldön is voltak nyertesei. Igaz, nem a nézők, a szurkolók, hanem mások, még a játékosok és edzők is, akik komolytalan teljesítményekért havonta vettek fel annyi pénzt, amennyit egy orvos egész esztendőben. De…

1. A szubjektivista megközelítés zsákutcája

A magyar sportsajtóban, de nemcsak ott, hanem komoly folyóiratokban is, évek óta folyik a vita arról, hogy mely megoldási javaslatok reálisak a magyar futball katasztrofális válságának megoldására. Az egyik irányzat állandóan a rendcsinálást követelve megmarad a játékosok (vezetők, üzletemberek, edzők) felületes szidalmazásánál, mintha ők lennének az összeomlás okai. Örökösen visszatérő a kérdésfelvetés, hogy "ezek a falábúak, dilettánsok miért tesznek el milliókat a semmiért". Ez az unalmas gúnyolódás és szidalomhalmaz az 1950-es-70-es évek futballsikereire utalgatva egy szégyenlős nosztalgiába menekül. Jövőképünk – a múlt. Az ilyen "elemzőknek" nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes, hisz ez folyik az élet minden területén. A társadalom alapértéke a "pénzcsinálás" mindenáron. A labdarúgás ebbe a logikába csak úgy fér bele, mint a pénz "kivételének" forrása és nem mint a pénz "betételének" egy lehetősége.

A másik irányzat, amelyet feltételesen nevezzünk az utolérés álláspontjának, nem jobb az előbbi moralizáló beállítódásnál. Sőt. Ennek hívei a kormánytól várják a dolgok jobbra fordulását. Micsoda ostobaság, ahogyan néhány, nemzeti hangsúlyokkal operáló újságíró naphosszat kiabálja, pontosabban kiabálta (hiszen megtörtént a kormányváltás), hogy még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás a futballban. Ezzel az érveléssel csak az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálták ki, amely késznek mutatkozott a futball politikai meghódítására is. Más kérdés ennek következménye. Az éppen 100 esztendős Ferencváros esete mutatja, hogy ez az átpolitizálás csak még tovább rontja a helyzetet. (A kormány 21 milliárd forintja arra lesz elegendő, hogy a magyar csapatok nyugat-európai csapatokat fogadhassanak saját pályáikon.) Mindkét irányzat közös vonása, hogy szubjektív hibákra vezeti vissza a történelmi szituációt, s elfogadja azt az évszázados és teljességgel bizonyítatlan közhelyet, amely a rendszerváltás után kötelező ideológia lett: Magyarország, úgymond, felzárkózik a Nyugathoz. Azonban az utolsó tíz esztendő története lényegét tekintve inkább az ellenkezőjéről szólt, s ez tükröződött labdarúgásunkban is.

2. A nemzeti keretek leomlása

Nézetem szerint a tisztázáshoz egyszer s mindenkorra meg kellene érteni az alapproblémát: a labdarúgás többé nem az, ami még két évtizeddel ezelőtt is volt, a magyar labdarúgás pedig abban az értelemben már nem is létezik, ahogyan ezt a játékot Angliában vagy Olaszországban játsszák, a múlt pedig objektív történelmi-gazdasági okok következtében nem állítható vissza. A magyar futball kihelyezése a világpiacra a rendszerváltás után, tehát a "nyitás", valamint az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – tényszerűen vezetett a katasztrófához, amennyiben katasztrófának tekinthető a hagyományos futball felszámolódása, versenyképtelensége a világpiacon, s ennek megfelelően itthon. A 2000. júniusi EB megmutatta az új futball minden sajátosságát. Nem termékeny arról vitatkozni, hogy a rendszerváltás idézte-e elő a magyar labdarúgás összeomlását vagy azt még az államszocialista rendszer "katasztrofizálta". Én úgy véltem (és vélem), hogy a régi rendszer idézte elő a válságot, de a rendszerváltás – funkciója szerint – nem megoldotta azt, hanem a hagyományos értelemben vett futball anyagi alapjait (bázisszervek plusz állami támogatás) megszüntetve, a magyar labdarúgást belelökte a sírgödörbe. (Nem szabad elfelejteni, 1986-ban a Népstadionban mégiscsak megvertük a brazilokat 3-0-ra. Azóta azonban nagyot fordult a világ: ma már Ciprus vagy jobb esetben Izrael színvonalán mérik a nemzeti válogatottat.)

A világpiac felé nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett az elmúlt évtizedben. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy privatizálás, forráskivonás, brain drain, kiárusítás stb. A klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni. (Gondolkodás nélkül belementek abba, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy a marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni. S olyanok jöttek külföldről, akik között a román Miriuta volt a sztár. (Emlékeztetésül mondom, úgy fordult az egyébként jó rúgótechnikával rendelkező futballista, mint egy csuklósbusz. És tényleg ő volt a legjobb a hazai idegenlégiósok között.) Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál és Izraelben). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki, még a jugoszláv és a horvát nemzeti bajnokság is megsínyli a kiárusítást.

A cseheknél a nemzeti válogatottnak a magyaréhoz hasonló összeomlása nem következett be, de ott a rendszerváltás egésze is másképpen ment végbe, ahogyan a balkáni futball sorsa, társadalmi-gazdasági és politikai háttere is eltérő. A horvát, szerb, román futball legjobbjai a nyugati élcsapatokban úgy kapnak helyet, hogy közben jelentős pénzek visszakerülnek a helyi futballba is. E régióban ugyanis a futball presztizse még mindig óriási. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. Nálunk a politikusoknak nemigen van gazdasági befolyásuk, a legfontosabb gazdasági döntéseket a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzintézetek hozzák. Ha arra gondolunk, hogy egyes csapatokat pártpolitikusok megszállnak, akkor csak a közpénzek elcsaklizása útján illegálisan "segíthetnek" választott csapataikon. A futball presztizse a Balkánon szervesen összefügg azzal a ténnyel, hogy a labdarúgás ott még ma is a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés), sokkal inkább, mint Magyarországon. A parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszerekben az etnikai nacionalizmus nyomása is erősíti a futball és a sztárok presztizsét nemzeti szinten. Igaz, a balkáni labdarúgás szintén – ha késéssel is – a "neoliberális-szabadkereskedelmi rendszerváltás" szorításába került, de következményeit a fentebbi tényezők mérsékelték.

A modern világ a labdarúgásban is úgy működik, hogy nemcsak az előnyök, hanem a hátrányok is felhalmozódnak.

3. Alkalmazkodás és globalizálódás: amatőrizmus és profizmus

A valódi problémát jól tükrözi az a közhely, hogy az egyetemes szabadkereskedelmi folyamat részeként, a tőke szabad áramlása során a futball is globalizálódott, s Magyarország ennek a folyamatnak (is) a nagy vesztese. A nemzetközi labdarúgásban is olyasmi játszódott le, mint példának okáért az ökölvívásban már régen: létrejött a profi ökölvívás, amiben egy-egy magyar bokszoló is részt vehet. Vagyis az igazi labdarúgás is funkcióváltáson ment keresztül, visszavonhatatlanul szórakoztató iparrá változott, amelynek gyakorlatilag minden másodperce és mozzanata üzlet, totálisan piacosított ágazat. Ezen ágazat piacát a multinacionális társaságok (a nagy klubok, mint a Real, a Barca, a Manchester, a Chelsea, az Arsenal, az Ajax, a Bayern München, a Juve, az Inter, a Milan stb.) monopolizálták és uralják olyan árakat diktálva, amelyekkel csak a kevés multinacionális cég tudja felvenni a versenyt. Magyarországnak és Kelet-Európa jelentős részének nem osztanak itt kártyát, mert nem piacképes, nincs "felesleges magyar tőke". Vagyis a TV-csatornák és az egyes multinacionális vállalatok a fogyasztói piacra be sem engedik a tőkeszegény klubokat, országokat, így Magyarországot sem. Gazdasági értelemben meghal(t) a (kis)nemzeti futball. Ismétlem, Kelet-Európa csak abból a szempontból érdekes, hogy a munkaerő hátországot bővítse, hogy színezze a piacot egy Maribor vagy egy Dinamo.

Olyan jelenség tehát, hogy magyar multi, tulajdonképpen nem létezik, hiszen még Várszegi Gábor sem tud megvásárolni egy közepes nemzetközi klasszist, mert annak minimális ára kb. 1-3 millió dollár, vagyis megközelíti az 1 milliárd forintot, ami a magyar profi bajnokságban játszó épkézláb focisták összértékével lehet azonos. Tehát a profi futball az európai Bajnokok Ligájában és az UEFA kupában, illetve a FIFA kupáiban koncentrálódik. Ebben a darálóban a magyar futball a nagy, tőkeerős multik alvállalkozásává válhat, egy-két magyar játékost (mint mondjuk Kokót az ökölvívásban) majd láthatunk az európai profi I-ben. A másik jelenség lehet, hogy közvetlenül betagozódnak a magyar nagy klubok egy-egy nagy európai csapat holdudvarába, ahogyan ezt az MTK próbálja a hollandokkal-belgákkal csinálni. Mindezzel szemben a másik út a saját piac védelme, egy újszerű protekcionizmus, ami azonban az EU keretein belül, ahová Magyarország törekszik, nem igazán járható, 1989-ben még reális lehetőségnek látszott…

Az utánpótlás nevelése már szintén a világpiacra történik, ott érdemes eladni az árut (a játékosokat), itthon ugyanis – mint látjuk – már nem üzlet az utánpótlás nevelése sem. Hát így állunk. Nekünk pedig – úgy tűnik – meg kell elégednünk azzal, hogy a szerény keretek között fennmaradjon egyáltalán az elkerülhetetlenül amatőrré váló magyar futball, ami kb. úgy hasonlít már ma is az Európában dívó focihoz, mint ahogyan mondjuk a 70-es években a magyar jéghoki hasonlított a szovjethez. Ezzel a helyzettel meg kell majd békülnünk, de nem kell megbékülnünk az amatőrizmus likvidálásával, a futballnak mint sportnak a megszűnésével, megszüntetésével. Ennek megmentése lehetne állami feladat (ha "jóléti állam" lenne), miközben a futball kluboknak civil társadalmi szervezetekké kell(ene) válniuk a szurkolók és a sportolni vágyó fiatalok közreműködésével. Ez az "önszerveződő futball" is meg tudna fizetni néhány olyan játékost, akiknek a kedvéért kijárnának a szurkolók a mérkőzésekre.

Miután az igazi profi futball Magyarország határain kívül került, legalább legyen becsületes és színvonalas amatőr futballunk, amely fölött létezhet majd egy kelet-közép-európai profi liga. Ha néhány magyar csapat mégis kikerülne ily módon a nemzetközi futball-vizekre, itthon még megfelelő edzőpartnere sem lesz. Tehát már most érdemes végigondolni egy közép-európai regionális bajnokság lehetőségét (Belgrád, Zágráb, Rijeka, Bécs, Graz, Salzburg, Budapest, Győr, Dunaújváros, Debrecen stb.).

A profi futball (értsd: szórakoztató ipar) Magyarországon – saját meggyőződésem ellenére írom le – tőkeerő híján csak a nagyobb klubok fúzióin keresztül jöhet létre, mely problémára elsőként Várszegi Gábor vállalkozó érzett rá. Persze nem az Újpest és az MTK az összeillő pár. A nagy pesti kluboknak a vegetáló kis klubokat kellene egyesíteniük. Perspektívában két-három nagy fúzió képzelhető el Budapesten a legnagyobb hagyománnyal és nemzetközi hírnévvel rendelkező csapatok vezetésével. Ennek részleteibe nem érdemes belemenni, úgyis az élet dönti el. A két-három budapesti szupercsapat (országosan 8-10 csapat regionális központtal) rendelkezne egy-egy új nagy stadionnal, míg a régi stadionok továbbra is az amatőr labdarúgást szolgálnák. (De akár két-három csapat is bérelhetne egy stadiont.) Az üzletemberek átvették a kultúra fölötti ellenőrzést is, látjuk a következményeit, amit a köznyelv "mcdonaldizálódásnak" nevez. Miért gondoljuk, hogy a sport, a futball "mcdonaldizálódása" meggátolható lenne? A mai futballban az üzlet és a fizikai erő párosul, hogy minél előbb a soccer hasonlatossá válhasson az amerikai futballhoz: a labdaművész gladiátorok kiképzése és fenntartása nem lehet nemzeti feladat a szó fentebbi értelmében. A reklámügynökségek mohón várják, hogy a labdarúgó mérkőzések is méltóak legyenek a komoly amerikai üzleti vállalkozásokhoz, vagyis kerüljön előtérbe a látvány (ne legyen les, legyen nagyobb kapu meg palánk és ki tudja még milyen őrültség), és persze legyen több szünet is a reklámok kellő bemutatása érdekében.

Ez volna az alapkérdés vázlata. Meggyőződésem: egy másféle, jobb, de reális alternatíva puszta elképzeléséhez egy másik rendszer létrejöttére volna szükség, amire rövid távon nemigen látszik esély.

Persze azok, akik a magyar futballt – tudatosan vagy öntudatlanul – "szétglobalizálták", nem jártak rosszul sem az anyagi, sem a kapcsolati tőke tekintetében. Más kérdés, hogy mi szurkolók, sok millióan nagyon rosszul jártunk, de hát ez a nóta nem rólunk szólt. Ideje lenne felébrednünk: a foci pitiáner kis "alrendszer" egy egész történelmi óceánban. Legyünk hát nagyon óvatosak, amikor a labdarúgás "megmentőit" hallgatjuk.

Az EB – 2000

Mindeközben az európai labdarúgásban egész forradalom játszódott le: soha korábban nem ismert látványos futball, káprázatos technika és erőnlét-gyorsaság, lebilincselő játék sorozatban. Az előnyök is felhalmozódtak, nemcsak a hátrányok. Mondhatnánk, a beléfektetett pénz megtérült. Ám több itt a tapasztalat: a "futballglobalizálódás" nyertesei kápráztattak el bennünket. A legjobb nemzeti válogatottak a bevándorlók, a külföldiek honosításának toleráns útját járva, egy Benetton reklámhoz hasonlatos bőrszín összetételű "globális" csapatot verbuváltak össze (ld. erről in. Wall Street Journal Europe 2000. június 28. Frederick Kempe: A Political Football Scorecard. 11. o.), mint a zseniális francia vagy a nem kevésbé zseniális holland csapat, de még a nemzetileg homogénebb – egyébként leszerepelt – német csapatnak is van brazilja. Az angolok és a németek gyengébb szereplését talán azzal is összefüggésbe lehet hozni, hogy a túl sok külföldi, amennyire feljavítja a nemzeti bajnokság mérkőzéseinek színvonalát, úgy gyengíti a nemzeti válogatott erejét. Ezzel szemben a francia bajnokság színvonala gyengébb, mint a német, mert a francia világsztárok mind külföldön játszanak, és a francia klubok nem tudnak szériában olyan sztárokat vásárolni, mint a németek vagy az angolok. Az EB-n győztes francia válogatott tagjai csaknem kivétel nélkül olasz csapatban játszottak vagy játszanak, ám az egy-két mérkőzésre káprázatos, de öregnek tetsző román vagy jugoszláv csapat tagjai is csaknem kivétel nélkül nagy nyugati klubokban játszanak. A törökök is jelentékeny előrelépést tettek. A pénzkoncentráció olyan méreteket öltött, amit már csak néhány nagy multi csapat tud követni. Z. Zidane, a világ talán jelenlegi legjobb futballistájának az ára – az Arsenalnak tett ajánlat szerint – 40 millió font (kb. 16 milliárd forint), ami nem sokkal kevesebb, mint a leendő budapesti Nemzeti Színház felépítésének ára. Igaz, egyelőre az angol csapat vezetői sokallták az összeget. Hogy érzékeljük a globalizációs folyamat olyan veszteseinek helyzetét, mint Magyarország, megjegyezzük, hogy a futball területén a tőkefelhalmozódás még a kétmillió lakosú Szlovéniában is jelentősebb, mint Magyarországon.

Ez az európai szuperfutball a nemzeti államok gazdasági felbomlása idején kétségtelenül a nemzet egyfajta pótlékaként, a nemzeti presztizs megnyilvánulásaként jöhet számításba. Érzelmi – bár terméketlen – szembenállás ez a globalizáció egyformává gyúró tendenciáival szemben. Köztársasági elnökök, uralkodók és miniszterek, helyi és "globalizált" sztárok, "nagy formátumú" politikusok avatták az EB meccseit politikai eseménnyé, s használták fel propagandacéljaikra. Egyes megfigyelők, mint például a politikailag közismerten prostituálódott D. Cohn Bendit a hollandok jugoszlávia elleni 6:1-es győzelmét "a demokraciának Milosevics diktatúrája fölötti győzelmeként" értékelte. (Ilyesfajta megközelítésre mi még emlékszünk, a kelet-európai államszocialista rendszerek sajátja volt felsőbbrendűségük bizonyítása egy-egy nagy győzelemmel…) Párizsban a győzelem éjszakáján (július 3-ára virradóra) milliók tomboltak a francia nacionalizmus szellemében. Az angol nacionalizmus is éreztette hatását, a rendező országok, Hollandia és főleg Belgium örökre megjegyezték (ha elfelejtették volna a Brüsszeli Heysel stadionban lejátszódott korábbi tragédiát), hogy az angol futballhuligánok nem szeretik a kontinens konkurens világát, törtek-zúztak, áradt a szenvedély és a gonosz indulat. Bárki megértheti hát a futball politikai jelentőségét. Sokszínű és sokoldalú a jelentéstartalma, akárcsak a globalizáció új hullámáé.

A futball tehát egyetemes játékká (játékká?), showbusinessé vált, ami egyes országokban már csak televízión keresztül nézhető. Csak azt nehéz eldönteni, vajon kiterjedt-e a világ vagy összezsugorodott… De egy bizonyos, a kapitalizmus emberarca csak máz vagy maszk, alatta ott van a Nike és más nagy cégek rabszolgatartó arca, amely kedvesen mosolyogva és kéjelegve kereskedik a tehetséges kisgyerekekkel, segítve – ahogyan ők mondják – a futball felvirágzását. A Nike képviselője egy propagandafilmen megjegyezte a Spektrum televízió műsorában július 3-án késő este – megnyugtatva a nézőket -, hogy mindeközben nem feledkeznek meg a profitról sem, hiszen a mit sem sejtő gyerekek fölött szépen csendben átveszik a gyámkodó-jótevő tulajdonos szerepét, jóllehet az emberi jogok és az ENSZ alapokmányának tétele szerint a gyermek munka és a profittermelés általa tilos és büntetendő cselekmény. Mégis, a magyar műsorszerkesztők természetesen üdvözölték a gyermekek bérrabszolgaságának ezen új formáját, mint a határtalan fejlődés új etapját. Végül is a profittermelés érdekében mindenütt megindult a "fiatalítás" a McDonald's-tól a Nike-ig, hiába, a fiatal sztár munkaereje olcsóbb, mint a Zidane-é, vagyis a fizikai és lelki kiszipolyozást nem lehet elég korán elkezdeni. Új korszak nyílt a labdarúgásban, a futball-pedofilok uralma. Amikor annak idején az NDK-ban napvilágra került a "szocializmus" magasabbrendűségét szolgálni hivatott "gyermektenyésztés" az úszás terén, a mai "tenyésztők" még leleplezni akarták a jelenséget. Ma már ők azok, akik sokkal magasabb szinten globalizálják e tapasztalatokat a futballipar és az emberiség nagy szégyenére. A magyar gyerekek is hamar kikerülnek a piacra, de nincs, aki tiltakozna. Visszatértünk volna a gladiátorok világába?

A fenti két könyv magyar nyelvű kiadása indokolja, hogy lapunk – H. Malernak és G. Perault-nak a 37 . számban (1998. tavasz) közölt írásai után – ismét helyet adjon a mai jpbboldali-konzervatív kurzus e két alapművével foglalkozó kritikáknak.

Kezdjük az ismerős litániával, hogy milyen szörnyekkel találtuk szembe magunkat, és hogyan győztük le őket – ez egy olyan rítus, amelynek legalább a gyökereit a valóságban találjuk. Döbbenetes bűneiket a Stéphane Courtois francia tudós és más szerzők által írt, nemrégiben lefordított A kommunizmus fekete könyvében tartják számon, amely mű könyvkritika-írókat rázott meg itt az ezredfordulón. Az általam látott recenziók közül a legkomolyabb a politikai filozófus Alan Ryané, aki egy kiváló elméleti tudós és szociáldemokrata kommentátor. Az írás a New York Times Book Review idei első számában jelent meg (január 2.).

A Fekete Könyv végre "megtöri a hallgatást a kommunizmus szörnyűségeiről" – írja Ryan – "a rengeteg értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés látványától megnémult emberek hallgatását". A tények, amelyeket a könyv napvilágra hoz, bizonyára meglepetésként érik majd azokat, akiknek valahogy sikerült nem hallaniuk a "kommunizmus szörnyűségeinek" kárhoztatásáról, és részletes tényfeltáró művekről ebben a témába; olyan művekről, amiket már gyerekkorom óta olvasok, éppenséggel az elmúlt 80 év baloldali irodalmában. Nem beszélve az anyagok folyamatos áramlásáról a médiában, folyóiratokban, filmekben; könyvtárak színültig vannak képzelet szülte vagy tudományos könyvekkel – és ezek mind képtelenek arra, hogy a csendet megtörjék. De tegyük ezt most félre.

A Fekete Könyv – írja Ryan – egy "számvevő angyal" stílusában íródott. Egy irgalmatlan "bűnügyi vádirat" 100 millió ember meggyilkolásáért, "egy kolosszális, teljesen megbukott társadalmi, gazdasági és pszichológiai kísérlet halottainak számbavétele". A legfőbb gonosz – amelynek semmilyen vívmánya nincs, ami védhetné – gúnyt űz "a megállapításból, miszerint feltört tojások nélkül nincs rántotta".

Önnön nagyságunk víziója, karöltve ellenségünk ésszel felfoghatatlan szörnyűségével – az "egységes és kegyetlen összeesküvés" (John F. Kennedy), melynek célja "a tisztesség utolsó szilánkját is kiirtani a világból" (Robert McNamara) – kínos részletességgel foglalja össze újra az elmúlt fél évszázad jelképvilágát (valójában jóval messzebb a múltban, bár barátok és ellenségek gyorsan tolódnak el a jelen felé). A nagy mennyiségű nyomtatott anyag és a kereskedelmi média mellett ez világosan kiderül a Nemzetbiztonsági Tanács 68-as számú, 1950-es belső dokumentumából, amelyet széles körben a hidegháború alapító okirataként ismernek, bár ritkán idéznek, talán mert szégyenkeznek a köztiszteletben álló államférfiak Dean Acheson és Paul Nitze őrjöngő és hisztérikus ékesszólása miatt (mintának l. könyvem, Deterring Democracy, chap 1.).

Ez a kép mindig nagyon hasznosnak bizonyult. Ma ismét felhozva, lehetőséget ad arra, hogy kitöröljük a múltban elkövetett "saját" bűneink és a szörnyű atrocitások egész lajstromát. Végül is semmiségnek tűnnek az ellenség legmesszebbmenő gonoszságához viszonyítva. Legyen a bűn bármekkora, szükséges volt, hogy szembe lehessen szegülni a sötétség erőivel, most, hogy már tudjuk, mik voltak ezek. Ezek után a megbánás leghalványabb jele nélkül indulhatunk nemes küldetésünk véghezvitelére, bár ahogy Michael Wines, a New York Times tudósítója emlékeztetett bennünket a koszovói humanitárius diadal utánizzásában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk bizonyos "mélyen kijózanító tanulságokat": a mély ideológiai szakadék az idealista Új Világ – mely az embertelenség megszüntetésére törekszik – és a Régi Világ között végzetszerű, véget nem érő konfliktus. Az ellenség a legfőbb gonosz megtestesülése volt, de még barátainknak is sokat kell tenniük, hogy a mi szédítő magasságunkba emelkedjenek. Mindenesetre, mi bátran vonulhatunk előre, "tiszta kézzel és tiszta szívvel", ahogy az egy Istent félő Nemzethez illik. És ami a lényeg, lenéző mosollyal elintézhetjük az összes félnótás okvetetlenkedését az állami-testületi rendszer bűneinek intézményi gyökereivel kapcsolatban; világos, mint a vakablak, hogy az nem homályosíthatja el a kialakult Jó kontra Gonosz felfogást, és semmilyen tanulsággal nem szolgálhat arra nézve, hogy mi fog következni, bármilyen "mélyen kijózanító" legyen is. Ez persze egy nagyon kényelmes álláspont, teljesen nyilvánvaló okokból, amikre itt nem is térünk ki.

Egyes számú bűnjelként, másokhoz hasonlóan Ryan is az 1958-61-es kínai éhínséget választja. Az éhínség áldozatainak számát – írja – 25-40 millióra becsülik, ami tekintélyes részt jelent a 100 millió halottból, amelyet a "számvevő angyalok" a kommunizmus (bármi legyen is az, de azért csak használjuk a szokásos megjelölést) számlájára írnak. A szörnyű esetet teljesen jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az elmúlt években, és teszik ezt most ismét a könyvben. Ezen túlmenően indokoltan írják a kommunizmus számlájára. Ezt a következtetést leghatározottabban a közgazdász Amartya Sen vonja le, akinek a kínai éhínség és a demokratikus India teljesítménye közötti összehasonlító elemzése különös figyelmet kapott, amikor néhány évvel ezelőtt átvette a Nobel-díjat.

Az 1980-as évekből visszatekintve, Sen megállapította, hogy India lakossága nem tapasztalt ilyen mértékű éhínséget. A két ország közötti különbséget India "többszólamú sajtójú és ellenzékkel bíró" politikai rendszerének tulajdonította. Kína totalitárius rendszerében a gondot a dezinformáció okozta, megakadályozva a visszacsatolást; csak nagyon kis politikai nyomásgyakorlás érkezhetett ellenzéki csoportoktól és a tájékozott közvéleménytől (Jean Dreze és Amartya Sen, Hunger and Public Action, 1989; a halottak számát 16,5 és 29,5 millió közé teszik).

A példa drámai módon fogja perbe a totalitárius kommunizmust, pontosan, ahogy Ryan írja. De még mielőtt ennyivel elintéznénk a vádirat ügyét, talán lapozzuk fel Sen India-Kína összehasonlításának második felét, amely valamiért sosem merül fel érvként, annak ellenére, hogy maga Sen igen nagy hangsúlyt helyezett rá. Sen megállapítja, hogy India és Kína sok dologban meglepő azonosságot mutat – beleértve a halottak számát is -, mióta a fejlesztési programok elkezdődtek 50 évvel ezelőtt. "Viszont kevéssé kétséges, hogy morbiditás, mortalitás és várható élettartam tekintetében Kínának elvitathatatlan előnye van Indiával szemben" (és ez az oktatásra és más szociális indikátorokra is igaz). Sen évi közel 4 millióval többre becsüli az Indiában meghaltak számát: "India nyolcévente több hullával tölti meg a raktárt, mint Kína a leggyalázatosabb éveiben", 1958-61 között (Dreze és Sen). Az eredmények mindkét esetben a politikai berendezkedések ideológiai hajlamaival vannak összefüggésben: Kínában viszonylag egyenlően elosztott gyógyszerkészletek, vidéki egészségügyi ellátás és élelmezés – mindez Indiában hiányzik. Ez még 1979 előtt volt, amikor "a kedvezőtlen halálozási trendet [Kínában] sikerült megállítani, és talán vissza is fordítani", hála az az évben bevezetett piaci reformoknak.

Az emlékezetkiesést leküzdve, most alkalmazzuk a Fekete Könyv és kritikusainak módszertanát az egész történetre, és nem csak a tantételszerűen elfogadott felére. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy India a demokratikus kapitalista "kísérlete" során több halottat termelt, mint a "kolosszális, teljesen megbukott… kísérlet" egész történelme során 1917-től, mindenütt: több mint 100 millió halott csak Indiában, csak 1979-ig, és több tízmillió azóta.

A "demokratikus kapitalista kísérlet" vádirata annál élesebb lesz, ha a kommunizmus bukása utáni hatásokat tekintjük. Hogy csak egy mozzanatot vegyünk: halottak milliói Oroszországban, minthogy követték a Világbank magabiztos receptjét, miszerint "azok az országok, amelyek korán és teljes körűen végrehajtják a liberalizációt, hamarabb elérik a fordulatot [mint azok, amelyek ezt nem teszik meg]. Ezzel elérték, hogy most körülbelül ott tartanak, ahol az első világháború előtt; a Harmadik világhoz hasonló képeket lehet látni Oroszországról. De hát feltört tojások nélkül nincs rántotta, ahogy Sztálin mondta volna. A vádirat még keményebb, ha figyelembe vesszük azokat a nagy kiterjedésű területeket, amelyek még mindig nyugati gyámság alatt vannak, ahonnan valóban "kolosszális" mennyiségű hulla és a "teljesen értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés" (Ryan) származik. Tovább erősödik a vádirat, ha számba vesszük azokat az országokat, amelyek a nyugati hatalmak és klienseik közvetlen támadásainak voltak kitéve ugyanazokban az években. A lajstromot szükségtelen most feleleveníteni, bár éppolyan ismeretlen a tiszteletreméltó véleményalkotó számára, mint a kommunizmus bűnei lehettek a Fekete Könyv megjelenése előtt.

A Fekete Könyv szerzői, állapítja meg Ryan, nem riadtak vissza a "nagy kérdés" megválaszolásától: "a kommunizmus és a nácizmus relatív erkölcstelenségétől". Bár "a halottak száma a kommunizmus felé dönti a mérleg nyelvét", azért a nácizmus süllyed mélyebb erkölcstelenségbe. A halottak számát illetően egy másik "nagy kérdés" is felmerül, ha sikerül leküzdeni az ideológiailag hasznos emlékezetkiesést.

Az érthetőség kedvéért: nem a saját ítéleteimet hangoztatom, inkább azon elvekből következőeket, amelyeket értékeink előállítására tartunk – vagy amik következnének, ha a doktrinerség szűrőit eltávolíthatnánk az útból.

Idén kész árhullám az öntömjénezés – ezzel kapcsolatban elég csak felidézni Mark Twain megjegyzését a mögöttünk lévő dicsőséges századot megelőző Fülöp-szigeteki népirtó-hadjárat egyik nagy háborús hőséről: "'megtestesült szatíra'; semmilyen szatirikus interpretációja nem érheti el a tökéletességet, mert már 'ő maga a csúcs'". Az utalás a mészárlásban és pusztításban mutatott hatékonyságunkon és öndicsőítő képességünkön kívül nagyságunk egy újabb szempontjára hívja fel a figyelmet, ami bármelyik szatirikust a kétségbeesésbe kergetné, ez pedig hajlandóságunk arra, hogy őszintén szembenézzünk bűneinkkel, ezzel adózva az eszmék virágzó szabadpiacának. Amerika egyik vezető írójának keserű antiimperialista esszéit nem tiltották be, mint teszik ezt totalitárius államokban; szabadon hozzáférhető a nagyközönség számára – mintegy 90 évvel később.

(Fordította: Orbán Gábor)

Stéphane Courtois (szerk.): A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás, Harvard University Press, 1999

Több, mint hinnénk – tartja a történész Walter LaFeber Michael Jordan és az új keletű globális kapitalizmus című, frissen megjelent, karcsú kötetében. A könyv kísérlet a kosárlabda történetének és a vállalati piacteremtés elemzésének ötvözésére, hogy ezáltal illusztrálva lássuk, hogyan árad el a földgolyón az amerikai kultúra annak a két irányú folyamatnak a révén, amely egyidejűleg gazdagítja az amerikai cégeket, és fenyegeti a helyi kultúrákat világszerte.

LaFeber elegendő részletességgel ír a kosárlabdás Michael Jordanról ahhoz, hogy világos legyen: mint szurkoló elismeri a Chicago Bulls visszavonult játékosának sportolói tehetségét. A közölt életrajzi anyag azonban – zömében korábban megjelentetett írások kivonata – nem szolgál sok újdonsággal.

Ügyesebben jár el LaFeber, amikor azt tárja elénk, hogyan segítette Jordan a Nike-ot meg számos más vállalatot, hogy egy halom pénzt kaszálhassanak, s bővíthessék amerikai és külföldi piacaikat. A Nike hozzájárult Jordan figurájának közismertté tételéhez, ezáltal népszerűsége robbanásszerű növekedéséhez. Aztán ezt az arcot arra használta fel, hogy termékeit újabb külföldi piacokon adja el. LaFeber értékelése szerint Jordan elszánt kapitalista, aki politikai kérdésekben nem kíván határozottan állást foglalni, nehogy slágercikk-árusi státusát veszélyeztesse, vagy szakítania kelljen a Nike-kal, mondjuk amiatt, hogy a cég embertelen körülmények között dolgoztat Indonéziában, Kínában és másutt.

LaFeber szemében ennél gonoszabb ördögök a Nike Phil Knight-szerű ügyvezető igazgatói, akik üzleti stratégiájukat a Föld legolcsóbb munkaerejének bérbevételére alapozzák, miközben a Nike "szárnysuhogása" minden nemzetközi sporteseményen végigsöpör.

A szerző rámutat, hogy a Nike minden elemében eleget tesz annak az ötös feltételrendszernek, amelyet a teljesen globalizált multinacionális vállalatok új generációjáról felállított: külföldi munkaerő alkalmazása; a kereskedelem hangsúlyozása a formatervezésben (jelen esetben: cipő) és a szaktudásban, szemben a természeti erőforrások vagy az ipari javak előtérbe állításával; a külföldi fogyasztói piacoktól való függés; jól megfogalmazott és tömeges hirdetés a termék iránti kereslet növelése céljából; végül arra való képesség, hogy (legalább részben) kikerüljék bármely ország kormányának korlátozó felügyeletét.

(Ezzel ellentétben – jegyzi meg LaFeber – a század korábban jellegzetes és még ma is létező multinacionális cégei, amelyek elsősorban amerikai munkásokat foglalkoztattak, és főként ipari javakat állítottak elő, vagy természeti erőforrásokkal kereskedtek, szinte egytől egyig az amerikai piac talaján vertek gyökeret, és létüket inkább fenyegette a belföldi szabályozás, például a trösztellenes törvény.)

LaFebernek a Jordan-jelenségről szóló elemzése, hogy szerinte hogyan lett a sport az amerikai vállalatok egyre növekvő erejének és az amerikai kultúra szimbólumrendszerének országhatárokat ledöntő közvetítő eszköze, egyszerű, mégis alapvető megállapítást tartalmaz: miközben a kosárlabda-játékban sok a tényleges és értékes elem, és abban is, ahogy számos amerikai a sportághoz és annak népszerű játékosaihoz viszonyul, ezek a jó és hiteles vonások összefonódtak a profit hajszolásával, az amerikai vállalatok hatalmi terjeszkedésével, egy olcsó és kiszolgáltatott, óriási munkaerőbázis kizsákmányolásával.

LaFeber szerint nemcsak a fejlődő világ fundamentalista és nacionalista mozgalmai fognak tiltakozni az amerikai kultúra beáramlása ellen, hanem a fejlett világ országai is, ahogy például Franciaország is tesz lépéseket a helyi kultúra védelmében.

Ezzel együtt LaFeber azt sugallja, hogy az amerikai életmóddal szemben megnyilvánuló ellenállás a világon inkább csak szórványos, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kínai iskolások Jordant tartják "a XX. századi történelem két legkiemelkedõbb alakja egyikének". A szerző azt a jóslatát fogalmazza meg, hogy a napjainkban zajló párviadalt "a kapitalizmus új technológiai formái" és a helyi kultúrák között "végül a kapitalizmus fogja megnyerni… éppen úgy, ahogy ötszáz évvel korábbi, korszerűnek mondható megjelenése óta döntött már le politikai, gazdasági, társadalmi és földrajzi korlátokat".

LaFeber könyve szellemes alapmű az amerikai kultúra és a globális kapitalizmus kölcsönhatásáról. De két apró hibára ki kell térnünk.

Először, míg LaFeber azt sejteti, hogy az amerikai sportok iránti rajongás a világon mindenütt hozzájárulhat a helyi kultúrák elsüllyedéséhez, megfeledkezik arról, hogy a labdarúgásnak, a világ legnépszerűbb sportjának hatalmas kulturális játékterén egyáltalán nem érvényesül az amerikai hegemónia.

Másodszor, LaFeber nem teszi fel az olvasó számára minden bizonnyal legkézenfekvőbb kérdést: Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik Michael Jordant ugyan imádják, de gyűlölik a globális kapitalizmust? Átkot szórni a sportra mint valami ördögtől való dologra politikai értelemben is veszteséges, és logikailag sem visz előbbre – a sport és a sportcsillagok mindig is vonzóak maradnak, és változatlanul igényt tarthatnak az amerikai lakosság többségének töretlen figyelmére.

Érdemesebb kiindulásként arra az ellentmondásra rámutatni, hogy Amerika milyen lelkes híve a fair play-nek, miközben az amerikai cipőgyárosok embertelen körülmények között és jogtiprás közepette dolgoztatják alkalmazottaikat, ahogy több száz egyetemista is ezt teszi az utóbbi öt év során. A másik annak a ténynek a szűnni nem akaró bírálata lehet, hogy a média-nagyhatalmaknak a sportágak és a sportolók feletti uralma mennyire rombolja magának a sportnak a hitelességét és igaz voltát.

(Fordította: Battyán Katalin)

Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Capitalism, W.W. Norton & Co, 1999

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)